INFORMÁLIS LOGIKA Szerkesztette: Forrai Gábor

1. A racionális vita

1.1. A viták típusai

1.2. A viták elemzése

1.2.1. A viták elemzésének klasszikus megközelítései

1.2.2. A vitaelemzés négy dimenziója

1.3. A véleménykülönbség feloldását célzó viták: a racionális vita

1.3.1. A beszédaktusok és a vita pragmatikai alapjai

1.3.2. Az együttműködés feltételei és az érvelési beszédaktusok

1.3.3. A vita szakaszai

1.3.3.1. Konfrontációs szabályok

1.3.3.2. A nyitó szakasz szabályai

1.3.3.3. Az argumentációs szakasz szabályai

1.3.3.4. A záró szakasz szabályai

1.3.4. Összefoglaló a racionális vita során követendő normákról

1.3.5. Mikor nem teljesülnek a racionális vita feltételei?

2. Érvek, premisszák, konklúziók

2.1. Az érvelés információ-strukturáló szerepe

2.2. Az érvelés formai és tartalmi strukturálásának eszközei

2.3. Az állítások és az érvelések rekonstrukciójának technikája, elvei

2.3.1. Az állítások és az érvelés rekonstrukciója

2.3.2. Rekonstrukció és értelmezés - az érveléstechnikai jóindulat elve

2.3.3. Rekonstrukció és értelmezés - az információk összefüggésének elve

2.4. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák, nem érvelő szövegek

2.4.1. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák

2.4.2. A konklúzió elhelyezése

2.4.3. Érvelést nélkülöző szövegek és szövegrészletek

2.5. Összetett érvelések, érvelési térképek

2.6. Hiányos következtetések, implicit premisszák és konklúziók

2.7. Az érvelések logikai rekonstrukciójának algoritmusa

2.8. A rekonstrukció alapján azonosítható érvelési hibák

3. Deduktív és induktív következtetések

3.1. Érv és következtetés

3.2. Két alapelv

3.3. A premisszák igazsága és a következtetés helyessége

3.4. Ellenőrzés indirekt módon

3.5. Két szélsőséges eset

3.6. Következmény, ekvivalencia, logikai igazság

3.7. Induktív erő

3.8. Következtetés és ismeretbővítés

3.9. Az induktív következtetések értékelése

4. Deduktív érvek

4.1. Arisztotelészi szillogizmusok

4.1.1. Kategorikus állítások

4.1.2. Igazságfeltételek; az egzisztenciális súly problémája

4.1.3. A logikai négyszög; megfordíthatósági viszonyok

4.1.4. Alakzatok és szillogizmusok

4.1.5. Ellenőrzés indirekt módszerrel

4.1.6. Ellenőrzés cáfoló ellenpéldával

4.1.7. Ellenőrzés Venn-diagrammal

4.2. Az állításlogika elemei

4.2.1. Következtetések feltételes állításokkal

4.2.2. Következtetések egyéb állításlogikai összetételekkel

4.2.3. Példák igazságfeltételek elemzésére

4.2.4. Az igazságfeltételek ábrázolása: igazságtáblázatok

4.2.5. Az igazságtáblázatok alkalmazása

4.2.6. Néhány logikai törvény

4.3. A predikátumlogika elemei

4.3.1. Az arisztotelészi logika korlátai

4.3.2. A klasszikus predikátumlogika nyelvének eszközei

4.3.3. Elemzési példák azonosságpredikátum nélkül

4.3.4. Elemzési példák azonosságpredikátummal

4.3.5.1. Igazságfeltételek 1.: Elemi állítások

4.3.5.2. Igazságfeltételek 2.: Összetett állítások

4.3.6. Néhány következtetési példa

5. Induktív érvek

5.1. A valószínűség

5.1.1. Véletlen, valószínűség, relatív gyakoriság

5.1.2. Események és eseményműveletek

5.1.3. Összetett események valószínűsége

5.1.4. A klasszikus valószínűség és az általános eset

5.1.5. Valószínűségi szorzó, várható érték, szórás

5.1.6. A normális eloszlás

5.2. Induktív általánosítás és statisztikai érvelés

5.2.1. Induktív érvek: egyes, általános, egyes

5.2.2. Az induktív általánosítások hibái

5.2.3. Statisztikai adatokon alapuló érvek

5.2.4. Problémák a statisztikai érvekkel

5.3. Analógia

5.3.1. Analogikus érvek

5.3.2. Analógiák, melyek nem érvek

5.3.3. Az analogikus érvek leggyakoribb alkalmazásai

5.3.4. Az analogikus érvek értékelése

5.3.5. Gyakori hibák

5.3.6. Cáfolás analógiával

5.4. Oksági érvek

5.4.1. Az ok fogalma

5.4.2. A Mill-féle szabályok

5.4.3. Post hoc hibák

5.4.4. Az okozatra való következtetés hibái

6. Érvelési hibák

6.1. Az érzelmekre apellálás esetei

6.1.1. Szánalomra apellálás

6.1.2. Fenyegetésre apellálás

6.1.3. A többiekre hivatkozó érvelések

6.2. A hitelességet érintő érvelések

6.2.1. Személyeskedés

6.2.2. Tekintélyre hivatkozás

6.3. Néhány további gyakori relevancia-hiba

6.3.1. Témaváltás

6.3.2. A tárgy figyelmen kívül hagyása

6.3.3. Árnyékbokszolás

6.3.4. Mások még rosszabbak

6.3.5. Felosztás hiba - kompozíciós hiba

6.3.5. Következményekre apellálás

6.4. Ahol nem elegendőek a premisszák: nemtudásra apellálás

7. A szavak

7.1. Érzelmi tartalom és beállítás

7.2. Az érzelmi tartalom szerepe a vitában

7.3. A beállítás szerepe a vitában

7.4. A racionális vita nyelve

7.5. Kétértelműség

7.6. Homályosság

7.7. Demagógia

7.8. A szavakon való vitatkozás

7.9. A definíció

7.10. A definíciók hibái

8. Kérdések és válaszok

8.1. Bevezetés

8.2. Rossz kérdések

8.3. A kérdések előfeltevései

8.4. Trükkös kérdések

8.5. Válasz a hibás kérdésekre

8.6. Mellébeszélés

1. A racionális vita Az olvasó ebben a fejezetben rádöbben arra, hogy a vitáknak igen különböző típusai léteznek, valamint arra, hogy a sikeres elemzés és részvétel a vitákban alapvetően függ attól, hogy az olvasó felismerje a vita során feloldandó konfliktus jellegét, a vitában résztvevők célját és a vita során felhasznált eszközöket. Mindezeken felül a szerzők elkísérik az olvasót a képzeletbeli racionális viták birodalmába, és megismertetik a racionális vitához szükséges attitűdökkel, és a vita során betartandó szabályok - értékelve e mesés világ szépségeit és egyben törékenységét.

1.1. A viták típusai A vita konfliktus szituáció: nézetek, álláspontok, érdekek és érzelmek ütköznek. A vita típusát a domináns konfliktus határozza meg. A meggyőző vitára az álláspontok ütközése a jellemző, de az embernek a meggyőződéssel vallott nézeteihez is érdekei fűződhetnek (ugyanakkor bizonyos érdekek elősegíthetik bizonyos nézetek kialakulását).

A tudós a karrierjét, tudományos fokozatát, egyetemi beosztását, hírnevét köszönheti bizonyos álláspontnak, a pénzügyminiszter pedig a tárcáját egy bizonyos gazdasági programnak.

A meggyőződés, amely az embert racionális szempontból az álláspontjához fűzi, rendszerint egyben érzelmi viszonyt is jelent. Szeretjük a gondolatainkat, mi találtuk ki, büszkék vagyunk rájuk, vannak kedvenc "rögeszméink". Gyakran személyes elkötelezettségek sora kapcsol egy-egy állásponthoz bennünket.

Korábban nyilvánosan védtünk egy álláspontot, és most megszégyenítő lenne, személyes vereséget jelentene, ha kiderülne róla, hogy hamis vagy helytelen.

A veszekedés típusú vita

A veszekedés típusú vitában a felek célja, hogy saját indulataikat levezessék, és a másik fölé kerekedjenek. Gyakori az agresszív személyes támadás, az érzelmek és indulatok hevessége, a

fenyegetés és a mindenáron való győzni akarás. Bár látszólag érvek is elhangzanak, a racionalitásnak és a logikának kevés helye van az ilyen vitákban.

A veszekedést háztáji tapasztalatainkból mindannyian ismerjük. A férfi-nő közötti féltékenységi jelenet, vagy az a helyzet juthat eszünkbe, amikor a munkahelyén kimerült, felbosszantott, megalázott szülő hazamegy, és valami jelentéktelen semmiség miatt hevesen és aránytalanul leszidja a gyermekét vagy az élettársát.

A törvényszéki tárgyalás típusú vita

Egy másik tipikus esete a vitának a törvényszéki tárgyalás típusú vita. Az ilyen viták menete gyakran szabályozott, a vitatkozó felek feladata világos, és a vita eredményét egy harmadik, ideális esetben, teljesen semleges fél értékeli. A felek célja, hogy a bíró (esküdtszék) szerepét betöltő harmadik felet (feleket) a maguk pártjára állítsák, hiszen az dönti el, hogy ki nyerte a vitát. Ezért az ilyen vitában a racionális eszközökön kívül előfordulhat személyeskedés, pszichológiai nyomásgyakorlás, manipuláció, és a retorikai hatásosság sokszor az erős érvelések ellenében kap elsőbbséget.

A törvényszéki vitákhoz hasonló dramturgiára épülnek a televíziós viták, az értekezleteken, bizottságokban és egyéb döntéshozó fórumokon zajló nyílt viták, sőt a választási kampányok és gyakran a reklámok is. Ilyenkor a közönség tölti be a bíró szerepét, amely azonban - mint például miniszterelnökjelöltek vitája esetén - gyakran már előre kialakított állásponttal rendelkezik.

A tévében két politikus, a bal és a jobb oldal egy-egy képviselője vitatkozik. Egymás érveire reagálnak (jó esetben), de nyilván nem az a céljuk, hogy a másikkal teljes mértékben elfogadtassák saját álláspontjukat, vagy közös álláspontot alakítsanak ki. Lehet, hogy egymást is meg szeretnék győzni, de alapvető céljuk mégis a harmadik fél, a közönség, azaz a választók állásfoglalásának és, ezen keresztül, későbbi szavazatának elnyerése. A semleges hallgatókat megpróbálják meggyőzni álláspontjuk helyességéről, a velük szimpatizálók bizalmát igyekeznek megtartani, míg az ellentétes véleményen állókat megpróbálják elbizonytalanítani (ugyanis ez esetben nem várható, hogy egy vita alatt a már régóta elfogadott álláspontjukat teljesen feladják). Hasonló a helyzet, amikor egy értekezleten két résztvevő alternatív megoldási javaslatot terjeszt elő. Itt is a semleges fél, azaz a döntéshozó testület tagjainak megnyerése a cél. A reklámozott mosópor mellett a rivális, a "hagyományos" mosópor szerepeltetése nem arra szolgál, hogy a versenytársakat ráébressze a saját termékük gyengéire, hanem a semleges fél, ez esetben a vásárló közönség választásának megnyerése a cél. Ezek mind a törvényszéki tárgyalás típusú vita fontos esetei.

A racionális vita A vita harmadik alapvető típusa a racionális vagy érvelő vita, ahol a két fél eltérő állásponttal rendelkezik, amelyet közösen elfogadott érvelési normák és bizonyítékok alapján, erős érvekkel akar partnerével elfogadtatni. A véleménykülönbség sokféle lehet.

Nézzünk pár példát arra, hogy milyen kérdések merülhetnek fel egy vita során. Tételezzük fel, hogy témánk az állatokról emberre terjedő kórokozók veszélyességének megítélése:

• Van-e olyan vírustörzs, amelyből a madárinfluenza emberről-emberre terjedő változata kialakulhat?

• Közvetlen veszélyt jelentenek-e a madárvírusok az emberre?

• Várható-e nagy, milliókat elpusztító állatokról emberre terjedő járvány a következő időszakban?

• Hogyan védhető meg az ember az állatokról emberre terjedő járványos betegségektől?

Ezek a kérdések ugyanabban témában egyre általánosabbak, és így egyre kevésbé világos, hogyan jutunk megoldásra; mi az, ami közelebb visz hozzá, és mi az ami nem; valamint, hogy mi számít megoldásnak, és mi nem.

Nem mindig lehet azonban előre pontosan megfogalmazni a problémát. Néha a probléma világos megfogalmazása, az eldöntendő kérdés és a lehetséges döntési alternatívák is csak a vita eredményeként állnak elő. A pontos, jól körülhatárolt kérdés jelentős előzetes tudást igényel, amivel a döntési folyamatot vagy a beszélgetést megelőzően nem rendelkezünk. Ilyenkor az információhiány következtében túl általános a kérdés. Éppen ezért fontos megjegyezni, hogy a racionális viták fő célja nem a győzelem vagy akár a véleménykülönbség minden áron történő eldöntése , hanem a véleménykülönbség feloldása, amikor a felek közösen belátják, hogy az adott kérdésben milyen álláspontot fogadjanak el közösen. Sokszor nem sikerül egymást meggyőzniük a feleknek, és a véleménykülönbség nem kerül feloldásra, de ennek ellenére a racionális vita nem haszontalan: egyrészt, már az is eredmény, hogy a résztvevő felek saját álláspontjai és azok rejtett előfeltevései, következményei nyilvánvalóvá válnak, másrészt legalább az kiderül, hogy a vita során a kérdés nem eldönthető, ami megváltoztathatja az álláspontok bizonyosságába vetett hitet. Ilyenkor is tanultunk a vitából: világosabban látjuk, mi a helyes álláspont az adott témában, és melyek a lehetséges ellenvetések, problémák. A másik álláspontjának megváltozása vagy a vita végére kialakuló konszenzus nem feltétele az eredményes vitának. A racionális vita célja ugyanis az igazság kiderítése, a helyes álláspont meghatározása. Az igazsághoz, a helyes állásponthoz pedig akkor is közelebb kerülhetünk, ha nem alakul ki egyetértés. A racionális vita speciális feltételeivel részletesen foglalkozunk a későbbiekben.

Kommentár: Vitás kérdések sokféleképp eldönthetők: a felek felkérhetnek külső bírót, erőszakkal kényszeríthetik egymást, kockát vethetnek, vagy közösen orákulumhoz fordulhatnak.

A tényfeltáró vita A racionális vita definíciójából az következik, hogy a felek megegyeznek abban, hogy pl. mit tekintenek bizonyítéknak, ill. mit fogadnak el érvnek - de ennek nem kell megegyeznie a közösségileg elfogadott normákkal vagy tényekkel. A két fél bármilyen, egy kívülálló számára irracionálisnak tűnő állításokat is felhasználhat a vitában bizonyítékként, feltéve, hogy ők ketten elfogadják azokat. A dialógusok egy másik típusában, a racionális vita egyik alesetében, a tudományos (tényfeltáró) vitában, a felek azonban csak olyan premisszákból indulhatnak ki, amelyek az adott tudományág kritériumait figyelembe véve jól megalapozottak, szilárd bizonyítékokra épülnek, maguk is megbízható tudásnak számítanak. A tudományos vita célja, hogy a felmerült állításokról, javaslatokról (hipotézisekről) kiderüljön megbízható, tudományosan elfogadható tudásnak számítanak-e.

Kommentár: A tudományos viták is sokfélék lehetnek. Marcelo Dascal három típust különít el. A megbeszélés (discussion) jól körülírt téma vagy probléma megoldását kísérli meg: a cél valamilyen hiba kiküszöbölése. A polémikus vita (dispute) a tudományos módszerek vagy preferenciák olyan különbségéből származik, amelyek lehetetlenné teszik a közös megoldást. A résztvevők eltérően vélekednek arról, hogy mely pontok megváltoztatásával oldható meg a vita: az ilyen jellegű helyzetekben az ellentétek nem oldhatók fel az álláspontok

összemérhetetlensége folytán ("paradigmatikusak" az ellentétek). Köztes helyet foglal el a kontroverzia (controversy), ahol leggyakrabban egy jól körülírható probléma kapcsán a vita továbbterjed jóval nagyobb hordejerű kérdésekre is, beleértve a probléma kialakulásának okát és megoldásának módját. A sokrétű vita túlmutat az eredeti kérdés megválaszolásán, de a különbségek nem akkorák, hogy az álláspontok megmerevedjenek és a résztvevők makacsul a maguk igazát hajtogassák. Általában a tudományos életben a kontroverzia-jellegű viták a legtermékenyebbek, és nagyban elő tudják mozdítani a kérdéses tudásterület fejlődését.

A tárgyalás típusú vita

Egy tárgyalás során a feleket az érdekeik vezetik, és a vita érdekeiknek megfelelő lezárását alkudozás segítségével próbálják meg elérni. Az alkudozás során a felek bizonyos engedményeket tesznek bizonyos előnyök fejében. Ellentétben a meggyőző és a tudományos vitával, a vita nem az állítások igazsága vagy megalapozottsága körül forog. A logika és a bizonyítás nem lényeges. A felek célja, hogy növeljék a nyereségüket (csökkentsék a veszteségüket). Ideális esetben ezt a felek a dialógus során, lehetőleg az elején, nyilvánosságra hozzák, és nem akarják a semlegesség, az objektivitás vagy az érdekmentesség látszatát kelteni. A vita bevallott célja, hogy jó üzlet köttessen. A tárgyalás csak akkor eredményes, ha mindkét fél számára elfogadható kompromisszum születik. Itt tehát a vita végére kialakuló konszenzus az eredményesség alapvető feltétele.

A főbb vitatípusok táblázatos összefoglalása Összefoglalóan jellemezhetjük a viták különböző fajtáit a kiinduló helyzettel, azaz a vitára jellemző alapkonfliktussal, a vitában alkalmazott eszközökkel, és a vita céljával.

A vita típusa Kiinduló konfliktus Módszerek, eszközök Cél

Veszekedés Érzelmi feszültség A személy támadása, megfélemlítés

A partner "kikészítése" legyőzése, a feszültség levezetése ill. a győzelem

Törvényszéki tárgyalás Rivalizálás

Minden a dramaturgia szabályai szerint megengedett eszköz

A vitában részt nem vevő harmadik fél jóindulatának elnyerése

Racionális vita Véleménykülönbség Bizonyítás és kritika érvelések segítségével

Az igazság kiderítése, a helyes álláspont megtalálása

Tényfeltáró (tudományos) vita

Az igazolás hiánya Tudásra épülő érvelések

Állítások igazságértékeinek eldöntése ill. megváltoztatása. Tudományos bizonyítás, vagy cáfolás

Tárgyalás Érdekütközés Alkudozás A felek számára elfogadható kompromisszum kialakítása

A fenti táblázat ideáltípusokat tartalmaz, ezek különböző keveréke jellemzi a gyakorlatban előforduló vitákat.

Például amikor egy tudományos vitában valaki az álláspontját védi, akkor természetesen racionális vitát folytat - erre kényszeríti a tudományos közösség is. Ugyanakkor nyilvánvalóan egzisztenciális érdekei fűződnek ahhoz, hogy az álláspontját elfogadtassa (ha túl gyakran téved, akkor nem jut előre az akadémiai ranglétrán, kellemetlen helyzetbe kerül stb.), és nem mellékes érzelmi elkötelezettségek is vezetik (kedves számára a gondolat, ő találta ki, okosnak érezte magát akkor stb.).

Egy vita tehát a fent felsoroltak közül több típus jegyeit is magán viselheti, illetve lefolyása során változhat a típusa. A vitáknak lehet olyan célja is, amely a táblázatban nem szerepel. Például a racionális vitának gyakran célja a másik fél meggyőzése, ez azonban (ideálisan) racionális vitát feltételezve nem történhet másképp, csak a helyes, de legalábbis a jobb álláspont segítségével, ezért a partner meggyőzését a vita szempontjából másodlagos célnak kell tekintenünk. Másodlagos célok természetesen a többi vitában is előfordulnak. Mindenképpen van azonban a vitának egy adott szakaszban egy meghatározó jellege, amit az alapkonfliktus, illetve az elsődleges cél alapján azonosíthatunk.

A vita típusának azonosítása azért különösen fontos, mert gyakori érvelési hiba a vita típusának manipulálása, amikor a beszélő azt a látszatot kelti, mintha a vita alapkonfliktusa más lenne, mint ami valójában, így számára kedvezőbb helyzetből érvelhet.

Politikusok nyilvános vitájánál gyakran manipulálják a helyzetet - a céloknak megfelelően hol a másik politikusnak címezve az üzeneteket (tényfeltáró vita látszata), hol a közönségnek (törvényszéki tárgyalás). Sőt, amikor hallgatóság is jelen van, akkor sokszor a jelenlévő hallgatókra reagálva, próbálják a jóval nagyobb TV-közönség véleményét formálni. Például a hallgatóktól érkező egy-egy gyalázkodó megjegyzést kiemelve, arra reagálva a másik politikus álláspontjához kapcsolják a nézők az irracionális és nem szalonképes védelmét az álláspontnak.

1.2. A viták elemzése

1.2.1. A viták elemzésének klasszikus megközelítései A imént felsorolt vitatípusok elemzésére több lehetőség is nyílik. Az érvelésekkel a klasszikus felosztás szerint három - egymással érintkező - terület foglalkozik: a logika, a retorika és a dialektika, de ide kapcsolódik az érvelési hibák elemzése is. Hagyományosan a dialektika szűk közösségeken belüli vitahelyzeteket vizsgál, ahol közösen elfogadott szabályrendszer ("racionalitás") érvényesül, míg a retorika beszédeket elemez, és azt vizsgálja, hogy adott (gyakran igen heterogén) közönség és téma esetén milyen meggyőző érveket lehet találni.

Kommentár: KÖZÖSEN a retorikához és dialektikához: Arisztotelész szerint a retorikának és dialektikának számos közös jellemzője van: mindkettő általános (Arisztotelész Retorika 1354a1-3), de egyik sem tudomány. Az érvek előállításának képességét adják (1356a32-34), mindkettő lehetőséget ad arra, hogy egy vitás kérdés mindkét oldalán találjunk érveket. Mindkettőt lehet rossz célokra használni - a dialektika esetében ez a szofizma, álokoskodás, míg a retorika esetében nincsen külön név, talán ezért vannak sokaknak negatív képzettársításai a retorikával kapcsolatban.

A logika ezzel szemben nem a kommunikáció elemzésére, hanem a biztos ismeretek megszerzésére szolgál. Emiatt az élőnyelvi vitahelyzetek elemzéséhez a logika általában nem elégséges, azonban sok megközelítés számára elengedhetetlenül szükséges. A jegyzet ezért részletesen is vizsgálja az alapvető logikai ismereteket.

Kommentár: Arisztotelész alapján demonstratív, vagyis "szemmel láthatóan", nyilvánvalóan igaz tudást nyújtó

Szintén fontos megközelítésmódot ad az arisztotelészi Szofisztikus cáfolatok hagyományát követő érvelési hiba tipológia. Egy adott érvelési lépés (toposz) akkor számít érvelési hibának, ha bizonyos szerkezeti jellemzőkkel bír. A fontosabb érvelési hibákkal külön fejezet foglalkozik.

Kommentár: Az érvelési hibákat Arisztotelész két csoportra osztotta: elkülönített ún. in dictionem (nyelvtől függő) hibákat, például a kétértelmű megfogalmazásokat, valamint extra dictionem hibákat. Az ókortól folyamatosan változó rendszerek fokozatosan bővítették ki főleg a második csoportot. Sok ma ismert hiba párszáz éves múltra tekint vissza: a Port Royal filozófusaitól (pl. félelemre apellálás), Locke-tól (pl. nem tudásra apellálás), és későbbi gondolkodóktól származnak. Az utóbbi évtizedekben szisztematikus próbálkozások is megjelentek, amelyek célja az volt, hogy beágyazzák az érvelési hibákat egy egységes informális logikai modellbe ill. átfogó érveléselméletbe. Ezen a területen alapvető jelentőségű John Woods és Douglas N. Walton munkássága, akik számos cikkben és monográfiában az érvelési hibák elemzéséhez formális módszereket használnak. A szigorú értelemben formális hibákon túl (mint az utótag állítása, vagy az előtag tagadása) elkülönítik a formálisan elemezhető hibákat, mint a kétértelműség hiba vagy a négy-terminus hiba, a körbenforgás, stb.

1.2.2. A vitaelemzés négy dimenziója A viták és érvelések elemzése rengeteget formálódott az elmúlt századokban. Bár a logika hatalmas 20. századi fejlődése egyre inkább - és egyre kisebb információvesztéssel - képes az élőnyelvi vagy írott kommunikáció formalizálására, a mai elméletek túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy itt tárgyaljuk őket. Az érveléstechnika tárgy tehát semmiképpen sem maradhat meg pusztán logika-kurzusnak, főként, ha figyelembe vesszük, hogy így csak a bizonyító érvelések elemzését tudnánk elvégezni.

Számos megközelítésmód bizonyult gyümölcsözőnek, és sok tudományterület eredményei váltak felhasználhatóvá. A következőkben a viták elemzésének négy dimenzióját különítjük el, amely megkönnyíti a számtalan "érvelési helyzet" csoportosítását. Az itt vázolt négy fő értékelési szempont a következő:

1. az érvelések hatásossága: milyen eredménye van egy adott érvelésnek a célközegben 2. az érvek erőssége: megalapozza-e az érvelés a végkövetkeztetést? 3. az érvelések formája: megfelel-e bizonyos, logikailag érvényesnek tekintett formáknak

az érvelés? 4. az érvelések tartalmi helyessége: igaz feltevések vezetnek-e el a végkövetkeztetéshez?

A hatásosság

A retorikai megközelítésekből kialakult elemzési szempont azt vizsgálja, hogy mikor és milyen módon hatásos egy célközönség meggyőzésére egy megnyilatkozás. Más érvek hatásosak egy tudományos vitában, mint egy politikai gyűlésen. A hatásosság tehát a kommunikációs helyzettől függ, és csak az érvelés vizsgálatával nem tudjuk megítélni, hogy milyen mértékben hatásos egy érvelés. Más-más közegben más-más érvelés lehet hatásos, így ez a szempont nem mezőfüggetlen, nem tud általános kritériumokat megadni érvelések értékelésére.

Az erősség

A jó döntéseket nem hatásos, hanem "jó", vagy "erős" érvek alapján akarjuk meghozni. Egy érv akkor erős, ha jól tudja megalapozni döntéseinket. Az érvelés erőssége független attól, hogy ki kit próbál meggyőzni, így az erősség mezőfüggetlen kritérium, amelyet a szakemberek (például ezt a jegyzetet jól ismerők és értők) hivatottak eldönteni. Azt, hogy mitől függ, hogy erős-e egy érvelés, a jegyzet végére remélhetőleg a kedves olvasó is tudni fogja.

Az érvelésnél egyes kijelentések (tekintsük ezeket premisszáknak és jelöljük P-vel) megalapoznak egy vagy több végkövetkeztetést (konklúziót). A következő érvelés erős, vagyis a premisszák alapján tényleg lehet a konklúzióra következtetni:

P1 Már százszor lementem a buszmegállóba, és sohasem kellett húsz percnél tovább várnom. P2 Most is épp a buszmegállóban állok. K Nem kell 20 percnél tovább várnom.

A következő azonban gyenge, vagyis a premisszák alapján nem tekinthetjük megalapozottnak a konklúziót:

P1 A barátom is kiment Brazíliába és baromi gazdagon, boldogan, és gyönyörő fiatal feleséggel él együtt. P2 Én is kimegyek Brazíliába. K Gyönyörű feleségem lesz, gazdag és boldog leszek.

Egyes érvelések, bár megalapozzák a konklúzót, mégsem tekinthetők erősnek, ha semmitmondóak:

P1 Nagyon izgalmas ez a jegyzet. K Vagy nagyon izgalmas ez a jegyzet, vagy nem.

A formális érvényesség Bizonyos érvelések formájuk alapján olyanok, hogy igaz premisszák esetén szükségképpen igaz a konklúzió. Az ilyen szerkezetű érveléseket deduktíve érvényes vagy logikailag helyes érveléseknek is hívjuk. Nézzünk egy példát:

P1 Attila magasabb, mint Bea P1 Bea magasabb, mint Csaba K Attila magasabb, mint Csaba

Látszólag ez az érvelés érvényes, hiszen akárkiket írunk a nevek helyére, ha P1 és P2 állítás igazak, nem tudnánk elképzelni, hogy K állítás hamis legyen. Belátható azonban, hogy hasonló szerkezetű érvelés nem mindig vezet igaz konklúzióhoz:

P1 Attila legnagyobb szerelme Bea P2 Bea legnagyobb szerelme Csaba K Attila legnagyobb szerelme Csaba

Ez nem tűnik egyszerű dolognak, ezért a jegyzet részletesen is foglalkozik az érvényes formák felderítésével, ami hagyományosan a logika feladata.

A kijelentések igazsága Az érvelések az alapján is vizsgálhatók, hogy a bennük szereplő kijelentéseknek mi a viszonya a valósággal. Ez a szempont ugyan alapvető az érvek megítélésénél, azonban nem adható olyan egységes és nem semmitmondó modell, amely alapján az irdatlan számú kijelentésről azok igazsága eldönthető lenne. A premisszák igazsága ugyanúgy racionális vita tárgya lehet, mint az ezekre épülő konklúzióké. Fontos, hogy a tartalmilag helyes érvek még nem jelentik azt, hogy a konklúzió igaz:

P1 Magyarország köztársaság K Ma fogok életem nagy szerelmével megismerkedni

Ugyanígy, a hamis, vagyis tartalmilag helytelen premisszákból következhet igaz konklúzió:

P1 Minden madár tud repülni P2 Minden denevér madár K Minden denevér tud repülni

A négy szempont kapcsolódása Nagyon fontos, hogy a négy szempont nem szükségszerűen kapcsolódik egymáshoz! Formailag érvényes érvelés lehet hatásos vagy hatástalan, erős vagy gyenge (lásd a semmitmondó példát), tartalmilag helyes vagy helytelen, stb.

A fenti kategóriákon kívül fontos fogalom a helytállóság. Az az érvelés helytálló, amely deduktíve érvényes (logikailag helyes) és tartalmilag helyes (premisszái igazak). Nyilvánvaló, hogy egy ilyen érvelés erősebb, mint az azonos konklúzióhoz vezető egyéb érvelések, amelyek deduktíve nem érvényesek, ill. premisszáik között vannak hamisak.

Amennyiben egy érvelés mind tartalmilag helytelen, mind deduktíve érvénytelen, általában hasznosabb a formát kritizálni mint a tartalmat (ez utóbbihoz inkább fűződnek érzelmek).

Nemcsak szabad, hanem ajánlatos is megfelelően manőverezni a viták során. A stratégiai manőverezés olyan részvételt jelent a vitahelyzetben, ahol szempontként megjelenik a saját álláspont "győzelme" is. Optimális esetben ez csak annyit jelent, hogy az erős érveket a lehető leghatásosabban fogalmazza meg a résztvevő. Gyakran azonban az egyik cél a másik rovására jelenik meg. Ha erős érveket, de nem meggyőzően használ a valaki, úgy csak saját álláspontját gyengíti, és nem követ el klasszikus értelemben érvelési hibát. Ha azonban a győzelem érdekében gyenge érvet erősnek tűntet fel, és háttérbe szorítja a véleménykülönbség feloldását, úgy az "érvelési hibának" tekintendő.

1.3. A véleménykülönbség feloldását célzó viták: a racionális vita Tisztán racionális vita márpedig nincs. A kritikus vizsgálat alapján őszinte meggyőződéssel igaznak tartott álláspont védelme egy érvelő vitában sem pusztán racionális kérdés. A racionális vitában is jelen van az érzelmi és az érdekkonfliktus, valamint a rivalizálás. Éppúgy, mint az 1.1 alfejezet egyéb vitáiban, itt is egy ideáltípust vizsgálunk.

1.3.1. A beszédaktusok és a vita pragmatikai alapjai Vannak nagyon furcsa dialógusok, például amikor magamban motyogva próbálok két álláspont között dönteni, vagy amikor a szomszéd néni megállás nélkül beszél hozzám, és én egy szót sem szólok. Ennek ellenére tekintsük úgy, hogy érvek alapvetően dialógusokon belül hangzanak el, és a viták akkor jönnek létre, amikor valamilyen álláspont kapcsán véleménykülönbség van. Elő1fordul ugyan, hogy az egyik fél nem jut szóhoz egy vitában, de, mint látni fogjuk, érdemes ezt a keretet alkalmazni ilyen esetekben is.

A vita leírásához és értelmezéséhez abból indultunk ki, hogy a vitában a résztvevők nyelvi megnyilatkozásokat tesznek. Ezért szükségünk van néhány általános, a nyelvhasználatra és a dialógusok szabályaira vonatkozó megfontolásra ahhoz, hogy a felek megnyilatkozásait megértsük, és a vita szempontjából helyesen értelmezzük.

A nyelvet általában a világ leírásának vagy gondolataink megformálása eszközeként fogjuk fel. Mindkét felfogásban közös feltételezés, hogy a nyelv elsősorban leíró, ábrázoló funkciót tölt be - vagy a világot vagy a gondolatainkat írja le -, és így a nyelv segítségével megállapításokat, kijelentéseket teszünk, amelyek bizonyos tényállásokat rögzítnek. Ezek a kijelentések aztán vagy igazak, vagy hamisak, attól függően, hogy megfelelnek-e a tényeknek vagy sem. A logikai vizsgálat számára ezek a kijelentések jelentik a kiinduló pontot, de a nyelv működésének megértése szempontjából, és így az érveléstechnikai vizsgálat számára fontos állítások megtalálása szempontjából a fenti leírás a nyelvnek csak az egyik fontos aspektusát ragadja meg. Számos megnyilatkozás ugyanis nem tekinthető valamilyen tényállás megfogalmazásainak, hanem ezen mondatok kimondásával bizonyos cselekvéseket hajtunk végre:

(1) Bocsánatot kérek. (2) Köszönöm. (3) Megígérem, hogy holnapra megcsinálom.

Ezekkel a megnyilatkozásokkal bocsánatot kérünk, megköszönünk, megígérünk valamit. Mivel ezek nem írnak le tényeket, ezért nem értelmezhető velük kapcsolatban az a kérdés, hogy igazak-e. E helyett például egy bocsánatkéréssel kapcsolatban az a kérdés merül fel,

hogy őszinte-e. Az ilyen típusú megnyilatkozásokat performatívumoknak nevezzük, mert a mondatok kimondásával bizonyos cselekvéseket - "beszédcselekvéseket", innen a

beszédaktus elnevezés - hajtunk végre. Például az ígéret esetében az elkötelezettség azáltal jön létre, hogy a fenti mondatot megfelelő körülmények között kimondom.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a megnyilatkozásainkat, akkor nehéz olyat találni, amelyben semmi mást nem teszünk, csak kimondjuk a mondatot. Valójában minden alkalommal, amikor valamit kimondunk, valamilyen egyéb cselekvést is végrehajtunk: parancsolunk, kérünk stb.

A szülő belép a gyerek szobájába, és azt mondja: - Borzalmasan rendetlen vagy. Ez egy tény megállapítása, de ha megfelelő hangsúllyal mondja, akkor ennek cselekvési értéke azonos a "Megszidlak, mert borzalmasan rendetlen vagy" megnyilatkozással.

Az éppen kifutni készülő vitorlás hajó kapitányához a partról odakiált egy ember: - Óriási vihar közeledik. Itt a ténymegállapítás figyelmeztetés, sőt esetleg felszólítás: "Ne menj ki a vízre!"

Általánosságban tehát minden megnyilatkozásunknak két aspektusa van: egyrészt mondunk valamit, másrészt azáltal, hogy ezt mondjuk, cselekszünk valamit - végrehajtunk egy beszédaktust. Minden megnyilatkozásunk két elemet tartalmaz: egy nyelvi egység (általában egy mondat) kimondását, és egy beszédaktust, amit e mondat kimondásával hajtunk végre. Lokúciónak nevezzük egy adott mondat kimondását (=valaminek a mondása), míg

illokúciónak nevezzük azt a cselekvést, amit ez által végrehajtunk (=beszédaktus).

A megnyilatkozás lokúciós tartalma, az, amit mondunk, lehet igaz vagy hamis, amennyiben egy ténymegállapítással és nem, például, felkiáltással van dolgunk. A megnyilatkozás illokúciós tartalma, vagyis a végrehajtott cselekvés ezzel szemben lehet sikeres vagy sikertelen. Bizonyos sikerfeltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy egy beszédaktus sikeres legyen. Ezeket a feltételeket nem lehet valamennyi beszédaktusra egységes formában röviden megadni. A pragmatikai elemzés egyik feladata, hogy feltárja a különböző beszédaktusokat, azok szerkezetét és az egyes aktusokhoz tartozó sikerfeltételeket.

Általánosságban az illokúciós aktus sikerességének három csoportba sorolhatók a feltételei. Egyrészt a lokúciós aktusnak sikeresnek, azaz grammatikailag helyesnek és értelmesnek kell lennie. Nem lehet sikeres az ígéret, ha az, amit ígérünk értelmetlen:

Megígérem, hogy kiszera méra bávatag.

Másrészt tartalmi feltételeknek kell megfelelni: a beszédaktusok különböző, a kimondott mondatok tartalmára vonatkozó követelményeket foglalnak magukban, amelyeknek teljesülniük kell, hogy a cselekvés sikeres lehessen. Nem ígérhetünk lehetetlent, vagy olyasmit, ami a múltban már megtörtént. Nem sikeresek az alábbi ígéretek:

Megígérem, hogy kimerem az óceánt. Megígérem, hogy megszülettem.

A tartalmi feltételek az ígéret jellegéből adódnak, abból, hogy az ígéret jövőbeli eseményre vonatkozik, és az, aki ígéretet tesz, komoly elkötelezettséget vállal annak végrehajtására.

Harmadrészt adódnak feltételek a beszédhelyzetben résztvevők szándékaiból, érdekeiből, szociális helyzetéből, az aktus társadalmi gyakorlatából. Ide sok és beszédaktusonként

különböző fajta feltétel tartozik, amelyeket külön-külön kell számba venni. Nézzünk néhány példát!

1. Az ígéret esetében idetartozik az őszinteségi feltétel, tudniillik, hogy amit a beszélő ígér, azt tényleg szándékában áll megtenni. 2. A parancs esetében a résztvevők társadalmi helyzetére vonatkozik az a feltétel, hogy parancsot csak elöljáró adhat alárendeltnek. Szokásos körülmények között hiába mondja a tizedes a tábornoknak: Megparancsolom, hogy induljon. Ez a parancs nem lehet sikeres. 3. Hiába mondja az egyik fél: Fogadjunk egy sörben, hogy a mi válogatottunk nyer a ma esti meccsen! Nem jön létre a fogadás, amíg a másik ki nem nyilvánítja, hogy elfogadja az ajánlatot. 4. Törvényt kihirdetni csak bizonyos helyen és bizonyos formai előírások megtartásával lehet. Ha ezek nem teljesülnek nem lép életbe a törvény.

1.3.2. Az együttműködés feltételei és az érvelési beszédaktusok Ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk, a résztvevőknek be kell tartaniuk bizonyos szabályokat, amelyek az interakciót szabályozzák. Éppen ezért, minden dialektikai elméletnek normatív elemeket kell tartalmaznia, amelyek az interakció "szabályait" rögzítik.

Ha egy beszélgetés során az egyik fél hirtelen elnémul, gyakran körülnézünk, hogy nem jelent-e meg az az illető, akiről épp pletykálkodtunk. Az együttműködés olyannyira alapvető, hogy "Lehetetlen nem kommunikálni": ha nem akarunk részt venni egy beszélgetésben, máris kommunikálunk - pont azt, hogy nem akarunk részt venni.

Alapelv, hogy a kommunikáló felek együttműködnek. Ez kiegészíthető a következő szabályokkal:

1. Ne hajts végre értelmezhetetlen beszédaktusokat! 2. Ne hajts végre őszintétlen beszédaktusokat

(vagy olyanokat, melyekért nem tudsz felelősséget vállalni)! 3. Ne hajts végre redundáns beszédaktusokat! 4. Ne hajts végre értelmetlen beszédaktusokat! 5. Ne hajts végre olyan beszédaktusokat, amelyek nem megfelelően kapcsolódnak a

korábbi beszédaktusokhoz és a kommunikációs helyzethez!

A vita szempontjából két okból fontosak a beszédaktusok. Egyrészt vannak speciálisan a racionális vitára jellemző, az érvelések (premissza-konklúzió szerkezetek) előadása során használt érvelési beszédaktusok, amelyek segítségével a beszélők az érvelés felépítésében bizonyos lépéseket tudnak megtenni. Fontos, hogy ezeket az argumentatív lépéseket pontosan tudjuk értékelni: "szabályos" lépések-e, és hogyan viszonyulnak az előadott érvelésekhez. Ezekkel később részletesebben foglalkozunk.

Másrészt azonban a vitában a felek nem fogalmaznak meg mindent szavakban. Bizonyos állításokat az érvelési helyzet, közös tudásunk stb. alapján ki kell következtetni ahhoz, hogy az érvelést rekonstruálni tudjuk. Itt nélkülözhetetlen forrást jelent a beszédaktusokból származó információ. Ezekkel részletesebben a ki nem mondott előfeltevésekhez kapcsolódva foglalkozunk.

1.3.3. A vita szakaszai A vita során elhangzó beszédaktusok sokféleképpen csoportosíthatók. Az egyik lehetőség a beszédaktusokatat a vita "szakaszaihoz" rendelni. Egy ideális vitában négy szakasz különíthető el:

1. a konfrontációs szakaszban a véleménykülönbség felszínre kerül, 2. a nyitó szakaszban nyilvánossá válnak a vita szerepei és elköteleződési és eldől, van-e

elég "közös pont", amely lehetővé teszi a véleménykülönbség feloldását. 3. Az argumentációs szakaszban történik a kritikai ellenvetések visszaverése, majd 4. a záró szakaszban a vita eredménye megfogalmazódik - ha nincs egyetértés, akkor

véleménykülönbség feloldása nem történt meg.

Ezek a szakaszok nem szükségszerűen kronologikus sorrendben követik egymást. Az elemzés célja a megnyilatkozásokat ezekhez a szakaszokhoz kötni, hogy a beszédaktusok funkciója könnyebben meghatározható legyen.

Ezekhez a szakaszokhoz különféle szabályok kapcsolódnak, amelyek a jó és eredményes vitákban teljesülnek. Ezek a szabályok tehát egyfelől leírják azt, ahogyan az emberek a racionális vitában viselkednek. Másrészt a vita céljának elérése érdekében ésszerű is így cselekedni. Ebben az értelemben a fenti szabályok a racionális vita normatív modelljét is jelentik, amelyek a vita céljából és a feltételezett kooperációból vezethetők le: az igazság / a helyes álláspont megtalálása érdekében célracionális együttműködés során így és így kell eljárni.

1.3.4. Összefoglaló a racionális vita során követendő normákról Az alábbiakban egy nagyon tömör összefoglalóban megmutatjuk, hogy milyen normák érvényesülésekor beszélhetünk racionális vitáról. A 10 norma céljának megmutatását követően pedig felsoroljuk azokat az érvelési hibákat, amelyek a normaszegés kapcsán gyakran felmerülnek. Ezek részletes jellemzéséhez lásd a 6. fejezetet

1. A felek nem akadályozhatják meg, hogy új álláspontok, vagy azokhoz kapcsolódó kétségek merüljenek fel. Célja: az álláspontok tisztázásának lehetősége (a vélemény-különbség feloldása nem lehetséges, ha nem tiszták az álláspontok). A konfrontációs szakasz célja ennek biztosítása. Megszegése: félelemre apellálás, szánalomra apellálás, személyeskedés (gyalázkodó, genetikus, te is).

2. Egy álláspontot elővezető félnek kötelessége azt megvédeni, ha a másik fél arra igényt tart. Célja: minden kimondott álláspont védelmét fel kell vállalnunk (protagonista szerep vállalása, ha a helyzet igényli - nyitó szakasz feladata). Megszegése: bizonyítás kényszerének áthárítása, tekintélyre hivatkozás, nem tudásra apellálás.

3. Egy álláspont támadása a másik fél álláspontjának támadása kell, hogy legyen. Célja: az álláspontok torzulásának megakadályozása a vita bármely szakaszában. Megszegése: szalmabáb, árnyékbokszolás.

4. Egy fél álláspontját csak úgy védheti, hogy az állásponthoz kapcsolódó érveket ismertet. Célja: az argumentációs szakaszban a véleménykülönbségek racionális

feloldásának módja az érvelés (logosz), nem az étosz és pátosz használata - a nem-argumentatív meggyőzési módokat ki kell zárni. Megszegése: közvélekedésre hivatkozás, tekintélyre hivatkozás, érzelmekre apellálás.

5. Nem utasíthatunk vissza az álláspontunkban implicite felvállalt premisszákat, és nem hamisíthatjuk meg a másik fél érvelésében felhasznált implicit premisszákat. Célja: a protagonista álláspontjában implicit álláspontok pontos megtalálása: sem letagadásuk, sem eltúlzásuk nem segíti a véleménykülönbség feloldását az argumentációs szakaszban. Megszegése: ki nem mondott premissza tagadása, árnyékbokszolás.

6. Elfogadott kiindulási pontnak nem tekinthetünk nem elfogadott premisszákat, ill. elfogadott premisszákról nem állíthatjuk, hogy azok nem tekinthetők elfogadott kiindulási pontnak. Célja: az álláspontok torzulásának megakadályozása (lásd 3.) az argumentációs szakaszban. Megszegése: bizonyítás kényszerének elhárítása, álláspont megváltoztatása, túl sokat állító kérdés, körbenforgás.

7. A helytállónak tekintett érvelés nem lehet (logikailag) érvénytelen. Célja: a meggyőző érvelés formáinak közös elfogadása az argumentációs szakaszban, így válik lehetővé az erős/helytálló érvek elkülönítése, és annak vizsgálata, hogy megfelelő-e az érveléssémák használata. Védett az álláspont, ha közösen elfogadott kiindulási alapból érvényes következtetéssel kapjuk meg a konklúziót. Megszegése formális érvelési hiba lehet: előtag tagadása, utótag állítása, stb.

8. A formálisan nem érvényes érvelésekkel alátámasztott álláspontok nem tekinthetők végérvényesen védettnek, ha a védelem nem a megfelelő érveléssémákat használja, vagy a megfelelő sémákat nem a megfelelő módon használja. Célja: lehetőséget teremteni arra, hogy logikailag érvényes érvelések hiányában is végérvényesen megvédhető vagy cáfolható legyen egy álláspont, ha a protagonista és az antagonista egyetért az érveléssémák elfogadhatóságában és használatában. Megszegése sokféle lehet: félrevezető hasonlóság, túlzott általánosítás, csúszós lejtő érv, post hoc ergo propter hoc és egyéb oksági hibák, stb.

9. Az álláspont sikertelen megvédését az álláspont visszavonásának kell követnie, a sikeres (konkluzív) megvédését a fenntartások visszavonásának. Célja: a protagonista és az antagonista korrekt vita-értékelése. A záró szakaszban a feleknek meg kell egyezniük a vita kimenetelében. Megszegése: nem tudásra apellálás, hamis dilemma.

10. Egyik fél sem használhat nem kellően tiszta és világos megfogalmazásokat, és mindkét félnek a lehető legfigyelmesebben és pontosabban kell a másik megnyilatkozásait értelmezni. Célja: álmegoldások kikerülése, a vita minden szakaszában a megfogalmazás és értelmezés ellenőrzése. Megszegése: in dictione érvelési hibák, a kompozíciós hiba és felosztáshiba, stb.

Ha a résztvevők alkalmanként a racionális vita egy-egy normáját megszegik, akkor nehezítik a vita céljának elérését. Az ilyen esetenkénti normaszegések általában érvelési hibának számítanak. Ha azonban egy vagy több norma durva megszegése a vita egészére jellemző, akkor nem teljesülnek a racionális vita szükséges feltételei, és ekkor nem jöhet létre racionális vita. Minden egyéb jel alapján úgy tűnhet, hogy racionális vita folyik, de a feltételek hiányában az nem lehet racionális vita. Látszatvitát (álvitát) folytatunk, ha úgy teszünk, mintha racionális vitában vennénk részt, de a vita feltételei nem teljesülnek, és ezért, lényegét tekintve, nem is alakul ki ilyen vita.

1.3.5. Mikor nem teljesülnek racionális vita feltételei?

1. A résztvevőket érzelmi túlfűtöttség jellemzi, ha gyakran hangzanak el durva sértések. A felek egymás szavába vágnak, nem hagyják, hogy a másik kifejtse álláspontját. Még mielőtt az érvelését előadná, a másik fél máris minősíti, elveti ellenfele álláspontját. A felek nem az érvekre reagálnak, hanem az érvelést vagy az érvelőt minősítik: "Ez butaság, ostobaság, marhaság, stb.." "Csak felületes, hozzá nem értő, ostoba, stb. ember mond ilyent." Bár ezek az értékelések néha jogosak, de ezek semmiképpen sem érvek. Ez pedig önmagában is jelzi, hogy az illető nem akar együttműködni racionális vitában. Ugyanis az ilyen vitában érveket kell előadni. Jó okkal gyanakodhatunk, hogy aki ilyen eszközökkel él, nem meggyőzni akarja a másik felet, hanem, például, meg akarja szégyeníteni.

2. Rendszerint a racionális diszkusszió feltételeinek (tolerancia, megértés, tárgyilagosság, önkritika) hiányát tükrözi, ha a vita morális síkra terelődik, ha a felek pragmatikus kérdéseket patetikusan fogalmaznak meg, és morális "kontextusba" helyeznek. Okkal gyanakszunk a racionális vita feltételeinek hiányára, ha valamelyik fél súlyos értékítéleteket, morális fenyegetéseket sző az érvelésébe. A morális egyenlőtlenség lehetetlenné teszi a tárgyilagosságot, de akár rögtön magát a vitát is.

3. Az egyik vagy mindkét fél álláspontjának merevsége jelezheti az érthetőségre vagy a megértésre való törekvés hiányát, esetleg az együttműködés hiányát. Az egyik fél nem veszi figyelembe a megelőzően elhangzottakat, az előző megszólaláshoz nem kapcsolódó válaszokat ad. A dialógus töredezetté válik, irreleváns hozzászólások jellemzik.

4. Jelezheti az érthető kifejtés, a megértés, a közös alap vagy a tárgyilagosság hiányát, ha az egyik fél minduntalan félreérti, félremagyarázza a másik állításait vagy érvelését. Ha a partnerek a kapott információkat gyakran értelmezik félre.

5. A parttalan vita jelzi a megértés, a közös alap vagy az önkritika hiányát. A felek mindig újra és újra megkérdőjelezik egymás bizonyítékait. Váratlanul véleménykülönbségek bukkannak fel lezártnak hitt kérdések kapcsán. Gyakran hangzanak el irreleváns megjegyzések.

6. A megértés hiányát, de méginkább az önkritika hiányát tükrözi, ha hajtogatjuk a magunkét, ha azon kapjuk magunkat, hogy újra és újra megpróbáljuk valahogy másképp megfogalmazni, amit már többször elmondtunk. Esetleg az önkritika hiányát tükrözi, ha túlságosan magabiztosak vagyunk, ha "sima ügy"-nek látjuk a problémát.

Természetesen nem a jelek egyedi előfordulása számít. Csak ha a fenti jelenségek közül néhány jellemző a vita egészére vagy egy hosszabb szakaszára, akkor mondhatjuk, hogy az adott szakaszon nem teljesülnek a racionális vita feltételei.

Bár a többi vitatípust részletesen nem elemezzük, itt megjegyezzük, hogy az érvelő vita és a tárgyalás feltételei több ponton is hasonlóak. Ebből adódóan, a fenti jelek nemcsak az érvelő vita hiányára utalhatnak, hanem azt is jelezhetik, hogy a dialógus nem lehet tárgyalás sem. Nyilván nem lehet tárgyalás intoleráns felek között, akik egymás érdekeit nem tekintik méltányolandónak. Súlyos morális megítélés alá eső, "aljas", "mocskos" érdekekről nem lehet alkudozni vagy, ha mégis, akkor sem lehet az engedmény-nyereség odalakat értékükön összemérni. Nem lehet tárgyalást folytatni, ha nincs meg az érdekek minimális összhangja, ha például az alku nem érdeke mind a két félnek.

2. Érvek, premisszák, konklúziók Az olvasó ebben a fejezetben megismerkedik az érvelések elemzésének olyan alapvető fogalmaival, mint premissza, konklúzió, rekonstrukció, irrelevancia és hasonlók. Barátságot köt az elemzést segítő alapvető elvekkel, a jóindulattal és a relevanciával. E barátok segítőkészségéről konkrét példák kapcsán is bizonyosságot szerez, s ennek sorában fény derül a pontos és alapos olvasás áldásaira is. Végezetül viszontlát pár olyan érvelést, amelyekkel már küszködött, s amelyekről mindig is gyanította, hogy baj van belük - ám most azt is megtudja végre, hogy micsoda.

2.1. Az érvelés információ-strukturáló szerepe Az érvelés mint tevékenység Érveléseink igen gyakran dialógus formában, vita keretei között zajlanak le. A következő párbeszéd is ilyen:

A: - Szerinted ki legyen az új futball szövetségi kapitány? Maradjon továbbra is Istállós Mátyás, vagy inkább valaki más legyen? Hogy látod mindezt Istállós elmúlt négyévi teljesítménye alapján? B: - Szerintem Istállósnak mennie kell. Nem jutott ki a csapat a VB-re. A: - Figyelembe véve a magyar futball jelenlegi, illetve négy évvel ezelőtti színvonalát, lemaradásunkat, ez irreális elvárás volt, és ma is az lenne. B: - Csakhogy ő ezt ígérte. A saját maga által felállított mérce alapján mérem. Ha annak idején rosszul mérte fel az esélyeinket, ha irreális célt tűzött ki, az is amellett szól, hogy adja át a stafétabotot. A: - Jó, de nem láthatott bele a magyar futball feltételrendszerének részleteibe. Szerintem ugyanis az előbbiek ellenére neki kellene esélyt adni továbbra is. Valami elkezdődött végre, szemben az előző évekkel. Én látok fejlődést, amit kár volna megakasztani. Ez szerintem mellette szól, más még ennyit sem ért el. Ennyi volt az elvárható reális előrelépés, a többi csak a "délibábos magyar futballrealitás" vágyálma, amelyben a holland stílusban focizó Balassagyarmat legyőzése a felkészülési meccsen azt jelenti, hogy a holland válogatottat is képesek vagyunk megverni a VB-selejtezőkben. B: - Értékelem a humorodat: az irónia csípi a szemem, de nem ezért nem látom az eredményeket. Milyen eredményekről beszélsz? Konkrétan! A: - Például, hogy nem szenvedtünk olyan megalázó vereségeket, mint az megelőző négy évben. És manapság sajnos már ez is érdem. B: - De a világranglistán sem léptünk előre, ugyanúgy a 74-edikek vagyunk, mint négy éve. A: - Pontosan erről van szó, minden korábbi négy éves ciklusban folyamatosan csúsztunk vissza. Éppen ez mutatja Istállós munkájának gyümölcsét: a hanyatlás megállt.

A fenti példában jól megfigyelhető, hogy a bizonyítás céljából felsorolt adatok, tények, bizonyítékok, egyszóval az érvek, egy bizonyos dolog mellett vagy ellen lettek felsorakoztatva. Akárcsak itt, a legtöbb esetben - a spontán módon születő, de tartalmas hétköznapi vitákban, illetve a jól előkészített, szervezett vitákban mindenképpen - azonosíthatunk olyasvalamit, amire a folyamat, melyben dönteni szeretnénk, kifut. Amennyiben tehát a vitát döntéshozatali, probléma-megoldási eljárásnak tekintjük, akkor a

vitáknak tétje, kimenetele van, és ez megragadható abban, hogy sikerül-e egy adott, a vita tétjét kifejező központi állítást alátámasztani vagy sem. Az érvek felsorakoztatásának célja végeredményben ennek a bizonyos központi állításnak az alátámasztása, megalapozása.

Ez az állítás jelen esetben a következő: "Istállós Mátyás az elődeinél eredményesebb szövetségi kapitánynak tekinthető, és ezért szavazzunk neki bizalmat a következő négy évre is". Annak, hogy az alátámasztás sikeres vagy sem, a fenti példában is kézzelfogható jelentősége van: ha sikerül megalapozni, hogy az eddigi szövetségi kapitány tevékenysége eredményes, előremutató, akkor érdemes őt megválasztani, máskülönben nem.

A vita során, az érvelések révén megalapozandó központi állítást a vita vagy érvelés konklúziójának nevezzük. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ha azt kérdeznénk, vajon mi minden szól a konklúzió mellett, és mi minden szól ellene, akkor nem a fenti párbeszédet ismételnénk meg, hanem röviden és tömören összefoglalnánk azt. A két szereplő által együttesen létrehozott érvelési tevékenységet helyettesítenénk egy olyan gondolatmenettel, amely az előadott érveket összerendezi.

Az érvelés mint gondolatmenet A vitában a résztvevők által együttesen létrehozott érvelési tevékenységet hétköznapi ismereteink és nyelvhasználatunk szerint ugyanúgy érvelésnek neveznénk, mint azt a gondolatmenetet, amellyel az egészet helyettesíthetőnek, összefoglalhatónak tartjuk. Fontos azonban látnunk, hogy az egyik esetben az érvelés tevékenység, aktusok sorozata, míg a másik esetben a tevékenység eredményeként felszínre került ismeretek rendezett összefoglalásáról van szó. Az utóbbi értelemben az érvelés tulajdonképpen egy strukturált gondolatmenetet jelent, amikor is nem a tevékenység jelleg kerül előtérbe, hanem az érvelési tevékenység mögé állítható, helyettesítő gondolkodási folyamat.

A fenti párbeszéd érvelési tevékenységét összefoglaló és helyettesítő egyik lehetséges gondolatmenet a következő:

Bár Istállós Mátyás nem teljesítette ígéretét, hogy a magyar válogatott irányítása alatt kijut a VB-re, és ez kétségkívül ellene szól, ám tevékenysége eredményeképpen megállt a korábbi két ciklusban is tartó hanyatlás. A hanyatlást a világranglistán való folyamatos lejjebbcsúszás jelezte, és ez az elmúlt négy évben megállt. Ezen kívül mellette szól az is, hogy az elmúlt időszakban nem szenvedtünk olyan megalázó vereségeket, mint az őt megelőző szövetségi kapitányok idején.

Premisszák és konklúziók

Az információk ilyen rendezési-strukturálási szándéka, az erre vonatkozó igényünk jól látható abból is, hogy az előbbi párbeszédben elhangzott információkat (az ezeket kimondó állításokat) önkéntelenül is két csoportra osztanánk: egyeseket első kézből valónak, az érvelés alapjául szolgáló információknak tekintenénk, míg másokat megalapozandó, alátámasztandó információknak és állításoknak. Ez utóbbiak igazságtartalma a vita, az érvelés elején tulajdonképpen ismeretlen: ezt az igazságtartalmat kell felszínre hozni, kideríteni a vitában a többi rendelkezésünkre álló és felsorakoztatott információra támaszkodva. Az alapul szolgáló információkat, a tulajdonképpeni érveket hívjuk az érvelés premisszáinak, míg a megalapozandó információt kimondó állítást az érvelés konklúziójának.

Látnunk kell tehát, hogy a vita (azaz: az érvelési tevékenység), csakúgy, mint ennek gondolkodási sűrítménye (azaz: az érvelés, mint gondolatmenet) szervezi, strukturálja az információkat. Ezért végeredményben az érvelésben szereplő állítások két csoportra oszthatók. A konklúzió az érvelés bizonyítandó tétele: az az állítás, aminek igazsága felől az érvelő, a vitázó meg akar győzni. Az érveléshez tartozó egyén állítások a premisszák: ezek fejezik ki a konklúzió alátámasztását szolgáló tényeket, adatokat, bizonyítékokat, egyszóval az érveket.

Az érvelést nem tényleges, hanem gondolati tevékenységként, gondolati folyamatként szemlélve az érvekre úgy tekintünk, mint amelyek arra hivatottak, hogy maguk után vonják a konklúziót, belőlük következzen a konklúzió. Ily módon az érvelés mögé állítható gondolkodási tevékenységet gyakorta azonosítjuk a következtetéssel.

A "következtetés" kifejezés azonban - hasonlóan az "érvelés" szóhoz -kétértelmű. Amikor ugyanis azt mondjuk, hogy "az alábbi következtetésre jutottam", akkor az imént konklúziónak nevezett dologra gondolunk. Eszerint tehát szoktuk a következtetéssel azonosítani magát az érvelést, másrészt gyakorta - igazodva a természetes nyelvhasználathoz - azt az állítást is, amelyik az érvelés bizonyítandó tétele, azaz konklúziója. Mi a továbbiakban a félreértések elkerülése érdekében a "következtetés" kifejezést nem alkalmazzuk az érvelés konklúziójának jelölésére!

Összefoglalva: a továbbiak szempontjából az érvelés számunkra legfontosabb jellemzője, hogy állítások egy strukturált csoportja, a premisszák és a konklúziók együttese.

Az érvelés ilyen felfogása jól igazodik ahhoz a következtetésfogalomhoz, amelyre a logikában szükségünk lesz. A logika feladata ugyanis a következtetések tanulmányozása, és nem foglalkozik az érvelési tevékenységgel. Csak a premisszák és a konklúzió közötti kapcsolatok iránt érdeklődik, és arra kíváncsi, hogy fennáll bizonyos reláció a premisszák és a konklúzió között, avagy sem, ám figyelmen kívül hagyja azt a tevékenységet, amelynek az eredményeképpen az érvelés mint gondolatmenet előállt. Sőt: a logika az érvelésből mint gondolkodási tevékenységből vagy folyamatból is csak a szerkezetet, az információk rendezettségét tudja megragadni, de még ezt is csak komoly megszorításokkal! Végeredményben a következtetés a logikában állítások egy strukturált csoportja, a premisszák és a konklúzió együttese között fennálló reláció lesz. A következtetés ezen értelmét az érvelés iménti meghatározása már elég jól visszaadja.

Felvetődhet a kérdés: vajon miért fontosak az ilyen aprólékos, finom különbségtételek? Egyrészt látni fogjuk, hogy a többjelentésű kifejezések esetében, márpedig legtöbb szavunk ilyen, igencsak fontos lehet, hogy adott esetben melyik értelemben használjuk az adott kifejezést. A többjelentésű kifejezések esetén a választott jelentés erősen befolyásolja, hogy az érvelés ténylegesen erős és megbízható, vagy csupán látszólag az. Mindez tehát alkalomadtán a meggyőzéssel való visszaélésre is lehetőséget adhat. Másrészt, legtöbb hétköznapi szavunk egyúttal szakterületek, speciális tudás- és tudományterületek terminus technicusának szerepét is játssza: az ilyen kifejezések nem feltétlenül latin, vagy idegen hangzású szavak, hanem az adott területen speciális jelentéssel bíró természetes nyelvi magyar kifejezések. Ez gyakorta a területen járatlan befogadóban azt a benyomást keltheti, hogy nem csak a szót, hanem jelentését is ismeri, ami komoly félreértésekhez vezethet. Így általában egy új terület megismerésénél érdemes a figyelmet arra összpontosítani, hogy valóban az általunk ismert jelentésben használják-e szavakat, illetve megérteni, hogy mi a pontos jelentése az adott kifejezésnek az adott területen.

2.2. Az érvelés formai és tartalmi strukturálásának eszközei: tipográfiai elemek, premissza- és konklúziójelzők

Letartóztatott Vidám Arcosok Párti vállalkozó

Macska a kútban

Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő büntetőügy? - nem világos, valójában mi áll Szélkötő Kalamona, a VAK Párt volt Zala megyei elnöke, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatója letartóztatásának hátterében. A vállalkozót és társait különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel gyanúsítják. Látványos gazdasági-politikai karriert tört derékba kiskedden a Pácegresi Városi Bíróság, amikor béklyóba verve kihallgatta, majd nyaktilóba zárva jobbnak látta rács mögött tartani.

Az iménti példa egy tipikus oknyomozó-tényfeltáró újságcikk mintájára készült. Még egy ilyen, komolyan érvelőnek szánt írásmű esetében sem állhatunk neki azonban a közvetlen logikai vizsgálatnak. A gondolatmenet ugyanis nem adódik közvetlenül a mondatok egymásra következéséből, az érvelés tudniillik - szemben az olvasással - nem feltétlenül lineárisan halad. Az érvelések, mint később látni fogjuk, sokféle, olykor egészen bonyolult minta alapján szerveződhetnek.

A párbeszéd formában zajló viták, az érvelő megnyilatkozások vagy írásbeli szövegek, nem közvetlenül premissza-konklúzió szerkezetben adottak számunkra, hanem e szerkezetet nekünk kell feltárnunk. Az érvelés logikai szerkezetét, azaz a premisszák és a konklúziók között fennálló következtetési kapcsolatokat meg kell állapítani, és felszínre kell hozni. A következtetési szerkezet, azaz a premissza - konklúzió kapcsolatok pontos azonosítása a logikai vizsgálat számára előfeltétel.

Az érvelést strukturáló formai és tartalmi elemek - a konklúzió azonosítása A logikai szerkezet felfejtéséhez az első lépés a konklúzió megállapítása. A konklúzió kimondottság, világos megfogalmazottság tekintetében két fajta lehet: explicit (kimondott) vagy implicit (hallgatólagos, kimondatlan) konklúzió. Míg az előbbit megtaláljuk a szövegben, kimondva vagy leírva, addig az utóbbit az érvelés csak sejteti, mint olyasmit, ami az elmondottakból vagy leírtakból következik.

A konklúzió azonosítását rendszerint formai és tartalmi elemek egyaránt segítik. A formai elemek közé tartozik az érvelő írás vagy előadás címe és alcíme, továbbá az írást bevezető ún. szövegfej (lead, Kopf), illetve tudományos írásművek esetén az absztrakt. A cím és alcím

(rendszerint csak együtt), ha mégoly vázlatosan is, de valamiképpen a konklúzió jelzésére szolgálnak.

Nyilvánvaló, hogy a fenti újságcikk-példában a „Látványos politikai-gazdasági karriert tört derékba” kezdetű szövegtörzsben nem állhat bármi, ha az alcím révén történő kiemelést ("Letartóztatott Vidám Arcosok Párti vállalkozó") indokoltnak, megalapozottnak szeretnénk tekinteni. Márpedig az oknyomozó-tényfeltáró cikk éppen arra vállalkozik, hogy bizonyítson, alávetve ezzel magát a bizonyítási kényszernek. Természetesen a jelen esetben, mint látni fogjuk, a "Macska a kútban" asszociatív-költői cím, illetve a "Letartóztatott Vidám Arcosok Párti vállalkozó" alcím önmagában kevés támpontot ad ahhoz, hogy a konklúziót a logikai elemzés számára kellő pontossággal megfogalmazzuk. Ennek ellenére, információtartalma nem hagyható figyelmen kívül. A szövegfejben szereplő információk felől tekintve pedig az alcím is elnyeri értelmét.

A szövegfej rendszerint jobb fogódzót ad a konklúzió vagy a lehetséges konklúziójelöltek azonosításához. Sőt: gyakorta az érvelés durva logikai szerkezetét is megmutatja. A szövegtörzsben elővezetett adatokat, bizonyítékokat már annak fényében értékeljük, hogy a szövegfej milyen információkat és milyen viszonyban kínált fel számunkra. Emellett azonban fontos, hogy a szövegfejben felbukkanó konklúzió vagy konklúziójelöltek és a cím-alcím páros sem lehet tetszőleges viszonyban: előbbieknek meg kell alapozni, alá kell támasztani az utóbbiakat. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a cím-alcím páros, valamint a szövegfej együtt biztosít támpontokat a konklúzió vagy konklúziójelöltek azonosításához és megfogalmazásához.

A konklúzió azonosítását azonban nemcsak formai, hanem tartalmi, kifejezésbeli eszközök is segítik. Ezek az úgynevezett konklúziójelzők, amelyek utalnak a bizonyítandó állításra, legyen az érvelés egészének konklúziója, vagy az adott ponton fókuszban álló részkonklúzió. Konklúziójelző kifejezések például a következők:

tehát eszerint következésképpen ennek megfelelően azt kapjuk, hogy a fentiekből folyik

ezért egyszóval innen adódik, arra jutunk, hogy mindent összevetve a korábbiak folyományaként

így ekként ebből adódik ilyenformán mindezek után világos, hogy az előbbiek alapján látható, hogy

Kommentár: E kifejezések nem mindig konklúziót jeleznek. Például egy történet mesélésekor mondhatom: „Tehát ott tartottam, hogy…”

A konklúzió felismerését segíthetik ezen kívül bizonyos vezető kérdések, amelyek irányítják a figyelmünket. Jól használhatók az explicit, kimondott konklúzió azonosításához is, de különösen fontosak az érvelés kimondatlan, implicit konklúziójának azonosításához. Ilyen vezető kérdések lehetnek az alábbiak:

• Miről akar meggyőzni a szerző? • Mit bizonyít a szöveg? • Mi a végkövetkeztetés? • Mi következik az elmondottakból?

• Mi a szerző tétele, állítása?

Szintén konklúziójelzőként szolgálhatnak bizonyos argumentatív performatív kifejezések:

Állítom / megállapítom, hogy... Tagadom / visszautasítom, hogy... Cáfolni kívánom, hogy... A továbbiakban bizonyítani kívánom / meg kívánom mutatni, hogy... Az alábbi érveket hozom fel amellett, hogy... Amellett érvelek, hogy... Álláspontom az, hogy... Azt a konklúziót vonhatjuk le, hogy... Arra a következtetésre jutunk/juthatunk, hogy...

Rendszerint a fenti kifejezéseket követő szövegrészletben találjuk azt az állítást, amely az érvelés konklúziója. Mint láttuk, nem minden szövegben vagy érvelő megnyilatkozásban hívja fel a figyelmet a konklúzióra argumentatív performatívum vagy konklúziójelző kifejezés, hanem némelykor csak formai elemek segítik a felismerését.

A konklúzió(k) megragadása mellett a másik lényegi dolog az alátámasztásukra hivatott premisszák felismerése és elkülönítése. Az érvelésben a premisszákat a konklúzióhoz fűződő logikai-következtetési kapcsolataik alapján tudjuk felismerni. A premisszák megtalálásában megint csak segítenek bizonyos kifejezések, a premisszajelzők. Ilyenek például az alábbiak:

minthogy figyelembe véve, hogy jelzi az is, hogy abból kiindulva, hogy annak alapján, hogy arra támaszkodva, hogy azon az alapon, hogy

mert amennyiben látva, hogy annak következtében, hogy alapul véve, hogy elfogadva, hogy abból kifolyólag, hogy

mivel amiatt, hogy adva, hogy azáltal, hogy belátva, hogy annak folyományaként, hogy

E kifejezések nem mindig jeleznek premisszát. Például: "Minthogy nem volt nálunk más, a könyvekkel gyújtottunk be." A „minthogy”-gyal kezdődő tagmondat itt a másik tagmondatban szóló cselekvés okát, nem pedig egy következtetés indokát ismerteti.

A premisszajelzőket követő állítások rendszerint premisszái az érvelésnek. Néhány premisszajelző, például az "emiatt", "ezen okból" és mások azonban közvetlenül az érv vagy érvek után állnak.

A premisszák megtalálását, felismerését is segíthetik bizonyos vezető kérdések, amelyek ismét csak támogatják figyelmünk fókuszálását és az értelmezést:

• Mely állítások hivatottak alátámasztani a konklúziót? • Milyen érvek szólnak a tétel mellett? • Mi bizonyítja az állítást? • Miért kellene elfogadnunk a szerző véleményét? • Milyen indokai vannak a szerzőnek?

• Miből következik a konklúzió? • Milyen adatokat, tényeket, érveket

sorakoztat fel a szerző a konklúzió alátámasztása érdekében? • Milyen fontos kimondatlan állításokon, előfeltevéseken nyugszik az érvelés?

A premisszák esetében is vannak olyan performatív kifejezések, amelyek premisszajelzőként szolgálhatnak:

Elfogadom / megadom /megengedem /elismerem, hogy... Az alábbi érveket hozom fel / az alábbi érvek szólnak / álláspontom mellett: elsőként, másodikként, harmadikként az, hogy�

2.3. Az állítások és az érvelések rekonstrukciójának technikája, elvei

2.3.1. Az állítások és az érvelés rekonstrukciója Az állítások rekonstrukciója Az eddigiek fényében világos, hogy az érvelő szöveg vagy megnyilatkozás nem minden esetben adja meg világos, kimondott állítás formájában a konklúziót, hanem azt nekünk kell megfogalmaznunk. Általánosan azt mondhatjuk, hogy a premissza-konklúzió szerkezet feltárásához a szöveget rendszerint kissé át kell fogalmazni. Az átfogalmazás célja, hogy világossá tegye az érvelés állításainak logikai szempontból fontos tartalmát. Ezt a tevékenységet általánosan a premisszák és konklúzió esetében egyaránt az állítások rekonstrukciójának nevezzük.

Az általunk vizsgált példa esetében a két szóba jöhető konklúziójelölt rekonstruált formában a következőképpen fest: K1: Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnökét, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatóját, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, százmilliós nagyságrendre rúgó bűncselekményben való részvétel gyanújával letartóztatták. K2: Szélkötő Kalamona vállalkozó, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnöke, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatója letartóztatásának hátterében politikai leszámolás áll.

Látnunk kell, hogy mind a premisszák, de különösen a konklúzió rekonstrukciója komoly munka, amelyet nem spórolhatunk meg. A konklúzió fogja ugyanis megszabni, hogy melyek lesznek az érvelés szempontjából lényegtelen, irreleváns, töltelék információk, és melyek azok, amelyekkel kapcsolatban egyáltalán felvethető a kérdés, hogy képesek-e alátámasztani a bizonyítandó állítást.

K1 és K2 rekonstrukciójakor a szövegfejben és az alcímben szereplő információk egy részét szétválogattuk és csoportosítottuk, méghozzá aszerint, hogy a politikai leszámolás vagy a szász milliós tétre menő büntetőügy közötti választást kínálja fel számunkra az írásmű bevezetése. Ennek megfelelően került az egyik konklúziójelöltbe a politikai leszámolással

kapcsolatos mondatrész és még további adatok, míg a másikba a százmilliós tétre menő büntetőüggyel kapcsolatos mondatrész és további adatok. Eljárásunk korrekt: ha K1 vagy K2 közül a cikk legalább az egyiket be tudja bizonyítani, az alcím indokoltnak tekinthető: ekkor akár K1-ről, akár K2-ről megalapozottan ugorhatunk a "Letartóztatott Vidám Arcosok Klubja Párti vállalkozó" összefoglalásra. Mindeközben felmerülhet a kérdés, hogy nincsenek-e további feltételei a K1-ben és K2-ben szereplő információk csoportosításának? Vajon minden információ szükséges-e, ami K1-ben vagy K2-ben szerepel, vagy némelyek elhagyhatók lennének? Később látni fogjuk, hogy vannak ilyenek. További feltétele lesz ugyanis, hogy az egyes konklúziójelöltekben szereplő információknak együtt összefüggőeknek, összetartozóknak, azaz relevánsaknak kell lenniük.

Látható, hogy az állítások és szövegrészletek átfogalmazásakor bizonyos kifejezéseket elhagyhatunk, vagy akár kiegészítésekkel is élhetünk, mondatokat vagy mondatrészeket szedhetünk szét, vagy vonhatunk össze. Ügyelni kell azonban arra, hogy a lehető legpontosabban adjuk vissza az eredeti információkat.

Az érvelés rekonstrukciója

Az állítások rekonstrukciójához hasonlóan az érvelés logikai-következtetési kapcsolatainak, azaz az érvelés szerkezetének feltárása is rekonstrukciós tevékenység. A premisszajelzők nem kevés támpontot adnak e munkához, hiszen jelzik és strukturálják az érvek és részkonklúziók egymásra következését, egymáshoz való viszonyát. Ezen túlmenően azonban az érvelés szerkezetének megragadásához a logikai kötőszavak, és a premisszák vagy részérvelések egymáshoz való viszonyát jelző strukturáló kifejezések segítenek az okfejtés logikai-következtetési vázának kiemeléséhez.

Mindez azért különösen fontos, mert amíg a szövegolvasás és a hallási utáni megértés esetében is lineárisan, időben egymás után dolgozzuk fel az információkat, addig az érvelés szerkezete nem feltétlenül lineáris, egyvonalú, hanem lehetnek a konklúziót alátámasztó független érvelési szálak is. Ezért kiemelt gondot kell fordítani az egyes érvek és érvelési részegységek egymáshoz való viszonyának tisztázására.

Nyilvánvalóan másként fog kinézni egy érvelés logikai váza, és mást kell bizonyítani abban az esetben, ha egy újságcikk a "Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő büntetőügy?" formában kínálja fel a konklúziójelölteket, és mást, ha a "Politikai leszámolás és százmilliós tétre menő büntetőügy?" formában. Az ilyen és hasonló jellegű különbségek, mint azt a következő alfejezetben látni fogjuk, az érvelés lehetséges bizonyítási stratégiájára is befolyással vannak, továbbá feldolgozási folyamatainkat is befolyásolják, és azok végeredményét is érintik.

2.3.2. Rekonstrukció és értelmezés - az érveléstechnikai jóindulat elve Az állítások rekonstrukciója és az érvelés logikai szerkezetének feltárása több olyan lépést is tartalmaz, amely az olvasó, hallgató értelmezési tevékenységét igényli. Már az is értelmezés kérdése, hogy egy szövegrészletet érvelésnek tekintünk vagy sem, hogy mit tekintünk konklúziónak, és mit a hozzá tartozó premisszáknak, hogyan emeljük ki a lényeget az

állításokból és milyen ki nem mondott konklúziókat, illetve premisszákat találunk a szövegben. Adott esetben több lehetőség közül választhatunk.

A "Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő büntetőügy?" formában felkínált dilemmát, és ebből adódóan a rekonstruált K1, K2 konklúziójelölteket a "vagy" kötőszó miatt önmagában mind megengedő, mind kizáró viszonyban is megragadhatnánk. Jól látható, hogy az ezzel kapcsolatos döntésünk megint csak alapvető befolyással van mind az érvelés által megvalósítható bizonyítási stratégiára, mind feldolgozási folyamatainkra és azok végeredményére.

1. Ha az ún. egymást kizáró értelmezést választjuk (kizáró 'vagy'), és az egyik állítás igazságát sikerül megbízható érvelés keretében bebizonyítani (erősen valószínűsíteni), akkor a másik hamis (vagy nagy valószínűséggel az).

2. Ha az egymást kizáró értelmezést választjuk, és az egyik állítást cáfolja a cikk, azaz az állítás hamisságát sikerül megbízható érvelés keretében bebizonyítani az írásműnek, akkor a másik állítás igaznak tekinthető.

3. Ha a megengedő értelmezést választjuk (ún. megengedő 'vagy'), és az egyik állítás igazságát sikerül megbízható érvelés keretében bebizonyítani, akkor a másik még bármi (igaz vagy hamis) lehet!

4. Ha a megengedő értelmezést választjuk, és az egyik állítást cáfolja a cikk, azaz az állítás hamisságát sikerül megbízható érvelés keretében bebizonyítania, akkor a másik igaznak tekinthető.

Ezek után a következő észrevételeket tehetjük a 'vagy' értelmezésének szerepéről, jelentőségéről:

• Az egyik állítás igazságának megalapozásakor (1. és 3. eset) jelen körülmények között csak a kizáró értelmezés esetén tudunk valamit mondani a másik állítás igazságértékéről, míg a megengedő esetben nyitott marad a kérdés.

• Az egyik állítás hamisságának megalapozása (cáfolása) esetén (2. és 4. eset) a jelen körülmények között a másik szóban forgó állítás igazsága is megalapozást nyer, függetlenül attól, hogy a megengedő vagy a kizáró értelmezést választjuk.

• A kizáró értelmezés esetén (1. és 2. eset) lényegtelen, hogy az érvelés az egyik állítást igazolja vagy cáfolja. Mindkét esetben eldönti a másik állítás igazságértékét.

• A megengedő értelmezés esetén (3. és 4. eset) nem ez a helyzet. Míg az egyik állítás igazságának alátámasztása nyitva hagyja a másik állítás igazságértékét, addig az egyik állítás sikeres cáfolása megalapozza a másik állítás igazságát.

• Összefoglalva: a cáfolási stratégia esetén nem számít, hogyan értelmezzük a 'vagy'-ot, míg az igazolási stratégia esetén igenis számít. Utóbbi esetben a 'vagy' megengedő vagy kizáró értelmezése fontos szerephez jut a konklúzió megalapozottságát, valamint a befogadóban lezajló feldolgozás végeredményét illetően.

Természetesen vetődik fel a kérdés, hogy milyen általános szabályt vagy elvet tudunk javasolni, hogy az iméntihez hasonló esetekben? Nos, az értelmezés egyik legfőbb alapszabálya a jóindulat elve: ha a szöveg alternatív értelmezéseket enged meg, ekkor azt kell választani, amelyik a legerősebb érveléshez vezet. Azután az így kapott érvelést kíméletlen, de korrekt kritikának vetjük alá, amelyben kiderül, hogy jól sikerült-e alátámasztani a kifejtett álláspontot vagy sem, hogy érdemes-e elfogadni azt. Jóindulatúnak kell tehát lenni az értelmezésben, és szigorúnak (de nem méltánytalannak!) a kritikában - és nem fordítva! Ez az elv is a vita céljának megvalósítása érdekében történő együttműködésből származik:

jóindulatú értelmezés mellett van a legnagyobb esély arra, hogy kiderül, melyik a helyes álláspont.

Ugyanolyan grammatikai szerkezetű állítások egyaránt lehetnek univerzális állítások, valamint statisztikus általánosítások: "A bálna emlős", "A madarak repülnek", "A tanárok alulfizetettek". Amíg az univerzális állítások a szóban forgó osztály minden egyes tagjára vonatkoznak ("A bálna emlős", "A madarak repülnek"), a statisztikus állítások csak egy adott osztályba tartozó dolgok bizonyos megnevezett hányadára, rendszerint többségére ("A tanárok alulfizetettek").

Jól látható, hogy az ilyen, összefoglaló módon általánosnak nevezett állítás tényleges cáfolhatósága attól függ, hogy univerzális vagy statisztikus általánosításként értelmezzük. Az univerzális állítást ugyanis egyetlen ellenpélda megbuktatja, míg a statisztikusat az állításnak megfelelő mennyiségű, rendszerint az esetek többségét adó ellenpélda tudja csak cáfolni. Ha tehát bizonytalan, hogy a szóban forgó általános állítást hogyan értelmezzük, akkor a jóindulat elve szerint a statisztikus értelmet célszerű választani.

Természetesen sokkal nehezebb megmutatni, hogy az esetek többsége ellenpélda, ám a jóindulatú értelmezésnek és a vele járó többletmunkának jól látható hozadéka is van: a statisztikus állításként való értelmezésnek megfelelő cáfolat magában foglalja az univerzális értelmezésnek megfelelő állítás cáfolatát is.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem kell-e félnünk a jóindulat elvétől? Nem hord-e veszélyeket magában? Nem segíti-e viták parttalanná válását azáltal, hogy az elvre hivatkozva bármit kimagyarázhatunk? Nos, nem ez a helyzet. Ha ugyanis a konkrét helyzetekben, az adott érveléssel összefüggésben felmerülő kétségek kapcsán megvizsgáljuk, hogyan működik az elv, akkor azt fogjuk látni, hogy csak a bizonytalan eseteket dönti el. Ezektől rendszerint elég jól elkülöníthetőek az értelmezései bizonytalanságot fel sem vető esetek, ahol az elvre nincs szükség.

Így például a 'vagy' kétféle módon való értelmezhetősége (megengedő, illetve kizáró) a négy szóba jöhető esetből (a négy igaz-hamis igazságérték kombinációból) csak egyet befolyásol (azt, amikor mindkét állítás igaz). Az értelmezési probléma három esetben fel sem merül. E három esetet az elv teljesen érintetlenül hagyja. A másik fontos dolog, hogy az elv jelen esetben sem értékel mindent igazra, azaz nem vezet ahhoz, hogy a 'vagy'-gyal összekapcsolt állítás végeredményben igaz lesz, bármit is állítsunk.

Végül még egy fontos, az érvelési szituációkra történő stratégiai készülést szem előtt tartó észrevételt tehetünk: azok az érvek, adatok, tények, bizonyítékok, amelyek hatékonyak a szigorúbb (a gyengébb érveléshez vezető) értelmezést választva, nem hatékonyak (az erősebb érveléshez vezető) jóindulatú értelmezés esetén. Így vitapartnerünk alkalmasint eltáncolhat ellenérveink elől, arra hivatkozva, hogy érvelése során nem az általunk választott, hanem az annál tágabb, jóindulatúbb értelmezést tartotta szem előtt. Ha a jóindulatú értelmezést választjuk, majd ellenérveinkkel, adatainkkal, bizonyítékainkkal ennek megfelelően készülünk, akkor nem állhat elő ilyen helyzet. Mint fentebb, az általános állítások értelmezésének kérdésénél láttuk, jóindulatú értelmezés esetén ellenérveink hatékonyak, erősek lehetnek a szigorúbb értelmezéssel szemben is.

Az érveléstechnikai jóindulat elve jól használható, konstruktív, előremutató elvnek mutatkozik például egy szerződéskötési helyzetben. Tegyük fel, hogy egy adott kifejezéssel

kapcsolatban bizonytalanság merül fel bennünk. Mit érdemes tenni ilyen esetben? Először is: az értelmezéssel kapcsolatos bizonytalanságunkat nem ajánlatos elfojtani, hanem tanácsos szembe nézni vele, két ok miatt is.

Egyrészt, ha felmerül a kétség, hogy nem ugyanúgy értelmezzük a szerződési feltételeket, akkor éppen ez a bizonytalanság konzerválódik a szerződés aláírásával, amely magában hordja az értelmezési, a szerződés megszegésével kapcsolatos vita lehetőségét is. Másrészt az értelmezéssel kapcsolatos bizonytalanság hallgatólagos tudomásul vétele kiszolgáltatja bennünket egy harmadik személy, egy harmadik fórum, például a bíróság értelmezési döntésének. Ez szerencsés esetben a javunkra szól, szerencsétlen esetben a hátrányunkra. Fontos azonban, hogy bárhogyan is dőljön el, az ilyen szituáció kimenetele esetleges lesz: mivel előzetesen nem számoltunk a másik fél számára jóindulatúbb, és ezért kedvezőbb értelmezés konzekvenciáival, meglehetősen váratlan, előre nem látott következmények adódhatnak.

A probléma abból adódik, hogy egyes szerződő felek abban bíznak, hogy a számukra előnyösebb, és a másik fél számára kedvezőtlenebb értelmezés lesz a helyes. Ez éppen ellentétes azzal, amit a jóindulat elve tanácsolna: válaszd a másik fél számára kedvezőbb értelmezést. Ha a másik fél számára kedvezőbb értelmezés is olyan feltételrendszert eredményez, amelyet nyugodt szívvel elfogadhatunk, akkor nyugodtan aláírhatjuk a szerződést. Ha azonban ez az értelmezés számunkra nagyon is nemkívánatos következményekhez vezethet, akkor miért írnánk alá a szerződést, és miért rögzítenénk ezt a lehetőséget, kiszolgáltatva immár például a bíróság értelmezési döntésének?

2.3.3. Rekonstrukció és értelmezés - az információk összefüggésének elve Az információk összefüggésének elve a szóba jöhető értelmezési lehetőségek közül annak kiválasztását támogatja, amelyben az információk az érvelő szöveg vagy írásmű egésze szempontjából összefüggenek, egymással kapcsolatban vannak. Az, hogy melyek az összetartozó információk, és mely összefüggések relevánsak, gyakorta csak az írásmű vagy előadott szóbeli érvelés teljes egészének ismeretében dönthető el.

Tekintsük például a "Letartóztatott Arcosok Klubja Párti vállalkozó" alcímet, mint egy vázlatos konklúziójelöltet. Ha feltesszük a kérdést, hogy mit kell a cikkben találnunk, mit kell a cikknek bizonyítania ahhoz, hogy indokolt legyen ez az összefoglalás, akkor elsőre úgy vélhetnénk, egyszerűen csak az előbbi állítás igazságát. Úgy tűnhet, elég, ha a cikk igazolja, hogy

1. Szélkötő Kalamonát letartóztatták, és 2. Szélkötő Kalamona tagja volt a Vidám Arcosok Klubja Pártnak, és 3. Szélkötő Kalamona vállalkozó.

Csakhogy Szélkötőről számtalan más igaz állítást is tehetnénk. Tegyük fel, például, hogy Szélkötő férfi, 180 cm magas, a Pácegresi Helyi Merülőbúvár Klub elnöke, a Rácegresi Bélyegkör titkára. Ekkor az alábbi állítások is igazak:

4. Szélkötő Kalamonát, a 180 cm magas férfit letartóztatták.

5. Szélkötő Kalamonát, a Pácegresi Helyi Merülőbúvár Klub elnökét letartóztatták.

6. Szélkötő Kalamonát, a Rácegresi Bélyegkör titkárát letartóztatták.

Mivel (4), (5) és (6) igazak, vajon nem cserélhetjük-e le az eredeti alcímet a következők valamelyikére?

7. Letartóztatott 180 cm magas férfi. 8. Letartóztatott pácegresi merülőbúvár. 9. Letartóztatott rácegresi bélyegkör-titkár.

Nyilvánvalóan nem! Igencsak meglepődnénk, ha mondjuk az (8) állítás lenne az írásmű egészét összefoglaló alcím, majd ezek után a cikkben többet egy szó sem esne a Pácegresi Helyi Merülőbúvár Klubról, illetve arról, hogy Szélkötő ennek elnöke. Ekkor nyilvánvaló lenne, hogy bár (5) igaz, a cikk nem bizonyít vele kapcsolatban semmit.

Fontos látnunk, hogy nemcsak egy állítás igazsága vagy hamissága hordoz számunkra információt, hanem az is, hogy a számtalan szintén igaz állítás közül éppen ezt, éppen az adott állítást állítjuk! Általánosan fogalmazva: nem csak annak tulajdonítunk jelentőséget, hogy az adott állítás igaz vagy hamis, hanem hogy a szintén igaz állítások közül éppen ezt állítja az érvelő, szemben azokkal, amelyek szintén igazak, és amelyeket ténylegesen nem állít. Az adott állítást tehát annak fényében tekintjük informatívnak, hogy bizonyos további igaz állításokhoz képest ez került kiválasztásra és állításra.

Nyilvánvaló, hogy nem elég annak teljesülnie, hogy Szélkötőt letartóztatták, hogy vállalkozó, és ha tagja a Vidám Arcosok Klubja Pártnak. Ha elég lenne, akkor ennyi erővel állíthatnánk a (4)-(6) állítások bármelyikét (feltéve, hogy igazak). Ebből adódik, hogy a jelen esetben valamilyen további feltételnek is teljesülnie kell, jelesül: az állításban foglalt információknak összefüggőknek, relevánsaknak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy a letartóztatásnak összefüggésben kell lennie azzal, hogy Szélkötő vállalkozó, és tagja a Vidám Arcosok Klubja Pártnak. Ez némi pontosításra szorul. Ehhez érdemes szemügyre vennünk a korábban rekonstruált K1 és K2 konklúziójelölteket.

K1: Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnökét, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatóját, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, százmilliós nagyságrendre rúgó bűncselekményben való részvétel gyanújával letartóztatták. K2: Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnöke, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatója letartóztatásának hátterében politikai leszámolás áll.

Vajon igaz-e ezekre, hogy összetartozó információkat, tényeket és adatokat tartalmaznak. Úgy tűnik, nem, vagy csak részben. K1-ben a "százmilliós tétre menő bűncselekménynek" összefüggésben kell lennie a VAK pártban folytatott politikusi tevékenységgel, míg a K2-ben a politikai leszámolásnak kell összefüggésben lennie a vállalkozósággal, illetve a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatói posztjával. Különösen K1 esetében világos, mennyire fontos, hogy a bűncselekmény összefüggésben legyen a VAK pártban folytatott tevékenységgel. Hiszen ha nincs köze egyiknek a másikhoz, akkor mi

indokolja, hogy éppen Szélkötő párttagsága, és nem mondjuk bélyegklub-titkári, vagy merülőbúvári elnöki posztja kerül említésre? Így K1 a következő módosítást kívánja meg:

K1': Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt Zala megyei elnökeként, azzal összefüggésben elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, százmilliós nagyságrendre rugó bűncselekményben való részvétel gyanújával letartóztatták.

A relevancia-kritériumnak tehát nemcsak a közlőnek vagy érvelőnek kell megfelelnie, hanem az érvelés és állításainak rekonstrukcióját végző befogadónak is. Míg az érvelőnek összefüggő információkat kell közölnie, a befogadónak úgy kell rekonstruálnia az érvelést, hogy az abban szereplő információk között legyenek összefüggések. Adott esetben a relevancia-feltételek explicitté tevése és kimondása teheti nyilvánvalóvá, hogy az állítás bizonyításra szorul. Lényegesen könnyebb ugyanis valamit nem állítani, azaz elhallgatni, mint alaposan érvelni mellette. Ezért tehát a relevancia-feltétel felismerése és kimondása teheti világossá egy tényleges érvelési helyzetben, hogy az adott állítás kiválasztása a szintén igaz módon állítható mondatok halmazából bizonyítást kíván, és a bizonyítás terhe az érvelő viseli.

A konklúzió szempontjából fontos összefüggések felismerését és explicitté tételét segíthetik az alábbi vezető kérdések:

• Milyen összefüggésben indokolt a konklúzió állítása? • Mi az összefüggés a konklúzióban szereplő kifejezések között? Mikor indokolt egy-

egy kifejezés alkalmazása? • Az egyik kifejezés indokolt alkalmazása felől tekintve milyen körülmények között

megalapozott a másik kifejezés alkalmazása? • Milyen további igaz állításokat tehetnénk, amelyekkel szemben az adott mondat

állításra került? A szintén igaz mondatok közül történő kiválasztás milyen összefüggésre világít rá, milyen kapcsolatot feltételez az egyes kifejezések között?

2.4. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák, nem érvelő szövegek

2.4.1. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák Eddig az érvelés logikai szerkezetét alkotó információk kiemelésének elveire koncentráltunk. Vegyük most mindezt szemügyre a másik oldalról, jelesül azon információk, állítások, szövegrészletek és szövegek szemszögéből, amelyeket a rekonstrukció az érvelés szempontjából mellékesnek tekint és kirostál. Ezek az érvelés szempontjából lényegtelen állítások, a mellékes megjegyzések, amelyek se nem premisszák, se nem konklúziók.

Azt gondolhatnánk, hogy a rekonstrukció elveinek megfelelő alkalmazása automatikusan megoldja az érvelés szempontjából mellékes mozzanatok azonosítását és kiszűrését. Csakhogy a bizonyítandó állítás szempontjából lényegtelen, mellékes információkkal operáló érvelések olykor igen sikeresek lehetnek abban, hogy kerülő úton, a konklúzióra vonatkozó érvelést nem is érintő mellékszál révén győzzenek meg. Ilyen esetekben a mellékszálon kapott, az érvelés szempontjából lényegtelen információk fényében érezzük a bizonyítandó állítást megalapozottnak. Holott ha rekonstruálnánk az érvelést, kiderülhetne, hogy a

premissza-konklúzió logikai szerkezetben kapott információk alkalmatlanok a bizonyításra, vagy elégtelenségük a logikai rekonstrukcióban rögtön szembe tűnővé válik. Ekkor rendszerint a mellékszálon alapos és részletekbe menő bizonyítását kapjuk valaminek, ami köszönő viszonyban sincs a konklúzióval. Emiatt érdemes külön is foglalkoznunk a meggyőzés szempontjából félrevezető mellékes információk kiszűrésének kérdésével.

A szokásos publicisztikai szövegek javarészét az érvelés szempontjából mellékes megjegyzésekből állnak, amelyek jelentősen megnehezítik a logikai tisztánlátást. Még a tényfeltáró cikkek esetében is előfordul, hogy a bizonyítandó állítás, az igen komoly téttel bíró konklúzió szempontjából mellékvágányon haladó, félrevezető érvelést kapunk. Érdemes és meglehetősen tanulságos lesz a kedves Olvasó számára, ha egyszer elvégezi azt a gyakorlatot, hogy miután pontosan rekonstruálta egy érvelő írásmű konklúzióját, gondosan elkülöníti, és megjelöli a konklúzió szempontjából teljességgel irreleváns szövegrészeket. Nem kell különösebben meglepődni, ha kiderül, hogy ez az egész írásnak az 50-60 %-át is kiteszi!

A mintaként elemzett írásmű. Pirossal áthúzva az írás konklúziójelöltjei szempontjából teljességgel nélkülözhető, bár igen részletes, tényfeltáró részeket jelöltük.

Fontos leszögeznünk ugyanakkor, hogy nem minden, az érvelés szempontjából mellékes információ célja a félrevezetés: az érvelés fő szála szempontjából elhanyagolható és elhagyható állítások a gondolatmenet egészének megértése szempontból nagyon is érdekesek lehetnek, és a szöveg fontos részét képezhetik. Szolgáltathatnak kapcsolódó információkat, vagy a megértést megkönnyítő példákat.

Egy szóbeli előadás esetében, ahol a figyelem könnyen túlterhelhető, és a megértésnek lényegében azonnalinak kell lennie - hiszen nincs mód megállni, visszalapozni, és alaposan megemészteni az érvelést - az ismétlések és redundanciák segítenek a hatékonyabb megértésben, holott az érvelés egésze szempontjából elvileg nélkülözhetők lennének.

Ugyanakkor lehetnek a vitában a visszaélés eszközei is: az illegitim témaváltásokat felvezető retorikai fogások, az álláspont-váltogatások és az inkorrekt kritika (árnyékbokszolás, szalmabáb-érvelések) figyelemelterelő manőverei, retorikai elemei.

Az érvelő természetesen a konklúziót nem érintő megnyilatkozását úgy vezeti be, mintha az nagyon fontos, és valóban a tárgyhoz tartozó megjegyzés lenne. Jellemző retorikai fordulatai:

Vegyük észre, hogy... Érdemes itt megjegyezni, hogy... Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy...

Az ilyen fordulatok után nem feltétlenül mellékes, a tárgy szempontjából lényegtelen információ következnek; azonban ezt mindenképpen érdemes megvizsgálnunk. A helyzetet nehezíti, hogy nem mindig segítenek az előbbiekhez hasonló fordulatok az irreleváns szövegrész felismerésében. Az a cikk például, amelynek átiratából "Macska a kútban" címmel már láttunk részletet, a szöveg egy ponton a következőképpen "érvel":

Nem egyértelmű, összefügg-e a nyomozás a Vidám Arcosok Pártján belüli erőviszonyok alakulásával, tény azonban, hogy egy öt évvel ezelőtti cselekményt rónak Szélkötő terhére, s egyelőre a vádak jogi megalapozottsága is kétséges.

A cikkben innentől kezdve nagyon alapos, részletekbe menő érveket kapunk amellett, hogy a vádak jogilag nem megalapozottak. Itt az irreleváns, bár önmagában nagyon kidolgozott érvelő szövegrészt a "tény azonban" fordulat vezeti be, azt sugallva, hogy az előtte szereplő állítás szempontjából ("Nem egyértelmű, összefügg-e a nyomozás a Vidám Arcosok Pártján belüli erőviszonyok alakulásával"), és ily módon közvetve a K2 konklúziójelölttel kapcsolatban ("Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnökét, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatóját politikai leszámolás következtében letartóztatták") fontos információkhoz jutunk. Mit bizonyít azonban a vádak jogi megalapozottságának kétségessége azzal kapcsolatban, hogy a nyomozás összefüggésben van-e a párton belüli erőviszonyok alakulásával? Ezzel a fordulattal számos más igaz tényállítást is bevezethetnénk, például:

Nem egyértelmű, összefügg-e a nyomozás a Vidám Arcosok Pártján belüli erőviszonyok alakulásával, tény azonban, hogy Szélkötő reggel tejet ivott, holott még a tej pozitív élettani hatása is kétséges.

E karikírozott példa azt mutatja: attól, hogy valami tény, még lehet teljességgel irreleváns, bármilyen alapos is a bizonyítása. Korábbi javaslatunkkal összhangban érdemes azt a vezető kérdést feltennünk, hogy mi bizonyítaná, hogy a nyomozás valóban összefügg a párton belüli erőviszonyok alakulásával? Mi szólna amellett, hogy valóban politikai leszámolásról van szó, és ezért nyomoznak, illetve tartóztatták le Szélkötőt? Ahelyett, hogy a cikk közvetlen bizonyítékok révén (például: ki mikor kinek adott politikai alapon utasítást) bizonyítani próbálná, hogy a nyomozás valóban összefügg a párton belüli erőviszonyok alakulásával, vagy ahelyett, hogy megkísérelné bebizonyítani, hogy ez egyáltalán kihathat, befolyással lehet a nyomozásra, az írásmű feltételezi, megelőlegezi ezt a nagyon súlyos összefüggést. Éppen a legfontosabb bizonyítandó összefüggés marad így bizonyítatlan! A tét pedig nem kicsi: a kérdés az, hogy sérül-e az államhatalmi ágak szétválasztása, hogy befolyással vannak a rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságra az államhatalmi, kormányzati szervek és hivatalok. Ilyen esetben egy tényfeltáró-oknyomozó cikktől joggal várhatunk el erős bizonyítékokat, az

állítást csak távolról és meglehetősen közvetett módon érintő adatok és tények sorolása helyett.

Az érvelés konklúziója (tágabban a vita tárgya vagy témája), valamint az érvelés menete szempontjából két fajta irrelevanciát különböztethetünk meg. Az egyik a globális irrelevancia (tárgy, téma, konklúzió irrelevancia), míg a másik a lokális irrelevancia (az érvelés adott pontján tetten érhető irrelevancia). A globális irrelevancia a vita tárgya, témája, az érvelés konklúziója szempontjából lényegtelen, mellékes, információt nem szolgáltató megnyilatkozás. A lokális irrelevancia az érvelés adott pontja (részkonklúziója, szóban forgó premisszája) szempontjából nélkülözhető, információt nem szolgáltató megnyilatkozás. (Ugyanezek a szempontok és problémák a kérdések és válaszok összefüggésében is felmerülnek.)

Az érvelő szöveg olvasásakor vagy a szóbeli érvelés hallgatásakor e kétfajta irrelevanciát együtt érdemes szem előtt tartanunk: együtt teszik lehetővé, hogy észrevegyük, felismerjük és kiszűrjük az érvelés adott pontján mellékes információkat, úgy, hogy közben a konklúzió szempontjából valóban fontosakat, a globálisan relevánsakat mégse rostáljuk ki és veszítsük el. Látnunk kell ugyanis, hogy egy lokálisan irreleváns megjegyzés globálisan lehet nagyon is releváns!

2.4.2. A konklúzió elhelyezése Az irreleváns szempontok bevonásának, a vita tárgyára, témájára csak érintőlegesen irányuló komplett érveléseknek, és a viták ebből fakadó parttalanságának jelentősen kedvez, ha a vita témája előzetesen nincs pontosan meghatározva, vagy a vizsgálati szempontok köre nincs eléggé szűkítve. A tartalmas vita feltétele, hogy tárgya, illetve a vizsgálat szempontjai világosan körülhatároltak és kimondottak legyenek. Csak ez teszi lehetővé az irrelevanciák észlelését, és leválasztását a releváns nézőpontokról és érvekről, és a vita mederben tartását.

Ugyanilyen okból a szóbeli érvelések esetében mindenképpen az érvelés elején, lényegében a nyitó mondatokban célszerű kimondani a konklúziót vagy tézist, azaz hogy mi mellett, és milyen szempontból kívánunk érvelni. A konklúzió világossá tételére érdemes használnunk a fentebb már látott argumentatív perfomatív kifejezéseket:

Amellett kívánok érvelni, hogy Álláspontom az, hogy Azt képviselem, hogy Azon az állásponton vagyok, hogy

Van, amikor a konklúzió kimondása már magában foglalja a nézőpontot is, de gyakorta érdemes külön kimondani, és ezzel kiemelni, hogy milyen nézőpontból érvelünk. Kényes témák, sztereotípiákat előhívó kérdések esetében még gyakran ez is kevés: ilyenkor azt is célszerű kimondanunk, hogy mi mellett nem kívánunk érvelni, vagy hogy milyen szempontból nem kívánunk érvelni az adott dolog mellett.

A halálbüntetés elleni okfejtésünket kezdhetnénk például a következő módon:

"A halálbüntetés újbóli bevezetése ellen kívánok érvelni. A halálbüntetés ellen szóló érveim a következők:"

Ha azonban így kezdjük, akkor nem tesszük egyértelművé, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk a témát. A halálbüntetés újbóli bevezetése ellen ugyanis lehet jogi alapon, Magyarország jogi kötelezettségeire hivatkozva érvelni, éppúgy, mint annak alapján, hogy halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje, vagy hogy az esetleges tévedés jóvátehetetlen. Sőt, akár mindezen szempontok alapján együttesen is érvelhetünk. Elképzelhető azonban, hogy - a vita közönségét figyelembe véve - az egyik hatékonynak bizonyulhat, míg egy másik nézőpontból történő érvelés nem. Ilyenkor a megfelelő nézőpont kiválasztása és kimondása a vita elején perdöntő lehet az érvelés sikere szempontjából. Segíthet, például, a nekünk tulajdonítható irreleváns nézőpontok, a nekünk szegezhető irreleváns érvek leválasztásában, elutasításában. Sőt, lényegében az érvelés nyitó mondataiban dől el, hogy mi számít majd irrelevánsnak. Ám ha nézőpontunk az elején elsikkad, akkor később már szinte lehetetlen korrigálni: utólag ez már magyarázkodásnak és visszavonulásnak hat.

A szóban előadott érvelések esetében az érvelő lényegében csak a befogadó memóriájára tud hagyatkozni, amelyet viszont könnyű túlterhelni. Így nagy a félreértés, a meg nem értés, a pontatlan felidézés kockázata. Ez a táptalaja a téves, illegitim bírálatnak, sőt, az erősen támadó, agresszív hangnemű kritikának is. Emiatt különösen fontos, hogy az érvelő saját maga és közönség számára már mondandója elején a lehető leghatározottabban, a legvilágosabban és a lehető legélesebben formában kimondja a konklúziót. Látnunk kell: amit megtehetünk a vita elején, azt nem tehetjük meg a közepén vagy a végén. Ha megpróbálkozunk vele, nem érjük el ugyanazt a meggyőző hatást.

2.4.3. Érvelést nélkülöző szövegek és szövegrészletek Eddig alapvetően a szöveg hibájaként, sőt a félrevezetés eszközeként tárgyaltuk a premissza-konklúzió szerkezet szempontjából mellékes állításokat. Bizonyos szövegeknek és szövegrészleteknek azonban nem is célja a bizonyítás, ezért a bizonyítás hiánya nem is róható fel nekik. Ilyen érvelést nélkülöző szövegtípusok a hírek, a leírások, a riportok, a tudósítások, a jelentések, a beszámolók, az interjúk, a véleménynyilvánítások. Nem érvelő célú szövegrészletnek pedig a kifejtő szöveghelyek, az illusztrációk és a példák számítanak. Felismerésük és az érvelő szövegrészletektől való elkülönítésük megkönnyíti a tényleges érvek azonosítását.

A leírás, a riport, a tudósítás, a jelentés és a beszámoló az állítások olyan együttese, amely bizonyos képet hivatott felidézni a hallgatóban vagy az olvasóban, vagy egy új kép kialakítását szolgálja. Az állítások egy helyzetről vagy egy eseményről tájékoztatnak, egy személy, egy cselekedet, egy tevékenység bemutatását, a semleges, elfogulatlan tájékoztatást célozzák.

Az igazi nehézséget az okozza, hogy meglehetősen nehéz a bemutatás nyelvének semlegesnek maradnia. A tájékoztató jellegű szövegek legjellemzőbb módon a nyelv érzelmi tartalmán keresztül, a kifejezések emotív jelentését kihasználva tesznek kísérletet a kerülő úton történő meggyőzésre. Az ilyen szövegek esetében azt kell megvizsgálni, hogy kellőképpen semlegesek-e a használt kifejezések, vagy valamilyen irányban torzítanak: szisztematikusan, vagy lényeges pontokon negatív, vagy pozitív érzelmi töltetű kifejezéseket használnak-e? Természetesen minden tájékoztatás befolyásolja az embert, hiszen információhoz juttatja. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek a műfajok szándékuk szerint semlegesek kívánnak lenni,

saját műfaji szabályaik szerint pusztán tájékoztatásra szolgálnak, és nem kerülő úton, a meggyőzés mellékútján kívánnak meggyőzni. Ezért jogosan kérhető számon rajtuk, hogy betartják-e bevallott céljukat, vagy nem.

Az interjú műfaja kérdések és válaszok (állítások) olyan együttese, amelynek célja (a leíráshoz hasonlóan) egy bizonyos kép felidézése a befogadóban, vagy egy új kép kialakítása.

Bár a kérdések nem érvelési megnyilatkozások, és a döntően kérdésekre épülő műfajok alapvetően nem érvelő célúak, két módon mégis kapcsolódhat hozzájuk érvelő tevékenység. Egyrészt, az interjú tartalmazhat rövidebb, a kérdés(eke)t felvezető érveléseket, továbbá az interjú alanyát válasza indoklására késztetheti. Másfelől a kérdések és válaszok kapcsán látni fogjuk, hogy bizonyos kérdések veszélyeztetik a válaszoló álláspontját. Az ilyen kérdések és állítások közvetett, de határozott módon érvelési funkciót töltenek be. Egy interjú keretében hibás kérdések sorozatával akár szisztematikusan is lehet a kérdezettet mellébeszélésre késztetni, és ily módon azt a képet festeni róla (azaz indirekt módon "amellett érvelni"), hogy az illető nem korrekt, nem egyenes személyiség.

A kérdésekkel kapcsolatos hibák és visszaélések sikeres elhárítása, az interjúhelyzettel kapcsolatos visszaélések kivédése (amely feltételezi a tényleges vitahelyzet, vitatípus felismerését a sugallt, látszólagos helyzetdefinícióval szemben), igen intenzív érvelési tevékenységet, az érvelési performatívumok alkalmazását kívánja meg. Így, például, tudni kell rámutatni, kimondani a kérdés előfeltevését, majd jelezni, hogy ez egy állítás, amely bizonyítást kíván, és kérni a kérdezőt, hogy bizonyítsa állítását, vagy bizonyítékok hiányában vonja vissza az állítást.

A véleménynyilvánítás (jegyzet, vélemény típusú kommentár, glossza) annak kifejtése, hogy mit hisz vagy gondol valaki. Véleménynyilvánításnak és nem érvelésnek kell tartanunk, és ekként kell kezelnünk, ha semmilyen bizonyíték nem szerepel arra vonatkozóan, hogy miért igaz/helyes az, amit a szerző gondol.

A véleménynyilvánítás jellegű publicisztikai írások gyakran lépnek fel azzal a bújtatott igénnyel, hogy az olvasónak vagy hallgatónak egyet kellene értenie a szerzővel. Ekkor két eset lehetséges. (1) A szerző megpróbál érveket felsorakoztatni álláspontja mellett, mely esetben érveléssel van dolgunk, és ennek megfelelően kell vizsgálnunk. Csakhogy: ha érvelés, akkor szimpla véleménynyilvánításként történő beállítása minősíthető félrevezetőnek. (2) A szerző érvek nélkül sugallja vagy állítja, hogy saját álláspontja igaz. Ekkor azonban az a kérdés, hogy az esetleges, tekintélytiszteleten túl, miért kellene azt elfogadnunk? Mi teszi elfogadhatóvá, hogy ne kelljen érvelnie álláspontja mellett?

3. ábra. A sajtóműfajok kategorizációja

(Forrás: Domokos Lajos: Press. A nyomtatott és az elektronikus újságírás elmélete, gyakorlata, Teleschola Könyvek, Budapest, 2002, 189-192. o.)

A kifejtő szövegrészletekben a szerző nem valami mellett érvel, hanem valamit értelmez. Kifejti, értelmezi, magyarázza az olvasó számára, hogy bizonyos fogalmak mit jelentenek, vagy részletezi, hogy bizonyos állítások alatt közelebbről mit kell érteni.

A következőkben amellett kívánok érvelni, hogy nincs szükség a mentelmi joggal kapcsolatos jogszabályok megváltoztatására. Mielőtt az érvek kifejtéséhez hozzálátnék, érdemes röviden feleleveníteni és tisztázni, hogy mi is a mentelmi jog. Először is: a mentelmi jog célja a képviselő függetlenségének biztosítása, hogy - a tettenéréskor történő őrizetbe vételen kívül - csak az Országgyűlés előzetes hozzájárulásával lehessen ellene büntető, valamint szabálysértési eljárást indítani, vagy folytatni, továbbá büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedést alkalmazni. A mentelmi jog a képviselő függetlenségét, képviselői tevékenységének zavartalanságát hivatott tehát biztosítani, amikor az Országgyűlés előzetes hozzájárulását írja elő. Adott büntető, szabálysértési mentelmi ügy vagy büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedés tárgyában az Országgyűlés a plenáris ülésén dönt; a mentelmi jog felfüggesztéséhez, a kényszerintézkedés alkalmazásának engedélyezéséhez a jelenlevő képviselők 2/3-ának igen szavazata szükséges. Fontos, hogy a mentelmi jog címzettje az országgyűlési képviselő, de az e feletti rendelkezési jog nem őt, hanem az Országgyűlést illeti meg, hiszen a képviselő

mentelmi jogáról - a szabálysértési eljárás kivételével - nem mondhat le. (Részletek az "Állásfoglalás a képviselői légzésminta-adás (rendőrségi alkoholszondás ellenőrzés) tárgyában" című, az Országgyűlés mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottságának 3/2002-2006. (2005. május 12.) tájékoztatójából.)

A szöveg a mentelmi jog fogalmát értelmezi, alkalmazásának elveit és feltételeit tisztázza. Ismerteti, hogy a mentelmi jog helyes értelmezése szerint kit illet meg (a képviselőt), és ki illetékes a rendelkezési jog gyakorlásában (az Országgyűlés). Az értelmezésekben az állítások általában a tételmondatokra, illetve azok egyes kifejezéseire vonatkoznak, de nem bizonyítják, hanem kifejtik, magyarázzák, illetve kidolgozzák azt. Néha azonban az ilyen szövegrészek értelmezhetők érvelésként is, főként akkor, ha a kifejtő-magyarázó és az ezt követő, a kifejtésre támaszkodó érvelő rész nincs jól, világosan elválasztva egymástól.

A fenti példában különösen kétséges lenne, hogy hol válik el az érvelés a mentelmi jog kifejtésétől, ha a szöveg úgy folytatódna, hogy "ebből is látható, hogy nincs szükség a mentelmi jog korlátozására, módosítására". Természetes, hogy a mentelmi jog pontos értelmének kifejtésével az a cél, hogy az érv alapját képezze. Ám ebben az esetben éppen az nem válna világossá, hogy mi is pontosan érv azon túl, hogy már világosan tudjuk a mentelmi jog értelmét, hatókörét, alkalmazásának elveit.

Az illusztrációk és a példák néhány speciális eset segítségével világítják meg az elmondottakat. A példákat gyakran keverik össze érvelésekkel, mert azok sokszor tartalmaznak konklúziójelzőket. Emiatt különösen fontos alaposan mérlegelni, hogy szemléltető, magyarázó példáról, vagy érvelő szövegrészletről van-e szó. Némiképp bonyolítja a helyzetet, hogy az egyedi esetek olykor valóban az érvelés premisszáiként funkcionálnak: akkor nevezetesen, ha a szerző az egyedi esetek alapján, ún. induktív érvelés keretében kíván például egy következtetést levonni, azaz egy induktív általánosítást megfogalmazni.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk: a racionális viták természetes velejárója, hogy tartalmaznak olyan megnyilatkozásokat, amelyek nem rekonstruálhatók konklúzióként vagy premisszaként. Vagyis az érvelési tevékenység általában tartalmaz olyan lépéseket, amelyek közvetlenül nem részei a végeredményképpen előálló érvelésnek, és ezért nem lesznek részei a rekonstruált premissza-konklúzió szerkezetnek sem. Ezek az úgy nevezett nem érvelési megnyilatkozásai/beszédaktusai a racionális vitának. A fentiek alapján idesorolhatók:

• azok a megnyilatkozások, amelyek nem állítást tartalmaznak, például a kérdések, felszólítások (pl. Bizonyítsd be!)

• a mellékes megjegyzések • az érveléseket nem tartalmazó szövegrészek.

A nem érvelési megnyilatkozások szerves részét képezik az érvelési tevékenységnek, amennyiben segítik az álláspontok és az érvelések kidolgozását, pontosítását, az állítások és az érvelések rekonstrukcióját, valamint azok értékelését. Ekkor nem feleslegesek a racionális vita szempontjából, hiszen hozzájárulnak a vita céljának eléréséhez, azaz a helyes álláspont megtalálásához.

2.5. Összetett érvelések, érvelési térképek

Az érvelések sokféle minta alapján szerveződhetnek. A bonyolultabb érvelésekben egy állítás egyszerre szolgál egy érvelés zárótételeként, és egy másik, rákövetkező premisszájaként. Az ilyen érveléseket összetett érveléseknek nevezzük. Az összetett érvelésekben a következtetések láncszerűen egymásba kapcsolódnak. Az egymásba kapcsolódó részeket részérveléseknek nevezzük. A részérvelésekből összekapcsolódó lánc logikai szerkezete végül igen bonyolult, a létraszerű (a részérvelések közvetlenül egymásra következő, egy szálon futó) érveléstől igen eltérő szerkezetű lehet.

4. ábra. Példa egy nem létraszerű, több szálon futó érvelésre

Ebből egy nagyon fontos tanulság adódik: az, hogy az írásmű adott pontján egy adott állítást nem tartunk megalapozottnak, semmit nem mond arra vonatkozólag, hogy a cikk megmaradó részei képesek-e alátámasztani. Lehet, hogy a szóban forgó állítás teljesen mellékes a konklúzió szempontjából, de az is lehet, hogy a megmaradó érvek vagy részérvelések bőven elegendőek, hogy erősen megalapozzák az írásmű legfőbb állítását. Így például az iménti ábrának megfelelően szerveződő érvelés esetében a 8. premissza, vagy a 2. részkonklúziót alátámasztó 4. premissza önmagában vett kiesése gyengíti ugyan az érvelést, de hogy mennyire, az csak a megmaradó részek vizsgálatával (erősség, továbbá a részérvelések kapcsolt vagy független jellege) lenne eldönthető.

A jól felépített okfejtések természetesen megpróbálják kivédeni, hogy a befogadó azt gondolhassa, valamely állítás "kilövésével" megmutatta az érvelés megalapozatlanságát. Az érvelés ilyen azonnali téves értékelésének kivédését szolgálja a tartalom nélküli mellékes megjegyzések mellőzése, továbbá az érvelés szerkezetét világossá tevő kifejezések alkalmazása. Így különösen a szóbeli, de adott esetben az írásbeli érvelések esetében is célszerű jelezni a premisszák vagy részérvelések egymáshoz való viszonyát, valamint a konklúzió alátámasztását szolgáló érvek, részérvelések vagy érvelési szálak számát.

Nemcsak a konklúziót vagy az álláspontot érdemes tehát világosan kimondani, jól elkülönítve az érvektől, hanem ajánlatos világossá tenni a konklúziót alátámasztó érvek számát és egymáshoz való viszonyát! Például: A következőkben a halálbüntetés újbóli bevezetése ellen kívánok érvelni. Emellett az álláspont mellett három, egymástól független érvem van. Az egyik jogi vonatkozású, a másik a halálbüntetés visszafordíthatatlanságára alapoz, míg a harmadik halálbüntetés bűnmegelőzési célú alkalmazásának hatástalanságára épít. Az egyes érvek mellett szóló további bizonyítékok a következők... Ezek nem csak az érvelés hallgatójának számára fontos információk, hanem gyakorta maga az érvelő sincs tisztában erős érveinek számával, azok egymáshoz való viszonyával. Ha az

előadó mindezt figyelembe veszi, akkor az érvelésre való előzetes készülés őt is nagymértékben segíti, hogy tisztába jöjjön saját argumentációjának szerkezetével.

Azok az érvelések, amelyek nem teszik világossá az érvelés következtetési kapcsolatait, az olvasóra vagy hallgatóra hárítják ezt a munkát. Ilyen esetben a befogadó értelmező és rekonstrukciós tevékenységére is szükség van ahhoz, hogy a szerteágazó és logikailag nem mindig egyértelmű érvelési lépéseket egyértelmű, logikailag vizsgálható rekonstruált formára hozza. A bonyolult premissza-konklúzió kapcsolatok feltárása azonban, a gyakorlat mellett, megfelelő jelöléstechnikát is igényel. Végeredményben a logikai rekonstrukció során az előadott érvelések premissza-konklúzió szerkezetét tárjuk fel, és hozzuk áttekinthető alakra. Ez az áttekinthető forma egy olyan "szabvány alakot" jelent, amelyre azután már alkalmazni tudjuk a logikai eszközöket, az érveléstechnikai apparátust.

Az érvelés szerkezetének megragadásához célszerű a szövegben megszámozni a konklúzió szempontjából releváns állításokat (amelyeket előzőleg, pl. aláhúzással, már egyszerűsített formában megjelöltünk), bizonyos esetekben azonban hasznos lehet a teljes rekonstruált állításokat külön kiírni. Ezt követően az állítások közötti logikai kapcsolatot a számok segítségével ábrázolni lehet egy sematikusan diagrammon, az ún. érvelési térképen.

Vizsgáljuk most az alábbi szöveget a korábban rekonstruált K1' konklúzió (Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Vidám Arcosok Klubja Párt Zala megyei elnökeként, azzal összefüggésben elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó, százmilliós nagyságrendre rugó bűncselekményben való részvétel gyanújával letartóztatták.) szemszögéből:

Letartóztatott Vidám Arcosok Párti vállalkozó

Macska a kútban

Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő büntetőügy? - nem világos, valójában mi áll Szélkötő Kalamona, a VAK Párt volt Zala megyei elnöke, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatója letartóztatásának hátterében. A vállalkozót és társait különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel gyanúsítják. (1) Látványos gazdasági-politikai karriert tört ketté a Pácegresi Városi Bíróság a múlt héten, amikor bilincsbe verve meghallgatta, majd jobbnak látta rács mögött tartani Szélkötő Kalamona vállalkozót, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. vezérigazgatóját, a Vidám Arcosok Klubja Párt Zala megyei exelnökét. (2) A megyei rendőr-főkapitányság különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel gyanúsítja Szélkötőt, s csődbűntettet is a terhére írnak. (3) A nyomozást eredetileg fedezetelvonás gyanújával kezdték 1998-ban, ám akkor megszüntették az eljárást. (4) A tavaly ősszel az ügyészség utasítására újrakezdett és azóta is "fokozott ügyészi felügyelettel" végzett nyomozás múlt csütörtökön vett fordulatot: (5) a Pácegresi Városi Bíróság a gyanúsítottat előzetes letartóztatásba helyezte, mondván, (6) tartani lehet attól, hogy Szélkötő és esetleges tettestársai szabadlábon összebeszélnének, valamint (7) a felhalmozott magánvagyon a bírói megítélés szerint megkönnyítené a

szökést. (8) A zalai vállalkozó a 1999 őszén tűnt fel a Vidám Arcosok Klubja Párt környékén, s a fővárosi pártközpont támogatásával tavaly júniusban már megyei elnökké választották, annak ellenére, hogy Pácegres környékén sokan még párttagságában is kételkednek. Szélkötő hamarosan Tivornya Józsefnek, a párt elnökének és feleségének legfőbb bizalmasa lett. 2001 február végére a pácegresi vállalkozó kegyvesztett lett: a VAK Párt országos elnöksége felmentette megyei elnöki tisztségéből. A történtekhez hozzátartozik ugyanis, hogy Szélkötő a február 18-i megyei vezetőségi ülésen Tivornyával szemben ellenérzéseinek adott hangot, s a párt nagyválasztmányának összehívását is szorgalmazta. A pártvezetés másnap leváltotta. Nem egyértelmű, összefügg-e a nyomozás a Vidám Arcosok Pártján belüli erőviszonyok alakulásával, tény azonban, hogy egy öt évvel ezelőtti cselekményt rónak Szélkötő terhére, s egyelőre a vádak jogi megalapozottsága is kétséges. (�)

A szövegben található érvelés logikai szerkezete a következőképpen ábrázolható:

A fenti példában az összetett érvelés elemi érvelések láncolatából, egymásba kapcsolódásából épül fel. Ha az összetett érvelést elemeire bontjuk, és egy-egy részérvelést kiemelünk, majd a többitől elkülönítve ábrázoljuk, akkor ilyesfajta elemi érveléseket találhatunk:

Az összetett érvelés egyrészt ilyen, egyetlen premisszából és egyetlen konklúzióból álló elemi részérvelésekből épül fel. Az elemi következtetések függőleges minta szerint kapcsolódnak össze. Ez különösen akkor szembetűnő, ha az összetett érvelés ilyen elemi érvelések egymásra épülő sorozataként áll elő: ilyenkor a rekonstrukció során egy létraszerű, elágazásmentes lineáris szerkezetet kapunk.

Az elemi következtetések azonban összekapcsolódhatnak vízszintes minta szerint is, méghozzá kétfajta, egymástól lényegesen eltérő módon. A térkép első-második sorában az

(5), (6) és (7) állításokból álló részérvelések egymáshoz való viszonya a következőképpen néz ki:

Itt a két premissza, (6) és (7) egymástól függetlenül indokolják az (5) részkonklúziót - ezeket független premisszáknak, a (6) � (5) és a (7) � (5) érveléseket pedig független részérveléseknek nevezzük.

Ugyancsak vízszintes képletet követ, ám logikai szerkezetét tekintve az előbbitől lényegesen különbözik az a fajta érvelés, amelyikben két vagy több premissza együtt, összekapcsolva támasztja alá a konklúziót. Az érvelési térkép második és harmadik sorában a (2) és (5) premisszák csak együtt indokolják az (1) részkonklúziót, külön-külön nem jelentenének érvet mellette. Az ilyen premisszákat kapcsolt premisszáknak nevezzük. Hasonlóan: (3) és (4) premisszák csak együtt indokolják az (5) részkonklúziót.

Nagyon fontos megkülönböztetni a független premisszákat a kapcsolt premisszáktól, mert más-más kritizálási stratégiát követelnek meg. Ha a kapcsolt premisszák közül az egyikről sikerül kimutatni, hogy hamis, akkor az egész érvelés használhatatlan. Ha azonban a független premisszák közül bizonyul az egyik hamisnak, akkor az érvelés legfeljebb csak gyengébb lesz, mintha valamennyi premissza igaz lenne - ám még így is lehet nagyon erős!

Különösen szóbeli érvelések esetén fontos világossá tenni az érvek függetlenségét és (legalább) a konklúzióra vonatkozó független részérvelések számát. A függetlenség világossá tétele azért fontos, mert ennek hiányában a hallgatók gyakorta vagy kapcsolt premisszákként, vagy egyetlen szálra felfűzött és lineárisan egymásra épülő részérvelések sorozataként értékelik az előadott okfejtést. Ez a téves értékelés pedig ahhoz az elhibázott kritikai stratégiához vezethet, hogy elegendő az érvelés egyetlen állítását megcáfolni az egész érvelés romba döntéséhez. Hogy ez a téves kritika ne lehessen sikeres, célszerű az érvelés nyitó mondataiban világossá tenni az érvek függetlenségét - ez a vita későbbi fázisában könnyen magyarázkodásként, az érvelés gyengeségének beismeréseként hathat.

Az előbbi példa kapcsán jól megfigyelhetők a rekonstrukció nehézségei, azaz, hogy olykor milyen nehéz egyértelmű, logikailag vizsgálható formára hozni az érvelést. Az okfejtés egyes állításai vagy részállításai több különböző funkciót is betölthetnek, több részérvelés kezdő lépését is képezhetik. Emellett a részérvelések bonyolult logikai kapcsolatban lehetnek egymással, továbbá néha a szerző egymással távoli és nem kellőképpen világos kapcsolatban lévő állítások logikai összekapcsolására vállalkozik. Mindehhez járul további nehézségként, hogy jelentős terhet hárít a csak implicit módon sugallt, kimondatlan összefüggésekre, következtetési kapcsolatokra.

A fenti példában a (3) és (4) állítások elhelyezése, szerepének pontos megítélése igen nehéz. Egyfelől láthatjuk úgy, hogy a jelenlegi tényállás (a bűncselekmény jelenleg fennálló alapos gyanúja), az aktuális vád (hűtlen kezelés) és a letartóztatás indokoltsága szempontjából a korábban megszüntetett eljárás és az akkori vád valójában irreleváns. Másfelől a "fokozott

ügyészi felügyelet" ahhoz az információhoz látszik kapcsolódni, hogy fennáll a szökés veszélye, illetve a tettestársakkal történő összebeszélés meggátolhatja a bűncselekmény felderítését. Ekkor a (4) premissza az (5) alátámasztását szolgálja. Ha a cikk azt sugallja, hogy a korábbi, 1998-ban folytatott eljárás megszüntetésének hátterében a bizonyítékok eltüntetése, vagy az összebeszélés áll, akkor (3) is az (5) részkonklúzió implicit megalapozására szolgál. Ugyanakkor (3) és (4) a bűncselekmény alapos gyanújának alátámasztását is szolgálhatja, méghozzá abban az összefüggésben, hogy valamilyen bűncselekmény alapos gyanúja fennáll, hiszen ez ügyben más jogi kategóriába sorolva már folyt eljárás. Jelen esetben azért döntöttünk amellett, hogy (3) és (4) az (5)-öt támasztja alá, és nem (2)-öt, mert ez vezet az erősebb érveléshez: mivel a letartóztatás indokoltsága feltételezi a gyanú alaposságát, az előbbi mellett szóló érvek egyúttal a bűncselekmény gyanújának megalapozottsága mellett szóló érvek is.

Látnunk kell azonban, hogy a rekonstrukció iménti bizonytalanságai a szöveg, az érvelés "bizonytalankodásai": a szerző nem teszi világossá az egyes általa megadott információk szerepét. Miért fontos az, hogy korábban fedezetelvonás gyanújával folyt nyomozás? Miért fontos az, hogy akkor megszüntették az eljárást? Miért fontos, hogy ügyészi utasításra történő újrakezdésről van szó? Másfelől segítene eloszlatni az érvek szerepével kapcsolatos bizonytalanságot, ha tudnánk, hogy milyen indokkal szüntették meg az eljárást korábban, ha kiderülne az írásból, miért került elő és vált szükségessé a nyomozás újrakezdése, ha megadná a cikk, hogy mi indokolja a "fokozott ügyészi felügyeletet", és az mire terjed ki.

A rekonstrukció során megoldandó dilemmák két fontos kérdést vetnek fel. Egyrészt, nem kívánja-e meg tőlünk a szöveg tiszteletben tartása, hogy teljesen mellőzzük a szöveg bizonytalanságaiból fakadó gordiuszi csomók ilyesfajta, értelmezési döntéssel való átvágásait - akár olyan áron is, hogy lemondunk a rekonstrukcióról. Másrészt, hogy vajon a bevezetett grafikus (és a későbbikekben tovább bővítendő fogalmi és elemzési) apparátus nem életidegen-e a jellemző feldolgozási helyzetektől? Nem haszontalan-e?

A rekonstrukciós folyamatban szükséges értelmezési döntések dilemmáiról és buktatóiról már volt szó. Mindezt kiegészíthetjük a következőkkel. A rekonstrukciót úgy kell látnunk, mint egy további lehetőséget arra, hogy tisztába jöjjünk a vita tétjével és a konklúzió megalapozottságával. Ha az általunk folytatott értelmezési-rekonstrukciós eljárást a tényfeltáró, illetve racionális vitának megfelelő hozzáállás vezeti, akkor legalább megteremti annak lehetőségét, hogy alapos mérleges után hozzunk döntést. Emellett egy olyan téma-, illetve tárgy-független és semleges eszköztárat bocsát rendelkezésünkre, amely segíti, hogy az eldöntendő kérdés, téma vagy tárgy összefüggéseit világosabban lássuk, és megalapozottabb döntést hozhassunk. Végeredményben az érvelő szövegeket kétféleképpen kell látnunk: egyrészt, mint olyanokat, amelyeket megillet bizonyos tisztelet és személyhez fűződő jogok (pl. szerzői jog), másfelől, mint a személyről leválasztott, és ilyen értelemben "személytelen" álláspont kifejeződését. A szöveg ilyen "személytelenítésének" az a funkciója, hogy ráirányítsa a figyelmet: azt vizsgáljuk, az álláspont megállja-e helyét, az érvelés elfogadható-e és elfogadandó-e?

Másrészt kétségkívül igaz, hogy hétköznapi érvelés- és szöveg-feldolgozási szokásaink, már csak a helyzetek jellegénél fogva sem teszik lehetővé az ismertetett jelölési és rekonstrukciós apparátus alkalmazását. Egyszerűen nem így olvasunk újságot, nem így nézünk tévét stb., és mert nem is tudnánk az összes esetben a dolgok végére járni. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a szóban forgó és még tovább bővítendő eszköztár a valóban fontos esetekben jó szolgálatot

tesz. Elegendő, ha energiáinkat az ilyen esetekre tartalékoljuk, de legyünk készen felismerni a helyzetek súlyát, és ilyenkor ne legyünk restek bevonni a megfelelő apparátust.

Megismerési kapacitásainkat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a rekonstrukció elvégzése nélkül gyakorta csak elnagyolt, felületes feldolgozás történik. A rekonstrukcióban megragadott, majd vizuálisan megjelenített információk az adatok, tények, érvek olyan alapos feldolgozását eredményezik, amelyre a rekonstrukció és a hozzátartozó értelmezés nélkül gyakorta nem kerülne sor. Ráadásul az eredeti érvelés elemeinek olyan újrarendezését is eredményezheti, láthatóvá tehetnek olyan összefüggéseket, amelyek fölött egyébként elsiklottunk volna: az egymás mellé kerülő információk a szöveg, érvelés belső problémáira, inkonzisztenciáira irányíthatják a figyelmet.

Jelen esetben a fenti szöveg (8) mondatától kezdve a politikai leszámolással összefüggő (K2) konklúziójelölt (Szélkötő Kalamona vállalkozó, a Vidám Arcosok Klubja Párt volt Zala megyei elnöke, a Bel- és Talajvízszolgáltató Vízműipari Rt. tulajdonos-vezérigazgatója letartóztatásának hátterében politikai leszámolás áll.) bizonyítása kezdődik meg. Ilyen módon a (8)-at követő szövegrész első látásra irrelevánsnak látszik a (K1') konklúziójelölt szempontjából. Érdemes azonban felidézni, hogy (K1')-t a relevancia-elvre támaszkodva úgy fogalmaztuk meg, hogy a VAK Párti elnöki pozíciónak, de legalább a párthoz kötődő politikusi tevékenységnek, tagságnak összefüggésben kell lennie bűncselekménnyel. A (8) állítás azt mondja, hogy Szélkötő 1999 őszén tűnt fel a VAK Párt környékén. Érdemes ezt összevetnünk azzal, hogy

• a nyomozást eredetileg fedezetelvonás gyanújával kezdték 1998-ban, ám akkor megszüntették az eljárást", valamint hogy

• egy öt évvel ezelőtti cselekményt rónak Szélkötő terhére", azaz egy 1996-os cselekményről van szó.

Így a cikk adatait alapul véve Szélkötő még csak a környékén sem volt a VAK Pártnak a szóban forgó bűncselekmény idején. A cikk adatai nem hogy alátámasztják a K1' konklúziót, hanem kizárják azt! Azaz: a K1'-ben feltételezett összefüggés a VAK párti tevékenység és a bűncselekmény között nem alapozható meg! Az írásmű ebből a szempontból valójában teljesen indokolatlanul keveri bele a VAK Pártot és Szélkötő pártbeli funkcióját. Most látszik csak igazán, hogy korábban miért volt olyan fontos a relevancia-elv alkalmazása: e nélkül úgy tűnhetett volna, semmi probléma nincs a VAK Párt K1-beli megemlítésével. Most azonban láthatjuk, hogy ez éppoly indokolatlan, mint bármely más csoport vagy szervezet megemlítése, amelynek a bűncselekmény elkövetésének idején Szélkötő nem volt tagja! Ennyi erővel Szélkötő bármilyen más tisztsége, tagsága, bármilyen csoportbeli hovatartozása bevonható lenne, ami persze meglehetősen nonszensznek tűnik. Ha K2-öt véletlenül nem tudja a cikk bizonyítani, akkor K1' megalapozatlansága következtében az alcímben adott összefoglalás ("Letartóztatott VAK Párti Vállalkozó") sem lesz indokolható.

Két dologra érdemes itt felfigyelni. Egyrészt, hogy a K1' konklúziójelölt cáfolásához jelen esetben nem léptünk ki a cikk keretei közül. Állításainak igazságát nem kérdőjeleztük meg (szemben azzal, ahogy gyakorta érvelünk, vagy ahogy az általunk nem favorizált újság olvasásakor rögtön vitatjuk a bizonyítékként felhozott állítások). Internális kritikát alkalmaztunk: a cikk megadott bizonyítékokra alapozva mutattuk meg konklúziójának tarthatatlanságát, további érvek bevonása vagy a megadott érvek igazságának megkérdőjelezése nélkül.

Másrészt jól megfigyelhető a konklúzió pontos rekonstrukciójának fontossága. Ha a rekonstrukcióban vagy a vita során nem tudjuk egyértelművé tenni az érvelés által feltételezett összefüggést, akkor esetleg nem fogunk tudni rámutatni, hogy a szóban forgó állítás (többek között a szintén igaz módon állítható mondatok halmazából történő kiemelése) bizonyítást kíván.

Van az érvelő szövegeknek egy sajátos típusa, amelyekben olyan állítások szerepelnek, amelyek nem konklúziók vagy részkonklúziók, nem is premisszái az adott konklúzióknak, és nem is tekinthetők az álláspontra vonatkozó mellékes, irreleváns megjegyzéseknek, ugyanis logikai kapcsolatban állnak a szerző álláspontjával. Az ún. kiegyensúlyozott álláspontot képviselő szöveg ugyanis nem csak az adott álláspont - amely rendszerint a szerző álláspontja is egyben - mellett felhozható érveket veszi számba, hanem megvizsgálja az álláspont ellen szólókat is, majd az álláspont mellett és ellen felhozható érveléseket összehasonlítva jut arra a következtetésre, hogy az álláspont mellett szóló érvek sokkal erősebbek, mint a másik oldal érvei.

Ezzel összefüggésben a legkézenfekvőbbnek mutatkozó visszaélés természetesen az, amikor a szerző nem az álláspontja ellen szóló legerősebb érveket vonja be a vizsgálatba, hanem azokat a gyenge, sőt irreleváns érveket, amelyeknél az adott álláspont mellett szóló érvek tényleg erősebbek. A kiegyensúlyozott álláspontot képviselő érvelések esetében azt a kérdést érdemes feltenni, hogy a felvonultatott ellenérvek valóban a legerősebbek-e, vagy vannak esetleg további erős, de elhallgatott ellenérvek. Az informális érvelések vizsgálatának R-E-I módszere persze automatikusan kezeli ezt a problémát.

Az álláspontok kiegyensúlyozott vizsgálatának jellegzetessége, hogy az összevetni, és érvekkel megalapozni kívánt álláspontok egymással logikai kapcsolatban vannak. Ez a logikai kapcsolat adódhat a szerző által explicite felkínált logikai viszonyból éppúgy, mint abból a bizonyítási stratégiából, amikor az érvelő nemcsak az álláspont mellett szóló érveket sorakoztatja fel, hanem az ellene szólókat is. Itt azonban különbséget kell tennünk a közvetlen és a közvetett ellenérvek között. A közvetlen ellenérvek egy adott álláspont, konklúzió (K) tagadása mellett szóló érvek: azok a premisszák, amelyek a nem-K-t támasztják alá. A közvetett ellenérvek pedig azok a premisszák lehetnek, amelyek a szóban forgó K konklúzió alternatívájaként felkínált Q konklúzióval vannak közvetlen logikai kapcsolatban. A különbségtétel azért fontos, mert amíg K és nem-K mindig egymást kizáró logikai viszonyban vannak, azaz nem lehetnek egyszerre igazak, addig egy K és Q konklúzió nincs feltétlenül egymást kizáró viszonyban. Az utóbbi esetben fontossá válik az is, hogy a szerző, érvelő milyen viszonyban (kizáró vagy megengedő) kínálja fel számunkra, továbbá, hogy a K és a Q ténylegesen milyen viszonyban lehet egyáltalán. (4. ábra)

5. ábra. A közvetlen és a közvetett ellenérvek viszonya

Az általunk vizsgált cikket úgy láthatjuk, hogy amikor felkínálja a politikai leszámolás és a százmilliós tétre menő büntetőügy közötti választást, majd felsorakoztatja az érveket és ellenérveket, akkor kísérletet kíván tenni az álláspontok kiegyensúlyozott vizsgálatára. Nem mindig ilyen egyszerű azonban helyzet: bizonyos esetekben az érvelő nem kínálja fel semmilyen direkt logikai viszonyban a rivális álláspontokat, hanem egyszerűen csak sorra veszi őket. Bizonyos fordulatok jelezhetik számunkra, hogy erről van szó. Ilyen fordulatok lehetnek például:

Fel kell azonban vetnünk annak a lehetőségét is, hogy Érdemes azonban megvizsgálnunk azt a lehetőséget is, hogy Egy másik lehetséges magyarázat a történtekre az lehet, hogy Nem csak arról lehet szó, hogy …, hanem arról is, hogy

Más esetekben, mint az általunk vizsgált írásműben is, a szerző felkínálhat például két konklúziójelöltet egy meghatározott logikai viszonyban. Jelen esetben például az alternatív konklúziójelölteket, K1'-öt és K2-t a 'vagy' logikai kapcsolatnak megfelelően tárta elénk. Látnunk kell, hogy a K1' ellen, azaz K1' tagadása mellett szóló közvetlen érvek státusza lényegileg más, mint a K2 mellett szóló közvetlen érveké. A K2 mellett szóló direkt érvek csak ebben a specifikus, a szerző által felkínált összefüggésben jelentenek ellenérveket K1'-vel szemben. Ezzel szemben a K1' tagadása mellett szóló érvek bizonyos értelemben az érvelési szituációtól, körülményeitől függetlenül is ellenérvek. Ez a különbség jól látszik abból, ha a K1'-öt nem K2-höz kapcsoljuk 'vagy'-gyal, hanem mondjuk egy másik konklúziójelölthöz, KM-hez. Ekkor a KM mellett és ellen szóló érvek teljesen mások lehetnek, míg a K1'-vel szembeni közvetlen ellenérvek változatlanok maradnának. Jól látható, hogy egy megfelelő KM kiválasztásával, majd KM-mel szembeni erős ellenérvek felsorakoztatásával szinte bármilyen K1'-re vonatkoztatva indirekt érveket nyerhetünk. Márpedig elég abszurdnak tűnik, hogy szinte bármi mellett érvelhetünk erősen indirekt

módon, ha egy jól megválasztott KM-hez kapcsoljuk 'vagy'-gyal, majd KM-mel szemben erős érveket mutatunk fel. Azonban egyáltalán nem ritka az olyan látszatbizonyítás, amikor is a KM-nek a K1'-höz képesti alapvető irrelevanciája elsőre nem szembetűnő. Az érvelő által ilyenkor elkövetett hiba az ún. hamis dilemma, amelynek sajátossága, hogy logikailag helyes következtetésként rekonstruálható, miközben a hiba abban áll, hogy a dilemma fő premisszája nem jelöli meg az összes szóba jöhető alternatívát. Ebből adódik a tanulság, hogy a szerző által felkínált logikai viszonyt alapos megfontolás tárgyává kell tenni, hogy lefedik-e az összes szóba jöhető lehetőséget, illetve megengedik-e egyáltalán a feltételezett logikai viszonyt.

Az előbbiek tanulsága, hogy az álláspontok kiegyensúlyozott vizsgálatakor egyáltalán nem mindegy, hogy a szerző által vizsgálatra felkínált álláspontok milyen viszonyban vannak egymással, valamint, hogy az érvelés milyen stratégiára épül: közvetlen vagy közvetett érveket, illetőleg közvetlen vagy közvetett ellenérveket kapunk-e.

Egymással nem kizáró viszonyban lévő álláspontok vizsgálatakor visszaélésre adhat alkalmat, ha a szerző arra alapozza az egyik álláspont elfogadhatóságát a másikkal (vagy a többivel) szemben, hogy:

• az egyik mellett szóló közvetlen érvek erősebbnek mutatkoznak, mint a másik mellett szóló közvetlen érvek, vagy

• a többi álláspont közvetlen ellenérveinek erősségére hivatkozik egy adott álláspont kapcsán, miközben a megvizsgált álláspontok nem merítik ki az összes szóba jöhető, mérlegelendő lehetőséget.

Például a "Most alszunk vagy beszélgetünk" kérdés alternatívái akkor is kizáró viszonyban vannak, ha a 'vagy' kapcsolat lehetővé teszi a megengedő értelmezést is. Ekkor a "Most alszunk" mellett szóló közvetlen érvek egyúttal ellenérvek a "Most nem alszunk" és a "Most beszélgetünk" álláspontokkal szemben is. Az előbbivel szemben azonban közvetlen ellenérvet szolgáltatnak, míg az utóbbival szemben közvetett érvet.

Ha azonban az alternatívák nem lennének ténylegesen is egymást kizáró viszonyban (például "Most eszünk vagy beszélgetünk") akkor az egyik melletti közvetlen érvek (mondjuk a "Most eszünk" mellett szóló közvetlen érvek) semmit nem tudnának bizonyítani, és ezért nem szolgálhatnának közvetett érvként sem a dilemma másik ágán szereplő "Most beszélgetünk" állítással kapcsolatban. Érdemes észrevennünk, hogy az ellenérvek esetében nem ez a helyzet: logikai okokból mindenképpen (közvetett vagy közvetlen) ellenérvként funkcionálnak.

Összefoglalva: kiegyensúlyozott álláspont-vizsgálatról tehát akkor beszélhetünk, ha:

• a vizsgált álláspontok vagy ténylegesen is egymást kizáró viszonyban vannak, vagy

• a megvizsgált álláspontok egyesével nincsenek ugyan egymást kizáró viszonyban, de

i. együtt kimerítik az összes megfontolásra méltó lehetőséget, és ii. a megalapozni kívánt álláspont minden alternatívájának közvetlen ellenérvei

erősebbnek bizonyulnak, mint adott álláspont melletti közvetlen érvek.

Biztosan az álláspont kiegyensúlyozott vizsgálatának tekinthető tehát az1on egyszerű eset, amikor az érvelő egy adott álláspontot és annak közvetlen logikai tagadását veti össze a rendelkezésre álló közvetlen érvek és ellenérvek alapján.

2.6. Hiányos következtetések, implicit premisszák és konklúziók Az egyszerűnek eddig sem mutatkozó rekonstrukciós eljárást tovább nehezíti, hogy a szövegekben bizonyos információk nem szerepelnek explicit módon: bizonyos állításokra csak implicit utalások vannak, ismeretüket előfeltételezi az érvelő. Amennyiben ezek az állítások közvetlen kapcsolatban vannak az érvelés logikai szerkezetével, és nem az érintőleges megjegyzések kategóriájába tartoznak, akkor a rekonstrukció keretében nekünk kell megfogalmaznunk őket. Az ilyen állításokat az érvelésben betöltött szerep függvényében implicit premisszának vagy implicit konklúziónak nevezzük.

Vajon miért érdemes az érvelőnek ahhoz folyamodnia, hogy nem mondja ki az érvelés legfontosabb állítását, a konklúziót? Bizonyos esetekben a konklúzió kimondása kényelmetlen lenne, társas viselkedési normáink szerint illetlen, vagy akár elfogadhatatlan. Ilyenkor a konklúzió kimondatlansága védelmet jelent érvelő számára: ő nem mondta azt. Ráadásul a többféle értelmezést is megengedő érvelés esetén az érvelő apellálhat a jóindulat elvére: az esetleg kényelmetlenné váló helyzetben előállhat azzal, hogy nem a neki tulajdonított értelmezésre gondolt, hanem egy másikra, melyet a szöveg szintén megenged. Egyfelől fontos hangsúlyozni, hogy amíg a befogadó felől a jóindulatú értelmezés az elvárás, addig a közlő felől az egyértelműség a betartandó maxima. Ilyen esetben a legjobb, amit tehetünk, hogy világossá tesszük: a szöveg értelmezési lehetőségeket hord magában, majd felkérjük az érvelőt, hogy pontosítsa álláspontját, fogalmazza meg világosan és egyértelműen, hogy mit állít.

A konklúzió elhallgatásának hátterében állhat azonban más ok is. A befogadó úgy érzi: ő maga jutott erre a következtetésre, a saját gondolatáról van szó. Ezért a konklúzió elhallgatása révén az érvelő erősebb hatást gyakorolhat a közönségére, mintha megfogalmazta volna.

Összességében azt mondhatjuk, hogy amiből a vita során vagy az érvelő szöveg eredményeként az álláspont, illetve az érvelés szerkezete kirajzolódik, sokkal több, mint pusztán az elhangzott vagy leírt mondatok összessége. A logikai szerkezet feltárásához az érvelő összes, a vitában való részvételből fakadó elkötelezettsége felhasználható. Ezek alapján a rekonstrukciót irányító szempontok a következők lehetnek:

1. A beszélők által kimondott vagy leírt állítások. 2. A kimondott, leírt állítások közvetlen logikai következményei. 3. A kimondott, leírt állítások logikai előfeltevései. 4. A beszélők által végrehajtott beszédaktusok és azok sikerfeltételei. 5. A vita pragmatikai szabályaiból, a beszélők által mondottakból és a helyzetből adódó

pragmatikai következmények, következtetések.

Ezen információk alapján lehet, és ezek alapján kell rekonstruálni a természetes nyelven előadott érvelés logikai szerkezetét. Mindig a beszélők által kimondott vagy leírt mondatokból, azaz a szövegből indulunk ki (1). Ez adja meg az explicit premisszákat és

konklúziókat. A másik négy tényezőt (2-5.) a szövegben adott információk kiegészítésére, pontosítására használjuk fel: e tényezők alapján rekonstruálhatjuk az érvelő implicit állításait, azaz a ki nem mondott konklúziókat és a ki nem mondott premisszákat. Az implicit konklúziók, illetve a implicit premisszák az érvelés olyan lényeges állításai, amelyekkel a befogadónak kell az érvelést kiegészítenie a megnyilatkozásból rekonstruálható elkötelezettségek alapján. Ezeket a rekonstrukcióban szögletes zárójellel különböztetjük meg az explicit állításoktól.

A premisszák elhallgatása nemcsak a visszaélés célját szolgálhatja, hanem célozhatja az előadott, feldolgozandó információkkal való gazdaságos bánásmódot is. Legtöbbször éppen azért nem fogalmazunk meg bizonyos állításokat premisszaként, mert mindenki, vagy legalább az adott kulturális vagy társas közösségen belül a többség számára valóban nyilvánvalóak. A különböző kulturális, szubkulturális és társas közösségekhez (például tudományos, szakmai és egyéb közösségekhez) tartozás előnye, hogy tudásunk tekintélyes része, azaz az igazként ismert és elfogadott állítások jelentős része közös. Ezért az implicit állítások megléte önmagában nem kifogásolható.

Ez az eljárásmód önmagában azért sem kifogásolható, mert a vitában való részvételt szabályozó együttműködési alapelvek közül megfelel a mennyiségi maximának, azaz a Légy informatív! elvárásának :

1. Hozzájárulásod, megnyilatkozásod igazítsd ahhoz, hogy mit tud, és mit nem tud a partnered, illetve a vita közönsége!

2. Ne adj szükségtelen információkat!

Az implicit konklúziók és premisszák stratégiai szerepe az érvelések értelmezésében, elfogadásában és kritikájában

Az érvelés kimondatlan állításai döntő módon befolyásolhatják az érv erejét. Ez többféleképpen is lehetséges:

1. Az érvelés menetét lényegesen befolyásoló, akár egymással ellentétes alternatív értelmezési, kiegészítési lehetőségek állhatnak a befogadó rendelkezésére.

2. A kimondatlan, elhallgatott premissza adott esetben lehet erősen vitatható. 3. Az implicit premissza rejtheti az érvelés gyenge, sőt leggyengébb pontját. 4. Az implicit, esetleg az érvelő által sem világosan látott konklúzió jelezheti a

gondolatmenet abszurditását, ellentmondásosságát. 5. A gondolatmenet további, az érvelés szempontjából implicit konklúziói, logikai

következményei - akár érvek egymásra épülő sorozataként - szolgálhatnak internális kritika vagy internális bizonyítás alapjául.

Tekintsük az alábbi egyszerű érvelést:

Amit elvesztettél, az már nincs meg neked. Szarvaid, amint látom, már nincsenek, tehát elvesztetted őket. Barátom, téged aztán szépen felszarvaztak!

Ez az érvelés két különböző módon is rekonstruálható és egészíthető ki implicit premisszákkal:

1. rekonstrukció: Ha valamit elvesztettél, az már nincs meg neked. [Akkor és csak akkor veszthetsz el valamit, ha birtokoltad azt.] Nincsenek szarvaid. Tehát elvesztetted a szarvaid. [Ha elvesztetted a szarvaidat, akkor voltak szarvaid.] [Ha voltak szarvaid, akkor valaki felszarvazott (megcsalt) téged.] (K1) Felszarvaztak (megcsaltak) téged.

2. rekonstrukció Ha valamit elvesztettél, az már nincs meg neked. Nincsenek szarvaid. Tehát elvesztetted a szarvaidat. (H1) [Ha nem tudsz rámutatni ennek az érvelésnek a hibáira, logikai bakugrásaira, akkor logikailag ökröcskét (bolondot) csináltak belőled.] (H2) [Úgy tűnik, valóban nem tudsz rámutatni az érvelés a hibáira, logikai bakugrásaira.] (K2) Felszarvaztak téged (ökröcskét csináltak belőled).

Az iménti példa jól mutatja, hogy esetenként több, az érvelés menetét befolyásoló lehetőség állhat a befogadó rendelkezésére az érvelés kiegészítésekor. Ezek az alternatív kiegészítések sajátos viszonyban állhatnak egymással. Lehetnek egymásra épülők, azaz egymást feltételezők, mint az iménti példában, de alkalomadtán lehetnek akár egymással ellentétesek is.

Figyeljük meg, hogy az iménti példában a második rekonstrukció és kiegészítései valójában előfeltételezik az elsőt. Az egyik implicit premissza-pár azon az előfeltevésen alapul, hogy az 1. rekonstrukció szerinti érvelés implicit állításait a partner nem tudja feltárni, kimondani (H1), illetve nem tud hatékonyan, értelmes ember módjára rámutatni az érvelés problémáira (H2).

Az ilyen képtelennek tűnő érveléseket nem ajánlatos egy kézlegyintéssel elintézni, mondván, hogy képtelenségük elsőre is szembetűnő, továbbá a tényleges hétköznapi érvelések szempontjából mesterkéltek, ezért legfeljebb tankönyvi példaként állják meg helyüket. Ugyanis nem kevés veszélyt rejtenek magukban. Például, hogy a képtelenségre reagálni nem tudó személyt kihozzák a sodrából. Ez lehetőséget kínál egy kényelmetlen konklúzió felé haladó vita helyzetdefiníciójának manipulálására, azaz veszekedés típusú vitává átalakítására. Ekkor ugyanis a vita közönsége úgy értékelheti, hogy a konklúziót nem kell elfogadnia, hiszen nem gondolkodásra képesek higgadt emberek tényfeltáró vitájának, hanem az indulatok által uralt, gondolkodásra, mérlegelésre képtelen emberek küzdelmének a tanúi.

Ugyancsak figyelmet érdemelnek elhallgatott premisszák, ha maguk is vitathatók. Lehet ugyanis, hogy nyilvánvaló, hogy mivel kell kiegészíteni az érvelést, az viszont nem nyilvánvaló, hogy amivel ki kell egészíteni igaz. Az, hogy a két félnek "egy rugóra jár az agya", nem garantálja, hogy igaz is, amire mindketten gondolnak. Sőt, az is megeshet, hogy a szükséges kiegészítés nyilvánvalóan hamis, de ez csak akkor válik világossá, ha a expliciten megfogalmazzuk. Sokszor éppen az implicit premisszában van elrejtve az érvelés gyenge pontja, vagy az, amit a rivális álláspont vitatni kíván. Ha egy premissza nincs kimondva, sokszor nem is ismerjük fel, hogy mennyire vitatható. Ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk a ki nem mondott állításokra, és gondosan rekonstruáljuk őket, hogy a kritikai vizsgálat számára ezek az állítások is hozzáférhetővé váljanak.

Előfordulhat, hogy az érvelésnek van olyan közvetlen implicit konklúziója, amelyet esetleg az érvelő sem látott előre. Az ilyen implicit konklúzió lehet elfogadható, de olykor az álláspont abszurditására figyelmeztet: felkelti a gyanút, hogy a gondolatmenetnek tévesnek kell lennie, ha egyszer egy teljesen elfogadhatatlan konklúzióhoz vezet. Ezért fontos, hogy az előadott gondolatmeneten kívül, annak következményeire is odafigyeljünk.

Az általunk visszatérően vizsgált írás K2 konklúziójelöltje szerint a letartóztatás hátterében a politikai leszámolás áll, amely a VAK Párton belüli hatalmi harcokra vezethető vissza. A cikk (sem az eredetiben, sem az általunk vizsgált átiratban) nem mondja ki, hogy Tivornya József, az aktuális kormány egyik minisztere, de kimondatlanul, bár egyértelműen sugallja azt is, hogy Tivornyának állt érdekében és lehetőségében a politikai leszámolás, azaz Tivornya közvetlen politikai-hatalmi nyomást tud kifejteni a rendőrségre, az ügyészségre és a bíróságra. Ennek az érvelésnek azonban az a nagyon súlyos konklúzió is következménye, hogy ha azóta nem történt a nyomásgyakorlás lehetőségét kizáró megoldás, akkor Magyarországon a demokrácia működtetéséhez szükséges hatalmi ágak ténylegesen nincsenek megfelelően elválasztva, az ország demokratikus berendezkedése súlyosan deficites, függetlenül attól, hogy ki van éppen kormányon. Ez pedig elég komoly konklúzió ahhoz, hogy komolyan vegyük. Vajon az érvelő tisztában volt-e mindezekkel, felfogta-e állításának és következményeinek súlyát, írásának felelősségét?

Végül a gondolatmenet további, az érvelés szempontjából közvetett implicit konklúziói az internális kritika vagy az internális bizonyítás alapjául is szolgálhatnak. Az érvelés explicit konklúziója ugyanis egy új érvelés kiindulópontjául is szolgálhat. Ezek a további érvek tulajdonképpen az eredeti érvelés további implicit konklúzióinak is tekintetők, és változatos kritikai stratégiákat tesznek lehetővé: alkalomadtán lehetnek az eredeti álláspont tarthatatlanságát, elfogadhatatlanságát mutató internális kritika eszközei, vagy a rivális álláspont mellett szóló érveket szolgáltató internális bizonyításéi.

2.7. Az érvelések logikai rekonstrukciójának algoritmusa Fontosságára való tekintettel, foglaljuk össze a logikai rekonstrukció lépéseit és a legfontosabb kapcsolódó tudnivalókat! A logikai-következtetési szerkezet feltárásakor áttekinthető formára hozzuk a szövegben előadott érvelés premissza-konklúzió szerkezetét, és ezáltal tesszük hozzáférhetővé a logikai vizsgálat számára. A rekonstrukció lépései:

1. Mielőtt magához a rekonstrukcióhoz hozzákezdenénk, meg kell értenünk a szöveg gondolatmenetét.

Bonyolult szerkezetű, nehezen áttekinthető, vagy információval túlterhelt szövegeket érdemes többször, legalább háromszor átolvasni. Ilyen, már az első olvasásra is döntően nem lineáris gondolatmenetűnek mutatkozó érvelések esetében hasznos lehet jegyzetelni. Mindezek segítik a feldolgozást, tehermentesítik a könnyen túlterhelhető memóriát.

1. Először a konklúziókat (konklúziójelölteket és részkonklúziókat) keressük meg. 2. A konklúziók ismeretében keressük a premisszákat. Az 1. és a 2. lépés a logikailag

fontos állítások, állításrészek kiemelése a szövegből.

Írott szövegek esetében hasznos segítség a szövegkiemelő és az aláhúzás. Ne szavakat és ne a szöveg mondatait húzzuk alá, hanem a szöveg állításai szempontjából fontos egységeket! Azaz: "húzzuk össze", akár egy hosszabb részleten keresztül is, azokat a szavakat, amelyek az adott részben kifejtett állítást fejezik ki! Nem baj, ha az így kapott szavakat összeolvasva nem kapunk grammatikailag helyes mondatot.

3. Szükség esetén átfogalmazzuk a mondatokat, kiemelve a lényeget és explicitté téve bennük az érvelés szempontjából lényeges információt.

A 3. lépés teszi lehetővé, hogy a 2. lépésben kiemelt szövegelemek nyelvtanilag helyes és teljes állításuk formájában legyenek megfogalmazhatók. Az 1-3. lépés során meg kell próbálnunk olyan közel maradni a kimondott vagy leírt szöveghez, amilyen közel csak lehet. A belemagyarázás veszélyét csak így lehet csökkenteni. Az állítások rekonstrukciója és átfogalmazása során, különösen az értelmezési bizonytalanságok esetében alkalmazzuk az érveléstechnikai jóindulat és a relevancia elvét.

4. Explicitté tesszük a szöveg implicit konklúzióit és premisszáit. (Idáig tart az állítások rekonstrukciója.)

5. Szem előtt tartva a gondolatment egészét, rekonstruáljuk a részérvelések premissza-konklúzió szerkezetét, gondosan megkülönböztetve a független és a kapcsolt premisszákat.

6. A részérveléseket felhasználva, felépítjük a gondolatmenet egészét. 7. A világosan előttünk álló gondolatmenet birtokában újra visszatérünk a szövegre, és

ellenőrizzük, hogy az állításoknak a gondolatmenet előzetes megértése alapján történt rekonstrukciója során nem tévedtünk-e nagyot, nem felejtettünk-e ki valamit, vagy nem értelmeztünk-e félre valamit. Ha igen, akkor pontosítjuk a rekonstrukciót.

2.8. A rekonstrukció alapján azonosítható érvelési hibák Általánosan azt mondhatjuk, hogy az érvelések elmélete rendelkezésünkre bocsát egy listát, az érvelési hibák listáját, amelyben a gyakorta alkalmazott, de megtévesztő, és ily módon rossz érvelési lépéseket nevesíti, leltározza és osztályozza további szempontok szerint. Most csak azokkal az érvelési hibákkal foglalkozunk, amelyek problémái behatóbb elemzés nélkül megragadhatók, és pusztán a rekonstrukciós eljárás technikáira alapozva azonosíthatók, illetve elemezhetők.

Körbenforgási hiba (Petitio principii)

A körbenforgó okoskodás hibája abban áll, hogy a premisszák között - explicite vagy implicite - már szerepel a konklúziónak megfelelő állítás, miközben a premisszákból kívánunk következtetni a konklúzióra.

Nyilvánvaló, hogy az Univerzum téridő tartományán kívül fellelhető Teremtő létezik. Egyszer ugyanis egyszülött fián keresztül kinyilvánította, amelyre maga a Biblia a bizonyság. Így nem is kell meglepődnünk azon, hogy a négy evangélium egyaránt számos, egymást kölcsönösen

alátámasztó történeti bizonyítékot szolgáltat. A Szentírás pedig nem hazudik, hiszen ami benne áll, az maga az isteni ige.

Nézzük meg először az érvelés explicit állításainak rekonstrukcióját!

A Biblia Isten igéje. A Biblia nem hazudik, állításai igazak. A négy evangélium egymást kölcsönösen alátámasztó történeti bizonyítékai a Biblia hitelességét mutatják. A Biblia bizonyítja, hogy a Teremtő kinyilvánította magát egyszülött fián keresztül. A Teremtő kinyilvánította magát. K: A Teremtő létezik.

A rekonstrukció ráirányítja a figyelmet, hogy az érvelés bizonyító ereje szempontjából a gondolatmenet kiinduló állítása központi jelentőségű. Hiszen, ha elfogadjuk, hogy a Biblia Isten igéje, akkor lényegében elfogadtuk, hogy létezik az a valami, nevezetesen Isten, aminek igéjét a Biblia rögzíti. Az érvelés tehát egy nagyon fontos implicit premisszát foglal magában, amellyel ki kell egészíteni az iménti rekonstrukciót:

[Létezik az a valami (Isten), aminek szavait a Biblia rögzíti.] A Biblia Isten igéje. A Biblia nem hazudik, állításai igazak. A négy evangélium egymást kölcsönösen alátámasztó történeti bizonyítékai a Biblia hitelességét mutatják. A Biblia bizonyítja, hogy a Teremtő kinyilvánította magát egyszülött fián keresztül. A Teremtő kinyilvánította magát. K: A Teremtő létezik.

Egyrészt érdemes még egyszer nyomatékosítanunk az érvelés szempontjából implicit információk jelentőségét: a példában jól látható, hogy a rekonstrukció első premisszája (az érvelő szöveg utolsó mondata) logikailag előfeltételezi a konklúziót. Ezért van az, hogy annak, aki elfogadja, hogy a Biblia Isten igéje, el kell fogadnia, hogy Isten létezik. Nem mindig esik azonban ilyen közel egymáshoz az érvelés konklúziójának megfelelő, vagy azt előfeltételező premissza és a konklúzióként felkínált állítás. Minél messzebb esnek egymástól, annál nehezebb felismerni a gondolatmenet körbenforgó jellegét! Terjedelmes szövegek esetén ezért lehet fontos a rekonstrukció: segíthet felismerni az érvelés ilyen jellegű hibáit.

Másrészt látnunk kell, hogy az érveléssel nem logikai szempontból van baj, hiszen a premisszák kétségkívül megalapozzák a konklúzióban foglaltakat. Az ilyen formájú

következtetést a logika helyesnek minősíti: egy p állításból logikailag következik maga a p állítás is. A körbenforgó okoskodás tehát logikailag helyes (vagy, szinonimájával: érvényes) következtetés. A baj más jellegű: az egész bizonyítási eljárás látszik fölöslegesnek a konklúzió megalapozása szempontjából. A bizonyítási eljárás egésze nem járul hozzá a konklúzió igazságának kiderítéséhez, egyszerűen azért, mert explicite vagy implicite igaznak tételezzük fel azt. Az ilyen érvelések esetében maga a bizonyítás látszólagos, és ezért kifogásolható, még akkor is, ha logikailag helyes.

Az ellentmondó körbenforgás hibája

A biológiai evolúció hozta létre a gondolkodó embert, ezért magát a folyamatot tervszerűnek, célorientáltnak láthatjuk. Mivel a folyamat célja ily módon a gondolkodó lény, tágabban pedig a gondolkodás létrehozása volt, ezért racionális jellege miatt magát a folyamatot tekinthetjük gondolkodónak. Hiszen az ember mint gondolkodó lény legfőbb tulajdonsága, hogy meghatározott célokért meghatározott lépéseket tud tenni, megtervezve és megvalósítva a célhoz vezető utat. Fontos azonban az evolúció azon sajátossága, hogy a környezeti hatások, a "természet nyomása" eredményezi a változatosságot. A gondolkodó emberek által létrehozott mesterséges környezet, az ipari társadalom azonban semlegesíti a természetet, felszámolva ezzel a természeti hatást. Így azonban az eredeti értelemben vett evolúciónak is előbb-utóbb le kell fulladnia. És, minthogy a modern ipari társadalom nem szolgáltat többet bizonyítékot az evolúció mellett, nem szolgáltat racionális, gondolkodó jellege mellett sem. Így azonban a következő dilemma előtt állunk: vagy az embert nem tekinthetjük gondolkodó lénynek, vagy az evolúció folyamata nem létezik. A végső konklúzió, azt hiszem, minden gondolkodó ember számára világos.

Az ellentmondó körbenforgás hiba arra utal, hogy a konklúzió éppenséggel ellentmond azon premisszák egyikének, amelyekből következtetünk rá. Jelen esetben az érvelés első lépésében azt állítottuk, hogy "A biológiai evolúció hozta létre a gondolkodó embert". Ennek az állításnak előfeltétele, és ezért az érvelés implicit premisszája, hogy "A biológiai evolúció folyamata létezik". Ugyanakkor az érvelés implicit konklúziója, azzal a feltevéssel, hogy az olvasó vagy hallgató magát gondolkodó embernek tekinti, éppen az előbbi implicit premissza tagadása, nevezetesen: "A biológiai evolúció folyamata nem létezik".

Az ellentmondó körbenforgás hibája hasonlít a körbenforgó okoskodáshoz abból a szempontból, hogy annál nehezebben lehet tetten érni a hibát, minél terjedelmesebb az érvelés, minél több érvelési lépésen keresztül jutunk el a konklúzióhoz. A kettő között azonban fontos különbség, hogy az ellentmondó körbenforgással logikailag is baj van: a p állításból logikailag nem következhet a p tagadása (azaz nem-p). Így az ellentmondó körbenforgást magában foglaló érvelésnek logikailag is helytelennek (érvénytelennek) kell lennie.

Ellentmondó premisszákon alapuló érvelés

Nyilvánvaló, hogy a pillanat létezik, hiszen létezésünk pillanatok sorához kötött. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a pillanat nem létezik, hanem csak illúzió: csupán a múlt és a jövő létezik, amelyek közrefogják a pillanatot. A pillanat tehát illúzió, és mivel nem létezik, mi sem létezünk.

Az iménti érvelés egyszerre állítja, hogy a pillanat létezik, és hogy a pillanat nem létezik, konklúziója pedig az, hogy, nem létezünk. Az érvelés premisszái között tehát két egymásnak

ellentmondó állítás is szerepel (amelyekkel kapcsolatban külön-külön is érvel). Az ilyen, egymásnak ellentmondó premisszákon alapuló érvelés sajátossága, hogy a logika helyes következtetésnek minősíti: p és nem-p állításpárnak bármilyen q állítás logikai következménye! Inkonzisztens premisszákból bármire helyesen lehet következtetni! Ez az eredmény talán meghökkentőnek tűnhet, és a helyes (érvényes) következtetés fogalmára rossz fényt vethet. Ha azonban jobban meggondoljuk, beláthatjuk, hogy éppen ez a tulajdonság magyarázza meg az iménti érvelés problémáját. Ha ugyanis inkonzisztens premisszákból bármire helyesen lehet következtetni, akkor helyesen lehet az előbbi konklúzió tagadására is következtetni. Ily módon az előbbi érvelés premisszái lehetővé teszik, hogy logikailag helyesen érveljünk amellett, hogy nem létezünk. Így végeredményben logikailag helyes következtetéssel kapott, ugyanazon premisszákon alapuló, ám egymásnak ellentmondó konklúziók állnak szemben egymással. Ha pusztán az számítana a konklúziók megalapozottságát illetően, hogy milyen következtetéssel nyertük őket, akkor jelen esetben nem tudnánk választani közülük, hiszen mindkettőt logikailag helyes következtetéssel nyertük. Ez újfent azt mutatja, hogy nem csupán a következtetés helyessége vagy helytelensége számít a konklúzió elfogadhatóságát illetően, hanem a premisszák igazságtartalma is. A helyes következtetés csupán ténylegesen is igaz premisszák esetén garantálja a konklúzió igazságát. Akkor fogadhatjuk tehát csak el a konklúziót bizonyítottan igaznak, ha a következtetés helyes (érvényes), és minden egyes premisszája igaz! Márpedig az ellentmondó premisszákon alapuló érvelés ezt bizonyosan nem tudja teljesíteni, hiszen ha valamelyik premisszája igaz, akkor a másiknak hamisnak kell lennie. Így az ellentmondó premisszákra épített érvelések biztosan nem lehetnek olyanok, amelyek meg tudnák alapozni a konklúzió igazságát (nem lehetnek bizonyító erejűek). Nem kell tehát bajnak tekintenünk, hogy az inkonzisztens premisszákon alapuló érvelések helyesek, mert a konklúzió igazságát illetően úgysem tudnak bizonyítani semmit. Ha a premisszák inkonzisztenciáját észrevesszük, akkor nem vezethetnek félre bennünket.

Hamis dilemma

Kollegák, most kaptam a hírt, hogy nem mi nyertük meg az autópálya-építési tendert. Erre két dolog kínálkozik magyarázatul: tartalmilag volt elégtelen, vagy a bírálók voltak elfogultak. Az első esetet kizárhatjuk, ugyanis tény, hogy mi kínáltuk a legalacsonyabb árakat, a legrövidebb vállalási határidőt, a legtöbb hozzáadott értéket, a legtöbb kiegészítő szolgáltatást, és a legjobb referenciáink is nekünk voltak. Így azonban csak egy magyarázat maradt: a bírálók elfogultak voltak.

Az iménti érvelés két lehetőség közötti választást kínál fel számunkra, majd az egyikről megmutatja, hogy kizárható, és ez alapján az egyetlen megmaradt lehetőségre következtet. Általánosított formában az érvelés n számú lehetőséget tár elénk, majd egyetlen kivételével mindegyikről megmutatja, hogy kizárható, majd ebből az egyetlen fennmaradó lehetőségre következtet. A lehetőségeket felkínálhatja választásra megengedő vagy kizáró viszonyban. Ha az érvelés első premisszája 'p vagy q' szerkezetű, akkor a 'vagy' megengedő értelme szerint célszerű rekonstruálni, kivéve, ha a felkínált lehetőségek bizonyosan nem valósulhatnak meg együtt. Ha az érvelés első premisszája ' vagy p, vagy q' szerkezetű, illetve a választásra felkínált lehetőségek bizonyosan nem valósulhatnak meg együtt, akkor a 'vagy' kizáró értelme szerint célszerű rekonstruálni az érvelést. A vizsgált érvelés logikai szerkezete a következőképpen rekonstruálható:

p vagy q p hamis q

Figyelembe véve, hogy egy p állítás akkor hamis, ha nem-p igaz, a logikai szerkezete így is formulázható:

p vagy q nem-p q

Az ilyen szerkezetű következtetések logikailag helyesek ugyan, mégsem garantált, hogy érvelés konklúziójában megbízhatunk. Vizsgáljuk meg ugyanis a szóban forgó érveléssel kapcsolatban, hogy nincs-e más lehetőség a vizsgáltakon kívül! Vajon minden szóba jöhető esetet tekintetbe vett-e az érvelő, amikor arra a következetésre jutott, hogy a bíráló bizottság elfogult? Úgy tűnik nem! Hiszen elképzelhető, hogy azért nem nyert a pályázat, mert formai okokból kizárták. Az érvelés azonban nem tartalmaz információt arról, hogy nem ez az eset áll-e fenn, emiatt kizárni sem lehet, hogy nem ez volt-e az oka annak, hogy a tender nem nyert.

Általánosan: a konklúziót nem tekinthetjük megalapozottnak, ha az érvelő nem vizsgálta meg az összes n számú szóba jöhető lehetőséget, és nem n-1 alapos vizsgálatát követő kizárásával jutott arra a megállapításra, hogy a megmaradt lehetőséget kell elfogadnunk. Az ilyen jellegű érvelést hamis dilemmának nevezzük, és érvelési hibának tekintjük. A hiba nem formális (azaz nem logikai) hiba, hanem ún. informális hiba, mivel a hiba abban áll, hogy az érvelés főpremisszája nem jelöli meg az összes szóba jöhető lehetőséget.

A hamis dilemma veszélye abban áll, hogy nagy a választás elé állítás pszichológiai nyomása: erős a késztetés, hogy úgy lássuk, csak azok közül választhatunk, amit az érvelő felkínál számunkra. Ezért az ilyen esetekben érdemes ellenőriznünk, hogy nem hamis dilemmával állunk-e szemben? A dilemma hamisságának ellenőrzéséhez a következő kérdések adnak támpontot:

1. Nem szabja-e túl szűkre az érvelés a választásra felkínált lehetőségek körét? 2. A lehetőségek számának ellenőrzése: a felkínáltakon kívül vannak-e más, ki nem

mondott lehetőségek, amelyek további állításokban ragadhatók meg? 3. A lehetőségek általánosságának ellenőrzése: kellőképpen általánosan van-e

megfogalmazva a választási lehetőség?

Nem biztos, hogy a dilemma hamisságát további, elhallgatott állítások mutatják, és ezért nem az állítások számának növekedése az egyetlen mérce: olykor a helyesen felkínált választás esetén a lehetőségek száma változatlan marad a hamis dilemmához képest!

Például a "Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő bűncselekmény?" esetében nem az állítások számának növekedése jelzi a dilemma hamisságát. A helyesen, kellőképpen tágan megfogalmazott dilemma a következő lenne: "Politikai leszámolás vagy százmilliós tétre menő bűncselekmény alapos gyanúja?"

Mást kell ugyanis ahhoz megmutatni, hogy nem volt bűncselekmény, mint ahhoz, hogy nem áll fenn a bűncselekmény alapos gyanúja! Míg előbbi a bizonyítási (bírósági) szakaszban dől

el, addig utóbbi már a nyomozati szakaszban. A bírósági bizonyítási szakasz kezdete előtt, azaz a nyomozati szakaszban akkor lehet indokolt az eljárás, ha fennáll a bűncselekmény alapos gyanúja. Ha valaki azt kívánja állítani, hogy az eljárás indokolatlan, és a hatalommal való visszaélés következményeként zajlik, akkor azt kell megmutatni, hogy nem áll fenn a bűncselekmény alapos gyanúja, nem pedig azt, hogy nincs, vagy nem volt bűncselekmény. Utóbbi eldöntésének kérdése a bírósági bizonyítási szakaszba tartozik. Itt, mint látható, nem további állítások jelzik, hogy a szóba jöhető lehetőségek köre túl szűkre lett szabva, hanem a körülmények, a szituációra vonatkozó ismeretek figyelembe véve mutatja, hogy nem a releváns, összetartozó lehetőségek állnak előttünk!

3. Deduktív és induktív következtetések

3.1. Érv és következtetés Ebben és a következő fejezetben ideiglenesen lemondunk arról, hogy az érveket a maguk valós összetettségében vizsgáljuk, és csak a premisszáik és konklúziójuk viszonyára fogjuk korlátozni a figyelmünket. Eltekintünk például attól, hogy a konklúzióra milyen lépésekben és milyen kontextusban jutottunk el. Ezzel a szűkítéssel jutunk el a logika voltaképpeni vizsgálódási területére. Eltekintünk még a premisszák sorrendjétől is. Amikor a következőkben következtetésről beszélünk, ezen mindig egy premisszahalmaz és egy konklúzió által alkotott párt értünk. Ezzel szemben az érv szót meghagyjuk korábbi, tágabb értelmében.

A következtetéseket alkotó premisszákra és konklúzióra hol mint mondatokra, hol mint állításokra fogunk hivatkozni. A két kifejezés valójában nem szinonim; annak ellenére nem az, ha mondaton itt és a következőkben kijelentő mondatot értünk. Egyrészt két mondat kifejezheti ugyanazt az állítást. Egy példa:

Minden kormányzati pozíciót vállaló politikus, aki nem mond le gazdasági posztjairól, fokozottan ki van téve a korrumpálódás veszélyének.

- illetve

Ha egy politikus kormányzati pozíciót vállal, és nem mond le gazdasági posztjairól, fokozottan ki van téve a korrumpálódás veszélyének.

Másfelől vitatható, hogy minden kijelentő mondat állítást fejez-e ki. Néhány nevezetes ellenpélda:

a. Franciaország jelenlegi királya kopasz. b. Színtelen zöld eszmék dühödten alusznak. c. Ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket. d. Ez a mondat hamis.

A négy példa négy olyan problémát vet fel, amelyek igen messzire vezetnének; itt nem foglalkozunk velük. Ehelyett feltételezzük, hogy következtetéseinkben minden mondathoz tartozik egy és csakis egy világosan felismerhető állítás. Ez a feltevés engedi meg számunkra, hogy a következtetéseink kapcsán váltakozva hol állításokról, hol mondatokról beszéljünk.

3.2. Két alapelv A következtetések vizsgálatában az állításokat aszerint értékeljük, hogy igazak vagy hamisak. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy állításaink két érték valamelyikével rendelkeznek; ez a kettő pedig az Igaz és a Hamis. Igazságértéknek nevezzük őket: egy állítás igazságértéke az Igaz, ha az állítás igaz; ha pedig hamis, akkor a Hamis az igazságértéke.

Az igazságértékekkel kapcsolatban hallgatólagosan támaszkodni fogunk két alapelvre. Az elsőt az ellentmondás elvének nevezzük:

Egy állítás nem lehet egyszerre igaz és hamis.

A második a kizárt harmadik elve:

Lehetetlen, hogy egy állítás sem igaz, sem hamis ne legyen.

Az utóbbi elvnek létezik egy erősebb és egy gyengébb változata; itt az erősebbet fogalmaztuk meg. A két változat közötti különbséggel nem foglalkozunk.

Az állítás fogalmát szokták így is definiálni: állítás mindaz, ami igazságértékkel rendelkezik. Ha ezt a definíciót fogadjuk el, akkor a kizárt harmadik elve nyilvánvalóvá válik, hiszen bele van foglalva az állítás fogalmába.

3.3. A premisszák igazsága és a következtetés helyessége Helyes-e az alábbi következtetés?

Minden jelentős tudós magyar származású volt. Einstein jelentős tudós volt. Tehát: Einstein magyar származású volt.

Egyfelől természetesen megállapíthatjuk, hogy a következtetés konklúziója hamis (hacsak a tudománytörténet nem tartogat számunkra komoly meglepetést ezügyben). Ez annak tudható be, hogy az első premissza is hamis. Másfelől viszont azt is meg kell állapítanunk, hogy ha ezekből a premisszákból indulunk ki, legyenek bár igazak vagy hamisak, helyesen következtetünk a konklúzióra. Ezt a két szempontot mindig el kell különítenünk. Egy következtetést akkor mondunk bizonyító erejűnek vagy konkluzívnak, ha

1. igazak a premisszái; 2. a premisszákból következik a konklúzió, vagyis a következtetés helyes.

De mik a feltételei annak, hogy adott premisszákból következzen valamely konklúzió? Annyi már kiderült, hogy ez nem a premisszák igazságán múlik. Egy esetben azonban mégiscsak informatív lehet, hogy igazak a premisszáink: akkor, ha a konklúzió hamis. Tekintsük az alábbi következtetést:

Mindenki tud kottát olvasni, aki konzervatóriumba járt. Némely popzenész nem járt konzervatóriumba. Tehát: Némely popzenész nem tud kottát olvasni.

A premisszák igazak, a konklúzió viszont hamis. A következtetés ilyenkor nyilvánvalóan helytelen. Épp csak egy fokkal kevésbé nyilvánvaló a helyzet az alábbi következtetésben:

Mindenki figyel bennünket odaátról, aki meghalt. Némely bibliai alak nem halt meg. Tehát: Némely bibliai alak nem figyel bennünket odaátról.

Megkockáztathatjuk, hogy az emberek egy jelentős részének nincs biztos tudása a következtetésben szereplő állítások igazságértékéről. Ennek ellenére, a következtetés nyilvánvalóan helytelen; ha ugyanis igazak lennének a premisszák, ettől még hamis lehetne a konklúzió; a premisszák nem zárják ki, hogy azok, akik elkerülték a halált, nem figyelnek

minket odaátról. Mindebből már adódik a következtetések helyességének megfelelő meghatározása:

Egy következtetés akkor és csak akkor helyes, ha lehetetlen, hogy premisszái igazak, konklúziója viszont hamis legyen.

Két nagyon fontos eset van, amikor le kell mondanunk arról, hogy következtetéseink konkluzívak legyenek, és meg kell elégednünk a helyességükkel. Az első az indirekt érvelés esete. Ilyenkor tudottan hamis premisszákból következtetünk tudottan hamis (önmagának vagy más ismereteinknek ellentmondó) konklúzióra. Indirekt érvelésre a következő fejezetben látunk példát. A második eset az, amikor hipotézisből következtetünk: nincs információnk valamely premissza igazságáról; esetleg a következtetés egy vita kontextusában bukkan fel, és a felek nem tudnak megegyezni az adott premissza dolgában. Ilyenkor is fontos lehet azonban, hogy kiderüljön, mik a vitatott állítás következményei.

A helyesség fogalmát itt olyan következtetésekre korlátoztuk, amelyekben a premisszák szükségszerűvé teszik a konklúziót. A 3.7. szakaszban kitérünk olyan következtetésekre is, amelyekben a premisszák nem szükségszerűvé, hanem csak meggyőzővé teszik a konklúziót.

3.4. Ellenőrzés indirekt módon Az előző fejezetben adott meghatározás birtokában könnyűszerrel ellenőrizhetjük fenti, Einsteinnel kapcsolatos következtetésünk helyességét. Tételezzük fel, hogy igazak a premisszák, a konklúzió viszont hamis! Megmutatjuk, hogy ez a feltevés ellentmondást tartalmaz, vagyis lehetetlen. Tegyük fel, hogy minden jelentős tudós magyar származású volt és Einstein jelentős tudós volt, de nem volt magyar származású! Ekkor Einstein példa olyan jelentős tudósra, aki nem volt magyar származású. Ez ellentmond annak, hogy minden jelentős tudós magyar származású volt. Lehetetlen tehát, hogy a premisszák igazak, a konklúzió viszont hamis legyen. Így a következtetés helyes.

Ellenőrizzük most az alábbi következtetés helyességét:

Minden jelentős tudós magyar származású volt. Einstein magyar származású volt. Tehát: Einstein jelentős tudós volt.

Tegyük fel, hogy igazak a premisszák, de hamis a konklúzió! Tegyük fel továbbá még azt is, hogy aki magyar származású, az vagy jelentős tudós, vagy jelentős művész. Ebben az esetben nem zárható ki, hogy Einstein művésznek jelentős volt ugyan, de tudósnak nem. Nem jutottunk ellentmondásra. A következtetés helytelen.

3.5. Két szélsőséges eset Bármilyen kézenfekvőnek tűnik is a helyes következtetésre adott meghatározásunk, két szélsőséges esetben nem biztos, hogy megfelel intuícióinknak:

1. Csütörtök van. Nincs csütörtök. Tehát:Kettő meg kettő az öt.

2. Csütörtök van. Tehát: Ha kettő meg kettő az öt, akkor kettő meg kettő az öt.

Az (1) példa azt mutatja, hogy ellentmondásos premisszákból bármi következik. Meghatározásunk értelmében ez valóban így van, hiszen már az is lehetetlen, hogy a premisszák igazak legyenek; hát még az, hogy a premisszák igazak és a konklúzió hamis! A (2) példa azt mutatja, hogy vannak olyan állítások, amelyek bármiből következnek. Az ilyen állításokra visszatérünk a következő szakaszban.

Mit kezdjünk az ilyen deviáns esetekkel? Megkövetelhetnénk például, hogy legyen tartalmi összefüggés a premisszák és a konklúzió között. Ez a korlátozás azonban következtetéseink csekély átalakításával kijátszható:

1. Csütörtök van. Nincs csütörtök. Tehát: Csütörtök van.

2. Csütörtök van. Tehát: Ha nincs csütörtök, akkor nincs csütörtök.

Megkövetelhetnénk egyenesen azt is, hogy a premisszák ne legyenek ellentmondásosak, a konklúzió pedig ne legyen triviális. Ezzel a korlátozással több probléma is van, itt csak egyet említünk. Az ellentmondások gyakran rejtettek. Például egy matematikai elmélet alapvető premisszáinak rejtett ellentmondásosságára legegyszerűbben úgy lehet fényt deríteni, hogy egymásnak nyíltan ellentmondó konklúziókra következtetünk belőlük. Ha ezeket a következtetéseket nem minősíthetnénk helyesnek, akkor nem bizonyíthatnák az elmélet ellentmondásosságát sem.

3.6. Következmény, ekvivalencia, logikai igazság

Bevezetünk néhány, a helyes következtetéshez közvetlenül kapcsolódó fogalmat, amelyek a következő fejezetben hasznosnak fognak bizonyulni. Legyen adott egy csokornyi állítás, és ezeken kívül még egy! Az utóbbi állítást az előbbiek következményének mondjuk, ha helyes az a következtetés, amelynek premisszái az előbbi állítások, konklúziója pedig az utóbbi. Ilyenkor azt is mondjuk, hogy az állítások között következményviszony áll fenn. Természetesen az is megengedett, hogy a premisszák csokra egytagú legyen. Ilyenkor előfordulhat, hogy a két állítás kölcsönösen következménye egymásnak. Ha így van, akkor a két állítást ekvivalensnek mondjuk. Az ilyen állításpárok esetében lehetetlen, hogy az egyik igaz, a másik hamis legyen. Egyazon feltételek mellett igazak; ezt úgy mondjuk, hogy megegyeznek az igazságfeltételeik. Az előző szakaszban láttuk, hogy vannak állítások, amelyek bármilyen premisszákból következnek. Az ilyen állításokat logikai igazságnak nevezzük. Ezek logikai szükségszerűséggel igazak; ezért nem tudunk hozzájuk olyan premisszákat találni, amelyekkel helytelen következtetést alkotnának.

Ezeket a fogalmakat egyelőre rendkívül általánosan vezettük be. Az egyes logikai rendszerek feladata, hogy konkretizálja őket egyes állítástípusokra. (Vannak logikai rendszerek, amelyekben a konkretizálás során az eredeti, általános fogalommeghatározás nem csak szűkül, de módosul is. Ilyenekkel majd a haladó logika kurzusokon találkozhatnak a téma iránt érdeklődők.) Számtalan logikai rendszer közül háromba fogunk belepillantani: Arisztotelész kategorikus szillogisztikájába, az állításlogika klasszikus változatába, végül pedig a predikátumlogika klasszikus rendszerébe.

3.7. Induktív erő A deduktív tudományokban rendszerint néhány alaptételből következtetünk a tudomány tételeire. Ebben a kontextusban csupa olyan következtetéssel találkozunk, amelyekben a premisszák szükségszerűvé teszik a konklúziót, vagyis logikai értelemben helyes következtetésekkel. A tapasztalati tudományokban és a gyakorlati életben azonban ritkán adatik meg az a szerencse, hogy a premisszáink elég erősek lennének egy logikailag helyes következtetés levonásához. Ilyenkor gyakran úgy következtetünk, hogy a premisszák csak valószínűsítik, meggyőzővé teszik a konklúziót. Logikai értelemben az ilyen következtetések helytelenek, vagy legalábbis hiányosak, a premisszák megerősítésére szorulnak. Mégsem járunk el helytelenül, ha ilyen következtetésekre hagyatkozunk. Lássunk egy példát!

Már háromszor benéztem az ágy alá, és nem láttam ott boszorkányt. A szüleim is benéztek, ők se láttak. Tehát: Nincs boszorkány az ágy alatt.

Ha a kisgyermeket csak a logikai szükségszerűség nyugtatná meg, bizony álmatlan éjszakája lenne, mert a premisszák és a konklúzió között nem áll fenn következményviszony. Semmi nem zárja ki például, hogy a boszorkányok láthatatlanok legyenek. Mégis helyes és racionális döntési stratégia a kisgyermek szempontjából, ha hagyja magát megnyugtatni. Egy másik példa:

Két, egymástól független laboratóriumban kimutattak N. N. vizeletében anabolikus szteroidokat. N. N-től ellenőrzött körülmények között vettek vizeletet. Az anabolikus szteroidok jelenléte

ellenőrzött körülmények között vett vizeletben doppingolásra utal. Tehát: N. N. doppingolt.

Logikailag ismét csak nem következik a premisszákból a konklúzió, a kijelölt bizottság tagjai és a nagyközönség mégis akkor helyesen járnak el, ha a premisszák elfogadása esetén elfogadják a konklúziót is. Végül egy harmadik példa:

A nagy testű kutyák öregségükre ízületi bántalmakkal küszködnek. Belfegor nagy testű kutya, és már utolérte az öregség. Tehát: Belfegor ízületi problémákkal küzd.

Ha az első premissza egyetemes érvényű állítást fejezne ki, akkor a következtetés logikai szempontból helyes volna. De nem ez a leginkább valószerű olvasata. Sokkal inkább azt állítja, hogy a nagy testű kutyákra jellemzők az ízületi problémák - bár ez alól lehetnek kivételek. Számíthatunk tehát arra, hogy Belfegor is ilyen problémákkal küzd; de ez a premisszák igazsága esetén sem szükségszerű.

Az ilyen következtetésekben a premisszák induktív erővel támasztják alá a konklúziót. Az ilyen következtetéseket induktív következtetésnek nevezzük, szemben a logikailag helyes, deduktív következtetésekkel. Az induktív következtetéseket az 5. fejezet tárgyalja részletesen.

3.8. Következtetés és ismeretbővítés A deduktív következtetésekben (eltekintve attól a lehetőségtől, amikor a premisszák ellentmondást tartalmaznak) a premisszák szükségszerűvé teszik a konklúziót. A konklúzióból semmi olyat nem tudunk meg, ami ne lenne meg a premisszákban is. Csak annyiban mondhatnak újat, hogy felismertetnek velünk valamit, ami ugyan ott volt a premisszákban, de nem tudtunk róla. Ezek a következtetések tehát nem ismeretbővítő jellegűek. A konklúzió csak kibontja a premisszák tartalmát. Az induktív következtetések esetében nem ez a helyzet. Tekintsük az alábbi következtetést!

János megbízhatatlan volt. Jenő is megbízhatatlan. A szomszéd Károly is megbízhatatlan. Még a kicsi Marci is megbízhatatlan. Tehát, Jolánkám: A férfi mind megbízhatatlan.

A konklúzió itt ismeretbővítő: olyan ismeretet közöl, ami a premisszákban nincs meg. Jelen esetben adott egy négy férfiból álló minta, s ezen a mintán megfigyelhető egy szabályszerűség. Az induktív következtetés ezt a szabályszerűséget terjeszti ki. Az ilyen fajtájú következtetéseket induktív általánosításnak nevezzük. Részletesen az 5.2. szakaszban tárgyaljuk őket.

Van azonban az induktív következtetéseknek egy másik fajtája is, melyre Sherlock Holmes alábbi érvelése szolgáltat példát.

Itt van egy orvosnak kinéző, katonás úr. Természetes, hogy katonaorvos. És csak most jöhetett a forró égöv alól, mivel az arcát a nap erősen megperzselte. Miután a keze ott, ahol a kézelő egy kicsit felcsúszott, fehér, tehát az nem lehet a természetes testszíne. Beesett, megnyúlt

arcáról pedig lerítt a szenvedés és a betegség nyoma. Egyik karja sérült, mivel nem mozgatja úgy, mint az egészséges ember. Most már csak az hiányzott, hogy a forró égöv melyik részében állhatott ki ennyit egy katonaorvos? Miután a háború csak nemrég fejeződött be, s azelőtt sehol másutt nem folyt harc, logikus tehát, hogy Afganisztánban kapta sebét.

A konklúzió - az illető katonaorvos és Afganisztánban szolgált - nem általánosítás. Sherlock Holmes nem egy megfigyelt szabályszerűséget terjeszt ki. Premisszái - az illető orvosnak néz ki, katonás, arca barna, csuklója fehér, arca beesett, egyik karját furcsán mozgatja, a háború Afganisztánban nemrég ért véget, máshol nem folyt harc - ismert tények, a konklúzió pedig nem más, mint e tények magyarázata. Az ilyen következtetések neve abdukció, vagy következtetés a legjobb magyarázatra. Általános szerkezete a következő:

Adottak A, B, C,... tények. Ha X tény fennállna, ez nyújtaná a legjobb magyarázatot A, B, C,... tényekre. Tehát X.

A tudományos hipotéziseket rendszerint ilyen következtetések révén állítják fel.

3.9. Az induktív következtetések értékelése Míg egy deduktív következtetés vagy helyes, vagy nem helyes, addig az induktív erőnek fokozatai vannak. Annak megítéléshez, hogy egy induktív következtetés mennyire erős, három szempontot kell megfontolnunk:

1. Mennyire relevánsak a premisszák? 2. Mennyire elégségesek a premisszák? 3. Van-e jobb alternatív álláspont?

Lássunk pár példát!

a. (Ügyész az esküdteknek) Látták az áldozatokról készült sokkoló fényképeket. Hallották az orvos szakértők véleményét arról, hogy milyen rettenetes kínokat kellett kiállniuk haláluk előtt. Ezek után semmilyen kétely nem maradhatott Önökben, hogy a vádlott bűnös többrendbeli különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésben.

b. Mítosz, hogy a dohányzás káros az egészségre. A családomban mindenki dohányzik, de nem is lehetnének egészségesebbek.

c. A falusi fiatalok rendszeresen rosszabb eredményeket érnek el a PISA teszten, mint a városiak. Tehát butábbak a városiaknál.

Mindhárom érv nagyon gyenge. (a)-val az a probléma, hogy az érvben említett bizonyítékok - a fényképek és az orvos szakértői vélemények - irrelevánsak a konklúzió szempontjából. Azt alátámasztják, hogy a tettes - akárki legyen is az - tettét különös kegyetlenséggel követte el. A konklúzió azonban azt mondja ki, hogy a vádlott bűnös a terhére rótt cselekedetben. Ezért a bizonyítékoknak azt kell alátámasztaniuk, hogy a vádlott a tettes. Az érvben említett bizonyítékok azonban ebből a szempontból egyáltalán nem számítanak.

(b) esetben a premissza kétségkívül releváns. Csakhogy távolról sem elégséges. A konklúzió - ti. hogy a dohányzás nem káros az egészségre - általános kijelentés. Egy általános kijelentést pedig ilyen kis számú minta alapján nem lehet alátámasztani.

(c)-nél a premissza releváns. A teszten elért eredmény nyilvánvalóan összefügg a szellemi képességekkel. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a premissza elégtelen. A tesztet sok ezer középiskolás töltötte ki, s egy ilyen nagy minta alapján jogunk van általánosítani. Az érv mégis gyenge, mégpedig azért, mert a premisszában említett tényre van jobb magyarázat is, ti. hogy az oktatás színvonala a falusi iskolákban alacsonyabb. A teszten elért eredményben az oktatás színvonala éppúgy közrejátszik, mint szellemi képességek. Az, hogy az oktatás színvonala függ a település típusától, közismert jelenség, melyre számos bizonyíték van. Ugyanakkor semmi nem szól amellett, hogy a település típusa befolyásolná a szellemi képességeket. Vagyis a következtetés azért gyenge, mert a konklúziónál van jobb álláspont.

Az utolsó példa elárul valami fontosat az induktív érvek értékeléséről: ehhez tudásra van szükség. Aki nem tudja, hogy milyen tényezők játszhatnak közre egy teszt eredményében, vagy nem képes felbecsülni, hogy adott eredményre mely tényező nyújtja a legvalószínűbb magyarázatot, az nem képes megfogalmazni az iménti kritikát.

Bár a háttérismeretek fontossága az iménti példák közül csak a harmadikban szembetűnő, a premisszák relevanciájának és elégséges voltának megítéléséhez is szükség van háttérismeretekre. Hasonlítsuk össze az alábbi két következtetést.

d. A német gazdaság erőteljes növekedésnek indult. Ezért valószínű, hogy a magyar gazdaság is gyorsabban fog növekedni.

e. Az új-zélandi gazdaság erőteljes növekedésnek indult. Ezért valószínű, hogy a magyar gazdaság is gyorsabban fog növekedni.

Ugyanolyan erős a két érv? Nem. Ezt a megkülönböztetést azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha tudjuk, hogy a német gazdaság alakulása komolyan kihat a magyar gazdaságra, az új-zélandi viszont nem. Ennek fényében (d) premisszája releváns, (e)-é viszont nem az. A premisszák relevanciájának megítélése háttérismereteinktől függ. És most lássunk egy példát arra, hogy a premisszák elégséges voltának megítélése is háttérismereteinktől függ.

f. Az új gyógyszer két betegnek használt, kettő esetében azonban hatástalan volt. Nem érdemes tovább kísérletezni vele.

g. Kétszer jó kaját kaptam a Bélpoklosban, kétszer azonban pocsékat. Nem érdemes oda járni.

(g) erős érv, (f) nem az. Tudjuk ugyanis, hogy az, hogy jó-e a koszt, csak azon múlik, hogy hogyan főznek. A gyógyszerek hatása azonban erősen függ a beteg állapotától, életmódjától, és a gyógyszer adagolásától. Ezért (g)-nél elégséges bizonyítékaink vannak arra vonatkozóan, hogy a konyhával van a hiba, míg (f) esetében nem tudhatjuk, hogy magával a gyógyszerrel van e probléma, vagy valami mással.

A háttérismeret szerepe fontos különbség a deduktív és az induktív érvek között. Egy deduktív következtetés helyességének megállapításához elegendő rendelkezni a megfelelő logikai ismeretekkel. Még ha két vitatkozó fél egészen másként gondolkodik is egy kérdésről, abban meg kell tudniuk egyezni egymással, hogy egy deduktív érv helyes-e. Ezért, ha sikerül egyetértésre jutniuk a premisszák igazságát illetően, abban is egyet kell majd érteniük, hogy a premisszák megalapozzák-e a konklúziót. Az induktív következtetések esetében nem mindig ez a helyzet. Előfordulhat olyan eset, hogy a vitatkozó felek kölcsönösen elfogadják a premisszákat, de a konklúzió valószínűségét mégis másként ítélik meg, mivel az érv értékelése során nem ugyanazokra a háttérismeretekre támaszkodnak. (Ilyenkor, a

nézetkülönbség feloldása érdekében, világossá kell tenniük, hogy milyen eltérő feltevések állnak az eltérő értékelések hátterében, s e feltevések megvitatásával kell folytatniuk a vitát.)

4. Deduktív érvek Miután az olvasó az előző fejezetben megismerkedett a deduktív és az induktív érvek közötti különbségekkel, ebben a fejezetben közelebbi kapcsolatba kerül előbbiekkel. Először a szillogizmusok arisztotelészi elméletével találkozik, akitől megtudja: ha minden férfi ember, és minden ember halandó, akkor minden férfi halandó. Ezt követően az állításlogika felfedi előtte: ha esik és fúj, akkor esik. Végezetül futó ismeretséget a predikátumlogikával, aki elárulja neki annak a titkát, hogy miért van az, hogy míg az emberek halandóságából következtethetünk Szókratész halandóságára, addig az emberek egyenlőségéből nem következtethetünk Szókratész egyenlőségére.

4.1.1. Kategorikus állítások Mindenekelőtt bevezetjük az arisztotelészi logika néhány alapfogalmát. Az egyedi terminusok olyan kifejezések, amelyek egyedi dolgokra utalnak. Ilyenek például:

Szókratész, Európa, a Magyar Köztársaság elnöke

Az általános terminusok olyan kifejezések, amelyek nem egyedi dolgokra, hanem univerzálékra - vagy ha úgy tetszik, egyedi létezők egy-egy csoportjára - utalnak. (A modern logikában - lásd a 4.3. fejezetet - ezeket egyargumentumú predikátumoknak nevezzük.) Néhány példa:

ember; halandó; háromszög; konzervatív; [aki] másnak vermet ás; száznál kisebb természetes szám

A kategorikus állítások két terminus által megjelölt létező közötti kapcsolatot fejeznek ki úgy, hogy az egyik terminus alanyi, a másik állítmányi pozícióban szerepel. Néhány példa:

1. Minden ember halandó. 2. Egyetlen kettőnél nagyobb prímszám sem páros. 3. Némely béka elevenszülő. 4. Némely politikus nem szavahihető. 5. Szókratész halandó. 6. Minden rombusz szükségszerűen deltoid. 7. Esetleges, hogy némely ember analfabéta.

Az (5) példában az alany egyedi terminus; az ilyen állításokat egyedi kategorikus állításoknak nevezzük. Ezekkel az arisztotelészi logika nem foglalkozik. Az összes többi példa általános állítás. A (6) és a (7) példában modális kategorikus állításokat találunk. Ezeket a modális szillogizmusok elmélete tárgyalja; itt nem foglalkozunk velük. Az első négy állítástípus viszont az arisztotelészi logika gerincét adja. Elnevezésük és szerkezetük:

1. egyetemes állító: Minden A B. 2. egyetemes tagadó: Egyetlen A sem B.

3. részleges állító: Némely A B. 4. részleges tagadó: Némely A nem B.

A terminusokat itt már paraméterrel rövidítettük. Egy-egy állítás logikai tulajdonságait nem befolyásolja, hogy milyen terminusok alkotják. A megmaradó mondatrészek: a kvantor (mennyiségjelölő) és két esetben a tagadószó. Ezek az állítások logikai összetevői. Hagyományosan ezeket az összetevőket is betűjellel rövidítjük: a az egyetemes állító, e az egyetemes tagadó, i a részleges állító, o a részleges tagadó formát rövidíti. Így a négy arisztotelészi állítástípus a következő formában is írható:

1. a A B 2. e A B 3. i A B 4. o A B

4.1.2. Igazságfeltételek; az egzisztenciális súly problémája Milyen feltételek mellett igazak a négy arisztotelészi típusba tartozó állítások? A kérdés megválaszolásához érdemes még egy fogalmat bevezetnünk. Egy általános terminus terjedelmén azoknak az egyedi dolgoknak a halmazát értjük, amelyek a terminus alá tartoznak. Az ember terminus terjedelme például az emberek halmaza, és így tovább. Ezekre a halmazokra hivatkozva fogalmazzuk meg az egyes állítástípusok igazságfeltételeit. Az egyetemes állítók a legproblematikusabbak; ezért ezekkel kezdjük a tárgyalást.

A logika történetében sok vitát okozott az a kérdés, hogy következik-e egy egyetemes állításból részleges párja, helyes-e tehát például az alábbi egypremisszás következtetés:

Minden két és fél méternél magasabb ember gerincproblémákkal küzd. Tehát: Némely két és fél méternél magasabb ember gerincproblémákkal küzd.

Természetesen, ha vannak két és fél méternél magasabb emberek, és azok mindegyike gerincproblémákkal küzd, akkor az is igaz, hogy némelyikük gerincproblémákkal küzd. Kérdés viszont, mi a helyzet akkor, ha nincsenek ilyen emberek. Vajon ebben az esetben igaznak vagy hamisnak kell tekintenünk egyetemes állításunkat? A kérdés nagyon messzire vezet. Itt megelégszünk néhány leegyszerűsített válaszlehetőséggel.

1. Az első lehetőség az, hogy egy egyetemes állítást akkor és csakis akkor tekintünk igaznak, ha nincs rá ellenpélda. Így például a minden ember halandó akkor igaz, ha nincs olyan az emberek között, aki ne tartozna a halandók közé is; tehát ha az ember terminus terjedelmének a halandó terminus terjedelmén kívül eső része üres. Ezt jól illusztrálhatjuk egy úgynevezett Venn-diagrammal:

A két terminus terjedelmét körök ábrázolják, az emberek és a halandók halmazának különbségét pedig - tehát azon emberek halmazát, akik nem tartoznak a halandók közé - értelemszerűen az emberek körének a halandók körén kívül eső tartománya. Azt, hogy ez a tartomány üres, satírozással jeleztük.

Ha ezt az első lehetőséget fogadjuk el, a magas emberekről szóló iménti következtetésünket nem tekintjük helyesnek: amennyiben nincsenek két és fél méternél magasabb emberek, a

Minden két és fél méternél magasabb ember gerincproblémákkal küzd.

állítást igaznak kell elfogadnunk, hiszen nincs rá ellenpélda; ezzel szemben a

Némely két és fél méternél magasabb ember gerincproblémákkal küzd.

állítás hamis lesz. Ezt az értelmezést úgy is jellemezhetjük, hogy nem tulajdonítunk egzisztenciális súlyt az egyetemes állításoknak.

2. A második lehetőség az, hogy az igaz egyetemes állításoktól, amellett, hogy ne legyen rájuk ellenpélda, azt is megköveteljük, hogy pozitív példa legyen rájuk. A minden ember halandó mondat tehát akkor és csakis akkor igaz, ha egyrészt az ember terminus terjedelmének a halandó terminus terjedelmén kívül eső része üres, másrészt a két terjedelem metszete nem üres. Venn-diagrammal:

Itt a metszetbe rajzolt + szimbólum jelzi, hogy ez a tartomány nem üres. Ebben az értelmezésben a magas emberekről szóló következtetést helyesnek tekintjük. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az egyetemes állításoknak egzisztenciális súlyt tulajdonítunk. A megoldásnak komplikált és messzire vezető következményei vannak.

3. A harmadik lehetőség az, hogy nem maguknak az egyetemes állításoknak, hanem az általános terminusoknak tulajdonítunk egzisztenciális súlyt: csak olyan következtetésekkel foglalkozunk, amelyekben a terminusok terjedelme nem üres. Ha ezt az értelmezést fogadjuk el, még az egyetemes tagadó állításoknak is lesz egzisztenciális súlya; helyes lesz tehát az alábbi következtetés:

Egyetlen ember sem csalhatatlan. Tehát: Némely ember nem csalhatatlan.

Ebben az értelmezésben a kategorikus állítások nem állítják, hanem előfeltételezik, hogy terminusaik terjedelme nem üres. Ezért aztán nem is kell külön feltüntetnünk Venn-diagrammjukon ezt az előfeltételezett információt; az ábrákat eleve úgy tekintjük, hogy minden körbe tartozik individuum. Az a állítások Venn-diagramja tehát ugyanaz lesz, ami az 1. értelmezési lehetőségben; de úgy olvassuk ki, mint a 2. értelmezési lehetőségben megadott ábrát. A továbbiakban minden Venn-diagramot úgy értelmezünk, hogy annak minden körébe tartozik legalább egy egyedi dolog.

Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a 3. lehetőséget fogadjuk el: feltételezzük, hogy a következtetéseinkben minden terminus terjedelmébe esik legalább egy egyedi dolog. Az 4.3. fejezetben tárgyalt modern predikátumlogikában viszont lemondunk az egzisztenciális súlyról, és az 1. lehetőség mellett fogunk dönteni.

Térjünk most rá a további három állítástípusra! Az egyetlen ember sem halandó állítás akkor és csakis akkor igaz, ha az emberek között egy sincs, aki egyben a halandók közé is tartozna; tehát ha az ember és a halandó terminusok terjedelmei egymást nem metsző, diszjunkt halmazok. Ezt a megállapításunkat is illusztrálhatjuk Venn-diagrammal:

A terminusoknak tulajdonított egzisztenciális súly miatt az állításba beleértjük, hogy vannak emberek és vannak halandók; tehát a két be nem satírozott tartomány nem üres.

A némely ember halandó állítás akkor és csakis akkor igaz, ha vannak, akik az emberek közé is tartoznak, meg a halandók közé is; tehát ha a két terminus terjedelmének metszete nem üres. Az állítástípus Venn-diagramja tehát:

A némely ember nem halandó állítás akkor és csakis akkor igaz, ha az emberek között van olyan, aki nem tartozik a halandók közé; tehát ha az ember terminus terjedelmének a halandó terminus terjedelmén kívül eső része nem üres. Venn-diagramja:

4.1.3. A logikai négyszög; megfordíthatósági viszonyok A négy állítástípus közötti viszonyokat az úgynevezett logikai négyszögben szokás ábrázolni:

A megegyező alanyú és állítmányú a és o, valamint az e és i állítások egymás tagadásai; kontradiktorikus ellentétpárt alkotnak. Így például az

Egyetlen ember sem becsületes. és a Némely ember becsületes.

állítások közül vagy az első igaz és a második hamis, vagy a második igaz és az első hamis; harmadik eset nincs.

A megegyező alanyú és állítmányú a és e állítások kontrárius ellentétpárt alkotnak. Gyakori hiba a kontrárius és a kontradiktorikus ellentét összekeverése; különösen vitahelyzetekben. Fontos különbség, hogy míg egy kontradiktorikus ellentétpár tagjai sem igazak, sem hamisak nem lehetnek egyszerre, az ellenkező végleteket állító kontrárius ellentétpárok esetében könnyen előfordulhat, hogy egyik véglet sem igaz. Így például a

Minden ember becsületes. és az Egyetlen ember sem becsületes.

állítások közül jó eséllyel mindkettő hamis, pedig léteznek emberek. Egy kontrárius ellentétpár tagjai viszont nem lehetnek egyszerre igazak. Természetesen ez sem lenne így, ha nem tulajdonítanánk egzisztenciális súlyt a terminusoknak. Mint az előző fejezetben láttuk, szintén az egzisztenciális súlyon múlik, hogy az a és i állítások közötti szubaltern viszonyt

következményviszonynak tekintjük-e. Végül a szubkontrárius párt alkotó i és o állítások az igazságfeltételek szempontjából függetlennek tekinthetők: a

Némely képviselő igennel szavazott. és a Némely képviselő nem szavazott igennel.

állítások közül lehet mindkettő igaz, mindkettő hamis, az első igaz és a második hamis, vagy megfordítva.

Bizonyos kategorikus állítások sajátos szimmetriát mutatnak: az alany és az állítmány felcserélésével velük ekvivalens állítást kapunk. Ez a helyzet az e állításokkal. Így például az

Egyetlen bálna sem hal. és az Egyetlen hal sem bálna.

állítások igazságfeltételei megegyezik. Hasonlóra jutunk az i állítások esetében: a

Némely elismert filozófus sikeres a politikában. és a Némelyek, akik sikeresek a politikában, elismert filozófusok.

állítás ekvivalens. Ezzel szemben a

Minden téglalap paralelogramma. és a Minden paralelogramma téglalap.

állítások nem ekvivalensek; már csak azért sem, mert az első igaz, a második viszont hamis. Az alany és az állítmány az a állítások esetében tehát nem felcserélhető. A terminusok egzisztenciális súlya azonban mégis módot ad egyfajta megfordításra. A

Minden téglalap paralelogramma. Tehát: Némely paralelogramma téglalap.

következtetést a premissza egzisztenciális súlya miatt helyesnek kell minősítenünk; tehát az a állítás megfordítható i állítássá. Ennek a fordítottja természetesen nem igaz. Végül az o állításoknak nincs megfordítása: a

Némely intelligens ember nem tartja értelmetlenségnek az asztrológiát.

állítás természetesen egészen mást fejez ki, mint az, hogy

Némelyek, akik értelmetlenségnek tartják az asztrológiát, nem intelligens emberek.

- és ugyanerre jutunk akkor is, ha a, i vagy e állításként próbáljuk megfordítani kiinduló o állításunkat.

4.1.4. Alakzatok és szillogizmusok Az arisztotelészi szillogizmusoknak a konklúziója is, premisszái is a négy kategorikus állítástípus közül kerülnek ki. A konklúzió két olyan terminus terjedelme közötti kapcsolatról tesz állítást, amelyek a premisszákban még el vannak választva egymástól. E kapcsolat felismerését a premisszák azzal teszik lehetővé, hogy egy harmadik terminus, az úgynevezett középterminus közvetít a konklúzió két terminusa között.

Szemléltessük ezt egy példán! Tegyük fel, hogy szeretnénk megtudni valamit egy összejövetelen arról, hogy milyen kapcsolat van a jólöltözöttek és a jólszituáltak között; de nincs módunk a közvetlen informálódásra. Ehelyett kerülőutat választunk: két terminusunk mellé harmadikként felvesszük azt is, hogy kölcsönzőből öltözködött. Tegyük fel azt is, hogy van két információnk a kölcsönzőből öltözködöttekkel kapcsolatban:

Némelyek, akik kölcsönzőből öltözködtek, nem jólszituáltak. Mindenki, aki kölcsönzőből öltözködött, jólöltözött.

Ebből már következtethetünk a jólöltözöttek és a jólszituáltak közötti összefüggésre is:

Tehát: Némelyek, akik jólöltözöttek, nem jólszituáltak.

A konklúzió alanya a második premisszából, állítmánya pedig az elsőből származik. Ez minden arisztotelészi szillogizmusban így van. A középterminus mindkét premisszában alanyként szerepelt. Ez viszont nem minden szillogizmusra jellemző. Lássunk két további példát!

Minden téglalap húrnégyszög. Némely középpontosan szimmetrikus négyszög nem húrnégyszög. Tehát: Némely középpontosan szimmetrikus négyszög nem téglalap.

Itt a középterminus a húrnégyszög; ez kapcsolja össze a premisszákban a téglalap és a középpontosan szimmetrikus négyszög terminusokat. Mindkét premisszában állítmányként szerepel.

Egyetlen egykori besúgó sem alkalmas közhivatal betöltésére. Némely politikus egykori besúgó. Tehát: Néhány politikus nem alkalmas közhivatal betöltésére.

Ebben a következtetésben a besúgó a középterminus. Az első premisszában alanyként, a másodikban állítmányként szerepel.

Az arisztotelészi logikában nagy jelentősége van a középterminus elhelyezkedésének; ennek alapján különböztetjük meg a három következtetési alakzatot. Az első alakzatban a középterminus az első premisszában alany, a másodikban állítmány. Ebbe az alakzatba tartozik a politikusokról szóló következtetésünk. A második alakzatban a középterminus mindkét premisszában állítmány. Ide tartozik a négyszögekről szóló következtetésünk. A harmadik alakzatba azok a következtetések tartoznak, amelyekben a középterminus mindkét

premisszában alany. Ide tartozik az öltözködésről szóló következtetésünk. Adódna még egy lehetőség: az, amikor a középterminus az első premisszában állítmány, és a másodikban alany. Ezt galénoszi alakzatnak szokás nevezni; az arisztotelészi logika nem tárgyalja külön.

Szűkebb értelemben az egyes alakzatok helyes következtetéseit nevezzük szillogizmusnak. Egy következtetés szillogizmus volta azonban nem függ a benne szereplő terminusok megválasztásától; mindegy tehát, hogy a

Minden barátom szereti az elektronikus zenét. Némely fafejű nem szereti az elektronikus zenét. Tehát: Némely fafejű nem barátom.

következtetés helyességét vizsgáljuk, vagy a fentebbi, geometriai tárgyú következtetésünkét a téglalapokról és a középpontos szimmetriáról. Mindkettő helyett vizsgálhatjuk általánosságban a

Minden A B. Némely C nem B. Tehát: Némely C nem A.

következtetési sémát; és ha helyesnek bizonyul, tágabb értelemben az ilyen sémákat is nevezhetjük szillogizmusnak.

Táblázatszerűen összefoglaljuk az egyes alakzatok fontosabb szillogizmusait, zárójelben középkorból származó elnevezésükkel:

Első alakzat

Minden A B. Minden C A. Tehát: Minden C B.

Egyetlen A sem B. Minden C A. Tehát: Egyetlen C sem B.

Minden A B. Némely C A. Tehát: Némely C B.

Egyetlen A sem B. Némely C A. Tehát: Némely C B

(Barbara) (Celarent) (Darii) (Ferio)

Második alakzat

Egyetlen A sem B. Minden C B. Tehát: Egyetlen C sem A.

Minden A B. Egyetlen C sem B. Tehát: Némely C nem A.

Egyetlen A sem B. Némely C B. Tehát: Egyetlen C sem A.

Minden A B. Némely C nem B. Tehát: Némely C nem A.

(Cesare) (Camestres) (Festino) (Baroco)

Harmadik alakzat

Minden A B. Minden A C. Tehát: Némely C B.

Egyetlen A sem B. Minden A C. Tehát: Némely C nem B.

Némely A B. Minden A C. Tehát: Némely C B.

(Darapti*) (Felapton*) (Disamis)

Minden A B. Némely A C. Tehát: Némely C B.

Némely A nem B. Minden A C. Tehát: Némely C nem B.

Egyetlen A sem B. Némely A C. Tehát: Némely C nem B.

(Datisi) (Bocardo) (Ferison)

A *-gal jelölt következtetési sémák csak a premisszák egzisztenciális súlya miatt tekinthetők szillogizmusnak. Az egzisztenciális súly miatt minden olyan premisszapárból, amelyből a típusú konklúzió következik, következik annak i típusú párja is; és hasonlóképpen, ha a premisszapárból e konklúzió következik, következik annak o párja is. Ezeket a gyengébb következtetéseket nem szokás külön említeni, és még saját nevük sincs, bár természetesen ezek is szillogizmusnak számítanak.

4.1.5. Ellenőrzés indirekt módszerrel Ellenőrizzük az alábbi példán, hogy a Camestres következtetések valóban szillogizmusok!

Minden ember halandó. Egyetlen isten sem halandó. Tehát: Egyetlen isten sem ember.

Tegyük fel, hogy a premisszák igazak, de a konklúzió hamis. A konklúzió hamisságából következik, hogy van egy vagy több olyan isten, aki egyben ember is. Ez az egy vagy több valaki ember, tehát az első premissza értelmében halandó. Ugyanakkor isten is, tehát a második premissza értelmében nem halandó. Az viszont lehetetlen, hogy valaki egyszerre halandó is legyen, meg nem is. Tehát az is lehetetlen, hogy a premisszák igazak legyenek, a konklúzió viszont hamis. Ez viszont azt jelenti, hogy a következtetés helyes.

4.1.6. Ellenőrzés cáfoló ellenpéldával Ellenőrizzük az alábbi következtetést a második alakzatból!

Minden földönkívüli szuperintelligens. Némely CIA-ügynök szuperintelligens. Tehát: Némely CIA-ügynök földönkívüli.

A következtetés helytelenségét a következő példa mutatja:

Minden kettő-hatvány páros. Némely öttel osztható szám páros. Tehát: Némely öttel osztható szám kettő-hatvány.

A példa konklúziója hamis, két premisszája viszont igaz; tehát helytelen következtetés. Ugyanakkor ez a második következtetés csak a három terminusban, tehát nem-logikai összetevőiben különbözik az elsőtől; mindkettő a

Minden A B. Némely C B. Tehát: Némely C A.

sémába illeszkedik. Vagyis, ha a második helytelen, szükségképpen az első is helytelen.

4.1.7. Ellenőrzés Venn-diagrammal Ellenőrizzük az alábbi következtetést!

Minden kétütemű személyautó környezetszennyező. Minden kétütemű személyautó NDK gyártmány. Tehát: Némely NDK gyártmány környezetszennyező.

A premisszák együttes igazságának feltételeit az alábbi Venn-diagramon ábrázolhatjuk:

A konklúzió igazságfeltételeinek diagramja a következő:

A premisszák egzisztenciális súlya miatt egyetlen kör sem lehet üres. Az első diagramból tehát kiderül, hogy amennyiben igazak a premisszák, a középső tartomány - tehát azon dolgok halmaza, amelyek kétüteműek is, NDK gyártmányok is, meg környezetszennyezők is - nem

üres. Ez viszont a második ábra szerint elegendő a konklúzió igazságához. Tehát a következtetés (amely egyébként egy Darapti szillogizmus) helyes.

4.2. Az állításlogika elemei

4.2.1. Következtetések feltételes állításokkal 1. Ha jó idő van, nyitva tart a büfé. 2. Ha nem érem el a hét ötvenes buszt, nem érek be időben a munkahelyemre. 3. Ha Einsteinnek igaza van, akkor nincs abszolút idő, és nincs abszolút tér sem.

Az (1)-(3) állítások nem kategorikusak; két rész-állítást tartalmaznak, amelyek maguk sem okvetlenül kategorikusak. Az első rész-állítás az a feltétel, amelyhez a másodikat kötjük. Az ilyen állításokat feltételes állításnak nevezzük. Az első rész-állítást a feltételes állítás előtagjának, a másodikat a feltételes állítás utótagjának nevezzük. Természetesen a logikai szerkezet és nem a szóhasználat dönti el, hogy mit tekintünk feltételes állításnak. Ugyanez lesz a helyzet a következő fejezetben bevezetett fogalmakkal. Két példa feltételes állítás alternatív megfogalmazására:

4. Amennyiben van kárhozat, üdvözülés is van. 5. Nem létezik örökmozgó - feltéve, hogy igaz az energiamegmaradás törvénye.

Tekintsük néhány következtetést feltételes állításokkal!

6. Ha nem szavazzák meg a költségvetést, lemond a pénzügyminiszter. Márpedig nem szavazzák meg a költségvetést. Tehát: Lemond a pénzügyminiszter.

A következtetés nyilvánvalóan helyes. Ezt az intuíciónkat az 4.1.5. fejezetben megismert indirekt módszerrel igazolhatjuk. Tegyük fel, hogy a premisszák igazak, de hamis a konklúzió! Az első premisszában a pénzügyminiszter lemondását azzal a feltétellel állítottuk, hogy nem szavazzák meg a költségvetést. A második premisszából tudjuk, hogy ez a feltétel teljesült. A konklúzió hamisságából viszont azt tudjuk, ahogy az, amit ehhez a feltételhez kötve állítottunk, nem igaz. Így az első premissza nem lehet igaz. Ez ellentmond indirekt feltevésünknek. A következtetést lényegesen átláthatóbbá tehetjük, ha a benne szereplő állításokat paraméterrel rövidítjük:

6. ha A, akkor B A Tehát: B

Ezt a következtetési sémát modus ponensnek nevezzük.

Vizsgáljunk meg egy másik, az iméntinél csak egy árnyalattal komplikáltabb következtetést:

7. Ha elfogadod a kiválasztási axiómát, akkor egyszersmind azt is elfogadod, hogy bármely gömb átdarabolható két, vele megegyező térfogatú gömbbé. Márpedig nem fogadod el, hogy bármely gömb átdarabolható két,

vele megegyező térfogatú gömbbé. Tehát: Nem fogadod el a kiválasztási axiómát sem.

Mivel az egyes állítások szerkezete itt bonyolultabb, érdemes már most paraméterekkel rövidíteni a következtetésben szereplő állításokat:

7. ha A, akkor B nem B Tehát: nem A

Ennek a következtetési sémának modus tollens a neve. Helyességét ismét megmutathatjuk indirekt módon. Tegyük fel, hogy a premisszák igazak, de a konklúzió hamis! Ezek szerint A igaz, de B hamis; tehát az első premisszánkban foglalt feltétel teljesül, de amit ehhez a feltételhez kötöttünk, nem. Ezek szerint, indirekt feltevésünkkel ellentétben, az első premissza mégiscsak hamis.

Végül egy harmadik következtetés:

8. Ha ünnepség van, akkor tűzijátékoznak. Ha tűzijátékoznak, akkor fél a kutyám. Tehát: Ha ünnepség van, akkor fél a kutyám.

A következtetés szerkezete:

8. ha A, akkor B ha B, akkor C Tehát: ha A, akkor C

is nyilvánvalóan helyes; ennek igazolása azonban jóval nehezebb, mint az előző két esetben. Tegyük fel ugyanis, hogy a premisszák igazak, de a konklúzió hamis! Ahogy az előző példákban láttuk, egy feltételes állítás nyilvánvalóan hamis, ha a tények rácáfolnak: az előtagja igaz, de az utótagja hamis. Ez esetben ünnepség van, de a kutyám mégsem fél. Mármost két lehetőség van: vagy tűzijátékoznak, vagy nem. Ha nem, akkor a tények rácáfolnak az első premisszára, hiszen ünnepség van, de nem tűzijátékoznak. Ha igen, akkor a második premisszára cáfolnak rá a tények, hiszen tűzijátékoznak, de nem fél a kutyám. Mindenképpen ellentmondásba kerülünk azzal a feltevésünkkel, hogy a premisszák igazak.

De egy feltételes állításra nemcsak a tények cáfolhatnak rá. Nagyon is elképzelhető, hogy például se nem tűzijátékoznak, se nem fél a kutyám, és a konklúzió mégsem igaz. Mitől függ egy feltételes állítás igazsága, ha az előtagja hamis vagy az utótagja igaz? Ez nem egyszerű kérdés. Egy feltételes állítás igazságához az esetek döntő többségében az előtag és az utótag között valamilyen tartalmi összefüggésnek kell fennállni. Hogy ez az összefüggés miben áll, az esetről-esetre változó; lehet szó logikai következményviszonyról, oksági kapcsolatról, vagy csak empirikusan megfigyelt szabályszerűségről.

Hogy megmeneküljünk ettől a nehézségtől, a továbbiakban a feltételes állításokat rendkívül leegyszerűsített módon fogjuk értelmezni. Csak abban az esetben tekintjük őket hamisnak, ha a tények cáfolnak rájuk: egy ha A, akkor B formájú állítás akkor és csak akkor hamis, ha A igaz és B hamis; minden más esetben igaz. Ez az értelmezés nem követi a tényleges

nyelvhasználatot. Rendkívül leegyszerűsített modelljét adja a feltételes állításoknak. De ennek a modellnek legalább három előnye van:

1. rendkívüli módon megkönnyíti az igazságfeltételek tárgyalását; 2. már ezzel a leegyszerűsítő értelmezéssel is indokolható az (6)-(8)-ban tárgyalt

alapvető következtetések helyessége; 3. a feltételes állítások más, kifinomultabb modelljeinek alapjául szolgálhat.

4.2.2. Következtetések egyéb állításlogikai összetételekkel Nem a feltételes állítások az egyedüli példák állításokból képzett összetett állításokra. Nézzünk még néhány következtetést:

1. Nyitva tartanak és van tej; vagy nyitva tartanak, de nincs tej. Tehát: Nyitva tartanak.

Tegyük fel, hogy a konklúzió hamis. Ekkor sem a nyitva tartanak és van tej, sem a nyitva tartanak, de nincs tej állítás nem igaz. Ezek szerint a premissza egésze sem lehet igaz. A következtetés tehát helyes. Szerkezete:

1. A és B; vagy A, de nem B. Tehát: A

2. Akkor és csak akkor van zivatar, ha esik az eső, villámlik és mennydörög. Tehát: Ha zivatar van, mennydörög.

Tegyük fel hogy a konklúzió hamis. Ekkor - az 4.2.1. fejezetben elfogadott egyszerűsítés szerint - a zivatar van állítás igaz, de a mennydörög állítás hamis. Ha viszont a mennydörög hamis, akkor az esik az eső, villámlik és mennydörög sem lehet igaz. Az akkor és csak akkor egyik oldalán tehát igaz állítás van, míg a másikon hamis. Az állítás tehát hamis. Lehetetlen, hogy a premissza igaz, a konklúzió viszont hamis legyen; a következtetés tehát helyes. Szerkezete:

2. A akkor és csak akkor, ha B és C és D Tehát: ha A, akkor D

Végül egy harmadik következtetés:

3. Ha ég a tábortűz és nem énekelünk, akkor valami gond van a hangulattal. Ha ég a tábortűz, énekelünk. Tehát: Nincs gond a hangulattal.

Tegyük fel hogy a konklúzió hamis. Ekkor a gond van a hangulattal állítás hamis. Mivel ez az első premisszában foglalt feltételes állítás utótagja, az előtagnak hamisnak kell lenni. Hamis, hogy ég a tábortűz és nem énekelünk. Tehát vagy hamis az az állítás, hogy ég a tábortűz, vagy igaz az, hogy énekelünk. És éppen ez a feltétele annak, hogy a második premissza igaz legyen. A következtetés helyes. Szerkezete:

3. ha A és nem B, akkor C ha A, akkor B Tehát: nem C

Vegyük sorra, milyen konnektívumokkal képeztünk példáinkban egyszerű állításokból összetetteket, és milyen igazságfeltételeket tulajdonítottunk az összetételeknek!

• ha A, akkor B: hamis akkor és csak akkor, ha A igaz, B hamis; igaz minden más esetben. A ha-akkor konnektívumot kondicionálisnak nevezzük. (Más terminológiában: implikáció.)

• A és B: igaz akkor és csak akkor, ha A is, B is igaz; hamis minden más esetben. Logikai elnevezés: konjunkció.

• A vagy B: hamis akkor és csak akkor, ha A is, B is hamis; minden más esetben igaz. Elnevezés: alternáció. (Más terminológiában: diszjunkció.)

- A akkor és csak akkor, ha B: igaz akkor és csak akkor, ha A és B igazságértéke megegyezik. Elnevezés: bikondicionális. (Más terminológiában: ekvivalencia - de ezt a kifejezést mi egészen másra vezettük be a 4. fejezetben!)

- nem [igaz, hogy] A: igaz akkor és csak akkor, ha A hamis. Elnevezés: negáció.

Az állításlogikában - pontosabban annak itt tárgyalt változatában, a klasszikus állításlogikában

- a fenti kifejezéseket és esetleges alternatív fogalmazásaikat mindig ezek szerint a szabályok szerint fogjuk értelmezni. Ezeket tekintjük következtetéseink logikai összetevőinek. A nem-logikai összetevők pedig azok az elemzetlen - elemi vagy eleminek tekintett - állítások, amelyekből a premisszák és a konklúzió felépülnek.

4.2.3. Példák igazságfeltételek elemzésére A következő példák logikai elemzésében az aláhúzással kiemelt szavakat klasszikus állításlogikai konnektívumként értelmezzük. A központozást zárójelekkel jelöljük; ilyenkor a vesszőhasználattól eltekintünk.

1. Ha vizes az úttest, akkor esik az eső vagy locsolókocsi járt erre. ha A akkor (B vagy C)

A teljes állítás akkor hamis, ha a vizes az úttest állítás igaz, de az esik az eső vagy locsolókocsi járt erre állítás hamis; az utóbbi azt jelenti, hogy mind az esik az eső, mind a vizes az úttest hamis. Tehát összefoglalva: az állítás hamis, ha az esik az eső igaz, a vizes az úttest hamis és a locsolókocsi járt erre is hamis; igaz minden más esetben.

2. Ha nem vizes az úttest, akkor az eső sem esik. ha nem B akkor nem A

Az állítás akkor hamis, ha a nem vizes az úttest igaz, de a nem esik az eső hamis, tehát ha az esik az eső igaz és a vizes az úttest hamis; minden más esetben igaz.

3. Nem esik az eső, és az úttest sem vizes. nem A és nem B

Az állítás akkor igaz, ha a nem esik az eső is és a nem vizes az úttest is igaz, tehát ha az esik az eső és a vizes az úttest is hamis; minden más esetben hamis.

4. Ha esik az eső vagy vizes az úttest, akkor nem áll, hogy nem esik az eső, és az úttest sem vizes. ha (A vagy B) akkor nem (nem A és nem B)

Az állítás akkor lenne hamis, ha az esik az eső vagy vizes az úttest igaz, a nem áll, hogy nem esik az eső és nem vizes az úttest pedig hamis volna; az utóbbi azt jelentené, hogy a nem esik az eső és nem vizes az úttest igaz, tehát mind az mind az esik az eső, mind a vizes az úttest hamis. Ebben az esetben viszont az első tagmondatbeli esik az eső vagy vizes az úttest is hamis; a teljes állítás tehát nem lehet hamis, vagyis bárhogy alakuljon is a részállítások igazságértéke, logikai szerkezetéből adódóan mindig igaz lesz. A 4.2. fejezetben az ilyen állításokat neveztük logikai igazságnak.

A példákból jól látható, hogy az összetett állítások igazságfeltételeinek megállapításában valóban nem támaszkodtunk másra, mint részeik lehetséges igazságértékeire. Ez teszi lehetővé, hogy a bennük szereplő elemzetlen állításokat az A, B, C stb. paraméterekkel helyettesítsük, így átláthatóbbá téve és általánosítva az elemzést. A zárójelek a többszörösen összetett állítások esetében jelzik, hogy melyik konnektívum mire vonatkozik. Ez az egyértelműsítés nagyon fontos; kis rosszindulattal (4)-et így is olvashatnánk:

ha (A vagy B) akkor nem (nem A) és nem B

- ez utóbbi változat persze nem logikai igazság.

4.2.4. Az igazságfeltételek ábrázolása: igazságtáblázatok A (2)-(4) példákban csupán két elemi állítás, paramétereikkel: A és B szerepelt, így igazságfeltételeik megállapításakor csupán négy lehetőséget kellett figyelembe venni:

A igaz, B igaz; A igaz, B hamis; A hamis, B igaz; A hamis, B hamis.

E lehetőségeket táblázatban ábrázolhatjuk, ezzel még áttekinthetőbbé téve az igazságfeltételek alakulását:

A B ha nem B akkor nem A nem A és nem B ha (A vagy B) akkor nem (nem A és nem B)

i i i h i

i h h h i

h i i h i

h h i i i

Bonyolultabb állítások esetében az igazságtáblázatban érdemes az egyre összetettebb részállítások igazságértékeit külön-külön is ábrázolni:

A B A vagy B

nem A

nem B

nem A és nem B

nem (nem A és nem B)

ha (A vagy B) akkornem (nem A és nem B)

i i i h i i h i

i i i h h h h i

h i i h i i h i

h i i h h i i i

Az a) példához tartozó táblázatban már nyolc esetet kell ábrázolni:

A B C B vagy C ha A akkor (B vagy C)

i i i i i

i i h i i

i h i i i

i h h h h

h i i i i

h i h i i

h h i i i

h h h h i

4.2.5. Az igazságtáblázatok alkalmazása A 4.2. fejezetben általánosságban bevezettük a logika centrális fogalmait. Az igazságtáblázatok alkalmas eszköznek bizonyulnak e logikai tulajdonságok és viszonyok meglétének ellenőrzésére:

- A logikai igazságok igazságtáblázatának fő oszlopában csak i szerepel (és viszont: ha csak i szerepel a fő sorban, az állítás logikai igazság). Egy példa:

A B C (ha A akkor (ha B akkor C)) akkor-és-csak-akkor-ha (ha (A és B) akkor C)

i i i i

i i h i

i h i i

i h h i

h i i i

h i h i

h h i i

h h h i

Mivel minden sorban i szerepel, az állításséma tehát logikai igazság.

Ekvivalens állítások igazságtáblázatában a formulák sorról-sorra megegyező igazságértéket kapnak. Egy példa:

A B nem (A vagy B) nem A és nem B

i i h h

i h h h

h i h h

h h i i

Mivel a táblázat a két mondatsémához tartozó oszlopában sorról-sorra megegyezik, fennáll a

nem (A vagy B) és a nem A és nem B közötti ekvivalencia.

A helyes következtetések premisszáinak és konklúziójának közös igazságtáblázatában érvényes a következő szabály: minden olyan sorban, ahol a premisszák mindegyikénél i szerepel, a konklúziónál is i szerepel (és megfordítva: ha a szabály érvényesül a táblázatban, a következtetés helyes, tehát a premisszák és a konklúzió között valóban fennáll a következményviszony). Egy példa:

A B ha A akkor B nem B nem A

i i i h h

i h h i h

h i i h i

h h i i i

A táblázat egyetlen olyan sorában, ahol mindkét premissza igaz, a konklúzió is igaz. A

ha A, akkor B nem B Tehát: nem A következtetés tehát helyes.

4.2.6. Néhány logikai törvény Az alábbi törvényekben szereplő A, B, C paraméterek tetszőleges állítással helyettesíthetők.

Logikai igazságok

1. A vagy nem A 2. nem (A és nem A) 3. ha A, akkor A 4. A akkor-és-csak-akkor-ha A 5. ha A, akkor (ha B, akkor A) 6. ha (ha C akkor (ha B akkor A)) akkor (ha (ha C akkor B)

akkor (ha C akkor A)) 7. ha (ha B akkor A) akkor (ha nem A akkor nem B))

Ekvivalenciák

8. (A és A) és (a konjunkció idempotenciája) A

9. (A vagy A) és (az alternáció idempotenciája) A

10. nem nem A és (a kettős negáció törvénye) A

11. ((A és B) és C) és (a konjunkció asszociativitása) (A és (B és C))

12. ((A vagy B) vagy C) és (az alternáció asszociativitása) (A vagy (B vagy C))

13. A és B és (a konjunkció kommutativitása) B és A

14. A vagy B és (az alternáció kommutativitása) B vagy A

15. (A és (B vagy C)) és (disztributivitás I.) (A és B) vagy (A és C)

16. (A vagy (B és C)) és (disztributivitás II.) (A vagy B) és (A vagy C)

17. nem (A és B) és (első De Morgan-törvény) nem A vagy nem B

18. nem (A vagy B) és (második De Morgan-törvény) nem A és nem B

19. ha A akkor B és (kontrapozíció törvénye) ha nem B akkor nem A

20. ha A akkor B és (a kondicionális kifejezése negációval és alternációval) nem A vagy B

21. ha A akkor (ha B akkor C) és (áthelyezési törvény) ha (A és B) akkor C

22. ((A akkor-és-csak-akkor-ha B) akkor-és-csak-akkor-ha C) és (a bikondicionális asszociativitása) (A akkor-és-csak-akkor-ha (B akkor-és-csak-akkor-ha C))

23. A akkor-és-csak-akkor-ha B és (a bikondicionális kommutativitása) B akkor-és-csak-akkor-ha A

24. A akkor-és-csak-akkor-ha B és (a bikondicionális kifejezése kondicionálissal és konjunkcióval) (ha A akkor B) és (ha B akkor A)

Következtetési törvények

25. A Tehát: A

26. A és B Tehát: A

27. A Tehát: A vagy B

28. ha A akkor B A (modus ponens) Tehát: B

29. ha A akkor B nem B (modus tollens) Tehát: nem A

30. ha A akkor B ha B akkor C (láncszabály) Tehát: ha A akkor C

4.3. A predikátumlogika elemei

4.3.1. Az arisztotelészi logika korlátai Arisztotelész merész sejtést fogalmazott meg logikájával kapcsolatban: e szerint minden helyes következtetés visszavezethető az általa kimerítően tárgyalt kategorikus szillogizmusokra. Néhány esetben a visszavezetés nem is okoz különösebb problémát. Tekintsük például a következő hárompremisszás következtetést:

1. Minden ember jó. Minden görög ember. Minden athéni görög. Tehát: Minden athéni jó.

Ez a következtetés gond nélkül szétbontható két Barbara szillogizmussá (lásd: 4.1.4.); csupán a minden görög jó (vagy a minden athéni ember) közbülső konklúziót kell közbeiktatnunk. Az tehát önmagában még nem baj, ha egy következtetésben kettőnél több premissza van.

Nehezebb, de még mindig nem minden esetben reménytelen vállalkozás összetett állításokat tartalmazó következtetéseket visszavezetni kategorikusakra. Talán a legegyszerűbb eset az, amikor a premisszák vagy a konklúzió olyan állításokra bontható fel, amelyek mindegyike a négy arisztotelészi típus valamelyikéből kerül ki:

2. Minden ember jó. Minden filozófus ember. Minden politikus ember. Tehát: Minden filozófus és minden politikus jó.

Ezt a következtetést megint csak gond nélkül szétbonthatjuk két Barbara szillogizmussá, amelyek egyike a filozófusok, másika a politikusok jóságára következtet.

De akkor sem mindig reménytelen a helyzet, ha az állításlogikai szerkezetek elemei nem a négy arisztotelészi típusból valók. Tekintsük az alábbi példát:

3. Ha jogállam van, akkor szabad választások vannak. Ha szabad választások vannak, akkor a kormány a népnek felelős. Tehát: Ha jogállam van, akkor a kormány a népnek felelős.

Ha a három feltételes állítást a 4.2.1. fejezetben megadott módon értelmezzük, akkor nincs esélyünk arra, hogy a következtetést kategorikus szillogizmussá alakítsuk. Megfigyelhetjük

azonban, hogy mind a premisszák, mind a konklúzió általános törvényszerűséget fogalmaz meg. A következtetést tehát - lemondva a tömörségről - a következőképpen fogalmazhatjuk át:

3a. Minden olyan helyzetre, amelyre jellemző, hogy jogállam van, jellemző az is, hogy szabad választások is vannak. Minden olyan helyzetre, amelyre jellemző, hogy szabad választások vannak, jellemző az is, hogy a kormány a népnek felelős. Tehát: Minden olyan helyzetre, amelyre jellemző, hogy jogállam van, jellemző az is, hogy a kormány a népnek felelős.

Ebben a következtetésben pedig ismét egy Barbara szillogizmust ismerhetünk fel; a megszokott példákhoz képest csak annyi a különbség, hogy nem egyedi dolgok, hanem "helyzetek" felett általánosítunk, a kategorikus állításokat pedig e helyzetek tulajdonságaira vonatkozó terminusokként értjük. A visszavezetést tehát egyszerű átfogalmazással megoldottuk. Nehezebb lenne a dolgunk, ha a premisszákban vagy a konklúzióban vagy kapcsolná össze a tagokat a viszonylag könnyen kezelhető és és ha-akkor helyett; de az állításlogikán kívül is hamar találunk problematikus eseteket.

Az arisztotelészi szillogizmusokban szereplő terminusok kivétel nélkül tulajdonságot fejeznek ki. A köznapi és a tudományos érvelésekben azonban lépten-nyomon viszonyt kifejező terminusokra bukkanunk. Tekintsük például az első axiómát Euklidész Elemek című értekezéséből (amely a geometria első rendszeres kifejtését tartalmazza, és amely az egzakt érvelés mintapéldájává vált mind a szaktudományok, mind a filozófia számára):

4. Ami ugyanazzal egyenlő, az egymással is egyenlő.

Világos, hogy ugyanazzal egyenlőnek lenni vagy egymással egyenlőnek lenni nem tulajdonság, hanem viszony. A minden ember jó mondat, nyelvtani szerkezete szerint, megegyezik ugyan a minden ember egyenlő mondattal; különbségüket jelzi azonban, hogy az utóbbi ugyanazt az állítást fejezi ki, mint a minden ember egyenlő minden másikkal mondat, addig a minden ember jó minden másikkal azonban nem ugyanazt fejezi ki, mint a minden ember jó. A hagyományos, Arisztotelész nyomdokán járó logika egyik fő gyengesége volt, hogy alapvető tudományos állításokat és következtetéseket nem tudott kezelni.

Hogy ne csak elszigetelt állításokat vizsgáljunk, tekintsük az alábbi következtetést:

5. Minden ember egyenlő. Minden filozófus ember. Tehát: minden filozófus egyenlő.

A következtetés helyes, és a felületes szemlélő számára csak újabb példa az 4.1. fejezetből jól ismert Barbara szillogizmusra. A helyzet mégsem ilyen egyszerű. Ez már abból is kitűnik, hogy a Barbara helyessége melletti szokásos indirekt érvelés nem alkalmazható rá. ("Tegyük fel, hogy a konklúzió hamis; ezek szerint van legalább egy olyan filozófus, aki nem egyenlő�") A különbségek még egyértelműbbé válnak az alábbi, alig valamivel összetettebb következtetésben:

6. Minden ember egyenlő. Minden filozófus ember.

Minden politikus ember. Tehát: minden filozófus és politikus egyenlő.

Ez a következtetés is nyilvánvalóan helyes, és feltűnő hasonlóságot mutat (2)-vel, amely két Barbara szillogizmus összevonásának bizonyult. Itt azonban a konklúzió nem elemezhető két kategorikus állítás konjunkciójaként. A minden filozófus egyenlő és minden politikus egyenlő mondat azt állítja, hogy a filozófusok is és a politikusok is külön-külön egyenlők; a minden filozófus és politikus egyenlő pedig azt, hogy a filozófusok egyenlők a politikusokkal.

Még egy példa a tulajdonságot és a viszonyt kifejező terminusok megtévesztő hasonlóságára. Orwell Állatfarmjában az állatok alkotmánya a következő mondattal kezdődik:

7. Minden állat egyenlő.

A disznók az éj leple alatt ezt a következőképpen egészítik ki:

7a. Minden állat egyenlő - de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.

Mivel egy viszony senkinek sem lehet a kiváltsága, a folytatás nyilván csak úgy volna értelmes, ha az egyenlő tulajdonságot fejezne ki. A disznók csúsztatására a megtévesztő nyelvtani szerkezet ad alkalmat.

Így tehát azok a kategorikus állítások, amelyeknek az állítmánya viszonyt fejez ki, megegyező nyelvtani szerkezetük ellenére egészen másként viselkednek következtetésekben, mint azok, amelyek állítmánya tulajdonságot fejez ki. Az előbbi típusú állításokban ugyanis egyetlen kvantorszó kétszeres általánosítást fejez ki: a minden ember egyenlő ugyanazt mondja, mint a minden ember egyenlő minden másikkal. Euklidész (5)-ben idézett első axiómáját pedig így is átfogalmazhatjuk:

4a. Bármi legyen is az egyik dolog, és bármi legyen is a másik dolog, érvényes lesz rájuk, hogy ha az egyik és a másik ugyanazzal egyenlő, akkor az egyik és a másik egymással is egyenlő.

A magyar nyelv nyelvtani szabályainak tömörítő erejét mutatja, hogy (4) képes ugyanazt kifejezni, mint (4a). A tömörítés viszont, mint láttuk, a különbségek összemosásával jár. Azokban az esetekben, amikor egy állítás egyszerre mutatkozik egyetemesnek és részlegesnek, még nyilvánvalóbb, hogy kétszeres általánosításról van szó:

8. Minden rosszban van valami jó.

Ez a mondat a rossz szempontjából egyetemes, a jó szempontjából viszont részleges. A két fogalmat a benne van viszonyterminus kapcsolja össze. A tömör szerkezetet ismét átláthatóbbá tehetjük a (4a)-hoz hasonló átfogalmazással:

8a. Minden dologra igaz, hogy ha ez a dolog rossz, akkor van legalább egy olyan dolog, amely jó, és amely része az előbbinek.

Ez az igencsak bonyolultra sikeredett változat jól mutatja a tömörség és az átláthatóság konfliktusát a nyelvtani szerkezetekben. A frappáns megfogalmazások félrevezetőek, a

részletezők alig követhetőek. Valójában sem (8), sem (8a) nem tűnik ideális megfogalmazásnak.

Mind (4a), mind (8a) követhetetlenségét elsősorban a visszautalások nehézkessége okozza. Amennyiben sikerülne olyan jelölésmódot találni, amelyben a visszautalások körülményes megfogalmazások nélkül is egyértelműek, úgy ez egyesítené (4) és (4a), (8) és (8a) előnyeit. A nyelvben a visszautaló kifejezések rendszerint névmások, vagy legalábbis névmási funkciójú kifejezések. A személyes és mutató névmások készlete azonban meglehetősen szűk; kézenfekvő tehát, hogy mesterséges névmások bevezetésével oldjuk meg ezt a feladatot. A matematikában az ilyen mesterséges névmásokat változónak nevezik. Az elnevezés itt is magától kínálkozik, és a matematikai jelölésmód mintájára a változókat itt is x, y, z stb. fogja jelölni. Az egyetemességet vagy részlegességet jelölő kifejezéseket továbbra is kvantornak vagy mennyiségjelölőnek nevezzük; minden kvantorhoz hozzá kell kapcsolnunk egy mesterséges névmást, amelynek előfordulásai erre a kvantorszóra utalnak vissza. Az egyetemesen általánosító minden kvantort univerzális kvantornak, a részlegesen általánosító némely kvantort egzisztenciálisnak nevezzük. A továbbiakban a logikai szerkezetet alkotó kifejezéseket a 4.2. fejezethez hasonlóan aláhúzással különböztetjük meg a többitől. Az elmondottak alapján (4) és (8) a következőképpen fogalmazható újra:

4b. Minden x-re, minden y-ra: ha x és y ugyanazzal egyenlő, akkor x egyenlő y-nal. 8b. Minden x-re: ha x rossz, akkor némely y-ra: y jó és y része x-nek.

Euklidész axiómáját még pontosabban megfogalmazhatjuk, ha az ugyanazzal egyenlő kifejezésben felismerünk egy harmadik, ezúttal részleges általánosítást:

4c. Minden x-re, minden y-ra: ha némely z-re: x egyenlő z-vel és y egyenlő z-vel, akkor x egyenlő y-nal.

A kettőspontok annak a szövegrésznek a kezdetét jelölik, amelyben a bevezetett változók visszautalnak a megfelelő mennyiségjelölőre. A példákból úgy tűnhet, hogy ezeket a szövegrészeket elég balról határolni. Több praktikus okunk is van azonban arra, hogy jobbról is határoljuk ezeket. Szabadjon most csak a leginkább evidenset említeni: így lehetőségünk lesz egyazon változót többször felhasználni anélkül, hogy ez kétértelműséghez vezetne. Kézenfekvő megoldás, hogy a szövegrészt, amelyben a visszautalást megengedjük, zárójelekkel határoljuk. Ahogy az 4.2.3. fejezetben láttuk, zárójelekkel egyértelműsíthetjük az állításlogikai szerkezetet is. Követhetőbbé teszi a szerkezetet az is, ha eltekintünk a változók nehézkes toldalékolásától. Ha több kvantor fordul elő egymás után, amelyeknek megegyezik a hatóköre, akkor természetesen elég egy közös zárójelpárt használni.

4d. Minden x (minden y (ha némely z (x egyenlő z és y egyenlő z) akkor x egyenlő y)) 8d. Minden x (ha x rossz, akkor némely y (y jó és y része x))

Ezzel megismertük az általános állítások modern predikátumlogikai elemzésének alapvonalait. Vegyük észre, hogy elemzéseink eredménye radikálisabban tér el a természetes nyelvi változattól, mint az arisztotelészi szillogisztikában vagy az állításlogikában. Helyenként teljesen eltértünk a mondatok nyelvtani szerkezetétől. Ezzel súlyos vádat emeltünk a nyelv ellen: azt állítjuk, hogy mondataink nyelvtani szerkezete nem tükrözi, hanem éppenséggel elrejti állításaink logikai formáját. A logikai szerkezetek ábrázolásához így a természetes nyelvtől eltérő eszközrendszerre lesz szükség. Ezt vázoljuk a következő fejezetben.

4.3.2. A klasszikus predikátumlogika nyelvének eszközei A változók a predikátumlogikában úgy funkcionálnak, mint a természetes nyelv névmásai. A természetes nyelvi mondatok predikátumlogikai elemzésében a névmásokat vagy névmási szerepet betöltő egyéb kifejezéseket rendszerint változókkal is adjuk vissza. Ezt figyelhetjük meg a következő néhány mondat predikátumlogikai fordításában:

1. Ő halandó. 1a. halandó(x) 2. János szereti őt. 2a. szereti(János,x) 3. Ha valaki ember, akkor az halandó is.

Ezt a mondatot hajlamosak lennénk egzisztenciális kvantorral elemezni:

3a. ha némely x ember(x) akkor halandó(x)

Ez a fordítás két okból is hibás. Először is x második előfordulását nem köti a kvantor; másodszor pedig azért, mert az eredeti mondat valójában egyetemes állítást fejez ki. A helyes elemzés így:

3b. minden x (ha ember(x) akkor halandó(x))

A (2a) példából kiderül, hogy a predikátumlogikai elemzésekben a változók mellett szükségünk van tulajdonnevekre is. Ezeket - a változókkal szembeállítva - névkonstansnak is nevezzük.

Arisztotelész általános terminusainak (lásd: 4.1.1.) a klasszikus predikátumlogikában olyan hiányos kifejezések felelnek meg, amelyeket egy vagy több változóval vagy névkonstanssal kitöltve mondatot kapunk. A logikában az ilyen kifejezéseket nevezzük predikátumnak.[specker] (Az elnevezésnek csak etimológiai köze van a nyelvtanból ismert predikátum kifejezéshez.) A predikátumot kitöltő nevet vagy változót a predikátum argumentumának nevezzük. A kitöltésre váró helyek száma lehet egy vagy több; e szerint beszélünk egy-, két- vagy többargumentumú predikátumokról, illetve a predikátumok argumentumszámáról. Néhány példa változóval kitöltött predikátumokra:

4. Egyargumentumúak: okos(x); sétál(x); ember(x); híresebb Einsteinnél(x); nem halandó(x) 5. Kétargumentumúak: ismeri(x,y) [x ismeri y-t]; idősebb, mint(x,y) [x idősebb, mint y]; párhuzamos(x,y) [x párhuzamos y-nal] 6. Háromargumentumúak: bemutatta(x,y,z) [x bemutatta y-t z-nek]

A többargumentumú predikátumok esetében az argumentumok sorrendje igen lényeges; a predikátum bevezetésekor ezt rögzíteni kell. Attól, hogy x ismeri y-t, még egyáltalán nem biztos, hogy y is ismeri x-et.

A predikátumok kitöltésével atomi mondatokat kapunk. Ezeket aztán a klasszikus állításlogikában megszokott módon bővíthetjük tovább:

7. Kati nő, ő pedig férfi. 7a. nő(Kati) és férfi(x) 8. Ha ő ember, akkor [ő] halandó. 8a. ha ember(x) akkor halandó(x)

A (3b) szerkezetben megjelenik egy további eszköz is: a kvantor. Kvantorok és a hozzájuk csatlakozó változók segítségével tetszőleges mondatot tovább bővíthetünk. E bővítés általános szabálya igen egyszerű:

9. Ha A tetszőleges mondat és x tetszőleges változó, akkor minden x A és némely x (A) is mondat. (Ha A nem összetett, akkor a határoló zárójel elmaradhat.)

A a kvantor hatóköre; x pedig a kvantor által megkötött változó. A nem egy konkrét mondatot rövidít, hanem tetszőleges mondatot képviselhet. Ehhez hasonlóan x sem egy konkrét változó, hanem képviselheti x-et, y-t, z-t stb. A (9) szabály alkalmazásával kaphatjuk meg például (8a)-ból (3b)-t.

A szabályt ismételten is alkalmazhatjuk önnön eredményére. Így állíthatjuk elő például a már említett

10. Minden x (minden y (ha némely z (x egyenlő z és y egyenlő z) akkor x egyenlő y))

mondatot. Nézzük meg részletesen a (10) mondat szerkesztésének lépéseit! Először előállítjuk az atomi komponenseket:

11. egyenlő(x,z) 12. egyenlő(y,z) 13. egyenlő(x,y)

Ezután konjunkcióval összekapcsoljuk (11)-et és (12)-t:

14. egyenlő(x,z) és egyenlő(y,z)

Most alkalmazzuk (14)-re a (9) szabályt:

15. némely z (egyenlő(x,z) és egyenlő(y,z))

Ezután kondicionálissal összekapcsoljuk (13)-at és (15)-öt:

16. ha némely z (egyenlő(x,z) és egyenlő(y,z)) akkor egyenlő(x,y)

Végül kétszer egymás után alkalmazzuk (16)-ra a (9) szabályt, és megkapjuk a keresett mondatot:

10. minden x minden y (ha némely z (egyenlő(x,z) és egyenlő(y,z)) akkor egyenlő(x,y))

Ha egy változó egy neki megfelelő kvantor hatókörében fordul elő, akkor a változónak ezt az előfordulását kötöttnek mondjuk. Ha egy változó valamely előfordulását nem köti kvantor, akkor szabad előfordulásról beszélünk. Zártnak mondjuk azokat a mondatokat, amelyekben nincs szabad változóelőfordulás. Nyitottnak mondjuk azokat a mondatokat, amelyek nem zártak. Szabad, illetve kötött változóelőfordulások helyett szokás szabad, illetve kötött változókról is beszélni. Ez némileg pontatlan, amint a következő példa is mutatja:

17. némely x (Px és Rxy) és Qx

Ebben a mondatban x első két előfordulása kötött, a harmadik viszont szabad.

A (9)-ben ismertetett kvantorhasználati szabály alkalmat ad olyan szörnyszülöttek előállítására is, mint például az alábbi mondat:

18. némely x minden x (Pa és Qa)

A mondatok igazságfeltételeinek tárgyalása során látni fogjuk majd, hogy az ilyen esetekben a kvantorhasználat teljesen haszontalan, de veszélytelen is: ha a kvantor hatóköréül szánt mondatban a megfelelő változó nem fordul elő szabadon, akkor a kvantorral megfejelt mondat igazságfeltételei megegyeznek a hatókör igazságfeltételeivel. Esetünkben ez azt jelenti, hogy (18) igazságfeltételei ugyanazok, mint a következő kvantormentes mondatéi:

18a. Pa és Qa

Bizonyos összefüggések kifejezéséhez szükségünk lesz egy speciális kétargumentumú predikátumra: ez az azonosságpredikátum. Egyenlőségjellel jelöljük; az x és az y változókkal kitöltve tehát a következő mondatot kapjuk: x = y. Ez azt fejezi ki, hogy az x és az y változók ugyanazt a dolgot jelölik. Ha nem áll fent az azonosság, azt kifejezhetjük a nem x = y formában is; de rövidíthetjük x ≠ y-nal is.

Az azonosságpredikátum hasznos alkalmazását szemlélteti a következő kétértelmű mondat:

19. Egy ember sétál a parkban.

Ha ez a mondat egy történetet vezet be, akkor nyilván nem értjük bele, hogy más nem sétál a parkban, csak a mondatban említett ember. Ennek megfelelően így elemezhetjük a mondatot:

19a. némely x (ember(x) és sétál-a-parkban(x))

Ha viszont (19) a Hányan sétálnak a parkban? kérdésre válaszol, akkor az ember azt is beleérti, hogy senki más nem sétál a parkban. Azt, hogy másvalakiről beszélünk, az azonosságpredikátummal tudjuk kifejezni:

19b. némely x (ember(x) és sétál-a-parkban(x) és nem némely y (ember(y) és sétál-a-parkban(y) és nem x = y))

Ezzel végére értünk a predikátumlogikában használatos nyelvi eszközök felsorolásának. Érdemes még egyszer összefoglalni ezeket. Mindenekelőtt alkalmazunk logikai kifejezéseket: és, vagy, ha-akkor, akkor-és-csak-akkor-ha, minden, némely, azonos; valamint a két zárójelet: (, ). Ezeken kívül vannak még változóink, névkonstansaink és predikátumaink. Változóként az x, y, z stb. betűket (szükség esetén x1-et, x2-t stb.) használjuk. Atomi mondatokat a predikátumok kitöltésével kapunk, ezekből pedig állításlogikai konnektívumok és kvantorok segítségével képezhetünk összetett mondatokat.

4.3.3. Elemzési példák azonosságpredikátum nélkül Ebben a fejezetben magyar köznyelvi mondatok predikátumlogikai szerkezetét keressük meg. Első elemzési példáinkban nem szerepel azonosságpredikátum.

1. Minden ember halandó.

E mondatot az előző fejezetben elmondottak alapján a következőképpen fogalmazhatjuk át:

1'. Bármi legyen is x, igaz rá, hogy ha x ember, akkor x halandó.

Az átfogalmazás birtokában a mondat predikátumlogikai szerkezetét könnyűszerrel megkaphatjuk:

1m. minden x (ha ember(x) akkor halandó(x))

Hasonló átfogalmazásokkal adjuk meg a többi arisztotelészi mintaállítás predikátumlogikai szerkezetét is.

2. Egyetlen ember sem halandó. 2'. x értékét nem lehet úgy megválasztani, hogy x ember legyen, de halandó. 2m1. nem némely x (ember(x) és halandó(x))

Vagy egy másik átfogalmazással:

2". Bármi legyen is x, nem igaz rá, hogy ha x ember, akkor x halandó. 2m2. minden x nem (ha ember(x) akkor halandó(x)) 3. Némely ember halandó. 3'. x értékét meg lehet úgy választani, hogy x ember legyen, de halandó. 3m. némely x (ember(x) és halandó(x)) 4. Némely ember nem halandó. 4'. x értékét meg lehet úgy választani, hogy x ember legyen, de nem halandó. 4m1. némely x (ember(x) és nem halandó(x))

De élhetünk ezzel az átfogalmazással is:

4". Nem igaz, hogy bármi legyen is x, igaz rá, hogy ha x ember, akkor x halandó. 4m2. nem minden x (ha ember(x) akkor halandó(x))

Nézzünk most egy összetettebb példát!

5. Minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár.

A mondat egy egyetemes állítást és egy részleges tagadást tartalmaz, amelyeket a de konnektívum kapcsol össze. Ezt a kapcsolatot, mint már tudjuk, a klasszikus logikában legjobban konjunkcióval tudjuk visszaadni. A két részállításban felismerhetjük a bogár és a rovar egyargumentumú predikátumokat, és azokat az (1), illetve a (4) példa mintájára elemezhetjük. Az (5) példamondat predikátumlogikai szerkezetét így a következőképpen fejezhetjük ki:

5m. minden x (ha bogár(x) akkor rovar(x)) és nem minden x (ha rovar(x) akkor bogár(x))

Mivel a két kvantor hatóköre elkülönül egymástól, nincs szükség arra, hogy két különböző változót használjunk. (Ezt persze nem is tiltaná semmi.)

6. Minden ember egyenlő.

A mondat szerkezete természetesen különbözik a (1)-étől, hiszen míg halandónak lenni tulajdonság, egyenlőnek lenni viszony:

6m. minden x minden y (ha (ember(x) és ember(y)) akkor egyenlő(x,y)) 7. Valaki mindenkit szeret.

Ezt a példamondatot kétértelműsége teszi érdekessé. Egyik értelmezése szerint minden emberhez található olyan másik ember - vagy éppen ő maga -, aki szereti őt. Ebben az értelmezésben a mondat szerkezete ugyanaz lesz, mint az előző fejezet (8) példamondatáé:

7m1. minden y némely x szereti(x,y)

A mondat második értelmezése szerint van egy olyan ember, aki az összes többit - közöttük saját magát is - szereti:

7m2. némely x minden y szereti(x,y)

4.3.4. Elemzési példák azonosságpredikátummal Most olyan példamondatok vizsgálatára térünk rá, amelyeknek a predikátumlogikai szerkezetéhez az azonosságpredikátumot is segítségül kell hívnunk.

1. A Hajnalcsillag és az Alkonycsillag egy és ugyanaz.

A predikátumlogikával ismerkedők tipikus hibája, hogy mindenütt kvantorokat keresnek, még az egyedi állításokban is. Így szoktak keletkezni az alábbihoz hasonló szörnyszülöttek:

1m*. minden x minden y (Hajnalcsillag(x) akkor-és-csak-akkor-ha Alkonycsillag(x))

Ez a megoldás nyilvánvalóan hibás - ezt jelzi a csillag -, hiszen egyargumentumú predikátumokkal ad vissza tulajdonneveket, és egyetemes állítást csinál egy egyedi állításból. A megoldás természetesen lényegesen kézenfekvőbb és egyszerűbb:

1m. Hajnalcsillag = Alkonycsillag 2. Csak ő ismer mindenkit a csapatból.

Itt ismét vigyáznunk kell, hogy ne túlozzuk el a kvantorok használatát. Az ő deiktikus névmás, a mondat predikátumlogikai változatában tehát szabad változó képviseli. A csak szócska arra utal, hogy nincs más, akire az őróla elmondottak igazak lennének:

2m1. minden z (ha csapattag(z) akkor ismeri(x,z)) és minden y (ha minden z (ha csapattag(z) akkor ismeri(y,z)) akkor y = x)

Mindezt tömörebben is megfogalmazhatjuk:

2m2. minden y (minden z (ha csapattag(z) akkor ismeri(y,z)) akkor-és-csak-akkor-ha y = x)

3. Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jó világ.

A mondat logikai szempontból ugyanazt fejezi ki, mint az alábbi átfogalmazás:

3'. Aki legalább kettőt szeret, arra nincs jó világ.

Ezt pedig a következőképpen fogalmazhatjuk át:

3". Bárki legyen is x: ha van olyan y és z, amelyek nem azonosak egymással, továbbá x szereti y-t és x szereti z-t, akkor x-re nincs jó világ.

3m. minden x (ha némely y némely z (szereti(x,y) és szereti(x,z) és y ≠ z) akkor nincs-rá-jó-világ(x))

4.3.5. Igazságfeltételek 1.: Elemi állítások Az igazságfeltételek meghatározását a legfontosabb esetekre korlátozzuk. A predikátumlogika rendszerének részletes ismertetése a formális logika kurzusok feladata.

Az állítások igazságfeltételeinek megadásához mindenekelőtt az állításainkban szóba jöhető egyedi dolgok - más szóval: individuumok - halmazát kell megadnunk. Ezt tárgyalási univerzumnak nevezzük, és U-val fogjuk jelölni. A tárgyalási univerzummal szemben támasztott egyetlen követelményünk az, hogy ne legyen üres halmaz; ha nem volna legalább

egy szóba jöhető individuum, a változóink és a névkonstansaink egyetlen individuumot sem tudnának jelölni. Az állítások igazságfeltételeinek megadásában mindent a tárgyalási univerzumhoz fogunk viszonyítani.

Min múlik, hogy igaz-e a János olvas állítás? Azon, hogy János azok közé tartozik-e, akik olvasnak; más szóval azon, hogy János eleme-e az olvasók halmazának. Hasonlóképpen: az Ez piros állítás is akkor és csak akkor igaz, ha az a valami, amire az ez szó utal, eleme a piros dolgok halmazának. Az egyargumentumú predikátumokkal képzett atomi mondatok igazságértékének meghatározásához tehát két információra van szükségünk: 1. Mely objektumok tartoznak azon individuumok halmazába, amelyek kielégítik a predikátumot - azaz a predikátum terjedelmébe? 2. Melyik individuumot jelöli a predikátumot kitöltő névkonstans vagy változó? A két információ birtokában már dönthetünk az igazságérték dolgában: az egyargumentumú predikátum kitöltésével kapott mondat igaz, amennyiben a predikátumot kitöltő egyedi terminus által jelölt individuum eleme a predikátum terjedelmének; ha pedig nem eleme, akkor hamis. Az egyargumentumú predikátumok terjedelmei a tárgyalási univerzum részhalmazai; a névkonstansok jelöletei és a változók értékei pedig a tárgyalási univerzum elemei. Ezek viszonyát szemléltethetjük Venn-diagrammal:

A többargumentumú predikátumok viszonyokat fejeznek ki; e viszonyok a tárgyalási univerzum elemei között állnak fenn. A kétargumentumú predikátumok individuumpárok viszonyát fejezik ki, a háromargumentumúak individuumhármasokét stb. Természetesen fontos e párok, hármasok stb. sorrendje, hiszen nem minden viszony szimmetrikus: az ismeri predikátum esetében például könnyen előfordulhat, hogy a Zsuzsi ismeri őt igaz, miközben az ő ismeri Zsuzsit hamis. A két-, három- stb. argumentumú predikátumok terjedelmei tehát nem individuumhalmazok lesznek, hanem rendezett individuumpárok, individuumhármasok stb. halmazai. A kitöltött predikátum igaz, ha a predikátumot kitöltő egyedi terminusoknak megfelelő individuumpár eleme a predikátum terjedelmének; hamis, ha nem eleme. E viszonyokat a kétargumentumú predikátumok esetében ismét szemléltethetjük diagrammal, ahol a predikátum terjedelmét individuumpárokat összekötő nyilak halmaza képviseli:

Egy kétargumentumú predikátum általában individuumpárok közötti viszonyt fejez ki. Az azonosságpredikátum azonban kivétel; egy két individuum alkotta pár tagjai ugyanis nem lehetnek azonosak egymással, hiszen minden individuum csakis önmagával azonos. Az azonosságpredikátum kitöltésével kapott atomi mondatok igazságfeltételeit tehát külön kell megfogalmaznunk: egy ilyen mondat akkor és csakis akkor igaz, ha a benne szereplő két változó vagy névmás ugyanazt az individuumot jelöli. Ezt a szabályt szemlélteti a következő ábra az ő Éva állításon:

4.3.5. Igazságfeltételek 2.: Összetett állítások Az állításlogikai konnektívumok szerepével az 4.2. fejezetben már foglalkoztunk; most a kvantorok alkalmazására koncentrálunk. A kvantifikált állítások igazságfeltételeit annak az állításnak a segítségével adjuk meg, amelyet úgy kapunk, hogy elhagyjuk a mondatot nyitó kvantort. Az egyetemes - tehát minden x (...) alakú - állítások ebben a megközelítésben akkor és csak akkor igazak, ha a kvantor elhagyásával kapott egyedi állítás, bármi legyen is a kvantifikált változó értéke; a részleges - azaz némely x (...) alakú - állítások akkor és csak akkor igazak, ha x legalább egy lehetséges értéke mellett igaz a kvantor elhagyásával kapott állítás. Nézzük meg, hogyan érvényesül az általános szabály néhány konkrét esetben!

1. Minden elveszett. 1a. minden x elveszett(x)

Az állítás akkor és csak akkor igaz, ha az elveszett(x) mondat x bármely lehetséges értékére igaz. x lehetséges értékei a tárgyalási univerzum elemei; az állítás igazsága tehát azon múlik, hogy az elveszett predikátum terjedelme egybeesik-e a tárgyalási univerzummal.

2. Minden ember halandó. 2a. minden x (ha ember(x) akkor halandó(x))

Az állítás igazsága azon múlik, hogy van-e x lehetséges értékei között olyan, amely mellett a ha ember(x) akkor halandó(x) egyedi állítás hamis. Ez utóbbi viszont a feltételes állítások igazságfeltételeiből adódóan azon múlik, hogy van-e olyan individuum a tárgyalási univerzumban, amely eleme az ember predikátum terjedelmének, de nem eleme a halandó predikátuménak. Az eredeti formula hamis, ha van ilyen individuum; igaz, ha nincs.

3. Valaki horkol 3a. némely x horkol (x)

Az állítás akkor és csak akkor igaz, ha horkol(x) igaz x legalább egy lehetséges értékére. Ez pedig természetesen akkor teljesül, ha a horkol terjedelme nem üres halmaz. Ha viszont üres, akkor a formula hamis lesz.

4. Némelyik zenekritikus szellemes. 4a. némely x (zenekritikus(x) és szellemes(x))

Az állítás akkor és csak akkor lesz igaz, ha zenekritikus(x) és szellemes(x) igaz x legalább egy értékére. Ez természetesen azt jelenti, hogy a tárgyalási univerzumnak van olyan eleme, amely mindkét predikátum terjedelmének eleme, vagyis a két terjedelem metszete nem üres. Ellenkező esetben a formula hamis.

5. Valaki valakit rászedett. 5a. némely x némely y rászedte(x,y)

Az állítás akkor és csak akkor igaz, ha x lehetséges értékei között van olyan, amely mellett igaz a némely y rászedte(x,y) állítás. Az utóbbi viszont akkor igaz, ha y lehetséges értékei között van olyan, amely mellett rászedte(x,y) igaz. Az utóbbi akkor igaz, ha az x és y értéke által alkotott pár szerepel azok között a párok között, amelyek a szereti predikátum terjedelmét alkotják. Hogy x-et és y-t lehet-e ilyen módon értékelni, az egyedül azon múlik, hogy a rászedte predikátum nem üres-e. Ha üres, az állítás hamis. Ha nem, akkor igaz.

6. A vazallusom vazallusa nem vazallusom.

Ez a mondat a feudális jog egyik alaptétele, tehát nyilvánvalóan egyetemes állításként értendő:

6a. Senkire sem igaz, hogy bármely vazallusának bármely vazallusa az ő vazallusa volna.

6b. minden x minden y minden z (ha (vazallusa(x,y) és vazallusa(y,z)) akkor nem vazallusa(x,z))

Az állítás akkor és csak akkor igaz, ha x, y és z bármely lehetséges értékére ha (vazallusa(x,y) és vazallusa(y,z)) akkor nem vazallusa(x,z) igaz. Ez nyilvánvalóan teljesül akkor, ha az x értéke és y értéke által alkotott ár nem eleme a vazallusa terjedelmének; és akkor is, ha ez az y értéke és z értéke által alkotott pár esik kívül ezen a halmazon. Ha viszont mindkét pár benne van a vazallusa terjedelmében, akkor az x és a z értéke által alkotott pár már nem lehet benne a halmazban. Az állítás igazságának szükséges és elégséges feltétele tehát az, hogy a vazallusa terjedelmét alkotó individuumpárok között ne legyen három ilyen:

4.3.6. Néhány következtetési példa Ellenőrizzük indirekt módon néhány következtetés helyességét!

1. Minden ember egyenlő. Tamás ember. Ő is ember. Tehát: Tamás egyenlő vele.

Mindenekelőtt adjuk meg a premisszák és a konklúzió szerkezetét:

1a. minden x minden y (ha (ember(x) és ember(y)) akkor egyenlő(x,y)) ember(Tamás) ember(z) Tehát: egyenlő(Tamás,z)

Tegyük fel, hogy a premisszák igazak, de a konklúzió hamis! A második és a harmadik premisszából adódik, hogy a Tamás név jelölete és a z változó értéke is eleme az ember predikátum terjedelmének. Ugyanakkor a konklúzió hamissága miatt az e két individuum által alkotott pár nem eleme azon párok halmazának, amelyek az egyenlő predikátum terjedelmét alkotják. Legyen most x értéke a Tamás által jelölt individuum, y értéke pedig z értéke! Ekkor ember(x) és ember(y) igaz lesz, egyenlő(x,y) viszont hamis. A ha (ember(x) és ember(y)) akkor egyenlő(x,y) állítás tehát hamis lesz, hiszen előtagja igaz, utótagja viszont hamis. Tehát meg lehet úgy választani x és y értékét, hogy az első premisszában a kvantorok után következő formula hamis legyen; vagyis az egyetemes premissza hamis. Ez ellentmond indirekt feltevésünknek.

2. Valaki betört a szerverre, és valaki törölte a vádlottat terhelő adatokat. Tehát: Valaki betört a szerverre, és törölte a vádlottat terhelő adatokat.

A premisszákat és a konklúziót csak a szükséges mélységig elemezzük:

2a. némely x betört-a-szerverre(x) és némely y törölte-a-vádlottat-terhelő-adatokat(y) Tehát: némely x (betört-a-szerverre(x) és törölte-a-vádlottat-terhelő-adatokat(x))

Tegyük fel, hogy a konklúzió hamis! Ezek szerint nincs olyan eleme a tárgyalási univerzumnak, amely x értékeként igazzá tenné a betört-a-szerverre(x) és törölte-a-vádlottat-terhelő-adatokat(x) állítást. Ez viszont azt jelenti, hogy a betört-a-szerverre és a törölte-a-vádlottat-terhelő-adatokat predikátumok terjedelmének nincs közös eleme. Lehet-e ebben az esetben a premissza igaz? Igen, hiszen ehhez csak arra van szükség, hogy a betört-a-szerverre(x) és a törölte-a-vádlottat-terhelő-adatokat(y) külön-külön igaz legyen x és y egy-egy értékére; de nem kell, hogy ez az érték ugyanaz legyen. A premissza igazságához tehát elég, hogy a két predikátum terjedelme ne legyen üres. Ha tehát a predikátumterjedelmek nem üresek, de nincs közös elemük, akkor a premissza igaz, a konklúzió viszont hamis. A következtetés tehát helytelen. Ezt egyébként a következő cáfoló ellenpélda is jól mutatja:

2b. Némely szám páros, és némely szám páratlan. Tehát: Némely szám páros és páratlan.

Végül egy harmadik, szintén egypremisszás következtetés:

3. Van legalább egy nő, akit minden férfi szeret. Tehát: Minden férfi szeret legalább egy nőt.

A premisszák és a konklúzió szerkezete:

3a. némely x (nő(x) és minden y (ha férfi(y) akkor szereti(y,x))) Tehát: minden y (ha férfi(y) akkor némely x (nő(x) és szereti(y,x)))

Tegyük fel, hogy a premisszánk igaz, de a konklúzió hamis! Ekkor a tárgyalási univerzumnak van olyan eleme, amely mint y értéke hamissá teszi a ha férfi(y) akkor némely x (nő(x) és szereti(y,x)) állítást. E mellett az érték mellett tehát férfi(y) igaz, de némely x (nő(x) és szereti(y,x)) hamis. Az utóbbi azt jelenti, hogy a tárgyalási univerzumnak nincs olyan eleme, amelyre mint x értékére igaz volna a nő(x) és szereti(y,x) állítás. Ezek szerint nő(x) igaz, de szereti(y,x) hamis. Tehát a férfi predikátum terjedelmének van olyan eleme, amely a nő predikátum egyetlen elemével sem alkot párt a szereti predikátum terjedelmében. Tekintsünk ezek közül egyet! Ha ezt választjuk y értékének, x bármely olyan értéke mellett hamis lesz a ha férfi(y) akkor szereti(y,x) mondat, amely a nő terjedelmébe esik. Tehát ha x értéke a nő terjedelmébe esik, hamis a minden y (ha férfi(y) akkor szereti(y,x)) állítás. Így hamis a premissza is. Ez ellentmond indirekt feltevésünknek. Lehetetlen, hogy a premisszák igazak, a konklúzió viszont hamis legyen; a következtetés tehát helyes.

5. Induktív érvek

5.1. A valószínűség A: Mi a valószínűsége annak, ha most kimegyek az utcára, hogy találkozom egy fehér elefánttal?

B: Ötven százalék. Ugyanis vagy találkozol, vagy nem. De ha már a valószínűségeknél tartunk: milyen lottószámokkal játszol ezen a héten?

A: Három, négy, öt, hat, hét, nyolc.

B: Meg vagy te bolondulva? Tudod, milyen csekély a valószínűsége annak, hogy az öt kihúzott lottószám pontosan egymás után következzen? Egy lottóhúzásnak majdnem 44 millió lehetséges eredménye van, és ezek közül csak 86 ilyen.

A: Akkor tényleg nem jól választottam. És neked mik a számaid?

B: Huszonhárom, harminckettő, negyvennégy, hatvannyolc, nyolcvanhat.

A: Nohát, te aztán nálam is rosszabbra tettél. Olyan eredmény ugyanis, hogy a legnagyobb szám pont tizenkettővel legyen nagyobb a másodiknál, az huszonnéggyel a harmadiknál, aztán meg egy tizenkettes és egy kilences különbség következzen, csak huszonhétféle van a pontosan 43 949 263-ból. A te esélyed tehát harmada sincs az enyémnek.

Ebben a kis párbeszédben három érv van: B indoka a fehér elefántokkal kapcsolatban, B érve A és A érvelése B lottószám-választása ellen. Az olvasó remélhetőleg pusztán a józan eszére hagyatkozva is jól látja, hogy mind a három érv hibás. Érdemes azonban egy kis betekintésre vállalkoznunk a véletlen és a valószínűség törvényeibe, amelyek megalapozhatják ezt az ítéletünket, mert kevés olyan terület van, ahol annyi hibás információ és érv forog közkézen, mint a valószínűséggel kapcsolatban. A vele kapcsolatos érveknél csak a statisztikára hivatkozó érvelések között fordul elő több félrevezető. Ezek is szoros kapcsolatban vannak a valószínűséggel; róluk a következő fejezetben lesz szó.

5.1.1. Véletlen, valószínűség, relatív gyakoriság Ha a kezemben tartott tollat elejtem, leesik a padlóra A Föld a Nap körül kering Szombat este öt számot húznak ki a lottón Valamikor meg fogok halni

Ezek olyan állítások, amelyeknek az igazságában bizonyosak lehetünk (de legalábbis nyugodtan eltekinthetünk a velük szemben esetleg lehetséges fenntartásoktól). Más állítások esetében viszont, például:

A toll kevesebb, mint húsz centiméterre a lábamtól fog földet érni A lottószámok, amelyeket szombat este kihúznak, mind párosak lesznek Öt év múlva életben leszek

nem tudunk bizonyosat, de van értelme arról beszélni, hogy rendelkezünk a bizonyosság valamilyen fokával. A 17. századtól kezdve foglalkozik a matematika módszeresen azzal, hogyan lehet a bizonyosság fokát számszerűen meghatározni. Ezt a fokot nevezzük Jacob Bernoulli 1713-ban megjelent Ars coniectandi (A találgatás művészete) című művének meghatározását követve egy állítás vagy esemény valószínűségének. A biztos esemény, vagy

bizonyosan igaz állítás valószínűsége 1 , a többi esemény valószínűsége pedig azt fejezi ki valamilyen módon, hogy a bizonyossága hogyan viszonyul a teljes bizonyossághoz. Eléggé

értelemszerű, hogy a lehetetlen események valószínűségét 0-nak tekintsük. De hogyan határozhatjuk meg egy olyan esemény valószínűségét, amely se nem biztos, se nem lehetetlen?

Ha annak a valószínűségét kérdezi valaki, hogy egy százforintos feldobásával fejet dobunk, akkor azt a választ, hogy 50%, azaz 1/2, könnyen el tudjuk fogadni, és azt az indoklást sem tekintjük értelmetlennek, hogy azért van így, mert két eset van: vagy fejet dobunk, vagy írást. Pedig ebben az esetben sem elegendő ennyi indok. Ahhoz, hogy kellően meg tudjuk indokolni, miért tekintjük ennyinek a fej valószínűségét, feltételeznünk kell még valami apróságot: hogy a két eredmény egyformán valószínű. Ez a feltevés az, amit magától értetődőnek tekintünk a százforintos esetében, és nevetünk rajta, ha fehér elefántokról van szó. Hasonlóképpen, ha dobókockával dobunk, magától értetődően feltételezzük, hogy egyforma valószínűséggel esik bármelyik oldalára. Ez az egyenlő valószínűség aztán már persze nem lehet más, mint 1/6. A továbbiakban p(A)-val fogjuk jelölni az A esemény valószínűségét. Tehát: p(a kockával hatost dobunk)=1/6.

Milyen információt jelent az, hogy a százforintos esetében a fej valószínűsége 1/2? Semmiképpen nem azt, hogy ha kétszer dobunk, az egyik biztosan fej, a másik meg írás lesz - hiszen ha ezt tudhatnánk, akkor nem neveznénk a dobás eredményét véletlennek. Még az sincs kizárva, hogy huszonötször egymás után írást dobunk. Ennek ellenére az a tapasztalatunk, hogy ha sokszor feldobjuk a százforintost, a fejek és az írások száma általában elég közel lesz egymáshoz. A fejek dobása relatív gyakoriságának nevezzük a fejek számának arányát az összes dobáshoz. A tapasztalat tehát az, hogy ez a relatív gyakoriság elég hosszú dobássorozatok esetén általában elég közel lesz a valószínűséghez. Ha csak tízszer dobjuk fel a százforintost, akkor nem sokat tudunk mondani arról, hogy hányszor fogunk fejet dobni, legfeljebb kissé meglepődünk, ha a fejek száma háromnál kevesebb, vagy hétnél több lesz. De ha száz dobást végzünk, akkor már nagyon valószínű, hogy a fejek száma negyven és hatvan között lesz, ha pedig ezerszer megismételjük a százas dobássorozatot, akkor gyakorlatilag biztosan azt fogjuk látni, hogy a dobássorozatok túlnyomó többségében negyvenöt és ötvenöt között lesz a fejek száma.

Térjünk vissza ezek után magának a véletlennek a fogalmához. Amikor a pénzfeldobás eredményét véletlennek mondjuk, ezzel nem mondunk ellent annak, hogy ha ismernénk a pénzdarab pontos helyzetét, a feldobáskor rá ható erő nagyságát és irányát és még néhány fizikai körülményt, akkor pontosan meg tudná1nk előre mondani, melyik oldalára fog esni. A véletlenség az adott körülményekhez képest áll fenn, amelyek között éppen ezek, a dobás eredményét lényegesen befolyásoló tényezők nem szerepelnek. Ha az összes, az eredményt befolyásoló körülmény rögzített, akkor ezekhez képest a dobás eredménye - és bármely más kísérlet eredménye, vagy esemény kimenetele - egyértelműen meghatározott. Ezt az elvet nevezhetjük az okság elvének, és ezt általánosíthatjuk úgy, hogy ha az eredményt befolyásoló körülményeknek csak egy része adott, ezek meghatározzák a lehetséges eredmények valószínűségét. Az adott körülményekhez képest nevezhetünk egy eseményt véletlennek. A körülmények által okságilag teljesen meghatározott események, azonos körülmények között, mindig ugyanúgy zajlanak le; a véletlen események, ha a kimenetelüket részlegesen befolyásoló körülmények azonosak, mindig ugyanolyan valószínűséggel vezetnek egyik vagy

másik kimenetelhez. A nagy számok törvényének szokás nevezni azt az állítást, hogy egy kimenetel relatív gyakorisága kellően sokszori ismétlés esetén közelít a valószínűségéhez. Ez az állítás, így megfogalmazva nem más, mint az előbb kimondott elvünk egy tartozéka. A valószínűségszámítás, mint matematikai elmélet állít valami ehhez nagyon hasonlót, de nem

pontosan ugyanezt: azt állítja, hogy megfelelő - példáinkban általában teljesülő - feltételek mellett a relatív gyakoriság nagy valószínűséggel közelít a valószínűséghez.

5.1.2. Események és eseményműveletek Célszerű, hogy az "esemény" szót a továbbiakban kissé pontosabb és elvontabb értelemben használjuk. Eseménynek fogjuk nevezni valamilyen kísérlet, cselekvés vagy más folyamat egy kimenetelét.[specker] Tehát ha egyszer dobjuk fel a százforintost, akkor esemény az, hogy fej az eredmény, vagy az, hogy írás. De nem ez az összes esemény "kísérletünkkel" kapcsolatban; eseménynek kell tekintenünk azt is, hogy vagy fej, vagy írás az eredmény (ez a biztos esemény), és azt is, hogy egyik sem (ez a lehetetlen esemény). Ha tízszer dobjuk fel, akkor eseménynek számít az, ha a következő eredménysorozatot kapjuk: FIFFFIIFIF (F-fel jelölve azt, ha fejet dobtunk, I-vel azt, ha írást), de az is, ha az eredményben öt F van, vagy ha az I-k száma négy alatt van. A lottóhúzás esetén eseménynek számít bármelyik számötös kihúzása, de az is, hogy a kihúzott számok között van a 33, vagy az, hogy öt egymás után következő számot húztak ki. Ha feldobunk egy dobókockát, eseménynek számít bármelyik megadott szám dobása, de az is, hogy párost, vagy hogy páratlant dobunk. Ha két kockával dobunk, olyan eseményeket is definiálhatunk, hogy a dobott számok összege nagyobb, mint tíz.

Vegyünk egy kicsit bonyolultabb példát: ejtsünk le véletlenszerűen egy pálcikát egy lapra, amit úgy vonalaztunk be párhuzamos vonalakkal, hogy két szomszédos vonal távolsága a pálcika hosszának kétszerese. Ennek a kísérletnek a kimenetelénél sok - végtelen sok - eseményről beszélhetünk. Ezek között lesz például az, hogy a pálcika középpontja valamelyik vonalon van, vagy az, hogy a pálcika metszi valamelyik vonalat. Utolsó példánk kedvéért forduljunk a szerencsejátékok történetéhez. Az ókori Rómában a kockajátékot nem hatoldalú dobókockával, hanem a kecske vagy a juh térdkalácsából vett csontocskákkal, úgynevezett taxillusokkal játszották. Ezek négy különböző oldalukra eshettek. Egy, vagy akár több taxillus többszöri feldobásával végezhetünk ugyanúgy kísérleteket, mint a dobókockával, de a kísérletünk legyen most csak az, hogy egyszer feldobjuk a taxillust.

Mindegyik példánkban igaz az, hogy az események bizonyos elemi eseményekből állnak össze. A százforintos tízszeri feldobása esetén elemi esemény egy tíztagú dobássorozat, a lottóhúzásnál bármelyik számötös, a pálcika leejtésénél pedig az, hogy a pálcika középpontja a lap egy adott pontjára kerül úgy, hogy a pálcika a vonalakkal egy adott szöget zár be. A taxillus esetében egy elemi esemény az, hogy a csontocska egy bizonyos oldalára esik. A százforintos esetében ahhoz az eseményhez, hogy a dobássorozatban kevesebb, mint négy I van, bizonyos dobássorozatok hozzátartoznak, mások meg nem (nem túl kiszámítani, hogy hány sorozat igen és hány nem). A lottószámok húzásánál a játékost elsősorban az elemi események érdeklik ugyan, hiszen mindig egy elemi eseményre fogad, de esemény az is, hogy egy adott számötössel négy találatot ér el, és ehhez az eseményhez hozzátartoznak mindazok az elemi események, azaz számötösök, amelyekben éppen négy szám fordul elő játékosunk öt száma közül. Esemény az a két kimenetel is, amit A és B bevezető dialógusunkban említenek, és azt kétségkívül helyesen számolták ki, hogy ezekhez az eseményekhez hány elemi esemény tartozik.

A két kocka dobásánál elemi esemény bármelyik megadott számpár. Itt némi bonyodalmat jelenthet, hogy meg tudjuk-e különböztetni a kockákat, tehát az, hogy az egyikkel ötöst, a másikkal hatost dobunk, másik elemi esemény-e, mint az, hogy fordítva, vagy csak annyit

tudunk mondani mind a két esetben, hogy egy ötöst és egy hatost látunk. A továbbiakban a kockás példáknál általában feltételezzük, hogy meg tudjuk különböztetni.Mondjuk, legyen az egyik kockánk fekete, a másik meg fehér. A lapra ejtett pálcika esetében nem egyszerű geometriai feladat meghatározni, hogy mely elemi események tartoznak hozzá ahhoz az eseményhez, hogy a pálcika metszi valamelyik vonalat, viszont érdekes eredményre vezet. Végül a taxillus esetében a négy elemi eseményből - abból, hogy a csontocska az A, a B, a C, illetve a D oldalára esik - szintén képezhetünk további eseményeket, például azt, hogy nem esik az A oldalára. Ehhez a másik három elemi esemény tartozik hozzá.

Mindegyik esetben úgy tekinthetünk tehát egy eseményt, mint a hozzá tartozó elemi események halmazát. Az összes elemi esemény halmaza nem más, mint a biztos esemény, az üres eseményhalmaz pedig a lehetetlen esemény. Két esemény együttes előfordulásához, azaz szorzatához azok az elemi események tartoznak hozzá, amelyek mindkét eseményhez hozzátartoznak, azaz a két halmaz közös részében (metszetében) vannak. Például az az esemény, hogy tízszer feldobva egy százforintost legalább négyszer, de legfeljebb hatszor fejet dobunk, szorzata lesz annak az eseménynek, hogy a fejek száma legalább négy, és annak, hogy nem nagyobb, mint hat. Ehhez a szorzathoz azok az elemi események (dobássorozatok) tartoznak hozzá, amelyekben a fejek száma négy, öt vagy hat, tehát éppen azok, amelyek mindkét "szorzandó" eseményben benne vannak. Ugyanezt az eseményt kaphatjuk meg úgy is, hogy a négy, az öt és a hat fejet tartalmazó sorozatok halmazát egyesítjük, és ezt az események nyelvén úgy mondjuk, hogy összeadjuk azokat az eseményeket, hogy a fejek száma négy, öt, illetve hat. Események szorzatát egymás mellé írással, összegét az összeadás szokásos jelével jelöljük, tehát az az esemény, hogy A is, B is bekövetkezik, AB, az pedig, hogy legalább az egyik bekövetkezik, A+B. Legyen továbbá a lehetetlen esemény jele 0, a biztos eseményé pedig 1.

5.1.3. Összetett események valószínűsége Az események közötti műveletekre az "összeg" és a "szorzat" elnevezés természetesen nem véletlen, de azért elhamarkodottség volna korlátozás nélkül olyan szabályokat felállítani, hogy az összeg valószínűsége a valószínűségek összege, a szorzat valószínűsége pedig a valószínűségek szorzata. Ezek az összefüggések bizonyos esetekben fennállnak, de nem mindig. Ha egy kísérletssorozatban össze akarjuk számolni, hány olyan tízes sorozatunk volt, amelyben négy, vagy öt fejet dobunk, nyilván össze kell adnunk, hogy hányszor dobtunk négy és hányszor öt fejet, tehát a relatív gyakoriságok is összeadódnak, így ésszerű azt gondolni, hogy a valószínűségek is. Ha azonban azt a két eseményt akarjuk összeadni, hogy ötnél több fejet dobtunk, és hogy páros sok fejet dobtunk, akkor nem volna túl célszerű úgy számolnunk, hogy összeadjuk a páros sok fejet és az ötnél több fejet tartalmazó sorozatok számát, hiszen azokat a sorozatokat, amelyekben hat, nyolc vagy tíz fej van, kétszer számolnánk.

Vezessük be a kizáró események fogalmát. Két eseményt kizárónak mondunk, ha nem fordulhatnak elő egyszerre, azaz szorzatuk lehetetlen. Képletben: A és B kizáró események, ha AB=0 (következésképp p(AB)=0). Ezek esetében nincs kétszer számolás, tehát kimondhatjuk a következö összegzési szabályt: két kizáró esemény összegének valószínűsége a valószínűségeik összege. Ezt a szabályt csak úgy tudjuk általánosítani tetszőleges két esemény összegének valószínűségére, hogy az összeg valószínűségéből levonjuk a szorzat valószínűségét; hiszen azok a kimenetelek, amelyeket kétszer számoltunk az előbb, nyilván éppen azok, amelyek mind a két összeadandó eseményhez, így a szorzatukhoz is hozzátartoznak. Ezt is rövidebben mondhatjuk el a képletek nyelvén:

p(A+B)= p(A)+p(B)-p(AB).

Kissé nehezebb kérdés a szorzat valószínűségének meghatározása. Ha egy szabályos, hatoldalú dobókockával dobunk, akkor annak a valószínűsége, hogy háromnál nagyobbat dobunk, 1/2, hiszen a hat szám közül három nagyobb háromnál. Annak a valószínűsége, hogy páratlant dobunk, szintén 1/2, annak a valószínűsége viszont, hogy háromnál nagyobbat és páratlant dobunk, nem (1/2)*(1/2)=(1/4), hanem 1/6, mert a hat lehetőség közül csak egy, az ötös dobás tartozik a szorzateseményhez. Ha viszont annak a valószínűsége a kérdés, hogy háromnál nem nagyobbat és páratlant dobunk, a válasz szintén nem 1/4, hanem 1/3, hiszen a hat lehetőség közül kettő felel meg a feltételeknek. Ezzel szemben ha két kockával dobunk egyszerre, és most az a kérdés, mennyire valószínű, hogy az első kockával háromnál nagyobbat és a másodikkal páratlant dobunk, akkor nyugodtan szorozhatjuk a valószínűségeket, és igazolhatjuk az eredményként kijövő 1/4-et a következő megfontolással: Az összes elemi esemény száma most 6*6=36, ebből a feltételnek megfelel 3*3=9 (4, 5 vagy 6 az első kockán és 1, 3 vagy 5 a másodikon). Ha feltételezzük, hogy az elemi események egyenlően valószínűek, akkor mindegyiknek 1/36 a valószínűsége, páronként kizárják egymást, tehát a kilenc kedvező elemi esemény valamelyike bekövetkeztének valószínűsége (9/36)=(1/4)

Milyen feltétellel kaphatjuk meg két esemény szorzatának valószínűségét úgy, mint a valószínűségeik szorzatát? Ha csak egy kockával dobunk, de nem látjuk az eredményt, csak annyit árul el nekünk valaki, hogy nagyobbat dobtunk-e hármasnál, akkor ebből többet tudunk arról, hogy páratlant dobtunk-e, vagy párosat. Ha elárulja, hogy háromnál nagyobbat dobtunk, akkor a dobás előtti helyzethez képest bizonyosabb lett, hogy nem dobtunk páratlant. Ha viszont azt mondja, hogy a dobás nem nagyobb, mint hármas, akkor jobban bízhatunk abban, hogy páratlant dobtunk. Azt mondhatjuk, hogy a két esemény, avagy a rájuk vonatkozó információ nem független egymástól: a hármasnál nagyobb dobás valószínűtlenebbé, a nem nagyobb pedig valószínűbbé teszi a páratlan dobást. Ha viszont két kockával dobunk, akkor abból, hogy az egyikkel hármasnál nagyobbat dobtunk, nem tudunk meg semmit arról, hogy a másik dobásunk páratlan-e avagy páros (hacsak nem tételezünk fel valami misztikus, vagy netán ismeretlen fizikai összefüggést a két eredmény között). Jó okkal gondolhatjuk azt, hogy a két kockán látható szám független egymástól. Tehát ha A és B független események, akkor (és csak akkor)

p(AB)=p(A)p(B).

Ez azonban a valószínűségszámítás számára nem valamiféle bebizonyítható törvény lesz, hanem a függetlenség definíciója.

Ahhoz, hogy események szorzatának valószínűségét általában meg tudjuk határozni, be kell vezetnünk egy újabb fogalmat: a feltételes valószínűség fogalmát. Egy B eseménynek A-ra vonatkozatott felételes valószínűsége (jelölése p(B/A)) annak valószínűsége, hogy B bekövetkezzen, feltéve, hogy A bekövetkezését már tudjuk. Tehát úgy tekinthetjük, hogy nem az összes elemi esemény (lehetséges kimenetel) közül nézzük azokat, amelyekben B bekövetkezik, hanem csak azok közül, amelyekben A bekövetkezik. Ha egy kísérletsorozat néhány tagjában bekövetkezik A, és ezek közül néhányban B is, akkor értelmezhetjük B-nek A-ra vonatkoztatott feltételes relatív gyakoriságát: azt, hogy az A bekövetkeztét jelentő kimenetelek között milyen arányban fordulnak elő olyanok, amikor B is bekövetkezik. De az utóbbi kimenetelek éppen azok, amelyekben AB következik be. Tehát (elosztva A bekövetkezéseinek számát is, AB bekövetkezéseinek számát is az összes kísérlet számával)

azt kapjuk, hogy B-nek A-ra vonatkoztatott feltételes relatív gyakorisága nem más, mint AB relatív gyakoriságának aránya A relatív gyakoriságához. Ezt terjeszthetjük ki a valószínűségekre:

p(B/A)=p(AB)/p(A), vagy másképpen: p(A)p(B/A)=p(AB)

Ha most ezt az összefüggést összevetjük az előzővel, akkor azt látjuk, hogy A és B függetlensége pontosan akkor áll fenn, ha p(B/A) = p(B), azaz ha A bekövetkezése se nem növeli, se nem csökkenti B bekövetkezésének valószínűségét; vagyis egy kísérlet összes kimenetele között ugyanolyan gyakran fordul elő B, mint azok között, amelyekben A

bekövetkezik.

Nézzük most újra a kockadobásos példáinkat. Egy kockával annak a valószínűsége, hogy páratlant dobunk, feltéve, hogy a dobásunk értéke nagyobb, mint három, 1/3 , mivel a feltételbe "beleférő" három lehetőség (4, 5, 6) között egy ilyen van. A hármasnál nagyobb dobás valószínűsége 1/2 , a hármasnál nagyobb és páratlan dobás valószínűsége pedig 1/6, mivel ezt a szorzateseményt csak úgy lehet megvalósítani, ha ötöst dobunk. És valóban: 1/3 = (1/6)/(1/2).

5.1.4. A klasszikus valószínűség és az általános eset Az előző szakaszban szerepelt példák mindegyikében az volt a helyzet, hogy véges sok elemi eseményünk volt, és ezek mindegyikét egyenlő valószínűségűnek tételezhettük fel. (Elég gyakori eset az, hogy élhetünk ilyen feltételezéssel, bár nem mindig ez a helyzet.) Az ilyen helyzetekben szokás klasszikus valószínűségről beszélni, és ilyenkor bármely A esemény valószínűsége elég könnyen meghatározható: nem más, mint a hozzá tartozó, tehát A bekövetkeztét eredményező elemi események számának aránya az összes elemi esemény (összes eset) számához. A klasszikus valószínűség kiszámítási szabálya tehát:

p(A) = A bekövetkeztét eredményező kedvező esetek számaösszes eset száma

A legtöbb szerencsejáték (fej vagy írás, kockadobás, lottóhúzás) esetében tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy akkor tekinthetjük szabályosnak, csalás nélkülinek a játékot, ha alkalmazhatjuk a klasszikus valószínűség szabályát, azaz a fej és az írás, a kocka különböző lapjai, az egyes lehetséges lottószámok, illetve számötösök egyenlően valószínűek. Így lehet meghatározni a bevezető példák közül annak a valószínűségét, hogy a lottóhúzás eredménye csupa páros szám lesz. Meg kell határozni a 90 számból alkotható összes számötös, valamint a csupa páros számból álló számötösök számát, és a második számot elosztva az elsővel megkapjuk a keresett valószínűséget. Azzal, hogy ezt a két számot hogyan lehet meghatározni, a kombinatorika foglalkozik, de mi most nem. A végeredmény 0,0278.

Nem lehet azonban mindig a klasszikus szabályt alkalmazni. A taxillus nem egyforma valószínűséggel esik a négy oldalára, sőt, arra sincs semmiféle biztosíték, hogy két különböző térdkalács-csont esetében pontosan egyformák lesznek a valószínűségek. Ha meg akarjuk

határozni, milyen valószínűséggel esik egy taxillus egy bizonyos oldalára, nem tehetünk mást, mint hogy közelítőleg "lemérjük" a valószínűséget, azaz megfigyeljük (elég hosszú kísérletsorozatokban), milyen gyakorisággal fordul elő az illető oldal. Végeztek is ilyen kísérleteket, és azt találták, hogy két-két oldal valószínűsége nagyjából megegyezik: van két körülbelül 1/10 és két körülbelül 4/10 valószínűségű oldal. Persze ha egy ilyen csontocskával úgy játszanánk, hogy arra fogadunk, hogy éppen egy adott oldalára esik, akkor az, aki tudja, hogy az adott darab esetében melyik oldal valószínűsége merre tér el egy picit ettől a körülbelüli aránytól, előnyben lenne, és elég sok játékot lejátszva nagy valószínűséggel hasznot is húzhatna belőle. Az ókori kockajátékosok nem is így játszottak vele, hanem olyan eseményekre fogadtak, amelyeknek valószínűségébe lényegesen kevésbé játszanak bele a csontdarabok közötti esetleges egyedi eltérések; szokásos játék volt az, hogy négy taxillust dobtak fel egyszerre, és az volt a legértékesebb, legnagyobb nyereményt hozó dobás (a Venus), amelyben mindegyik különböző oldalára esett.

Ha az elemi események száma végtelen, akkor ugyancsak nem tudunk mit kezdeni a klasszikus szabállyal, habár sokszor élhetünk valami hasonló feltételezéssel, mint az elemi események egyenlő valószínűsége. Ilyen a vonalazott lapra ejtett pálcikák kísérlete. Akkor mondhatjuk véletlenszerűnek a dobást, ha a pálcika közepének lehetséges helyei is, a pálcika lehetséges állásai is mind egyformán valószínűek. De ezt ebben az esetben csak úgy tudjuk megragadni, hogy azt mondjuk: annak valószínűsége, hogy a pálcika közepe a lap egy bizonyos darabjára esik, arányos a darab területének nagyságával, és annak a valószínűsége, hogy a párhuzamos vonalakkal képezett szöge egy bizonyos szögtartományba esik, szintén arányos a szögtartomány nagyságával. Ennek a kísérletnek az adja az érdekességét, hogy ilyen feltételek mellett annak valószínűsége, hogy a pálcika messe az egyik vonalat,1/π.

5.1.5. Valószínűségi változó, várható érték, szórás Ebben a szakaszban a valószínűségszámítás néhány matematikailag kissé bonyolultabb, de a valószínűségen és statisztikán alapuló következtetések helyes értékeléséhez szükséges fogalmát ismertetetjük - nem törekedve matematikai egzaktságra, csupán madártávlatból.

Ha az elemi eseményeket egy-egy számmal jellemezhetjük, akkor ezt úgy mondjuk, hogy az elemi események halmazán egy valószínűségi változót értelmeztünk, és ennek értékei az egyes elemi eseményekhez tartozó értékek. Egy valószínűségi változó szemléletes értelemben voltaképpen nem más, mint egy véletlentől függő mennyiség; olyan mennyiség, amelynek számértéke valamilyen véletlen esemény kimenetelétől függ. Eddigi példáink csaknem mindegyikével kapcsolatban kézenfekvő módon értelmezhetünk valószínűségi változókat. A legegyszerűbb, ha a kockadobásnál az eredményt tekintjük egy ξ valószínűségi változó értékének. Az összes esemény, amelyről a kockadobással kapcsolatban említést tettünk, kifejezhető ennek a változónak a segítségével. Például a hármasnál nagyobb dobás az az esemény lesz, hogy ξ>3, és az eddigieknek megfelelően, ha a kockánk szabályos, állíthatjuk, hogy p(ξ>3)=1/2. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a tízes pénzfeldobás-sorozatokban a fejek számát tekintsük egy η valószínűségi változó értékeinek.

Itt azonban a továbbiak érdekében célszerű lesz még egy kicsit bonyolítani a dolgot. Rendeljünk minden egyes dobáshoz egy ξ1, ξ2,...,ξ10 valószínűségi változót úgy, hogy

mindegyiknek legyen az értéke 1, ha a megfelelő dobás fej, és 0, ha a dobás írás. Az előbb értelmezett η változó nem más, mint ezek összege, azaz η = ξ1+ξ2+ξ10 A lottóhúzás eredményét nem tudjuk célszerű módon egy számmal jellemezni, hanem az tűnik kézenfekvőnek, ha öt valószínűségi változót értelmezünk: az első, a második, a harmadik, stb. húzás eredményét, vagy a legkisebb, a sorrendben második, stb. kihúzott számot. Ezek között a változók között még az sem teljesül, amit az előző tíz változónk esetében joggal feltehettünk: hogy az értékük független egymástól. (Elegendő, ha a függetlenségnek most csak a szemléletes értelmére gondolunk. A lottóhúzás változói már csak azért sem függetlenek, mert különbözőeknek kell lenniük; nem lehet ugyanazt a számot egy húzásban kétszer kihúzni. Tehát ha tudjuk az egyiknek az értékét, ez már ad valamennyi információt a többinek az értékéről. Valószínűségi változók függetlenségét pontosan definiálni a szorzási szabály általánosításával lehet, de ezzel most nem foglalkozunk.)

A vonalazott lapra ejtett pálcika esetében sem tudjuk a kísérlet kimeneteleit egy számmal jellemezni. Két változó elegendő a vizsgálathoz: az egyik lehet a középpont távolsága a legközelebbi vonaltól, a másik a hajlásszög. De ezek a változók nem csak véges sok értéket vehetnek föl, mint az előzőek, hanem értékek egy folytonos skáláját: meghatározott határok között bármely valós számot. De más, véletlen tényezőktől függő mennyiségeket is tekinthetünk valószínűségi változóknak: például egy személy hátralévő élettartamát.

Vegyünk most egy olyan kísérletet, amelynek véges sok lehetséges kimenetele van, és ezeket egy ξ valószínűségi változó értékeivel jellemezhetjük. Mi történik, ha ezt kísérletet sokszor megismételjük azonos feltételek között (azaz ha az egyes lehetséges kimeneteleknek minden ismétlésnél ugyanaz a valószínűsége)? Azt várhatjuk, hogy ξ lehetséges értékei a közelítőleg valószínűségeinek megfelelő relatív gyakorisággal fordulnak elő. Ebből pedig egyszerűen adódik, hogy ξ értékeinek átlaga (azaz az értékek összege osztva az ismétlések számával) közel lesz a ξ lehetséges értékeinek a valószínűségeikkel súlyozott közepéhez, azaz a következő, M(ξ)-vel jelölt mennyiséghez:

M(ξ)=p(ξ= x1)x1 +p(ξ= x2)x2+K+p(ξ= xn)xn

ha ξ lehetséges értékei x1, x2, ..., xn. Ezt a mennyiséget nevezzük ξ várható értékének.[specker] Kicsit kevesebb szakkifejezést használva úgy is mondhatjuk, hogy ha sokszor megfigyelünk egy véletlentől függő mennyiséget, vagy sokszor elvégzünk egy véletlentől függő, számszerű eredménnyel járó kísérletet, akkor az eredmények átlaga közelíteni fog a mennyiség várható értékéhez, azaz egyes lehetséges értékei valószínűségükkel súlyozott közepéhez. (Azért beszélünk itt súlyozott középről, mert a lehetséges különböző értékek valószínűségeinek, azaz az alkalmazott szorzótényezőknek az összege 1.) Ez az állítás semmi más, mint azon korábbi feltevésünk általánosítása, hogy egy kimenetel relatív gyakorisága a valószínűségéhez közelít. Tovább is általánosíthatnánk, elvetve azt a feltételt, hogy véges sok lehetséges kimenetel van, de ebben az esetben integrálszámításra lenne szükségünk.

A százforintos egyszeri feldobása esetén a fejek számának (tehát a fenti ξi változók bármelyikének) várható értéke 1/2. Ezzel persze nem sokat tudtunk meg, legfeljebb azt, hogy a tényleges eredmény el fog térni a várható értéktől, mégpedig 1/2-del. Van viszont egy egyszerű, gyakran alkalmazható szabály, amelynek segítségével többre is juthatunk ebből az egyszerű megállapításból: az, hogy valószínűségi változók összegének várható értéke az egyes változók várható értékének összege. Ebből már adódik, hogy a fenti η változó várható értéke 5 (amint ezt sejthettük is). Arról viszont még nem tudunk semmit, hogy sokszor

elvégezve a tíz dobásból álló dobássorozatot, mennyire fog ingadozni a fejek száma ekörül a várható érték körül. Az is előfordulhat, hogy az eltérés értéke 5 lesz, tudniillik ha tízszer egymás után fejet, vagy tízszer írást dobunk, bár ennek elég kicsi a valószínűsége: nem nehéz kiszámítani, hogy a csupa fejből, és a csupa írásból álló sorozat valószínűsége is 1/1024 . Annak a valószínűsége azonban, hogy az eltérés 1 legyen, nagyobb, mint az, hogy éppen a várható eredmény, az öt fej jöjjön ki. Ugyanis az 1024=210 lehetséges sorozatból 210-210 olyan van, amelyben a fejek száma 4, illetve 6, ez összesen 420, az olyan sorozatok száma pedig, amelyekben éppen 5 fej van, csak 252. (A megfelelő valószínűségeket a klasszikus szabály szerint kaphatjuk meg.) Általában egy ξ változó eltérését a várható értékétől úgy fejezhetjük ki, mint a változó értéke és a várható érték közötti különbség abszolút értékét (képletben: ξ-M(ξ)). Ez a mennyiség maga is egy valószínűségi változó, amelynek várható értékét az eredeti változó várható eltérésének nevezzük. (A fenti η várható eltérése (1260/1024)≈1,23). Ha feljegyezzük a változó egyes kísérletek során megfigyelt értékeinek a várható értéktől való eltérését (előjel nélkül számolva), és a kapott értékek számtani közepét vesszük, akkor az (nagy valószínűséggel) a várható eltérést fogja közelíteni. A gyakorlatban azonban nem a várható eltérést szokták használni egy valószínűségi változó ingadozásának jellemzésére, hanem egy matematikailag könnyebben kezelhető és ráadásul érzékenyebb mércét, az úgynevezett szórást. A szórás nem az abszolút értékben vett eltérések számtani, hanem a négyzetes közepének a (valószínű) határértéke.

5.1.6. A normális eloszlás Térjünk most vissza a pénzfeldobáshoz. A változó lehetséges értékeinek valószínűségeit a következő diagramon ábrázolhatjuk:

Ha a valószínűségek elméleti kiszámítása helyett sokszor elvégezzük a tízes dobássorozatot, és az egyes eredmények relatív gyakoriságát ábrázoljuk ugyanígy készített diagramon, akkor várhatóan minél több sorozatot dobunk, annál hasonlóbb lesz az ábra a fentihez. Ha tízes helyett százas dobássorozatokat vizsgáljuk, ugyancsak azt látjuk, hogy a valószínűségek a várható érték környékén a legnagyobbak, úgy, hogy a várható érték egy környezetében viszonylag nagyok a valószínűségek, aztán mindkét irányban gyorsan fogyásnak indulnak. Ennek a környezetnek a nagyságát méri a szórás. Nyomjuk össze a százas sorozatok valószínűségeinek ugyanígy elkészített diagramját ugyanerre a szélességre. A következőt látjuk:

A fejek számát mutató vízszintes tengely jóval kisebb részén sűrűsödnek azok a valószínűség-értékek, amelyek egyáltalán láthatók. (Természetesen a harminc, vagy akár az egyetlen fejet tartalmazó sorozatoknak is van valamilyen valószínűsége, de olyan kicsi, hogy eltűnik az ábrán.) Az egész ábra pedig egy jellegzetes harangalakot formáz, ami jó ismerőse mindenkinek, aki akár csak futólag is foglalkozott valaha statisztikákkal. Ha még tovább növelnénk a sorozatok hosszát, még közelebb jutnánk a Gauss- vagy haranggörbéhez. Ez egy exponenciális egyenlettel leírható görbe, amit két paraméter határoz meg: az egyik a maximumának (szimmetriatengelyének) helye, a másik egy olyan számérték, amely a harang "szélességét" adja meg (nem a pontos geometriai értelemben vett szélességet, mert az végtelen, hanem annak a sávnak a szélességét, amelyen belül még viszonylag nagy függvényértékek találhatók). Ez a két paraméter nem más, mint a várható érték és a szórás. A Gauss-görbének megfelelően viselkedő változókat normális eloszlású valószínűségi változóknak nevezzük.

A valószínűségszámítás egy fontos tétele, a centrális határeloszlás-tétel lényegében azt mondja ki, hogy független és egyformán viselkedő valószínűségi változók összege az összeadandók számának növelésével a gyakorlatban általában teljesülő feltételek mellett, a normális eloszláshoz tart, azaz az összeg ábrája a Gauss-görbét közelíti. Tehát ha egy kísérletet sokszor végzünk el azonos körülmények között, vagy statisztikai úton olyan mennyiségeket figyelünk meg sok példányban, amelyek azonos módon függnek a véletlentől, azt várhatjuk, hogy az eredmények a Gauss-görbe által szemléltetett módon fognak ingadozni a várható érték körül. A szórás ismeretében ennél lényegesen többet is lehet mondani: az várható, hogy a várható értéktől a szórásnál kevesebbel fog eltérni az eredmények 0,68, a szórás kétszeresénél kevesebbel 0,97, a szórás háromszorosánál kevesebbel 0,997 része. A legutóbbi diagramon ábrázolt, százas fej vagy írás-sorozatokat leíró valószínűségi változó szórása 5, tehát a harmincötnél kevesebb vagy hatvanötnél több fejet tartalmazó sorozatok várható aránya kevesebb, mint három ezrelék (nem csoda, ha nem látszanak az ábrán). Iktassunk ide egy Gauss-görbét. Az ábrázolt, normális eloszlású valószínűségi változó várható értéke legyen 50, a szórása 2, az ábrán elég lesz a 40 és 60 közötti értékeket ábrázolni. Most azonban bonyolultabb lenne pontosan megmondani, mi a jelentése a függőleges tengelyen levő számoknak. Lényegében és leegyszerűsítve arról van szó, hogy a fenti két diagramot is át kellene értelmeznünk: valójában nem az oszlopok magassága, hanem a területük tekinthető az egyes értékekhez tartozó valószínűségek ábrázolásának. Most annak a valószínűségét, hogy a változónk értéke a vízszintes tengelyen levő két pont közé essen, a görbe megfelelő szakasza alá eső terület jeleníti meg, a görbéről pedig azt mondhatjuk, hogy a változó eloszlásának sűrűségét ábrázolja:

A centrális határeloszlás-tétel ismeretében tehát tudhatjuk: nem volt semmi jelentősége, hogy olyan egyszerűen viselkedő valószínűségi változókat összegeztünk, mint az egyetlen pénzfeldobást leíró változók. Ha mondjuk egy népesség minden azonos korú és nemű tagjának hátralevő élettartamát egy-egy valószínűségi változónak tekintjük, ezek értéke a Gauss-görbe szerint kell, hogy ingadozzon az átlagos hátralevő élettartam körül - feltéve, hogy az illetőknek tényleg azonos az esélyük arra, hogy egy, két, három ... évet éljenek még. De ez már következő fejezetünkbe, a statisztikával kapcsolatos kérdésekhez tartozik.

5.2. Induktív általánosítás és statisztikai érvelés A: Kérdezzük meg Giorgiót, nincs-e kedve velünk jönni a Tátrába síelni. B: Igazad van, miért ne? Az olaszok jól síelnek. A: Így van, ezért gondoltam rá én is. Voltam már egy párszor Olaszországban síelni, láttam, hogy az ottaniak közül milyen sokan síelnek, és milyen jól megy nekik. C: Igen ám, de Giorgio nem északolasz, hanem déli. Könnyen lehet, hogy még sosem volt síléc a lábán.

Egy másik beszélgetés:

A: Ki fogja nyerni az óriás műlesiklást a téli olimpián? B: Nem tudom, de biztos valami olasz. A: Ezt honnan veszed? B: Az olaszok jól síelnek; nézd meg a tavalyi világversenyek eredményeit. A: Fogadjunk, hogy nem olasz lesz a győztes. B: Rendben! Kétezer forintot teszek ezer ellen. C: Nos, én megnéztem a tavalyi eredménylistákat, és úgy látom, B elég merészen fogadott. Ha ezret ajánl kétezer ellen, az lett volna a reális.

Ebben a két beszélgetésben egész sor olyan érveléstípus fordul elő, amelyeket nap, mint nap használunk, és legfőbb közös jellemzőjük, hogy nem tartoznak a deduktív érvek közé. Az elsőben A (és feltehetően B is) az olasz síelőkkel kapcsolatos tapasztalataiból vonja le azt a következtetést, hogy az olaszok (általában) jól síelnek. Nem mondja ki, de érzékelteti azt a további következtetését is, hogy feltehetően Giorgio is jól síel. C ezzel az utóbbi véleménnyel száll vitába, és azt állítja, hogy nem különösebben valószínű, hogy Giorgio jól síel. Figyeljünk fel ezekkel kapcsolatban már itt néhány jelenségre, amelyek deduktív következtetéseknél biztosan nem fordulnak elő.

Az első beszélgetésben A nyilván nem arra következtet a tapasztalataiból, hogy kivétel nélkül minden olasz jól síel (legalábbis nem indokolt ilyen szamárságot feltételeznünk róla). Giorgióra vonatkozó, ki nem mondott konklúziójáról ugyancsak nem gondolhatjuk, hogy biztos benne, legfeljebb azt, hogy valószínűnek tartja. C nem szintén nem azt állítja, hogy Giorgio nem síel jól, hanem csak azt, hogy ez nem olyan valószínű, mint A gondolja. Amikor emellett érvel. nem állítja sem azt, hogy A hamis premisszákra támaszkodott, sem azt, hogy ezek alapján nem volt indokolt levonnia a következtetését, hanem azt mondja, hogy a többletinformáció, azaz egy újabb premissza, mintegy felülírja ezt a konklúziót.

A második beszélgetésben nem az a kérdés, hogy valószínű-e, hogy valaki, akiről tudjuk, hogy olasz, jól síel, hanem az, hogy valószínű-e, hogy valaki, akiről tudjuk, hogy jól síel (az óriás műlesiklás leendő olimpiai bajnoka), olasz lesz. Számunkra most az az érdekes, hogy a szereplők számszerűsítik is, mennyi esélyt adnak annak, hogy a konklúzió igaz legyen. B ajánlata legalábbis azt sejteti, hogy ennek 2/3 esélyt tulajdonít. C szerint B-nek ebben nincs igaza. Hivatkozik egy adatra, és erre alapozza azt a véleményét, hogy az olasz győztes esélye csak 1/3. Nem tudjuk pontosan, mi ez az adat, de sejthetjük, hogy az eredménylistákon, amelyeket C megnézett, a győztesek 1/3-a volt olasz. Jó lenne megkérdezni, milyen eredménylistákat nézett meg: csak ennek a számnak, az összes alpesi számnak, vagy egyáltalán az összes olimpiai számnak az eredményeit.

5.2.1. Induktív érvek: egyes, általános, egyes Amikor a bevezető beszélgetésben A tapasztalataiból arra következtet, hogy az olaszok (általában) jól síelnek, az induktív általánosításnak nevezett következtetési formát alkalmazza - közelebbről, ennek legegyszerűbb típusát, a felsorolásos (enumeratív) induktív általánosítást. A következtetésnek ez a módja egyszerűen abból áll, hogy megfigyeljük: egyes, egy bizonyos F tulajdonsággal rendelkező dolgok, illetve személyek (a példánkban egyes olaszok) egyúttal valamilyen G tulajdonsággal is rendelkeznek (esetünkben: jól síelnek), és ennek alapján érvelünk amellett, hogy az F tulajdonság általában maga után vonja a G-t is. Tehát ilyenkor egyedi esetekből általánosítunk. Az érvelés menete a következő:

o1 olasz és o1 jól síel a1 F tulajdonságú és a1 G tulajdonságú

o2 olasz és o2 jól síel a2 F tulajdonságú és a2 G tulajdonságú

... ...

on olasz és on jól síel an F tulajdonságú és an G tulajdonságú

Az olaszok jól síelnek Az F-ek G-k

Az induktív általánosításra alapozott érvek, mint a példa mutatja, sokszor nem túl erősek, és meglehetősen sebezhetőek. A konklúzió hamissága gyakran két típushiba valamelyikére vezethető vissza. Az első az, ha túl erős konklúziót mondunk ki, azaz nem arra következtetünk, hogy az F-ek általában, vagy nagy valószínűséggel G-k, hanem egyenest odáig megyünk, hogy minden, ami F, az kivétel nélkül G. Az első beszélgetés értelmezése során feltételeztük, hogy B nem követi el ezt a hibát. Ha azt állította volna, hogy minden olasz jól síel, akkor hibásan következtetett volna, túl erős konklúziót vont volna le a megfigyeléseiből. A másik típushiba az, ha túlzottan kevés esetből általánosítunk. Ha összesen két olaszt láttunk síelni, s mindkettő jól síelt, ebből még elég elhamarkodott volna arra következtetni, hogy az olaszok jól síelnek. Tegyük fel azonban, hogy B ezt a hibát sem követi el - mondjuk bőséges tapasztalatai vannak a kérdésben, és ezért teljesen indokoltan jutott arra az általánosításra, hogy az olaszok jól síelnek. Giorgióra vonatkozó, további következtetése mégsem bizonyult elég megalapozottnak. Akkor hát mikor mondhatunk elég megalapozottnak egy induktív általánosítást, és főleg mikor használhatjuk fel az eredményét további következtetések levonására? Hogy ezt a problémát még tovább nehezítsük, lássunk egy olyan induktív általánosítást, amelyben mindkét típushibát elkövetjük, a konklúziót mégsem igen lehet józan ésszel kétségbe vonni.

A kémiaórán a tanár mészkőre sósavat önt. Látjuk, hogy pezsegni kezd, a fejlődő gázról pedig a tanár kimutatja, hogy széndioxid. Ezzel azt az induktív általánosítást alapozza meg, hogy bármely mészkődarab találkozása bármilyen sósavval mindig ezt a reakciót adja.

Az általánosítás itt egyetlen eset alapján történik, a konklúzió pedig nem az, hogy a sósav és a mészkő találkozásánál általában ez történik, hanem az, hogy mindig ez történik (hacsak a körülményeket nagyon lényegesen meg nem változtatjuk). Ebből a példából egyelőre csak azt a (nem induktív) következtetést szűrhetjük le, hogy az induktív általánosítások megalapozottsága nem mindig a megfigyelések számán múlik, és az sem igaz, hogy az ilyen következtetés révén csak gyenge, kellő óvatossággal ("többnyire", "általában") megfogalmazható következtetésekre juthatunk. Az induktív általánosítások erőssége, megbízhatósága igen különböző lehet, és megítélésüket illetően más tényezőkre is figyelemmel kell lennünk, mint a megfigyelt esetek számára.

Az induktív általánosítás évszázadok óta súlyos filozófiai viták tárgya. David Hume skót filozófus fogalmazta meg először a 18. században az indukció általános kritikáját. Álláspontja szerint akárhányszor tapasztaljuk is azt, hogy adott körülmények között bekövetkezik valamilyen esemény vagy fellép egy tulajdonság, ez semmiféle objektív bizonyítékot nem jelent arra nézve, hogy legközelebb ugyanez fog történni - az ismétlődés legfeljebb a szubjektív megszokást és az erre alapozott várakozást alakíthatja ki bennünk. Az indukció problémája ma is sokat vitatott kérdés, mindenekelőtt a tudományfilozófiában. Mi azonban itt nem filozófiai, hanem gyakorlatiasabb oldalról közelítjük meg a kérdést; a filozófiai vitákból elég annyi tanulságot leszűrnünk, hogy aki induktívan következtet, az teljes bizonyosságra sohasem számíthat. Ez nem kell, hogy elkeserítsen bennünket, viszont az induktív általánosításokat mindig kellő kritikával kell kezelnünk, csökkentendő a tévedés kockázatát.

Mielőtt azonban rátérnénk a kritika szempontjaira, térjünk vissza még egy kicsit az első bevezető beszélgetéshez. Ebben A is, B is ahhoz a konklúzióhoz jut el, hogy Giorgio (feltehetően, valószínűleg) jól síel. Tapasztalataikhoz, amelyekre ezt alapozzák, az a közbeesőleg említett szentencia, hogy az olaszok jól síelnek, semennyit nem tesz hozzá; csupán kiemeli Giorgiónak azt a tulajdonságát, amelyre a konklúziót alapozzák. Úgy is tekinthetjük, hogy a tapasztalataikat leíró egyedi állításokból végeredményben nem egy általános állításra következtetnek (Az olaszok jól síelnek), hanem egy újabb egyedi állításra (Giorgio jól síel). Sematikusan:

o1 olasz és o1 jól síel a1 F tulajdonságú és a1 G tulajdonságú

o2 olasz és o2 jól síel a2 F tulajdonságú és a2 G tulajdonságú

... ...

on olasz és on jól síel an F tulajdonságú és an G tulajdonságú

Giorgio olasz b F tulajdonságú

Giorgio jól síel b G tulajdonságú

Mint látható, itt szükségünk van egy újabb premisszára (Giorgio olasz, illetve általánosságban: b F tulajdonságú), és így jutunk el az eredményhez. Ilyen esetekben nem egyes esetekről általánosra, hanem egyes esetekről egy újabb egyes esetre következtető induktív érveléssel van dolgunk. Az ilyen típusú érvelés mindazonáltal igen közeli rokona az induktív általánosításnak, és a vele kapcsolatos problémák is hasonlóak.

5.2.2. Az induktív általánosítások hibái Az induktív érvelések kritikájához vezessünk most be két újabb, összekapcsolt fogalmat: az alapsokaság és a minta fogalmát. Az induktív érvelés során a megfigyelt egyedeket (az egyes olasz síelőket, illetve a1-et, a2-t, � an-t) úgy tekintjük, mint amelyek az összes olaszt, illetve az összes F tulajdonságú dolgot vagy személyt képviselik, reprezentálják. Alapsokaságnak tekintjük az tulajdonságú dolgok vagy személyek (a példában F, illetve az olaszok) összességét. Induktív érveinket ezekkel a fogalmakkal újra leírhatjuk a következőképpen. Az induktív általánosítás során abból a tapasztalatunkból, hogy a minta minden eleme rendelkezik egy bizonyos másik tulajdonsággal (a példában G, illetve jól síelő), arra következtetünk, hogy az alapsokaság elemei is (mind, vagy általában, vagy legtöbbnyire) rendelkeznek ez utóbbi a tulajdonsággal. Az egyesekről egyesre való következtetés pedig annyit jelent, hogy ugyanebből arra következtetünk: az alapsokaság egy meghatározott, eddig meg nem figyelt (tehát a mintába nem tartozó) eleme is rendelkezik (biztosan, vagy feltehetően, valószínűleg) a minta elemeinek ezzel a közös tulajdonságával.

A bevezető példák közötti logikai különbséget ezek után úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az első beszélgetésben az alapsokaságot az olaszok jelentették, és szereplőink az általuk ismert minták alapján arra következtettek, hogy ennek az alapsokaságnak a legtöbb tagja, így vélhetően Giorgio is jól síel. A második beszélgetésben viszont az olimpiai bajnokságra esélyes, kiváló síelők alkották az alapsokaságot. Ebből vettek mintát szereplőink; B alighanem az emlékei, C viszont az eredménylisták végignézése alapján, és ebből vontak le következtetéseket arra nézve, hogy az alapsokaságnak az a tagja, aki a következő olimpián az óriás műlesiklást nyerni fogja, bizonyos eséllyel olasz lesz. B és C különbözőképpen becsülte meg ezt az esélyt, aminek minden bizonnyal az volt az oka, hogy másképpen vették a mintát, amelyre támaszkodtak.

Az induktív következtetésekkel kapcsolatos problémákat abban foglalhatjuk össze: mikor és mennyire megalapozott az a vélekedésünk, hogy a minta elemei összességükben ténylegesen reprezentálják az alapsokaságot? A mintának természetesen nem minden tekintetben kell ugyanolyannak lennie, mint az alapsokaságnak. A mintát, s rajta keresztül az alapsokaságot, mindig valamilyen meghatározott tulajdonság szempontjából vizsgáljuk; ez a tulajdonság első példánkban a jó sítudás. Ezt a tulajdonságot befolyásolják bizonyos más tulajdonságok, például a lakóhely - C voltaképpen erre hívta fel a figyelmet -, hiszen a jó síterepek közelében lakók valószínűbb, hogy jól síelnek. Más tulajdonságok, mondjuk a hajszín vagy a keresztnév, aligha befolyásolják a sítudást, úgyhogy a minta megválasztásánál erre aligha kell tekintettel lennünk. Egy mintát reprezentatívnak mondunk egy F tulajdonság szempontjából, ha az F-fel összefüggő más, adott tulajdonságok tekintetében ugyanolyan összetételű, mint az alapsokaság. [link ide 5.2.3-ból: 1]

Tegyük fel, hogy egy mintavétel segítségével azt akarjuk megbecsülni, a felnőtt magyar állampolgárok mekkora része értett egyet 2006-ban az euró mielőbbi bevezetésével. A mintába bekerült válaszadók 52,2 százaléka mondott igent; lehet-e ebből arra következtetni, hogy ekkora a támogatók aránya? Igen, ha a minta reprezentatív. Ennek az a feltétele, hogy a minta összetétele minden olyan szempontból megfeleljen az alapsokaság, a teljes magyar népesség összetételének, amely befolyásolhatja az egyes polgárok véleményét ebben a kérdésben: kor, iskolázottság, jövedelmi helyzet, a lakóhely jellege (falu vagy város). Természetesen nyitott, és nem eleve eldöntött kérdés az, hogy ezek a tényezők ténylegesen befolyásolják-e a véleményt, és hogy vannak-e esetleg más befolyásoló tényezők is, például a

nem - mutat-e számottevő eltérést a férfiak és a nők válasza. Erre a kutatás maga adhat választ, ha elég körültekintően végzik.

Más esetekben ugyancsak további ismeretekre vagyunk utalva egy minta reprezentativitásának megítélésénél. A korábban említett kémiatanár egyetlen kísérlettel is meg tudja győzni diákjait arról, hogy ha mészkőre sósavat öntünk, széndioxid keletkezik. Itt az egyetlen eset által szolgáltatott minta is kellően reprezentatív, és nem lényeges, mekkora a mészkődarab, ugyanígy a sósavoldat töménysége sem. A tanár érvelése azért meggyőző, mert a kémiai vegyület fogalmának ismeretére épít. Hasonló, de nem teljesen azonos probléma egy állat- vagy növényfaj jellemző tulajdonságainak megállapítása. A biológusnak kell tudnia, melyek a fajnak azok a tulajdonságai, amelyek egyetlen egyed vizsgálatával is megállapíthatók, és melyek azok, amelyekhez nagyobb minta megfigyelése szükséges (az utóbbiak közé tartozhatnak színváltozatok, illetve azok megoszlási aránya). Mindebből az (induktívan) általánosítható tanulság csupán annyi, hogy mintánk reprezentativitásának megítéléséhez általában a vizsgált tulajdonsággal kapcsolatos háttértudásra, háttér-információkra van szükség.

Az olyan mintát, amely nem reprezentatív, elfogultnak, avagy torzítottnak szokás nevezni. Érdemes kiemelni néhány olyan, gyakran előforduló hibát, amelyek torzított mintát eredményezhetnek.

A mindennapi beszélgetéseinkben előforduló induktív általánosításoknak talán leggyakoribb és legjellemzőbb hibája az, amikor esetleges, anekdotikus adatokból indulnak ki. Két példa:

A múlt héten kétszer is szabálytalanul előztek meg BMW-vel. Egyszer hajszál híja volt csak egy frontális karambolnak. A BMW-sek agresszíven vezetnek.

Tegnap a lányomnak annyit mondtam csak, hogy nem tetszik, hogy az új fiúja fülbevalót hord. Képzeld, sértődötten azt válaszolta, hogy ő sem kifogásolja az én fülbevalómat. Ezek a mai fiatalok a saját szüleiket sem tisztelik.

Az első példa autóvezetője aligha számolta meg, hány olyan BMW-ssel találkozott a múlt héten, akik egyáltalán nem vezettek agresszíven, de talán arról is megfeledkezett, hogy hány

agresszív vezetővel találkozott, akiknek kevésbé drága és feltűnő márkájú kocsija volt. Az a két eset, melyekkel az általánosítását indokolja, nyilván alaposan megragadt az emlékezetében, és ezért tekintette mintának. Következésképp, a minta kiválasztásának módja éppenséggel ellentétes a reprezentativitás követelményével: az alapsokaságból csak azokat vette figyelembe, amelyek rendelkeznek az általánosítani kívánt tulajdonsággal, és figyelmen kívül hagyta azokat, akik nem.

A második példában szereplő anyuka általánosítása is alighanem hasonló hibában szenved. Nem az az igazi probléma az érvelésével, hogy egyetlen esetből általánosít; könnyen lehet, hogy ha megkérdeznénk, egy sor további esetre hivatkozna. Az elhamarkodott általánosító alighanem mindkét példánkban már előre is magáénak vallotta azt a véleményt, melyet példáival alá akart támasztani. Ez önmagában nem lenne hiba; a legalaposabb tudományos kutatás is valamilyen feltevésből, hipotézisből indul ki. A különbség ott van, hogy a módszertanilag megalapozott kutatás pártatlanul választja ki azokat az eseteket, amelyeket a hipotézis szempontjából megvizsgál, sőt, különös gondot fordít azon esetek kipróbálására, ahol viszonylag jó esély van a hipotézis megcáfolására (ha ugyanis a hipotézis ezekben az

esetekben is megállja a helyét, az különösen erős érv az alátámasztására). Elfogult általánosítóink azonban a véleményükkel ellentétes esetekkel egyáltalán nem foglalkoztak, csak azokkal, amelyek alátámasztják, amit amúgy is gondolnak. A társadalmi előítéleteket jellemzően ilyen elfogult általánosításokkal támasztják alá. De tudományos kutatást is vitt már tévútra (persze nem ilyen nyilvánvaló módon) a kutató szubjektív elkötelezettsége hipotézise mellett és a lehetséges cáfoló esetek egy részének elhanyagolása.

Szintén a mindennapi életben előforduló induktív érvek gyakori hibája az, amikor nincs ilyen szubjektív természetű torzítás a megfigyelések értékelésében, de mégis azt mondhatjuk, hogy túl kevés esetből történt az általánosítás. Ha az orvos új, ismeretlen gyógyszert ír fel, és az nem használ, akkor könnyen mondjuk hasonló betegséggel küszködő ismerősünknek, hogy ki se próbálja, mert használhatatlan vacak, ha pedig használ, akkor mindenható csodaszernek kiáltjuk ki. Ilyenkor egyelemű (vagy két-háromelemű) mintánk van olyan esetekből, amikor egy gyógyszer jól vagy rosszul hatott, és ebből általánosítunk egy nagy, sokszor igen különböző természetű eseteket tartalmazó alapsokaságra: a gyógyszer alkalmazásának összes esetére. A minta nagyságának kihatása a konklúzió megbízhatóságára még nagyobb, és pontosabban meghatározható szerepet játszik a statisztikus következtetésekben, amelyeket a következő szakaszban vizsgálunk majd.

A harmadik jellemző hiba az induktív általánosításokkal kapcsolatban a túláltalánosítás: amikor a minta elemeiben megtalált közös tulajdonság a célbavett alapsokaságnak csak valamilyen részsokaságára jellemző. Ezt a hibát követte el A és B az első "síelős" beszélgetésben: ha C-nek igaza van, akkor a jó sítudás nem általában az olaszokra, hanem csak az északolaszokra jellemző. A hiba okát is jól mutatja a példa: A és B nem vett figyelembe egy tulajdonságot (a lakóhelyet), amely az általánosítani kívánt tulajdonság (a jó sítudás) szempontjából eléggé lényeges. Ezért céloztak be szélesebb alapsokaságot, mint amelyre a mintában megfigyelt tulajdonság valójában általánosítható. Ez ugyan nem az egyetlen, de a legtipikusabb oka annak, ha az induktív általánosítás túl tágra sikerül.

A példából látható az is, hogy az ilyen hiba javítható: a további tényezők figyelembevételével finomíthatjuk, szűkíthetjük az alapsokaságot, amelyre általánosításunk érvényes lehet. Általánosan fogalmazva, a következő történik ilyenkor. Kiindulópontunk egy feltevés, melyet megfigyeléseinkkel induktív módon szeretnénk alátámasztani: az, hogy egy G tulajdonság igaz az F tulajdonságú alapsokaság minden, vagy legtöbb tagjára. Új információnk az, hogy a G tulajdonság meglétéhez nem elegendő F, hanem G az F-ek közül csak a további H tulajdonsággal is rendelkezőkre jellemző. Ezt az új információt alátámaszthatja az, ha az eredeti minta valamennyi tagjának tényleg megvan a H tulajdonsága is, továbbá, ha megfigyelünk olyan egyedeket, amelyek az F tulajdonsággal rendelkeznek, de a H-val nem, és megállapíthatjuk, hogy az ilyenek között valóban nem (vagy csak jóval ritkábban) fordul elő a G tulajdonság. Ez indokolja, hogy az alapsokaságot leszűkítsük azokra az egyedekre, amelyek mind az F, mind a H tulajdonsággal rendelkeznek, és ezekre mondjuk ki, hogy mind (vagy többnyire) rendelkeznek G-vel is. Ez már a "javított" induktív érvelésünk konklúziója.

A most felsorolt három hiba: az esetleges vagy anekdotikus adatok használata, a túl kis minta és a túláltalánosítás nem olyan hibák, amelyek a gyakorlatban vegytisztán, elkülönítve jelentkeznek. Ellenkezőleg: csaknem mindig átfedik egymást - nem véletlenül kelthették fenti példáink is azt a benyomást, hogy lehetett volna az általánosítások hibáját másképp is besorolni. Felsorolásunk, jellemzésünk az induktív általánosítások hibáiról nyilvánvalóan nem is teljes. A tipikus hibáknak egy ilyenfajta jegyzéke nem is azt célozza, hogy a segítségével minden hibát automatikusan fel lehessen deríteni, és egyértelműen be lehessen skatulyázni,

hanem azt, hogy szempontokat adjon, amelyek (egyik, másik, vagy több is egyszerre) segítséget nyújthatnak saját magunk, vagy mások érveléseinek bírálatához.

5.2.3. Statisztikai adatokon alapuló érvek A lakosság 52,2 százaléka támogatja az euró mielőbbi bevezetését. 1/3 a valószínűsége annak, hogy a legközelebbi téli olimpián olasz síelő nyeri az óriás műlesiklást. A magyar férfiak születéskor várható élettartama jelenleg (2006-ban) 68 év. A fogorvosok 80 %-a a Ragyogófehér fogkrémet ajánlja. A Csodakence Hajkondicionáló használatával a haj 20 %-kal dúsabbnak hat. A magyar lakosság több, mint 70 %-a túlsúlyos.

Nap, mint nap találkozunk a fentiekhez hasonló állításokkal. Sokak számára a bennük szereplő számok már eleve azt a benyomást keltik, hogy jól megalapozott, mondhatni tudományos megállapításokkal van dolgunk. Mások - és remélhetőleg az olvasó is ez utóbbiak közé tartozik - inkább tudni szeretnék, hogy min is alapulnak, milyen érvek szólnak mellettük vagy netán ellenük.

Az első két példával már találkoztunk, mint induktív következtetések konklúziójával, így - bár csak futólag - szó volt arról is, min alapulnak. Az ilyen következtetések az induktív érvelések egy sajátos, kifinomultabb változatát alkotják. Nem arról van bennük szó, hogy egy minta összes - vagy szinte összes - elemében meglevő tulajdonságot vetítünk ki az egész alapsokaságra, vagy annak egy ismeretlen elemére. Most a vizsgált tulajdonság valamilyen arányban megosztja a mintát - egyes elemekben megvan, másokban nincs -, és ezt a megoszlást vetítjük ki az alapsokaságra. Ugyancsak a tulajdonságnak a mintán belüli eloszlása alapján adunk becslést arra, hogy az alapsokaságnak egy meghatározott további eleme milyen valószínűséggel rendelkezik a vizsgált tulajdonsággal. További, bonyolultabb esete a mintából nyert adatok felhasználásának, amikor nem egyszerűen egy tulajdonság megléte vagy hiánya a kérdés, hanem valamilyen mennyiséget rendelünk az alapsokaság, és ezen belül a minta elemeihez. Ennek értékét mérjük le a minta elemein, és az értékek kapott eloszlásából készítünk becslést arra, hogy hogyan oszlik meg az egész alapsokaságban. Ilyen mennyiség lehet a testsúly vagy az élettartam. Mindegyik esetben arról van szó, hogy a minta elemeiről nyerhető adatokat megfigyeljük, illetve megmérjük, összegyűjtjük, meghatározzuk a mintán belüli megoszlásokat, azaz statisztikát készítünk, és ennek eredményeit vetítjük ki az alapsokaságra.

Az előző bekezdésben körülírt következtetéseket (és rokonaikat) nevezhetjük statisztikán alapuló következtetéseknek. Amikor számadatok segítségével próbálnak meggyőzni bennünket valamiről, az esetek nagy többségében statisztika alapján érvelnek, vagy azt a látszatot próbálják kelteni, hogy erről van szó. Vizsgáljuk meg egy egyszerű eseten az 5.1. szakaszban szereplő valószínűség-számítási ismeretek felhasználásával, milyen adatokon alapul egy statisztikai érv, mit lehet kezdeni vele, és mik lehetnek a gyenge pontjai.

Amikor az euró mielőbbi bevezetésének támogatóira és ellenzőire vagyunk kíváncsiak, a helyzetet az teszi viszonylag egyszerűvé, hogy egyetlen, igennel vagy nemmel megválaszolható kérdést kell csak feltenni: A kérdés lehet ez: "Támogatja-e Ön, hogy Magyarország minél előbb bevezesse az eurót?". Egyesek igennel, mások nemmel fognak válaszolni, ebből pedig levonhatunk valamilyen következtetést a mielőbbi bevezetés

támogatottságára vonatkozóan. A dolog azonban bonyolultabb; vegyünk sorra néhány tényezőt, ami befolyással lehet az eredmény megbízhatóságára.

Kezdjük a kérdés megfogalmazásával. A fenti változat korrektnek és semlegesnek tűnik. De ugyanezt meg lehetne úgy is fogalmazni, hogy a kérdés sugallja, milyen választ vár az, aki feltette, mondjuk: "Akkor is támogatja-e Ön, hogy Magyarország minél előbb vezesse be az eurót, ha a feltételek megteremtése számottevő életszínvonal-csökkenéssel jár?". Természetesen olyan megfogalmazást sem volna nehéz találni, amely a mielőbbi bevezetés kedvező következményeire, vagy a halasztás hátrányaira hívja fel a figyelmet. A tendenciózus kérdés hibáját máshol részletesebben tárgyaljuk; itt azonban lényeges, hogy lemérhető következményei vannak annak, ha lényegében ugyanazt ugyanazoktól a személyektől így vagy úgy kérdezzük.

Nem elhanyagolható tényező, hogy azok között, akiknek ezt a kérdést felteszik, az igennel és a nemmel válaszolók mellett ott vannak azok is, akik egyik választ sem választják. Egy részük azért nem válaszol, mert nincs véleménye, nem tud egyértelműen ítélni, mások pedig azért, mert titkolni akarják a véleményüket. Ez a két utóbbi csoport eléggé megnehezíti azt, hogy a válaszok arányából reális következtetéseket lehessen levonni - mindenesetre a kérdezőnek legalább arra kell törekednie, hogy azok között, akik nem adnak egyértelmű választ, külön lehessen választani a bizonytalanokat és a válaszmegtagadókat.

A minta reprezentativitásának kérdésével már foglalkoztunk. Azok a tényezők, amelyek (eleve nyilvánvaló módon, vagy a mintavételnél vagy felmérésnél szerzett tapasztalatok szerint) befolyásolják a választ, a mintát és az alapsokaságot is részsokaságokra osztják. A minta egyes részsokaságaiban (például a városban élő, 40 és 50 év közötti, felsőfokú végzettségű nők, vagy a falun élő, 18 és 30 év közötti, középfokú végzettségű férfiak körében) más-más lesz az "igen", a "nem", a "nincs határozott véleményem" és a "nem kívánok válaszolni" aránya. Ezeket lehet kivetíteni az alapsokaság (adott esetben bizonyára az egész felnőtt lakosság) megfelelő részsokaságaira. Ha a mintában ezek a részsokaságok ugyanolyan arányban szerepelnek, mint az egész felnőtt lakosságban, akkor az egyes válaszoknak a minta egészében tapasztalt arányát vetíthetjük ki az alapsokaság egészére. Újabb kérdés azonban az, hogy mennyire megbízható a kapott eredmény.

Ahhoz, hogy erre a kérdésre teljesen tisztázott választ adjunk, el kellene mélyülnünk a valószínűség-számításban és a matematikai statisztikában, de a válasz alapgondolata az eddigiekre (főleg az 5.1.5. és az 5.1.6.) szakaszban leírtakra) támaszkodva vázolható. Lényegében arról van szó, hogy a minta egyes részsokaságaiban tapasztalt és az egész lakosság megfelelő részsokaságaiban feltételezhető válaszmegoszlás eltérését már véletlenszerűnek tekinthetjük. Ezeket az eltéréseket az egyes részsokaságokon belül, majd ezekből kiindulva (súlyozott számtani közepüket véve) az átlagos eltérést az egész felnőtt lakosságon belül valószínűségi változókkal ábrázolhatjuk. Az 5.1.6. szakaszban ismertetett centrális határeloszlás-tétel és további matematikai eszközök segítségével ki lehet mutatni, hogy normális eloszlású, azaz Gauss-görbét követő változókról van szó. (A tétel feltételeinek teljesülésében van szerepe a minta reprezentativitásának.) Változóink várható értéke 0 (hiszen az alapfeltevésünk az, hogy az egész lakosságon belüli és a mintán belüli arányok megegyeznek), a kérdés pedig valójában az, hogy mekkora a szórása az egész lakosságon belüli eltérést ábrázoló változónak. Ehelyett az egy, de nem olyan könnyen átlátható jelentésű érték helyett ilyenfajta statisztikai vizsgálatok korrekt ismertetése alkalmával két adatot szoktak megadni: a "hibahatárt" (szakszerű nevén: konfidencia-intervallumot) és a megbízhatósági szintet. Ha a fenti eredményt azzal egészítik ki, hogy a felmérés hibahatára ą

3%, megbízhatósága 97 % (vagy kissé világosabb megfogalmazásban: az igennel válaszolók valóságos aránya 97% valószínűséggel 3%-nál kevesebbel tér el az 52,2 %-tól, [Jegyzet: Vigyázat, nem hiteles adatok! Csak a példa kedvéért kerültek a szövegbe!] akkor a Gauss-görbével kapcsolatos ismereteink alapján már tudjuk, hogy az eltérés szórása 0,015 (azaz 1,5 %). A szórás döntően a minta nagyságától (a minta és az alapsokaság arányától), valamint az előbb emlegetett részsokaságok számától, azaz az alapsokaság struktúrájának bonyolultságától függ.

5.2.4. Problémák a statisztikai érvekkel Az előző szakaszban vizsgált, viszonylag egyszerű közvélemény-kutatási adat is felvetette a következő problémákat:

• Mi volt a kérdés, mennyire volt elfogulatlan? • Mi biztosította a minta reprezentativitását, milyen tényezőket vettek figyelembe? • Milyen megbízhatóságú a felmérés (akár szórással, akár hibahatárral és

megbízhatósággal jellemezve)?

Aligha nehéz látni, mennyire ingatag az a valószínűség-becslés, melyet az óriás műlesiklás következő olimpiai bajnokának nemzeti hovatartozására adtak a vitatkozók- hiszen ilyen kérdések jóformán fel sem vethetők vele kapcsolatban. C feltehetően a legtöbbet hozta ki a rendelkezésére álló adatokból, de ez persze vajmi kevés ahhoz, hogy jól menő fogadóirodát üzemeltessen vele. A születéskor várható élettartamra vonatkozó adat alighanem ennél jóval megbízhatóbb, azon az áron, hogy meglehetősen bonyolult statisztikai elemzéseken alapul. Itt is arról van szó, hogy bizonyos halandósági adatok (többek közt az előző évben elhunytak életkora) szolgáltatják a mintát, és ennek alapján kell megszerkeszteni a jelenleg életben levőket is tartalmazó alapsokaságra vonatkozó becslést.

Az euró bevezetésének támogatottságával kapcsolatos, és hasonló közvélemény-kutatások esetében a fenti kérdésekre többnyire kielégítő választ lehet kapni. A Ragyogófehér fogkrém reklámjából "vett adat" viszont, könnyen lehet, hogy állatorvosi lóként mutatja a statisztikai érvekkel kapcsolatos, a fenti kérdések elhanyagolásából származó hibákat. Első kérdésünk az lehet, vajon mi volt az a kérdés, amelyre a megkérdezett fogorvosok 80 %-a a reklámozó cég szempontjából kedvező választ adott. Arról van-e szó, hogy ezek a fogorvosok jobbnak tartják a Ragyogófehért más fogkrémeknél, vagy csak egyszerűen megfelelőnek tartják? A második, és adott esetben komolyabb kérdés a minta nagyságára vonatkozik. Az, hogy egy adott (elvárt) hibahatárt és megbízhatósági szintet mekkora alapsokaság esetén mekkora mintával lehet elérni, elég bonyolult, de a matematikai statisztika eszközeivel jól kezelhető kérdés. Nagyobb alapsokaság esetében persze nagyobb minta kell, de az összefüggés messze nem lineáris; kis alapsokaságnak viszonylag jóval nagyobb részét kell megkérdezni, mint nagynak. Márpedig az egész magyar fogorvos-társadalom nagyon kis alapsokaság mondjuk az egész választójogosult lakossághoz viszonyítva. Tehát vagy elég sok fogorvost kérdeztek meg, vagy kevéssé megbízható eredménnyel van dolgunk. Arra pedig - a fenti második kérdés kapcsán - gondolni sem merünk, hogy esetleg csak a Ragyogófehér gyártójával valamilyen kapcsolatban álló fogorvosokat kérdeztek meg.

Az előző szakasz elején említett további példák a statisztikán alapuló érvek veszélyeire hívják fel a figyelmet. A túlsúlyosok arányára vonatkozó adat teljesen korrekt lehet az egészségügyi statisztika szemszögéből nézve, de meglehetősen keveset mond mindaddig, amíg nem tudjuk,

mit jelent ebben az összefüggésben az, hogy túlsúlyos. Ennek a kifejezésnek van valamilyen értelme a mindennapi ember számára, mondjuk az, hogy ránézésre az illető kövérebbnek látszik az ideálisnál. Ezzel az értelemmel azonban a statisztika elég keveset tud kezdeni. Ahhoz, hogy a túlsúlyosak arányának kérdése egyáltalán vizsgálható legyen, a túlsúlyosság fogalmát valahogy operacionalizálni kell. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy valamilyen mérhető mennyiséghez vagy mennyiségekhez rendeljük: az, hogy a statisztika szempontjából az adott személy túlsúlyosnak számít-e, pontosan meghatározható kell, hogy legyen mérhető adataiból (a testsúlyon kívül nyilvánvalóan függ a testmagasságtól és esetleg az életkortól).

Az operacionalizálás azonban egyben csapdát is jelent: teljesen korrekt statisztikai adatokkal is lehet félrevezető módon érvelni, ha nem mondjuk meg, hogyan operacionalizálták azokat a fogalmakat, amelyekről az adatok szólnak. Ha így járunk el, akkor az érvvel megcélzottak többnyire önkéntelenül is a mindennapi értelmükben fogja venni ezeket a fogalmakat, holott a statisztika készítésénél ettől esetleg nem is olyan kevéssé eltérő módon operacionalizálták őket. Például, aki a "munkanélküli" és a "foglalkoztatott" kifejezéseket köznapi értelmükben veszi, az igencsak meglepődhet, amikor azt hallja, hogy Magyarországon 2005-ben a munkanélküliség is, a foglalkoztatottság is nőtt. Pedig csak arról van szó, hogyan értelmezik ezeket a fogalmakat a különféle statisztikák, mit írnak elő arra nézve, hogy kit kell az egyik, illetve a másik csoportba sorolni (ez maga az operacionalizálása ezeknek a fogalmaknak).

A Csodakence hajkondicionáló reklámja másfajta, alapvető hibában szenved: aligha lehet számszerűsíteni azt, hogy mennyivel hat a haj dúsabbnak a szer használata után, mint előtte. Itt tehát (hacsak nincs a haj által keltett benyomásnak valami számunkra ismeretlen mérési módja) olyan fogalomhoz rendeltek számszerű adatot, amely teljesen operacionalizálhatatlan. Ez elég durva módja a számszerű, de alaptalan adatokkal való manipulációnak, de nem olyan ritkaság.

Ideje összegezni a tanulságokat. Ha statisztikai adattal próbálnak bennünket meggyőzni valamiről, akkor a vizsgálandó szempontok, logikai sorrendben a következők:

1. Lehet-e egyáltalán mérni, operacionalizálni azt, amiről szó van? 2. Hogyan történt az operacionalizálás? Ha ez kérdések feltevésével történt, nem voltak-e

a kérdések tendenciózusak vagy elfogultak? 3. Milyen szempontokat vettek figyelembe a minta reprezentativitásának biztosításához? 4. Milyen megbízható a felmérés? (Mekkora a megbízhatósági szint és a hibahatár?)

5.3. Analógia

5.3.1. Analogikus érvek A 18. században a legnépszerűbb érv Isten létezése mellett a tervezési érv volt, melyet egyik fő kritikusa, David Hume, az alábbi módon foglalt össze:

Nézz körül a világban, vedd szemügyre az egészet és minden egyes részét. Azt fogod találni, hogy nem más, mint egy hatalmas gép, amely számtalan kisebb gépre osztható fel, melyek aztán még tovább oszthatók, olyan mértékben, hogy az ember érzékei és képességei már nem

is tudják nyomon követni és magyarázni. Mindezek a különböző gépek, még a legkisebb részeik is, olyan pontosan vannak egymáshoz igazítva, hogy az csodálattal tölt el mindenkit, aki valaha is fontolóra vette. A célok és eszközök különös összehangolása, mely a természetre mindenütt jellemző, pontosan hasonlít az emberi alkotásra, az emberi tervezésre, gondolkodásra, bölcsességre és értelemre. Mivel pedig a hatások emlékeztetnek egymásra, az analógia szabályai szerint arra kell következtetnünk, hogy az okok is hasonlók, és hogy a Természet Alkotója valamiképp hasonlatos az emberi elméhez; bár munkájának nagyszerűsége alapján jóval tökéletesebb képességekkel rendelkezik. Ezen a posteriori érv révén, és pusztán ennek révén, egyszerre bizonyítjuk Isten létezését, és hasonlóságát az emberi elméhez és értelemhez.

Némileg lecsupaszítva, az érv a következő:

1. A természetre célok és eszközök harmóniája jellemző. 2. A gépekre célok és eszközök harmóniája jellemző. 3. A gépek értelmes tervező alkotásai.

A természet egy értelmes tervező alkotása.

Az (1)-(2) premisszák azt állítják, hogy egy bizonyos tulajdonság (a cél-eszköz harmónia) megtalálható a természetben, illetve a gépeknél is. Vagyis a két dolog egy bizonyos vonatkozásban hasonló. A (3) premissza megállapítja, hogy a gépek egy további tulajdonsággal is rendelkeznek (értelmes tervező alkotásai). A konklúzió pedig az, hogy ezzel a további tulajdonsággal a természet is rendelkezik. Az ilyen érveket nevezzük analogikus érveknek. Az analogikus érv abból, hogy egyes dolgok egy vagy több vonatkozásban hasonlók, arra következtet, hogy valamilyen további vonatkozásban is hasonlók. Sematikusan kifejezve, szerkezete a következő:

x dolog A tulajdonsággal rendelkezik. y dolog A tulajdonsággal rendelkezik. x dolog B tulajdonsággal rendelkezik. y dolog B tulajdonsággal rendelkezik.

Látható, hogy az ilyen fajta érv különbözik azoktól az érvektől, amelyek egy általános kijelentésből következtetnek valamilyen egyedi esetre. A tervezési érv nem tévesztendő össze a következővel:

Bármi, amire célok és eszközök harmóniája jellemző, (nagy valószínűséggel) értelmes tervező alkotása. A természetre célok és eszközök harmóniája jellemző. A természet (nagy valószínűséggel) értelmes tervező alkotása.

Sematikusan:

Minden A tulajdonságú dolog (nagy valószínűséggel) B tulajdonságú. y A tulajdonságú. y (nagy valószínűséggel) B tulajdonságú.

A zárójeles megjegyzés nélkül ez deduktív érv, a zárójeles megjegyzéssel induktív-statisztikai érv. De mindkét esetben tartalmaz egy általános premisszát, amely azt mondja ki, hogy két

tulajdonság együtt jár. Az analogikus érvben nem szerepel ilyen premissza. Vessük össze az alábbi két érvet.

József napi egy dobozzal szívott, s most tüdőrákja van. Ha tovább dohányzol, te is így járhatsz. (analogikus érv)

Az erős dohányzás nagy mértékben növeli a tüdőrák kockázatát. Tehát, ha tovább dohányzol, sokkal valószínűbb, hogy tüdőrákot kapsz, mint ha leszoksz róla. (induktív érv)

A második érv erősebb: egy általános szabályszerűség sokkal jobban alátámasztja a konklúziót mint egy olyan érv, amely egyetlen vagy korlátozott számú esetre támaszkodik. (Bár nem kizárt, hogy annak számára, aki ismeri Józsefet, s közvetlen tanúja kínjainak, a fenti érv pszichológiailag hatásosabb lehet.) Az általános kijelentéseken alapuló deduktív érvek esetében még nagyobb a különbség, mint az alábbi két következtetés esetében látható.

A derékszögű háromszögek szögeinek összege 180 fok. Ez a tompaszögű háromszög is háromszög. Ezért szögeinek összege 180 fok.

Minden háromszög szögeinek összege 180 fok. Ez a tompaszögű háromszög is háromszög. Ezért szögeinek összege 180 fok.

Ezért az analogikus érvekre rendszerint akkor van szükség, ha nem támaszkodhatunk általános kijelentésre. Ennek több oka is lehet:

• nincsenek meg a szavaink, fogalmaink a kifejezésére • a megfogalmazás nem elég pontos, hatóköre bizonytalan • a vitapartner nem fogadná el

Lássunk egy-egy példát:

"Azt mondják, ez az új opera olyan, mint Wagner. Ezért azt hiszem, nem fog tetszeni." Feltételezhető, van valamilyen általános szabály arra vonatkozóan, hogy az illetőnek bizonyos fajta operák nem tetszenek. Azt tudja, hogy Wagner ebbe a fajtába tartozik. Csakhogy ezt a fajtát nem tudja körülhatárolni. A zenei benyomásokat nagyon nehéz szavakban kifejezni, főleg ha valaki zeneileg nem különösen képzett.

"Azt, aki egy zsúfolt moziban tüzet kiált, nem védik a szólásszabadságra vonatkozó szabályok. A katonai titkok nyilvánosságra hozatala ugyanolyan veszélyes. Ezért ez sem védhető a szólásszabadságot biztosító szabályokra hivatkozva". A vonatkozó általános szabály valami olyasmi, hogy a mások életét vagy egészségét súlyosan veszélyeztető beszédet nem védik a szólásszabadságra vonatkozó szabályok. Ha a zsúfolt moziban kitör a pánik, emberek halhatnak meg. Ha katonai titkok kerülnek nyilvánosságra, katonák halhatnak meg. De pontosan mennyire kell valamilyen beszédnek veszélyesnek lennie ahhoz, hogy tiltható legyen? Itt tudunk általános szabályt adni, de az nem elég pontos.

A harmadik esetre éppen a tervezési érv a példa. Az ateista nem fogadja el azt az általánosítást, hogy cél-eszköz harmónia csak értelmes tervezésből származhat. Az analogikus érv premisszáit azonban hajlandó lehet elfogadni. Ezért a tervezési érvet nem utasíthatja el olyan könnyen, mint az általános kijelentésre támaszkodó érvet.

5.3.2. Analógiák, melyek nem érvek A vöröseltolódás lényegében ugyanolyan, mint amikor a távolodó mozdony füttyét egyre mélyebbnek halljuk. A mozdony füttyének hullámhossza állandó. De mivel a mozdony egyre távolodik, a később kibocsátott hanghullámok lassabban érnek el hozzánk. Ezért úgy érzékeljük, mint ha a hullámhossz megnőne. Ugyanígy, a távolodó galaxisok esetében a fénysugarak hullámhossza látszólag megnő, azaz eltolódik a vörös irányába.

Az atom olyan, mint a Naprendszer. Az atommag a Nap, az elektronok pedig a bolygók.

A kapitalisták olyanok, mint a vámpírok. A munkásosztály vérét szívják.

E fenti három esetben az analógiák nem érvként szolgálnak. Az első esetben a cél a magyarázat. Ha valaki nem érti a vöröseltolódás okait, egy hasonló eset révén el lehet magyarázni neki. A második esetben az analógia célja az, hogy szemléletessé tegye az atommag és az elektronok viselkedését. Ugyanezt analógia nélkül is meg lehet tenni, de az analógia egyszerűbb. Az utolsó esetben az analógia pusztán retorikai eszköz, egyetlen célja a hatáskeltés. Egy analógia akkor nem érv, ha

• vagy nem azonosítható semmilyen konklúzió • vagy a konklúzióként azonosítható állítást az analógia cseppet sem teszi hihetőbbé.

A fenti három szövegnél nincs semmilyen konklúzió. Azonban az, hogy a szöveg nem tartalmaz expliciten konklúziót, nem jelenti, hogy egyáltalán nincs is konklúzió. A köznapi érvelések gyakran hiányosak. Tekintsük a következőt.

Ha egy vállalat hosszú lejáratú bankkölcsönből fizeti a dolgozóit, az olyan, mint ha egy család a jelzálogkölcsönből fizetné a villanyszámlát.

A konklúzió látszólag hiányzik. De mindnyájan tudjuk, hogy a jelzálogkölcsön nem olyan rendszeres, napi kiadások fedezésére szolgál, mint a villanyszámla. Ha egy család mégis erre fordítja a jelzálogkölcsönt, akkor annak az az oka, hogy más forrásból nem tudná kifizetni. Ha pedig ez a helyzet, akkor igencsak nagy bajban van. A ki nem mondott konklúzió az, hogy az a vállalat, amelyik hosszú lejáratú bankkölcsönből fizeti dolgozóit, bizony bajban van. Vagyis ez egy analogikus érv.

Íme egy példa a második esetre, amelyben van olyan állítás, amely szóba jöhet konklúziónak tűnhet, de mégsem analogikus érvről van szó.

Nagyon fontos, hogy a tanár világossá tegye, mit is vár el a hallgatóktól. Olyan ez, mint amikor egy karóra futtatjuk fel a szőlőt.

Az első mondat konklúziónak tűnhet. Az analógia pedig a következő. Éppúgy, ahogy a szőlő növekedésére szükség van a karóra, a hallgatók fejlődéséhez szükség van arra, hogy a tanár világossá tegye elvárásait. De az, hogy a szőlőnek szüksége van a karóra, nem támasztja alá, hogy a tanárnak hogyan kell viselkednie. A szőlő és a karó ugyanis önmagában a legkevésbé sem emlékeztet a hallgatóra és a követelményszintre. A két eset közti hasonlóságot csak akkor ismerhetjük fel, ha eleve elfogadjuk az első mondatot. De ha az analógia csak az első mondat

elfogadása esetén áll fenn, az analógia nem szolgálhatja az első mondat alátámasztását. Ez ugyanis körforgás lenne.

Mivel az analogikus érvek ereje fokozati kérdés, sokszor döntés kérdése, hogy valamit nem argumentatív analógiának, vagy nagyon gyenge analogikus érvnek minősítünk.

5.3.4. Az analogikus érvek értékelése Az analogikus érvek lehetnek erősek és gyengék. Min múlik, hogy egy konkrét analogikus érv milyen erős? Milyen szempontokat kell tekintetbe vennünk értékelésük során? Először vegyünk szemügyre pár ellenvetést a korábban tárgyalt tervezési érvvel szemben. Az érv egyszerűbben a következőképp fogalmazható meg:

A természetre célok és eszközök harmóniája jellemző. A gépekre célok és eszközök harmóniája jellemző. A gépek értelmes tervező alkotásai. A természet egy értelmes tervező alkotása.

Most lássuk az ellenvetéseket:

a. A célok és eszközök harmóniája csak nagyon korlátozott mértékben jellemző a természetre. Milyen célt szolgálnak a földrengések, a járványok, az éhínségek és a háborúk? Miért van fájdalom?

b. A spanyolnátha vírusa lenyűgözően alkalmas az ember elpusztítására. Nagyon fertőző, sokkal erősebb tüneteket eredményez a többi influenzavírusnál, és még az immunrendszert is megtéveszti. De ebből csak nem fogunk arra következtetni, hogy milyen kiváló elme alkotása.

c. A gépek esetében a cél-eszköz harmóniát az magyarázza, hogy a gépet pontosan az adott célra szánjuk. De a világegyetem egésze semmilyen célt nem szolgál.

(a) az érv első premisszáját kérdőjelezi meg, s ezzel kétségbe vonja azt a hasonlóságot, amelyen az érv alapul. Ha a természet nem hasonlít a gépekre, nincs okunk feltételezni, hogy, a gépekhez hasonlóan, értelmes tervező alkotása. (b) nem a hasonlóságot kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy a hasonlóságból levonhatjuk a szándékolt konklúziót. A vírus abszolút célszerű, csakhogy ebből nem következtethetünk arra, hogy tervezés eredménye. (c) - miként (a) - a hasonlóságot kérdőjelezi meg, de - szemben (a)-val - nem valamelyik premissza ellen irányul. Nem tagadja, hogy a természet és a gépek hasonlóak az adott vonatkozásban, hanem arra mutat rá, hogy van közöttük van egy fontos különbség, amelyet a tervezési érv figyelmen kívül hagy. Egy gép egészének van valamilyen célja, de ezt nem mondhatjuk el a természetről. Márpedig ez a különbség számít: a gép részeinek célszerűsége a gép egészének céljától függ. De a természetben megmutatkozó célszerűség nem rendelhető alá egyetlen célnak.

Ez a három ellenvetés az analogikus érvek cáfolatának három lehetséges módját illusztrálja. Általános megfogalmazásuk érdekében lássuk ismét az analogikus érv szerkezetét.

x dolog A tulajdonsággal rendelkezik. y dolog A tulajdonsággal rendelkezik.

x dolog B tulajdonsággal rendelkezik. y dolog B tulajdonsággal rendelkezik.

A három lehetséges bírálat a következő:

• x és y nem hasonlít A vonatkozásban. Ez leggyakrabban azt a formát ölti, hogy a konklúzióban szereplő y nem A.

• A premisszákban szereplő A tulajdonság megléte nem releváns a B tulajdonság meglétéhez. Az, hogy valami A, nem utal arra, hogy B.

• x és y között van valamilyen különbség, amely számít a konklúzióban szereplő B tulajdonság szempontjából. A konklúzióban szereplő y vagy nem rendelkezik x egy olyan tulajdonságával, amely releváns B-hez; vagy y rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amellyel x nem rendelkezik, s amely pontosan B hiányára utal.

Ennek megfelelően, ha értékelni akarunk egy analogikus érvet, három diagnosztikus kérdést kell feltennünk:

• Valóban hasonló-e a két dolog a premisszákban szereplő tulajdonságban? • Az a tulajdonság, amelyben a két dolog megegyezik, releváns-e a konklúzióban

szereplő tulajdonság szempontjából? • Van-e olyan különbség a két dolog között, amely releváns a konklúzióban szereplő

tulajdonság szempontjából?

S most lássunk egy példát:

Ki tudja megmondani, mi az, hogy dopping? Az elv az, hogy senki se juthasson érdemtelenül előnyhöz. De hát ebből a szempontból a C-vitamin is dopping, mert például Kenyában nem lehet hozzájutni. (egy olimpiai ezüstérmes sportoló nyilatkozata)

Az érv a doppingszer fogalmát hivatott aláaknázni. A C-vitamint nyilván nem szabad tiltani. Ha a C-vitamin ugyanolyan, mint a doppingszerek, akkor azokat sem szabadna. A hasonlóság a kettő között az érv szerint az, hogy nem mindenhol hozzáférhetők, ezért érdemtelen előnyt biztosítanak.

• Első kérdés. A C-vitamin, szemben a doppingszerrel, nem teljesítménynövelő, használata nem biztosít előnyt. A jó egészség, nem pedig a kiemelkedő teljesítmény érdekében szedik. Továbbá Kenyában is hozzáférhető. Arról nem is beszélve, hogy természetes forrásból is hozzájuthatunk. Ezért nem hasonló a doppingszerhez.

• Második kérdés. A hasonlóság releváns: a korlátozott hozzáférhetőség valóban tiltás mellett szól.

• Harmadik kérdés. A C-vitamin és a doppingszerek között van releváns különbség. A doppingszereket nem pusztán azért tiltják, mert igazságtalanná teszik a versenyt, hanem azért is, mert veszélyeztetik a sportolók egészségét. A C-vitamin azonban ártalmatlan.

Végezetül egy figyelmeztetés. Az analogikus érvek megítélése, miként az összes induktív érvé, a rendelkezésünkre álló ismeretektől függ. Például, ha valaki keveset tud a C-vitaminról és a doppingszerekről, nem veheti észre az iménti érv fogyatékosságait.

5.3.5. Gyakori hibák Félrevezető hasonlóság A két dolog valóban hasonlít, csakhogy a hasonlóság nem alapozza meg a konklúziót. Vagy mert a közös tulajdonság irreleváns a konklúzióban szereplő tulajdonság szempontjából. Vagy, mert a két dolog eltér egy olyan vonásban, amely releváns a konklúzióban szereplő tulajdonság szempontjából.

A dohánygyártóknak dollármilliókat kellett fizetniük a termékeik okozta egészségkárosodás miatt. A gyorséttermi ételek szintén egészségkárosodást okoznak. Ezért a gyorséttermeknek is kártérítést kellene fizetniük.

A dohányzás káros, a zsírban és szénhidrátban gazdag gyorséttermi koszt szintén az. De a kártérítés kötelezettséget nem ez alapozta meg, hanem az, hogy dohánygyártók hosszú időn át eltitkolták a fogyasztók elől a dohányzás káros voltát. A zsíros és szénhidrátban gazdag koszt káros mivolta viszont közismert.

A természetre való hivatkozás Ez a félrevezető hasonlóság sajátos esete.

A prostitúció egyidős az emberi társadalommal. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy természetes dolog, és fel kellene hagynunk tiltásával.

Az érv a "természetes" szó két értelmének összekeverésén alapul. Természetesnek nevezzük egyfelől azt, ami jellemző, gyakori, tipikus, ismétlődő. Másfelől természetesnek nevezzük azt is, ami a dolgok természetéből fakad, ami törvényszerű, szükségszerű és elkerülhetetlen. E két értelem nem független: ha valami természetes (=szükségszerű), akkor az természetes (=jellemző). Mármost, ha valami természetes (=szükségszerű), akkor nem kifogásolható, és senkit nem terhel érte felelősség. Például, ha kilöknek az ablakon, és ráesek valakire, akkor nem vagyok hibáztatható. Mozgásomat a fizikai törvények irányították. Ha prostitúció természetes (=szükségszerű), akkor ugyanolyan értelmetlen ellene hadakozni, mint a fizikai törvények ellen. Csakhogy a prostitúció természetes (=jellemző). Ha pedig valami természetes (=jellemző), akkor lehet kifogásolható. Például a háború végigkíséri az emberiség történetét, ezért természetes (=jellemző). De ebből nem következik, hogy a háború nem rossz, s hogy értelmetlen bármit is tenni megakadályozása értelmében. A prostitúció abban hasonlít a természetes (=szükségszerű) dolgokra, hogy természetes (=jellemző). De ez a hasonlóság nem alapozza meg, hogy nem kifogásolható.

Naivitás volna felróni az ellenzéknek, hogy nagy arányú fizetésemelést követel, noha ennek nincsenek meg a gazdasági feltételei. A politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének.

Ez érv ugyanolyan módon hibás, noha nem utal explicit módon a természetességre. A politikusoknál természetes (=jellemző), hogy azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. De nem igaz, hogy ez természetes (=szükségszerű). Márpedig a természetes (=jellemző) viselkedés lehet kifogásolható.

5.3.6. Cáfolás analógiával

- Hát akkor mondd azt, amit gondolsz. - Én azt gondolom, amit mondok - hebegte Alice. A kettő között nincs semmi különbség. - Dehogyis nincs - pattogott a Kalapos. - Hiszen akkor éppúgy mondhatnám: Azt látom, amit iszom vagy: Azt iszom, amit látok. - Sőt, mindegy lenne - tódította Április Bolondja - ez: Azt szeretem, amit kapok, vagy ez: Azt kapom, amit szeretek. - Meg egyformán mondhatnám - dünnyögött a Mormota álmában: - Akkor alszom, ha élek, vagy: Akkor élek, ha alszom.

(Lewis Carroll: Alice Csodaországban)

Alice azt állítja, hogy két mondat ugyanazt jelenti. A bolondok uzsonnájának résztvevői ezt úgy cáfolják meg, hogy további mondatpárokat mondanak, amelyek tagjai ugyanolyan viszonyban vannak egymással, mint Alice mondatai, de amelyek nyilvánvalóan nem jelentik ugyanazt. Vagyis megmutatják, hogy az, amit állít, egy hasonló esetre alkalmazva, tévedést eredményez.

Általánosabban megfogalmazva, az analógiával való cáfolat a következőn alapul. Valamely A helyzetre vonatkozóan valaki megfogalmaz egy a állítást. A bíráló leír egy B helyzetet, amely szerkezetében hasonlít A-hoz, csak éppen egyes elemeit másokkal helyettesítjük. Ugyanezen helyettesítés révén a állításból b-t kapjuk. Mivel b téves, a is az.

Lássunk egy másik példát. Az amerikai polgárháború előestéjén a republikánus elnökjelölt, Abraham Lincoln, ekként utasította vissza a déliek állítását:

A Dél azzal fenyegetődzik, hogy amennyiben republikánust választanak elnöknek, felmondja az Uniót, s akkor majd minket terhel az Unió elpusztításának hatalmas bűne. Pompás. Egy rabló fegyvert tart a fejemhez: "Ide a pénzt, vagy megöllek, s akkor te leszel a gyilkos." A pénz az enyém, és jogom van megtartani, ugyanúgy mint a szavazatom, amelyet a Dél követel. És semmilyen különbség nincs a pénzem megszerzésére szolgáló halálos fenyegetés, és a szavazatom megszerzéséré irányuló, az Unió felmondásával való fenyegetés között.

A tényleges helyzetből úgy kapjuk a cáfoló analógiát, hogy végrehajtjuk az alábbi helyettesítéseket: Dél = rabló, szavazó = a rablás áldozata, szavazat = pénz, gyilkosság = az Unió felmondása. Minden más változatlan marad. E megfeleltetések révén a déliek állításából nyilvánvaló abszurditást kapunk. Ha az áldozat nem enged a fenyegetésnek, és a rabló megöli, természetesen nem az áldozat felelős a gyilkosságért.

A közvélemény-kutatások szerint a jelenlegi polgármestert ötödször is újraválasztják. Ugyanilyen erővel azt mondhatnánk, hogy az előző olimpia nyertese ötödször is meg fogja nyerni az olimpiát.

Ez szintén analogikus cáfolat, csak éppen téves. Egy, a közvélemény-kutatások empirikus kutatásokon alapulnak, ezért érdemes komolyan venni őket. Kettő, ötödször igencsak nehéz az olimpián győzni, hiszen addigra a sportoló feltehetően kiöregszik. A politikusok azonban lassabban öregszenek ki. A baj tehát az, hogy a két helyzet között a hasonlóságok mellett releváns különbségek is vannak. Az eredeti esetben (választás) jelen van egy olyan tényező (a közvélemény-kutatások eredménye megfontolandó), amely alátámasztja a konklúzió igazságát, és amelynek a cáfoló esetben nincs megfelelője. Továbbá, a cáfoló esetben

(olimpia) jelen van egy olyan tényező (kiöregedés), amely a konklúzió ellen szól, s amelynek az eredeti esetben nincs megfelelője.

5.4. Oksági érvek

5.4.1. Az ok fogalma 1. A 96-os Cabernet Sauvignon azért különlegesen finom, mert abban az évben sokat

sütött a nap. 2. Tüdőrákban halt meg. 3. Jeles átlaga miatt maximális tanulmányi ösztöndíjat kapott. 4. Azért vizsgázott jelesre, mert szorgalmasan készült.

E mondatok mindegyike oksági kapcsolatot állapít meg. Az "ok" szót ugyan egyikük sem tartalmazza, de mindegyikük átfogalmazható olyan módon, hogy az oksági kapcsolat nyilvánvaló legyen (pl. "A 96-os Cabernet Sauvignon különleges finomságát az okozta, hogy �"). Az ilyen explicit megfogalmazás az esetek túlnyomó részében felesleges: hallgatónk anélkül is tudja, miféle kapcsolatról van szó, hogy erre külön felhívnánk a figyelmét.

Ahhoz, hogy két dolog között oksági kapcsolat álljon fenn, három feltételnek kell teljesülnie.

• Az oknak léteznie kell, és időben nem lehet későbbi az okozatnál. • Ok és okozat között törvényszerű kapcsolatnak kell lennie. • Az okozat az októl kell függenie.

Az első feltétel triviális. Ha valakinek nem volt tüdőrákja, nem halhatott meg tüdőrákban. A tüdőrák okozhat halált, a halál nem okozhat tüdőrákot.

A második feltétel azt jelenti, hogy csak az lehet ok, ami bizonyos törvényszerűségek révén előidézheti az okozatot. A szőkeségbe azért nem lehet belehalni, mert nincsenek olyan törvényszerűségek, amelyek a szőkeséget összekapcsolnák a halállal. Ez a feltétel nem jelenti azt, hogy az okot és az okozatot egyetlen törvény kapcsolja össze. Például nincs olyan törvény, amely kimondaná, hogy minden évben, amikor sokat süt a nap, a Cabernet Sauvignon különlegesen finom lesz. Valójában a két eseményt törvények bonyolult rendszere kapcsolja össze. Olyan bonyolult, hogy valószínűleg senki nem tudná megmondani, pontosan milyen törvények kapcsolják össze az időjárást a bor ízével. De ahhoz, hogy oksági kapcsolatról beszéljünk, nem is kell ismernünk e törvényeket. Elég ha alapunk van feltételezni, hogy léteznek ilyen törvények.

A harmadik feltételre azért van szükség, mert az oksági kapcsolat nem szimmetrikus: az ok idézi elő az okozatot, s nem megfordítva. Ez úgy is megfogalmazható, hogy az ok feltétele az okozat bekövetkezésének. De miféle feltétele? Lássuk az iménti példákat.

1. A különleges Cabernet Sauvignonhoz sok napsütés kell, de a sok napsütés önmagában nem garantálja a bor minőségét. Ehhez számos egyéb tényezőre szükség is van: a borászoknak hozzáértőknek kell lenniük, a szőlőt nem szabad megtámadniuk bizonyos betegségeknek, stb. Ebben az esetben az ok az okozatnak1 szükséges, de nem elégséges feltétele.

2. A tüdőrák gyógyíthatatlan, és halálos. Aki megkapja, meghal. De előbb-utóbb mindenki meghal. Ehhez nem kell okvetlenül tüdőrákot kapni. Ebben az esetben az ok az okozat elégséges, de nem szükséges feltétele.

3. Jeles átlag nélkül nincs maximális tanulmányi ösztöndíj. Ugyanakkora a maximális tanulmányi ösztöndíjhoz másra nincs is szükség. Az ok itt egyszerre szükséges és elégséges feltétel.

Az esetek túlnyomó többségében azonban ok és okozat viszonya nem ilyen.

4. A jeles vizsgához nem kell feltétlenül szorgalmasnak lenni. Előfordul, hogy valaki csak egyetlen tételt tanul meg, de éppen azt húzza ki, és jelest kap. A szorgalom tehát nem szükséges feltétel. De nem is elégséges. Ha valaki szorgalmasan készül, de az anyagot nem képes megérteni, nem fog jelest kapni.

Annak megértéséhez, hogy az ok miért viszonylag ritkán szükséges vagy elégséges feltétel, két dolgot kell szem előtt tartanunk.

• Ugyanolyan fajta eseményt rendszerint különféle okok idézhetnek elő. • Rendszerint nem ismerjük az elégséges feltételeket.

Miért vesz fel valaki egy bizonyos választható órát? Mert érdekeli a témája. Mert jókat hallott a tanárról. Mert ez van a legjobb időpontban. A döntésnek sokféle oka lehet. De nem tudunk megadni olyan körülményeket, amelyek együttesen egészen biztosan az adott óra felvételéhez vezetnek. Attól, hogy a hallgatót érdekli a téma, jókat hallott a tanárról, és az óra legjobb időben van, még nem biztos, hogy felveszi. Lehet, hogy más inkább érdekli. Hogy fontos neki a jó jegy, ezért inkább egy lágyszívű tanárt választ. Hogy annyi dolga van, hogy ebben a félévben nem vesz fel választható órát.

De miféle feltétel az az ok, amely nem szükséges, nem elégséges, s ennélfogva nem is szükséges és elégséges feltétel? Vegyük alaposabban szemügyre a (4) példát.

a. Az illető szorgalmas volt, és szorgalma egy sor további körülménnyel együtt elégséges feltétele volt a jeles vizsgának. (Ilyen további körülmények: megértette az anyagot, jó formában volt a vizsga napján, a tanár igazságos volt, stb.) Vagyis a szorgalom része egy bonyolult feltételrendszernek, mely feltételrendszer elégséges volt a jeles vizsgához.

b. Egészen másféle körülmények is jelest eredményezhettek volna. (Szerencsés tételhúzás, lágyszívű tanár, stb.) Az (a) pontban szereplő feltételrendszer teljesülése tehát nem szükséges a jeles vizsgához.

c. Ha a körülmények ugyanolyanok lettek volna, mint a jelen esetben (ld. (a)), de az illető nem szorgalmas, nem kapott volna jelest. Vagyis adva a feltételrendszer többi elemét, a szorgalom szükséges feltétel, mert a feltételrendszer többi eleme a szorgalom nélkül nem vezet jeleshez.

d. Ha az illető szorgalmas lett volna, de a körülmények másmilyenek lettek volna (nem érti meg az anyagot, rossz formában van aznap, a tanár igazságtalan, stb.), nem kap jelest. A szorgalom tehát önmagában nem elégséges feltétel.

Az ok tehát ilyen esetekben egy elégséges (a), de nem szükséges feltételrendszer (b) szükséges (c), de nem elégséges (d) része. A kezdőbetűk összeolvasásával ezt a viszonyt úgy fogjuk kifejezni, hogy az ok ilyen esetben ESSE-feltétel.

Foglaljuk össze az eddigieket. A akkor és csak akkor oka B-nek, ha

• A létezik, és időben megelőzi B-t, • A és B törvényszerű kapcsolatban vannak, • A B-nek szükséges, elégséges, szükséges és elégséges vagy ESSE-feltétele.

Vegyük észre, hogy e definíció értelmében egyazon eseménynek több oka is lehet, hiszen egyazon eseménynek számos szükséges és számos ESSE-feltétele is lehet. Lássunk egy példát:

1. autó szabálytalanul parkol a szélső sávban. A szélső sávban haladó biciklista sávot vált, hogy kikerülje, s eközben elcsúszik. A belső sávban haladó 2. autó hirtelen fékez, nehogy elüsse. A mögötte haladó 3. autó már nem tud megállni, belefut, és előrelöki, miáltal 2. autó mégiscsak elüti a biciklistát. A három autó, de még a biciklista is mind ESSE-feltételek. Ezért mindezek okai a balesetnek.

Mégis, a legtöbb esetben egy, vagy kis számú tényezőt jelölünk meg okként. Míg az oksági viszony maga objektív, az, hogy a különböző okok közül melyik tényezőt emeljük ki, az adott kontextustól függ:

• mi az, amit már tudunk? • mi az, amire kíváncsiak vagyunk?

Például igencsak furcsálltuk volna, ha a miskolci Deszkatemplom leégésének okát az illetékesek a levegő oxigéntartalmában jelölték volna meg. Igaz ugyan, hogy a fenti definíció értelmében az oxigén oka a tűznek (szükséges feltétel), csakhogy ezt mindnyájan tudjuk. Olyan választ szeretnénk, amely új információt tartalmaz. Ugyanilyen furcsa lett volna, ha a Kennedy-merényletet kivizsgáló Warren-bizottság jelentése arról szólt volna, hogy az elnök fejét szétroncsoló lövések pontosan milyen károsodást okoztak, s e károsodások miért vezettek az életfunkciók megszűnéséhez. Ez ugyan új információ, de nem az az új információ, amelyre kíváncsiak vagyunk: az érdekel, ki és miért követte el a merényletet.

5.4.2. A Mill-féle szabályok Az oksági kapcsolatok kikövetkeztetésének két módja van. Az egyik a következtetés a legjobb magyarázatra. A másik bizonyos induktív következtetési szabályok használata. Mivel teljes körű és explicit leírásuk John Stuart Milltől származik, Mill-féle szabályoknak szokás őket nevezni. Bemutatásuk előtt egy figyelmeztetés: induktív következetések lévén, a Mill-féle szabályokon alapuló következtetések sem garantálják a konklúzió igazságát. (Arról, hogy miféle tévedésekhez vezethetnek, ld. a következő szakaszt)

A buli után sokan rosszul érezték magukat. Andornak fájt a feje. Bélának szintén, ráadásul hazafelé menet összehányta villamost, másnap pedig hasmenése volt. Cilinek nem fájt ugyan a feje, de egész nap a WC-n ült. Dórának csak enyhe hasmenése volt. Elemér viszont megúszta. Mindnyájan ittak bort, Andor elég sokat, Béla nála is többet. Virslit mindnyájan ettek, kenyeret szintén. Fánkot Andor, Béla és Elemér evett. Béla és Dóra evett némi fagyit is, Cili pedig alaposan belakmározott belőle. Mi okozta rosszullétüket?

A választ elősegítendő, foglaljuk össze a tényeket egy táblázatban. (A + jel azt jelenti, hogy az illető fogyasztott az illető dologból, ill. fellépett nála az adott tünet, a +-ok száma pedig a fogyasztás mennyiséget ill. a tünet erősségét jelöli.)

Név/Étel bor virsli és kenyér fánk fagyi

Andor +++ + + -

Béla +++++ + + +

Cili ++ + - +++

Elemér ++ + + -

Dóra ++ + - +

Ekkor a következőképp okoskodhatunk:

1. A fejfájás és a hasmenés kölcsönösen előfordulhatnak egymás nélkül. Ez két független tünet, melyeknek más-más okai vannak. Fejfájás és hasmenés van hányás nélkül, de ez megfordítva nem áll. Erről egyenlőre kockázatos lenne kijelenteni, hogy valami más okozza, mint a másik kettőt.

2. Kezdjük a hasmenéssel. A fagyi és a hasmenés eloszlása megegyezik. Akik fagyit ettek, azoknak fáj a hasuk; akiknek fáj a hasuk, azok fagyit ettek. Továbbá, a kevés fagyi gyenge, a sok fagyi erős hasmenéssel jár. Ennek alapján a hasmenés oka a fagyi.

3. Folytassuk a fejfájással. Csak azoknak fáj a fejük, akik sok bort ittak, s csak azok ittak sok bort, akiknek fáj a fejük. A fejfájás semmi mással nem korrelál. Ennek alapján a fejfájás oka a sok bor.

4. Hátra van a hányás. Vegyük észre, hogy Andor és Béla szinte pontosan ugyanazt fogyasztották, de csak Béla hányt. A különbség közöttük az, hogy Andor sok bort ivott, míg Béla nagyon sokat. Ennek alapján a hányás oka a nagyon sok bor.

Direkt egyezés A (2) és (3) lépésben egyaránt vizsgáltuk, hogy a tünet jelentkezése megegyezik-e valaminek a fogyasztásával. Van-e valami, amit mindenki fogyasztott, akinél fellép az adott tünet? Általánosabban fogalmazva: van-e valamilyen közös tényező azokban az esetekben, amelyekben egy bizonyos okozat fellép? Ha a válasz "igen", akkor az illető tényező lehet az ok. Sematikus formában (Az A, B, C, D betűk a lehetséges okokat, a + az okozat fellépését jelöli):

A B C + vizsgált esetek: ahol fellép az okozat A C D + kérdés: jelen van-e ugyanaz a tényező? A D E + A

konklúzió: "igen" esetén a közös tényező az ok, "nem" esetén az okozatot különböző esetekben különböző tényezők idézik elő

Vegyük észre, hogy ez a módszer önmagában alkalmazva könnyen félrevihet: a hasmenés esetében a bort, a virslit, a kenyeret és a fagyit egyaránt oknak mutatja. Hasonlóképpen rossz

eredményre vezet a fejfájás esetében. Ezért ezt a módszert tanácsos a következő módszerrel együtt alkalmazni.

Inverz egyezés Úgyszintén alkalmaztuk a (2) és a (3) lépésben. Azt kérdezzük, hogy fellép-e a tünet mindenkinél, aki egy bizonyos dolgot fogyasztott. Általánosabban: egy bizonyos tényező mindig kiváltja-e az okozatot? Ha a válasz "igen", akkor az adott tényező az ok.

A B C + vizsgált esetek: ahol jelen van egy adott tényező A C D + kérdés: mindig fellép az okozat? A D E + konklúzió: igen" esetén az adott tényező az ok, A "nem" esetén nem az adott tényező

Önmagában alkalmazva ez a módszer is félrevezethet. Az, hogy valamely tényező mindig együtt jár az okozattal, nem garantálja, hogy ez a bizonyos tényező az ok. Lehet, hogy valamelyik másik tényező az ok, amely úgyszintén jelen van ezekben az esetekben.

Ezért rendszerint együtt alkalmazzuk a direkt egyezés és az inverz egyezés módszerét. A direkt egyezés révén az okozat szükséges feltételeit keressük: mi az, ami nélkül nem fordul elő. Az inverz egyezés révén pedig azt vizsgáljuk, hogy valamely feltétel elégséges-e az okozat kiváltásához.

Az (1) lépésben, amikor megállapítottuk, hogy a hasmenés és fejfájás egymástól függetlenek, nem pedig ugyanazon okra vezethetők vissza, szintén a direkt és az inverz egyezés kombinációját használtuk, csak éppen ott okozatok, nem pedig okozatok és lehetséges okok esetében.

Különbség A (4) lépésben egy olyan módszert alkalmaztunk, amely emlékeztet a direkt egyezés és az inverz egyezés együttes alkalmazására, de egy ponton különbözik azoktól: csak két esetet vizsgáltunk, mégpedig két olyan esetet, ahol az oksági oldalon csupán egyetlen különbség van. Az egyik esetben fellép az okozat, a másikban nem. Sematikusan:

A B C + vizsgált esetek: egyetlen tényezőben különböznek B C kérdés: csak az egyik esetben lép-e fel az okozat? A konklúzió: "igen" esetén a különbség az ok

Ez a módszer különösen jól használható az ok azonosítására, amikor lehetséges tényezőket kísérleti úton külön-külön változtathatjuk.

Együttváltozás A (2) lépésben alkalmaztuk. Abból, hogy az elfogyasztott fagyi mennyisége összefügg a hasmenés erősségével, arra következtettünk, hogy fagyi okozta hasmenést. Általánosan fogalmazva: ha valamely tényező együtt jár egy okozattal, és változásával együtt jár az okozat változása, akkor az adott tényező az ok. Sematikusan:

A + vizsgált esetek: az adott tényező együtt jár az okozattal

AA ++ kérdés: együtt változnak-e? AAA +++ konklúzió: "igen" esetén az adott tényező az ok A

A vizsgált esetek jellege miatt ez a módszer olyan tényezők esetében használható, amelyeket a direkt egyezés módszere lehetséges okként tüntetett fel. Az inverz egyezés módszeréhez hasonlóan, alkalmas a direkt egyezés által kijelölt lehetséges okok megszűrésére. Ha adott tényezők mindig együtt járnak az okozattal, valószínűleg az az ok, amelynek változását az okozat változása kíséri. Nagyon jól használható akkor, amikor az egyes tényezők erősségét kísérleti úton befolyásolni tudjuk.

Maradék Olyankor alkalmazzuk, amikor ismerjük az összes tényezőt, amely egy komplex okozat előidézésében szerepet játszik, továbbá egy kivételével minden tényező hatását pontosan ismerjük. A fenti példánál maradva: ha tudnánk, hogy (1) Béla tüneteiért kizárólag a bor és a fagyi felelős, (2) a fejfájást és a hányást a bor okozza, de a bor mást nem okoz, akkor arra következtethetnénk, hogy a harmadik tünetet az egyetlen fennmaradó tényező, jelesül a fagyi okozza. Vagyis: ha egyes tényezőkről tudjuk, hogy az összetett okozat mely részéért felelősek, a megmaradó tényező felelős a maradékért. Sematikus formában (X, Y, és Z okozatok):

A B C okozza X-et, Y-t és Z-t A okozza X-et B okozza Y-t C okozza Z-t

Ezt a módszert alkalmazzuk a legritkábban. Használata különös óvatosságot igényel, hiszen biztosnak kell lennünk abban, hogy az adott oksági tényezők csak bizonyos okozatokat váltanak ki, másokat nem. Ilyenfajta tudással azonban ritkán rendelkezünk. Ennek hiányában azonban a módszer tévedéshez vezet. Például abból, hogy a megfázás miatt tüsszögök, nem következtethetek arra, hogy valami más miatt vagyok lázas. Alkalmazását megkönnyíti, ha az adott területen van valamilyen kidolgozott tudományos elméletünk, amely egyrészt meghatározza a lehetséges tényezőket, másrészt elmondja, hogy ezek hatását hogyan lehet kiszámolni. Például ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen hatást gyakorolt az inflációra egy gazdasági intézkedéscsomag, eljárhatunk a következőképpen. Ha ki tudjuk számolni, hogy a különböző inflációs tényezők külön-külön hogyan változtatták az inflációt, az adott intézkedéscsomag felelős a maradékért.

5.4.3. Post hoc hibák Csúnyán összeveszel anyáddal. Nem sokkal a veszekedés után anyád körülnézés nélkül lép le az úttestre, és elüti egy autó. Úgy érzed, hogy a balesetért téged terhel a felelősség.

Ez a reakció érthető, de a következtetés téves. Mert hát minek alapján következtetsz arra, hogy miattad szenvedett anyád balesetet? Az, hogy sajnálod, hogy összevesztél vele, és lelkiismeret furdalásod van, tökéletesen irreleváns az oksági kapcsolat szempontjából. Az egyetlen, amit az oksági kapcsolat megalapozásához felhasználhatsz, az, hogy a baleset nem sokkal a veszekedés után történt. Az effajta téves következtetést nevezik post hoc ergo

propter hoc (jelentése: ezután, tehát emiatt) hibának, röviden post hoc hibának. E hibának vannak más fajtái is.

Géza megelégeli azt, hogy minden reggel másnapos, s elhatározza, hogy kideríti, mi okozza másnaposságát. Hétfőn bort iszik szódával, és másnapos lesz. Kedden whiskyt iszik szódával, és újból másnapos lesz. Szerdán konyakot iszik szódával, és szintén. A direkt és az inverz egyezés módszerének alkalmazása után megfogadja, hogy többé nem iszik szódát.

Ez a következtetés nem egyedül az időbeli viszonyon alapul, de szintén hibás. A szódaivás és a másnaposság közötti korreláció nem alapozza meg az oksági kapcsolatot. Teljesen általánosan fogalmazva, a post hoc hibát akkor követjük el, amikor a két esemény közötti korreláció alapján tévesen következtetünk arra, hogy az egyik oka a másiknak.

Az alábbiakban sorra vesszük a post hoc hiba különböző fajtáit. Előtte azonban egy megjegyzés. A post hoc hiba nem ugyan jellegű hiba, mint a deduktív érvelések hibái. Azok a deduktív következtetések, amelyeknek formája nem megfelelő, semmilyen alapot nem adnak a konklúzió elfogadásához. Az ilyen formájú következtetések hibásak, és pont. Amikor ellenben a post hoc hibát követi el valaki, akkor nem magukkal a következtetési formákkal van a baj, hanem alkalmazásukkal. Az egyezés módszerével önmagában nincs semmi probléma. Géza hibája nem az, hogy felhasználja, hanem az, hogy nem körültekintően teszi ezt. Egyetlen olyan esetet sem vizsgál meg, amikor az okozat nem lép fel.

Primitív forma

Azért buktam meg, mert az egyetemre menet nem adtam pénzt a koldusnak.

Az oksági kapcsolatot pusztán az időbeli egymásrakövetkezés alapján állapítjuk meg.

Véletlen kapcsolat

Még ha meglepőnek is tűnik, az acélipari részvények árfolyamát nagy mértékben befolyásolja az időjárás. Ha szemügyre vesszük az elmúlt 10 év statisztikáit, kiderül, hogy az évszakos átlagnál melegebb időszakokat egy-két hét késéssel mindig a részvények árfolyamának emelkedése követte. Ha pedig az időjárás rosszabb volt, azt hamarosan követte az árfolyamok süllyedése.

Ha két dolog rendszeresen együtt jár, akkor feltételezhetjük, hogy van köztük valamilyen oksági kapcsolat. De ügyelnünk kell arra, hogy hány együttes előfordulásból általánosítunk. (Ld. induktív általánosítás) Szintén joggal gyanakodhatunk véletlen korrelációra, ha nem ismerünk semmilyen lehetséges mechanizmust, amely a kétféle eseményt összekapcsolná. Arról el tudunk mondani egy történetet, hogy az időjárás miként hathat a földgázban érdekelt cégek részvényeire: az átlagosnál hidegebb idő miatt a földgáz iránti kereslet a vártnál nagyobb lesz; a nagyobb kereslet miatt az árak emelkednek; az emelkedő árak miatt a vállalatok nyeresége megnő; a várt magasabb nyereség miatt megnő a részvények iránti kereslet, ami felhajtja a részvények árát. De az acélipari részvények esetében nem tudunk elmondani hasonló történetet.

Ha a korreláció nem pusztán a véletlen eredménye, vagyis ha tényleg van valamilyen oksági kapcsolat, akkor is tévedhetünk azzal kapcsolatban, hogy mi okoz mit. Most az ilyen eseteket vesszük sorra.

Ok és okozat felcserélése

Egy sziget lakói az évszázadok során megfigyelték, hogy az egészségesek tetvesek, míg a betegek általában nem. Ebből azt a következtetést szűrték le, hogy a tetű fontos a jó egészséghez.

Pont fordítva. A betegség sok esetben lázzal jár. A tetvek nem szeretik a magasabb testhőmérsékletet, ezért tanyáznak szívesebben az egészséges embereken.

Kölcsönös kapcsolat

Megfigyelések szerint a boldog házasságban élők szinte minden nap hosszabb ideig beszélgetnek egymással. Ezért, ha azt akarjuk, hogy házasságunk boldog legyen, sokat kell beszélgetnünk egymással.

Valószínűnek tűnik, hogy a gyakori beszélgetések hozzájárulnak a boldog házassághoz. De ugyanilyen valószínű, hogy a kapcsolat fordítva is fennáll. Azok tudnak csak gyakran és hosszan beszélgetni, akik jól érzik magukat egymással, vagyis akiknek boldog a házasságuk.

Közös ok

A barométer előre jelzi, hogy száraz vagy esős idő következik. Ebből következik, hogy a barométer állásának változását a száraz vagy esős idő érkezése okozza.

A barométer állása és az időjárás jellege között nincs közvetlen oksági kapcsolat. A kettő között azért van korreláció, mert a kettőt ugyanaz a harmadik tényező okozza, jelesül a légnyomás változása. A barométer a légnyomást méri, és a légnyomás változása okozza a száraz vagy esős időt.

Közbülső ok

A hetvenes években a Berkeley egyetemet azzal vádolták, hogy diszkriminációt folytat a nőkkel szemben. A vád azon alapult, hogy a PhD programra jelentkező nőket jóval nagyobb arányban utasították el, mint a férfiakat.

Ha a női jelentkezőket azért utasítják el, mert nők, akkor az bizony szexizmus. Azonban kiderült, hogy ha az egyes programokat külön-külön vizsgálják meg, akkor a nők visszautasítási rátája megegyezik a férfiakéval (sőt, néhol alacsonyabb annál). Azt, hogy a nők visszautasítási rátája mégis magasabb volt, az okozta, hogy a nők nagyobb arányban jelentkeztek a népszerűbb programokra, melyek jobban megszűrték a jelentkezőket. Vagyis a férfi vagy női mivolt nem volt közvetlen kapcsolatban a visszautasítással. A nem azt befolyásolta, hogy ki milyen programra jelentkezik. És ez a közbülső tényező idézte elő, hogy a nők közül többet utasítottak vissza.

Az utóbbi két téves érvben közös az, hogy nem veszi számba azt a tényezőt, amely a megfigyelt jelenséget ténylegesen okozza. Ez a hiba előfordulhat olyankor is, amikor nem közös okról vagy közbülső okról van szó.

A tényezők téves elemezése

A tudós azt mondja a bolhának, "Ugorj!", és a bolha ugrik. A tudós kitépi az egyik lábát, s azt mondja, "Ugorj", a bolha ugrik. Kitépi még egy lábát, stb. Amikor már az összes lábát kitépte, a bolha nem ugrik. Mire föl a tudós feljegyzi: "Ha a bolha összes lábát kitépik, megsüketül."

Ez éppen azért vicc, mert a viccbeli tudós éppen a legnyilvánvalóbb oksági tényezőt nem veszi figyelembe.

A post hoc hibák fajtáival azért hasznos tisztában lennünk, mert segítenek abban, hogy erős oksági érveket szerkesszünk. Ha egy oksági hipotézis mellett érvelünk, a feladatunk lényegében annak megmutatása, hogy a hipotézist nem post hoc érvre építjük. Ha meg akarjuk mutatni, hogy A okozza B-t, voltaképpen azt kell megmutatnunk, hogy

a. A és B kapcsolata nem a véletlen műve, hanem e tényezők között törvények közvetítenek,

b. A az ok, nem pedig B, c. A és B nem kölcsönösen okai egymásnak, d. A és B nem valamilyen közös ok okozatai e. maga A, nem pedig A valamilyen okozata eredményezi B-t.

De még ha sikerül is ezeket a lehetőségeket kizárnunk, az oksági következtetés akkor is kockázatos, hiszen elképzelhető, hogy nem elemeztük helyesen az oksági tényezőket.

5.4.4. Az okozatra való következtetés hibái A 5.4.2. és a 5.4.3. szakaszokban azt tárgyaltuk, miként lehet amellett érvelni, hogy két dolog között oksági kapcsolat van. Az oksági következtetéseknek azonban van egy másik típusa is, amikor a már ismert oksági kapcsolatok révén próbáljuk megállapítani, hogy valaminek milyen következményei lehetnek.

Mi történik, ha a jegybank felemeli a kamatokat? Mi lesz, ha nem jársz be a logika órára? Mi történne, ha engedélyeznék a marihuánafogyasztást? Vajon hogyan végződött volna az Első Világháború, ha Amerika nem száll hadba?

Minél jobban ismerjük a releváns oksági összefüggéseket, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy helyesen válaszoljuk meg az ilyen kérdéseket. Az okozatra való következtetések rendszerint azért hibásak, mert nem tudunk eleget az oksági összefüggésekről, s így premisszáink nem elégségesek a konklúzió megalapozásához. Az efféle hibák között van kettő, ami elég gyakran előfordul.

Az első bemutatásához be kell vezetnünk a kontrafaktuális fogalmát. Hasonlítsuk össze az alábbi három feltételes mondatot.

1. Ha esik az eső, nedves a járda. 2. Ha esne az eső, nedves lenne a járda. 3. Ha esett volna az eső, nedves lett volna (lenne) a járda.

(1) nem foglal állást abban a tekintetben, hogy igaz-e az előtag, azaz hogy esik-e az eső. (2) és (3) ellenben azt sugallja, hogy az előtag hamis: az eső nem esik, illetve nem esett. (Éppen

ezért használjuk bennük a feltételes módot.) Kontrafaktuálisoknak, azaz tényellentéteseknek, az ilyen feltételes mondatokat nevezzük.

A kontrafaktuálisok igazságát némileg körülményesebb eldönteni, mint az egyszerű feltételes mondatokét. A feltételes mondatok esetében egyszerűen megnézzük, mi történik akkor, amikor a feltétel teljesül. Például (1) esetében megnézzük, vajon tényleg nedves-e a járda, ha esik az eső. A kontrafaktuálisok azonban pusztán elképzelt helyzetekről szólnak; azt pedig nem láthatjuk, mi is történik egy elképzelt helyzetben. Mégis, a kontrafaktuálisok igazságáról olykor megalapozottan ítélhetünk. (2) és (3) igazságában például biztosak lehetünk. Tudjuk ugyanis, az eső és a járda nedvessége között törvényszerű kapcsolat van. E törvényszerű kapcsolat pedig maga után vonja e kontrafaktuálisok igazságát.

A kontrafaktuálisokról való ítélkezés során az alábbi eljárást követjük. Adottnak vesszük az ismert tényeket. Ezeket kiegészítjük azzal a fiktív körülménnyel, amely a kontrafaktuális előtagjában szerepel. Majd az ismert tények birtokában megpróbáljuk eldönteni, mi történne a fiktív körülmények között. Tegyük fel például, hogy Géza színész, aki egy ideig Amerikában volt, majd hazatért. Kérdés, hogy igaz-e az alábbi mondat: Ha Géza kint maradt volna Amerikában, hatalmas nemzetközi karriert futott volna be. Ez attól függ, hogy mi egyebet tudunk a releváns oksági körülményekről. Ha tudjuk, hogy

• Géza amerikai pályafutása nagyon jól indult • itthon meglehetősen sikeres lett • hazatérése után is rendszeresen kapott amerikai ajánlatokat,

akkor nyilván úgy ítélünk, hogy a kontrafaktuális igaz. Ha ellenben tudjuk, hogy

• Géza két évet töltött Amerikában, és semmi jele nincs annak, hogy karrierje beindult volna

• éppen azért jött haza, mert sikertelen volt • itthon sem vitte semmire,

akkor a kontrafaktuálist hamisnak fogjuk tartani. Ha pedig semmit nem tudunk Gézáról azon kívül, hogy színész, és hogy egy ideig Amerikában volt, akkor nem tudjuk eldönteni, hogy a kontrafaktuális igaz-e.

A kontrafaktuális hipotézis hibáját akkor követjük el, amikor egy kontrafaktuálist az oksági

körülmények kellő ismerete nélkül fogadunk el. A fiktív helyzetekre való következtetések mindig kockázatosak, s gyakran tévesek. Azonban nem minden tévedés hiba. Hibát akkor követünk el, amikor az oksági összefüggések ismerete nélkül elfogadunk egy kontrafaktuális kijelentést.

A kontrafaktuális hipotézis hibája olykor egy félrevezető érvelési stratégia része, mint az alábbi példában.

- Géza nagyon tehetséges. - Ugyan már. Soha nem kapott a hetedik alabárdosnál komolyabb szerepet. - Ez nem róla szól, hanem a magyar színházakról. Ha kint maradt volna Amerikában, hatalmas nemzetközi karriert futott volna be.

Ha valóban igaz az, hogy Géza Amerikában sikeres lett volna, akkor nyilván tehetséges színész. Ha pedig tehetséges, de itthon nem viszi semmire, akkor meglehet, hogy erről nem ő tehet, hanem a színházak. Ez megfontolandó érv. Ha azonban az utolsó mondat a kontrafaktuális hipotézis hibáján alapul, akkor ez félrevezetés. A kontrafaktuálisokat nem lehet közvetlenül cáfolni, hiszen nem a tényleges helyzetet írják le: minthogy Géza nem maradt kint Amerikában, nem könnyű megmutatni, hogy ha kint marad, nem fut be komoly karriert. Ily módon az, aki egy megalapozatlan kontrafaktuális hipotézisre épít, mintegy ingyen hozzájut egy premisszához. Az ilyen félrevezető stratégia ellen, úgy védekezhetünk, hogy

• felszólítjuk az érvelőt a kontrafaktuális alátámasztására • felhívjuk a figyelmet a kontrafaktuális ellen szóló megfontolásokra.

S most lássuk az okozatra való következtetés kapcsán gyakran elkövetett másik hibát.

Ha nem készülsz fel a vizsgára, rossz jegyet kapsz. Ha rossz jegyet kapsz, nem lesz elég jó az átlagod. Ha nem lesz elég jó az átlagod, nem vesznek fel a Mindentudás szakirányra. Ha nem vesznek fel a Mindentudás szakirányra, a doktoriskolába sem jutsz be. Ha nem jutsz be a doktoriskolába, semmire sem fogod vinni. Ezért, ha bármire is vinni akarod az életben, most azonnal le kell ülnöd tanulni.

Ez az érv csúszós lejtő hiba (más néven dominóhatás-érv) egyik esete. A hiba abban áll, hogy jogtalanul feltételezzük, hogy valamely esemény további események olyan láncolatát indítja el, amely megállíthatatlanul vezet valamilyen nemkívánatos végkimenetelhez, s ebből arra következtetünk, hogy az első eseményt mindenképpen el kell kerülnünk. [specker] Ha egyszer ráléptünk a csúszós lejtőre, nincs megállás. Ha nem akarjuk a lejtő alján végezni, nem szabad megtennünk az első lépést. Sematikus formában:

Ha A, akkor B. Ha B, akkor C. Ha C, akkor D. D mindenképpen elkerülendő. A mindenképpen elkerülendő.

Az ilyen érvelés szinte mindig hibás. Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy valamely esemény okok és okozatok olyan láncolatát indítja el, amely feltartóztathatatlanul vezet egy végső okozathoz. Gondoljunk bele, hogy milyen gondosan kell felállítanunk a dominókat ahhoz, hogy az első feldöntése révén az összes többit feldöntsük! Az ilyen érvek azért hatnak olykor meggyőzőnek, mert az eseményláncolat bármely tagja nagy valószínűséggel kiváltja a következőt. Valószínű, hogy ha nem készülsz fel, rossz jegyet kapsz; valószínű, hogy a rossz jegy miatt nem lesz elég jó az átlagod; és így tovább. Valószínű, de nem biztos. Minden egyes lépés újabb lehetőséget ad arra, hogy a láncolat megszakadjon. Ezek a bizonytalanságok összeadódnak, s a sorozat végére a valószínűség elenyészik. Hiába tűnik minden egyes lépés önmagában véve jogosnak, az már valószínűtlen, hogy az események teljes láncolata végigfusson.

Ilyen típusú érveket gyakran használnak valamely döntés megakadályozására: az adott ügyben nem szabad így és így dönteni, különben elkerülhetetlenül oda jutunk, amit senki sem kíván. Ha a pornográfiát betiltjuk, akkor majd egymás után tiltjuk be a társadalom többsége által helytelenített közléseket, s a végén felszámoljuk a szólásszabadságot. A művi abortusz

engedélyezése végső soron az emberi élet értékének erodálásához fog vezetni. A magzati szövetek felhasználása az őssejt-kutatáshoz az első lépés abba az irányba, hogy a kutatás oltárán embereket áldozzunk fel, stb.

6. Érvelési hibák Ebben a fejezetben olyan érveléseket elemzünk, amelyek gyakran fordulnak elő, sokszor hibásak, ugyanakkor pszichológiai okokból megtévesztően meggyőzőnek látszanak. Ezeket nevezzük érvelési hibáknak. Jó ismerni ezeket az érvelési típusokat, mert így könnyebben ki tudjuk szűrni a hibákat, és ez segíti az érvelések gyors értékelését.

Az "érvelési hiba" megjelölés némileg félrevezető. Azt a látszatot kelti, hogy az alábbi érvelések mindig hibásak, holott ez nem igaz. Valóban van köztük néhány, amely minden racionális vitában hibának számít (pl. a körbenforgás és a témaváltás. Mások azonban bizonyos kontextusokban erős érvnek tekinthetők. Vagyis az, hogy egy érvelési hibának nevezett érvelés valóban hibás-e, rendszerint a kontextustól függ. Például a személyeskedés lehet egy összefüggésben hibás, egy másikban viszont helyénvaló.

Az érvelési hibákat korábban már osztályoztuk aszerint, hogy a racionális vita mely normáit sértik meg. Mivel most nem az elméleti szabatosság a célunk, itt olyan csoportosításban tárgyaljuk ezeket, amely a lehető legjobban segíti az olvasót a racionális vita kritikai vizsgálatában.

Az érvelési hibák racionálisan (rendszerint) nem meggyőzőek, de pszichológiai okokból mégis meggyőzőnek tűnnek. A nem racionális úton történő meggyőzés szempontjából a két legfontosabb tényező az érzelem és a hitelesség. Ezért először azokat az érvelési hibákat tekintjük át, amelyek közvetlenül az érzelmekre apellálnak, illetve a hitelességet érintik, majd néhány további, hagyományosan hibának tekintett érvelést mutatunk be. Az érvelések elemzése során egyszerre alkalmazzuk a korábban tanult logikai és pragmatikai eszközöket, de ezeket kiegészítjük pszichológiai megfontolásokkal is.

Mindig konkrét érvelések elemzéséből indulunk ki. Ennek alapján azonosítjuk az adott típusú érvelés jellemzőit, és megvizsgáljuk, hogy mikor lehet helyes és mikor hibás az érvelés, valamint milyen további ismeretek segíthetik a hiba felismerését és megfelelő kezelését egy érvelési helyzetben.

6.1. Az érzelmekre apellálás esetei Ha sikerül a befogadót érzelmileg befolyásolni, akkor gyenge érvelések is nagyon erősnek tűnhetnek. Az érzelmi befolyás érvelési eszközei: az erős érzelmi tartalmú szavak és az érzelmekre apelláló érvelések. Az alábbi érvelésekben négy érzés játszik főszerepet: a szánalom, a félelem, a szolidaritás és a csoporthoz tartozás.

6.1.1. Szánalomra apellálás A diákok egyik leggyakoribb érvelési eszköze:

- Tanárnő, olyan sokat készültem. Nézze meg, kidolgoztam az összes tételt, rendesen jártam is órára, és csak egyetlen pont hiányzik a jeleshez! Egyetlen pici pont!

Amit a diák elmond, az logikailag teljesen irreleváns a dolgozat értékelése szempontjából, viszont alkalmas arra, hogy a tanárnő érzelmeit mozgósítsa. A mondottak érzelmi alapon, és nem racionális indokok segítségével kívánják elérni azt, hogy a tanár a vizsgán elért jegyet jelesre módosítsa.

A szánalomra apellálás hibáját követi el az az érvelő, aki nem indokolja, hogy egy cselekedet helyes vagy ésszerű, mindössze együttérzést, szánalmat próbál ébreszteni, hogy ezek segítségével vegye rá a másik felet, hogy azt tegye, amit az érvelő szeretne.

A szánalomra apellálás egy állítás elfogadása szempontjából - kivételes esetektől eltekintve - logikailag irreleváns. Csak olyankor lehet ésszerű a szánalomra és az együttérzésre hivatkozni, amikor az elfogadtatni kívánt állítás tartalmilag is ezekhez az érzésekhez vagy az ezekből fakadó értékekhez kapcsolódik.

- Engem már idegesítenek ezek jótékonysági szervezetek. Mindenütt hirdetésekkel terrorizálnak, hogy adjak pénzt. Mi szükség van erre? - Hidd el, hogy szükség van rájuk! Olyan szerencsétlen, elesett embereket segítenek, akiknek nincsen lakásuk, betegek, éhesek vagy valami természeti csapás sújtja őket, és akikhez az állami segítség már nem ér el, vagy nem elég. És ha nem hirdetnek, akkor meg honnan tudnának pénzt szerezni mindehhez?

A konklúzió az, hogy szükség van a segélyszervezetek munkájára és, ennek következtében, a hirdetéseikre. Ennek alátámasztására a beszélő joggal hivatkozik az együttérzésre.

Ha azonban nem állítások elfogadásáról, hanem bizonyos cselekedetek végrehajtásáról van szó, már szélesebb körben lehet releváns a szánalomra, együttérzésre hivatkozni.

- Adj kölcsön! Borzasztóan le vagyok égve. Kikapcsolják a telefonomat, ha nem fizetem meg a tartozást. Ugyan nem tudom, mikor fogom visszaadni. Te is tudod, milyen az, ha az embernek ennyire nincs pénze.

Az együttérzésre hivatkozni teljesen rendjén való annak megindoklására, hogy helyes cselekedet a barátnak az adott helyzetben segíteni. Annak megállapításához, hogy hibáról van-e szó, azt kell megvizsgálnunk, hogy az adott cselekedet helyességének indoklása szempontjából megfelelő-e az emberektől elvárható együttérzésre és szánalomra hivatkozni.

6.1.2. A fenyegetésre apellálás Íme a kereskedők egy szokásos fordulata:

- Nézze, nem tudom meddig tart még az akció, mennyi van még belőle! De biztos, hogy ez a legjobb ajánlat a piacon, és sajnálni fogja, ha lemarad róla!

Ha szükségünk van a termékre, és tényleg ez a legjobb ajánlat a piacon, akkor semmi kétség, meg kell venni. De vajon tényleg ez a legjobb ajánlat? Ezt úgy lehet eldönteni, hogy végignézzük a kínálatot. A kereskedő arra céloz, hogy erre nincs idő, mert a termék bármikor

elfogyhat. Mennyire valószínű, hogy az adott idő alatt elfogy? Ez attól függ, hogy mennyi van raktáron, és mennyire fogy. Az elsőt a kereskedő tudja, vagy tudhatná, a másodikra pedig adhatna valamiféle becslést, még ha durvát is. Ehelyett azonban gyakran pusztán az információ hiányára hivatkozik. ("A gépben nem látom, hogy hány darab van raktáron, csak azt, hogy van még a keresett típusból. És ki tudná azt megmondani, hogy mennyire fogy! Van, hogy egy félóra alatt hármat is elvisznek.")

Nem tudom, hogy elfogy-e. [Tehát bármikor elfogyhat.] (Ki nem mondott konklúzió.)

Ez az érvelés gyenge, a nemtudásra hivatkozás egyik esete, melyet később tárgyalunk. A piacot nem tudjuk végignézni, de a kereskedő sem ad valódi bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy tényleg ez a legjobb ajánlat. Annyit mond mindössze, hogy jobb lesz elfogadnunk, hogy tényleg ez a legjobb, különben rossz érzéssel kell számolnunk.

Ha nem fogadja el az ajánlatot, rossz érzése lesz. Az ajánlatot el kell fogadni.

Az érvelés nem nyújt valódi bizonyítékot amellett, hogy az ajánlat tényleg jó, és - mint az előbb láttuk - nem nyújt amellett sem, hogy kockázatos valódi bizonyítékokat gyűjteni. Mindkét érvelés gyenge. (Ettől persze mindkét érvelés konklúziója lehet igaz.)

A fenyegetésre hivatkozás hibáját követi el az az érvelő, aki nem indokolja, hogy egy cselekedet helyes vagy ésszerű, hanem megfélemlítéssel próbálja rákényszeríteni a másik felet, hogy azt csinálja, amit az érvelő mond. A fenyegetés lehet explicit vagy implicit.

Vitahelyzetekben a fenyegetéssel kikényszeríteni próbált cselekedet gyakran egy állítás elfogadása. Egy állítás elfogadása szempontjából logikailag mindig irreleváns a fenyegetés, hiszen a fenyegetés nincs tartalmi összefüggésben az állítással, csupán az állítás elfogadásával. Ezért a fenyegetés soha nem szolgáltat racionális alapot az állítás elfogadására, viszont nyomós pszichológiai ok lehet.

Másfajta cselekedetek helyessége vagy ésszerűsége szempontjából azonban a fenyegetés lehet releváns vagy irreleváns, a konkrét esettől függően.

Kocsiban: - Ne menj ilyen gyorsan, mert ha bemérnek, elveszik a jogosítványod!

A példában a vezetőt fenyegető szankciók ésszerű indokot szolgáltatnak a sebességkorlátozás betartására. "A bankjegyhamisítást a törvény bünteti!" - szerepel a figyelmeztetés minden papírpénzen, ami megfelelő és elegendő indok - erős érvelés - lehet amellett, hogy ne kezdjünk pénzhamisításba. Hasonlóan működik a cigarettásdobozon fekete keretben szereplő fenyegető felirat: "A dohányzás halált okozhat!"

A fenyegetés lehet nagyon áttételes, intellektuális és kifinomult is.

- Ahhoz pedig már nagyon ostobának kell lenni, hogy ezek után valaki ne lássa, hogy mi a helyzet. [azaz, hogy igaz, amit állítok.]

- Csak a legelmaradottabbak hisznek a teremtésben.

- A ma reggeli lapokból tudjuk, hogy ... .

- A csinos, sikeres, magabiztos harmincasok örömmel választják a függetlenséget, a szingli életformát.

Tehát ha nem akarunk ostobának, maradinak vagy tájékozatlannak látszani, akkor jobban tesszük, ha elfogadjuk az első három példában említett álláspontokat. Ha pedig nem szeretnénk gyengének tűnni, akkor a függetlenséget választjuk, vagy legalábbis teljes mellszélességgel támogatjuk azt.

A nyomásgyakorlás eszköze lehet önbecsülésünk, jó hírünk, szellemi és egyéb képességeink, illetve értékeink megkérdőjelezése abban az esetben, ha nem értünk egyet, vagy nem járunk el megfelelőképpen.

Az érvelések nemcsak azzal operálhatnak, hogy fenyegetik önbecsülésünket, jó hírünket, a képességeinkről kialakult képet, hanem azzal is, hogy "beígérik" mindezek javulását. Jutalom kilátásba helyezésével is lehet motiválni egy cselekvést, esetenként még sokkal hatásosabban is, mint a fenyegetéssel. A jutalomra hivatkozás a pszichológiai motiváló tényező szempontjából éppen a fenyegetésre hivatkozás ellentéte, érveléstechnikai szempontból azonban a fenyegetésre apellálással kapcsolatban elmondottak érvényesek ezekre az érvelésekre is. Az érvelő jutalmazhat hízelgéssel, magasabb társadalmi csoporthoz tartozás érzésével, különböző sikerekkel. Néhány ilyet részletesebben tárgyalunk a következő szakaszban.

6.1.3. A többiekre hivatkozó érvelések Közvélekedésre apellálás

Gyakran nyomatékosítjuk azzal az álláspontunkat, hogy mindenki egyetért velünk.

- Köztudott, hogy a nők hisztisebbek, mint a férfiak.

Nem kapunk érveket amellett, hogy a nők hisztisebbek. Bár a "hisztisebb" kifejezés homályos, pontosítható oly módon, hogy az állítást pszichológiai vizsgálatokkal alá lehessen támasztani, vagy meg lehessen cáfolni. Ilyen vizsgálatok helyett azonban mindössze annyit tudunk meg, hogy mindenki így gondolja, hogy az állítással mindenki egyetért. Ha viszont mindenki egyetért vele, akkor az állítás igaz, és felesleges további érvekkel bajlódni.

- Az emberek világosan látják, hogy rosszabbul élnek, mint négy évvel ezelőtt. A bőrükön érzik a gazdasági válságot.

Az előbbihez képest, ebben a példában utalás történik valamiféle, a közfelfogást megalapozó közös tapasztalatra is. Nem csak azért kell elfogadni, hogy válság van, mert mindenki így gondolja, hanem azért is, mert ezt valamiféle közvetlen tapasztalat alapján gondolják így.

- Aki nem vak, látja, hova vezet ez a politika.

Ebben a példában fenyegetés is rejlik. Hiszen ha mindenki, aki nem vak, látja, hogy nem vezet jóra ez a politika, akkor vaknak kell lennie annak, aki nem így látja.

Ezek az érvek több okból is hibásak. Először azért, mert olyan álláspontról állítják, hogy általánosan elfogadott, ami nagy valószínűséggel nem az. Másodszor azért, mert implicite azzal támasztják alá az állítást, hogy mindenki egyetért vele. Holott, ha lenne is egyetértés, az sem garantálná azt, hogy a nők tényleg hisztisebbek, vagy hogy a politika hibás. Sok ember, vagy akár az összes is, ugyanúgy tévedhet, mint egy. Pusztán a vélemény elterjedtsége nem jelent garanciát. Harmadszor pedig azért hibásak ezek, mert a közvélekedésre hivatkozással feleslegesnek nyilvánítanak minden további indoklást, és lezárják a további racionális vitát, noha az adott állításokkal kapcsolatban sokféle bizonyítási és cáfolási lehetőség van.

A közvélekedésre apellálás hibát követi el az, aki egy álláspont indoklásaként - amelyik mellett egyébként más, releváns bizonyítékok is felhozhatók -, mindössze azt hozza fel, hogy a legtöbb ember egyetért vele. Szerkezete:

Az A álláspont általánosan elfogadott. A igaz.

Az állítást elfogadók számának növekedése semmiféle garanciát nem jelent az állítás igazságára nézve. Ugyanakkor nagyon jelentős pszichológiai nyomást jelent, ha a csoportunkban mindenki elfogad egy állítást. Nem szeretünk a véleményünkkel egyedül maradni. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy bizonyos helyzetekben az ember inkább még a saját szemének sem hisz, ha az alapján összeütközésbe kerülne a csoport által

elfogadott nézettel.

Bizonyos esetekben azonban helyénvaló a közvélekedésre hivatkozni.

Valaki kifogásolja, hogy a miniszterelnök külföldön a magyarok nevében, így az ő nevében is nyilatkozott. Válasz: - Általános elfogadott, hogy a kormányfő egész Magyarországot képviseli külföldön - minden magyar állampolgárt.

Az, hogy az álláspont általánosan elfogadott, valóban erős érv amellett, hogy a kormányfő külföldön az egész országot képviseli. Felosztás hibának tűnik viszont a következő lépés. Igaz, hogy az egész országot képviseli külföldön, de ebből nem következik, hogy minden egyes állampolgárt. Ez nem változtat azonban azon, hogy az első lépésben helyes a közvélekedésre hivatkozás.

Bizonyos állításokat ugyanis pontosan az tesz igazzá, hogy egy közösségen belül mindenki - de legalábbis a döntő többség - elfogadja őket. A cselekvések megítélése, önmagunk megszervezése olyan normák segítségével történik, amelyeknek alapja, hogy a közösség tagjai elfogadják őket.

Más is ezt csinálja Nem csak a közvélekedésre, hanem az általánosan elfogadott gyakorlatra is szoktunk hivatkozni.

Kocsiban: - Túl gyorsan mész, veszélyes. - Dehogyis! Mindenki ennyivel megy. Nézz csak körül!

A vezető szerint azért nem tekinthető túlságosan nagynak a sebesség, mert mások is ennyivel mennek. Az útviszonyoktól, az autótól stb. függ az, hogy a sebesség veszélyes vagy sem, és a közlekedési szabályok határozzák meg, hogy az adott sebesség megengedhető vagy túl nagy. Az, hogy mások mennyivel mennek, teljesen érdektelen. Egy eljárást vagy gyakorlatot általában nem tesz ésszerűvé, jogszerűvé vagy helyessé, hogy mások is ugyanazt csinálják.

A más is ezt csinálja hibát követi el az, aki azzal indokolja egy cselekedet ésszerűségét vagy helyességét, hogy mások is hasonlóan járnak el.

Sokan mások (a többség) az adott helyzetben C-t teszik. C helyes.

Ez a fajta következetés is lehet azonban erős, ha egy általánosan elfogadott gyakorlathoz való igazodásra utal.

- Ne tolakodj! Itt nem szokás tolakodni, látod, mások is kivárják a sorukat.

A szokásokat, és így az elfogadhatónak tekintett eljárást ebben az esetben valóban az határozza meg, hogy mások hogyan szokták csinálni.

A különbség a közvélekedésre hivatkozás és a más is ezt csinálja hiba között az, hogy az előbbi állításokra, az utóbbi pedig cselekedetekre vonatkozik. Mindkettőben azzal érvelünk, hogy valami általánosan elfogadott, de az előbbivel arra következtetünk, hogy egy álláspont igaz, az utóbbival, pedig arra, hogy egy cselekedet helyes vagy ésszerű.

A csoportnyomásra hivatkozás A közösséghez való lojalitás kétféleképpen szokott az érvelésekben megjelenni.

- A rendőrségi vizsgálat, persze, jogszerűnek tartja a rendőrök fellépését. Mi mást lehetne várni tőlük? Meg kell védeniük a mundér becsületét.

Ellenzéki szimpatizánsok egymás között: - A kormány négy év alatt csődbe vitte az országot. - Na, azért ez még nem csőd! Ne felejtsük el, hogy... - Már te is ezekkel vagy? Vagy csak bedőlsz nekik?

Vagy finomabb formában:

- Mint valamennyien tudjuk, a kormányfőt csak a hatalom érdekli.

Az első példában a beszélő szerint azért nem kell komolyan venni az álláspontot, mert megfogalmazója csoportnyomás alatt áll. Pusztán azért mondja, amit mond, mert a csoport, amelyhez tartozik, ezt várja tőle. Ez a következtetés azonban joggal kritizálható. Hiszen semmi biztosíték arra, hogy csak azért mondja. Lehet, hogy jó oka van elfogadni az adott álláspontot, miközben az történetesen egybeesik a testület elvárásával is. Ezt a változatot később tárgyaljuk az elfogultságra apelláló személyeskedés kapcsán.

A második példában, ezzel szemben, az első megszólaló azzal kívánja rávenni a társát álláspontjának elfogadására, hogy ha igazán velük van, akkor egyet kell értenie, ha pedig nem

ért egyet, akkor biztosan az ellenféllel van. A harmadik példában ugyanez történik, szelídebb formában. Mi valamennyien így gondoljuk, aki pedig nem, az nem is tartozik közénk. Ha tehát közénk akarsz tartozni, akkor el kell fogadnod a mi álláspontunkat.

Csoportnyomásra hivatkozás hibáról beszélünk akkor, ha egyéb információ nélkül pusztán azon az alapon kívánunk elfogadtatni egy álláspontot, hogy ez a csoporthoz tartozás feltétele.

A csoport által közösen vallott nézetek elfogadása valóban a csoporthoz tartozás feltételét jelentik. Könnyen kizárja magát a csoportból az, aki érzékeny pontokon, vagy gyakran tér el ezektől. Ettől azonban az adott nézet még nem feltétlenül helyes, illetve elfogadható.

6.2. A hitelességet érintő érvelések Akkor nevezzük hitelesnek a forrást, ha valószínű, hogy az általa előadott álláspont helyes. A forrás hitelessége tehát több-kevesebb alapot ad arra, hogy álláspontját elfogadjuk. Fordítva azonban nem igaz: a beszélő hitelességének hiánya nem jelzi, hogy az álláspont hamis (mint ahogyan a rossz érvelés, gyenge érvelés vagy legalább egy hamis premissza, sem jelzi, hogy az álláspont téves).

6.2.1. Személyeskedés A személyeskedés - a személy támadása - az egyik leggyakoribb érvelési eszköz, és egyben az egyik leggyakoribb érvelési hiba is. Kiemelt figyelmet érdemel azért is, mert a személyeskedésre érzékenyek vagyunk, és általában visszautasítjuk. Ezért azután gyakran ott is kikérjük magunknak, ahol a személyeskedés nem hibás. Míg a többi érvelési hibánál az a probléma, hogy nem ismerjük föl, hogy hibás az érvelés, a személyeskedés esetében ennek ellenkezője is előfordul: akkor is visszautasítjuk a személyeskedést, amikor pedig az nem hibás. A személyeskedés - hasonlóan a később tárgyalandó tekintélyre hivatkozáshoz - végső soron a hitelességet érinti, egy olyan pszichológiai tényezőt, amelynek kulcsszerepe van a meggyőzésben. Ez magyarázza, hogy a személyeskedés általában nagy pszichológiai meggyőző erővel rendelkezik.

A vitában a személyeskedés azt jelenti, hogy a partner álláspontja vagy érvelése helyett a személyét kritizálják. Szavahihetőségét, hozzáértését kérdőjelezik meg, jellembeli hibáira vagy olyan körülményeire mutatnak rá, amelyek alapján kétségbe vonható az illető hitelessége és, ennek folyományaként, a vitaképessége az adott témában, vagy esetleg általában.

A személy támadására épülő érvelésről, röviden személyeskedésről beszélünk, amikor a másik személyét, gyakorlatát, szándékait kritizálják, és e kritika alapján utasítják el az illető álláspontját, érvelését. A személy támadásának a továbbiakban csak az ilyen, érvként megjelenő formáit tárgyaljuk. Ez azonban nem lényeges korlátozás a racionális viták esetében. Hiszen a racionális vitában a felek feladata, hogy megmutassák, álláspontjuk jobb/helyesebb, mint a másiké. Ezért a másikat támadó megjegyzések, jóhiszemű interpretáció mellett, további implicit állítások feltételezésével, általában értelmezhetők úgy, mint a másik álláspontjának, érvelésének gyengeségére utaló információk.

Minden fajta személyeskedés esetén felmerülhet, hogy látszólag nem követ el személyeskedés hibát az, aki csak mintegy megemlíti, hogy a másik fél ilyen vagy olyan negatív, és ezért kritizálható jellemzőkkel rendelkezik, de nem kíván ebből semmiféle következtetést levonni érvelésére vagy álláspontjára nézve. A következtetések levonását mintegy a hallgatóra bízza.

Két kolléga egy harmadik javaslatát vitatja meg. Az egyik támogatja, a másik ellene van, majd egy ponton ez utóbbi azt mondja: - Különben is, emlékszel, hogy a múltkori értekezleten milyen csúnyán nekiment Jóska javaslatának.

A racionális vitában azonban egy ilyen látszólag mellékes megjegyzést is személyeskedés hibának kell tekinteni. A pragmatikai szabályok figyelembevételével ugyanis a személyt támadó megjegyzéseket implicit érvekként kell értékelni. Hiszen amikor a beszélő kimondja a másikat bíráló megjegyzéseit, ezzel, a pragmatikai szabályok segítségével, egyben arra utal, hogy a megjegyzések relevánsak a vita adott pontján. Racionális vitában ez viszont azt jelenti, hogy a megjegyzés a másik álláspontjának vagy az érvelésének kritikája szempontjából releváns, vagy legalábbis a beszélő szerint annak kellene tekinteni. Tehát a fenti példában a beszélő megjegyzése a pragmatikai szabályok segítségével arra utal, hogy a kolléga korábbi viselkedése számít javaslatának elfogadhatósága szempontjából. Implicite azt sugallja, hogy a kolléga korábbi viselkedése javaslata ellen szól. Ez a személyeskedés nyilván hibás. A hiba nyilvánvalóvá tételét ilyen esetekben is nagymértékben segíti, ha az implicit állítást explicitté tesszük, azaz megfogalmazzuk. Enélkül, pszichológiai okokból, hajlamosak vagyunk az efféle mellékes megjegyzéseknek még akkor is jelentőséget tulajdonítani, ha egyébként érezzük, hogy valami nincs rendjén velük kapcsolatban.

A másik lehetőség a fenti példa értelmezésében, hogy a "különben is" kifejezést komolyan vesszük, és úgy értelmezzük, hogy a megjegyzést maga a beszélő is irrelevánsnak tartja az állásponttal kapcsolatban. Ekkor nem merül fel a személyeskedés hiba, ám a pszichológiai hatás kivédése végett ekkor is célszerű ügyelni arra, hogy ez az irrelevancia a vitában világossá váljon, és később se vegyük figyelembe az álláspont megítélésekor. Legjobb ilyenkor expliciten kimondani, hogy a javaslattevő minősíthetetlen korábbi viselkedése érdektelen.

Nagyon fontos, hogy logikailag csak akkor hibás a személyeskedés, amikor a másik álláspontjának kritikájaként értelmezhető. A racionális vita szempontjából azonban akkor is veszélyes a személy támadása, ha nyilvánvalóan irreleváns. Ilyenkor is alkalmas arra, hogy felkorbácsolja az indulatokat, veszélyeztetve a racionális vita feltételeinek teljesülését, esetleg veszekedéssé torzítva a vitát.

A személyeskedésnek négy fajtáját különböztethetjük meg aszerint, hogy az érvelő személlyel kapcsolatban milyen körülményt kívánnak az álláspontjának megkérdőjelezéséhez felhasználni. A személyeskedés irányulhat a másik fél

• lejáratására, • elfogultságának feltárásra, • következetlenségének bemutatására, • kompetenciájának kétségbevonására.

Végső soron minden személyeskedés célja, hogy a beszélő hitelességét, azaz szavahihetőségét és megbízhatóságát kétségbe vonja. Nagyon fontos azonban tisztázni, hogy ezt a fenti négy

közül milyen eszközzel kívánja elérni. Csak ennek ismeretében lehet ugyanis eldönteni, hogy az adott vitahelyzetben jogos vagy hibás a személy támadása.

A személy lejáratása

A személy lejáratása a törvényszéki tárgyalás típusú vita tipikus eszköze, bár előfordul két résztvevős vitákban is.

Ketten ülnek a tévé előtt, miközben a műsorban nyilatkozó azt fejtegeti, hogy miért kellene legalizálni a könnyűdrogok használatát: - Van abban valami, amit mond. - Ugyan már! Ez egy díler! Eljárás folyik ellene kábítószerrel való visszaélés miatt. Csak nem veszel komolyan egy bűnözőt!

A második megszólaló a nyilatkozó álláspontját és érvelését két úton támadja. Egyrészt explicit módon a másik lejáratásával: a nyilatkozó bűnöző, ezért az álláspontja/érvelése elfogadhatatlan. A személyeskedés nyilván hibás. Hiszen abból, hogy a nyilatkozó nagyon is elítélhető módon törvényt sértett (amennyiben ez bebizonyosodik), nem következik, hogy az érvelése gyenge, vagy állításai hamisak. Sőt, éppen ellenkezőleg! Ha valamilyen kapcsolat lehet az érvelő és az állításai között, az éppen az, hogy a díler esetleg speciális ismeretekkel rendelkezik a kábítószerek használatáról, és ezért szakértőnek számíthat a legalizálással kapcsolatos bizonyos kérdésekben.

A személy lejáratása típusú személyeskedésről beszélünk, amikor az érvelő álláspontját/érvelését az alapján utasítjuk el, hogy az érvelő maga valamilyen negatív tulajdonsággal vagy körülménnyel rendelkezik (például negatív erkölcsi tulajdonság, motiváció, viselkedés, szokás, szociális jellemző, csoporthoz tartozás, korábbi viselt dolgai stb.). Általános szerkezete:

X személy N negatív tulajdonsággal vagy körülménnyel rendelkezik. Tehát az X által védett A állítás hamis/helytelen. Vagy: Tehát az X által előadott érvelés hibás.

A személy lejáratása általában hibás érvelési eszköz. Az érvelő hiteltelenségét bemutató premisszák általában gyenge, de pszichológiailag annál hatásosabb érvelést eredményeznek. Vannak esetek azonban, amikor a személyeskedés nem hibás: amikor a beszélő tulajdonságai, viselkedése, vagy motivációi igenis relevánsak álláspontja szempontjából.

Például X jelölt a választási vitában arról akarja meggyőzni a választókat, hogy ő maga és pártja kizárólag a választók érdekeiket tartja szem előtt, és fogja képviselni, és erre a párt korábbi ciklusban végzett tevékenysége, valamint a párt programja alapján hoz fel érveket. Ellenfele erre azzal válaszol, hogy X milyen busás hasznot húzott korábbi képviselői tevékenységéből. A műsorvezető viszont azzal reagál Y megjegyzésre, hogy felszólítja a feleket, maradjanak a programok megvitatásánál, és kerüljék a személyeskedést.

Ezúttal Y megjegyzése releváns. Ha X sajátzsebre dolgozott, akkor ez önmagában bizonyítja, hogy nem csak a választók érdekeit képviseli, következésképpen, hogy X álláspontja hamis. Érdemes megjegyezni, hogy a valóban súlyos ellenvetést a műsorvezető pusztán azzal elhárítja, hogy Y megjegyzését - hibásan - személyeskedésnek minősíti. Holott a

személyeskedés ezúttal nem hibás, mert a beszélő álláspontja és a kritizált tulajdonság között tényleg van összefüggés. Az elítélhető tulajdonság valóban alapot ad az álláspont kritikájára.

Nem hibás tehát a személyeskedés, ha az érvelő tulajdonságai vagy körülményei tényleg logikailag összefüggnek az álláspontjával, ha ezek relevánsak az álláspont elfogadhatóságára, helyességére nézve. Röviden: ha X N tulajdonsága releváns az A állítás igazsága szempontjából. Ilyenkor éppen az a hiba, ha a személyeskedést hibásnak tekintjük, és a személy támadására alapuló kritikát pusztán azért visszautasítjuk, mert személyeskedés történt.

Mivel a személy megbízhatósága, kompetenciája, becsületessége, szavahihetősége, következetessége, személyes érdekein túlmutató hatalomgyakorlása és egyéb hasonló jellemzői a társas életben gyakran meghatározó jelentőségűek, ezért sokszor releváns lehet a személyeskedés. Például nyilvánvaló a jelentősége a politikában. Hiszen a választási kampányokban előadott érvelések kimondott vagy ki nem mondott végső konklúziója, hogy a versengő jelöltek közül az egyikre érdemes szavazni, nem pedig a többire. Hogy az egyik jelöltre voksoljunk, annak egyik racionális indoka lehet az, hogy a jelölt megbízhatóan teljesíti ígéreteit, kompetens az ügyek intézésében, becsületesen képviseli a választók érdekeit, nem fogja hatalmát korrupt módon saját hasznára fordítani, stb. Ezek pedig pontosan azok a kérdések, amelyek a személyeskedés során felmerülnek. Látható, hogy a jelöltek egymásra irányuló támadásai nem irracionális elemei a választási kampányoknak. Ugyanakkor világos az is, hogy a választás szempontjából a személy nem minden jellemzője (tulajdonsága, gyakorlata, korábbi cselekedete stb.) egyformán releváns. Hogy csalja a házastársát, másképpen jelenti a személy megbízhatatlanságát, őszintétlenségét vagy becstelenségét, mint az, hogy korrupcióval vádolható, s ezért az előbbi kevésbé releváns a választás szempontjából, mint az utóbbi. A politikai küzdelmekben és más olyan esetekben, ahol az emberek hatalmat kapnak, a személyes kvalitások fontosak. Ennélfogva az ilyen tárgyú vitákban a személyeskedések erős érvelések lehetnek. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a személy minden támadása egyformán releváns lenne, hogy minden személyeskedés egyformán erős lenne. Csak azok szolgáltatnak erős érveléseket, amelyek a személy olyan jellemzőjét támadják, melyek a szóban forgó kérdés szempontjából relevánsak.

A személy lejáratása típusú személyeskedés hibás voltát úgy ellenőrizhetjük, hogy megkérdezzük, vajon az adott álláspont esetében számít-e az, hogy ki mondja. Az álláspont szempontjából releváns-e az álláspont előadójának kritizált tulajdonsága, gyakorlata. Ezt minden esetben ellenőrizni kell. Nem jogos visszautasítani egy kritikát pusztán azért, mert személyeskedésen alapul. A racionális vitában az érvelések a konklúzió igazságával kapcsolatos döntés eszközei. Ezért általában lényegtelen, hogy ki adja elő az érvelést, illetve az álláspontot. Kivételt képeznek azonban azok az esetek, amikor a konklúzió, vagy az érvelés tartalmi szempontból összefüggésben van a beszélővel. Ez utóbbi esetekben lehetnek helyénvalók a személy támadásán alapuló kritikák.

A személy elfogultságára hivatkozás

A drogok legalizálásáról szóló bevezető példában a második megszólaló egy másik, implicit módon is támadja a tévében nyilatkozó álláspontját. Arra utal, hogy a dílernek érdeke fűződik álláspontja elfogadtatásához. Ha pedig valakinek érdeke fűződik egy álláspont érvényre juttatásához, akkor ebből arra szoktunk következtetni, hogy biztosan csak azért védi, mert az érdeke így kívánja, és nem azért, mert ez a helyes álláspont. Ez a következtetés azonban gyenge. Abból, hogy valakinek érdeke fűződik az álláspont elfogadtatásához, nem

következik, hogy pusztán az érdekei miatt védi az álláspontot, és még kevésbé következik, hogy az álláspont hamis, vagy az érvelés rossz.

A személy elfogultságára hivatkozó személyeskedésről beszélünk, amikor az érvelő álláspontját/érvelését az alapján utasítjuk el, hogy az érvelő érdekei, vagy személyes motivációi alapján elfogult, és csak ezért védi az álláspontot. Magyarán: bár az érvelő úgy tesz, mint aki az igazságot keresi, valójában rejtett érdekei vezérlik. Általános szerkezete:

X személy elfogult. Tehát az X által védett A állítás hamis/helytelen. Vagy: Tehát az X által előadott érvelés hibás.

Az ilyen szerkezetű érvelések hibásak, hiszen pusztán az érvelő elfogultságából nem következik, hogy az álláspontja vagy érvelése hibás.

Amikor a vitában az egyik fél rámutat arra, hogy a másik elfogult, akkor arra utal, hogy a másik nem tekinthető a vitában semleges félnek, és ezért az egyik oldalt erőteljesebben képviseli, mint a másikat. Nem várható tőle, hogy kiegyensúlyozottan figyelembe vegye és mérlegelje a pro és a kontra érveket. Vagyis nem tekinthető egy ideális racionális vita szereplőjének, akit egyedül az igazság kiderítése vezérel. Ez valóban joggal feltételezhető például egy olyan személyről, akinek érdekei fűződnek egy álláspont érvényre juttatásához. Az a kérdés azonban, hogy mi következik ebből. Hiszen, egészen ritka kivételektől eltekintve, sohasem ideális racionális vitában veszünk részt. Nagyobb vagy kisebb mértékben mindig jelen van az érzelmi és az érdekkonfliktus, valamint esetleg a rivalizálás.

A jelentős elfogultság azonban valóban nehezíti a racionális vita egyes feltételeinek teljesülését. Ennek következtében tényleg jelent bizonyos kockázatot a racionális vita eredményessége, az igazság kiderítése szempontjából. Ebből adódik, hogy az elfogultság kritizálása jogos és indokolt lehet a racionális vita kereteinek védelmében. Ha az elfogultság jelentős, akkor jogosult lehet egy ilyen jellegű következtetés:

X személy elfogult. Tehát X nem pártatlan, nem objektív, nem tárgyilagos. Tehát X veszélyt jelent a racionális vitára.

Úgy dönthetjük el, hogy hibás-e az érvelő elfogultságát támadó kritika, ha megvizsgáljuk az érvelését, illetve ha megvizsgáljuk, hogy a vita során betartja-e a racionális vita szabályait. Ha a beszélő hevesen, dogmatikusan, vagy éppenséggel elvakultan, ám ugyanakkor gyenge indokok alapján véd egy álláspontot, akkor racionális vita feltételeinek biztosítása érdekében helyénvaló lehet az érvelő elfogultságára rámutatni.

Ám ekkor is hibás álláspontját pusztán azért elutasítani, mert az illető elfogult. Az elfogultság mindössze annyit indokol, hogy még kritikusabbak legyünk érvelésével szemben. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy az elfogultság gyakran jár együtt ésszerűtlen állásponttal, illetve érveléssel. De az érvelő elfogultsága nem zárja ki, hogy erős érvei is legyenek állítása mellett. Sőt, az is meglehet, hogy legalább részben azért elfogult, azért érvel például az elfogult vitatkozóra jellemző hevességgel, mert ésszerű indokok alapján nagyon megbízhatónak találja az álláspontját.

Legalább ennyire figyelemre méltó az is - jóllehet nem tartozik a személyeskedés, mint érvelési hiba tárgykörébe -, hogy a beszélő érdekei, motivációi alapján fordítva is állást szoktunk foglalni. Ha egy büntetését töltő elítélt érvel amellett, hogy szigorítani kell a fogvatartás körülményeit, akkor hajlamosak vagyunk arra következtetni, hogy álláspontja elfogadható. Hiszen nyilvánvalóan érdekei ellen beszél, és mi más késztethetné őt erre, mint az igazság, vagyis az, hogy maga meg van győződve az igazáról. A hitelesség egyik legfontosabb forrása az, ha valakiről látszik, hogy álláspontja nem magyarázható érdekei vagy szándékai alapján. Ilyenkor gyakran következtetünk az álláspont helyességére abból, hogy az érvelő látszólag saját érdekei ellene beszél. Ez a következtetés ugyanolyan hibás, mint a fordítottja! Ugyanis abból, hogy nem tudjuk, hogy a beszélőnek milyen érdeke fűződhet ahhoz, hogy egy álláspontot védjen, nem következik, hogy nincs érdekeltsége benne. Továbbá, ha tényleg nem érdekelt az álláspont elfogadtatásában, abból sem következik semmi az álláspont helyességére nézve.

A személy következetlenségére hivatkozás Nézzük a következő tipikus példát!

- Kisfiam, a dohányzás nagyon ártalmas, károsítja a tüdőt, az ereket, és különösen veszélyes egy fejlődő szervezetre. Kérlek, ne dohányozz! - Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit a dohányzásról!

A gyermek arra mutat rá, hogy édesapja következetlen, és álláspontja összeegyeztethetetlen azzal, amit tesz. Ebből pedig implicite arra következtet, hogy helytelen az az álláspont, hogy a dohányzás káros az egészségre. Ez a következtetés azonban hibás. Való igaz, hogy egy racionális személytől elvárható: ha tudja, hogy a dohányzás káros, akkor ne dohányozzék. Ám abból, hogy valaki dohányzik, még nem következik, hogy a dohányzás nem káros az egészségre. A dohányzás egészségkárosító hatása biológiai kérdés.

Vajon jogos-e a gyermek ellenvetése, ha az apa érvelését úgy értelmezzük, hogy a konklúziója: a dohányzás nem kívánatos, elítélendő, vagy megengedhetetlen?

- Kisfiam, a dohányzás nagyon ártalmas, károsítja a tüdőt, az ereket, és különösen veszélyes egy fejlődő szervezetre. Ezért nem szabad dohányozni. Kérlek, te se dohányozz! - Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit a dohányzásról!

Nyílván abból, hogy az apa dohányzik, nem következik, hogy a dohányzás kívánatos, vagy akár csak megengedhető lenne. Még az sem következik, hogy ő ne ítélné el saját magát, amiért dohányzik. Talán szomorú, de tény, hogy szoktunk olyan dolgokat is csinálni, amit magunk sem tartunk helyesnek. Ettől azonban még ezek a dolgok nem válnak helyessé vagy megengedhetővé. Mindennek ellenére, a gyermek válasza ekkor már sokkal relevánsabb. Hiszen nehéz komolyan venni egy érték vagy norma melletti érvelést olyantól, aki az ellenkezője szerint viselkedik, vagyis maga sem veszi komolyan az adott értéket/normát.

Hogy ezt jobban megértsük, tekintetbe kell vennünk, hogy egy érvelés előadása egyszerre két dolgot jelent: logikailag egy állítás indoklását, beszédaktusként pedig ugyanennek az állításnak a hirdetését, védelmezését. Az apa érveket szolgáltat amellett az állítás mellett, hogy nem szabad dohányozni. Ezzel pedig végrehajt egy beszédaktust: védelmezi vagy hirdeti ezt az álláspontot. Állítása logikai szempontból kellően meg van indokolva (ha figyelembe vesszük azt az implicit premisszát, hogy értelmes ember tudatosan nem akarhatja magának a

dohányzásból adódó súlyos károkat). A beszédaktus ugyanakkor már sokkal nehezebben védhető. Azáltal, hogy védelmezi vagy hirdeti, hogy nem szabad dohányozni, elkötelezi magát amellett, hogy nem szabad dohányozni. Csakhogy ezen elkötelezettsége ellentmond annak, hogy dohányzik. Ez az ellentmondás alapot ad a beszélő kritizálására. Helyénvaló lenne, ha gyermek valami ilyesmit válaszolna:

- Apa, pont te mondod, amikor te is szívod! Ennyit rólad!

Viszont az elkötelezettség és a tényleges viselkedés közti ellentmondás nem alapozza meg az állítás (Nem szabad dohányozni.) kritikáját. Ráadásul a gyermek, ha valóban kritizálni szeretné ezt az állítást, nem érheti be a kritikával (mondjuk, még az sem lenne elég, ha az érvelésben sikerülne inkonzisztenciát kimutatnia), hanem elő kellene adni saját érvelését amellett, hogy szabad dohányozni.

Nézzünk egy másik példát az érvelő következetlenségét felmutató személyeskedésre!

- Butaság! A múlt héten még te is az ellenkezőjét mondtad.

Míg az előző példa az érvelő megnyilatkozása és a gyakorlata közötti inkonzisztenciára épült, addig jelen bírálat a beszélő állításai közötti inkonzisztenciára mutat rá. Nyilván sem a vitapartner eredeti, sem megváltozott álláspontjának elutasításához nem elegendő az, hogy a vitapartner hol ezt, hol azt állítja. Egy állítás igazsága mellett nem érv az, hogy korábban valaki szintén elfogadta (lásd erről a tekintélyre hivatkozást is); hamissága mellett pedig nem érv az, hogy aki most elfogadja, korábban tagadta.

Ám az álláspont váltogatása olyan következetlenség, amely alapot ad a bírálatra. Ráadásul ez a bírálat releváns a racionális vita szempontjából. Hiszen aki egy kérdés megvitatása során egymásnak ellentmondó állításokat fogad el anélkül, hogy álláspontjának megváltozását elismerné, az nem alkalmas vitapartnernek egy racionális vitában!

Összegezve: az érvelő következetlensége két dolgot jelenthet. Vagy arról van szó, hogy az illető bort iszik, és vizet prédikál, azaz elkötelezettségei ellentmondanak gyakorlatának. Vagy pedig arról, hogy váltogatja az álláspontját. Ellentmondás van az adott szituációban és a korábban képviselt álláspontja között. Mindkettő az álláspontot megfogalmazó következetlenségére mutat rá.

A következetlenség (ebben a két értelemben) nem ad alapot az álláspont elutasítására, és ezért hibás a következtetés:

X személy következetlen. Tehát X álláspontja hamis/helytelen.

Ám a következetlenség alapot adhat arra, hogy a partner viselkedését megkérdőjelezzük, hogy kétségbe vonjuk, hogy az illető úgy viselkedik, ahogy az a racionális vitában elvárható. Ennyiben lehet ésszerű eszköze a racionális vitának. Ezért az alábbi következtetés jogosult lehet:

X személy következetlen. Tehát X viselkedése hibás/helytelen. Vagy: Tehát X alkalmatlan racionális vitapartnernek.

Nagyon fontos, hogy a most tárgyalt következetlenség esetében nem a premisszák inkonzisztenciájáról van szó! Ha a premisszák között logikai ellentmondás van, akkor az egyik szükségszerűen hamis. Ebben az esetben az érvelés nem lehet helytálló vagy plauzibilis. A premisszák közötti inkonzisztencia tehát alapot ad, az érvelés - de nem az álláspont! - visszautasítására.

Vannak azonban olyan, érdekességnek számító kivételek is, amikor az érvelő következetlensége alapján maga az álláspont is ésszerűen kritizálható:

Ha nem volna semmi igaz állítás, akkor ennek az állításnak, hogy ti. "nincsen igaz állítás", szintén tévesnek kellene lennie. Ha pedig van igazság, akkor ez a tény maga megcáfolja azokat, akik efféle állításokat kockáztatnak meg, s velük minden tudományos fejtegetést lehetetlenné akarnak tenni.

(Arisztotelész Metafizika 1062b)

Egy lehetséges értelmezésben a szkeptikusokkal vitatkozó arisztotelészi szövegben két érvet azonosíthatunk. Az első szerint a szkeptikus tétel, miszerint nincsen igaz állítás, önmagára is vonatkozik, lévén maga is állítás. Ha viszont önmagára alkalmazzuk, akkor logikai inkonzisztenciára jutunk. Egy ellentmondásra vezető tétel viszont elfogadhatatlan. Ennek az érvnek semmi köze az érvelő következetlenségéhez, pusztán az álláspont logikai inkonzisztenciáján alapul.

A második - implicit - érv viszont már a szkeptikus álláspont védelmezőjének következetlenségén alapul, és a következőképpen rekonstruálható. Amikor valaki egy állítást kimond, akkor azzal, hogy kimondja, egyben arra utal, hogy igaznak tartja az állítást. Amikor a szkeptikus kimondja: "Nincsen igazság.", akkor ezzel elkötelezi magát amellett, hogy ez az igazság. Vagyis a kimondott állítás és a kimondással kinyilvánított elkötelezettség - az implicit állítás, amire a kimondással utal - ellentmond egymásnak. A szkeptikusok tételét és az ehhez hasonló állításokat nem lehet ellentmondásmentesen hirdetni. (Hasonló pragmatikai okokból még elfogadni sem lehet.) A mondott álláspontot hirdető szkeptikus álláspontjával szemben jogos lenne az inkonzisztenciára rámutató személyeskedés:

- Nincsen igaz állítás - mondja a szkeptikus. - De hiszen éppen te mondtál az imént egyet! Vagy talán hazudtál? Hogyan lehet komolyan mondani, és gondolni egy ilyen álláspontot?

A beszélő inkonzisztenciájára rámutató személyeskedés ugyan általában tényleg hibás, ha az álláspont elutasítására kívánunk belőle következtetni, de, mint az iménti példa mutatja, vannak kivételek. Ahhoz, hogy eldönthessük, hibás-e a beszélő következetlenségére rámutató személyeskedés, minden esetben meg kell vizsgálnunk, hogy milyen inkonzisztenciát jelent a következetlenség. Ennek elemzése a következő lépésekből áll:

1. Megfogalmazzuk, hogy az adott körülmények között a beszélő milyen állítások mellett kötelezte el magát (vagy milyen állítások mellett kellett volna az ésszerűség szabálya szerint elköteleznie magát). A cselekedetei milyen állítások elfogadására utalnak implicite.

2. Majd megvizsgáljuk, hogy ezek között milyen inkonzisztencia van, illetve, hogy 3. ez az inkonzisztencia milyen kritikát alapoz meg

o a beszélő általános megítélésével kapcsolatban,

o a beszélő racionális vitapartnerként való elfogadhatóságával szemben, illetve o esetleg a beszélő álláspontjával kapcsolatban.

A személy inkompetenciájára hivatkozás

A beszélő hitelességét egy vitában talán a legsúlyosabban az veszélyezteti, ha azt mondják rá, hogy nem ért a témához.

- Minek szól bele a katolikus egyház az abortuszkérdésbe!? Mit tudnak a papok erről, hiszen nekik nincs, és nem is lehet gyerekük.

Az elutasítás arra épül, hogy a vitapartner helyzetéből adódóan nem ért, nem érthet azokhoz a kérdésekhez, amelyekben állást foglal. A papok elvileg valóban nem rendelkezhetnek az abortusz közvetlen érintettjei által megszerezhető, az abortusz végrehajtásából vagy elmaradásából adódó tapasztalatokkal. Bizonyos szempontból tényleg nem számítanak szakértőnek. Ez azonban nem indokolja, hogy ezért nem is foglalhatnak állást a kérdésben. Ez csak azzal a feltevéssel tartható, hogy az abortusz pusztán a közvetlenül (esetleg potenciálisan) érintettek belügye. Ha azonban az abortuszt szélesebb társadalmi, jogi, erkölcsi és orvosi kérdésnek tekintjük, akkor ez a feltevés tarthatatlan.

Továbbá, semmiképpen sem alapozza meg a papok bizonyos tapasztalatainak a hiánya azt a következtetést, hogy álláspontjuk téves. Nyilván az álláspont helyességét az előadott érvelés értékelésével kell eldönteni, és nem abból kiindulva, hogy az érvelő milyen tapasztalatokkal rendelkezik. Jó érvelést előadhat az is, aki információit nem közvetlen tapasztalatokból, hanem máshonnan meríti.

Nézzük a következő példát!

- Milliárdos szocialisták, ugyan már! Hogyan képviselhetnék ezek a magunkfajta kisemberek érdekeit?

Ez az ellenvetés háromféleképpen értelmezhető. Tekinthető egyrészt úgy, mint ami a korábban tárgyalt következetlenségre mutat rá. A milliárdos elkötelezett a vagyon fontossága mellett, ez pedig ellentmondásban van a szocialista értékekkel és a kisemberek érdekeinek a képviseletével.

Másodszor, értelmezhető rejtett érdekekre utaló személyeskedésként. A milliárdosoknak megvannak a saját érdekeik, amelyek sokszor szemben állnak a kisemberek érdekeivel. Ezekben az esetekben a milliárdosok nyilván nem a kisemberek, hanem a saját érdekeiket fogják képviselni. Ha igaz az érdekütközésre vonatkozó feltevés, és igaz az, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, akkor ez, az érdekekre alapozott személyeskedés erős érvelést eredményez. Harmadszor, tekinthetjük úgy is, hogy a beszélő arra céloz, hogy a milliárdosok nem tudják, mi a kisemberek érdeke, ezért nem is tudják képviselni azokat. Ez utóbbi arra a feltevésre épül, hogy a kisemberek érdekeit csak a közvetlen tapasztalattal rendelkezők, vagyis csak a kisemberek ismerik. Ez nyilván téves: a milliárdos is ismerheti ezeket, és pusztán ismereteinek hiánya miatt nem kizárt, hogy képviselje. Nehéz belátni, hogy azért, mert valaki gazdag, ne lenne képes képviselni a kisemberek érdekeit, vagy fordítva, hogy kisemberként, ne tudná a gazdagok érdekeit képviselni.

Vegyük észre, hogy az ilyen homályos, többértelmű személyeskedések mennyire veszélyesek. Azt a látszatot keltik, hogy a személlyel kapcsolatos különböző problémák - az inkonzisztencia, a lappangó érdekek és a hozzá nem értés - egymást erősítik, és végül teljesen kiütik az álláspontot. Holott ez az "összes" személyeskedés együtt semmivel sem erősebb kritika, mint pusztán az érdekütközésre vonatkozó. A többi irreleváns.

Nézzük a következő gyakori esetet!

A tinédzser hosszasan érvel amellett, hogy miért nem akar a szülők által javasolt iskolába menni, amire válaszul az édesanyja azt mondja: - Nézd kisfiam, neked még nincs elég élettapasztalatod, hogy ebben a kérdésben helyesen tudj dönteni. Később majd te is belátod, hogy nekem volt igazam.

Természetesen lehet, hogy a szülőnek van igaza, és a gyermek ítéli meg rosszul, hogy mi lenne jobb a számára. A szülő válasza azonban nemcsak elégtelen annak megmutatására, hogy a gyermek téved, hanem irreleváns is. Ha a gyermek nem rendelkezik megfelelő ismeretekkel, akkor ez a gyermek érveléséből kell, hogy kiderüljön.

Az inkompetencián, hozzá nem értésen alapuló személyeskedés:

X helyzetéből adódóan, eddigi tapasztalatai alapján, nem ért a kérdéshez. Tehát X álláspontja hamis/helytelen.

A hozzá nem értésre épülő személyeskedés hibás a racionális vitában, leszámítva azt az esetet, amikor tekintélyre apelláló érveléssel áll szemben. Ugyanis a hozzáértésnek az érvelésből kell kiderülnie, és a hozzáértést bírálni az érvelés kritikáján keresztül lehet. Ha az érvelés plauzibilis, akkor nem lehet inkompetenciára hivatkozni, ha pedig az érvelés rossz, akkor felesleges. Egy állítás elfogadásával kapcsolatos döntés szempontjából ugyanis irreleváns, hogy miért rossz a mellette felhozott érvelés.

A személyeskedés pragmatikai és pszichológiai hatásai

A személyeskedés pragmatikai hatása rendszerint az, hogy a bizonyítás kényszerét a megtámadott személyre helyezi át. A személyeskedésre válaszolnia kell, meg kell megmutatnia, hogy az adott szituációban a személyeskedés hibás: hogy személyének támadása megalapozatlan, vagy pedig ennek alapján nem lehet álláspontját, érvelését vagy a vitaképességét kétségbe vonni. Ha nem ezt teszi, akkor ezzel mintegy elismeri a támadás jogosságát.

A személyeskedés pszichológiai hatásai közül hármat kell kiemelni. A személyeskedés a megtámadott személy hitelességét vonja kétségbe. A pszichológiai vizsgálatok szerint a beszélő hitelessége az egyik legfontosabb tényező a meggyőzés sikere szempontjából. Ez az

egyik ok, amiért a személy támadása a politikai vitákban olyan fontos szerepet játszik.

A személyeskedés ezért, pszichológiai hatását tekintve, az egyik legmeggyőzőbb érvelési fajta. Ennélfogva a hibás személyeskedés, amely ugyan irreleváns az álláspont vagy az érvelés kritikájának szempontjából, ám gyakran komoly pszichológiai meggyőző erővel bír, különösen veszélyes.

A személyeskedés második pszichológiai hatása abból adódik, hogy a személyeskedés általában az érzelmekre apellálás egyik formája is. A bírált tulajdonság, vagy az a tény, hogy valaki bort iszik, és vizet prédikál, általában erőteljes negatív érzéseket kelt. Ezek az érzések arra késztetnek, hogy a kritizált személy álláspontját is elutasítsuk.

A személyeskedés harmadik pszichológiai következménye, hogy felerősíti a vitatkozó felek közötti érzelmi konfliktust, és ezért a racionális vitát veszekedéssé alakíthatja. A személy támadása a veszekedés jellemző eszköze, és a megtámadottat gyakran készteti hasonló eszközökkel történő visszavágásra. Ha ez a folyamat eszkalálódik, akkor megszűnnek a racionális vita feltételei.

Mindezeket a pszichológiai hatásokat figyelembe véve, az adódik, hogy nagyon körültekintően kell eljárni mind a személyeskedés, mind pedig a személyeskedésre adott válasz esetén.

Válasz a személyeskedésre

A személyeskedésre háromféleképpen szoktunk válaszolni:

• a személy támadásával, • védekezéssel, • a személyeskedés visszautasításával.

Ha a személyeskedésre a partner támadásával válaszolunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy elszabadulnak az indulatok, megszűnnek a racionális vita feltételei, és a vita átalakul veszekedéssé. Ez a válaszadási stratégia a racionális vita várható eredménye szempontjából rossz.

Lehet azonban ésszerű a második stratégia, a védekezés. Ha a személyeskedés nem volt hibás, akkor ésszerű válaszlépés lehet, hogy további információk segítségével megkíséreljük kivédeni a személyeskedésben megfogalmazott kritikát. A nem hibás személyeskedések egyik eredménye általában éppen az, hogy a bizonyítás terhét a megtámadottra hárítják.

A fenti példában ésszerű lehet, ha a képviselőjelölt rámutat, hogy az említett esetekben semmiféle hasznot nem húzott képviselői tevékenységéből.

Emeljük ki, hogy a védekezés pszichológiai szempontból veszélyes, még akkor is, ha egyébként ésszerű. A kívülállók hajlamosak a védekezést a támadás indokoltságának jeleként értékelni. ("Lehet abban valami.", "Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél."). Különösen veszélyes a hitelesség szempontjából, ha a megtámadott a kritikát nem tudja visszautasítani, hanem mindössze annyit sikerül megmutatnia, hogy a személyét ért kritika irreleváns az álláspontjára nézve, hogy a személyeskedés hibás. Ezzel elismeri, hogy a személyét ért kritika megalapozott. Hiába követett el érvelési hibát a támadó, az ilyen módon jogosnak elismert kritika mindenképpen súlyosan csorbítja a megtámadott hitelességét.

Gyakran alkalmazzuk a harmadik stratégiát. Rámutatunk, hogy személyeskedés történt és hogy a személyeskedés a racionális vitában megengedhetetlen, a vita céljához, hozzánk, vitapartnerünkhöz, a szituációhoz, komoly emberhez stb. méltatlan eszköz. Amennyiben a személyeskedés hibás volt, úgy ez az eljárás ésszerű és pszichológiailag is hatásos. Ha a személyeskedés nem volt hibás, akkor maga ez a visszautasítás lesz érvelési hiba, mint erre

korábban láttunk példát. Ám pszichológiailag általában akkor is hatásos, mert a személyeskedést általában minden további megfontolás nélkül hibának tekintjük.

A személyeskedés visszautasítása során is csak ritkán fordul elő, hogy a személyeskedést, mint érvelést elemezzük, és ez alapján utasítjuk vissza. Pedig a racionális vitában ez lenne a korrekt eljárás. Ugyanakkor az elemzés során kiderülhet, mint az előző stratégia alkalmazásakor, hogy a személyt ért kritika nem jogosulatlan, és ezért az elemzés a megtámadott hitelességének csökkenését eredményezheti.

6.2.2. Tekintélyre hivatkozás A hitelesség szempontjából a személyeskedés ellentéte a tekintélyre hivatkozás. Az előbbi az álláspont képviselőjének hitelességét csökkenteni, míg az utóbbi növelni kívánja. Az előbbi a hitelesség kétségbevonásával kívánja az álláspont elutasítását megalapozni, míg az utóbbi, éppen fordítva, a hitelesség alapján kívánja elfogadtatni az álláspontot.

A tanulás folyamán és a megismerésbeli munkamegosztás miatt, kénytelenek vagyunk tekintélyekre hagyatkozni. Ezért a tekintélyre hivatkozás nagy jelentőségű, és gyakran legitim eszköz a racionális vitában. Amikor egy tekintélytől - például egy szakértőtől, fogorvosunktól, az építésztől, tanárunktól - elfogadunk egy tanácsot, állítást, szakvéleményt, adatot, akkor azért fogadjuk el, mert az illető ért hozzá.

Tekintélyre hivatkozásról beszélünk, amikor egy állítást azért tekintünk igaznak/helyesnek, mert egy tekintélyes személy állította.

A tekintélyre hivatkozás akkor ésszerű a racionális vitában, ha az állításra vonatkozóan közvetlen bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, a tekintély az adott terület szakértője, és a szakértők egyetértenek a kérdés megítélésében. Általános szerkezete:

X azt állítja, hogy A. X az adott terület szakértője, szaktekintélye. A szakértők egyetértenek A megítélésében. A (valószínűleg igaz/helyes.)

Ha vannak közvetlen bizonyítékok, akkor ezeket is fel kell sorolni. Ekkor a tekintélyre hivatkozás csak kiegészítheti ezeket, de önmagában nem elegendő.

A tekintély és a szakértelem viszonyítás kérdése. Egy ember lehet hozzáértő és tekintélyes egy kevésbé hozzáértőhöz képest, miközben nem számít annak másvalakivel szemben. Ha semmit nem tudunk az adott kérdésben, akkor egy tájékozott laikust is hozzáértőnek tekinthetünk, és olykor ésszerű lehet a véleményére támaszkodnunk. A szakértők pedig, hasonló módon, maguk is támaszkodhatnak még nagyobb szaktekintélyekre.

A szakértelem nagyon erősen egy, vagy néhány szűk területre korlátozódik. Még egy széles látókörű Nobel-díjas biológus sem lehet a biológia szakértője, hanem azon belül csak egy szűk részterületé.

A tekintélyre hivatkozás akkor szokott hibás lenni, ha

• az illető nem az állítással kapcsolatos terület szakértője, hanem az állítással kapcsolatban érdektelen szempontból szakértő vagy tekintély,

• a szakértők sem értenek egyet az állítás megítélésében, • a szakértő nem is azt állította, hogy A, • a szakértő elfogult, és az adott helyzetben nem szakmai álláspontot, hanem valamilyen

érdeket képvisel, • a szakértő azonosíthatatlan, vagy nincs is semmilyen tekintély, vagy szakértő a

háttérben, • a szakértő tekintélyét az állítás elleni érvek elhallgattatására használjuk fel.

Vegyük sorra ezeket az eseteket, és közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a fenti lehetőségek kombinációja is előfordulhat!

Rossz hivatkozás

Gyakran nem a megfelelő személyre hivatkozunk egy kérdésben.

Einstein, a nagy tudós is hitt Istenben. [Tehát hinni kell Istenben.]

Itt valódi szaktekintélyre hivatkozunk, csak éppen nem az adott kérdés szakértőjére. Einstein behatóan ismerte a fizika sok területét, de olyan kérdésben foglal állást, amely a szakterületén kívül esik, és amelyikben, egyéb információ híján, laikusnak tekinthető.

A KORPA müzli egészséges, tápláló és finom, ezért X olimpiai bajnok öttusázó is ezt eszi.

A sportoló bizonyította, hogy kiemelkedő öttusázó, és ezért méltán népszerű, de ennek semmi köze ahhoz a kérdéshez, amelyben implicit módon állást foglal a reklámban. A müzli ízét meg tudja ítélni, de abban a kérdésben laikus, hogy mennyire tápláló és egészséges.

A rossz (szakértőre, tekintélyre) hivatkozás hibáját követi el az, aki olyan tekintélyre hivatkozik, akinek a szakterületén kívül esik az adott állítás igazságának megítélése, vagy aki olyan, pusztán csak népszerű személyre hivatkozik, aki esetleg semmilyen kérdésben nem számít szakértőnek.

A tekintély annyira sokat jelent pszichológiailag a meggyőzés szempontjából, hogy gyakran a nyilvánvalóan rossz hivatkozások is meggyőzőek. Mintha az egyik területen megszerzett tekintély, szakértelem, teljesítmény átváltható lenne egy másik területre: aki az egyik területen tehetséges/kiváló, az a másikon is az. A tehetség, a kiválóság azonban messze nem univerzális. Ráadásul, még ha egy területen mutatott tehetség/ kiválóság tehetséget/ kiválóságot eredményezne is egy másikon, még ez sem jelentené azt, hogy az első területen megszerzett szakértelem, szakértelmet jelent a másikon is. Továbbá, gyakran az a látszat keletkezik, hogy a hivatkozott személy mégis kompetens, hiszen a vizsgált állítás igazi szakterületükkel mégiscsak valahogy összefügg. Einstein a természet titkait kutató gondolkodó, és Isten létének kérdése nyilván számtalan módon kapcsolódik a természethez, valamint elmélyült gondolkodást feltételez. A sportoló teljesítménye szempontjából pedig nagyon fontos, hogy mit eszik. Ezek az összefüggések azonban nem biztosítják, hogy hozzáértők a példákban szereplő állításokkal kapcsolatban.

Gyakran olyan esetben hivatkozunk tekintélyre, ahol senki sem tekinthető szaktekintélynek; vagy mert a kérdés túl sok területet érint, vagy mert olyan általános emberi kérdésről van szó,

ahol nincs olyan szakmai tudás, amely mindenki számára irányadó lehetne. Ez utóbbiak közé tartozik a vallási, politikai, morális kérdések többsége. A fenti példában Einstein már csak azért sem lehet szakértő az adott kérdésben, mert az istenhit nem olyan szakkérdés, amelyik eldönthető valamely terület beható ismerete alapján.

Ilyen esetekben is lehetnek tekintélyek, akiknek élete, bölcsessége, műveltsége, erkölcsi tartása, értékrendje, megfontoltsága, emberi kapcsolatai, vallási tapasztalatai és egyebek miatt adunk a szavára, akiknek a véleménye bizonyos helyzetekben elegendő indok saját álláspontunk kialakításához. Olyan kérdésekben is lehet ésszerűen tekintélyre hivatkozni, ahol nincs helye a szakértőre való hivatkozásnak. Bizonyos esetekben vallási kérdésekben is racionális lehet tekintélyre hivatkozni. A vitatkozó felek esetleg Einsteint is elfogadhatják tekintélynek a kérdésben, ha meg vannak győződve olyan emberi tulajdonságairól, melyek megalapozzák tekintélyét. De nem azért számít tekintélynek ebben a kérdésben, mert zseniális fizikus volt - amit mindenki tud róla, és amiért általában helytelenül hivatkoznak rá.

Egyoldalú hivatkozás

Bizonyos állítások megítélésében az egy szakmához tartozó szakértők sem értenek egyet.

- És mennyit kér ezért a házért? - Nézze, felbecsültettem bejegyzett, hivatalos ingatlanszakértővel. Tessék, itt a szakvélemény! Nézze át! E szerint az ingatlan értéke 34 millió. Tehát ennyi az ára.

Tételezzük fel, hogy a szakértő tényleg ért hozzá, nem volt elfogult, nem volt lefizetve, hanem legjobb szakmai meggyőződése szerint értékelte fel az ingatlant. Ekkor is lehet, hogy a vevő rosszul jár, ha elfogadja ezt a szakvéleményt. Az ingatlan értékbecslők ugyanis gyakran nem értenek egyet. Ha a vevő is kér egy szakvéleményt, akkor az lehet, hogy többre, de az is lehet, hogy kevesebbre becsüli az ingatlan értékét. Ezek után nyilván a vevő az ártárgyaláson csak akkor használja fel érvként az általa beszerzett szakvéleményt, ha az alacsonyabb értéket határoz meg, mint az eladóé. A szakértők közötti nézetkülönbséggel úgy lehet visszaélni, ha csak a számunkra kedvező szakértői álláspontra hivatkozunk.

Ez gyakran előfordul más helyzetekben is.

Kormányzati hivatalnok nyilatkozik a rádióban: - A mai napon publikált független szakértői elemzés szerint az infláció éves szinten 2,9 %-ra várható. Ez megerősíti előrejelzésünket.

Valóban megerősíti. Más a helyzet azonban, ha kiderül, hogy négy független és mértékadó gazdaságkutató műhely közül csak ez az egy adott a kormány számára kedvező adatot, a másik három előrejelzésében pedig magasabb érték szerepel.

Az egyoldalú (szakértőre, tekintélyre) hivatkozás hibáját követi el az, aki olyan kérdésben, amelyben a szakértők is különböző álláspontokat képviselnek, egyoldalúan, csak a számára kedvező szakértő álláspontjára hivatkozik, és azt úgy mutatja be, mintha egy szakterület általánosan elfogadott álláspontja lenne.

Ha egy terület szakértői, tekintélyei között nincs egyetértés, akkor az egyoldalú hivatkozás veszélye mindig fennáll. Ez úgy csökkenthető, ha több szakértőt kérdezünk meg, vagy tájékozódunk a lehetséges szakmai álláspontokról. Az egyik álláspontot képviselő tekintélyére

hivatkozó érvelések azonban ilyenkor mindenképpen gyengék. Ha pedig egy szakterületen az adott kérdésben egymásnak ellentmondó álláspontok is legitimek, akkor a szakértőre hivatkozás teljesen súlytalan.

A szakértő félreértelmezése

A szakértők gyakran bonyolultan, szakkifejezések segítségével, és főképpen sok feltétellel és finom megkülönböztetéssel körülbástyázva szoktak állást foglalni.

Kapunk egy röntgenleletet, amelyen szerepelnek az adatok, hogy ki, mikor, hol, kiről, milyen felvétel alapján készítette, valamint a szöveg: Térd, kétirányú felvétel: mindkét térdizületi rés megtartott. Az eminentiák kihegyesedtek. Traumás eltérés nem látszik. Ezt mi úgy értelmezzük, és számunkra a traumatológus is így fordítja le: szerencsére nincs törés.

A röntgenorvos azt állítja, hogy az ekkor és ekkor készült, ilyen és ilyen felvételeken traumás eltérés nem látszik. A szakvélemény sokkal kevesebbet állít, mint a belőle általunk készített értelmezés. Persze nem véletlenül: nem csupán valamiféle esetleges körülmény, például a szokásos zsargon használata eredményezi az óvatos megfogalmazást! Pontosan azért nem írja egyszerűen azt, hogy nincsen törés, mert szakértőként tudja, hogy pusztán az általa alkalmazott vizsgálati módszerrel a törés teljes (vagy legalább a traumatológiai kezelés számára elfogadható) bizonyossággal nem zárható ki. (Szemben azzal a bizonyossággal, amellyel például ránézésre megállapítható, hogy nincs nyílt törés.) Amikor átértelmezzük a szakértő szavait, akkor ennek következtében sokkal erősebb érvelést készítünk, mint ami a szakértő tudása és nyilatkozata alapján indokolt lenne.

A szakvélemény alapján Az általunk adott értelmezés alapján

Dr. X röntgen szakorvos, főorvos azt állítja, hogy ilyen és ilyen (kezdetleges) röntgentechnikával készült felvételeken traumás eltérés nem látszik. Tehát nincs törés.

Dr. X röntgen szakorvos, főorvos azt állítja, hogy nincs törés. Tehát nincs törés.

A szakvélemény alapján: Az első következtés jóval gyengébb, mint a második. A második nagyobb ereje azonban nem több, vagy meggyőzőbb bizonyítékból fakad, hanem csupán saját értelmezésünkből.

A szakértő félreértelmezése miatt hibás a tekintélyre hivatkozás, amikor a szakértő nyilatkozatát olyan módon fogalmazzuk át, hogy az átfogalmazott nyilatkozattal kapott következtetés - pusztán az átfogalmazásnak köszönhetően - erősebb, mint az eredetiből adódó következtetés.

Az értelmezés komoly problémák forrása lehet a racionális vitában (lásd rekonstrukció), és különösen veszélyes a tekintélyre hivatkozó érvelések esetén. Egy szakértő tekintélye alapján csak azt fogadhatjuk el igaznak, amit tényleg állít. A szakértők viszont gyakran fogalmaznak a felhasználók számára körülményesen. Ezért gyakran át kell fogalmazni a szakértő szavait, hogy állítását saját érvelésünkben felhasználhassuk. A tekintélyre hivatkozó következtetésekben tehát, a szakértő forrás és a laikus felhasználó viszonyából adódóan, gyakran és ugyanakkor veszélyes módon jelentkezik az értelmezés problémája. Azért

fordulunk szakértőhöz, mert nem értünk a kérdéshez, ennek ellenére gyakran kényszerülünk átértelmezni mondandóját, miáltal félreértelmezzük véleményét.

Ebből adódik, hogy amikor tekintélyre hivatkozó érveléssel találkozunk, akkor célszerű megnézni, hogy pontosan mit is mondott a szakértő, mert a tekintélye alapján csak saját állítása fogadható el, és nem az, amit a szájába adnak.

Elfogult szakértő

A szakértő - éppúgy, mint bárki más - számos különböző okból lehet elfogult. Az elfogultság oka lehet az érdek. Gyakran olyanok - például biztosítók, ügyvédek, érdekképviseleti szervezetek stb. - alkalmaznak szakértőket komoly tiszteletdíjért, akik érdekeltek egy állítás igazolásában, vagy elfogadtatásában. Ilyenkor nehéz függetlennek maradnia a szakértőnek, és, a megrendelő érdekeit figyelmen kívül hagyva, pusztán szakmai szempontok alapján kialakítani az álláspontját. A jogi gyakorlat tisztában van azzal, hogy a szakértőnek gyakran megbízója felé hajlik a keze, és ezért peres ügyekben mindkét fél hozni szokta a saját szakértőjét, akik rendszerint éppen ellentétes álláspontot képviselnek.

A szakértő elfogultsága még nem jelenti automatikusan az általa képviselt álláspont hamisságát. Adhat a szakértő a megbízójának tetsző szakvéleményt, mely ugyanakkor igaz, és szakmailag is a lehető legjobban megalapozott. A racionális állásfoglalást az veszélyezteti, ha a helyes álláspont helyett - bármilyen motiváció alapján - elfogult, szakmailag gyenge álláspontot képvisel a szakértő.

Az elfogult szakértőre, tekintélyre hivatkozás hibáját követi el az, aki olyan szakértőre hivatkozik, aki elfogult és szakmailag gyenge álláspontot képvisel, és álláspontját pusztán a szakértő szakmai tekintélyével kívánja megalapozni.

Egy másik, az anyagi érdekeltségből adódónál sokkal érdekesebb és nehezebben kivédhető elfogultság jelentkezhet akkor, amikor a szakértő saját szakmáját, szakterületét képviseli, amelyhez karrierje és elkötelezettségei fűzik.

A parlamenti bizottsági meghallgatáson megjelent atomenergetikai és biztonsági szakemberek egybehangzó szakvéleménye alapján az atomerőmű üzemideje biztonságosan meghosszabbítható.

Tegyük most félre azt a lehetőséget, hogy a szakértőket az erőmű üzemeltetésében érdekeltek kérték fel, és fizették! Ezek a szakértők valószínűleg akkor is elfogultak az atomenergia-ipar mellett, ha éppen az atomenergia felhasználást fenntartásokkal kezelő, vagy éppen elutasító képviselők kérték fel őket. Hiszen az intézményrendszer, amely képezte őket, és munkát ad nekik, az a szakterület, amelyet művelnek, azok a szakmai és munkahelyi csoportok, amelyekben az életüket élik, mind arra a feltevésre épülnek, hogy megfelelő körülmények biztosítása esetén (ami éppen a felsoroltaknak a feladata) az atomenergia biztonságosan, sikeresen, a köz javára hasznosítható. Ilyen és ehhez hasonló szakmai elfogultságban valószínűsíthetően osztoznak az atomenergetikai szakemberek, közös képzésük, közös tudásuk és társadalmi hovatartozásuk miatt. Azért érdekes esete a szakértői elfogultságnak a szakmai elfogultság esete, mert ez a fajta elfogultság csak kivételes esetekben kompenzálható más szakértők bevonásával. Hiszen valamennyiüket ugyanaz teszi elfogulttá, ami szakértővé.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fenti példában valójában két különböző kérdésről van szó. Ebben az összefüggésben két különböző módon értelmezhető az, hogy az atomerőmű biztonságos. Egyrészt jelentheti azt, hogy a baleset bekövetkezésének valószínűsége kicsi. (Ez persze még mindig homályos, de most tegyük fel, hogy szakismeretek segítségével pontosítható.) Másrészt, leegyszerűsítve, jelentheti azt, hogy kicsi a kockázat, hogy nyugodtak lehetünk felőle. A kettő közül csak az első szakkérdés, a második, legalábbis részben, nem az. Azt, hogy a baleset valószínűsége nagyon kicsi, szakismeretek, speciális tapasztalatok, modellek, kísérletek stb. alapján indokolni lehet. A második állítás azonban már magában foglalja azt is, hogy mennyire tartjuk aggályosnak a balesetek valószínűségének adott szintjét. Vagyis a második kérdés részben azon múlik, hogy ilyenkor mi várható (szakkérdés), részben viszont azon, hogy mennyire tartjuk veszélyesnek azt, ami várható (nem szakkérdés). Az utóbbi saját megítélésünktől függ. Annak eldöntése tehát, hogy a várható haszon megéri-e a kockázatot - amiben a parlamenti bizottságnak állást kell foglalnia -, már nem csupán szakmai kérdés, hanem az érintettek elgondolásain is múlik. Az utóbbiak szempontjából a szakértő is csak egy az érintettek közül. Ha ennek a kérdésnek az eldöntésekor szakértőre hivatkozunk, akkor hibás a tekintélyre hivatkozásunk, a rossz hivatkozás hibáját követjük el.

Azonosíthatatlan hivatkozás

A "szakértő" kifejezés önmagában is meggyőzőerővel rendelkezik.

- Te megeszed ezt a génkezelt paprikát? - Miért ne? Engem nem zavar. - Szakértők szerint a génkezelt élelmiszerek veszélyesek az ember számára.

A vitákban nagyon gyakori - sőt, ez az általános -, hogy minden további pontosítás nélkül hivatkozunk a szakértőkre. E mögött lehet egyszerű lustaság (lusták vagyunk megjegyezni vagy pontosan megadni, hogy kiről van szó) vagy tudatlanság (nem tudjuk, hogy valójában ki foglalt így állást). Ám lehet manipuláció is. Olykor nem is igazi szakértő az, akinek a véleményére hivatkozunk.

Akár mi legyen is a háttérben, az ilyen hivatkozás hibás. A tekintély állítását azért fogadjuk el, mert a személyt, intézményt, csoportot stb. kompetensnek tekintjük az állítás igazságának megítélésében. Gyakran mi közvetlenül nem ismerjük a szakértőt, és nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg tekintélynek számít a kérdésben, de megbízunk azokban a hiteles forrásokban, akik ismerik, és tanúsítják ezt. Ha azonban mindössze annyit tudunk a szakértőről, hogy a vitapartnerünk azt mondja róla, hogy szakértő, és partnerünk sem tud több információval szolgálni róla, akkor nem sok alapunk van elfogadni ennek a fantom szakértőnek az álláspontját. Ekkor csak azért kellene elfogadnunk az állítást, mert a vitapartner szakértők által elfogadott állításnak nevezi azt. De az érvelő oldaláról is veszélyes így hivatkozni. Mert ha neki sincsenek további információi a tekintélyről, és ő mondja meg, hogy ki számít tekintélynek, akkor hajlamos olyant választani, aki történetesen egyetért vele. Ilyen módon egy hibás körrel erősíti meg saját álláspontját.

Azonosíthatatlan tekintély esetén a tekintélyre hivatkozás számtalan, a korábbiakban elemzett módon lehet hibás. Lehet, hogy a szakértő nem is a kérdésnek a szakértője, lehet elfogult, lehet, hogy nem is ezt állította, lehet, hogy a szakértők között sincs ebben a kérdésben egyetértés, és végül előfordulhat az is, hogy semmilyen szakértő nincs az állítás mögött. Ha azonban a szakértő azonosíthatatlan, akkor mindez nem ellenőrizhető. Akkor pont a tekintély

hitelessége hiányzik a tekintélyre hivatkozásból, ami pedig egyedül tehetné ésszerűvé a tekintélyre hivatkozást.

Az azonosíthatatlan szakértőre, tekintélyre hivatkozás hibájával találkozunk, ha a forrás tekintélye az adott kérdésben nem derül ki, pusztán attól lesz tekintély, hogy az érvelő az adott érvelésben tekintélynek nevezi.

A tekintélyre hivatkozó érvelések kritikája

A tekintélyre apelláló érvelésekben kimutatott hiba nem ad alapot a konklúzió visszautasítására. Indokolja viszont, hogy további információk nélkül ne fogadjuk el az érvelést. Feljogosít bennünket arra, hogy kérdésekkel tisztázzuk a tekintélyre hivatkozás erősségét. Vagyis a bizonyítás kényszerét jogosan hárítjuk át arra, aki a tekintélyre hivatkozás eszközével élt. Hiszen a tekintélyre apellálás csak akkor kell, hogy meggyőzzön bennünket, ha a forrás tekintélyében egyetértünk, ha ez a közös alap része. A hibás tekintélyre hivatkozásokkal szemben gyakran jogosan és eredményesen alkalmazható a személyeskedés, mert eszközt szolgáltat a bizonyítás kényszerének áthárítására.

Nagyon fontos világosan látni a tekintélyre hivatkozás pszichológiai jelentőségét. Az elismert tekintélyre hivatkozás alkalmas arra, hogy belefojtsa a szót a másik félbe. Lám az én álláspontom mögött egy tekintély áll, te pedig alig értesz hozzá, nem vagy tekintély, hát akkor hogyan is vitatkozhatnál ezzel. Tanúsíts kellő alázatot, szerénységet a hozzáértőkkel szemben! (Erre utal a tekintélyre hivatkozás Locke által bevezetett latin neve is: argumentum ad verecundiam, azaz a kellő tiszteletre/szerénységre apelláló érv.)

Látni kell, hogy a tekintélyek előtt csak akkor kellene feltétlen meghajolni, ha feltételezzük, hogy csalhatatlanok. Csak ekkor lennének alkalmasak az ellenvélemény elhallgattatására. Ha azonban a tekintélyek sem csalhatatlanok, akkor az indokolt ellenvélemény mindig jogosult. Hiba tehát, ha a tekintélyből arra is következtetünk, hogy további vitánk helye nincs.

Nézzünk néhány kérdést, amelyek segítenek megítélni, hogy helyénvaló, vagy hibás a szaktekintélyre hivatkozás!

1. Valóban szaktekintély van az állítás mögött, vagy csak egy népszerű személyiség? 2. Azonosítható-e a szakértő, akinek a szaktekintélye alapján a neki tulajdonított állítás

elfogadható? 3. Mennyire tekintélyes, elismert az illető a saját szakterületén? 4. Az adott állítás igazságának megítélése a hivatkozott szakértő szakterületére esik-e? 5. Szó szerint hivatkoznak-e a szakértőre, vagy csak tartalmi hivatkozás van? Ha csak

tartalmi hivatkozás történik, akkor a szakértő állásfoglalásának értelmezése nem hagy-e figyelmen kívül fontos megkötéseket, bizonytalansági tényezőket, kivételeket, amelyek figyelembevétele pedig jelentősen gyengíti a szakértőre hivatkozó érvelést?

6. Egyetértés van-e a kérdésben az adott terület szakértői között? Eseti kivételek vannak, vagy széles körben elfogadott eltérő vélemények? Milyen természetű a vélemények közötti eltérés?

Azokban az esetekben, amikor nem szakmai, hanem általános erkölcsi, életvezetési stb. kérdésben kívánunk tekintélyre támaszkodni, a fenti kritikai kérdések megfelelő módosításokkal a tekintélynek a kérdés szempontjából releváns, általános emberi tulajdonságaira alkalmazandók.

6.3. Néhány további gyakori relevancia-hiba A következő érvelési típusok elsősorban azért hibásak, mert nem tesznek eleget a relevanciára vonatkozó logikai vagy pragmatikai követelménynek.

Három fajta irrelevanciát különböztetünk meg. (1) Globális vagy tárgy irrelevancia. (2) Lokális irrelevancia: (2.1) kérdés-felelet irrelevancia. (2.2) irreleváns premissza.

A racionális vita célja egy kérdés eldöntése, egy állítás helyességének megítélése. A racionális vita tárgya végső soron mindig úgy adható meg, igaz-e/helyes-e az A állítás. Ez az állítás mindig egy téma szempontjából fontos. A téma az az összefüggésrendszer, értelmezési keret, amely a tárgy értelmezését adja, ahonnan az információkat vesszük, és amely a tárggyal kapcsolatos döntés kereteit megszabja. A globális vagy tárgy irrelevancia olyan megjegyzésekre utal, amelyek nincsenek kapcsolatban a tárggyal, azaz nem segítik a racionális vita céljának megvalósulását.

A lokális irrelevancia ezzel szemben olyan megjegyzésekre utal, amelyek a vita tárgya szempontjából fontosak lehetnek ugyan, de nem megfelelőek a dialógus adott pontján, a szűkebb kontextusukban. A kérdés-felelet irrelevancia esetén a válasznak szánt állítás irreleváns, ha nem a kérdezett információt adja. Az irreleváns premisszák pedig nem alkalmasak annak az állításnak az alátámasztására, amelynek megalapozására szánják őket.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy csak az ebben a szakaszban felsorolt érvelési típusok mutatják az irrelevancia-hiba valamelyik formáját. Például a korábban tárgyalt érzelmekre apellálás különböző esetei is irrelevancia-hibát tartalmaznak. A most tárgyalandó érvelési hibáknak azonban ez az elsődleges ismertető jegye. Ezek a hibák azért szoktak a racionális vitában meggyőzőnek, de legalábbis elfogadhatónak tűnni, mert különböző pszichológiai tényezők következtében, nem vesszük észre az irrelevanciát.

6.3.1. Témaváltás A tárgy irrelevancia leggyakoribb változata a témaváltás. Ezt akkor követjük el, amikor, mielőtt a kérdés kellő megvitatása alapján állást foglaltunk volna, eltérünk a vita eredeti tárgyától, és más témára térünk át. A témaváltás általában úgy zajlik le, hogy egy érintőleges témára térünk át, vagyis egy eredetileg releváns megjegyzés kapcsán felmerülő új kérdést kezdünk el megvitatni, megfeledkezve az eredeti problémáról.

A témaváltás kudarcra ítéli a vitát, hiszen megakadályozza, hogy az eredeti kérdésben állást foglaljunk. A tárgytól elkalandozó, csapongó beszélgetés nagyon érdekes és termékeny lehet. Akkor jelent problémát, ha a vita tárgyában döntésre kellene jutnunk. Meglepő módon, a témaváltás gyakran észrevétlen marad a felek számára, és nem tűnik fel nekik, hogy már másról vitatkoznak.

Pszichológiai szempontból a tárgy irrelevancia leggyakoribb oka, hogy azt mondjuk, amit tudunk, amiről beszélni szeretnénk, és nem azt, ami előre viszi a vitát. Hajlamosak vagyunk

önfeledten követni spontán fölmerülő gondolatainkat, elfelejtkezve arról, vajon van-e közük a vizsgált problémához. Ráadásul a témaváltás figyelemeltereléssel is elérhető!

Gyakorló szülők, bölcsődei gondozónők és óvó nénik gyakran alkalmazzák ezt a technikát, amikor a gyerek makacsul ragaszkodik valamihez. Ilyenkor bedobnak valami érdekes témát, ami eltereli a gyerek figyelmét, és elfelejti, amit az illető nem akar teljesíteni.

A vita eltereléséről akkor beszélünk, amikor azzal kerüljük el, hogy az álláspont vagy az érvelés gyengéi kiderüljenek, illetve azzal kerüljük el a kritikát, hogy eltereljük a beszélgetés fonalát, témát váltunk. Az elterelés két leggyakoribb eszköze, hogy olyan érintőleges témát dobunk be, amelyik a másikat érdekli, vagy olyan provokatív kérdést, megjegyzést fogalmazunk meg, amelyik a másikat érzelmileg felkavarja, és ezzel a figyelmét leköti. Az elterelésre kitűnően alkalmasak a meghökkentő kérdések és a személy különböző támadásai.

Ha ügyesen csinálják, akkor nemcsak az ilyen módon védett álláspont gyengéi és a beszélgetés fonalának elterelése marad észrevétlen, hanem később már mindenki a trükköt alkalmazó szája íze szerint emlékezik a vitában kialakított álláspontra.

Amikor a gyerek ismét a korábbi kívánsággal áll elő, a szülő azt mondja: - Tudod már a múltkor is abban maradtunk, hogy... .

A témaváltás miatt a vita explicit lezárása elmarad, és ez a későbbiekben megkönnyíti feleknek, hogy a vitában kialakult álláspontokat utólag határozzák meg, vagy újraértelmezzék. Esetleg úgy tekintsenek egyes állításokra, mint amelyek kiállták a szigorú kritika próbáját, noha igazi megvitatásuk, kritikájuk elmaradt.

6.3.2. A tárgy figyelmen kívül hagyása A hiba esetén az érvelő nem vált témát, de érvelése (esetleg csupán néhány megjegyzése) nem a megvitatandó állítással foglalkozik, hanem csak egy ahhoz nagyon hasonlóval.

A képviselő módosító indítványt nyújt be a költségvetési törvényhez, amelynek értelmében növekedne a labdarúgás költségvetési támogatása. Módosító indítványát alátámasztandó, amellett érvel, hogy mennyire népszerű Magyarországon a foci.

Az adott szituációban a képviselőnek azt az állítást kellene védenie, hogy miért kell a focira az eredetileg javasoltnál többet fordítani. Az, hogy a foci népszerű Magyarországon, még egyáltalán nem indokolja, hogy a költségvetésből támogassuk. (Sok más dolog is népszerű - mobiltelefonálás, terepmotorozás stb. -, mégsem kap pénzt a költségvetésből, sok népszerűtlen dolog viszont igen.) Azt pedig még kevésbé, hogy a labdarúgás támogatására az eredeti előirányzatnál többet kell rá fordítani. Ezt a P állítást kellene az érvelésében indokolnia. Ehelyett ő azt, az ehhez felületesen hasonló, P' állítást védi, hogy a foci népszerű Magyarországon. Nyilván P'-t könnyebb indokolni, mint P-t. P' irreleváns (vagy legfeljebb nagyon kevéssé releváns) a vita tárgyával kapcsolatban, amelyet a helyzet határoz meg. Ám mégis, ha a képviselő P'-t jól indokolja, akkor az a látszat keletkezik, hogy az eredeti P állítást támasztotta alá.

A vita tárgyának figyelmen kívül hagyása hibát követi el az az érvelő, aki nem a vita tárgyát képező P állítás mellett vagy ellen érvel, ha nem egy attól független, ahhoz képest irreleváns,

de nagyon hasonló P' állítás mellett. Ha P'-t meggyőzően támasztja alá (cáfolja), akkor ezzel gyakran azt a látszatot kelti, hogy a P állítás valószínűleg igaz/helyes (hamis/helytelen).

6.3.3. Árnyékbokszolás A vitában gyakran előfordul, hogy félreértik a másik álláspontját, néha pedig szándékos félreértelmezéssel van dolgunk. Akár mi is a torzítás forrása, súlyos veszélyt jelent a racionális vitára.

- Ez a törvényjavaslat, ha elfogadjuk, azt hozza magával, hogy a bíróságoknak politikai kérdésekben kell állást foglalniuk, és nem tudnak pusztán jogi alapon ítélkezni, ami a feladatuk. A bíróságoknak ugyanis, a javaslat szerint, azt kell megítélniük, hogy politikai alapon nem üldöztek-e egyes bűncselekményeket vagy más ok miatt. - Meg kell, hogy védjem bíróságainkat. Mert a partnerem úgy látja, hogy a független magyar bíróság nem képes megállapítani azt, hogy amikor egy ÁVO-s a kihallgatáson agyonvert egy székkel egy embert, vagy amikor a Kossuth téren valaki tűzparancsot adott, akkor e bűncselekményeket milyen okból nem üldözték.

Az első érvelő álláspontja az, hogy a bíróságoknak jogi és nem politikai alapon kell ítélkezniük, ezért a bíróságoknak nem feladata, vagy nem szabad politikai kérdésben állást foglalni. A második érvelő viszont nem ezt, hanem azt az álláspontot támadja, miszerint a bíróságok nem tudnak, nem képesek politikai kérdésekben állást foglalni. Ennek nem sok köze van ahhoz, hogy bizonyos jogelméleti megfontolások szerint mit tekinthetünk a bíróságok feladatának, illetékességi körébe esőnek, és mit nem. Az első érvelő akár el is fogadhatja, hogy a bíróságok meg tudják ítélni, hogy politikai okokból nem üldöztek-e bizonyos cselekményeket. Ez semmit nem változtat azon, hogy nem illetékesek ennek megítélésében.

A második érvelő által támadott álláspont nem az első megszólaló álláspontja, noha könnyen összetéveszthető vele. Logikailag alapvető különbség van a kettő között. Egészen mást jelent az, hogy a bíróság (mint intézmény) nem illetékes bizonyos kérdésben dönteni, mint az, hogy a bíróság (mint konkrét személyekből álló testület) meg tud-e ítélni valamit. Az előbbi esetleg védhető jogelméleti megfontolások alapján, és ez független a második megszóló konkrét példáitól. Az utóbbi viszont a konkrét példák esetében nehezen védhető. A második fél által támadott álláspont tehát nem1csak különbözik az első fél álláspontjától, hanem jóval nehezebben védhető is.

Az árnyékbokszolás hibát az az érvelő követi el, aki eltorzítja a partnere álláspontját, és e torzított álláspont ellen érvel. A torzított álláspont rendszerint megtévesztésig hasonlít az eredetire, ám logikailag sokkal gyengébb, sokkal nehezebben védhető. Majd erről a torzított, gyenge álláspontról kimutatja a beszélő, hogy tarthatatlan, és ezzel azt a látszatot kelti, hogy megcáfolta a partnere álláspontját. Az árnyékbokszolás lényege, hogy nem a partner valódi álláspontjára vagy érvelésére reagálunk, hanem egy ahhoz hasonló, de sokkal nehezebben védhető álláspontra, vagy gyengébb érvelésre.

Az árnyékbokszolás logikailag mindössze egy irreleváns megnyilatkozás, s mint ilyen, egyszerűen figyelmen kívül hagyandó. Pragmatikai és pszichológiai szempontból azonban nagyon veszélyes, mert képes a racionális vitát teljesen félrevinni. Egyrészt, azt a látszatot kelti, hogy a másik álláspontot nagyon hatásosan cáfolták. Másrészt azonban, a

beszédhelyzetből adódóan, képes arra, hogy a beszélőt összezavarja. Ilyenkor ugyanis gyakran az történik, hogy az, akinek az álláspontját eltorzították, elkezdi védeni a szájába adott torzított álláspontot. Erre annál is nagyobb esély van, mert általában nem mondják ki a P' álláspontot - hiszen a vitában természetes, hogy a másik álláspont ellen érvelnek. Ezért csak az árnyékbokszoló érveléséből lehet kikövetkeztetni, hogy mi ellen érvelt, és csak ez alapján derülhet ki, hogy ellenvetései valójában nem az eredeti P, hanem a torzított P' álláspont ellen jók. Ráadásul a vita dramaturgiája szerint, ha az egyik fél támad egy álláspontot, akkor a másiknak védenie kell azt. Ezért azután gyakran a másik fél a saját eredeti álláspontja helyett elkezdi védeni a P' álláspontot, amelyik általában sokkal gyengébb, mint P, és ráadásul az érvelő nincs is felkészülve ennek védelmére. Ezek együttes hatásként általában ő maga is hozzájárul annak a hibás látszatnak a megerősítéséhez, hogy álláspontja tarthatatlan.

Történetesen a fenti vita is úgy folytatódott, hogy az első résztvevő elkezdte védeni a szájába adott álláspontot, hogy a bíróságok nem tudják megítélni, hogy politikai okból nem ítélkeztek-e egy-egy ügyben, és ráadásul példaként rögtön a Kossuth téri sortűz esetét hozta fel.

Nagyon gyakran megesik ez, amikor egy szóbeli előadás után a hozzászólásokban hangzik el a kritika. Az árnyékbokszolással, és különösen annak negatív pszichológia hatásaival szemben csak az segíthet, ha pontosan tisztában vagyunk a saját álláspontunkkal, azzal, hogy mi mellett is érvelünk. Ehhez pedig nagyon világosan kell megfogalmazni azt. A vita során pedig mindig figyelni kell, hogy az ellenérv valóban a mi álláspontunkra vonatkozik-e. Ha az ellenérvben a ki nem mondott konklúzió, a kétértelműség, vagy a homályosság miatt a félreértés/félreértelmezés gyanúja merül fel, akkor vissza kell kérdezni, és tisztázni kell, hogy mi ellen érvelt a partner. Ha ez nem a mi álláspontunk, akkor ezt a tényt tegyük nyilvánvalóvá, és mutassunk rá, hogy saját álláspontunk szempontjából az előadott ellenérvek irrelevánsak.

Vegyük észre a hasonlóságot az utóbb tárgyalt két hiba között! A tárgy figyelmen kívül hagyása esetén az érvelő saját konklúziója irreleváns a vita tárgyával kapcsolatban. Ehhez nagyon hasonlít az árnyékbokszolás. Itt azonban az árnyékbokszoló konklúziója nem egy kívülről adott tárgyhoz képest irreleváns, hanem az általa cáfolni kívánt állásponthoz képest. Ráadásul a szituáció gyakran olyan, hogy az eredeti álláspont védelmezője is tárgy irrelevanciát követ el. Figyelmen kívül hagyja az eredeti P álláspontja által kijelölt tárgyat, és elkezdi védeni a szájába adott új P' álláspontot. Ezért joggal tekinthetjük az árnyékbokszolást a tárgy figyelmen kívül hagyása hiba egyik esetének. Veszélyessége miatt azonban érdemes megtartani számára a külön elnevezést!

Az eddig tárgyalt három hiba, a témaváltás, a tárgy figyelmen kívül hagyása, valamint az árnyékbokszolás, mind globális irrelevancia-hibák voltak. A következők lokális irrelevancia-hibák lesznek. Olyan érvelésekről lesz szó, amelyekben a premisszák nem megfelelő információkat tartalmaznak a konklúzió alátámasztásához, irrelevánsak a konklúzió szempontjából.

6.3.4. Mások még rosszabbak A hibás érvelések egy gyakori módja, amikor a következetességet a rossz dolog, a helytelen, megnyilvánulás elfogadásában kérjük számon.

- Szörnyű ez a műsor. - Semmi baj a Való világgal, vannak ennél rosszabb műsorok is.

Azon az alapon próbálja meg védeni a kritizált műsort, hogy más hasonlóan rossz, vagy még rosszabb műsorok futnak a televízióban.

A mások még rosszabbak hiba esetében egy rossz, kritizált dolgot azon az alapon próbálnak védeni, elfogadhatónak beállítani, hogy még rosszabb dolgok is előfordulnak, illetve, hogy más, még rosszabb dolgokat elfogadunk.

Figyeljük meg, hogy a második megszólaló megnyilatkozásából következik, hogy maga is elismeri: a műsor rossz. Ebben az esetben viszont a helyes konklúzió az, hogy a műsorral mégis csak van valami baj, nevezetesen, hogy rossz. Nem következik viszont a második megnyilatkozásból, hogy a még "ennél rosszabb műsorok" tényleg elfogadhatók lennének, azaz ne lenne semmi baj velük. Pedig az érvelés csak akkor támasztja alá a konklúziót, ha ezt a feltevést elfogadjuk. Ha helyes is ez a feltevés, akkor is hibás az érvelés, ugyanis rossz gyakorlat esetén nincs semmi értelme a következetességre hivatkozni. Valami rosszat nem lehet csak azért elfogadni, mert más rosszakat elfogadunk, vagy legalábbis kénytelenek vagyunk velük együtt élni. A következetesség nem lehet hivatkozási alap a rossz gyakorlatok szaporításához.

A mások még rosszabbak egyik gyakori változata a következő:

- Van egy adományvonal: ahányszor felhívod, annyiszor száz forintot utalsz át a telefonszámlán keresztül a hajléktalanoknak. Adni kellene nekik egy ezrest, az tíz hívás. - Miért pont a hajléktalanoknak? Nem tudom, miért vagy úgy oda értük, amikor annyi rászoruló ember van ebben az országban. Azoknak mindnek kellene adni.

A ki nem mondott konklúzió, hogy ha a többieknek nem adsz, akkor a hajléktalanoknak se adj. Következetlenség alapos indoklás nélkül kiemelni a hajléktalanokat, és más elbánásban részesíteni őket, mint a többi rászorulót. A következetesség nevében tehát ne tegyünk semmit. Ez utóbbi megállapítás nyilván abszurd. Természetesen következetlenség alapos indoklás nélkül kivételt tenni a rászorulók egy csoportjával, a többiek rovására. Viszont van alapos indoklás! Nevezetesen az, hogy valahol el kell kezdeni, és a források nem elegendőek ahhoz, hogy mindenkin segíteni lehessen. A szűk forrásokkal segíteni kell valakiken, akkor is, ha ez csak megkülönböztetés árán lehetséges. A források szűkössége ugyanis mindenképpen megkülönböztetést von maga után, kivéve azt az abszurd esetet, amikor inkább nem teszünk semmit. Ugyan valóban szerény az indoklás arra vonatkozóan, hogy miért pont itt kezdjük a segítséget - mert most erre van alkalom.

6.3.5. Felosztás hiba - kompozíciós hiba A részek és a belőlük felépülő egész között tévesen feltételezett viszony eredményezi a felosztás hibát és a kompozíciós hibát.

- A mezőgazdaság évek óta gyengén teljesít. Tehát, úgy tűnik, a gazdák nem állnak a helyzet magaslatán. De tüntetni azért tudnak, ahelyett, hogy inkább dolgoznának!

A mezőgazdaság gyenge teljesítménye nem támasztja alá azt az állítást, hogy a mezőgazdaságot alkotó részek, a gazdák, általában gyenge teljesítményt mutatnak. Még azt sem, hogy a gazdák speciális szempontból gyengék, nevezetesen, hogy rosszul gazdálkodnak. Itt két probléma merül fel. A mezőgazdaság mint ágazat teljesítménye sok tényezőtől függ: az időjárástól, a gazdálkodási feltételektől, a mezőgazdasági termékek világpiacától, stb. Másrészt, ha a mezőgazdaság problémáit a gazdálkodók idéznék is elő, akkor sem következne, hogy minden gazda, vagy akárcsak a gazdák többsége a felelős - különösen nem, hogy a tüntetők lennének a felelősek. Megtörténhetne például az is, hogy néhány nagy termelő, a gazdálkodók maroknyi csoportja idézi elő a gazdasági problémákat.

A rész és az egész között egy további, tévesen feltételezett kapcsolatra világít rá a következő példa.

A nyúl szapora állat, tehát a nyúlgerinc szapora állat.

Az egész tulajdonsága ebben az esetben értelmesen nem is alkalmazható annak valamely részére, mert az egész minőségileg más, mint az alkotórészek.

Felosztás hibát követ el az az érvelő, aki az alapján, hogy az egész rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, arra következtet, hogy az egész minden része rendelkezik ugyanazzal a tulajdonsággal.

Míg a felosztás hiba esetén az egész tulajdonságából következtetünk a részek tulajdonságára, addig a kompozíciós hibánál fordítva járunk el. A részek rendelkeznek egy bizonyos tulajdonsággal, és ennek alapján következtetünk, arra, hogy az egész is rendelkezik ugyanazzal a tulajdonsággal.

Mindkettő a rész-egész viszony téves felfogására épül. Nem veszi figyelembe, hogy az egész általában nem pusztán a részek összessége, és ezért az egyik tulajdonsága általában nem vihető át minden további nélkül a másikra.

A felosztás hiba általános szerkezete A kompozíciós hiba általános szerkezete

• Az e egész x részekből áll. • e rendelkezik F tulajdonsággal. • Tehát minden x rendelkezik F

tulajdonsággal.

• Az e egész x részekből áll. • Minden x rendelkezik F

tulajdonsággal. • Tehát e rendelkezik F

tulajdonsággal.

Az ilyen következtetések nagyon gyakran hibásak, azonban nem mindig! Nem minden, az egész (a részek) bizonyos tulajdonságából a részek (az egész) hasonló tulajdonságára történő

következtetés hibás. Például:

A világ elemi részekből áll, tehát ez a szék is. A ház minden oldala sárga, tehát a ház sárga.

Minden esetben meg kell vizsgálni, hogy a szóban forgó tulajdonság szempontjából az adott rész-egész viszony milyen összefüggést alapoz meg a részek tulajdonsága és az egész

ugyanolyan tulajdonsága között.

6.3.6. A következményekre apellálás Nézzük a következő filozófiai érvet!

Ha a világ determinisztikus, azaz a világ valamely állapota alapján a természeti törvények egyértelműen meghatározzák a világ állapotát bármely későbbi időpillanatban, akkor cselekedeteink és döntéseink is meghatározottak. Ha nem tehetünk mást, mint amit teszünk, akkor nem vagyunk szabadok, és nem vagyunk döntéseinkért, cselekedeteinkért felelősek. Ekkor viszont nem jogos ezeket sem elítélni, sem megdicsérni. Ha viszont soha semmit nem lehet erkölcsileg vagy jogilag megítélni, akkor az erkölcs és a jog elveszti értelmét. Jog és erkölcs nélkül az élet abszurd, elfogadhatatlan. Tehát vissza kell utasítanunk a determinisztikus világ feltevését.

Röviden rekonstruálva az érvelést: a determinizmus tézise elfogadhatatlan következményekre vezet, tehát a tézis elfogadhatatlan. Meglehet, nem tetszene nekünk egy olyan világ, amelyben nincs sem erkölcs, sem jog, amelyben a cselekvéseknek nincs értéke, és minden cselekedet egyforma. Ebből azonban semmi nem következik arra nézve, hogy igaz-e az, hogy a világ determinisztikus.

Vegyük észre, hogy milyen nagy szerepe van a kétértelműségnek abban, hogy az érvelés az irreleváns premissza ellenére is jónak tűnik. Az "elfogadhatatlan", illetve a "visszautasítandó" kifejezések egyik jelentése az, hogy értékrendünkkel, elvárásainkkal összeegyeztethetetlen. Ha ebben az értelemben szerepelnének a konklúzióban, akkor nem is lenne semmi hiba. De a kontextus egésze alapján az érvelésbe a másik jelentésük illik bele, nevezetesen az, hogy egy állítás/álláspont nem igaz. Abból viszont, hogy egy állítás igazsága ellentétes elvárásainkkal, értékeinkkel, még nem következik semmi az állítás igazságára nézve. Lehet, hogy elvárásaink és értékeink alapján másmilyennek kellene lennie a világnak, de ezek miatt még általában nem lesz másmilyen. (Ebből csak az a banalitás adódik, hogy az igazság néha kellemetlen.) Gyakran nem teszünk világos különbséget egyfelől a kell, másfelől pedig a van/lesz között. Ez is hozzájárul a hiba kialakulásához.

A következményekre apellálás hibáját követi el az az érvelő, aki abból, hogy egy állítás igazságának milyen következményei vannak, következtet az állítás igazságértékére. Az érvelés variációi annak megfelelően, hogy a következményeket hogyan értékeljük:

Ha A hamis, akkor annak negatív következményei lesznek. A igaz.

Ha A igaz, akkor pozitív következményekkel számolhatunk. A igaz.

Ennek speciális esete a vágyteljesítő gondolkodás, amikor azok a pozitív következmények, amelyekre vágyom:

Azt szeretném, hogy A igaz legyen. A igaz.

A fenti két tényező (kétértelműség hiba, kell-van megkülönböztetés hiánya) mellett van még egy ok, ami miatt a következményekre hivatkozás esetenként a valóságosnál erősebbnek

tűnik, és gondos elemzést igényel. A probléma megértéséhez megint egy tipikus hallgatói érvelésből induljunk ki!

Az elégtelenre vizsgázó hallgató a következővel fordul a tanárjához: - Tanár úr, ha most ez a vizsga elégtelen, akkor engem kirúgnak az egyetemről. Ugye nem lesz elégtelen a vizsgám?

A hallgató szerint azért ne legyen elégtelen a vizsgája, mert annak (számára) elfogadhatatlan következményei vannak. Normális körülmények között a dolgozat értékelése szempontjából semmi szerepe annak, hogy mi a következménye a válaszok pontozása után kialakuló jegynek. Például, hogy örülni fog annak a hallgató, vagy sem. (Bár sokkal egyszerűbb lenne az értékelés, ha ez lenne a döntő szempont: a dolgozatot nem kellene elolvasni, csak ráírni a jelest.) Vegyük észre, hogy az érvelés ugyanakkor erősen apellál az érzelmekre is: szegény hallgató, most mi lesz vele!

Jobb az érvelés, ha úgy értelmezzük - valószínűleg a hallgató is így értette -, hogy a tanár cselekedetének a következményére hivatkozik.

- Tanár úr! Tudom, hogy ez a dolgozat nem éri el kívánt szintet, de méltányosságból mégis arra kérem, adja meg az elégségest, mert ha nem, kirúgnak. Kérem, legyen emberséges.

Míg egy állítás igazsága (ti., hogy a dolgozat elégtelen) szempontjából nem játszik szerepet, hogy mi a következménye annak, hogy az állítás igaz, addig egy cselekvés helyessége (ti., hogy elégtelent adunk) szempontjából a következmények valóban mérlegelendők. Itt a következményekre hivatkozás nem irreleváns. Más kérdés azonban, hogy milyen következményeket kell ebben a helyzetben figyelembe venni, és melyik mennyit nyom a latba. Az elégtelen ellen szól a hallgató által említett emberiességi szempont. Az ember nem akar rosszat másoknak. Mellette szól viszont, hogy ellenkező esetben a tanár csalást követ el. Ráadásul úgy, hogy csak bizonyos, rámenős hallgatóknál vesz figyelembe humanitárius szempontokat, másoknál nem, miközben a többieknek is lenne indoka. Ezzel hátrányos helyzetbe hoz másokat. A hallgató érvelése valóban egy mérlegelendő körülményre apellál, nem veszi azonban figyelembe a többi, szintén mérlegelendő körülményt. A hallgató második érvelése azért gyenge tehát, mert a premisszák nem elegendőek a konklúzió alátámasztásához.

A következményekre hivatkozás az állítások igazsága szempontjából irreleváns. A cselekvések helyessége szempontjából azonban gyakran releváns. Ilyenkor viszont annak a lehetősége merül fel, hogy nem elegendőek a premisszák, mert az érvelés nem mérlegeli az összes fontos következményt.

Foglaljuk össze azokat a tényezőket, amelyek szerepet játszhatnak abban, hogy a következményekre hivatkozó hibás érvelés erősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában.

• Kétértelműség szerepel benne. • Nem világos, hogy - irreleváns módon - egy állítás igazságának eldöntésének, vagy -

releváns módon - egy cselekvés megítélésének céljából hivatkozunk a következményekre.

• A kell és a van világos megkülönböztetésének a hiánya. • A következményre hivatkozás egyben az érzelmekre is apellál.

Más helyen tárgyaljuk, hogy ezek közül a kétértelműség, a homályosság és az érzelmekre apellálás önmagában is érvelési hiba lehet. Hasonló a helyzet a kell-ből a van-ra, vagy fordítva, a van-ból a kel-re történő következtetéssel. Általában már magában ez is érvelési hibának tekinthető.

6.4. Ahol nem elegendőek a premisszák: nemtudásra apellálás Néha hiányoznak az információk, és ebből kovácsolunk érvet.

- Azt olvasom a horoszkópomban, hogy a héten csupa kellemes dolog történik velem. - Ugyan már! Csak nem veszed komolyan!? - Nem látom be, miért ne függhetnének össze a dolgok ilyen módon is. Miért ne hathatna az égitestek mozgása az életemre?

Alaposabban megvizsgálva az érvelést, a horoszkóp komolyan vétele mellett az szól, hogy (1) az égitestek mozgása összefügghet az emberek sorsával (a lehet, hogy összefügg, itt azt jelenti, hogy logikailag nem kizárt) - ez feltehetően igaz -, és (2) a beszélő még nem kapott megfelelő bizonyítékokat arra, hogy ilyen összefüggés nem létezik. Még erősebbnek tűnő érvelést kapunk, ha az érvelőnek tulajdonítjuk azt a hallgatólagos premisszát is, hogy [3] a dolgok általában sokrétűen összefüggnek.

(1) és (2) premisszák csak együtt szólhatnak a konklúzió mellett; hasonlóképp, (3) ki nem mondott premissza is csak (2)-vel együtt tekinthető érvnek. Hiszen, az ellentmondások kivételével, egyetlen állítás esetében sem logikailag kizárt, hogy igaz; vagyis a logikai lehetőség, önmagában nem indokolja, hogy igaznak tekintsük. Tény ugyan, hogy sok minden sok mindennel összefügg, de ezért még nem veszünk komolyan minden logikailag lehetséges összefüggést. Ugyanis az is világos, hogy sok olyan dolog van, amelyek között lehetne, de nincs összefüggés. (Mondvacsinált összefüggések persze mindig teremthetők.) Végül is az érvelés mindkét ága ugyanazt mondja: valami lehetséges, és még nem bizonyították, hogy nem létezik. Világosan látszik, hogy ez mennyire kevés, ha tudatosítjuk, ugyanilyen módon a konklúzió tagadása mellett is érvelhetünk. Nincsenek perdöntő bizonyítékaink amellett sem, hogy az égitestek mozgása befolyásolja a sorsot, tehát nem befolyásolja.

A nemtudásra apellálás hibáját követi el a beszélő, amikor abból, hogy az álláspont ellen nincsenek meggyőző bizonyítékok, arra következtet, hogy az álláspont elfogadható. Általános szerkezete:

Az A állítást még nem cáfolták meg. A igaz.

Ugyanennek mintájára:

Az A állítást még nem bizonyították. A hamis.

A racionális vita szabályai szerint a beszélőnek két feladata van: indokolnia kell saját álláspontját, és bírálnia kell az ellene felhozott érveléseket. A nemtudásra hivatkozás esetében

a második feladatot teljesíti azzal, hogy rámutat nincs érvelés ellene - ha tényleg nincs ilyen. Ez a megállapítás releváns az álláspont értékelésével kapcsolatban. Azonban nem elegendő, mert ezzel még nem teljesítette az első feladatot. Már a pragmatikai szabályok nyilvánvaló megszegése miatt is nyilvánvaló, hogy általában hibás csupán a cáfolat hiányára hivatkozni.

Az érvelés hibás jellege ezen kívül az álláspontok mérlegelésének logikai szempontjai alapján is belátható. A racionális vitában aszerint választunk az álláspontok közül, hogy melyik mellett hozható fel jobb érvelés. A mérlegeléshez nem elegendő csupán azt megmutatni, hogy az állítás ellen nincsenek jó érvek, mert ettől még meglehet, hogy mellette sincsenek. Ennyiből még nem látszik, hogy a racionális mérlegelés során az állítás mellett kellene letenni a voksunkat.

A nemtudásra apellálás tehát, a korábbiakban felsorolt hibáktól eltérően, nem relevancia-hiba. A hiba abban áll, hogy a premisszák nem elegendőek. Amikor az álláspont védelmezője nem ad elő indoklást az állítás alátámasztására, csupán arra hivatkozik, hogy még nem cáfolták meg, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az állítást nem bizonyítottuk, és nem cáfoltuk, ám ez alapján mégis arra következtetünk, hogy az állítás igaz. Végül is tehát az állításról semmi bizonyosat nem tudunk, és ebből mégis arra következtetünk, hogy az állítás igaz. Ez indokolja a hiba elnevezését: nemtudásra apellálás.

Persze egészen más a helyzet, ha a beszélő előad az álláspontja mellett szóló erős érveket, és megemlíti még azt is, hogy az álláspont ellen viszont senkinek nem sikerült meggyőző érveket felhozni. Ekkor nem követi el a nemtudásra hivatkozás hibáját.

Nem hibás a nem tudásra apellálás aszimmetrikus vitákban. Például:

Az ügyvéd jogosan utasítja el a vádat azzal, hogy a vád képviselőinek nem sikerült meggyőzően bizonyítaniuk védence bűnösségét.

Az ártatlanság vélelme miatt ebben a vitában a védőnek nem kell saját álláspontját bizonyítania, elegendő a vád bizonyítását támadnia. Ha sikerül megmutatnia, hogy a vád nem tudta bizonyítani az ellenkezőjét, akkor ebből jogosan következtet arra, hogy a vádlottat ártatlannak kell tekintenünk.

A másik eset, amelyben nem hibás a cáfolat hiányából következtetni az állítás igazságára, az, amikor olyan állításról van szó, amelynek a hamissága az adott helyzetben nagy valószínűséggel kiderülne.

XY oktatót soha senki nem látta felkészületlenül órát tartani, tehát fel szokott készülni az óráira.

Az órák szemtanúk előtt zajlanak. Ezért, ha a tanár valaha is felkészületlen lett volna, akkor az nagy valószínűséggel kiderült volna. Tehát, ha tényleg soha senki nem látta felkészületlenül órát tartani, akkor ebből következik, hogy mindig felkészül. Hasonló alapon szoktunk következtetni a tudományban a megfelelően képzett kutatók szisztematikus igazolási erőfeszítéseinek kudarcából egy állítás hamisságára.

Hogy hibás-e a cáfolat hiányából az állítás (valószínű) igazságára következtetni, annak vizsgálatával dönthető el, hogy

1. mi a felek feladata az adott vitában, illetve, 2. mennyiben valószínűsíti az állítás hamissága,

adott körülmények között, a cáfolat felbukkanását.

7. A szavak Ebből a fejezetből az olvasó megtudja, hogy a szavak nem afféle áttetsző ruhadarabok a gondolat testén, amelyek leplezetlenül feltárják a mögöttük rejlő formákat, hanem igen rafinált ruhadarabok, amelyek képesek előnyösebbnek mutatni azt, ami mögöttük rejlik. Kiderül az is, hogy a szavak általi megszépítésnek vannak elfogadható és elfogadhatatlan formái. Az olvasó megismerkedik még egynémely kellemetlen érvelési hibával és a racionális vitát akadályozó tényezővel. Útja végén találkozik a definíciókkal, ám rá kell ébrednie, bennünk sem mindig bízhat.

7.1. Érzelmi tartalom és beállítás Képzeljük el, hogy a kormány munkájáról és a jövőbeli kilátásokról a következő jellemzéseket kapjuk.

(1) A kormány elpazarolta az adófizetők pénzét. Rengeteget költött értelmetlen beruházásokra, szórta a pénzt, hogy népszerűségét növelje, s gyakorlatilag csődbe vitte az országot. Ennek az árát a lakosság fogja megfizetni. Az elkövetkező években rosszabbul fogunk élni, sokan nyomorogni fognak.

(2) A kormány nem gazdálkodott kellő körültekintéssel. Egyes fejlesztési projektjei kudarcot vallottak. A lehetőségeknél többet költött szociális juttatásokra, ami komoly költségvetési hiányhoz vezetett. Az egyensúly visszaállításának érdekében megszorításokra lesz szükség. A jelenlegi életszínvonal az elkövetkező években nem lesz fenntartható, s a lakosság egy része a társadalmi létminimum alá szorul.

Az (1) szövegből egyértelműen adódik a következtetés: a kormány csapnivaló munkát végzett, mennie kell. A (2) szöveg is bírálja a kormányt. De el tudjuk képzelni, hogy szerzője ezek után mégis amellett érveljen, hogy újra bizalmat kell szavazni neki. Az (1) szöveg esetén az ilyen folytatás gyakorlatilag elképzelhetetlen. Egy ilyen jellemzés után nagyon-nagyon súlyos érvekre van szükség újraválasztásához. (1) szerzőjéről azonnal feltételezzük, hogy a kormány politikai ellenfele. (2) szerzője inkább politikai elemzőnek tűnik, vagy esetleg a kormányoldal önkritikus képviselőjének. A szövegek mely vonásai magyarázzák ezt a különbséget?

Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy a két szöveg ugyanazt mondja-e. Megegyezik-e a két szöveg információtartalma? Ugyanazokat a tényeket írják-e le? Részben igen. Hasonlítsuk össze az alábbi kifejezéseket.

(1) (2)

pazarol nem gazdálkodik kellő körültekintéssel

szórja a pénzt a lehetőségeknél többet költ

rosszabbul fogunk élni az életszínvonal nem lesz fenntartható

nyomorog a társadalmi létminimum alatt él

A két oldalon szereplő kifejezések információtartalma (vagy kognitív tartalma) megegyezik. A kétféle jellemzés pontosan ugyanazokban az esetekben alkalmazható. Aki pazarol, az nem gazdálkodik kellő körültekintéssel, aki pedig nem gazdálkodik kellő körültekintéssel, az pazarol. Aki szórja a pénzt, az a lehetőségeknél többet költ, aki pedig a lehetőségeknél többet költ, az szórja a pénzt. E kifejezések mégsem egyenértékűek. A kifejezések ugyanis nemcsak a tényeket írják le, hanem kifejezésre juttatják, hogy a beszélő hogyan érez e tényekkel kapcsolatban, illetve, hogy hogyan értékeli azokat. Amiben e kifejezések különböznek, azt érzelmi tartalomnak nevezzük.

A "pazarol" egyértelműen elítélő. A "nem gazdálkodik kellő körültekintéssel" azt sugallja, hogy azért nem volt híján körültekintésnek, csak éppen ez nem volt elegendő. Ez sem dicséretes, de talán megbocsátható.

A "szórja a pénzt" szintén egyértelműen pejoratív. Az "a lehetőségeknél többet költ" semleges: megállapít egy tényt, de nem értékeli azt.

A "rosszabbul fogunk élni" ijesztő perspektívát tár elénk. Nagyon nem akarunk rosszabbul élni. "Az életszínvonal nem lesz fenntartható" semleges, technikai jellemzés. Mintha itt nem rólunk lenne szó, hanem valamilyen személytelen jelenségről.

A "nyomorogni" szó kendőzetlenül ábrázol egy rettenetes állapotot. "A társadalmi létminimum alatt élni" kifejezés leplezi a rettenetességet. Mint az előző, ez is afféle objektív, technikai kifejezés.

A két szöveg eltérő hatása részben ezeken a különbségeken alapul. (1) súlyosan elítéli a kormányt, és ijesztő képet fest a jövőről. (2) hibáztatja a kormányt, és a kilátásokat kedvezőtlennek mutatja. Bár a fenti kifejezésekkel pontosan ugyanazt mondják, nem ugyanazt az érzelmi reakciót váltják ki. Látnunk kell: az érzelmi tartalommal való befolyásolás nem racionális meggyőzés. Nem az eszünkre hat, hanem az érzelmeinkre.

Ugyanakkor nem igaz, hogy két szöveg pusztán érzelmi tartalmában különbözik. Hasonlítsuk össze az alábbi kifejezéseket.

(1) (2)

értelmetlen kudarcot vall

népszerűségét kívánja növelni szociális juttatásokra költ

gyakorlatilag csőd van komoly költségvetési hiány van

a lakosság fizeti meg az árát megszorításokra lesz szükség

A két oszlopban szerepelnek olyan kifejezéspárok, amelyeknek érzelmi tartalma különbözik. Az "értelmetlen" pejoratív. A "kudarcot vall" nem az. A "csőd" ijesztő. A "komoly

költségvetési hiány" kevésbé az. Csakhogy itt az információtartalom is különbözik, a kifejezések alkalmazási köre átfedést mutat, de nem esik egybe.

Egyes értelmetlen cselekedetek kudarcot vallanak. De attól, hogy valami kudarcot vall, nem feltétlenül értelmetlen. Egy nemes és végiggondolt cselekedet is kudarcot vallhat.

Valaki kívánhatja népszerűségét úgy növelni, hogy szociális juttatásokra költ. De számtalan más módon is kívánhatja népszerűségét növelni, s e módok nem mindegyikével tesz jót. Az viszont biztos, hogy önös érdekek vezérlik. Aki szociális juttatásokra költ, az az érintettekkel jót tesz. Továbbá nem kell, hogy önös érdekek vezessék.

Ha gyakorlatilag csőd van, akkor biztos, hogy komoly költségvetési hiány van. De a komoly költségvetési hiány nem mindig ilyen súlyos. A költségvetési hiány akkor is lehet komoly, ha messze vagyunk a csődtől.

A megszorító intézkedések között lehetnek olyanok, amelyek közvetlenül a lakosságot érintik. De nem minden megszorító intézkedés ilyen. Ezért a megszorító intézkedésekből nem következik automatikusan, hogy a lakosság rosszabb helyzetbe kerül.

A két oszlopban szereplő kifejezéspárok egyformán igazak lehetnek - hiszen információtartalmukban van átfedés. Mégsem ugyanazt mondják. Ugyanazokat a tényeket másként állítják be. Ez a második tényező, amely miatt a két szöveg egészen másként hat az olvasóra. A világról való ismereteink általános fogalmakon alapulnak. Ha egy dolgot valamilyen általános fogalommal írunk le, ebből képesek vagyunk következtetéseket levonni. Ezért nem mindegy, hogy valamit hogyan állítunk be.

Ha valaki értelmetlen dolgokat csinál, jobb semmit sem rábízni. A kudarc prognosztizálható. Aki viszont kudarcot vall, az nem feltétlenül méltatlan bizalmunkra. Lehet, hogy csak balszerencséje volt.

Aki népszerűségét kívánja növelni, az önös érdekeit követi. De hát a kormánytól nem azt várjuk el, hogy önös érdekeit szolgálja, hanem hogy velünk tegyen jót. Aki szociális juttatásokra költ, az jót tesz.

Ha valaki gyakorlatilag csődbe viszi az országot, az alkalmatlan és pont. Akinek a tevékenysége súlyos költségvetési hiányhoz vezet, annak alkalmassága kétséges, de nem zárható ki.

Ha mi fizetjük meg a kormány tevékenységének az árát, velünk babráltak ki. Okunk van haragudni. A megszorító intézkedések azonban nem feltétlenül érintenek bennünket, és nem feltétlenül csak bennünket érintenek. Okunk lehet ugyan haragudni, de kevésbé fogunk haragudni, mintha pontosan velünk, és csak velünk tennének volna rosszat.

A tények megfelelő beállításával való meggyőzés a racionális meggyőzés egy fajtája. Aki a tényeket egy bizonyos módon állítja be, az a világra vonatkozó ismereteinkre apellál, és arra, hogy a tényekből és ismereteinkből a megfelelő tanulságokat fogjuk levonni. Ugyanakkor, mint a racionális meggyőzés minden fajtája, ez is alávethető a racionális kritikának.

Végezetül fontos látnunk, hogy az érzelmi tartalom és a beállítás általában nem függetlenegymástól. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy két kifejezés csupán érzelmi tartalmában

következik. A tipikus esetben az ugyanazokat a tényeket más-más érzelmi tartalommal megjelenítő kifejezések más beállításban mutatják ezeket.

7.2. Az érzelmi tartalom szerepe a vitában A szavak érzelmi tartalma azt fejezi ki, hogy a beszélő hogyan viszonyul valamihez, hogyan értékeli azt. Az érzelmi tartalom természetesen befolyásolja azt, hogy mi magunk hogyan gondolkodunk az illető dologról. Ha egy rokonszenves beszélő szóhasználatából kiderül, hogy dicsér vagy elítél valamit, hajlamosak vagyunk értékelésében osztozni. Ennek az ellenkezője is előfordulhat: egy ellenszenves beszélő hozzáállását olykor eleve elutasítjuk. De éppen ez mutatja, hogy a szavak érzelmi tartalmát felhasználó befolyásolás nem racionális meggyőzés. Ekkor álláspontunk kialakításánál nem a tények vezérelnek, hanem az, hogy a beszélő hogyan viszonyul a tényekhez. Nem a saját eszünkre hallgatunk, hanem a beszélő érzelmeire és saját érzelmeinkre.

Ebből azonban nem következik, hogy a vita során mindig olyan kifejezéseket kell használnunk, amelyek nem fejeznek ki sem pozitív, sem negatív hozzáállást, hanem semlegesek. Egyrészt, ha ragaszkodnánk a semleges kifejezésekhez, az előző szakaszban szereplő két szöveg közül az első szerzőjét el kellene marasztalnunk a markánsan negatív érzelmi tartalmú kifejezések használatáért. Ez azonban nyilván abszurd lenne. Ezzel nem kevesebbet állítanánk, hogy a kormány tevékenységéről szólva az jár el helyesen, aki semleges terminusokat használ. De hát mi kifogásolható van azon, ha valaki, aki elítéli a kormány tevékenységét, ezt szóhasználatában is kifejezésre juttatja?

Másrészt, az érzelmi tartalmukat tekintve semleges szavak éppúgy szolgálhatják a nem racionális meggyőzést, mint a markánsan pozitív vagy negatív kifejezések. A semleges szavak ugyanis alkalmasak arra, hogy leplezzék, hogy valójában olyasmiről van szó, amellyel kapcsolatban természetes a negatív hozzáállás.

A "nukleáris eszköz" sokkal ártalmatlanabbnak tűnik, mint az "atombomba". Csak egy eszköz, a "nukleáris" jelentését pedig sokan nem ismerik. Aki ilyen fegyvereket kíván rendszerbe állítani, inkább az előbbi kifejezést fogja használni.

A "kollaterális kár" szintén megtévesztően semleges. A háborúban természetes a károkozás, hisz a háború erről szól. Csakhogy e terminus a polgári létesítményekben és a polgári lakosságnak okozott kárt jelenti, amely még a háborúban sem természetes. A hadsereg szóvivője nyilván ezt a semleges kifejezést használja majd.

Az első iraki háború idején került használatba a "baráti tűz" kifejezés. Ez jobbnak tűnik, mint az ellenséges tűz, merthogy baráti. Valójában rosszabb annál. Ha az ellenség lő az emberre, az a háború velejárója. De ha a saját bajtársai lövik, akkor értelmetlenül kerül veszélybe.

A markáns érzelmi tartalmú kifejezések használata tehát nem kifogásolható azon az alapon, hogy lehetővé teszi a nem racionális meggyőzést. Általában helyesebb a meggyőzésről úgy gondolkodni, hogy ez kétféle eszközzel operál: racionális és nem racionális eszközökkel. Ha valaki szellemesen és lelkesen érvel valami mellett, meggyőzőbbnek találjuk, mintha ugyanazokat az érveket vezetné elő, csak éppen unalmasan és fásultan. Való igaz, hogy a szellemesség és a lelkesség nem racionális eszközök, ezek ellen mégsem emelhetünk kifogást.

Ugyanakkor az erős érzelmi tartalmú kifejezések használatának megvannak a veszélyei. Az ilyen fajta kifejezések használata kétféle érvelési hibát is eredményezhet.

1. Az erős érzelmi tartalmú kifejezések használata oda vezethet, hogy a racionális vita veszekedéssé alakul át, s ily módon alkalmas lehet a vita típusának manipulálására. Ha valamit, amihez a partnernek pozitív a hozzáállása, súlyosan negatív érzelmi tartalmú kifejezésekkel illetünk, akkor ezt talán személyes sértésnek tekinti. (Lásd még a 4. szakaszt.) Hasonlítsuk össze az alábbiakat.

A húgod jobban megválogathatná a barátait. Talán egy kicsit állhatatosabb is lehetne. A húgod egy ostoba ribanc.

2. A markáns érzelmi tartalmú szavak használata olykor az érvek hiányának leplezésére szolgál. Az, hogy valaki a szavak érzelmi tartalma révén is hatást akar gyakorolni, önmagában nem tekinthető hibának. Ha viszont bizonyítékok és érvek helyett pusztán az érzelmi tartalomra hagyatkozik, akkor elköveti az érzelmekre apellálás hibáját. A múlt század egyik ünnepelt amerikai ügyvédje például így beszélt az esküdtszékhez egy perbefogott szakszervezeti vezető ügyében.

Nem Thomas Kidd nevében folyamodom most Önökhöz, hanem a Föld kifosztottjainak és megtiportjainak nevében, nemzedékeik hosszú, századokra visszanyúló sorának nevében. Azok nevében, akik már napkelte előtt talpon vannak, s akik éjszaka térnek csak haza, mikor a fény már eltűnt az égről, akik életüket, erejüket és keserves fáradozásukat adják azért, hogy mások gazdagodjanak. Azoknak az asszonyoknak a nevében, akik életüket áldozzák fel az aranynak, ennek a mai istennek, s az ő kicsiny és még sem született gyermekeik nevében.

Az esetek többségében természetes jobban járunk, ha véleményünket eszünkre, s nem érzelmekre alapozzuk. De az érzelmi befolyásolás alól nehéz, ha nem éppenséggel lehetetlen magunkat kivonni. Ha fel is ismerjük, hogy véleményünk formálásában partnerünk érzelmi tartalmú szavai is szerepet játszanak, attól e hatás nem szűnik meg. Mindazonáltal, ha az igazság vagy a jobb álláspont megtalálása a fontos számunkra - nem pedig, mondjuk, a partnerrel való kapcsolat -, meg kell próbálnunk az érvekre koncentrálni.

7.3. A beállítás szerepe a vitában Egy kórház vezetője nehezményezi a tervezett "elvonásokat". Az illetékes erre így felel: "Ez nem elvonás, hanem a források átcsoportosítása a hatékonyság növelése érdekében."

Ezzel az illetékes nem kívánja tagadni, hogy a kórház kevesebb pénzt kap. Azt tagadja, hogy az "elvonás" kifejezés pontosan ragadná meg, hogy mi történik. Másként állítja be a tényeket. Könnyen belátható, hogy az általa javasolt beállítás javítja a vitában elfoglalt pozícióját. Az illetékeseknek kutya kötelességük a hatékonyság növelése érdekében szükséges intézkedéseket megtenniük. Ha ezt teszik, azt teszik, ami a dolguk. Tettük nem szolgál védelemre. Ha a kórházigazgató elfogadja ezt a beállítást, igencsak nehéz lesz kifogást emelnie az intézkedés ellen. Helyzete könnyebb, ha elvonásként állítja be az intézkedést. Az elvonás rossz a kórháznak. Ezért az illetékesnek indokolnia kell, hogy miért kell a kórház helyzetén rontani.

A beállítás révén történő meggyőzés az implicit érvelés egy fajtája. A fenti beállítások kiegészített formában valahogy így festenek:

Az intézkedés elvonás. [Az elvonás rossz a kórháznak.] Az intézkedés rossz. Az intézkedés a hatékonyságot növelő forrásátcsoportosítás. [A hatékonyság növelése jó.] Az intézkedés jó.

Az "elvonásként" illetve "hatékonyságnövelő forrásátcsoportosításként" való beállítás a fenti következtetések első premisszáját szolgáltatja. A szögletes zárójelben szereplő implicit premisszákat szükségtelen megfogalmazni, mert az érv címzettje feltehetően maga is képes erre. Ennek alapján pedig le tudja vonni a konklúziót.

Miután a beállítás érvelés, minden más érveléshez hasonlóan alávethető a racionális kritikának. A címzett vitathatja, hogy a premisszák megalapozzák a konklúziót, vagy kifogásolhatja a premisszákat. Az implicit premisszák és beállítást végrehajtó részben, vagy teljesen explicit premisszák egyaránt bírálhatók. Számunkra itt az explicit premisszák bírálata érdekes. Itt két eset lehetséges.

1. A beállítás hamis. 2. A beállítás igaz, de pontatlan, vagy kevéssé releváns.

1. típusú bírálat lenne, ha a kórházigazgató amellett érvelne, hogy a tervezett intézkedés egyáltalán nem növeli a hatékonyságot. Az illetékes érve ezzel elesik, s ezáltal a kórházigazgató kerül nyerő helyzetbe. A beállítás megváltoztatásával az illetékes 2. típusú bírálatot gyakorol. Nem tagadja az elvonás tényét, de azt állítja, hogy a kórházigazgató implicit érvénél erősebb érve van. Némi rossz elfogadható egy nagyobb jó érdekében. A hatékonyság növelése ellensúlyozza a kórházat érő károkat. A kórházigazgató a helyzetnek nem abból a vonásából indul ki, ami igazán fontos a kérdés eldöntéséhez, vagyis az intézkedés megítéléséhez.

Az eddigiekben feltételeztük, hogy a felek nem élnek vissza a beállítással. Azt mondják, amit igaznak, és az adott kérdés megoldásához relevánsnak tartanak. Nem mindig ez a helyzet.

Valaki így nyilatkozik az egyetemi állásra pályázó egyik jelöltről. "Egészen kiváló disszertációt írt. Több cikke jelent meg elsőrangú külföldi folyóiratokban." Eközben eltitkolja, hogy az illető nagyon problematikus személyiség. Az oktatói pályára olyan mértékben alkalmatlan, hogy már két helyről is elbocsátották. Az utóbbi években pedig teljesen elvesztette érdeklődését a szakma iránt, és egyáltalán nem publikál.

Ekkor a nyilatkozó a szó szigorú értelmében nem hazudik: nem mond semmi olyasmit, ami ne volna igaz. Amit mond, mégis tökéletesen félrevezető. Az általa kínált beállításból az következik, hogy az illetőt érdemes szerződtetni. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy vannak olyan tények, amelyek sokkal relevánsabbak annak megítéléshez, hogy a jelölt alkalmas-e az állásra. Hiába indult az illető ígéretes tudósként, ha zűrös személyiség, oktatónak alkalmatlan, és jó ideje nem végez tudományos kutatást, akkor nem tanácsos szerződtetni. Ha valaki így tesz, vagyis a pontatlan és kevéssé releváns beállítást választja a pontos és releváns helyett,

akkor megsérti az együttműködés szabályait. Ez megengedhetetlen. Ez ugyanúgy szándékos megtévesztés egyik formája, mint a hazugság.

7.4. A racionális vita nyelve A racionális vita (beleértve a tényfeltáró vitát is), véleménykülönbségeinkre feloldására és a helyes álláspont megtalálására irányul. Amilyen mértékben más célokat is követünk, annál inkább veszélybe kerül a racionális vita tulajdonképpeni célja, és annál kevésbé lesz a vita racionális. A nem megfelelő nyelvhasználat oda vezethet, hogy a vita tétje megváltozik: az igazság keresése helyett személyek konfliktusává alakul át. Ha ezt el akarjuk kerülni, három dologra kell odafigyelnünk.

1. Az álláspontok azonosítására. Kockázatosak lehetnek például azok a megfogalmazások, amelyek az álláspontokat közvetlenül a résztvevőkhöz kapcsolják. Ha végig "az én álláspontom" áll szemben "a te álláspontoddal", akkor egy idő után esetleg nem az fog számítani, hogy mi az igazság, hanem, hogy én nyerek vagy te. "A te álláspontod" bukását esetleg személyes kudarcnak vagy megaláztatásnak fogod fel. Ha az álláspontokat személytelen mutatjuk be - "az a nézet, miszerint; az az elgondolás, hogy" - csökken ennek veszélye. Egy személytelen nézet bukása nem a te bukásod.

2. Az álláspontok elfogadásának és elutasításának jellemzésére. Ha saját álláspontunkat markánsan pozitív értékelést kifejező terminusokkal, az ellenfélét pedig markánsan negatív értékelést kifejező terminusokkal jellemezzük, személyek közötti konfliktust provokálhatunk.

markáns értékelés óvatos értékelés

nyilvánvaló valószínű

egyértelműen helyes plauzibilis

minden kétséget kizáróan igaz elfogadhatóbb

teljesen elhibázott vitatható

légből kapott megalapozatlan

képtelenség kétséges

Aki vonakodik elfogadni egy álláspontot, amely pedig nyilvánvaló, egyértelműen helyes, minden kétséget kizáróan igaz, s ehelyett olyasmit képvisel, ami teljesen elhibázott, légből kapott vagy képtelenség, akkor az illetővel valami baj van: hülye, makacs, elfogult, stb. Amikor tehát az álláspontokat ilyen markánsan értékelő módon állítjuk be, ezzel valami olyasmit sugallunk, hogy a partnerünk ilyen. Ezzel pedig elvetjük a személyek közötti konfliktus csíráját. Ezért a racionális vita érdekében óvatosabban értékelő terminusokat kell használnunk.

Részben ezzel függ össze, hogy a tudományos publikációk nyelvezete a laikus számára mesterkéltnek és nyakatekertnek tűnik. A tudomány a racionális vita intézményesült formája, s azért, hogy a vita megmaradjon a racionálisnak, a publikációkkal szemben elvárás az óvatos fogalmazás. Csak három példa.

"Újabban népszerű az az álláspont, miszerint (hivatkozás képviselőire)." Itt egy személytől független álláspontról van szó. Az, hogy ez történetesen valakinek az álláspontja, kevéssé fontos.

"Tűnik, látszik". Ha valami valahogy tűnik vagy látszik, attól még nem feltétlenül van úgy. Ez megengedi azt, hogy a partnernek igaza legyen.

"Nem teljesen értem, nem tökéletesen világos". Ha a partner érvelését nem teljesen értem, akkor lehet, hogy bennem van a baj. Ezzel jelzem, hogy nem fogadom el érvét, de nyitva hagyom annak lehetőségét, hogy igaza van.

7.5. Kétértelműség Hasonlítsuk össze az alábbi mondatokat.

1. Hiszek a telepátiában. 2. Hiszek a miniszterelnökben. 3. Hiszek Istenben.

(1)-ben és (2)-ben a "hiszek" szó nem ugyanabban az értelemben szerepel. Az előbbiben azt fejezi ki, hogy hiszem, hogy léteznek telepatikus jelenségek. Az utóbbiban azt pedig azt, hogy bízom a miniszterelnökben, azt hiszem, hogy jót fog tenni. E mondatokat biztosan nem értjük félre. A telepátia létezésében sokan kételkednek, ezért ha valaki azt mondja, hogy hisz benne, természetes úgy értelmeznünk, hogy ebben a kérdésben foglal állást. A miniszterelnök létezésben nem szokás kételkedni. Vagyis az, hogy a "hiszek" szónak két különböző jelentése van, semmilyen problémát nem jelent. Szavaink többségének több jelentése van - ehhez elég felütnünk egy értelmező szótárt. Azonban a kontextus a legtöbb esetben eldönti, hogy az adott helyen a szó melyik értelemben szerepel.

(3) esetében nem ilyen egyszerű helyzet. Aki hisz Istenben, az egyrészt úgy gondolja, hogy létezik, másrészt bízik is benne. A "hiszek" szó előfordulása itt kétértelmű. Kétértelműnek akkor nevezünk egy kifejezést, ha az adott kontextusban két különböző értelemben szerepel, vagyis ha a kontextus nem teszi világosság, hogyan kell értelmeznünk.

(3) kétértelműsége nem okoz semmi problémát. A kétértelműség azonban sokszor távolról sem ártatlan. Azt eredményezheti, hogy a vitatkozó felek félreértik egymást. Ha a kontextus nem dönti el a szavak értelmét, lehet, hogy egyikük az egyik értelemben használja a szót, a másikuk pedig a másik értelemben, s ezért elbeszélnek egymás mellett. Erről lásd a 7.8. szakaszt. A másik problémát az alábbi példa illusztrálja.

4. Minél többet iszol, annál részegebb leszel. 5. Minél részegebb leszel, annál jobban remeg a kezed. 6. Minél jobban remeg a kezed, annál több italt lötyögtetsz ki. 7. Minél több italt lötyögtetsz ki, annál kevesebbet iszol. 8. Minél többet iszol, annál kevesebbet iszol. 9. Minél kevesebbet iszol, annál kevésbé leszel részeg. 10. Minél többet iszol, annál kevésbé leszel részeg.

Ez az érv nyilván nonszensz, hiszen (4)-ből eljutunk (4) tagadásáig, ami azt mutatja, hogy (4) hamis. De (4) igaz! Ezt a logikai bakugrást az teszi lehetővé, hogy az érvben a "több" és a "kevesebb" kifejezések jelentése váltakozik. (4) premisszában az "több" abszolút értelemben szerepel. Több az, aminek nagyobb a térfogata. A (7) premisszában azonban megváltozik a jelentése. Itt már az arányt jelöli. Minél többet lötyögtetsz ki a pohárból, a pohárban lévő ital annál kisebb részét sikerül meginnod. (8) első tagmondatában a "több" ismét abszolút értelemben szerepel, a "kevesebb" pedig az arány értelemben. Ez a mondat paradoxonnak hat, de ebben az értelemben még igaz: minél nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztasz, a következő pohárban lévő mennyiség annál kisebb részét tudod meginni. A megfogalmazás megtévesztő, mert a "többet" és a "kevesebbet", ha egy mondaton belül fordulnak elő, természetes egymás ellentéteként értelmeznünk. Ha azonban megfelelő módon értelmezzük, még nincs baj. A hiba a (9) premisszánál történik. Ez ugyanis csak akkor igaz, ha a "kevesebb"-et abszolút értelemben vesszük. Csakhogy ahhoz, (8)-ból és (9)-ből valóban következzen (10), (8)-ban és (9)-ban a szónak ugyanabban az értelemben kell szerepelnie.

Ennek megértéséhez lássunk két hibás következtetést.

Minél többet tanulsz, annál jobb lesz az átlagod. Minél kevesebbet tanulsz, annál alacsonyabb lesz az ösztöndíjad. Minél többet tanulsz, annál alacsonyabb lesz az ösztöndíjad.

Minél többet tanulsz, annál jobb lesz az átlagod. Minél jobb lesz az átlagod, annál alacsonyabb lesz az ösztöndíjad. Minél többet tanulsz, annál alacsonyabb lesz az ösztöndíjad.

A felső következtetés azért hibás, mert a premisszák és a konklúzió között nincs megfelelő kapcsolat. Mindkét premissza igaz, csak éppen nem következik belőlük a konklúzió. Az alsó pedig azért, mert a második premissza hamis. Az "ivós" következtetéssel az a baj, hogy valamelyik hibát elköveti a kettő közül. Ha (9)-ben a "kevesebb"-et az arány értelemben használjuk, akkor a hiba a felső következtetésre hasonlít: a premisszák igazak, de semmi közük a konklúzióhoz. Ha pedig az "abszolút" értelemben, akkor az alsó következetésre: a következtetés formailag megfelelő, csak éppen a második premisszája hamis.

Az ilyen hibát nevezik a kétértelműség hibájának, vagy ekvivokációnak. Az ilyen következtetések azért tűnnek plauzibilisnek, mert ugyanazt a szót a következtetés különböző pontjain különböző értelemben használják. Ha azonban a szót végig ugyanúgy értelmezzük, kiderül, hogy hibásak. Az "ivós" érvvel természetesen nehéz bárkit is félrevezetni. De számos olyan érvet, mely elköveti a kétértelműség hibáját, nem ilyen könnyű lebuktatni.

7.6. Homályosság Tekintsük az alábbi mondatokat.

Franciaországban a felvilágosodás eszméi sokkal élesebben ütköztek a fennálló politikai renddel, mint Angliában. A felvilágosodás eszméi mára nagyrészt kudarcot vallottak.

Mik is pontosan a felvilágosodás eszméi? (Pl. Rousseau hozzátartozik a felvilágosodáshoz, vagy a felvilágosodás kritikusának tekintendő?) Erről a történészek és a filozófusok számos kötetet írtak, és távolról sincs köztük egyetértés. A kifejezés használatára nincsenek

egyértelmű kritériumaink. Az első mondat esetében ez nem jelent gondot. Elég jól tudjuk, hogy a francia felvilágosodás képviselői - akár közéjük számítjuk Rousseau-t akár nem - jóval kritikusabbak voltak országuk politikai berendezkedésével kapcsolatban, mint az angolok . Hiába bizonytalan "a felvilágosodás eszméi" kifejezés tartalma, annyira azért nem bizonytalan, hogy ne tudnánk eldönteni, hogy a mondat igaz-e vagy hamis. A második mondat esetében nem ez a helyzet. Ez a mondat a kifejezés értelmezésétől függően lehet tökéletesen igaz, teljesen hamis, vagy kisebb-nagyobb mértékben igaz vagy hamis. A gond az, hogy nem tudjuk meg mondani, hogyan kell értelmeznünk. A kifejezések ilyen használatát nevezzük homályosnak. A kifejezés az adott kontextusban akkor homályos, ha jelentése nincs elég pontosan meghatározva ahhoz, hogy igazságáról vagy hamisságáról állást foglaljunk.

Szavaink többségének jelentése nincs pontosan meghatározva. Hány centitől számít egy férfi magasnak? Pontosan mikor kövér valaki? Az ilyen kérdésekre nincs egyértelmű válasz, de ez általában nem is baj. A jelentés eléggé meghatározott ahhoz, hogy az esetek többségében használni tudjuk a kifejezést. Baj akkor van, ha a jelentés bizonytalansága okán nem dönthető el, az adott kontextusban használhatjuk-e a kifejezést. A homályosság nem tévesztendő össze a kétértelműséggel. Egy kifejezés akkor kétértelmű, ha az adott kontextusban több kellően világos jelentése van, csak éppen nem dönthető el, hogy melyikben szerepel. A homályos kifejezés esetében nincsenek világos alternatíváink. [Kommentár: a homályosság egy sajátos fajtáján alapul a híres sorites [specker] érv. Veszünk egy kifejezést, amelynek vannak határesetei. Például nem dönthető el, hogy pontosan hány hajszál elvesztésével lesz valaki kopasz. A határesetek létezése miatt egy minimális különbség nem számít. Aki nem kopasz, az egyetlen hajszál elvesztésével nem válik egy csapásra kopasszá. S ebből máris adódik egy sorites érv.

Akinek 100,000 hajszála van, nem kopasz. Ha valaki nem kopasz, ha elveszít egy hajszálat, akkor nem lesz kopasz. Akinek 99,999 hajszála van, nem kopasz.

Majd a konklúziót választjuk az első premisszának, megtartjuk a második premisszát, és megismételjük az érvet.

Akinek 99,999 hajszála van, nem kopasz. Ha valaki nem kopasz, ha elveszít egy hajszálat, akkor nem lesz kopasz. Akinek 99,998 hajszála van, nem kopasz.

Ugyanígy folytatva, végül ide jutunk.

Akinek 1 hajszála van, nem kopasz. Ha valaki nem kopasz, ha elveszít egy hajszálat, akkor nem lesz kopasz. Akinek 0 hajszála van, nem kopasz.

Ez az érvelés biztosan hibás, de hogy mi is benne a hiba, abban nincs egyetértés.

A homályos kifejezések hibáját akkor követi el valaki, ha az általa használt szavak jelentése olyan mértékben bizonytalan, hogy érvelésének erősségét nem lehet megítélni.

A bűnözők jó része hátrányos helyzetű családból származik. Ezért a bűnözés visszaszorítására igen hatékony eszköz a megfelelő szociálpolitika.

Ebben az érvben talán van valami, de ennél többet nem mondhatunk róla. Már maga a konklúzió sem világos. Mennyire hatékony az "igen hatékony"? Az egyik leghatékonyabb a lehetséges eszközök között? Vagy csak arról van szó, mérhető hatása van? A premisszánál még rosszabb helyzet. Kit sorolunk a "bűnözők" közé? Nyilván nem mindenkit, aki valaha is összeütközésbe került a törvénnyel? A visszaesőket? Azokat, akik bizonyos típusú, mondjuk, vagyon elleni bűncselekményeket követnek el? Mit jelent a "jó része"? Kb. 30%-ot, vagy többet? És mit értünk itt "hátrányos helyzeten"? Csonka családot? Szegénységet? Amíg az efféle kérdésekre nem kapunk választ, nem tudjuk megállapítani sem azt, hogy igaz-e a premissza, sem azt, hogy alátámasztja-e a konklúziót.

7.7. Demagógia Egy lap a következőképpen buzdított arra, hogy vegyünk részt, és szavazzunk "igen"-nel azon a népszavazáson, amelyen arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy lehetővé tegyük-e a határon túli magyaroknak a magyar állampolgárság megszerzését.

Soha még ilyen nagy horderejű döntést a magyar nemzet nem hozott. [�] ön, kedves olvasó, éppen ön dönt arról, hogy magyar embernek számít-e az, akinek magyar az agya, magyar a lelke, magyar az otthona, magyarul álmodik, magyarul sóhajt, magyarul nevet és magyarul sír, de valami kíméletlenül ostoba végzet kirekesztette őt a saját nemzetéből. [�] Ön most, kedves olvasó, ezzel a döntéssel igazságot adhat Magyarországnak. Ön most a megosztott politikai elit helyett és fölött, gyakorolván a nép ama fölséges jogát, hogy döntsön saját sorsáról, ön most [�] visszaajándékozhatja a magyar népnek hitét és becsületét. [...] Sokan sokat tettek azért, hogy eljöjjön ez a csodálatos nap. Köszönet és hála a bátraknak és hűségeseknek, mert megadták a lehetőséget annak, hogy mi is próbára tegyük a magunk hűségét.

A szövegben első pillantásra feltűnő az erős érzelmi tartalmú kifejezések burjánzása ("nagy horderejű döntés", "kíméletlen ostoba végzet", "igazságot ad", "fölséges jog", "sors", "hit és becsület", "csodálatos nap", "bátor", "hűséges"). Ami kevésbé feltűnő, hogy nem lehet megállapítani, hogy a szöveg egyes mondatai mit is állítanak. Az általános üzenet világos, de az egyes mondatok tartalma azonosíthatatlan. Rendszeresen ismétlődik a következő minta: ha a kifejezéseket a szokásos értelemben vesszük, az állítás hamis; ha pedig feltételezzük, hogy az állítás nem hamis, nem állapítható meg, hogy a szerző mit is állít. Vegyük sorra.

"Soha még ilyen nagy horderejű döntést a magyar nemzet nem hozott." - A NATO-csatlakozás és az EU-ba való belépés sokkal komolyabban befolyásolta az ország sorsát, mint ez a népszavazás. És akkor még nem beszéltünk a második világháborús hadüzenetekről, a kiegyezésről, a Habsburg-ház trónfosztásáról, stb. Vajon itt egyszerű tévedésről van szó, vagy a szerző valamilyen sajátos szempont alapján rangsorolja a döntések horderejét? Az utóbbi esetben mi ez a szempont?

"ön dönt arról, hogy magyar embernek számít-e az, akinek magyar az agya, magyar a lelke, magyar az otthona, magyarul álmodik, magyarul sóhajt, magyarul nevet és magyarul sír, de valami kíméletlenül ostoba végzet kirekesztette őt a saját nemzetéből." - A "magyar az agya", "magyar az otthona" stb. kifejezések nyilván az identitást fejezik ki: azt, hogy valaki közösséget vállal a magyarsággal, magyarnak vallja magát. A kérdés, melyet el kell dönteni, tehát az, hogy "magyar embernek számít-e", aki magyar identitású. Az, hogy a szövegben a

"számít" kifejezés szerepel a "számítson" helyett, azt sugallja, hogy ténykérdésről van szó. Ha a "magyar ember" kifejezést magyar identitásúként értelmezzük, akkor e ténykérdésre igennel kell felelnünk, hiszen a magyar identitásúak nyilvánvalóan magyar identitásúak. (Ezt az is tudja, aki nem találja meg az országot a térképen.) Csakhogy egy népszavazáson nem lehet tényekről dönteni, banális tényekről pedig még kevésbé. A népszavazás ismeretében a "magyar ember" kifejezésnek azt kell jelentenie, hogy magyar állampolgár. A szöveg tehát kétértelműen használja a "magyar ember" kifejezést, s ezzel azt sugallja, hogy a népszavazáson feltett kérdés egy nyilvánvaló tény ismeretében eldönthető.

"Ön most, kedves olvasó, ezzel a döntéssel igazságot adhat Magyarországnak." - Mit jelent itt az "igazságot adni"? A döntés nem szolgáltathat igazságot Magyarországnak. Nem állítja vissza a trianoni döntések előtti állapotot, s nem is nyújt kárpótlást az országnak. Talán a döntés igazat adhat Magyarországnak? Miben?

"visszaajándékozhatja a magyar népnek hitét és becsületét" - Először: visszaajándékozni azt lehet, amit elvesztettünk. Az állítás ezért előfeltételezi, hogy elvesztettük hitünket és becsületünket. Másodszor: hinni csak valamiben lehet. A megfogalmazás homályban hagyja, hogy miféle hitünket nyerhetjük vissza. Harmadszor: a becsület nem olyan dolog, amit az ember visszaadhat önmagának. A becsületet vissza lehet szerezni, ha olyan dolgokat teszünk, ami megváltoztatja mások rólunk alkotott véleményét. Eredményezheti a döntés azt, hogy a nem magyarok sokkal elismerőbben fognak gondolkodni rólunk?

"Köszönet és hála a bátraknak és hűségeseknek, mert megadták a lehetőséget annak, hogy mi is próbára tegyük a magunk hűségét." - Az bátor, aki komoly kockázatot vállal. A demokráciában az a jó, hogy a politikai cselekvéssel az ember nem vállal személyes kockázatot. Egy politikust bátornak lehet nevezni, ha politikai kockázatot vállal, vagyis ha olyan ügyek mellett áll ki, hogy kiállása révén csökkenhet népszerűsége és újraválasztásának esélyei. A népszavazás kezdeményezői azonban nem vállaltak sem személyes, sem politikai kockázatot. Akkor miért bátrak? Nem világos továbbá, miféle hűségről van szó. Ki vagy mi iránt hűségesek azok, akik pártolják a népszavazási kezdeményezést, illetve "igen"-nel szavaznak? Próbára tenni valamit akkor lehet, ha a próbán el lehet bukni. De ha valaki részt akar venni, és meghatározott módon akar szavazni, nehéz elképzelni, hogy ez ne sikerüljön neki.

A szövegből jól megállapítható a demagógia legfontosabb nyelvi jellemzője: erőteljes érzelmi tartalmú kifejezések homályos használata. Az ilyen szövegek úgy hatnak, hogy érzelmi tartalmuk révén elterelik a figyelmet a szöveg tartalmáról. Ha az olvasó eleve hajlamos egyetérteni a szerzővel, akkor a szöveg erőteljes érzelmi választ vált ki belőle. Azt kapja, amit kapni akar, és örül neki. A szöveg tartalmára eközben oda sem figyel. Ennek eredményeképpen, az elfogult olvasóval olyasmit is el lehet fogadtatni, ami vagy nyilvánvalóan hamis, vagy az érthetetlenségig homályos. Aki befolyásolható ilyen módon, az lelkes hívévé válhat olyan nézeteknek, amelyeknek soha nem gondolt utána.

7.8. A szavakon való vitatkozás Tekintsük a következő vitát.

- Most olvastam az Európai Unió egyik jelentésében, hogy Magyarországon sokkal kisebb a szegénység, mint Lengyelországban. Nálunk a lakosság 7,9%-a szegény, míg

Lengyelországban 16,9%-a. - Ez képtelenség. A két ország gazdasági helyzete elég hasonló. Ráadásul a számok sem stimmelnek. Nálunk 20% fölé szokták tenni a szegények arányát.

Kinek van igaza? Mindkettőnek! A "szegénység" szót két különböző értelemben szokás használni. Gyakoribb értelemben azt nevezzük szegénynek, akinek nem telik alapvető szükségletei kielégítésére, vagyis a létminimum alatt él. A második megszólaló ilyen értelemben beszél szegényekről. De a szegénységnek van egy másik értelme is, a viszonylagos szegénység. Ebben az értelemben az szegény, aki az átlagnál lényegesebb szerényebb körülmények között él (szigorúbban: olyan háztartásban, amelynek fogyasztása kisebb az országos átlag felénél). Az első megszólaló ilyen értelemben beszél szegénységről. A viszonylagos szegénység csak az országon belüli jövedelem-eloszlás egyenletességétől függ, az abszolút szegénység független attól. A két fél állításai nem mondanak ellent egymásnak. Voltaképpen nem is kellene vitatkozniuk. Csupán azért vitatkoznak, mert nem tudatosítják, hogy a szavakat más-más értelemben használják. Ennek tisztázása révén a vita meg is szüntethető. Az ilyen vita pusztán verbális, csupán a szavak értelmezésén múlik. Annak megítélése azonban, hogy pusztán verbális vitáról van-e szó, nem mindig ilyen egyszerű.

- Akármilyen régiek is, Szophoklész drámai ma is fontosak. Olyan örökké visszatérő kérdésekkel és értékekkel foglalkoznak, mint a szerelem, az áldozat, a nemzedékek konfliktusa, élet és halál. Ezek éppúgy foglalkoztatnak bennünket ma is, mint a régi görögöket. - Szó sincs róla. Szophoklészben egy szót sem találunk napjaink legsúlyosabb és legaktuálisabb kérdéseiről, a fenyegető környezeti katasztrófáról, a társadalmi igazságtalanságokról, a globalizáció ártalmairól.

Úgy tűnhet, itt pusztán verbális vitáról van szó. Az első megszólaló az olyan műveket nevezi fontosnak, amelyek örök kérdésekről szólnak, a második azokat, amelyek aktuális kérdésekről. De nehéz elképzelni, hogy ennek tisztázásával rögtön véget is érne a vita. A szavak használatának tisztázása ugyanis nem dönti el a kérdést, hogy érdemes-e ma Szophoklészt olvasni. Márpedig ez a vita igazi tétje. Az ilyen vitákat, amelyekben a verbális különbségek mellett tényleges nézetkülönbségek is vannak, látszólag verbális vitáknak nevezhetjük.

Azt, hogy egy vita részben, vagy teljes egészében verbális, leginkább onnan lehet felismerni, hogy a partnerek nem vevők egymás érveire. Még azokat az állításokat sem fogadják el, amit a másik triviálisnak talál. A két fél hajtogatja a magáét, és egyikük sem érti, miért vonakodik másik elfogadni azt, ami nyilvánvaló igazság. Ez nem csalhatatlan kritérium: lehet, hogy a partner makacs, nem figyel arra, amit mondunk, netán buta. De ha ilyesmit tapasztalunk, érdemes ellenőrizni, hogy ugyanazt értjük-e a szavakon. Rákérdezhetünk a szavak jelentésére (mit értesz ...-n?), vagy megpróbálhatjuk példákon kipróbálni, hogy ugyanúgy használja-e őket, mint mi (te ...-nek neveznéd azt, amikor ...).

7.9. A definíció Az esetleges félreértéseket szavaink definiálásával kerülhetjük el. A definíciók osztályozhatók céljuk, a dialógusban betöltött szerepük és formájuk szerint.

A definíció célja

Vannak olyan definíciók, amelyek elsődlegesen az illető dolog pontos elhatárolására irányulnak, és olyanok, amelyek az illető kifejezés jelentését igyekszik megragadni. Vegyük például a "közjogi méltóság" kifejezést. Ha az elhatárolás a célunk, akkor legjobb, ha taxatíve felsoroljuk kik a közjogi méltóságok (köztársasági elnök, az alkotmánybíróság elnöke, stb.). Egy ilyen definíció alapján könnyű eldöntenünk, hogy valaki közjogi méltóság-e vagy sem. Csakhogy ebből a definícióból nem derül ki, hogy mi az, ami ezeket a funkciókat összekapcsolja, amiért ezeket ugyanazzal a névvel illetjük. Ha a kifejezés jelentése érdekel, inkább úgy kell definiálnunk, hogy valamely, az alkotmányos berendezkedés szempontjából kulcsfontosságú tisztség viselője. Ennek persze megvan az a hátránya, hogy nem teszi világossá, hogy pontosan kik a közjogi méltóságok. (Mi a helyzet például az országos rendőrkapitánnyal?) Bizonyos esetekben a definíció mindkét célt megvalósítja. Például a háromszög definíciója ("három egyenes által határolt síkidom") tökéletesen alkalmas a háromszögek azonosítására, de azt is elmondja, milyenek az így elhatárolt dolgok. Sok esetben azonban választanunk kell aközött, hogy a dolog elhatárolását tesszük lehetővé, vagy a szó jelentését világosabbá.

A definíció szerepe a dialógusban

1. A bevezető vagy stipulatív definíció újonnan bevezetett kifejezésnek ad jelentést, vagy az általunk választott sajátos értelmet magyarázza el.

A továbbiakban az "evolúcióelmélet" kifejezést a szokásosnál tágabb értelemben fogom használni. Evolúcióelméletnek nevezek majd minden elméletet, amely tagadja a fajok állandóságát, s azt állítja, hogy a korábbiakat felváltó fajok valamilyen - mindegy, hogy milyen - értelemben fejlettebbek a korábbiaknál.

2. A lexikális definíció egy kifejezés szokásos jelentését magyarázza el. Az értelmező szótárak ilyen definíciókat szoktak tartalmazni.

Az unokatestvér valamely szülő testvérének a gyermeke.

3. A pontosító definíció egy ismert, ám az adott kontextusban nem kellőképpen határozott jelentésű kifejezés jelentését rögzíti. A hétköznapi célokra elég pontosan tudjuk, hogy mit jelent valakinek súlyos sérülést okozni. A jog azonban szükségessé teszi ennek pontosítását.

A súlyos testi sértés bűncselekménynek minősülő olyan jogellenes magatartás, mellyel az elkövető más testi épségét vagy egészségét sérti, ha a sérülés vagy betegség nyolc napon túl gyógyul.

4. Az elméleti definíció valamilyen jelenség értelmezése tudományos elméleteink révén.

A hő a molekulák átlagos mozgási energiája.

Ezek különbsége talán jobban megérthető, ha összehasonlítjuk őket abból a két szempontból, hogy mennyire van szabad kezünk az ilyen definíciók megalkotásakor, illetve hogyan lehetnek e definíciók hibásak.

• A bevezető definíciókat tetszésünk szerint alkotjuk meg. Csak akkor hibásak, ha nem sikerül velük megragadnunk, hogy milyen értelemben szándékozunk a kifejezést használni.

• A lexikális definíciónak a szó bevett jelentését kell megragadnia. Itt nincsenek alternatívák.

• A pontosító definíció alkalmassága a szituációtól függ. A bíró és az orvos számára a súlyos sérülés másként pontosítható. Az ilyen definíció akkor hibás, ha kifejezés homályosabb marad annál, mint amit a kontextus szükségessé tesz.

• Elméleti definícióból rendszerint csak egy lehetséges, mert az illető dologról egy helyes elmélet létezik. Akkor hibás, ha tudományos elméletünk téves.

A definíció formái

1. A definíciók klasszikus formája az, hogy megadjuk a definiálni kívánt dolgot tartalmazó osztályt (genus proximum), és azt a meghatározó sajátosságot (differentia specifica), amely elkülöníti az illető dolgot a tartalmazó osztályba tartozó egyéb dolgoktól.

A háromszög három egyenes által határolt síkidom.

2. Sok esetben ez a forma túlságosan merev. A kifejezés alá tartozó dolognak olyan sok kritériumnak kell eleget tennie, ami nem foglalható bele egyetlen mondatba. A felsőoktatási törvény például így határozza meg a felsőoktatási intézményt:

A felsőoktatási intézmény a Ptk. 29. §-ának (1) bekezdése alapján, az e törvényben meghatározottak szerint létrehozott és működő jogi személy.

Ez akár értelmezhető klasszikus definíciónak is, ahol a tartalmazó osztály a jogi személy, csakhogy a meghatározó sajátosságot egy 150 oldalas szöveg tartalmazza! Az ilyen definíciókat, amelyek részletesen leírják az illető dolgot, kontextuális vagy implicit definícióknak szokás nevezni.

3. Az operacionális definíciók [specker] elhatárolására irányulnak. Megadnak valamilyen műveletet vagy eljárást, amelynek eredménye eldönti, hogy vizsgált dolog az adott fajtába tartozik-e.

Egy folyadék akkor és csak akkor savas, ha a lakmuszpapírt pirosra színezi.

7.10. A definíciók hibái A definíciók aszerint, hogy mi a céljuk, és mi a szerepük a dialógusban, többféleképpen is kudarcot vallhatnak. Az alábbiakban pár jellegzetes hibát mutatunk be.

1. A költészet az erőteljes érzés spontán túláradása. (Wordsworth) 2. A cipő 10-40 cm hosszú, 5-13 cm széles, bőrből és/vagy műanyagból készült, üreges

tárgy, melynek egyik oldala (talpa) egy síkhoz illeszkedik, s ezzel átellenes oldalán 20-60 négyzetcentiméter területű nyílás található.

3. Yu - szólt a mester -, megtanítsam neked miben áll a tudás? Ha tudsz valamit, és felismered, hogy tudod, és ha nem tudsz valamit, felismered, hogy nem tudod. Ez a tudás. (Konfuciusz)

4. A haszonlehetőség-költség fogalma azt a hétköznapi gondolatot fejezi ki, hogy megoldhatatlan, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.

5. A tetraéder olyan szabályos test, amely nem kocka, nem oktaéder, nem dodekaéder, és nem ikozaéder.

(1) egyszerre túl tág és túl szűk. Arany János egyik fiának halálakor leült verset írni, de végül csak ennyit írt: "Nem megy. Nagyon fáj." Az erőteljes érzés spontán túláradt benne, de ebből nem lett vers. Sőt, igazából akkor tudott verset írni, ha mentes volt az erőteljes érzés spontán túláradásától. Egy definíció akkor túl tág, ha a definíciónak olyan dolgok is megfelelnek, amelyek nem tartoznak a definiálni kívánt fajtába. Túl szűk pedig akkor, ha vannak olyan dolgok, amelyek a definiálni kívánt fajtába tartoznak, de nem tesznek eleget a definícióknak.

(2) pontos ugyan, de olyan mellékes vonásokat ragad meg, hogy inkább találós kérdésnek hat. A definíciónak a lényeges vonásokat kell megragadnia.

(3) körbenforgó. Ahhoz, hogy megértsük, már ismernünk kell a definiálandó kifejezés jelentését.

(4) találó, de metaforikus. Félő, hogy nem segít a kifejezés alkalmazásban. Egy ilyen definíció alapján nem biztos, hogy válaszolni tudunk egy olyan kérdésre, hogy mi a vizsgára való felkészülés haszonlehetőség-költsége.

(5) tagadó formájú, s ezért nehezen érthető. A definíció logikai szerkezete ne legyen bonyolultabb a szükségesnél.

Egy egészen más jellegű hibát illusztrál az alábbi levélparódia, melyet amerikai újságírók ütöttek össze. Háttérként kell tudni kell, hogy az abortusz körül az Egyesült Államokban évtizedek óta komoly viták folynak, s hogy egy képviselőjelölt állásfoglalása komolyan befolyásolja, hogy ki fog rá szavazni. Nos az alábbi levelet egy képviselőjelölt nyugodtan elküldheti az álláspontja iránt érdeklődő választónak, függetlenül attól, hogy az miként vélekedik az abortuszról.

Tisztelt Hölgyem/Uram!

Levelében azt kérdezi, hogy miként foglalok állást az abortusz kérdésében. Hadd válaszoljak egyenesen, minden köntörfalazás nélkül. Ha abortuszon védtelen emberi lények meggyilkolását érti, vagy az alapvető jogok megtagadását a legifjabb polgároktól, vagy a szexuális promiszkuitás elősegítését a fiatalok körében, vagy az Élet, a Szabadság és a Boldogság Keresésének elutasítását - akkor tökéletesen biztos lehet abban, hogy az abortusz tántoríthatatlan ellenzője vagyok, s egy pillanatra sem fogok meginogni. Isten engem úgy segéljen! De ha abortuszon azt érti, hogy biztosítsunk egyenlő jogokat polgárainknak tekintet nélkül korra, nemre vagy fajra, vagy hogy számoljuk fel azokat a rossz, sőt, bűnös intézményeket, amelyek a kétségbeesett és reményt vesztett nők gyötrésére szakosodtak, vagy hogy megadjuk gyermekeinknek az esélyt arra, hogy akarják és szeressék őket, vagy, mindenek felett, hogy szavatoljuk polgáraink Isten adta jogát arra, hogy saját lelkiismeretük parancsa szerint éljenek – akkor ne legyen semmi kétsége afelől, hogy, mint hazafi és mint humanista, továbbra is lankadatlanul fogok munkálkodni ezeknek az alapvető emberi jogoknak az érdekében. Köszönöm, hogy

levelével lehetőséget adott álláspontom kifejtésére, s hadd biztosítsam még egyszer arról, hogy meggyőződésem mellett rendületlenül ki fogok tartani.

A levél úgy foglal állást, hogy nem foglal állást. Az abortuszra ugyanis két tendenciózus definíciót ad, s ennek révén a címzett azt olvassa ki belőle, amit akar. Ha ellenzi az abortuszt, mert védtelen emberi lények meggyilkolásának stb. tartja, akkor az ilyen módon definiált abortuszt a képviselőjelölt elutasítja. Ha nem ellenzi az abortuszt, mert annak tilalma szerinte alapvető emberi jogokat sért, akkor az ilyen módon definiált abortuszt a képviselőjelölt sem ellenzi. Csak hát, akár így definiáljuk, akár úgy, ugyanarról a dologról van szó. De a definíciók olyannyira különböznek, hogy ez nem derül ki.

A levél ipari méretekben követi el a túl sokat állító definíció hibáját. Az ilyen definíció eleve eldönti a kérdést. A definíció célja az, hogy tudjuk, miről beszélünk. Ha tisztáztuk, mire gondolunk, akkor a következő lépésben döntjük el, hogy mi a legjobban védhető álláspont ezzel kapcsolatban. A definíciónak arra kell tehát irányulnia, hogy olyan módon rögzítse a tárgyat, amelyet mindkét fél elfogad. A túl sokat állító definíciók elfogultak, olyan módon határozzák meg a kérdéses kifejezést, hogy az rontja a másik fél pozícióját. Nem semleges alapot nyújt a felek számára, hanem maga is lépés a vitában. Ami az ilyen definíciókban szerepel, az megfogalmazható érvként. A túl sokat állító definíció azonban nem érvnek mutatja magát, s ezért megtévesztő. E tekintetben a túl sokat állító kérdéshez hasonlít.

8. Kérdések és válaszok Ebben a fejezetben az olvasó szembesül azzal, hogy nemcsak az állítások lehetnek hibásak is, hanem a kérdések is, s hogy egyes kérdések valójában nem információszerzésre szolgálnak, hanem a válaszoló pozíciójának gyengítésére. Megtudja azt is, hogy bizonyos kérdésekre a legjobb válasz a kérdés elutasítása. Végezetül fény derül arra, hogy a kérdésre adott válasz nem csak akkor lehet hibás, ha hamis.

8.1. Bevezetés A kérdés alapvető célja az információszerzés. A kérdező nem tud valamit, hát megkérdezi. A válaszolónak, amennyiben együttműködik a kérdezővel, meg kell adnia a kért információt. Amennyiben a kért információval csak részben rendelkezik, el kell mondania mindazt, amit tud. Ha nem rendelkezik a kért információval, ezt kell elmondania. Ha nem így tesz, megsérti az együttműködési szabályokat. Ez a kérdés-válasz dialógus normális esete. A "normális" itt nem azt jelenti, hogy azok a kérdések és válaszok, amelyek eltérnek ettől a mintától, eleve hibásak, hanem azt, hogy az ehhez a mintához nem igazodó kérdések és válaszok e minta alapján érthetők meg.

Előfordul, hogy a megfelelő válasz a kérdés elutasítása. Erre a legegyszerűbb példa az, amikor a kérdező olyan információkat kér, amelyek megszerzéséhez nincs joga. Például egy állásinterjún a munkáltató jogosan tájékozódhat a jelentkező végzettségéről, tapasztalatairól, anyagi elvárásairól, hogy pszichológiailag alkalmas-e az állás betöltésére, stb. Viszont nincs joga a jelentkező szexuális szokásairól érdeklődni. A szexuális szokások irrelevánsak az alkalmasság megítéléséhez, továbbá az egyén privát szférájába tartoznak, amelyet nem illik bolygatni. Egy ilyen kérdés kapcsán a munkáltató nem várhatja el, hogy a jelentkező együttműködjön vele.

Vannak olyan esetek, amelyekben a kérdések nem információ megszerzésére szolgálnak.

"Meggyújtatlan cigarettával a kezedben odafordulsz valakihez, aki éppen rágyújt: "Van tüzed?" Természetesen tudod, hogy van tüze. Ő is tudja, hogy te tudod. Miután ismeri a kérdés-válasz dialógus szabályait, tudja, hogy nem választ akarsz, hanem valami mást, s elég könnyen rájön, hogy mit.

"Miért szállta meg Napóleon Egyiptomot?" - kérdezi a tanár. Valójában nem Napóleon indítékaira kíváncsi, hanem arra, hogy a diák ismeri-e Napóleon indítékait. A kérdés-válasz dialógus logikája folytán, aki rendelkezik a kért információval, annak meg kell adnia. A diák válaszából, illetve a válasz hiányából kiderül, ismeri-e a feleletet.

A kérdéseket három típusra oszthatjuk aszerint, hogy milyen formájú választ várunk rájuk.

1. Miről volt szó a múlt heti órán? 2. Meddig tartanak nyitva? 3. Írhatok dolgozatot a meg nem tartott referátum helyett? 4. Fizethetek hitelkártyával? 5. Kollokvium lesz vagy gyakorlati jegyet kapunk? 6. Mustárt vagy ketchupot kér hozzá?

(1) és (2) kiegészítendő kérdések. A válasz a tények megadása. (3) és (4) eldöntendő kérdések. Igennel vagy nemmel válaszolhatunk. (5) és (6) választó kérdések. A válasz a felsorolt lehetőségek valamelyike.

8.2. Rossz kérdések Információszerzésre csak azok a kérdések alkalmasak, amelyek világosak és egyértelműek. Az ilyen kérdések pontosan megszabják, hogy az adott kontextusban milyen fajta információk jönnek szóba válaszként.

"Milyen idős a testvére?" Tegyük fel, hogy az illetőnek több testvére van. Ha a kérdés feltevése előtt az egyik testvérről volt szó, a kérdés nyilván ennek a testvérnek az életkorára vonatkozik. De ha a kontextusból nem derül ki, melyik testvérről van szó, a kérdés nem egyértelmű.

Az információszerzésre alkalmatlan kérdéseknek van két olyan fajtája, amelyről külön szólnunk kell.

A túl általános kérdés

Egy kérdés akkor túl általános, ha a válaszba belefoglalható információk köre nagyon tág, és a válaszoló ezek közül teljesen szabadon válogathat.

"Mi a véleménye a kampány során tapasztalható visszás jelenségekről?" Először is nem egyértelmű, hogy miféle visszás jelenségekről van szó. (a) A választók megtévesztéséről? (b) A törvények megsértéséről? (c) A többi párttal szembeni etikátlan viselkedésről? S e három kategórián belül is számos különböző dologról lehet beszélni. Másodszor az sem egyértelmű, hogy ezekkel kapcsolatban miféle véleményre kíváncsi a

kérdező. Hogy az adott jelenség mennyire jellemző? Hogy mennyire elítélendő? Hogy kit terhel a felelősség? Hogy mi a magyarázata? Hogy miként lehetne a jövőben elkerülni?

Ha ezt a kérdést egy riporter teszi fel egy politikusnak a választási kampány során, a politikus ezt lehetőségnek fogja tekinteni az ellenfelek bírálatára, és saját érdemeinek kidomborítására. Olyasmiről fog beszélni, amivel az ellenfél vádolható, ő pedig nem. Nem győzi majd hangsúlyozni az adott viselkedés elfogadhatatlanságát, s hosszasan bizonygatja majd, hogy ő ugyan nem, sőt. Azért teheti meg ezt, mert a kérdés nem szabja meg, hogy miféle információk fogadhatók el válaszként.

Az, hogy egy kérdés túl általános-e, döntő mértékben függ a kontextustól. Ha a beszélgetésnek nem az a célja, hogy valamilyen pontosan körülhatárolható kérdésben segítse a tájékozódást, még a nagyon általános kérdések is elfogadhatók.

"Professzor úr, mennyire állatias az ember?" - kérdezi a riporter a biológustól egy ismeretterjesztő műsorban. A kérdés kapcsán megemlíthető az ember és az állatok közötti bármilyen hasonlóság vagy különbség.

E kérdés mégis elfogadható. A biológus rengeteget tud, amiről a nagyközönség szívesen hallana. A riporter egyszerűen rábízza, hogy miről beszéljen. Ha a biológus elmond valamit, ami érdekes, és ami újdonság a hallgatók számára, akkor műsor teljesíti célját.

Hogyan válaszoljunk a túl általános kérdésre?

A komplex kérdés

A komplex kérdés túl sokat kérdez egyszerre.

Egyetért-e Ön azzal, hogy javítsuk a hazai vállalkozások versenyképességét, hogy csökkentsük adóterheiket, hogy államilag támogatott hitelekhez juttassuk őket, és hogy a közbeszerzési pályázatok kiírásakor tekintettel legyünk szempontjaikra?

Az ilyen kérdésekkel három alapvető probléma van. Az első az, hogy az egyenes válasz nem értelmezhető. A kérdésre adott igen válasz elvben azt jelenti, hogy a válaszoló mind a négy javaslattal egyetért. De ha valaki igennel felel, nem lehetünk biztosak abban, hogy csakugyan így gondolja-e. Lehet, hogy valamelyik kérdés fölött átsiklott. Vagy egy-két kérdést fontosabbnak tart a többinél, s ezért mond igent, míg a többi kérdést még nem gondolta végig. A nem válasz esetén még rosszabb a helyzet. Ekkor csak annyit tudunk meg, hogy a válaszoló valamelyik javaslattal nem ért egyet, de hogy melyikkel, az nem derül ki. Míg az igen válasz esetén bizonytalan, hogy csakugyan azt gondolja-e, amit mond, a nem esetén az sem világos, hogy pontosan mit mond.

A második probléma az, hogy az ilyen kérdések olykor azt sugallják, hogy valójában egyetlen kérdésről van szó. Jelen esetben: hogy a hazai vállalkozások versenyképességének támogatása egyet jelent a következő három tagmondatban szereplő intézkedések foganatosításával. Mármost a hazai vállalkozások versenyképességének javítását mindnyájan támogatjuk. Ha azt sugallják nekünk, hogy a versenyképesség javítása csak az alábbi hármas intézkedéscsomaggal érhető el, megeshet, hogy ezt az intézkedéscsomagot is támogatjuk. Ilyen módon a kérdező alattomosan rávehet bennünket olyan álláspontok támogatására, amelyeket nem gondoltunk át, s amelyeket talán nem is igazán értünk. Mégpedig anélkül,

hogy ezeket érvekkel támasztotta volna alá. Ha ez történik, áldozatul esünk árukapcsolás trükkjének. Az ilyen hátsó szándékú komplex kérdés nem egyszerűen rossz, hanem veszélyes. Erről később részletesebben szólunk.

A harmadik probléma az, hogy az ilyen kérdések lehetővé teszik a válaszoló számára, hogy kibújjon a válaszadás alól. Mivel az egyszerű igen-nem válasz nehezen értelmezhető, a válaszoló joggal igényelhet felmentést az egyenes válasz alól. Ezzel pedig könnyen vissza lehet élni. A válaszoló megteheti azt, hogy csak az egyik kérdésre válaszol. Ezáltal a komplex kérdés lehetőséget ad a mellébeszélésre.

Hogyan válaszoljunk a komplex kérdésre?

8.3. A kérdések előfeltevései A kérdések nem pusztán információ megszerzésére irányulnak, hanem többnyire elő is feltételeznek bizonyos információkat. Egyenes válasz csak olyan kérdésekre adható, melyeknek előfeltevései igazak.

"Melyik a miskolci út?" - ezt a kérdést értelmetlen feltenni egy búzatábla közepén, ahol egyáltalán nincsenek utak. Szintén értelmetlen feltenni egy nevadai útelázásnál, ahonnan egyik út sem vezet Miskolcra. A kérdés csak ott válaszolható meg értelmesen, ahol vannak utak, s ezek közül az egyik Miskolcra vezet.

Egyes kérdéseknek gyakorlatilag nincsenek előfeltevéseik.

"Hány óra van?" - Erre a kérdésre mindig van valamilyen válasz, még ha megkérdezett nem is tudja. A kérdés csak azt előfeltételezi, hogy valahány óra van, és ez az előfeltevés mindig teljesül.

Más kérdéseknek ellenben rendkívül sok előfeltevésük van.

"Meghalt lánya helyett az elvált feleségére hagyja értékes festményeit, vagy börtönviselt öccsére, netán valamelyik múzeumra?" - A kérdés előfeltevései: (a) értékes festményei vannak, (b) született lánya, (c) a lánya meghalt, (c) nős volt, (d) elvált a feleségétől, (d) van öccse, (e) az illető börtönviselt, (f) van olyan múzeum, amelyre ráhagyhatná a képeket, (g) a feleségen, az öccsön és a múzeumokon kívül nincs más, aki örökösként komolyan szóba jöhet.

Ha a kérdés előfeltevése hamis, nem adható rá egyenes válasz. Ilyenkor felhívjuk a kérdező figyelmét arra, hogy az előfeltevés hibás. Megpróbáljuk kitalálni, hogy mi az, ami érdekli, vagyis hogy miért tette fel a kérdést, s ennek alapján közöljük vele a szükséges információkat.

"Melyik a miskolci út?" - "Egyik sem. De ha Miskolcra akar eljutni, akkor menjen ezen az úton a második elágazásig, forduljon jobbra, aztán kanyarodjon le Füzesabony felé, s onnan ki van táblázva."

Ha valaki egyenes választ ad egy kérdésre, azzal elismeri, hogy annak előfeltevései igazak.

"Sikerült a zárthelyid?" - Ha valaki egyszerű nemmel felel e kérdésre, úgy értjük, hogy volt zárthelyi, az illető meg is írta, csak éppen nem sikerült jól. Ha ugyanis a zárthelyi elmaradt, vagy az illető nem írta meg - vagyis a kérdés valamelyik előfeltevése hamis -, akkor ezt kellene válaszként elmondania.

Éppen ennek révén definiálható legegyszerűbben a kérdés előfeltevése: a kérdés előfeltevései azon állítások, amelyek mellett a kérdés egyenes megválaszolásával elkötelezzük magunkat.

8.4. Trükkös kérdések A kérdések alkalmasak lehetnek arra, hogy rontsák a vitapartner pozícióját. Ha kérdéseink révén azonosítjuk elkötelezettségeit, fény derülhet arra, hogy egyes nézetei könnyen cáfolhatók. Ezért a kérdés megválaszolásával rosszabb helyzetbe kerül. Az ilyen kérdések teljesen jogosak. Vannak azonban olyan kérdések, amelyek nem az elkötelezettségek azonosítására irányulnak, hanem arra, hogy rávegyék a partnert bizonyos további elkötelezettségek vállalására, s ezáltal rontsák helyzetét. Az ilyen kérdéseket nevezzük trükkös kérdéseknek. Ezekkel nem az a baj, hogy nem kívánt nézetek vállalására késztetik a másikat, hanem az, hogy ezt érvek nélkül próbálják elérni. Mintegy lépre csalják a válaszolót.

A túl sokat állító kérdés Az előző szakaszban láttuk, hogy aki egyenes választ ad egy kérdésre, elkötelezi magát a kérdés előfeltevései mellett. Ugyanakkor a kérdésekre egyenes választ illik adni. Aki nem így tesz, kiteszi magát a mellébeszélés vádjának. Ezzel a helyzettel vissza lehet élni. A túl sokat állító kérdés olyan előfeltevést tartalmaz, amelyet a vitapartner nem fogad el. Így a annak választani kell: vagy elkötelezi a nem kívánt előfeltevés mellett, vagy nem válaszol egyenesen, miáltal gyanúba keveredik. Ennek klasszikus példája a következő:

"Még mindig veri a feleségét?" - A kérdés előfeltevése az, hogy az illető régebben verte a feleségét.

1. Ha a kérdésre egyenes nemmel válaszol, elismeri, hogy e feltevés igaz. 2. Ha kikéri magának a kérdést, és nem válaszol, akkor is rosszul jár. A kívülállók úgy

gondolhatják, azért nem válaszol, mert takargatnivalója van. 3. Ezért valószínűleg így felel: "Soha egy ujjal nem bántottam a feleségem." Az ilyen

válasz, a kérdés előfeltevésének tagadása, sokkal jobb az egyenes válasznál és a kérdés elutasításnál. Csakhogy a kérdezett helyzete így is romlott. Partnere ugyanis látszólag(!) nem állított semmit, csupán kérdezett. Bizonyítania annak kell, aki valamit állít. Ezért a bizonyítás terhe most a válaszolón van. Ha nem tudja bizonyítani, hogy nem verte a feleségét, a kívülállók esetleg nem hisznek neki.

4. De még abban az esetben is rosszul jár, ha bizonyítani tudja ártatlanságát. A bizonyítással ugyanis legalább annyit elismer, hogy felmerülhet vele szemben a bántalmazás vádja. De hát miféle ember az, akiről egyáltalán feltételezni lehet, hogy veri a feleségét?

A túl sokat állító kérdés tehát, a rá adott választól függően, többféleképpen is árthat. A súlyosabb következményektől a kevésbé súlyosak felé haladva:

válasz hátrányos következmény

egyenes válasz nem kívánt előfeltevés elfogadása

a kérdés elutasítása gyanú, hogy az előfeltevés igaz

az előfeltevés tagadása bizonyításkényszer elfogadása bizonyítás hiányában: megmarad a gyanú sikeres bizonyítás esetén: a válaszoló személyét illető gyanú

Megjegyzendő, hogy sikeres bizonyítás esetén nem minden esetben támad kétely a válaszoló személyével kapcsolatban.

"Hogyan tudná feloldani a szakdolgozat 1. fejezetében és 3. fejezetében kifejtett koncepciók közötti feszültséget?" - Ha a válaszoló tagadja, hogy a két fejezet között feszültség volna, és ezt sikeresen bizonyítja, nem szenved semmiféle hátrányt. Igaz: a kérdés azt a gyanút kelti, hogy az illetőről feltételezhető, hogy következetlen. Csakhogy mindannyiunkról feltételezhető, hogy olykor következetlenek vagyunk. Ezért ez a feltételezés nem rontja a válaszoló helyzetét.

Az agresszív kérdés Az agresszív kérdés túl szűkre szabja az egyenes válasz lehetőségeit. A válaszoló álláspontja összetettebb annál, mint amit a kérdés megenged. Ezért, ha egyenes választ ad, kénytelen olyan álláspontot elfoglalni, amely különbözik tényleges álláspontjától, s nehezebben védhető annál.

"Elhozta a dolgozatát, vagy sem?" - dörren rá a mentegetődző hallgatóra a tanár. E kérdéssel a tanár megtagadja a hallgatótól a lehetőséget, hogy megmagyarázza, miért nem tartotta be a határidőt. Mennyivel barátibb volna az a kérdés, hogy "Miért nem hozta el a dolgozatát?"

Az eldöntendő és a választó kérdések különösen alkalmasak arra, hogy a válaszolót belekényszerítsék egy nehezen védhető pozícióba. Az ilyen kérdésekre ugyanis eleve korlátozott számú válaszlehetőség van. De a kiegészítendő kérdések is lehetnek agresszívek.

"Miniszter Úr! Mennyi pénzt fordítottak a Nemzeti Hóhányó megépítéséhez szükséges környezetvédelmi hatástanulmányokra?" - Tegyük fel, hogy igen nagy összeget. Ha a miniszter egyenes választ ad, vagyis közli az összeget, a közönség könnyen azt gondolhatja, hogy szórja a pénzt, de még a korrupció gyanúja is felmerülhet.

Az agresszív kérdések sajátos fajtáját jelentik az árukapcsolásos kérdések, melyeket futólag már említettünk. Az ilyen kérdés két különböző kérdésre ugyanazt a választ követeli. Az egyenes válaszba nem fér bele, hogy a két kérdésről a válaszoló eltérő módon foglaljon állást.

"Támogatja-e Ön a labdarúgó világbajnokság megrendezését, s ez által az ország fejlődéséhez elengedhetetlen infrastrukturális beruházások azonnali végrehajtását?" - Egy dolog a labdarúgó világbajnokság végrehajtását támogatni, és egy másik dolog az elengedhetetlen infrastrukturális beruházásokat támogatni. Ezért lehet az elsőre nemet mondani, a másodikra igent. Ezt a lehetőséget azonban a kérdés nem engedi meg. Ha a válaszoló nem akarja magára venni annak ódiumát, hogy nem támogatja az elengedhetetlen infrastrukturális beruházásokat, kénytelen a világbajnokságot is támogatni.

Az árukapcsolás jellegzetesen arra szolgál, hogy egy álláspontot ne saját érdemei alapján fogadtassunk el valakivel, hanem egy másik álláspont érdemei alapján. Vesszük az általunk preferált álláspontot, keresünk egy népszerű álláspontot, majd felkínáljuk a csomagot.

"Engedélyezné-e Ön a lőfegyverek birtoklását, hogy a tisztességes polgárok megvédhessék családjukat és tulajdonukat?" "Engedélyezné-e Ön a lőfegyverek birtoklását, hogy a bűnözők is könnyen fegyverhez juthassanak?"

Látható, hogy az árukapcsolásos kérdések előfeltételezik, hogy a két kérdés között kapcsolat van. Ha az előfeltevés nyilvánvalóan hamis, a trükk átlátszó, s a válaszoló habozás nélkül felbontja a csomagot.

"Engedélyezné-e Ön a lőfegyverek birtoklását, hogy a lakosság életszínvonala elérje az Európai Unióét?"

Végezetül látnunk kell: az, hogy egy kérdés trükkös-e, mindig a kontextustól függ. A vita során az egyik fél csak arra támaszkodhat, amit a másik elfogad. Egy kérdés akkor minősül trükkösnek, ha feltevése az adott szituációban megsérti ezt a szabályt.

"Még mindig veri a feleségét?" - Ha ezt olyasvalakitől kérdezzük, aki elismerte, hogy korábban verte a feleségét, a kérdés nem állít túl sokat. "Elhozta a dolgozatát, vagy sem?" - Ha a diák már a harmadik pótlási határidőt mulasztotta el, a kérdés nem agresszív.

Hogyan válaszoljunk az agresszív kérdésre?

8.5. Válasz a hibás kérdésekre A hibás kérdésekre nem adható egyenes válasz. Ha viszont nem adunk egyenes választ, megsértjük a kérdés-válasz dialógus szabályait. Ezért partnerünk köntörfalazással vagy mellébeszéléssel vádolhat. A hallgatóság pedig arra gyanakodhat, hogy valamilyen okunk van a kérdés megkerülésére. Például attól félünk, hogy a kért információ megadása kedvezőtlen színben tüntet fel bennünket. Ezért a hibás kérdések megválaszolásának első szabálya, hogy tegyük világossá: a kérdés hibás.

A túl általános kérdés Vegyük rá a kérdezőt a kérdés konkretizálására.

"Mi a véleménye a kampány során tapasztalható visszás jelenségekről?" - "Bocsásson meg, erről napestig beszélhetnék. Pontosan mely jelenségekre gondol, s mire kíváncsi ezekkel kapcsolatban?"

A komplex kérdés Daraboljuk fel a kérdést, s az egyes részeket válaszoljuk meg külön-külön.

"Egyetért-e Ön azzal, hogy javítsuk a hazai vállalkozások versenyképességét, hogy csökkentsük adóterheiket, hogy államilag támogatott hitelekhez juttassuk őket, és hogy a közbeszerzési pályázatok kiírásakor tekintettel legyünk szempontjaikra?" - "Nézze, ez nem egy kérdés, hanem több. Hadd vegyem ezeket sorra. Természetesen egyetértek azzal, hogy a

hazai vállalkozások versenyképességén javítani kell. Alig hiszem, hogy ezt bárki is vitatná. Ezért, gondolom, inkább arra kíváncsi, hogy megfelelő eszköznek tartom-e az Ön által említett intézkedéseket erre a célra. Ami az első intézkedést, az adóterhek csökkentését illeti,"

Az árukapcsoló kérdésekre adandó választ ld. az agresszív kérdéseknél.

A túl sokat állító kérdés Ha egyszerűen tagadjuk a kérdés előfeltevését, magunkra vállaljuk a bizonyítás terhét. Ezt a terhet úgy háríthatjuk el, hogy világossá tesszük, hogy előfeltevés formájában maga a kérdező fogalmazott meg először egy állítást, s felszólítjuk állításának megalapozására. Erre jó módszer a visszakérdezés.

"Még mindig veri a feleségét?" - "Kérdésével feltételezi, hogy korábban vertem a feleségem. Szabadna tudnom, milyen alapon feltételezi ezt rólam?" Vagy: "Volna szíves a kérdésében rejlő vádat alátámasztani?"

Az agresszív kérdés Ha egyenesen válaszolunk, olyan álláspont elfogadására kényszerülünk, amely nehezebben védhető tényleges álláspontunknál. Ezért el kell utasítanunk az eredeti kérdést, s meg kell fogalmaznunk helyette azt a kérdést, amelyre válaszként kifejthetjük álláspontunkat.

"Miniszter Úr! Mennyi pénzt fordítottak a Nemzeti Hóhányó megépítéséhez szükséges környezetvédelmi hatástanulmányokra?" - "Pontosabb lenne a kérdést úgy megfogalmazni, hogy a hatástanulmányokat elfogadható áron készíttettük-e el. Először is a hallgatónak tudnia kell, hogy ezek elkészítése nem olcsó mulatság. Ezért a 80 millió Ft, melyet a hatástanulmányokért kifizettünk, nem tekinthető soknak. Sőt, ha összehasonlítjuk az Országos Útvesztő környezetvédelmi hatástanulmányaiért kifizetett 140 millió Ft-tal, akkor kimondottan alacsonynak mondható.

Az kérdés elutasításakor, a helyzettől függően, fogalmazhatunk erősebben („A kérdés rossz/ hibás/ félrevezető. Úgy kellett volna feltennie, hogy…”) vagy finomabban („A helyzet összetettebb annál, mint a kérdés sugallja. Ezért helyesebb volna azt kérdeznünk, hogy…”). Ha azonban nem jelezzük a kérdés elfogadhatatlanságát („Szerencsésebb lett volna azt kérdeznie, hogy…”), könnyen magunkra vonjuk a mellébeszélés vádját. Még rosszabb, ha meg sem fogalmazzuk a helyes kérdést, hanem álláspontunk bemutatására szorítkozunk („Mielőtt válaszolnék, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy…”).

„Elhozta a dolgozatát, vagy sem?” - kérdezi a tanár, hogy elejét vegye a hallgató mentegetődzésének. A hallgató helyzete azért nem könnyű, mert a tanárnak hatalma van fölötte. Ha a hallgató elutasítja és kiigazítja a tanár kérdését, lehet, hogy a tanár ezt szemtelenségnek tekinti, és megtorolja. Az aszimmetrikus helyzetben, amikor a feleknek különböző lehetőségeik vannak, a racionális vitában hasznos megoldások nem feltétlenül célravezetők. Jobb lehetőség ez: „Nem hoztam el. Megengedi tanár úr, hogy elmondjam, miért?”. Természetesen lehet, hogy a hallgató jobban jár, ha lemond álláspontjának elmondásáról, s némi haladék reményében elviseli a letolást.

Az árukapcsoló kérdések akkor agresszívek, ha azt feltételezik vagy sugallják, hogy két vagy több kérdésre ugyanazt a választ kell adni, miközben a válaszoló szerint e kérdések nem függenek össze ilyen módon. Az ilyen kérdések esetében rá kell mutatnunk arra, hogy az

összekapcsolás helytelen, majd ismertetnünk kell álláspontunkat az egyes kérdésekkel kapcsolatban.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy javítsuk a hazai vállalkozások versenyképességét, hogy csökkentsük adóterheiket, hogy államilag támogatott hitelekhez juttassuk őket, és hogy a közbeszerzési pályázatok kiírásakor tekintettel legyünk szempontjaikra?" - "Kérdésével azt sugallja, hogy a hazai vállalkozások versenyképességének javítása - melyet természetesen én is rendkívül fontosnak tartok - az Ön által említett intézkedésekkel valósítható meg. Ebben nem teljesen értünk egyet. Elsőként az adóterhek csökkentését említette. Ezzel kapcsolatban…”

8.6. Mellébeszélés A kérdések nyomán fény derülhet olyan tényekre, amelyek gyengítik a válaszoló álláspontját. Ha a válaszoló tisztában van ezzel, megpróbálhat kibújni a válasz alól. Ha azonban megtagadja a választ, nyíltan megsérti a kérdés-válasz dialógus szabályait, amivel jogos gyanút ébreszt álláspontjával kapcsolatban. Ezért úgy tesz, mintha válaszolna, de valójában nem válaszol, vagyis mellébeszél. A mellébeszélés a racionális vita szabályainak megsértése: aki így tesz, lemond az igazság vagy a legjobb álláspont megtalálásáról. Hogy könnyebben felismerhessük, az alábbiakban áttekintjük pár gyakori fajtáját.

A kérdés szándékos félreértése A kérdések nem légüres térben hangzanak el, hanem egy beszélgetés kontextusában. Pontos értelmük ezért nagymértékben függ a kontextustól.

"Miért ment Géza Párizsba?" - Vegyünk két különböző kontextust. (1) Arról beszélünk, hogy jövő héten fontos megbeszélést tartunk, melyen Gézának okvetlenül részt kell vennie. Csakhogy, mondja valaki, nem fog eljönni, mert Párizsba ment. Ekkor az a kérdés: miért ment Párizsba, ahelyett, hogy itt maradt volna. (2) Arról beszélünk, hogy abban a témában, amelyen Géza dolgozik, London nyújtja a legjobb körülményeket. Ilyen előzmények után a kérdés az, hogy miért ment Párizsba, ahelyett, hogy Londonba ment volna.

Ha valaki nem akar megválaszolni egy kérdést, megteheti azt, hogy tudatosan figyelmen kívül hagyja a kérdés kontextusát, s olyan választ ad, amely egy másik kontextusban megfelelő volna, de az adott esetben nem az.

Willie Stuttont, a legendás bankrablót, egyszer arról kérdezték, hogy miért rabol bankot. "Mert ott van a pénz" - válaszolta. - Ez jó válasz lehetne egy kisgyerek kérdésére, aki nem tudja, mi az a bankrablás. Szintén jó válasz lehetne egy másik rabló kérdésére, aki arra kíváncsi, hogy Stutton miért nem a sokkal kevésbé védett benzinkutakat fosztogatja. De mi, akik sem kisgyerekek, sem rablók nem vagyunk, azt szeretnénk tudni, hogy Stutton miért követ el bűncselekményt, ahelyett, hogy tisztességes munkából élne.

A szándékos félreértés a válasz megtagadásának kendőzetlen formája. Gyakorlatilag kizárt, hogy a kérdező, vagy a hallgatóság elfogadja válasznak. Azonban mégis különbözik a válasz explicit megtagadásától. Aki azt mondja, "Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó felelni", nyíltan megtagadja az együttműködést. Aki szándékosan félreérti a kérdést, kinyilvánítja együttműködési hajlandóságát, de egyúttal arra kéri a másikat, hogy ne forszírozza az iménti

kérdést. Ezzel függ össze, hogy a szándékos félreértések gyakran szellemesek. A félreértő, válasz helyett, egy poénnal fizeti ki a kérdezőt vagy a hallgatóságot.

A szándékos félreértés azért nem válasz, mert nem illeszkedik a beszélgetés folyamába. Ha a mellébeszélő meg akarja téveszteni a kérdezőt vagy a hallgatóságot, vagyis azt akarja, hogy elhiggyék, hogy választ kaptak, másképp jár el. Valami olyasmit mond, ami szorosan kapcsolódik a beszélgetés tárgyához, csak éppen nem válaszolja meg a kérdést. Ennek három fő formája van.

A kérdés kommentálása Miután a kérdések nem légüres térben hangzanak el, a mellébeszélő válasz helyett kibonthatja a kérdés tartalmát. Például

• hangsúlyozhatja a kérdés fontosságát • rávilágíthat a kérdés motivációjára • elmagyarázhatja a kérdés előfeltevéseit.

"Igaz-e, hogy az egészségügy hiányát úgy kívánják orvosolni, hogy egyes, eleddig ingyenes szolgáltatásokat fizetőssé tesznek?" - "Valóban ez a legfontosabb kérdés. Tény, hogy a társadalombiztosítás hiánya hosszú távon nem finanszírozható. És a hiányt valóban csökkenthetnénk úgy, hogy a szolgáltatások terhét részben a lakosságra hárítjuk. Másfelől, az egészségügyi szolgáltatok többségének ingyenessége olyan érték, amelyhez feltétlenül ragaszkodnunk kell. Az állampolgárok nem kevés adót és járulékot fizetnek. Ezért joggal várják az államtól, hogy biztosítsa az egészségük megőrzésének és helyreállításának feltételeit."

Aki így felel, tanúsítja, hogy érti, miről van szó. A helyes megértés valóban szükséges a válaszhoz. A válasz azonban hiányzik.

További információk közlése A mellébeszélő a beszélgetés tárgyáról beszél. Csupa olyasmit mond, ami fontos a tárgy jobb megértéséhez. Ennek során új információkat is közöl. A kérdező és a hallgató ezért tényleg megtud valamit. Csak éppen a választ nem tudja meg. Ilyen lehet például

• az okok, az előzmények, a lehetséges következmények ismertetése • a helyzet értékelése és összehasonlítása más helyzetekkel • adatok és összefüggések bemutatása.

"Igaz-e, hogy az egészségügy hiányát úgy kívánják orvosolni, hogy bizonyos, korábban ingyenes szolgáltatásokat fizetőssé tesznek?" - A válaszba beleszőhető a következő: "Látnunk kell azt is, hogy a hiány nem feltétlenül azt mutatja, hogy az egészségügyi kassza rosszul gazdálkodik. Mindenképpen szerepet játszik benne az orvostudomány fejlődése. Az új és hatékony gyógyszerek előállítása dollármilliárdokba kerül. Ezt valakinek ki kell fizetnie. Hasonlóképpen áll a dolog a diagnosztikai eszközökkel. Ma már a beteg elvárja, hogy megröntgenezzék, hogy laborvizsgálatokat végezzenek. És teljesen igaza is van. Ebből pedig adódik egy további szempont. Bár az egészségügyi ellátás olyan értelemben szolgáltatás, hogy valakinek meg kell fizetnie az árát, nem úgy viszonyulunk hozzá, mint egy szokásos szolgáltatáshoz. Ha sok pénzünk van, drága étterembe megyünk, ha kevés pénzünk van, olcsóba, ha pedig még kevesebb, egyáltalán nem megyünk étterembe. Az egészségügyi

szolgáltatásokról azonban nem vagyunk hajlandóak lemondani, és ragaszkodunk a legmagasabb színvonalról. Ami érthető is, hiszen az egészségünkről van szó."

Ez mind szorosan kapcsolódik a beszélgetés tárgyához. Ha valaki nincs tisztában az elmondottakkal, aligha lehet védhető álláspontja a hiány csökkentésének módjáról. Csak éppen az nem derül ki, hogy a válaszoló mit szándékozik tenni.

Túl általános válasz A mellébeszélő ténylegesen mond valamit a kérdésről, de sokkal kevesebbet a szükségesnél. Szemléletesen ezt a következőképpen gondolhatjuk el. A kérdés meghatározza a válaszként lehetséges információk körét. A jó válasz ezt a kört egyetlen elemre, vagy elemek kicsiny csoportjára szűkíti. Aki túl általános választ ad, szűkíti a kört, de nem szűkíti le eléggé. Az ilyen mellébeszélésnek két fő módja van:

• általánosságok közlése, homályos fogalmak használata • a válasz megállapításához szükséges szempontok taglalása (milyen lenne a jó válasz,

milyen alternatívák vannak, milyen hibákat lehet elkövetni)

Lássunk egy-egy példát.

"Hogyan alakult a munkanélküliség az elmúlt két évben?" - "Valamelyest emelkedett, ez azonban nem függetleníthető teljesen a szokásos, éven belüli ciklikus változásoktól."

A válasz kizárja a radikális javulást és a radikális romlást, de minden más lehetőséget nyitva hagy. A "valamelyest emelkedett" kifejezés pontatlan. Adatokra lenne szükség. Az ezt követő megállapítás nyilván igaz: az aktuális számok az éven belüli ciklikus váltakozást is kifejezik. De hogyan befolyásolja a jelenlegi számokat a ciklikus váltakozás: növeli, vagy csökkenti? És ha leszámítjuk ezt, mi a tendencia?

"Igaz-e, hogy az egészségügy hiányát úgy kívánják orvosolni, hogy bizonyos korábban ingyenes szolgáltatásokat fizetőssé tesznek?" - "Mindenképpen végleges megoldásra van szükség. Az nem megy, hogy évről-évre hol innen, hol onnan csoportosítunk át forrásokat. Strukturális változtatások kellenek. Az egészségügyi ellátások egész rendszerét, és a teljes finanszírozási szerkezetet radikálisan újra kell gondolnunk. Ennek természetesen részét fogja képezni annak megvizsgálása, hogy milyen lakossági hozzájárulásokra van szükség. Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk a lakosság teherviselő-képességének korlátaira is. Ezért a problémát nem egyetlen intézkedéssel fogjuk orvosolni, hanem egy komplex intézkedéscsomaggal. Ennek során tekintetbe vesszük, hogy mennyiben van lehetőség többletforrások bevonására. Megvizsgáljuk, hogy milyen szervezeti átalakítások és eljárási rutinok révén csökkenthető az ellátás költségigénye. Hogy mondjak egy példát. A beteget a mentő beviszi az ügyeletet adó kórházba, ahol az adott pillanatban nem készíthető el a diagnózis. Vissza a mentőbe, irány a másik kórház. Ott már sikerül diagnosztizálni, csak éppen a kezeléshez szükséges eszközök hiányoznak. Irány a harmadik kórház. A mentőautó közben fogyasztja a benzint. És mivel hosszú időn át le van kötve, egyidejűleg több mentőautóra és nagyobb személyzetre van szükség. Ez mind, mind pénz. És akkor még nem is beszéltünk arról, ami a legfontosabb, hogy eközben romolhat a beteg állapota. Hát nem lenne egyszerűbb, ha a beteg rögtön oda kerülne, ahol el tudják látni?

A válaszból ténylegesen megtudunk valamit a hiány csökkentésének módjáról, csak éppen azt nem tudjuk meg, hogy fizetőssé tesznek-e egyes korábban ingyenes szolgáltatásokat

Az utóbbi három módszer szabadon kombinálható, akár egyetlen válaszon belül is. E módszerek csak akkor lehetnek sikeresek, ha a mellébeszélő értelmesen és elég hosszan beszél. Ha amit mond, koherens és világos, a kérdező vagy a hallgató úgy gondolja, hogy megtudott valamit. Ha pedig a válasz elég hosszú, van ideje elfelejteni az eredeti kérdést.

Mit tehetünk a mellébeszélés ellen? Annyit mindenképpen megtehetünk, hogy felismerjük. A legfontosabb, hogy a válasz hallgatása közben mindvégig tartsuk szem előtt a kérdést. Csak így bizonyosodhatunk meg arról, hogy a válasznak tűnő megnyilatkozás valóban válasz. Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Ha a válaszoló nem utasítja vissza a kérdést, automatikusan úgy vesszük, hogy amit elmond, valóban válasz. Értelmezési rutinunkhoz nem tartozik hozzá annak ellenőrzése, hogy mellébeszélésről van-e szó. Ez tehát külön figyelmet igényel.

Ha nem pusztán hallgatói vagyunk a diskurzusnak, hanem résztvevői, ennél többet is tehetünk. A mellébeszélés megakadályozása érdekében igyekeznünk kell a kérdéseket pontosan megfogalmazni.

"Hogyan alakult a munkanélküliség?" - Erre sokféleképpen lehet válaszolni. "Hány százalék most a munkanélküliség, és mennyi volt egy évvel ezelőtt? - Ez nem válaszolható meg számok nélkül.

Nem remélhetjük azonban, hogy minden mellébeszélésnek elejét vehetjük ilyen módon. Minél pontosabb egy kérdés, annál hosszabb és körülményesebb. Ezért, hogy beszélgetéseink ne tartsanak örökké, feltételezzük, hogy a kontextus alapján partnerünk egy nem tökéletesen explicit kérdésből is rájön arra, hogy miféle választ adunk. A mellébeszélő éppen ezzel él vissza.

Ha a mellébeszélésnek nem sikerült elejét venni, megpróbálhatjuk újabb kérdéssel kikényszeríteni a választ.

- Hogyan alakult a munkanélküliség? - Valamelyest emelkedett, ez azonban nem függetleníthető teljesen a szokásos, éven belüli ciklikus változásoktól. - Pontosan mennyi most? - 7,6%. - És tavaly ugyanebben a hónapban mennyi volt?

Ez a válasz kikényszerítésének viszonylag szelíd formája. A kérdező nem reflektál arra, hogy partnere megpróbálta kikerülni a kérdést. Ugyanilyen szelíd forma, amikor a kérdező mintegy magára vállalja a felelősséget azért, hogy nem kapott megfelelő választ. Például azt mondja: „Hadd fogalmazzam meg a kérdést pontosabban…” vagy „Igazából arra lettem volna kíváncsi...”

Ha a szelíd kényszerrel nem lehet kicsalni a választ, alkalmazhatunk durvább kényszert: kifogást emelünk a válasz ellen, és megismételjük a kérdést.

- Hogyan alakult a munkanélküliség? - Valamelyest emelkedett, ez azonban nem függetleníthető teljesen a szokásos,

éven belüli ciklikus változásoktól. - Ez olyan mintha azt mondaná: „ha akarom, nőtt, ha akarom, csökkent”. Elmondaná, pontosan mit ért ezen?

Ekkor konfliktusba kerülünk a válaszolóval, hiszen nyíltan megvádoljuk az együttműködési szabályok megsértésével. Ennek megvannak a kockázatai. A partner ezt kötözködésnek, rosszabb esetben személyes sértésnek tekintheti, és megszakíthatja a diskurzust, vagy éppen veszekedni kezd velünk. Ezért mindig meg kell fontolni, hogy az adott szituációban érdemes-e megpróbálkoznunk a válasz kikényszerítésével.

Szójegyzék

1. A racionális vita

1.1. A viták típusai

A veszekedés típusú vitában a felek célja, hogy saját indulataikat levezessék, és a másik fölé kerekedjenek. >>>

Egy másik tipikus esete a vitának a törvényszéki tárgyalás típusú vita. Az ilyen viták menete gyakran szabályozott, a vitatkozó felek feladata világos, és a vita eredményét egy harmadik, ideális esetben teljesen semleges fél értékeli. >>>

A vita harmadik alapvető típusa a racionális vagy érvelő vita, ahol a két fél eltérő állásponttal rendelkezik, amelyet közösen elfogadott érvelési normák és bizonyítékok alapján, erős érvekkel akar partnerével elfogadtatni. >>>

... a véleménykülönbség feloldása, amikor a felek közösen belátják, hogy az adott kérdésben milyen álláspontot fogadjanak el közösen >>>

... a tudományos (tényfeltáró) vitában, a felek azonban csak olyan premisszákból indulhatnak ki, amelyek az adott tudományág kritériumait figyelembe véve jól megalapozottak, szilárd bizonyítékokra épülnek, maguk is megbízható tudásnak számítanak. >>>

tárgyalás >>>

a vita típusának manipulálása >>>

1.2. A viták elemzése

1.2.1. A viták elemzésének klasszikus megközelítései

dialektika szűk közösségeken belüli vitahelyzeteket vizsgál, ahol közösen elfogadott szabályrendszer ("racionalitás") érvényesül >>>

retorika beszédeket elemez, és azt vizsgálja, hogy adott (gyakran igen heterogén) közönség és téma esetén milyen meggyőző érveket lehet találni. >>>

1.2.2. A vitaelemzés négy dimenziója

a hatásosság >>>

mezőfüggetlen >>>

az erősség >>>

Az az érvelés helytálló >>>

A stratégiai manőverezés >>>

1.3. A véleménykülönbség feloldását célzó viták: a racionális vita

1.3.1. A beszédaktusok és a vita pragmatikai alapjai

performatívumoknak >>>

Lokúciónak nevezzük egy adott mondat kimondását (=valaminek a mondása) >>>

illokúciónak nevezzük azt a cselekvést, amit ez által végrehajtunk (=beszédaktus). >>>

1.3.2. Az együttműködés feltételei és az érvelési beszédaktusok

együttműködnek >>>

1.3.3. A vita szakaszai

1.3.3.1. Konfrontációs szabályok

A konfrontációs szabályok arra vonatkoznak, hogy világossá kell tenni a vita tárgyát, valamint az álláspontokat, más szóval azt, hogy milyen problémát kívánunk megoldani, és mit tartalmaznak a megoldási javaslatok. >>>

1.3.3.2. A nyitó szakasz szabályai

valaki leplezetten, észrevétlenül változtatja meg az elkötelezettségeit, vagy azok közül néhányat, akkor az elkötelezettség(ek) illegitim megváltoztatásáról >>>

amikor az egyik fél a vita tárgyában elfoglalt álláspontját változtatja. Más álláspont mellett kezd el érvelni, mint amit korábban védett. Ez az álláspont illegitim megváltoztatásának hibája >>>

1.3.3.3. Az argumentációs szakasz szabályai

Az ilyen vita azt hivatott eldönteni, hogy az előadottak alapján helyes-e p, az előterjesztett álláspont. Ez a vita az állító és a szkeptikus vitája ún. aszimmetrikus vitahelyzet. >>>

Ha a két fél két egymásnak legalább részben ellentmondó állítást szegez egymásnak, és a vita abban hivatott dönteni, hogy melyik a helyes akkor az ilyen vitát szimmetrikus vitának tekintjük. >>>

Gyakran előforduló érvelési hiba, hogy az érvelő megpróbál kibújni a bizonyítás kényszere alól, vagy megpróbálja áthárítani partnerére, noha ez a vita adott pontján az ő feladata lenne, vagy pedig megpróbálja a saját álláspontját úgy feltüntetni, mint ami nem igényel bizonyítást. >>>

valaki a saját álláspontját a másik által eleve megadott premisszák alapján bizonyítja. Az ilyen érvelési eljárást internális bizonyításnak nevezzük és ez a a legmeggyőzőbb bizonyítási forma. >>>

Az internális kritika esetén pedig az érvelő által eleve elfogadott premisszák segítségével kritizáljuk az által előadott érvelést. >>>

a másik fél által még el nem fogadott új bizonyítékok, addig fel nem használt információk is felhasználásra kerülnek. Ilyen esetben externális bizonyításról ill. externális kritikáról beszélünk. >>>

1.3.3.4. A záró szakasz szabályai

1.3.4. Összefoglaló a racionális vita során követendő normákról

Látszatvitát (álvitát) folytatunk, ha úgy teszünk, mintha racionális vitában vennénk részt, de a vita feltételei nem teljesülnek, és ezért lényegét tekintve nem is alakul ki ilyen vita. >>>

1.3.5. Mikor nem teljesülnek a racionális vita feltételei?

2. Érvek, premisszák, konklúziók

2.1. Az érvelés információ-strukturáló szerepe

premissza >>>

konklúzió >>>

érvelés >>>

2.2. Az érvelés formai és tartalmi strukturálásának eszközei

premisszajelzők>>>

2.3. Az állítások és az érvelések rekonstrukciójának technikája, elvei

2.3.1. Az állítások és az érvelés rekonstrukciója

2.3.2. Rekonstrukció és értelmezés - az érveléstechnikai jóindulat elve

a jóindulat elve>>>

univerzális vagy statisztikus általánosításként>>>

2.3.3. Rekonstrukció és értelmezés - az információk összefüggésének elve

2.4. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák, nem érvelő szövegek

2.4.1. Mellékes megjegyzések, irrelevanciák

globális irrelevancia>>>

lokális irrelevancia>>>

2.4.2. A konklúzió elhelyezése

2.4.3. Érvelést nélkülöző szövegek és szövegrészletek

2.5. Összetett érvelések, érvelési térképek

összetett érvelésekben >>>

részérvelések >>>

érvelési térképen >>>

függőleges minta >>>

vizszintes minta >>>

független premisszák >>>

független részérvelések >>>

kapcsolt premisszák >>>

kiegyensúlyozott álláspontot >>>

közvetlen ellenérvek >>>

2.6. Hiányos következtetések, implicit premisszák és konklúziók

implicit konklúziók >>>

implicit premisszák>>>

2.7. Az érvelések logikai rekonstrukciójának algoritmusa

2.8. A rekonstrukció alapján azonosítható érvelési hibák

körbenforgó okoskodás>>>

ellentmondó körbenforgás>>>

hamis dilemma>>>

3. Deduktív és induktív érvek

3.1. Érv és következtetés

következtetésről>>>

állításokra>>>

3.2. Két alapelv

igazságértéknek>>>

3.3. A premisszák igazsága és a következtetés helyessége

helyes>>>

indirekt érvelés>>>

3.4. Ellenőrzés indirekt módon

3.5. Két szélsőséges eset

3.6. Következmény, ekvivalencia, logikai igazság

ekvivalensnek>>>

igazságfeltételeik>>>

logikai igazságnak>>>

3.7. Induktív erő

3.8. Következtetés és ismeretbővítés

3.9. Az induktív következtetések értékelése

4. Deduktív érvek

4.1. Arisztotelészi szillogizmusok

4.1.1. Kategorikus állítások

általános terminusok>>>

kategorikus állítások>>>

4.1.2. Igazságfeltételek; az egzisztenciális súly problémája

terjedelem>>>

4.1.3. A logikai négyszög; megfordíthatósági viszonyok

4.1.4. Alakzatok és szillogizmusok

arisztotelészi szillogizmusok>>>

4.1.5. Ellenőrzés indirekt módszerrel

4.1.6. Ellenőrzés cáfoló ellenpéldával

4.1.7. Ellenőrzés Venn-diagrammal

4.2. Az állításlogika elemei

4.2.1. Következtetések feltételes állításokkal

4.2.2. Következtetések egyéb állításlogikai összetételekkel

kondicionálisnak>>>

konjukció>>>

alternáció>>>

bikondicionális>>>

negáció>>>

4.2.3. Példák igazságfeltételek elemzésére

4.2.4. Az igazságfeltételek ábrázolása: igazságtáblázatok

4.2.5. Az igazságtáblázatok alkalmazása

4.2.6. Néhány logikai törvény

4.3. A predikátumlogika elemei

4.3.1. Az arisztotelészi logika korlátai

változó>>>

kvantor>>>

4.3.2. A klasszikus predikátumlogika nyelvének eszközei

predikátum>>>

4.3.3. Elemzési példák azonosságpredikátum nélkül

4.3.4. Elemzési példák azonosságpredikátummal

4.3.5.1. Igazságfeltételek 1.: Elemi állítások

4.3.5.2. Igazságfeltételek 2.: Összetett állítások

4.3.6. Néhány következtetési példa

5. Induktív érvek

5.1. A valószínűség

5.1.1. Véletlen, valószínűség, relatív gyakoriság

relatív gyakoriság>>>

nagy számok törvénye>>>

5.1.2. Események és eseményműveletek

Eseménynek fogjuk nevezni valamilyen kísérlet, cselekvés vagy más folyamat egy kimenetelét.>>>

5.1.3. Összetett események valószínűsége

Eseménynek fogjuk nevezni valamilyen kísérlet, cselekvés vagy más folyamat egy kimenetelét.>>>

Tehát ha A és B független események, akkor (és csak akkor) p(AB)=p(A)p(B). Ez azonban a valószínűségszámítás számára nem valamiféle bebizonyítható törvény lesz, hanem a függetlenség definíciója.>>>

a feltételes valószínűség fogalmát. Egy B eseménynek A-ra vonatkozatott felételes valószínűsége (jelölése p(B/A)) annak valószínűsége, hogy B bekövetkezzen, feltéve, hogy A bekövetkezését már tudjuk. >>>

5.1.4. A klasszikus valószínűség és az általános eset

A klasszikus valószínűség kiszámítási szabálya>>>

5.1.5. Valószínűségi szorzó, várható érték, szórás

Egy valószínűségi változó szemléletes értelemben voltaképpen nem más, mint egy véletlentől függő mennyiség; olyan mennyiség, amelynek számértéke valamilyen véletlen esemény kimenetelétől függ.>>>

M(ξ)=p(ξ= x1)x1 +p(ξ= x2)x2+K+p(ξ= xn)xn ha ξ lehetséges értékei x1, x2, ..., xn.

Ezt a mennyiséget nevezzük ξ várható értékének.>>>

Úgy fejezhetjük ki, mint az eltérés négyzete várható értékének négyzetgyökét,

azaz ha a ξ változó szórását σ(ξ)-vel jelöljük,>>>

5.1.6. A normális eloszlás

A Gauss-görbének megfelelően viselkedő változókat normális eloszlású valószínűségi változóknak nevezzük.>>>

5.2. Induktív általánosítás és statisztikai érvelés

5.2.1. Induktív érvek: egyes, általános, egyes

Induktív általánosítás>>>

5.2.2. Az induktív általánosítások hibái

Alapsokaság>>>

Minta>>>

5.2.3. Statisztikai adatokon alapuló érvek

5.2.4. Problémák a statisztikai érvekkel

Operacinalizálás>>>

5.3. Analógia

5.3.1. Analogikus érvek

. Az analogikus érv abból, hogy egyes dolgok egy vagy több vonatkozásban hasonlók, arra következtet, hogy valamilyen további vonatkozásban is hasonlók.>>>

5.3.2. Analógiák, melyek nem érvek

5.3.3. Az analogikus érvek leggyakoribb alkalmazásai

5.3.4. Az analogikus érvek értékelése

5.3.5. Gyakori hibák

5.3.6. Cáfolás analógiával

5.4. Oksági érvek

5.4.1. Az ok fogalma

Az ok tehát ilyen esetekben egy elégséges (a), de nem szükséges feltételrendszer (b) szükséges (c), de nem elégséges (d) része. A kezdőbetűk összeolvasásával ezt a viszonyt úgy fogjuk kifejezni, hogy az ok ilyen esetben ESSE-feltétel.>>>

A akkor és csak akkor oka B-nek, ha A létezik, és időben megelőzi B-t, A és B törvényszerű kapcsolatban vannak, A B-nek szükséges, elégséges, szükséges és elégséges vagy ESSE-feltétele.>>>

5.4.2. A Mill-féle szabályok

5.4.3. Post hoc hibák

a post hoc hibát akkor követjük el, amikor a két esemény közötti korreláció alapján tévesen következtetünk arra, hogy az egyik oka a másiknak>>>

5.4.4. Az okozatra való következtetés hibái

kontrafaktuális>>>

A kontrafaktuális hipotézis hibáját akkor követjük el, amikor egy kontrafaktuálist az oksági körülmények kellő ismerete nélkül fogadunk el.>>>

Ez az érv csúszós lejtő hiba (más néven dominóhatás-érv) egyik esete. A hiba abban áll, hogy jogtalanul feltételezzük, hogy valamely esemény további események olyan láncolatát indítja el, amely megállíthatatlanul vezet valamilyen nemkívánatos végkimenetelhez, s ebből arra következtetünk, hogy az első eseményt mindenképpen el kell kerülnünk.>>>

6. Érvelési hibák

érvelési hibák>>>

6.1. Az érzelmekre apellálás esetei

6.1.1. Szánalomra apellálás

szánalomra apellálás hibája>>>

6.1.2. Fenyegetésre apellálás

fenyegetésre hivatkozás hibája>>>

6.1.3. A többiekre hivatkozó érvelések

közvélekedésre apellálás hibája>>>

más is ezt csinálja hiba>>>

csoportnyomásra hivatkozás hibája>>>

6.2. A hitelességet érintő érvelések

6.2.1. Személyeskedés

személyeskedés>>>

a személy lejáratása>>>

a személy elfogultságára hivatkozás>>>

az álláspont váltogatása>>>

az érvelő következetlensége>>>

a hozzá nem értésen alapuló személyeskedés>>>

6.2.2. Tekintélyre hivatkozás

tekintélyre hivatkozás>>>

rossz (szakértőre, tekintélyre) hivatkozás hibáját>>>

egyoldalú (szakértőre, tekintélyre) hivatkozás hibáját>>>

a szakértő félreértelmezése>>>

elfogult szakértőre, tekintélyre hivatkozás hibáját>>>

azonosíthatatlan szakértőre, tekintélyre hivatkozás hibájával>>>

6.3. Néhány további gyakori relevancia-hiba

globális vagy tárgy irrelevancia>>>

lokális irrelevancia>>>

6.3.1. Témaváltás

témaváltás>>>

6.3.2. A tárgy figyelmen kívül hagyása

vita tárgyának figyelmen kívül hagyása hibát>>>

6.3.3. Árnyékbokszolás

árnyékbokszolás>>>

6.3.4. Mások még rosszabbak

mások még rosszabbak hiba>>>

6.3.5. Felosztás hiba - kompozíciós hiba

felosztás hibát>>>

kompozíciós hibánál>>>

6.3.6. Következményekre apellálás

következményekre apellálás hibáját >>>

6.4. Ahol nem elegendőek a premisszák: nemtudásra apellálás

nemtudásra apellálás hibáját>>>

7. A szavak

7.1. Érzelmi tartalom és beállítás

érzelmi tartalomnak>>>

7.2. Az érzelmi tartalom szerepe a vitában

7.3. A beállítás szerepe a vitában

7.4. A racionális vita nyelve

7.5. Kétértelműség

kétértelmű>>>

kétértelműség hibája>>>

7.6. Homályosság

homályos>>>

sorites>>>

homályos kifejezések hibája>>>

7.7. Demagógia

7.8. A szavakon való vitatkozás

7.9. A definíció

bevezető vagy stipulatív definíció>>>

lexikális definíció>>>

pontosító definíció>>>

elméleti definíció>>>

definíció klasszikus formája>>>

kontextuális vagy implicit definíció>>>

operacionális definíciók>>>

7.10. A definíciók hibái

túl sokat állító definíció hibája>>>

8. Kérdések és válaszok

8.1. Bevezetés

8.2. Rossz kérdések

8.3. A kérdések előfeltevései

kérdés előfeltevése>>>

8.4. Trükkös kérdések

8.5. Válasz a hibás kérdésekre

8.6. Mellébeszélés

Impresszum

Informális logika

Forrai Gábor 5.3-4., 7. és 8. fejezet

Margitay Tihamér 6. fejezet

Máté András 5.1-2. fejezet

Mekis Péter 3. és 4. fejezet

Tanács János 2. fejezet

Zemplén Gábor 1. fejezet