Frederik Pohl

Túl a kék

eseményhorizonton

1. WANNem volt könny az élet ilyen fiatalon és ilyen tökéletesen egyedül.

– Menj az aranyzónába, Wan, és csórd el, amit meg akarsz tanulni! – mondta neki a HoltEmber. – Ne félj! – De hogy a csudába ne félne? Az aranyszín átjárókat az ostoba, de annálkomiszabb Vének használták. Akárhol el bukkanhattak odabent, leginkább a folyosók végén,ahol a titokzatos aranyjelek aranyló kötegei vég nélkül áramlottak a dolgok középpontja felé.A Holt Emberek folyvást arra buzdították, hogy azt a helyet keresse föl. Lehet, hogy végül iskénytelen lesz majd odamenni, de sehogy sem szabadulhatott meg a kínzó félelemt l.

Wan el sem tudta képzelni, mi történne akkor, ha a Vének egyszer csak mégis elkapnák. AHolt Emberek talán tudták, de neki sehogyan sem sikerült valami értelmet kihámoznia azáltaluk összezagyváltakból. Egyszer régen, amikor Wan még egészen kicsi volt – amikor méga szülei is éltek, szóval olyan régen esett meg a dolog –, az apját egyszer elcsípték. Akkor jóhosszú id re elt nt, de végül csak visszatért valahogy zöld fénnyel megvilágított lakóterükbe.Minden tagja reszketett, és a kétéves Wan látta, hogy az apja retteg, pedig visongott ésbömbölt, olyan félelmetes volt számára a dolog.Végül mégis csak mindenképpen át kellett lépnie az aranysávot, akár ott vannak a békapofájúVének, akár nem, mert csak azon a helyen találhatott könyveket. Elég jók voltak a HoltEmberek is, de nyomasztó volt az unalmasságuk, sért dékenységük és gyakorimániákusságuk. A tudás legnagyszer bb forrását a könyvek jelentették, és Wan kénytelen voltoda menni értük, ahol föllelhet k voltak.

A könyvek az aranyfényben izzó folyosókon lapultak. Voltak más folyosók is, zöldek, pirosakmeg kékek, de azokban egy fia könyv sem akadt. Wan utálta a kék folyosókat, mert kihaltakvoltak és hidegek, de ott tanyáztak a Holt Emberek. A zöldek már teljesen kimerültek. Idejenagy részét tehát ott töltötte, ahol pislákoló vöröses fények pókhálózták be a falakat, és arekeszekben még volt ennivaló. Biztos lehetett benne, hogy ott senki sem bántja, de ez mitsem enyhített a magányán. Az aranyszektor még szabályosan üzemelt, ennélfogva ígéretes, deugyanakkor veszedelmes is volt számára. És most, lám, éppen itt van, elkeseredettenkáromkodik magában – de tényleg hallhatatlanul, annyira sokkolta a helyzete. Azok anyavalyás Holt Emberek! Miért is hallgatott az értelmetlen locsogásukra?Reszketve lapított egy bogyóbokor semmirevaló rejtekében, miközben két bamba Véngondolataiba merülve álldogált a bokor túlsó oldalán, csipegette a bogyókat, és kiszámítottmozdulatokkal gyömöszölte ket békaszájába. Valójában nagyon különös volt, hogy ezúttalilyen haszontalansággal foglalkoznak. Wan többek között azért utálta a Véneket annyira, mertfolyton lázasan ügyködtek, mindig reparáltak vagy cipeltek valamit, közben zagyvánfecsegve, mint akiknek elment az eszük. Ez a kett meg most éppolyan tétlen, akár magaWan.

Mindkett nek bozontos szakálla volt, de az egyiknek emellett n i mellei is voltak. Azt anem lényt ismerte föl benne, akivel már azel tt is vagy tucatnyiszor találkozott. Az volt,

aki a legügyesebben díszítette száriját, és néha sápadt, májfoltos b rét is különféle színespapír- – vagy tán m anyag? – darabkákkal. Nem nagyon félt t le, hogy esetleg észreveszik,de azért határozottan megkönnyebbült, amikor hátat fordítottak a bokornak, és dolgukramentek. Közben nem szóltak egy szót sem. Wan talán sohasem hallotta, hogy ezek az srégiVének valaha is beszéltek volna széles békaszájukkal. Wan hat nyelven beszélt folyékonyan:apja nyelvén spanyolul, anyjáén angolul, azután németül, oroszul, kantoni kínaiul ésvalamelyik Holt Ember nyomán finnül. A békaszájúak beszédéb l viszont egy mukkot semértett.

Miközben a Vének távolodtak az aranyszín folyosón, Wan hirtelen szökkenéssel fölmarkolthárom könyvet, és huss! – máris iszkolt vissza a vörös folyosó biztonságába. Lehetséges,

2

hogy amazok mégis észrevették, de az is, hogy nem. Semmire sem reagáltak gyorsan. Ennekköszönhet en volt képes ilyen hosszú ideig elkerülni a velük való találkozást. Még pár napoteltöltött a folyosók labirintusában, azután elhúzta a csíkot. Mire amazoknak eljut a tudatáig,hogy egyáltalán ott járt, már nem is volt ott. Visszament a jóval távolabb vesztegl hajóra.Egy nagy halom élelmiszercsomag tetején magával cipelte a könyveket is. A hajtómakkumulátorai már csaknem teljesen újratölt dtek. Bármikor távozhat már, ha kedve támad,de jobbnak látta, ha teljesen feltölti ket, különben sincs semmi oka a sietségre. Több mintegy órát foglalatoskodott azzal, hogy a fárasztó útra megtöltsön magának vízzel egy csomó

anyag töml t. Milyen kár, hogy kis hajójában nincs olvasógép, amivel el zhetné az utazásunalmát! Alaposan belefáradván a munkába, elhatározta, hogy búcsút vesz a Holt Emberekt l.Lehet, hogy felelnek neki, lehet, hogy nem, s t még az is el fordulhat, hogy ügyet sem vetnekrá.De nem volt senki más, akivel beszélgethetne egy keveset.

Wan tizenöt éves volt, magas és sovány, sötét haja és b re pedig a hajó világítása mellett, ahololy sok idejét töltötte, még sötétebbnek látszott. Er s volt és mindenben önellátó. Ilyennekkellett lennie. A tartórekeszekben mindig volt élelem és más egyéb, amire szüksége lehetett,ha egyáltalán el merte venni. Évente egyszer vagy kétszer, amikor eszükbe jutott, a HoltEmberek elkapták t kis, fürgén mozgó járgányukkal, és becipelték egy, a kék folyosókonmegbúvó fülkébe, ahol egy teljes, nyomasztó napot kellett eltöltenie, mialatt kimerítegészségügyi vizsgálatnak vetették alá. Egyszer-egyszer betömték valamelyik fogát, általábankapott egy-két hosszú hatású vitamin- és nyomelem-injekciót, egyik alkalommal pedigszemüveget csináltak neki. Persze sohasem viselte. Ha fölt en elhanyagolta a dolgot, arra isfigyelmeztették, hogy tanulnia és gyakorolnia kell – t lük és a könyvtárban föllelhetforrásokból egyaránt. A tanulásban rendszerint örömét lelte. Ezekt l eltekintve teljesmértékben a maga ura volt. Ha például ruhákra volt szüksége, besompolygott azaranyfolyosókra, és lopott magának a Vénekt l. Ha nagyon unatkozott, kiagyalt magánakvalami tennivalót. Néhány nap a labirintusban, pár hét a hajón, megint egy-két nap a másikhelyen, azután az egész körforgás kezd dhet elölr l. Így telt-múlt számára az id . Nem volttársa, senkije sem, mióta négyéves korában a szüleinek nyoma veszett, és már csaknemteljesen elfelejtette, milyen is az, ha barátja van az embernek. De nem sokat tör döttilyesmivel. Kielégít en teljesnek érezte az életét, nem lévén másik, amellyelösszehasonlíthatta volna.Néha arra gondolt, nem lenne-e jobb, ha végleg megállapodna valahol, de ez sem volt többholmi álmodozásnál. A komolyabb szándék szintjére sohasem jutott el. Hiszen már teljestizenegy éve ez az ide-oda cikázás tölti ki egész életét. Annak a másik helynek voltak olyanel nyei, amelyeket az átlagos civilizáció nem nyújthatott. Ott volt például az alvószoba, aholszépen kinyújtózkodhatott, hanyatt fekve becsukta a szemét, hogy úgy t njön neki, nincsegyedül. De nem élhetett ott huzamosan, pedig rengeteg volt az ennivaló, és nem fenyegettesemmi veszély, viszont az egyetlen vízszintetizátorból csak néha csurrant-csöppent valami. Acivilizáció sok olyasmit tartogatott, amivel a kitolt állomás nem rendelkezett: ott voltak a HoltEmberek és a könyvek, izgalmas földerít utakat tehetett, veszélyekkel dacolva csenhetettmagának ruhát meg mindenféle mütyürkéket, egyszóval mindig történt valami. Hanem ottsem telepedhetett meg végleg, mert akkor el bb vagy utóbb csak elkapták volna abékapofájúak. Tehát csak járt körbe-körbe.

A Holt Emberek el szobájának nagy ajtaja nem nyílott ki el tte, amikor rálépett a küszöbére.Kis híján beleütötte az orrát. Meglep dött, megtorpant, azután ingerülten megtaszította azajtót, majd megint, még er sebben. Minden erejét össze kellett szednie, hogy nagy keservesenkinyissa. Eddig még sohasem volt rá szükség, hogy kézi er vel nyissa ki, bár néha mintha

3

tétovázott volna, és furcsán nyekergett is egy kicsit. Micsoda bosszúság! Wannek márkorábban is akadt dolga elromlott szerkezetekkel. Például ezért nem vehette már sok hasznát azöld folyosóknak. De a hiba csak az ennivalóra és a f tésre vonatkozott, és mindkett l

ségesen elegend volt a piros, s t az aranyszín folyosókon is. Az viszont aggasztotta,hogy valami a Holt Emberek körül is elromolhat, mivel ha azok hozzáférhetetlenekké válnak,nincs mivel pótolnia ket.De odabent látszólag mindent rendben talált: a konzolokkal teli helyiség élénk fénnyelfluoreszkált, kellemesen meleg volt, és hallhatta, amint a Holt Emberek halkan mormolnak ésnéha kattognak paneljeik mögött, amint rölgetik tébolyult gondolataikat, és egyáltaláncsinálják, amit csinálnak, amikor éppen nem beszél hozzájuk. Letelepedett a székébe,hosszan fészkel dve, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen az ostobán megtervezettül alkalmatosságban. Utána lehúzta és fülére illesztette a fejhallgatót.– Most elindulok a küls állomásra – jelentette ki.

Nem kapott semmi választ. Megismételte a mondatot mindegyik, általa ismert nyelven, deúgy látszott, senki sem óhajt szóba elegyedni vele. Ett l egészen elszontyolodott. Máskorel fordult, hogy egyszerre ketten-hárman, s t többen is örömmel készek voltak elbeszélgetnivele. Akkor azután hosszan és kellemesen elfecserészhettek, amit l úgy érezhette magát, hogyvalóban nincs egyedül. Mintha csak egy valóságos „család” tagja lenne. Ismerte ezt a szót akönyvekb l meg abból, amit a Holt Emberek meséltek róla, de a valóságból nemigenemlékezett rá, mit is jelent. Jó is volt ez így. Csaknem olyan jó, mint az alvószobábanfolytatott álmodozásai, amikor úgy érezte, hogy egyszerre vagy száz, ha nem milliónyi családigazi tagja. Egész seregnyi embernek! Ez persze olyasmi volt, amit képtelen lett volnahosszan elviselni. Ezért sohasem bánta, amikor vízért vagy a Holt Emberekkel való társalgáskedvéért el kellett hagynia a küls állomást. De arra is mindig vágyott, hogy visszatérhessen aviseltes hever re, a lágyan fölé boruló fémszálas takaró alá, hogy elmerülhessen otthonosálmaiban.Tulajdonképpen most is várt rá ez a lehet ség. De eldöntötte, hogy ad még egy esélyt a HoltEmbereknek. Amikor nem égett bennük a csevegés iránti vágy, akkor is mutattak némiérdekl dést, ha közvetlenül megszólította valamelyiküket. Egy pillanatra elgondolkodott,azután betáplálta az ötvenhetes számot.Távoli, szomorú, magába forduló mormolás jutott el a fülébe: „… megpróbáltam beszámolnineki a hiányzó tömegr l. Tömegr l! De az egyetlen tömeg, amelynek helye volt abban a sz kagyában, az húszkilónyi cici és fenék volt. Az a riherongy Doris! Egyetlen pillantást vet csakrá, és nesze neked, megfeledkezik a küldetésér l, és megfeledkezik rólam!…”Wan elfintorodott, és kinyújtotta a kezét, hogy törölje a hívást. Az ötvenhetes teljesenlelombozó! Máskor szívesen meghallgatta, amikor értelmes dolgokról beszélt, mert a hangjaolyannak t nt egy kicsit, amilyen az anyjáé volt. De rendszerint minden átmenet nélkül váltottaz asztrofizikáról, az rhajózásról és más izgalmas dolgokról a saját nyavalygásaira.Odaköpött a panelsornak arra a pontjára, amely mögött érzése szerint az ötvenhetes lakozott.Ezt a trükköt a Vénekt l leste el, és abban reménykedett, hogy esetleg valami érdekes témátprovokálhat ki vele.

De egyáltalán nem úgy t nt, hogy a csel ezúttal beválik. Az ötvenhetes – amikor mégkoherens egységet alkotott, szerette, ha Henriettának szólítják – most tovább dünnyögöttmindenféle sérelmeir l és Arnold Dorisszal véghezvitt h tlenkedéseir l. Akárkik voltak isazok. „Még h sök is lehettünk volna – zokogta –, és a tízmillió dolláros jutalom, lehet, mégtöbb is, ki tudja, mennyit nem adtak volna meg azért a húzásért! De azok ketten csak továbbcsalinkáztak a leszállóegységgel és… Ki az?!”

4

– Én vagyok, Wan – felelte a fiú bátorítóan mosolyogva, bár aligha gondolta, hogy a másikláthatja is t. Úgy látszott, hogy ritka világos pillanatainak egyike következett be. Általábannem is vette észre, ha Wan szólt hozzá. – Kérem, beszéljen tovább!

Hosszú hallgatás volt a válasz, majd hirtelen:– NGC 1199! – szólalt meg a n i hang. – Nyilas csillagkép, A-nyugat.

Wan udvariasan várakozott tovább. Újabb elnyúló szünet után:– nem tör dött a megfelel mozdulatokkal. Csak annak a hitvány Dorisnak a mozgásaérdekelte. Feleannyi id s volt, mint ! Az esze meg annyi, mint egy répáé. El ször is annak a

nek sohasem lett volna szabad csatlakoznia a küldetésünkhöz…

Wan úgy himbálta a fejét, akár valamelyik vén békapofájú.– Dögunalmas vagy! – mordult föl, és kikapcsolta a számot. Tétovázott egy darabig, azutánbeütötte a professzorét, a tizennégyest.„… bár Elliot még csak végzés el tt álló harvardi diák volt, a képzel ereje fölért bármely éretttudóséval. Mellesleg csupa zsenialitás. Ahhoz képest én csak kopott körm tigris voltam. Holttömeg, amely eljutott útjának végs határáig. De milyennek láthatta magát? Nem igazánolyannak, mint egy rák. Nem is maga a rák itt a lényeg, hanem annak absztrakciója: a rákolló!És már az is kopott! A következ sorban pedig…”

Miközben szétkapcsolt, Wan megint a panelre köpött. Az egész falfelületet s n borítottákelégedetlenségének nyomai. Szerette, amikor a Doki verseket szavalt… azt már kevésbé,amikor elemezgette ket. A leghibbantabb Holt Emberekkel, amilyen a tizennégyes és azötvenhetes, az ember sohasem lehetett teljesen tisztában. Ritkán reagáltak a hívásra, ésrendszerint akkor sem a kérdésnek megfelel en. Az ember nem tehet mást, mint vagyvégighallgatja, amit éppen összehordanak, vagy kikapcsolja ket.

Már-már itt volt az id az indulásra, mégis úgy döntött, hogy tesz még egy utolsó kísérletet:betáplálta az egyetlen háromjegy számot, Cingár Jim nev legjobb barátjáét.

– Helló, Wan! – szólalt meg egy kedvesen szomorkás hang. Úgy csendült meg a tudatában,mint a Vének közelében rátör félelem hirtelen érintése. – Wan, te vagy az, ugye?

– Micsoda buta kérdés! Hát ki más lehetne?– Az ember mindig reménykedik, Wan. – Rövid szünet következett, majd Cingár Jimváratlanul megszólalt: – Azt már meséltem neked, amikor a tisztelend , a rabbi és a dervisélelme egyszer csak elfogy egy disznóhúsból álló bolygón?

– Azt hiszem, igen, Cingár Jim, és most különben sem vagyok kíváncsi holmi idétlenviccekre.

A láthatatlan hangszóró egy pillanatra fölcsipogott, kattant néhányat, azután újból megszólalta Holt Ember hangja:

– Akkor talán a régi jó sztorit, Wan? Megint kedved lenne a szexr l beszélgetni?A fiú meg rizte nyugodt viselkedését, de hasának alsó részén azonnal föltámadt a már jólismert bizsergés.– Jól van, Cingár Jim, éppen arról is beszélgethetünk.

– Elég rakoncátlan cs dör vagy a korodhoz képest, Wan – jegyezte meg a Holt Ember, majdígy folytatta: – Elmeséljem azt az esetet, amikor szexuális b ncselekményért kis híjánbekasztliztak? Éppen pokolian fickós voltam. A kés esti vonaton tartottam hazafelé a RoselleParkba, amikor fölszállt az a lány. Leült a másik oldalon, föltette a lábát a szemközti székre,

5

és legyezgette magát a szoknyájával. Te mit tettél volna a helyemben? Csak bámultam, érted? meg csak folytatta, én meg lestem tovább, aztán egyszer csak, a Highlands állomás körül

panaszt tett a kalauznak, az meg szépen lependerített a vonatról. És tudod-e, mi alegkülönösebb az egészben?Want majd szétvetette a kíváncsiság. – Nem tudom, Cingár Jim – sóhajtotta.

– Az volt a vicces a dologban, hogy lekéstem a megszokott vonatomat. Lett egy csomóagyonütni való id m, hát beugrottam egy pornóbutikba. Két óra alatt, te jóisten, annyi figurátláttam, hogy még elképzelni is sok! Annál többet már csak egy végbéltükörrel leshettemvolna ki, egyszóval miért ficánkoltam volna ott a vonaton az vacak kis fehér bugyija miatt?És azt tudod-e, mi volt még ennél is mulatságosabb?– Nem tudom, Cingár Jim.

– Az, hogy igaza volt! Tényleg meresztettem rá a szemem. Már többhektárnyi asszonyi öletmeg popsit láttam, mégis leselkedtem, mint egy félbolond. De mégsem ez a legcifrább azegészben. Akarod, hogy elmondjam a folytatást is?– Igen, Cingár Jim, akarom. Kérlek!

– Nos, is leszállt velem együtt. Elvitt magával a lakására, aztán ott csináltuk, ami csakbelefért, egész éjszaka. És még csak a nevét sem tudtam meg! Szóval, Wan, ehhez mit szólsz?

– Azt, hogy tényleg megtörtént mindez, Cingár Jim?Szünet.

– Izé… szóval nem. Te aztán minden viccet képes vagy elrontani.Wan morcosan dünnyögte:

– Nem vagyok kíváncsi kitalált sztorikra, Cingár Jim. A valóságot akarom megismerni. –Wan komolyan megmérgedt, és már azon volt, hogy büntetésb l kikapcsolja a Holt Embert,csak abban nem lehetett biztos, kinek lenne ez nagyobb büntetés. – Igazán viselkedj rendesen,Cingár Jim – zsörtöl dött.

– Hát akkor… – A testetlen tudat egy pillanatig magában pusmogott és kattogott, keresgélve atársalgás témafoszlányai között. Majd belevágott: – Hát az érdekel-e, hogy a vadkacsagácsérok miért er szakolják meg a párjukat?– Nem!

– Márpedig én biztos vagyok benne, hogy tudni akarod, Wan. Különben is érdekes. Nemértheted meg a f eml sök viselkedését, ha nem vagy tisztában a szaporodási stratégiák egészskálájával. Minden lehetséges változattal. Még a horgas fej galandférgekével is. Náluk semritkaság a nemi er szak. No és sejted-e, mit m vel a Moniliformis dubius? Azok nemcsak a

stényeiket er szakolják meg, hanem a vetélytárs hímeket is. És közben minthabegipszelnék ket. Szóval a szerencsétlen másik féreg még csak nem is tiltakozhat.

– Semmi ilyesmire nem vagyok kíváncsi, Cingár Jim!– De Wan! Mikor olyan mulatságos! Biztos pontosan ezért kapták a „dubius” nevet. – És aHolt Ember gépiesen fölkuncogott: – Hehhehheh!– Ebb l elég, Cingár Jim! – De Wan már egyáltalán nem volt mérges rá. Bekapta a csalit. Ezvolt a kedvenc témája, és Cingár Jimet is azért kedvelte a legjobban a Holt Emberek közül,mert mindig készen állt a kérdés hosszas taglalására. Kibontott hát egy élelmiszercsomagot,és rágcsálás közben mormogta: – Tudod, arra vagyok igazán kíváncsi, hogyan kellmegszédíteni ket, érted, Cingár Jim? Kérlek!

6

Ha a Holt Embernek lett volna arca, akkor látszott volna rajta az er feszítés, hogy visszafojtsakacagási ingerét. De most csak így szólt:– Oké, fiacskám. Értem én, hogy még mindig reménykedsz. No, lássuk csak… azt mármondtam neked, hogy szemezni kell velük?– Igen. És azt is mondtad, hogy a pupillájuk kitágul, az a szerelmi fölajzottság jele.

– Így van. És megemlítettem-e az agyban lév , szexuálisan dimorfikus rendszereket?– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mit jelent ez.

– Az nem baj, hisz én sem értem, de az biztos, hogy anatómiailag így van. Ezek a rendszerekkülönböz ek, Wan, odabent és idekint egyaránt.

– Kérlek hát, Cingár Jim, mesélj még ezekr l a különbségekr l! – A Holt Ember szótfogadott, a fiú pedig elrévedve hallgatta. A hajóra akármikor elmehet, a barátja pedig ezúttalszokatlanul összeszedett volt. Mindegyik Holt Embernek megvolt a maga speciális témája,amelyr l vég nélkül képes lett volna beszélni, mintha valamennyiük tudatába beledermedtvolna egy-egy mindennél fontosabb gondolat. De még a kedvenc témájuk terén sem várhattael t lük az ember, hogy minden alkalommal értelmesen beszéljenek. Wan félrerúgta az útból amozgó egységet, amellyel általában elfogták – már amikor m ködött –, végignyúlt a padlón,állát a tenyerébe támasztotta, úgy hallgatta, amint a Holt Ember fecseg: visszaemlékezik,elmagyarázza neki az udvarlás, az ajándékozás és a szerelmi taktikázás alapszabályait.Leny göz volt a dolog, még így is, hogy már nem el ször hallja. Csak hallgatta, míg a HoltEmber hangja le nem lassult, megremegett, majd végleg megállt. Ekkor a fiú biztatószavakkal próbálta tovább ösztökélni:

– Taníts engem, Cingár Jim! Olvastam egy könyvet, amelyikben egy férfi és egy nszerelmeskedett egymással. A férfi fejbe vágta a n t, aztán szerelmeskedett vele, mialatt azeszméletlen volt. Úgy érzem, ez elég hatékony módja a „szerelemnek”, Cingár Jim, mástörténetekben viszont sokkal inkább elhúzódik a dolog. Mi ennek az oka?

– Az nem szerelem volt, fiacskám. Pontosan az volt, amir l az el bb beszéltem neked. Nemier szak. Az ilyen er szak pedig ronda dolog az emberek világában, ha a vadkacsa gácsérnakmegfelel is.Wan bólintott, de csak tovább faggatózott:

– És miért van így, Cingár Jim?Szünet.

– Megpróbálom matematikai példával érzékeltetni, Wan. – A Holt Ember kissé tétovázott. –A vonzó szexuális objektumnak tekinthet n k nem lehetnek nálad öt évnél többel fiatalabbakés tizenötnél többel id sebbek. Ezek a számok a mostani életkorodhoz képest érvényesek éscsupán megközelít legesek. A vonzó szexuális objektumok ezenkívül meghatározhatók alátás, a szaglás, a tapintás és a hallás segítségével érzékelhet tulajdonságaik szerint,csökken en súlyozott jelent sséggel a mindenkori elérhet ségük mértékének megfelel en.Eddig érted, amit mondok?– Nem igazán.

Szünet.– Nos, akkor ebb l talán egyel re elég. Most pedig figyelj ide. Ezeknek az els dlegessajátosságaiknak az alapján bizonyos n nem ek vonzóak lesznek számodra. A valóskapcsolat létrejöttéig nem lehet tudomásod egyéb tulajdonságaikról, amelyek elriaszthatnak,bánthatnak, vagy lelohaszthatják az érdekl désedet. A szubjektumok 5/28-ad része általában

7

menstruál. 3/87-ede gonorrheás, 2/95-öde pedig vérbajban szenved. 1/17-edük túlságosansz rös, rút anyajegyei vagy egyéb, ruházat által álcázott testi fogyatékosságai vannak.Végezetül 2/71-edük agresszívan lép föl közösüléskor, 1/16-oduk kellemetlen illatot áraszt,3/7-edük olyan hevesen tiltakozik bármilyen enyhe er szak ellen, amivel megfoszt mindenélvezett l. Ezek olyan szubjektív értéktartományok, amelyeket végs soron a te ismertpszichológiai tulajdonságaid határoznak meg. Ha mindezeket a tényez ket összesítjük, akkortöbb mint hat az egyhez annak az esélye, hogy nem számíthatsz maximális gyönyörre a nemier szak útján.– Ezek szerint nem szerelmeskedhetek egy n vel udvarlás nélkül?

– Így van, fiam. Arról nem is szólva, hogy az er szak törvényellenes.Wan egy percig elgondolkodva hallgatott, majd eszébe jutott, hogy most is megkérdezze:

– És ez mind így igaz, Cingár Jim?Vidám kuncogás.

– Ezúttal fején találtad a szöget, kölyök. Az utolsó szóig!Wan fölfújta a képét, akár egy békapofájú.

– Hát ez nem volt valami mulatságos, Cingár Jim. Tulajdonképpen alaposan lelohasztottál.– Mégis mit vártál, fiacskám? – dörmögte Cingár Jim kissé sért dötten. – Azt mondtad, hogyne etesselek kitalációkkal. De miért szontyolodtál el annyira?– Lassan itt az ideje, hogy menjek. Már nem maradhatok sokáig.

– Pedig alig van másod, mint id d! – kuncogott Cingár Jim.– Te meg semmi olyasmit nem tudsz mondani, amit hallani szeretnék – mordult vissza Wankíméletlenül. Kikapcsolta az összes Holt Embert, odaügetett a hajójához, és nekiesett azindítóberendezésnek. Még csak eszébe sem jutott, hogy durván bánt az egészvilágegyetemben föllelhet egyetlen barátjával. Sohasem gondolt arra, hogy az érzéseik isszámíthatnak valamit.

8

2. ÚTBAN AZ OORT-FELH FELÉAz Oort-felh felé tartó, teljes költségtérítéses kéjutazásunk ezerkétszáznyolcvankettediknapján a posta megérkezése jelentette számunkra az örömmámort. Vera önfeledt vidámsággalcsipogott, mi pedig nyargaltunk, hogy összekapkodjuk a küldeményeinket. Kis, szexisfélunokahúgom hat levelet kapott híres filmcsillagoktól; no jó, azért nem mind volt igazisztár. Csak afféle nevezetes és jókép fickók, akiket a leveleivel bombáz, mivel még csaktizennégy éves, és szüksége van valamiféle férfiakra, akiket bálványozhat, és akik válaszolnakis neki; vélhet en azért, mert a sajtóügynökeik szerint ez jót tesz a népszer ségüknek. Egylevél a régi hazájából érkezett Payternek, az apósomnak. Jó hosszú levél, németül. Arrabuzdítják, hogy menjen vissza Dortmundba, és induljon a helyhatósági vagy bürgermeisteriválasztásokon vagy micsodán. Föltéve persze, hogy még életben lesz, amikor visszaér, amiegyébként mind a négyünk esetében pusztán föltételezés lehet. Mégsem adják föl semmiképp.A feleségem, Lurvy is kapott két magánlevelet, gondolom, a volt fiúitól. Aztán jött egy levélmindnyájunknak címezve a szegény Trish Bover özvegyét l vagy talán férjét l, attól függ en,hogy Trish elevennek vagy holtnak volt tekinthet .„Bukkantatok-e Trish hajójának bármi nyomára?

Hanson Bover”Rövid és kellemes levél. Azt hiszem, ez volt minden, amit egyáltalán mondhatott nekünk.Utasítottam Verát, hogy küldje el neki az ilyenkor szokásos választ: „Sajnos nem.” B ségesenvolt rá id m, hogy a válaszadással bajmolódjak, mivel semmi sem érkezett Paul C. Hallszámára, aki egyébként én vagyok.Általában nem sok minden akad számomra, és ez az egyik oka, hogy annyit sakkozom. Payterazt mondja, szerencsém, hogy egyáltalán az expedícióval tarthatok, és bizonyára tényleg nemlehetnék itt, ha nem fekteti bele a saját pénzét, biztosítva így az egész családja részvételét.No meg a képességeit, de ezen már lényegében túl vagyunk. Payter élelmiszervegyész. Énszerkezeti mérnök vagyok. A feleségem, Dorema… de jobb, ha nem így emlegetem, miveláltalában Lurvynak szólítjuk, pedig pilóta. Mellesleg igazán kiváló a maga nemében. Lurvyfiatalabb nálam, de hat évet töltött kinn az Átjárónál. Komolyabb baja sosem esett, csak asaját árnyéka volt, amikor visszajött, viszont rengeteget tanult. És nem csupán mint pilóta.Néha ránézek Lurvy karjára az öt „kinti” karperecével – mindegyiket egy-egy küldetéséértkapta az Átjáróhoz. Elnézem a kezét, amint keményen és biztosan markolja a hajónkkormányát, s amely olyan meleg és úgy melegít, amikor megérintjük egymást. Nem sokattudok róla, miken ment keresztül odakint az Átjárónál, és talán jobb is így.Aztán itt van a kis, zsenge húsú féltestvére, Janine. Igen, Janine… aki néha tizennégy éves,máskor meg egyenesen negyven. Amikor betöltötte a tizennégyet, érzelg s leveleket írkált afilmsztár haverjainak, és a játékszereivel bíbel dött: egy ütött-kopott, kitömött tatuval, egy(valódi) hícsí imalegyez vel és egy (hamis) t zgyönggyel, amellyel az apja próbáltaelcsábítani a jelenlegi utazásra. Mikor viszont negyvenéves volt, leginkább velem játszadozottvolna. Szóval ezek vagyunk mi. Már három és fél éve egymás tyúkszemét taposva. Azonigyekezve, hogy ne vetemedjünk gyilkosságra.

Nem voltunk egyedül az rben. Tekintélyes id közönként üzeneteket kaptunk a legközelebbiszomszédainktól, a Triton bázisról vagy attól a földerít hajótól, amely azután nyomtalanulelt nt. De a Triton és a Neptunus jóval el ttünk járt a pályáján: egy üzenetváltási ciklus teljeshárom hetet vett igénybe. A földerít knek meg nem volt ránk pazarolható energiájuk, bármindössze ötven fényórányira voltak t lünk. Nem olyasmi volt ez, mint valami barátságoscsevegés a kerti sövény fölött.

Ezért aztán jobb híján folyton sakkoztam a hajónk fedélzeti számítógépével.

9

A játékon kívül igazán nem sok tennivaló akad az Oort felé vezet úton, másrészt ez volt alegjobb megoldás arra, hogy az ember ne keveredjen bele a kis hajónkat szakadatlanul dúlókét n közötti háborúba. Az apósommal még csak kijövök valahogy, ha muszáj. leginkábbvisszavonul a magányába, már amennyire ezt megteheti egy négyszáz köbméternyi zárttérben. A két hibbant lányát viszont nem mindig bírom ki, függetlenül attól, hogymindkett jüket szeretem.Mindezzel sokkal könnyebben megbirkózhatnánk, ha több tér állna rendelkezésünkre –mondogatom néha magamnak –, de egy rhajón lévén az ember nem tehet id nként frissítsétát a háztömb körül. Néha egy-egy gyors rséta a kinti rakomány ellen rzésére, az mégelmegy, és akkor körülnézhetek egy kicsit. Látom a Napot, amely még most is a legfényesebbpont a saját csillagképében, de éppen hogy csak; el ttünk a Szíriusz már jóval fényesebb,éppen úgy, mint oldalvást az Alpha Centauri, közvetlenül az ekliptika alatt. De alkalmankéntez csak egy-egy óra, azután vissza a hajóba! És nem egy luxuscirkálóba. Egy emberkézalkotta, skori rbárkába, amelyet nem terveztek hat hónaposnál hosszabb utakra, s amelybenegymás hegyén-hátán kell eltöltenünk jó három és fél évet. Édes istenem! Nem lehettünknormálisak, amikor aláírtuk a szerz dést. Mit ér kétmillió dollár, ha megszerzése által azember elveszíti a józan eszét?

A fedélzeti m agyunkkal sokkal egyszer bb volt a dolog. Amikor fejemen a fülhallgatóval akonzol fölé görnyedve sakkoztam vele, Lurvy és Janine torzsalkodását kirekeszthettem azéletemb l. Az agy neve Vera volt, tulajdonképpen én adtam neki, és igazából semmi közenem volt hozzá, mármint a neméhez. Persze a h ségességéhez sem, hiszen úgy programoztambe, hogy olykor kedve szerint meg is tréfálhatott. Amikor Verát összekapcsoltuk a pályánkering vagy a Földön lév nagy komputerrel, akkor igazán briliáns elmének mutatkozott Ahuszonöt napos kommunikációs ciklus miatt persze így nem lehetett eltársalogni vele, amikorpedig nem volt összekapcsolva, akkor bizony elég butácskának bizonyult.

– Gyalog a királybástya négyesre, Vera.– Köszönöm… – Sokáig vacakolt, míg fölmérte a paramétereimet, hogy megállapítsa, kiveláll szemben, és mit várnak el t le. – Paul. Futó leüti huszárt. – Sakkjátékban bármikoralaposan eltángálhattam volna Verát, hacsak nem csalt. No de hogyan csalhatott? Nos, miutánvagy kétszázszor megvertem, is nyert egyszer. Majd ötven gy zelmem után vert megkétszer. Ezután úgy húsz játszmán keresztül váltakozó eredménnyel ment a dolog, végülpedig már szinte minden alkalommal egyszer en lesöpört a tábláról. Egész addig, míg rá nemjöttem, mit m vel. Az állást és a lépéseket továbbította a nagy, földi számítógépeknek, aztán,mikor fölfüggesztettük a játszmát – és ezt néha meg kellett tennünk, amikor Payter vagyvalamelyik n kipenderített a székemb l –, akkor elegend ideje volt rá, hogy kapcsolataitfölhasználva fölülbírálhassa terveit és elképzeléseit, tökéletesítse a stratégiáját. A nagykomputerek megsúgták Verának, mik lehetnek az én terveim, és milyen lépéseket kell tennievelük szemben. És amikor az összekapcsolt Vera helyesen következtetett, a fedélzeti Veraszépen a fejemre koppintott. De sohasem vetettem gátját kisded üzelmeinek. Csak éppen nemvoltam hajlandó fölfüggeszteni a játszmákat. Kés bb meg, amikor már túlságosan messzirevoltunk hozzá, hogy segítségért folyamodhasson, újra minden játékot megnyertem.

Hanem ez alatt a teljes három és fél év alatt a sakk volt az egyetlen, amiben bármifélejátszmát megnyerhettem. Semmiféle gy zelemre nem számíthattam abban a nagy játszmában,amely a feleségem, Lurvy és cserfes féltestvére, Janine között zajlott. Az öreg Payter már jóideje csak úgy lebegett az ivadékai között, ezért Lurvy megpróbálta eljátszani Janine anyjánaka szerepét, Janine pedig Lurvy ellenfeléét. És persze sikerült is neki. És még csak nem ispusztán Janine hibájából. Mondjuk Lurvy bekapott egy-két pohárral – általában így próbáltmegszabadulni az unalomtól –, és akkor észrevette, hogy Janine használta a fogkeféjét, vagygondatlanul végezte el a rábízott feladatot, és ugyan kitakarította az ételel készít szektort,

10

miel tt még elárasztott volna bennünket a b z, de nem tette bele a szerves anyagokat alebontóba. Akkor aztán kitört a vihar. Néhanap rendeztek holmiféle, robbanásokkal tarkítottszertartásos n i beszélgetést, de…

– Igazán tetszik ez a kék nadrágod, Janine. Nem akarod, hogy egy kicsit kiengedjek abból avarrásból?

– Oké, szóval dagadt vagyok! Ugye ezt akarod mondani? Nos, ez még mindig jobb, mint haállandóan bugyutára innám magamat. – A következ pillanatban meg már egymás hajátszárítgatták, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor menekültem Verához és a sakkhoz. Ez voltaz egyetlen biztonságos megoldás számomra. Valahányszor megpróbáltam beleavatkozni apatvarkodásukba, azonnal elértem, hogy egyesült er vel forduljanak ellenem:– Mocskos disznó, férfisoviniszta! Miért nem te súrolod föl inkább a konyhát?

Az a legfurcsább az egészben, hogy mégis mind a kett jüket szeretem. Más-más módonpersze, de az utóbbit egyáltalán nem volt könny megmagyaráznom Janine-nak.

Igaz, megmondták, mi vár ránk, amikor elvállaltuk a küldetést. A hosszú utazások el ttimindenkori pszichiátriai eligazításon túl mind a négyünknek vagy tucatnyi speciálisfoglalkozáson kellett részt vennie az indulás el tt, de mindaz, amit a szakorvos elmondott,visszavezethet volt arra, hogy „csináljanak mindent a legjobb tudásuk szerint”. Kiderült,hogy a „családiasítás” folyamatában meg kell tanulnom az apa szerepét. Payter már túl öregvolt ehhez, még ha volt is a nemz atya. Lurvy egyáltalán nem volt házias, ami nem is csodaaz Átjáró korábbi pilótájának részér l. Ez tehát az én feladatköröm lesz. A doki ezt egészenvilágosan kifejtette, csak azt nem, hogyan is csináljam.

Itt vagyok hát negyvenegy évesen, ki tudja, hány millió kilométerre a Földt l, jóval túl a Plútópályáján, tizenöt foknyira elhajolva az ekliptikától, és igyekszem, hogy ne bújjak ágyba a fél-sógor-n véremmel, meg rizzem a békességet a feleségemmel és a kölcsönös bizalmat azapósommal. Ezek a nagy föladatok álltak el ttem, valahányszor fölébredtem (amikor rámkerült az alvás sora), hogy átvészeljünk még egy napot. Hogy valamelyest eltereljem róluk afigyelmemet, arra a kétmillió dollárra gondoltam, amit fejenként kapunk a küldetés sikereselvégzése után. Amikor már ez sem segített, akkor a missziónk hosszú távú hasznáragondoltam, nem csupán a magunk, hanem minden él ember számára. Ez elég valóságos érvvolt. Ha minden rendben megy végbe, akkor az emberi faj túlnyomó részét megmenthetjük azéhhaláltól.

Nyilvánvalóan ez volt a legfontosabb. Néha még belülr l is lényegesnek nt. De az emberifaj volt az is, amely bepréselt mind a négyünket ebbe az örökkévalónak látszó koncentrációstáborba. S ha hiszik, ha nem, olyan pillanataim is voltak, amikor majdnem reméltem, hogyvégül mégiscsak éhen döglenek.

Az 1283. nap. Éppen ébredeztem, amikor meghallottam Vera csipogását és kattogását,pontosan úgy, mint olyankor, amikor bejöv üzenet érkezik. Lehúztam a privát zsákunkleped burkának cipzárát, ám az öreg Payter már ott tüsténkedett a printer fölött.Rekedt hangon káromkodott:

– Gott sei dammt! Pályát kell módosítanunk. – Elkaptam egy kapaszkodót, és odafelécincáltam magam, hogy megnézzem a dolgot, de Janine, aki egy pillanattal ezel tt mégbuzgón nyomkodta képén a pattanásokat a falitükör el tt, valahogy megel zött. Fejétodaszuszakolta Payteré elé, elolvasta az üzenetet, majd arcán méla megvetéssel odébbhúzódott. Payter jó percig csak vonogatta a száját, aztán dühödten rámordult: – Ez téged nemérdekel?! – Mire Janine még csak rá sem nézve, hanyagul megrántotta a vállát.Lurvy is kikecmergett utánam a zsákunkból a trikóját gombolgatva.

11

– Hagyd t békén, papa! – vetette oda. – Paul, vegyél föl valami ruhát. – Jobb, ha megteszem,amit mondott, hiszen végül is igaza volt. A puritán viselkedés volt az egyetlen módja, hogyJanine-nal bajba ne kerüljek. Mire a nadrágomat el halásztam a leped ink közül, már Lurvyis elolvasta az üzenetet. Teljesen jogosan: mégiscsak a pilótánk. Elfintorodó képpel fordultfelém. – Paul! Körülbelül tizenegy órányi id alatt végre kell hajtanunk egy pályamódosítást,amely talán a legutolsó lesz. Engedj oda! – mordult Payterre, aki még mindig a terminál fölégörnyedt, és nyomban nekilátott Vera számítóberendezése csépelésének. Nézte, amintkialakulnak a jelkombinációk, benyomta a válaszgombot, és kinyilatkoztatta: – Hetvenháromóra nyolc perc a kapcsolatig.

– Ennyit még én is ki tudtam volna deríteni – méltatlankodott az apja.– Ugyan, papa, ne zsörtöl dj! Még három nap, és ott is leszünk. Ja, amikor fordulunk, akémlel nyíláson át már meg is pillanthatjuk.Janine már megint az arcát piszkálva vetette oda a válla fölött:

– Már hónapok óta láthatnánk, ha valaki nem vágja haza a nagy teleszkópot.– Janine! – Lurvy leny göz en vissza tudta fogni az indulatait, már amikor egyáltalán képesvolt ilyesféle er feszítésre, de ez alkalommal tökéletesen meg rizte az önuralmát. A bölcsérvelés nyugodt hangján mondta: – Nem gondolod, hogy ez inkább örvendezésre és nemveszekedésre való alkalom? Biztos vagyok benne, hogy így van, Janine. Javaslom, hogy erremindnyájan igyunk egyet… te is!

Nadrágom övét igazgatva ekkor gyorsan közbevágtam. Nagyon is jól ismertem ennek asornak a folytatását.

– És most a vegyi rakétákat akarod használni, Lurvy? Rendben. Akkor Janine meg énkimegyünk, hogy ellen rizzük az oldalrakományt. Talán inkább akkor igyunk egyet, ha majdvisszajöttünk.Lurvy fényesen rám mosolygott.

– Ragyogó ötlet, drágám. De talán a papa meg én máris bekaphatnánk egy kortyocskát. Aztánmajd veletek is egy kört, ha nincs ellene kifogásotok.

– Beöltözni! – parancsoltam a lányra, próbálván megakadályozni, hogy bármilyen, a nyelvehegyén lév gyúanyaggal elmérgesítse a helyzetet. Úgy látszik, ki akart engesztelni ezúttal,mert szó nélkül engedelmeskedett az utasításnak. Megvizsgáltuk egymás öltözékénekszigetelését, megvártuk, míg Payter és Lurvy még egyszer ellen rzik, azután egyenkéntbeszálltunk a kijárati zsilipbe, és zsinórjainkon csüngve kiröppentünk az rbe. Els dolgunkaz volt, hogy egy pillantást vessünk hazafelé… nem túl nagy megelégedésünkre. A Napcsupán egy fényesebb csillag volt, a Földet pedig egyáltalán nem lehetett látni, bár Janinerendre kijelentette, hogy bizony látja. Második pillantásunkat a tápanyaggyár felé vetettük,de én ott sem láttam semmit. Az egyik csillag majdnem olyan, mint a másik, különösen azalacsonyabb fényességi kategóriákban és olyankor, amikor vagy hatvanezernyi van bel lük azégen.Janine gyorsan és hatékonyan dolgozott: ellen rizte a hajónk oldalához er sített nagyionsugárvet k rögzít csavarjait, miközben én az acélhevederek feszességét vizsgáltam meg.Janine tényleg nem volt rossz kölyök. Tizennégy éves volt, és szexuálisan kissé túlf tött, azigaz, de az végképp nem az hibája volt, hogy nincs mellette olyan személy, akin igazánkipróbálhatná n iessége erejét. Kivéve persze engem, s még csekélyebb mértékben az apját.Minden kielégít rendben volt, ahogy egyébként el re is biztosak lehettünk benne. Már anagy teleszkóp rögzít nyergének csonkja mellett várt rám, és jó kedélyállapotáróltanúskodott, hogy egy szót sem szólt arról, ki oldotta ki és hagyta elúszni a m szert a

12

semmibe a téboly idején. Hagytam, hogy térjen vissza els ként a hajóra. Magam még kintmaradtam vagy két percig. Nem mintha olyan fenemód élveztem volna a látványt. Csak azért,mert az elmúlt három és fél év alatt ez a néhány rben töltött perc volt minden id , amikorlegalább megközelít leg egyedül érezhettem magam.Még most is másodpercenkénti jó három kilométeres sebességgel haladtunk, de ezt perszenem érzékelheti az ember, amikor nincs mihez viszonyítania. Inkább úgy t nt, minthaegyáltalán nem haladnánk. Igen gyakran volt ez az érzésem a három és fél év alatt. Az egyiktörténet, amelyet számtalanszor hallottunk valamennyien az öreg Petert l – maga ejtette úgya nevét, hogy Pay-ter –, az apjáról szólt, aki SS-farkas volt annak idején. Annak a farkasnakaligha lehetett több tizenhat évnél a háta mögött, amikor a nagy vezért elérte a vég. Az volt afeladata, hogy hajtóm veket szállítson a Luftwaffe egyik repül zászlóaljának, miután éppenalaposan bef töttek nekik az ME–210-esek. Payter azt mondja, hogy az apja b ntudattal menta halálba, mert nem ért oda idejében a motorokkal, hogy a zászlóalj szétkenhesse a Lanc és aB–17-es gépeket, és ezzel megváltoztassa a háború kimenetelét. Eléggé mulatságosnaktaláltuk a történetet, legalábbis amikor el ször hallottuk. De nem ez volt igazán alegmulatságosabb. Hanem az, hogyan szállította ket a jó öreg náci. Fogattal. Még csak nemis lovakkal, hanem ökrös fogatokkal. És még csak nem is szekereken, hanem szántalpakon. Akorszak, legtökéletesebb sugárhajtóm vei, amint a bevetés helyszíne felé egy busa fejkamasz kölyök terelgeti ket, kezében f zfavessz vel és térdig tehénlepényben gázolva.

Odakint kóvályogva az rben, lassan araszolva el re egy olyan úton, amelyet egy hícsíhajóval egyetlen nap alatt megtehetnénk, ha lenne ilyen hajónk, és rá tudnánk venni, hogy aztcsinálja, amit elvárunk t le – valami halvány rokonszenvet éreztem Payter néhai öregévelszemben. A mi helyzetünk sem volt más. Egyedül a tehénlepények hiányoztak.

Az 1284. nap. A pályamódosítás a lehet legsimábban ment végbe, miután mindnyájanbelenyomakodtunk a létfenntartó rendszereinkbe, és elhelyezkedtünk gyorsulási székeinkben,amelyeket úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen elférjenek bennük légtartályaink éséletjelkijelz egységeink is. Ha a meglehet sen csekély szögelhajlásra gondolunk, az egészhókuszpókusz aligha érte meg a fáradságot. Arról nem is beszélve, hogy nem sok hasznátvehettük volna a létfenntartó egységeknek, ha bármi oly mértékben meghibásodik, hogytényleg szükségünk lesz rájuk jó ötezer csillagászati egységnyire hazulról. De mindentelvégeztünk, ahogy a nagykönyvben megvan írva, mivel a három és fél év alatt máskor ismindig így csináltuk.Miután elfordultunk, a vegyi rakéták megtették a kötelességüket, és leálltak, majd azionsugárvet k léptek ismét üzembe, s miután Vera s csuklások és nyekergések közepettetétován megállapította, hogy látszólag minden rendben van, jelezve persze, hogy néhányhéten belül a Földr l is várja állítása igazolását – végre megpillantottuk! Els ként Lurvypattant ki üléséb l, és igyekezett a vizuális megfigyel höz, amelyet sikerült pár másodpercalatt beállítania.Mind odasereglettünk, és csak bámultunk bele. A tápanyaggyár! Idegesít en szökdécselt asz k látótérben, csak nehezen sikerült fókuszban tartani. Még az ionrakéta is kölcsönöz némivibrációt az rhajónak, mi pedig még jókora távolságban voltunk a céltól. Halványkékenfénylett a csillagokkal telehintett sötétségben egy különös alakú tárgy. Akkora volt, mint egyközepes irodaház, és sokkal szögletesebb, mint eddig bármi más. Az egyik vége mégis le voltkerekítve, az oldalán pedig úgy nézett ki, mintha hosszúkás, görbe hasadás lenne.

– Gondoljátok, hogy beleütközhetett valami? – kérdezte Lurvy izgatottan.– Ó, nem! A legkevésbé sem! – vágta rá az apja. – Pontosan ilyenre tervezték! Különben is,mit tudunk mi a hícsí formatervezésr l?

13

– Akkor te meg honnan tudod? – kérdezte Lurvy, de az öreg nem válaszolt neki. Nem iskellett, hiszen valamennyien tisztában voltunk vele, hogy nincs honnan tudnia, hogy csak areménykedés beszél bel le, mert ha bármi baja esett, akkor igazán nagy bajban vagyunk.Amit eddig kaptunk, csak arra volt elég, hogy kijussunk oda, de az igazi fizetség, a hétévnyigyötrelmes körutazásért valamelyest is kárpótló fizetség reménye teljes mértékben atápanyaggyár m köd képességét l függött. De legalábbis attól, hogy kell entanulmányozható és lekoppintható legyen.

– Paul! – kiáltott föl váratlanul Lurvy. – Nézd csak azt az oldalát, amelyik éppen most fordulel t lünk! Nem hajók azok ott?

Összehunyorítottam a szemem, úgy próbáltam meg kivenni, amit lát. Vagy fél tucatkidudorodás éktelenkedett a m tárgy hosszú, egyenes oldalán. Három vagy négy kisebb – éskét egészen nagy. Azokra a képekre emlékeztettek, amelyeket az Átjáró aszteroidjáról láttam,eléggé hasonlítottak hozzájuk, már amennyire megállapíthattam. Csakhogy…

– De hát te vagy a veterán földerít – mormoltam. – Te mit gondolsz róluk?– Azt hiszem, hogy hajók. De istenem! Láttad azt a két utolsót? Hogy azok mekkorák voltak!Voltam már Egyesekben és Hármasokban. Jó csomó Ötöst is láttam. De ilyesmit mégsohasem! Azokban… nem is tudom… talán még ötven ember is elférne! Ha nekünk olyanhajóink lennének, Paul!… Ha nekünk olyan hajóink lennének!– Ha… ha – dörmögte az apja. – Ha nekünk olyan hajóink lennének, és oda tudnánk irányítani

ket, ahová akarjuk, akkor mi lennénk a világ urai! Reménykedjünk benne, hogy mégködnek! Reméljük, hogy ott még egyáltalán m ködik valami.

– Persze hogy m ködik, papa – pötyögte egy csicserg hang a hátunk mögött, ésmegfordulván megpillantottuk, amint Janine egyik térdét a lebontó cilindere alá szorítvael renyújt egy horpadt palacknyit a legfinomabb, házi készítés , visszaforgatott, eredetigabonamentes pálinkánkból. – Amondó vagyok, hogy ezt valóban meg kell ünnepelnünk! –És csak mosolygott.Lurvy elgondolkodó pillantást vetett rá, de mivel az önkontrollja a helyzet magaslatán volt,csak ennyit mondott:– Oké! Pompás gondolat, Janine. Lökd csak körbe!

Janine el kel hölgy módjára belekortyintott, majd továbbadta apjának a palackot.– Gondoltam, hogy Lurvy meg te jó néven vennétek egy „hálósipkát” – dünnyögte, miutánmegköszörülte a torkát. Csak a tizennegyedik születésnapján kóstolhatta meg el ször a karcoslöttyöt, még nem kedvelte meg, csak azért er ltette, mert olyan feln ttes volt a dolog.

– Jó ötlet – bólintott Payter. – Már vagy… mennyi is?… jó húsz órája talpon vagyok.Mindnyájunkra ráfér majd a pihenés, mihelyt leszálltunk – tette hozzá, feleségemnek nyújtvaaz italt, aki jól edzett torkába löttyintett vagy kétkupicányit, és kijelentette:– Én még nem vagyok igazán álmos. Tudjátok, mihez lenne a leginkább kedvem? Szeretnémmég egyszer lejátszani Trish Bover szalagját.– Te jó ég, Lurvy! Már vagy millió alkalommal láttuk!

– Tudom, Janine. Neked nem is kell megnézned, ha nem akarod, de egyre csak az jár afejemben, hátha Trish hajója az egyik azok közül, és… szóval szeretnék még egy pillantástvetni rá.Janine ajka elkeskenyedett, de a génjei m ködésbe léptek, és az akaratereje is fölért a

véréével, ha éppen úgy tartotta kedve. Ez volt az egyik dolog, amit alaposan szemügyrevettek, miel tt aláírhattuk a szerz dést.

14

– Mindjárt le is hívom – mondta, és Vera billenty zetéhez lépett. Payter megcsóválta a fejét,visszavonult a magánzsákjába, és elhúzta a harmonikaszer térelválasztót, hogy kirekesszenbennünket, miközben mi a konzol köré gy ltünk. Olyan szalag volt, amely képet és hangotegyaránt produkálhatott. Néhány másodperc alatt életre is zizegte magát, és mimegpillanthattuk szegény, dühös Trish Bovert, amint a kamera felé fordulva kimondja azutolsó szavakat, amelyeket valaha valaki még meghallhat a szájából.Bármely tragédia csak egy darabig lehet igazán tragikus, mi pedig ezt számtalanszorvégighallgattuk már a három és fél év alatt. Id nként el hívtuk a szalagot, és végignéztük aképsorokat, amelyeket kézi kamerájával fölvett. Néztük meredt szemmel. És nem azértbámultuk dermedten és zaklatottan, mert arra számíthattunk, hogy valamivel is többetmegtudhatunk bel le, mint amit már az Átjáró Társaság szakemberei megtudtak, ámbársohasem tudhatja igazán az ember. Inkább azért, mert újabb bizonyosságra volt szükségünkarról, hogy az egész buli megéri a fáradságot. Az igazi tragédia ugyanis abban rejlett, hogyTrish nem is sejtette, mit talált tulajdonképpen.„Itt a nulla hetven négy D tizenkilences misszió beszámolója – kezd dött a szöveg eléggényugodt hangon. – Úgy érzem, bajba kerültem. Eljutottam egy hícsí m tárgyhoz vagymicsodához, dokkoltam rajta, és most nem tudok fölszállni. A leszállórakétáim m ködnek.Viszont a f hajtóm nem. És semmi kedvem itt maradni, míg föl nem fordulok éhen.” Méghogy éhen! Miután a m szakiak kielemezték Trish fotóit, megállapították, hogy a „m tárgy”nem egyéb, mint az általuk oly régen keresett CHON tápanyaggyár!De az még korántsem volt egyértelm , hogy megéri-e a fáradságot, az pedig egészen világosvolt, hogy Trish szerint nem érte meg. csak arra gondolt, hogy odakint kell elpusztulnia,méghozzá semmiért, még csak a küldetése fejében neki járó summát sem söpörheti be. Végselkeseredésében azután arra az elhatározásra jutott, hogy megkísérli a visszatérést aleszállóegységén.

Beült a fülkébe, a Nap felé irányozta, bekapcsolta a hajtóm veket, és bekapott egy tablettát.Vagyis egy csomó tablettát… amennyije csak volt. Azután maximumra állította afagyasztószekrényt, belebújt, és magára csukta az ajtót.– Olvasszatok ki, majd ha megtaláltok – mondta –, és ne feledkezzetek meg ahonoráriumomról!És még az is lehet, hogy egyszer így lesz. Ha végül tényleg megtalálja valaki. Ami nagyjábólolyan tízezer éven belül valószín . Akkortájt még bárki foghatta halvány rádióüzenetét, akáraz ötszázadik automatikus ismétlést is, de mire tényleg befogták, Trish már nem láthattasemmi hasznát. Sohasem válaszolt.Miután Vera lejátszotta a szalagot, nyugodtan visszahelyezte a tárolójába, amint a képernyelsötétedett.– Ha Trish valódi pilóta lett volna, és nem azoknak az átjáróbeli földerít go-go görlöknek azegyike, akik csak zsupsz! beugranak a buliba, megnyomják a gombot, aztán a hajó csinálja,amit csinálnia kell – mondta Lurvy, szintén nem el ször –, akkor jobban értett volna adolgához. Azt a kevés delta–V hajtóanyagot, ami a leszállóegységben a rendelkezésére állt, aszögsebesség leküzdésére kellett volna fölhasználnia, ahelyett hogy arra a fejesugrásrapocsékolja el egyenest a Naprendszer közepébe.– Köszönöm szépen, rakétapilóta-szakért – feleltem… én sem el ször. – Így számíthatottvolna rá, hogy jóval el bb suttyan be az aszteroidák közé, ugye? Az egészre talán hat-hétezerév is elegend lett volna!Lurvy megvonta a vállát.

15

– No, én megyek, lefekszem – mondta, még egy utolsót húzva a palackból. – És te, Paul?

– Ó, add egy kicsit kölcsön nekem! – vágott közbe Janine. – Megkértem Pault, hogymagyarázza el röviden az ionhajtóm vek gyújtásmechanizmusát.

Lurvy véd reflexei azonnal m ködésbe léptek.– Biztos vagy benne, hogy csak azon akarsz végigfutni vele? Ne játszd az eszed, Janine! Máreddig is ki tudja, hányszor végigvettétek azt az anyagot, és az egész amúgy is Paul területe.– No és mi van, ha Paul kid l a sorból? – tiltakozott Janine. – Honnan tudjuk, hogy nemköszönt ránk a téboly ideje éppen menet közben?Hát persze, ezt senki sem tudhatta biztosan, és már magam is arra a következtetésre jutottam,hogy ilyesmi igencsak el fordulhat velünk. Úgy százharminc naponta bukkant föl a dolog,tíz-tizenkét napnyi plusz-mínusz eltéréssel. Most éppen közeledtünk a határid höz, de azértazt mondtam:– Tulajdonképpen egy kicsit fáradt vagyok, Janine. Megígérem neked, hogy holnap majdmegcsináljuk. – Vagy bármikor, amikor a másik kett valamelyike is ébren van; csak az volt afontos, hogy ne maradjak egyedül Janine társaságában. Olyan hajóban, amelynek egészszabad tere egy motelszobányi, meglepetéssel vennék tudomásul, milyen nehéz ilyesmitmegszervezni. Nem is csak nehéz. Egyszer en lehetetlen.

De valójában nem voltam fáradt, és amikor Lurvy elnyúlt mellettem, és elcsöndesedett, túlsimán lélegezve ahhoz, hogy horkolásnak lehessen nevezni, de ugyanakkor világos jeleitmutatva az alvásnak, én csak tekeregtem a leped im között, teljesen éberen, és azontöprengtem, vajon milyenek az esélyeink. Úgy éreztem, hogy ezt naponta legalább egyszer elkell végeznem. Legalábbis, amikor egyáltalán fölcsillant valami kis remény.Most éppen volt valami, amiben megkapaszkodhatok. Négyezernél több csillagászati egységigazán hosszú út… ez pedig itt olyan, mint a varjak röpte. Vagy éppen, mint a fotonsugáré,mert mondanom sem kell, nem túl sok varjú röpdös odakint, a szomszédos csillagközi rben.Ha úgy háromtrillió kilométerre becsüljük, közel járunk az igazsághoz. Mi pedig ráadásulspirális pályán haladtunk, ami azt jelenti, hogy jórészt a Nap körül kóvályogtunk, miel ttigazán kijutnánk. Az utunk tehát nem is annyira 25 fénynapnyi lehetett, sokkal inkább hatvankörül. És ha egész úton teljes hajtóer vel haladunk, akkor is még messze járunk afénysebességt l. Három és fél év… és egész id alatt az jár az eszünkben: „Eegen, tegyük föl,hogy valaki rájön a hícsí hajtóm titkára, miel tt mi odaérnénk. Ez a legcsekélyebbmértékben sem lenne a hasznunkra. És jóval több, mint három és fél évbe telne, miel ttminden szükséges munkálatot elvégezhetnek a nagy fölfedezés után. És mit gondolnak,milyen hátul lenne a rangsorban az a feladat, hogy utánunk jöjjenek?”Egyszóval azzal vigasztaltam magamat, hogy nem veszhet kárba minden igyekezetünk, hiszenmár csaknem a célnál járunk.Már csak annyi van hátra, hogy rászíjazzuk a nagy ionhajtóm veket, meggy djünk róla,hogy m köd képes-e, meginduljunk a lassú visszaúton, az egész cókmókot magunkkalvonszolva a Föld felé.

Visszatértem az agyondédelgetett gondolathoz, hogy máris majdnem ott vagyunk.A gondolat, hogy az üstökösökb l próbáljunk élelmet el teremteni, nem igazán új. EgészenKrafft Ehricke ötletéig nyúlik vissza, legalább az 1950-es évekig, csak az elgondolásának azvolt a lényege, hogy gyarmatosítsuk ket. Nem is lett volna értelmetlen a dolog. Vinnénkmagunkkal némi vasat meg nyomelemeket. A vasat, hogy valami lakóhelyet építsünkmagunknak, a nyomelemekkel pedig a CHON-mócsingokból lotaringiai mártást vagyhamburgereket gyárthassunk… és akkor a végtelenségig eléldegélhetünk a körülöttünk

16

föllelhet ennivalón. Merthogy az üstökösök csupa ilyesmib l állnak. Egy kis porból, néhányszikladarabból és rengeteg jéggé fagyott gázból. Méghozzá milyen gázok azok? Oxigén.Nitrogén. Hidrogén. Szén-dioxid. Víz. Metán. Ammónia. Ugyanaz a négy elem újra meg újra.CHON. Carbon, hidrogén, oxigén, nitrogén… és mit is jelent végül ez a CHON?Nem jó. Az üstökösök pontosan azokból az elemekb l állnak, mint mi magunk, a C-H-O-Npedig azt jelenti: „ennivaló”!Az Oort-felh sok millió, megatonnás nagyságrend kajaadagból áll össze. Odalent a Földönvagy tíz-tizenkét milliárdnyi éhes ember mereszti rá a szemét a nyálát csorgatva.Afölött máig késhegyre men viták zajlanak, mi keresnivalójuk van az üstökösöknek odakint,abban a felh ben? Még azt sem sikerült eldönteni, vajon csoportokba rendez dtek-e. Öpik jószáz évvel ezel tt kijelentette, hogy a valaha észlelt üstökösöknek több mint a felekörülhatárolható családokba szervez dött, és attól fogva a követ i is csak ezt hangoztatják.Whipple azt mondta, locsogás az egész, és még egyetlen olyan csoportot sem határoztak megeddig, amelyben három üstökösnél több lett volna. És ugyanezt szajkózták az követ i. Ésakkor jött Oort, aki megpróbálta gatyába rázni a dolgokat. Az volt az elképzelése, hogy azüstökösök hatalmas kagylóhéjként ölelik körül az egész Naprendszert, a nap pedig id nkéntkinyúl, hogy elkapjon és a perihéliumba magához szippantson egyet-egyet. És ilyenkormegpillantjuk a Halley-üstököst, vagy éppen azt, amelyet akkoriban a betlehemi csillag névenemlegettek. Ekkor aztán egy csomó fickó azon kezdett rágódni, hogy miért éppen így kellvégbemennie az egésznek. Kiderült, hogy a dolog lehetetlen, legalábbis akkor, ha elfogadjuk,hogy az Oort-felh a maxwelli elvek szerint épül fel. Valójában, ha elfogadjuk a normálisfelépülés tételét, azt is tudomásul kellene vennünk, hogy semmiféle Oortfelh nem is létezik.A kis híján szabályosan parabolikus röppályákat sehogy sem vezethetjük le valamiféleOortfelh l. Ez volt R. A. Lyttleton korszakalkotó megállapítása. Ekkor azonban nagymerészen megjegyezte valaki: és ki állítja, hogy az eloszlás nem lehet eltér a maxwellit l?Így nyertünk végre némi bizonyosságot. Az egész nem más, mint zagyvaság. Léteznekviszonylag s üstököscsoportok, közöttük pedig tágas rszelvények, ahol szinte egyáltalánnem fordulnak el .És míg a hícsík a gépezetüket gazdag üstökösmez kre csapták ki legelni, ennek ma már sokszázezer éve, és azok a térdarabok azóta üstökössivatagokká váltak. Amennyiben a szerkezet

ködik, nem sok tennivaló marad körülötte. (Az is lehet, hogy mára már mindet fölfalta.)

Elalvás közben azon járt az eszem, vajon milyen íze lehet a CHON-eledelnek. Nem lehetsokkal rosszabb annál, amin három és fél éve élünk, és ami javarészt saját visszaforgatottanyagunkból áll.

Az 1285. nap. Janine ma kis híján elkapott. Éppen Verával sakkoztam, mindenki más aludt.Majdnem teljesen elégedett voltam, amikor a keze körülsiklott a nagy fülhallgatón, éseltakarta a szememet.

– Ne marháskodj, Janine – mondtam, s amikor megfordultam, láttam, hogy fölhúzta az orrát.– Csak éppen Verát akartam használni – motyogta.

– Ugyan mire? Levélkéhez, amit valamelyik filmcsillagodnak írsz?– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel – panaszkodott. Nagy meglepetésemre teljesen fölvolt öltözve. Az arca ragyogott, nedves haja szorosan odatapadt a tarkójához. Úgy nézett ki,mint a komoly gondolkodású serdül mintapéldánya. – Amit igazán akartam – mondtakomoran –, hogy Verával átfussuk még egyszer a hajtóm vek sajátosságait, mivelhogy te nemóhajtasz nekem soha segíteni.

17

Az egyik ok, amiért Janine velünk jöhetett, hogy nagyon okos volt. Mindnyájan azok voltunk.Azoknak kellett lennünk, hogy fölfogadjanak bennünket erre az expedícióra. S az egyikdolog, amire az éles eszét használta, az volt, hogyan cserkésszen be engem.

– No, rendben van – adtam meg magam –, igazad van, de most mit csináljak? Vera! Töröld ajátékot, és hívd le nekünk a tápanyaggyárhoz vezet utazás legfontosabb m szaki adatainakprogramját.– Máris – reagált a gép –…Paul. – A sakktábla elt nt, és a helyén gyorsan fölépült atápanyaggyár hologramja. Teleszkopikus képeink alapján Vera kiegészítette információit, ígyaz objektum ábrája kiegészült a körülötte lév porfelh vel és az egyik oldala közelébenbukdácsoló piszkos hólabdával.– Töröld a porfelh t, Vera – utasítottam, mire a folt elt nt, és a tápanyaggyár képe mérnökitervrajz pontosságával bontakozott ki a képerny n. – Tessék, Janine. Most mi legyen az elslépés?

– Dokkoljunk – vágta rá azonnal. – Reméljük, hogy a leszállóegység fantomképe jólilleszkedik és simán beállítható a dokkba. Ha ez mégsem menne, valamilyen horgonyokkalrögzíthetjük a felület egy bizonyos pontján. Akárhogy is, a hajónk a szerkezet stabil részévéválik, s így a letapogatóinkat használhatjuk a helyzet fölmérésére.

– A következ ?– Az els számú el egységünket leválasztjuk, és hozzáer sítjük az objektum hátuljához… odani! – Ezzel rámutatott a hologram egy bizonyos pontjára. – Ott szépen rögzítjük a felülethez,és mihelyt a helyére illeszkedett, aktiváljuk.

– Vezérlés?– Vera megadja majd a szükséges koordinátákat… hoppá!… Bocsáss meg, Paul! – Kibillent aVera és közöttem lév szilárd helyzetéb l, és megmarkolta a vállamat, hogy visszanyerjeegyensúlyát. Nem vette el rólam a kezét. – Azután megismételjük a folyamatot a másik öttelis. Mikorra mind a hatot kil ttük, akkorra szögmásodpercenként kétméternyi delta–V-velrendelkezünk majd a Pu–239-es generátorunk fel l. Akkor hozzáfogunk a tükörfóliakiteregetéséhez…– Nem jó!

– Hát persze! El ször megvizsgáljuk az összes rögzít kábelt, hogy meggy djünk róla,szilárdan tartanak-e. Oké, de most adottnak veszem a dolgot. Akkor ráhajtunk a szolárisenergiaforrással, és mire azt fölhasználjuk, úgy két egész egynegyed méternyire leszünk…– El ször is, Janine: minél közelebb jutunk hozzá, annál nagyobb lesz az energia. Ez eddigrendben van. Most fussunk végig a gyakorlati részen. Tehát a hajónkat hozzáer sítjük a hícsíobjektum fémfelületéhez. Ezt hogyan oldanád meg?

Ekkor hozzáfogott a téma részletes kifejtéséhez, és istenemre, mindent pontosan tudott.Közben a vállamra tett keze lassan a karom alá csúszott, megindult a mellkasom felé lágy,simogató mozdulatokkal. Mellesleg egész id alatt duruzsolta a fülembe a hideghegesztéshelyes föltételeit, a hajtóm irányzékok beállításának szabályait, teljesen komoly éskoncentrált arckifejezéssel, miközben ujjaival már a hasamat birizgálta. Tizennégy éves! Denem látszott, nem érz dött tizennégynek, még az illata sem olyan volt: Lurvy maradékunciányi Chaneljének felh jébe burkolózott. Vera mentette meg a helyzetet. Ügyes szerkezet,mindent figyelembe vesz, amikor bennem már szertefoszlik a menekülés iránti vágy.Miközben Janine még egy löketet préselt ki az egyik hajtóm l, a hologram kimerevedett, ésVera megszólalt:– Vezérl üzenet beérkezése. Fölolvassam neked… Paul?

18

– Nosza rajta! – Janine könnyed mozdulattal visszahúzta a kezét, amint a hologramelhalványodott, és a helyén megjelent az üzenet szövege:

Utasítást kaptunk, hogy kérjünk önökt l egy szívességet. A 130 napos szindróma legközelebbikitörése a következ két hónap során várható. Az egészségügy úgy véli, hogy a tápanyaggyárönök által körvonalazott tulajdonságainak teljes vizuális megjelenítése, a helyzet kedvezalakulásának kihangsúlyozása és az ügy jelent ségének bemutatása jelent sen csökkenthetnéa feszültségeket és a várható károk mértékét. Kérem, kövessék a mellékelt el írást. A lehetleghamarabbi teljesítést kérjük, hogy rögzíthessük és a maximális hatékonysággal széles köradásba tehessük az üzenetet!

– Adjam ki a szöveget? – kérdezte Vera.– Rajta, gyerünk… nyomtatásban – tettem hozzá.

– Azonnal… Paul. – A képerny kiürült és elhalványodott, gépünk pedig nyomtatott lapokszalagkígyóját lökte ki magából. Összehajtogattam, hogy kényelmesen elolvashassam, ésmegkértem Janine-t, hogy menjen és ébressze föl n vérét és apját. Nem tiltakozott. Szívesenbenne volt a hazai népségnek szóló tévéadások készítésében, az ilyesmi mindig legyez nyilevelet jelentett híres emberekt l a derék kis rhajóslány számára.Az írás azt tartalmazta, amit várhattunk. Megkértem Verát, hogy soronként írja ki aképerny re, így alig tíz perc alatt kényelmesen beolvashattuk volna. De a sors nem ígyrendelkezett. Janine követelte, hogy a n vére szedje rendbe a frizuráját, még Lurvy is úgydöntött, hogy szüksége van egy kis sminkre, Payter meg a szakállát akarta megigazíttatni.Méghozzá velem. Summa summárum, a m szaki hibákat is beszámítva vagy hat óránkeresztül vacakoltunk, és akkor még a teljes havi, tévézésre pocsékolt energiamennyiségetnem is említettem. Összesereglettünk a kamera el tt, családias, de elhatározott képet vágva, éselkántáltuk, minek a véghezvitelére készülünk… egy olyan közönségnek, amely egy jóhónapig még semmit sem láthat az adásból, mi meg akkorra már igencsak a helyszínenleszünk. De ha ez a legcsekélyebb segítséget is jelenti számukra, akkor megéri a fáradságot. A130 napos láznak már nyolc vagy kilenc rohamán estünk át, mióta úton vagyunk. Mindenalkalommal más-más tünetekkel jelentkezett: szexmámor vagy depresszió, mélabú vagykönnyed jókedv kísérte. Egyszer éppen kint tartózkodtam, amikor lecsapott, akkor menttaccsra a nagy teleszkóp, és ráadásul nagyjából egyforma esélyem volt rá, hogy visszakerülöka hajóra vagy sem. Egyszer en nem érdekelt a kérdés. Azt képzeltem, hogy magányosvagyok, és eláraszt a düh, hogy majomszer lények üldöznek, és inkább a halált választom.Odalent pedig, a milliárdok által telezsúfolt Földön, akiket ilyen vagy olyan mértékben ésformában szinte kivétel nélkül elkapott a kór, minden egyes alkalommal szó szerint pokolivolt a helyzet. Már tíz éve, hogy kezdett kibontakozni. Eleinte visszatér természeti csapásnakmin sítették, de senki sem volt tisztában az igazi okával.Persze mindenki arra vágyott, hogy egyszer vége szakadjon.

Az 1288. nap. A dokkolás napja! Payter kezelte az irányítópultot, ilyen kényes feladatotsemmiképp sem bízott volna Verára, Lurvy meg nyakig benne volt a pályamódosításokmeghatározásának keserves munkájában. Csak akkor kerültünk viszonylag megnyugtatóhelyzetbe, amikor áthatoltunk a tápanyaggyártól nem egész egy kilométernyire terjed , aprórészecskékb l és gázokból álló felh n.Onnan, ahol Janine társaságában ültünk, létfenntartó rendszerünkbe zárva, alig követhettükfigyelemmel, mi is megy végbe odakinn. Payter feje és Lurvy szélesen gesztikuláló kezemellett föl-fölvillant a hatalmas, srégi gépezet képe, de csak egy-egy pillanatra. Nem több a

19

kékesen csillogó fémfelületnél, néha egy dokkolónyílásnál vagy valamelyik özönvíz el ttihajó körvonalainál…– Hogy a pokol tüze!… Félrecsúszom!

– Dehogyis, Payter! Az a nyavalyás vacak gyorsult föl egy picit.…vagy egy kósza csillagnál. Az életment készülékekre nem volt igazán szükségünk. Payterfinoman taszigált bennünket ide-oda, mint valami medúzákat egy akváriumban. Meg akartamkérdezni, honnan és hogyan keletkezett az a fölgyorsulás, de a két pilóta teljesen elmerült amunkájában, és különben sem voltam biztos benne, hogy tudják a választ.– No, az elkapta! Most tuszkold be abba a középs dokkolónyílásba, ott, a három közül!

– Miért pont abba?– És miért ne? Azért, mert azt mondtam!

Aztán két vagy három percig tartott, míg beékel dünk, majd ismét viszonylagos nyugalomkövetkezett. Az orrcsúcson elhelyezked hícsí kapszula pontosan illeszkedett az sréginyílásba.Lurvy lenyúlt, és kikapcsolta a vezérl pultot. Egymás képébe bámultunk. Megérkeztünk!

Illetve, más szemszögb l nézve, félúton jártunk. Félúton… hazafelé.

Az 1290. nap. Nem is volt meglep , hogy a hícsí légkör számunkra is belélegezhet . Inkábbaz volt a csoda, hogy még egy morzsányi is maradt itt bel le azóta, hogy többtucatnyiszorszázezer évvel ezel tt valaki is szippantott bel le. És nem ez volt az egyetlen meglepetés. Atöbbiek csak ezután következtek, és mindegyik élesebb és kellemetlenebb volt az el nél.És nem csak a légkör volt, ami épségben maradt. Az egész szerkezet ép volt… teljesen

köd képes állapotban! Erre azonnal rájöttünk, amint behatoltunk, és az elemz ink jelezték,hogy levehetjük a sisakjainkat. A kékesen fényl fémfalak érintésre langyosak voltak.Mindemellett enyhe, folyamatos rezgést érzékeltünk. A h mérséklet tizenkét fok körülilehetett, eléggé h vös, de nem rosszabb egynémely földi lakóházénál, amelyekbenmegfordultam. Kíváncsiak rá, mely szavakat ejtett ki el ször emberi lény a tápanyaggyárfalain belül? Paytert l származtak, és a következ képpen hangzottak:

– Tízmillió dollár! Még az is lehet, hogy száz!És ha nem mondja ki, valamelyikünk el bb-utóbb biztosan megtette volna. Várhatóvá vált,hogy díjazásunk csillagászati összegekre rúg majd. Trish beszámolójában egy szó sem esettarról, vajon m köd képes-e a tápanyaggyár vagy sem. Az egészr l annyit tudtunk csupán,hogy talán valami üres hüvely lehet, semmi figyelemre érdemes nincs benne. Most pedig egykomplett és nagyméret hícsí m tárgy állt el ttünk, m köd állapotban! Semmi olyasmit nemismertünk, amivel összehasonlíthattuk volna. A Vénusz alagútjait, a régi hajókat, még magátaz Átjárót is gondosan kiürítették vagy félmillió évvel ezel tt. Ez a hely viszont be voltrendezve! Meleg, lakható és zümmög, halvány mikrohullámú sugárzásban fürdik, egyszóvaleleven! És ráadásul egyáltalán nem látszik öregnek.

Csekély volt az esélyünk, hogy alaposan földeríthetjük. Minél hamarabb megmozdítjuk a Földfelé, annál el bb besöpörhetjük az általa ígért javadalmunkat. Megengedtük magunknak, hogyegy jó órányit kószáljunk az élvezhet leveg vel teli térben, be-bekukkantva nagyméretszürkés és kékes fémtárgyakkal teli helyiségekbe, átcsusszanva a sz k folyosókon, menetközben lakmározva a talált élelemb l, zsebkommunikátorainkon keresztül cseverészveegymással (miközben mindezt Vera továbbította a Földre), részletesen beszámolva róla, mit

20

találtunk. Azután: munkára! Ismét felöltöttük véd ruhánkat, és nekiláttunk az oldalrakománykiszabadításának.Ekkor ütköztünk az els komolyabb nehézségbe.

A tápanyaggyár nem szabad pályán mozgott. Volt bizonyos gyorsulása. Valamiféle hajtómterelte el re. Nem volt ez jelent s er : egyszázaléknyi g-nél is kevesebbnek bizonyult.

Ugyanakkor az elektromos rakétamotorok darabonként többet nyomtak tíz tonnánál. Ez még avalóságos tömeg egy százaléka mellett is több mint száz kilogrammot jelentett, ha nemszámoljuk is a tíztonnás tehetetlenségi nyomatékot. Amint hozzáláttunk az elsleszereléséhez, egyik végén kiszabadította magát, és távolodni kezdett. Payter ugyan ott volt,hogy megragadja, de a súly több volt annál, amit huzamosan megtarthatott volna.Odavonszoltam magam, és egyik kezemmel megragadtam az oldalrakományt. A huzaljaiösszekapcsolták a mellette lev vel, ezáltal a helyén tarthattuk, míg Janine odaér éskörülkanyarítja egy biztosítókábellel.

Akkor visszamentünk a hajóra, hogy ismételten átgondoljuk a helyzetet.Máris kimerültünk. Több mint háromévnyi bezártság után szokatlan volt számunkra a keményfizikai munka. Vera bioellen rz rendszere is jelezte, hogy fölgyülemlenek bennünk akimerültség méreganyagai. Egy darabig egymásra vicsorogtunk és morogtunk, azután Payterés Lurvy nyugovóra tért, mialatt Janine társaságában megpróbálkoztunk egy olyanrögzít rendszer kidolgozásával, amelynek segítségével oldalrakományunk darabjait legalábbaddig biztonságba helyezhettük, míg teljesen le nem választottuk ket. Körülvezettünk atápanyaggyáron három masszív kábelt, vezérl sodronyokkal kísérve ket úgy, hogy nehasítsanak bele a héjazat menetirány szerinti túlsó végébe, és biztonságosan összeszedhet kmaradjanak. Tíz óránkba került, mire egyetlen rakétát a megfelel helyzetbe kényszerítettünk.Els nekifutásra ez eltartott vagy három napig. Mire nagyjából helyretettük a dolgokat,begörcsölt, meredt szem roncsokká váltunk, a szívünk eszeveszetten kalapált, izmainkateluralta a mindent betölt sajgás. Megengedtünk magunknak egy teljes alvásciklust, majdnéhány órás céltalan csámborgást a tápanyaggyár belsejében, miel tt visszatértünk volna arakéták indításához szükséges, megbízható beállításához. Payter volt közülünk alegtevékenyebb: négykézláb kúszva bejárta a hozzáférhet folyosók jó részét, vagyféltucatnyit.– Mindegyik zsákutcába vezet – közölte visszatérve. – Úgy t nik, az egész objektumnak csaka tizedrészéhez férhetünk hozzá, hacsak nem vágunk nyílásokat a falakba.– Most még semmiképpen – mondtam.

– Sohasem! – jelentette ki Lurvy határozottan. – Mindössze annyi a dolgunk, hogy leszállítsukezt a micsodát. Ha bárki föl akarná darabolni, erre csak a visszatérésünk után kerülhet sor!Amikor már megkaptuk a pénzünket. – Ezzel megfeszítette az izmait, karba tette a kezét, észordan hozzátette: – Mellesleg itt lenne az ideje, hogy hozzálássunk a rakéta rögzítéséhez!

Még jó két napunkba beletelt, mire ezzel végeztünk, de végül csak a helyére került. Arendelkezésünkre bocsátott hegeszt készülékek, amelyekkel úgymond a hícsí fémheztapaszthattuk az acélt, végül is beváltak. Amennyire legalábbis statikus néz pontunkbólmegállapíthattuk, szilárdan tartottak. Visszamentünk a hajóra, és fölszólítottuk Verát, hogykapacitásának tíz százalékát fordítsa erre a kérdésre.Abban a pillanatban enyhe billenést éreztünk: a rendszer m ködött! Egymásra vigyorogtunk,én pedig benyúltam a legintimebb rejtekhelyemre, azért az üveg pezsg ért, amelyetkifejezetten erre az alkalomra tettem félre.Még egy rendülés…

21

Hipp-hopp, hipp-hopp, a mosoly egymás után lehervadt az arcunkról. Úgy t nt, minthameglódult volna az egész szerkezet.Lurvy a kibernetikus táblához szökkent.

– Vera! Jelentést kérek a delta–V-r l!A kivilágosodó képerny n megjelentek a kívánt er vonalak. A középpontban a tápanyaggyárállt, az er nyilak kétfelé sugároztak el bel le. Az egyik a mi hajtóm vünké volt, amintnekifeszült a héjazat ellenállásának. A másik nem volt látható.

– További nyomóer kell a röppálya módosításához, Lurvy – csipogott Vera. – Avektormutatók ugyanazt az irányt és magnitúdót jelzik, mint az el delta–V esetén.

Rakétánk tovább nyomakodott el re a tápanyaggyár felé, de ez sem jelentett valóságosel rehaladást: a szerkezetnek er s ellennyomása volt.

Az 1298. nap. Megtettük, amit nyilvánvalóan meg kellett tennünk. Minden lehetségeskészüléket kikapcsoltunk, és üvöltve kértünk segítséget.

Aludtunk, ettünk, és látszólag végtelen ideig lófráltunk az objektum körül, kívánva, hogy ne islétezzen a 25 napos várakozási id . Vera sem lehetett igazán a segítségünkre.

– Adják le a teljes telemetrikus adatsort – mondta, majd: – Várjanak a következ utasításokra!– De hát eddig is csaknem mindig ezt csináltuk.

Egy vagy két nap múltán mégiscsak úgy döntöttem, hogy el húzok egy üveg pezsg t, hogylegalább igyunk egy jót. A 0,1-es gravitáció mellett a szénsavnak nagyobb volt az ereje, minta tömegvonzásnak, s így az ujjamat a palack szája és minden pohár fölött ott kellett tartanom,hogy megakadályozzam az ital szétspriccel dését. Némi er feszítés után mégiscsakpohárköszönt t mondhattunk.– Nem is olyan rossz – mormolta Payter, miután nagy keservesen felhörpölte az italt. –Legalábbis, mivel mindannyian legkevesebb egy pár milliócskára számíthatunk.– Mármint ha megérjük, hogy zsebre vághassuk a summát – mordult föl Janine.

– Ne légy már ilyen kishit , te lány! Valamennyien tudtuk, hogy a küldetés kudarcba isfulladhat, amikor aláírtuk a szerz dést. – És valóban ez is volt a helyzet. A hajót ugyan úgytervezték, hogy saját energiaforrásával visszaindulhasson, azután bel hessük afotonhajtóm veket, amelyek négy, ha nem több év alatt hazaröpíthetnek.

– No és akkor mi van, Lurvy? Én addigra tizennyolc éves aggsz z leszek! Egy komplettkudarc!

– Te jóisten! Janine, menj és kutass föl még valamit, jó? Belefáradtam a képed látásába.És így voltunk valamennyien: sokkal jobban idegesítettük egymást, és egyre kevesebb volt atürelmünk, sokkal kevesebb, mint amikor még a hajó sz k kalickájában rostokoltunk. Most,amikor több terünk volt rá, hogy elkerülhessük egymást, a végs határig legalább negyedkilométer, mégis sokkal durvábbak voltunk egymással, mint bármikor. Minden huszadikórában, vagy valahogy így, Vera kis buta agya végigfésülte a rendelkezésére állóprogramokat, és el állt valami új kísérlet javaslatával: csináljunk teszteket egyszázalékos,harmincszázalékos vagy akár százszázalékos, teljes energiával! Ahhoz pedig elég hosszúid re össze vagyunk zárva, hogy elrendezzük és értékeljük is a feladatokat. De mindig csakugyanaz ismétl dött. Teljesen mindegy volt, milyen energiával rontunk a tápanyaggyárra, anyavalyás m tárgy mindig ugyanakkora energiát érzékelt, ugyanúgy válaszolt reá, éspontosan ugyanakkora nagyságrend ellener vel válaszolt és ugyanabban az irányban, hogylassú mozgással haladjon a csak általa ismert cél felé. Vera egyetlen hasznos terméke egy

22

bizonyos elmélet volt: a gyár földolgozta az üstököst, amelyet éppen elemésztett, és most egymásik felé indul tovább. De ez is csupán elméletileg volt érdekes. Gyakorlatilag semmilyensegítséget sem nyújtott. Így tehát csak csámborogtunk tovább, magunkkal cipelve a kamerákatminden elérhet helyiségbe és folyosóra. Amit láttunk, a kamerák is látták, és nyombantovábbították is az id sugáron a Földre, de mindez semmi segítséget sem nyújtott nekünk.

Megtaláltuk a helyet, ahol Trish Bover viszonylag könnyedén behatolhatott az üzembe. Paytervolt az, aki rálelt arra a helyre, és mindnyájunkat odahívott, hogy nézzük meg. Össze isfutottunk, hogy tanulmányozzuk egy rég elporladt reggeli maradványait, egy szétszaggatottharisnyanadrágot és az általa a falra fölfirkált szavakat:

ITT JÁRT TRISH BOVER

ésAZ ÚR SEGÍTSEN MEG ENGEM!

– Lehet, hogy az Úr megteszi – mondta Lurvy egy id után –, de azt nem látom, hogy bárkimás mit tehetne érte!

– Valószín leg tovább tartózkodott itt, mint gondoltam volna – állapította meg Payter. –Egész csomó szemét van szétszórva néhány szomszédos helyiségben.

– És miféle szemét?– Összeszáradt élelmiszerek leginkább. Odalent, a másik dokkolófedélzet felé, tudod, amerreazok a fények vannak! – Tudtam, mir l van szó, ezért Janine társaságában elmentem, hogymegnézzük. Az ötlete volt, hogy együtt menjünk, ami engem eleinte nem töltött el túl nagylelkesedéssel. De lehet, hogy a 12 fokos h mérséklet és bármi olyasminek a hiánya, amitávolról is ágyra emlékeztetne, letörte az érdekl dését, de az is lehet, hogy túlságosandepressziós és csalódott volt hozzá, hogy most is a szüzessége elveszítésén fáradozzon. Aszétszórt ételmaradványokra hamar rábukkantunk. Nekem nem úgy t ntek, hogy az Átjáróélelmiszer-egységcsomagjaiból származnak. Úgy látszott, hogy most is csomagolva vannak,párat meg sem próbáltak kinyitni. Három nagyobb, akár egy jó szelet kenyér, valami vöröses,selymes anyagba vagy micsodába volt csomagolva. Két másik kisebb zöld volt, egy pedigugyanolyan piros, mint az el ek, csak rózsaszín pöttyökkel. Kísérleti céllal fölbontottunkegyet. Romlott halszaga volt, már nyilvánvalóan ehetetlen. De valamikor finom lehetett.Hátrahagytam Janine-t, hogy menjen vissza, és keresse meg a többieket. k aztán kinyitottáka kis zöld csomagot. Nem t nt romlottnak, de kemény volt, akár a szikla. Payter megszagolta,megnyalta, azután a falhoz csapva letört bel le egy morzsányit, és elgondolkodva rágcsálnikezdte.– Semmi íze sincs – jelentette ki, majd kíváncsi tekintettel ránk meredt és elfintorodott. –Talán azt várjátok, hogy holtan rogyjak össze? – kérdezte. – Csalódnotok kell. Ha az emberegy darabig rágja, egészen fölpuhul. Olyasminek t nik, mint valami kissé avas ropi.

Lurvy is elfintorodott.– Ha tényleg élelem lehetett valaha… – Itt megtorpant és elgondolkodott. – Ha tényleg eledelvolt, és Trish csak úgy itthagyta… nos, miért nem maradt itt tovább? Vagy miért nem szóltróla egy szót sem?

– Nyilván elbambult a rémülett l – vélekedtem.– Biztosan így történt. De mégis küldött egy üzenetet. Abban sem ejtett egy szót sem valamiélelemr l. Az Átjáró mérnökei voltak, akik legel ször megállapították, hogy ez tápanyaggyár,emlékeztek? És addig az egyetlen, amit találtak, az a bizonyos üzemképtelen volt, odakint aPhyllis világa tájékán.

23

– Lehet, hogy egyszer en csak megfeledkezett róla.

– Nem hinném, hogy ilyesmir l megfeledkezhetett – mormolta lassan Lurvy, de semmi mástnem f zött hozzá. Valójában nem is volt semmi hozzátennivaló. Viszont a következ egy-kétnapon nem volt módunk az ilyesféle magányos fölfedezésekre.

Az 1311. nap. Vera néma csöndben fogadta az élelmiszercsomagokról szóló beszámolókat.Egy id után kilökött valami utasítást arról, hogy a csomagok tartalmát vessük alá vegyi ésbiológiai elemzésnek. Mi ezt már a magunk esze után is megtettük, ha pedig levontbármiféle következtetést, azt nem kötötte az orrunkra.A magunk részér l mi is pontosan így viselkedtünk. Akkor, amikor mindnyájan egyszerrevoltunk ébren, leginkább arról beszéltünk, vajon mit csináljunk akkor, ha a bázis nem tudtanácsot adni, hogyan mozdítsuk ki helyér l a tápanyaggyárat. Vera már el állt a javaslattal,hogy szereljük föl rá a többi öt oldalrakétát, gyújtsuk be ket teljes tolóer vel egyszerre, ésnézzük meg, vajon az objektum képes lesz-e egyszerre leküzdeni hat hajtóm erejét. Veratanácsai nem számítottak parancsnak, és Lurvy valamennyiünk nevében szólt, amikorkijelentette:

– Ha mindet maximális er re kapcsoljuk, és cs döt mondanak, akkor legközelebb csakképességeiket meghaladó er feszítésre ösztökélhetjük ket. Akkor pedig tönkremehetnek, mimeg ki leszünk ütve teljesen.– És akkor mit csinálunk, ha befut a földi üzenet, és megparancsolja, hogy éppen ígytegyünk? – vetettem föl a kérdést.Payter a lányát megel zve közbevágott:

– Akkor alkuszunk – szögezte le, bölcsen bólogatva. – Ha azt akarják, hogy külön kockázatotvállaljunk, extra díjat kell fizetniük érte.

– És te kész vagy ilyesféle alkudozásra, papa?– Az biztos, hogy igen. És ide figyeljetek! Tegyük föl, hogy mégsem m ködik. Mi van, havissza kell mennünk? Akkor tudjátok, mit csinálunk? – És megint jelent ségteljesen felénkbólintott. – Akkor telerakjuk a hajót mindennel, amit csak el tudunk cipelni. Akadnak ittkisebb gépek, amelyeket kiszerelhetünk. Kihajigálunk minden nélkülözhet t. Majd meglátjuk,mi lehet jó közülük. A küls rakomány jó részét itt hagyjuk, kívülr l meg nagy gépeketkötözünk magunkra, értitek? És akkor, istenem, nem is tudom, talán további húsz-harmincmillió dollár érték holmival térhetünk vissza!

– Olyasmivel, mint az imalegyez k! – kiáltott föl Janine tapsikolva. Kupacokban álltak abbana helyiségben, ahol Payter az ennivalót találta. Voltak ott más dolgok is: valami fonottvaságyféle, tulipán alakú tárgyak a falakon, amiket gyertyatartónak véltek, s ezenkívülszázszámra az imalegyez k! Gyors számvetésem szerint darabonként ezerdolláros áronlegalább félmillió dollárt ér imalegyez hevert abban az egyetlen szobában, mármint haChicago vagy Róma piacain értékesítjük ket. És persze ha megérjük, hogy eljutunk azokra apiacokra. Nem is számolva az egyéb tárgyakkal, amelyeket futtában mértem csak fölgondolatban a helyiségben körülnézve. És e leltározást tekintve nem voltam egyedül!

– Az imalegyez k érik a legkevesebbet – mormolta Lurvy elgondolkodva. – De mindez nincsbenne a szerz désünkben, papa!

– Az a szerz dés! Ugyan mit csinálhatnának velünk, talán f be l nek? Megvesztegetnek?Miután erre áldoztunk nyolc évet az életünkb l? No nem! Megadják, ami jár nekünk!Minél többet töprengtünk a dolgon, annál szebben hangzott. Lefekvéshez készül dve azon jártaz eszem, hogy a csecsebecsék és egyéb hogyishívjákok közül mit szeretnék igazán

24

magammal vinni, melyik t nik közülük a legértékesebbnek, és az els kellemes álomköszöntött rám, amióta kipróbáltuk a hajtóm vet.És ezek után Janine sürget suttogására ébredtem:

– Papa? Paul? Lurvy? Hallotok engem?Ül helyzetbe tápászkodtam és körülpillantottam. Nem is suttogott a fülembe, hanem arádiókészülékem. Lurvy már ébren feküdt mellettem, és Payter is sietve került meg valamisarkot, hogy csatlakozhasson hozzánk. Mindkett jüknek szintén szólt a rádiója.Megszólaltam:– Halljuk az adásodat, Janine! Mi…

– Elhallgassatok! – jött a suttogás sziszegve, mint amikor a beszél ajka szorosan amikrofonhoz tapad. – Ne válaszoljatok, csak hallgassatok meg! Itt van valaki!

Egymásra meredtünk.– De hát hol vagy? – suttogta Lurvy.

– Azt mondtam, hallgassatok! Kint vagyok a legtávolibb dokkolótéren. Tudjátok, hol van?Ahol azt az ennivalót találtuk. Körülnéztem valami után, amit magunkkal vihetnénk, ahogy apapa mondta, csakhogy… Nos, akkor megpillantottam valamit a padlón. Valami almafélét,csak mégsem az volt… valami, aminek vörösesbarna a külseje, a belseje meg zöld, és olyanszaga van… nem is tudom megmondani, milyen szaga van. Mint a földieper! És igazán…nem is volt százezer éves! Teljesen friss! És akkor meghallottam… most várjatok egypillanatot!Mukkanni sem mertünk, csak hallgattuk a lihegését egy hosszú pillanatig. Amikor ismétmegszólalt, a suttogása rémültnek t nt:– Errefelé jön! Itt van, közöttem és közöttetek, és teljesen meg vagyok döbbenve. Én… mégmost is azt gondolom, hogy egy hícsí, közben meg kiderül, hogy…Janine hangja elhalt. Hallottuk, amint kapkodja a leveg t. Aztán fölkiáltott megint:

– Hé, ne gyere közelebb!Nekem ennyi pontosan elég volt.

– Gyerünk! – kiáltottam a folyosó felé ugorva. Payter és Lurvy a nyomomban haladt, amintrohantunk, hosszú, elnyújtott léptekkel a kék falú alagúton végig. A dokkok közelébe érvemegtorpantunk, és határozatlanul tekingettünk körös-körül.Miel tt bármiféle döntésre juthattunk volna, merrefelé is keressük tovább, ismét fölcsendültJanine hangja. Nem volt az suttogás, sem rémült sikoly.– Meg… megállt, amikor azt mondtam neki – mondta Janine hitetlen hangon. – És nemhiszem, hogy egy hícsí lenne! Úgy látom, hogy teljesen közönséges személy… persze egykicsit maga is zavarodott. Csak áll ott, rám meresztett szemmel, és úgy néz ki, minthaszimatolná a leveg t!– Janine! – ordítottam a rádiókészülékbe. – Itt vagyunk a dokkoknál, mondd meg, merremenjünk tovább!Szünet. Azután… eléggé különösen, valami meglepett vihogás.

– Csak gyertek egyenesen tovább! – mondta Janine reszket hangon. – És igyekezzetek! Nemhiszitek el, mit m vel éppen!

25

3. A SZERELMES WANA küls állomáshoz vezet út a szokásosnál hosszabbnak t nt Wan számára, mivel valamizavart érzett az agyában. Nagyon hiányzott neki a Holt Emberek társasága. És még jobbanhiányzott neki valami, amivel sohasem rendelkezett: egy n nem ember! A szerelmes Wanképzete mer fantázia volt számára, de olyan fantázia, amelyet szeretett volna valóra váltani.Hány, de hány könyv segítette el re ezen az úton! A Rómeó és Júlia, az Anna Karenina, no ésa régi, romantikus kínai klasszikusok!Tudatából a küls állomás képe zte el a fantáziaszüleményeket. Irányítópultján megjelenteka dokkolási man verek kezdetét jelz utasítások és az állomás képe a képerny n, amintszertefoszlottak annak eddig folyamatos vonalai. Hanem ez a kép nem olyan volt, mintmáskor. Az egyik dokkolónyílásba új hajó illeszkedett, a héjazat egyik oldalához pedigkülönös, hegyes szerkezet lapult.

Vajon mit jelenthet mindez? Miután maga is végrehajtotta a dokkolást, Wan kidugta a fejét abebújónyíláson, körülszaglászott, és figyelmesen hallgatózott.

Bizonyos id múltán arra a megállapításra jutott, hogy senki sincs a közelében. A könyveit ésegyéb kincseit nem cipelte ki a hajóból. Úgy döntött, hogy készen kell lennie az els gyanúsjelre elmenekülni, de mégis úgy érezte, hogy muszáj körülnéznie. Egyszer, valamikor nagyonrégen megjelent egy másik személy a küls állomáson, akire úgy emlékezett, mintha n nemlett volna. Akkor Cingár Jim segített neki azonosítania a ruházata alapján. Talán ezúttal isCingár Jimhez kellene fordulnia tanácsért? Egy gyümölcsbogyót rágcsálva, könnyedénráncigálta magát el re, az alvószoba felé, ahol a kényelmes hever várta, körülötte azolvasógépekkel.

Egyszer csak megtorpant.Talán valami hang volt az? Egy kacagás vagy kiáltás, valahonnan messzir l?

Eldobta a bogyógyümölcsöt, és egy pillanatra minden érzékét megfeszítve megállt. A hangnem ismétl dött meg. De mégis volt ott valami… egy illat, nagyon halvány, de elég kellemesés egészen különös. Hasonlított annak a régen talált ruhának az illatához, amelyet oly soknapon át magával cipelt, amíg már egyáltalán nem érezte, s akkor visszavitte oda, ahonnanfölvette.Talán visszatért az a személy?

Wan reszketni kezdett. Egy ember! Már vagy tucatnyi év elmúlt azóta, hogy utoljára másikember illatát érezte, testét érintette. És azok is csak a szülei voltak. Meglehet, nem is emberlesz az, talán valami más! Meglódult a felé a dokk felé, ahol az a másik személy fölbukkant,ügyesen kerülgetve a f bb átjárókat, sz kebb, kevésbé közvetlen folyosókon surrant végig,ahová úgy gondolta, nem valószín , hogy egy idegen belépne. Wan ismerte a küls állomásminden négyzetcentiméterét, legalábbis addig, ameddig elmehetett anélkül, hogy a lezártzsákutcák végéig érjen, amelyek nyitját nem ismerte. Csak néhány perc kellett hozzá, hogyodaérjen, ahol gondosan összerakta az állomás egyetlen látogatója által hátrahagyott holmikat.

Minden a helyén volt. De nem! Rögtön észrevette, hogy nem ugyanúgy, ahogyan otthagyta.Néhány dolgot fölvettek, majd hanyagul visszadobtak megint.

Wan tudta, hogy ezt nem csinálta. Attól a magára kényszerített fegyelemt l eltekintve, hogya küls állomást pontosan úgy hagyja, ahogy találta, s így senki ne vehesse észre, hogy is ottvan, ezúttal még gondosabban pontosan úgy rendezte el azokat a tárgyakat, ahogyanotthagyták. Tehát mégiscsak van valaki más is az állomáson.

És közben jó pár percnyire eltávolodott a hajójától.

26

El vigyázatosan, de sebesen visszatért a túlsó oldalon lév dokkokhoz, mindenkeresztez désnél megállva, hogy körülnézzen, szaglásszon és hallgatózzon. Odaért ajárm véhez, és bizonytalanul nyúlt a bebújónyílás fedele felé. Meneküljön, vagy jobbannézzen körül?Az illat most er sebb és ellenállhatatlanabb lett.

Lépésr l lépésre végigaraszolt az egyik vakfolyosón, mindig készen az azonnalimegfutamodásra.

Egy hang! Alig hallhatóan suttog. De itt van biztosan a közelben. Kikukkantott egy ajtónyílásszélén, és menten megdobbant a szíve. Egy ember! A falnak támaszkodik, egy fémtárgyat tarta szája el tt, és rémült tekintettel mered rá. A személy hirtelen fölkiáltott:– Egy lépéssel se gyere közelebb! – De nem is lett volna rá képes, még ha akarja is. Teljesenledermedt. Nem egyszer en egy másik személy volt az. Hanem egy nem személy! Azismérvei teljesen nyilvánvalóak voltak, ahogyan Cingár Jim elmagyarázta: két kidudorodás amellkasán, a dereka felé elvékonyodik, a szemöldöke sima, nem ugrik el re a szemhéjafölött… igen, n nem . És fiatal! És valami olyasmit visel, ami szabadon hagyja a csupaszlábát és ó, a karját is! Puha haja hosszú farokban összefogva a tarkóján, nagy, tágra nyíltszeme egyenesen rámered.

Wan úgy reagált, ahogy tanulta. Lassan térdre ereszkedett, kibontotta a ruháját, és a nemiszervéhez nyúlt. Már jó pár napja elmúlt, hogy utoljára maszturbált, méghozzá ilyen ösztönznélkül. Azonnal hatalmas erekciója támadt, és reszketett a gyönyört l.Nem is igen hallotta, amint három másik személy bukkan föl futva a háta mögött. Csak akkorállt föl, amikor befejezte, megigazgatta a ruháit, és udvariasan rájuk mosolygott, amint ottnyüzsögtek a fiatal n i személy körül, izgatottan, csaknem hisztérikusan kiabálva egymásközött.– Helló! – mondta. – Wan vagyok. – Miután nem kapott választ, megismételte a köszöntéstspanyolul és kínaiul, és megpróbálta volna bizonyára a többi nyelven is, ha a másik n nemszemély el nem lép, hogy így szóljon hozzá:

– Helló, Wan! Én Dorema Herter–Hall vagyok, a többiek Lurvynak szólítanak. Nagyonörülünk, hogy találkoztunk veled.

Wan eddigi életének teljes tizenöt esztendeje alatt még sohasem volt része tizenkét ilyenizgalmas, ijeszt és szívszorongatóan félelmetes órában. Mennyi kérdés! Mennyi mindent kellelmondania és meghallgatnia! Milyen borzongatóan kellemes más személyeket megérinteni,illatukat érezni, jelenlétüket érzékelni! Olyan hihetetlenül keveset és ugyanakkor olyanleny göz en sokat tudnak! Nem tudták például, hogyan szerezhetnek élelmet a rekeszekb l,nem használták az álmodóhever t, még sohasem találkoztak egy Vénnel vagy beszélgettekegy Holt Emberrel. És mégis: mennyit tudnak az rhajókról és városokról, a szabad ég alattisétákról (ég? – sok id kellett hozzá, hogy Wan egyszer en megértse, mir l beszélnek), no ésa szerelmeskedésr l! Azt látta, hogy a fiatalabbik n nem kész lenne többet is megmutatnineki, de az id sebbiknek nem tetszik a gondolat. Milyen különös! Az id sebbik hímnem nlátszott, hogy már nemigen szerelmeskedik senkivel. Ez még furcsább. Az egész helyzetrendkívül különös volt, és Wan teljesen elmerült a töméntelen furcsaság örömeiben ésfélelmeiben. Miután jó hosszan elbeszélgettek, megismertette vendégeit az állomás néhánytrükkjével, azok meg t hajójuk egynémely csodáival (például egy Holt Emberhez hasonlódologgal, amely viszont sohasem élt, a földi emberek képeivel, az angolvécével), szóvalmindeme csodák után a Lurvy nev személy kiadta az utasítást, hogy mindnyájan pihenjenekegy kicsit. Azonnal meg is indult az álmodóhever felé, de a n felszólította, hogy maradjon a

27

közelükben, és neki nem volt ereje a tiltakozáshoz, viszont gyakran fölriadt álmából,reszketve, szaglászva és körültekingetve a halvány, kékes fényben.Ennyi izgalom nem tett jót neki. Mikor újra valamennyien fölébredtek, még mindig reszketett,teste úgy sajgott a fáradtságtól, mintha semmit sem aludt volna. De nem számít. Akérdez sködés és a csevegés azonnal újrakezd dött:

– És kik azok a Holt Emberek?– Nem tudom. Talán kérdezzük meg ket? Izé… néha „földerít knek” nevezik magukat.Valami „Átjáró” nev helyr l.– És ez a hely, ahol most vannak, nem egy hícsí m tárgy?

– Hícsí? – Elgondolkodott. Valamikor régen hallotta ezt a szót, de akkor nem tudta, mit jelent.– Talán a Vénekre gondolnak?

– Hogy néznek ki azok a Vének? – De Wan nem tudta szavakkal leírni ket, hát adtak nekiegy jegyzettömböt, és megpróbálta lerajzolni nagy, széles állkapcsukat, bozontosszakállukat. Amint elkészült egy rajz, nyomban kivették a kezéb l, és a Vera nev gép elétartották.

– Ez a gép olyan, mint egy Holt Ember – magyarázta, amire megint csak kérdés volt a válasz:– Úgy érted, hogy a Holt Emberek számítógépek?

– Mi az, hogy számítógép?Most egy darabig ellenkez irányban záporoztak a kérdések, miközben elmagyarázták neki a„komputer” lényegét, az elnökválasztást és a 130 napos lázat. Utána hosszú ideigtanulmányozták a hajóját, pedig próbálta megértetni velük azt, amit tudott róla. Lassacskánteljesen kimerült. Nem volt sok tapasztalata a fáradtságot illet en, mivel id tlen életében, haelálmosodott, akkor lefeküdt, és föl sem ébredt, míg ki nem pihente magát. Nem volt kedvérevaló az érzés, sem a torkában érz kaparás, sem a fejfájás. De túlságosan izgatott voltahhoz, hogy leálljon, különösen akkor, amikor a Trish Bover nev n nem személyr lbeszéltek neki.– Itt járt? Itt, a küls állomáson? És nem maradt itt?

– Nem, Wan. Nem tudta, hogy te majd eljössz egyszer. Azt hitte, hogy meghal, ha itt marad. –Milyen borzasztó kár! Ámbár, számolt magában, még csak tízéves volt, amikor a n itt járt,mégis biztosan a társa lehetett volna. És is neki. Táplálta és gondját viselte volna, magávalvitte volna, hogy megmutassa neki a Véneket meg a Holt Embereket, és rettent boldog lettvolna!– És hová ment innen? – kérdezte végül.

Valamely oknál fogva ez a kérdés fölzaklatta ket. Egymásra tekintettek. Egy pillanat múltánLurvy szólalt meg:

– Beszállt a hajójába, Wan.– És visszament a Földre?

– Nem. Még nem. Nagyon hosszú út az egy olyan hajónak, amilyen neki volt. Sokkal továbbtart, mint amennyit élhet.

Ekkor a fiatalabbik férfi, Paul, aki Lurvy társa volt, vette át a szót:– Még most is úton van. Nem tudjuk, e pillanatban éppen hol jár. Abban sem lehetünkbiztosak, hogy egyáltalán él-e még. Megfagyasztotta magát.– Akkor tehát meghalt?

28

– Nos, lehet, hogy már nincs életben. De ha megtalálják, talán életre tudják kelteni. A hajójafagyasztókamrájában van, mínusz negyven fokon. A teste még egy jó darabig nem bomlik le,gondolom. Legalábbis maga úgy gondolta. Mindenesetre azt hitte, ez számára a legjobbesély.– Én jobb esélyt kínálhattam volna neki – jelentette ki Wan magabiztosan. Azután hirtelenfölderült. Itt van a másik n nem személy, Janine, aki nincs lefagyasztva. Jó benyomástakarván kelteni benne, kijelentette: – Ez egy áldatlan szám.

– Micsoda? Hogy milyen szám?– Áldatlan szám, Janine. Cingár Jim beszél ilyenekr l. Amikor azt mondod, mínusz negyvenfok, nem kell hozzátenned, hogy Celsius vagy Fahrenheit, mivel a kett ugyanaz. – Jótkuncogott a saját tréfáján.

A többiek ismét egymásra pillantottak. Wan érezte, hogy valami nem jól alakul, de mindenpillanatban egyre különösebben, egyre zsibbadtabbnak és kimerültebbnek érezte magát. Arragondolt, hogy talán nem értették meg a tréfát, ezért hozzátette:– Kérdezzük meg talán Cingár Jimt l. Könny szerrel eljuthatunk hozzá ezen a folyosón,amely az álmodóhever höz is vezet.– Elérhet ? Hogyan? – kérdezte izgatottan Payter, az öregember.

Wan nem válaszolt. Nem érezte elég jól magát ahhoz, hogy megbízzon saját szavaiban, skülönben is egyszer bbnek látszott megmutatni az utat. Váratlanul megfordult, ésnekiiramodott az álmodószoba felé. Mire utolérték, már be is kapcsolta a szerkezetet, és hívtaa száztizenkettes számot.

– Cingár Jim? – szólongatta a gépet, és hátraszólt a válla felett: – El fordul, hogy nincs kedvebeszélgetni. Kérem, legyenek türelemmel. – Ám ezúttal szerencséje volt: elég hamarmegszólalt a Holt Ember hangja:– Wan? Te vagy az?

– Természetesen, Cingár Jim, én vagyok. Szeretnék újra hallani azokról a számokról.– Nagyon helyes, Wan. Ezek olyan számok, amelyek egynél több mennyiséget jelölnek, ezért,amikor rádöbbensz a jelentésükre, fölkiáltasz: „Az áldóját!” Néhány ilyen áldatlan számegészen közönséges. Másoknak esetleg természetfölötti jelent sége van. Egyes vallásosemberek az áldatlan számokat Isten létezése bizonyítékának tekintik. Arról, hogy Istenlétezik-e vagy sem, csak egész nagy vonalakban mondhatom, hogy…

– Neem, Cingár Jim! Kérlek, foglalkozzunk most csak ezekkel az áldatlan számokkal!– Rendben van. Akkor most fölsorolok neked néhányat a legegyszer bb áldatlan számokközül. Nulla egész öt tized fok. Mínusz negyven fok. Egy harminchét. Kétezer-huszonöt. Tíza harminckilencediken. Kérlek, mindegyikr l írj rövid magyarázatot, bemutatva azontulajdonságaikat, amelyek alapján áldatlan számoknak tekinthet k, aztán…– Törölni! Törölni! – visította Wan egész magas hangon a méregt l. – Nem valami leckérevagyok kíváncsi!– Ph , rendben – mondta a Holt Ember sötéten –, jól van, na! Nulla egész öt tized fok a Napés a Hold szögátmér je, a Földr l nézve. Az áldóját! Milyen különös, hogy ezek egyformák,mégis milyen szerencsés dolog, mert ezáltal lehetségesek a „földfogyatkozások”. Mínusznegyven fok az a h mérséklet, amely szám szerint a Celsius- és a Fahrenheit-skálánmegegyezik. Az áldóját! Kétezer-huszonöt az összetev k köbeinek értéke: egy a köbön, ketta köbön, három a köbön… és így tovább, egészen kilenc a köbönig… valamennyi összeadva.És ez egyszersmind az összegük négyzete. Az áldóját! Tíz a harminckilencediken a

29

gravitációs er gyöngülésének mértéke az elektromágneses er höz képest. Ez ugyanakkor avilágmindenség kora, abszolút számban kifejezve. Mellesleg a megfigyelhet univerzumbanel forduló részecskék számának négyzetgyöke. Vagyis a világmindenség azon részének,amelyben a Földr l nézve a Hubble-állandó kevesebb, mint nulla egész öt tized. És még… dene is tör dj vele! Az áldóját! Az áldóját! Áldóját! Áldóját! Mindezeknek a furcsaságoknak azalapján dolgozta ki P. A. M. Dirac a nagy számok hipotézisét, amib l levezette, hogy agravitációs er nek az univerzum kora növekedésével arányosan kell csökkennie. Nesze, ittvan neked az újabb „az áldóját”!– Kihagytad az egy harminchetet – panaszkodott a fiú.

A Holt Ember fölvihogott.– Egy pont a javadra, Wan! Csak arra voltam kíváncsi, vajon figyelsz-e rám. Az egyharminchét Eddington finomszerkezeti állandója, természetesen és lépten-nyomonbeleütközünk a magfizika területén. De ennél is többr l van szó. Tegyük fel, hogy inverzszámban gondolkodsz, tehát egy plusz egy harminchétben, amit tizedes törtként fejezel ki. Azels három szám akkor nulla nulla hét, vagyis James Bond ölésre is följogosító ügynökiszáma. Tessék, itt áll el tted a világegyetem halálos voltának bizonyítéka! Az els nyolc számClarke palindrómája: nulla nulla hét kett kilenc kilenc kett hét nulla. Látod, milyenszimmetrikus? Halálosan s ráadásul kétoldalúan, mármint a finomszerkezeti állandó! Vagy –élvezte Jim a helyzetet – talán úgy is mondhatnám, hogy a saját inverz száma. Ami viszontfölveti a kérdést: vajon az univerzum minek az inverze? Vagyis hogy kellemes és egybenkellemetlen? Segíts, Wan! Nem vagyok biztos benne, hogyan értelmezhetném ezt aszimbólumot!– Ó, törölni, törölni! – kiáltotta Wan ingerülten. – Törölni és kikapcsolni! – Idegesnek ésbizonytalannak érezte magát, s ugyanakkor sokkal betegebbnek, mint addig bármikor,beleértve a Holt Emberekt l kapott injekciók következményeit is. – Mindig ilyesformánlocsog – szabadkozott a többiek el tt. – Ezért nem szívesen beszélek vele általában innen.– Nem valami jól néz ki – mondta Lurvy a férjének, majd Wan felé fordult. – Mondd, jólérzed magad? – A fiú csak megrázta a fejét, mert nem tudta, hogyan válaszolhatna helyesen.– Pihenésre van szükséged – jelentette ki Paul. – De mit értesz azon, hogy „innen”? Hát holvan ez az izé… Cingár Jim?– Ó, hát a f állomáson van – mormolta Wan gyönge hangon, ásítva.

– Úgy érted, hogy… – Paul nagyot nyelt. – De hiszen azt mondtad, hogy hajóval negyvenötnapnyira van innen. Hát, ez igazán nem csekély távolság.

Payter, az öregember fölkiáltott:– Rádió? Talán rádión érintkezel vele? Valami fénysebességen túli rádión?

Wan megvonta a vállát. Paulnak igaza volt: pihennie kell, és itt van a hever , alegmegfelel bb hely ahhoz, hogy jól érezze magát és valóban pihenjen.

– Ki vele, fiú! – üvöltötte az öreg. – Ha tényleg van egy m köd képes FTL rádiód… Atiszteletdíjunk…

– Nagyon fáradt vagyok – vetette oda Wan nyersen. – Aludnom kell! – Érezte, hogyelvágódik. Elvétette az utánanyúló kezeket, elsuhant közöttük, és a hever re hanyatlott,elmerülve annak kényelmes, pókhálószer burkában.

30

4. ROBIN BROADHEAD KONSZERNEssie meg én éppen vízisíztünk a Tappan-tavon, amikor megszólalt a gégerádióm, és jelezte,hogy valami idegen bukkant föl a tápanyaggyárban. Nyomban utasítottam a csónakot, hogyforduljon vissza, és vigyen bennünket a Robin Broadhead Konszern által birtokolt szélespartszakaszra, csak azután mondtam meg Essie-nek, mir l van szó.– Egy fiú?! – kiáltotta, túlszárnyalva a hidrogénmotor és a szél zaját. – Honnan az ördögb lkerülhet egy fiú a tápanyaggyárba?– Éppen ez az, amit ki kell derítenünk! – üvöltöttem vissza. A csónak rutinosan kanyarítottbennünket a sekély vízre, és megvárta, amíg kiugrunk és végigszaladunk a gyepen. Amikormeggy dött róla, hogy elmentünk, berregve megindult lefelé a part mentén.

Azon csuromvizesen berohantunk az agyközpontba. Máris el kerítettük a néz kéinket,miközben a hologramtárból el került egy vékony, inas, valamiféle szétnyíló szoknyát éselkoszolódott zekét visel kamasz fiú képe. Semmiképpen sem t nt veszedelmesnek, de azégre, semmi keresnivalója sem volt ott!

– Hangot! – rendelkeztem, mire az eddig is mozgó ajkak megszólaltak. Remeg , vékony ésmagas hangon, viszont eléggé érthet angolsággal:

–…a f állomásról, igen. Hét hétnapnyira, úgy értem, hétre van innen. Elég gyakran elmegyekoda.

– De az isten szerelmére, hogyan?! – Nem láthattam a közbeszólót, de férfi volt, és akcentusnélkül beszélt; Paul Hall lesz az.

– Nyilvánvalóan egy hajón. Hát nektek nem hajótok van? A Holt Emberek csak hajóutakrólbeszélnek, és én nem is ismerek más megoldást.

– Hihetetlen – suttogta Essie a vállam fölött. Hátralépett, szemét le nem véve a holotárról, ésegy frottírköpennyel jött vissza, hogy a vállamra terítse. Magának is hozott egyet. – Mitgondolsz, mi lehet az a „f állomás”?– Adná az isten, hogy tudjam! Harriet?

A holotárból szóló hangok elhalkultak, és megszólalt a titkárn m:– Igen, Mr. Broadhead?

– Mikor jött ez a fölvétel?– Körülbelül hét egész négy tized perce, Mr. Broadhead. Plusz a tápanyaggyártól számítandóid természetesen. Janine Herter talált rá. Abban a pillanatban nem volt vele kamera, így csakhangot kaptunk, míg a társaság valamelyik másik tagja oda nem ért. – Mihelyt a titkárnhangja elhallgatott, a holotárbeli képé ismét föler södött. Harriet kiváló program, Essie egyiklegjobb alkotása.

–…sajnálom, ha nem megfelel en viselkedtem – hallatszott a fiú hangja. Szünet. Majd azöreg Peter Herter szólalt meg:

– Ugyan, az istenért, ne is tör dj vele! És azon a f állomáson vannak más emberek is?A fiú lebiggyesztette az ajkát.

– Az – mondta filozofikusan – attól függ, ugyebár, miként határozzuk meg a „személy”fogalmát. Ha a fajtánk él képvisel jét értjük rajta, akkor nincsenek. Legközelebb a HoltEmberek állnak hozzájuk.

i hang szólt közbe, Dorema Herter–Hallé:

31

– Nem vagy éhes? Nincs szükséged valamire?

– Nem. Miért lenne?– Harriet! Mit jelent itt az, hogy nem megfelel viselkedés? – vetettem közbe a kérdést.

Harriet hangja habozott:– Hm, izé, a fiú orgazmust idézett el magánál, Mr. Broadhead. Janine Herter szeme el tt.

Nem tudtam megállni, hogy hangosan föl ne kacagjak.– Essie! – fordultam a feleségemhez. – Hogy te micsoda dámát alkottál nekem! – Detulajdonképpen nem is ezen nevettem. A dolog totális abszurditása derített föl annyira. Eltudtam volna képzelni… akármit. Tényleg, bármit, csak ezt nem. Egy hícsít, egy rkalózt,valami marslakót, csak az isten tudja, még mit nem, no de egy bujálkodó kamasz fiút!

Acélkarmok kaparászását hallottam hátulról, és valami a vállamra szökkent.

– Lefelé, Spicces! – mordultam oda ingerülten.Essie védelmébe vette:

– Ugyan, hagyd, hogy incselkedjen egy kicsit. Utána magától is elmegy.– Nem valami illedelmesek az egyéni szokásai – mérgel dtem. – Nem szabadulhatnánk meg

le valahogy?– No, noo, golubka – mondta Essie engesztel n, miközben fölállva megcirógatta a fejembúbját. – Teljes orvosi kivizsgálást akarsz talán? Spicces is jöhet. – Ezzel megcsókolt, éskilibegett a szobából, otthagyva engem, hogy eltöprengjek a dolgon, amely a legkülönböz bbapró, de kellemetlen rezdüléseket váltotta ki a bens mben. Találkozás egy hícsível! No jó,most nem került rá sor… de mi lesz majd, ha igen?

Amikor a Vénusz kutatói fölfedezték a hícsík által hátrahagyott nyomokat: a kékes fénnyelmegvilágított alagutakat, az orsó alakú üregeket, nagy volt a megdöbbenés. Azután néhánykülönös tárgy… újabb sokk: vajon mire valók? Valami fémtekercsek voltak, amelyeket valaki„imalegyez knek” nevezett el; de vajon imádkoznak-e egyáltalán a hícsík, és ha igen, kihez?Aztán ott voltak az apró, világító golyócskák, amelyeket „t zgyöngyöknek” neveztek, de nemvoltak gyöngyök, és nem is volt bennük t z. Aztán egyszer csak fölfedezték az Átjáróaszteroidát, és ez lett a legnagyobb sokkoló meglepetés, mivel vagy kétszáz m köd képeshajót is találtak rajta. Csak éppen senki sem értett az irányításukhoz. Be tudtunk szállnibeléjük, még mentünk is velük, de ez volt az egész… aztán amikor valahol kiszálltunk, nemvárt ránk más, csak újabb sokk, sokk meg sokk.

Tudom, mir l van szó. Volt ilyen sokkokban részem a három, nem is, csak két tébolyultküldetésem során. Azután egy borzalmas, de kevésbé tébolyult. Ez utóbbi gazdaggá tett, demegfosztott valakit l, akit szerettem; és ugyan miféle butaság rejt zhet ebben a két utóbbidologban?

És attól az id l fogva a már vagy félmillió éve kihalt hícsík, akik egyetlen írott szót semhagytak maguk után, amivel megmagyaráznák, hogy kicsodák-micsodák, fokozatosanbehálózták az egész világunkat. De mindezek csak kérdések, amelyekre nagyon kevés válaszakad. Még csak azt sem tudtuk, k hogyan nevezik magukat, nyilvánvalóan nem „hícsíknek”,mivel ezt az elnevezést a fölfedez k ragasztották rájuk. Fogalmunk sem volt róla, hogyanhívhatják magukat ezek a távoli és istenszer teremtmények. De persze arról sincstudomásunk, hogy az Isten vajon miként nevezi magát. Jehova, Jupiter, Baal, Allah: ezeket aneveket mind az emberek alkották. Ugyan ki tudhatná, milyen néven szólítják t a sajátpajtásai?

32

Éppen azon igyekeztem, hogy elképzeljem, hogyan érezném magamat, ha a tápanyaggyárbanfölbukkant idegen valóban hícsí lenne, amikor fölzubogott a vécé, Essie el jött, Spicces mega tálkája felé vetette magát. Vannak bizonyos kellemetlenségek, amelyek a teljesegészségügyi programozással járnak, és ezek egyike egy komplett, hordozható bioelemzkészülék.

– Csak pocsékolod a programid met – sziszegte Essie, én pedig rájöttem, hogy Harriettürelmesen várja a tározóban az utasítást a figyelmemet leköt újabb információk feltárására.A tápanyaggyárból befutott beszámolót minden eshet ségre készen teljes terjedelmébenrögzítettük és betároltuk, Essie tehát visszamehetett a saját részlegébe, hogy egyéb fontosdolgaival foglalkozzék. Harrietet utasítottam, hogy állítsa rá a szakácsot az ebédkészítésre,azután végezze el titkárn i feladatait.

– Megállapodása van arról, Mr. Broadhead, hogy holnap a szenátus módszertani bizottságael tt tanúként megjelenik.

– Tudok róla. Ott is leszek.– Ezen a hétvégén esedékes a kivizsgálása. Kérjek végleges id pontot?

Ez a teljes kör egészségügyi ellátással járó egyik büntetés, amit mellesleg Essie er ltet rám,jó húsz évvel fiatalabb nálam, és erre rendszeresen figyelmeztet is.

– Rendben van, essünk túl rajta.– Egy bizonyos Hanson Bover akar eljárást indítani önnel szemben, és Morton szeretnémegbeszélni ezt az ügyet. A következ negyedévi összesített jövedelembevallása elkészült, ésott van az íróasztalán, kivéve az élelmiszerbánya érdekeltségeit, amelyek elkészülte csakholnapra várható. És akad még egy sor kisebb üzenet is, amelyek jó részével kapcsolatbanmár intézkedtem, az ön konferenciabeszámolóját illet en.

– Köszönöm. Ezúttal ennyi elég. – A tároló átlátszóvá vált, én pedig hátrad ltem aszékemben, hogy elgondolkozzam a dolgokon.

Az összesített jövedelembevallást nem kellett személyesen látnom, úgyis nagyon jól tudtam,hogy valószín leg mit tartalmaz. A t keberuházások egész megnyugtatóan alakultak. Az akevés, amit meghagytam a tengerm velésben, erre az esztend re rekordnyereséget ígért.Minden szilárdan állt a lábán, kivéve a tápanyagbányákat. A 130 napos láz nem csekélyveszteségeket okozott nekünk is. Nem vádolhatom semmivel a fiúkat ott Codyban, ket semterheli nagyobb felel sség, mint saját magamat, ha egyszer kitör a láz. De valahogyelveszítették az ellen rzést a termálfúrások fölött, s ezért vagy ötezer acre-nyi olajpalánk égettéppen a föld alatt. Jó három hónapba került, mire újra üzemképessé tehették a bányákat, demég most sem voltunk teljesen tisztában vele, végül is mennyibe kerül majd nekünk ez azegész. Nem is csoda, hogy az negyedéves beszámolójuk valamelyest késlekedik.

De ez csupán némi kellemetlenség, nem igazi sorscsapás. Ahhoz eléggé szerteágazók azérdekeltségeim, hogy bármelyik szektor cs dje leterítsen. A tápanyagbányákba be semtársultam volna, ha Morton nem tanácsolja. Persze a kiaknázási engedély elég jóeredményeket hozott, legalábbis az adózás szempontjából. (Viszont a tengerm velésiingatlanjaim jó részét el kellett adnom, hogy a bányákat megvehessem.) Akkor Mortonkitalálta, hogy további adóerny re is szükségünk van még, így hoztuk létre az ExtraszolárisKutatóintézetet. Az intézet formálisan minden t kém birtoklója, de az én szavazatom a dönt ,és természetesen mindig úgy szavazok, hogy azt csinálhassam, amit akarok. Társtulajdonosalettem az Átjáró Konszernnek is, amely finanszírozta négy fölfedezett, de még meg nemlátogatott hícsí fémforrás kivizsgálását a Naprendszeren belül vagy annak közelében. Ezekegyike volt a tápanyaggyár. Mihelyt megteremt dött a kapcsolat, azonnal útnak indítottak egy

33

önálló földerít csapatot, hogy nézzen ott körül, és ez a program most valóban kezdettérdekessé válni.– Harriet! Kérem újból a tápanyaggyári közvetlen üzenetet – szóltam.

A hologram el ugrott. A fiú még mindig izgatottan magyarázott valamit magas, sipítókappanhangján. Megpróbáltam elcsípni a mondanivalója fonalát. Beszélt valami HoltEmberr l, aki nem lehetett férfi, mivel Henrietta volt a neve, s aki azt mondta neki (tehátakkor mégsem volt halott?) az Átjáró-küldetésr l, amiben maga is részt vett (mikor? és énmiért nem hallottam róla?), hogy az nagyon érdekes. Az egész eléggé zavarosnak t nt, ezértjobb ötletem támadt.

– Kérem Albert Einsteint – mondtam, mire megjelent el ttem a kedves, öreg, ráncos archologramja, és felém fordította tekintetét.

– Tessék, Robin – szólalt meg a tudományos programom, miközben a pipája ésdohányzacskója után kotorászott, mint majdnem mindig, amikor beszélgetünk.

– Valami jobban kidolgozott föltevést szeretnék hallani t led a tápanyaggyárról, és az otttalált fiúról.

– Hát persze, Robin – reagált, hüvelykujjával nyomkodva a dohányt. – A fiú neve Wan. Akora tizennégy és tizenkilenc év közötti lehet, nagyobb valószín séggel az intervallum alsórésze felé, és föltevésem szerint genetikailag teljes érték emberi lény.– És honnan került oda?

– Ó, err l csak találgathatunk, Robin. Beszél valami „f állomásról”, amely föltehet enszintén valami hícsí objektum, olyasmi, mint az Átjáró, az Átjáró Kett és maga atápanyaggyár, csak éppen nincs valami magától értet funkciója. Rajta kívül, úgy t nik,nincs ott több él ember. Beszél valamiféle Holt Emberekr l, akik talán olyankomputerprogramok, amilyen én is vagyok, bár az is lehetséges, hogy az eredetüket tekintveteljesen másmilyenek. Azután beszámolt valamilyen él teremtményekr l is, akiket„Vénekként” vagy „békapofájúakként” emleget. Utóbbiakkal nincs számottev kapcsolata,tulajdonképpen igyekszik ket elkerülni, és az sem világos, hogy ezek a lények honnanszármaznak.Mély lélegzetet vettem.

– Hícsík?– Nem tudom, Robin. Még csak találgatni sem merek. Occam tételéb l kiindulva aztgondolhatná az ember, hogy egy hícsí m tárgyat elfoglaló nem emberi él lények leginkábbhícsík lehetnek, de nincs rá közvetlen bizonyíték. Hiszen tudod, hogy fogalmunk sincs arról,milyen lehet egy hícsí külseje.Ezzel tisztában voltam. Pezsdít volt a gondolat, hogy esetleg hamarosan kideríthetjük ezt is.

– Bármi egyéb? Meg tudod mondani például, hogy alakulnak a kísérletek a tápanyaggyárelszállítására?

– Természetesen, Robin – vágta rá, ég gyufaszálat emelve a pipájához. – De attól tartok, nemszolgálhatok valami jó hírekkel. Úgy t nik, hogy az objektumot meghatározott pályáraállították, és máig ellen rzés alatt áll. Bármit próbálunk csinálni vele, azonnal ellenszegül.Heves vita alakult ki akörül, hogy hagyják-e a tápanyaggyárat odakint az Oort-felh ben, és azélelmet próbálják valahogy a Földre szállítani, vagy magát az objektumot juttassák valahogyközelebb. Most már úgy t nik, nincs más választásunk.– Vannak ott… úgy értem, vajon a hícsík ellen rzése alatt áll?

34

– Err l még nincsenek meggy adataink. Dióhéjban: úgy vélem, hogy nem. A reagálásaautomatikusnak látszik. Ámbár – folytatta nagyokat pöffentve pipájából – akad azért valamibátorító is. Mutassak néhány képet a gyárról?

– Igen, kérlek – mondtam, de nem is kellett volna. Albert egy merész és ugyanakkor nagyonértelmes program. Az alak elt nt, és máris megpillantottam egy jelenetet, amelyben a Wannev fiú éppen Peter Herternek mutatta meg, hogyan nyithat ki valamit, ami a folyosó falábailleszked rekeszfélének látszott. Lapos, puha csomagocskákat húzott el bel le fényes,élénkpiros csomagolásban.– A m tárgy funkciójáról alkotott elképzelésünk bizonyítottnak látszik, Robin. Az ottnyilvánvalóan valami ehet dolog, és Wan állítása szerint folyamatosan újratermel dik.Eddigi életében javarészt ilyesmit fogyasztott, és minden jel szerint kit egészségnekörvend, bár azt hiszem, jelenleg éppen egy kis nátha fenyegeti.A válla fölött lév órára pillantottam, a kedvemért mindig a pontos id re állítja be.

– Nos, egyel re ennyi érdekelt. Azonnal tájékoztass, ha a véleményedet befolyásolóbármilyen körülmény fölmerül.

– Magától értet dik, Robin – válaszolta, miközben képe szertefoszlott.Fölkeltem a székemb l. A tápanyagokról való beszélgetés eszembe juttatta, hogy az ebédneklassan el kell készülnie, s azonkívül, hogy éhes voltam, egy kis ebéd utáni kikapcsolódást iselterveztem magamnak. Megkötöttem a köntösöm övét, s közben eszembe jutott a peres ügylehet ségére utaló üzenet. Az ilyesmi nem valami különleges jelenség egy gazdag emberéletében, de ha már Morton is beszélni óhajt róla velem, akkor azt hiszem, jobb lesz, hameghallgatom.Azonnal megjelent a képerny n, amint íróasztala mögött ülve izgatottan el red l.

– Vád alá vagyunk helyezve, Robin – jelentette ki. – A Tápanyaggyár-földerít Konszern, azÁtjáró Konszern, Paul Hall, Dorema Herter–Hall, Peter Herter propria persona és úgy is,mint a gyámságuk alatt álló, kiskorú Janine Herter gondvisel i. Ezenkívül az Alapítvány és teis személyesen.

– Úgy t nik, nem panaszkodhatom, hogy nincs elég társaságom. Mondd, van-e okom azizgalomra?

Szünet. Majd elgondolkodva:– Úgy vélem, igen, legalábbis egy kicsit. A keresetet Hanson Bover nyújtotta be. Trish férjevagy özvegye… attól függ, honnan nézzük a dolgot. – Morton alakja kissé reszketett. Ez aprogramja meghibásodásának következménye, és Essie állandóan ígéri, hogy megjavítja, bár ajelenség nem befolyásolja jogi fölkészültségét, nekem pedig valahogy még tetszik is egykicsit. – Trish vagyonkezel jének nyilváníttatta magát, és annak alapján, hogy az asszonyszállt le legel ször a tápanyaggyáron, teljes jogú expedíciós részarányt követel mindabból,ami kijöhet bel le.

Ez nem volt valami mulatságos. Még ha nem tudjuk is majd elmozdítani azt a nyavalyásobjektumot, a dolgok jelenlegi állása szerint nem kis összegekr l lehet szó.

– És Bover hogy tudta ezt megcsinálni? Hiszen Trish közönséges szerz dést írt alá, vagynem? Tehát mindössze annyi a dolgunk, hogy el kerítsük azt a papírt. Mivel nem tért vissza,a részesedését sem veheti föl.– Igen, Robin, ez lenne az eljárásmód, ha bíróság elé teregetnénk az ügyet. De már eddig isel fordult egy-két ellentmondásos eset. S t talán nem is olyan kétértelm , az ügyvédje szerintnagyon megfelel ek, még akkor is, ha öregecskék egy kicsit. A legfontosabb egy fickóé, aki

35

ötvenezer dolláros szerz dést kötött arról, hogy drótkötélen átmegy a Niagara-vízesés fölött.Ha nem teljesíti, nincs fizetség sem. Félúton lezuhant. A bíróság úgy döntött, hogy a bemutatómégis megvolt, így azután fizetni kellett.

– De hát ez téboly, Morton!– Ez a törvény igéje, Robin. De azt mondtam, hogy csak egy kis izgalomra van okod.Lehetséges, hogy teljesen rendben vagyunk, csak arról van szó, hogy nem vagyok biztosbenne. Két napon belül be kell nyújtanunk a magunk anyagait. Azután majd meglátjuk, hogyalakulnak az események.– Akkor rendben van. Vibrálj ki a képb l, Morton. – Fölkeltem a helyemr l, mert ekkorra márabszolúte biztos voltam benne, hogy itt az ideje az ebédnek. Éppen ekkor lépett be az ajtónEssie, és számomra kiábrándító volt, hogy teljesen felöltözött.

Essie nagyon szép n , és ötévi házasság után számomra az a legnagyobb öröm, hogy aszememben minden évben még jobban néz ki, mint az el ben. Átkarolta a vállamat, amintaz ebédl terasz felé sétáltunk, és fejét úgy fordította, hogy láthassa az arcomat.– Mi a baj, Robin? – kérdezte.

– Semmi baj sincs, kedves S. Ya. – válaszoltam. – Csak éppen eszembe jutott, hogy ebéd utánmeghívlak egy közös zuhanyozásra.

– Buja vén kecske vagy, öregfiú – mormolta szigorúan. – Mi rossz van abban, ha naplementeután zuhanyozunk, amikor természetesen és nyilvánvalóan úgyis lefekvéshez készül dünk?

– Sötétedésre Washingtonban kell lennem. Holnap meg te mégy Tucsonba, arra akonferenciára, a hétvégén pedig nekem jön be az egészségügyi rendbetétel. De… ne is tör djvele!Essie letelepedett az asztalhoz.

– Olyan szánalomra méltóan rossz hazudozó vagy, tudod – állapította meg. – No, táplálkozzgyorsan, öregúr. Az ember végül is nem viheti túlzásba a zuhanyozást, nem igaz?

Ránéztem.– Tisztában vagy vele, Essie, milyen végtelenül érzéki lény rejt zködik benned? És ez azegyik legnagyszer bb tulajdonságod.

A tápanyagbánya-érdekeltségeim negyedéves kimutatása már reggeli el tt washingtonilakásom dolgozószobájának íróasztalán hevert. Rosszabbnak bizonyult, mint amit vártam.Legkevesebb kétmillió dollár égett hamuvá Wyoming hegyei alatt, és naponta továbbiötvenezer, ha nem több megy füstbe, míg teljesen nem lokalizálják azt a tüzet. Ha egyáltalánvalaha sikerül nekik. Nem állítom, hogy súlyos bajban vagyok, de az lehetséges, hogybizonyos, könnyen hozzáférhet hitelek ezután már nem hullanak olyan simán az ölembe. Ésnem csak én tudtam minderr l. Mire a szenátus el csarnokába értem, úgy láttam, hogy egészWashington tisztában van vele. Gyorsan megtettem a nyilatkozatomat, ugyanolyanszellemben, mint ezel tt mindig, s amikor befejeztem, Praggler szenátor elnapolta ameghallgatást, és elcipelt villásreggelizni.– Sehogy sem tudom kiismerni, Robin – fordult felém. – Ez a t zesete semmir l semváltoztatta meg a véleményét?– Nem. Miért változtatta volna? Én hosszú távon gondolkodom.

Megrázta a fejét.

36

– Itt van valaki, tekintélyes arányú részesedéssel a tápanyagbányákban – igen, maga –, és abányák magasabb megadóztatását követeli. Ez teljesen érthetetlen.Újból elejét l végig elmagyaráztam neki a dolgot. Általánosságban a tápanyagbányákkönny szerrel fölajánlhatnák, mondjuk, a bevételük tíz százalékát a Sziklás-hegységhelyreállítására, miután kikotorták alóla az olajpalát. De egyetlen vállalat sem teheti meg eztegymagában. Ha például mi megpróbálnánk, teljesen elveszítenénk a versenyképességünket,bárki alánk mehetne az áraival.

– Egyszóval, ha keresztülviszi a javaslatot, Tim – f ztem hozzá –, mi egyszer en kénytelenekleszünk megtenni. Az élelmiszerárak persze fölmennek majd, de nem olyan vészesen. Akalkulátoraim szerint ez személyenként nem jelentene többet évente nyolc-kilenc dollárnál. Éscsaknem ép tájat is visszanyerhetnénk ráadásul.

Fölnevetett.– Különös alak maga. A sok jótékonykodása, a rengeteg pénze mellett, azokról a holmikrólnem is beszélve – intett a karpereceim felé, amelyeket máig viseltem, mind a hármat, annak ahárom kiküldetésnek az emlékére, amelyek során az Átjáró földerít jeként a poklok kínjaitszenvedtem el –, miért nem indul a szenátusi választásokon?– Mert semmi kedvem hozzá, Tim. Különben is, ha New Yorkban indulnék, önnel vagySheilával kerülnék szembe, amit igazán nem óhajtok. Hawaiin kevés id t töltök ahhoz, hogyegyáltalán labdába rúghatnék. Arra pedig nem is gondolok, hogy visszatérjek Wyomingba.

Megveregette a vállamat.– Ez alkalommal – mormolta – készen állok egy kis régimódi politikai ökölharcra.Megpróbálom keresztülvinni a javaslatát, Robin, de annak csak Isten a megmondhatója, mirekészülnek a versenytársai, hogy megakadályozzanak benne.

Miután elköszöntem t le, visszaporoszkáltam a szállodába. Nem volt rá különösebb okom,hogy igyekezzem vissza New Yorkba, míg Essie Tucsonban van, ezért úgy határoztam, hogya nap hátralev részét washingtoni szállodai lakosztályomban töltöm, ami, mint kés bbkiderült, igen rossz döntés volt, de arról akkor sehogy sem tudhattam. Azon gondolkodtam,vajon kedvemre való-e, hogy „jótev nek” titulálnak, vagy sem. Jó öreg pszichoanalitikusomelsegített addig a pontig, hogy hitelt adjak olyan dolgoknak, amelyek hitelt érdeml nek

nnek, de cselekedeteim nagyobbik része mégiscsak a saját javamat szolgálta. Arekultivációs javaslat egy fillérembe sem kerül. Amint már említettem, az árak emelésévelmajd kompenzáljuk a költségeit. Az rkutatásba fektetett pénzem szép dollárnyereséget ishozhat – ahogy lelkem mélyén számítottam is rá, különben is azért kerül oda, mert az r az ahely, ahonnan a vagyonom származik. És mellesleg akad még odakint egy-két befejezetlenüzleti vállalkozásom. Valahol messze. Letelepedtem a szálloda tet szintjén lév lakosztályomablaka elé, negyvenöt emeletnyi magasságban, kibámultam a Capitolium és a Washington-emlékm felé, és eltöprengtem rajta, vajon ezek a befejezetlen ügyeim sínen vannak-e még.Reméltem, igen. Még akkor is, ha a n máig gy löl.A lezáratlan üzletek körüli gondolatok Essie-t idézték emlékezetembe, akinek már meg kellettérkeznie Tucsonba, és ett l elken dtem egy kicsit. A közeljöv ben várható volt a 130 naposláz következ rohama. Lám, ez nem jutott eszembe idejében. Nem tetszett a gondolat, hogy afeleségem háromezer kilométerre van t lem, ha ezúttal komisz rohamra számíthatunk. És bárnem vagyok alapvet en féltékeny természet , de ha most ugyan gyenge, ám buja ésorgiasztikus lázroham várható, amint az utóbbi id ben ez egyre gyakrabban el fordult, akkorjobban örülnék neki, ha Essie velem rendezne buja orgiát.Nos, miért ne? Hívtam Harriet kódját, és rendeltettem vele egy jegyet a délutáni tucsonilégijáratra. Onnan éppen olyan hatékonyan intézhetem az ügyeimet, mint bárhonnan, ha nem

37

is olyan kényelmesen. Most is hozzáláttam némi ilyen tevékenységhez. El ször is mit mondAlbert? Semmi lényeges újdonság nincs, mondta, azonkívül, hogy a legényke bizonyáraalaposan megh lt.

– Utasítottuk a Herter–Hall-expedíciót, adják be neki a szokványos antibiotikumokat, ésrészesítsék t tüneti kezelésben – folytatta –, de nyilvánvalóan még jó pár hétig nem kapjákmeg az instrukciókat.– Komoly?

Pipájából pöfékelve elfintorodott.– Wan eddig sohasem volt kitéve a legtöbb baktérium és vírus támadásának. Ezért semmilyenvégleges következtetést nem vonhatok le – mondta. – De nem. Nem hiszem, hogy túl komolylenne a dolog. Mindenesetre az expedíciónak rendelkezésére állnak a szükséges gyógyszerekés a legtöbb kóreset kezelésére alkalmas orvosi berendezések.– Megtudtál-e róla valami mást is?

– Meglehet sen sokat, de semmi olyasmit, ami megváltoztathatná a korábbi véleményemet,Robin. – Pöff-pöff. – Az anyja spanyol volt, az apja anglo-amerikai, mindketten Átjáró-földerít k. Legalábbis úgy látszik. Valószín leg bizonyos értelemben ilyenek lehettek azok aszemélyek is, akiket „Holt Emberekként” emleget, bár az még nem egyértelm , hogyéppenséggel mifélék lehetnek azok.– Albert – vetettem közbe –, nézz át néhány korábbi Átjáró-expedíciót, legalább úgy tíz évrevisszamen leg. Derítsd ki, volt-e közöttük egy amerikai férfiból és spanyol n l álló páros,amely nem tért vissza!

– Természetesen, Bob. – Egy szép napon figyelmeztetnem kell, hogy térjen át valamikorszer bb szóhasználatra, de pillanatnyilag így is kifogástalanul m ködik. Csaknem azonnaljött a válasz: – Nincs adat ilyen expedícióról. Ugyanakkor volt egy utasszállító, amelyentartózkodott egy állapotos spanyol asszony. Err l eddig nem kaptunk jelentést. Óhajtod apontos adatokat?– Természetesen, Albert. – De arra persze nincs beprogramozva, hogy ilyen kispiszkálódásokat érzékeljen. Az adatok ugyan nem sokat mondhatnak. Nem ismerhettem azt azasszonyt. Még az én id m el tt történt az eset. Viszont a n kapott egy els osztályúkarperecet, miután túlélt egy küldetést, amelynek során a férje, a legénység másik háromtagjával együtt odaveszett egy ötszemélyes hajóban. Azóta semmi hír fel le. Az az expedícióegy egyszer „menjetek és lássátok, mit találtok” jelleg vállalkozás volt. Ami neki jutott, egygyerek volt, akit valami furcsa helyen kellett megszülnie.

– Mindez nem vonatkozik a Wan fiú apjára, vagy tán igen?– Nem, Robin. De lehetséges, hogy éppen egy másik úton járt akkor. Ha viszont föltételezzük,hogy a Holt Emberek valahogy kapcsolatban állnak az elveszett expedíciókkal, akkor jó párankell lenniük.

– Azt állítod tehát, hogy a Holt Emberek tulajdonképpen földerít k voltak? – faggattam.– Természetesen, Robin.

– De mégis, hogyan? Úgy érted, hogy az agyukat valamiképpen konzerválták?– Lám, ebben kételkedem, Robin – felelte, gondosan újratömve a pipáját. – Err l nincselégséges adat, de azt mondanám, hogy a teljes agykonzerválás esélye nem több egyszázaléknál.– Akkor végül is mir l lehet szó?

38

– Talán az emlékezet vegyi elraktározódásának valamilyen leképezésér l… ugyan ez semtúlságosan valószín , de az esélye legalábbis három százalék körüli. És ez a legmagasabbarány, amire eddig jutottunk. Az érintettek részér l való önkéntes részvétel, például hogyvalami módon szalagra rögzítették minden emléküket, valójában igen kevéssé valószín .Legjobb esetben nulla nulla egy lehet. A közvetlen mentális kapcsolat, amit esetleg valamiféletelepátiának is nevezhetnénk, körülbelül ugyanennyire lehetséges. Ismeretlen eszközökalkalmazása nulla egész öt tizednyi esély . De persze, Robin – tette hozzá sietve –, tisztábanvagy vele, hogy mindezek a becslések elégtelen adatokon és bizonyítatlan föltételezésekennyugosznak.

– Gondolom, többre juthatnál, ha közvetlenül érintkezhetnél azokkal a Holt Emberekkel.– Magától értet dik, Bob. Készülök is rá, hogy ilyesféle kapcsolatot igényelek a Herter–Hall-misszió fedélzeti számítógépén keresztül, de ehhez alapos el programozás szükséges. Azpedig nem valami éles elméj komputer, Robin. – Itt kissé elbizonytalanodott. – Hanem akaditt még egy érdekes kérdés.– Éspedig?

– Nyilván tudod, hogy jó néhány nagyobb hajó dokkolt a tápanyaggyárnál, miutánfölfedezték. Állandó megfigyelés alatt tartották, viszont a hajók száma nem változott,természetesen figyelmen kívül hagyva a Herter–Hall-expedícióét és azt, amelyiken két nappalezel tt Wan érkezett oda. Az viszont nem biztos, hogy ugyanazokról a hajókról van szó.

– Hogyan?– Ez nem teljesen biztos, Robin – hangsúlyozta. – A hícsí hajók rendkívül hasonlítanakegymásra. Ám a közeli fölvételek tanulmányozása alapján úgy t nik, hogy – legalábbis anagyobbak – másfelé vannak beirányozva. Talán mind a három. Mintha az ott lév hajókelmentek volna, hogy újabbaknak adjanak helyet.Hideg borzongás futott végig a gerincemen.

– Albert! – nyögtem ki végül, nehezen találva a kell szavakat. – Tisztában vagy vele, mitsugall ez nekem?

– Magától értet dik, Robin – jelentette ki méltóságteljesen. – Azt jelzi, hogy a tápanyaggyármég most is m ködik. Hogy az üstökösök gázanyagait CHON-élelemmé dolgozza föl. És el isszállítja onnan valahová.Nagyot nyeltem, miközben Albert rendületlenül folytatta:

– Ezenkívül rendhagyóan magas ionsugárzás érzékelhet a környezetében. El kell ismernem,sejtelmem sincs róla, honnan származhat.

– És ez veszélyes lehet a Herter–Hall társaság számára?– Nem, Robin. Úgy vélem, nem. Nem nagyobb mértékben, mint mondjuk egy piezovíziósadás hat rád. Nem is a benne rejl veszély, inkább a forrása foglalkoztatja a fantáziámat.– Nem kérheted meg Herter–Hallékat, hogy próbálják meg kideríteni?

– De, magától értet dik, Robin. Máris megtettem. Ám legalább ötven napba kerül, míg valamiválaszra számíthatunk.

Elbocsátottam Albertet, és székemben hátrad lve elgondolkodtam a hícsík és különöseljárásmódjaik fölött.

És ekkor beütött a baj.

39

A forgószékeim a lehet legkényelmesebbek és legszilárdabbak, de most kis híjánfölborítottam az éppen alattam lév t. Egy másodperc törtrésze alatt elborított a fájdalom. Ésnem is csupán a fájdalom: zsibbadás vett rajtam er t, elveszítettem atájékozódóképességemet, s t még hallucináltam is. Úgy éreztem, hogy a fejem nyombanszétrobban, a tüd m meg égett, mintha a pokol tüze gyulladt volna ki benne. Még sohaseméreztem magam ennyire nyomorultnak, testileg és lelkileg egyaránt, ugyanakkor azon kaptammagam, hogy a lehet leghihetetlenebb szexuális h stettekr l fantaziálok.

Megpróbáltam fölállni, de sehogy sem sikerült. Teljesen magatehetetlenül hanyatlottam hátraa karosszékben.

– Harriet! – nyögtem ki végül. – Keríts gyorsan orvost!Jó három másodpercbe került, mire válaszolt, és a képe még jobban vibrált, mint az el bbMortoné.– Mr. Broadhead – makogta, láthatóan szörny zavarodottsággal –, nem tehetek róla, deminden áramköröm foglalt. Én… én… én… – És nem csupán a hangja ismételte folytonugyanazt, hanem a feje és a teste is úgy viselkedett, mint valami végtelenített rövidvideoszalag, amint újra meg újra ugyanabba a szóba kezd, majd visszakapcsol, hogy folytassaelölr l.

Kizuhantam a székb l a padlóra, és az volt az utolsó értelmes gondolatom:– Ez a láz!

Már megint itt volt. Ráadásul sokkal komiszabb, mint ezel tt valaha. Talán olyan borzasztó,hogy túl sem élem, olyan kegyetlen, fájdalmas, rémiszt és pszichotikusan rendellenes, hogynem is tudtam, túl akarom-e élni!

40

5. JANINEA tíz- és tizennégy éves kor közötti különbség fölbecsülhetetlen. Egy fotonrakéta által hajtottrhajóban megtett három és fél éves utazás után Janine már nem az a gyereklány volt, aki

annak idején útnak indult. Persze azért még mindig gyerek volt. Csak éppen elérte azt afejl dési szintet, amikor a mindenkori egyén rájön, hogy még milyen sokat kell n nie. Janinenem is siettette saját feln tté válását. Csak éppenséggel munkálkodott a feladat elvégzésén.Minden egyes nap. Szakadatlanul. És minden, számára hozzáférhet eszköz segítségével.Amikor a többiekt l elvált a Wannel való találkozás napján, nem valami konkrét dologkeresésére indult. Mindössze egyedül akart lenni. Még csak nem is valami valóságos, egyénicélból. És nem is azért, vagy nem csupán azért, mert már fárasztotta a családja. Vágyottvalamire, ami kizárólag az övé, egy meg nem osztható élményre, egy olyan döntésre,amelynek meghozatalában nem segítik a mindenütt mellette lév feln ttek. Vágyakozott atápanyaggyár különösségének látványára, érintésére, szagának érzékelésére, és azt akarta,hogy mindez kizárólag az övé legyen.

Így minden terv nélkül kószált a folyosókon, id nként kortyintva egyet a kávés termoszából.Vagyis abból a folyadékból, ami számára kávénak t nt. Ezt a szokást az apjától leste el, bár hanekiszegeznénk a kérdést, bizonyára tagadná, hogy bármit is tanult t le.Minden érzékével új impulzusok után kutatott. A tápanyaggyár számára az eddig látottlegcsodálatosabban izgató és legkellemesebben borzongató hely volt. Még annál isizgalmasabb, mint a Földr l való kilövésük, hiszen akkor még kisgyerek volt. Izgatóbb, mintaz elszínez dött nadrágocska, ami azt jelezte, hogy n vé érett. Sokkal izgalmasabb, mintbármi egyéb. Még a folyosók csupasz falai is rejtélyesek voltak, hiszen hícsí fémb lkészültek, hihetetlenül régen, mégis sugározták a készít ik által beléjük épített halványkékfényt. (Miféle szemek használhatták vajon ezt a fényt újkorában?) Könnyedén szökdécseltegyik helyiségb l a másikba, csak lábbelije hegyével érintve a padlót. Az egyik szobábangumiszer polcok sorakoztak (vajon mit tarthattak valaha?), egy másikban hatalmas, horpadtgömb lapult: a tetejét és az alját mintha lemetszették volna, tükörfényes krómnak látszott,érintésre szemcsésen porosnak t nt… ugyan mire használhatták? Egyes tárgyak rendeltetésétlegalább sejtette. Az az asztalszer valami bizonyára valóban asztal lehetett. (A szélénkörbefutó perem nyilvánvalóan azt akadályozta, hogy a tápanyaggyár gyönge gravitációsterében lepotyogjanak róla a dolgok.) Más tárgyak mibenlétét Vera határozta meg számukra,miután a nagy földi adatbankokban utánanézett a betáplált ismereteknek a rendelkezésre állóhícsí tárgyi emlékekr l. A falakban elhelyezked , pókhálószer függönnyel ellátott fülkékr lpéldául úgy vélték, hogy alvóhelyek lehettek. De ki tudhatná biztosan, vajon a butácska Veravalóban helyesen következtet-e? No de mit számít? Ezek a holmik önmagukban is izgalmasakvoltak. Ugyanígy földobta a tágas tér, amelyben szabadon mozoghatott. S t még az is, hogyesetleg eltévedhet benne. Hiszen mindaddig, míg ezt a tápanyaggyárat el nem érték, Janineszámára sohasem kínálkozott lehet ség arra, hogy bárhol, bármennyire eltévedjen. A gondolatkellemesen borzongató halvány félelmet ébresztett benne. Már csak azért is, mert tizennégyesztend s agyának már feln tt módra m köd része azt súgta, hogy bármennyire eltéved is, azobjektum egyszer en nem elég nagy hozzá, hogy reménytelenül elvesszen.Tehát egész biztonságos kis rémület volt ez. Vagy legalábbis annak látszott.

Mindaddig, míg a túloldali dokkoknál sarokba nem szorult valami – egy hícsí?… talán holmirszörny? vagy tán egy késsel hadonászó tébolyult, vén szám zött? – nem bújt el a homályos

járatokból, és haladt imbolyogva feléje.És akkor hirtelen kiderült, hogy nem valami ilyesmir l van szó, hogy Wan az az alak.

Akkor még természetesen nem tudta a nevét.

41

– Hé, ne gyere közelebb! – vinnyogta torkában dobogó szívvel, rádióját markolászva és karjátkeresztbe téve apró, új mellecskéi el tt. Az alak nem közeledett tovább. Megállt. Csak nézettrá kimered szemmel, leesett állal, kis híján kilógó nyelvvel. Magas volt és sovány. Az arcaháromszöglet , hosszú, horgas orral. Valami szoknyaféle volt rajta meg holmi kabát,mindkett alaposan bepiszkolódva. Valahogy férfiszaga volt. Reszketett, amintbeleszaglászott a leveg be. Különben fiatal volt. Biztosan nem lehetett sokkal id sebb nála,és Janine már évek óta nem látott senkit, aki ne lett volna legalább háromszor öregebb. Samikor a fiú térdre ereszkedett, és olyasmit m velt, amit még soha, senki mástól nem látott,akkor kényszeredetten vihorászva felnyögött… egyszerre tört rá a nevethetnék, amegkönnyebbülés, a sokk és a hisztéria. A sokkot nem a másik viselkedése váltotta ki. Inkábbaz, hogy egy fiúval találkozott. Alvás közben Janine elég vad álmokat látott, de ilyesmit soha!

A következ néhány napon Janine még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy Wan esetlegelt njön a szeme el l. Úgy érezte, hogy egyszerre az anyja, a játszótársa, a tanítómestere és afelesége.– Ne úgy, Wan! Lassan szopogasd, nagyon forró!… Te Wan, azt állítod, hogy hároméveskorod óta egyfolytában egyedül voltál?… Szép a szemed, Wan, de igazán… – Nem bánta,hogy a fiú nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy válaszul az szeme szépségét is megdicsérje,hiszen anélkül is világosan látta, hogy minden porcikájával sikerült teljesen leny göznie alegénykét.

No persze, ez a többiek figyelmét sem kerülhette el. De Janine ezzel sem tör dött. Wan nemsz kölködött éles érzékeit, kíváncsi szemét, ámuló csodálatát megosztó jelenségekben. Még alánynál is kevesebbet aludt. Janine eleinte örült ennek, mert így nagyobb „rész” jutott neki afiúból, de hamarosan rájött, hogy lassan teljesen kimerül szegény. S t talán meg is betegszik.Amikor meglátta, hogy Wan er sen verejtékezik és reszket a csillogó, ezüstös gubófélét rejthelyiségben, volt az, aki el ször fölkiáltott:

– Lurvy! Azt hiszem, megbetegszik! – Amint a fiú a hever felé támolygott, odarohant hozzá,hogy szárazon tüzel homlokára szorítsa a tenyerét. A gubó lecsapódó teteje csaknemodacsípte a kezét, hosszú, mély karcolást ejtve az alkarján, könyökt l egészen a keze fejéig. –Paul – kiáltotta, visszarántva a kezét –, meg kell…

És ebben a pillanatban rájuk tört a 130 napos láz. Kegyetlenebbül, mint eddig bármikor.Másképpen, mint korábban valaha. Janine, szívének két dobbanása között, egyszerre rosszullett.Eddig még sohasem volt beteg. Néha egy-egy horzsolás, gyomorrontás vagy nátha. Semmitöbb. Élete java részében teljes orvosi ellen rzés alatt állt, semmi betegség egyszer en nemfordulhatott el nála. Nem is értette, most mi történik vele. Testét láz emésztette, és mindenefájt. Hallucinált: különös, félelmetes alakokat látott, némelyek valami torz családraemlékeztették, mások csupán furcsák és ijeszt ek voltak. Még saját magát is látta: hatalmasmellekkel és vaskos csíp vel… de mégis volt az… valami téboly fészkelte be magát azsigereibe, ami ennek a beteges fantáziavalóságnak minden látható és láthatatlan üregébe beakart hatolni; olyasmi, ami valójában még ebben a lázálomban sem lehetett az része. Ésezek a dolgok nem voltak világosak. Semmi sem volt igazán érthet . A kínzó fájdalom és atéboly hullámokban tört rá. Közben, egy-két rövid másodpercre olykor földerengett a valóság.A falakból áradó, acélosan kékes fény. Lurvy mellette összegörnyedve fetreng alakja. Apja,amint valamelyik folyosón öklendezik. A krómozott, kékes gubó, amelyben Wanhánykolódott lihegve, káoszának rabjaként. Nem a tudata vagy ép akarata késztette, hogypuszta körömmel essen neki a fedélnek, és századszor, ezredszer is próbálja kinyitni. De nemhagyott föl vele, és végül sikerült. Kicincálta a reszket és vinnyogó fiút.A hallucinációk azonnal semmivé váltak.

42

Valamivel lassabban a fájdalom, a hányinger és a rémület is elmúlt. Az egész véget ért. Mégmindannyian remegtek és támolyogtak, a fiú kivételével, aki eszméletlenül feküdt, éshatalmas, rekedt horkantásokkal vette a leveg t, halálra rémítve vele a lányt.

– Lurvy, segíts! – sikoltotta. – Haldoklik!vére azonnal ott termett mellette, ujja a legényke pulzusán, miközben a fejét rázva próbálta

ki zni magából a kábulatot, homályos tekintettel vizsgálva a fiú szemét.– Kiszáradt. A láztól. No, gyere már! – kiabálta Wan karját ráncigálva: – Segíts visszacipelnit a hajóra! Sóoldat kell neki, antibiotikumok, valami lázcsillapító, esetleg egy kis gamma-

globulin…

Legalább húsz percükbe belekerült, mire Want a hajóhoz vonszolták, és Janine közbenminden lassú, botladozó lépésüknél attól rettegett, hogy a beteg azonnal meghal. Az utolsószáz méteren Lurvy el refutott, és mire Paul, Janine segítségével átpréselte a fiút a zsilipen,már sikerült fölnyitnia az egészségügyi csomagot, miközben kiabálva adta ki utasításait.

– Fektessétek le! Ezt adjátok be neki! Vegyetek t le vért, és végezzétek el a baktérium- meg avírustesztet! Meg az antitestét is! Küldjetek sürg s üzenetet a bázisra! Mondjátok meg nekik,hogy orvosi tanácsokra van szükségünk! Már ha megéri, amíg ideérnek!Paul segített nekik lecibálni Wan ruháit, miután a fiút becsavarták Payter egyik melegtakarójába. Azután elküldte az üzenetet. De tudta, mindnyájan tisztában voltak vele, hogyWan életének vagy halálának dilemmáját nem a Földr l oldják majd meg. Úgy semmiképpen,hogy az üzenetváltás teljes hét hetet vesz igénybe! Payter káromkodva küszködött ahordozható életment egységgel. Lurvy és Janine magával a beteggel foglalatoskodott. Paulegy szót sem szólt senkihez, csak felöltötte rszkafanderét, ahol másfél órás kimerítmunkával beállította a leadó parabolaantennákat. A legnagyobbat a fényes pároscsillag: aNeptunusz és holdja felé, a másikat pedig az r azon szelvényének irányába, ahol a Garfeldállomás tartózkodott. Ekkor a küls héjazathoz tapadva utasította Verát, hogy ismételje megaz S. O. S. hívást mindkét célpont felé, méghozzá maximális er vel. Lehet, hogy éppenpásztázzák az eget, de az is lehet, hogy nem. Amikor Vera jelezte, hogy végzett az adással,ismét visszafordította a nagyobbik antennát a Föld felé. Mindez kerek három órába telt, ésnem lehetett biztos benne, hogy bármelyik célállomás valóban veszi majd az üzenetet. Az ishasonlóképpen bizonytalan volt, vajon akármelyik képes-e fölajánlani a szükséges segítséget.A Garfeld állomás még az hajójuknál is kisebb és gyatrábban fölszerelt volt. A Tritonbázison dolgozók pedig újoncok voltak. De ha valamelyikük elcsípi az adást, akkorreménykedhetnek valami segítségben… vagy legalább együttérzés kinyilvánításában, sokkalhamarabb, mint a Földr l.Egy óra múltán Wan láza is csökkenni kezdett. Tizenkét óra elteltével vonaglása és a görcseiis elcsitultak, és a fiú már normálisan aludt. De még változatlanul nagyon beteg volt.Janine, az anya és játszópajtás, tanítómester és legalább-fantáziafeleség ett l fogvaápolón vér is lett Wan számára. Az els gyógykezelést követ en már azt sem engedte, hogyLurvy adja be neki a gyógyszereit. Álmatlanul ült mellette, és törölgette homlokáról averejtéket. Az eszméletlen fiút, kényeskedve bár, de tisztába tette. Bármi másra képtelen voltigazán odafigyelni. Családja csodálkozó vagy éppen aggódó pillantásaira ügyet sem vetett,míg Wan összetapadt, lucskos haját félre nem fésülte az arcából, és meg nem hallotta Paulvalamelyik atyáskodó megjegyzését. Janine féltékenységet érzett sógora hangjában, ésingerülten fölcsattant:

– Paul! Az idegeimre mégy! Wannek szüksége van rá, hogy ápoljam!

43

– Te meg kifejezetten élvezed a dolgot, nem igaz? – mordult vissza a férfi. Valóban mérgesvolt. Ezzel persze még inkább fölpaprikázta a lányt. Ekkor azonban meglep en kedvesenközbevágott az apja:

– Hagyd, Paul, hogy a lány az legyen, ami. Te talán sohasem voltál fiatal? Gyere, inkábbnézzük meg még egyszer, mi is tulajdonképpen ez a Träumenplatz…

Janine maga is meglep dött rajta, hogy hagyta érvényesülni a békeközvetít t. Micsodalehet ség lett volna ez egy jó kis veszekedésre! De most nem ezt diktálták az érdekei.Megengedte magának, hogy gúnyos fintorral méltányolja Paul féltékenykedését, hiszen ez újstráfot jelentett a rangjelzésén, azután visszatért Wan ápolásához.

Ahogy lassan fölépült, még érdekesebbé vált a szemében. Néha szólt is hozzá, amikormagához tért. Alvás közben pedig nyugodtan tanulmányozhatta. Milyen sötét az arca,olajbarna a b re! De a törzse a lehet legfehérebb, akár a frissen kelesztett tészta, bár szorosantapad a csontjaihoz. A testsz rzete gyér. Az arcán szinte semmi, egy-két pihét l eltekintve,ami igazán kevés ahhoz, hogy bajusz legyen.Janine tudta, hogy Lurvy és az apja jókat mulat rajta, Paul pedig hiányolja azt a hízelkedést,amelyet oly sokáig elhárított magától. Csodálatos volt ez a változás. Igazi tekintélyre tettszert. Életében el ször az tevékenysége volt a legfontosabb a csoportban. A többiek t lekértek engedélyt, hogy kérdéseket tehessenek föl a fiúnak, és amikor úgy vélekedett, hogy azfáradt, elfogadták az elutasítását, és békén hagyták.

Mindemellett Wan egyszer en leny gözte t. A férfiakról nyert minden korábbitapasztalatával összevetve, a legényke gy zedelmeskedett. Még a levelez partnereivelszemben is: Wan jókép bb volt, mint a korcsolyabajnok, eszesebb, mint a színészek, ésmajdnem olyan magas, mint a kosárlabdázó. És valamennyivel, különösképpen azzal akett vel szemben, akik évek óta több tízmillió kilométeren belül a legközelebb álltak hozzá,Wan olyan csodálatosan fiatal volt. Paul és pláne az az öreg apja viszont nem. A vén Peterkeze fején szabálytalan, karamellszín , az szemében undorító foltok éktelenkedtek. De azöregember legalább tisztán tartotta magát. Még valahogy elegáns is volt, legalábbiskontinentális értelemben… kis ezüstollóval a fülében n tt sz röket is kicsipkedte, amintJanine rajtakapta egyszer. Viszont Peter egyik összecsapásukkor oda is vetette Lurvynak:

– És te ezzel az alakkal bújsz az ágyba? Egy sz rös fül majommal? Én elhánynám magam!Egyszóval etette a fiút, fölolvasott neki, és gondosan rizte az álmát. Megmosta a haját, ésgombafrizurát csinált neki, kivételesen megengedve, hogy Lurvy is segítsen egyenesre vágni,azután hajszárítóval fényesre szárította. Kimosta a ruháit, és amiért Lurvyt legorombította,megfoltozta ket, s t még Pauléból is besz kített egyet-kett t, hogy Wan viselhesse ket. Abeteg mindezt elfogadta, s t határozottan élvezte.

Amint er södött, egyre kevésbé lett szüksége Janine istápolására, s a lány is egyresikertelenebbül védhette meg t a többiek kérdez sködését l. De k is gondját viselték abetegnek. Még az öreg Peter sem volt kivétel. Vera beásta magát orvosi programjaiba, éshosszú listát állított össze a fiún kipróbálandó tesztekb l.

– Gyilkos! – tiltakozott Peter. – Hát nem érti meg, hogy a szerencsétlen olyan közel járt ahalálhoz? Utóbb még bevégzi a sorsát! – Ebben persze nem csupán aggodalom rejlett. Neki ismegvoltak a maga kérdései, és föl is tette ket, amikor Janine megengedte; morogvaduzzogott, ha elutasították. – Ott van az az ágy, Wan, mondd csak, mit érzel, amikor bennefekszel? Mintha valahogyan több millió emberhez tartoznál egyszerre? És k is tehozzád, ígyvan? – Ám amikor Janine szemrehányást tett neki, hogy akadályozza a fiú fölgyógyulását, azöregember visszakozott. Igaz, sohasem hosszú id re.

44

Végül Wan elég jól volt már ahhoz, hogy Janine egy egész éjszakát végigalhasson a sajátgubójában. Amikor fölébredt, a n vére Vera konzolján munkálkodott éppen. Wan a székénektámlájára d lve fintorgott és vigyorgott a szokatlan szerkezet láttán, mialatt Lurvyegészségügyi zárójelentését olvasta föl neki:– Az életfunkcióid normálisak, a súlyod gyarapodik, az antitestszinted a normális határokközött mozog; azt hiszem, Wan, hamarosan teljesen rendbe jössz.– Nos, akkor végre elbeszélgethetünk?! – kiáltott föl az apja. – Arról a fénysebességnélgyorsabb rádióról, a gépekr l, a helyr l, ahonnan idejött, az álmodószobáról! – Janineközéjük furakodott.

– Hagyd t békén! – förmedt az öregre. De Wan megrázta a fejét.– Hadd kérdezzenek, amit csak akarnak, Janine – mondta vékony, liheg hangján.

– Most?– Igen, most rögtön! – er sködött az öreg. – Ebben a szent pillanatban! Paul, gyere ide ésmagyarázd meg ennek a kölyöknek, mire vagyunk kíváncsiak!Janine rájött, hogy ezek hárman mindezt jó el re kitervelték. De Wan nem tiltakozott, pedigmár nem hivatkozhatott arra, hogy még mindig gyönge a kikérdezéshez. Odalépett hát, ésletelepedett mellé. Ha már nem akadályozhatja meg ezt a faggatózást, legalább ott legyen,hogy szükség esetén megvédhesse. H vösen megadta hát a formális engedélyt:– Tessék, Paul. Mondd el, amit akarsz, de ne fáraszd ki nagyon!

Paul csúfondáros pillantást vetett rá, de szavait a fiúhoz intézte.– Vagy tizenkét éve – mondta –, körülbelül minden százharmincadik napon a Föld egész népemegbolondult. Lehetséges, hogy ez a te hibád, Wan.A beteg elfintorodott, de nem szólt semmit. „Nyilvános véd je” szólalt meg helyette:

– Mondd, miért piszkálod?! – csattant föl Janine.– Ugyan, ez nem piszkálódás! De valamennyiünket elkapott már a láz. Ez nem lehet véletlenegybeesés! Amikor Wan bebújik abba a burokba, az egész világmindenséget elárasztja. – Paulmegcsóválta a fejét. – Kedves fiam, el tudod képzelni egyáltalán, mennyi bonyodalmatokoztál már eddig? Mióta csak elkezdtél ide járni, sok millió ember osztotta meg veled azálmaidat. S t sok milliárd! Néha nyugodt voltál, az álmaid is nyugodtak voltak, és ez nemcsinált olyan nagy galibát. Máskor viszont zaklatott voltál. Nem kívánom, hogy vádold magad– tette hozzá, mintegy elébe menve Janine várható megjegyzésének –, de emiatt emberekezrei és ezrei haltak meg. Ami pedig az anyagi veszteségeket illeti, Wan, az mindenképzeletet felülmúl.

Wan védekez n összerázkódott.– Én sohasem bántottam senkit! – Nem fogta föl a maga teljességében, mivel vádolják, dePaul hangjából kiérezte a szemrehányást.– Szeretném, ha tényleg így lenne, Wan – mondta. – De csak az a fontos, hogy többé necsinálj ilyesmit.– Hogy ne álmodjak többé a hever n?

– Így van. – Janine felé fordult támogatásért, de aztán csak megvonta a vállát.– Van itt még egyéb is – vetette közbe Paul. – Segítened kell nekünk! Mondj el mindent, amitcsak tudsz! Arról a hever l. A Holt Emberekr l. A fénysebességnél gyorsabb rádióról, atápanyag…

45

– És miért tenném? – fortyant föl Wan.

Paul türelmesen folytatta:– Mert így készíthetsz föl a láz ellen. Nem hiszem, hogy tudod, mennyire fontos vagy. Afejedben meglév tudás sok embert menthet meg az éhhaláltól. Sok millió életet, Wan!A fiú eltöprengett egy percig a hallottakon, de a „sok millió ember” fogalma semmit semjelentett neki, még az „öt ember” valóságát sem fogta föl egészen.– Dühít , amit mondasz – acsargott.

– Nem szándékosan teszem, Wan.– Mit számít, hogy mi a szándékod, a lényeg az, mit teszel. Pont most mondtad magad isugyanezt – méltatlankodott a legényke. – No, rendben van. Végül is mit akarsz?– Azt akarjuk, hogy mondj el mindent, amit csak tudsz – vágta rá Paul azonnal. – Vagyis nemmindent egyszerre. El ször csak, amire emlékezel. Azután gyere velünk végig ezen atápanyaggyáron, és magyarázz el mindent. Persze amennyire képes vagy rá, úgy értem.

– Hogy itt? Nincs itt semmi, csak az álmodó szoba, és azt sem engeditek használni!– Itt nekünk minden teljesen új, Wan.

– De itt semmi sincs! A csapból nem folyik a víz, nincs könyvtár, a Holt Emberekkel aliglehet beszélni, és nem is terem semmi. Otthon meg mindenem megvan, majdnem minden

ködik, magatok is meggy dhettek róla.– Mintha csak a mennyországról beszélnél!

– Nézzétek meg magatok! Ha nem álmodhatok, semmi értelme itt rostokolnom.Paul tétován pillantott a többiek felé.

– Gondoljátok, hogy megtehetnénk?– Hát persze! A hajómmal elmehetünk oda, vagyis nem mindnyájan – visszakozott –, deegypáran igen. Itt hagyhatjuk az öregembert. Úgysincs asszonya, tehát nem fosztanánk meg apárjától. Vagy éppen – tette hozzá incselked n – elmehetünk, Janine meg én. Akkor több helyjut nekünk a hajóban. És hozhatunk ide nektek gépeket, könyveket, kincseket…– Ezt máris felejtsd el, Wan – szólt közbe Janine bölcsen. – Ilyesmibe sohasem mennénekbele.– Ne siesd el, lányom – vágott közbe az apja. – Nem a tiéd itt a dönt szó. Érdekes, amit a fiúbeszél. Ha kinyithatja el ttünk a mennyország kapuját, majd bolondok lennénk kint maradni!A hidegben!

Janine fürkész pillantást vetett az öregre, de annak arca kifejezéstelen maradt.– Szóval nem bánod, ha Wan meg én egyedül megyünk oda?

– Nem err l van szó – szögezte le az öreg. – A lényeg az, hogyan végezhetnénk el aleghamarabb ezt az átkozott föladatot és térhetnénk vissza a jutalmunkért! Más egyéb mit semszámít!– Nos – szólalt meg Lurvy egy kis id után –, nem kell azonnal eldöntenünk ezt a kérdést. Amennyország várhat még ránk, egy egész életen át.Apja elgondolkodott.

– Hm, ez igaz, igen. De ha igazságosak akarunk lenni, egyeseknek kevesebb maradt már hátraaz életéb l, mint másoknak.

46

Nap mint nap új üzenetek futottak be a Földr l. Dühít módon mindez már a régi helyzetrevolt csak érvényes, a Wan el tti id re, semmi köze nem volt ahhoz, amit most csináltak vagyterveztek: „Adják meg ennek vagy annak a vegyelemzését! Röntgenezzenek meg ezt vagyazt! Adják meg ezeknek a tárgyaknak a méreteit!” Mostanra azok a lassú fotonlöketek,amelyek a tápanyaggyár fölfedezésének hírét vitték, talán megérkeztek az odalenti, földi„Verához”, és meglehet, már a válasz is úton volt feléjük. De még jó néhány hétig nemérkezik meg. A Triton bázisnak Veránál értelmesebb komputere volt, ezért Paul és Lurvyer ltette, hogy minden adatukat küldjék el oda is elemzés és tanácskérés végett. Az öreg Peterdühödten utasította el az ajánlatot:

– Még hogy azoknak a vándorcigányoknak! Miért adnánk nekik, ami nekünk olyan sokbakerült?

– De senki sem akar elvenni t lünk semmit, papa! – tiltakozott Lurvy. – Mindez jogosan amiénk. A szerz désekben pontosan benne van!

– Nem és nem!Így azután mindent betápláltak fedélzeti Verájukba, és annak lassú, sz k intelligenciájagyötr dve rendezte szabályos mintákká a töredékeket. Még ábrákat is készített. Például azét ahelyét, ahonnan Wan érkezett – lehet, persze, hogy nem valami pontosan adta vissza a külsvalóságot, mert a fiú nyilvánvalóan nem túl nagy figyelmet szentelt az objektum alapostanulmányozásának. A folyosókét. A gépezetekét. Magukét a hícsíkét, miközben Wan rendrehelyreutasította:– Ó, nem jó! Mindegyiknek szakálla van, a hímnem eknek és a n nem eknek is. Már egészfiatal koruktól fogva. A n nem ek melle meg… – és a kezével mutatta, mennyire mélyrecsüng, egészen a bordáik alá. – És nem jól határozod meg a szagukat sem!

– A hologramoknak nincs semmiféle szaguk, Wan – jegyezte meg Paul.– Az meglehet. Nekik viszont van, az már biztos. szintén szólva elég ocsmány szaguk van.

Vera eközben halkan duruzsolt és vinnyogott az új adatok fölött, reszketeg vonalakkalvázolva föl a kívánt kiigazításokat. Órák múltával a kezdetben játéknak t tevékenységigazi kínszenvedéssé vált Wan számára. Amikor egyszer csak kijelentette: – Igen, ez ígytökéletes, a Holt Emberek szobája pontosan így néz ki – mindnyájan hirtelen megértették,hogy már akármit jónak elfogadna, csak egy id re megszabadulhasson ett l a tehert l, hogyvégre pihenhessen egy kicsit. Akkor Janine elcipelné egy sétára a folyosókon, vállán a hang-és képfelvev vel. Minden eshet ségre, ha esetleg valami érdemleges vagy tán értékes kerülnea szemük elé. Közben elmélyülten beszélgettek. Wan tudása és tudatlansága egyformánleny göz volt. És egyik sem volt el re kiszámítható.És nem csupán Wan volt méltó a tanulmányozásra. Az öreg Peter vagy Lurvy óránként álltel újabb ötletekkel, hogyan lehetne letéríteni kiszabott pályájáról a tápanyaggyárat, hogyezáltal valóban teljesíthessék eredetileg vállalt feladatukat. De egyik sem vált be. Naprólnapra egyre több üzenet érkezett a Földr l. De még mindig nem voltak id szer ek. Még csakérdekesek sem voltak. Janine a levelez pajtásaitól kapott küldemények garmadáját Veramemóriájában hagyta porosodni, még azt sem tette meg, hogy megnézze ket, mivel a Wantólkapott információk tökéletesen kielégítették a kíváncsiságát. Id nként egészen különös hírekis érkeztek. Lurvy esetében például az, hogy a kollégiuma fölterjesztette az Év Asszonyacímre. Az öreg Peternek egy hivatalos petíció a szül városából. Elolvasta, és hangos kacajrafakadt.

– Dortmundban még mindig azt akarják, hogy induljak a polgármester-választáson. Micsodaértelmetlenség!

47

– Miért, igazán szép dolog – mondta Lurvy kedvesked n. – Valódi megtiszteltetés.

– Ez egy nagy semmi! – igazította helyre az öreg, rosszallóan. – Még hogy Bürgermeister!Azzal, amink van, akár a Szövetségi Köztársaság elnökségéért is ringbe szállhatnék, vagymég… – Váratlanul elhallgatott, majd komoran kijelentette: – Mármint ha egyáltalánvisszajutok még a Szövetségi Köztársaságba. – Ismét elnémult, és átnézett a többiek fejefölött. Ajka némán mozgott egy darabig, majd megszólalt: – Talán jobb lenne, ha azonnalvisszafordulnánk.

– Ó, papa!… – kiáltott föl Janine. Aztán elhallgatott, mert az öregúr olyan pillantást vetett rá,mint egy éhes farkas a kisbárányra. Hirtelen feszültség keletkezett közöttük, mígnem Paulmegköszörülte a torkát, és megszólalt:– Háát, ez valóban az egyik megoldás lehetne számunkra. Persze ott van a szerz dés jogiproblémája…Peter megrázta a fejét.

– Már én is gondoltam erre. De olyan sokkal tartoznak nekünk! Csupán azért is, hogymegfékeztük a lázat. Ha csak a valószín kár egy százalékát kifizetnék, már az is milliókat,mit milliókat, milliárdokat jelentene! Ha pedig nem fizetnének… – Itt elbizonytalanodott,azután folytatta: – No nem, az föl sem merülhet, hogy nem fizetnek. Csak beszélnünk kellvelük. Beszámolunk róla, hogy kiküszöböltük a lázat, hogy nem tudjuk elmozdítani atápanyaggyárat, hogy hazamegyünk. Mikorra a válaszüzenet megérkezhet, már hetek óta útonleszünk hazafelé.– No és mi lesz Wannel? – kérdezte Janine.

– is velünk jön, hát persze. Újra a saját fajtája körében élhet majd, és kétségkívül ez leszszámára a lehet legjobb.

– Nem gondolod, hogy esetleg Wanre kellene bíznunk a döntést? És ha mégis elmennénkegypáran, hogy földerítsük a mennyországát?

– Az csak egy kósza álom volt – mondta az öreg h vösen. A valóság az, hogy nem tehetünkmeg mindent mi magunk. Kutassa ki az paradicsomát valaki más. Minden feladatra annyijelentkez lenne! Mi pedig ismét otthon lehetnénk, fürödnénk a gazdagságban és hírnévben.Ez nemcsak egy vacak szerz dés függvénye – folytatta már-már panaszos hangon. – Mivalóságos Megváltók vagyunk. El adókörutakat teszünk majd, egekig csapnak areklámozásunk hullámai. Óriási hatalom lesz a kezünkben!

– Nem, papa – vélekedett Janine –, ide figyelj! Mindnyájan arról prédikáltatok, hogykötelességünk segíteni a világon. Táplálnunk kell az embereket, új dolgokat kell vinnünknekik, amelyekkel szebbé tehetik az életüket. Hát nem kell teljesítenünk ezt akötelességünket?

Peter dühödten fordult a lány felé.– Kis taknyos! Mit tudsz te egyáltalán a kötelességr l? Nélkülem ott csücsülnél valamelyikchicagói nyomortanyán, és várnád a jótékonysági utalványt. A magunk javára is kellgondolnunk!

Már azon volt, hogy visszavág, amikor Wan tágra meredt szeme, rémült tekintetemegállította.

– Hogy gy lölöm ezt az egészet! – kiáltotta. – Gyere, Wan, menjünk, sétáljunk egyet! Itthagyunk benneteket a fenében!

48

– Igazából nem is olyan rossz ember – magyarázta a fiúnak, mikor már hallótávolságon kívülvoltak. Nyomukban hömpölyögtek a veszekedés hangjai. Wan, akinek édeskevés tapasztalatavolt a nézeteltéréseket illet en, láthatóan fölkavarodott.

Nem is reagált közvetlenül. Egy kidudorodásra mutatott a kékes fénnyel világító falon.– Ez itt egy víznyer hely – magyarázta –, de már régen bedöglött. Többtucatnyi van bel lük,de a legtöbb már nem m ködik.Janine fölületesen megvizsgálta, ráirányította a vállához rögzített kamerát, miközben el re-hátra billegtette kerekded födelét. A tetejénél volt valami orrszer kitüremkedés, alul pedigolyasmi, ami csak leereszt csap lehetett. Majdnem olyan tágas volt, hogy belebújhatott volna,de teljesen száraz.– Ugye azt mondtad, hogy az egyik még m ködik, de a vize ihatatlan?

– Igen, igen! Akarod, hogy megmutassam?– Nos, talán igen. – Janine témát váltott: – Igazán ne engedd, hogy lehengereljenek. Csaktúlságosan izgatottak különben.– Rendben, Janine. – De a fiú láthatóan nem volt beszédes kedvében.

A lány folytatta hát:– Amikor kicsi voltam, mindig történeteket mesélt nekem. Legtöbbször dögfárasztóak voltak,de néha nem. Beszélt például valami Schwarze Peter l, aki… már amennyire el tudomképzelni, olyasféle lehetett, mint a Mikulás. Azt mondta, ha jó kislány leszek, Schwarze Peterhoz nekem egy szép babát, de ha nem, akkor csak egy darab szenet kapok t le karácsonyra.Ezért aztán t is így neveztem: Schwarze Peter! De sohasem adott nekem széndarabot. – A fiúfigyelmesen hallgatta, amint tovább-ballagtak a folyosón, de semmit sem válaszolt. – Akkormeghalt az anyám. Paul és Lurvy közben összeházasodtak, így egy id re odaköltöztemhozzájuk. De a papa valójában sohasem volt olyan rossz ember. Amilyen gyakran csaktehette, meglátogatott… legalábbis azt hiszem. Wan! Érted te egyáltalán, amir l beszélek?

– Nem – felelte a fiú. – Mi az a Mikulás?– Óóó, Wan!

Így azután elmagyarázta neki a Mikulást, a karácsonyt, utána kénytelen volt beszélni a télr l,a hóról és az ajándékozás szokásáról. Wan arca kisimult, a végén már nyíltan mosolygott.Különös módon, ahogyan a fiú kedve javult, úgy romlott el egyre jobban a lányé. Miközbenigyekezett megmagyarázni Wannek mindent a maga világáról, fölrémlett el tte az, amihamarosan vár rá. Talán mégiscsak az lenne a legjobb, amit Peter javasolt, hogy szedjék asátorfájukat, és térjenek vissza a maguk valós életébe. Minden más lehet ség ijeszt nek t nt.Félelmetes a hely, ahol vannak, ha hagyja, hogy minden eljusson a tudatáig… valamiféle

tárgyban, amely csökönyösen tör el re az útján az rön át, valami ismeretlen cél felé. Ésmi lesz, ha egyszer megérkezik? Ott mi várhat rájuk? Ha pedig visszakísérik Want aparadicsomába, ott mi lesz? Hícsík? Hícsík! Ott is csak a félelem vár rá. Janine egész fiataléletét végigkísérték, igaz kívülr l, a hícsík… ijeszt k, ha valósággá válnak, de inkábbmisztikusak, mint valóságosak! Éppen úgy, mint Schwarze Peter vagy a Mikulás. Mint magaaz Isten. Minden istenség vagy mítosz elviselhet , amíg csak hiszünk bennük, de mi történikakkor, ha megelevenednek?

Tudta, hogy a családja éppen úgy tele van félelemmel, mint maga, bár ez a szavaikbólsohasem derült ki. Janine el tt mindig a bátorság példáját mutatták. Csak érezte valahogy.Rájött, hogy Paul és a n vére is fél, de a tudatukat megkeményítve szembefordulnak ezzel afélelemmel, és inkább arra a jóra gondolnak, ami kijöhet bel le. Az rettegése valahogyegészen speciális volt; kevésbé félt attól, mi történhet vele, mint attól, vajon hogyan

49

viselkedik majd, ha valami történik. Amit az apja érzett, az nyilvánvaló volt mindenki el tt.Dühös volt és félt egyszerre, de amit l félt, az mindig szertefoszlott, még miel ttkipróbálhatta volna rajta a bátorságát.

És mit érezhet Wan? Olyan egyszer nek t nt, ahogy végigkalauzolta t a birodalmán, mintamikor az egyik gyerek mutatja meg a másiknak a játékosdobozát. De Janine jobban tudta,milyen. Ha valamit egyáltalán megtanult tizennégy esztendeje alatt, az az volt, hogy senkisem igazán egyszer . Wan bonyolultsága csupán teljesen más volt, mint az övé, amintazonnal rájött, amikor a fiú bemutatta neki a m köd víznyer t. Miután már ihatatlan voltszámára a vize, Wan latrinának használta a helyet. Janine a Nyugati Világ nagy álszentösszeesküvésének szellemében nevelkedett, amely szerint az ürítkezés igazából nem is létezdolog, s ezért egy ilyen mocskos és b zös zugot sohasem mutatott volna meg valaki másnak,de Want a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a dolog. S t még ha akarta volna, sem tudtavolna zavarba hozni t.

– Mégiscsak járnom kellett valahova – dörmögte a fiú értetlenül, amikor számon kérte t le,hogy miért nem a hajó mellékhelyiségét használta erre a célra, mint minden más normálisember.– No persze, de ha a megfelel helyen végzed a dolgodat, Vera megállapíthatja, mikor vagybeteg, nem érted? Ugyanis mindig elemzi a mi… izé… fürd szobai ügyeinket.– Biztosan van erre más megoldás is.

– Biztosan van. – Ott volt például a hordozható egészségügyi berendezés, amely bármikorapró mintákat vehetett akármelyikükt l… amelyik Want is kezelésbe vette, amikorszükségessé vált. De Vera nem volt valami lángelméj számítógép, ezért eszébe sem jutott,hogy mozgó klinikáját a fiúra uszítsa, míg nem mondták neki, egyébként egy kissé megkésve.– De mi a baj?Látszott, hogy Wan kissé kényelmetlenül érzi magát.

– Amikor a Holt Emberek orvosi vizsgálatnak vetnek alá, mindenféle dolgokat döfködnekbelém. Azt pedig nagyon utálom.

– De hiszen az csak a javadat szolgálja – mondta a lány szigorúan. – Hé! Ez egy pompásgondolat! Gyerünk, beszéljünk a Holt Emberekkel!

Itt viszont Janine jellembeli komplikációi mutatkoztak meg. Valójában nem sok kedve volthozzá, hogy a Holt Emberekkel beszélgessen. Csak azt akarta, hogy minél hamarabbmenjenek tovább err l a zavarba ejt helyr l. Mire azonban odaszökdécseltek a Holt Emberektartózkodási helyére, amely közvetlenül a Wan álmodóhever jének szomszédságában volt,Janine elhatározta, hogy valami más kívánsággal áll el .– Hé, Wan – súgta a fiúnak –, szeretném kipróbálni a hever t!

Wan hátrafordította a fejét, és hosszú orra fölött összesz kült szemmel nézett a lányra.– Lurvy azt mondta, hogy többé sohase feküdjek bele!

– Tudom, hogy azt mondta. No, hogy jutok bele?– El ször is mondd meg, nekem mindenben engedelmeskednem kell akármelyik töknek? –panaszkodott Wan. – Ráadásul mindnyájan más-más utasításokat adtok. Nagyon zavaros ez, adolog.

De Janine már be is bújt a gubóba, és kinyújtózkodott a hever n.– Elég, ha egyszer en magamra húzom a fedelét?

50

– Hát – mondta vállvonogatva –, ha végképp így döntöttél, akkor igen. Ott záródik be, ahol akezed van éppen, és ha ki akarsz jönni, csak meg kell taszítanod.A lány a szövetborítású fedél után nyúlt, és maga felé húzta, föltekintve Wan ingerült ésgondterhelt arcára.– És… nem fog fájni?

– Fájni? Nem! Micsoda ötlet!– Akkor jó. És mit érzek majd?

– Janine! – dörrent rá a fiú. – Hogy te milyen gyerekes vagy! Miért nyaggatsz ilyenkérdésekkel, mikor mindent megtudhatsz magadtól is! – Ezzel megtaszította a csillogódrótfödelet, mire a lefelé félúton lév zár kattant és becsukódott. – Az lesz a legjobb, haelalszol – szólt még be a kékesen fényl huzalrácson keresztül.

– De nem vagyok álmos – tiltakozott Janine józanul. – Nincsen semmi kívánságom. Te, énnem érzek semmit!

Aztán egyszer csak megérezte.Nem olyasmi volt, amire gondolt a lázzal kapcsolatos élményei alapján. Nem merült el sajátszemélyiségének rejtelmeiben, és a rátör érzéseknek sem volt határozott forrása. Csak valamimeleg, átható izzást érzékelt. Teljesen elmerült. Egyetlen atom volt az érzések tengerében. Atöbbi atomnak nem volt határozott formája vagy bármilyen egyéni vonása. Nem voltakszögletesek vagy élesek. Ha kinyitotta a szemét, láthatta Wan gondterhelt arcát a rácson túl, ésezek a többiek – szellemek? – egyáltalán nem t ntek valóságosnak vagy közelinek. Deérzékelhette ket, és mintha sohasem érzékelt volna bármi mást. Maga körül. Maga mellett.Magán belül. Melegek voltak. Igazán kellemesek.Amikor Wan végül fölrántotta a dróthálót, és a karja után nyúlt, Janine csak feküdt ott,tekintetét ráemelve. Nem volt sem ereje, sem csöppnyi vágya arra, hogy fölemelkedjen. Afiúnak kellett kisegítenie, és visszafelé menet is a vállára kellett támaszkodnia.

Még félúton sem jártak a Herter–Hall hajó felé, amikor a család többi tagja durván és rettentharagosan rájuk támadt.

– Ostoba kölyök! – dühöngött Paul. – Csak csinálj még egyszer ilyesmit, én dagadtra veremazt a rózsaszín kis seggedet!

– Biztos, hogy nem tesz ilyet – vigyorodott el Peter –, arról most rögtön gondoskodom,kegyeddel pedig, ifjú hölgyem, kés bb foglalkozom majd.

Hogy mindenki milyen összeférhetetlenné vált! Senki sem náspángolta el Janine fenekét azálmodóhever kipróbálása miatt. És egyáltalán nem büntette meg senki. Helyette egymásbüntetésével foglalkoztak, méghozzá szünet nélkül. A szál, amelyet magukra er ltettek, és ígyegybef zte ket, mivel a másik esély egymás legyilkolása lett volna, most elszakadt. Paul ésaz öregember két napig nem is szóltak egymáshoz, amiért Peter szó nélkül szétszerelte azálomhever t. Lurvy és az apja sziszegve fújtak egymásra, mivel Lurvy túl sok sótprogramozott az ételükbe; pár nap múlva, mikor apja volt a soros, a túl kevés só robbantott kibelviszályt. Ami pedig Paul és Lurvy esetét illeti: már nem aludtak együtt. Alig beszéltekegymással. Egész biztos a házasságukat is fölbontják, ha ötezer csillagászati egységen belültalálnak egy bontóbíróságot.

Persze ha bármilyen hatóság lett volna ötezer CsE-n belül, legalább a vitás kérdéseket meglehetett volna oldani talán. Valaki meghozhatta volna helyettük a döntéseket: Térjenek vissza?Próbálják meg leküzdeni a tápanyaggyár mozgatóerejét? És ha igen, ki menjen és ki maradjon

51

hátra? Menjenek és kutassák át Wan másik tartózkodási helyét? A nagy kérdésekben sehogysem verg dtek zöld ágra. Még ezeknél mindennapibb problémákban sem tudtak közösnevez re jutni: szedjenek szét valami gépezetet, kockáztatva ezzel, hogy esetleg tönkreteszik,vagy hagyják békén, föladva valami csodálatos, a világmindenség sorsát megváltoztatófölfedezés reményét? Nem tudtak megállapodni abban, ki beszéljen rádión a HoltEmberekkel, és mit kérdezzenek t lük. Wan ugyan elég készségesen megmutatta nekik,hogyan csábíthatják legjobban egy kis beszélgetésre ket, és Vera hangosítóberendezésétössze is kapcsolták azzal a „rádióval”, de a komputer nem bizonyult igazán megfeleltársalkodón nek: amikor a Holt Emberek nem értették meg a kérdéseit, nem óhajtottakegyüttm ködni, vagy teljesen értelmetlen és haszontalan dolgokat motyogtak csupán. Verateljesen magába roskadt.

Mindez rettenetesen bántotta Janine lelkét, de a legrosszabbnak mégis Wan bizonyultszámára. Az örökös zsinatolás megzavarta a fiút, dacossá tette t. Már nem járt állandóan anyomában. Az egyik alvás után pedig, amikor Janine fölébredvén körülpillantott utána,döbbenten látta, hogy nyoma veszett.

A lány büszkeségén csak azért nem esett nagyobb sérelem, mert a többiek sem voltak ott. Paulés Lurvy kimentek, hogy megigazítsák a hajó antennáit, apja aludt valahol, így maradt elégideje, hogy megbirkózzon marcangoló féltékenységével. Hogy válna disznóvá! – gondoltamagában. Micsoda butaság a részér l, hogy nem fogta föl: neki sok jó barátja van, mígszámára az egyetlen lehet ség. No de majd rájön! Éppen elhanyagolt partnereinek körmölthosszú leveleket, amikor meghallotta a visszatér Paul és n vére közeledésének zajait.Amikor közölte velük, hogy Wan legalább egy órája elt nt valahová, nem várt reakcióttapasztalt.

– Papa – kiabált Lurvy, apja alvógubójának függönyét ráncigálva –, ébredj! Wan elment!Mialatt az öreg, szemét dörgölve el kászálódott, Janine megrökönyödötten kérdezgette:

– Most meg mi történt veletek?– Hát nem érted magadtól, te? – kérdezte Paul h vösen. – Mi van akkor, ha elvitte a hajót?

Ez a lehet ség még csak eszébe sem jutott a lánynak, és most súlyos ökölcsapásként érte.– Azt nem tehette!

– Már miért ne tehette volna?! – förmedt rá az apja. – Különben is honnan tudod, te kiscsibész? És ha megteszi mégis, akkor mi lesz velünk? – Végre behúzta kezeslábasánakminden cipzárját, és villogó tekintetét rájuk vetve, talpra emelkedett. – Hát nem megmondtammindnyájatoknak?! – dörögte, de csak Paul és Lurvy felé nézett, amib l Janine rájöhetett,hogy nem tartozik a „mindnyájuk” közé. – Nem megmondtam, hogy határozott döntésrekell jutnunk? Ha vele kell mennünk, az hajóját kell használnunk. Ha meg nem, akkor nemvállalhatjuk a kockázatot, hogy esetleg az a hóbortos gondolat támad abban a kis, dilisagyában, hogy szó nélkül visszamegy! Ez a leghatározottabb véleményem.

– És most hogyan tovább? – kérdezte Lurvy élesen. – Túlságosan gyanakvó vagy, papa. Nemrizhetjük a hajót éjjel-nappal!

– Igen, és lám a húgod sem tudott vigyázni arra a fiúra – bólintott az öreg. – Tehát vagy ahajót, vagy a fiút kell mozgásképtelenné tennünk.

Janine nekiugrott.– Ti szörnyetegek! – visította. – Ezt akkor terveltétek ki, mikor nem voltunk itt! – A n véreelkapta, és magához szorította.

52

– Nyugodj meg, Janine – szólt rá határozottan. – Igen, valóban beszéltünk valamiilyesmir l… kénytelenek voltunk. De semmit sem döntöttünk el végleg, azt pedig végképpnem, hogy Wannek bármi baja essék!

– Akkor döntsünk végre! – harsogta Janine. – Én arra szavazok, hogy menjünk vele!– Hacsak még nem kelt útra egymagában – vetette közbe Paul.

– Nem ment el!– Ha mégis megtette, akkor kés bármit is fontolgatnunk ezzel kapcsolatban – jegyezte megLurvy tárgyilagosan. – Ett l eltekintve, Janine mellett vagyok. Menjünk! Te mit mondasz,Paul?

A férfi tétovázott.– Azt hiszem, mennünk kellene – dörmögte végül. – Peter?

Az öreg méltóságteljesen fölszegte a fejét.– Ha mindnyájan egyetértetek benne, mit számít, hogyan szavazok én? Már csak egyetlenkérdés maradt megválaszolatlanul: végül is ki menjen és ki maradjon? Azt javasolnám…Lurvy közbevágott: – Papa – fordult hozzá –, sejtem, mit akarsz mondani, de az nem kivihet .Legalább egyvalakire szükségünk van itt, aki tartja a kapcsolatot a Földdel. Janine túl fiatalhozzá. Én nem lehetek, mert én vagyok közülünk a legjobb pilóta, és most esélyem nyílik rá,hogy megtanuljak valamit egy hícsí hajó irányításáról. Paul nélkül viszont nem indulok útnak.Így egyedül te maradsz…

Egységenként részeire szedték Verát, és elhelyezték a tápanyaggyár különböz részein. Amemóriablokk, a bejöv és a kimen üzenetek blokkjai az álmodószobába kerültek, a lassúadattár a mellette lév folyosóra, az adóberendezés a régi hajójukon maradt. Peter némán éskomoran segédkezett. Mesterkedésük lényege az volt, hogy a fontos üzenetek ezután a HoltEmberek rádiórendszerén érkeznek majd be a felderít egységt l. Peter lényegében a sajátleírásában m ködött közre, és ezzel tisztában is volt. A hajón b ségesen van élelem, mondtakorábban Wan. De Paul nem bízott a tápanyaggyár isten tudja, mib l készített, automatikusanölükbe potyogó falatjaiban, ezért fölcipeltek a hajóra annyi saját gyártmányúegységcsomagot, amennyit csak el tudtak helyezni. Mivel Wan ahhoz is ragaszkodott, hogyvételezzenek elég vizet, a hajó újraforgató berendezését beindítva megtöltötték aplasztikzsákokat, és azokat is berakodták. Wan hajójában nem voltak ágyak. Nem is volt rájukszükség, mivel a fiú szerint a gyorsulási gubók elegend k a man verezés idején biztonságukmegvédelmezésére és annak megakadályozására, hogy az út hátralév részében álmukban ide-oda sodródjanak. Paul és Lurvy megvétózta ezt a javaslatot, hát alvósejtjeikb l kiszerelték afekhelyeket, és azokat is fölállították a másik hajó fedélzetén. Ami a személyes tárgyakatilleti: Janine illatszereket és könyveket tartalmazó titkos dobozkáját, Lurvy zárhatópoggyászzsákját, Paul pasziánszkártyáját akarta vinni. Hosszú és kimerít munka volt, bárrájöttek, hogy valamelyest könnyíthetnek rajta, ha a vizestöml ket, kisebb puha, s tkeményebb tárgyakat is elnyújtott „vödörláncban” dobva juttatnak végig a hosszú folyosón.Végül csak a helyére került minden. Peter savanyú ábrázattal üldögélt a folyosó falánaktámaszkodva, és a többiek zsivajgását szemlélve azon gondolkodott, vajon mir lfeledkezhettek meg. Janine szemében úgy t nt, hogy máris mintegy távollév ként kezelikszegényt, ha nem éppen halottnak, ezért gyöngéden megszólította:– Papa! Ne vedd annyira a szívedre! Valamennyien visszajövünk, amilyen hamar csaktudunk.

– Ami annyit tesz – mondta az öregember bólogatva –, negyvenkilenc nap mindegyik irányba,plusz az az id , amit ott töltötök. – Ekkor fölemelkedett és megengedte, hogy Lurvy és Janine

53

búcsúzóul megcsókolják. Csaknem kedélyesen mondta: – No, jó utazást! Biztos, hogy nemfelejtettetek el semmit?Lurvy elgondolkodva körülpillantott.

– Azt hiszem, nem… hacsak a te barátaidnak nem kell jeleznünk az érkezésünket, Wan.– A Holt Embereknek?! – kiáltotta a fiú vigyorogva. – k nem tudnak semmir l. Nem élemberek, érted, k nem érzik az id múlását.– Akkor miért kedveled ket annyira? – faggatta Janine.

Wan megérezte szavaiban a féltékenység mellékízét, ezért ridegen vetette oda:– Mert a barátaim. Sokszor nem lehet komolyan venni ket, és el fordul, hogy hazudnak. Desohasem tesznek olyasmit, hogy félnem kelljen t lük.Lurvy visszafogta a lélegzetét.

– Ó, Wan – érintette meg a fiú vállát –, tudom, nem voltunk mindig olyan rendesek veled,mint lehettünk volna. De tudod, mindannyian olyan nagy feszültségben élünk. Valójábansokkal különb emberek vagyunk, mint amilyennek te láthatsz bennünket.Öreg Peter megsokallta a dolgot.

– No, menjetek már! – mordult rájuk. – Bizonyítsátok be neki, hogy így van, ne csak a szátokjárjon állandóan. Azután gyertek vissza, és bizonyítsátok be nekem is!

54

6. A LÁZ UTÁNMég két óra sem volt… még sohasem fordult el ilyen rövid lázroham. De ennyire heves semvolt még soha. A népesség legfogékonyabb egy százalékát négyórányi id re teljesen kiütötte,és csaknem mindenkire igen er s hatással volt.

Én a szerencsések egyike voltam, mivel a vész elmúltával a szobámban találtam magamatkinyúlva, és minden bajom egy búb volt a fejemen, amit akkor szereztem, amikor elestem.Nem szorultam valami fölborult buszba, nem zuhantam le repül géppel, nem ütött el egyámokfutó autó, és nem véreztem el a m asztalon, miközben a sebészek és a n vérekmagatehetetlenül fetrengenek a padlón. Mindössze egy óra, ötvenegy perc és negyvennégymásodperc önkívületi delíriumban voltam, és az igazán semmiség volt, hiszen megosztottammásik tizenegymilliárd emberrel.Ez a tizenegymilliárd ember természetesen azonnal kapcsolatba akart lépni egymással,mindenki mindenkivel és lehet leg egyszerre, ezért a hírközl eszközök teljesen bedugultak.Harriet is megjelenítette magát a hololejátszóban, és tudomásomra hozta, hogy legalábbhuszonöt hívásom érkezett. Jelentkezett a tudományos programom, a jogi programom, háromvagy négy beszámoló program különböz érdekeltségeimt l és egypár valóságos, élszemély. Kérdésemre válaszul bocsánatkér hangon jelentette, hogy egyikük sem Essie volt.A tucsoni vonal e pillanatban még egyáltalán nem m ködött onnan, és én sem tudtam fölhívnia magam csatornáin. Egyetlen gépnek sem ártott a jelenség közvetlenül. Ilyesmi azel tt semfordult el . Csak akkor következhetett be valami meghibásodás, ha él személy lépett be azáramkörbe valamit megjavítandó vagy a program átalakítása céljából. De mivel ilyenbeavatkozás a statisztikák szerint percenként milliószor is el fordul a világon valahol egyikvagy másik géppel, egyáltalán nem meglep , hogy egyes berendezések beindításához kell egykis id .

Az els parancs az üzlet parancsa volt. Össze kellett kotornom a törmeléket. Harriet számáraösszeállítottam egy rangsort, ennek megfelel en kezdte elém teregetni az üzeneteket.Gyorsjelentés a tápanyagbányákból: nincs jelentékeny kár. A birtokokról: néhány kisebb

zeset vagy éppen gátszakadás, semmi komolyabb. Valaki nyitva hagyott egy zsilipet ahaltelepen, és hatszázmillió ivadék kisurrant a nyílt tengerre, de ebben az üzletágban énmagam is csak kis halacska voltam. Összegezve a helyzetet, úgy t nt, hogy fütyörészvejöttem ki a lázrohamból, legalábbis sokkal csekélyebb kár ért, mint annyi mást. A vész éjfélután valamivel csapott le az indiai szubkontinensre, ahol azon a napon már végigsöpört egyborzalmas hurrikán, amilyet a Bengáli-öböl is csak úgy ötvenévente képes produkálni.Iszonyú sok volt a halálos áldozatok száma. A mentési munkálatok pedig közben két órárateljesen leálltak. Emberek tíz-, de lehet, hogy százmilliói egyszer en nem tudtak magasabbhelyekre mászni. Banglades egész déli része egy hullákkal teli mocsár lett. Tegyük hozzá egykaliforniai olajfinomító fölrobbanását, a nagy walesi vonatszerencsétlenséget és még néhány,eddig közelebbr l nem ismert katasztrófát. A számítógépekbe még nem táplálhatták be azáldozatok végleges számát, de a hírügynökségi jelentések szerint az eddigi legmagasabblehetett.

Mikorra végeztem a legeslegsürg sebb anyagok áttekintésével, ismét megindultak a liftek.Tehát már nem voltam fogoly. Az ablakon kinézve megállapíthattam, hogy Washington utcáiis elég normálisan festenek. A tucsoni utam viszont alaposan összekutyulódott. Mivel aleveg ben lév repül gépek jó fele két óráig robotpilótával haladt, alaposan fölemésztveüzemanyagkészletét, ott kellett leszállniuk, ahol éppen tudtak, és a járatok legtöbb gépe alehet legrosszabb helyeken volt éppen. A menetrendek fenekestül felborultak. Harrietelintézte a hozzáférhet legjobb kombinációt, de így is csak másnap dél körülre kínálkozott azels szabad hely. Telefonon sem érhettem el Essie-t, mivel a központok még mindig kaotikusállapotban voltak. De ez csak némi bosszúságot jelentett, nem volt igazi probléma. Ha

55

valóban nagyon el akartam volna érni a célomat, voltak bizonyos el jogaim; a gazdagoknakmindig akadnak ilyen kapcsolatai. De a gazdagoknak megvannak a maguk örömforrásai is, ésén úgy határoztam, hogy jó mulatság lesz, ha váratlanul pottyanok Essie ölébe.

És így némi szabadid m is maradt.El leg a tudományos programom már hosszú ideje jelezte, hogy mondanivalója vanszámomra. Ezt szántam édességnek a spenót és resztelt máj után. Addig tartalék pályáraállítottam, míg nem nyílott mód egy kellemes, hosszú csevegésre. Most elérkezett ez az id .

– Harriet – szóltam – kapcsold be! – Albert Einstein formát öltött a holotankban, és izgatottanel red lt. – No mi van, Al – kérdeztem –, valami jó hír?

– Természetesen, Robin. Kiderítettük, honnan jön a láz. A tápanyaggyárból!

Az én hibám volt az egész. Ha hagytam volna, hogy Albert az elején megmondja, mit forgat afejében, nem én lettem volna az egyik legutolsó, aki megtudja, hogy a baj forrása az éntulajdonomban van. Legel ször ezt ismertem föl, rögtön a lehetséges felel sségem jutott azeszembe, és a bel le fakadó el nyökre gondoltam egész id alatt, míg a helyzetet föltártael ttem. Els és utolsó szempont volt természetesen a tápanyaggyárból befutott közvetlenadás. De az egészet sejtenünk kellett volna már el re.– Ó, ha idejében a helyükre tettem volna a befutott információkat – vádolta önmagát Albert –,már évekkel ezel tt meghatározhattuk volna ezt a kiindulópontot! És egész csomó más ötlet iskínálkozott, már csak a fotonikus természetükb l adódóan is.

– Miféle természetükb l?– Elektromagnetikus jelleg ek, Robin – magyarázta. Dohányt tömött a pipájába, és gyufa utánkotorászott. – Bizonyára érted, hogy mindez a közvetítési id problémájával függ össze… atéboly bekövetkeztét okozó jelzéseket gyakorlatilag ugyanabban a pillanatban észleltük,amikor maga az „adás megkezd dött”.– Várj egy percet! Ha a hícsíknek van fénysebességnél gyorsabb rádiójuk, ez nem ugyanaztjelenti?– Ó, Robin! Ha mi tudtunk volna err l! – és hunyorítva pipára gyújtott. – De csupántalálgathatok – pöff, pöff, pöff –, hogy ez a bizonyos effektus nem vethet össze egyébadásmódjaikkal, de az okait jelen pillanatban még csak nem is sejthetem! És természetesen –folytatta – mindez seregnyi olyan kérdést is fölvet, amelyekre még nem tudhatjuk a választ.– Hát persze – feleltem, de nem kérdeztem meg, mire gondol pontosan. Valami egészen másjárt az eszemben. – Albert! Játszd be azokat a hajókat és állomásokat, ahonnan az ismereteidszármaznak!

– Természetesen, Robin! – A lobogó hajkorona és a látszólag kedélyes arc elt nt, és aholotankot azonnal kitöltötte a Nap körüli rszelvény ábrázolása. Ott a kilenc bolygó. Egyporcsík, ami az aszteroid-övet jelzi, és odakint egy kagyló formájú folt, ami nem más, mint azOort-felh . Mindemellett vagy negyven színes pont. Az ábra logaritmikus volt, hogy mindenegyszerre beleférjen, a bolygók és a m tárgyak képe óriásira kinagyítva. Albert hangjamagyarázni kezdett: – Az a négy zöld hajó a miénk. A tizenegy kék pötty hícsí objektumokatjelöl. A kerek formájúakat csak fölfedezték, a csillag alakúakon már jártak is, és legtöbbjükönemberek is tartózkodnak. A többiek más kereskedelmi érdekeltségek vagy kormányok hajói.

Áttekintettem a képet. Nem sok szikra mutatkozott a tápanyaggyárat jelképez zöld hajó éskék csillag közelében.

56

– Albert! Ha bárki más hajót küldhetett a tápanyaggyárhoz, melyik az, amelyik a leghamarabbodaérhet?Albert megjelent a képerny alsó sarkában, fintorogva és a pipája szárát rágcsálva. ASzaturnusz gy i közelében föl-fölvillant egy aranyszín pontocska.– Ott van egy brazíliai cirkáló, amely éppen a Thetiszr l távozik, és tizennyolc hónapon belülodaérhet – magyarázta. – Csak azokat a hajókat játszhattam be, amelyek a rádiókészülékemhatósugarán belül esnek. De van még egy csomó másik is – a holotank felületén újfénypöttyök villantak föl –, amelyek jobb eredményre juthatnak, föltéve, hogy van elégenergiájuk és egyéb ellátmányuk. De egyikük sem érhet oda egy éven belül.

Fölsóhajtottam.– Takarítsd el ket, Albert – utasítottam. – A helyzet az, hogy valami egészen váratlandologba csöppentünk.– És mi lenne az, Robin? – kérdezte, ismét kitöltve a képerny t, és karját kényelmes pózbanösszekulcsolta a hasán.– Az a gubó. Sejtelmem sincs, mit kezdhetnénk vele! Még a rendeltetése sem világos el ttem.Mire való lehet, Albert? Van róla valami halvány elképzelésed?– Természetesen, Robin – válaszolta élénken bólogatva. – A legközelebbi elképzelésem ismeglehet sen kevéssé valószín , de ez csupán a nagyszámú ismeretlen tényezkövetkezménye. No de nézzük csak meg közelebbr l! Tegyük föl, hogy te egy hícsí vagy,valami antropológusféle, az fogalmaik szerint, aki érdekelt egy fejl képesnek mutatkozócivilizáció megfigyelésében. Az evolúció olyan sok id t vesz igénybe! Ezért semmi kedvedcsak ott ülni és megfigyelni a végbemen folyamatokat. Az tetszene a legjobban, hagyorsmintákat vehetnél, mondjuk úgy ezeréves id közönként afféle szúrópróbákatvégezhetnél. Nomármost, egy ilyen gubó birtokában megtehetnéd, hogy id nként, mondjuképpen ezerévenként odaküldesz valakit a tápanyaggyárba. Az illet bebújik a gubóba, és egypillanat alatt áttekinti, mi történt az elmúlt id szak alatt. Az egész csupán néhány percetjelentene. – Egy pillanatra megállt és elmélázott, miel tt folytatta volna. – És akkor… de ezmég egy föltételezésnél is sokkal gyöngébb lábon álló elgondolás, még a valóságértékénekmegközelít becslésére sem vállalkoznék… ha találsz valami figyelemre méltót, akkorfolytatod csak tovább a vizsgálatot. Persze más lehet séged is van, de ez, ha lehet, mégkevésbé valószín . Bizonyos dolgokat akár szuggerálhatsz is! Az a gubó ugyanis éppolymértékben adó, mint vev , és pontosan ebb l fakadnak a járványok! Az sem lehetetlen, hogyelgondolásokat is továbbíthat. Tudjuk például, hogy az emberiség történelmében számossorsdönt jelent ség találmány egyszerre jelent meg az egész világon, látszólag egymástólfüggetlenül, gyakorlatilag ugyanabban a történelmi pillanatban. Lehetséges, hogy ezek hícsísugallatok, azon a hever n keresztül?Albert pipájából pöfékelve és mosolyogva ült a helyén, míg én megpróbáltam valahogymegemészteni az elhangzottakat.

De a világ minden töprengése sem kovácsolhatott volna mindebb l valami tiszta, vidámtréfát. Rémtörténetet talán igen. Viszont semmi igazán megnyugtatót. A világunk alapvet enmegváltozott, mióta az els asztronauták a Vénuszon fölfedezték a hícsí turkálások nyomait,és minél többet ismertünk meg ezt követ en, annál inkább elmélyültek ezek a változások. Egyszámára is teljesen érthetetlen dologgal játszadozó elhagyott kölyök az egész emberiségettöbb mint tíz esztend n keresztül rendszeresen az rületbe kergette. Ha továbbra is folytatjukismeretlen dolgokkal való kisded játékainkat, vajon miféle ismétlés lehet ségére számíthatunka hícsík részér l?

57

Nem is beszélve Albert azon elképzelésének fölkavaró voltáról, hogy ezek a lények esetlegtöbb százezer éve kémkednek utánunk? Néha talán löknek is elénk néhány morzsát, hogymegfigyeljék, vajon mire megyünk általuk?

Utasítottam Albertet, hogy adjon naprakész tájékoztatást mindarról, ami számára hozzáférheta tápanyaggyárban végbemen eseményekr l, s mialatt a rendelkezésére álló konkrétinformációkat elemezte, beütöttem Harriet kódját. Titkárn m megjelent a holotank alsósarkában, hogy fölvegye ebédrendelésemet, és kérd tekintettel várakozott, miközben Alberttovább folytatta bemutatóját és beszámolóját. Folyamatosan közvetítette az adásokat beszédközben is, válogatott jeleneteket tálalva a fiúról, a Herter–Hall-csoport tevékenységér l, arejtélyes m tárgy belsejér l. Az az átkozott vacak még mindig rendületlenül haladt el rekiszabott útján. A legmegbízhatóbb becslések szerint egy újabb üstökösmez felé igyekezett,jó pár millió mérföldnyire odébb, és a dolgok jelenlegi állása szerint pár hónapon belül kellodaérnie.

– No és akkor mi lesz? – vetettem föl a kérdést.Albert csak bocsánatkér n vonogatta a vállát.

– Föltehet en mindaddig ott marad, Robin, míg ki nem aknázza a bennük föllelhet összesCHON alkotóelemet.

– És akkor elvontathatjuk?– Megállapíthatatlan, Robin. De éppenséggel lehetséges. S ha már itt tartunk, van egyelméletem a hícsí hajók irányíthatóságáról. Amikor valamelyikük megközelít egy m ködobjektumot, a tápanyaggyárat, az Átjárót vagy bármi mást, a vezérl berendezése fölszabadul,és akkor kormányozhatóvá válik. Mindenesetre úgy vélem, hogy valami ilyesmikövetkezhetett be Mrs. Patricia Bover esetében is, és ez a maga módján újabb elgondolásokattesz lehet vé – kacsintott rám Albert.Nem kedvelem, ha egy számítógépes program okosabban kombinál, mint jómagam.

– Úgy érted, hogy jó csomó átjárói asztronauta kószálhat galaxisszerte, mivel avezérl berendezésük elszabadult, és nem tudták, hogyan térhetnének vissza?

– Magától értet dik, Robin – bólogatott jóváhagyólag. – Ez megmagyarázhatja azok létét,akiket Wan a „Holt Emberek” néven emleget. Apropó, van néhány fölvételünk a velükfolytatott beszélgetésekr l is. Nyilatkozataik olykor teljesen ésszer tlenek, és persze komolyhátrányt jelent számunkra a beavatkozás lehet ségének hiánya. Viszont úgy t nik, hogyemberi lények, vagy legalábbis azok voltak valaha.– Azt akarod mondani, hogy valóban élhettek egykor?

– Magától értet dik, Robin. Legalábbis abban az értelemben, ahogy Enrico Caruso valamelyfölvétele nem más, mint egy valaha valóban élt nápolyi tenorista hangjának rögzítése. Hogyjelen pillanatban „élnek-e”, az már megközelítés kérdése. Ugyanazt a kérdést – pöff, pöff –éppenséggel velem kapcsolatban is föltehetnéd.

– Húú – gondolkodtam el egy pillanatra –, de miért annyira irracionálisak?– Tökéletlen átjátszás következtében, gondolom. De nem ez a leglényegesebb velükkapcsolatban. – Várakoztam egy darabig, míg pipáját szorcsogtatva fölkészül rá, hogyel rukkoljon az igazán fontos koncepcióval. – Eléggé valószín nek t nik, Robin, hogy azátjátszás az érintett földerít k valódi agyának valamiféle vegyi letapogatása segítségévelkészülhetett.– Úgy érted, hogy a hícsík végeztek velük, azután palackba zárták az agyukat?

58

– A legkevésbé sem, Robin. El ször is megkockáztatom a föltételezést, hogy azok az emberekinkább természetes véget értek, és nem ölték meg ket. Az ugyanis leépítené az agy vegyitárolóképességét, és így a potenciálisan elérhet információ durva csökkenéséhez vezetne. Éstermészetesen nem valami palackokba dugták ket. Esetleg bizonyos értelemben analóg vegyikörnyezetbe kerülhettek. De a f kérdés az, hogyan kerülhetett sor minderre?

Ingerülten felhördültem:– Azt akarod, Albert, hogy kikapcsoljam a programodat? Erre a következtetésre egyszervizuális megfigyelés útján könnyebben eljuthattam volna!– Magától értet dik, Robin, hogy megtehetted volna, de – kacsintott – bizonyára nem ilyenszórakoztatóan. Mindenesetre az a f kérdés: honnan lehetett a hícsíknek megfelelberendezésük az emberi agy leolvasásához? Ezt gondold végig, Robin! Nagyon kevéssévalószín , hogy a hícsík biokémiája ugyanaz, mint az embereké. Az, hogy hasonló,lehetséges. Bizonyos általános ismereteink erre utalnak. Például hogy mit ettek és mitlélegeztek be. A biokémiájuk tehát alapvet en nem tért el a miénkt l. A peptidek viszontmeglehet sen bonyolult molekulák. A legkevésbé valószín például, hogy az az összetev ,amelynek birtokában valaki gyönyör en játszhat egy Stradivarius heged n, vagy éppenlebonyolítja az anyagcseréjét, ugyanaz lenne az szervezetükben, mint a miénkben. –Elbabrált a pipája újragyújtásával, de meglátva ingerült tekintetemet, gyorsan hozzátette: –Mindennek alapján tehát arra következtetek, hogy azokat a berendezéseket nem hícsí agyakszámára tervezték.Ezzel alaposan meglepett.

– Akkor eszerint emberek részére? De miért? Hogyan? Honnan a fenéb l tudhatták?…Mikor…?

– Kérlek, Robin! Kívánságaidnak megfelel en a feleséged úgy programozott be engem, hogyszéles kör következtetéseket vonhassak le kevés tényszer adatból. Ennélfogva nem vagyokképes minden állításom megvédelmezésére. De – bólogatott elgondolkodón – ez aleghatározottabb meggy désem.

– Jézusom! – sóhajtottam. Az el bbiekhez látnivalóan nem volt semmi továbbihozzáf znivalója, ezért ejtettem a témát, és továbbléptem a következ problémához. – No ésmi van azokkal a Vénekkel? Talán azok is emberek? Mit gondolsz?Kiverte pipájából a hamut, és a dohányzacskója után nyúlt.

– Inkább azt mondanám, hogy nem – jelentette ki végül.Nem kérdeztem meg t le, milyen más eshet ség jöhetne szóba. Semmi kedvem sem voltmegtudni.Amikor Albert egy pillanatra kiürültnek látszott, szóltam Harrietnek, hogy kapcsolja be a jogiprogramomat. Nem láthattam neki nyomban a kifaggatásának, mert ebben a pillanatbanmegérkezett az ebédem, és a pincér emberi lény volt. Megkérdezte t lem, hogyan vészeltemát a rohamot, hogy elmondhassa a vele kapcsolatos saját élményeit, és ez beletelt egy kisid be. Végül azért csak visszatelepedhettem a holotank elé, nekiláttam a sült csirkefölszeletelésének, és közben a készülékhez fordultam.– Rajta, Morton! Miféle kellemetlen hírekkel szolgálhatsz?

– Ismered ezt a Bover-féle esetet? – kérdezte bocsánatkér n.– Miféle Boverr l van szó?– Trish Bover férjér l. Vagy özvegyér l. Attól függ, honnan nézzük a dolgot. Benyújtottuk adokumentumainkat, de a bírót nagyon csúnyán elkapta a láz, és… Nos, jogilag nincs igaza, de

59

mégis elutasította a keresetünket, elnapolást rendelt el egy újabb meghallgatás id pontjánakmeghatározása érdekében, miközben általános végzést hozott ellenünk.Abbahagytam a rágcsálást.

– Hát még ezt is megteheti?! – ordítottam els osztályú csirkehússal teli szájjal.– Szóval igen. Vagyis hogy… végül is megtette. Természetesen fellebbezéssel élünk, de ezegy kissé bonyolultabbá teszi a dolgot. Trish ügyvédje szót kapott és rámutatott, hogyvédence benyújtott egy expedíciós beszámolót. Fölmerül tehát annak a lehet sége, hogy aküldetése akár lezártnak is tekinthet . Érted? Ezen túlmen en…Néha úgy érzem, hogy Mortont túlságosan is emberszer re programozták. Nagyon jól érthozzá, hogyan húzhat el hosszan egy ilyen beszélgetést.– Nos, mi van ezen túlmen en, Morton?

– Szóval a legutolsó, khm, epizód után, úgy látszik, újabb bonyodalmak merültek föl. AzÁtjáró Társaság le akar állni, míg ki nem deríti, hol is tart ennek a járványdolognak aföltárásában, és erre vonatkozóan meg is szerezte a megfelel végzést. Ezek szerint sem te,sem a Tápanyaggyár Tröszt nem folytathatja jelenleg az objektum föltárását.

Fölordítottam:– A francba, Morton! Úgy érted, hogy nem vehetjük használatba, miután bevonszoltuk ide apályájáról?– Attól tartok, ennél is többr l van szó. – Morton hangja bocsánatkér volt. – A végzés szerinta beszállítását is le kell állítanod. Súlyos ítélet terhe mellett arra szólítanak föl, hogy mondj lenormális m ködésének bármiféle befolyásolásáról. Ez Bover keresete alapján történt, mivelszerinte, ha megakadályozod, hogy egy új üstökösmez re érve továbbra is tápanyagotállíthasson el , ezzel mintegy az érdekeltségét sérted meg. Nos, ezt a döntést semmissétehetjük, de addigra az Átjáró Konszern elérheti, hogy mindennem tevékenységetleállítsanak, míg k nem képesek biztosítani az ellen rzést a láz fölött.

– Te jóisten! – Letettem a villát. Teljesen elment az étvágyam. – Egyetlen jó oldala adolognak – morfondíroztam –, hogy ezt az ítéletet nem érvényesíthetik er szakkal.

– De csak azért, Robin, mert olyan hosszú id be telik a megfelel utasítás eljuttatása aHerter–Hall-csoporthoz – bólogatott Morton. – Más…

Morton ábrázata ekkor elt nt. Átlós irányban haladva kisiklott a holotankból, és Harriet jelentmeg a helyén. Rémít képet vágott. Igazán nagyszer programjaim vannak aszámítástechnikai munkám el segítéséhez! Viszont nem mindig a legjobb hírekkelszolgálnak.

– Robin! – visította Harriet. – Üzenet érkezett az arizonai Mesa General Kórházból… afeleségedr l van szó!

– Essie! Essie-r l? Talán beteg?– Ó, annál is rosszabb, Robin! Teljes szomatikus leállás. Meghalt egy autóbalesetben.Életfenntartó berendezésre kapcsolták, de… Nincs semmiféle prognózis, Robin. Egyszer ennincsenek reakciói.

Nem éltem az el jogaimmal. Nem akartam rájuk fecsérelni az id t. Egyenesen elrohantam azÁtjáró Konszern washingtoni irodájába, ahonnan a Honvédelmi Minisztériumhoz utasítottak.Azok segítségével helyet szorítottak számomra egy ment járatra, amelynek huszonöt percmúlva kellett indulnia a Bolling repül térr l. Hálásan elfogadtam a lehet séget.

60

A repül út három órát vett igénybe, s én egész id alatt fölfüggesztett létállapotban voltam.Az utasok nem rendelkeztek kommunikációs lehet séggel azon a gépen. De nem isköveteltem ket. Egyszer en idejében ott akartam lenni. Amikor anyám meghalt és magamrahagyott, nagyon fájt nekem, de akkor szegény voltam, és talán túl zavarodott, és különben ishozzászoktam a fájdalmakhoz. Amikor életem nagy szerelme, illetve az a n , aki életem nagyszerelmévé lehetett volna, miután biztonságba került… szintén elhagyott… nem ismondhatom, hogy meghalt, mert valami titokzatos asztrofizikai anomáliában t nt el,végérvényesen hozzáférhetetlenül bárki számára… az szintén fájt. De akkoriban annyifélefájdalom marcangolt állandóan! Nem szoktam még hozzá a boldogsághoz, nem nyertem mégfel le igazi tapasztalatot. Gondoljunk csak Carnot tételére a fájdalomról. Nem abszolútmércével mér, hanem a forrás és a környezet közötti összefüggések alapján, és az utóbbiid ben a környezetem oly biztonságos volt, és oly sokáig annyira kellemes, hogy ezt nemtudtam elviselni. Totális sokk vett rajtam er t.

A Mesa General Kórház mezítlábas intézmény volt, valahol a Tucson melletti sivatag szélén,mélyen beásva. Felé közeledve az ember csak a tetején lév napkollektorokat láthatta, dealattuk hatemeletnyi mélységben sorakoztak a kórtermek, laboratóriumok és sebészeti m k.Valamennyi dugig tele volt. Tucson igazi közlekedési csomópont, és az rület pontosan acsúcsforgalom idején sújtott le rá.Amikor végre elkaphattam és szóra bírhattam egy osztályos n vért, annyit tudtam meg, hogyEssie még rá van kötve a szívgépre, de bármikor lekapcsolhatják róla. Mindez csupánviszonyítás kérdése. A berendezéseket esetleg más, nagyobb eséllyel rendelkez betegeknélalkalmazhatják több reménnyel.Szégyenkezve kell bevallanom, hogy a tisztességes játék törvényeit milyen gyorsan elfújta aszél, amikor a saját feleségem élete függött azoktól a gépekt l. Behatoltam egy orvosirodájába – most egy jó ideig úgysem használhatja –, kipenderítettem onnan az íróasztalátideiglenesen használó társadalombiztosítási ügynököt, és rávetettem magamat a „drótokra”.Máris két szenátor volt a vonalban, még miel tt Harriet jelentkezhetett volna egészségügyiprogramunk adatlapjaival. Közben Essie pulzusa újra beindult. Az orvosok szerint életbenmaradásának esélyei megnövekedtek annyira, hogy megkockáztathatják még egy ideig agépek számára történ lekötését.A totális orvoslás természetesen segített. A kinti váróban lév padokon azonban szorosankuporogtak egymás mellett a kezelésre várók, és a nyakpereceik alapján néhányukrólmegállapíthattam, hogy szintén totális ellátásra jogosultak. Az egész kórházat szó szerintelárasztották a betegek.Nem juthattam be, hogy megnézzem t. Az intenzív osztály nem volt látogatható, és ez atilalom ezúttal még rám is vonatkozott. Az ajtó el tt egy tucsoni rend r posztolt. Egy kimerítnap után minden erejére szükség volt, hogy ébren maradjon, s ezért furcsa g g kifejezéseuralkodott el az arcán. Addig zongoráztam a távol lév doktor asztali komputerén, míg nemtaláltam egy, az intenzív osztályra vezet közvetlen vonalat, amelyet nyilván bekapcsolvahagytam. Azt ugyan nem láthattam, milyen állapotban van Essie, de csak tovább bámultam akijátszót. Harriet id nként belépett a vonalba, hogy tájékoztasson a legújabb fejleményekr l.A rokonszenv- és részvétnyilvánításokat természetesen figyelmen kívül hagyta. Rengeteg voltbel lük, de Essie már régen csinált nekem egy speciális Robinette Broadhead-programot aszociális id pocsékolók számára, amelynek segítségével Harriet megajándékozta ezeket ahívókat egy „köszönömöt” rebeg , bánatos mosolyú képmásommal anélkül, hogyszemélyesen adásba kapcsolt volna. Essie kit en értett az ilyesféle programok készítéséhez.

Mi ez a múlt id ? Amikor ráébredtem, hogy múlt id ben gondolok a feleségemre, akkorrohant meg igazán a kétségbeesés.

61

Egy óra múlva rám talált egy Szürke N vér, adott egy csésze levest meg valamirágcsálnivalót, majd kis id múltán negyven percet töltöttem el a férfimosdó el ttisorbaállással. Mindössze ennyi volt a Mesa General mínusz harmadik emeletén végrehajtottdiverzióm, míg egy id múltán valami kokós kinézet alak nem dugta be a fejét az ajtón,mondván: – Señor Broad’ead? Por favor. – A zsaru még mindig ott állt az ajtóban, és átizzadtStetsonjával legyezgette magát, hogy el ne aludjon, de mivel a narkós határozottan vezetett akaromnál fogva, nem állt az utunkba.

Essie egy túlnyomásos bura alatt hevert. Csak a feje tájékán volt egy áttetsz ablakocska,amelyen benézve láthattam, hogy valami cs lóg ki az orrából, és az arca bal oldalát vastagkötés takarja. A szeme csukva volt. Sáraranyszín haját valami kontyfélébe igazították. Nemvolt eszméleténél.

Mindössze két percet engedélyeztek, és ez az id nem lehetett elég semmire. Még arra sem,hogy kisilabizáljam, hogy az inkubátora kukucskálójában látható rendetlennek trongykupac vajon mit takar. Arra meg végképp kevés volt, hogy Essie fölüljön, eldumáljonvelem, s hogy szép szemeket mereszthessünk egymásra. Vagy akár csak egyetlen szemet.

A váróban a kezel orvosa hatvan másodpercet szánt rám. Alacsony, pókhasú, sötét b férfivolt, kék szín kontaktlencsével, és egy darab papírt fürkészve próbálta megállapítani, kivelbeszél éppen.– Ó, igen, Mr. Blackhead – mormolta. – Feleségét a lehet legjobb kezelésben részesítjük,kedvez en fogadja a terápiát, van rá némi esély, hogy estefelé egy rövid id re magához tér.Nem tör dtem vele, hogy helyreigazítsam a nevemet illet en, helyette kiválasztottam a hosszúlista élén álló három legfontosabb kérdést:– Nagy fájdalmai lesznek? Tulajdonképpen mi történt vele? Van bármi, amire szüksége lehet?Hangsúlyozom: bármi!A doktor fölsóhajtott, és megdörgölte a szemét. Biztosan már rettent hosszú ideje viseliazokat a lencséket.– Ami a fájdalmait illeti, ezt kézben tudjuk tartani, és már eddig is totális ellátáson van. Jóltudom, milyen fontos ember ön, Mr. Brackett. De ebben az esetben igazán semmit sem tehet.Holnap vagy holnapután meglehet, hogy majd szüksége lesz valamire. Ma semmiképpen. Ateljes bal oldala összeroncsolódott, amikor ráborult a busz. Hosszában csaknem kettéhajtotta,és ebben a helyzetben volt hat vagy hét óráig, mire valahogy kiszabadították.

Én nem vettem észre, hogy bármilyen hangot kiadtam volna, de a doktor fölfigyelt rá. Némirokonszenv sz dött át a kontaktlencséken, amint fölpillantott rám.

– Tudja, még ez volt a szerencséje. Lehet, hogy éppen ez mentette meg az életét. Azösszepréseltség olyan volt számára, mint valami szorítókötés, anélkül egész biztosan elvérzettvolna. – Lepillantott a kezében tartott cetlire. – Hmm. Szüksége lesz, lássuk csak, egy újcsíp ízületre. Két teljes bordapótlásra. Nyolc, tíz, tizenkett , tizennégy… egyszóvalkörülbelül húsz négyzethüvelyknyi új b rre. Ezenkívül jelent s szövetkárosodás érte a balveséjét. Úgy vélem, itt átültetést kell javasolnunk.

– Ha bármi lehet, amiben én…– Az égvilágon semmi, Mr. Blackett – felelte a kis orvos, összehajtogatva a céduláját. – Epillanatban semmi. Most kérem, távozzék. Ha óhajt, jöjjön vissza hat után, akkor lehetséges,hogy egy percig beszélhet is vele. De ebben a pillanatban még arra a helyre is szükségünkvan, amit most ön elfoglal.

62

Harriet id közben már elintézte, hogy Essie holmiját szállítsák a szállodából egy tet lakásba,t még arról is gondoskodott, hogy készítsenek be némi tisztálkodóeszközt és kétváltásnyi

ruházatot. Ott húzódtam meg. Semmi kedvem nem volt kijönni. Semmi örömömet nem leltemvolna a bárbeli spicces népség látványában, sem az utcákéban, teli a lázrohamot épenmegúszott emberekkel, akik nagy hévvel magyarázzák egymásnak, milyen közel csapott behozzájuk a mennyk .Magamba er ltettem némi ennivalót. Azután magamra kényszerítettem egy rövidszunyókálást. Az elalvás még csak sikerült valahogy, de nem tudtam hosszabb ideig aludni.Vettem egy hosszú, forró pezsg fürd t, egy kis kellemes háttérzenével f szerezve. Maga ahotel egész kiválónak bizonyult. De amikor Sztravinszkijról Carl Orff zenéjére váltottak át, aza buja, érzéki, catullusi poézis az emlékezetembe idézte, mikor hancúroztam utoljára az énérzéki, buja és e pillanatban a szó szoros értelmében alaposan megtört feleségemmel.– Kikapcsolni! – vetettem oda, és a mindig szolgálatkész Harriet egy taktus kell s közepénmegszakította a muzsikát.– Óhajtod, Robin, hogy bejátsszam az üzeneteket? – kérdezte ugyanabból a hangszóróból.

Alapos gondossággal megtörülköztem, és csak utána válaszoltam:– Egy perc múlva éppenséggel megnézhetem ket. – Szárazon, megfésülködve, frissen váltottruhában telepedtem le a lakás kommunikációs rendszerének konzolja elé. Annyira azért nemvoltak jók, hogy teljes érték hologramot biztosítsanak, de Harriet így is elég ismer sneklátszott, amint figyelmesen felém fordult a kétdimenziós, lapos képerny l. TájékoztatottEssie állapotáról. Állandóan figyelemmel követte a kezelését, és minden rendben, ha nem is alegtökéletesebb módon zajlott körülötte. Mindenesetre nem rosszul. Essie eleven, hús-vérkezel orvosa jelent meg a képen, miközben Harriet bejátszotta a t le származó fölvételt. Alényege annyi volt, hogy „ne izgulj, Robin”! Vagy pontosabban: „Ne izgulj annyira,amennyire úgy érzed, hogy izgulnod kellene!”

Harriet ezenkívül egész kupacnyi üzleti információt és üzenetet zúdított elém. Jóváhagytammég egy félmilliós összeg költségvetést a tápanyagbányában zajló t zoltási munkálatokra,utasítottam Mortont, hogy szervezze meg a találkozó id pontját brazíliai ügynökünk és azÁtjáró Konszern emberei között, megmondtam a brókeremnek, mit adjon el a még pontosanföl nem mért lázveszteségek kompenzálásához szükséges extra likviditás biztosítására.Azután kerítettem sort a legérdekesebb programokra, a legvégén Albert legutolsóösszefoglalójára a tápanyaggyárral kapcsolatban. Tudniuk kell, hogy mindezt a lehetlegtisztábban és leghatékonyabban hajtottam végre. Örömmel vettem a tényt, hogy Essieesélyei az életben maradásra percr l percre er södnek, így nem kellett külön energiátfordítanom a szomorkodásra. Nem engedtem meg magamnak, hogy pontosan fölfogjam,mennyi és mekkora hús- és csontdarabokat szakítottak ki kedvesem szerelemre termetttestéb l, és a maga módján ez is komoly megtakarítást jelentett számomra, amit nem kellettily módon érzelmeimre fordítanom.Volt egy id szak, amikor számos hosszú évet töltöttem meglehet s nélkülözésben, samelynek során egész csomó olyan mozzanatot derítettem föl a fejemben, amelyek jelenlétecsöppet sem volt kívánatos számomra. Eddig rendben is van. De ha az ember egyszer kiszedionnan és alaposan megvizsgálja ket, akkor… ugyan eléggé kellemetlen a dolog, de végrekint vannak, és nem mérgezik továbbra is az ember szervezetét odabent a mélyben. Jó öregpszichiátriai programom, Sigfrid von Ideg azt mondta, hogy ez olyasmi, mint a belekmozgása.Ez igaz is volt a maga módján, de az egyik legkellemetlenebb sajátossága éppen az voltSigfridnek, hogy túlságosan sokszor derült ki, milyen dühít en igaza van. Azt viszont márnem mondta ki, hogy az ember sohasem állíthatja le a belei mozgását. Egyre újabb adag

63

excrementumok s södtek össze bennem, és nyilvánvaló, ugyebár, hogy bármennyiretisztában van is az ember a lényeggel, e termékét sohasem kedvelheti meg igazán.Kikapcsoltam Harriet programját, csak ügyeleti részét hagytam élve, minden rendkívülieshet ségre készen. Egy darabig piezovíziós vígjátékok nézésével vigasztaltam magam.Kevertem magamnak egy italt a lakosztály igazán tisztességes készletéb l. Aztán még egyet.De nem figyeltem oda a PV-re, és nem élveztem igazán az italt. Valójában azzalfoglalkoztam, hogy valahogy megküzdjek a fejemb l el zúduló szellemi fekália újabbáradatával. Drága és szeretett feleségem apróra törve fekszik az intenzív osztályon, én pedigitt valaki mással foglalkozom!

El is zavartam a képerny l a táncoslányokat, és el hívtam Albert Einsteint. Lobogó hófehérhajkoronával és kezében jó öreg pipájával szökkent elém.

– Mit tehetek érted, Robin? – udvariaskodott.– Kérlek, mesélj valamit a fekete lyukakról – szólítottam föl.

– Természetesen, Robin. De err l már annyi mindent összedumáltunk, emlékszel…– Cseszd meg, Albert! Csak rajta, ne beszélj mellé! Hanem ha lehet, a magas matematikanélkül, magyarázd el a dolgot olyan egyszer en, ahogy csak tudod. – Egyszer a közeljöv benát kell íratnom Essie-vel Albert programját, hogy ne legyen olyan ideoszinkretikus.

– Magától értet dik, Robin! – Kedélyesen túltéve magát az én kedélyállapotomon, rámvigyorgott, majd összevonta bozontos szemöldökét. – Üh-hüm – jelentette ki. – Ah-ha. No jólvan, lássuk csak!– Ez a kérdés ilyen komoly gondot okoz neked? – néztem rá inkább meglepetten, mintgúnyosan.– Természetesen csöppet sem, Robin. Csak azon gondolkodtam el egy kicsit, mennyiremenjek vissza. Nos, jól van, kezdjük talán a fénnyel: Jól tudod, hogy a fény fotonoknaknevezett részecskékb l áll össze. Tömege van, és nyomást fejt ki…

– Azért ennyire talán mégse, kérlek, Albert!– Rendben van. De a fekete lyuk keletkezése valahol a fény nyomásának hiányával kezd dik.Vegyünk például egy nagy csillagot, mondjuk egy kék O osztályút. Tízszer akkora tömeg t,mint a Nap. Nukleáris f anyagát oly sebesen égeti föl, hogy alig egymilliárd évig él. Ami azösszeomlástól visszatartja, az a radiációs nyomás, nevezzük inkább „fénynyomásnak”, amelya belsejében végbemen hidrogén-hélium magfúziós reakcióból származik. De egyszer csakelfogy a hidrogénkészlete. A nyomás megsz nik. A csillag összeroppan. És ez iszonyúgyorsan megy végbe, Robin. Meglehet, alig néhány óra alatt. És a csillag, amelynek átmér jenemrég több millió kilométer volt, most hirtelen harminc kilométeres átmér vé zsugorodik.Eddig világos a dolog, Robin?

– Azt hiszem, igen. Gyerünk tovább!– Helyes – mormolta, meggyújtotta a pipáját, és pöffentett egyet-kett t. Nem gy zökcsodálkozni rajta, mennyire élvezi ezt a szertartást. – Szóval ez az egyik módja a feketelyukak keletkezésének. Úgy is mondhatnánk, a klasszikus módja. Ezt tartsd emlékezetben, ésmost menjünk egy lépéssel tovább. A szökési sebesség.– Tisztában vagyok vele, mi a szökési sebesség!

– Magától értet dik, Robin – bólogatott –, egy olyan jó öreg Átjáró-földerít , mint te! Nos.Amikor ott voltál, az Átjárónál, képzeld el, hogy földobtál volna egy k darabot. Lehetséges,hogy visszatért volna, hiszen még egy aszteroidának is van némi tömegvonzása. Deamennyiben elég nagy sebességgel hajítottad el, mondjuk, óránként negyven-ötven

64

kilométeressel, akkor nem jön vissza. Akkor eléri a szökési sebességet, és szépen elrepülörökre. A Holdon már jóval nagyobb, mondjuk, másodpercenként két-három kilométeressebességgel kellene elhajítanod. A Földön még ennél is nagyobbal: másodpercenként többmint tizenegy kilométerrel. No mármost – d lt el re, hogy pipájából kiverje a hamut, és ismétrágyújtson – ha egy – kopp-kopp – olyan objektum felszínén vagy, amelynek igen-igen nagy afelszíni gravitációja, a helyzet még sokkal nehezebbé válik. Tegyük föl, hogy akkoragravitációról van szó, amely már rettenetesen nagy szökési sebességet követel, úgyháromszáztízezer kilométert másodpercenként. Egy követ sehogy sem tudsz ilyen sebességgelelhajítani. S t még a fény sem terjed ilyen gyorsan! Szóval még a fény sem – pöff-pöff –képes onnan megszökni, mivel ahhoz a másodpercenkénti háromszázezer kilométeressebessége túlságosan kevés. Az pedig világos, hogy ahonnan a fény nem szökhet meg, onnansemmi sem szökhet meg! Ez Einstein tétele. Elnézést kérek az ízetlenkedésért. – Ezzelhamiskásan rám kacsintott füstölg pipája fölött. – Íme, itt van el tted a fekete lyuk. S azértfekete, mert egyáltalán nem sugározhat ki semmit.– No és mi a helyzet a hícsí hajókkal? – vetettem föl. – Azok gyorsabbak a fénysebességnél!

Albert ingerülten elfintorodott.– Most megfogtál, Robin, viszont azt nem tudjuk, hogyan mehetnek sebesebben! Lehetséges,hogy egy hícsí kimászhatna egy fekete lyukból, ki tudhatja? De arról semmiféle megbízhatóismeretünk nincs, hogy akár egy is valaha ezt megtette volna.

Egy jó percig emésztettem a hallottakat.– Eegen – mormoltam végül.

– Pontosan, igen, Robin – hagyta jóvá. – A fénysebességnél gyorsabb haladás problémája és afekete lyukból való távozás kérdése lényegét tekintve egy és ugyanaz. – Itt elhallgatott.Hosszasan. Majd bocsánatkér n: – Azt hiszem, jelen pillanatban körülbelül ez minden, amitaz adott témával kapcsolatban elmondhatunk.

Fölkeltem, rátöltöttem az italomra. Hagytam, hadd üljön ott magában, türelmesen pöfékelve apipájából. Néha nehezen jut el az ember tudatáig, hogy tulajdonképpen nincs is ott semmi,csak párhuzamosított fénysugarak néhány tonnányi fémszerkezet segítségével egybetartott,formába rendezett interferenciája.

– Albert! – szólítottam meg végül. – Árulj el nekem valamit. Úgy tartják, hogy ti, komputerekvillámgyorsak vagytok. Miért van az, hogy néha olyan nehezen nyögsz ki valamilyen választ?Csupán a drámai hatás kedvéért?– Nos, Bob, el fordul, hogy err l van szó – mondta egy pillanat múltán –, mint például most.De nem vagyok biztos benne, hogy tudod-e, milyen nehézségeket okoz nekem, ha„társalognom” kell. Ha mondjuk a fekete lyukakról követelsz valamilyen információt, semmigondot nem jelent el teremtenem. Másodpercenként hatmillió bitnyi sebességgel, ha ígyjobban tetszik. De mindezt olyan formába önteni, hogy meg is értsd, ezen túlmen en pedigmég nyelvileg is megfogalmazni, ez sokkal többe kerül, mint az adatbank megszondázása.Mindenekel tt meg kell keresnem a megfelel szavakat az irodalomból és mindenfélehangfelvételekr l. Olyan analógiákat és metaforákat kell kovácsolnom, amelyek megfelelneka te tudatodban lév képzeteknek. Olyan pontos képeket kell alkotnom, amelyeket a teelképzelésed követel meg az én viselkedésemmel kapcsolatban úgy, hogy közben az adottbeszélgetés hangulati tényez it se hagyjam figyelmen kívül. Ennemolyan-könny dolog ám,Robin!

– Albert, te sokkal okosabb vagy, mint amilyennek látszol – dörmögtem.Kiverte pipájából a hamut, és fölpillantott rám torzonborz sz szemöldöke alól.

65

– Megbocsátasz, Bob, ha azt mondom: te is?

– Pompás öreg gépezet vagy, Albert – biztattam a folytatásra. Kinyújtóztam a vízmatracoshever n, és félálomba merültem, kezemben a poharammal. Legalább egy id re elterelte afigyelmemet Essie sorsáról, de ugyanakkor egy gyötr kérdés marcangolta a tudatomat.Valahol, valaha már mondtam ugyanezt egy másik programnak, de sehogy sem jutotteszembe, hol és mikor.Harriet ébresztett föl azzal, hogy személyes hívás érkezett az orvosunktól; nem a programtól,hanem a valódi, eleven dr. Med. Wilma Liedermantól, aki eljött néha, hogy megnézze,tisztességesen m ködnek-e a berendezéseink.

– Úgy t nik, Robin – mondta –, hogy Essie túl van az életveszélyen.– Ez csodálatos! – kiáltottam, közben arra gondolva, hogy jobb lenne az ilyen szavakatakkorra tartogatnom, amikor valóban megfelel en érzek, mivel ebben az esetben nem fejeztékki valóságos lelkiállapotomat. A programunk azóta nyilvánosan megérkezett a Mesa GeneralKórházba. Wilma legalább annyit tudott Essie állapotáról, mint a kis fekete emberke, akivelbeszéltem, és persze már régen betáplálta az összes szükséges adatot a Mesa Generalkomputerének memóriájába. Azt is fölajánlotta, hogy személyesen iderepül, ha úgy kívánjuk.Azt válaszoltam neki, hogy az orvos, nem én, mire közölte, hogy szól a tucsoniévfolyamtársának, hogy nézzen Essie után helyette.– De ma este semmiképpen se látogassa meg, Robin – tanácsolta. – Beszéljen vele telefonon,ha mindenáron akar, föltételezem, hogy így van, de ne fárassza ki. Holnapra, legalábbisgondolom, már sokkal jobban lesz.

Így azután fölhívtam Essie-t, és három percig elbeszélgettem vele. Kábult volt még, de tudta,mi történik körülötte. Azután úgy döntöttem, hogy folytatom az alvást, és már szenderegvejutott eszembe, hogy Albert Bobnak szólított.Volt egy programom, amelyikkel hasonlóan baráti viszonyba kerültem valamikor régen. Az ishol Robinnak, hol Bobnak szólított, s t az is el fordult, hogy egyenesen Bobbynak! Már jóideje elmúlt, hogy nem fordultam ahhoz a programhoz, mivel nem éreztem szükségét, de az islehet, hogy hamarosan megint szükségem lesz rá.A totális kezelés… egyszóval: totális kezelés. Egyszerre minden. Ha egyáltalán van rá mód,hogy az ember egészséges maradjon, vagy egyszer en meg rizze az életét, hát ez annak azeszköze. Persze akadnak azért más eszközök is. A totális kezelés több százezer dollárba kerülévente. Nem sokan engedhetik meg maguknak. Még a legfejlettebb országokban is jó, ha anépesség egy százalékának egytized része alatt. Viszont fölbecsülhetetlen az értéke. Másnap,közvetlenül ebéd után például visszaszerezte nekem Essie-t.Wilma azt mondta, hogy minden rendben van, és hasonlóképpen nyilatkozott mindenki másis. Tucson is egész tisztességesen helyre rázódott, hogy így legyen. Túljutott a lázrohamel idézte szükségállapoton. A szervezetek szokásos menetrendjüknek megfelel en m ködtek,ami azt jelenti, hogy képesek voltak megadni azt, amiért az emberek megfizettek. Délbentehát megjelent egy teljes mozgó ambulancia, ágyastul, m szívvel és vastüd vel, m vesévelés a szükséges perifériákkal együtt. Tizenkett harminckor csapatnyi ápolón vér csörtetett bea hallon át, negyed háromkor pedig magam mentem föl a teherliften, vagy hat köbmétermindenféle szerkenty társaságában, amelynek közepén ott lapult az én szívem, vagyis afeleségem.Egyebek mellett a totális kezelés biztosította a szükséges fájdalomcsillapítókat, vegetatívszabályozókat, sejtfalbontókat, amelyek el segítették a regenerálódást; ésfolyamatmérsékl ket, amelyek megakadályozták, hogy az el bbiek szétzúzzák Essie sejtjeit,négyszáz kilogrammnyi vezetékhálózat az ágy alá szerelve, hogy megbirkózzon Essie minden

66

termékével, el is segítve annak el állítását, ha magától nem ment volna. Csupán a mozgóambulanciából a nagy hálószobába való áthelyezése jó másfél órát vett igénybe, miközbenWilma említett évfolyamtársa vezényelte az asszisztensek és segédcsapatok hadm veleteit.Engem kizavartak, mikor ez a tevékenység zajlott, hát lementem az el csarnokba, ésfölhajtottam vagy két bögre kávét, figyelve, hogyan surrannak föl és alá a bels falfelülethezsimulva a könnycsepp alakú felvonófülkék. Amikor úgy éreztem, hogy már visszamehetek, azel szobánkban a kórházi orvossal futottam össze. Úgy látszott, valahogy kiszoríthatottmagának pár percnyi alvást, és a kontaktlencsék helyett kaméleon szemüveget viselt.– Nehogy kifárassza! – kötötte a lelkemre.

– Magam fáradok bele, hogy mindig ezt hallom!Elfintorodott és meghívatta magát, hogy fogyasszunk el együtt még egy csésze kávét.Kiderült, hogy egész rendes fickó, és mellesleg a legjobb alacsony kosárlabdázó középcsatár,aki valaha megfordult a Tempe egyetemen, vagy legalábbis az volt diákkorában. Van valamiszámomra rokonszenves egy olyan, százhatvan centis emberben, akit bevesznek akosárlabdacsapatba, egyszóval barátokként váltunk el egymástól. Az egész z rzavarban ezvolt a legmegnyugtatóbb mozzanat. Biztosan nem engedett volna meg magának ennyi lazítástsem, ha nem meggy dése, hogy Essie megbirkózik a helyzettel.

Akkor még sejtelmem sem volt róla, mi mindennel kell majd még megbirkózniaszegénykémnek.

Még most is a túlnyomásos buborék alatt feküdt, és ez megmentett attól, hogy látnom kelljen,mennyire lerobbant állapotban is van. A nappalos n vér visszavonult a pihen szobába, miutánnyomatékosan megkért, hogy ne fárasszam ki a beteget, s akkor végre beszélgethettünk egykeveset. Valójában nem is igen beszéltünk egymással. S. Ya. nem az a szószátyárfajta. Csakannyit kérdezett, mi újság a tápanyaggyár körül, s amint harminc másodpercbenösszefoglaltam neki a helyzetet, arra volt kíváncsi, mi lett a lázroham következménye. Mivelegymondatos kérdéseire rendre négy-ötezer szavas válaszokat adtam, rájöttem, hogy a beszédaz igazán kimerít , és egyáltalán nem én fogom elfárasztani t.

Az volt a legfontosabb, hogy tudott beszélni, méghozzá összefügg en, és nem is látszottkülönösebben elken döttnek. Így azután hamarosan visszaballagtam a konzolomhoz, ésmunkához láttam.A szokásos beszámolóhegyen kellett átrágnom magamat, és meg kellett hoznom a szükségesdöntéseket. Ezzel végezvén meghallgattam Albert legutóbbi híreinek egy részét atápanyaggyárról, és akkor rádöbbentem, hogy ideje nekem is nyugovóra térnem egy kicsit.

Jó darabig csak hevertem az ágyon. Nem voltam nyugtalan. Nem voltam kimerült sem. Csakhagytam, hogy a fölgyülemlett feszültség lassan elillanjon bel lem. Hallottam, amint azéjszakás n vér tesz-vesz a pihen szobában. A másik oldalról, Essie szobájából áthallatszott agépezetek ritmikus sziszegése, sóhajtozása és kattogása, amint próbálták életben tartani afeleségemet. A világ dolgai közben elsuhantak fölöttem. Nem sokat foglalkoztam velük. Mégaz sem jutott el igazán a tudatomig, hogy Essie negyvennyolc órával ezel tt gyakorlatilaghalott volt. Kaput. Kipurcant. Nem létezett. Ha nem áll rendelkezésemre a totális kezeléslehet sége és egy nagy adag szerencse, most éppen alighanem azzal kellene foglalkoznom,hogy a temetésére kiválasszam a legmegfelel bb öltözéket.Odabent a fejemben, agysejtjeim egy parányi csoportja pedig úgy fogta föl a dolgokat és úgygondolkodott: „tudod, meglehet, hogy éppenséggel tisztább is lehetne a helyzet, ha nemhozták volna vissza t az életbe.”Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy valóban szerettem Essie-t, nagyon is szerettem,kizárólag jót akartam neki, és megrendít sokkban volt részem, amikor tudomást szereztem a

67

szerencsétlenségér l. Agyamnak az a kis darabkája csak a maga nevében beszélt.Valahányszor fölmerült a kérdés, a túlnyomó többség Essie iránti ragaszkodásom mellettfoglalt állást, bármely szemszögb l nézzük is a dolgokat, és akárhogy bukkan is el aprobléma.Abban ugyan sohasem voltam teljesen biztos, mi is a „szerelem” szó igazi jelentése.Különösen, ha a magam érzelmeir l volt szó. Közvetlenül elalvás el tt eszembe villant, hogytalán föl kellene hívnom Albertet, és megkérdeznem t le. De nem tettem meg. Albert nemvolt erre alkalmas program, és nekem semmi kedvem nem volt rá, hogy a megfelel hözforduljak.

A jelentések rendre érkeztek egymás után. Követtem a tápanyaggyár lassan föltárulkozótörténetét, és egyre inkább eleven anakronizmusnak éreztem magam. Pár évszázaddal ezel ttaz angol és spanyol világutazók általában egy-két hónapi járóföldre haladtak az ismert világhatárai el tt. Nem volt sem telefonjuk, sem m holdjuk. Az utasításokat vitorlás hajókonküldték utánuk, a válaszaik jöttek, amikor jöttek. Jó lett volna, ha én is bírom ahozzáértésüket. A bennünket a Herter–Hall-csapattól elválasztó ötvennapos hírközlési ciklusegész örökkévalóságnak t nt. Mondjuk én itt vagyok Ghentben, k meg ott valahol, AndyJackson pedig a brit gyorsfutárokból szorítja ki a szuszt, hetekkel a háború befejezése után,New Orleans mellett. Természetesen azonnal utasításokat röpítettem utánuk, mit és hogyancsináljanak. Milyen kérdéseket tegyenek föl annak a Wan kölyöknek. Milyen er feszítésekkelpróbálják a tápanyaggyárat letéríteni a pályájáról stb. k viszont, ötezer csillagászatiegységnyire innen azt tették, ami éppen eszükbe jutott, s mikorra az utasításaim odaértekhozzájuk, már minden kérdés elveszítette igazi értelmét.Ahogy Essie állapota javult, úgy billent helyre az én lelkem is. A szíve már magától vert. Atüdeje tisztességesen ellátta leveg vel. A túlnyomásos burkot levették róla, s így mármegérinthettem, megcsókolhattam az arcát, és láthattam, hogy érdekli, mi történik körülötte.Közben is érdekelte. Amikor sajnálkoztam fölötte, hogy nem vehetett részt a konferenciáján,fölsomolygott rám.

– Szalagon megvan az egész, Robin. Már le is játszottam, mikor dolgoztál.– De nem tarthattad meg a saját el adásodat…

– Azt hiszed? Miért ne tehettem volna? Amikor megcsináltam a te „Robinette Broadhead”-programodat, tudod, magamnak is készítettem egyet. Az egész konferenciát holografikusmódszerrel bonyolították le, és S. Ya. Lavorovna-Broadhead képmása is teljes értékbeszámolót tartott. Méghozzá meglehet s sikerrel. Még a föltett kérdésekre is válaszolt –büszkélkedett Essie –, a te Albert-programod bevonásával.Oké, mindig is tudtam, hogy a feleségem leny göz személyiség. A baj csak az, hogy ezt el isvártam t le, de a kórházi orvosa egészen lelombozott, amikor szót váltottam vele. Útközbenkaptam el a lakosztály és a Mesa General között, és megkérdeztem t le, hazavihetem-e Essie-t. Bizonytalan tekintetet vetett rám kék szín kontaktlencséin keresztül.– Igen, lehetséges – jelentette ki. – De egyáltalán nem vagyok benne biztos, Mr. Broadhead,hogy tisztában van vele, milyen súlyosak a sérülései. Jelen pillanatban annyi az egészeredmény, hogy mozgósítja a meglév er tartalékait. És istenemre, szüksége is lesz rájuk!

– Rendben van, ezzel tisztában vagyok, doktor. Szükség lesz még egy komoly m tétre…– Nem. Nem csupán egyre, Mr. Broadhead. Tartok t le, hogy a feleségének a következ párhónap jó részét m tétek és lábadozási id szakok között kell eltöltenie. Nem óhajtanám abbana hitben ringatni önt, hogy az eredmények eleve pozitívnak tekinthet k. – Hanghordozásakioktató volt. – Minden egyes procedúrának megvan a maga kockázata, pedig kézzel-lábbal

68

tiltakozik némely beavatkozás ellen. Próbálja megnyugtatni, Mr. Broadhead. Jelent skardiális sokkot követ en reanimáltuk t. De azt nem garantálhatom, hogy ezt mindenalkalommal megtehetjük.

Így azután enyhén szólva földúlt lelkiállapotban mentem be Essie-hez, hogy eleget tegyek amegnyugtatására vonatkozó fölszólításnak.

A n vér az ágya mellett állt, és mindketten Essie szalagjait nézték a számítógépeskonferenciáról az el ttük lév lapos képerny n. Mivel Essie monitorját rákapcsoltattam az énszobámban lév holografikus interaktív készülékre, az egyik sarokban ott villogott egy nekemszóló figyelmeztet jelzés. Bizonyára Harrietnek volt valami fontos mondanivalójaszámomra. Ez persze várhatott egy kicsit. Amikor viszont a fénypont vibrálni és fényesednikezdett, majd pirosra váltott, megértettem, hogy valóban fontos dologról van szó, de ebben apillanatban Essie volt számomra a legfontosabb.– Most egy id re magunkra hagyhat bennünket, Alma – szólalt meg a feleségem.

A n vér rám nézett, és „miért is ne?” arckifejezéssel megvonta a vállát, ezért közelebbhúztam az ágy mellett álló széket, és kinyúltam Essie keze után.

– Igazán nagyszer , hogy ismét megérinthetlek – mormoltam.Essie rekedtes, mélyr l jöv kuncogással válaszolt. Még ez a hang is örömet szerzett.

– Pár hét múlva már többet is megérinthetsz – mondta. – De most sem tilt semmilyen szabályegy csókot.

Természetesen nyomban megcsókoltam, méghozzá nyilván elég er sen ahhoz, hogy a kintimesegépen megjelenjen valami jelzés, mivel a nappalos n vér bedugta a fejét az ajtón, hogymegnézze, mi történik idebent. Mellette szól, hogy nem avatkozott közbe. Magunktól isabbahagytuk. Essie fölemelte a jobb kezét – a balja még mindig vastag gipszkötésben volt,ami isten tudja, mit rejtegetett magában –, és csatakos, sötétsz ke haját félresöpörte a szemeel l.

– Pompás! – sóhajtotta. – Meg akarod tudni, mi lehet Harriet mondanivalója?– Nem különösebben.

– Nem igaz – szögezte le. – Biztosan beszéltél Ben doktorral, és fölszólított rá, hogy légykíméletes velem. De te mindig is az voltál, Robin, csak éppen nem mindenki vette észre. –Rám mosolygott, azután a fejét a képerny felé fordította. – Harriet! – szólalt meg. – Robin ittvan!

Mindeddig nem tudtam róla, hogy a titkárn m programja éppúgy engedelmeskedik afeleségem utasításainak, mint az enyémnek. No persze azt sem, hogy a tudományosprogramomat is bármikor igénybe veheti. Különösképpen a tudomásom nélkül. AmikorHarriet kedves, ám aggódó arca betöltötte a képerny t, így szóltam hozzá:

– Ha üzleti ügyr l van szó, majd kés bb foglalkozom vele…, ha csak nem kivételesen sürg sa dolog!

– Ó, nem, semmi ilyesmir l nincs szó – csipogta Harriet. – De Albert mindenáron beszélnióhajt önnel. Valami kedvez híreket kapott a tápanyaggyár fel l.

– Majd a másik szobában fogadom – mondtam, de Essie a karomra tette szabad kezét.– Nem, Robin. Inkább itt. Engem is érdekel a dolog!

Utasítottam tehát Harrietet, hogy kapcsolja be, miután azonnal megszólalt Albert hangja. Deaz arca nem t nt föl.

69

– Ezt nézd meg! – mondta Albert, és a képmez t betöltötte egy amerikai gótikus stílusbankészült családi felvétel. Egy férfi és egy n , helyesebben egy hímnem és egy n nem emberilény állt egymás mellett. Volt arcuk, kezük és lábuk, s t a n nem nek mellei is voltak.Mindkett nek s , bozontos szakálla és copfokba font, hosszú haja volt, testükre csavart,száriféle öltözéket viseltek, amelynek szürkéssárga szövetén élénk színfoltok csillogtak.

Elakadt a lélegzetem. A kép teljesen váratlanul ért.A monitor alsó sarkában megjelent Albert.

– Ezek nem valóságosak, Robin – mondta. – Csupán a fedélzeti számítógép által Wanelbeszélése alapján összeállított fantomképek. Viszont a fiú véleménye szerint egészen jólmegfelelnek a valóságnak.Nagyot nyeltem, és Essie felé fordultam. Vissza kellett fognom a lélegzetemet, hogyegyáltalán hang jöhessen ki a torkomon.– Ezek… szóval valahogy így néznek ki a hícsík?

Albert elfintorodott, és elmélyülten rágcsálta pipája szárát. A képerny n lév alakok lassanelfordultak, mintha valami népi táncot lejtenének, így minden oldalról láthattuk ket.

– Fölmerülnek bizonyos kételyek, Robin. Itt van például a hícsík ülepének nevezetes kérdése.Rendelkezünk egynémely hícsí bútordarabbal, például a hajóik irányítópultja el ttiül alkalmatosságokkal. Ezek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a hícsík fenekeegészen másmilyen, mint az embereké, mivel az ülésekben helye van valami terjedelmes,lecsüng szerkezetnek. Lehet, hogy olyasféleképpen osztott a testük, mint a darazsaké, és ez arész csíp tájékról csüng le a lábuk közé. A számítógépes ábra viszont még csak nem is utalsemmi ilyesmire. De… a f zfánfütyül jét, Robin!– Ha elegend id t kapsz rá, biztosan meg tudod magyarázni az egészet – jegyeztem meg.

– Magától értet dik, Robin, de fölmerül annak a logikai törvénynek a problémája, amelyet teis bizonyára jól ismersz. Bizonyíték híján legcélszer bb a lehet legegyszer bb teóriakiválasztása. Mindeddig csupán kétféle intelligens lényr l tudunk a világmindenségben. Ezekaz alakok aligha tartozhatnak a mi fajtánkhoz, a koponyaformájuk és különösen az állkapcsukalakja teljesen eltér . Háromszöglet homlokereszük van, ami sokkal inkább a majmokhoz,mintsem az emberekhez teszi hasonlatossá ket, és a fogaik is teljességgel rendellenesek.Ennél fogva elképzelhet , hogy a másik faj képvisel i.– Eléggé félelmetesek – jegyezte meg Essie. És valóban az volt a jelenség. Különösen nekem,hiszen bárki rám háríthatja a felel sséget. Én adtam ki az utasítást, hogy a Herter–Hall-csapatkeljen útra, nézzen jól körül, és amennyiben a hícsík nyomára bukkannának közben…

Nem készültem föl arra, hogy megválaszoljam, vajon mit jelenthet mindez.– És mi van a Holt Emberekkel? Megtudtál róluk bármi újat?

– Magától értet dik, Robin – válaszolta, s n bólogatva behavazott fejével. – Ide süss!A kép elhomályosult, és a monitoron megjelent a következ szöveg:

EXPEDÍCIÓS BESZÁMOLÓ

Hajó száma: 5–2; küldetés száma: 08D31. Legénység: A. Meacham, D. Filgren, H. Meacham.

A küldetés célja tudományos kísérlet; a személyzet száma elegend a berendezések ésszámítógépes rendszerek kezeléséhez. Maximálisan várható életben maradási id : 800 nap. Ahajó az 1200. napig nem jelentkezett. Föltehet en elpusztult.– A kit zött díjuk mindössze ötvenezer dollár volt, nem túl sok, de k voltak az egyik legelsexpedíció az Átjárótól. – Albert rám pillantott a szöveg fölött. – A H. Meacham néven

70

szerepl valószín leg az a Holt Ember, akit Wan Henrietta néven emleget. Afféle D. K. M.asztrofizikus volt, érted, Robin: Diplomán Kívül Minden. Elzúgott a diplomamunkájával.Amikor meg akarta védeni, azzal utasították el, hogy inkább pszichológiai, mintsem fizikaitémájú. Erre fogta magát, és elszeg dött az Átjáróhoz. A pilóta keresztneve Doris volt, amibeleillik a képbe, a harmadik személy pedig Henrietta férje, Arnold.

– Ezek szerint egyiküket sikerült azonosítanod. És k legalább tényleg valódiak voltak?– Magától értet dik, Robin, legalábbis nulla kilencvenkilences valószín séggel. Ezek a HoltEmberek néha teljesen ésszer tlenek – panaszkodott Albert, ismét teljesen betöltve aképerny t. – Persze nem volt rá módunk, hogy közvetlenül kikérdezzük ket. Az ottanifedélzeti komputer nem felel meg igazán erre a feladatra. Viszont az expedíció a nevekazonosíthatóságán túl is azonosíthatónak t nik.

Asztrofizikai kutatások képezték a célját, és Henrietta szövege is visszatér utalásokattartalmaz különféle asztrofizikai témákra. Úgy értem, ha kihámozzuk ket szexuálislamentálásai közül – kacsintott rám Albert, pipaszárával vakargatva az arcát. – Például:„Sagittarius A Nyugat”… egy rádióforrás a galaxis közepe táján. „NGC 1199”… egyhatalmas, elliptikus galaxis, egy nagyobb csillagváros része. „A gömbalakzatok átlagossugársebessége”… a mi galaxisunkban ez körülbelül 50 kilométer másodpercenként. „Magasspektrumú vörös OSO színváltozások”…– Nem szükséges valamennyit fölsorolnod – szóltam közbe ingerülten. – Azt tudod, hogymindez mit jelenthet? Úgy értem, mit mondanál róluk, miután részletesen megvizsgáltad

ket?

Szünet. Szerencsére ezúttal nem hosszú. Nem a témával kapcsolatos szakirodalmat fürkészteAlbert, azt már korábban megtette.

– Kozmológia – jelentette ki. – Közelebbr l, azt hiszem, a klasszikus Hoyle–Öpik–Gamow-kontroverzióról kellene beszélnem. Vagyis arról, hogy az univerzum vajon zárt, nyitott vagyciklikus természet -e. Állandónak tekinthet -e az állapota, vagy nagy bummal kezd dött aléte?

Ismét elhallgatott, de ezúttal nekem adott némi gondolkodási id t. Ki is használtam, de nemvalami fényes eredménnyel.

– Nekem nem valami ízletes falatnak t nik az egész – morfondíroztam hangosan.– Lehet, hogy nem is az, Robin. Ámbár bizonyos értelemben jól kapcsolódik a feketelyukakkal kapcsolatos kérdéseidhez.Ó, a fene enné meg azt az örökké számítgató szívedet! – gondoltam magamban, de nemmondtam ki. Olyan ártatlan képet vágott, mint egy ma született bárány, csak pöfékelt ódonpipájából, nyugodtan és komoly arckifejezéssel.

– Jelen pillanatban ennyi elegend – utasítottam t, és még jó darabig bámultam a kiüresedettmonitort, miután elt nt, gondolva rá, hogy Essie esetleg megkérdezi, mi végre érdekl dtem afekete lyukak iránt.De nem tette. Csak feküdt ott hanyatt, a mennyezeten csillogó tükrökre nézve. Kis id múltánmegszólalt:– Robin drágám, tudod-e, mit szeretnék?

– Mit, kedvesem? – kérdeztem szolgálatkészen.– Azt szeretném, ha tudnék vakarózni!Csak annyit tudtam kinyögni válaszul:

71

– Ó! – Teljesen leeresztettem… nem is, úgy éreztem, mint akit hasba rúgtak. Készen álltam avédekezésre, nyájas tör déssel telve természetesen, mármint Essie pillanatnyi állapota miatt.És tessék, nincs rá semmi szükség! Megfogtam a kezét.

– Aggódtam miattad – mondtam.– Én is magam miatt – felelte gyakorlatiasan. – Hanem mondd csak, Robin, igaz, hogy a lázvalamiféle hícsí tudatsugárzásból ered?– Valami ilyesmir l lehet szó, azt hiszem. Albert szerint elektromagnetikus a dolog. Ezminden, amit tudok róla. – Végigsimítottam a keze fején kidudorodó ereket, miremegremegett, de csak a nyakán fölül.

– Aggasztanak engem ezek a hícsík, Robin – mormolta.– Milyen finom vagy. S t visszafogott. Én magam úgy félek, hogy belém fagy a kula. – Ésvalóban ez volt az igazság. Tényleg reszkettem. Ekkor a képerny sarkában fölvillant a sárgafényfolt.

– Valaki beszélni akar veled, Robin.– Várhat. E pillanatban éppen azzal az asszonnyal beszélgetek, akibe szerelmes vagyok.

– Igazán köszönöm. Robin? Ha éppúgy tartasz a hícsíkt l, mint én, hogyan lehetséges, hogymégis folytatod a kutatást?

– Miért, talán van más választásom? Ötvennapnyi az információs holtid . Amit éppen mosttudtunk meg, már régi dolog, jó huszonöt napos. Ha arra utasítanám ket, hogy hagyják abbaaz egészet, és azonnal induljanak haza, leghamarabb huszonöt nap múlva jutna tudomásukra.– Ez bizony így van. De ha tudnád, leállítanád a témát? – Nem válaszoltam. Nagyonkülönösen éreztem magamat; féltem is egy kicsit, mintha nem a saját b römben lennék. – Ésmi lesz, ha a hícsík nem kedvelnek bennünket? – kérdezte Essie.

– Micsoda találó kérdés! – Hányszor föltettem magamnak is! Attól a pillanattól fogva, hogyel ször beültem egy hícsí hajóba az Átjárónál, és magam is földerít útra indultam. Mi lesz, haösszefutunk a hícsíkkel, és nem tetszünk meg nekik? Mi lesz, ha agyoncsapnak, mint egylegyet, megkínoznak, rabszolgává tesznek, kísérleteznek rajtunk…, vagy mi lesz, haegyszer en észre sem vesznek? Szememet a lassan pulzálni kezd sárga fényfoltrafüggesztve, anyáskodó hangon fordultam hozzá. – Nos, valójában nem túl nagy rá az esély,hogy bármi kárt tegyenek bennünk…– Semmi szükségem nyugtatgatásra, Robin! – Érezhet en ingerült volt, akárcsak jómagam.Valamit biztos megint mutattak a monitorjai, mert a nappalos n vér ismét bekukkantott, egypillanatig bizonytalanul megállt az ajtóban, majd csöndesen távozott.

– Túlságosan nagy a tét, Essie – mondtam. – Emlékszel, mi történt tavaly Kalkuttában? – Azegyik szemináriumán voltunk éppen, de kénytelenek voltunk otthagyni, mivel nem bírtukelviselni a kétszázmillió nyomorultat magába foglaló szerencsétlen város borzalmas látványát.Rám emelte a szemét, arca elfintorodott.

– Igen, tudom, éhínség volt. De ott mindig is éhínség volt, Robin.– De nem ilyen! Nem olyan, amilyen hamarosan bekövetkezik mindenütt, ha nem tudunkidejében tenni ellene valamit. Máris recsegnek a világ eresztékei. Albert azt mondja… –elbizonytalanodtam. Valójában nem akartam elárulni neki, mit is mondott Albert. Szibériábanmáris cs döt mondott az élelmiszer-termelés. A túlzott igénybevétel miatt törékeny talajamáris úgy nézett ki, akár a Góbi sivatag. Az amerikai Középnyugat term földjénekvastagsága alig pár hüvelyknyire zsugorodott, és még a tápanyagbányák is csak nagy nehezen

72

tettek eleget a növekv követelményeknek. Albert azt mondta, hogy legföljebb talán tíz évünkvan még hátra.A jelz fény kipirosodott, és sebesen pislogott, de nem akartam félbeszakítani a mondókámat.

– Essie – folytattam –, ha m ködésbe hozhatjuk a tápanyaggyárat, minden éhez t elláthatunkCHON-táplálékkal, és ez azt jelenti, hogy soha többé nem lesz éhínség. És ez még csak akezdet. Ha arra is rájövünk, hogyan építhetünk magunknak hícsí hajókat, és tetszésünk szerintkormányozhatjuk ket, akkor más bolygókat is meghódíthatunk. Egész csomót! Még annál istöbbet! A hícsí technológia segítségével megszállhatjuk a Naprendszer összes aszteroidáját, ésmindegyikb l Átjárót csinálhatunk. Egész rbéli világokat létesíthetünk. Föld típusúbolygókat teremthetünk. Paradicsomot hozhatunk létre a Föld mai népességénekmilliószorosa számára a következ millió évre!

Elhallgattam, mert rájöttem, hogy dadogva beszélek. Szomorúnak és kábultnak,elkeseredettnek és… fickósnak éreztem magam. Essie arcáról ítélve, is valami különösetérezhetett.– Ezek valóban nagyon jó érvek, Robin – szólalt meg, de egy szóval sem jutott tovább. Ajelz fény már ragyogó rubinpiros volt, és úgy lüktetett, akár egy pulzár. Azután elt nt, és aképerny n Albert Einstein földúlt arca jelent meg. Eddig még sohasem fordult el , hogy hívásnélkül jelentkezett volna.– Robin! – kiáltotta. – Megint kitört egy újabb lázroham!

Reszketve emelkedtem talpra.– De hiszen még nincs itt az ideje! – tiltakoztam ostobán.

– Mégis bekövetkezett, Robin, ráadásul eléggé különös. A csúcspontját… lássuk csak,pontosan száz másodperccel ezel tt érte el. Azt hiszem… igen – bólogatott, mintha valamihallhatatlan hangra figyelne –, már csökken ben van.Be kell vallanom, hogy máris kevésbé furcsán éreztem magam. Eddig még egyetlen rohamsem tartott ilyen rövid ideig, és még sohasem kísérték ilyen különös érzések. Nyilvánvalóanvalaki más kísérletezik azzal a hever vel!

– Albert – rendelkeztem –, azonnal küldj sürg s üzenetet a tápanyaggyárhoz! Add ki aparancsot, és ismételd is meg azonnal, hogy többé soha senki, semmilyen célból ne használjaaz álmodóhever t! Bontsák is le, ha lehet helyrehozhatatlan károkozás nélkül! Mindenfizetséget és jutalmat kilátásba helyezhetsz, illetve leállíthatsz, ha bárki megszegné ezt azutasítást. Világos?– Az üzenet máris úton van, Robin – mondta Albert, és elt nt a képb l.

Essie-vel egy pillanatra némán néztünk egymás arcába.– De azt nem üzented nekik, hogy fejezzék be az expedíciót, és azonnal térjenek haza! –szólalt meg végül a feleségem.Megvontam a vállam.

– Az már úgysem változtatna semmin – mormoltam.– Nem – ismerte el is. – És igazán meggy érveket soroltál föl emellett. De vajon a teérveid-e azok?Nem feleltem.

Tudtam, mit gondol Essie, mik az én indokaim a hícsí rkutatás további folytatására,lázrohamoktól, költségekt l és egyéb kockázattól függetlenül. Azt gondolta, hogy az

73

indokaimnak egyetlen neve van, mégpedig: Gelle-Klara Moynlin! És én néha nem voltambiztos benne, hogy nincs igaza.

74

7. A HÍCSÍ MENNYORSZÁGBárhová mozdult is el a hajóban, Lurvynak mindig a szeme el tt volt a képerny n láthatókusza szürkés ábra. Semmi fölismerhet t nem mutatott ugyan, de pontosan olyan semmi volt,amit már hosszú hónapok óta oly sokszor látott.

Miközben fénysebességnél gyorsabban száguldottak a Hícsí Mennyország felé, teljesenegyedül voltak. Az univerzum üres volt körülöttük, eltekintve ett l a sóderszer en vibrálószürkeségt l. k maguk voltak a világmindenség. Még a tápanyaggyárhoz vezet hosszú,unalmas utazás alatt sem vette körül ket ilyen magány. Legalább ott voltak a csillagok. S t abolygók is. De a tau rben vagy miféle rült térben száguldoztak a hícsí hajók, merültek alá,vagy oldalaztak fürgén… nem volt semmi. Utoljára akkor járt Lurvy ebben a kopárürességben, amikor Átjáró-pilótaként végzett földerít feladatokat, de azok egyáltalán nemjelentettek kellemes emléket számára.

Ez a hajó messze a legnagyobb volt, amelyet eddig látott. Az Átjáró legnagyobb hajójábanöten fértek el. Ebben húsz vagy akár több személynek is jutott volna hely. Nyolc elkülönülrészre tagolódott. Három teherszállításra szolgált (és Wan beszámolója szerint automatikusantölt dött fel). A tápanyaggyár termékei kerültek bele, mialatt ott dokkolt. Kettpihen helyiségnek látszott, de nem emberi lények számára. Ha a falakból el gördíthet„priccsek” valóban fekv helyek lehettek, mindenesetre kicsik lettek volna egy feln ttembernek. Az egyik szobát Wan sajátjaként mutatta be, és fölajánlotta, hogy Janine osszameg vele. Miután Lurvy megvétózta a gondolatot, Wan kelletlenül elfogadta a helyzetet, s ígykülönváltan kvártélyoztak be: a fiúk az egyik, a lányok a másik helyiségbe. A hajómatematikai középpontjában elhelyezked legtágasabb térség lekerekített vég hengerreemlékeztetett. Nem volt padlója vagy mennyezete, az irányt a vezérl pult elé rögzített háromül alkalmatosság határozta meg. Mivel a felület ívelt volt, az ülések enyhén egymás felé

ltek. Eléggé egyszer ek voltak, ugyanolyan formájúak, amilyeneket Lurvy korábban márhónapokig használt: két lapos fémlemez V alakban egymáshoz illesztve.

– Az átjárói hajókon hevedereket feszítettünk ki közöttük – jegyezte meg Lurvy.– Mi az a „heveder”? – érdekl dött Wan. Miután elmagyarázták neki, „Milyen nagyszerötlet!” fölkiáltással méltatta a megoldást. – A következ útra magam is megcsinálom.Lophatok hozzá némi anyagot a Vénekt l.

Mint mindegyik hícsí hajóban, a vezérlés itt is csaknem teljesen automatikusan m ködött.Vagy tucatnyi bütykös kerék sorakozott egymás mellett, és mindegyikhez egy bizonyos színfényjelzés tartozott. Ha a kerekeket elforgatták (amit útközben senki sem tett volna meg,hacsak nem forgatja fejében az öngyilkosság szándékát), a fények színe és ereje megváltozott,önálló pászmákra és közöttük húzódó sötét spektrális sávokra bomlott. A pályára vonatkozóinformációk rejlettek ebben, de még Wan sem ismerte a jelentésüket, nemhogy a többiek.Viszont Lurvy Átjárónál eltöltött ideje óta, a földerít k közül jó párnak az élete árán a nagy,központi agyak számottev ismereteket szedtek össze. Bizonyos színek jelenthettek valamifigyelemre érdemeset. Mások a röppálya beállításából adódó célhoz vezet út hosszúságátmutatták. Megint másokat, méghozzá jó sokat abszolút tilalom övezett, mivel akik azokbeállításával léptek be a fénysebességen túli térbe, örökre ott is maradtak. Vagy valaholmásutt. Mindenesetre sohasem tértek többé vissza az Átjáróhoz. Szokásos tevékenységét l ésparancsnoki helyzetét l megfosztva, Lurvy lefényképezte az irányítófények mindenszínelváltozását és a képerny ábráit. Az utóbbit még akkor is fotózásra érdemesnek tartotta,amikor nem volt rajta semmi. Egy órával azután, hogy elhagyták a tápanyaggyárat, a csillagokhamarosan egyetlen villódzó fényponttá s södtek össze. Ekkor érték el a fénysebességet.Valamivel kés bb még az a pontocska is elt nt. A képerny n megjelent az es cseppekszabdalta sártenger ábrája, és úgy is maradt ezután végig.

75

Wan számára a hajó nem volt több holmi iskolabusznál, amelyet oda-vissza furikázásairahasznált, mióta csak elég nagy volt hozzá, hogy meghúzhatta az indítókart. Paul ezel tt mégsohasem járt hícsí hajó fedélzetén, ezért az els néhány nap során teljesen magába roskadt.Persze Janine esetében is ez volt a helyzet, de mit számított még egy csoda az tizennégyesztend s életében? Lurvy esete egészen más volt. Ez nagyobb változata volt azoknak ahajóknak, amelyeken utazva a „küls ” karpereceit megszolgálta, és még egy s más kisebbértékes holmit, ám ezáltal ijeszt is volt a szemében.

Ez ellen nem tehetett semmit. Képtelen volt meggy zni magát arról, hogy végül is ez semtöbb egy szokványos kiruccanásnál. Ehhez túl sok félelemmel telt el a szíve, amikor Átjáró-pilótaként száguldozott odakint a nagy ismeretlenben. Körbe-körbe vonszolta magát tágas,viszonylag tágas (csaknem százötven légköbméternyi) terében, és szorongott. Nem csupán ahomokos képerny kötötte le a figyelmét. Ott volt az az aranyszínben fényl , embernyinélnagyobb rombusz, amelyr l föltételezték, hogy az FTL hajtóm vet foglalja magában, samelyr l tudták, hogy nyomtalanul megsemmisül egy robbanásban, ha fölnyitják. Ott volt aza kristályos, üvegszer spirál is, amely (senki sem tudta, mit l) id nként fölmelegedett, ésapró, forró szikrákat szórt magából minden utazás elején, végén és közben is egy-két nagyonfontos pillanatban.

Lurvy most pontosan ezt a közelg pillanatot várta. És amikor pontosan huszonnégy nap, ötóra és ötvenhat perccel a tápanyaggyártól való távozásuk pillanatát követ en az aranyspirálfölszikrázott és világítani kezdett, nem tudott magába fojtani egy nagy, megkönnyebbültsóhajtást.

– Mi az, mi a baj?! – visított föl Wan gyanakvón.– Semmi, csak éppen félúton vagyunk – felelte Lurvy, rögtön rögzítve az id pontot ahajónaplóban. – Ez a fordulópont, amit az ember mindig olyan szorongva vár egy hícsí hajófedélzetén. Ha eléred ezt a felez pontot úgy, hogy a létfönntartási tartalékaidnak csak anegyedét használtad el, akkor már tudhatod, hogy nem fogy majd el id el tt, és nem halszéhen a hazafelé vezet úton.

Wan láthatóan megsért dött.– Hát nem hiszel nekem, Lurvy? Mondtam, hogy nem halunk éhen.

– Az azért mégiscsak jó, hogy látja is az ember – vigyorgott rá Lurvy, azután lefagyott arcáróla mosoly, mert arra gondolt, vajon mi várhat rájuk ennek az utazásnak a végén!

Így haladtak tovább, élve, ahogyan tudtak, napjában és fejenként legalább ezerszer mászvaegymás idegeire. Paul sakkozni tanította Want, hogy figyelmét elterelje Janine fel l. A fiúpedig türelmesen – és egyre gyakrabban türelmetlenül – újra meg újra elszajkózta nekikmindazt, amit a Hícsí Mennyországról és annak lakóiról tudott.

Annyit aludtak, amennyit csak bírtak. A Paulé melletti kifeszített hálózsákban Wankamasznedvei zubogtak és fortyogtak. Izgett-mozgott és forgolódott a hajó szabálytalanulbekövetkez rándulásaikor, vágyva utána, hogy egyedül lehessen, és azt csinálhassa, amit úgylátszik, társaságban nem szabad… vagy éppenséggel arra vágyott, hogy Janine társaságábanlegyen, és vele m velhesse azokat a még kellemesebb dolgokat, amelyekr l Cingár Jim ésHenrietta mesélt neki. Számtalan alkalommal megkérdezte már Henriettától, mi a n szerepeebben az együttlétben. Erre a kérdésre mindig válaszolt, még akkor is, ha különben nem voltbeszédes kedvében. Viszont a legtöbbször oly módon, ami semmi segítséget nem jelentett alegényke számára. Akárhogyan kezd dtek is a mondatai, csaknem mindig könnyes hangúnyavalygással végz dtek, aljas megcsalatásairól a férje és Doris, az a lotyó által.

76

Még azt sem tudta egészen biztosan, miben rejlik a fizikai különbség a férfi és a n között. Alátott képek és a hallottak nem adtak róla megfelel magyarázatot. Az utazás vége felékíváncsisága legy zte a civilizáltságát, és könyörögve kérte Janine-t és Lurvyt, hogyakármelyikük, csak mutassa meg neki a maga valóságában. Megígéri, hogy hozzájuk sem ér.– És mi a fenének, te szutykos állat? – kérdezte Janine tárgyilagosan. Egyáltalán nemharagudott. S t mosolygott. – Várd ki az id t, fiacskám, te is megkapod majd a magadesélyeit.

De Lurvy nem szórakozott a dolgon, és amikor Wan méltatlankodva elvonult, hosszúbeszélgetésbe elegyedett a húgával. Olyan hosszúba, amilyet Janine csak hajlandó voltelviselni.– De Lurvy, kedves – mondta végül a lány –, tudom én! Tudom, hogy még csak tizenöt évesvagyok… izé, leszek nemsokára… és Wan sem sokkal id sebb. Tisztában vagyok vele, hogynem szabad teherbe esnem, többévnyire a legközelebbi orvostól, mindazokkal a lehetségesbonyodalmakkal, amelyek fölmerülhetnek, és nem tudnánk mit kezdeni velük… egyszóvalmindezzel tisztában vagyok. Azt hiszed, hogy még mindig csak az a kis kölyökhúgod vagyok!Nos, igazad van. De ugyanakkor a te kis okos kölyökhúgod is vagyok ám! Ha olyasmitmondasz, amire érdemes odafigyelnem, én oda is figyelek. Egyszóval hátrább az agarakkal,kedves Lurvy! – Elégedetten somolyogva odébb lökte magát, és Wan nyomába eredt, majdmegfordult és visszasietett, hogy csókot nyomjon Lurvy képére. – Te meg a papa! –dünnyögte. – Néha igazán falra mászik t letek az ember. De azért mégis nagyon szeretlekbenneteket, és Pault úgyszintén.

Mindez nem kizárólag Wan hibája. Lurvy jól tudta ezt. Mindannyiuknak rendkívül er s voltaz illata. Verejtékük és mirigyváladékaik elegend feromont tartalmaztak ahhoz, hogy akáregy szerzetest is fickóssá tegyenek, nemhogy egy ártatlan kamasz kölyköt! És ez egyáltalánnem Wan rovására írandó, s t éppen ellenkez leg! Ha a fiú nem er sködik, nem cipelnekannyi vizet a fedélzetre. És ha nem így tesznek, még koszosabbak és izzadtabbak lennének,mint így, szigorúan kiporciózott szivacsmosakodásaik mellett. Ha jobban meggondoljuk,nagyon is sebtében hagyták maguk mögött a tápanyaggyárat. Payternek végül is igaza volt.Nagy meglepetésére Lurvy rádöbbent, hogy valójában hiányzik neki az öreg. Ebben a hajóbanteljesen el voltak vágva bárminem kommunikációs lehet ségt l. Vajon mit csinálhat éppenmost? Jól van-e még? Magukkal kellett hozniuk a hordozható biogenerátort… csak az az egyvolt bel le, és négy embernek mégiscsak több szüksége lehet rá, mint egynek. De ha jobbanmegnézzük, ez így nem is igaz, mivel a fedélzeti számítógép híján mozdulatlan, csillogócsomagként hevert, és mindaddig úgy is marad, míg a Hícsí Mennyországból rádiókapcsolatotnem teremthetnek Verával. És vajon id közben mi lesz az apjukkal?

Az volt a különös az egészben, hogy Lurvy szerette az öreget, és biztos volt benne, hogy az isviszontszereti t. Minden jelét megadta ennek a szeretetnek, a nyílt szavak kivételével.Legel ször is az pénze és lelkesedése tette lehet vé, hogy így csapattá formálódjanak, ésnekivágjanak a tápanyaggyárhoz vezet útnak. vásárolta meg a részvételi lehet ségeiket,utolsó fillérjét is összekaparva, no és persze az ambíciói. Már az átjárói elhelyezkedését is az

pénze tette lehet vé, s amikor a szerencse ellene fordult, az öregnek nem volt hozzáegyetlen rossz szava sem. Legalábbis nem közvetlenül, és közvetve sem nagyon.Miután hat hetet eltöltött rajta, Lurvy kezdte otthonosabban érezni magát Wan hajóján. Aszagokat, súrlódásokat és más bajokat nem számítva, egész kényelmesnek t nt a szemében.Legalább annyira, hogy nem jutottak olyan gyakran eszébe az öt karperecét adó Átjáró-

rjáratok. Nagyon kevés jó dolog volt bármelyikben, amire szívesen emlékezhetett.Tizennégy hónapos oda-vissza út azért, hogy körülrepülhessen egy novakitörés által csupaszraégetett bolygót. Valaha talán lehetett is rajta valami. De amikor odaért, nem talált semmit, és a

77

kínzó magánytól már önmagával beszélgetett az egyszemélyes hajón. Ez alaposan elijesztettea magányos utaktól, így a következ re már csak egy háromf s járm ben vállalkozott. Az semvolt jobb. Egyik sem volt jobb. Hírnévre tett szert az Átjárónál, kíváncsiság tárgyává lett…harcos versenytárs, aki a legtöbb útra vállalkozott, és a legkevesebb hasznot hozta. Nemhajszolta a népszer séget, és nem is volt olyan igazán rossz a dolog a legutolsó útjáig.

Az viszont maga volt a borzalom.Még miel tt célhoz értek volna, valami szörny ségre ébredt fölszínes, nyugtalan álmából. A

, akivel a legjobban összebarátkozott, ott lebegett mellette vérbe fagyva, a másik kisséodébb hevert, szintén holtan, a legénység két férfitagja pedig eltorzult képpel üvöltözveélethalálharcot vívott egymással.Az Átjáró Konszern szabályai szerint minden utazás bére egyenl arányban oszlott meg atúlél k között. Útitársa, egy bizonyos Stratos Kristianides nyilvánvalóan úgy döntött, hogyezúttal lesz az egyetlen túlél .

Végül azután mégsem maradt életben. Elvesztette a küzdelmet másik útitársával és Lurvyszeret jével, Hector Possanbee-vel szemben. A gy ztes, Lurvy társaságában folytatta az utat,hogy ezúttal se találjanak semmit. Egy csöndesen izzó vörös óriás. Szánalomra méltóankicsiny, M osztályú kék kísér csillagával. Az egyetlen földeríthet bolygó pedig teljesenmegközelíthetetlen. Hatalmas, Jupiter-féle, metán légkörrel rendelkez óriásbolygó. Csak azéletük árán férk zhettek volna a közelébe.

Ezek után Lurvy behúzott farokkal sompolygott vissza a Földre, és még csak kilátása sem volta folytatásra. Payter tette lehet vé számára az eddigieket is, és nem is gondolt rá, hogykínálkozhat még számára valamilyen esély. Az a több mint százezer dollár, amennyibe alánya utazása került az Átjáróig, gyógyíthatatlan sebet ejtett hatvan vagy tán hetven év alattösszekuporgatott megtakarításain. Lurvy maga sem volt vele tisztában, mennyi idejétjelentette ez apjának. És lám, milyen rútul cserbenhagyta! És nemcsak t. És Lurvy,kedvessége és gy lölködésének hiánya alapján tényként fogadta el, hogy az öreg valóbanszereti a lányát, s t a jóindulatú, de határozatlan Pault és a csacska kis Janine kölyköt is.Bizonyos értelemben Payter valóban mindannyiukat szerette.És mindebb l igazán édeskevés haszna származott, gondolta Lurvy.

Büszkén végigsimított a karköt in. Igen nagy áron jutott hozzájuk.Apja és az el ttük álló lehet ségek körül kószáló gondolatai egyáltalán nem voltak könny ek.

A szerelmeskedés Paullal segített eltölteni az id t, legalábbis olyankor, amikor biztosaklehettek benne, hogy a fiatalok vagy egy negyedóráig nem leshetik ket. Lurvy számára eznem volt összehasonlítható Hector szerelmével, azéval a férfiéval, akivel közösen élték túllegutolsó útjukat, a férfiéval, aki meg is kérte, hogy legyen a felesége. A férfiéval, akifölajánlotta, hogy ismét induljanak útnak együtt, és közösen építsék tovább életüket.Alacsony, széles vállú, mindig tevékeny ember volt, az ágyban valóságos dinamó, kedves éstürelmes, ha beteg volt, ingerült vagy bánatos… egyszóval százegy oka is volt rá, hogyfeleségül menjen hozzá. És valójában csak egyetlenegy, ami ellene szólt. Amikor azon ahajón fölébredt lidérces álmából, Stratos és Hector halálos küzdelmet vívott egymással, ésmiközben nézte a harcot, Stratos valóban meg is halt.

Hector úgy magyarázta neki a dolgot, hogy Stratos elvesztette az önuralmát, és mindnyájukatle akarta mészárolni. De maga aludt, amikor az összet zés elkezd dött. A férfiak egyikenyilvánvalóan végezni akart útitársaival.

De azt sohasem tudhatta meg teljes bizonyossággal, melyikük volt az.

78

Akkor kapta t le a házassági ajánlatot, amikor a helyzet a legnyomorultabb,legkilátástalanabb volt, egy nappal az Átjáró elérése el tt azon a szomorú visszaúton.– Mi ketten valóban pompásan illünk egymáshoz, Dorema – mondta neki, miközben karjavigasztalón ölelte át. – Csak mi ketten és senki más. Nem hiszem, hogy ez megfogant volnabennem, körülöttünk a többiekkel. A következ alkalommal biztosan több szerencséveljárunk. Egyszóval kérlek, házasodjunk össze!Arcát a férfi kemény, meleg, kakaóbarna vállába fúrta.

– Ezen még gondolkodnom kell, kedvesem – miközben érezte, hogy a Stratos életét kioltó kézaz tarkóját simogatja.

Így azután Lurvy korántsem volt boldogtalan, amikor útjuk végére értek, és az izgalomtól ésijedtségt l reszket Janine el hívta t privát kuckójából. A nagy üveges spirált teljesenelborították az éles, tüzes, arany szín fénypöttyök, a hajó bizonytalanul ingadozott egyikoldaláról a másikra. A zavaros, szürke sár elt nt a képerny l, a helyét ismét elfoglalták acsillagok. És nem is csak a csillagok. El ttük lebegett egy alaktalan szürkeségén néhol kékesfényfoltokat fölvillantó titokzatos objektum. Alakja citroméra emlékeztetett, lassan forgott atengelye körül, és Lurvy el sem tudta képzelni, mekkora lehet, amíg rá nem jött, hogy afelülete nem egészen tagolatlan. Kisebb-nagyobb kidudorodások türemkedtek el bel le itt-ott, amelyek közül a legkisebbekben Átjáró típusú hajókat ismert föl. Egyeseket, Hármasokat,amott pedig egy Ötöst! Ez a citrom biztosan hosszabb, mint egy kilométer. Wan büszkénvigyorogva beletelepedett a középs pilótaülésbe. Fölösleges ruháikkal kipárnázták akényelmetlen székeket (ez az ötlet eddig sohasem jutott Wan eszébe), és a fiú megragadta azirányítókarokat. Lurvy mindössze annyit tehetett, hogy távol maradt a m velett l. HiszenWan volt az, aki egész eddigi életében ezt a man vert gyakorolta. Hanyag hozzáértésselleszállóspirálba buktatta a hajót, amely lassú keringéssel közelített a kék szem , szürke„citromhoz”, megcélozta az egyik beállónyílást, dokkolt, leállította a gépeket, és büszkénkörültekintett, mintha tapsra várna. Megérkeztek a Hícsí Mennyországba!A tápanyaggyár akkora lehetett, mint egy felh karcoló, de ez itt egy egész világnak t nt.Lehet, hogy az Átjáróhoz hasonlóan valaha szintén aszteroida lehetett, de ha így is volt,annyira megmunkálták és átalakították, hogy eredeti állapotának még csak nyoma semmaradt. Tömege több köbkilométerre rúgott. Olyan volt, mint egy forgó hegy. Mennyifölfedeznivaló! Mennyi megtanulnivaló!

No és mennyi félnivaló! Hol lopakodva, hol magukat büszkén kihúzva vonultak végig az sitermeken, miközben Lurvy azt vette észre, hogy szorosan markolja férje kezét. Paul ugyanúgyszorította vissza. Lurvy kényszerítette magát, hogy megfigyelje és megjegyezze a látottakat.A falakat vörösen fényl vonalak hálózták be. Fejük fölött a már-már otthonos, kékes hícsífémfelület izzott. A padlón pedig – és ez végre tényleg igazi padozat volt – érezték testüksúlyát, igaz, alig tizedannyira, mint a Földön; a sokszög dombocskák valami talajraemlékeztet anyagot tartalmaztak, amelyben növények tenyésztek.– Bogyógyümölcs – szólt hátra Wan büszkén a válla fölött egy csíp magasságú bokorramutatva, amelynek smaragdszín levelei között pelyhes termésféleségek t ntek el . –Megállhatunk és megkóstolhatjátok, ha van kedvetek hozzá.

– Ne siessük el annyira – intette ket Lurvy. Néhány lépésnyire odébb újabb lugasféle t nt fela folyosón, ez alkalommal salátazöld kacsokkal és karfiolra emlékeztet rügyekkel. – Azvajon mi lehet?

Wan megállt és visszanézett az asszonyra. Arcára volt írva, hogy értelmetlennek tekinti akérdést.

79

– Azok nem jók a megevésre! – kiáltotta ingerülten. – Kóstoljátok meg inkább abogyógyümölcsöt. Annak egészen kellemes az íze.Így hát a kis csapat megállt ott, ahol két vörös csíkos folyosó összefutott, és az egyikük kékszínben folytatódott tovább. Lehúzták a bogyógyümölcs sz rös, barnászöld héját, ésbeléharaptak – el ször óvatosan, azután növekv élvezettel. Ezalatt Wan elmagyarázta a HícsíMennyország bels szerkezetét. Ezek itt a vörös szektorok, ahol legjobban érezheti magát azember. Itt van elegend ennivaló, és kit alvóhelyek vannak. Mellesleg a hajó is itt van, ésa Vének sohasem jönnek ide. De talán nem hagyják-e el néha megszokott területüket, hogycsemegézzenek a bogyógyümölcsb l? Dehogynem, természetesen azt is megteszik! De –hangja vagy oktávnyira megemelkedett – ide sohasem lépnek be! Ilyesmi még nem fordultel . Ott vannak, a kék vonalon túl. Most halkabbá és fojtottabbá vált a szava. A Vénekgyakran eljárnak ide és a kék világ bizonyos területeire. De az a rész már teljesen halott. Ha aHolt Emberek helyisége nem éppen ott lenne, ugyan sohasem lépne be a kék területre. ÉsLurvy, amint végigtekintett a Wan által mutatott folyosón, megérezte a hihetetlenül si korleheletét. Olyan benyomást keltett benne, mint a Stonehenge, Gizeh vagy éppen Angkor Wat.Arrafelé a mennyezet is halványabban világított, a növények pedig gyérebbek éscsenevészebbek voltak. A zöld szín – folytatta Wan – megint csak jó, igaz, nem m ködik márteljesen megfelel en. A víznyer k például mind bedöglöttek. A növények kiszáradtak. Azaranyszín pedig…

Öröme semmivé foszlott, amint az aranyló szektort megemlítette. Ugyanis ott élnek a Vének.Ha néha nem lenne szüksége némi ruházatra vagy könyvekre, ugyan sohasem lépne be azarany világba, bár a Holt Emberek folyton arra biztatják. Semmi kedve sincs találkozni aVénekkel.

Paul megköszörülte a torkát, és megszólalt:– De nekünk alighanem mégiscsak meg kell tennünk, Wan.

– De minek? – visítozott a fiú. – Egyáltalán nem érdekesek!Lurvy a karjára tette a kezét.

– Ugyan mi a baj, Wan? – kérdezte lágyan, közben a legényke arcát fürkészte. Wan mindenérzelme azonnal tükröz dött az arcán. Soha nem volt rá szüksége, hogy kifejlessze magábanaz álcázás képességét.– Rémültnek látszol – jegyezte meg Paul.

– Egyáltalán nem vagyok rémült – tiltakozott Wan. – Ti nem ismeritek ezt a helyet.Egyszer en semmi érdekes nincs abban, ha behatolunk az arany részbe.

– De Wan, kedvesem – nyugtatta Lurvy –, a helyzet az, hogy bizonyos kockázatokat isérdemes vállalnunk, hogy minél többet megtudhassunk a hícsíkr l. Nem tudom,megmagyarázhatom-e, mindez mit jelent a mi számunkra, de a legkevesebb, amit kaphatunkmindezért, az a pénz. Méghozzá nagyon sok pénz!

– Fogalma sincs róla, mi az a pénz – szólt közbe Paul türelmetlenül. – Wan! Figyelj ide egykicsit! A következ az elképzelésünk. Csak annyit árulj el nekünk, hogy mi négyen hogyanderíthetjük föl a legbiztonságosabban az arany folyosókat?– Négyesben nem tehetjük! Csak egyetlen személy teheti meg. Méghozzá én! – mondta a fiúkérked n. Mérges volt ezúttal, és nem is titkolta. Ez a Paul! Wan vegyes érzelmekkelviseltetett iránta, de ennek a keveréknek a túlnyomó része kedvez tlen el jel volt. Wanhezszólva Paul most is óvatosan beszélt, megfontoltan formálta a szavakat. Mintha azt gondoltavolna, hogy Wan nem elég értelmes hozzá, hogy megértse. Amikor pedig Janine társaságábanvolt, Paul folyton ott lebzselt körülöttük. Ha Paul az emberiség hímnem felének

80

mintapéldánya, akkor egyáltalán nem büszke, hogy szintén közülük való. – Márrengetegszer jártam az arany részen – kérkedett –, könyvekért, bogyógyümölcsért vagy éppencsak azért, hogy meglessem az ostoba tevés-vevésüket. Olyan mulatságosak! De tudjátok,nem is teljesen buták. Én biztonságosan odamehetek. Egy személy megteheti. Talán mégkett is, de ha valamennyien odatódulunk, egész biztosan észrevesznek.

– És akkor mi lesz? – kérdezte Lurvy.Wan védekez n megvonta a vállát. Valójában nem tudta a választ erre a kérdésre. Csakannyira emlékezett, hogy ez a lehet ség félelmet ébresztett az apjában.– Egyáltalán nem érdekesek! – ismételte meg, ellentmondva az imént elhangzottaknak. Janinemegnyalta az ujjait, és az üres gyümölcshéjakat a bokor tövébe dobta.– Ó, ti emberek! – sóhajtotta. – Teljesen lehetetlenek vagytok! Wan! És meddig jönnek elezek a Vének?– Az arany rész széléig. Néha belépnek a zöldbe vagy a kékbe.

– Nos, ha annyira szeretik ezt a bogyógyümölcsöt, és te tudod, hová járnak, hogy szedjenekbel le, akkor egyszer en miért nem helyezel el ott egy kamerát? Akkor mi láthatjuk ket,miközben k nem látnak bennünket.Wan gy zedelmesen fölrikoltott:

– Hát persze! Látod, Lurvy? Egyáltalán nem szükséges odamennünk! Janine nagyon helyesenbeszél, csak… – tétován a lány felé fordult. – Janine! Mi az, hogy kamera?

Amint továbbhaladtak, Lurvynak minden alkalommal össze kellett szednie magát, ha egykeresztez déshez értek, nem tudta megállni, hogy hosszan be ne lessen mindegyik folyosóba.De nem hallottak semmit, és nem tapasztaltak semmi mozgást. Nyugalom volt mindenütt,mint amikor legel ször a tápanyaggyár területére léptek. És pontosan olyan ijeszt . Vagy mégijeszt bb. A mindegyik falon fényl csíkok, a rendszertelenül szétszórt növénycsomók, ésmindenekfölött az a lehet ség, hogy valahol a közelben eleven hícsík tartózkodnak. Miutánvalóban elhelyeztek egy kamerát egy bokor tövében, ahol a zöld, kék és aranyszín csíkokösszefutottak, Wan elcipelte ket abba a helyiségbe, ahol Holt Emberek „éltek”. Ez volt aleglényegesebb: hozzáférni ahhoz a rádióhoz, amelynek segítségével ismét kapcsolatotteremthetnek a világ többi részével. Akkor is, ha ez jelen helyzetükben csupán a tápanyaggyárzegzugait fürkészve járó öreg Paytert jelenti számukra. Ha ezt nem tudják elérni,morfondírozott magában Lurvy, akkor semmi értelme annak, hogy tovább itt maradjanak.Akkor vissza kell menniük a hajójukhoz, hogy hazatérjenek. Mit sem ér az olyan fölfedezés,amelyr l nem számolhatnak be az embereknek!

Wan tehát, a Vénekt l való távolodás arányában, egyre bátrabban átkalauzolta ket egy zöldvonalon, jó néhány kék szinten, míg oda nem értek egy terjedelmes kék ajtó elé.

– No, lássuk csak, rendesen m ködik-e – mondta fontoskodva, és rálépett az ajtó el tt húzódófémküszöbre. A szerkezet megremegett, szusszantott, majd nyikorogva föltárult el ttük. Wanönelégülten beljebb tessékelte ket.Ez a hely látszott a legkevésbé emberinek. Legalábbis nagyon különös volt. Igaz, volt némi„emberszaga”, mivel Wan oly sok id t töltött ott eddigi rövid életében. Lurvy átvette Paultólaz egyik minikamerát, és gondosan a vállára illesztette. Az aprócska gépezet surrogvatovábbította a szalagot lencséi el tt, és fölvette a nyolcszöglet helyiség képét, benne háromék alakú hícsí ül alkalmatossággal (kett törött volt közülük) és az idegenek gépezeteivel teli,piszokfoltos falakkal, amelyek különböz színekben pompáztak. A falak mögül halk, alig

81

érzékelhet zajok, kattanások és zizzenések hallatszottak. Wan széles mozdulattal intett azegyik fal felé.– Odabent – mondta –, ott laknak a Holt Emberek. Ha ugyan az esetükben helyes az akifejezés, hogy „laknak” – tette hozzá viccel dve.Lurvy a kamerát az ülésekre, az el ttük sorakozó bütykös gombokra és a piszkos fal alatt állókarmos-kupolás objektumra irányította. A szerkezet körülbelül mellmagasságig ért, és amozgathatóságát biztosító puha, lapos hengereken nyugodott.

– Áruld el, Wan, mi lehet az ott?– Az az, amivel a Holt Emberek néha elfognak engem. De nem használják túl gyakran –motyogta a fiú. – Nagyon öreg szerkezet. Ha netán elromlik, egy örökkévalóságba telik, miremegjavítja magát.

Paul aggodalmas képpel megszemlélte a masinát, majd óvatosan távolabb húzódott t le.– Kapcsold be a barátaidat, Wan – rendelkezett.

– Természetesen. Nem nagy dolog – hencegett a legényke. – Figyeljetek meg jól, és magatokis meg tudjátok csinálni. – Hanyagul az egyetlen ép „székre” vetette magát, és szélesvigyorral a gombok felé fordult. – Nos, téged idézlek meg, Cingár Jim – jelentette ki, ésmegnyomkodta a megfelel billenty ket. A szutykos falon különféle fények villantak föl,majd megállapodtak. Wan megszólalt: – Cingár Jim, ébredj! Van itt valaki, aki beszélni akarveled.

Néma csönd.Wan elvicsorodott, válla fölött hátrapillantott a többiekre, majd keményebben kiáltotta:

– Cingár Jim! Válaszolj azonnal! – Összecsücsörítette az ajkát, és hegyesen a falra sercintett.Lurvy most ismerte föl a piszokfoltok eredetét, de nem szólt semmit.

Valahol a fejük fölött megszólalt egy fáradt hang:– Helló, Wan!

– Mindjárt jobb – nyerítette Wan, a mögötte állókra pillantva. – Ide figyelj, Cingár Jim!Mesélj valami érdekeset a barátaimnak, különben újból leköplek!

– Szeretném, ha valamivel tiszteletteljesebb lennél – sóhajtotta a hang –, de azért nagyon jólvan. Nos, lássuk csak! A Saiph csillag kilencedik bolygóján létezik egy srégi civilizáció.Uralkodó rétegét a pöcések osztálya alkotja, akik csak azoknak az állampolgároknak aházából takarítják el az ürüléket, akik becsületesek, szorgalmasak, kell en értelmesek, éssohasem mulasztják el az adók befizetését. Legf bb ünnepük alkalmával, amelyet SzentGuatama napjának neveznek, minden családban a legfiatalabb sz z napraforgóolajbanmegmosakszik, egy szem mogyorót szorít a fogai közé, azután szertartásosan…– Cingár Jim! – szakította meg Wan. – Ez egy igaz történet?

Szünet.– Átvitt értelemben igaz – mormolta Cingár Jim morcosan.

– Hogy te milyen bolond vagy! – utasította rendre Wan a Holt Embert. – Szégyellem magammiattad a barátaim el tt. No, figyelj csak ide! Itt van Dorema Herter–Hall, akit Lurvynak kellszólítanod, és a húga, Janine Herter. És itt van Paul is. Üdvözöld ket szépen!Hosszú szünet.

– Hát más eleven emberi lények is tartózkodnak itt? – kérdezte a hang kételked hangsúllyal.

82

– Ebben a pillanatban mondtam, hogy igen!

Ismét, még hosszabb szünet.– Akkor isten veled, Wan! – mondta a hang, és többé nem volt hajlandó megszólalni,bármilyen hangosan parancsolta is neki a fiú, vagy akármilyen dühödten köpködte a falat.– Krisztusom! – dörmögte Paul. – Mondd, mindig így viselkedik?

– Neem! Nem mindig! – visította Wan. – De az is el fordul, hogy még rosszabb. Talánhívjam el nektek valamelyik másikat?

– Azok talán jobbak?– Nos, nem – ismerte el Wan. – Még Cingár Jim közöttük a legkülönb.

Paul reményvesztetten behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és Lurvy felé vetett egypillantást.

– Hogy ez milyen vérfagyasztóan csodálatos – mondta. – Tudjátok, milyen gondolatfogalmazódik meg bennem? Lassan kezdem elismerni, hogy apátoknak igaza volt. Ott kellettvolna maradnunk a tápanyaggyárban.Lurvy mély lélegzetet vett.

– De hát nem maradtunk ott – mutatott rá az igazságra. – Éppenséggel itt vagyunk. Szánjunkrá negyvennyolc órát, azután… azután döntsük el, mit tegyünk.

Sokkal hamarabb, mint a kiszabott negyvennyolc óra lejárt volna, eldöntötték, hogymaradnak. Legalábbis egy darabig. Túlságosan sok minden volt ebben a HícsíMennyországban ahhoz, hogy csak úgy elszeleljenek.A leglényegesebb most az volt, hogy kapcsolat létesüljön közöttük és Payter között az FTLrádió segítségével. Senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze Wantól, vajon az ellenkezirányban is érvényes-e az a lehet ség, hogy a tápanyaggyárból „fölhívja” a HícsíMennyországot. Most pedig kiderült, hogy erre képtelen. Oka sem volt rá, hogy valaha ismegpróbálja, hiszen ott soha nem volt senki, aki válaszolhatott volna a hívására. Lurvy rávettea húgát, hogy segítsen neki kihordani az élelmet és egynémely létfontosságú dolgokat ahajóból, egész id alatt elkeseredéssel és depresszióval küszködve, és visszatérve Paul büszkeés Wan diadalittas tekintetével találkozott. Megteremtették a kapcsolatot!– Hogy van apa? – érdekl dött Lurvy nyomban.

– Ó, szóval az apád? Teljesen rendben van – mondta Paul. – Kissé morcosnak t nt, degondold csak meg, a bezártság érzése… legalábbis gondolom. És érkezett legalábbegymilliónyi üzenet. Sebes adásban közvetítette ket, és mindet szalagra vettem. Legalábbegy hétbe belekerül, mire valamennyit lejátsszuk. – Ezután beletúrt a Lurvy és Janine általösszehordott holmiba, míg meg nem találta a keresett szerszámokat. Egy digitálisképtovábbító fabrikálásán fáradozott, a csupán hangközvetítésre alkalmas FTL rádióalkatrészeinek fölhasználásával. – Most még csak különálló kockákat továbbíthatunk –mormolta, szemét le nem véve a képrögzít berendezésr l. – De ha elég hosszú ideig ittmaradunk, összehozhatok egy folyamatos adót is. Addig is rendelkezésünkre áll ahangkapcsolat… Az öregúr különben csókoltat benneteket.

– Ezek szerint jó darabig itt maradunk még – találgatta Janine. N vére jóváhagyólagbólogatott. – Wan? Hol aludjunk?

Mialatt Paul a hírközlési rendszer megteremtésén munkálkodott, Wan és a két n összehordtaa létfenntartáshoz szükséges legfontosabb dolgokat a piros falú folyosókra nyíló helyiségekegy csoportjába. Wan büszkén mutogatta nekik a megfelel helyeket. Voltak ott falból

83

kihúzható fekv helyek, jóval nagyobbak, mint a hajó fedélzetén, gyakorlatilag elég hosszúakahhoz, hogy még Paul is alhasson rajtuk, ha nincs kifogása a térde fölhúzása ellen. Akadt egymellékhelyiség is, igaz, nem egészen emberi használatra tervezve. Legalábbis nem alegmodernebb emberi kultúra igényeinek megfelel . A rendszer alapját egyszer en apadozatba vágott, fényes fémnyílások jelentették, akár a kelet-európai illemhelyek esetében.

t még valami fürd szobafélét is találtak. Átmenetet képezett valami tocsogó és vályúközött, olyasmivel fölszerelve, ami legjobban egy zuhanyrózsára emlékeztetett, mögüleel tör parányi vízeséssel. Amikor oda beléptek, fölmelegített víz permetezett rájuk. Utánavalamennyien jóval kellemesebben illatoztak. Ami Want illeti, hivalkodóan gyakran fürdött,néha már azel tt hozzákezdett a következ tisztálkodáshoz való nekivetk zésnek, hogy azel zuhanyozás nedvessége megszáradt volna a tarkóján. Szappant persze nem használt.Cingár Jim mondta neki, hogy a fürdés a jól nevelt emberek szokása. Különben az is hatott rá,hogy Janine szintén rendszeresen mosakodott. Lurvy csöndesen elnézte ket, és eszébe jutott,mennyit kellett küszködnie a húgával, hogy megfelel en tisztálkodjon a Földr l valófölszállást követ hosszú utazás során, de nem szólt semmit.

Pilóta és ennélfogva kapitány lévén, Lurvy az expedíció vezet jének tekintette magát.Kijelölte Pault az összeköttetés megteremtésére a tápanyaggyárban maradt apjával, Wansegítségét biztosítva számára a Holt Emberek szolgálatainak igénybevételét illet en. Kijelöltehúgát, hogy saját maga és Wan segítségével lássa el a házimunkákat, például ruháik kimosásáta tocsogóvályúban. Kijelölte Want, hogy bárki éppen ráér társaságában derítse föl ésfilmezze le a Hícsí Mennyország biztonságos részeit, hogy Payter közvetítésével a Földretovábbíthassák a megtudottakat. Wan kísér je e munka közben a legtöbbször persze Janinevolt. Ha éppen valaki más is ráért, a fiatalok kíséretéül szeg dött, de erre ritkán kerülhetettcsak sor.Janine egyik eshet ség ellen sem emelt kifogást. Még nem szabadult meg véglegesen a Wantársaságában érzett feszültségt l, és nem is nagyon igyekezett a kapcsolat továbbfejlesztésére,kivéve azokat az eseteket, amikor óvatlanul megérintették egymást. Vagy amikor észrevette,hogy a fiú meredten bámulja t. De fantáziálása és álmodozása még ilyenkor is csaknemolyan tisztességes volt, mint a várható következ lépés, legalábbis a pillanatnyi helyzetben.Eljátszadozott a Holt Emberekkel, elnyámmogott a barna héjú, zöld belsejbogyógyümölcsökön, elvégezte a rábízott háztartási munkát, és türelmesen várta, hogy n jönmég egy kicsit.Alapvet en senki sem tiltakozott Lurvy vezet szerepe ellen, mivel gondosan ügyelt arra,hogy olyan feladatokat t zzön ki, amelyeket a jelöltek amúgy is szívesen megcsinálnának, ésezáltal rámaradhatott a nyomatékos – Paytert l és a távoli Földr l származó – utasítások ésrendelkezések feldolgozásának munkája.A kommunikációs rendszer távolról sem volt kielégít . Lurvy nem méltányolta fedélzeti„Verájuk” igyekezetét, míg nem kényszerült a segítsége nélkül boldogulni valahogy. Eleintenem tudott vele sürg s üzeneteket küldetni, vagy rávenni „ t” arra, hogy tartalmuk alapjánválogassa szét az érkezetteket. Ezúttal semmiféle számítógép nem állt rendelkezésére, kivéveazt a túlterheltet, amelyet saját fejében hordozott. Az üzenetek valahogy ukmukfukk érkeztekbe, s amikor válaszolt rájuk, vagy beszámolókat küldött le a földi reléállomásra, egyáltalánnem lehetett benne biztos, hogy azok pontosan a kívánt helyre érkeznek.Úgy látszott, hogy a Holt Emberek nem többek leolvasható, bizonyos mértékigkommunikációképes, de mégis korlátozott memóriáknál. Az áramköreik ráadásul alaposanösszekuszálódtak a kényszer kísérletezések során, amikor a tápanyaggyárral valókapcsolatteremtésre kívánták fölhasználni ket, ami egyébként sohasem tartozott a feladataikközé. (Hanem tulajdonképpen mi is lenne az igazi feladatuk? És ki bízhatta meg vele ket?)Wan egy darabig pózolt és blöffölt a szakért szerepében, de végül is szerencsétlen képpel

84

bevallotta, hogy a halottak semmiképpen sem hajlandók arra, amire szerinte eredetilegszánták ket. Egyszer-egyszer megpróbálkozott azzal, hogy megszólaltassa Cingár Jim,Henrietta vagy éppen egy Willard nev volt angoltanár hangját. Egyszer még egy korábbansohasem hallott hangra is rábukkant, amely reszketegen és suttogva, a hallásküszöb határánmotyogott valami zagyva értelmetlenséget.

– Menj az aranysávba – sápítozott Henrietta hisztérikusan, mint mindig, és átmenet nélkülrátelepedett Cingár Jim vaskos tenorja:

– Vigyázz, még megölnek! Nem kedvelik a kitaszítottakat!Mindez eléggé ijeszt en hangzott. Különösen Wan azon állítása nyomán, hogy mindig isCingár Jim volt a legkövethet bb a Holt Emberek közül. Lurvy elcsodálkozott, hogy nemrémültebb, mint amilyen, de annyi ijeszt és megrázó élményben volt már része, hogyegészen hozzájuk szokott. Valahogy egyébként az bels áramkörei is összezagyválódtak.No és az üzenetek! Az egyik, viszonylag tiszta ötperces adásszakaszban Paul vagy tizennégyórányit rögzített bel lük. Utasítások odalentr l: „Számoljanak be az átjáróhajóirányítórendszerének pontos beállításáról! Kíséreljenek meg beszerezni minél több hícsí/vénszövetmintát! Fagyasszanak le és tároljanak levél-, termés- és szármintákat abogyógyümölcsökb l! Legyenek maximálisan óvatosak! …” Azután vagy féltucat személyesüzenet az apjától: nagyon magányosnak érzi magát; rosszul érzi magát; nem részesülhetmegfelel orvosi ellátásban, mivel k magukkal vitték a hordozható bioregenerációs egységet;már az idegeire mennek a Földr l érkez végrehajthatatlan utasítások. Tájékoztatóközlemények a Földr l: els beszámolóik megérkeztek, elemezték és értelmezték ket, s ezekalapján most követend , mindenképpen követend programokat ajánlanak nekik. Próbáljákmeg felgöngyölíteni Henrietta kozmológiai jelenségekkel kapcsolatos ismereteit; fedélzeti„Verájuk” már tett erre némi kísérletet, de az odalenti „Vera” nem vehette az éppen megfelelid pontban, az öreg Payter pedig nem rendelkezik kell asztrofizikai ismeretekkel ahhoz,hogy föltehesse a megfelel kérdéseket, ezért ez a feladat is rájuk hárul. Valamennyi HoltEmbert ki kell kérdezniük az Átjáróval és a hozzá kapcsolódó küldetéseikkel összefüggemlékeikr l, föltéve, hogy egyáltalán emlékeznek még valamire. Próbálják meg kideríteni, mimódon válhattak valóságos földerít k konzervált számítógépes programokká; meg kellpróbálniuk… egyszóval az égvilágon mindent meg kell kísérelniük. Mégpedig mindentegyszerre. És e feladatok közül csaknem mindegyik végrehajthatatlan volt! Szövetmintákat ahícsíkt l! Abszurdum! Amikor egy-egy üzenet világosan érthet , személyes és világosjelentés volt, Lurvy rögzítette.

Egyik-másik még meglepetéseket is tartalmazott. A Janine levelez pajtásaitól származóbárgyú üzenetek és a Trish Bover lehetséges földi maradványai iránti már-már betegesérdekl kérdések között volt egy személyesen Lurvynak szóló üzenet is a nevezetesRobinette Broadhead részér l:

Dorema! Tudom, úgy érzi, összecsapnak feje fölött a hullámok. Egész küldetésük kezdett lfogva fontos és kockázatos volt, most pedig kiderül, hogy vagy milliószor fontosabb éskockázatosabb. Annyit várok el csupán, hogy megtegyenek minden maguktól telhet t. Ahhoznincs hatalmam, hogy fölülbíráljam az Átjáró Konszern döntéseit. Nem változtathatom megexpedíciójuk rögzített célkit zéseit. De szeretném, ha tudná, hogy az oldalukon állok.Derítsenek föl mindent, amit tudnak! De ne menjenek olyan messzire, ahonnan már nincsvisszatérés. Én pedig mindent megteszek, hogy olyan nagylelk és b kez jutalombanrészesüljenek, amilyet joggal elvárnak. Ezt komolyan mondom, Lurvy! Szavamat adom rá.Különös és furcsán megható volt ez az üzenet. Az is meglepetés volt Lurvy számára, hogyBroadhead ismeri a becenevét. Nem voltak éppen bizalmas kapcsolatban egymással. Amikorcsaládjával együtt elbeszélgettek velük a tápanyaggyár-expedíció kapcsán, jó párszor

85

találkoztak Broadheaddel. De kapcsolatuk az alattvaló és az uralkodó kapcsolata maradt, nemalakult ki mellette számottev személyes barátság. Még csak nem is kedvelte különösebben aférfit. Igaz, eléggé kedves és barátságos volt, egy nagyvonalú, fesztelen modorúmultimilliomos, de fogához vert minden egyes dollárt, és rajta volt a szeme mindenvállalkozásának bármely fejleményén. Lurvy számára nem volt nagy öröm, hogy egyszeszélyes pénzmágnás alkalmazottja lehet.Az is az igazsághoz tartozik, hogy bizonyos el ítélettel várta a találkozásaikat. Már azel tt ishallott Robinette Broadhead fel l, miel tt bármely személyes szerepe lett volna az életében.Az Átjáró aszteroidáján és hajóin töltött szolgálat idején egyszer egy háromf s hajóvalindultak útnak, amelynek fedélzetén velük volt egy id sebb asszony is, aki egyszer régebbenGelle-Klara Moynlin társaságában is utazott. Ett l a n l hallott Lurvy Broadhead legutolsóútjáról, arról, amely végül multimilliomost csinált bel le. Volt némi zavar a körül azexpedíció körül. Az utazás alatt kilencen pusztultak el, Broadhead bizonyult az egyetlentúlél nek. Az áldozatok egyike volt Klara Moynlin is, akivel (az id s asszony beszámolójaszerint) Broadhead szerelmi viszonyban volt. Lehetséges, hogy Lurvy érzelmeit befolyásoltaaz az eset, amikor az legénységükb l haltak meg annyian. Aggályai azért valóságosakvoltak…

A Broadhead-expedíció esetében az a legkülönösebb, hogy a „meghaltak” szó talán nem is alegmegfelel bb az áldozatokat illet en. Ez a Klara a többiekkel együtt egy fekete lyukfogságába esett, talán még most is ott vannak, s t életben maradtak… a lelassult id rabjai, smeglehet, hogy csak alig pár órát öregedtek az azóta eltelt évek alatt.

Vajon mi lehet tehát Broadhead Lurvynak szóló levelében a rejtett üzenet? Talán arra biztatjaket, hogy próbálják meg kideríteni, hogyan hatolhatnának be Gelle-Klara Moynlin

„börtönébe”? És vajon maga tisztában van-e ezzel? Lurvy nem tudhatta, viszont els ízbengondolt munkaadójukra mint eleven emberi lényre. Valahogy megható volt a fölismerés. Ett lugyan nem csökkent Lurvy félelme, de talán valamivel kevésbé érezte magányosnak magát.Amikor a legutóbb készült fölvételcsomagot elvitte Paulhoz, a Holt Emberek termébe, hogygyorsszalagra vegye és leadja, amint lehet, átkarolta és magához szorította a férfit, annak nemcsekély meglepetésére.

Amikor Janine a Wan társaságában végrehajtott földerít út végeztével szintén visszatért aHolt Emberek szobájához, valami azt sugallta neki, hogy óvatosan mozogjon. Bekukucskáltúgy, hogy véletlenül se vegyék észre, és megpillantotta, amint sógora és n vére kényelmesenüldögél a falnak támaszkodva, fél füllel hallgatva a Holt Emberek zagyva locsogását,másrészt elmerülve valami bizalmas beszélgetésben. Visszafordult, mutatóujját a szájára téve,odébb vonszolta Want.

– Azt hiszem, most egyedüllétre vágynak – magyarázta. – Különben is elfáradtam. Tartsunkegy kis szünetet!

Wan megvonta a vállát. Pár lépésnyire onnan találtak egy megfelel zugot a folyosók egyikkeresztez désében, ahol a fiú elszántan letelepedett a lány mellé.

– Éppen párosodnak? – kérdezte.– Ejnye, Wan! Neked mindig csak azon az egy dolgon jár az eszed! – De Janine nem vetterossz néven ezt, és hagyta, hogy a fiú közelebb húzódjon hozzá. Egészen addig, míg alegényke keze rá nem kúszott a mellére. – Kotródj onnan! – suttogta a lány lágyan.A fiú visszahúzta a kezét.

– Ugyan, Janine, miért vagy ilyen földúlt? – kérdezte Wan pöffeszkedve.

86

– Szállj le rólam, kérlek! – De amikor a fiú pár milliméternyire eltávolodott t le, Janine aprómozdulatokkal ismét közelebb húzódott hozzá. Azzal teljesen tisztában volt, hogy a fiúkívánja t, és közben arra is gondolt, hogy ha valami bekövetkezne, amiként nyilvánvalóanel bb-utóbb be is következik, arra akkor kerüljön sor, amikor maga is akarja. Az elmúlt,csaknem két hónap alatt Wan elérte, hogy megkedvelje t, s t meg is bízzon benne – a többipedig várhat még egy kicsit! Mindeközben Janine valójában élvezte a fiú közelségét. Mégakkor is, ha undok volt.

– Nem tisztességesen játszol! – panaszkodott például.– Ugyan mire megy ki a játék itt, az isten szerelmére?!

– Beszélned kellene Cingár Jimmel – jelentette ki Wan szigorúan. – Majd jobbanmegmagyarázza neked, mi a legjobb stratégia a fajfenntartási küzdelemben. Azt teljesenvilágosan megmagyarázta nekem, mi lehet ebben a férfi szerepe, ennélfogva biztos vagyokbenne, hogy jó eséllyel vehetek részt a versenyben. A te szereped természetesen egészen más.Alapvet en az a véleményem, hogy részedr l az lenne a legjobb, ha hozzájárulnál ahhoz,hogy közösüljek veled.

– Igen, ezt már említetted. Tudod, mi a helyzet, Wan? Túlságosan sokat dumálsz!A fiú egy pillanatra tétován elhallgatott. Nem tudta, mivel védekezzen ezzel a váddalszemben. Eddigi életében a leggyakrabban, csaknem kizárólagosan el forduló érintkezésilehet ség a beszéd volt. Most fölidézte magában mindazt a sok zagyvaságot, amit CingárJimt l megtanult, és nyomban fölvillanyozódott a tekintete.– Ahá, most már értem! El ször inkább csókolózni akarsz! – kiáltotta.

– Nem! Nem akarok csókolózni! És különben is, vedd le a térded a hólyagomról!Kényszeredetten elengedte a lányt.

– Janine – próbált magyarázkodni –, a közvetlen kapcsolat nagyon lényeges a szerelemszempontjából. Ez egyformán igaz az alacsonyabb rend létformákra és a miénkre egyaránt.A kutyák szaglásszák egymást. Az emberszabásúak tetvészkednek. A hüll k egymás köréfonódnak. Még a rózsahajtások is az anyanövény körül csoportosulnak, mondja Cingár Jim,bár azt nem hiszi, hogy ez valamiféle szexuális megnyilvánulás lenne. De te elveszítheted afajfenntartási küzdelmet, ha nem vigyázol, Janine.

A lány fölvihogott.– Ugyan kivel szemben? Talán a vén, halott Henriettával? – De a fiú elszontyolodott, a lánypedig megsajnálta t. Fölemelkedett, és eléggé szigorúan kijelentette: – Meglehet sen rosszgondolatokat forgatsz a fejedben, tudsz róla? A legutolsó dolog, amit kívánok, ha egyszernetán sor kerülne a te vacak párosodásodra, az az, hogy egy ilyen nyavalyás helyenmegfoganjak.

– Megfoganjál?– Teherbe essek – magyarázta a lány. – Megnyerjem azt a vacak fajfenntartási küzdelmet.Kiüssem magamat! Ó, Wan – folytatta a fiú feje tetejét simogatva –, neked sejtelmed sincsróla, mire megy ki a játék. Én biztos vagyok benne, hogy el bb vagy utóbb a lelket iskipárosodjuk egymásból, esetleg még össze is házasodunk vagy valami ilyesmi, és olyanfényesen megnyerjük a jó öreg fajfenntartási küzdelmet, hogy még! De ebben a pillanatbancsak egy taknyos orrú kölyök vagy, és az vagyok én magam is. Te nem a fajfenntartásravágyakozol. Te egyszer en szerelmeskedni akarsz.– Nos, ez is igaz, igen… viszont Cingár Jim azt mondja…

87

– Elhallgatnál arról a Cingár Jimr l?! – Ezzel Janine fölállt, és egy pillanatra rámeredt, majdkényeskedve kijelentette: – Tudod mit? Én most visszamegyek a Holt Emberek termébe. Temeg inkább olvass el valami könyvet, az majd leh t egy kicsit.

– Tiszta hülye vagy – vicsorgott a fiú. – Itt nincs egy könyvem sem, sem olvasógépem.– Ó, te jóságos isten! Akkor vonulj el valahová, és adj neki, míg jobban nem érzed magad!

Wan fölpillantott a lányra, majd le, frissen mosott tunikájára. Nem volt rajta kidudorodás,csak egy lassan terjed nedves foltocska. Elvigyorodott.

– Azt hiszem, arra most már nem lesz semmi szükség – mondta csöndesen.

Mikorra visszaértek, Paul és Lurvy már nem turbékolt, mint valami fészkel galambpár, deJanine valahogy megérezte, hogy a szokásosnál jobban megvannak egymással. Amit Lurvyérzett Janine és Wan körül, nehezebben volt meghatározható. Elgondolkodva nézett rájuk,fontolgatta, hogy megkérdezi, mi jár a fejükben, de lemondott róla. Paul a maga részér linkább azzal volt elfoglalva, mit fedeztek föl legutoljára. Fölkiáltott:

– Hé, gyerekek, ide figyeljetek! – Beütötte Henrietta hívószámait, megvárta, míg panaszoshangján „helló”-t köszön, majd megkérdezte t le: – Ki vagy te?

A vékony hang meger södött.– Számítástechnikai analóg vagyok! – mondta határozottan. – Amíg éltem, Mrs. ArnoldMeacham volt a nevem, hetvennégyes pálya expedíció, tizenkilences nap. Bakkalaureátust ésmesterfokozatot nyertem a Tulane egyetemen, a pennsylvaniai egyetemen doktoráltam,sz kebb szakterületem az asztrofizika. Utazásunk huszonkettedik napján dokkoltunk egyobjektumon, ahol annak lakói foglyul ejtettek bennünket. Halálom pillanatában harmincnyolcéves voltam, két évvel fiatalabb, mint… – itt a hang megremegett – mint Doris Filgren, apilótánk, aki… – újabb remegés – akivel a férjem, úgy t nt… akivel viszonya volt… aki… –A hang ekkor keserves zokogásba fulladt, mire Paul lekapcsolta.– Nos, nincs tovább – mormolta –, de ez is csak valami. Vén bolond Veránk kihámozottvalami igazságmagot a locsogásából. És nemcsak a maga vonatkozásában. Szeretnéd tudni azanyád nevét, Wan?

A fiú kitágult szemmel meredt rá.– Az anyám nevét?! – kiáltotta.

– Vagy bárki másét. Cingár Jimét például. tulajdonképpen a légier vénuszi pilótája volt,aki az Átjáróhoz, onnan pedig ide került. Az igazi neve James Cornewell. Willard angoltanárvolt. A diákpénztárból sikkasztott némi pénzt, hogy megfizethesse az Átjáróhoz vezet útját,amiben természetesen nem sok örömét lelte. A legels útja azonnal ide vezetett. Az odalentikapcsolat föltáróprogramot szerkesztett Vera számára, amin egész id alatt dolgozott, és…rosszul érzed magad, Wan?

A fiú lázasan nyalogatta az ajkát.– Az anyám neve? – ismételgette.

– Ó, sajnálom! – Paul emlékeztette magát rá, hogy gyengédnek kell lennie. Az még csakeszébe sem jutott, hogy a kérdés Wan érzelmeit is érintheti. – Az neve Elfega Zamorra volt.De úgy t nik, nem tartozik a Holt Emberek közé, Wan. Azt nem tudom, miért. Az apádpedig… nos, ez elég érdekes dolog. A nemz atyád meghalt, még miel tt anyád ideért. Az,akir l beszélsz, bizonyára valaki más lehetett, de fogalmam sincs róla, ki. Te legalább sejted,mi lehet e mögött? – Wan megvonta a vállát. – Arra gondolok, hogy anyád és… talán

88

mostohaapádnak nevezhetnéd… vajon miért nincs a „betároltak” között? – Wan tanácstalanulszéttárta a karját.Lurvy ekkor közelebb húzódott hozzájuk. Szegény kölyök! Elszontyolodását érezve, a fiúvállára tette a kezét, és így szólt hozzá:– Gondolom, ez elég komoly megrázkódtatás számodra, Wan. Biztos vagyok benne, hogykés bb sokkal többet kideríthetünk. – Ezzel odaintett a valaha üres helyiséget megtöltfelvev k, lejegyz k és lejátszók seregére. – Amit csak földerítünk, azonnal továbbítjuk aFöldre. – A legényke ráemelte a tekintetét, de nem túl sok megértés tükröz dött benne,miközben Lurvy megpróbálta megmagyarázni neki a földi információ-földolgozó hatalmasrendszer lényegét, azt, hogyan elemzi rendszeresen, veti össze és értelmezi a HícsíMennyországból származó közlemények legkisebb morzsáit is, nem is szólva atápanyaggyárból és más forrásokból érkez adatok tömkelegér l. Végül Janine közbeszólt:– Ugyan, hagyd t békén! Szegény mindent megért – tette hozzá bölcsen. – Csak hagyd, hogyeméssze a dolgokat egy darabig. – Beletúrt a fölhalmozott élelmiszercsomagok közé, mígnem talált egy halványzöld szín t, és közben hányavetin odavetette: – Különben mi lehet ez acsipogó zaj?Paul fölfigyelt, majd odaugrott szerkenty inek halmazához. A kameráikhoz illesztett monitorhalk „bip-bip-bip” hangokat hallatott. Magában zsörtöl dve úgy fordította a képerny t, hogyvalamennyien láthassák.

Az a kamera volt, amelyet a legközelebbi bogyógyümölcsbokornál hagytak, hogy nyugodtanközvetítse a változatlan képet, és csak akkor adjon riasztójelzést, ha valami mozgást észlel.

Ez most bekövetkezett. Egy arc bámult rájuk a képerny l.Lurvy rémülten összerezzent.

– Egy hícsí! – lihegte.De ha így is volt, az az arc nem úgy nézett ki, mintha egy galaxist meghódítani képes értelemrejt zne mögötte. Úgy látszott, hogy négykézláb állva, aggodalmasan szemléli a kamerát,mögötte pedig négy-öt hasonló fizimiska bukdácsol. Az arcnak nem volt álla. Homlokagöndör fürtök alól indult. A képén több volt a sz r, mint a koponyáján. Ha taraj húzódottvolna rajta, leginkább úgy nézett volna ki, mint egy gorilla. Mindent összevetve nem álltmessze a Wan leírása alapján készült számítógépes ábrától, csak valamivel durvább,állatszer bb volt a külseje. De mégsem volt állat. Amint az arc egy kissé félrefordult, Lurvymegpillantotta, hogy a bokor körül csoportosuló többiek valami olyasmit viselnek, amit azállatok maguktól sohasem: fel voltak öltözve. Még szabása is volt a viseletüknek, az anyagraszínes foltokat varrtak, ami b rfelületen lév tetoválásra emlékeztetett, s t az egyik hímnyakában még valami hegyes szemekb l álló gyöngysorféle is csüngött.

– Az a gyanúm – mondta Lurvy reszketegen –, hogy id vel még a hícsík isdegenerálódhatnak. Ezeknek pedig volt éppen elég idejük.

A képerny n látható arc hirtelen elmozdult.– A fene egye meg! – kiáltott föl Paul. – Azért nem annyira degenerált, hogy ne venné észre akamerát. Nézzétek, fölvette a nyavalyás. Wan! Mit gondolsz, tudhatnak az ittlétünkr l?A fiú minden érdekl dés nélkül vállat vont.

– Hát persze, hogy tudhatnak. Elejét l fogva tudtak rólunk, csak egyszer en nem érdekeltükket.

Lurvy szíve hevesen földobogott.

89

– Ezt hogy érted, Wan? Honnan tudod, hogy nem jönnek utánunk?

A kamera által közvetített kép megváltozott. A Vén, amelyik fölvette, most továbbadta egymásiknak. Wan is odapillantott, majd így folytatta:

– Már megmondtam, hogy szinte sohasem jönnek a kék szektornak erre a részére. De még apirosba sem. Annak meg semmi értelme, hogy a zöldbe menjenek. Ott semmi sem m ködik,még az ételrekeszek és a könyvolvasók sem. Majdnem állandóan az arany részentartózkodnak. Hacsak föl nem faltak ott minden bogyógyümölcsöt, és többet akarnak.

hang szólalt meg a képerny hangosítójából, és a kép is megint megremegett. Egypillanatra megállt az egyik n nem Vénen, aki éppen az ujját szopogatta, azután tétovánkinyúlt a kamera után. Az megpördült, és hirtelen elt nt a kép.– Paul! Mit m velnek? – kiáltott föl Lurvy.

– Összetörték, azt hiszem – mondta a férfi, miután a szerkezet gombjainak csavargatásávalsem tudta visszaállítani a képet. – A kérdés inkább az: mi mit csináljunk most? Nem vagyunkitt már épp elég ideje? Nem kellene esetleg arra gondolnunk, hogy visszainduljunk?

Lurvynak is ez járt a fejében. Mindnyájan erre gondoltak. De bármilyen aprólékosanfaggatták is Want, a fiú csak azt hajtogatta, hogy nincs mit l félniük. A Vének még sohasemzavarták meg t a vörös csíkokkal ékes falú folyosókon. Sohasem látta ket a zöld részen; bárigaz, maga sem igen járt oda. A kékben is csak ritkán bukkantak föl. És igen, persze hogytudnak az emberek ittlétér l. A Holt Emberek elmondták neki, hogy a Véneknek vannakgépeik, amelyek hallanak, és id nként mindenhová bekukkantanak, már ha nem romlottakel… Csak éppen semmivel sem tör dnek igazán.

– Ha nem megyünk be az arany területre, sohasem bántanak bennünket – jelentette kihatározottan. – No persze ha nem jönnek ki onnan.

– Nem is tudom kifejezni, mennyire megnyugtattál, Wan – morogta bosszúsan Paul.De kiderült, hogy mindezzel csak azt akarta kifejezni, hogy valóban jók az esélyeik.

– Magam is gyakran bemegyek az arany részre, ha kalandra vágyom – büszkélkedett. – Nomeg könyvekért. És amint láthatjátok, még sohasem fogtak el.

– No és mi van, ha a hícsík maguk jönnek ide kalandvágyból vagy könyvekért? – faggatózottPaul.

– Még hogy könyvekért! Ugyan mit kezdenének k a könyvekkel? Bogyógyümölcsért mégcsak-csak… Néha a gépekkel is foglalkoznak… Cingár Jim szerint az a dolguk, hogy agépeket megjavítsák. De nem mindig csinálják meg. A gépek meg úgy-ahogy m ködnek, ésnem is mindig. Egyébként már messzir l meghallani ket.

Egy pillanatig némán ülve néztek egymásra. Végül Lurvy szólalt meg els nek:– Tudjátok, mit gondolok? Adjunk magunknak egy hetet. Persze nem tudom, sokkalmegnöveli-e ez a szerencsénket. Maradt még… mennyi is, Paul?… öt kameránk.Rákapcsoljuk a monitorra, kirakjuk és otthagyjuk ket. Ha ügyesek vagyunk, talán úgyelrejthetjük ket, hogy a hícsík se vegyék észre. Teljesen földerítjük a biztonságos vörösfolyosókat, a kékekb l és a zöldekb l pedig annyit, amennyit tudunk. Mintákat gy jtünk.Képeket csinálunk; szeretném látni azokat a karbantartó gépeket is. Miután elvégeztünkminden t lünk telhet t, akkor meglátjuk, mennyi id nk marad még. És akkor eldöntjük, hogybelépjünk-e az arany részbe vagy sem.– De nem tovább egy hétnél, mától fogva – jelentette ki Paul. Igaz, nem er szakosan. Csakannyit jelzett vele, hogy megértette a helyzetet.

90

– Nem többet – egyezett bele Lurvy, Janine és Wan pedig némán bólintott rá.

Negyvennyolc óra múlva viszont mindannyian az arany területen voltak.Úgy döntöttek, hogy kicserélik a tönkrement kamerát. Óvatos léptekkel mind a négyenmegközelítették azt a hármas elágazást, ahol a gyümölcseit l megfosztott bokor n tt. Wanhaladt elöl, Janine kezét fogva. Odaérve a lány el resietett, hogy fölkapja a szétroncsoltkamerát.– No, ezt aztán jól odacsapták – álmélkodott. – Azt nem is mondtad eddig, Wan, hogy ilyener sek! Nézd csak, nem vér az ott?Paul kikapta kezéb l a szerkezetet, és fölfelé fordította, fintorogva nézte az egyik sarkánéktelenked sötét foltot.– Úgy látszik, megpróbálták kinyitni – vélekedett. – Nem hiszem, hogy én erre képes lettemvolna puszta kézzel. Biztosan megcsúsztak rajta az ujjai, úgy vághatta el a kezét.– Hát igen – mormolta Wan közömbösen –, meglehet sen er sek. Figyelmét egyáltalán nem akamera kötötte le. A hosszú folyosót leste a leveg be szimatolva, és inkább a távoli neszekrefigyelt, nem a többiekre.

– Határozottan idegesítesz – mondta Lurvy. – Hallasz egyáltalán valamit?A fiú ingerülten megvonta a vállát.

– A szagukat hamarabb megérezni, mint ahogy hallanánk ket, de nem, most nem érzeksemmit. Nincsenek nagyon közel. Különben sem félek t lük. Gyakran eljövök ide könyvekért,vagy hogy megfigyeljem az ostoba ügyködésüket.– Mindjárt gondoltam – mondta Janine, kivéve Paul kezéb l a tönkretett kamerát, miközben aférfi új helyet keresett, ahová a másikat tehetné. Nem volt sok választása. A hícsídíszítmények nem voltak valami változatosak.

Wan elemében volt.– Én már végigmentem azon a folyosón, ameddig csak a szemetek ellát – hencegett. – Még aza hely is elég messze van, ahol a könyvek hevernek, látjátok? Egypár egyenesen a folyosónhever.

Lurvy odanézett, de nem volt biztos benne, mire utal a fiú. Néhány tucat lépésnyire látottugyan valami csillogó kupacot, de könyveket sehol. Paul egy tekercs ragasztószalaggalbíbel dött éppen, hogy minél magasabban rögzíthesse a kamerát a falon, úgy vetette oda:– Ugyan, eredj már azokkal a vacak könyveiddel! Láttam ket. A Moby Dick meg DonQuijote kalandjai, ugyan mit kezdenének velük a hícsík?Wan dühödten kiáltott föl:

– Ostoba vagy, Paul! Azokat csak a Holt Emberekt l kaptam. Azok nem igazi könyvek. Azigazi könyvek ott vannak, ni!

Janine kíváncsian Wan szemébe nézett, maid néhány lépést el reóvakodott a folyosón.– De hisz ezek nem is könyvek! – szólt vissza a válla fölött.

– Már hogyne lennének azok! Világosan megmondtam, hogy könyvek!– Nem, nem azok! Gyertek, nézzétek csak meg! – Lurvy már nyitotta a száját, hogyvisszahívja, de azután mégiscsak tétován utánament. A folyosó üres volt, és Wan sem látszotta szokásosnál izgatottabbnak. Mikor félúton járhatott a csillogó szemétdomb felé, rájött, hogymit is lát tulajdonképpen. Gyorsan odaszökkent Janine mellé, és felkapott egyet.

91

– Wan! – kiáltott föl. – Én már láttam ilyeneket. Ezek hícsí imalegyez k! Több száz vanbel lük a Földön is!– Nem! Nem! – tiltakozott a fiú dühösen. – Miért mondod, hogy hazudok?

– Én nem állítom, hogy hazudsz, Wan. – Lurvy szétnyitotta a kezében tartott tárgyat. Úgynézett ki, mint egy tekercs m anyag tapéta. Elég könnyen szétnyílt a kezében, de amintelengedte, ismét összecsukódott. A hícsí kultúra legközönségesebb tárgya volt, sokat találtakbel le a Vénusz elhagyott alagútjainak járataiban és az Átjáró földerít i is minden sikeresútjukról hoztak néhányat. Soha senki nem jött rá, mire használták a készít i, és hogy azáltaluk kitalált elnevezés megfelelt-e a valóságnak, azt is csak a hícsík mondhatták volna meg.– Ezeket imalegyez knek nevezik, Wan!– Nem! Nem! – visította a fiú hisztérikusan, kivette a tárgyat Lurvy kezéb l, és bevonult veleegy fülkébe. – Ezekkel nem imádkozni kell. Olvasni lehet ket. Így ni! – A tekercsetbeleillesztette a falon lév egyik tulipán alakú tartóba, rápillantott, és lehajította a földre. – Ezéppen nem jó – mondta, és turkálni kezdett a padlón szétszórt legyez k között. – Várjunkcsak! Igen. Ugyan ez sem a legjobb, de legalább olyan, amit valahogy megérthet az ember. –Belecsúsztatta a tulipánba. Elektronikus zörejek rövid sorozatát hallották, majd a tulipán atekerccsel együtt elt nt. Citrom alakú színes fényburok képz dött körülöttük, azután bekötöttkönyv alakját öltötte, amely szétnyílt, függ leges sorokban írt ideogramokat tárva elébük. Egyvékony – emberi! – hang kezdett deklamálni valami szöveget sebes, magas fekvés nyelven.

Lurvy ugyan nem értette a szavakat, de az Átjárónál eltöltött két év valóságos kozmopolitátfaragott bel le. Eltátott szájjal gondolkodott.

– Azt… azt hiszem, japánul beszél. A formája pedig, akár a haikué. Wan, mi az ördögötcsinálhatnak a hícsík japán nyelv könyvekkel?

Wan fens bbséges hanghordozással jelentette ki:– Ezek nem is igazán régiek, Lurvy. Csak más könyvekr l készített másolatok. Az igazán jókmind ilyesfélék. Cingár Jim azt mondja, hogy a Holt Emberek minden hangfelvétele éskönyve, s t maguk a Holt Emberek, még azok is, akik már nincsenek itt, ezekben bennevannak. Én rendszeresen olvasom ket.– Te jóisten! – sóhajtott Lurvy. – Hányszor tartottam már ilyeneket a kezemben, és még csaknem is sejtettem, mire valók!Paul csodálkozva csóválta a fejét. Belenyúlt a világító képbe, és kihúzta a tekercset tulipánalakú foglalatából. Könnyen kijött. A kép elt nt, a hang szó közben elhallgatott, pedig atenyerén szétterítette a tekercset.

– Teljesen kivagyok! – mormolta. – A világ minden valamirevaló tudósa foglalkozott márezekkel a vacakokkal. Hogy lehet, hogy soha senki nem jött rá a rendeltetésükre?

Wan megvonta a vállát. Már egyáltalán nem volt dühös. Élvezte a dics séget, hogybebizonyíthatta ezek el tt az emberek el tt, mennyivel többet tud náluk.

– Meglehet, hogy k is ostobák – sipította. Majd valamivel engedékenyebben: – Vagy éppenolyanok kerültek a kezükbe, amelyeket senki sem ért meg… talán csak a Vének, ha egyáltaláneszükbe jutott valaha, hogy olvassanak valamit.– És azokból a silányabbakból nem tudnál mutatni egyet? – kérdezte Lurvy.

Wan türelmetlen mozdulatot tett.– Azokkal sosem pocsékolom az id t – magyarázta. – De azért, ha nem hisztek nekem… –ezzel beletúrt a kupacba, arckifejezésével tudatva, hogy csak az id t vesztegetik olyasmire,

92

amit már kipróbált, és érdektelennek talált. – Igen. Azt hiszem, ez itt egy olyan értéktelenfajta.Amikor becsúsztatta a tulipánba, az el bukkanó hologram fényes és meglep volt. Éppolyreménytelennek látszott az elolvasása, mint a hícsí rhajók vezérl rendszerének megértése.Vagy még reménytelenebb. Különös, egymás köré tekered , oszcilláló vonalak, hirtelenszínes legyez vé terültek, hogy azután egyesüljenek megint. Amennyiben ez valami írottnyelv volt, legalább annyira különbözött a nyugati jelrendszerekt l, mint az ékírás. Vagy mégjobban. Minden földi nyelvnek vannak közös tulajdonságai, rögtön azzal kezdve, hogycsaknem mindegyiket sík felületre fölvitt jelekkel írják. Ez itt láthatóan háromdimenziósszimbólumrendszer volt. Emellett vékony, szúnyogdöngicsélésre emlékeztet hang kísérte,mintha valaki véletlenül telemetrikus üzenetet fogna a zsebrádióján. Egészében véverendkívül idegesít volt.– Nem is gondoltam, hogy élvezni fogjátok – jegyezte meg Wan csúfondárosan.

– Állítsd le, Wan – mondta Lurvy, majd határozottan kijelentette: – Magunkkal kell vinniezekb l a dolgokból, amennyit csak tudunk. Paul, vesd le az inged! Pakold tele, amennyirelehet, és vidd el a Holt Emberek szobájába! És vidd azt az összetört kamerát is. Tedd be alétfenntartó központba, és nézd meg, mire megy a hícsí vér elemzésével.

– És ti mit terveztek? – érdekl dött Paul. De közben már le is húzta az ingét, és dobálta bele acsillogó „könyveket”.

– Mi majd folytatjuk a kutatást. Te csak foglalkozz a magad dolgával! Wan! Te ki tudodválogatni ket? Úgy értem, kiszedni közülük azokat, amelyek téged nem érdekelnek?

– Hát persze, Lurvy. Azok nagyon régiek. Néha egy kicsit gy röttek is, látod?– Rendben van. Ti ketten szintén vegyétek le a fels ruhátokat, annyit, amennyib lcsinálhattok valami zsákfélét. Rajta! Majd máskor leszünk illedelmesek. – Lurvy ezzel magais kilépett a kezeslábasából. Ott állt melltartóban és bugyiban, miközben csomókat kötözött azöltözék ujjára és szárára. Fölbecsülte, hogy legalább ötven-hatvan legyez t belegyömöszölhet.Wan zubbonyát és Janine ruháját is beszámítva, a tárgyak jó felét magukkal cipelhetik. Annyielég is lesz. Nem szabad telhetetlennek lennie! Jócskán akad még bel lük a tápanyaggyárbanis, bár azokat valószín leg Wan szállította oda, így azután biztos csak olyanok lehetnek,amelyeket a fiú érthet nek tekintett. – Vannak ilyen olvasók a tápanyaggyárban is, Wan?– Persze hogy vannak! Különben mi a csudának vittem volna oda könyveket? – Idegesenturkált a legyez k között, magában morgolódva, amint Janine és Lurvy elé dobálta a szerinte„haszontalanokat”. – Fázom! – panaszkodott közben.

– Mindnyájan fázunk. Jobb lenne, ha viselnél melltartót, Janine – jegyezte meg Lurvy ahúgára mosolyogva.

A lány méltatlankodva válaszolt:– Arra nem is gondoltam, hogy majd le kell vetk znöm itt. Wannek igaza van. Én is fázom.

– Nyugi, nem tart sokáig. Igyekezz, Wan! Te is, Janine! Lássuk, milyen gyorsan tudjukkiválogatni a hícsí példányokat! – Lurvy kezeslábasa lassacskán megtelt, és büszkénvigyorogva pendelyében, nekilátott saját ruhájának teletöméséhez. Lurvynak eszébe ötlött,hogy néhány tucat legyez még a pendelybe is beleférne. Végül is a fiú visel alatta valamiágyékköt t. De már így is elég szép eredményt értek el. Paul máris magával vitt harmincat-negyvenet. Az gúnyájába talán hetvenöt is belefér. Máskülönben kés bb is akármikorvisszajöhetnek a többiért, ha úgy látják jónak.

Lurvy persze nem gondolta komolyan, hogy emellett döntenének. Ami elég, az elég. Bármirejutnak is még itt, a Hícsí Mennyországban, máris fölbecsülhetetlen érték tudásnak jutottak a

93

birtokába. Az imalegyez k tehát könyvek! Ennek a ténynek a fölfedezése máris azt jelentette,hogy félig megnyerték a csatát. Ennek az ismeretében a tudósok egész biztosan megtaláljákolvashatóságuknak rejtélyét. Ha kapásból nem menne a dolog, még mindig ott vannak atápanyaggyárban lév olvasók. Ha minden nehézség összejönne, még akkor is beolvashatják

ket Vera valamelyik perifériájába, rögzíthetik a képet és a hangot, majd az egészetközvetíthetik a Földre. Talán még egy olvasószerkenty t is leszerelhetnek, hogy magukkalvigyék. Márpedig visszatérnek, ebben Lurvy hirtelen teljesen bizonyossá vált. Ha nem tudnakrájönni a tápanyaggyár elmozdíthatóságának nyitjára, akkor ott hagyják, ahol van. Senki semhibáztathatja ket ezért. Máris eleget elértek. Ha ennél is többre lenne szükség, más csoportokis a nyomukba léphetnek, viszont k már így is sokkal gazdagabb ajándékot visznekmagukkal, mint bármely emberi lény, amióta csak fölfedezték az Átjáró aszteroidáját. No ésméltó jutalomban lesz részük, efel l semmi kétség, hiszen még Robinette Broadhead ígéreteis ott van Lurvy kezében. Mióta csak elszakadtak a Hold felszínét l, bömböl vegyiindítórakétájuk tolósugarára támaszkodva, Lurvy nem úgy érezte magát, mint aki a kit zöttjutalom után lohol, hanem úgy, hogy már meg is nyerte. Arról nem is szólva, milyenboldogságot jelent ez az apjának…– Nos, talán elég lesz! – mondta, segítve Janine-nak összekötözni az imalegyez kettartalmazó, szétnyíló zsákot. – Vigyük az egészet rögtön a hajóra!Janine apró melléhez szorította az ormótlan csomagot, és még néhány darabot fölmarkoltszabad kezével.– Ez egészen úgy hangzott, mintha hazafelé készül dnénk – jegyezte meg közben.

– Az is el fordulhat – mosolygott rá Lurvy. – Persze el tte még meg kell tárgyalnunk ahelyzetet, csak azután dönthetünk. Wan! Mi történt?

A fiú már az ajtóban állt, hóna alatt legyez kkel teletömött zubbonyával. Döbbentnek látszott.– Túl sokáig vacakoltunk itt – suttogta, kilesve a folyosóra. – Vének ácsorognak abogyógyümölcsbokor körül!– Ó, nem! – De az állítás igaznak bizonyult. Lurvy is óvatosan kikukucskált a folyosóra, ésvalóban ott voltak. A Paul által a falra szerelt kamerát vizsgálgatták. Mialatt nézte ket,egyikük fölnyúlt, és minden er feszítés nélkül letépte a szerkezetet. – Wan! Akad innen másikvisszavezet út?– Igen. Az arany részen keresztül, de… – Élénken beleszaglászott a leveg be. – Azt hiszem,ott is alighanem vannak egypáran. Érzem a szagukat, és igen, hallom is ket! – és sajnos ez isigaz volt. Már Lurvy is hallott valami tompán nyekerg morgást a folyosó hajlata mögül.

– Nincs sok választásunk – jelentette ki. – Ott csak ketten vannak, amerr l idejöttünk.Meglepjük ket, és keresztültörünk mellettük. Gyerünk! – A tekercseket tovább markolvamaga elé terelte a két gyereket. Lehet, hogy a hícsík er sek, de Wan azt állította, hogylomhák. Ha csak egy kis szerencséjük lesz…

De egyáltalán nem voltak szerencsések. Amint kiléptek a nyíltabb részre, Lurvy azonnalészrevette, hogy kett nél többen vannak. Vagy féltucatnyian! Ott álltak kört formálva, ésnéztek rájuk a folyosó torkolatán keresztül.– Paul! – kiáltotta Lurvy a kamerába. – Elfogtak bennünket! Igyekezz a hajóba, és ha mi nemtudunk áttörni… – Nem folytathatta tovább, mert máris rávetették magukat azok az alakok. Ésvalóban rémületesen er sek voltak!Végighurcolták ket vagy féltucatnyi szinten. Mindkét oldalról fogta a karjukat egy-egyfoglyul ejt jük. Egykedv en csiviteltek egymás között, ügyet sem vetve er feszítéseikre éskiáltozásukra. Csak Wan nem szólt semmit. Hagyta, hogy vonszolják, amerre akarják, végig a

94

folyosókon, míg ki nem értek egy orsó alakú nagy, nyitott térségbe, ahol további tucatnyi Vénvárakozott már rájuk. Mögöttük kuporgott egy óriási, néma, kékes fényben úszó gépezet.Vajon szokásuk-e a hícsíknek áldozatok bemutatása? Vagy esetleg kísérleteket végeznek afoglyaikon? Talán ket is betárolják, akár a Holt Embereket, és akkor tunya kábulatbanvárhatják, mikor vet dik arrafelé a látogatók egy újabb csoportja! Lurvy mindezeket alehet ségeket afféle érdekes problémákként kezelte, de egyikre sem sejtett semmiféle választ.Egyel re nem félt. Érzékei még nem fogták föl teljesen az új helyzetet. Hiszen oly közel vanmég a pillanat, amikor megengedte magának, hogy a diadal érzése töltse el. Ahhoz még kellnémi id , hogy kialakuljon benne a vereség tudata.

A Vének tovább fecsegtek egymással, közben a foglyaik felé mutogatva, a folyosókatkémlelve és a hatalmas, néma gépezetre tekingetve, amely úgy tornyosult fölébük, akár egyágyú nélküli harckocsi. Mint valami lidérces álom! Lurvy semmit sem értett az egészb l,holott eléggé világos volt a helyzetük. Néhány percnyi további locsogást követ enbetuszkolták ket egy fülkébe, ahol – legnagyobb megdöbbenésükre – egészen ismer stárgyak hevertek. A csukott ajtó mögött Lurvy beletúrt a halomba… ruhák! Egy sakktábla.Rég csonttá száradt élelmiszeradagok. Az egyik lábbeli sarkában vaskos tekercs brazil valutarejt zködött, els becslésre is jóval több, mint negyedmillió dollár értékben. Tehát nem k ittaz els foglyok! De az egész kupacban semmi sem akadt, amit fegyverként használhattakvolna. Odafordult a sápadtan reszket fiúhoz.

– Most mi lesz velünk? – kérdezte sürget hangon.De Wan csak leszegte a fejét, akár a Vének maguk. Els reakcióként nem telt t le többre.

– Apám… – szólalt meg azután, de el bb nyelnie kellett egyet, miel tt tovább folytathattavolna. – Egyszer az apámat is elfogták, de azután, ez igaz, szabadon is engedték. De nemhiszem, hogy ez lenne a szabály, mert apám figyelmeztetett rá, hogy sohase hagyjam, hogyengem is elfogjanak!

– De legalább Paul megmenekült – szólalt meg Janine. – Lehet… talán lehet, hogy szerezhetvalami segítséget… – De itt tanácstalanul elhallgatott, és választ sem várt a megjegyzésére.Bármely reményked válasz a fantázia birodalmába tartozott volna, figyelembe véve, hogyegy, az övékhez hasonló hajónak kis híján négy év kell csupán a tápanyaggyár eléréséhez. Hajön is valami segítség, nem érhet ide egyhamar. Válogatni kezdett a régi ruhák között. –Legalább magunkra vehetünk valamit – jegyezte meg. – Gyerünk, Wan! Öltözködj fel!

Lurvy is követte példáját, de egyszer csak megtorpant, amikor valami különös hangot hallott ahúga fel l. Majdnem olyan volt, mintha nevetne! – Mi olyan mulatságos?! – dörrent rá.

Janine magára húzott egy pulóvert, miel tt válaszolt volna. Túl nagy volt neki, de legalábbmelegítette.

– Csak éppen eszembe jutottak a kapott utasítások – dünnyögte. – Hogy gy jtsünk be hícsíszövetmintákat, emlékeztek? Nos, a dolog úgy alakult, hogy k gy jtötték be a mieinket.Méghozzá mindet!

95

8. SCHWARZE PETERAmikor a fedélzeti számítógép postacseng je megszólalt, Payter azonnal és maradéktalanulfölébredt. Az öregkor egyik kétes el nye, hogy az ember nem mélyen alszik, és gyorsanébred. Sok más el nye persze nincs. Fölkelt, kiöblítette a száját, könnyített magán amellékhelyiségben, megmosta a kezét, és magával vitt két csomag élelmet a terminálhoz.– Kérem a postát! – adta ki az utasítást, miközben holmi savanykás rozskenyérre emlékeztetvalamit rágcsált, aminek elvben édes roládnak kellett volna lennie.Amikor meglátta az üzeneteket, a jókedve egy csapásra elpárolgott. Legtöbbjükvégeérhetetlen utasításokat tartalmazott az expedícióra vonatkozóan. Hat levél érkezett Janinerészére, egyet-egyet kapott Paul és Dorema, no és maga is egyet, nyolcszázharmincdortmundi iskolás gyerek aláírásával, akik ismételten arra kérték, hogy térjen haza, és legyena Bürgermeisterük.

– Tökfej! – vicsorgott a komputerre. – Mi a fenének ébresztesz föl ilyen vacakság miatt? –Vera nem válaszolt, mivel nem adott neki id t, hogy azonosítsa, végigpásztázza lomhamágneses áramköreit, és megállapítsa a nevét. Elébe vágott méltatlankodó panaszával: – Ezaz ennivaló még disznóknak sem jó! Intézkedj fel le azonnal!

Szegény Vera törölte az el megjegyzésre adandó választ, és türelmesen nekilátott amásodik kérdésnek.

– A visszaforgató rendszer tömegterhelése optimális alatti, Mr. Herter – zümmögte. –Másrészt a m ködtet csatornáim egy ideje túlterheltek. Számos programom háttérbe szorult.

– Az élelmezési programot ezután sohase halogasd! – mordult rá. – Különben még végzelvelem, és kifújt az egész! – Zordan utasította a gépet, hogy játssza be az expedícióravonatkozó utasításokat, közben kényszerítve magát, hogy elrágcsálja „reggelije” maradékát.A rendelkezések kemény tíz percen át zúdultak el a számítógépb l. Micsoda pompásötletekkel bombázzák t odalentr l, a Földr l! Ha pedig , mondjuk száz embert kitenne,akkor is legföljebb a századrészüket teljesíthetné rendesen. A végén már oda sem figyelt atekercsre. Helyette megborotválta öreg, rózsaszín képét, és rendbe szedte ritkuló sörényét.Különben vajon mi baja lehet a visszaforgató rendszernek, hogy nem m ködik tisztességesen?Nyilván azért, mert a lányai és kísér ik értékes melléktermékeikkel együtt eltávoztak, ésmagukkal vitték a Wan által vételezett – ellopott! – vizet is. Igen, igen, erre egyszer en nemlétezik megfelel bb kifejezés. A mozgó létfenntartó egységet is magukkal vittéktermészetesen, ennélfogva csak a mellékhelyiségben lév mintavételi berendezés álltrendelkezésére egészségi állapota ellen rzéséhez, de az ugyan mit ér valami fert betegségvagy éppen szívritmuszavar esetén, ha éppen ilyesmi fordulna el vele? Ezenkívülegyetlenegy kivételével magukkal cipeltek minden kamerát is. Így most azt az egyetmindenhová magával kell hurcolnia. Ráadásul elvitték még a…

Egyszóval maguk is eltávoztak, és így Schwarze Peter, életében el ször, teljesen magáramaradt.

És nem csupán egyedül volt, de nem is állott hatalmában megváltoztatnia a helyzetét. Havissza is tér a családja, arra csak a megfelel id ben kerülhet sor, hamarabb semmiképpen.Addig nem több afféle tartaléknál, leszerelt katonánál, félreállított programnál. Igaz,tennivalót bíztak rá b ségesen, de az események középpontja valahol egészen másutt volt.

Hosszú élete során Payter hozzáedzette magát, hogy türelmes legyen, de azt sohasem tanultameg, hogy örömét is lelje benne. A várakozás kényszere egyenesen rjít volt számára. Hogyötven napig várjon, mire tökéletesen átgondolt javaslataira valamilyen válasz érkezik aFöldr l! Csaknem ugyanennyit várjon arra, hogy a családja és az a huligán kölyök eljussonoda, ahová igyekszik (mármint ha valaha egyáltalán odaérnek!), és beszámoljanak neki,

96

persze ha éppen arra támad kedvük. Még a várakozás sem lenne olyan borzalmas, ha az emberel tt még hosszú élet állna, mialatt várhatna türelmesen. De ha jobban meggondoljuk, mennyilehet még hátra neki? Tegyük föl, hogy szívroham éri. Gondoljuk el, hogy kifejl dik bennevalami rákos daganat! Gondoljunk bele, hogy a szívverését, vérkeringését, bélmozgását,gondolkodási képességét biztosító bonyolult összefüggések rendszere bármely pontjánmeghibásodik! Akkor mi lesz vele?Márpedig ilyesmi bármikor bekövetkezhet, hiszen Payter öregember. Annyiszor hazudott máréletében a korára vonatkozóan, hogy végül maga sem volt igazán biztos benne, mennyi id s.Még a gyerekei sem tudták! Amit az apja ifjúkoráról mesélt nekik, valójában az életébentörtént. A kor persze önmagában nem jelent semmit. A totális ellátás bármit kikúrálhat,rendbe hozhat vagy pótolhat, egészen addig, amíg nem maga az agy károsul… Payter agyaviszont a lehet legjobb állapotban van. Hát nem tette lehet vé számára még azt is, hogy ideeljöjjön?

De itt nem állt rendelkezésére a totális ellátás, ezért az életkora egyre nagyobb súllyal esettlatba.

Immár igazán nem valami ifjú legény! De valaha az volt, és már akkor biztos volt benne,hogy egy szép napon valahogy a birtokába jut annak, ami most el tte áll: szíve minden vágyateljesülése kulcsának! Még hogy Dortmund Bürgermeistere legyen! Az semmi! A vékony,fiatal Peter, Hitlerjugend egységében a legfiatalabb és legalacsonyabb, de még így isparancsnok, megfogadta magában, hogy egyszer még sokkal többre viszi. Még azt is sejtette,hogy valamiképpen a mostanihoz hasonlóan alakulnak a dolgok, kibontakozik valami óriási,futurisztikus lehet ség, és éppen lesz az, aki megtalálja a módját, hogyan vethesse uralmaalá! Meglelje a hozzá szükséges fegyvert, mint egy csatabárdot, egy kardot vagy éppenkaszát, amellyel megbüntetheti, megzabolázhatja vagy átalakíthatja a világot! És tessék, mostitt is van mindez! És ugyan mire megy vele? Csak várakozik magában. Nem így mutattákneki ifjúkori olvasmányélményei: Juve és Gail, Dominik és az a francia… Verne. Azokban asztorikban az emberek nem pocsékolták saját magukat ilyen tehetetlenül!

De hát végül is mit tehet az ember?Így azután, mialatt erre a kérdésre kereste a választ, rendszeresen elvégezte napi földerítkörsétáját. Naponta négy könny étkezést engedélyezett magának, minden második esetbenCHON-élelmet vett magához, és gondosan tájékoztatta Verát az ízükkel és állagukkalkapcsolatos benyomásairól. Utasította a számítógépet, hogy fabrikáljon valami mozgólétfenntartó egységet a rendelkezésére álló szedett-vedett alkatrészekb l, és maga is nekilátottaz sszeszerelésének, amint a komputer módját lelte, hogy el teremtse a kívánt anyagokat.Minden reggel jó tíz percet súlyzózott, és minden este félóra hosszat végzett nyújtózkodó éstörzshajlító gyakorlatokat. Módszeresen végigjárta a tápanyaggyár minden ösvényét, kézikamerájával fölvéve a legrejtettebb zugokat is. Hosszú panaszos leveleket fogalmazott földi

nökeinek, nyomatékosan érvelve az expedíció fölfüggesztése és a Földre való visszatérésükmellett, mihelyst a családja visszaérkezik, de végül csak egyet vagy kett t küldött el bel lük.Haragos és dörgedelmes utasításokat küldött stuttgarti ügyvédjének, részletesen ecsetelvebennük saját helyzetét, és követelte a szerz dés föltételeinek felülvizsgálatát. Mindenekel ttpedig tervezgetett. Legels sorban a Träumenplatz vonatkozásában.Ritkán ment ki a fejéb l ez az álmodóhely, a benne rejl elképeszt lehet ségekkel. Amikorelkeseredett és haragos volt, arra gondolt, hogy mennyire rászolgálna a Föld egy alaposnagyjavításra. Vissza kellene rendelni Want, hogy adjon nekik odalent még egy-két jó kislázrohamot. Amikor elég er t és elhatározottságot érzett hozzá, odament, hogy megszemlélje,amint nyitott teteje csüng a falon lév díszes tartóról, és persze mindig magával vitte a hozzávaló csuklókat és kapcsokat is a kezeslábasa mellzsebében. Milyen könny lenne idehozniaegy lángvágót, amivel szabaddá tehetné, a hajó tele van ilyesmivel meg a Holt Emberek

97

kommunikációs szerkezeteivel, amelyek mellé még más kincseket is összehordhatna. Akkorbegyújtaná a rakétákat, és elhúzna a Föld felé, nekivágna a hosszú, lassú, ereszked spirálnak,ami elvezetné t… hová is vezetné végül? Mennybéli Úristen! Mi minden várna ott rá!Hírnév! Hatalom! Gazdagság! Mindaz, ami jogosan megilleti; igen, ez mind az megszolgálttulajdona, persze ha kell id ben visszajut ahhoz, hogy örömét is lelhesse benne!

Ezekbe a gondolatokba kis híján belebetegedett. Az óra meg közben csak ketyeg, ketyeg.Minden egyes perc pontosan egy perccel taszította közelebb t az élete végéhez. Mindenegyes másodperc ellopott id volt abból a boldogságból, nagyságból és fény zésb l, amiértolyan alaposan megszenvedett. Kényszerítette magát, hogy egyen valamit, és az alvógubójaszélén üldögélve vágyakozó pillantásokat vetett a hajó vezérl ve felé.– Az étel semmivel sem lett különb, Vera – méltatlankodott vádló hangon.

Az összekuszált gépezet nem válaszolt.– Vera! Valamit csinálnod kell ezzel az ennivalóval! – A komputer még mindig nem felelt jónéhány másodpercig.És akkor is csak annyit nyögött ki:

– Egy pillanat türelmet, Mr. Herter. – Ez éppen elég volt hozzá, hogy az ember rosszul legyenle. Tulajdonképpen valóban nem valami jól érzi magát, döbbent rá váratlanul. Ellenséges

pillantást vetett a nagy er feszítés árán kiürített tányérra, amin elvben egy rántott szeletnekkellett volna lennie, legalábbis annyira megközelít en, amennyire Vera korlátozottújjáalakítási képességei lehet vé tették. De az a micsoda inkább whisky- vagysavanyúkáposzta-íz volt, illetve egyszerre mind a kett . Letette az edényt a padlóra.

– Nem érzem jól magam! – jelentette ki fennhangon.Csönd. Azután:

– Egy pillanat türelmet kérek, Mr. Herter. – Szegény, ostoba Verának csak ennyire futotta atehetségéb l. Mellesleg ontotta magából a Földr l érkez üzeneteket, folyamatosankapcsolatban volt a Holt Emberekkel, azok fénysebességnél gyorsabb rádiója segítségével,kódolta és továbbította saját üzeneteiket – mindezt egyszerre. Egyszer en nem maradt ideje azöregember nyavalygásaira. Annak fokozódó rosszulléte ugyanakkor tagadhatatlan tény volt:hirtelen összes södött a nyál a nyelve alatt, rekeszizma váratlan pillanatokban gyorsremegésbe kezdett. Alig ért oda a mellékhelyiségbe, hogy visszaadja mindazt, amit az el bbmagába er ltetett. Elkeseredetten káromkodott. Semmi kedve nem volt e pillanatban addigélni, hogy ismét viszontlássa ezeket az istenverte szerves anyagokát, és újrafeldolgozottformában megint lekényszerítse a torkán. Mikor meggy dött róla, hogy már nincs mitkihánynia, odaballagott a konzolhoz, és benyomkodta a túlhajszolt gép gombjait.– Minden funkciót leállítani, ennek kivételével! – adta ki a parancsot. – Haladéktalanulvizsgáld meg az életfolyamataimat!– Nagyon helyes! – válaszolta a gép ezúttal azonnal. – …Mr. Herter. – Egy pillanat szünetettartott, amíg a mellékhelyiségben lév egység is képességei szerint analizálta a Peter általimént otthagyottakat. – Ételmérgezésben szenved, Mr. Herter – állapította meg a komputer.

– Vagy úgy! Ezzel eddig is tisztában voltam. De mit kell tennem ellene?Újabb szünet, mialatt a sz k kapacitású m agy megvizsgálja a problémát.

– Ha több vizet juttatna a rendszerbe, a fermentációs és újjáalakító folyamatok jobbanellen rzött körülmények között mehetnének végbe… – jelentette Vera. – Mr. Herter.Legkevesebb száz liter víz kellene. Jelentékeny párolgási veszteség következett be arendelkezésre álló nagyobb tér miatt és annak következtében, hogy a többiek számottev

98

átalakítandó anyagmennyiséget vittek magukkal. Javaslatom az, hogy a rendszert a lehetlegsürg sebben föl kell töltenie a rendelkezésre álló vízmennyiséggel.– De az már disznók itatására sem lenne jó!

– Az üledékek jelentik a problémát – állapította meg Vera. – Ezért javaslom, hogy ahozzáadott vízmennyiségnek legalább felét el leg desztillálja. A maradéküledékanyagokkal a rendszer már megbirkózhat, Mr. Herter.– Atya az égben! Most meg építsek egy lepárlót a semmib l, azután meg álljak be vízhordószamárnak! No és hogy állunk az életfenntartó rendszerrel, hogy ilyesmi többé nefordulhasson el ?

Vera egy pillanatig mérlegelte az elhangzott kérdéseket.– Igen, bizonyára az lenne a legmegfelel bb megoldás – értett egyet. – Ha óhajtja,el állíthatom a szükséges tervrajzokat. Azután, Mr. Herter, jobb lenne, ha egyre nagyobbarányban a CHON-táplálékot fogyasztaná, mivel az eddigi tapasztalatok szerint a szervezetenem tiltakozik ellene.– Eltekintve attól az egyszer tényt l, hogy az íze leginkább a kutyaeledelére emlékeztet. Node jól van – morogta Peter. – Akkor rajta, sürg sen el azokkal a tervrajzokkal!Nyomtatásban és koncentrálva a rendelkezésre álló anyagokra! Érthet ?

– Igen, Mr. Herter. – A számítógép egy id re elcsöndesedett, mialatt leltárba vette azanyagkészleteket, kereste azokat a megoldásokat, amelyek által kivitelezhet lesz a feladat.Hatalmas feladat volt ez Vera besz kült intelligenciája számára. Peter ezalatt engedettmagának egy bögre vizet, és kiöblítette a száját, azután fintorogva kibontotta a legkevésbégyanúsnak t CHON-táplálékot, és óvatosan leharapott bel le egy darabkát. Míg aztfigyelte, nem kívánkozik-e ki bel le az is, eszébe jutott, hogy valóban, még meg is halhat itt,ráadásul magányosan. Rádöbbent, hogy még azzal a lehet séggel sem rendelkezik igazán,amelyet adottnak vélt: hogy mindent hagy a fenébe, és egyedül visszatér a Földre. Ezt nemteheti meg, legalábbis addig, míg az utasításnak megfelel en nem tölti fel vízzel a rendszert,és nem gondoskodik róla, hogy semmi más fontos berendezés ne romoljon el!

Mégis napról napra egyre er sebben csábította a lehet ség…Ez természetesen azt jelentené, hogy a lányait és a vejét sorsukra hagyja. De tegyük föl, hogya kölyök rossz kapcsolót fordított el, vagy útközben elfogyott az üzemanyaga. Vagy valamimás bajuk esett. Egyszóval tegyük föl, hogy elpusztultak. Akkor is itt kell csüngenie a drótontovább, míg maga is meg nem hal? És mi haszna lenne abból az emberiségnek, ha ittveszne, és az egész programot újrakezdhetnék egy másik csapattal? pedig, Schwarze Peterelveszíti a jutalmát, a hírnevet, a hatalmat és végül magát az életét is!Vagy pedig – villant föl benne a gondolat – esetleg más megoldás is lehetséges? Ez azistenverte tápanyaggyár maga, ahogy halad el re kijelölt pályáján. Mi lenne, ha megtalálná avezérl berendezését, amely az útját irányítja? Mi lenne, ha megváltoztathatná azt aprogramot, és a szerkezet visszavinné t a Földre, nem háromnál több év, hanem pár nap alatt,szóval azonnal? Az biztos, hogy ez a családja végét jelentené. Talán nem? Hm, talán mégsem!Lehet, hogy a tápanyaggyárhoz térnének vissza, már ha visszatérnek egyáltalán, akárholtalálható is éppen az adott pillanatban. Akár még földközeli pályán is! És milyen csodálatosanmegoldaná egy ilyen lehet ség egyszerre mindenki problémáját…A maradékot bedobta az emészt be, ezzel is szaporítva a benne lév szerves anyagokmennyiségét.

99

– Du bist verrückt, Peter! – mordult fennhangon magára. Ennek az álomnak a hiányosságaitpersze nem hagyhatja figyelmen kívül. Minden képességét bevetette a kutatásba, mégsembukkant a vezérl nyomára.

A sornyomtató sül szalonna sercegésére emlékeztet hangja elterelte figyelmét sötétgondolatairól. Kicincálta a gépb l a papírcsíkot, és egy pillanatig fáradt fintorral nézte.Mennyi munka! Legalább húsz órára való! És nem csupán az id l van szó… milyen sokfizikai er feszítést követel! Ki kellene mennie az rbe, hogy leszerelje a csöveket a tartalékhajtóm veket a helyükön tartó konzolokról, majd becipelni ket a hajóba. Csak ezutánláthatna neki az összehegesztésüknek, hogy megfelel spirált formáljon bel lük. És ez mégcsak a lepárlókészülék kondenzátora lenne. Azon kapta magát, hogy egész testében reszket.Megint éppen hogy csak odaért a mellékhelyiségbe.

– Vera! – hörögte. – Föltétlenül gyógyszerekre van szükségem ezzel szemben.– Azonnal, Mr. Herter. Egy pillanat. Igen, a gyógyszerszekrényben talál tablettákat, anevük…– Fafej! A gyógyszerszekrény is elrepült Piripócsra!

– Ja persze, Mr. Herter. Még egy pillanat! Igen. Máris összeállítottam az önnek szükségesgyógykészítmények receptúráját. Mindössze körülbelül húsz percbe kerül az el állításuk.

– Húsz perc alatt akár föl is fordulhatok! – tajtékzott Peter. De ez ellen nem tehetett semmit,leült hát, és húsz percig f tt a saját levében, egyre kellemetlenebb rohamokkal küszködve.Beteg, éhes, egyedül van, túlterhelt, bosszús és még fél is. Micsoda méreg! Éppen ez volt az,ahol végül majdnem mindegyikük kikötött. A harag! Sok összetev . Egyetlen ered . MikorraVera patikája elébe potyogtatta a pirulákat, az utóbbi érzés minden egyebet elnyomott benne.Egyenként lenyelte ket, azután visszavonult az alvógubójába, hogy megvárja, mivé válik adolog.Meglepetésére kiderült, hogy a készítmény hatásos. Feküdt a hátán, míg a hasát marcangolóéget fájdalom lassan elenyészik. Azután szinte önkívületi álomba zuhant.Amikor fölébredt, legalább fizikailag jobban érezte magát. Megmosakodott, fogat mosott,megfésülte ritkuló szalmasárga haját, csak azután vette észre a Vera konzolja körül villogófigyelemfölkelt fények egész karácsonyfáját. A képerny n a következ felirat állt fénylvérvörös bet kkel:

SÜRG SEN ENGEDÉLYT KÉREK A NORMÁLIS M KÖDÉS VISSZAÁLLÍTÁSÁRA!

Magában fölkuncogott. Elfelejtette törölni a túlterhel programot. Amikor normál üzembehelyezte a komputert, azonnal fény- és hangjelzések, nyomtatott papírlapok serege éskülönféle beszédhangok törtek el bel le. Id sebbik lányának hangja Vera memóriájából:„Helló, papa! Sajnálom, hogy nem tudtunk azonnal értesíteni sikeres megérkezésünkr l. Mostkezdünk bele a földerít munkába. Kés bb részletesebben beszámolunk.”Mivel Peter Herter végül is szerette a családját, szívét elöntötte a biztonságos megérkezésükhíre fölötti öröm, ami meg is nyugtatta t, legalábbis néhány órára. S t majdnem két teljesnapra. De az öröm nem virulhat sokáig nyomasztó izgalmak és aggodalmak közepette. Azutánbeszélt még Lurvyval. Kétszer is. De egyik alkalommal sem tovább harminc másodpercnél.Vera egyszer en képtelen volt megbirkózni hosszabb üzenettel. A számítógépre még nagyobbnyomás nehezedett, mint Peterre magára, legalábbis így kifosztva és átalakítva, miközbenkétirányú összeköttetést biztosít a Hícsí Mennyország és a Föld között, és rendre háttérbe kellszorítani a fontos utasításokat, amikor még fontosabbak tartanak igényt a figyelmére. Azegyetlen hangkapcsolat a másik hícsí objektummal kevés volt a kívánt terjedelm információtovábbítására, az apa és lánya közötti csevegés tehát megengedhetetlennek bizonyult.

100

Ez végül is nem igazságtalanság, ismerte el magában Peter. Hiszen milyen csodálatosdolgokat találtak! Az a fájdalmas igazságtalanság, hogy kimaradt az egészb l. Az volt azigazságtalanság, hogy a sürg s és jelent s információk továbbítása között Verának arramaradt ideje, hogy zagyva utasításokkal árassza el t. Egyiknek sincs semmi értelme.Némelyik teljességgel kivihetetlen. Helyezze át a hajtóm veket! Leltározza a CHONtápanyagokat! Üzenetfordultával adja meg a 2 × 3 × 12,5 cm nagyságú piros és levendulaszíncsomagolású adagok pontos elemzését. Ne engedélyezzen fölösleges analíziseket. Közölje azálmodóhever fémanyagainak vizsgálati eredményeit! Ne próbálkozzék az álmodóheverfizikai tanulmányozásával! Kérdezze ki a Holt Embereket a hícsí hajtóm vekkelkapcsolatban. Kérdezze ki a Holt Embereket az irányítóberendezésekr l. Általában kérdezzeki a Holt Embereket! Milyen könny ilyen utasításokat kiadni. Viszont milyen nehézvégrehajtani, mikor csak motyognak, acsarkodnak, locsognak és panaszkodnak, amikoregyáltalán hallhatja ket, különben pedig elég gyakran még csak hozzá sem juthat az FTLrádiókészülék frekvenciáihoz. A földr l érkez utasítások egy része egymással szemben isellentmondó volt. Jelent s részük meg elveszítette id szer ségét a kés bb befutott törlintézkedések nyomán. Megint mások egyáltalán meg sem érkeztek. Szegény Vera memória-áramkörei hamarosan a vészes túlterheltség jeleit mutatták. Erre igyekezett megszabadulni aszükségtelen adatoktól azáltal, hogy kinyomtatta neki ket, hogy azután kezdjen velük, amittud. Ebb l persze megint sajátos problémák fakadtak, mivel a visszaforgató rendszer, amely asornyomtatót ellátta, egyben az táplálója is volt, így hamarosan kimerül ben voltak a bennelév szervesanyagkészletek. Peter kénytelen volt fölbontani egy csomó CHONtápanyagcsomagot, hogy belétáplálja az emészt be, csak azután kezdhetett hozzá alepárlókészülék összeállításához.

És még ha Verának lett volna is rá némi ideje, neki magának nem volt elég ideje Verára. Bekellett bújnia az rszkafanderbe. Kikecmeregnie a tápanyaggyár küls burkolatára.Levagdalni és csomókba kötözni a csöveket. Verejtékes munkával becipelni a hajóba, közbenállandóan küszködve az objektum szökellésével, amint igyekezett ismeretlen célja felé. Csakannyira telt t le, hogy néha egy-egy futó pillantást vetett a Hícsí Mennyországból befutottképekre. Vera azonnal érkezésükkor bejátszotta ket, egy alkalommal egy szakasznyit, deazután törölnie kellett mindegyiket, hogy helyet csináljon az újonnan befutóknak, és ha Peteréppen nem volt ott, hogy megnézze ket, akkor számára el hívhatatlanul megsemmisültek. Ésráadásul, te jó ég, micsoda képek voltak azok is! A Holt Emberek, akiken igazán nem voltsemmi néznivaló. A Hícsí Mennyország üres folyosói. Aztán a Vének! Peter szíve kis híjánmegállt a döbbenett l, amikor megpillantotta a képerny n az egyik Vén széles ábrázatát. Decsak futó pillantásokra méltathatta a képeket. Közben elkészült a lepárlókészülékkel, ésnyomban a következ feladathoz kellett látnia. Valamiféle vállhámot kellett fabrikálniamagának. M anyag lapokat kellett összehegesztenie (a visszaforgató rendszer újabbszeszélyes kívánsága!), hogy így megfelel töml khöz jusson. Aztán türelmetlenülücsöröghetett az egyetlen m köd – mellesleg alig m köd – víznyer mellett, a cs véghezszorítva a rugalmas torkot és összegy jtve a b zösen csordogáló folyadékot a fóliazsákokban.Majd becipelhette a vizet, felét a lepárlóba, másik felét a visszaforgató rendszer tartályaiba.Nagy ritkán juthatott csak egy kevés alváshoz. Evés? Ha egyáltalán magába tudott diktálnivalamit. Áttekinteni saját sürg s üzeneteit, amikor befutottak, illetve túlságosan kimerült voltahhoz, hogy bármilyen fizikai munkát végezzen. Újabb nyavalygás Dortmundból, ezalkalommal háromszáz városházi alkalmazott részér l. Az az ostoba Vera! Még ilyenvackokat is bejátszik! Rejtjelezett közlemény az ügyvédjét l… legalább félóráját elrabolta amegfejtése. Végül mindössze ennyit mondott: „Igyekszem kedvez bb föltételeket kiharcolni.Nem ígérhetek semmi biztosat. Egyébként javaslom minden föltétel teljesítését.” Micsodadisznó! Peter káromkodva telepedett a konzol elé, elfordította a váltókulcsot, és bediktálta aválaszát: „Minden ostoba föltétel teljesítése el bb-utóbb megöl, és akkor mi lesz?” Rejtjelezésnélkül bocsátotta útjára. Broadhead és az Átjáró Konszern csináljon vele, amit óhajt!

101

Még az is lehet különben, hogy az üzenet igazat mond. Izgatott és feszült nyüzsgése közepettePeternek nem volt ideje rá, hogy nyavalyáival és fájdalmaival foglalkozzék. Csócsálta aCHON táplálékot, s amikor a visszaforgatóból újra potyogni kezdtek a megszokottegységcsomagok, azokat is elfogyasztotta. S lám, még akkor sem lett rosszul t lük, amikorfurcsa, néha terpentin-, máskor penészes ízük volt. Ez persze korántsem volt eszményijelenség. Peter tisztában volt vele, hogy csak a stressz és az adrenalin hajtja, és valamikormindezért meg kell fizetnie. De nem látott rá semmi esélyt, hogy valahogyan kibújhasson etartozás kényszere alól.Amikor végre elérte, hogy a tápszervonal ismét elfogadhatóan m ködjék, és nagyjábólmegbirkózott mindazzal, ami saját véleménye szerint a leglényegesebb volt, félig aléltanletelepedett a konzol elé – és akkor pillantotta meg a legnagyobb csodát. Csak értetlenülbámulta a látványt. Mit csinál az az idióta kölyök azzal az imalegyez vel? A következszakaszban mi végre próbálja beletuszkolni abba a micsodába, ami leginkább valami falivirágtartóra emlékeztet? Amikor a következ üzenetrészlet bontakozott ki a képerny n, Peterfölordított a döbbenett l. Hirtelen ismer snek t dolog jelent meg el tte: valami könyvféle!Els ránézésre japán vagy kínai nyelven.Már kint volt a hajóból, és félúton járt a Träumenplatz felé, amikor eljutott a tudatáig az, amitösztönös lényének egy részével azonnal fölfogott. Az imalegyez k! Tehátinformációhordozók! Azon valahogy nem is csodálkozott, hogy ez az információ földi eredetnyelven íródott, vagy legalábbis arra emlékeztet. Csupán a lényegét ragadta meg a dolognak.Elhatározta, hogy maga is meggy dik fel le. Lihegve rontott be a helyiségbe, és lázasanbeletúrt a „legyez k” rendetlen halmába. Hogyan is csinálták? Az isten szerelmére, miért nemvárt még egy kicsit, hogy többet lásson, s így biztos lehessen benne, mit kell tennie?! De ottvoltak azok a gyertyatartók vagy virágvázák, vagy ki tudja, mit is gondolt róluk korábban,hogy micsodák! Egy találomra kiválasztott imalegyez t gyorsan beledugott a legközelebbibe.Nem történt semmi.Már hatot belepróbált a keskeny végével, azután a széles végével, miel tt eszébe jutott, hogytalán nem mindegyik olvasóberendezés m köd képes! Amikor a másodikkal tett próbát, aznyomban kirántotta kezéb l a legyez t, magába szippantotta és fölfénylett. Hat táncostpillantott meg fekete álarcban és harisnyanadrágban, és fülébe eljutott egy rég nem hallottének dallama. Szalagra rögzített PV-adás volt. De nem! Nem is az talán. Sokkal régebbi!Évekkel öregebb, nem sokkal az Átjáró aszteroida fölfedezését követ id l származhatott.Akkoriban még élt a második felesége, Janine még meg sem született, amikor az a dalújdonságnak számított. Egyszer , ósdi tévéfölvétel volt, még azel tt készült, hogy a hícsípiezoelektronikus áramköröket beépítették volna az emberek szolgálatában állókommunikációs rendszerekbe. Talán valamelyik Átjáró földerít gy jteményéhez tartozott,biztosan valamelyik Holt Emberé lehetett, úgy vehették át egy imalegyez re.

Micsoda szélhámosság!De aztán eszébe jutott, hogy ezrével találhatók imalegyez k a Földön, a Vénusz alagútjaibanés magán az Átjáró kisbolygóján. Ahol csak a hícsík megfordultak, mindenütt hátrahagytakbel lük egy csomót. Bárhonnan származik is ez a fölvétel, a többiek nagy része biztosaneredeti hícsí alkotás. És csupán ez… édes istenem!… pusztán ez a fölismerés többet ér azegész tápanyaggyárnál! Hiszen megadja a teljes hícsí ismeretanyag kulcsát. Micsoda jutalomnéz ki ezért!

Peter izgatottan kipróbált egy másik legyez t (egy régi film!), majd még egyet (verseskötetet,ezúttal angolul, egy Eliot nev költ l), azután egy harmadikat. Micsoda ízléstelenség!Szóval innen merítette Wan a szerelemmel kapcsolatos ismereteit! Valamelyik perverz Átjárófölderít pornográfiát cipelt magával, hogy agyonüsse vele az id t. Nem is csoda, hogy olyankülönös volt a fiú viselkedése! De pillanatnyi fölháborodása gyorsan elpárolgott, hisz

102

annyival nagyobb örömforrást jelentett a fölfedezés. Kihúzta a tekercset a leolvasóból, és ahirtelen beállt csöndben meghallotta a távolból Vera halvány figyelemfölkelt csipogását.Valahogy ijeszt volt a hang, megrémítette, még miel tt visszaért volna a hajóba, el kérte azüzenetet, és meghallotta a veje félelemt l reszel s hangját:– Sürg s, szuperfontos adás! Peter Herter számára, azonnali földi továbbításra! Lurvy, Janineés Wan a hícsík fogságába esett, és az az érzésem, hogy nekem is a nyomomban vannak!

Új helyzetének el nye, mellesleg az egyetlen el nye abban rejlett, hogy mivel a HícsíMennyországból nem érkezett több üzenet, Vera valamivel eredményesebben birkózott meger s túlterhelésével. Peter türelmesen el csalogatta bel le az összes részletet, amelyek mégPaul utolsó üzenetének rögzítése el tt futottak be. Megpillantotta a folyosó végén tolongóhícsíket, a z rzavaros összecsapást, fél tucat villanásnyi képet a folyosó mennyezetér l,valamit, ami éppenséggel Wan tarkója is lehetett, azután semmi… Vagyis inkább semmi, amibármit is jelentene számára. Peter nem tudhatta, hogy a kamerát az egyik hícsí a ruhájaelejébe dugta, csak annyit vett észre, hogy nem lát semmit. Valami elmosódott árnyékokat,talán egy szövetdarab közelképét csupán.

Peter tudata teljesen kitisztult. De emellett ki is üresedett. Nem engedte meg magának, hogyátérezze, mennyire céltalanná vált egyszerre az élete! Beprogramozta Verát a szóbeli üzenetekáttekintésére, a lényegesebbek kiválogatására, és egyenként végighallgatta, mit üzentek ahozzátartozói. Egyik sem sugallt neki semmi reményt. Még az sem, hogy hirtelen új jelenetbontakozott ki a képerny n, amelyet második, majd harmadik is követett. Vagy fél tucatüzenetegységb l nem derült ki semmi értelmes dolog, talán egy tenyér tapad a lencsékre,esetleg a csupasz padló egy részlete látszik. Azután egyszer csak, az utolsó fölvétel egyiksarkában valami, ami úgy néz ki, mint… mint mi is? Mint valami Sturmkampfwagen koraifjúságából? Végül ez a kép is elt nt, a kamera ismét valami olyan helyre került, ahonnan nemmutatott semmit, és ott is maradt vagy ötven híregységnyi ideig.

Az volt talán a legszembeötl bb, hogy morzsányi információ sem érkezett a lányairól vagyWanr l. Ami pedig Pault illeti, az öregnek sejtelme sem volt róla, mi lehet vele. Utolsó,kétségbeesett üzenete óta teljesen nyoma veszett.Tudatának valamely nemkívánatos zugában megérlel dött a fölismerés, hogy immárlehetséges, s t valószín , hogy az expedíció egyetlen túlél je, így tehát bármilyen fizetségis esedékes érte, az már kizárólag az övé.

El kotorta a homályos gondolatot, hogy jobban megvizsgálja, de nem mondott neki semmiérdemlegeset. Most már reménytelenül egyedül maradt. Magányosabb, mint eddig valaha,olyan egyedül van, akár Trish Bover, befagyasztva örökétig tartó röppályájába, amely végül isnem vezeti el sehova. Esetleg valahogy visszajuthatna a Földre, hogy benyújtsa a jutalomiránti igényét. Talán valahogy elkerülheti a halált. De istenem, a tébolyt hogyan kerülje el?!

Hosszú id be telt, mire Peter végre nehezen elaludt. Valójában nem félt az álomtól. Inkább azutána bekövetkez fölébredést l rettegett, s amikor eljött valóban az ébredés pillanata,pontosan olyan borzalmas volt, ahogy tartott t le. Az els pár percben ugyanúgy indult, mintbármely másik nap. Csupán rövid nyújtózkodás és ásítozás után ébredt rá, mi is történtvalójában.

– Peter Herter – szólította meg magát fennhangon –, magadra maradtál ezen az elátkozotthelyen, és itt is fogsz meghalni reménytelen magányban. – Ekkor észrevette, hogy magábanbeszél. Máris!

103

A sokéves, gépies megszokás hatására megmosakodott, kiöblítette a száját, megfésülködött,t még arra is kerített id t, hogy a füle körül és a tarkóján lecsipkedje gyér hajának túln tt

tincseit. Különben is mit számít, hogy mivel foglalatoskodik éppen? Alvógubóját hátrahagyvafölbontott két CHON ételadagot, és módszeresen elfogyasztotta ket, miel tt megkérdeztevolna Verától, nincs-e valami üzenet a Hícsí Mennyországból.

– Nincs – jött a válasz. – De Mr. Herter, számos adást kellene lejuttatnunk a Földre.– Majd kés bb! – mordult vissza. Azok ott nem érdekesek. Válaszaikban is olyan feladatokatadnának, amelyeket talán már el is végzett. Vagy éppen olyasmit akarnának csináltatni vele,amihez semmi kedve. Az is megeshet, hogy kizavarnák az rbe megint, hogy állítsa át ahajtóm veket, vagy legalábbis próbálkozzon meg a dologgal. A tápanyaggyár természetesenminden lökésre azonos erej , ellenkez irányú ellenakcióval válaszolna, és tovább folytatnálassú útját az istene felé és csak tudja, milyen az az isten, és csak tudja, miért igyekszikoda! Akárhogy is, abból, ami az eljövend ötven nap alatt érkezik a Földr l, semmi semfelelhet meg az újonnan kialakult helyzetnek.És kevesebb mint ötven napon belül…

De mi is lesz ötven napon belül?– Úgy beszélsz, Peter Herter, mintha többféle választás lehet sége állna el tted! – vicsorgottmagára.Nos, még az sem lehetetlen, hogy így van, csak azt tudná valahogy megragadni, mik is ezek alehet ségek! Egyébként az kínálkozott számára a legmegfelel bbnek, ha olyasmivelfoglalkozik, amit mindig is csinált. Aprólékosan rendben tartja saját magát. Azután olyanmunkába kezd, aminek legalább valami értelmét látja. Megrögzött szokásait továbbra isköveti. Életének hosszú évtizedei alatt megtanulta, hogy belei megmozgatására alegmegfelel bb pillanat körülbelül a reggeli elfogyasztása után negyvenöt perccel következikbe. Most is éppen elérkezett ez az id . Legjobb lesz, ha neki is lát a dolognak. Miközben azül kén kuporgott, gyönge, alig érzékelhet lökéseket észlelt valahol odabent. Elfintorodott.Bosszantó volt, hogy olyasmi megy végbe benne, aminek nem ismeri az okát, és különben iscsak zavarja pillanatnyi elfoglaltságában, amelyet a megszokott hatékonysággal hajt végre.Az ember persze nem táplálhat különösebb bizalmat egy szerencsétlen (vagy éhez ) donorbólátültetett záróizom iránt, vagy egy olyan gyomor iránt, amely teljes egészében egy másikszervezetb l származik. Mindett l függetlenül megelégedésére szolgált, hogy legalábbennyire megfelel en „m ködik”.Betegesen érdekl dsz a saját bélmozgásaid iránt – figyelmeztette magát, de ez alkalommalnem hangosan.Szintén magában – nem is t nt olyan kellemetlennek, hogy eltársalog magával, legalábbisamíg nem hangosan teszi – a védelmére is fölhozott bizonyos érveket. Nem is olyanindokolatlan az aggodalom, gondolta. Biztosan azzal is magyarázható, hogy amellékhelyiségben mindig a szeme el tt volt a bioelemz készülék kijelz je. Három és féléven keresztül rendületlenül közölt minden lényeges adatot testük melléktermékeir l.Természetesen ez volt a feladata. Különben hogyan gondoskodhattak volna az egészségükr l?És ha egy gépezet megfelel arra, hogy mérlegelje és értékelje valaki exkrementumát, miért netehetné meg ugyanezt a „termék” el állítójával is?Vigyorogva jelentette ki fennhangon:– Du bist verrückt, Peter Herter!

Egyetért en bólintott megállapítására, miközben megtisztította magát, és helyreigazítottakezeslábasát. Összegezte a helyzetet. Igen. Tényleg megbolondult!

104

Legalábbis a közönséges emberekhez képest.

De miféle közönséges ember lehetett valaha is Peter Herter jelenlegi helyzetében?Tehát ha meg is születik a megállapítás az rültségét illet en, ha jobban belegondolunk, ennekaz ítéletnek nincsen semmiféle viszonyítási alapja. Ugyan mit jelenthetnek a közönségesemberek normái Schwarze Peter esetében? csupán rendkívüli emberekkel összehasonlítvaítélhet meg. Márpedig miféle ocsmány társaságot alkotnak azok! Csalók és árulók.Kábítószeresek és iszákosok. Tycho Brahe orra például állandóan csöpögött, de ezért nemlehetett kisebb senkinek a szemében sem! A Reichsführer nem fogyasztott húst. Nagy Frigyesszámtalan, a birodalma kormányzására fordítandó órát töltött azzal, hogy zenem veketkomponált holmi tinglitangli kamarazenekarok számára. Odacsoszogott hát a komputerhez, ésmegkérdezte:

– Vera, mi lehetett az a kis döccenés néhány perccel ezel tt?A számítógép elhallgatott, míg összevetheti a kérdést a telemetrikus adatokkal.

– Nem egészen világos, Mr. Herter. De a tehetetlenségi nyomás egyezik azzal a mértékkel,amelyet az eddig megfigyelt teherszállító hajók dokkolása vagy indítása okozhat.

Peter egy pillanatra elgondolkodott, a konzol el tti ülés karfáját markolva.– Barom! – ordított föl végül. – Miért nem tudattad velem eddig, hogy ilyesmi lehetséges?

– Sajnálom, Mr. Herter – esedezett bocsánatért Vera. – A memória szerint valószín síthet ,hogy ezt az információt írott formában is megkaphatta. Valószín leg elkerülte a figyelmét.

– Barom – mondta Peter újból, de ez alkalommal már nem volt biztos benne, kihez is szól.Azok a hajók… hát persze! Valahol egész id alatt tisztában voltak vele, hogy a tápanyaggyártermékeit el is szállítják valahová. És az is nyilvánvaló volt, hogy a hajóknak üresen visszakellett térniük, hogy újabb rakományt vegyenek föl. De mi végre? És hová viszik?

Ez most nem számít. Az a gyanú volt csupán lényeges, hogy alkalmasint nem kizárólagüresen kellett visszatérniük.

Mindebb l pedig az következik, hogy legalább egy, a tápanyaggyárhoz érkezett hajónak mosta Hícsí Mennyországban kellett lennie. Vajon ki lesz majd benne, amikor visszaérkezik?

Peter megmasszírozta sajogni kezd karját. Fájdalom ide-oda, hátha mégis tehet valamit ezügyben! Több hét állt rendelkezésére, míg az a hajó esetleg valóban visszatér. De mit istehetne… mit? Megvan! Eltorlaszolhatja azt a folyosót. Odacipelhet valami gépeket,készleteket, bármit, aminek számottev tömege van, és elzárhatja vele. Így azután, amikor ahajó megjelenik, ha egyáltalán visszajön, akárki tartózkodjon is benne, akadályba ütközik,ami legrosszabb esetben is legalább föltartóztatja egy darabig. Itt az ideje, hogy hozzálásson!

Nem is tétovázott tovább, hanem nekiindult, hogy valami torlaszépítésre alkalmasanyagféleségeket keressen.

A tápanyaggyár csekély gravitációja mellett nem bizonyult nehéz munkának még nagyobbtárgyak megmozgatása sem. De azért fárasztó volt. A karja meg változatlanul sajgott tovább.Kis id elmúltával, amint egy kékes szín fémobjektumot terelgetett a dokk felé, akár valamirövid, vaskos csónakot, furcsa érzésre lett figyelmes, ami talán a fogai tövéb l indult ki.Olyannak t nt, mint egy kezdeti fogfájás. A nyálképz dés is fölfokozódott a nyelve alatt.Peter megállt, és mély lélegzetet vett. Egy kevés pihenést er ltetett magára.

De ez sem segített semmit. El re tudta, hogy ezzel sem megy semmire. Néhány pillanatmúlva a mellkasában is éles fájdalom támadt. Eleinte csak halványan, mintha valaki sítalppal

105

rálépett volna a szegycsontjára, aztán egyre élesebben, keményebben, áthatóbban, akárha asíz teljes súlyával ránehezedne legalább mázsányi súlyával.Vera túl messzire volt t le, hogy gyógyszerért forduljon hozzá. Ki kell hát várnia a rohamelmúltát. Ez csupán egy álszívroham lehet, biztosan túléli. Ha viszont valódi infarktus, akkorvége van! Nyugodtan leült, és mozdulatlanságba merevedett. Várta, mivé fejl dik a dolog.Közben a bensejében hullámokban gyülemlett föl a tehetetlen düh. Micsoda igazságtalanság!Micsoda igazságtalanság körülötte ez az egész! Ötvenezer csillagászati egységgel odébb aföldi emberek nyugodtan és gondtalanul járkálnak a dolgaik után, nem tudva és nem istör dve azzal, hogy az az ember, aki annyi mindent hozhat – s t máris annyit adott – nekik,talán éppen haldoklik valahol, magányosan gyötr dve!Hát hálásak ezek? Tanúsítani tudják a kijáró megbecsülést és tiszteletet, vagy akár csak aközönséges elismerést?Lehet, hogy adhat még nekik erre egy esélyt. Igen, amennyiben ilyen érzelmeket mutatnakiránta, akkor… igen, akkor olyan ajándékokkal halmozza el ket, amilyenekr l még csak nemis álmodhattak soha életükben. Hanem ha csalárdaknak bizonyulnak és engedetlenek…

Akkor Schwarze Peter olyan borzalmas ajándékokat zúdít a nyakukba, hogy az egész világreszkethet és retteghet majd a kétségbeesést l. Akár így, akár úgy, t már sohasem felejthetikel… Persze ha túléli azt, ami éppen most történik vele!

106

9. BRAZÍLIAA legfontosabb Essie volt számomra. Az ágya mellett kuporogtam, valahányszor kikerült asebészetr l – hat hét alatt tizennégy alkalommal –, és minden egyes esetben valamivelgyöngébb volt a hangja, és maga is egyre elesettebbnek látszott. Közben csak úgy zúdultak anyakamba a különféle gondok: a brazíliai peres ügyem rosszul alakult, sürget üzenetekzáporoztak a tápanyaggyárból, és a t zvész is még mindig tombolt az élelembányákban.Mégis Essie volt az el térben. Harriet is megkapta a megfelel utasításokat: akár ébrenvoltam, akár aludtam: ha Essie keresett, azonnal értesítenie kellett. Közben így jelzett vissza:„Ó igen, Mrs. Broadhead, Robin azonnal rendelkezésére áll. Nem, cseppet sem zavarja. Éppmost kelt föl egy rövid szundítás után.” Vagy: „Éppen jön fölfelé a Tappan-tótól”, vagy„éppen van egy kis ideje két tárgyalás között” – egyszóval csak olyanokat mondott, amivelnem ijesztheti el Essie-t a közvetlen kapcsolatteremtés gondolatától. Addigra már be isvonultam az elhomályosított szobába, b römön még a nap melegével, mosolyogva éskipihenten biztosítottam róla, milyen jól néz ki. A biliárdszobámat ürítették ki, berendeztekbenne egy komplett m t, és a könyvtáramat is eltávolították a szomszédos helyiségb l, hogyhálószobát biztosítsanak helyette a feleségemnek. Ott igazán kényelmesen érezhette magát.Mindenesetre állította, hogy így van.Az igazat megvallva nem is nézett ki rosszul. Rendbe tették szilánkos töréseit, beillesztették a

csontokat, és beleépítettek még két-három kilónyi pótalkatrészt és vendégszövetet. Még arét is helyreállították, gondolom, valami donor b rével pótolták. Az arca is egészen jól

mutatott, eltekintve az egyik oldalán éktelenked könny kötést l, arra viszont gondosanráfésülte rakoncátlan sz ke haját.

– Nos, cs dörkém – üdvözölt rendszerint –, hogy ityeg a fityeg?– Jól, nagyon is jól. Máris kissé fickós vagyok – válaszoltam neki, orromat a nyakáhozdörgölve. – És te hogy vagy?– Pompásan! – Szóval így áltattuk egymást, de nem is igazán hazudtunk, az az igazság.Napról napra javult az állapota, legalábbis az orvosok efel l biztosítottak. Én pedig… nos, énpedig nem tudom, merrefelé változtam. Minden reggel a kíváncsiságtól reszketve ébredtem.Általában nem aludtam öt óránál többet éjszakánként. Mégsem voltam fáradt sohasem.Életemben még nem éreztem ilyen jól magamat.

Essie mégis minden alkalommal soványabbnak látszott. Az orvosok megmondták, mit tehetekérte, én továbbadtam Harrietnek, mire „ ” újraprogramozta a szakácsot. Így azutánfölhagytunk a salátákkal és sovány f tt hússal. Semmi kávé és gyümölcslé reggeli. Helyettetvorozsnyiki, krémsajttal töltött palacsinta és s n g zölg kakaó, bögreszámra. Ebédrekaukázusi báránypiláf. Vacsorára sült nyírfajd tejfölös mártással.– Egészen elformátlanítasz, kedves Robin – panaszkodott Essie, mire így feleltem:

– Csak egy kicsit fölhizlallak. Ki nem állhatom a vékonypénz n ket.– Igen, nagyon jól van. Csakhogy egy kissé túlságosan is etnikusra sikeredik a dolog. Hátnincs semmi hizlaló, ami nem orosz?– Várd csak ki a desszertet – vigyorogtam –, valódi habos epertorta lesz! Méghozzá keményrevert devonshire-i tejszínhabbal! – Lélektani megfontolásból az ápolón azt tanácsolta, hogynagy tálcára helyezett kisebb adagokkal kezdjük. Essie szorgalmasan bekebelezett mindent, ésahogy növeltük az adagokat, napról napra egyre többet evett. Mégsem maradt abba súlyánakcsökkenése. De azért valamelyest lelassult a folyamat, és a hatodik hét végén az orvosokóvatosan kijelentették, hogy az állapota már stabilnak tekinthet . Legalábbis majdnem.

107

Amikor közöltem vele a jó hírt, már megpróbálkozhatott a fölkeléssel, ugyan még az ágy aláépített cs vezetékhez volt kötve, de már néhány lépésnyit sétálhatott a szobában.– Éppen itt az ideje – mondta, és lábujjhegyre állva megcsókolt. – Ide figyelj! Túlságosan sokid t pocsékolsz el idehaza.– Igazán örömmel teszem – feleltem.

– Nagyon kedves t led – állapította meg józanul. – Nekem rendkívül jólesik, hogy állandóanitt vagy mellettem, Robin. De most, hogy már majdnem teljesen jól vagyok, nyilván vannakolyan ügyleteid, amelyekre személyesen kell felügyelned.– Semmi igazán fontos. Egész jól boldogulok az agyközpontban rendelkezésemre állókommunikációs lehet ségek segítségével. Persze az mindkett nknek nagyon jót tenne, haegyütt kiruccanhatnánk valahová. Úgy tudom, még sohasem jártál Brazíliában. Ha minden jólmegy, pár héten belül…– Nem. Pár héten belül nem. Legalábbis nem velem. De ha úgy érzed, hogy menned kell, nemtartalak vissza, Robin!Tétováztam egy pillanatig.

– Nos, Morton véleménye szerint hasznos lenne a dolog.Essie gyors mozdulattal biccentett, majd így szólt:

– Harriet! Mr. Broadhead holnap reggel elutazik Brazíliába. Intézkedj a helyfoglalásról éshasonlókról!

– Természetesen, Mrs. Broadhead – válaszolt Harriet hangja az Essie ágya fejénél elhelyezettkonzolból. Képmása éppoly gyorsan elt nt, ahogyan megjelent, miközben Essie szorosanátölelt.– Gondoskodom róla, hogy komplett kommunikációs lehet ségek álljanak rendelkezésedreBrazíliában – ígérte –, és Harriet is megkapja az utasítást, hogy folyamatosan tájékoztasson azállapotomról. Szoros lesz a kapcsolatunk, Robin. Ha szükségem lenne rád, azonnal értesülszróla!A füléhez hajoltam és belesúgtam:

– Hát akkor… meg a vállamba suttogta válaszul:

– Csak semmi „hát akkor…”! A dolog el van intézve. És Robin! Nagyon szeretlek!

Albert azt mondja, hogy minden leadott rádióüzenet nem egyéb, mint hosszú, vékonyfotonlánc, mint egy, az rbe kihajított dárda. Egy harminc másodperces adás kilencmilliókilométer hosszúságú oszlopot alkot. Minden egyes foton fénysebességgel száguld,tökéletesen lépést tartva egymással az egész út alatt. Ám még ennek a hosszú, vékonydárdának is csak meg kell tennie azt az ötezer CsE-nyi távolságot. A láz, amely majdnemhalálra zúzta a feleségemet, huszonöt nap alatt ért csak ide. A parancs, hogy hagyjanak föl azálmodóhever vel való hülyéskedéssel, még csak az útja legelején tartott, amikor beütött amásodik lázroham, amelyet az a Janine nev leányzó szabadított ránk. Igaz, könny volt, aztel kell ismernem. A Herter–Hall-csapatnak küldött gratulációnk a tápanyaggyár elérésekapcsán elkerülte azt, amelyben értesítettek bennünket, hogy további csillagkalandozásbavágnak bele a Hícsí Mennyország felé. Mostanra már oda is kellett érkezniük. És a nekikszánt részletes utasításainknak is már régen ott kell lenniük a tápanyaggyárnál. Legalább ez

108

egyszer id ben oly közel történt egymáshoz két esemény, hogy valami jelent ségük lehetettegymás számára.Ám mire rájöhettünk ennek lényegére, az események már megint huszonöt napnyiratávolodtak t lünk. Micsoda bosszúság! Sok mindent akartam kihozni a tápanyaggyárból, deebben a pillanatban a fénysebességnél gyorsabb rádiója érdekelt a legjobban. Önmagábanmegdöbbent , hogy ilyesmi egyáltalán létezhet. Mikor azonban megkérdeztem Albertet, nemesett-e hanyatt a csodálkozástól a hír hallatán, csak szokásos, udvarias, kedves mosolyáraméltatott, pipája szárával megvakarta a füle tövét, és azt mondta:– Hát persze, Robin, ha a meglep désnek arra a fajtájára gondolsz, amilyet akkor érez azember, amikor valamilyen hihetetlennek t dologról kiderül, hogy mégis valóság. Demindig élt vele kapcsolatban a gyanú. Err l ne feledkezz meg! A hícsí hajók példáulgyakorlatilag hiba nélkül mozgatták szállítmányaikat. Ez annak lehet ségére utal, hogy mégegymástól csillagászati távolságban is megközelít leg azonnali kapcsolatban lehettekegymással, következésképpen lehet fénysebességnél gyorsabb rádiójuk.– De miért nem szóltál nekem err l már ezel tt? – vontam felel sségre.

Egyik tornacip s lábával megvakarta a másik csupasz bokáját.– Ez csupán egy lehet ség volt, Robin, valószín sége nulla egész öt tized. Nagyon lényeges,de mégsem szükségszer föltétel. Mellesleg mindmáig nincs elég bizonyító anyagunk róla.Éppenséggel folytathattam volna a társalgást Alberttel Brazília felé repülve is. Dekereskedelmi járaton utaztam, mivel a cég gépe ilyen távolságon már nem elég gyors,márpedig azt szeretem, ha láthatom is az öregfiút, amikor beszélgetek vele. Ezért amíg csakhangkapcsolat állt a rendelkezésemre, inkább vállalati ügyekr l tárgyaltam Mortonnal. Éstermészetesen Harriettel, akinek szigorúan meghagytam, hogy hacsak nem alszom, óránkénttegyen rövid jelentést Essie pillanatnyi állapotáról.Egy tízezer kilométeres út még hiperszonikus géppel is eltart egy darabig, így hát b ven voltid m az esedékes üzleti ügyek intézésére. Morton is igyekezett kihozni a helyzetb l mindenkihozhatót. F képpen azt akarta elérni, hogy ne találkozzam Boverral.

– Komolyan kell venned t, Robin – zümmögte a fülembe helyezett kis dugón keresztül. – Aképviseletét Anjelos, Carpenter és Gutman látja el, és ezek igen jelent s szakemberek, kiválójogi fölkészültséggel.– Nálad is jobbak?

Érezhet en ingadozott.– Nos, remélem, nálam nem, Robin.

– Árulj el nekem valamit, Morton. Ha Bovernak nem sok alapja volt az ügy beindításához,miért foglalkoznak vele ilyen nagy hatalmú emberek?

Bár nem láthattam a képét, tudtam, hogy Morton védekez arckifejezést ölt, részbenbocsánatkér n, részben azt sugallva, hogy „ti, laikusok, ezt úgysem érthetitek meg”.

– Nem is annyira gyengék az érvei, Robin. És a mi helyzetünk sem valami fényesen alakul.Ráadásul lényegesen nagyobb horderej nek bizonyul, mint eleinte gondoltuk. Egyébkéntszerintem úgy vélik, hogy a kapcsolataik segítségével megtámogathatják gyenge pontjaikat…ezenkívül azt hiszem, hogy valami egészen ronda nagy tiszteletdíjra számítanak. Talán jobblenne, Robin, ha magad is a gyenge pontjaid meger sítésén fáradoznál, ahelyett hogyBoverral akasztanád össze a bajuszt. A haverod, Praggler szenátor ebben a hónapban afelügyel bizottság elnöke. Jobb lenne, ha vele találkoznál legel ször.

109

– Találkozom is vele, de nem els ként – mondtam Mortonnak, és kikapcsoltam, amint a gép aleszállópálya felé kanyarodott. Megpillantottam az Átjáró Tröszt központi tornyát, aminthatalmasan emelkedik a Képvisel ház nevetségesen lapos csészealj-épülete fölé. A távolitóparton megvillantak a Szabad Város fényvisszaver fémtet i. Elég szorosra sikeredett azid beosztásom. Alig egyórányi id m maradt a Trish Bover özvegyével (vagy férjével, attólfügg, honnan nézzük a dolgot) kit zött találkozó id pontja el tt, és a világért sem szerettemvolna megvárakoztatni t.

Nem is volt rá szükség. Már a Brasilia Palace Hotel udvari éttermében el re lefoglaltasztalomnál ültem, amikor belépett az ajtón. Vékonydongájú. Magas. Kopaszodik. Idegesentelepedett le velem szemben, mintha kétségbeesetten sietne valahova, vagy mindenáronvalami más helyen szeretne lenni éppen. Amikor azonban meghívtam ebédre, teljes tíz percigtanulmányozta az étlapot, és végül úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha az egészet megrendeli.Friss pálmarügysalátát, apró édesvízi rákokat a közeli tóból… egészen a pompás, üde, Rióbólrepül gépen érkezett ananászig.– Ez a kedvenc szállodám Brazíliában – tájékoztattam t kedélyesen és vendégszeretmodorban, miközben f szeres salátaöntettel locsolta a pálmarügyeit. – Ósdi hely. De azértjó. Gondolom, alaposan körülnézett erre már azel tt.

– Én már kerek nyolc esztendeje itt élek, Mr. Broadhead.– Ó, így már értem! – Fogalmam sem volt róla, merre lakhat a kurafi, csupán egy név voltszámomra, no meg egy idegesít tényez . Ennyit az úti tájékoztatásról. Megpróbálkoztamközös húrok megpendítésével. – Kaptam egy gyorsbeszámolót a tápanyaggyárról idefeléjövet. A Herter–Hall-expedíció egészen jól végzi a dolgát, már eddig is számos nagyszerdolgot tártak föl. Tud róla, hogy már négy Holt Emberr l sikerült megállapítanunk, hogyeredetileg átjárói földerít k voltak?– Igen, már mintha láttam volna valamit e témában valamelyik PV-adásban, Mr. Broadhead.Rendkívül izgalmas a kérdés.– Annál jóval több, Bover. Megváltoztathatja ezt az egész világot itt körülöttünk, s tvalamennyiünket mocskosul gazdaggá tehet. – Salátával telitömött szájjal bólogatott.Különben majdnem egész id alatt tele volt a szája. Nem sokra mentem abbéliigyekezetemmel, hogy kiugrasszam t a bokorból. – Nos, rendben van – mondtam végül –,miért ne térhetnénk a tárgyra? Azt szeretném elérni, hogy maga elejtse ezt a keresetet!

Megrágta és lenyelte a szájában lév falatot. A következ villányi, már félúton járó rák fölöttmegszólalt:

– Jól tudom, hogy ez a kívánsága, Mr. Broadhead – és bekapta az ételt.Hosszan kortyoltam ásványvizes fröccsömb l, majd így folytattam, teljes mértékbenuralkodva a hangom és a viselkedésem fölött:– Nem hinném, hogy tisztában van az egész témakör lényegével, Mr. Bover. Egyáltalán nemlebecsül értelemben mondom ezt. Csupán nem hihetem el, hogy minden ténynek abirtokában van. Mind a ketten csak veszíthetünk az ügyön, ha továbbra is érvényben tartja akeresetét. – Apránként végigvettem vele az egész kérdést. Nagyon óvatosan, pontosan úgy,ahogyan Morton is a lelkemre kötötte: az Átjáró Tröszt befolyásáról, az els dlegesfelségjogokról, annak problémájáról, hogy intézhet bármilyen bírósági eljárás, ha az érintettszemélyekkel csak másfél hónapos eltolódással tartható bármiféle kapcsolat, az esetmegegyezéses lezárásának lehet ségér l. – Azt próbálom érthet en kifejteni – mondtam –,hogy ez valóban igen jelent s ügy. Túlságosan nagy ahhoz, hogy szétfecséreljük az er inketvele kapcsolatban. Nem fognak sokat lacafacázni velünk, Bover. Szépen továbbviszik majd atémát, bennünket meg simán megkerülnek!

110

Egy pillanatra sem hagyta abba a rágást, csak némán hallgatott, s amikor már nem maradtsemmi ennivalója, belekortyolt a kávéscsészéjébe, és végre megszólalt:– Valójában nincs is semmi megtárgyalnivalónk, Mr. Broadhead.

– Ugyan már hogyne lenne!– Nincs, hacsak mindketten nem úgy gondoljuk – jelentette ki –, én pedig nem úgy gondolom.Egy kissé téved mindabban, amit eddig elmondott. Többé már nem egy keresettel állszemben. Bírósági végzés van a birtokomban!

– Amelyet szépen a visszájára fordíthatok egy viharos…– Igen, elképzelhet , hogy megteheti. De semmiféle viharos micsodával. A törvény halad amaga útján, és ez nem kevés id be kerül még. Én pedig semmiféle alkura nem vagyokhajlandó. Trish megfizetett mindenért, ami ebb l egyáltalán kijöhet. Ám mivel nem lehetjelen, hogy megvédelmezze az érdekeit, úgy vélem, nekem kötelességem megtenni helyette.– De nem lehetetlen, hogy ez mind a kett nket tönkretesz!

– Igen, ez is elképzelhet . Az ügyvédeim véleménye szerint is. Mindenáron le akartakbeszélni err l a találkozóról.

– Akkor végül is miért jött el?El ször az ebédje maradványaira nézett, azután kitekintett az udvaron csobogó szök kutakra.Egy fényesen csillogó medence szélén három visszatért Átjáró földerít üldögélt egy kisséspicces Varig stewardess társaságában. Énekeltek, és francia pástétomdarabkákat hajigáltak azaranyhalaknak. Teljesen fölszabadultak voltak.– Kellemes változatosságot jelentett ez nekem, Mr. Broadhead – felelte Bover.

A Palace Tower új épületének magasából, a lakosztályom ablakán át láthattam a székesegyházkupolájának napfényben csillogó töviskoronáját. Ez is jobb volt, mint ha a jogi programomatnéztem volna a teljes szolgáltatást nyújtó monitoron, mert már végképp az idegeimre ment.– Biztosan elég elhamarkodottan vetetted magad ebbe az ügybe, Robin. Aligha érted mégmindig, micsoda dimenziókat öltött!– Pontosan ezt mondtam én is Bovernak.

– De nem! Igazán, Robin! Nem csupán a Robinette Broadhead Vállalat, nem is csak az ÁtjáróTröszt dolgáról van szó. Már a kormány maga is belekeveredik. És nem is csak az Átjáró-megállapodás föltételrendszerér l van szó. Ez az eset könnyen fölfuthat egészen az ENSZszintjéig.

– Na ne viccelj, Morton! Azt hogyan tehetnék meg?– Már hogyne tehetnék. Els dleges felségjogról van szó! És a te Bover barátod egyhajszálnyira sem mozdítja el re az eseményeket. Azt indítványozza, hogy az ügyben valahogyérdekelt személyes és vállalati tulajdonodat ellen rz bizottság kezelésébe adják a földerítésmegfelel lebonyolítása érdekében.Ó, hogy a szukafi…! Tudnia kellett róla, hogy éppen ennek az intézése zajlik, mialatt általamfizetett ebédjét falta.– Mit jelent itt a „megfelel ” szó? Mit cselekedtem én e téren, ami nem volt „megfelel ”?

– Nem hosszú a lista, Robin. – És számlálni kezdte az ujjain: – Egy. Túllépted a hatáskörödet,amikor a Herter–Hall-expedíciónak nagyobb cselekvési szabadságot biztosítottál azegyezményekben rögzítetteknél; kett : ami elvezetett a Hícsí Mennyországhoz tett

111

utazásukhoz, valamennyi elképzelhet potenciális következményével együtt, ezáltal; három:végzetes, az egész nemzet létét fenyeget veszélyt idéztél el . S t még annál is többet: azemberiség létét fenyeget veszélyt!

– Ez marhaság, Morton!– Így fogalmazta meg is a beadványában – bólogatott Morton –, és igen, egyeseket talánmeg is gy zhetünk róla, hogy ez egy rakás szerencsétlenség. El bb vagy utóbb. De ebben apillanatban teljesen az Átjáró Tröszt kezében van a legközelebbi lépések kulcsa.

– Ami azt jelenti, hogy mégiscsak jobb lesz találkoznom a szenátorral. – MegszabadultamMortontól, és hívtam Harriet kódját, hogy kérjen számomra id pontot t le.

– Máris rendelkezésedre bocsáthatom a szenátor titkárságának programtervezetét –mosolygott Harriet, és elt nt, hogy helyet adjon egy csinos fekete lány eléggé elnagyoltképének. Egészen silány ábrázolás volt, egyáltalán nem olyan, amilyet Essie programjaitólelvárhattam. De akkoriban Praggler még csak az USA szenátora volt.

– Jó napot! – köszönt a titkárn . – A szenátor megkért, közöljem önnel, hogy ma estebizottsági feladat kapcsán Rio De Janeiróban tartózkodik, és örömmel látja önt holnap reggel,bármely, mindkettejüknek megfelel id pontban. Mondjuk tíz óra jó lesz?– Ha lehetne, inkább kilenc – feleltem neki némiképpen megkönnyebbülten. Egy kissé azértaggasztott, hogy nem tudtam azonnal kapcsolatba lépni Pragglerrel. De sejtettem, hogynyomós oka lehet rá; Ipanema húsosfazekainak formájában. – Harriet! – Amikor megjelent htitkárn m képe, megkérdeztem t le: – Mi a helyzet Mrs. Broadhead körül?– Semmi lényeges változás, Robin – mosolygott. – Éppen ébren van, és el is érhet , habeszélni óhajtana vele.– Biztos lehetsz benne, te aranyos elektronikus boszorkány, hogy igen. – Harriet bólintott éskihúzódott a képb l. Igazán nagyszer program. Ugyan nem mindig érti meg a szavak pontosjelentését, de képes igen-nem szint döntések meghozatalára a puszta hanghordozásomalapján. Így azután, amikor Essie megjelent, így szóltam hozzá: – Igazán kit munkátvégeztél, S. Ya. Lavorovna.

– Ez csak természetes, kedves Robin – mondta jóváhagyólag és illegetve magát. Fölállt, éslassan körbefordult. – Éppúgy, ahogy az orvosaink, mint magad is láthatod.

Belekerült egy pillanatba, mire leesett a tantusz. Már nem voltak semmiféle csövek. Baloldalán még dísztelenkedett valami testformáló kaloda, de teljesen megszabadult a gépekt l.

– Jóisten, te asszony, hát lehetséges ez?!– Lehetséges, hogy talán meggyógyultam – suttogta szerénykedve. – Ez persze még csak egykísérlet. A doktorok éppen most mentek el, és azt tanácsolták, hogy hat óra hosszat maradjakígy. Azután visszajönnek, és újra megvizsgálnak.

– Igazán marha jól nézel ki! – Elcseverésztünk még pár percig, mesélt a kezelés részleteir l,én beszámoltam brazíliai élményeimr l, közben éberen figyelve t, amennyire az lehetségesegy PV-információbankon keresztül. Többször is fölkelt közben, nagyokat nyújtózkodott,láthatóan élvezte visszanyert szabadságát. A végén már izgultam miatta. – Biztos vagy benne,hogy mindezt már csinálhatod? – kérdeztem.– Csak annyit mondtak, hogy egy darabig még ne ábrándozzam vízisízésr l vagytáncmulatságról. De nem tiltották meg, hogy tartózkodjam mindent l, ami örömet szerezhet.– Essie, te feslett n személy! Csak nem buja vágyat látok megcsillanni a szemedben? Talánmár ehhez is elég jól érzed magad?

112

– Egészen jól. Vagyis hogy azért nem egészen – helyesbített. – Valahogy úgy, mintha egy-kétnapja keményen végigittunk volna egy züllött éjszakát. Kicsit tör dött vagyok. De nemhiszem, hogy egy gyengéd szeret kárt tenne bennem.

– Holnap reggelre visszaérek.– Nem érsz vissza holnap reggelre – jelentette ki meggy déssel. – Majd akkor jössz vissza,ha minden dolgoddal végeztél Brazíliában, egy pillanattal sem korábban, kedves fiam,különben nem számíthatsz semmiféle engedékeny partnerre itt a mohó vágyaidat illet en.

Rózsás hangulatban köszöntem el t le.

Ami mindössze huszonöt percig tartott, addig, míg alapos konzultációt nem folytattam azorvosával.Belekerült egy kis id be, mivel éppen akkor érkezett vissza a Columbia Klinikára, amikorhívtam.– Elnézését kérem a kapkodásért, Mr. Broadhead – szabadkozott, mialatt kihámozta magátszürke tweedkabátjából. – Alig tíz perce mutattam be a hallgatóknak, hogyan végezzenek elegy idegm tétet.

– Általában Robinnak szólít, Liederman doktor – jegyeztem meg gyorsan leh lve.– Igen, így is van, Robin. Ne essen kétségbe. Nincsenek rossz híreim. – Társalgás közbentovább vetk zött, egészen kombinéig, miel tt egyengarbót és m sköpenyt húzott volnamagára. Wilma Liederman a korához képest igen vonzó külsej asszony, de most nem azértvoltam vonalban, hogy a bájaiban gyönyörködjem.– De igazán jó hírei sincsenek, igaz?

– Még nincsenek. Beszélt már Essie-vel, így tudja, hogy kísérletet tettünk a gépekr l valólekapcsolására. Arra vagyunk kíváncsiak, mennyire boldogul egyedül, de err l csakhuszonnégy óra múlva tudhatunk meg bármi pontosabbat, ha nem jön közbe semmikomplikáció!

– Essie hat órát említett.– Hat óra a megfigyelésekre, huszonnégy a teljes földolgozásukra. Hacsak közben nemjelentkeznek bonyodalmak, és nem kell azonnal visszakapcsolni t a berendezésekre. – Aválla fölött beszélt hozzám, kezét súrolva kis mosdókagylója fölött. Csöpög ujjait a leveg betartva lépett közelebb a kommunikátorhoz. – Nem akarom megrémíteni, Robin – mondta. –Mindez afféle rutineljárás. Legalább százféle kisebb-nagyobb átültetést hajtottunk végre afeleségén, és arról kell meggy dnünk, valamennyi kell en beilleszkedett-e a szervezetébe.De ennyire sem engedtem volna szabadon, Robin, ha az esélyeket nem látnám legalábbisvalószín nek.– A „valószín ” szó nem valami kellemesen cseng a fülemben, Wilma!

– A valószín nél azért jobb a helyzet, de kérem, ne siettessen, Robin. A jelentéseimetrendszeresen megkapja, a programomat is bármikor elérheti, ha többre kíváncsi, én magam isrendelkezésére állok, ha szükséges. Az esélyekre kíváncsi, most? Kett az egyhez, hogyminden megfelel en alakul. Száz az egyhez, hogy ha valami cs döt mond, azt még egyszermegreparálhatjuk. Gondolja meg, egy ifjú hölgynek ki kellett cserélnünk az egész alsógenitális rendszerét, hogy biztos lehessen benne, még örömben is részesülhet általa.

– Úgy érzem, azonnal vissza kell utaznom!

113

– Ugyan minek? Itt nem segíthet semmit, legföljebb csak láb alatt lenne. Azt megígérem,Robin, hogy nem hagyom meghalni t, míg maga vissza nem érkezik. – A háttérbendiszkréten megszólalt a riasztójelzés. – Az én nótámat húzzák, Robin, kés bb folytatjuk.

Vannak pillanatok, amikor a világ közepén ülök, és tudom, hogy el varázsolhatom bármelyik,kedves asszonyom által készített programomat, el teremthetek bármilyen információt, ésmagyarázatot adhatok vagy éppen utasítást bármilyen eseménnyel kapcsolatban.Olyasmi is el fordul, hogy a konzol tele van és a fejem is tele van éget en fontosproblémákkal, de mégsem megyek semmire, mert nem tudom, mit kellene kérdeznem.Aztán olyan is akad, amikor nyakig vagyok az ismeretekben, eseményekben éstevékenységben, hogy az id szinte átcsap a fejem fölött, és a napok egymásra torlódnak.Megint máskor lubickolok a part menti sekély vízben, a világ pedig szélsebesen elsuhanmellettem. Most rendre rengeteg tennivalóm volt, de semmi kedvet nem éreztem a munkához.Albert is berobbant a tápanyaggyártól és a Hícsí Mennyországból érkezett hírekkel. Az adatokpedig behullottak a tudatomba anélkül, hogy bármely kérdés vagy akár futó érdekl dés támadtvolna bennem. Miután beszámolt bizonyos építészeti tapasztalatairól és a Holt Emberekzagyvaságainak lehetséges értelmezésér l, kíméletlenül kikapcsoltam t. Rendkívül érdekesvolt az egész, de valahogy e pillanatban engem csöppet sem érdekelt. Utasítottam Harrietet,hogy a rutinfeladatokat végeztesse el a szimulátorommal, és mindenkivel, aki nemkülönlegesen fontos, beszélje meg, hogy keressenek másik id pontban. Kinyújtóztam a jóháromméteres vízágyon, és csak bámultam kifelé a baljós brazíliai égboltra. Közben aztkívántam, hogy a fekhelyem a tápanyaggyárban legyen, és kapcsolatot teremtsen valakivel,akit szerettem.Hát nem lenne nagyszer ? Ha az ember képes lenne kinyúlni valaki távollév után, rátehetnéa kezét az egész emberiségre; ha érezhetném azt, amit k éreznek, és lehet vé tehetném, hogy

k is átérezzék az én bens m minden titkát! Milyen csodálatos lehetne ez a szeret szívekszámára!Erre a gondolatra azzal reagáltam, hogy fölhívtam Mortont, és megkértem, nézzen utána ahever ilyen használatára vonatkozó szabadalom bejegyzési lehet ségének.Nem valami romantikus válasz érkezett határozottan regényes elképzelésemre. A legf bbnehézség abban rejlett, hogy nem tudtam biztosan, kivel is akarok igazán kapcsolatotteremteni. Kedves és szeretett feleségemmel, akinek oly nagy szüksége van segítségre epillanatban? Vagy valakivel, aki sokkal távolabb van és sokkal nehezebben elérhet ?Így azután végigtétlenkedtem a hosszú brazíliai délutánt, kicsit megmártóztam azúszómedencében, majd sütkéreztem a lemen nap sugaraiban, azután elköltöttem alakosztályomban egy fejedelmi vacsorát egy palack bor kíséretében, s végül el hívtamAlbertet, hogy megkérdezzem t le azt, ami igazából érdekelt:– Albert! Hol lehet most pontosan Klara?

Egy darabig némán és különös arckifejezéssel foglalkozott a pipája megtömésével.– Gelle-Klara Moynlin – szólalt meg végre – egy fekete lyukban tartózkodik.

– Igen. És ez pontosan mit jelent?Bocsánatkér pillantást vetett rám.

– Ezt nagyon nehéz meghatározni. Úgy értem, nagyon nehéz egyszer szavakkal kifejezni, ésmegmondanom sem könny , mert valójában nem tudom a helyes választ. Err l nincs elégadatom.

114

– Azért csak próbáld meg!

– Természetesen, Robin. Azt mondanám, hogy a földerít hajónak abban a szelvényében van,amely körpályán maradt, annak a szingularitásnak az eseményhorizontja alatt, amelybenmagad is voltál, és… – itt hanyagul intett, mire megjelent el tte egy iskolatábla – éppenpontosan a Schwarzschild-sugár érintkezési pontjánál található.

Ezzel fölállt, a kialudt pipát bedugta b szárú pamutnadrágjának farzsebébe, fölemelt egydarab krétát, és fölírta a táblára:

2GM––––

c²

– Ett l a határvonaltól a fény már nem juthat tovább. Úgy magyarázhatnám meg talán, hogyez valami hullámhatár, amelyet elérve a fény eljutott odáig, ameddig egyáltalán juthat. Ezenkeresztül nem kukucskálhatsz be a fekete lyukba. E mögül semmi sem kerülhet el . Ezek ajelek egyébként a gravitációt és a tömeget mutatják, és aligha kell megmagyaráznom egyöreg, fénysebességnél gyorsabb fickónak, hogy mit is jelent a c², nem igaz? Azokból azismeretekb l, amelyeket éppen te hoztál magaddal, arra a következtetésre juthattunk, hogy eza bizonyos lyuk mint egy hatvan kilométeres átmér , és ennek alapján a tömegét a Napénakúgy tízszeresére becsülhetjük. De nem beszélek többet, mint amire lényegében kíváncsilennél?

– Egy egész kicsikét, Albert – mormoltam, kényelmetlenül fészkel dve a vízágyon. Ugyanisnem voltam egészen biztos benne, mit is akarok kérdezni t le.

– Talán inkább azt szeretnéd megtudni, vajon meghalt-e valójában, kedves Robby? – kérdezteAlbert. – Ó, nem! Nem hiszem. Óriási ott a sugárzás, és csak az isten tudja, milyen kísértetieser k uralkodnak még! De nem telhetett el számára sok id ahhoz, hogy valóban meghaljon.Minden a szögsebességt l függ. Lehet, hogy még azt sem vette észre, hogy te elt ntél mell le.Az id eltolódás, érted? Ami annak a következménye, hogy…– Tisztában vagyok vele, mi az id eltolódás – vágtam közbe. És valóban tisztában voltamvele, hiszen abban a pillanatban is úgy éreztem, hogy benne élek. – Van-e rá ugyanakkorbármi mód, hogy megbizonyosodjunk fel le?

– Egy fekete lyuknak nincsen üstöke, Robby – emlékeztetett türelmesen. – Ezt nevezzükCarter–Werner–Robinson–Hawking-törvénynek, ami azt jelenti, hogy a fekete lyukakrólegyetlen valós információhoz juthatsz, és ez a tömegük, talán még a töltésük és aszögsebességük. Nincs semmi más!

– Hacsak beléjük nem hatolsz, ahogyan is tette!– Nos, ez igaz, Robby – ismerte el. Visszaült a helyére, és tovább babrált a pipájával. Hosszúszünet. Pöff-pöff. Majd: – Robin!– Tessék, Albert?

Zavarodottnak látszott, már amennyire egy holografikus ábra zavarodott lehet.– Nem voltam egészen szinte hozzád – dünnyögte. – Valami információ azért a feketelyukakból is származik. De ez már a kvantummechanika világába vezet bennünket. Ésvalójában annak sem vehetnéd semmi hasznát. Már ami a pillanatnyi céljaidat illeti.

szintén szólva nem nagyon volt ínyemre, hogy egy számítógépes program mérlegeli acéljaimat. Különösképpen így, hogy magam sem voltam teljesen tisztában velük.

– Azért csak mondd el! – dörrentem rá.

115

– Nos, e téren sem valami b ségesek az ismereteink. A dolog visszanyúlik Stephen Hawkingalapelveihez. mutatott rá, hogy egy fekete lyuknak a szó bizonyos értelmében„h mérséklete” is lehet, ami arra utal, hogy mégiscsak kiszabadulhat bel le valamilyensugárzás. Valamiféle részecskék tehát megszökhetnek bel le. De nem az olyasféle feketelyukakból, amelyek után te érdekl dsz.

– Hát akkor mifélékb l?– Nos, leginkább a parányiakból. Olyanokból, amelyeknek a tömege, mondjuk, MountEverest-nyi. A mikroszkopikus méret ekb l. Olyanokból, amelyek nem nagyobbak az atomrészecskéinél. Azok valóban igen forróak, több mint százmilliárd Kelvin-fokosak. Minélkisebbekké válnak, annál gyorsabban megy végbe a kvantumáramlás, és annál tüzesebbeklesznek, ezért azután egyre csak zsugorodnak és forrósodnak, míg végül föl nem robbannak.A nagyoknál nem így van. Ott másképpen mennek végbe az események. Minél nagyobbra

nek, annál több anyagot kebeleznek be a tömegük további gyarapításához, és annál kevésbéképes megszökni bel lük bármilyen részecske. Egy olyannak, mint Klaráé, mindössze egyszázmilliomod Kelvin a h mérséklete, ami igazán elég hidegnek tekinthet , Robin. Ésfolyamatosan tovább h l.– Szóval egy ilyenb l sehogy sem szabadulhat ki az ember.

– Semmilyen olyan módon, amit én ismernék, Robin. Nos, ezzel válaszoltam a kérdésedre?– Egyel re – feleltem, és elengedtem t. Az egészben egyetlen érdekes mozzanatot fedeztemföl: vajon miért nevezett Robbynak, amikor Klara esetér l beszélgettünk?Essie nagyon jó programokat szerkesztett, de úgy látszik, valahogy kezdenek elszemtelenedni.Valamikor, igaz, volt már egy programom, amely id nként gyerekkori beceneveimenszólított. Emlékeztettem magamat, hogy szóljak majd Essie-nek a programokmegrendszabályozását illet en, mert nem éreztem úgy, hogy mostanság szükségem lenneSigfrid von Ideg szolgálataira.

Praggler szenátor ideiglenes irodája nem az Átjáró-toronyban, hanem a törvényhozásépületének huszonhatodik emeletén volt. A brazil kormány figyelmessége egy kolléga iránt,méghozzá igen szembeötl figyelmessége, mivel a helyiségek az utolsó el tti emeleten voltak.Függetlenül attól, hogy már kora hajnalban talpon voltam, mégis néhány percnyi késésselérkeztem oda. Eltöltöttem az id t a kora reggeli, ébredez városban való kószálással, atöbbszint keresztez dések közötti bukdácsolással, mire végre kikötöttem a megfelelparkolóban. Méghozzá komótosan. Úgy látszik, még mindig valami sajátos id eltolódásbanéltem.

De a teljesen feltöltött és mennydörg Praggler hamarosan kirázott ebb l az állapotomból.– Nagyszer híreim vannak, Robin! – bömbölte, miközben berángatott a dolgozószobájába, éskávét rendelt. – Jézusom, hogy mi valamennyien milyen ostobák voltunk!Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy talán Bover elt nt a lakóhelyér l, arról beszél. Ez is aztmutatja, hogy magam mennyire tompa voltam még. Mint kiderült, a tápanyaggyárból befutottlegutóbbi villámjelentésre gondolt. Az oly régóta keresett hícsí könyvekr l megtudtuk, hogynem mások, mint az imalegyez k, amelyek évtizedeken keresztül itt hevertek az orrunk el tt.– Azt hittem, már mindent tud a dologról – szabadkozott, miután becipelt az irodájába.

– Odakint jártam a városban – tájékoztattam t. Egy kissé lehangoló volt, hogy t le kellmegtudnom ilyen nagy horderej információt a saját ügyletemmel kapcsolatban. Dehamarosan összeszedtem magam. – Azt hiszem, szenátor – mondtam neki –, ez jelent senhozzájárulhat annak a keresetnek a fölszámolásához.

116

Elvigyorodott.

– Tudja, biztosan magamtól is rájöttem volna, hogy ez a hír pontosan ilyen hatással leszmagára. Biztosan bármi ezt a reakciót váltotta volna ki. Elárulná nekem, hogyan képzeli el afolytatást?– Nos, számomra elég világosnak t nik a helyzet. Mi is ennek az expedíciónak a legf bbcélkit zése? A hícsíkkel kapcsolatos ismereteink gyarapítása. Most pedig kiderül, hogytömegével hever, közvetlenül körülöttünk, csak le kell hajolnunk érte.

Elhúzta a száját.– De fogalmunk sincs róla, hogyan fejthetnénk meg azokat az átkozott vacakokat!

– Biztosan megfejtjük ket. Most, hogy már tudjuk, mire valók, majdcsak rájövünk, hogyan isködnek! F , hogy kipattant az isteni szikra! Mindössze a megfelel m szaki ismeretekre

van szükségünk. Meg kell… – A mondat közepén megtorpantam. Az jutott eszembe, hogygyorsan föl kell vásárolnunk minden, a szabad piacon hozzáférhet imalegyez t, de eztúlságosan jó ötlet volt ahhoz, hogy akár egy jó baráttal is megosszam. Gyorsanmegváltoztattam a mondandómat: – Minél hamarabb eredményre kell jutnunk. A lényeg az,hogy most már nem csupán a Herter–Hall-féle expedíció az egyetlen vas, amit a t zbe tartunk.Ennélfogva minden, a nemzeti érdekeket hangsúlyozó érv jelent sen veszít a súlyából.

Elvett egy csésze kávét a titkárn jét l, a valóditól, aki egy csöppet sem hasonlított azelektronikus programjához, és megvonta a vállát.

– Nem rossz gondolat. Továbbítom majd a bizottságnak.– Én abban reménykedem, hogy ennél sokkal többre is hajlandó lesz, szenátor.

– Ha arra gondol, Robin, hogy az egész akciót leállítsuk, nos, ez nekem sem áll hatalmamban.Csak azért vagyok itt, hogy fölülvizsgáljam a bizottság m ködését. Egy hónapra jöttem.Amikor hazamegyek, elszabadíthatom a poklot a szenátusban, és lehet, hogy meg is teszem,de ez az a határ, ameddig elmehetek.

– És maga a bizottság vajon mire készül? Támogatja Bover keresetét?A szenátor tétovázott.

– Ennél alighanem kellemetlenebb a helyzet. Úgy vélem, az érzelmeik uralkodtak elmindkett jükön. Másrészt az ügy az Átjáró Konszern felügyelete alá tartozik, ami azt jelenti,hogy ott is marad, ameddig a megállapodás aláírói másképpen nem döntenek. Hosszú távontermészetesen mindegyik felet kárpótoljuk, de…

A kávéscsészét visszacsaptam a tányérkára.– A francba azzal a kárpótlással! Azt gondolja, hogy a pénz miatt keveredtem bele ebbe abuliba?Praggler határozottan jó barátom. Azt hiszem, kedvel, s t még meg is bízik bennem, de mosta legcsekélyebb baráti érzelem sem tükröz dött az arcán, amikor megszólalt:– Párszor már elgondolkodtam rajta, mit is keres maga ebben az egészben, Robin. – Egypillanatig teljesen kifejezéstelenül nézett rám. Tudtam, hogy tud Klaráról, és azt is tudtam,hogy nemegyszer vendégeskedett Tappanban Essie asztalánál. – Nagyon sajnálom, hogy ilyensúlyos baleset történt a feleségével – szólalt meg végül. – Remélem, hamarosan lényegesenjavul az állapota.

Az irodája el tti váróhelyiségben megálltam egy pillanatra, hogy gyors rejtjelezett üzenetetadjak le Harrietnek: utasítsa az embereimet, hogy azonnal lássanak neki minden hozzáférhet

117

imalegyez fölvásárlásához. Vagy milliónyi üzenete volt számomra, de én csak eggyel voltamhajlandó foglalkozni, az pedig annyit közölt velem, hogy Essie nyugodtan töltötte az éjszakát,és körülbelül egy óra múlva várható, hogy az orvosai konzíliumot tartanak fölötte. A többireakkor nem volt id m, mert haladéktalanul el kellett mennem egy bizonyos helyre.Egyáltalán nem könny feladat taxit fogni a brazíliai kongresszusi palota el tt. Az ajtónállókmegfelel utasításokkal rendelkeznek, és pontosan tudják, ki hol áll a rangsorban. Ki kellettballagnom az utcára, és magamhoz intettem egyet. Miután a vezet nek megadtam a címet,kétszer is megismételtette velem, végül még le is kellett írnom neki egy darab papírra. És nema gyönge portugálságom volt ludas a dologban. maga nem nagyon akart kikocsikázni velemaz úgynevezett „Szabad Városba”.Végül azért csak elgördültünk a régi székesegyház mellett, elsuhantunk a gigászi méretÁtjáró-torony alatt, végigverekedtük magunkat a zsúfolt sugárúton, és kijutottunk a tágasfennsíkra. Vagy két kilométernyi sáv lehet. Ez volt az a zöld terület, az a cordon sanitaire,amelynek véd gy jével a brazilok körülövezték a f városukat. Közvetlenül utána viszontott terpeszkedett a „ládaváros”. Alighogy beléptünk annak területére, nyomban föltekertem azablakot. Jómagam a wyomingi tápanyagbányákban n ttem föl, és hozzászoktam a napihuszonnégy órás b zhöz, de ez a b z valami egészen más volt. Nem csupán az áporodottolajé, hanem a szabad ég alatti latrináké, a rothadó szeméthegyeké… kétmillió olyan emberé,akik lakásaikban nélkülözik a folyó vizet. A barakkok eredetileg az épít munkásoknakkészültek, hogy legyen hol meghúzódniuk, amíg megvalósítják ezt az álomvárost. Úgytervezték, hogy a f város megépültét követ en majd elbontják ket. De a barakkvárosoksohasem t nnek el. Ellenkez leg, id vel intézményessé válnak.A taxisof r, állandó morgolódás közepette, keresztülverg dött kocsijával a kilométernyiszélesen húzódó sz k sikátorokon, keserves vánszorgásnál sohasem gyorsabban. A kecskék ésaz emberek komótosan húzódtak félre el lünk. Apró kölykek kapkodtak felénk, az autómellett nyargalva. Rávettem a sof rt, hogy vigyen el a pontos címre, ott szálljon ki, éskérdezze meg, hol lakik Senhor Hanson Bover, de már miel tt kiderítette volna,megpillantottam Bovert, amint békésen üldögélt egy rozsdás, vén lakókocsihoz biggyesztettsalakblokk lépcs n. Mihelyst kifizettem, a taxis helyben megfordult, és a jövetelünkhözképest szélsebesen távozott, ekkor már hangosan káromkodva.Bover nem állt föl üdvözlésemre, amint közeledtem hozzá. Valami piskótatekercset rágcsáltéppen, és azt sem hagyta abba a tiszteletemre. Csak nézett rám, amint lépkedtem felé.A nyomornegyed átlagához képest kész palotában lakott. Ezekben a régi trélerekben két-három helyiség is volt odabent, s t még valami növények és zöldségfélék is tenyésztek egydarabka földön a lépcs körül. Feje teteje kopasz volt és napbarnított, levágott szárú, koszoscejgnadrágot és számomra érthetetlen, portugál nyelv fölirattal ékes, szintén mocskosnak

pólót viselt. Lenyelvén a szájában lév falatot, így szólt hozzám:

– Meghívnám ebédre, Broadhead, de látja, éppen most végzek vele.– Nem vágyom ebédre. Inkább egy üzletet ajánlok. Magának adom az expedícióbeliérdekeltségem felét és még egymillió dollár készpénzt, ha visszavonja a beadott keresetet.Óvatosan megtapogatta a feje tetejét. Meglep dtem rajta, hogy ilyen gyorsan lebarnult, mertaz el nap még nem vettem észre rajta ilyesminek semmi nyomát. Azután eszembe jutott,hogy a kopaszsága sem t nt föl. Akkor ugyanis valami sapkát viselt. Tisztességesen kiöltözöttaz el kel világgal való találkozás alkalmára. De ez most nem számít. Nem tetszett ennek azalaknak a viselkedése, és az sem, hogy egyre n tt körülöttünk a kíváncsiskodók tömege.– Megbeszélhetnénk ezt a kérdést odabent? – érdekl dtem.

118

Nem válaszolt. Szájába tömte a sütemény utolsó maradványait, és lassan rágta, mialatt le nemvette rólam a szemét.Ebb l elegem volt. Elhúztam mellette, és fölmentem a lépcs n, be a lakókocsiba.

Az els meglepetést a b z jelentette számomra… rosszabb volt, mint odakint, ó, százszorrosszabb! A helyiség falai el tt a mennyezetig ketrecek sorakoztak, és mindegyik ketrecbenházinyulak ugrándoztak. A nyúlszar szaga ütötte meg az orromat, rengeteg volt bel le. Ésnem csupán a nyulak. Egy csecsem is volt odabent, összerondított pelenkában. Egy véznafiatal n dajkálta. Nem is n . Egy gyereklány. Legfeljebb tizenöt évesnek látszott. Riadtanpillantott rám, de nem hagyta abba a kölyök ringatását.

Tehát ez volt az áhítatos hív a felesége szentélye el tt. Képtelen voltam megállni. Hangosanföl kellett nevetnem.

Nem is volt olyan jó ötlet, hogy bejöttem. Bover is követett, az ajtót behúzta maga után, ezzelis fokozva az amúgy is elviselhetetlen b zt. Most már nem volt olyan közömbös. Határozottandühös volt.– Látom, nem nagyon tetszenek magának az életkörülményeim! – mordult felém.

Vállat vontam.– Nem azért jöttem ide, hogy a szexuális szokásait megvitassuk.

– Persze hogy nem. És nem is lenne rá semmi joga. Különben sem értené meg.Igyekeztem a társalgást abban a mederben tartani, amely a céljaimnak megfelelt.

– Bover! – fordultam hozzá –, olyan ajánlatot tettem magának, amilyen eredményt semmifélebírósági ítélett l sem várhat, és sokkal nagylelk bbet, mint amire bármilyen alapon várhatottvolna. Kérem, fogadja el, hogy én meg folytathassam azt, amibe belevágtam.Ekkor sem méltatott arra, hogy azonnal feleljen. Ehelyett a lánynak mondott valamitportugálul. Az fölkelt, valami rongyot csavart a csecsem törzse köré, és kivonult a lépcs re,ismét szorosan becsukva maga mögött az ajtót. Bover ekkor megszólalt, mintha elszavaimat nem is hallotta volna:– Trish már több mint nyolc esztendeje, hogy elment, Mr. Broadhead. De én még most isszeretem t. Viszont csupán ez az egy életem van, és tisztában vagyok vele, mekkora rá azesélyem, hogy még egyszer megoszthassam vele.

– Ha rájövünk, hogyan irányíthatjuk megbízhatóan a hícsí hajókat, akkor a nyomábaeredhetünk, és meg is találhatjuk a feleségét – bizonygattam. Nem volt vele semmi rosszszándékom. Mindenesetre csak annyit értem el, hogy nyílt ellenszenvvel nézett rám, minthabizonyos lenne benne, hogy félre akarom vezetni. Folytattam: – Egymillió dollár, Bover. Márma este kimenekülhet ebb l a nyomorból. Örökre. Az asszonyával, a gyerekével, s t anyulaival együtt. Mindannyiuknak totális orvosi ellátás. Emberi jöv a kölyök számára!

– Megmondtam el re, hogy úgysem értheti meg, látja, Broadhead?Er t vettem magamon, és csak ennyit válaszoltam:

– Akkor értesse meg velem. Mondja el azt, amit eddig nem tudok.Egy koszos rugdalózót és néhány hajt t összeszedett a székr l, amelyen a lány ült az el bb.Egy pillanatra azt gondoltam, hogy kitört rajta a vendégszeretet, de maga telepedett a székre,és így folytatta:

– Broadhead, én már nyolc éve segélyeken élek. Brazíliai segélyeken! Ha nem tenyésztenénknyulakat, sohasem jutnánk húshoz. Ha nem adnánk el a b röket, még buszjegyre sem telt

119

volna, hogy tegnap találkozhassam magával, vagy alkalomadtán elmehessek az ügyvédemhez.Egymillió dollár nem kárpótolhat ezért, sem Trish életéért!Még mindig igyekeztem visszafogni az indulataimat, de a b z lassacskán már az idegeimrement, és hasonló hatással volt rám a viselkedésmódja is. – Mondja, Bover, érez bármiszimpátiát a szomszédai iránt? Akarja látni, hogy rajtuk is segítenek? A hícsí technológiasegítségével egyszer és mindenkorra véget vethetünk az ilyesféle nyomornak, Bover. Lenne

séges táplálék mindenki számára. Emberhez méltó lakhely!

Végtelen nyugalommal felelte:– Nagyon jól tudja maga is, éppen így, ahogy én, hogy a hícsí technológiából, bármilyentechnológiából fakadó legels el nyök egyáltalán nem a barrio lakóit érintik. A magáhozhasonló gazdag alakokat teszik csak még gazdagabbá. No persze lehetséges, hogy el bb vagyutóbb a többire is sor kerül, de mikor? Kell id ben ahhoz, hogy a szomszédaimnak bármihaszna lehessen bel le?

– Igen! Ha megtehetem, hogy fölgyorsítsam ezt a folyamatot, meg is teszem!Megért en bólintott.

– Maga azt mondja, hogy megteszi. Én pedig tudom, hogy megteszem, ha módom nyílik rá.Miért bíznék meg magában?

– Mert a szavamat adom rá, maga ostoba, szar alak! Mégis mit gondol, miért akarom rövidrezárni az ügyet?

Hátrad lt a széken, és fölpillantott rám.– Ami ezt illeti – mondta –, igen, azt hiszem, tudom, miért siet ilyen nagyon. Annakédeskevés köze van a szomszédaimhoz vagy hozzám. Az ügyvédeim alaposan körülnéztek aháza táján, Broadhead, úgyhogy én mindent tudok arról a lányról, ott az Átjárónál.

Most már nem bírtam tovább. Kirobbant bel lem az indulat:– Nos, ha ilyen fene sokat tud – ordítottam –, akkor azt is tudja, hogy ki akarom szabadítanionnan, ahová magam juttattam! És annyit el re megmondhatok magának, Bover, hogy nem

röm sem a maga, sem a pokolra való cafkája részér l, hogy megpróbáljanak ebbenmegakadályozni!Az arca hirtelen éppoly vörösre vált, mint a feje búbja.

– És a feleségének mi a véleménye mindarról, amit m vel? – kérdezte gonoszul.– Miért nem kérdezi meg t le személyesen? Ha még annyi ideig életben marad, hogy magarászálljon. A francba magával, Bover, én megyek innen! Hol találok itt taxit?Válasz helyett csak elvigyorodott. Jelent ségteljesen. Elsöpörtem a küszöbön kuporgó nmellett, és visszatekintés nélkül távoztam.

Mikorra visszaértem a szállodába, már tisztában voltam vele, miért vigyorgott. Teljesenérthet vé vált el ttem az alatt a két óra alatt, amíg a buszra vártam egy nyitott latrina mellettiterecskén. Azt már meg sem említem, milyen érzés volt azon a buszon utaznom. Utaztam márkomiszabb körülmények között is, de azóta soha, hogy magam mögött hagytam az Átjárót.Rengeteg ember tolongott a hotel el csarnokában, és különös tekintettel méregettek,miközben átvágtam a helyiségen. Természetesen a legtöbben tisztában voltak vele, ki vagyok.Mindenki tudott a Herter–Hall-csapatról is, az én képem pedig rendszeresen ott virítottmellettük a PV-adásokban. Tisztában voltam azzal is, hogy furcsán festhetek így átizzadva ésdüht l tajtékozva.

120

A konzolom figyelmeztet jelzések t zijátékával fogadott, amint berontottam alakosztályomba. Els dolgom persze az volt, hogy bemeneküljek a fürd szobába, de közbenhátrakiáltottam:

– Harriet! Egy percig még tartsd vissza az összes üzenetet, és kapcsold gyorsan Mortont! Egyirányban! Nem akarok választ, csak egy utasítást adok ki neki. – Morton kisméret képenyomban megjelent a monitor sarkában, izgatottan, de tettre készen. – Ebben a pillanatbanértem vissza Bovert l, Morton. Mindent elmondtam neki, ami csak az eszembe jutott, de nemmentem vele semmire, ezért azt akarom, hogy fogadj föl magánnyomozókat! Át akaromvizsgálni az anyagait, ahogy eddig még sohasem vizsgálták át. A szukaszülte nyilvánelkövetett valamikor valami disznóságot. Meg akarom zsarolni! Ha csak egy tízéves tilosparkolásról van szó, akkor is azt akarom, hogy megfizessen érte! Azonnal láss neki! – Némánbólintott válaszul, de nem ment ki a képb l, jelezve, hogy készen áll a kapott feladatvégrehajtására, de maga is mondani szeretne valamit, ha megengedem neki. Fölötte ott voltHarriet nagyobb képe is, magában számolva a ráparancsolt várakozás másodperceit.Visszatérve a szobába hozzá fordultam. – Oké, Harriet, halljuk ket! El ször alegfontosabbakat, egyenként!– Igen, Robin, de… – tétovázott, magában gyorsan mérlegelve. – Van itt két halaszthatatlan,Robin. El ször is Albert Einstein szeretne beszélni veled a Herter–Hall-csapat foglyulejtésér l… minden jel szerint a hícsík által.

– Foglyul ejtés!? Hát hogy az ördögbe nem… – elhallgattam. Egyértelm , hogy Harriet nemtájékoztathatott, hiszen délután csaknem egész id alatt elérhetetlen voltam a kommunikációsrendszer számára. Nem várta ki, míg végiggondolom a kérdést, hanem rendületlenül folytatta:– Mégis azt gondolom, hogy legel ször dr. Liederman orvosi jelentését kívánod megismerni.Már föl is hívtam t, és kész rá, hogy azonnal megbeszélje veled a helyzetet személyesen.Ett l teljesen leblokkoltam.

– Kapcsold! – utasítottam, tudván, hogy semmi jót nem jelenthet, ha Wilma Liedermanél ben és személyesen óhajt tárgyalni velem. – Mi történt? – kérdeztem azonnal, ahogymegjelent a monitorban.Estélyi ruhát viselt, a vállán egy orchideával; most láttam t el ször ilyen ünnepélyesöltözékben azóta, hogy az esküv nkön megjelent.– Semmi pánik, Robin! – nyugtatott meg azonnal –, de Essie-nél bekövetkezett egy kisvisszaesés. Újból rákapcsoltuk a létfenntartó gépekre.– Micsodaa?!

– Nem olyan súlyos a dolog, ahogyan hangzik. Eszméleténél van és tudatánál, fájdalmat nemérez, az állapota egyébként stabil. Örökre biztosítani tudjuk ezt a helyzetet…

– Halljuk a „de”-t!– De a szervezete nem fogadja be az átültetett vesét, és a körülötte lév szövetek semregenerálódnak. Teljesen új átültetésre van szükség. Úgy két órával ezel tt vizeletkiválasztásirendellenességek merültek föl, ezért állandó dialízisre állítottuk be. Ez ugyan még nem alegnagyobb probléma. Annyiféle kisebb-nagyobb darabot operáltak bele a legkülönfélébbforrásokból, hogy az autoimmun-rendszer teljesen összezavarodott. Mindenképpen össze kellszednünk valahogy kell mennyiség megfelel szövetet, de még így is tartósan antiimmun-szerekkel kell kezelnünk.– A francba! De hiszen ezek valóságos középkori módszerek!

Wilma bólintott.

121

– Rendszerint nem olyan nehéz megfelel anyagot találni, de nem Essie számára. Kezdjükazzal, hogy rendkívül ritka vércsoporthoz tartozik. Orosz származású, és az típusa nemgyakori a világnak ezen a részén, tehát…

– Hát szerezzétek be Oroszországból, az istenért!– Szóval azt akartam kinyögni, hogy végigkutattuk a világ valamennyi szövetbankját.Találtunk nagyon közeli anyagokat Egészen közelieket. Viszont a pillanatnyi állapotában mégmindig fönnállnak bizonyos kockázati tényez k.

Figyelmesen néztem a képet, hátha az apró jelekb l következtethetek valamire.– A dolog esetleges túlfeszítésére gondolok – mondta enyhén csóválva a fejét.

– Úgy érti, hogy… hogy meghalhat? Ezt nem hiszem el! Hát mi a fenére való az a nevezetestotális ellátás?

– Robin, hiszen maga is tudja, hogy egyszer már meghalt, ennek ellenére. Reanimációt kellettalkalmaznunk nála. Vannak bizonyos határai a sokknak is, amit még élve elviselhet.

– Akkor a pokolba azzal a m téttel! Azt mondta, hogy a jelenlegi állapotában egészen stabil.Wilma egy pillanatra ölébe ejtett kezére vetette a tekintetét, azután ismét rám nézett.

– a betegünk, Robin, nem maga!– Árulja el, hogy ez mit jelent!

– Az döntésér l van szó. Már elhatározta, hogy nem akarja egész hátralév életétlétfenntartó gépekre kötözve eltölteni. Holnap reggel azért teszünk még egy kísérletet.

Csak ültem ott, bámulva a monitorra, jóval azután is, hogy Wilma Liederman képe elt nt,türelmes titkárn programom megjelent, és némán várta további utasításaimat.

– Ó, Harriet! – szólaltam meg végül. – Még ma este vissza akarok repülni!– Igen, Robin. Már foglaltattam is helyet – válaszolta. – Ma este nincs közvetlen járat, de vanegy, caracasi átszállással. Azzal hajnali ötre érhet New Yorkba. A m tét nem kezd dik elnyolc óra el tt.

– Köszönöm. – Harriet tovább várakozott némán. Morton butácska képe is még mindig ottvolt. Kicsiny folt, szemrehányó tekintettel várakozott a képerny jobb alsó sarkában. Nemszólt semmit, de id közönként megköszörülte a torkát, vagy nyelt egyet, ezzel tudatva velem,hogy azóta is vár rám. – Morton! – förmedtem rá. – Hát nem mondtam az el bb, hogy t nj el?

– Nem tehetem, Robin. Addig nem, míg el ttem áll egy megoldatlan dilemma. Adtál bizonyosutasításokat Mr. Bover ügyében…

– Szent igaz, hogy adtam! Ha ilyen módon nem boldogulok vele, a vége az lesz, hogymegöletem.

– Semmi okod az aggodalomra – vetette közbe gyorsan Morton. – Üzenet érkezett számodraaz ügyvédeit l. Úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatodat.

Tágra nyílt szemmel és tátott szájjal meredtem rá.– Én sem értem a helyzetet, Robin, és az ügyvédek is teljesen tanácstalanok – folytatta sietveMorton. – Egészen megzavarodtak. Viszont van itt egy neked szóló személyes üzenet. Talánaz valamit megmagyarázhat.

– És mi lenne az?– Idézem: „Lehet, hogy végül mégiscsak érti.” Idézet vége.

122

Eléggé zavaros életem alatt, amely hirtelen egészen hosszúnak t nt, elég szép számmalakadtak z rös napjaim, de ilyenre eddig még sohasem volt példa. Engedtem magamnak egykádnyi forró vizet, és jó félórát dagonyáztam benne, megpróbálva valahogy kiüríteni agondolataimat. De ez az er feszítés sem adta vissza a nyugalmamat.Még három órám volt hátra a caracasi gép indulásáig. Nem tudtam eldönteni, mit kezdjekvele. Nem arról van szó, hogy nem volt számtalan tennivalóm. Harriet szakadatlanul próbáltamagára irányítani a figyelmemet, Morton sürgette a Boverral kötend megállapodás nyélbeütését, Albert arra biztatott, hogy tanulmányozzuk a ki tudja, ki által begy jtött hícsíürülékminta elemzését, általában mindenki beszélni akart velem, egyszerre mindenr l. Nekemviszont egyikükhöz sem volt kedvem. Beleszorultam eltorzult id mbe, és csak néztem,hogyan suhan el mellettem a világ. Persze nem suhant, inkább vánszorgott, és én nem tudtam,mihez kezdhetnék vele. Igazán rendes volt Bovert l, hogy azt hitte, én olyan jól megértettema helyzetet. Kíváncsi lettem volna rá, hogyan magyarázza meg nekem, végül is mi az, amitértek!Egy kis id múltán valahogy összeszedtem annyi er t, hogy Harriet elém tárhatott néhány,sürg s döntésre váró problémát, és én meg is hoztam a szükségesnek vélt lépéseket. Utánanem sokkal, egy tálka süteménnyel és bögre tejjel játszadozva, meghallgattam a legutóbbihírösszefoglalót. Tele volt a Herter–Hall-csapat foglyul ejtésének rémít történeteivel,amelyekr l sokkal többet megtudhattam Albertt l, mint a PV széltoló híradósaitól.

Ez azután eszembe juttatta, hogy az imént Albert nagyon beszélni akart velem, és ett lnyomban jobban éreztem magam egy kicsit, mivel valami új értelmet és célt jelentett azéletemben. Kellett valaki, akivel kiüvöltözhetem magam.– Te félesz ! – b dültem rá, amint megjelent. – A mágnesszalagok már jó százéveseklehetnek! Hogyan lehetséges, hogy te képtelen vagy elolvasni ket?Békésen pislogott rám s sz szemöldöke alól.

– Talán bizony az úgynevezett „imalegyez kre” gondolsz, Robin, vagy tévedek? Magátólértet dik, hogy már nemegyszer megpróbálkoztunk velük. Még az a gyanú is fölmerült velükkapcsolatban, hogy valamiféle üzenetek lehetnek, így azután kitettük ket a legkülönfélébbmágneses mez k hatásának, sokszor egyidej leg állandónak és váltakozónak vagyváltakozónak és különböz sebesség szinteknek. Még azzal is megpróbálkoztunk, hogyugyanakkor ultrahang hatásának is kitegyük, ám mint a kés bbiekben kiderült, nem amegfelel változatot alkalmaztuk…Még kábult voltam ugyan egy kicsit, de nem annyira, hogy ne vettem volna a burkolt célzást.

– Azt állítod tehát, hogy ismeretes egy megfelel változat?– Magától értet dik, Robin – vigyorgott Albertem. – Miután a Herter–Hall-beszámolók ahelyes nyomra tereltek bennünket, csak annyi volt a dolgunk, hogy lemásoljuk az eljárást.Ugyanaz a mikrohullámú sugárzás a megfelel , amely mindenütt jelen van atápanyaggyárban. Néhány mikrowattos áramlás, elliptikusan polarizált egymillió angströmnyimutatójú mikrohullámmal kombinálva. Ekkor aztán megszólalt a szignál.

– Ez piszkosul izgalmas, Albert! No és végül mire jutottatok?– Nos, izé – mormolta a pipája után kotorászva –, e pillanatig még nem igazán sokra.Holografikus rögzítés és id l függ , tehát ami eddig el ttünk megjelent, az csak egy

rzavaros jelgomolyag. Magától értet en egyetlen jel pontos jelentését sem ismerjük. Ahícsík nyelvén rögzítették, tudod! De ett l kezdve az egész, úgy is mondhatnánk, egyszerskriptográfiai feladat. Semmi másra nincs szükségünk, mint egy idevágó rozettai k re.– Mennyi id kell hozzá?

123

Vállat vont, széttárta a karját, és szaporán pislogott.

Egy pillanatra elgondolkodtam.– No jó, akkor ezt most hagyjuk. Lássuk a következ t. Olvasd be a jogi programomba azegész sztorit, a mikrohullám-frekvenciákkal, szerkezetekkel meg mindennel együtt. Kell hogyvalahol legyen benne valami szabadalmi lehet ség, és én azt magamnak akarom.

– Magától értet dik, Robin. Izé. Nem vagy kíváncsi egyre-másra a Holt Emberekr l?– Miért, mi van velük?

– Nos – folytatta Albert –, nem mindegyikük valóban emberi eredet . Jó néhány egészenkülönös kis elme kóvályog azokban az áramkörökben, Robin. Azt hiszem, azoké, akiketáltalában a „Vének” néven emlegetnek.A tarkóm belebizsergett a gondolatba.

– Hícsík?– Nem, nem, Robin! Csaknem olyanok, mint az emberek. De mégsem azok. Nem beszélnekérthet nyelven, legalábbis a legkorábbi képvisel ik, és azt hiszem, el sem tudod képzelniannak a komputerszámlának a nagyságát, amelyet akkor kellene kifizetned, ha valamiértelmeset akarnál kihámozni az egészb l.– Te jóisten! Essie a falra mászik a gyönyört l, ha…

Megtorpantam. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem Essie-r l!– Nos – folytattam –, mindez nagyon érdekes. És ezenkívül van még onnan valami?

Valójában azonban már nem is tör dtem vele. Fölemésztettem adrenalintartalékaim utolsómorzsáit, már nem maradt egy löketre való sem.

Hagytam, hogy kedélyesen végigvezesse az egész csevelyt, de valójában az egyik fülemen be,a másikon ki. Kiderült, hogy a Herter–Hall-csoportnak három tagja esett fogságba. A hícsíkvalami orsó alakú terembe cipelték ket, ahol valami srégi gépezet tornyosult. A kameráktovábbra sem produkáltak semmi igazán figyelemre méltót. A Holt Emberek teljesenösszezavarodtak, nem volt a világon semmi értelme a locsogásuknak. Paul Hall hollétér lnem tudtunk semmit. Lehetséges, hogy még mindig szabadon van. Az sem lehetetlen, hogyéletben maradt mindeddig. A Holt Emberek és a tápanyaggyár közötti rádió-összeköttetésmég m ködött, de azt nem tudhatta senki, meddig marad még használható… persze haegyáltalán van számunkra valami mondanivalója. A hícsík biokémiája teljesen meglep nekbizonyult abban, hogy sokkal kevésbé tért el az emberekét l, mint bárki gondolta volna.Hagytam, hogy Albert beszéljen, míg bele nem fárad, ugyanakkor nem is biztatva afolytatásra, s amikor abbahagyta, visszakapcsoltam a kereskedelmi PV-adásra. Éppen kétkomikus szerepelt, valami falrenget marhaságokkal bombázták egymást, a legnagyobbsajnálatomra portugálul. Igazából persze az sem számított. Még mindig volt egyórányiagyonütni való id m, de hagytam, hadd múljék el szabadon. Jobb híján elgyönyörködtem aszép Carioca bájaiban, hajában valami gyümölcssalátával. Amúgy is hiányos ruházatát a kétbohóc idétlen vihogás közepette apránként lecsipkedte róla, amint ide-oda szaladgálva el-elmentek mellette.

Ekkor élénkpirosan fölvillant Harriet figyelmeztet lámpája.Miel tt bármit válaszolhattam volna, a képerny l elt nt a szórakoztató PV-adás, és egyférfihang mondott valamit portugálul. Egyetlen szót sem értettem meg bel le, a csaknemugyanabban a pillanatban megjelen kép értelme viszont azonnal világossá vált el ttem.

124

A tápanyaggyár kinagyított képe volt, a Herter–Hall-csapat hajójáról fölvéve, amint éppendokkoláshoz készül dnek. A bemondó rövid szövegében pedig el fordulhatott két szó, amitPeter Herter neveként is értelmezhettem.

Mondom, el fordulhatott.Illetve volt is!

A kép nem változott meg, viszont megszólalt egy hang, az öreg Herter hangja, keményen ésdühösen.

– Ezt az üzenetet – dörögte – haladéktalanul adja le minden hálózat! Kétórás el zetesfigyelmeztetés. Két óra múlva egyperces lázrohamot idézek el az álmodóheverhasználatával, hmm, a kell impulzusok betáplálása által. Azért szólok el re, hogymegtehessék a szükséges el vigyázatossági lépéseket. Amennyiben erre nem kerül sor, az azönök felel ssége, nem az enyém. – Rövid szünet után még egyszer összefoglalta: – Jegyezzékmeg: két órájuk van az általam megadott jelzést l számítva. Nem több. Röviddel az eseményután ismét jelentkezem, elmondom az egész dolog okát és azt, mit követelek jogosjárandóságomként, hacsak nem óhajtják, hogy az ilyen események még sokszormegismétl djenek. Két óra. Óra indul… most!Ezzel a hang elhallgatott.

Visszatért a portugálul karattyoló bemondó képe, méghozzá alaposan gondterhelt képe. Mostmár végképp nem számított, hogy nem értem, mit beszél.

Amit Peter Herter mondott, nagyon is jól megértettem. Tehát megjavította az álmodóhever t,és úgy döntött, hogy használja is azt. Nem tudatlanságból, mint Wan. Nem futókísérletképpen, mint az a lány, Janine. Az a szándéka, hogy fegyverként alkalmazza. Olyanpuska volt a kezében, amellyel egyszerre az egész emberiség fejét vehette célba.

Els gondolatom az volt: hát ennyit a Boverral kötend megállapodásról. Ezek után világos,hogy az Átjáró Tröszt veszi kezébe a dolgok irányítását, és én nem is kárhoztathatom érte.

125

10. A LEGVÉNEBBA Legvénebb lassan életre keltette magát, egyik szervét a másik után.

El ször a piezoszonikus küls érzékel k kerültek sorra. Nevezzük „fül”-nek ket.Tulajdonképpen mindig m ködtek, abban az értelemben, hogy a hangokat állandóanfölfogták. Parányi kristályaikat mozgásba hozták a leveg rezgései, és amikor a hanghullámokmintázata annak a kombinációnak az alakját öltötte, amelyen gyermekei a Legvénebbetszólították, akkor az inger átlépett egy küszöböt, és továbblépett, hogy életre keltse azt arészét, amely idegrendszere érintett perifériájának megfelelt.

Ebben a pillanatban a Legvénebb még nincs ugyan ébren, csak tudatában van annak, hogyébredezik. A hangingert értelmez igazi, bels fülei már életre keltek. Gondolkodó áramköreiösszerendezték a jelzéseket. A Legvénebb hallotta gyermekei hangját, és értette, mitmondanak neki. De csak amúgy balkézr l, még tudattalanul, ahogyan egy szundikáló emberérzékeli a légy zümmögését. Ekkor még nem „nyitotta ki a szemét”.Ebben a szakaszban m ködésbe lépett bizonyos döntéshozatali folyamat. Amennyiben azinger figyelemre érdemesnek bizonyult, további áramköröket is aktivizált: ha nem, akkornem. Az alvó ember, mondjuk, annyira ébredt volna föl, hogy agyoncsapja a legyet. Amikor aLegvénebbet méltatlan dolgokkal abajgatták, rendelkezett a megfelel eszközökkel gyermekei„meglegyintésére”. Nem volt olyan könny fölébreszteni t. Ha viszont úgy döntött, hogyteljesen fölébred, hogy cselekedjen, vagy kiszabja a büntetést álma megzavarása miatt, akkor

ködésbe hozta legf bb küls látószerveit és velük együtt egész, bonyolult adatfeldolgozórendszereit, rövid távú memóriabankját. Ilyenkor már teljesen ébren volt, olyasformán, mintaz álmából visszatér , a mennyezetre bámuló ember.

A Legvénebb bels órája tájékoztatta róla, hogy ez a szundítás elég rövidre sikeredett. Még tízesztendeig sem tartott. Hacsak nincs valami elfogadható oka ennek az ébresztésnek, valakinekmeg kell lakolnia miatta.Ekkorra már teljesen tudatában volt környezetének, minden részletére kiterjed en. Belstelemetrikus rendszere fogadta a helyzetjelentéseket legtávolabbi érzékel it l is,mindenünnen attól a tízmillió tonnányi tömegt l, amelyen belül a gyermekeivel közös életezajlott. Százával futottak végig az impulzusok rövid távú memóriáján. A szavak, amelyekébredését el idézték; a gyermekei által elébe hurcolt három fogoly képei; a 4700 angströmkapacitású szekciók önkarbantartó rendszerének meghibásodása; annak ténye, hogy a tároltintelligenciák körében rendellenes tevékenység zajlik; h mérsékleti adatok;készletkimutatások; a tolóer megfelel mutatói. Hosszú távú memóriája ugyan szendergettmég, de szükség esetén már hozzáférhet volt.

Legértelmesebb gyermeke állt el tte, arcán és szája körül verejtékcsöppecskék gyöngyöztekel ritkás sz rzete között. A Legvénebb tudomásul vette, hogy ez a legújabb vezet .Alacsonyabb és fiatalabb annál, akire tíz esztend vel ezel ttr l emlékezett, de most az nyakában függ a rangját jelképez , olvasótekercsekb l összef zött nyaklánc, mialatt az ítéletére várakozik. A beszédre való fölhívás jeleként a Legvénebb felé fordította központiküls lencserendszerét.

– Behatolókat ejtettünk foglyul, és idehoztuk ket színed elé – jelentette a f nök, majdreszket hangon hozzátette: – Helyesen cselekedtünk?

A Legvénebb ekkor a foglyokra fordította figyelmét. Az egyik nem idegen behatoló volt,hanem az a kölyök, akinek megszületését tizenöt évvel ezel tt lehet vé tette. Már majdnemteljesen feln tt. A másik kett viszont valóban idegen volt, ráadásul n nem . Ez némitöprengésre méltó körülménynek látszott. Amikor a korábbi behatolók megjelentek, nemhasználta ki a kínálkozó alkalmat újabb tenyészet létrehozására, míg végleg kés nem lett a

126

rendelkezésre álló egyedek bármelyikének szempontjából. Kés bb azután nem érkezett többbel lük.Olyan eshet ség volt az, melyet a Legvénebb akkor elmulasztott, méghozzá olyan, amelyet amúltbeli kétségbeejt tapasztalatok alapján nem lett volna szabad nem kihasználni. ALegvénebb tisztában volt azzal, hogy néhány ezer év óta a döntései nem minden esetbenbizonyultak helyesnek, ítéletalkotása nem volt teljesen megbízható. M ködése fokozatosanlassult. Már nem volt tévedhetetlen. Azt nem tudta, milyen személyes büntetés vár rátévedései következtében, és annak megismerésére sem törekedett.Hozzálátott a döntéshozatal munkájához. Megvallatta hosszú távú memóriáját a megfelelprecedensek és lehet ségek iránt, és úgy találta, hogy kielégít számú választási lehet ség állel tte. Üzembe helyezte mozgató és cselekv berendezéseit. Hatalmas fémteste fölemelkedetttámasztékain, és elvonult a reszket f nök mellett a helyiség felé, ahová a foglyokat bezárták.Hallotta, amint gyermekei felhördülnek mozdulatai láttán. Mindannyian döbbenten nézték.Néhány fiatalabb, akik feln ttkorukban még sohasem látták mozogni t, egyenesenelszörnyedtek.

– Helyesen cselekedtetek – hozta meg ítéletét, amelyre egységes, hosszú, megkönnyebbültsóhaj volt a válasz.

Méretei miatt a Legvénebb nem hatolhatott be a kamrába, de hosszú, lágyan rugalmasfémérzékel ivel benyúlt, és megtapintotta a foglyokat. Azzal nem tör dött, hogy sikoltoznakés rúgkapálnak a rémülett l. Érdekl dése ebben a pillanatban csupán fizikai állapotukraterjedt ki. Az eredmény fölöttébb kielégít nek bizonyult: ketten, a hímnem t is beleértve,egészen fiatalok voltak, s ennélfogva alkalmasak a sokéves igénybevételre. Bárhogy dönt ismajd arról, mire használja fel ket. Egyébként úgy t nt, hogy mindannyian egészségesek.

A velük való kapcsolatteremtés lehet ségét illet en bosszantotta a tény, hogy üvöltözésük éskiáltozásuk a korábbi el deik által is használt valamelyik kellemetlen nyelven szólt. ALegvénebb egyetlen szót sem értett meg bel le. Ez ugyan nem jelentett komoly problémát,mivel bármikor szólhat hozzájuk az el deik betárolt intelligenciájának igénybevételével. Azévszázadok során még saját gyermekei is fejlesztették a nyelvüket, s így most már velük semtudna szót érteni, ha minden tíz-tizenkettedik nemzedékükb l nem konzerválja egy-kettmentális képességeit tolmácsfeladatok ellátására. Persze kizárólag tolmácsolásra, mivelsajnálatos módon a Legvénebb gyermekei nem mutatkoztak alkalmasnak semmiféle más,értelmes feladat ellátására. Ez a probléma tehát könny szerrel megoldható. Egyébként a többitényez határozottan kedvez nek mutatkozott. A tények: intelligenciájuk világos, eszközökethasználnak, s t bizonyos technológiai ismeretekkel is rendelkeznek. További tény: teljesmértékben a hatalmában vannak, és így belátása szerint használhatja fel ket.

– Etessétek meg és helyezzétek biztonságba a foglyokat. Azután várjátok a továbbiutasításokat – adta ki a parancsot körésereglett gyermekeinek. Ezután kikapcsolta külsérzékel it, hogy nyugodtan végiggondolhassa, miként hasznosíthatja ezeket a betolakodókat

céljainak továbbvitelében, ami elképeszt en hosszú életének legbels magvát képezte.

Mint gépezetbe rejtett személyiségnek, a Legvénebbnek várható élettartama rendkívül hosszúvolt – talán több százezer évet is jelenthetett –, mégsem lehetett elegend minden tervénekmegvalósításához. Id szaki megszakításokkal nyújtotta hát még tovább. Várakozóüzemmódban gyakorlatilag szinte semmit sem öregedett. Így azután idejének túlnyomó részétkikapcsolva, mozdulatlanságban töltötte. Ilyen állapotában nem pihent, még csak nem isálmodott. Egyszer en létezett csupán, miközben a gyermekei élték saját életüket,érvényesítették az akaratát, az asztrofizikai események pedig lassan vánszorogtak el reodakint.

127

Bels órájának jelzésére id nként életre kelt, hogy ellen rizze, helyreigazítsa és fölülvizsgáljaa történéseket. Más alkalmakkor a gyermekei ébresztették föl. Utasításaiknak megfelel enszükség esetén ezt meg kellett tenniük, és ez a szükség meglehet sen gyakran (bár az övét leltér normák világában egyáltalán nem olyan s n) jelentkezett.Volt id , amikor a Legvénebb is hús-vér teremtményként létezett, éppoly lelkes lényként,mint mostani gyermekei vagy az általuk elébe vezetett foglyok. Az az id rendkívül rövidvolt, egy szundításnyinál is kevesebb. Attól a pillanattól kezd dött, amikor eltávolítottákanyja verejtékez és vonagló testéb l, és addig a borzalmas, végs percig terjedt, amikortehetetlenül feküdt, miközben furcsa t k ömlesztették az álmot lüktet ereibe, sebesen forgókések pedig arra vártak, hogy föltárhassák a koponyáját. Ha úgy hozta a kedve, teljesvilágossággal visszaemlékezhetett arra az id re. Bármire visszaemlékezhetett abból a rövidéletéb l és az utána következ , végtelenül hosszú áléletb l, föltéve persze, hogy arra isemlékszik, hol keresse a megfelel információt konzervált memóriájában. Túlságosan is sokismeret halmozódott már föl odabent.A Legvénebbnek nem volt pontos elképzelése arról, mennyi információ is áll rendelkezésére,vagy mennyi id múlt el fölötte ilyen vagy olyan állapotában. Még azzal sem volt tisztában,hol vannak az egyes objektumok. Ez a hely, ahol maga és a gyermekei tartózkodtak,egyszer en „itt” volt számára. Az a másik hely, amely oly jelent s mértékben foglalkoztatta agondolatait, annyit jelentett: „ott”. Minden egyéb a világmindenségben csupán „valaholmásutt” volt a szemében, és nem is foglalkozott azzal, hogy valahogy meghatározza a dolgokegymáshoz viszonyított elhelyezkedését. Hogy honnan érkeztek ide a behatolók? Valahonnanvagy éppen máshonnan. Egyáltalán nem számított, pontosan honnan. Hol van az atápanyagforrás, amelyet a fiú néhanapján fölkeresett? Valami további „máshol”. Honnanérkezett az népe id tlen korokkal azel tt, hogy maga is megszületett? Nincs semmijelent sége. Ez a központi „itt” már igen-igen hosszú ideje létezik… hosszabb ideje, mint aztbárki fölfoghatná, beleértve t magát, a Legvénebbet is. Itt vitorlázik a végtelen rben, miótamegépítették, berendezték, és útjára indították. Ez az „itt” már nagyon sok születés és haláltanúja volt… lehet talán vagy ötmillió… bár egyidej leg sohasem volt jelen benne pár száználtöbb eleven teremtmény, és ritkán hányódott benne több néhány tucatnyi tárgynál. Ez az „itt”szakadatlan, lassú változást érzékelt, létezésének egész, végtelenbe vesz ideje alatt. Azújszülöttek az id múlásával egyre nagyobbak, puhábbak, kövérebbek és tehetetlenebbeklettek. A feln ttek magasabbakká, lassúbbakká és kevésbé sz rösekké váltak. Ez az „itt”nemegyszer tanúja lehetett gyorsabb változásoknak is. Ezekben a pillanatokban volt nagyon istanácsos, hogy gyermekei a Legvénebbet fölébresszék.Ezek a változások néha politikai természet ek voltak, mivel az „itt” magába foglalt ezernyikülönféle társadalmi rendszert is. Minden id ben egyet-egyet. El fordult, hogy egy vagy kétnemzedéken, esetleg egy teljes évszázadon keresztül érzéki és hedonisztikus volt az éppenlétez kultúra, ezután puritán, szigorú id következhetett. Volt, hogy egy-egy személyzsarnokká vagy éppen istenséggé vált, máskor pedig senki sem n hetett senki más feje fölé.Olyan demokratikus köztársaság, amilyennek létrehozásával a Föld kísérletezett, „itt”sohasem létezett. Hiszen az „itt” nem volt elég terjedelmes valamiféle képviseleti kormányzatbefogadásához. Faji szempontból rétegzett társadalom is csak egyetlen alkalommal fordultel . (Akkor szakadt vége, amikor a fekete bundájú alsóbbrend ek föllázadtak a kakaóbarnabundájú fels bbrend ek ellen, és alaposan ellátták a bajukat.) Az „itt” látott már számtalanideológiát és különféle erkölcsi rendszert, de… legalábbis már jó néhány évezrede csupánegyetlen vallást ismert. Csak egynek lehetett helye, amikor eleven istene gyermekei életénekminden áldott napján itt tartózkodott a körükben, és ha kedve éppen úgy tartotta, bármikorfölébredhetett, hogy jutalmazzon vagy büntessen.

Sok-sok eónon át „itt” nem tartózkodtak igazi értelmes lények, csupán álmélkodó félesz ekkisebb csoportjai, szemben mindazokkal a kihívásokkal, amelyeket az értelmessé tételük

128

végett hoztak létre. A folyamat m ködött. Igaz, nagyon lassan. Jó százezer évbe került, mire alegokosabbikuk legalább az írás koncepciójának megértéséig eljutott. További majd félmillióév kellett ahhoz, hogy egyetlenegyet elég értelmesnek vélhessen ahhoz, hogy érdemlegesmunkát bízzon rá. Ebben a megtiszteltetésben mindeddig csak a Legvénebbnek lehetett része.Akkor sem sikerült igazán jól a kísérlet. Más tehát azóta sem részesült ebben a kiváltságban.

A Legvénebb tisztában volt vele, hogy kudarc érte. Valahol valamit elvétett. De végül is mitcsinálhatott rosszul?

Az biztos, hogy megtett minden t le telhet t. Mindig is, különösképpen gépezetekbe ágyazottutóéletének els néhány évszázada alatt szorgalmasan és nagy figyelemmel ügyeltgyermekeinek minden cselekedetére. Ha valamit rosszul csináltak, megbüntette ket. Havalamit tisztességgel elvégeztek, jutalomban részesültek. Folyamatosan gondoskodott mindenindokolt igényük kielégítésér l.Lehetséges persze, hogy éppen ezzel követte el a hibát. Egyszer el fordult, valamikor nagyon-nagyon régen arra ébredt, hogy iszonyú „fájdalmat” érez az élete keretéül szolgálófémburkolaton. Nem a hús valódi fájdalma volt az, hanem az érzékel i által jelzettmegengedhetetlen fizikai beavatkozás. Mindazonáltal ugyanolyan riasztóan hatott rá.Gyermekei a rémülett l egyszerre üvöltözve tolongtak körülötte, és elébe terítették egy fiatal

stény borzalmasan megcsonkított tetemét.– Meg rült! – kiáltozták brekegve. – Szét akart rombolni téged!

A Legvénebb villámgyorsan végigellen rizte létfontosságú részeit, és megállapította, hogy asérülés teljesen jelentéktelen. Valamilyen robbanóanyag okozhatta, és mindössze annyi kárttett benne, hogy néhány érzékel je és kontrollhálózatának kis része tönkrement, egyszóvalnem történt semmi helyrehozhatatlan. Megparancsolta, hogy derítsék ki, mi vezérelte azelkövet t. A válasz csak nagyon lassan bontakozott ki, mivel halálra rémültek valamennyien,de azért csak megérlel dött:

– Azt akarta, hogy romboljunk le téged. Azt mondta, hogy csak kárt okozol nekünk, hogysemmire sem vagyunk alkalmasak nélküled. Könyörgünk, bocsáss meg nekünk. Tudjuk, hogyhibát követtünk el, mert nem öltük meg t hamarabb!– Igen, hibáztatok – állapította meg a Legvénebb helyesen –, de nem ez lett az eseményokozója. Ha valaha ismét megjelenik közöttetek ilyesféle egyén, legel ször is ébresszetek fölengem! Tegyétek lehetetlenné az illet t, ha szükséges, de megölnötök semmiképpen semszabad.És azután… talán néhány évszázad múlva? Neki szempillantásnyi id nek t nt csupán. Azutánbekövetkezett a pillanat, amikor nem ébresztették föl idejében. Vagy tucatnyi nemzedékenkeresztül nem tartották tiszteletben a törvényeket, a reproduktív célkit zéseket nemteljesítették, és így él gyermekeinek teljes lélekszáma négyre zsugorodott, miel tt mertékvolna vállalni a kockázatot, hogy felébresztésével kiváltják méltó haragját. Így persze méginkább megérezhették. A történtek majdnem minden tervének végét jelentették, mert a négyközül csak egyetlenegy volt n nem , és már az is közel járt termékeny életszakaszánakvégéhez. Akkor saját életének vagy tucatnyi évét fölhasználta, néhány havonta aggodalommaltelve fölébredt, hogy fegyelmezze és tanítsa ket, izguljon miattuk. Leg sibb ismeretei közötttárolt biológiai rendszabályai segítségével elérte, hogy a n stény által nagy keservesen mégvilágra hozott két poronty szintén n nem lett. A rémült hímekt l vett tárolt spermasegítségével igyekezett a lehet legszélesebb génvariációk létrehozására. De akkor valóbannagyon közel járt hozzá a végzet. Bizonyos dolgok pedig örökre elveszel dtek. Többéazonban egyikük sem rontott rá gyilkos szándékkal. Ó, ha csak egyetlenegy is megkíséreltevolna! De sohasem született senki ahhoz az egyhez hasonlítható.

129

A Legvénebb keser en tudomásul vette, hogy saját gyermekei közül nincs remény ilyenegyed bármikori kiemelkedésére. Ha egyáltalán lehetséges lenne, már biztosan meg is történtvolna. Volt rá éppen elegend id . Attól a pillanattól számolva, gyermekeinek már tízezernemzedéke született és halt meg, ami többet jelentett negyedmillió évnél!Amint a Legvénebb ismét megmozdult, a gyermekei is talpra szökkentek. Tisztában voltakvele, hogy most biztosan cselekszik valamit. Azt viszont nem is sejthették, milyen tettekrekészül.

– A 4700 angström teljesítmény folyosók önkarbantartó rendszereit visszaállítani! – adta ki aparancsot. – Három szerel nyomban lásson hozzá!

A megkönnyebbülés halk mormogása tört fel a több mint hetven feln tt egyed torkából.Mindig a büntetés jött el ször, és ha az els parancsok nem arra vonatkoztak, akkor már nemis kellett tartaniuk t le. Legalábbis most. A f nök által kijelölt három szerel már korántsemvolt ilyen boldog, mivel a parancs jó pár napi kemény fizikai munkát jelentett, mialatt asúlyos gépeket odacipelik a zöld folyosókra, a régieket pedig bevonszolják, hogy majdhelyrehozzák ket. Ugyanakkor ez lehet vé tette számukra, hogy minél hamarabb elt njeneka Legvénebb vészjósló közelségéb l. Azon nyomban meg is ragadták az alkalmat.– A hímnem betolakodót és az id sebb n nem t zárjátok egy cellába! – rendelkezett. Haugyanis tenyészteni akarja ket, akkor jobb, ha nyomban nekilát, és bizonyára ésszer bb azid sebbik n nem vel kezdenie. – Van közöttetek életben olyan, akinek vannak tapasztalatai akommunikátorral? – Három gyermeke lépett el re vonakodva. – Egyik tök foglalkozik majda fiatalabbik n nem nevelésével – adta ki a parancsot. – Van közöttetek életben olyan,akinek vannak tapasztalatai a behatolók tárolásra való fölkészítésében?– Én készítettem el az utolsó kett t – jelentette a f nök. – És életben van még egy-kétszemély, aki segített benne.– Gondod legyen rá, hogy ez a képesség fönnmaradjon! – A Legvénebb hangja a szokásosnális parancsolóbban csattant. – Ha valamelyik tök id közben meghal, a többiek preparálják, ésúj személyeket tanítsanak be!

Ez pontosan így volt helyénvaló. Ha a megfelel ismeretek elvesznek – és ezeknek ateremtményeknek olyan rövid az életük, hogy sokféle szakismeret elkallódik rendszerint egy-egy álomperiódus alatt –, akkor szükségessé válhat, hogy egyesek közülük másikakongyakorolják az agysebészetet, hogy rendelkezésre állhassanak, ha végül meghozza a döntéstaz újonnan érkezett betolakodók tárolására vonatkozóan. Továbbhaladt a tennivalók listáján,és kiadta további utasításait: a kipusztult vagy csenevész növényeket pótolják újakkal. Az„itt” valamennyi engedélyezett szektorát havonta legalább egyszer látogassák végig, és mivela gyermekek és ifjak száma mindössze tizenegy, az elkövetkezend tíz év folyamán éventelegkevesebb öt újszülöttet kell világra hozniuk!A Legvénebb ezek után kikapcsolta küls érzékel it, elfoglalta helyét a központikommunikációs terminálok el tt, és beásta magát hosszú távú emlékezetének mélységeibe. Aközponti orsó körül tolongó gyermekei nyomban nekiláttak utasításai végrehajtásának, aminta f nökt l megkapták a részletesebb eligazítást. Féltucatnyian bogyógyümölcs-palántákat ésléggyökereket készítettek el a haszontalanná vált növények pótlására, mások elindultak,hogy gondoskodjanak a foglyokról, és elvégezzék a többi szükséges „háztartási” munkát.Több ifjú párt elküldtek a lakosztályaikba, hogy a szaporodás biztosításáról gondoskodjanak.Amennyiben bármilyen más elképzeléseik lettek volna el leg, azok e pillanattól kezdvesemmissé váltak. A mostani ébredése alkalmával a Legvénebbnek nem volt okaelégedetlenségre a gyermekeivel kapcsolatban, az pedig, hogy k elégedettek-é vele vagysem, a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte.

130

A gondolatai egészen másfelé jártak.

Miközben küls érzékel i a pihenés id szakának minimális passzív rezgésére korlátoztákfunkcióikat, maga a Legvénebb egyáltalán nem pihent. Azzal volt elfoglalva éppen, hogymemóriájába betáplálja e legújabb tényeket és jelenségeket. Változás következett be. Aváltozás pedig egyben veszélyt is jelent. Persze a változás újabb lehet ségeket is kínálhat, hahelyesen közeledünk hozzá. A változást föl lehet használni céljai mihamarabbi eléréséhez, demeg kell akadályoznia, hogy bárhol is útjába álljon. A taktikai és azonnal szükséges lépéseketmár meghatározta. Figyelmét tehát nyugodtan fordíthatta a stratégiai fontosságú és végsmegoldások felé.

Behatolt tehát hosszú távú emlékezetének mélyére. Bizonyos emlékek az rben igen távol ésaz id ben igen régen lezajlott eseményekre vonatkoztak. Annyira, hogy még , a Legvénebbis szinte megszédült t lük. (Hogyan engedhet meg magának ilyen könnyelm séget?!) Másokviszont a legközelebbi múltból valók, és a legcsekélyebb mértékben sem riasztóak, mintpéldául a korábbi betolakodóknak azok a betárolt intelligenciái, amelyeket a kölyök a HoltEmberek néven emleget. Azokban semmi aggasztó jelenség sem fordult el . Másrészt hogymilyen idegesít ek voltak alkalmasint!

Amikor „itt” fölt ntek a legels betolakodók, holmi számkivetettek, parányi hajóikon, aLegvénebb egy futó pillanatra egészen megrettent. Azok ugyanis megmagyarázhatatlanokvoltak. Voltaképpen kik lehetnek? Talán azok az istenségek érkeztek meg, hogy elkövetetthibáit számon kérjék rajta, akiket oly odaadóan próbált szolgálni kezdett l fogva?Hamarosan kiderítette, hogy nem err l van szó. Akkor talán az istenségek szolgálóinakvalami új fajtáját képviselik, akikt l megtanulhatja saját szolgálatai tökéletesítésének újmódozatait? Nem, még csak ilyenek sem voltak. Csupán holmi egyszer csavargók. „Itt” iscsupán véletlenül bukkantak föl, elhagyott, ósdi hajókon, amelyeknek a kormányzásához semértettek igazán. Miután a hajócskáik pályavezérl berendezései semlegesítették magukat,ahogyan annak „itt” történnie is kellett, valamennyien kétségbeesett rémületbe zuhantak.Amint kés bb kiderült, még csak különösebben érdekesek sem voltak. Életének sok napjátpocsékolta rájuk, amint sorra megjelentek. El ször egy, azután még egy magányos kalandor,majd kés bb egy háromf s csoport. Összességükben körülbelül húszan lehettek, kilenchajóval érkeztek, nem számítva természetesen a kölyköt, aki itt született meg. És perszeegyikük sem volt érdemes arra a vesz dségre, amelyet rájuk fordított. Az els néhányatazonnal föláldoztatta a gyermekeivel, hogy intelligenciájukat mihamarabb betáplálhassa abbaa gépezetbe, amelyben a legjobban hozzáférhet kké váltak számára. A többieket utasításáraéletben hagyták, s t még szabadon is engedték, amikor bebizonyosodott, hogy az „itt”használaton kívüli területein viszonylagos szabadságban élve sokkal figyelemreméltóbbaknakbizonyulnak. Mindent megadott nekik, amire véleménye szerint szükségük lehetett.Némelyük számára még a halhatatlanságot is biztosította, abban az értelemben, ahogyan maga volt halhatatlan, s amely kegyben az saját gyermekei közül jó esetben mindenszázezredik részesülhetett csupán. Ez is hiábavalónak bizonyult. Szeszélyes elevenségükbenés konzervált örökkévalóságukban egyaránt több gondot okoztak, mint amennyi hasznukatvehette. Még valami betegségekkel is megfert zték a gyermekeit, amelyek közül nem egybele is halt azokba. k maguk is elkapták az gyermekeinek betegségeit, amelyek viszont abetolakodók némelyikének halálát okozták. És nem volt könny tartósan tárolni ket.Azoknak a gépi technológiáknak alkalmazásával tárolta be ket hosszú távú emlékezetébe,amellyel t magát is preparálták sok százezer évvel vagy sok ezer évszázaddal ezel tt, samelyet mára már a gyermekei is elsajátítottak, de ily körülmények között nem valami nagyteljesítményt nyújtottak. Eltér volt az id érzékelésük normája. Kérdéseire adott válaszaik

rzavarosak voltak. Emlékezetük nagy területei egyszer en megsemmisültek. Volt,

131

amelyikük teljességgel kiolvashatatlanná vált. A hiba pedig nem a technikai megoldásokbanrejlett. Valahogy elejét l fogva méltatlanok lehettek a kezelésre.Amikor maga a Legvénebb elnyerte a halhatatlanságot, hús-vér testének elpusztulása után,álmából mindig a leghatározottabban önmagaként ébredt föl. Létezése során összegy jtöttminden ismerete és tudása hiánytalanul meg rz dött a gépezet memóriájában. Ugyanígytörtént a gyermekeivel is, amikor nagy id közönként és véletlenszer en kiválasztott egyet-egyet a halhatatlanságra. S t még az valóságos szüleinek esetében is, olyan mélységeiben azid nek, amihez képest még saját matuzsálemi kora is egészen eltörpült. És így volt azokkal ahasonlóképpen tárolt más memóriákkal is, amelyekkel még szóba sem elegyedett szívesen.

De nem így volt a betolakodók esetében. Valami nem volt rendben azok biokémiája terén.Nem rögzít dtek tökéletesen, tetszésük szerint reagáltak érdekl désére, olyannyira, hogynemegyszer már az is megfordult a tudatában, hogy végképp letörli ket. Az aprótárológömböket a leolvasóberendezéseikkel együtt elvitette az „itt” legtávolabbi csücskébe, ésmég a gyermekei sem mentek soha a közelükbe. Csupán a legeslegutolsó érv hatására döntöttúgy, hogy mégis legalább a puszta létüket megkíméli: eljöhet az az id is, amikor még talánszüksége lesz rájuk.Lehetséges, hogy éppen ez az az id !

Olyan ellenállhatatlan undorral, mint ahogy valaki, mondjuk, egy vécékagylóba ejtettékszerdarab után kotorász, a Legvénebb megnyitotta a csatornákat, amelyek a betolakodókkonzervált emlékezetéhez kapcsolták t.És visszah költ.

Az orsó hajlata mentén Janine-t a ketrecéb l a kivizsgálóhoz cipel három „gyermek”megpillantotta, amint a Legvénebb küls manipulátorai megremegnek, látólencséi kinyílnak.Megtorpantak, azután teljesen megálltak, riadtan várva, vajon mi lehet a következ lépés.De semmiféle lépés nem következett. A manipulátorok ismét elernyedtek. A látólencsékáramellátása is a várakozási szintre csökkent. Egy pillanat múlva a gyermekek újraösszeszedték magukat, és odacipelték a rúgkapáló lányt a rá váró fémhever höz.

Ezalatt a fém csigaházának mélyén megbúvó Legvénebb eddigi ébrenléteinek legnagyobbmegrázkódtatásában részesült. Valaki belepiszkált az letárolt memóriáiba! Nemcsak arrólvolt szó ezúttal, hogy bolondok voltak. Mindig is azok voltak ugyanis. Annál sokkal rosszabbkövetkezett be: valahogy ellenkez leg, értelmesebbnek t ntek, vagy legalábbis elevenebbnek,mintha valami er azon munkálkodna, hogy újraprogramozza ket! Olyan emlékekkavarogtak bennük, amelyekr l neki sohasem volt tudomása. Nem olyasmir l volt szó, amikorábbi létezésük mélyéb l bukkant a felszínre. Teljesen új ismeretek voltak. Olyan mértékszervezett tudásról tanúskodtak, amely mellett még az rendszerezett ismeretei is eltörpültek.

rhajókról és más gépezetekr l. Több tízmilliárdnyi eleven intelligenciáról. Gépi agyakról,amelyek az képességeivel összevetve ugyan lassúak voltak és talán ostobák is, de hihetetlenmennyiség , el hívható ismeret halmozódott föl bennük. Nem volt hát csoda, hogy fizikailagreagált a jelenségre, akár egy álmából fölriasztott ember, amikor önkéntelenül hadonásznikezd.Az betárolt intelligenciái valahogyan kapcsolatba léptek a kultúrával, amelyb l származtak.

A Legvénebbnek nem okozott különösebb gondot annak megállapítása, hogyan jöhetett létreez a kapcsolat. Az „itt” fel l a tápanyagot el állító berendezés felé, a már hosszú idejehasználaton kívüli kommunikációs hálózat segítségével. A kapott információkat atápanyaggyárban valami meghatóan kezdetleges berendezés dolgozta föl és értelmezte. Ahosszú fénynapok útját a legközelebbi csillag bolygói felé a fénysebesség rádióberendezés

132

lassan vánszorgó elektromágneses impulzusainak segítségével tették meg. Szánalomra méltó!Mindaddig, míg rá nem jön, milyen óriási mennyiség információ áramlik ezen a sz kcsatornán mind a két irányba. A Legvénebb úgy érezte magát, mint egy hidromechanikusmérnök, aki egy hatalmas völgyelzáró gát aljánál földbe gyökerezett lábbal bámulja, amintegy vékony vízsugár aláhull a magasból valami odalentr l alig látható kis nyíláson el törve.A mennyiség ugyan nem volt így számottev . De hogy mégis ilyen sok férhet ki azon asemmi kis lyukon, arról tanúskodott, hogy iszonyú nagyságú tömeg nyomása biztosíthatjaszámára az utánpótlást a gáton túlról.És az a lyuk mind a két irányba szolgál.

A Legvénebbnek el kellett ismernie maga el tt, hogy el vigyázatlan volt. Amikor a betároltidegeneket kikérdezte, hogy megszerezze a tudásukat, túlságosan sokat árult el nekik magáról.Az „itt”-r l. Az egészet m ködtet technológiáról.Arról, hogy t mire szentelték, és az isteneir l, akiknek szolgálatából állt az élete.

De legalább a lyuk kicsi volt, az adásokat pedig zavarossá tette a tárolt intelligenciák sokféletökéletlensége. Annak a tárháznak egyébként nem volt a Legvénebb számára hozzáférhetetlenegyetlen zuga sem. Föltárta és végigtanulmányozta ket a legutolsó információmorzsáig. Nem„beszélt” hozzájuk. Csupán lehet vé tette, hogy a tudatuk átáramoljon az övénekbirodalmába. A Holt Emberek nem szegülhettek szembe az akaratával, még annyira sem,mint egy fölboncolt béka combja a m asztalon a sebész szikéjének.

Miután végzett e feladattal, visszavonult, hogy átgondolja a helyzetet.Vajon veszélybe kerültek-e a tervei?

ködésbe hozta beépített letapogatórendszereit, mire a „tudatában” megjelent a galaxisháromdimenziós modellje. Nem a valóságban létez galaxis képe volt az. Híján volt olyankiindulópontnak, ahonnan bárki áttekinthette volna. maga sem „látta”, csupán tudatábanvolt az ottlétének. Olyan volt a dolog, mint valami trompe l’oeil. Mint egy optikai csalódás,azzal a különbséggel, hogy valójában nem volt optikai természet . Valahol nagyon messzeegy fényköpenybe burkolózó objektum jelent meg benne. Sok-sok évszázada már annak, hogya Legvénebb engedélyezte magának e távoli objektum megszemlélését. Most elérkezett azid , hogy ismét maga elé idézze.

Ezután még mélyebbre hatolt, és életre keltett régen nem bolygatott információbankokat.Ez még neki sem volt valami könny feladat. Ahhoz lehetne hasonlítani, ami egy emberreltörténik a pszichoanalitikus hever jén, mivel olyan gondolatokat, emlékeket, b nöket,aggodalmakat és bizonytalanságokat elevenített föl, amelyeket aktív „tudata” – gondolkodó ésproblémamegoldó áramkörei – már réges-régen félretett. Ezek az emlékek sem vesztek elörökre. Nem váltak tehetetlenné sem. Még most is „szégyenletesek” és „félelmetesek” voltakszámára. Vajon helyesen cselekedett? Megengedheti-e magának, hogy a saját belátása szerintintézkedjék? Az srégi, körben forgó érvek éppúgy száguldottak keresztül, ahogy jókétszázezer esztend vel ezel tt, és egy lépéssel sem kerültek közelebb a megoldáshoz. ALegvénebb esetében elképzelhetetlen volt, hogy hisztériába vagy éppen depresszióbameneküljön. Az áramkörei megakadályozták ebben.Az viszont nem volt lehetetlen, hogy eluralkodjon rajta a rettegés.

Nem kevés id múltán végre fölmerült önvizsgálatának mélységeib l. Még most is munkáltbenne a félelem. De szorította a kötelesség. Mindenképpen cselekednie kellett.

A gyermekei rémülten ugráltak szerteszét, amikor a Legvénebb újból fölébredt.

133

Küls csápjai megremegtek, kiegyenesedtek, és rámutattak az egyik, éppen a közelbenelhaladó fiatal n stényre. Bármely másik is éppúgy megfelelt volna.– Gyere velem! – parancsolt rá.

A szerencsétlen zokogva bár, de követte. A párja tétova lépést tett utána, amint elsuhantak azegyik aranyló fénnyel világító folyosó irányában. De neki nem mondták, hogy csatlakozzonhozzájuk, ezért megállt, és csak szomorúan bámult utánuk. Alig tíz perccel azel tt éppenpárosodtak, egymás iránti örömteljes odaadással. Most a hím nem lehetett biztos benne, hogyvalaha is viszontlátja még a párját.A Legvénebb haladási sebessége nem sokkal volt gyorsabb a siet gyaloglásnál, de ez a kiseltérés is elég volt ahhoz, hogy a pityerg n stény trappolva és lihegve próbáljon lépést tartanivele. csak siklott tovább, olyan gépek mellett haladt el, amelyeket már az emlékezeténekkezdete óta sem használtak. Falazógépek, emeletes ház nagyságú leszállóegységek és furcsa,hatszöglet szerkezetek, amelyek valaha, olyan régen, hogy szintén nem emlékezhetett rá,angyalaikkal népesítették be a Hícsí Mennyországot. Az aranyló sávok fényesen izzó ezüstbe,végül vakító fehérbe mentek át. Ott várta ket szélesen egy folyosó, amelyre még sohaegyetlen gyermeke sem tette be a lábát, a súlyos ajtó hatalmasra kitárult, amint a Legvénebbközeledett hozzá. Mikorra elértek arra a helyre, ahol a n stény még sohasem járt, amelyneklétezésér l halvány sejtelmük sem volt, ahol a falban húzódó sávok tucatnyi színárnyalatkavalkádjában olvadtak össze, és különös fényalakzatok vibráltak a tágas helyiség fala mellettkörben sorakozó konzolokon… a szerencsétlen már alig kapott leveg t. De meg sempihenhetett.

– Menj oda! – parancsolt rá a Legvénebb. – Állítsd be azokat a kerekeket. Nézd az enyéimet!Ugyanúgy csináld, ahogy én!

A helyiség két szemközti oldalán, túl messzire egymástól ahhoz, hogy egyszerre bárki iskezelhesse ket, vezérl berendezések álltak. Mindkett el tt ék alakú ül alkalmatosságoter sítettek a padozathoz, amely rendkívül kényelmetlennek bizonyult a fiatal n stényszámára. Mindkét székféle el tt bütykös kerekek sorakoztak, tíz egymás után, s közöttükszivárványszín fények villództak halványan.A Legvénebb az ül alkalmatossággal mit sem tör dve kinyújtotta egyik csápját alegközelebbi kerék felé, és lassan megforgatta. A fények megremegtek és elváltoztak: a zöldel ször sárgává, majd ragyogó narancsszín vé fényesedett, a közepén végigfutó háromvörösokker csíkkal. – Állítsd be ugyanezt a mintát!A fiatal teremtés szorongva engedelmeskedett. A kereket szörnyen nehéz volt elfordítani,mintha id tlen id k óta nem használták volna. (Mint ahogy valóban nem is használták.) Aszínek csapongtak és kavarogtak. Végtelennek t nt számára az id , mire nagy nehezensikerült el állítania a Legvénebb el tt ragyogó mintát. De ura nem sürgette és nemszidalmazta. Egyszer en csak várakozott. Tudta, hogy a másik latba veti minden képességét.Mire mind a tíz kerék a Legvénebb által választott mintát mutatta, a szerencsétlennek elapadta könnye, szemét verejték marta, és lecsorgott az arcán, ritkás szakállába.

A színek nem egyeztek egymással tökéletesen. A kett s, távolra telepített, bebiztosítottvezérl vek között sötét maradt a képerny , amelynek pályájuk koordinátáit kellett volnamutatnia. Az eredménytelenség nem volt meglep . Inkább az volt meglep , hogy avezérl vek nyolcszázezer év elmúltával egyáltalán m ködtek.De valóban m ködtek.

A Legvénebb ekkor megérintett valamit saját vezérl pultja alatt, mire a fények gyorsan éscsodálatos energiával önálló életre keltek. Elhalványultak, majd ismét meger södtek, és most,hogy m ködésbe léptek az automatikus beállítók, a két minta teljesen azonossá finomodott. A

134

képerny k rozettája is megelevenedett, ragyogó pontok és vonalak mintázatát vetítve elébük.A fiatal n stény rettegve bámulta a kijelz ket. Nem tudta, hogy amit lát, nem más, mint egyhatalmas csillagmez . Életében még sohasem látott egyetlen csillagot sem, és nem is hallottilyesmir l.A következ eseményt testében érzékelte.

„Itt” világában ugyanez történt mindenkivel. A betolakodók a celláikban, az objektumkülönböz pontjain szétszóródott csaknem száz „gyermek”, a fiatal n stény és a Legvénebb,valamennyien megérezték. Hirtelen émelygés tört rájuk, amint az örökkévalónak véltgravitáció hirtelen megsz nt, és helyére a súlytalanság érzetét kelt álgyorsulás lökései léptek.

Miután több mint háromnegyed millió évig lassan keringett a Föld távoli Napja körül, atitokzatos m tárgy új pályára vonszolta magát, és sietve távolodni kezdett.

135

11. S. YA. LAVOROVNAPontosan hajnali öt tizenötkor halvány, zöld fényfolt jelent meg az S. Ya. Lavorovna-Broadhead ágya mellett elhelyezett monitoron. Ahhoz nem lett volna elég fényes, hogy mélyálomból is fölébressze, de az asszony épp hogy csak szundikált.

– Nagyon helyes – szólalt meg –, már fenn vagyok, nem kell folytatnod ezt a programot. Dekérek egy pillanatot!

– Da, goszpozsa – válaszolta a titkára, de a zöld fényfolt mégis a helyén maradt. AmennyibenS. Ya. nem mutatná ezután az ébrenlét jelét, a titkár egy perc elmúltával ismét lágyanmegszólalna, függetlenül attól, milyen utasítást kapott az el bb. Ez volt az els rend utasítás,amit Essie beletáplált, amikor a programot megszerkesztette.

Jelen esetben nem volt rá szükség. Essie tudata teljes ébrenléti állapotban volt már. Mareggelre megint valami m tétet jeleztek, és Robin nem lesz itt mellette. Mivel az öreg PeterHerter figyelmeztette a világot, miel tt megrohanná a tudatukat, volt id az el készületekmegtételére. A láz szinte semmi kárt nem okozott. Legalábbis anyagi kárt. Viszont egyikvelejárója a menetrendek lázas átalakítása, a járatok kapkodó elhalasztása lett, ami Robinútiterveit is reménytelenül összekuszálta.

Milyen kár. S t több. Rosszabb. Félelem. De mégsem olyan, mintha meg sem próbálkozottvolna az utazással. Essie elfogadta magától ezt a vigasztalást. Jó volt arra gondolnia, hogyRobin mégiscsak próbálkozott.– Szabad ennem valamit? – érdekl dött.

– Nem, goszpozsa Broadhead. Egy falatot sem, még egy korty vizet sem – vágta rá a titkáraazonnal. – Óhajtja esetleg az üzeneteit?

– Talán. Miféle üzenetek? – Ha a legcsekélyebb mértékben is érdekelhetik, bekéri ket,határozta el. Akármi jó lesz, ha távol tartja a tudatát az operációtól, a katéterek és ágyáhozkötöz csövek okozta megaláztatás érzését l.– Van itt egy, csupán szóbeli üzenet a férjét l, goszpozsa, de ha óhajtja, azt hiszem,közvetlenül is elérhetem. Van információm egy helyr l, ha ugyan még most is ott tartózkodik.– Próbáld meg! – Essie megkísérelte, hogy fölüljön az ágya szélére, miközben várja, hogymegteremt djön a kapcsolat, helyesebben ráleljenek a férjére valami tranzitváróban, ésodahívják a kommunikátorhoz. Óvatosan fölnyalábolta a tucatnyi csövet, hogy össze neakadjanak, amíg talpra áll. Az általános gyöngeségt l eltekintve nem érezte rosszul magát.Persze félt. Szomjas volt. Szédült is egy kicsit. De nem fájt semmije. Talán komolyabbnak

nne a dolog, ha jobban fájna, és az is lehet, hogy úgy jobb lenne. Ennek a tébolyítóunalomnak a hosszú hónapjai csak idegesítették. Essie természetében éppen elég volt AnnaKarenináéból ahhoz, hogy kívánja is a szenvedést. Hogy milyen közönségessé torzult a világ!Az élete végveszélyben van, és mindössze némi kényelmetlenséget érez intim testrészeiben.

– Goszpozsa Broadhead!– Igen?!

A vizuális program bocsánatkér arckifejezéssel megjelent a képerny n.– A férje e pillanatban nem elérhet . Éppen útban van Mexico Cityb l Dallas felé. Percekkelezel tt szállt fel. A repül gép kommunikációs rendszerét jelenleg teljesen lefoglalják anavigációs feladatok.

– Mexico City? Dallas? – Ó, szegény ember! Akár az egész Földet körberepülné, csak hogyidejöhessen hozzá. – Akkor legalább a fölvett üzenetet játszd be! – rendelkezett.

136

– Da, goszpozsa! – Az arc és a zöld fényfolt elt nt, és a hangosító áramköreinekközrem ködésével megszólalt férjének ismer s hangja:– Édesem! Bizonyos nehézségeim akadtak kommunikációs téren. Elcsíptem egy chartergépetMeridába, abban a reményben, hogy továbbrepülhetek Miami felé, de lekéstem a csatlakozást.Most abban reménykedem, hogy Dallas felé találok valami járatot… de a lényeg az, hogyúton vagyok hozzád. – Szünet. Hangja ingerülten csengett, amiben nem is volt semmimeglep , és Essie szinte maga el tt látta az arcát, amint lázasan kutat valami megnyugtató,kedves szó után. De csak zagyvaságokat tudott összehordani. Valami rendkívüli hírr l a hícsíimalegyez kkel kapcsolatban. Valamit magukról a hícsíkr l, akik tulajdonképpen nem ishícsík, aztán… egyszóval blabla volt az egész. Szegény teremtés! Pedig minden erejével fölakarta t vidítani. Inkább a szíve, mintsem a szája által formált szavakra figyelt, míg ismét elnem hallgatott egy pillanatra, hogy utána azt mondja: – Ó, a fenébe is, Essie! Nagyonszeretném, ha ott lehetnék veled. És ott is leszek! Amilyen hamar csak lehet. Addig is vigyázznagyon magadra! Ha akad egy csöpp szabad id d, miel tt… huh, miel tt Wilma m ködésbelépne… megmondtam Albertnek, hogy rögzítse számodra a lényeget. Nagyszer , öregprogram… – Hosszú szünet. – Szeretlek! – mondta végül, és elhallgatott.S. Ya. a hátán feküdt lágyan ringatózó ágyán, és az járt a fejében, mihez kezdjen életénekkövetkez (lehet, hogy utolsó?) órájával. Nagyon hiányzott neki a férje jelenléte,különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy bizonyos értelemben eléggé bolondos embernektekintette t. – Jó öreg program! – Milyen csacskaság a részér l, hogy megszemélyesíti aszámítógépes programjait! Ez az Albert Einstein programja például, nem talált rá megfelel bbszót, határozottan ravasz volt. Az ötlete volt, hogy a létfenntartó egységet valami kedvencháziállat formájára alakítsák. És még nevet is kitalált neki: „Spicces”! Olyasmi volt ez, minthaaz ember elkeresztelné valaminek a porszívóját vagy a vadászpuskáját. Bolondság. Hacsaknem olyasvalaki készítette neki, aki fontos számára… abban az esetben afféle becézésnektekinthet talán.De a gépek azért csak gépek. Az akademogorszki f iskolán a fiatal diáklány, S. Ya.Lavorovna a leghatározottabban megtanulta, hogy a gépi intelligenciák nem „személyes”természet ek. Úgy épülnek fel, hogy az ember különféle gépeket illeszt aszámolóberendezésekhez. Azután megtömi ket mindenféle adattal. Beléjük épít egy seregmegfelel választ a velük közölt impulzusokra, meghatározva közben a megfelel ségi sorrendhierarchiáját is. Végeredményben ennyi az egész. Az ugyan el fordulhat néha, hogy azembernek komoly meglepetéseket okoznak a saját maga által szerkesztett programok.Ilyenkor persze elcsodálkozik az alkotó, de hát ez a természet rendje. Mindez természetesennem jelenti azt, hogy a gépnek önálló akarata vagy személyisége lenne.

Ugyanakkor egészen megható látvány volt, amikor Robin kedélyesen viccel dött aprogramjaival. Általában megható egyéniség volt. Persze olyan területeken is hatott rá, ahol alegsebezhet bb és legnyitottabb volt, mivel bizonyos tekintetben rendkívül hasonlított arra azegyetlen másik férfira, aki valaha is számított valamit az életében: az apjára.

Amikor Szemja Yagrodna még kislány volt, az apja volt a szemében a világ közepe: magas,sovány öregember, aki egyformán jól játszott ukulelén és mandolinon, mindemellett biológiáttanított a gimnáziumban. Nagy örömét lelte értelmes és érdekl gyermekében. Talán mégjobban esett volna neki, ha érdekl dése az élettani diszciplínák és nem a fizikai és mérnökitudományok felé fordul, de úgy szerette t, ahogy van. A világ dolgaira tanítgatta a lányt,amikor már matematikára nem tudta, mert a gyermek hamar lekörözte t.– Tisztában kell lenned azzal, amivel kapcsolatba kerülsz – magyarázta a gyereknek. – Mégitt is. Még most is. Akkor is, amikor én még fiatal kölyök voltam, és Sztálin idejében a

mozgalmak szervezték meg, hogy a lányokból géppuskásokat neveljenek, traktoristákatcsináljanak. Ez a dolog mindig változatlan marad, Szemka. Történelmi igazság, hogy a

137

matematika a fiatalok tudománya, és a lányok úgy tizenöt, legföljebb húszéves korukigfölveszik a versenyt a fiúkkal egyenl eséllyel. És akkor, abban a pillanatban, amikor a fiúkLobacsevszkijekké vagy Fermatokká cseperednek, a lányok zsupsz, lecsücsülnek! Hogymiért? Hogy gyereket szüljenek. Családot alapítsanak. A jó ég tudja, miket m veljenek! Deazt már nem engedjük ám meg, hogy veled is ez történjen. Tanulj! Olvass! Kutass! Érts megmindent! Minden egyes nap és annyi óráig, ameddig bírod. Én pedig minden t lem telhetmódon mindenben segítelek!

És valóban állta a szavát. Így azután a fiatal Szemja Yagrodna Lavorovna nyolctól tizennyolcéves koráig mindennap, amikor hazajött az iskolából, letette a könyvcsomagját, fölkapott egymásikat, és elporoszkált a Nyevszkij Proszpekt egyik mellékutcájába, ahol a korrepetitoralakott. Soha nem esett ki a matematika sodrásából, és ezért az apjának tartozott köszönettel.Sohasem tanult meg táncolni, sem illatszerek és kenceficék ezreivel játszadozni vagy éppenrandevúzni, egészen addig, míg el nem került Akademogorszkba, és persze ezt is az apjánakköszönhette. Amint a világ valahol n i szerepbe akarta kényszeríteni a kislányt, az apatigrisként harcolt ellene. Otthon azért mégiscsak kellett valaki, aki f zzön, varrjon ésfényesítse a rózsafa székeket. És ezeket a dolgokat sohasem apasága végezte el. Külsmegjelenését tekintve az apja a leghalványabban sem emlékeztetett Robin Broadheadre – másvonatkozásban viszont annyira hasonlítottak egymáshoz!Még egy éve sem ismerték egymást, amikor Robin megkérte, hogy legyen a felesége. Nekimég egy teljes esztendejébe került, mire elhatározta, hogy igent mond. Mindenkivelmegbeszélte a dolgot, akit csak ismert. A szobatársával. A tanszékvezet jével. Korábbiszerelmével, aki a szomszéd lányt vette feleségül. Ne állj össze ezzel az alakkal, S. Ya. –tanácsolták neki valamennyien. Els tekintetre helyénvalónak t ntek ezek a tanácsok, merthiszen ki is volt ez a férfi? Egy semmirekell milliomos, aki még mindig gyászolt egy másik

t, akit szeretett, és megrázó körülmények között elveszített, tele b ntudattal, egy éppen csakbefejezett, hosszú pszichiátriai kezeléssel a háta mögött… tökéletes leírása a teljesenkilátástalan házasság kockázatának! Másrészt… egyébként…

Másrészt a férfi meghatotta t. Elutaztak New Orleansba, a hamvazószerdai ünnepségekre, dea dermeszt en hideg id ben napjaik jó részét a Café du Monde falai között töltötték, azünnepségekb l végül semmit sem láttak. A fönnmaradó id ben a szállodájukban tartózkodtak,elrejt zködve a nyüzsgés és a tömeg el l. Szerelmeskedtek, és csak azért bújtak néha el ,hogy bekapjanak egy-két, porcukorral vastagon meghintett csörögefánkot, és megigyanakegy-egy csésze édes, cikóriával ízesített tejeskávét reggelire. Robin er vel igyekezettlovagiasnak mutatkozni. – Menjünk el ma egy szép hajókirándulásra? Látogassunk meg egyképtárat? Menjünk el táncolni egy éjszakai mulatóba? – De világosan látta, hogy a férfinaknincs igazán kedve egyikhez sem. Ez a nála kétszer id sebb férfi, aki el akarja t vennifeleségül, aki úgy ül ott a kávéscsészéjét markolva, mintha csak némi meleget akarna merítenibel le… olyan probléma volt a kedvességével, amely egyetlen nap alatt megoldható. Ígyvégül is megérlel dött benne a döntés.

Így szólt hozzá:– Azt hiszem, ezzel az er vel tényleg össze is házasodhatunk.

Így is cselekedtek. Ugyan nem még aznap, de olyan hamar, ahogy csak lehetett. S. Ya.sohasem bánta meg. Nem olyan dolognak bizonyult, amelyet meg kellett volna bánnia. Azels néhány hét eltelte után még az sem izgatta t, mivé válik majd végül a dolog. Robin nemvolt sem féltékeny, sem g gös természet . Néha ugyan nyakig elmerült a munkájában, nos, sem különben.

Egyetlen kérdés maradt megoldatlan, azé a n é, Gelle-Klara Moynliné, az elvesztettszerelmesé.

138

Nagy volt a valószín sége, hogy valóban meghalt. De nem is volt lényeges, hogy él-e, hal-e,hiszen örökre reménytelenül elérhetetlenné vált minden emberi er feszítés számára. Teljesenegyértelm volt, hogy így van, emellett szóltak a fizika legalapvet bb törvényei… de mégisakadtak pillanatok, Essie tisztában volt ezzel, amikor a férje nem hitte el, hogy valóban ez ahelyzet.

Ilyenkor elgondolkodott rajta: ha bármely lehet sége adódna rá, hogy válasszon közöttük,vajon hogyan döntene Robin?

És mi van akkor, ha kiderül, hogy még a fizika törvényei alól is lehet alkalomadtán találniegy-egy kivételt?

De itt van a hícsí hajók problémája, azzal együtt, hogy velük kapcsolatban mikéntalkalmazhatók a fizika ismert törvényei? A világ valamennyi gondolkodó elméjéhezhasonlóan S. Ya. tudatát is már jó ideje foglalkoztatták a hícsík körüli kérdések. Még iskolásgyerek volt, amikor fölfedezték az Átjáró aszteroidát. Az új leleteket beharangozóvezércikkek egyetemista évei alatt is szinte hetenként jelentek meg az újságokban.Csoporttársai közül néhányan bekapták a csalit, és elmélyültek a hícsí vezérl rendszerekelméletének tanulmányozásában. Ketten közülük most is az Átjárón tartózkodtak. Legalábbhárman hícsí hajókra szálltak, hogy sohase térjenek vissza.

Ezek a hajók nem voltak irányíthatatlanok. Tulajdonképpen egész simán kormányozhattákket. A folyamat elemi m szaki föltételeit elég jól ismerték. Mindegyik hajónak volt öt f - és

öt kiegészít finombeállítója. Azok segítségével határozták meg (de hogyan?) az rbelicélpontokat, és ha ez megtörtént, a hajók már könnyen odajutottak. Megint csak hogyan?Azután pontosan visszatértek kiindulási pontjukra, legalábbis általában, ha útközben el nemfogyott az üzemanyaguk, vagy nem következett be valami más szerencsétlenség. Olyandiadala volt ez a kibernetikának, amire S. Ya. tudomása szerint egyetlen emberi kéz alkottarendszer sem volt képes. A nehézség abban rejlett, hogy mind a mai napig nem akadt ember,aki pontosan tisztában lett volna a vezérl vek kódrendszerével.De mi várható a következ vagy az utána következ percben? Annak az információáradatnaka birtokában, amely folyamatosan érkezik a tápanyaggyár és a Hícsí Mennyország fel l!Azáltal, hogy megszólaltak a Holt Emberek? Hogy akadt egy legalább félig kompetens pilóta,az a Wan kölyök!… Mindennek ismeretében és különösen annak az új tudásnak a birtokában,amelyet az imalegyez k titkának föltárása révén szerezhetnek meg…

Vajon mennyi id múlva fejthetik meg e titkok valamelyikét? Lehet, hogy nem is olyansokára!

S. Ya. vágyakozott rá, hogy is részese lehessen ezeknek az eseményeknek, ahogyan azévfolyamtársai. És ahogyan a férje is… Még jobban kívánta azt, hogy ne tudja, pontosanmilyen szerepre vágyik e téren a férfi. De a gyanú továbbra is ott motoszkált benne. Ha Robinelérhetné, hogy egy hícsí hajó a világmindenség általa kiválasztott bármely pontjára elröpítse,Essie úgy érezte, teljesen tisztában van vele, melyik lenne ez a célpont.

Szemja Yagrodna Lavorovna-Broadhead megkérdezte titkárprogramjától:

– Mennyi id m maradt még?A kép megjelent és megállapította:

– Most öt óra huszonkét perc van. Dr. Liederman hat negyvenötkor érkezik. Akkor elkezdik atétre való fölkészítését, amelyre pontosan nyolc órakor kerül majd sor. Tehát valamivel

több mint egy és egynegyed óra maradt még. Talán jót tenne addig egy kis pihenés.

139

S. Ya. fölkuncogott. Mindig jól szórakozott rajta, amikor maga készítette programjaivalamilyen tanácsot adtak neki. De azt már nem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon is.– A mai és a holnapi étrendet összeállították már? – kérdezte inkább.

– Nyet, goszpozsa.Ez egyszerre okozott megkönnyebbülést és csalódottságot. Legalább mára nem írt el Robinegy csomó hizlaló ételt, vagy talán fölülbírálták a rendelkezéseit a m tét miatt?– Akkor válassz magad valamit! – rendelkezett. A program rendkívül ügyes volt az étlapokösszeállításában. Talán azért, mert kettejük közül Robin volt az, akinek egyáltalán eszébejutottak ilyesféle szokványos gondok. Robin persze egészen speciális eset. Voltak id szakok,amikor hobbijává vált a f cskézés: a salátába való hagyma hajszálvékonyra metélése vagyéppen valami mártás kevergetése órák hosszat. Néha szörny séges dolgokat állított el ,máskor nem. Essie nem nagyon kritizálta, mivel nem sokat tör dött azzal, mit eszik. No megazért, mert hálás volt érte, hogy nem kell kötelességének éreznie az ilyesmivel valófoglalatoskodást. Robin legalábbis ezen a téren fölülmúlta az apját. – Pardon, még egypillanat – tette hozzá egy hirtelen gondolat hatására. – Amikor Robin megérkezik, biztosanéhes lesz. Szolgáltass föl neki valami harapnivalót, olyan forgácsfánkot meg New Orleans-ikávét. Mint a Café du Monde-ban!

– Da, goszpozsa! – Hogy te milyen kifinomult vagy, gondolta Essie magában mosolyogva.Még egy óra tizenkét perce volt hátra.

Tényleg nem ártana egy kis pihenés.Másrészt viszont egyáltalán nem volt álmos.

Arra gondolt, ne faggassa-e ki még egyszer az egészségügyi programját? De semmi kedvenem volt hozzá, hogy a kis id múlva ráváró procedúrákról halljon megint. Hogy ilyentekintélyes darabokat emeljenek ki valaki más testéb l az kedvéért! Egy vese még csak-csak. Azt az ember nyugodtan el is adhatja, és még marad is valamije. Diákkorában Essiehallott róla, hogy néhány pajtása így tett, és lehet, hogy maga is megtette volna, ha csak egyhajszálnyival is szegényebb, mint valójában. És bár alig tudott többet az anatómiáról, mintamit apja tanított meg neki, a térdén lovagoltatva t, annyival azért mégis tisztában volt, hogyaz a személy vagy személyek, akik mindezeket a szöveteket a rendelkezésére bocsátották,szóval nekik aligha maradhatott annyi, hogy megéljenek vele. Fölkavaró volt számára ez agondolat.

Legalább olyan émelyít , mint az az érzés, hogy mindennek ismeretében és a totális kezelésmellett is el fordulhat, hogy többé nem tér vissza, miután Wilma Liederman végrehajtottarajta késeivel a soron következ sebészeti hadjáratot.De még mindig van egy óra tizenegy perce.

Ismét fölült. Akár életben marad, akár nem, attól még éppoly kötelességtudó asszony, amilyengyerek volt annak idején! És ha Robin azt kívánja, hogy foglalkozzon az imalegyez kkel ésáltalában a hícsíkkel, akkor meg is teszi. Odafordult a számítógép termináljához. – Kérem azAlbert Einstein-programot!

140

12. HATVANMILLIÁRD GIGABITAmikor Essie Broadhead kimondta: „Kérem az Albert Einstein-programot” – ezzel egész soreseményt hozott mozgásba. Az egyszer érzékek számára mindebb l vajmi kevés volthozzáférhet . Ugyanis nem a makroszkopikus fizikai világban mentek végbe, hanem egy

ként elektromos töltésekb l és az elektronok nagyságrendjének megfelel er vonalakbólfelépül univerzumban. Egyes elemei egészen parányiak voltak. Az egész viszont annálkevésbé, hiszen mintegy hatvanmilliárd gigabitnyi információtömeg alkotta.Akademogorszkban, a fiatal S. Ya. professzorai az ionoptikán és mágnesbuborékokonalapuló, akkoriban legfejlettebb komputerlogikai ismeretekkel vértezték fel t. Megtanulta,hogyan csiholhat ki számítógépeib l egészen meglep dolgokat. Könny szerrel teremtettekel milliós helyi érték prímszámokat, vagy számították ki ezer évre el re valami iszapmocsárárapálymozgását. Ha egy „házat” vagy a „papát” ábrázoló gyerekrajzot tettek elébük, pompásépítészeti tervrajzokká vagy éppen varrodai próbababává varázsolták ket. A házat tetszésszerint elforgathatták, kiegészíthették napozóterasszal, bevakolhatták vagy akár befuttathattákvadsz vel. Leborotválhattak egy szakállat, föladhattak egy parókát, beöltöztethettek valakitvitorlázáshoz, golfozáshoz, tanácskozáshoz vagy éppen esti mulatozáshoz. Csodálatoslehet ségek voltak ezek a tizenkilenc éves Szemka szemében. Borzongatónak találta ket.Azóta viszont feln tté vált. Azokhoz a programokhoz képest, amelyeket manapság készítettsaját titkáraként, „Albert Einstein”-ként vagy nagyszámú kliense számára, régi kedvenceilomhán csetl -botló karikatúráknak t ntek. Még nem rendelkezhettek a hícsí technológiábólkölcsönzött áramkörökkel vagy a 6 × 1019 bitszámú körforgásos memóriával.Természetesen még Albert sem használta állandóan mind a hatvanmilliárd gigabitjét. El szöris mert nem mind volt az övé. A közös adatbankon pedig több tízezer legalább olyan értelmesés bonyolult program osztozkodott, mint Albert, nem is beszélve a több tízmilliónyikezdetlegesebbr l. Az „Albert Einstein” nevet visel program minden fönnakadás nélkülsuhant keresztül és lavírozott e tízezrek és milliók között. Figyelmeztet jelzések tartottáktávol t az éppen foglalt áramkörökt l; útjelz k vezették el a funkciói ellátásához szükségesadatbankokhoz és könyvtárakba. Sohasem járt egyenes vonalú utakon. Döntéshozatali pontokszerteágazó hálózata, fordulatok és visszatérések cikcakkos villámösvénye volt az útvonala.Persze nem volt ez „ösvény” a szó igazi értelmében. Albert ugyanis sohasem mozdult el ahelyér l. Az is vitatható, hogy Albert egyáltalán „valami” volt. Létezése nem volt folyamatos.Amikor Robin Broadhead végzett vele és kikapcsolta, akkor megsz nt létezni, és alprogramjaimás feladatok után láttak. Amint ismét bekapcsolták, gyorsan újjáteremtette magát az éppenszabad áramkörökb l, a S. Ya. által megszerkesztett programnak megfelel en. Nem voltvalóságosabb, mint valami egyenlet, és nem volt kevésbé az, mint maga az Isten!– Kérem… – mondta S. Ya. Lavorovna-Broadhead.

Miel tt végzett volna az els szótag kiejtésével, a monitor hangra érzékeny vev készülékemár meg is kereste titkári programját. Maga a titkár nem jelent meg a képerny n. Essiekiejtette a soron következ hangokat…–…az Albert Einstein…

A gép összevetette ezt utasításainak adatbankjával, gyorsan felülvizsgálta, nem ütközik-evalami mással, és kiadta a megfelel rendelkezést. Ebben nem is merült ki a tevékenysége.Már el leg azonosította S. Ya. hangját, meggy dött róla, hogy illetékes személyé,tulajdonképpen azé, aki t magát szerkesztette. Átfutotta adattárát, ki nem adott üzeneteketkeresve, s miután jó néhányat talált, sürg sségük szerint mérlegelte ket. Gyorsan végigfutottEssie telemetrikus kijelz in, és fölmérte aktuális fizikai állapotát, emlékezetébe idézte ahamarosan várható m tét tényét, összehasonlította azt a tárolt üzenetek és a kapott utasításfontossági fokával, eldöntötte, hogy az üzeneteket e pillanatban nem kell bejátszania, mivel

141

azokkal Essie komputermása is megbirkózhat. Mindez rendkívül kis id t vett igénybe, és atitkár teljes programjának csupán parányi részét foglalta le. Azzal például nem kellett mostfoglalkoznia, milyen legyen a küls megjelenése, vagy milyen hangszínben szólaljon meg.Így ezekkel a kérdésekkel nem is tör dött.A titkár jelzése fölébresztette „Albert Einsteint”.

A program az els pillanatban még nem is volt tudatában annak, hogy Albert Einstein. Sajátadattárán végigfutva összeszedett számos, önmagára vonatkozó részletet. Mindenekel tt azt,hogy egy interaktív információszolgáltató program, amib l következ en megkereste ésmegtalálta a t le alapvet en elvárható információkra vonatkozó legfontosabb utalásokat.Azután megállapította, hogy heurisztikus és normatív jelleg , ami arra késztette, hogy az„igen” és a „nem” kapuk figyelembevételével föltárja a szabályokat, amelyek meghatározzákdöntéshozatali tevékenységének menetét. Harmadsorban meggy dött róla, hogy Robin…alias Robinette, Rob, Robby, Bob vagy Bobby… Broadhead tulajdona, és olyan módon kellérintkeznie vele, mint aki „ismeri” t. Ez arra ösztönözte az Albert-programot, hogy tekintseát a Robin Broadhead adattárat, és jegyezze meg annak tartalmát – ami egyébként egésztevékenységének talán leginkább id igényes szelvénye volt. Miután mindezzel végzett,azonosította saját nevét és küls megjelenésének részleteit. Sebesen végigpróbált néhányöltözéket: pulóvert vagy szvettert, illetve kopott, szürke pólót vegyen-e magára, papucsotvagy kitaposott teniszcip t húzzon, amelyb l egyik lábujja kikandikál, vegyen föl zoknit vagysem… azután megjelent a monitor tankjában az igazi Albert Einstein maszkjában, pipájával akezében, kedélyesen csillogó, jóindulatú tekintettel a szemében – mindezt még azel tt, hogyaz utasítás utolsó hangja elhalt volna.–…programot.

Rengeteg id állt rendelkezésére. Essie-nek csaknem négytized másodpercébe kerül csak az,hogy a nevét kimondja.

Mivel az asszony angolul beszélt hozzá, is ezen a nyelven köszöntötte t: – Jó… – a helyiid zóna villámgyors ellen rzése – reggelt – Essie fizikai és kedélyállapotának még gyorsabbfölmérése… –…Mrs. Broadhead. – Ha éppen megszokott hivatali öltözékét viselné, akkor„Lavorovna” néven szólította volna.

Essie elismer tekintettel méregette néhány másodpercig, ami Albert számára szinte végtelenhosszú id nek t nt. De ezt sem vesztegette potyára. Id megosztásos program volt, ezért azadott pillanatban éppen nem foglalt kapacitása még pikoszekundumnyi id morzsákat isfölhasznált más feladatok elvégzésére. Bármilyen feladatról lett légyen is szó. Miközbenvárakozott, egy része segédkezett egy, a Long Island Sound kiköt l éppen kifutósporthalászhajónak szóló meteorológiai el rejelzés elkészítésében, másik a francia igeragozásttöltögette egy kislány fejébe, életet lehelt egy gazdag vénember szexi gumibabájába, vagyravasz, titkos ügyleteket bonyolított le a pekingi értékt zsde aktuális aranyárfolyamánakalapján. Csaknem mindig akadt számára valami egyéb feladat. Amikor mégsem, akkor is ottvoltak a kevésbé sürg s problémák kimeríthetetlen dossziéi, a nukleáris részecskékpályaelemzése, a kisbolygók mozgásának pontosítása, milliónyi csekkfüzet egyenlegénekelkészítése… olyasmi, amire bármely szabad pillanatban ráirányíthatta annak a hatvanmilliárdgigabitnyi kapacitásnak bármely részét.Albert valamelyest más volt, mint Robin többi programja: az ügyvéd, az orvos, a titkár, apszichoanalitikus vagy számos más segédprogram, amely Robinette Broadhead helyettdolgozott, amikor Robin nem ért rá, vagy éppen nem volt kedve hozzá. Albert azokkal is nemcsekély ismereteken osztozott. Szabadon hozzáférhettek egymás adattáraihoz.Mindegyiküknek megvolt a meghatározott munkaterülete a megfelel , speciális igények

142

kielégítésére, de nem is tudták volna rendesen elvégezni a munkájukat, ha nem ismerikegymás tevékenységének részleteit.Mindett l függetlenül mindannyian Robin Broadhead személyes tulajdonát képezték, az akaratától függtek. Albert annyira kifinomult volt, hogy nüansznyi összefüggéseket isfölismert, és azokból következtetéseket vont le. A válaszait nem határolta be az, amit Robinmondott neki. Képes volt rá, hogy mélyebb kérdéseket is föltárjon, mindannak alapján, amitRobin valaha közölt vele vagy bármely másik programjával. Albert nem élhetett vissza Robinbizalmával, nem tehette meg, hogy nem veszi figyelembe bizonyos kérdések titkos jellegét.Legalábbis általában.

Azért néha akadtak kivételek. El ször is az a személy, aki Albert programját készítette,könny szerrel fölülbírálhatta bizonyos utasításait. És meg is tette alkalmasint.

– Robin utasított, hogy készíts számomra valamilyen összefoglalót – fordult Essie sajátteremtményéhez. – Most kérem. – Kritikus szemmel, amellett elismeréssel figyelte, amint azáltala készített program bólint, pipája szárával megvakarja a füle tövét, és beszélni kezd.Albert egészen jól sikerült program, gondolta magában büszkén. Ahhoz képest, hogy csupánelektronikus impulzusok rongyokba bugyolált halmaza, lazán kristályos dikalkogének, nedvesmosogatórongy állagára emlékeztet szerkezet tömeg… Albert határozottan vonzószemélyiség.Elrendezte vezetékeit és csöveit, majd hátrad lt párnáira, várva, hogy mit mond neki Albert.A hallottak minden szava várakozásán felül érdekesnek bizonyult. Még neki is, még most is,amikor – mennyi is? – egy óra tíz perc múlva megmosdatják, levetk ztetik, megborotválják éskiterítik, hogy beleturkáljanak legbens énjébe. Mivel ez alkalommal csupán már elhangzottés megszerkesztett szövegek újrajátszását kérte Albertt l, tisztában volt vele, hogy a programjelent s része más feladatokon dolgozik éppen. De ami most rendelkezésére állt, még kritikusszemmel nézve is egészen komoly volt. A kérdéseit váró interaktív Albertt l ahhoz azAlberthez való átmenet, aki nemrégen még a férjével társalgott, simán, teljesenzökken mentesen zajlott le – ha eltekintünk olyan apróságoktól, hogy a pipa hirtelen magátólmeggyulladt, a zokni pedig fölcsúszott az elektronikus kép bokája fölé. Essie elégedetten amondanivaló tartalmára összpontosította a figyelmét. Nemcsak egyetlen beszélgetésr l vanszó, állapította meg. Legalább háromról. Robin bizonyára nem kevés id t fordított Brazíliábana tudományos programjával való beszélgetésre, és mialatt Essie tudatának egyik felével aHícsí Mennyországból származó izgalmas hírekre figyelt, a másik fele csöndesen derültmagában. Milyen mulatságos, hogy ilyen jólesik neki a fölismerés, hogy Robin nem másfélecélokra használta szállodai lakosztályát. (Vagy legalábbis nem kizárólag azokra – tette hozzágondolatban.) Azért sem kárhoztathatná t, ha Albert helyett valami eleven partnert kerítmagának. Akár még n nem t is. Adott körülmények között, amikor legnagyobb szerelmenincs valami hozzáférhet állapotban, maga is jogosnak érezte volna, ha hasonlóancselekszik. (Nos, talán nem is olyan biztosan. Éppen elég korai orosz prüdéria maradt mégEssie tudatában ahhoz, hogy legalább kételkedjen magában egy kicsit.) Egyszóval, miutánelismerte, hogy jólesik neki a dolog, végleg az elhangzó, rendkívül leny göz hírekrefordította a figyelmét. Mennyi esemény! Mennyi mindent kell megemésztenie!

El ször is a hícsík! A Hícsí Mennyországban lév hícsík valójában nem is hícsík! Legalábbisazok a bizonyos Vének nem azok. Ezt kétségkívül bizonyítja a létfenntartó egység általelvégzett DNS-vizsgálatuk, magyarázta Albert a férjének határozottan, miközben pipájaszárával bökdösve adott nyomatékot érveinek. A bioelemzés végül is nem választ adott,hanem talányt vetett föl: a lények biokémiája ugyan nem volt emberi, de annyira nem iskülönbözött az emberit l, hogy olyan teremtményeknek legyen tulajdonítható, amelyekvalamely más csillag körül alakulhattak ki.

143

– Továbbá – folytatta Albert pöfékelve – itt van a hícsí ül kék kérdése. Az emberi testalakjának sehogy sem felelnek meg. A Vénekének sem! Akkor hát kiknek tervezték ket? Jaj,Robin! Még csak nem is sejtjük.

Gyors váltás. A zokni elt nt, a pipát éppen tömködi Albert, miközben az imalegyez kkérdését boncolgatja. Eddig még, szabadkozott Albert, nem sikerült megoldania a legyez krejtélyét. A róluk szóló irodalom óriási terjedelm , de átnézte az egészet. Nem létezik olyanelképzelhet energiafajta vagy berendezés, amit már ki ne próbáltak volna rajtuk. Ám így isteljes homályba vész a dolog.– Az ember persze elgondolkodhat rajta – mormolta Albert, ég gyufát emelve a pipájához –,hogy a hícsík csupa összezagyvált legyez t hagytak hátra, hogy ezzel is megzavarjanakbennünket. De én ezt nem hiszem el. Raffiniert ist der Herr Hietschie, aber Boshaft ist ernicht.Ezt a komikus megjegyzést is beleépítette volna a programba? Essie már arra gondolt, hogyközbevág, és utasítja a programot, hogy játssza be viselkedési rendszabályainak idevágórészét, de az a szakasz addigra már véget ért, és egy kissé kevésbé torzonborz Albert éppenvalami asztrofizikai problémát taglalt. Essie itt kis híján becsukta a fülét, mivel igen hamarelege volt általában a legérdekesebb kozmológiai eszmefuttatásokból is. Hogy avilágmindenség nyitott vagy zárt? Különösebben nem érdekelte. Hogy valóban „hiányzik”-ebel le valami óriási tömeg, abban az értelemben, hogy nem figyelhet meg elegend azismert gravitációs jelenségek megmagyarázásához? Nagyon helyes! Akkor csak hiányozzontovább! Egyáltalán nem érezte úgy, hogy neki kellene bajlódnia a megkeresésével. Valakielképzelése a kimutathatatlanul parányi pionok viharairól, vagy egy másik… egy bizonyosKlube azon megállapítása, hogy tömeg semmib l is keletkezhet, a legkevésbé sem izgatta t.Viszont amikor a társalgás a fekete lyukak témája felé fordult, hegyezni kezdte a fülét. Ugyanez a téma sem foglalkoztatta túlságosan. Inkább az érdekelte, miért foglalkoztatja annyiraRobint.De ez – állapította meg magában tárgyilagosan, mialatt Albert csak darálta tovább amondókáját – igazán kicsinyesség a részér l. Robin szándékosan nem titkolt el tte semmit.Már a kezdet kezdetén mesélt neki élete nagy szerelmér l, arról a Gelle-Klara Moynlin nev

l, akit otthagyott valami fekete lyukban… valójában jóval többet mesélt neki róla, mintamennyit tudni vágyott.

– Állj! – szólalt meg.A képtankban ágáló háromdimenziós alak az éppen kiejtett szót elharapva, abban apillanatban megállt, és udvariasan nézett rá, további utasításait várva.– Albert – kezdte óvatosan –, miért mondtad el nekem, hogy Robin ismét tanulmányoznikezdte a fekete lyukak kérdését?Az alak köhintett egyet.

– Miért, Mrs. Broadhead? – folytatta Albert. – Én csak egy fölvételt mutattam be, amelykifejezetten az ön számára készült.

– Nem most! Miért közölted velem ezt az információt önként máskor is?Albert arckifejezése földerült, és tiszteletteljesen megjegyezte:

– Az az utasítás nem a programomból származott, goszpozsa.– Mindjárt gondoltam! Nyilván kapcsolatba léptél a pszichoanalitikus programmal.– Pontosan, goszpozsa, ahogy ön beállította az enyémet.

– És mi volt a célja ennek a részletnek a Sigfrid von Ideg-programból?

144

– Nem tudnám pontosan megmondani, de… – jelentette ki tétován – talánmegkockáztathatom, hogy kitalálom. Talán azt jelenti, hogy Sigfrid szerint a férjéneknyíltabban kellene viselkednie önnel szemben.

– Abban a programban semmiféle utasítás sincs az én mentális problémáimmal kapcsolatban!– Nincs. De nem is az önér l van szó, goszpozsa, hanem a férjéér l. Goszpozsa, ha többinformációt óhajt err l, javaslom, hogy azzal a programmal konzultáljon, ne velem.– Annál többet is megtehetek! – csattant föl Essie.

És valóban jóval többet is megtehetett volna. Elég lett volna kiejtenie három szót: Dajtyegorod Polimat! – mire Albert, Harriet, Sigfrid von Ideg, egyszóval Robin valamennyiprogramja összeolvadt volna az egyetlen, hatalmas programjába, a Polymathba, amelyetlegel ször készített, amely az összes többi fölött állt, és magában foglalta a rájuk vonatkozóvalamennyi utasítást. Akkor próbálnának meg eltitkolni el le valamit! Akkor majd meglátnák,hogyan rizhetik meg bizonyos információik bizalmas jellegét. Akkor…

– Istenem! – szólalt meg Essie hangosan. – Csak nem arra készülök, hogy csalásra tanítsam atulajdon programjaimat?

– Goszpozsa!Hirtelen visszafogta a lélegzetét. Úgy hangzott, mint valami, a zokogás határát súroló nevetés.

– Nem! – kiáltotta. – A fentiek törlend k. Nincs semmi hiba a programodban, Albert, ésIdegében sincs. Ha Ideg úgy véli, hogy Robinnak valamivel oldania kell bels feszültségét, énnem szólhatok bele, és nem is kíváncsiskodom. Gyerünk tovább! – billentette helyre azelhangzottakat.

Essie Lavorovna-Broadhead esetében az volt a különös, hogy a „tisztesség” még sajátszerkesztményeivel szemben is jelentett számára valamit. Egy olyan program, mint AlbertEinstein, nagy volt, bonyolult, pontos és nagy teljesítmény . Ilyen programot még S. Ya.Lavorovna sem készíthetett volna egymaga. Ezért volt szüksége Polymathra. Egy AlbertEinstein-féle program tanulékony volt és növekedett, s t feladatait is újrafogalmaztael rehaladtában. Még maga a megalkotója sem állapíthatta meg minden alkalommal, miértéppen azt az információrészletet használta föl, és nem valami mást. Csupán azt figyelhettemeg, hogyan dolgozik és teljesíti a kapott utasításokat. Nem lett volna tisztességes, habármivel „megvádolja” a programot, és Essie nem is követte el ezt a becstelenséget.De miközben nyugtalanul forgolódott párnái között (már csak huszonkét perce maradt!), az azérzése támadt, hogy a világ nem minden tekintetben tisztességes vele szemben. Nem! S tegyáltalán nem az! Nem volt becsületes dolog, hogy mindezek a lidércmesés csodák a világnyakába zúduljanak… nem most! Nem volt tisztességes, hogy ezek a bajok és talányok éppenmost bontakoznak ki, amikor kétséges, hogy megérheti-e a másnapot, és meggy dhetróla, mi lesz bel lük! Vajon kezelhet -e Peter Herter? Megmenekül-e expedíciójának többitagja? Az imalegyez kb l és a földerít kt l nyert ismeretek elégségesek lesznek-é mindannakmegvalósításához, amit Robin ígért: lesz-e elegend élelem a világ számára, gazdag és boldoglesz-e minden ember? Föltárhatja-e az emberiség a világmindenséget? Itt ez a sok kérdés, és meghalhat, még miel tt ma lemegy a nap… sohasem ismerheti meg a rájuk kapott választ. Eznem volt tisztességes. Nem! Egy csöppet sem! A legkevésbé tisztességes pedig az volt, hogyha belehal ebbe a m tétbe, akkor sohasem tudja meg, hogyan választana Robin, ha valamicsoda folytán ismét el keríthetnék elveszített szerelmét!Egyre élesebben tudatosult benne az id múlása. Albert türelmesen várakozott a képtankban,csak néha tett egy-egy apró mozdulatot: szortyogtatta a pipáját, vakarózott egy kicsit kopott

145

pulóvere alatt… hogy emlékeztesse t, figyelmeztesse rá, hogy még mindig ott van, tettrekészen.Essie takarékos, kibernetikus lelke arra sürgette, hogy vagy használja a programot, vagykapcsolja ki. Micsoda pocsékolása ez a drága gépid nek! De nem tudott dönteni. Annyikérdeznivalója volt még!

Ekkor az ajtón bekukucskált az ápolón .– Jó reggelt, Mrs. Broadhead! – köszöntötte t, látva, hogy ébren van.

– Máris itt az id ? – kérdezte Essie megbicsakló hangon.– Ó, nem, még egypár percig nem történik semmi. Nyugodtan használja még a gépét, hakedve tartja.Essie megrázta a fejét.

– Nincs értelme… – és kikapcsolta a programot. Nem volt nehéz meghoznia ezt a döntést.Nem t nt úgy neki, hogy bármely, föl nem tett kérdése sorsdönt jelent ség lenne.

Amikor Albert Einstein elbocsátást nyert, nem bontotta le magát azonnal.„Soha nem mondanak ki semmit egészen” – mondta Henry James. Albert számára HenryJames nem volt több egy címszónál, olyan információforrásnál, amelynek föltárására eddigmég nem kellett sort kerítenie. De az említett törvény jelentése világos volt el tte. Még semmondhatott ki mindent egészen, még a gazdája el tt sem. Talán egész programjaösszeomlana, ha megpróbálkozna vele.

De melyik részét válassza ki annak az egésznek?Legalsó szerkezeti szintjén Albert programjába, beépítettek egy sz t, amely a fölmért„fontossági” fok alapján bizonyos információkat beengedett, másokat elutasított. Elégegyszer dolog. Hanem a program alapvet en redundáns volt. Bizonyos elemek néha számos,el fordult, hogy csaknem száz sz n keresztül jutottak el hozzá, és ha az egyik sz aztmondja: „menj!”, a másik viszont azt: „ne menj!”, akkor mit tegyen szegény program?Léteztek bizonyos algoritmusok a fontosság mértékének meghatározására, de voltak akomplexitásnak olyan szintjei is, ahol ezek az algoritmusok kimerítették volna ahatvanmilliárd gigabitnyi forrásanyagot… s t akár egy információelemekkel teli univerzumtartalékait is. Meyer és Stockmeyer már régen bebizonyította, hogy a komputerekteljesít képességét l függetlenül léteznek olyan problémák, amelyek megoldása avilágmindenség létének teljes ideje alatt sem lehetséges. Albert mostani gondjai persze nemvoltak ennyire hatalmasak. De nem talált például olyan algoritmust, amely eldönthette volna,hogy el hívja-e Mach elvének rejtélyes értelmezéseit, és alkalmazza-e ket a hícsítörténelemre vonatkozóan. S t! tulajdonképpen egy magánprogram. Nagyon érdekes lenneellenben, ha a kapcsolatain keresztül az adott témában megfaggathatna egy tisztántudományos programot. De ezt az alapvet utasításai nem tették lehet vé.Így azután Albert csaknem egymilliomod másodpercig egyben tartotta még magát, hogyáttekintse lehet ségeit. Amikor Robin legközelebb el hívja, vajon megossza-e vele kételyeit aHícsí Mennyország mögött rejl , potenciálisan félelmetes igazsággal kapcsolatban?

Az alatt a hosszú másodperctöredék alatt nem juthatott döntésre e kérdésben, alkotóelemeireviszont már másutt volt szükség.

Albert tehát belenyugodott, hogy darabjaira hulljon szét.Egyik részét a lassú memóriabankba irányította, egy másikat az éppen folyamatban lévproblémák megoldásához, addig, míg az egész Albert Einstein-integráció szétfolyt abban a6 × 1019 információegységben, akár a víz a sivatag homokjában, míg már egy foltocska sem

146

utalt a létezésére. Egyes perifériái, másokkal összekapcsolódva, valami szimulálthadm veletben vettek részt, amelyben Key West ellen indítottak támadást Grand Caymanfel l. Mások a Dallas-Fort Worth repül tér forgalomirányítási programjának m ködtetésébensegítettek éppen akkor, amikor Robin Broadhead gépe a leszállópálya felé kanyarodott.Sokkal, de sokkal kés bb egy kis szelvénye közrem ködött Essie életfunkcióinakkijelzésében, amikor dr. Wilma Liederman metélni kezdte t. Egy másik morzsája, végtelenórákkal kés bb, segédkezett az imalegyez k rejtélyének megfejtésében. Legegyszer bb,legkezdetlegesebb és legkisebb elemei pedig azt a programot felügyelték, amely a kávét és afánkokat készítette el a megérkez Robin számára, s mellesleg gondoskodott róla, hogy aházban rend és tisztaság fogadja a gazdát. Hatvanmilliárd gigabit sok mindenre képes. Mégarra is, hogy ablakot nyisson…

147

13. FÉLÚTONValakit szeretni égi kegyelem. Valakivel összeházasodni – szerz déskötés. Az a részem,amely szerelmes volt Essie-be, teljes szívvel szerette t, fájdalomban és félelembengyötr dött, amikor visszaesett, és reszket öröm töltötte el, amikor a fölépülés jeleit mutatta.Mind a kett re b ven volt alkalmam. Essie kétszer is meghalt m tétei közben, miel tthazaértem, és még egyszer, tizenkét nap múlva, amikor ismét nekiestek. Akkor szándékosanjuttatták a klinikai halál állapotába. Szívverését és lélegzését leállították, csupán az agyáttartották életben. És valahányszor újraélesztették, borzalommal gondoltam arra, hogy él…mert az élete azt jelentette, hogy ismét meghalhat, amit talán már nem viselnék el többször.De lassan, keservesen gyarapodott a súlya, és Wilma azt mondta, hogy megfordult a dagály,mint amikor az a spirál fölizzik félúton egy hícsí hajóban, és az ember már biztos lehet benne,hogy életben megússza az utazást. Azt az egész id t, végtelen heteket és hónapokat a házban

döngve töltöttem el, hogy mindig kéznél legyek, ha Essie fogadhat.És mindez id alatt énemnek az a része, amely házassági szerz dést kötött vele, keservesenbánkódott e kötelék miatt, és vágyódott a teljes szabadság után.Mit szólnak mindehhez? Pompás alkalom volt ez a b ntudat kifejl déséhez, és a b ntudat azaz érzés, amely oly könnyen a hatalmába kerít, ahogyan jó öreg pszichoanalitikai programomhajtogatja szüntelenül. Amikor meg-meglátogattam Essie-t, öröm és aggodalom töltötte el aszívemet, saját múmiájaként látván t viszont, és a b ntudat és megbánás keser ségét éreztema számban. Az életemet adtam volna azért, hogy jobban legyen. Ez azonban nem látszottésszer stratégiának, legalábbis nem láttam módját egy ilyen üzlet megkötésének. Énemmásik, b nös és ellenséges része pedig a szabadságra sóvárgott, hogy az elveszett Klara utánvethessem magam, és kiderítsem, valahogy rátalálhatok-e megint.De Essie állapota javult, fölépül ben volt. Meglep en gyorsan gyarapodott. A szeme alattcsüng táskák megteltek, és már csupán sötét karikának látszottak. A csöveket eltávolítottákaz orrából. Úgy falt, akár egy malac. A szemem láttára gömbölyödött ki: mellei megteltek,csíp je ismét vágyat ébreszt en domborodott.– Minden elismerésem a doktornak – szólítottam meg Wilma Liedermant, az el szobábanelkapván t egyszer, amint éppen páciense meglátogatására igyekezett.– Igen. Nagyon rendesen viselkedik – válaszolta szárazon.

– Egyáltalán nem tetszik, ahogyan ezt mondja! – förmedtem rá. – Miért, mi a baj?Wilma megenyhült.

– Valójában semmi. Minden lelete nagyszer . Csak éppen… valahogy túlságosan isigyekszik.

– De hiszen éppen ez a jó, vagy nem?– Egy bizonyos pontig igen. Most pedig – folytatta szigorúan – meg kell néznem a betegemet.Aki most már bármelyik nap talpra állhat, és egy-két héten belül visszatérhet a normáliskerékvágásba. – Micsoda pompás újság volt ez. És én milyen ímmel-ámmal fogadtam!

Mindezeken a heteken úgy verg dtem keresztül, mintha valami lógna a fejem fölött. Az néhaa pusztulás képét öltötte: az öreg Peter Herter zsarolja a világot, és a világ semmit sem tehetellene, vagy a hícsík dühbe gurulnak, amiért betolakodtunk a komplexumukba, privátvilágukba. Máskor úgy éreztem, hogy isteni ajándék az: új lehet ségek, új technológiák, újremények, új, föltárásra és kiaknázásra váró csodák! Önök nyilván úgy vélik, hogy én tisztánmegkülönböztetem egymástól a reményt és az elkeseredést, igaz? Tévednek. Mindkett apokol kínjait állatta ki velem. A jó öreg Sigfrid mondta egyszer, hogy különleges hajlamomvan nem csupán a b nbánatra, hanem az önmarcangolásra is.

148

Ha pedig kissé figyelmesebben megvizsgáljuk a helyzetet, igencsak volt mi fölött aggódnom.Nem csupán Essie. Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, legalábbis nekem úgy t nik,joga van elvárni, hogy életének bizonyos területei stabilizálódjanak. Hogy például micsoda?Például a pénz. Hozzászoktam, hogy korlátlan mennyiségben áll rendelkezésemre, és tessék, ajogi programom most arra int, hogy fogamhoz verjem a garast.

– De Hanson Bovernak egymilliót ígértem készpénzben. És föltett szándékom, hogy meg isadom! Értékesíts valami t keérdekeltséget.

– Már meg is tettem, Robin. – Nem volt ingerült. Nem úgy volt programozva, hogy valósingerültség jeleit mutathassa, de azért elszontyolodhatott, és most meg is tette.

– Akkor adj el még valamit! Mi az, amit l a legkönnyebb szívvel megválhatunk?– Semmi sem a „legkönnyebb”, Robin. A tápanyagbányák árfolyama lezuhant a t zvész miatt.A haltelepek még nem tértek magukhoz az ivadékok elveszítését követ en. Mostantólszámítva egy-két hónap…

– Mostantól számítva egy-két hónap nem az az id pont, amikor a pénzre szükségem lesz.Most adj el valamit!

Amikor Mortont elbocsátottam, és fölhívtam Bovert, hogy megkérdezzem t le, hová küldjema millióját, alaposan meglepettnek látszott.

– Tekintetbe véve az Átjáró Tröszt intézkedéseit – mormolta –, azt hittem, hogy visszavonja amegállapodásunkat.

– Az üzlet az üzlet – mondtam. – A törvényes formaságokat függ ben hagyhatjuk. Nem sokatnyomnak a latban, amíg az Átjáró markában vagyok.

Azon nyomban gyanakvóvá vált. Ugyan mivel kelthetek gyanút az emberekben, amikormérföldekre térek le saját utamról csak azért, hogy tisztességesen járjak el?

– És miért akarja fölfüggeszteni ket? – kérdezte idegesen dörzsölve a feje tetejét. – Csaknem égett föl már megint?

– Tulajdonképpen nem „akarom” – feleltem –, de az nem jelent semmit. Amint ön benyújtja akeresetét, az átjáróiak azonnal rám szállnak a magukéval.

Bover vicsorgó képe mellett megjelent a titkári programom. Úgy nézett ki, mint valamirangyal, amint éppen Bover fülébe sugdos valamit, de a mondanivalója nekem szólt:

– Hatvan másodperc maradt Mr. Herter határidejéig – közölte.Teljesen megfeledkeztem róla, hogy az öreg Peter újabb négyórás ultimátumot intézetthozzánk.– Itt az ideje, hogy fölkössük az alsónem t Peter Herter legközelebbi m sorához – mondtam,és megszakítottam a kapcsolatot. Valójában nem azzal tör dtem, hogy figyelmeztessem t,csak véget akartam vetni a tárgyalásnak. Nem sok el készületre volt szükség. Megfontolt…nem is… rendes dolog volt az öreg Petert l, hogy minden alkalommal el re figyelmeztetett,és utána olyan pontosan lépett m ködésbe. Persze mindez többet jelentett a pilótáknak és azautósoknak, mint a hozzám hasonló otthon ül knek.Hanem itt van Essie! Benéztem rá, hogy nem kap-e éppen infúziót, nem katéterezik vagyetetik-e adott pillanatban. Semmi ilyesmi. Aludt. Teljesen normálisan aludt, r tarany hajaszétterülve, miközben halkan horkol. Kényelmes dolgozószékem felé visszamenet éreztemmeg, amint Peter behatol a tudatomba.Egész jó szakért je lettem már ezeknek a szellemi hadjáratoknak. Nem kellett hozzá valaminagy szaktudás. Az egész emberiség rendelkezett már vele több mint tizenkét éve, mióta az az

149

ostoba kölyök, Wan elkezdte látogatni a tápanyaggyárat. Az inváziói voltak alegrosszabbak, mivel olyan soká tartottak, és közben még meg is osztotta velünk az álmait.Ezzel szemben az az egy, amelyet Janine küldött ránk, igazán semmiség volt, Peter Herterkétperces dózisai pedig nem jelentettek többet egy közlekedési lámpánál… az ember egypercre megáll, és türelmetlenül várja a zöld fényt, azután folytatja tovább az útját. Peterrészér l mindig csak azt éreztem, amit maga is érez… néha az öregség szívfacsarószorongását, máskor éhséget vagy szomjúságot, egyszer valami halvány szexuális ingert egymagányos öregember lelkivilágából. Miközben letelepedtem végre a székemre, megnyugodvakonstatáltam, hogy ezúttal semmiség volt csupán az egész. Leginkább valami könnyzsibbadásra emlékeztetett, amit olyankor érez az ember, ha, mondjuk, túl sokáig kuporgottegy helyben, s amikor föláll, egy pillanatra meg kell torpannia, míg elmúlik. De ez nem múltel. Éreztem, hogy zavarosan látom a dolgokat, mintha egyszerre két pár szemmel néznékrájuk; éreztem az öregkor kifejezéstelen dühét és keser ségét… szavak nélkül. Csak valamihalk zümmögést, mintha valamit suttogna a fülembe, de hogy mit, azt nem értem.És továbbra sem akart elmúlni. A zavarodottság egyre er södött. Lassan eltompultnak, s tteljesen kábultnak éreztem magamat. Ez a sohasem tiszta vagy éles kett slátás olyan dolgokatkezdett elém vetíteni, amelyeket soha életemben nem láttam. Nem valóságos dolgokat.Fantáziaképeket. N alakokat karvalycs rrel. Hatalmas, csillogó fémszörnyetegeket, amintvégigszántanak szemgolyóm belsején. Látomásokat. Álomképeket.

Az el re bejelentett kétperces id tartam kitört megszabott medréb l. Az a szukafi nem elaludta gubójában!

Istennek hála az öregemberek álmatlanságáért! A lidércnyomás nem tartott nyolc óráig, aligvolt hosszabb egyórányinál.

Ám ez hatvan-egynéhány nagyon kellemetlen percet jelentett. Amint megéreztem, hogy anemszeretem álmok nyomtalanul elt nnek a tudatomból, és meg is gy dtem véglegestávozásukról, azonnal berohantam Essie szobájába. Ébren volt. Ülve támaszkodott párnáira.– Jól vagyok, Robin – szólalt meg azonnal. – Egész érdekes álom volt. Kellemesváltozatosság a sajátjaim után.– Megölöm azt a vén fattyút! – dühöngtem.

Essie megrázta a fejét, és fölmosolygott rám.– Nem lenne praktikus – jelentette ki.

Hát, lehet, hogy nem lett volna az. De amint megelégedve nyugtáztam, hogy Essie rendbenvan, azonnal hívtam Albert Einsteint.

– Tanácsot kérek. Létezik bármi, amivel megfékezhetnénk Peter Hertert?Albert megvakarta az orrát.

– Gondolom, úgy érted, közvetlen akcióval. Nincs, Robin. Semmilyen megfelel eszköz nemáll rendelkezésünkre e pillanatban.

– Nem akarok ilyesmit hallani! Csak kell lennie valaminek!– Magától értet dik, Robin – mondta Albert megfontoltan –, de attól tartok, nem a megfelelprogramhoz fordultál. Közvetett eszközök eredményesek lehetnek. Ha jól értem, vannakbizonyos megoldatlan jogi problémáid. Ha megoldhatnád ket, akkor képes lennél teljesíteniHerter követeléseit, és ezzel leállíthatnád t.– Azt már megpróbáltam. Az is csak egy fölösleges vargabet , hogy a fene enné meg! Haleállíthatnám Peter Hertert, akkor talán rávehetném az Átjáró Trösztöt, hogy adja vissza

150

nekem az ellen rzés jogát. Különben is megbolondítja mindenki eszét, és ezért mindenáron leakarom állítani! Nincs valami olyan interferencia, amit leadhatnánk ellene?Albert megszortyogtatta a pipáját.

– Nem hinném, Rob – nyögte ki végül. – Nekem nem olyan nagy megpróbáltatás az egész.Ez megdöbbentett.

– Hát nem emlékszel rá, milyen az az érzés?– Robin – mondta Albert türelmesen –, én nem érzek semmit. Sose feledkezz meg róla, hogyén csak egy komputerprogram vagyok! És ismétlem, nem a legmegfelel bb program a Mr.Hertert l érkez jelek igazi természetének megtárgyalásához… a pszichoanalitikai programodtalán célravezet bb lenne e téren. Analitikai szempontból pontosan tisztában vagyok vele, mitörtént, a sugárzás minden mérhet adata rendelkezésemre áll. Tapasztalati téren viszontsemmi. A gépi intelligenciát nem zavarja a dolog. Minden emberi lény érzett valamit. Ezttudom, mert számos jelentést kaptam róla. Az is bizonyított, hogy a fejlettebb agyú állatok, a

eml sök, delfinek, elefántok szintén szenvedtek t le. Meglehet, hogy más eml sállatok is,err l szórványosak az ismereteink. De én nem tapasztaltam közvetlenül… Ami azt a zavaróadást illeti, igen, lehetséges, hogy azzal elérhetünk valamit. De mi lenne az egésznek azeredménye, Robin? Gondolj csak arra, hogy a zavarójel közelr l indulna ki, nem huszonötfénynapnyi távolságból. Ha Mr. Herter ilyen z rzavart kelthet, mi lenne a következménye egyilyen közelr l találomra leadott jelsornak?

– Hát, komisz dolog lenne, azt hiszem.– Magától értet dik, Robin. Lehet, hogy még annál is rosszabb, mint gondolod, de kísérletieredmények nélkül nem mondhatok semmi biztosat. Az alanyoknak emberi lényeknek kellenelenniük, és én semmiképpen sem hajthatok végre ilyen kísérletet!

A vállam fölött megszólalt Essie elégedett hangja:– Valóban nem teheted, és ki tudhatná ezt nálam jobban?

Teljesen hangtalanul osont mögém, mezítláb a vastag, puha sz nyegen. Zárt nyakú, térdig érhálóinget viselt, haját turbán alá rejtette.

– Essie, mi az ördögöt m velsz te itt!? – dörrentem rá keményen. – Az ágyamban márelviselhetetlenül unalmas – sustorogta a fülemet morzsolgatva ujjai között –, különösen így,magányosan. Van valami programod ma estére, Robin? Mert ha esetleg meghívsz, szívesenmegosztanám veled a tiédet.

– De… – motyogtam, majd: – Essie… – Valami olyasmit akartam mondani: „Ezt még nemszabadna csinálnod!” Vagy: „Kérlek, ne a komputer el tt!” De nem adott rá esélyt, hogyválasszak. El rehajolt, és arcát az enyémhez szorította. Talán azt akarta, hogy érezzem,milyen kerek és kellemesen telt megint.

– Robin – folytatta álmatagon –, sokkal jobban vagyok már, mint gondolnád. Megkérdezheteda doktort is, ha akarod. Majd megmondja neked, milyen bámulatosan gyorsan gyógyultammeg. – Kicsit fordított a fején, hogy hirtelen megcsókolhasson, aztán hozzátette: – Akövetkez pár órára akadt némi személyes tennivalóm. Kérlek, addig folytasd a csevegést aprogramoddal. Biztos vagyok benne, hogy Albertnek rengeteg érdekes mondanivalója vanszámodra. Nem igaz, Albert?

– Magától értet dik, Mrs. Broadhead – hagyta jóvá a program, kedélyesen pöfékelve apipájából.– Nos, akkor meg is állapodtunk. – Ezzel megcirógatta a képemet, és megfordult. Meg kellvallanom, hogy amint a szobája felé lépkedett, a legkevésbé sem nézett ki rosszul. Az inge

151

nem volt feszes, de követte teste vonalait, és azok a vonalak igazán figyelemre méltóakvoltak. Nem akartam elhinni, hogy a bal oldaláról már lekerült az a vastag kötés, már semminyomát sem láttam.

Tudományos programom köhintett egyet a hátam mögött. Visszafordulva csak annyit láttam,hogy bodor füstfelh t ereget a pipájából, és rám kacsint.

– A feleséged nagyon jól néz ki, Robin – állapította meg elismer en bólogatva.– Albert – mondtam –, néha igazán nem is tudom, mennyire vagy te emberszer . Nos, jól van.Miféle érdekes dolgokról akarsz mesélni nekem?– Amir l csak hallani óhajtasz, Robin. Folytassuk talán a Peter Herter-problémával? Akadnakmás lehet ségek is, mint például az azonnali leállítás. Vagyis mondjuk, egy pillanatrafélretesszük jogi aggályainkat, és akkor utasíthatjuk a Vera néven ismert fedélzetiszámítógépet, hogy robbantsa föl a pályáján mozgó objektumhoz er sítettüzemanyagtartályokat.

– Egy nyavalyát utasíthatjuk! Ezzel megsemmisítenénk az eddig föllelt legértékesebb kincset!– Magától értet dik, Robin, s t annál is kényesebb a helyzet. Nagyon kicsiny a valószín sége,hogy egy küls robbanás számottev kárt okozhat a Mr. Herter által használt berendezésben.El fordulhat, hogy csak földühítjük vele. Vagy éppenséggel odakötözzük, hogy élete végéigazt csináljon, amit csak akar.– Felejtsük el! Valami igazán jó híred nincs véletlenül?

– Voltaképpen, ha belegondolunk, Robin – vigyorgott –, akad. Megtaláltuk a Rosetta-kövünket! – Ezzel színes sziporkákat szórva szertefoszlott és elt nt. Miközben egylevendulaszín fényt árasztó, orsó alakú tömeg jelent meg a helyén, a hangja így folytatta: –Ez itt egy „könyv” el lapja.

– De hiszen üres!– Még nem is játszottam be – magyarázta. Az alakzat magasabb volt nálam, és körülbelülfélolyan vastag, mint amilyen magas. Látványos átalakulásba kezdett a szemem el tt: a színekelhalványultak, teljesen átlátszóvá váltak, majd egy, két, három pötty formálódott a helyükön,vöröses pontok, amelyek spirálba csavarodtak össze. Bánatosan csipogó hang hallatszott, mintvalami telemetrikus üzenet vagy éppen föler sített majommakogás. Ekkor a képkimerevedett. A hang elhalt. Albert folytatta mondanivalóját:– Itt megállítottam a közleményt, Robin. Lehetséges, hogy ez a hang valamilyen nyelvet jelez,de eddig még nem sikerült elkülönítenünk bármiféle szemantikai egységeit. A „szöveg” ett lfüggetlenül érthet . Azokból a fénypontokból százharminchét azonosítható. Most pedigfigyeld meg, amint még néhány másodpercet bejátszok ebb l a könyvb l.A 137 apró csillagból álló spirál megduplázódott. A pontokból egy másik hurka emelkedett kiaz eredetib l, fölsiklott az orsó csúcsára, ahol csöndesen megállapodott. Ismét megszólalt az anyelvre emlékeztet csicsergés, mire az eredeti spirál szétterjedt, és minden egyes pontjábólújabb spirálok indultak ki. Amikor a folyamat véget ért, egyetlen hatalmas, 137, egyenkéntszintén 137 pontból összeálló spirálból fölépül f spirál képe rajzolódott ki el ttünk. Ekkor azegész, eddig vörös kép narancssárgába váltott és kimerevedett.– Megpróbálkoznál mindennek az értelmezésével, Robin? – kérdezte Albert hangja.

– Háát! Ilyen gyorsan én nem tudok számolni. De a végeredmény 137 × 137, ha nem tévedek.– Magától értet dik, Robin. 137 a négyzeten annyi, mint 18 769 pont összesen. De mostfigyelj!

152

Néhány rövid, zöld villanás tíz szakaszra osztotta föl a spirált. A szakaszok egyikekiemelkedett a többi közül, leereszkedett az orsó aljához, és ismét pirossá vált.– Ez nem pontosan tizedrésze a fenti számnak, Robin – szólalt meg Sigfrid. – Hamegszámolod, láthatod, hogy odalent e pillanatban éppen 1840 pont található. Hamarosanfolytatom. – A központi alak megint gyorsan színt váltott: ezúttal sárga lett. – Nézd a felsalakzatot! – Közelebbr l megnézve láthattam, hogy az els pont narancs-, a harmadik sárgaszínre váltott. Ekkor a központi alakzat elcsúszott függ leges tengelye mentén, ésháromdimenziós spiráloszlopot l tt ki magából. Megszólalt Albert: – A központi alakzatbanmost 137 a köbön számú ponttal rendelkezünk. Ett l kezdve – jelezte kíméletesen – egy kisséfárasztóvá válik a folyamat megfigyelése. Engedelmeddel átfutok rajta. – És meg is tette. Apontcsoportok keringtek, elkülönültek, a színek változtak a sárgától az avokádózöldönkeresztül az igazi zöldig, onnan a tengerkékig, a tengerkékt l az égszínkékig, végig az egészszínskálán, majdnem kétszer egymás után. – Nos, most már látod, mivel állunk szemben?Három számmal, Robin. A központban 137, legalul 1840, legfölül pedig 137 atizennyolcadikon, ami megközelít leg ugyanannyi, mint 10 a harmincnyolcadikon.Máshonnan nézve, ez három dimenziótlan szám: a mindenkori részecskeállandó, a proton ésaz elektron méretaránya, valamint az univerzum részecskéinek összmennyisége. Nos, Robin,csak egy kurta leckében volt részed egy hícsí professzortól, a részecskeelmélet kérdéskörében.– Jóságos úristen! – sóhajtottam.

Albert sugárzó képpel jelent meg ismét a képerny n.– Pontosan, Robin!

– No de Albert! Ezek szerint minden imalegyez t el tudsz olvasni?Erre persze elszontyolodott.

– Csak a legegyszer bbeket – mormolta bocsánatkér n. – Ez bizonyult a legegyszer bbnek.Ett l fogva viszont teljesen tiszta az út el ttünk. Minden egyes imalegyez t lejátszunk ésfölveszünk. Kivizsgáljuk a lehetséges megfeleléseket. Jelentéstani becsléseket teszünk, és alehet legnagyobb számú összefüggésben megvizsgáljuk ket. Mindezt föltétlenülmegtesszük, Robin. De ne feledd, ez beletelik némi id be!– Nem akarom, hogy ez sok id t vegyen igénybe!

– Magától értet dik, Robin, de ehhez az kell mindenekel tt, hogy minden legyez tazonosítsunk, leolvassunk, fölvegyünk, és a gépi értelem számára hozzáférhet vé tegyünk…azután…– Egy szót se többet! – kiáltottam. – Tedd, amit tenned kell! De mi a baj?

Albert szomorú képet vágott.– Pénzügyi probléma az egész, Robin. – Hangja bocsánatkér színt öltött. – Túl sokszámítógépid t veszünk igénybe.– Te csak folytasd! Ameddig csak bírom. Legföljebb eladatok Mortonnal még valamit. Nos,mit tartogatsz még számomra?– Valami valóságos csemegét, Robin – vigyorgott rám, lassan zsugorodva, miután csak egypicinyke arc maradt bel le a képtank csücskében. A képerny közepén összefutottak a színek,és lassan a hícsí vezérl formáját öltötték, mind a tíz panel közül öt esetében ismételve arejtélyes színkombinációt. A többi kijelz sötét maradt. – Tudod, hogy mi ez az egész, Robin?Ez az ered je mindazoknak az Átjáró-expedícióknak, amelyekr l tudjuk, hogy a HícsíMennyországban értek véget. Az itt látható adatok pontosan megfelelnek az ismert hét

153

expedíció mutatóinak. A többiek eltérnek, de semmi sem szól amellett, hogy közvetlenülbefolyásolnák a megfelel pályabeállítást.– Tulajdonképpen mir l beszélsz, Albert? – kérdeztem határozottan. Mégis valahogymeglepetést okozott. Azon kaptam magam, hogy reszketek. – Úgy érted, ha így állítjuk be ahajók vezérl berendezését, akkor a Hícsí Mennyországba visznek bennünket?

– Nulla kilencvenöt százalék rá az esély, Robin – bólintott. – Mellesleg három ilyen hajóttaláltam: kett t az Átjárónál és egyet a Holdon. Ezek alkalmasak a megfelel beállításra!

Fölhúztam egy szvettert, és lesétáltam a partra. Nem kívántam ebb l többet megismerni.A permetez berendezés lázasan m ködött. Lerúgtam a cip met, hogy jobban érezzem abársonyos, nedves f simogatását, és elnéztem, amint pár kölyök villantóval sügérezik aNyack torkolatánál, és az jutott az eszembe: végül is ezért kockáztattam az életemet azÁtjárónál. Ó, ezért fizettem Klara életével!Majd hirtelen: hát föláldozhatom mindezt, az egész életemet, mindent megint?

Valójában persze nem az volt a kérdés, hogy „akarom-e vagy sem”. Ha bármelyik hajó aHícsí Mennyország felé indulna, és én megfizethetném vagy kicselezhetném a följutást, egypillanatig sem tétováznék.A józan ész sietett a segítségemre, megsúgva, hogy ezt nem tehetem. Legalábbis az énkoromban. És ebben nem is az Átjáró Tröszt értékítélete a dönt . Ráadásul nem is megfelelaz id . Az Átjáró aszteroidjának pályája éppen derékszögben áll az ekliptikával, kicsiny azeltérés lehet sége. A Földr l rettent hosszú az út odáig, még Hoffmann függvényei szerint islegalább húsz hónap vagy több. De még föler sített gyorsulás mellett is több mint hat. Annyiid alatt pedig azok a hajók oda-vissza megjárhatják az utat.No persze, ha egyáltalán visszatérnek valaha!

Ennek fölismerése legalább annyira jelentett megkönnyebbülést, mint lázas, vágyakozósóvárgást valami elveszített érték után.

Sigfrid von Ideg sohasem tanított meg rá, hogyan szabadulhatnék meg az ambivalenciától(vagy a b ntudattól). Azt viszont megmondta, hogyan viselkedjek velük szemben. Alegfontosabb recept, hogy egyszer en hagyjuk megtörténni a dolgokat. El bb vagy utóbbúgyis a felszínre törnek. (Mondja !) Legalábbis ebben nincsen semmi meglep . Ezért azután,miközben hagytam, hogy ez az si ellentét semmivé váljon, vígan úszkáltam a medencében,élvezve a pezsg fürd feltör buborékjait, büszkén szemlélve a házat, amelyben lakom, azt aszárnyát, amelyben, legalábbis egy darabig, platonikus szerelemre ítéltetett feleségem pihen…remélhet en jó és nyugodt állapotban. Hanem akármit csinált, nem tette egyedül. Egybérkocsi legalább kétszer odaröpített valakit a földalatti-állomástól. Az els két érkez nvolt. Az éppen most odahúzó bérkocsiból viszont egy férfi szállt ki. Az illet bátortalanulkörülkémlelt, miközben a taxi megfordult, és elrobogott valami újabb fuvar után. Valahogykételkedtem benne, hogy az illet Essie-hez érkezett, de semmi oka nem lehetett annak sem,hogy engem keressen. Végs esetben miért nem fordult Harriet programjához? Ezért azutánmeglepetés volt számomra, amikor az eresz alá rejtett puskamikrofon felém fordult, helyetadva Harriet sürget hangjának:– Robin! Mr. Haagenbusch keresi. Azt hiszem, fogadnia kellene t!

Ez egyáltalán nem volt jellemz Harriet stílusára. De mivel általában neki volt igaza,átporoszkáltam a pázsiton, csupasz lábamat leöblítettem a franciaablak el tt, és betessékeltema látogatót a dolgozószobámba. Eléggé vénecske volt az illet , rózsaszín, kopasz fejtet vel,

154

torzonborz szes pofaszakállal és gondosan formált amerikai kiejtéssel – nem abban a lágystílusban, ami általában jellemz a született amerikaiakra.– Natyon köszönöm, hogy fogad, Mr. Broadhead – mondta, és átnyújtott egy névjegyet:

HERR DOKTOR ADVOKAT WM. J. HAAGENBUSCH

– Pete Herter ügyvédje vagyok – jelentette ki. – Ma reggel röpültem ide Frankfortból, mertüzletet akarok kötni magával.

Ó, micsoda el zékenység! – gondoltam magamban. Képzeljük csak el! Személyesen jön ideüzleti ügyben! De Harriet kívánsága az volt, hogy találkozzam ezzel az alakkal, akivel márvalószín leg értekezett is, ezért így szóltam az illet höz:– Mit óhajt, uram?

Arra várt, hogy hellyel kínáljam. Megtettem. Jutott eszembe, hogy esetleg kávét és egy kiskonyakot is kérhetne, de ehhez igazándiból nem volt kedvem. Ekkor lehúzta feketesevrókeszty jét, futó pillantást vetett gyöngyszemkörmeire, és kimondta:– Az ügyfelem 250 milliót követel, elkülönített számlán, mindennem további befolyásoláskizárásával. Ez az üzenet tegnap este futott be!Fölhahotáztam!

– Krisztusom, Haagenbusch! Miért mond ilyesmit, tudván, hogy nincs is ennyi pénzem!– Valóban nincs – egyezett bele. – A Herter–Hall vállalkozásbeli érdekeltségén, némihaltenyésztési t keérdekeltségén kívül semmije sincs, csak egy-két lakása és kevés személyiholmija. Úgy vélem, hat-hétmilliót mozgósíthatna, nem számítva a Herter–Hall t kerészt.Isten tudja, annak mennyi lehet az értéke jelenleg, ha mindent számításba veszünk.Hátrad ltem és fölnéztem rá.

– Azt is tudja, hogy a turistaérdekeltségeimt l megszabadultam. Alaposan tájékozódottfel lem. Csak a tápanyagbányákról feledkezett meg.

– Nem. Nem hinném, Mr. Broadhead. Úgy értesültem, hogy azokat éppen ma délutánértékesítették.Egyáltalán nem volt kellemes érzés rájönnöm, hogy jobban ismeri az anyagi helyzetemet,mint saját magam. Úgy, tehát Morton azokon is kénytelen volt túladni! De nem volt rá id m,hogy fölmérjem a dolog pillanatnyi jelent ségét, mivel Haagenbusch megvakarta apofaszakállát, és így folytatta:– Ez a helyzet, Mr. Broadhead. Ügyfelemnek tudomására hoztam, hogy egy kényszer hatásárakötött megállapodás nem érvényesíthet . Így most már nem reméli, hogy célját elérheti azÁtjáró Tröszttel vagy akár az ön érdekeltségeivel megkötött egyezség révén. Ennekmegfelel en új utasításokat kaptam t le: el kell érnem az említett összeg azonnali kifizetését.Lenyomozhatatlan bankszámlán kell elhelyeznem az nevére, és rendelkezésére kellbocsátanom, ha és amikor visszatér.– Az Átjárónak nem tetszik majd ez a zsarolás – mondtam. – Persze aligha lesz másválasztása.– Nem bizony – értett egyet velem Haagenbusch. – Mr. Herter tervének egyetlen hibája az,hogy m ködésképtelen. Abban ugyan biztos vagyok, hogy a pénzt kifizetik. S t abban is,hogy a tárgyalásaimat rögzítik, az irodáimat teletömik poloskákkal, és az Átjáró-szerz désbenrészes valamennyi ország igazságügyi hatóságai vádemelést készítenek el Mr. Herter ellen,amint visszaérkezik. Én viszont nem óhajtok tettestársként szerepelni azokban a vádiratokban!Tisztában vagyok vele, mi történik majd. A pénzt megtalálják és visszaveszik. Mr. Herter

155

szerz dését az együttm ködés hiányára való hivatkozással fölbontják. Azután, és igazán ez alegkevesebb, börtönbe zárják az öreget.– Nos, elég kellemetlen helyzetben van, Mr. Haagenbusch – vélekedtem.

Szárazon fölkuncogott. De a tekintetében nem volt semmi vidámság. Egy pillanatra ismétmegvakarta a barkóját, azután fölcsattant:

– Maga ezt nem érti! Nap mint nap hosszú, kódolt utasítások. Követeljem ezt, garantáljam azt,amazért pedig személyes felel séggel tartozom! Azután küldjek neki választ, amely csakhuszonöt nap múlva érkezik oda, miközben ötven napon át újabb utasításokkal bombáz… agondolatai egyre zavarosabbak, emellett gyalázkodik és fenyeget zik. Nem egészségesember, és minden, csak nem éppen fiatal! Valójában nem hinném, hogy megéri és besöpörhetia zsarolás gyümölcsét… de még az is el fordulhat.

– És miért nem lép ki?– Megtenném, ha megtehetném. De ha kilépek is, akkor mi lesz? Akkor már senki sem állnamellette. Akkor pedig vajon mit tenne, Mr. Broadhead? Azonkívül – vonta meg a vállát –nagyon régi barátom , uram. Apámnak volt az iskolatársa. Nem. Nem hagyhatom ott. Perszeazt sem tehetem meg, amire kér. Ön viszont talán megteheti. Nem azzal, hogy átad nekinegyedmilliárd dollárt, hiszen ennyi pénze sohasem volt. De egyenl rangú társává teheti t.Azt hiszem, ezt elfogadná. Nem… de talán belemenne.– De hiszen én már… – Elhallgattam. Ha Haagenbusch nem tud róla, hogy érdekeltségeimfelét már Bovernak adtam, akkor nem is árulom el neki. – Miért ne érvényteleníthetném én isa szerz dést? – kérdeztem.

Haagenbusch vállat vont.– Azt megtehetné. De azt hiszem, mégsem kellene. Ön afféle szimbólum az szemében, ésúgy vélem, önben megbízna. Tudja, azt gondolom, hogy értem, mit akar kihozni az egészb l.Olyan életre vágyik, amilyen az öné, már amennyi még hátravan neki.

Fölállt.– Nem várom el önt l, hogy azonnal beleegyezzen – mondta. – Van, mondjuk, huszonnégyórám, miel tt válaszolnom kellene Mr. Herternek. Kérem, gondolja meg a dolgot. Egy napmúlva ismét kapcsolatba lépek önnel.

Kezet fogtam vele, utasítottam Harrietet, hogy hívjon neki egy taxit, mellette maradtam akocsiföljárón, amíg megérkezett és elszáguldott vele a leszálló estébe.

Amikor visszatértem a szobámba, ott találtam Essie-t, amint az ablak el tt állva nézi aTappan-tó fölött villódzó fényeket. Hirtelen megvilágosodott el ttem, kik lehettek a látogatóia nap folyamán. Egyikük egész biztosan a fodrásza volt. R tarany hajzuhataga egyenesrevágva omlott alá megint, majdnem a derekáig, s amikor megfordult és rám mosolygott,ugyanaz az Essie állt el ttem, aki végtelen hosszúságú hetekkel ezel tt elutazott Arizonába.– Rettent sokáig tárgyaltál azzal az emberkével – jegyezte meg. – Biztos megéheztél közben.– Egy percig csak nézte, amint ott állok el tte tanácstalanul, azután fölnevetett. Gondolom, aképemre voltak írva a kérdéseim, mivel magától megfelelt rájuk: – Egy: a vacsora máriskészen van. Valami könny , amivel bármikor megbirkózhatunk. Kett : már föl is tálaltattam ahálószobánkban, arra az esetre, ha kedved lenne ott csatlakozni hozzám. És három: igen,Robin, Wilma biztosított róla, hogy már teljesen jól vagyok. Sokkal jobban, mint ahogyképzelnéd, kedvesem.– Azt látom, hogy olyan jól nézel ki, amennyire emberileg lehetséges – mondtam, bizonyáravigyorogva, mivel világos, tökéletes ív szemöldöke vidáman összerándult.

156

– Szórakoztat ugyebár a fölajzott feleséged látványa? – incselkedett.

– Ó, nem! Nem. Egyáltalán nem err l van szó – mormoltam, átkarolva a derekát. – Csak arragondoltam egy perccel ezel tt, hogy vajon miért akarhat magának bárki olyan életet, amilyenaz enyém. Most már tudom!

Hát igen. Azután szerelmeskedtünk, el ször lassan és óvatosan, majd amikor rájöttem, hogynem törik t le darabokra, még egyszer, bátrabban és hevesebben. Utána fölfaltuk adohányzóasztalkára bekészített ennivaló nagy részét, majd fogócskázni és kerget znikezdtünk, ami újabb szeretkezésbe torkollott. Végül összefonódva szundítottunk egyet, mígEssie bele nem suttogta a tarkómba:

– Figyelemre méltó teljesítmény volt egy vén kecskét l, Robin. Még egy tizenhét évesneksem vált volna szégyenére!

Ásítozva nyújtózkodtam fektemben, hátamat a hasához és melléhez dörgölve.– Azért úgy érzem, kissé elkapkodtuk a dolgot – jegyeztem meg.

Essie nem válaszolt, csak belefúrta orrát a vállgödrömbe. Van bennem egy különleges, nemlátható és hallható radarberendezés, amely mindig megmondja az igazat. Még heverésztemegy percet, aztán összeszedtem magam és fölültem.– Essie, drágaságom – fordultam hozzá –, ki vele, mit akarsz mondani!?

Elnyúlt a karjaim között, arcát a bordáimba fúrta.– Ugyan mir l? – kérdezte ártatlanul.

– Na gyerünk, Essie! – Miután most sem válaszolt, nekiszegeztem a kérdést: – Talán keljekföl az ágyból, és faggassam ki Wilma doktort?

Erre is fölült, és ásított egyet. Mesterkélten. Mikor ugyanis rám nézett, teljesen éberencsillogott a szeme.

– Wilma túlságosan konzervatív! – mondta végül vállat vonva. – Léteznek bizonyos elnyújtotthatású gyógyszerek, cortocoszteroidok meg ilyesmi, amelyeket nem akar nekem beadni. Azokugyanis jelenthetnek valami kockázatot jó pár év múlva, de akkorra a totális kezelés márnyilván megbirkózhat majd velük, ebben teljesen biztos vagyok. Szóval kier szakoltam ket

le. Egészen dühbe gurult.– Kockázatot, azt mondod! Úgy érted, leukémiát?

– El fordulhat. De sokkal valószín bb, hogy nem. És egészen biztos, nem hamar!Fölkeltem fektemb l, és azon csupaszon az ágy szélére telepedtem, hogy jobban láthassam t.

– De Essie, miért?Ujjait becsúsztatta hosszú haja alá, és hátralendítette az arcából, hogy jobban a szemembenézhessen.– Azért, mert siettem – közölte. – Mivel neked végül is jogod van egy normális feleséghez.Mivel kellemetlen katéteren keresztül pisilni, nem is beszélve a dolog esztétikai oldaláról.Mivel rajtam állott a döntés, és én így döntöttem. – Lelökte magáról a takarót, és hanyatt d lt.– Gyere csak, Robin, nézz meg jól! – sürgetett. – Még sebhelyek sincsenek rajtam. Ésodabent, a b röm alatt, minden porcikám rendesen m ködik. Tudok enni, emészteni, üríteni,szeretkezni, még gyermeket is foganhatok t led, ha úgy kívánod. És nem jöv tavasszal vagyegy év múlva. Most!

157

És mindez teljesen igaz volt. Saját szememmel meggy dhettem róla. Hosszú, karcsú testénsemmi nyom… no, mégsem egészen… bal oldalán azért ott virított az új b r egy szabálytalanfoltja. De oda kellett figyelni, hogy észrevegye az ember, ezenkívül semmi jele sem voltannak, hogy alig néhány hete még összetört, megnyomorított és tulajdonképpen halott volt.Fázni kezdtem. Fölkeltem, hogy megkeressem Essie hálóingét, és én is magamra vettemvalamit. Még maradt egy kis kávé az asztalon, ráadásul jó meleg.– Én is kérek! – szólalt meg Essie, miközben töltöttem magamnak.

– Nem kellene inkább pihenned?– Ha majd elfáradok – állapította meg tárgyilagosan –, magad is észreveszed, mert befordulokés elalszom. De már mióta nem voltunk így egymással, Robin. Élvezem a dolgot!Átvette t lem a csészét, és a pereme fölött rám nézett, miközben kortyolgatta.

– De te nem élvezed – jegyezte meg.– Jaj, dehogynem! – És ez igaz is volt, de tisztességb l hozzá kellett tennem: – Néha igazáncsodálkozom, Essie. Miért van az, hogy amikor te szerelmet mutatsz irántam, az én agyambanvalamiféle b ntudat ébred?

Letette a csészéjét, és hátrad lt.– Tényleg akarod, hogy beszéljek err l, Robin drágám?

– Hogyne akarnám! – Majd hozzátettem: – Azt hiszem, ha bárkit, akkor a jó öreg Sigfrid vonIdeg-programot kellene el kerítenem és elmondanom neki!

– Ezt bármikor megteheted – mormolta Essie.– Hmm! Ha most el kerítem t, ki tudja, mikor végezhetek majd vele. Mindenesetre mostnem erre a programra vagyok kíváncsi. Annyi minden történik éppen, Essie! És mindenvalahogy nélkülem. Úgy érzem, hogy kívül rekedek az eseményeken.

– Igen – töprengett Essie –, nagyon jól tudom, hogyan érzel. Akarsz csinálni valamit, hogy neérezd magadat kirekesztve?

– Háát… meglehet – mondtam. – Például Peter Herterrel kapcsolatban. Egy pillanatigeljátszottam a gondolattal, hogy meg kellene beszélnem a kérdést Albert Einsteinnel.

– Nos, miért ne? – bólogatott Essie. is kitelepedett az ágy szélére. – Add ide a papucsomat,kérlek. Azt mondom, máris lássunk neki!

– Most? Hiszen olyan kés re jár. Neked nem lenne szabad…– Robin – csicseregte Essie kedvesen –, én is beszéltem Sigfrid von Ideggel. Nagyon jóprogram, még ha nem is én írtam. Azt mondja, hogy jó ember vagy, keménykötés ésnagylelk , amit én is tanúsíthatok, arról nem is beszélve, hogy kit szeret és igazánszórakoztató társ. Gyerünk a dolgozószobádba! – Ezzel kézen fogott, és beléptünk a Tappan-tóra nyíló tágas helyiségbe, ahol letelepedtem a számítógép konzolja el tt álló öblöskarosszékbe. – Persze – folytatta – Sigfrid azt is megállapította, hogy különleges képességgelrendelkezel a dolgok halogatására. Tehát segítek benne egy kicsit, hogy fölrázzalak. Dajtyegorod Polimat! – Ezt már nem nekem, hanem a konzolnak mondta, amely nyomban életrekelt. – Egyszerre kérem az Albert- és a Sigfrid-programot – adta ki az utasítást. – Mindkett tinteraktív üzemben! Most pedig, Robin, tegyük föl a benned motoszkáló kérdéseket!Tulajdonképpen én is nagyon kíváncsi vagyok rájuk!

Ez az én feleségem, akit oly régen vettem el, S. Ya. Lavorovna komoly meglepetésekkelszolgál számomra, amikor a legkevésbé várom. Kényelmesen letelepedett mellém, és a

158

kezemet fogta, miközben teljesen nyíltan beszéltem olyan dolgokról, amelyekr l a legkevésbésem akartam. Nem csupán arról volt szó, hogy elmenjek a Hícsí Mennyországba vagy atápanyaggyárba, és megakadályozzam, hogy a jó öreg Peter Herter fölforgassa az egészvilágot. Arról beszéltem, hogy azután hová menjek!Eleinte persze nem úgy nézett ki, hogy egyáltalán készülnék valahová.

– Albert – kezdtem –, azt mondtad, hogy az Átjáró adattárának alapján megállapítottad, melybeállítások juttatnak a Hícsí Mennyországhoz. Meg tudnád tenni ugyanezt a tápanyaggyárralkapcsolatban is?Mind a ketten békésen megfértek a PV-készülék képtankjában. Albert a pipájából pöfékelt,Sigfrid karba tett kézzel, némán, figyelmesen hallgatott. Addig nem szólal meg, amíg én nemszólok hozzá, és ezt most még nem tettem meg.

– Attól tartok, nem – mondta Albert bocsánatkér n. – A tápanyaggyárról csak egyhelymeghatározást ismerünk Trish Bovert l, és az nem elegend a bizonyossághoz. Talánnulla hat a valószín sége, hogy ismét odavet dik egy hajó. De azzal is mire mennénk? Nemtérhetne vissza, Robin. Legalábbis Trish Boveré nem jött vissza. – Kényelmesenelhelyezkedett, úgy folytatta: – Persze azért akad egy-két alternatíva. – A mellette ül Sigfridvon Ideg felé fordult. – Valaki esetleg úgy manipulálhatná Herter tudatát, hogymegváltoztassa a terveit.– Ilyesmi esetleg beválhat? – kérdeztem még mindig Albert Einsteint l. vállat vont, Sigfridis mocorgott egy kicsit, de még mindig nem szólt semmit.– Ugyan, ne légy már ilyen gyerek! – ripakodott rá Essie. – Válaszolj, Sigfrid!

– Goszpozsa Lavorovna – reagált végre Sigfrid, még mindig hozzám fordulva –, nem istudom. Azt hiszem, a kollégám úgy vetette föl ezt a kérdést, hogy nyugodtan figyelmen kívülhagyhatom. Igaz, tanulmányoztam Peter Herter fölvett közleményeit. A jelképrendszerükteljesen egyértelm . Azok az angyali n k a karvalycs rükkel vagy „horgas orrukkal”,ugyebár, goszpozsa? Payter gyermekkori élményei köszönnek vissza bennük, olyasmi, mint avilág megszabadítása az álnok zsidóktól. Er szak rejlik mögöttük, valamiféle büntetszándék. Az az ember nagyon beteg, valójában máris elszenvedett egy szívrohamot, ésegyáltalán nem gondolkodik racionálisan. Valójában teljesen gyermeteg állapotba zuhantvissza. Sem a szuggesztió, sem észérvek nem hatnának rá, goszpozsa. Egyetlen lehet ségneka hosszú távú analízis ígérkezne. Ebbe azonban aligha menne bele, a fedélzeti számítógép sembirkózna meg a feladattal, és különben sincs rá elegend id . Én itt nem segíthetek,helyesebben nem látok rá reális esélyt.

Régen, nagyon régen eltöltöttem pár száz, túlnyomórészt gyötrelmesen kellemetlen órátSigfrid ésszer , ám annál rjít bb hangját hallgatva, így igazán semmi kedvem sem volt rá,hogy újra halljam. Ráadásul nem is ez volt a legrosszabb.Essie megmozdult mellettem.

– Polymath – mondta –, gondoskodj friss kávéról! – Majd hozzám fordult. – Azt hiszem, egydarabig itt maradunk!

– El nem tudom képzelni, minek! – tiltakoztam. – Teljesen frusztráltnak érzem magam.– Ha így van – tréfálkozott Essie kedélyesen –, akkor jobb, ha nem isszuk meg a kávét, hanemvisszabújunk az ágyba. Mellesleg én határozottan élvezem a helyzetet.– Hát akkor gyerünk tovább! – Különös módon csöppet sem voltam álmosabb, mintamilyennek Essie látszott. Valójában teljesen éber voltam és kipihent, s talán az agyam semvolt tisztább sohasem. – Albert – kérdeztem –, akad valami újság a hícsí könyvekmegfejtésér l?

159

– Nem sok, Robin – szabadkozott. – El került még néhány olyan matematikai munka, amilyetmár láttál, de a nyelvükr l lényegében semmi… mi történt, Robin?Csettintettem az ujjaimmal. A kósza gondolat, amely eddig a tudatom mélyén rejt zködött,most hirtelen a felszínre tört.– Az „áldatlan számok”! – kiáltottam föl. – Azok a számok abban a könyvben! Ugyanazok,amelyeket a Holt Emberek „áldatlan számoknak” neveznek!– Magától értet dik, Robin – bólogatott Albert. – Azok a világmindenségnek, de legalábbisennek az univerzumnak a dimenziótlan, állandó mutatói. No persze, itt van azért Machtételének kérdése, amely szerint…

– Ne most, Albert, ne most! Mit gondolsz, honnan vehették ket a Holt Emberek?Albert egy pillanatra somolyogva elhallgatott. Pipájából kiverte a hamut, és Sigfridrepillantott, miel tt megszólalt:– Az a következtetés kínálkozik, hogy a Holt Emberek valahogy kapcsolatba kerültek a hícsígépi intelligenciávál. Az kétségtelen, hogy mindkét irányban létrejött valamilyeninformációáramlás.

– Pontosan erre gondoltam én is! És mit gondolsz, mi mást tudhatnak még a Holt Emberek?– Ezt rendkívül nehéz lenne megmondani. Hiszen tudjuk, milyen tökéletlenül tárolják ket.Legjobb pillanataikban is különösen nehéz volt velük a kommunikáció, azóta pedig teljesenösszezavarodtak.

Izgatottan fölegyenesedtem.– És mi van, ha helyreáll ez a kommunikáció? Mi volna, ha valaki odamenne a HícsíMennyországba, hogy szóra bírja ket?Albert köhintett. Gondosan kerülve a kioktató hangnemet, figyelmeztetett:

– Ne feledd, Robin, hogy a Herter–Hall család több tagja plusz az a Wan fiú teljesenhiábavalóan próbált valamilyen választ kicsikarni bel lük err l a kérdésr l. Még a mi gépiintelligenciánk is csak szánalmas eredményre jutott, bár… – folytatta felt en udvariasan –ez f ként azzal magyarázható, hogy a fedélzeti komputerük, Vera az egyetlenkapcsolatteremtési lehet ségünk. Különben is csapnivaló a tárolásuk, Robin. Rögeszmések,irracionálisak és gyakran teljesen zavarosak.

Essie jelent meg mögöttem, egy tálcán g zölg kávéscsészékkel; nem is hallottam a konyhaicseng jelzését, hogy már készen van.

– Kérdezd meg t is, Robin! – mondta határozottan.Nem tettem úgy, mintha nem érteném.

– A pokolba! – mordultam föl. – Rendben van, Sigfrid. Ez a te világod. Hogyan vehetnénk ráket, hogy végre szóba álljanak velünk?

Sigfrid elmosolyodott, és szabaddá tette összekulcsolt kezeit.– Örülök, hogy ismét beszélhetek hozzád, Robin – jelentette ki. – Engedd meg, hogygratuláljak a legutóbbi beszélgetésünk óta bekövetkezett jelent s haladáshoz…– Most arról beszélj!

– Természetesen, Robin. Létezik egy lehet ség. A n nem földerít , Henrietta tároltkapacitása elég teljesnek mutatkozik, egy bizonyos mániájától eltekintve, mármint a férje

tlenkedését illet en. Azt gondolom, ha készíthetnénk egy programot annak alapján, amit aférje személyiségér l tudunk, és azzal szembesíthetnénk t…

160

– Hogy hamisítsunk neki egy férjet?

– Lényegében igen, Robin – bólogatott Sigfrid. – Nem is lenne muszáj túl hitelesrecsinálnunk. Mivel a Holt Emberek tárolása annyira hézagos, valószín síthet , hogy elsiklanaka nem megfelel részletek fölött. Mindemellett a programnak teljesen…– Ne locsogj, Sigfrid! Tudsz egy ilyen programot készíteni vagy sem?

– Igen. A feleséged segítségével, igen.– És azután? Hogyan biztosítsuk a kapcsolatát Henriettával?

Oldalpillantást vetett Albert felé.– Azt hiszem, kollégám segíthet e téren.

– Magától értet dik, Sigfrid – reagált Albert kedélyesen, egyik lábát a másik nagyujjávalvakargatva. – Egy. Készítsd el a programot, segédprogramokkal együtt! Kett . Vedd föl egyPMAL–2 típusú flip-processzorra, gigabit nagyságrend gyorsmemóriával, és mellékeld aszükséges kiszolgáló egységeket! Három. Helyezd el egy ötf s hajón, és indítsd el a HícsíMennyország felé. Azután kapcsold össze Henriettával, és láss neki a kikérdezésének. Azthiszem, izé, nulla kilenc az esély rá, hogy m ködni fog.

Elfintorodtam.– Ugyan mi szükség arra, hogy ezt az egész gépezetet megkocsikáztassuk?

Albert türelmes magyarázatba kezdett:– Itt a c-r l van szó, Robin. A fénysebességr l! Mivel nem áll rendelkezésünkrefénysebességnél gyorsabb rádiókészülék, el kell juttatnunk a készüléket a tett színhelyére!– De a Herter–Hall komputernek van ilyen rádiókészüléke.

– Az nagyon korlátolt gép, Robin. Túl lassú. És a legrosszabbról még nem is beszéltem.Tudod, hogy ezek a berendezések meglehet sen terjedelmesek. Egy ötszemélyes hajótnagyjából meg is töltenek. Ami azt jelenti, hogy csupaszon és védtelenül érkezik meg a HícsíMennyországba. És fogalmunk sem lehet róla, ki fogadja majd a dokkoknál.

Essie ismét mellettem ült, csinosan, töpreng n és egy csésze kávéval a kezében. Gépiesenelvettem t le, és belekortyoltam.

– Azt mondtad, „nagyjából” – emlékeztettem Albertet. – Ez azt jelenti, hogy esetleg egypilóta is mehetne?

– Attól tartok, aligha, Robin. Mindössze körülbelül százötven kiló hasznos teherkapacitásmarad.

– De az én súlyom csak feleannyi! – Essie teste megfeszült mellettem. Most érkeztünk el akritikus ponthoz. Úgy éreztem, a fejem sokkal tisztább, és magam is sokkal magabiztosabbvagyok, mint hetek óta bármikor. A tehetetlenség görcse percr l percre oldódott bennem.Tisztában voltam vele, mit beszélek, és még világosabban éreztem, mit jelent mindez Essieszámára. Mégsem volt kedvem abbahagyni.– Ez megfelel a tényeknek, Robin – következtetett Albert –, de talán holtan óhajtaszodaérkezni? Ott van az élelem, a víz és a leveg ! Egy oda-vissza útra érvényes átlagosellátmányod, a normális regenerálódás követelményeit figyelembe véve, több mint háromszázkilót jelent, és ennyire egyszer en nincs…– Hagyd abba, Albert – szóltam közbe. – Te is ugyanannyira tisztában vagy vele, akár énmagam, hogy ezúttal nem oda-vissza útról beszélünk. Hanem… de tényleg, mir l is?Huszonkét napról. Ennyi volt Henrietta repülésének ideje. Ez minden, amire nekem is

161

szükségem van. Legyen elegend huszonkét napra! Akkorra már a Hícsí Mennyországbanleszek, és ott ez már nem számít!Sigfrid fölajzott tekintettel, de hallgatagon nézett ránk. Albert határozottan aggodalmas képetvágott. Mégis elismerte:– Nos, ez végül is igaz, Robin. De igen nagy a kockázat. A lényeg az, hogy egyáltalán nincsfölmérhet hibahatár.Megráztam a fejemet. Jóval megel ztem t ezúttal, legalábbis abban az értelemben, ameddig

hajlandó lett volna egyáltalán elmenni. – Azt mondtad a minap, hogy a Holdon van egyolyan Ötös, amelyik alkalmas lenne erre az útra. Akad-e ott egy ilyen hogyishívják, PMAL is?

– Nincs, Robin! – Aztán bánatosan hozzátette: – De van egy a Kourou állomáson, fölkészítveegy vénuszi útra.

– Köszönöm, Albert – mondtam félig haraggal, mivel akár a fogát húzták volna, úgy kellettkiszedni bel le. Azután hátrad ltem, és emészteni kezdtem az éppen kimondottakat.

Persze nem én voltam a társalgás egyedüli figyelmes hallgatója. Essie koppanva tette lemellettem a kávéscsészéjét.

– Polymath – csattant a hangja –, kerítsd el és játszd be a Morton-programot, oda-vissza!Nos, rajta, Robin! Tedd meg, amit meg kell tenned!

A képtankból ajtócsapódás hallatszott, Morton sétált be, kezet rázott Sigfriddel és Alberttel,miközben a válla fölött rám vetette kérd pillantását. Belépvén azonnal fölmérte a helyzetet,és az arckifejezése láttán világossá vált számomra, hogy a tapasztalat egyáltalán nem tetszikneki. De ezzel nem tör dtem.

– Morton – szólítottam meg –, van egy PMAL–2 információs processzor egy guyanaikilöv állomáson. Azonnal vásárold meg nekem!

Megfordult, és keményen a szemembe nézett.– Robin – fordult hozzám határozottan –, nem hiszem, hogy tisztában vagy vele, milyensebességgel emészted föl a t kédet! Ez a program például legalább ezer dollárodba kerülpercenként! Újabb t keértékesítést kell eszközölnöm…

– Adj el akármit!– De nemcsak err l van szó. Inkább arról a balga ötletedr l, hogy kilöveted magad a HícsíMennyország felé azzal a komputerrel együtt. Ne tedd! Még csak ne is gondolj rá!Mindenekel tt Bover keresete még mindig az utadban áll. Másodsorban, ha mégis sikerreljárnál, még mindig megidézhet lennél egy teljesen jogos kereset alapján az okozott veszteségmiatt…

– Nem vagyok kíváncsi az err l alkotott véleményedre, Morton. Tegyük föl, hogy rávehetemBovert a keresete visszavonására. Vajon akkor is megállíthatnának?

– Igen! Bár tényleg megtehetnék – tette hozzá engesztel n –, arra is van némi esély, hogynem. Legalábbis nem idejében. Ett l függetlenül, mint jogi tanácsadódnak, kötelességemmegjegyezni, hogy…– Jobb, ha nem mondasz semmit. Vásárold meg azt a gépet! Albert és Sigfrid, készítsétek el aprogramot, ahogy megbeszéltük. Egyébként ti hárman távozzatok a tankból! Harrietre vanszükségem. Harriet! Szervezd meg a repülésemet Kourouból a Holdra azzal a hajóval,amelyet Morton vásárol meg számomra! Amilyen gyorsan csak lehet! Közben nézz utána,elérhet -e Hanson Bover. Beszélni szeretnék vele!

162

Miután Harriet bólintott és dolgához látott, Essie felé fordultam. Szeme ugyan nedvesencsillogott, de azért mosolygott.– Tudod-e, min csodálkozom? – kérdeztem. – Sigfrid ezel tt sohasem szólított Bobnak vagyBobbynak.Essie átölelt, és szorosan magához szorított.

– Lehet, hogy úgy érzi, már nem kell gyermekként kezelnie – mondta. – És én is egyetértekvele. Ne gondold, hogy csak azért igyekeztem ilyen hamar meggyógyulni, hogyszerelmeskedhessünk! Nem! Azért is, hogy ne érezd magadat a feleséged rabjának, akit b nlenne magára hagynod. No és hogy megbirkózhassam a helyzetemmel, ha mégis elmégy –tette még hozzá.

Amikor Cayenne-ben leszálltunk, koromsötét volt, és szemerkélt az es . Bover ott várt avámhivatal el tt, félig alva egy habszivacs karosszékben, a csomagkiadó mellett. Többször ismegköszöntem neki, hogy kijött elém, de csak a vállát vonogatta válaszul.

– Mindössze két óránk van – közölte végül. – Gyerünk, essünk túl a dolgon!Harriet megrendelt nekünk egy kávédarálót. Akkor emelkedtünk a pálmafák fölé, amikoréppen kiemelkedett a Nap az Atlanti-óceánból. Amikor Kourouba értünk, már délre járt azid , és a holdrakéta ott magasodott az indítótornyának támaszkodva. Parányinak t nt azokhozképest, amelyek a Kennedy vagy a California rrepül térr l indultak, de a guyanai SpatialCentre rakétáinak teljesítménye egyhatodnyival nagyobb, mivel majdnem az Egyenlít n van,ezért nem kell, hogy olyan óriásiak legyenek. A számítógép már bemelegedett, és rendesen

ködött, ezért Boverral együtt azonnal beszálltunk. Egy rándulás. Szökkenés. Torkombanfeltört a reggeli íze, amelyet nem kellett volna elfogyasztanom a repül gépen, és máris útonvoltunk.

A holdutazás három napba telik. Amennyit csak tudtam, végigaludtam ebb l az id l, atöbbit locsogással töltöttük Boverral. Az utóbbi tizenkét évben ez volt a leghosszabb id ,amelyet kommunikációs lehet ségeimt l megfosztva kellett eltöltenem, ezért azt hittem,nagyon keserves lesz az élmény, de villámgyorsan elmúlt. Akkor ébredtem föl, amikorelhangzott a fékezéssel kapcsolatos figyelmeztetés. Figyeltem, amint a rézvörös Hold felénkemelkedik, azután már ott is voltunk.

Ha arra gondolok, hogy milyen távolságokat bejártam már, különös, hogy még sohasemjutottam el a Holdra. Nem is tudtam, mi vár ott rám. Meglep volt az érzés: a táncoskönnyedség, amikor az ember súlya nem több, mint egy fölfújt gumibabáé, a reszel s tenorhang, ami a számból el tört a húszszázaléknyi héliummal dúsított leveg ben. Az emberekmár nem hícsí keveréket lélegeztek be, legalábbis a Holdon. A hícsí bányagépek bombakénthatoltak be a holdk zetbe, és a rendelkezésre álló kimeríthetetlen mennyiség napenergiaszinte ingyenessé tette m ködtetésüket. Az egyetlen problémát a leveg vel való ellátásukjelentette, ezért töltötték fel ket héliummal, ami lényegesen olcsóbb volt, mint a N2.

A hícsí holdorsó az rrepül bázis közelében volt… vagyis helyesebben fogalmazva, a bázisttelepítették éppen oda, ahová, a Fra Mauro mellé, mivel az volt az a hely, ahol a hícsík vagymillió évvel ezel tt a legmélyebbre ástak. Az egész a felszín alatt helyezkedett el, még adokkokat is elrejtették egy holdkráter árnyékos oldalába. Két amerikai rhajós, Shepard ésMitchell egyszer egy hétvégén ott kószáltak, alig kétszáz kilométerre t le, mégsem vettékészre. Jelenleg egy, az ezret jóval meghaladó lélekszámú közösség népesítette be, új árkok ésalagutak ágaztak szerte bel le minden irányban, a Hold felszínén pedig mikrohullámútányérok, napkollektorok és mindenféle vezetékek sorakoztak.

163

– Hé, maga! – szólítottam meg az els utamba akadó, épkézlábnak t embert, akinekláthatóan nem volt semmi dolga. – Hogy hívják?Könnyedén felém lódult. Szájából meggyújtatlan szivar fityegett.

– Mit óhajt? – szegezte nekem a kérdést.– Akadna némi kirakodnivaló ebb l az rrepül l. Arra a dokkban álló, ötf s hajóra kelleneátcipelni. Kellene vagy fél tucat ember meg talán valami rakodógép. Különben sürg s lenne adolog.

– Hmm – dünnyögte a fickó. – És van rá engedélye?– Majd megmutatom, amikor kifizetem a munkát – mondtam. – Egyébként fejenként ezerdollárt fizetek, plusz magának tízezer jutalmat, amennyiben három óra alatt végeznek.– Hm. No, lássuk a holmit! – Éppen akkor kezdték lerakni a rakétáról. A fickó alaposanmegszemlélte, vakarózott egy sort, gondolkodott egy darabig. Nem volt teljesen néma.Egyszerre egy-két szót nyögött csak ki, amib l kiderült, hogy a neve ifj. A. T. Walthers, és aVénusz alagútjaiban jött a világra. Karperece alapján megállapíthattam, hogy is szerencsétpróbált az Átjárónál, abból a tényb l viszont, hogy alantas munkákat végzett a Holdon,nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem vihette valami sokra. Igaz, az els néhányalkalommal én sem, de aztán megváltozott a helyzet. Persze azt nem is lenne olyan könnymegmondani, melyik irányban. – Megcsinálhatjuk, Broadhead – mondta végül –, de nincs ráhárom óránk. Az a viccmester Herter jó kilencven perc múlva kezd újra szórakozni velünk.Ezzel a melóval még az el tt végeznünk kell.– Annál jobb – válaszoltam. – Különben merre van az Átjáró Tröszt irodája?

– Az orsó északi oldalán, de egy jó félóra múlva bezárnak.Annál jobb, gondoltam magamban ismét, de most nem mondtam ki hangosan. Bovert magamután vonszolva végiglejtettünk a folyosón a nagy, orsó alakú üregig, amely az itteni f nökségközpontjának szerepét töltötte be, és benyomultunk a kilövési igazgató irodájába.

– Bizonyára érintkezésbe óhajt lépni a földi elhárítással – szólítottam meg a f nökasszonyt. –Robin Broadhead vagyok, és tessék, az ujjlenyomataim. Ez pedig itt Hanson Bover… hamaga is megtenné, barátom… – Odanyomta a hüvelykujját a táblára, közvetlenül az enyémmellé. – Most pedig halljuk a mondókáját – biztattam.

– Én, Allen Bover – kántálta fejb l –, ezennel visszavonom a keresetemet Robin Broadhead,az Átjáró Tröszt satöbbi ellen.

– Köszönöm – nyugtáztam a szavait. – Most pedig, direktorasszony, miközben hitelesíti adolgot, íme, egy aláírt példánya annak, amit Bover az adattáruk számára szalagra mondott, ésmellé egy küldetési terv. Az Átjáró Tröszttel kötött szerz désem alapján, amelyet bármikorel hívhat a gépeik memóriájából, jogomban áll az Átjáró kínálta lehet ségeket igénybe vennia Herter–Hall-expedícióval kapcsolatban. E lehet ségemmel most élni szeretnék, amihezszükségem van a dokkjukban parkoló ötf s hajóra. A benyújtott terv alapján láthatja, hogy aHícsí Mennyországba, onnan pedig a tápanyaggyárba készülök, hogy megakadályozzam PeterHerter további kisded játékait a Földdel, kiszabadítsam a Herter–Hall-expedíció tagjait ésértékes átjárói információkat szerezzek be további feldolgozás és felhasználás céljából. És egyórán belül indulni akarok – fejeztem be mondanivalómat keményen.

Egy percig úgy látszott, hogy menni is fog a dolog. Az igazgatón a táblácskán el tte virítóujjlenyomatokra nézett, egy pillanatig tenyerén mérlegelte az átvett útitervet, majd elnyílószájjal rám emelte csodálkozó tekintetét. Hallottam, amint az általuk használt, ki tudja, miféleillékony gáz sziszegve áramlik a Carnot-keringtet n át a Fresnel lencsék fel l a fejünk fölött a

164

mennyezetbe süllyesztett, articsóka alakú, rejtett h sugárzók torkába. Semmiféle más hangnem hallatszott. Azután a n fölsóhajtott:– Ön felfogta mindezt, Praggler szenátor?

Íróasztala mögül ekkor megszólalt Praggler morduló hangja:– Az ülepe épségében fogadhat, Molly, hogy megértettem. Mondja meg Broadheadnek, hogynem megy a dolog. Azt a hajót nem kaphatja meg!

Az az úton töltött három nap tett be nekem. Automatikusan megkapták minden utasokmányainak adatait, így már azel tt tudtak várható érkezésemr l, hogy az rrepül fölszálltFrancia Guyanából. Tiszta véletlen volt, hogy éppen Praggler foglalkozott az ügyemmel. Deha nem így van, még akkor is b ven lett volna rá idejük, hogy megkapják a megfelelutasításokat a brazíliai f központból. Egy darabig azon töprengtem, hogy mivel Pragglerr lvan szó, talán még ki is dumálhatom magam szorult helyzetemb l. De nem sikerült. Jófélóráig üvöltöztem vele, majd újabb félórát könyörögtem neki. Semmi eredmény!

– Az útitervével kapcsolatban semmi baj sincs – ismerte el. – A problémát maga a személyejelenti. Nem használhatja föl az Átjáró lehet ségeit, mivel maga a Tröszt el zte meg mégtegnap, miközben úton volt éppen. De még ha nem is így történik, én semmiképpen semengedném el magát, Robin. Személyes érdekeltsége túlságosan er s ebben az ügyben. Arrólnem is beszélve, hogy már meglehet sen öreg az ilyesmihez.– De hiszen tapasztalt Átjáró-pilóta vagyok!

– Maga egy jókora tapasztalt hascsikarás, Robin! És meglehet, ráadásul még bolond is egykicsit. Mégis mit gondol, mire mehetne egyetlen ember ott, a Hícsí Mennyországban? Neem!A tervét fölhasználjuk. Még jutalékot is kaphat érte… ha beválik. De ezúttal tisztességesmunkát végzünk. Magáról az Átjáróról indítunk legalább három hajót, kett t teletömve álligfölfegyverzett, egészséges, fiatal fenegyerekekkel.– De szenátor – nyavalyogtam –, hadd menjek én! Ha ezt a berendezést az Átjáróra akarjaeljuttatni, az hónapokat, s t éveket vehet igénybe!– Akkor nem, ha magával ezzel az Ötössel indítjuk útnak – mondta. – Hat nap! És azonnalmehet is tovább, a többiek kíséretében. De nem magával! Persze – tette hozzá józanul –megfizetünk magának a komputerért és a programért is. Adja föl, Robin! Engedje, hogyvalaki más vállalja a kockázatot. Ezt mint a barátja kérem.Igaz, a barátom volt, és ezt mind a ketten tudtuk, bár lehet, hogy már nem is olyan igazibarátom, mint korábban, miután közöltem vele, hogy mit csináljon a baráti érzelmeivel. VégülBover vonszolt el onnan. Utoljára annyit láttam a szenátorból, hogy ott ül az íróasztal szélén,és bámul utánam, a képe még düht l vöröslik, és a szemét mintha könnyek készülnénekelönteni.

– Hát, elég szoros a helyzet, Mr. Broadhead – mondta Bover együttérz n.Mély leveg t vettem, hogy belé is verjek némi lelket, de épp idejében visszafogtam magamat.Nem lett volna semmi értelme.– Magának szerzek egy jegyet, vissza Kourouba – mondtam helyette.

Elmosolyodott, fölvillantva tökéletesre csiszolt metsz fogait; nyilvánvalóan magára költöttmár valamennyit abból a pénzb l.

– Gazdag embert csinált bel lem, Mr. Broadhead. Könnyedén kifizethetem a jegyem árát.Különben itt még nem jártam soha, és aligha vet döm erre még egyszer, úgyhogy, gondolom,maradok még egy darabig.

165

– Érezze jól magát!

– És ön, Mr. Broadhead? Magának mik a tervei?– Nincs semmilyen tervem. – És nem is tudtam kigondolni semmit. Teljesen kimerült aprogramozókészségem. El nem mondhatom, mennyire nyomasztóan üres ez az érzés. Márbeállítottam magamat a következ titokzatos hícsí hajóútra… no persze, nem annyiramisztikusra, mint akkor régen, átjárói földerít koromban. De még így is elég félelmetesnek

nt el re ez a vállalkozás. Megtettünk Essie-vel egy lépést, amelyt l oly régen szorongtammár. És mindezt semmiért!Sóvárogva tekintettem végig a dokkok felé vezet hosszú, néptelen folyosón.

– Talán odaverekedhetném magamat – mormoltam.– De Mr. Broadhead! Az… az nem…

– Ugyan, ne izguljon! Nem gondolom komolyan. Annál kevésbé, mert az egyetlen fegyvert,amir l tudok, már bepakolták abba az Ötösbe. Alig hinném, hogy beengednének érte.

Bover a képembe bámult.– Háát – mondta kétked hangon –, talán magának is jót tenne, ha eltöltene egy-két napot…

És ekkor hirtelen megváltozott az arckifejezése. Alig észrevehet en. Pontosan tisztábanvoltam vele, mit érez, és ez elég volt minden figyelmem lekötésére. Öreg Peter megint azálmodóhever n feküdt. Rosszabb volt, mint eddig bármikor. Nem csupán az álmait ésfantáziaképeit éreztem át – azokat egyformán fölfogta minden él ember. A fájdalom volt az.A reményvesztettség. Maga a téboly. Iszonyú nyomást éreztem a halántékomon, éget sajgásta karomban és a mellkasomban. A torkom hirtelen kiszáradt, azután savanyú gombócokbantört föl bel lem a hányás.Eddig még sohasem érkezett semmi hasonló roham a tápanyaggyár fel l.

Persze eddig még soha senki sem halt meg azon a hever n. Nem múlt el egy perc alatt, demég tíz alatt sem. Tüd m mohón, zihálva kapkodott leveg után. Boveré sem különben. Ésugyanígy volt vele mindenki más is, aki csak beleesett az adás szórásába. A fájdalom továbbmarcangolt, és valahányszor úgy t nt, hogy eléri a csúcspontját, mindig újabb, robbanásszerrohamok törtek el . És egész id alatt kísérte a rémület, a düh, egy ember iszonyú szenvedése,aki érezte, hogy haldoklik, és vadul gy lölte az elkerülhetetlent.

Teljesen világos volt el ttem, mi történik.Tudtam, mir l van szó, és azzal is tisztában voltam, mit tehetnék… legalábbis mit tehetne atestem, ha képes lennék annyira összeszedni a tudatomat, hogy kényszeríthessem rá. Hatalmaser feszítéssel tettem el re egy lépést, azután még egyet. Minden er met összeszedvevégigtrappoltam azon a széles, rideg folyosón, miközben Bover magatehetetlenül fetrengettmögöttem a padlón, az rök pedig kínlódva próbáltak el bbre verg dni. Eltámolyogtammellettük, kételkedve benne, hogy egyáltalán észrevettek, átpréseltem magam aleszállóegység keskeny zsilipjén, remegve és jó néhány kék foltot összeszedve, végser feszítéssel behúzva a nyílás födelét a fejem fölött.Ott voltam hát, abban a lehangolóan ismer s patkánylyukban, körülöttem mindenféleösszeolvadt, barnás szín plasztikalakzatokkal. Legalább Walthers elvégezte a rábízottmunkát. Most nem volt rá módom, hogy megfizessem érte, de ha bedugta volna a kezét azsilip nyílásán, miel tt becsuktam, biztosan a markába nyomok egymilliót.Az öreg Peter Herter egyszer csak kiszenvedett. Halálával azonban nem sz nt meg alidércnyomás. Éppen csak kezdett lassan elcsitulni. El nem tudtam képzelni, milyen lehet egyhaldokló ember tudata, miközben érzi, hogy a szíve leáll, a belei ellazulnak, és az elmúlás

166

bizonyossága benyomul az agyába. Sokkal tovább tartott a folyamat, mint gondoltam volna.Egész id alatt zajlott, míg elszabadítottam kötelékeir l a hajót, és kis hidrogén hajtóm vesegítségével fölvittem abba a magasságba, ahol már a hícsí motorok is m ködésbe léphetnek.Addig tekergettem, csavargattam a pályabeállító kerekeket, amíg azt a jól ismert mintát nemprodukálták, amelyet Albert mutatott meg a napokban.

Akkor megrántottam az indítókart, és máris úton voltam. A hajó rángatva, remegve gyorsult.Láttam, éppen hogy csak megpillanthattam egy memóriaegység mögül kikandikálva, amint acsillagképek gyorsan összefolynak. Most már nem állíthat meg senki. Még magam semtudnék megállni.

Azoknak az adatoknak az alapján, amelyeket Albert képes volt összeszedni, az útnakpontosan huszonkét napig kellett tartania. Nem is olyan sok… no persze, nem egy olyanhajóban, amelyet teherbíró képességének végs határáig teletömtek. Sz kösen bár, de azértmég nekem is maradt némi hely. Például kinyújtózhattam. Fölegyenesedhettem. S t még le isfekhettem, ha a hajó kiismerhetetlen mozgása mellett egyáltalán megállapíthattam, merre van„lefelé”, és nem izgatott, hogy esetleg beszorulok valami fémdobozok közé. Amit e huszonkétnap alatt nem tehettem meg, az fél méternél tágabb mozgás volt, bármilyen irányban… semevés, sem alvás, sem tisztálkodás vagy éppen ürítés végett, egyszóval semmilyen célból.

Ahhoz rengeteg id állt rendelkezésemre, hogy visszaemlékezzem rá, milyen nyomasztó egyilyen hícsí repülés, és teljesen át is érezzem minden részletét.

Tanulásra is b ven volt id m. Albert gondosan följegyzett számomra minden adatot, amelyetnem jutott eszembe megkérdezni t le, és ezek a kazetták elérhet ek voltak. Nem voltak túlérdekesek vagy szórakoztatóak. A PMAL–2 tiszta memória: rengeteg tudás, de nem valamiizgalmas megjelenítés. Nem volt ott háromdimenziós képtank, csak egy lapos sztereotábla,amikor a szemem elviselte a látványát, vagy egy alig tenyérnyi képerny cske, amikor nem.Eleinte nem is használtam ket. Csak feküdtem, és próbáltam aludni, amennyit csak tudok.Részben Peter halálának megrázkódtatásából kellett magamhoz térnem, amely olyan ijeszt enhasonlított saját elképzelt végemre. Másrészt elfoglaltam magam az agyammal valókísérletezéssel; megengedtem, hogy eltöltsön a félelem érzése (amire mellesleg minden okommeg is volt!), és hagytam, hogy a b ntudat is föltámadjon bennem. Vannak a b ntudatnakolyan formái, amelyeket el szeretettel pátyolgatok magamban, például a vállalt kötelességelhárítása vagy a megkötött egyezség be nem tartása. Volt b ven min elrágódnom ezen atéren, Petert l kezdve (aki valószín leg még életben lehetne, ha nem veszem föl ebbe azexpedícióba) egészen Klaráig, abban a fagyos fekete lyukban, s t még azon is túl, hiszenbármikor eszembe juthatott egész csomó más is. De ez a szórakozás nem tartott ki sokáig.Meglep déssel vettem tudomásul, hogy a b ntudat nem is olyan gyötrelmes, ha egyszerszabadjára engedem. Egyszóval egyetlen napra volt elég.Akkor el kerítettem azokat a szalagokat. Hagytam, hogy ez a fél-Albert, az általam oly jólismert és szeretett program merev, lélektelen karikatúrája el adást tartson Mach tételér l, azáldatlan számokról és olyan, különleges asztrofizikai elképzelésekr l, amelyekr l korábbanmég csak sejtelmem sem volt. Tulajdonképpen nem is figyeltem oda igazán, csak hagytam,hogy a hangja körülzümmögjön.

Ezzel telt el a második nap.Kés bb, ugyanebb l a forrásból magamba szívtam mindent, ami tudható volt a HoltEmberekr l. Ezeket a dolgokat túlnyomórészt már korábban is hallottam. Most mégisvégighallgattam megint. Úgysem akadt semmi jobb dolgom. Ez elfogyasztotta a harmadiknapot.

167

Ezek után vegyes leckék következtek a Hícsí Mennyországról, a Vének eredetér l, aHenriettával szembeni lehetséges stratégiáról, annak esélyeir l, hogyan védekezhet az embera Vénekkel szemben… ez még belenyúlt a harmadik napba, elvitte a negyediket és azötödiket.El kellett gondolkodnom rajta, mivel tölthetném ki ezt a huszonkét napot, így azutánvisszatértem a szalagokhoz, és ismét végighallgattam ket… ez történt a hatodik napon, aztána nyolcadikon, majd a tizediken, és akkor, a tizenegyedik napon…

A tizenegyediken végleg kikapcsoltam a komputert, közben elégedetten vigyorogvamagamban.

Ez volt a félút napja. Csak csüngtem ott a felfüggeszt hevedereimen, várakozva arra azegyetlen gyönyörteljes pillanatra, amivel ez a nyomorúságos és sz kös utazás egyáltalánkecsegtethetett: az aranyló fény felsziporkázó csillagzuhatagára a kristályspirálban, ami afélid n való túljutást jelzi majd. Azt nem tudhattam pontosan, mikor kell ennekbekövetkeznie. Lehet, hogy nem rögtön, a kritikus nap els órájában. (Nem is így történt.)Esetleg még a második vagy a harmadik órában sem… és természetesen akkor sem történtmeg. Sem akkor, sem a negyedikben, sem az ötödikben, sem az utána következ kben.Egyáltalán nem történt meg a tizenegyedik napon.

Sem a tizenkettediken.Vagy a tizenharmadikon.

Vagy a tizennegyediken. Amikor végül belenyúltam az adattárba, hogy megbizonyosodjam azid számításom fel l, amit nem végeztem el kell alapossággal magamtól, a számítógépközölte velem, amit semmi kedvem nem volt tudomásul venni.Már túl kés !

Ha ezután bármikor, akár a következ percben fölvillan a félúti jeladás, már akkor sem leszelegend vizem, élelmem és leveg m a hátralév út megtételéhez.

Az embernek vannak bizonyos lehet ségei a takarékoskodásra. Én meg is tettem mindenlem telhet t. Ivás helyett csak megnedvesítettem a számat, aludtam, amennyit csak bírtam,

és a lehet legcsöndesebben vettem lélegzetet. És egyszer csak beugrott a félúti jel… atizenkilencedik napon. Nyolc nap késéssel.

Miután a kell adatokat betápláltam a komputerbe, hideg és világos tények köszöntek visszarám.

A felez pontot túlságosan kés n értem el. A hajó persze vígan megérkezhet a HícsíMennyországba tizenkilenc nap múlva, csak éppen eleven pilóta nem lesz a fedélzetén.Akkorra már legkevesebb hat napja halott leszek!

168

14. AZ ÁLMOK HOSSZÚ ÉJSZAKÁJAAmint megtanult valamennyire beszélni a Vénekkel, egyéni vonásokat fedezett föl bennük.Az is kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan vének. Legalábbis az a három, amelyik aleggyakrabban rizte, etette és kísérte t az álmok hosszú éjszakáján rendezett leckéire, nemvolt öreg. Megtanulták, igaz, nem túl nagy sikerrel, hogy Janine-nak szólítsák. Saját neveikbonyolultak voltak, de mindegyiknek volt rövid alakja is, például Tar vagy Tor, vagy éppenHué, és reagáltak is rájuk szükség esetén vagy akár csak játékból. Olyan játékosak ésragaszkodók voltak, mint valami kiskutyák. Amikor el bújt a ragyogó kék gubóból,megrendülten és verejtékben úszva egy másik élett l és másik haláltól – annak atanfolyamnak a soros leckéje után, amelyet a Legvénebb írt el neki –, egyikük föltétlenülmindig mellette volt, hogy nyugtatgassa, pusmogjon neki, vagy megcirógassa.De ez nem sokat számított. Nem lehetett elégséges vigasz annak ellensúlyozására, ami újrameg újra megtörtént vele az álom idején.És napról napra, mindig ugyanaz. Néhány órányi nyomasztó, nyugtalan álom. Azutánharaphat valamit. Esetleg egy kis fogócskázás vagy bújócskázás Torral vagy Huéval. Néhaegy-egy rövid séta az objektumon belül, mindig szigorú kísérettel. Akkor azután Tor vagyHué vagy valamelyik másik kíméletesen visszatereli a gubóhoz, belefekteti, és akkor Janinehosszú órákra, esetenként egész életnyinek t végtelen id re valaki más lesz. És micsodakülönös más! Hol férfi, hol n . Fiatal. Öreg. Tébolyult. Nyomorék. Mindig más és más. Ésegyikük sem teljesen emberi. Legtöbbjük egyáltalán nem emberi, különösen azok a legels ,legöregebb valakik!Az általa „álmodott” életek közül az id ben legközelebbiek hasonlítottak még legjobban asaját életéhez. Legalábbis olyan teremtmények életére emlékeztettek, amelyek nem sokbankülönböztek Tor vagy Tar vagy Hué életét l. Nem voltak kivétel nélkül rémít ek, bármindegyikük halállal végz dött. Beléjük költözve találomra élte át konzervált emlékezetükkusza részleteit, rövid, kiszolgáltatott, nyomasztó és üldözött életük mozzanatait. Miután márvalamennyire elsajátította foglyulejt ik nyelvét, azt is megértette, hogy az általa újraélteketcéltudatosan válogatták ki (vajon milyen ismérvek alapján?) a tárolásra. Ennélfogvamindegyiknek megvolt a maga speciális tanulsága. Mindegyik álom természetesen lecke volta számára, és magától értet en tanult is bel lük. Megtanulta, hogyan beszéljen az él khöz,hogyan értheti meg árnyéklétüket, a kényszeres törekvést, hogy minden parancsotteljesítsenek. Ezek rabszolgák voltak! Vagy háziállatok? Ha végrehajtották mindazt, amit aLegvénebb mondott nekik, akkor engedelmesek, tehát jók voltak. Ha nagy ritkán nem ígytettek, akkor büntetést kaptak.

A szeánszok között néha láthatta Want, vagy találkozhatott a n vérével. Nyilván valamitudatos megfontolásból t le elkülönítve tartották ket. Eleinte nem fogta föl, hogy miért.Azután rájött, de csak magában nevetett a kit tréfán, mert olyan titoknak érezte, hogy méga tréfamester Torral sem beszélte meg a dolgot. Lurvy és Wan is leckékben részesült, és ksem mutattak föl nála különb el menetelt.Az els hat „álom” elmúltával már elbeszélgethetett a Vénekkel. Szája és torka nem valamifényesen birkózott meg csicserg , dörmög hangjaikkal, de azért sikerült megértetnie magát.Ennél valamivel jobban teljesíthette utasításaikat. Ezzel sok bajtól megkímélhette magát.Amikor azt akarták, hogy visszavonuljon a cellájába, nem kellett lökdösniük, és amikortisztálkodásra buzdították, nem kellett többé maguknak levetk ztetniük. A tizedik leckeidejére már csaknem összebarátkoztak. A tizenötödik táján (Lurvyval és Wannel együtt) márminden, számukra egyáltalán hozzáférhet t tudtak a Hícsí Mennyországról, beleértve azt is,hogy a Vének nem hícsík, és soha nem is voltak azok.Még maga a Legvénebb sem!

169

De végül is ki lehet ez a Legvénebb? Ez nem derült ki álomleckéib l. Tar és Hué a legjobbtehetségét latba vetve próbálta megmagyarázni neki, hogy az Isten. Ez azonban nem voltkielégít magyarázat. istensége sokkal jobban hasonlított az imádóihoz annál, semhogy építhette volna a Hícsí Mennyországot vagy annak bármelyik részét, még a saját testi keretétis beleértve. Nem. Ezt a Mennyországot maguk a hícsík építették, és kizárólag k tudhatták,mi célból, a Legvénebb viszont valóban nem volt hícsí.Mind ez id alatt a hatalmas gépezet ismét elcsöndesült, meg sem moccant, csaknem halottvolt, úgy rizte létének fogyatkozó maradékát. Valahányszor Janine áthaladt a központitermen, mindig ott látta t, mint valami lomha szobrot. Küls érzékel i körül ugyan néhamegjelent valami halvány szikrázás vagy sápadt, színes fény, mintha éppen az ébredés határánlenne, vagy félig csukott szemmel figyelné ügyködésüket. Ilyen esetekben Tar és Hué mindigmegszaporázta lépteit. Ilyenkor nem csipkel dtek és nem tréfálkoztak egymással. Deáltalában teljes nyugalomba dermedt. Egyszer egyenesen az árnyékában futott össze Wannel,

éppen a gubó felé igyekezett, míg a fiú vissza… és Hué nagy bátran engedte, hogy pár szótváltsanak. – Elég rémít nek látszik – nyögte ki Janine.

– Lerombolhatnám a kedvedért, ha akarod – hencegett Wan, idegesen pillogva válla fölött agépezet irányában. Persze angolul mondta, és volt annyi esze, hogy ne fordítsa le reiknek.De Hué még a hanghordozásától is megrémült, és elráncigálta onnan a lányt.Janine lassacskán szinte megkedvelte fogvatartóikat, már amennyire az ember megkedvelhetegy beszélni képes, nagydarab és kedves majmot. Az viszont már jó sok idejébe került, hogyegy olyan fiatal n stényre, mint Tar, akár n nem ként, akár fiatalként gondoljon.Mindnyájuknak egyformán bozontos szakálluk volt ugyanis, és olyan el redudorodóhomlokeresze, mint a hím emberszabású majmoké. De valahogy mégis lassanszemélyiségekké váltak a szemében, nem maradtak a „börtön r” kategória egyformapéldányai. A két hímnem közül a Tor névre hallgató volt a súlyosabb és sötétebb, persze ezcsupán hosszú és érthetetlen nevének egyetlen szótagja volt, és a lány az egészb l csak annyitértett meg, hogy „sötét”. Az pedig nem is a színére vonatkozott, ugyanis a többiek nagyrészéhez képest még volt az egyik legvilágosabb. A név inkább valami kölyökkorikalandjára emlékeztetett, amikor a Hícsí Mennyország olyan eldugott és ritkán látogatottzugába bóklászott el, ahol még az örök élet hícsí fémfalak is alig adtak némi gyérvilágosságot. Tor úgy fésülte a szakállát, hogy álláról két különálló szarvként csüngött lefelé.Tor volt a legf bb tréfacsináló, és folyton azon igyekezett, hogy a foglya is megértse. viccel dött a lánnyal, hogy ha az hímje, Wan olyan terméketlen, amilyennek Lurvy mellettlátszik a ketrecbe zárva, akkor talán még meg is kéri a Legvénebbet, hogy személyesen nekiengedélyezze a megtermékenyítését. Janine dédelgette magában saját terméketlenségükmulatságos tréfáját, ezért meg sem ijedt. S t nem is igazán taszította t a lehet ség, mivel Toregész kedves szatírnak mutatkozott, és úgy érezte, egész jól megértené a viccet. Ugyanakkoregyre kevésbé gondolt magára úgy, mint egy taknyos kölyökre. Minden hosszú álomtólhatározottan öregedett. Idejük alatt szexuális kapcsolatokat is átélt, amit életében soha, néha

ként, néha nem… rengeteg fájdalmat és a végén mindig a halált. Ilyen fölvételeket nemlehet él lényekkel készíteni – magyarázta el neki Hué egyik komoly pillanatában. Az pedigvégképp komolyan hangzott, ahogy elmondta, hogyan távolítják el az agyat, és teszik bele arögzítést elvégz gépezetbe. Az alatt a pár perc alatt is jócskán öregedett, míg ezt megértette.Ahogy az álmok folytatódtak, egyre régebbiekké és különösebbekké váltak.

– Roppant régi id kbe mégy most vissza – mondta neki Tor. – Ez a mostani… – éppen a gubófelé tartottak ugyanis – a legöregebb és ennélfogva az utolsó. Azt hiszem.

Janine egy pillanatra megtorpant a csillogó szerkezet el tt.– Ez most egy újabb tréfa, Tor, vagy tán találós kérdés?

170

– Nem – ráncigálta meg józanul lecsüng szakálla végeit egyszerre mind a két kezével. – Deez egészen biztos nem fog tetszeni, Danine.– Köszönöm!

Tor elmosolyodott, szomorú, lágy szeme sarka ráncokba futott.– De ez az utolsó, amelyet én adhatok neked. Alighanem. Azután meglehet, hogy maga aLegvénebb ad majd a sajátjai közül. Azt beszélik, hogy már el fordult ilyesmi, de én nememlékszem rá. Egyikünk sem emlékszik ilyen esetre.

Janine nagyot nyelt.– Elég ijeszt en hangzik!

Tor kedvesen folytatta:– Engem ez nagyon megrémített, amikor átestem rajta, de ne feledd, hogy neked is csak egyálom. – Ezzel rácsukta a gubó fedelét. Janine egy pillanatig még küzdött az álom ellen, dekudarcot vallott, mint mindig… és átváltozott valaki mássá.

Egyszer létezett egy teremtmény. N nem volt, de nem csupán „valami” volt, ha hihetünkDescartes-nak, mivel tudatában volt saját létezésének, s ennélfogva már „ ”-nek volttekinthet .Saját névvel ugyan nem rendelkezett, de kit nt a többiek közül az által a fülét l az orráighúzódó hatalmas sebhely által, amelyet egy haldokló vadállattól kapott, és akkor kis híján beleis pusztult. A szeme azon az oldalon eltorzult szemhéjjal gyógyult be, ezért éppenséggel„Bandzsa” is lehetett volna a neve.Bandzsának volt saját tanyája. Nem valami pompás építmény. Nem volt több egy kitaposottfészekfélénél egy papiruszbozótban, félig elrejtve egy kis földhalom mögött. Viszont Bandzsarokonai minden áldott nap visszajártak abba a fészekbe, és ezáltal különböztek minden más,hozzájuk hasonló él lényt l. És még egy dologban mások voltak, mint a többiek, amelyekkelegyütt n ttek fel, ugyanis olyan tárgyakat használtak mindennapi tevékenységük során,amelyek nem voltak testük szerves részei. Bandzsa egyáltalán nem volt szép. Ha fölállt, nemsokkal lehetett magasabb egy méternél. Nem volt szemöldöke… a koponyáján n tt sz rzetteljesen elborította a homlokát, csak az orra és kiugró pofacsontja volt csupasz; az álla semvolt említésre méltó. Voltak ugyan ujjai, de legtöbbször ökölbe szorította ket, ezért abütykeit sebhelyek és b rkeményedések borították, és azokat az ujjakat nem is tudta rendesenszétterpeszteni. Alig jobban a lábán lév knél, amelyek éppoly alkalmasak voltak valamimegragadására vagy valamely szerencsétlen lény hasának fölszaggatására, ha egyszer amarkába szoríthatta annak a nyakát. Többé nem menekülhetett. Bandzsa vemhes volt,mégsem volt tudatában állapotának. Most, hogy az ötödik es s évszakot is átvészelte, teljesenérett és termékeny képvisel je volt fajtájának. Életének eddigi tizenhárom esztendeje alattmár kilenc vagy tíz alkalommal is terhes volt, de sohasem szerzett róla tudomást, amíg észrenem vette, hogy nem képes olyan sebesen futni, hogy a hasában kotyogó teher miatt nehezebbföldolgoznia, széttrancsíroznia a zsákmányát, és eml i ismét duzzadoznak a felgyülemltejt l. Csapatának ötven tagja közül legkevesebb négy az szülötte volt. A hímek közül pedigtucatnyi volt vagy lehetett volna a gyermekei apja. Bandzsa emlékezett korábbi kapcsolataira,de az utolsóra nem. A saját fiaiként ismert fiatal hímek közül legalább egy nyugodtan lehetettegy másik gyermekének a nemz je. Bár ez sohasem zavarta volna t, még akkor sem, hafölfogja a dolgot. Az, amit a hímekkel m velt, amikor vézna ülepe alatt a hús megduzzadt éskipirosodott, tudatában semmiféle kapcsolatban sem volt utódainak világrajövetelével. Ésnem jelentett számára semmiféle élvezetet sem. Csak valami viszketegséget érzett ilyenkor,amit meg kell szüntetnie, ha bekövetkezik. Bandzsának semmiféle elképzelése nem volt az

171

élvezetr l, hacsak a fájdalom hiánya nem tekinthet annak. De még ebben a formában semsokszor részesült benne életében.Amikor a hícsí leszálló egység bömbölve és lángot okádva el tört a felh k közül, Bandzsa ésegész kompániája rémülten keresett valami menedéket. Egyikük sem látta, mi ereszkedik le aföldre.

Ha egy búvár észrevesz egy tengeri csillagot a sekély vízben, egy penge leemeli tiszapcsomójáról, beledugja valami tartályba, majd a biológus kiteríti az asztalán, és eltávolítjaaz idegrendszerét – vajon tudja-e az a tengeri csillag, hogy mi történik vele?Bandzsa sokkal fejlettebb öntudattal rendelkezett, mint egy tengeri csillag. De alig valamivel

vebb tapasztalati háttere volt az információk feldolgozásához. Semminek nem voltfölfogható értelme számára attól a pillanattól, amikor az a ragyogó fény elvakította a szemét.Nem érzékelte a nyugtató injekció szúrását sem, amit l álomba merült. Arról sem volttudomása, hogy becipelik a leszállóegységbe, és vagy tizenkét társával együtt valamiketrecfélébe zárják. Nem érezte a hirtelen szörny súlyt, amikor fölemelkedtek, sem asúlytalanság állapotát a hosszú út idején. Egyáltalán semmir l sem szerzett tudomást, mígnem hagyták, hogy ismét fölébredjen, és abból sem értett meg semmit, ami akkor történt vele.A világon semmi sem volt ismer s neki.

A víz! A víz, amit megivott, többé nem a folyó sáros medréb l származott. Valami fényes,kemény csecsb l tört el . Amikor odahajolt, hogy fölkavarja, semmi sem mozdult meg azalján, hogy felé kapjon.A nap és az ég! Nem volt sehol a nap. Nem voltak felh k, és nem esett az es . Csak kemény,kékesen fényl falak voltak körös-körül, és ugyanilyen kéken világító plafon a feje fölött.Az étel! Nem volt ott semmiféle él lény, amelyet elfoghatna és szétmarcangolhatna. Csaklapos, szívós, íztelen és rágós darabok. Igaz, megtöltötték a gyomrát, és mindig volt bel lükelég. Teljesen mindegy, mennyit faltak föl bel lük a társaival, csak egyre több került elébük.

Amit láttak, a hangok, a szagok… mind-mind rémít ek voltak! Volt egy olyan illat, amelyetsohasem érzett azel tt: marta az orrát, és félelmet ébresztett benne. Valami él lény szagalehetett, de sohasem pillanthatta meg a teremtményt, amelyb l áradt. A normális, megszokottszagok hiánya pedig legalább annyira rossz volt. Nem érzi szarvas szagát. Nem érzi antilopszagát. Nem érzi macska szagát (no, ez legalább áldás!). De még a saját ürülékükét sem,legalábbis nem nagyon, mert nem voltak ott a rakások, amelyeket beletapostak volna a fészektalajába, a helyet pedig, ahol egymás hegyén-hátán aludtak, minden alkalommal tisztáramosták, amint otthagyták egy kis id re. A kicsinye is ott született meg, miközben a törzsetöbbi tagja tiltakozott a nyögései miatt, hogy nem tudnak aludni. Amikor magához emelte aporontyot, hogy enyhítsen a tejmirigyeit feszeget fájdalmas nyomáson, egyszer csak elt nt.Sohasem látta többé.Bandzsa újszülöttje volt az els , amelynek közvetlenül a megszületése után nyoma veszett.De nem az utolsó. A kis australopithecus család még tizenöt évig táplálkozott, üzekedett,szült, öregedett és fogyatkozott, mivel az apróságokat nyomban a világrajöttüket követ enelvitték t lük valahová. Alkalmanként valamelyik n stény nekikészült, verg dött, vonaglott,és kipréselt magából egy kölyket. Akkor mindnyájan aludni tértek, és fölébredvén a kicsi márnem volt sehol. Néha egy-egy feln tt kimúlt, vagy elég közel került hozzá, hogyösszegömbölyödve és nyögve lefeküdjön. Ilyenkor tudták, hogy többé már nem kel föl. Deekkor is csak lefeküdtek aludni, és annak a haldoklónak a teste is nyomtalanul elt nt, mirefölébredtek. El ször harmincan voltak, azután a számuk húszra, majd tízre apadt, végül csakegy maradt bel lük. Bandzsa volt az utolsó, huszonkilenc éves korára elképeszt en vén

stény. Tisztában volt vele, hogy nagyon öreg. Azt nem tudta, hogy haldoklik, csak valami

172

elviselhetetlen fájdalmat érzett a zsigereiben, amit l tátogva kellett nyögdécselnie. Arról semszerzett tudomást, amikor elszállt bel le az élet. Csak annyit vett észre, hogy az a bizonyosfájdalom megsz nt, és egy másik, új foglalta el a helyét. Nem is igazi fájdalom. Valamikülönös érzés. Zsibbadtság. Látott, de valahogy egysíkúan, vibrálón, szokatlan színekben.Idegen volt számára ez a látás, és magát a látványt sem értette meg. Próbálta megmozdítani aszemét, de sehogy sem sikerült. Próbálta megmozgatni a fejét, a karját, a lábát; nem tudta,mivel egyik sem volt már neki. Ebben az állapotában maradt fenn nagyon hosszú ideig.

Bandzsa nem volt preparátum, legalábbis abban az értelemben, ahogy egy biológus általvalami tengeri csillagból kicincált ideghalmaz annak tekinthet . egy kísérlet volttulajdonképpen.Méghozzá nem is valami jól sikerült kísérlet. Identitásának a gépi tárolóban való meg rzésenem azért mondott cs döt, amiért a törzse többi tagjával végrehajtott korábbi próbálkozásokesetében: a fogadó szervezet tápoldatának hibás vegyi összetétele, a tökéletleninformációátvitel vagy a hibás kódolás miatt. A hícsí kísérletez k egymás után rájöttek eproblémák lényegére, és meg is oldották ket. Az kísérlete más oknál fogva mondott cs döt,vagy sikerült csupán részben. A szerencsétlen teremtményben nem volt elegendazonosságtudat ahhoz, hogy „Bandzsa”-ként meg rizhet legyen. Nem volt életrajza, de mégegy vacak naplója sem. Olyasmi volt csak, mint valami fájdalommal kipontozott ésfélelemmel cirkalmazott születési anyakönyvi kivonat…

De nem volt az egyetlen kísérlet, amelyet a hícsík az adott pillanatban folytattak.A Föld Napja körül jó fél fényévnyi távolságban kering hatalmas objektum egy másikszektorában növekedtek már az elrabolt porontyok. Életük teljesen más volt, mint Bandzsáé –automatikus gondozás, értelmüket fejleszt tesztek és el re megtervezett kihívások vettékkörül ket. A hícsík tisztában voltak vele, hogy bár ezek az australopithecusok még távoljárnak bármely intelligenciától, azért már magukban hordozzák értelmesebb leszármazottaikcsíráit. Úgy döntöttek hát, hogy fölgyorsítják fejl désük folyamatát.Nem következett be nagy el relépés az alatt a tizenöt év alatt, ami a kis kolónia történelemel tti afrikai hazájából való eltávolítása és Bandzsa halála között eltelt. De ett l a hícsík nemestek kétségbe. Tizenöt év alatt nem is vártak sokat. Ennél sokkal terjedelmesebb id belitávlatokban gondolkodtak.Mivel terveik alapján nyilvánvaló volt, hogy valamennyien régen valahol másutt lesznek már,miel tt az igazi értelem els szikrája fölcsillan Bandzsa valamelyik leszármazottja szemében,ennek megfelel en építkeztek. Ezt a m tárgyat is úgy szerkesztették meg és programozták be,hogy az örökkévalóságig létezzen. Biztosították számára a folyamatos ellátást CHONélelemb l, amit egy üstökösök anyagát földolgozó és más, már m köd objektumaik részéreis termel , várhatóan szintén végtelen élettartamú tápanyaggyár állít el . Olyan gépeketszerkesztettek, amelyek id l id re fölmérték az újszülöttek leszármazottainak képességeit,és amilyen gyakran csak szükséges, újra meg újra gondoskodjanak személyiségük gépitárolásáról kés bbi vizsgálatok elvégzéséhez… ha bármelyikük egyáltalán visszatér majdvalaha, hogy meggy djék a kísérlet eredményességér l. Egyéb terveiket is figyelembe véveez utóbbit meglehet sen valószín tlennek tekintették.

Ugyanakkor ezek a tervek igen nagyszámú, párhuzamosan zajló alternatívát foglaltakmagukba. Célkit zéseik ugyanis roppant fontosak voltak számukra. Azt tudták, hogy közülüksoha senki nem térhet ide vissza, de talán valaki más majd igen!

Mivel Bandzsa semmilyen hasznos kommunikációs vagy egyéb tevékenységre nem voltalkalmas, a hícsí kísérletez k takarékosan kitörölték tárolt identitásának aktív részét, amaradékot pedig úgy helyezték el meg rz jükben, mint valami könyvtárban egy kötetet,amelyet a kés bbiek során bármilyen fajú értelmes lények föllapozhatnak majd. (Janine e

173

pillanatban éppen ezzel volt kénytelen szembenézni, fölelevenítve azt, ami Bandzsa életébentörtént sok százezer évvel azel tt.) Hagytak hátra elegend kulcsot és adatot ahhoz, hogybármely kés bbi nemzedék tagjai megérthessék a tároltakat. Mint mindig és mindenütt, itt isrendet csináltak maguk után. Azután eltávoztak és hagyták, hogy ez a kísérlet is haladjontovább a maga útján, a többiekhez hasonlóan.

Mintegy nyolcszázezer évig.

– Danine! – nyögött föl Hué rémülten –, Danine, meghaltál?

A lány föltekintett a fölé hajoló arcra. El ször még nem tudta kiélesíteni a látását, ezért csakegy zavaros, széles holdvilágképet látott, amelyr l kett s üstökösfarok csüng alá.

– Se-hegíts ki innen, Hué – hüppögte –, vigyél vissza! – Minden eddiginél ez volt alegrosszabb. Úgy érezte, hogy összetörték, meger szakolták, valahogy kiterjesztették ésmegváltoztatták. A világa ezután már sohasem lehet a régi. Janine nem ismerte azaustralopithecus szót, de azzal tisztában volt, hogy az imént egy állat élettapasztalatait kellettmegosztania. Vagy még rosszabb, mint egyszer en egy állatét, mivel Bandzsában valahol mármegfogant a majdani gondolkodás képességének parányi szikrája, miáltal megjelent lényébena félelem rettegett érzése is.Janine teljesen kimerült, és a Legvénebbnél is öregebbnek érezte magát. Bár éppen csakelmúlt tizenöt éves, többé már nem volt gyermek. A gyermekkorból nem maradt számárasemmi. A személyes celláját képez , ferde falú kis kamrácska közepén tétován megállt.

– Danine! Mi a baj? – kérdezte Hué ijedten.– Elmondok neked egy viccet – felelte Janine.

– Nem úgy nézel ki, mint aki tréfás kedvében van!– De ez egy kit tréfa. Figyelj csak! A Legvénebb azért zárta össze Want a n véremmel,hogy szaporodjanak. Rajta viszont elvégeztek egy m tétet, ami után többé nem lehet gyereke.– Ez nem valami jó vicc – tiltakozott a másik. – Ilyesmit senkinek sem szabadna elkövetnie.

– De mégis megtette, Hué! – Majd sietve hozzáf zte: – De ne ijedj meg, Hué. Téged nembüntetnek meg érte. Csak ezek után hozd át hozzám a fiút!

A hím nyájas tekintet szemét elöntötték a könnyek.– Már hogyne ijednék meg? Talán máris föl kellene ébresztenem a Legvénebbet, hogymegmondjam neki… – Ekkor már kicsordultak a könnyei is. Halálosan rémült volt.A lány vigasztalta és nyugtatgatta t, míg más Vének is meg nem jelentek, akiknek Huétovábbadta a szörny tréfát. Janine leheveredett a priccsére, és próbálta becsukni a fülét, hogyne kelljen hallania izgatott, félelemmel teli locsogásukat. Nem aludt el, de a szeme csukvavolt, amikor meghallotta Wan és Tor ajtajához közeled lépteinek neszét. Miután a fiútbetaszították hozzá, fölemelkedett, hogy fogadja t.

– Wan – fordult hozzá –, ölelj át szorosan, kérlek!A másik megrökönyödötten bámult rá. Senki sem közölte vele, mir l van szó, de Wan magais túl volt már Bandzsa leckéjén. Nyomorultul nézett ki. Mindeddig nem szabadult meg anáthájától, nem pihenhette ki magát, és még nem szokott hozzá a megrázó változásokhoz,amelyek a Herter–Hall-expedíció tagjaival való találkozás nyomán következtek be azéletében. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, szája széle kicserepesedett. Lába és gy röttruházata rémít en koszos volt.– Tán attól tartasz, hogy a láttomra elesel? – csikorgott a lányra.

174

– Nem félek t le, hogy elesem. És beszélj velem tisztességesen. Ne visongva!

Wan meglep dött, de hangját mélyebb regiszterbe szállította alá, ahogy Janine próbáltamegtanítani neki.

– Akkor meg minek?– Ó, Wan! – A lány türelmetlenül megrázta a fejét, és el relépve behatolt a másik individuálisterébe. Most már nem kellett megmagyaráznia neki, mit csináljon. Karjával gépiesenkörülnyalábolta, egyforma magasságban, mintha egy hordó fölemeléséhez készül dne,tenyere Janine lapockáira simult. Hozzányomta ajkát a fiú kemény, száraz és csukott szájához,azután visszahúzódott tétován. – Emlékszel rá, mi ez, Wan?

– Hát persze! Ez a csókolózás.– De rosszul csináljuk. Várj csak. No, még egyszer, míg én ezt csinálom. – Ezzel kidugta anyelve hegyét összeszorított ajkai között, és hevesen odanyomkodta a fiú csukott szájához. –Azt hiszem – mondta félrefordítva a fejét –, így már sokkal jobb. Hát szerinted? Azt érzem

le… úgy érzem t le… kicsit úgy érzem, mintha hánynom kellene.Wan ijedten megpróbált hátralépni, de Janine szorosan követte.

– Nem igazi hányinger, csak valahogy olyan mulatságos.A fiú is egészen hozzásimult, arcát félrefordította, tekintetében aggodalom tükröz dött.Gondosan ügyelve rá, hogy a hangja föl ne csipogjon megint, így szólt:– Cingár Jim azt mondja, az emberek közösülés el tt m velik ezt. Vagy az egyik személycsinálja, hogy meggy djön róla, eléggé tüzel-e a másik.– Még hogy tüzel, Wan! Micsoda malacság! Mondd inkább: szerelmes!

– Azt hiszem, hogy a „szerelmes” egészen más – dörmögte Wan makacsul –, de akárhogy is,a csókolózás összefügg a közösüléssel. Cingár Jim azt mondja…

Janine a fiú vállára tette a kezét.– De Cingár Jim nincs most itt, Wan!

– Nincs, de Paul nem akarja, hogy mi…– Paul sincs itt – folytatta Janine, közben Wan sima nyakát csiklandozva ujjai hegyével,kíváncsian rá, az vajon milyen érzés. – És Lurvy sincs itt. Különben sem számít, amit kgondolnak. – Határozottan különös érzés, gondolta magában ezalatt. Nem volt egészen olyan,mintha tényleg hánynia kellene, inkább úgy t nt, hogy valami folyadék mozdul meg odabent,a hasában. Ehhez hasonló érzése nem volt még eddig soha. És egyáltalán nem voltkellemetlen. – Hadd vegyem le a ruháidat, Wan, azután te is az enyémet!Ezután végrehajtottak még egy csókolózási gyakorlatot, majd Janine szólalt megbizonytalanul:– Azt hiszem, most már nem kellene állva maradnunk. – Kis id múlva, amikor már egymásmellett feküdtek, Janine óvatosan felpislantott, és belenézett a fiú tágra nyílt szemébe.Wan megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, de elbizonytalanodott:

– Ha azt megteszem – mondta –, lehetséges, hogy teherbe esel.– Ha pedig nem teszed meg azt – felelte a lány –, azt hiszem, meghalok.

Amikor Janine órák elmúltával fölébredt, Wan már felöltözve kuporgott a helyiség egyiksarkában, hátát az aranylóan fényl falnak vetve. A lány szíve majd megállt, amint ránézett.

175

Wan önmaga vagy ötven évvel id sebb képmásának látszott. Fiatal arcába mintha többévtizednyi szenvedés és fájdalom vésett volna mély árkokat.– Szeretlek, Wan – suttogta Janine.

– Hát persze! – visított föl a fiú összerezzenve, de nyomban észbe kapott, és mormogássámélyítette a hangját: – Hát persze, Janine. És én is szeretlek téged. De azt nem tudom, mostmajd mit csinálnak velünk!– Lehet, hogy téged nem bántanak, Wan.

Morcosan:– Engem? Én miattad aggódom, Janine. Én ezen a helyen éltem le egész eddigi életemet, ésennek el bb vagy utóbb úgyis be kellett volna következnie. De te… én téged féltelek. – Majdaggódva hozzátette: – Micsoda lármát csapnak ezek odakint. Azt hiszem, történik valami.

– Nem hiszem, hogy bántanának bennünket… többet – helyesbítette önmagát Janine, amint azálmok gubójára gondolt. A távoli csicserg hangok egyre közeledtek. Gyorsan felöltözött, ésriadtan körülpillantott, amikor odakint Tor hangja csattant föl, Huét keresve.Semmi nem utalt arra, mi történt odabent. Még csak egy vércsepp sem. Ám amikor Torkinyitotta az ajtót, és izgatottan, zavarodottan belépett, gyanakvó pillantást vetett rájuk, ésbeleszaglászott a leveg be.

– Lehet, hogy végül mégsem nekem kell majd szaporodnom veled, Danine – mondtakedvesen, de hangjában rémülettel. – De Oowan! Danine! Borzasztó dolog történt! Tarelszundikált, és az id sebbik n stény megszökött!A két fiatalt odavonszolták a központi orsóhoz, ahol addigra már csaknem valamennyi Vénösszegyülekezett. Páni félelemben tolongtak összevissza. Hárman ott feküdtek kinyújtóztatvaés hörögve, ahová lökték ket. Tar és még ketten Lurvy rei közül, a kötelességüket nemteljesít k, akiket mély álomba merülten találtak rhelyükön, és most félve és remegvehurcoltak ide, a Legvénebb szigorú ítél széke elé. Utóbbi mozdulatlanul, de ébrenterpeszkedett emelvényén, oldalán színes fények zuhatagai hullottak alá.Ezeknek a hús-vér teremtményeknek a Legvénebb semmit sem árult el a gondolataiból. maga fémb l épült. Leny göz en hatalmas volt. t nem érthették meg, és nem jelenthettekneki kihívást. Sem Wan, sem Janine, sem közel száz brekeg gyermeke nem érzékelhette az memóriája áramkörein végigszáguldó félelmet és haragot. A félelmet, hogy a terveit esetlegveszélyeztetheti valami. A haragot, hogy a gyermekei nem teljesítették a t le kapottparancsokat.A három f vétkest természetesen példamutatóan meg kell büntetnie. A többi majdnemszáznak is jár büntetés, talán valamivel enyhébb, nehogy az egész faj kipusztuljon… amiértnem akadályozták meg amazokat kötelességük elhanyagolásában. Ami pedig a betolakodókatilleti, azok számára nincs elég szigorú megtorlás. Talán végképp törölnie kellene ket, mint atöbbi vakmer en kihívó szervezetet is, amelyek eddig megsemmisít ártalmakkal fenyegettékházigazdájukat. Talán annál is rosszabbat érdemelnek. Lehetséges, hogy még az birtokábansincs e célnak megfelel en kegyetlen eszköz!

Egyáltalán mi is van még a birtokában? Nehézkesen fölemelkedett. Janine látta, amint afényfolyamok megdermednek, és szabályos mintába rendez dnek, miközben a Legvénebbteljes, hatalmas magasságába emelkedik, és dörögve megszólal:– Azt a n stényt fogjátok el megint, és konzerváljátok! – mennydörögte. – Ez a legelsfeladat!

176

Ott állt tehát, kissé bizonytalanul ingadozva. Végtagjainak m ködtet berendezései egyenetlenteljesítményt nyújtottak. Megengedte magának, hogy ismét „térdre ereszkedjen”, amígmegemészti a további teend ket. Az er feszítés, hogy az irányítóterembe el kellett mennie apályamódosítás végett, a z rzavar, ami ennek kényszerét el idézte a tudatában, jó félmillióéves létezése, mind-mind megkövetelte a magáét. Id re van szüksége a „pihenéshez”… id re,hogy automatikus rendszerei kijavíthassák és helyreállíthassák mindazt, ami esetleg kártszenvedett; de még az is lehetséges, hogy mindehhez immár nem elegend pusztán az id .

– Addig ne ébresszetek föl megint, míg ezzel nem végeztetek! – Aztán vakító fényei el szörismét rendszertelen sziporkázássá zsugorodtak, majd teljesen kihunytak.

Janine, Wan karjainak ölelésében, a fiú úgy állt, testével félig a Legvénebb felé fordulva,hogy védelmet nyújtson a lánynak, miközben maga is reszketett a félelemt l… szóval Janineminden magyarázat nélkül megértette, hogy a „konzerválás” valójában Lurvy megölésétjelenti. t is teljesen hatalmába kerítette a rettegés.

Ugyanakkor kíváncsiság is marcangolta.A Vének, akik nyöszörögve hevertek az ítélkezés ideje alatt, nem véletlenül aludtak elszolgálatuk ideje alatt. Janine fölismerte rajtuk az altatópuska hatását. Viszont azzal istisztában volt, hogy csapata egyetlen tagjának sem volt ilyen fegyvere.

Ezért azután azon sem lep dött meg, amikor egy jó óra múltán, ismét ketrecükbe zárva tompahördülést hallottak odakintr l.

És nem lep dött meg igazán akkor sem, amikor a n vére rohant el egy fegyverrelhadonászva, és hívta ket. Nem lep dött meg látván, amint a megviselt Paul átlép Tor elterültteste fölött. Még azon sem lep dött meg, legalábbis nem túlságosan, hogy egy másikfölfegyverzett férfi is velük tart, akit valahogy, homályosan ismer snek érez. De nem voltbiztos a dologban. Egészen kis gyermek volt még, amikor egyszer találkozott vele. Dehasonlított arra a személyre, akinek képét láthatta a Földr l hozzájuk eljuttatott PV-adásokban, meg azokban a jókívánságokban, amelyeket ünnepek és évfordulóik alkalmávalkaptak t le: Robin Broadhead volt az!

177

15. A LEGVÉNEBBNÉL IS VÉNEBBMég legrosszabb állapotában sem, még akkor sem, amikor a Legvénebbnél is vénebbnek, mégPayternél is halottabbnak érezte magát… Paul még akkor sem nézett ki olyan nyomorultul,mint az a szánalomra méltó alak, aki most tulajdon hajója zsilipnyílásából hadonászik felé egypuskával. Hónapos, torzonborz szakálla alatt a férfi arca olyan volt, akár egy múmiáé. Ésiszonyatosan b zlött.

– Jobb lenne, ha megfürödne! – mordult rá Paul. – Azt a vacakot meg tegye el szépen.A múmia nekitántorodott a hajó zsilipkapujának.

– Maga Paul Hall – állapította meg, bölcsen pislogva rá. – Az isten szerelmére, akad valamiennivalója?

Paul megpróbált benézni mellette.– Hát nem maradt odabent elég? – Benyomakodott a hajóba, és látta, hogy a CHON élelemfölhalmozott készletei pontosan ott hevernek, ahol hagyták ket. A múmia a vizestöml ketmár megtalálta, és legalább hármat föl is hasított. A hajó padlóján kosz- és sárfoltokéktelenkedtek. Paul átnyújtott neki egy adagot.– Ne üvöltözzön annyira! – förmedt rá. – Egyébként kicsoda maga?

– Robin Broadhead vagyok. Ezzel különben mit kell csinálni?– Harapjon bele – mordult rá még mindig dühösen, nem is annyira maga az ember vagyundorító b ze miatt, hanem azért, mert maga még mindig remegett. Attól rémült megannyira, hogy talán egy Vén került oda a háta mögé ilyen meglepetésszer en. De hogy RobinBroadhead! Mi a fenét kereshet itt?Ám e kérdés föltevésével még várnia kellett egy kicsit. Broadhead kis híján szó szerint éhenhalt. A lapos ételdarabkát csak forgatta a kezében, reszketve és fintorogva, azutánbeleharapott a sarkába. Miután meggy dött róla, hogy rágható, pillanatok alatt magábatömte, a morzsák csak úgy potyogtak a szájából. Állandóan Pault leste, mialatt gyorsabbantömte szájába a falatokat, mint ahogy a fogai megbirkózhattak velük.

– Ne olyan mohón – figyelmeztette Paul ijedten. De máris elkésett. A szokatlan táplálék, ilyenhosszú éhezés után, pontosan azt okozta, ami várható volt. Broadhead csuklott, öklendezett, éskihányta az egészet. – A francba magával! – ordított rá Paul. – Most már egészen az orsóigérzik majd a szagát!

Broadhead tátogva hátrad lt.– Bocsánat – motyogta. – Azt… azt hittem, hogy meghalok. És nem is jártam olyan messze

le. Kaphatnék egy kis vizet?Paul adott neki. Egyszerre csak egy-két kortynyit. Azután csak a sarkát nyújtotta át egybarnás-sárgás, mellesleg a legkisebb élelemcsomagnak.– Lassan! – utasította a férfit. – Kés bb majd adok még. – És csak ekkor döbbent rá lassan,milyen jó egy másik emberi lény közelléte ennyi… mennyi is?… legkevesebb jó két hónapjamár, hogy magában gunnyaszt, bujkál, és szövögeti terveit. – Fogalmam sincs róla, mitkereshet itt – mondta ki végül –, de igazán örülök, hogy látom.Broadhead lenyalta szája szélér l az utolsó morzsákat, és nagy nehezen elmosolyodott.

– Miért? Egyszer az egész – mondta, mohó szemét le nem véve a Paul kezében szorongatottételmaradékról. – Azért jöttem, hogy magukat kiszabadítsam.

178

Broadhead alaposan kiszáradt és csaknem megfulladt leveg híján, de nem igazán fenyegetteaz éhhalál. Bekapta a Paul által átnyújtott morzsákat, és azonnal többet követelt. Azt isbekebelezte, és utána, csodák csodájára, még segített is a másiknak a maga okozta mocsokeltakarításában. Paul kerített neki valami gúnyát Wan szegényes, hajóbeli ruhatárából – adarabok túl hosszúnak és sz knek bizonyultak neki, de a kabátka övét nem kellett állandóanmegkötve viselnie –, azután elvezette a legb ségesebb víznyer höz, hogymegtisztálkodhasson. Nem kényeskedésb l. Inkább félelemb l. A Vének hallása semmivelsem volt különb az emberekénél, a látásuk talán még rosszabb is, de megdöbbent en éles volta szaglásuk. Miután a Wan és Lurvyék foglyul ejtését követ kétheti rémült bolyongása alatt aHícsí Mennyország folyosóin többször is csak hajszálon múlott a megmenekülése, Paulhozzászokott, hogy naponta háromszor mosakodjon.

t néha többször is.Három folyosó keresztez désénél helyezkedett el, hogy rt álljon, amíg Broadhead letakarítjamagáról a hícsí hajóban töltött harminc nap szennyes nyomainak legalább a nagyját. Méghogy ket kiszabadítani! Kezdjük azzal, hogy ez nem is igaz… Broadhead szándékai sokkalkifinomultabbak és bonyolultabbak voltak ennél. Másodszor, az újonnan érkezett terveijelent sen eltértek azoktól, amelyeket Paul dédelgetett magában e két hónap alatt. Márvalahogy kitanulta, hogyan csaljon el némi ismereteket a Holt Emberekb l, de csupán aleghalványabb elképzelései voltak róla, mit is kezdjen ezzel az információval, miutánmegszerezte. Ezenkívül elvárta Paultól, hogy segítsen neki vagy két-három tonnányi gép ésberendezés szertecipelésében a Hícsí Mennyország zegzugos folyosóin, mit sem tör dve arájuk leselked veszélyekkel vagy éppenséggel azzal, hogy Paulnak másféle elképzelései islehetnek. A megszabadítással kapcsolatban legtöbbször az a f gond, hogy a szabadítókelvárják a hadm veletekben a vezet szerepet. S ez itt még arra is igényt tart, hogy , Paulhálás legyen mindezért.

Hát igen, gondolta magában lassan forgolódva, hogy egyik folyosót se tévessze szem el l, bára Vének mostanában már sokkal kevésbé szorgalmasan rjáratoztak, mint eleinte…lényegesen hálásabb lett volna, ha Broadhead régebben megjelenik, azokban a pánikkal telinapokban, amikor folyton csak menekült és rejt zködött, legtöbbször egyformán rettegve amaradástól vagy a továbbmenést l – vagy éppen egy-két héttel kés bb, amikor már kezdettmegfogalmazódni benne valami terv, amikor végre elmerészkedett a Holt Emberek termébe,hogy kapcsolatot teremtsen a tápanyaggyárral, és rémülten szerzett tudomást Peter Herterhaláláról. A fedélzeti komputernek nem vehette semmi hasznát, túlságosan korlátolt éstúlterhelt volt még ahhoz is, hogy a Földre eljuttasson általa valami üzenetet. A Holt Emberek

rjít ek voltak… lassan teljesen megtébolyodtak. Kizárólag csak magára hagyatkozhatott.Idegei ugyan fokozatosan helyrerázódtak, és már hozzáláthatott valami tervezéshez. S t acselekvéshez is. Amikor meggy dött róla, hogy egész közel merészkedhet a Vénekhez,föltéve, hogy el leg megfürdött, és így nem hagy maga után szagnyomot, hozzá is látottelképzelése megvalósításához. Kémkedett, méricskélt, tanulmányozta a helyszíneket,följegyzéseket készített – ez volt talán a legnehezebb szakasz. Nagyon bonyolult dologmegjegyezni az ellenfél viselkedését, mely útvonalakat használja a legszívesebben, mikorvárható, hogy egyikük sem bukkan föl a közelben, ha az embernek nincs mivel írnia. Vagyegy órája. Vagy legalább a nappalok és éjszakák váltakozása, amelyet a hícsí fémfalak kékesfényében még hírb l sem ismertek. Végül az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha maguknaka Véneknek a megrögzött szokásait használja föl a viselkedésük id rendjének kikémleléséhez.Megfigyelte, hogy amikor egy csoportjuk elvonul a központi terem felé, ahol a Legvénebbpihen mozdulatlanul, akkor rendszerint elérkezik számukra az alvás ideje. Ha viszont éppenonnan kerekedett föl egy csapat, az az új nap kezdetét jelentette. Mindannyian, vagyiscsaknem mindannyian egyszerre tértek nyugovóra, valami olyan bels parancsra, amelynekmibenlétér l Paulnak sejtelme sem volt. Így aztán fölismerte azokat az id szakokat, amikor

179

egyre közelebb merészkedhetett ahhoz a helyhez, ahol Want és a két n t fogva tartották.Egyszer vagy kétszer még meg is pillanthatta ket, miután minden bátorságát összeszedveelrejt zött egy bogyógyümölcsbokor mögött, amikor a Vének nyugtalankodni kezdtek,kikukucskált az ágak közül, majd hanyatt-homlok futásnak eredt. Most már ismerte a járást.Kipuhatolta a helyzetet. A Vének nem lehettek száznál többen, és az volt a szokásuk, hogynem járnak nagyobb csapatokban, csak kettesével, legföljebb hármasával.Az azonban továbbra is megoldatlan maradt, mit kezdhetne akár csak egy két-három f scsapattal is.Paul Hall, soványabban és dühösebben, mint életében addig bármikor, úgy gondolta, hogymár tudja, mit kell tennie. Az els rémülettel teli napokban, amikor a többieket elfogták,egyre messzebb csavargott el a Hícsí Mennyország zöld és vörös folyosóin. Némelyikükbenmár a fény is halványabb volt, valahogy ritkábbá vált. Egyik-másikban a leveg nek issavanykás, egészségtelen mellékíze volt, s amikor néha ilyen helyen aludt, mindig lüktetfejfájással ébredt. Mindenfelé voltak bizonyos gépek, tárgyak, szerkenty k, mindenféledolgok. Egyik-másik még most is békésen duruzsolt vagy ketyegett magában, mások soha kinem hunyó szivárványszínben sziporkáztak.Nem maradhatott sokáig ezeken a részeken, mert ott nem volt sem víz, sem élelem, és semmiolyasmit sem talált, amit annyira keresett: valami fegyverféleséget. Lehetséges, hogy ahícsíknek nem is volt szükségük ilyesmire. Viszont rábukkant egy gépezetre, amelynek egyikoldalán tátongott egy fémcsíkokkal elfüggönyözött nyílás, de ez sem robbant föl, vagy sújtottaagyon magasfeszültség árammal, amikor elhúzta azt a függönyt, pedig lelke mélyén tartottilyesmit l. A függönyrúd kit lándzsának látszott. Vagy fél tucatszor olyan gépekre istalált, amelyek hasonlítottak a hícsí alagútásókra, csak sokkal kisebbeknek ésbonyolultabbaknak látszottak.Némelyikük még m ködött is. Hiába, ha a hícsík csinálnak valamit, azt az örökkévalóságnakteszik.Paulnak három rémült, éhez és szomjazó napjába került, mire valamelyiküket a sajátcéljaihoz igazíthatta, mivel nem járt vissza az arany folyosókra vagy a hajóhoz élelemért ésvízért, félvén t le, hogy a gépek dübörgése nyakába hozza a Véneket, még miel tt végezne amunkával. De semmi ilyesmire nem került sor. Megtanulta, hogyan kell berántania akormányrúdról lecsüng indítókart, hogy a pislákoló fények életre keljenek; hogyan forgassaa széles, bütykös kereket el re vagy hátra, a kívánt haladási iránynak megfelel en; hogyanpiszkálja életre azt a tárcsát, amelyt l kigyulladt a gép elején a még a hícsí fémfalakat ismeglágyító kékeslila fénysugár. Ez volt a munka lármásabbik része. Paul közben rettenetesenfélt t le, hogy valami olyasmit el talál rontani vagy törni, ami az egész Hícsí Mennyországpusztulását okozhatja, vagy éppen a maga nyakába zúdít valami földerít csapatot. De amikorüzembe helyezte a járm vet, és megindult vele a kiválasztott hely felé, az csaknem zajtalanulsurrogva kúszott el re forgótalpain. Ekkor végre elültek az aggályai.Azzal már tisztában volt, mikor, merre kószálnak a Vének.

Van már lándzsája, amellyel végezhet egy magányos Vénnel, esetleg kett t vagy hármat islegy zhet, ha meglepetésszer en támad rájuk.

Olyan gépe is van, amellyel tetsz leges számú Vént semmisíthet meg, ha valahogy összetudja gy jteni ket a sugárvet je el tt.Mindezt beépítette egy stratégiai elképzelésbe, amely még be is válhatott. Kockázatos voltpersze az egész… Istenem, de milyen kockázatos! Legalább féltucatnyi súlyos kérdés merülföl kapásból. Még ha eddig úgy is t nt, hogy a Vének fegyvertelenül kutatnak utána, kimondhatná meg, nem értenek-e mégis a fegyverforgatáshoz? És milyen fegyvereik lehetnek?

180

Emellett néhányukat olyan mesterien kellett volna megölnie, hogy észre se vegyék, mígkészen nem áll az egész törzzsel való szembefordulásra… akkor pedig egyszerre kellenemindnyájukat harcképtelenné tennie, de legalábbis oly nagy többségüket, hogy a többiekhezmár a lándzsája is elég legyen. (Ugyan mekkora esélyt adna ez ki bármilyen játékban?) Ésmindenekfölött ehhez még az is kellene, hogy a Legvénebb, az a hatalmas gépezet, amelyetPaul csak egyszer-kétszer látott egy-egy pillanatra, s amelynek igazi erejér l semmit sem tud,nem avatkozik majd be a küzdelembe… és arra vajon mekkora lehet az esély?

Egyik kérdésre sem tudott biztos választ. Mindössze reményei lehettek. A Legvénebb túlhatalmas volt ahhoz, hogy gyorsan mozoghasson a legtöbb folyosón, kivéve azaranyszín eket. Az sem látszott valószín nek, hogy gyakran megmozdul egyáltalán. Végültalán még azt is elérheti valami csellel, hogy a Legvénebb az alagútásó gép mindent elemésztsugara elé kerüljön… persze az a gép itt nem lehetett igazi alagútásó, de úgy t nt, hogy a

ködési elve ugyanaz. Viszont az is igaz, hogy az esélyek minden egyes lépésnél elleneszólnak.Ugyanakkor minden egyes lépésnél egy hajszálnyi remény az számára is fölvillan. De végülis nem a kockázat volt az, ami megállította.Az a Paul Hall, aki a Hícsí Mennyország folyosóin ólálkodott, és fantasztikus terveketkovácsolt, fél rülten a düht l, a félelemt l, a felesége és a többiek miatti aggodalomtól, azértnem volt teljesen bolond. Ugyanaz a Paul Hall volt, akinek kedvessége és türelmességevonzotta hozzá feleségül Dorema Hertert, s aki a házassági alku részeként elfogadta azasszony pajkos, s t néha pimasz húgocskáját és zsémbes, öreg apját is. Tiszta szívb l megakarta menteni és ki akarta szabadítani ket. Még komoly kockázat árán is. Az számára mégmindig ott volt a menekülés útja, csak valahogy föl kellene jutnia Wan hajójára, visszamennia tápanyaggyárhoz, majd onnan – lassan, magányosan és gyászba borulva, de biztonságban –végül vissza a Földre, a gazdagságba.

De a kockázaton kívül mi az ára az egésznek?Az, hogy eleven és értelmes lényeknek esetleg teljes populációját el kell pusztítania. Igaz,elrabolták t le a feleségét, de valójában nem tettek kárt benne. És Paul, bárhogy igyekezett is,képtelen volt meggy zni magát arról, hogy joga van megsemmisíteni ezeket ateremtményeket.Hanem most itt van ez a „megment je”, ez a Robin Broadhead nev félhalott számkivetett,amint fölületesen hallgatja nagyralátó terveit, fölényesen vigyorog, és igaz, eléggé udvariasanmegjegyzi:

– Maga még mindig nekem dolgozik, Hall. Az én tervem szerint csináljuk meg!– Egy nyavalyát!

Broadhead továbbra is meg rizte jó modorát, s t egész értelmesen érvelt… megdöbbentvolt, hogy egy fürd és egy kis élelem mennyire helyrebillentette.

– A lényeg az – jelentette ki –, hogy földerítsük, mivel is állunk szemben. Segítsen elcipelnemezt az információsberendezés-cuccot oda, ahol a Holt Emberek vannak, és akkor a dolognakezt a részét elintézhetjük. Ez a legels feladat.– A legels a feleségem kiszabadítása!

– De miért, Hall? Egész jól elvan ott, ahol van… hiszen maga mondta. Nem mondom, hogyörökre maradjon is ott. Talán csak egyetlen napról van szó. Kiszedjük a Holt Emberekb l,amit csak tudunk. Fölvesszük az egészet, a vel t is kiszívjuk bel lük, ha lehet. Akkor fogjukés bevisszük a fölvételeket az én hajómba… azután…– Nem!

181

– De igen!

– Nem! És csavarja lejjebb azt a nyavalyás hangját! – Szembefordultak egymással, mintvalami kisdiákok az iskolaudvaron, a düht l fülig vörösen, kimered szemmel. RobinBroadhead furcsa grimaszt vágott, megrázta a fejét, és így szólt: – Ó, az ördögbe Paul! Magais azt gondolja, amit én?

Paul Hall kicsit lazított a tartásán. Majd egy másodperc múlva:– Éppen arra gondolok, hogy okosabb lenne, ha közösen kiagyalnánk, mi a leghelyesebb éslegfontosabb tennivaló, s nem azon marakodnánk, kié legyen a dönt szó!Broadhead szélesen elvigyorodott.

– Oké, pontosan erre gondoltam magam is. Tudja, hogy mi az én bajom? Annyira meglepetésszámomra az életben maradásom, hogy még nem is igazán fogtam föl a lényegét.

Mindössze hat órájukba került, hogy a PMAL–2 komputerrendszert odacipeljék, ahová kell,és ott össze is állítsák. Igaz, hatórányi kemény munkába. Már a kimerültség végs határa feléjártak, és igazán rájuk fért volna némi alvás, de mindkett jüket szinte fizikailag csiklandozta atürelmetlenség. Amint a központi er forrást rákapcsolták a programtárakra, Albert el refölvett hangja lépésr l lépésre tájékoztatta ket, mit tegyenek a következ percekben. Maga aszámítógép hosszan elnyúlt a folyosón, a hangterminálok bekerültek a Holt Emberek termébe,közvetlenül a rádiókapcsolat közelébe. Robin Paulra nézett, Paul megvonta a vállát válaszul,mire Robin beindította a programot. Közvetlenül az ajtó mell l azonnal meghallották ajellegtelen, mézesmázos hangot:– Henrietta? Henrietta, édesem! Tudsz nekem válaszolni?

Szünet. Néma csönd. A program, amelyet Albert szerkesztett Sigfrid von Ideg segítségével,ismét próbálkozott:

– Henrietta, itt Tom! Kérlek, szólj hozzám! – Sokkal gyorsabban ment volna, ha egyszer enbeütik Henrietta kódját, így keltik föl a figyelmét, de ezt nehezebben hozhatták volna összeazzal a színjátékkal, hogy rég elveszettnek hitt férje érte el t végre valami távoli, el retoltállomásról, rádión.

A hang ismét próbálkozott, aztán még egyszer. Paul összecsikorduló foggal sisteregte:– Nem m ködik!

– Adjunk neki még egy esélyt – javasolta Robin nem túl nagy meggy déssel. Idegesenácsorogtak ott, miközben a halott géphang tovább nyavalygott. Egyszer csak tétován, suttogvamegszólalt egy másik is:– Tom? Tomasino, te vagy az?

Paul Hall egész normális emberi lény volt, persze kissé megviselt formában… nyilvánvalóana négyévnyi bezárkózottságtól meg a száznapos röpködést l és bujkálástól. Eléggé normálisahhoz, hogy elviseljen némi, szintén normális enyelgést, de amit most hallott, több voltszámára a kívánatosnál. Furcsán nyomott képet vágott Robin Broadhead felé, akikényszeredett vállvonogatással válaszolt neki. Más emberek sértett kedveskedését ésgy lölköd féltékenykedését valahogy megalázó hallgatni, és ezt az érzést csak a nevetésoldhatja föl. A válóperes detektív is kényszeredetten komikus megkönnyebbülés végett tesziföl irodájában egy poloskái segítségével megpatkolt nászágyban készített fölvételét egyunalmas délutánon. Hanem ez itt egyáltalán nem volt komikus! Henrietta, akármilyenHenrietta, még ez a gépbe tuszkolt, Henriettának nevezett szellemtöredék sem volt

182

nevetséges, amint teret engedett szíve legh bb vágyainak, miközben rútul elárulták ésmegcsalták. Az érzelmeit csiklandozó program nagy hozzáértéssel készült. Szabadkozott éskönyörgött, még zokogott is, rozsdásan sziszeg gépi hüppögéssel… ezalatt Henrietta saját,jellegtelen géphangja közbe-közbeszipogott az átélt szomorúság és reménytelen öröm zavarostónusával. Azután, ahogy a program szerint is tennie kellett, a férfihang fölkészült a halálosdöfésre:– Megmondanád, drága Henrietta… meg tudnád… lehetséges, hogy eláruld nekem, hogyankell irányítani egy hícsí hajót?Szünet. Bizonytalanság. Azután ismét a halott asszony hangja:

– Miért ne? Igen, Tomasino. – Újabb szünet. Egyre hosszabb, míg a beprogramozott csábítóúgy nem dönt, hogy betölti a hézagot.

– Mert ha elmondhatnád, kedvesem, azt hiszem, megtehetném, hogy csatlakozom hozzád.Valami ilyesféle hajóban vagyok éppen. Van benne egy irányítóhelyiség. Ha megtudhatnám,hogyan m ködik a…Paul számára hihetetlennek t nt, hogy akár egy tökéletlenül tárolt gépivé tett intelligencia isbed lhet ennyire átlátszó csalásnak. A balga Henrietta mégis megtette. Riasztó volt számára arészvétel ebben a turpisságban, mégis meg kellett tennie, mivel ha Henrietta egyszer beindult,már senki sem állíthatta le. „A hícsí hajók vezérlésének titkát óhajtod? Természetesen, drágaTomasino.” Ezzel a halott asszony figyelmeztette hamisított szerelmét, hogy álljon rá agyorsított gépi adás vételére, és olyan sípoló, recseg gépszöveget produkált, amelyb l Paulegyetlen szót sem értett, egyetlen hangot sem ismert föl. Robin Broadhead viszont, aki akomputer csak neki szóló szövegét hallgatta fejhallgatóján, mosolygott, bólogatott, ésfölmutatta karikába hajlított hüvelyk- és mutatóujját a siker jeleként. Paul beadta a csöndjelet,és kivonszolta t a folyosóra.– Ha megkapta, amit akart – suttogta –, akkor gyerünk innen!

– Ó, megkaptam, igen! – kacagott diadalmasan Robin. – Megvan neki az egész! Nyíltkapcsolatban van valamiféle géppel, amely tartalmazza ezt az információt; a két agy olyan,mint a közleked edény, és most Henrietta szépen kitálalja az egészet.– Óriási! Akkor most keressük meg Lurvyt!

Broadhead rápillantott, nem haraggal, hanem szánakozó megértéssel.– Csak még egypár percet! Ki tudja, mi minden lehet még benne?!

– Nem!– De igen!… – Ekkor egymás szemébe néztek, és egyszerre rázták meg a fejüket. – Kössünkalkut – mondta Robin Broadhead. – Még tizenöt perc, rendben? Aztán megyünk éskiszabadítjuk a feleségét.

Visszaóvakodtak a folyosón, képükön a sikeres tolvajok elégedett vigyorával. De azelégedettségük nyomban elpárolgott. Az odabenti hangok többé nem idegesít en bizalmasakvoltak. Sokkal rosszabbak. Már-már a veszekedés határán. Még a lapos, fémes n i hangban isfölcsattant valami keser és haragos vád:

– Hogy te micsoda disznó vagy, Tom!A másik program megnyugtató érveléssel próbálkozott:

– De Henrietta drágám, én csak azt szeretném megtudni, hogyan…– Amit te meg akarsz tudni – csattant a másik –, az csak a te személyes tanulási kapacitásodfüggvénye. Én valami sokkal fontosabbat akarok közölni veled! Már korábban is

183

megpróbáltam. Egész id alatt próbálkoztam vele, míg idefelé közeledtünk, de te nem voltálkíváncsi rá. Egyedül arra voltál kíváncsi, hogyan fészkelhetnéd be magadat aleszállóegységbe azzal a kövér szukával…

A program tisztában volt vele, mikor kell engesztel nek lennie.– Nagyon sajnálom, Henrietta drágám! Ha azt óhajtod, hogy mélyedjek el az asztrofizikában,szívesen megteszem.– Az egyszer biztos, hogy megteszed! – Szünet. – Ez borzasztóan fontos, Tom! – Szünet.Majd: – Megyünk vissza a Nagy Bumm felé. Figyelsz rám egyáltalán, Tom?– Természetesen, drágám – duruzsolta a program a lehet legalázatosabb éslegengedelmesebb hangján.– Akkor jó. Az egész arra vezethet vissza, ahogyan az univerzum keletkezett, azt pedigegészen jól tudjuk… kezdjük egy egészen kicsiny, közönséges, halvány átalakulási ponttal.Nevezzük X pontnak.

– Azt akarod most elmagyarázni nekem, mi az X pont, kedvesem?– Fogd be a szád, Tom! És figyelj ide! Az X pont el tt az egész univerzum egyetlen kisméretgombócba volt összegyömöszölve, alig néhány kilométernyi nagyságrend be. Szupers voltés szuperforró, s annyira összepréselt, hogy nem is volt szerkezete. És akkor fölrobbant.Terjeszkedni kezdett… egészen az X pontig, és ez is teljesen világos. Eddig követted, amitelmondtam, Tom?

– Igen, drágám. Ez eddig alapvet en egyszer kozmológia, nem igaz?Szünet.

– Csak figyelj tovább! – szólalt meg végül Henrietta hangja. – Azután az X pont után is csakterjedt tovább. És ahogy terjedt, apró anyagrögöcskék kezdtek kiválni bel le. Legel ször anukleáris részecskék: hadronok és pionok, elektronok és protonok, neutronok és kvarkok.Még kés bb a „valóságos” anyag. Valódi hidrogénatomok, s t hamarosan héliumatomok. Agáz robbanási volumene kezdett lecsökkenni. Az örvénylés gigászi felh kké tördelte össze. Agravitáció ezeket a felh ket csomókká zsugorította. Ahogy zsugorodtak, a s södés h jebeindította a nukleáris reakciókat. Erre föllángoltak. Megszülettek az els csillagok. A többi –fejezte be az asszony hangja – az, ami éppen most zajlik a szemünk el tt.

A program ügyesen elkapta a végszót:– Ezt világosan értem, Henrietta, tényleg. Id ben ez vajon mennyit jelenthet?

– Ragyogó kérdés! – kiáltotta a hang, korántsem elismer n. – A Nagy Bumm kezdetét l az Xpontig három másodperc. Az X ponttól a mai napig körülbelül tizennyolcmilliárd év. Nos, hátitt tartunk!A program nem úgy készült, hogy a szarkazmussal is megbirkózzék, márpedig még asemleges, fémes hangban is megvillant a szarkasztikus gúny éle. Azért megtette, amit tudott.– Köszönöm, drágám – mondta –, és most elárulnád nekem, mi olyan különleges abban az Xpontban?– Elmondhatnám neked egy jó perc alatt, Tomasino drágám – jött az álmos válasz –, csakannyi a probléma, hogy te nem vagy az én drága Tomasinóm. Az a seggfej egyetlen szót semértett volna meg abból, amit eddig elmondtam, én pedig nagyon nem szeretem, ha átvernek.

Ezután a program csinálhatott, amit akart, s t még Robin Broadhead is levetk ztevonakodását, és közvetlenül fordult Henriettához; semmi sem használt, a hang többé nemszólalt meg.

184

– A pokolba az egésszel! – fortyant föl végül Broadhead. – Ahhoz épp eleget kaptunk, hogyelszórakozzunk vele a következ néhány órában. Olyasmi meg nincs, amiérttizennyolcmilliárd évig kellene visszamennünk.

Megnyomta a számítógép oldalán lév kivet gombot, és elkapta, ami kijött bel le: a vastag,puha flopszalagot, amely magába s rített mindent, amit csak Henrietta elmondott.

– Hát, ezért jöttem ide – jelentette ki vigyorogva. – Most pedig, Paul, nézzünk a maga kisdedproblémája után… aztán menjünk szépen haza, és költsük el a millióinkat!

A Legvénebb mély, nyugtalan alvása közben nem látott álmokat, de eljutottak hozzá bizonyosingerek.

Azok pedig egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre sürget bben bombázták. Attól az id l,amikor az els átjárói földerít k oly riasztó módon befutottak, mindaddig, amíg (legalábbisúgy vélte) a legutolsótól is meg nem szabadult, mindössze szemvillanásnyi id múlt el…valóban nem több néhány kurta évnél. Addig pedig, amíg az idegeneket meg a fiút el nemfogatta, alig egyetlen szívdobbanásnyi. Addig meg, amikor fölébresztették azzal a hírrel, hogyaz a n stény megszökött, nem telt el mérhet id … egyáltalán semmi! Még ahhoz is aligelegend , hogy az érzékel it és manipulátorait kikapcsolja és elpihenjen. És lám, még mostsem hagynak neki békét. A gyermekei halálra rémültek és idegesek. De nem csupán az zajongásuk izgatta t. A lárma különben sem ébreszthette volna föl a Legvénebbet. Csakvalami fizikai támadás vagy közvetlen megszólítás. Ami a legbosszantóbb volt ebben aricsajban, hogy nem egyenesen neki szólt, de azt sem mondhatni, hogy egyáltalán nem.Valami vitatkozás volt, veszekedés… néhány rémült hang azt követelte, hogy valamit azonnalközöljenek vele, más, még ijedtebb hangok viszont amellett érveltek, hogy a világért se!Ez nem volt tisztességes. A Legvénebb jó félmillió éve okította gyermekeit a jó modorra. Haszükségük volt rá, hozzá kellett fordulniuk. De nem volt szabad fölébreszteniük t holmi csip-csup ügyekkel, véletlenségb l pedig pláne nem. Különösen most. Külön sen akkor, amikormár minden ébredés megrázkódtatást jelentett si szöveteinek, és belátható közelségbe kerültaz az id , amikor talán már többé föl sem ébred.

De a rémült kavalkád csak nem ért véget.A Legvénebb impulzust küldött küls érzékel ihez, és lepillantott a gyermekeire. Miért ilyenkevesen járultak elé? Miért hevert legalább jó felük a padlón, nyilvánvalóan mély álombamerülve?

Fájdalmas er feszítéssel beindította kommunikációs rendszerét, és megszólalt:– Mi történik itt?

Amikor a szerencsétlenek nyüszítve megpróbáltak válaszolni neki, és a Legvénebb meg isértette, mit beszélnek, a küls héján fölragyogtak és vibrálni kezdtek a színes fények. A

stényt nem sikerült újból elfogniuk. A fiatalabbik és a hímnem is elszökött. A gyermekekközül újabb húsz fölébreszthetetlenül elaludt, akiket pedig az objektum átkutatására kiküldtek,nem tértek vissza hírekkel.Valami szörny ségesen megrongálódhatott.

A Legvénebb még hasznos létezésének legvégén is csodálatos gépezet volt. Voltak nagyonritkán használt tartalékai, olyan er források, amelyekb l több százezer év óta nem merített.Fölemelkedett görg járóira, hogy még jobban a gyermekei fölé magasodjon, majd behatoltlegmélyebbre rejtett és legritkábban használt memóriájába tudásért és útmutatásért.Homloklemezén, küls fényérzékel i között két fényes, kék gomb lassú remegésbe kezdett,burkolata fölött sekély tányérféle izzott föl halványlila fénnyel. Már több ezer éve elmúlt,

185

hogy a Legvénebb utoljára alkalmazta a legkeményebb büntet eszközeit, de a beérkezettinformációk összeálltak legmélyebb memóriájában; egyre inkább úgy látta, hogy elérkezett azid újbóli bevetésükre. Fölkereste a konzervált személyiségeket is, és Henrietta föltárulkozottel tte. Megtudta, mit kérdeztek t le a legújabb behatolók, és azt is, mit válaszolt nekik. Azt ismegértette (amit Henrietta nem), mi az a fegyver, amivel Robin Broadhead jár a folyosókonföl és alá. Minden memóriája között a leg sibbekben, amelyek még az saját hús-véréletének ideje el ttr l származnak, szerepelt az a fullánk, amely az el deit is álombaszenderítette, és ez nyilvánvalóan valami olyasmi lehetett.Olyan mérték baj fordult el most, amilyennel ezel tt még sohasem találkozott, és olyanjelleg , amire nem ismert el re elkészített választ. Ha elérhetné ket… De nem érhette el.Hatalmas tömegével nem mozoghatott a m tárgy minden folyosóján, csak az aranyszín eken.Pusztításra kész fegyvereinek tehát nem lehet igazi célpontjuk. Talán a gyermekei? Igen,talán. k esetleg becserkészhetik és lebírhatják az idegeneket. Nyilván megérné a fáradságot,hogy ezt megparancsolja nekik. A néhány túlél re és ránézve talán igen. Ám a Legvénebbracionális, gépi tudatában páratlan számítástechnikai képességek rejt ztek. Kit enfölmérhette az esélyeket… és azok nem voltak fényesek.Az maradt a f kérdés: vajon veszély fenyegeti-e hatalmas tervét?

A válasz: igen. De legalább e téren volt valami, amit megtehetett. A terv szíve ugyanottrejt zködött, ahonnan a m tárgyat irányították. Ez volt az egész szerkezet idegközpontja. Ezvolt a hely, ahol életre keltette tervének végs mozzanatait.Még el sem készült a döntés végleges formába öntésével, máris hozzálátott amegvalósításához. A hatalmas fémtömeg megmozdult és elfordult. Végigsiklott a központicsarnokon, és behatolt a vezérl höz vezet , széles nyílású folyosóba. Ha odaér, ott márbiztonságban lesz. Csak jöjjenek oda, ha úgy döntenek! A fegyverek készen várják ket.Fogyatkozó erejének drasztikus megcsapolása lelassította és bizonytalanná tette a mozgását,de azért még éppen elegend maradt bel le. Ott elbarikádozhatja magát, és kivárhatja, mígezek a hús-vér dolgok elrendezik a tennivalóikat, ahogy tudják, és akkor…

Hirtelen megtorpant. El tte az egyik falkarbantartó gép elmozdult a helyér l. Szögletesenkuporgott a folyosó közepén, és mögötte…

Ha csupán egy hajszálnyival kevésbé lett volna kimerült, csak egy másodperc törtrészévelgyorsabb… De nem volt az. A falépít l el tör villanás végigsöpört rajta. Abban apillanatban megvakult. Megsüketült. Érezte, amint a küls kidudorodásai leégnek ahéjazatáról, érzékelte, ahogy hatalmas, puha gurulótalpai megolvadnak, és szétterülnek valamiragaccsá.A Legvénebb nem ismerte a fájdalom érzését. Azt viszont igen, mit jelent a szellemösszeroppanása. Kudarcot vallott!A hús-vér dolgok váltak az objektumainak uraivá, és gigászi tervei egyszer s mindenkorrafüstbe mentek.

186

16. ÍME, A LEGGAZDAGABB EMBERA nevem Robin Broadhead, és én vagyok a leggazdagabb ember ebben a Naprendszerben.Egyetlen közel hasonlóan gazdag van még, a jó öreg Bover, és is sokkal inkábbmegközelíthetne, ha a pénzének felét nem herdálja el a nyomornegyedek eltakarítására éskülönféle városfejlesztési programokra, a maradék nagy részét meg nem fekteti a Plútón túlir hüvelykr l hüvelykre való végigtapogatására, azt a hajót keresve, amely a felesége, Trish

maradványait zárja magába. (Hogy mit kezdene vele, ha megtalálná, azt el nem tudomképzelni.) A Herter–Hall-csapat túlél i szintén dúskálnak a pénzben. Jól is van ez így,különösen Wan és Janine szempontjából, akiknek meglehet sen kusza viszonyukat kellrendbe szedniük egy bonyolultan barátságtalan világban. Feleségem, Essie a legjobbegészségnek örvend. Szeretem t. Ha majd meghalok, vagyis amikor már a totális kezeléssem lesz képes még egyszer összefoltozni, akkorra van egy kis tervem valaki mást illet en,akit szintén szeretek. Mindez elégedettséggel tölt el. Csaknem mindennel meg vagyokelégedve. Az egyetlen kivétel tudományos tanácsadóm, Albert, aki még most is azonmunkálkodik, hogy megértesse velem Mach törvényét.Amikor hatalmunkba kerítettük a Hícsí Mennyországot, megszereztük az egészet. A hícsíhajók vezérlésének titkát. Annak módját, hogyan építhetünk hícsí hajókat, beleértve azt azelméletet is, amely lehet vé teszi a fénysebességnél gyorsabb haladást. Nem! Nem valami„hipertérr l” vagy „negyedik dimenzióról” van szó. A dolog nagyon egyszer . A sebességnöveli a tömeget, állítja Einstein… az igazi, nem Albert. Ám ha a nyugalmi tömeg zéró, akkornem számít, hányszorosára növeljük. Mindig zéró is marad. Albert azt mondja, hogy tömeglétrehozható, és ezt a logika alapelveinek segítségével bizonyítja: mivel létezik, létre ishozható. Ennélfogva meg is semmisíthet , mivel aminek léte megteremthet , annak létezésemeg is szüntethet . Ennyi a hícsík titka, és mi, Albert segítségével, el is készítettünk egykísérletet, majd Morton segítségével rávettük az Átjáró Trösztöt, hogy biztosítsa a hozzászükséges hajókat, s végül végre is hajtottuk. Az egész egyetlen fillérembe sem került. A nagygazdagság egyik el nye, hogy az embernek nem kell elköltenie a pénzét. Mindössze annyikell, hogy összeszedjünk másokat, akik elköltik azt a mi érdekünkben. A jogi programokpedig pontosan ilyesmire valók.Így tehát az Átjárótól fell ttünk egyszerre két ötf s hajót. Az egyiket csak hagyományosüzemanyag m ködtette, és két ember volt rajta, meg egy tömör alumíniumhenger a hozzákapcsolódó száldetektorokkal. A másiknak teljes volt a legénysége, és készen állt az igaziküldetésre. A kontrollhajón elhelyeztünk egy él kamerát, háromfelé osztott képmez vel: azegyik a gravitométert, a következ a másik hajót, míg a harmadik egy digitális cézium-atomóra számlapját mutatta.Az én szememnek a kísérlet nem mondott semmit. A második hajó kezdett elt nni, és agravitométer is jelezte az elt nését. Nagy dolog! Albert viszont egészen kijött a sodrából.– A tömege hamarabb kezdett elt nni, mint maga! Édes istenem, Robin! Ezt a kísérletetbárki bármikor végrehajthatta volna az elmúlt tizenkét év során! Ezért legkevesebb tízmilliódolláros tudományos jutalom néz ki!

– Kis címletekben kérem – vigyorogtam. Kinyújtóztam és odafordultam Essie-hez, hogymegcsókoljam, mivel úgy esett, hogy éppen ágyban voltunk.

– Rendkívül érdekes, kedves Robin – motyogta Essie álmosan, és visszacsókolt. Albertelfordította a tekintetét. Részben azért, mert Essie megint bütykölt valamit a programján,részben pedig azért, mert velem együtt nagyon jól tudta, hogy Essie szavai udvariasak ugyan,de nem szinték. Az asztrofizika nem különösebben érdekelte az én feleségemet. Annálinkább foglalkoztatta viszont a lehet ség, hogy eljátszadozhat a hícsí gépi intelligenciákkal.Ez viszont borzasztóan érdekelte t. Napi tizennyolc órányira mindaddig, amíg mindent föl

187

nem tárt a Legvénebb maradványaiból, a Holt Emberek és a halott nem emberek emlékeib l,mely utóbbiak valami afrikai szavannákig nyúltak vissza, jó egymillió évvel ezel tti id kbe.Nem mintha sokat tör dött volna azzal, mi rejt zik ezekben a memóriákban, viszont az szakterülete az volt, hogyan került beléjük az információ. Ezen a téren kiváló szaktekintélyvolt. Albertem programjának átgyúrása volt a legcsekélyebb eredmény, amit a HícsíMennyországból kiszedett. Amit onnan el bányásztunk, igazán szenzációs volt. A galaxisegészét ábrázoló hatalmas térképek, föltüntetve minden helyet, ahol csak a hícsíkmegfordultak. Nagyméret térképek a fekete lyukak jelenlegi elhelyezkedésének mindenadatával. Beleértve azt is, amelyben Klara van. Javadalmaim szellemi részének parányitöredékeként még arra a tisztán szubjektív kérdésemre is választ kaptam, hogyan lehetek mégmindig életben. A hajó, amelyben a Hícsí Mennyország felé utaztam, a tizenkilencedik napután fordult át fékez üzemmódba. Az arányosság és a józan ész minden szabálya szerint ezazt jelentette, hogy nem érhet célba további tizenkilenc nap el tt, amikorra viszont márbiztosan halott leszek. A valóságban azonban már öt nap múlva dokkolt. És én egyáltalán nemhaltam meg… vagyis hogy nem egészen… de miért?

Megint Albert rukkolt el a válasszal. Mindeddig bármely, hícsí hajóval végrehajtott utazásrakét, egymáshoz képest többé-kevésbé nyugalomban lév test között került sor. Relatívsebességeltolódásuk nem lehetett nagyobb másodpercenként pár tucat vagy legföljebb néhányszáz kilométernél. Semmi több. Ez pedig nem elegend a megkülönböztetéshez pályájukon.Az én hajómnak viszont egy szintén nagy sebességgel mozgó tárggyal kellett találkoznia. Azút túlnyomó részét tehát a gyorsulás tette ki. A fékezés csak a fölgyorsulás idejénektöredékére korlátozódott. Hát így úsztam meg élve.Mindez nagyon is kielégít dolog, de…

De mindennek megvan a maga ára!Mindig is így volt. Minden nagyobb el relépés mögött ott lapult a rejtett ára, végig az egésztörténelmen. Az ember kitalálta a földm velést. Ez azt jelenti, hogy valakinek el kell ültetniea palántákat, valakinek meg kell kapálnia a kukoricát. Így született meg azután arabszolgaság. Az ember megalkotta az autót, és megfizette az árát a légszennyezéssel és aközúti balesetekkel. Az ember kíváncsi lett rá, hogyan keletkezik a napfény… és ez akíváncsiság hozta a nyakába a hidrogénbombát. Az ember megtalálta a hícsí m tárgyakat, éskiderítette egynémely titkaikat. No és ezért mit kaptunk? Egyrészt megkaptuk öreg Paytert,aki kis híján elpusztította az egész világot egy olyan hatalom segítségével, amilyennel el ttesoha senki sem rendelkezett. Másrészt kaptunk néhány olyan vadonatúj kérdést is,amelyeknek még önmagam el tti föltevéséhez sem gy jtöttem össze elegend bátorságot.Olyan kérdéseket, amelyekre Albert keresi a választ lázasan Mach törvényei körül, megamelyeket Henrietta ömlesztett elénk az X ponttal és a „hiányzó tömeggel” kapcsolatban. Ésaz én agyamban is megfogalmazódott egy óriási kérdés: amikor a Legvénebb letérítette aHícsí Mennyországot évmilliós pályájáról, és elindította a galaxis központja felé, mi lehetettaz pontosan, ami felé törekedett?

Életemnek, azt hiszem, a legrémiszt bb és pontosan tudom, hogy leggyönyörteljesebbpillanata az volt, amikor lepörkölvén a Legvénebb küls bütykeit, Henrietta használatiutasításával a kezünkben letelepedtünk a Hícsí Mennyország vezérl pultja elé. Két emberkellett hozzá, hogy egyáltalán megmozdítsuk. Lurvy Herter–Hall meg én voltunk a kétlegjobb pilóta a jelenlév k közül, ha nem számítjuk Want, aki Janine társaságában próbáltaösszeterelgetni az ébredez Véneket, hogy tudomásukra hozzák: uralomváltás következett be.Lurvy foglalta el a jobb oldali ülést, én a bal oldalit (közben azon törve a fejemet, vajonmilyen furcsa alakú ülep telepedhetett belé el ször). Azután megindultunk. Több mint egyhónapba került, mire ráállhattunk az általam el leg már kiválasztott Hold körüli pályára.

188

Nem veszett kárba az a hónap, hiszen a Hícsí Mennyországban b ségesen akadt tennivaló,mégis igen lassan telt el, mert már nagyon szerettem volna hazaérni.Minden idegszálunkra szükség volt, hogy ezt a t gyet megfejhessük, de végül is nembizonyult olyan borzasztó nehéznek. Miután rájöttünk, hogy a vezérl központiadatbankjában megvan minden el re telepített hícsí objektum irányítókódja – több minttizenötezer volt bel lük a galaxisban és néhány azon kívül –, akkor már csak annyi maradthátra, hogy megtudjuk melyik melyik. Roppantul meg voltunk elégedve magunkkalvalamennyien, amikor ez sikerült, és nekivágtunk az útnak. Otthon jól megugattak bennünketa Hold túloldalán tanyázó rádiócsillagászok, mert derék m tárgyunk Hold körüli pályájánminden körfordulat alkalmával éppen az tányérjaik fölött haladt el. Odébb mentünk tehát.Ez a másodlagos irányítópult segítségével lehetséges, amelyet soha senki még csakmegérinteni sem mert repülés közben, s amely látszólag nemigen befolyásolja az eredeticélpontot. A f vezérl pult az el re beprogramozott célra áll, a másodlagossal bármely egyébcélpont bel het , már ha az ember képes a galaktikában érvényes koordinátáinakmeghatározására. A vicces az az egészben, hogy ezt a m veletet mindaddig nem lehetelvégezni, míg a f vezérl minden állását nullára nem redukáltuk – ekkor mindegyikentiszta, vörös fény jelenik meg, de ha ezt valamelyik földerít csak úgy önhatalmúlag megtette,nyomban elveszítette az Átjáróhoz visszavezérl programját. Milyen egyszer is minden, hamár érti az ember! Egyszóval ezt az egész, jó félmillió metrikus tonnányi kurva nagyszerkenty t földközeli pályára állítottuk, és meghívtunk egy csomó vendéget.Leginkább persze a feleségem társaságára vágytam. Közvetlenül utána következ vágyamtudományos programom, Albert Einstein volt… nem közvetlen utalásként a feleségemre, bárköztudottan Essie szerkesztette t. Már csak azt kellett eldöntenünk, hogy én menjek le, vagyEssie jöjjön föl hozzám, de természetesen nem az részér l. Azt hiszem, legalább annyirakörül akarta tapogatni a Hícsí Mennyország egész gépi intelligenciáját, amennyire én tmagát. Egy százperces Föld körüli pályáról a kapcsolatteremtés egyáltalán nem nagy dolog.Mihelyst a megfelel távolságba értünk, Albert gyártotta számítógépem máris kapcsolatbalépett vele, belépumpálva minden általa föltárt ismeretet, így azután, mikorra fölkészültem azAlberttel való beszélgetésre, már is készen állt.

Így persze nem volt az igazi. Sokkal szórakoztatóbb volt otthon beszélgetni a háromdimenziósképtankban parádézó, színes Alberttel, mint a Hícsí Mennyország lapos, fekete-fehérképerny jén pislákolóval. De addig, amíg a Földr l föl nem juttatnak még egy csomópótberendezést, ez volt minden, ami a rendelkezésemre állt, de lényegében ugyanaz az Albertvolt, és ez a legfontosabb.– Örülök, hogy ismét láthatlak, Robin – üdvözölt, felém bökve pipája szárával. – Gondolom,tisztában vagy vele, hogy legkevesebb egymillió üzenet vár rád.– Várhatnak még egy kicsit. – Különben már eddig is kaptam vagy egymilliót, legalábbis úgy

nt. Leginkább arról szóltak, hogy mindenki rettenetesen izgult értünk, de végül is örülnek asikereinknek.

S az sem utolsó, hogy roppant gazdag lettem megint. – Legel ször arra vagyok kíváncsi –jelentettem ki –, amit te mondhatsz el nekem.

– Magától értet dik, Robin. – Kiverte pipájából a hamut, szemét közben sem véve le rólam. –Nos akkor – folytatta –, lássuk el ször a technológiai részt. Már ismerjük a hícsí vezérláltalános technoelméletét, és közel járunk a fénysebességnél gyorsabb rádió titkánakmegfejtéséhez. Ami pedig a Holt Emberek információtárolóinak meg hasonlóknak a kérdésétilleti, amint arról bizonyára már értesültél – kacsintott felém –, goszpozsa Lavorovna-Broadhead már úton van, hogy csatlakozzék hozzád. Magunk között, remélem, hogy e téren ishamarosan jelent s eredményekre jutunk. Néhány napon belül egy önkéntes csapat indul

189

útnak a tápanyaggyárhoz. Csaknem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy azt is irányítanitudjuk majd, s ha így lesz, közelebbi pályára hozzuk további tanulmányozás végett, és talánmegígérhetem a lemásolását is. Nem hinném, hogy a kisebb jelent ség technikaiapróságokról most rögtön szeretnél tájékozódni.– Hát, nem igazán – feleltem. – Legalábbis nem ebben a pillanatban.

– Akkor – bólogatott pipáját újratömködve – hadd avassalak be néhány elméleti elképzelésbe.Legel ször is itt van a fekete lyukak kérdése. Egyértelm en meghatároztuk azt, amelybenegyik barátod, Gelle-Klara Moynlin tartózkodik. Azt hiszem, lehetséges lenne odaküldeni egyhajót, amely nagy valószín séggel, jelent sebb sérülés nélkül meg is érkezik céljához. Avisszatérése azonban már egész más probléma. Úgy látszik, hogy a hícsí adattárakban sincskonyhakész recept arról, hogyan hozhatnánk ki bármit is egy fekete lyukból. Elmélet azértakad. De ha valaki gyakorlatba óhajtaná átültetni ezeket a teóriákat, az írhatna azíróasztalfiókjának. Méghozzá sokat. Nem mernék konkrét eredményeket ígérni kevesebbmint, mondjuk, évek alatt. Valószín bb az évtizedes távlat. Jól tudom – mondta bizalmasanel rehajolva –, hogy számodra ez rendkívül fontos, személyes probléma, Robin. Ezen túldönt en fontossá válhat valamennyiünk, úgy értem, hogy az emberek és a gépi intelligenciákszámára egyaránt. – Még sohasem láttam ilyen komolynak a képét. – Ezenkívül – folytatta – a

tárgyatok, a Hícsí Mennyország útirányát szintén sikerült egyértelm en meghatározni.Mutathatok egy képet?

Ez persze költ i kérdés volt. Nem feleltem, de nem is várt rá választ. Lecsusszant a laposképerny egyik sarkába, miközben megjelent az említett kép. Olyan volt, mint egy fehérecsetvonás, egy m kedvel által pingált török félhold. Nem is volt szimmetrikus. Maga afélhold az egyik oldalra húzott, míg a kép többi része fekete maradt, kivéve egy halványansziporkázó fénysávot, amely összekötötte a félhold két szarvát, mintegy homályos ellipszisséegészítve ki azt.

– Nagyon kellemetlen, hogy ezt nem láthatod színesben, Robin. – Albert a képerny sarkábólpislogva sajnálkozott. – Inkább kékes, mint fehér. Nos, eláruljam, mit látsz? Kering anyagotvalami iszonyúan nagy objektum körül. A hozzád képest bal oldali anyagrész felénkközeledik, és elég gyorsan halad ahhoz, hogy fényt bocsáthasson ki magából. A jobb oldalirész távolodik, és hozzánk viszonyítva lassabban mozog. Amit látunk, nem más, mintsugárzássá átalakuló anyag, amint éppen egy, a mi galaxisunk középpontjában elhelyezkedelképzelhetetlenül hatalmas fekete lyuk éppen magába szippantja.– Én úgy emlékszem, mintha a fénysebesség nem lenne relatív! – mérgel dtem.

Albert ismét betöltötte az egész képerny t.– Nem is az, Robin, viszont az ezt kibocsátó anyag pályasebessége az. Ez a kép az Átjáróadattárából származik, és a legutóbbi id kig nem sikerült lokalizálni a rajta láthatóobjektumot. Most már azonban világos, hogy a galaxis központjában van, és bizonyosértelemben maga alkotja annak magvát.Megállt, hogy újratömje a pipáját, s közben állandóan engem nézett. Persze ez így nemegészen igaz. Volt egy pillanattöredéknyi kimaradás, amivel még Albert áramkörei semtudtak mit kezdeni. Ha elmozdulok, a tekintete még egy picit oda irányul, ahol az el bbvoltam, és ez elég a folytonos összhang megbomlásához. Nem szóltam közbe, s így, amikorsikerült életre keltenie a pipáját, nyugodtan folytatta:– Robin, néha nem vagyok biztos benne, mely információkat közöljek veled magamtól. Hafölteszel nekem egy kérdést, az egészen más. Bármely általad javasolt tárgyban elmondokmindent, amit csak tudok róla, ameddig hallgatod. Azt is elmondom, mi hogyan lehet, ha egyhipotézisre vagy kíváncsi. S t magamtól is el állok hipotézisekkel, ha a programomban

190

rögzített el írásoknak megfelel en ez indokoltnak t nik. Goszpozsa Lavorovna-Broadheadegészen komplex normatív utasításokat táplált belém az ilyesféle döntések meghozatalához,de az egészet leegyszer síthetjük egyetlen szimpla képletté. Mondjuk, hogy É az adotthipotézis értéke. Tegyük föl, hogy V a helytállóságának valószín sége. Amennyiben az ÉVkomplex összege legalább eggyel egyenl , akkor közölnöm kell veled, és közlöm is, az adotthipotézist. Ó, de ha tudnád, Robin, mennyire bonyolult dolog É vagy V pontos, számszerértékének meghatározása! A mostani konkrét esetben például semmiképpen nemhatározhatom meg a kérdéses hipotézis valószín ségének értékét. A fontossága viszont igennagy. Mindent figyelembe véve, akár még végtelennek is tekinthet .

Ekkorra Albert már teljesen megizzasztott. Egyet tudok biztosan Albert beprogramozásáról,mégpedig azt, hogy minél tovább beszél valamir l, annál kevésbé hiszi el, hogy tetszik isnekem.– Albert! – veszítettem el végül a türelmemet –, a pokolba is! Gyerünk tovább!

– Magától értet dik, Robin – felelte bólogatva, de látszott rajta, hogy nem szereti, ha sürgetik–, el ször is hadd szögezzem le, hogy ez az elképzelés nem csupán a mai asztrofizikaiismereteinknek felel meg, méghozzá elég magas szinten, hanem választ ad néhány más,fontos kérdésre is. Például arra, hová igyekezett éppen a Hícsí Mennyország, amikor sikerültmegfordítanotok, és arra is, miért t ntek el a hícsík maguk. Miel tt magát a hipotézist elédtárnám, kénytelen vagyok még egyszer végigfutni a következ négy fontos ponton.

El ször: a Cingár Jim által „áldatlan” számoknak nevezett mennyiségek. Ezek numerikusmennyiségek, f ként az úgynevezett „dimenziótlan” kategóriából, mivel bármilyen mércévelmérve ugyanazt az eredményt adják. Az elektron és a proton tömegének egymáshoz valóviszonyulása. A Dirac-szám az elektromágneses és a gravitációs er közötti különbségkifejezése. Az Eddington-féle finomszerkezeti állandó. És így tovább. Ezeket a számokat igennagy pontossággal ismerjük. Amit nem tudunk, az az, hogy miért éppen olyanok, amilyenek.Mondjuk a finomszerkezeti állandó miért nem 150, 137 plusz helyett? Ha értenénk is azasztrofizikához, ha lenne róla egy komplett elméletünk… abból ezeket a számokat is simánlevezethetnénk. Van ugyan máris elég jó elméletünk, de abból nem tudjuk levezetni azáldatlan számokat. Miért? Nem lehetséges – morfondírozott Albert bánatosan –, hogy ezek aszámok valahogyan selejtesek?Megengedett magának egy-két szippantást a pipájából, azután föltartotta a két ujját.

– Kett . Mach elmélete. Ez is elég fontos kérdésnek bizonyult, de talán valamivel könnyebblesz. Boldogult el döm – mondta sebesen pislogva, talán ezzel is azt bizonygatva nekem,hogy ez a kérdés könnyebben legy rhet –, szóval boldogult el döm megajándékozottbennünket a relativitás elméletével, amelyet az egyszer ség kedvéért úgy ismegfogalmazhatunk, hogy minden viszonyul valahogy valami máshoz, az egy fénysebességetkivéve. Amikor otthon tartózkodsz, Robin, a Tappan-tónál, a súlyod körülbelül nyolcvanötkilogramm. Más szavakkal: ez annak mértéke, amilyen vonzást gyakoroltok egymásra, te és aföldgolyó. Tehát bizonyos értelemben ez a te súlyod a Földhöz viszonyítva. Van itt egy másikjelenségünk is, a „tömeg”. A tömeg méréséhez a legmegfelel bb eszköz az az er , amely egytárgynak, mondjuk a te testednek nyugalmi állapotból történ elmozdításához szükséges.Általában úgy vélekedünk, hogy a „tömeg” és a „súly” lényegében azonos, és a Föld felszínénez így is van, de föltevésünk szerint a tömeg az anyagnak lényegi jellemz je, míg a súlymindig valami máshoz viszonyul. Ám – kacsintott rám megint – végezzünk el egy képzeltkísérletet, Robin. Tételezzük föl, hogy te vagy az egyetlen tárgy az egész világmindenségben.Más anyag nem is létezik. Akkor mennyi lenne a súlyod? Semennyi! És mennyi lenne atömeged? Hohó, ez itt a kérdés! Tegyük föl, hogy van egy kis háti rakétád is, és úgyhatározol, hogy fölgyorsítod magad. Akkor megállapítod a gyorsulásod mértékét, ésösszehasonlítod az eléréséhez szükséges er vel, s lám, már ki is jött a tömeged, nem igaz?

191

Neem, Robin. Nem jött ki semmi. Mivel nincsen semmi, amihez a mozgásodatviszonyíthatnád. A „mozgás” mint elméleti koncepció értelmetlen. Ennélfogva a tömeg…Mach elmélete szerint valamiféle küls rendszert l függ. Mach úgy vélte, hogy ez utóbbi az,amit általában „az univerzum totális hátterének” nevezünk, és ennek van jelentése. Továbbá,Mach elméletének megfelel en, ahogy az én boldogult el döm és mások továbbfejlesztették,ugyanez a helyzet az anyag többi „lényegi” tulajdonságával, az energiával, a térrel, s végssoron az „áldatlan számokkal” is. Mi van? Talán fárasztalak, Robin?

– Arra ez egyszer mérget vehetsz, Albert – mordultam föl –, de csak folytasd!Elmosolyodott, és fölemelte három ujját.

– Három! Az, amit Henrietta X pontnak nevez. Biztosan emlékszel rá, hogy Henriettamegbukott a doktori vizsgáján, de én tanulmányoztam az értekezését, és meg is mondhatom,mit akart bizonyítani vele. A Nagy Bumm után, amely mai ismereteink szerint avilágmindenség kezdetét jelentette, az univerzum még három másodpercig viszonylagegységes, rendkívül forró és tökéletesen szimmetrikus volt. Henrietta a disszertációjábanhosszan idéz egy Tong B. Tang nev régi Cambridge-i matematikust és másokat. Állításaiklényege, hogy e pillanat után, amelyet Henrietta X pontnak nevez, ez a szimmetria„megmerevedett”. Mindazok az állandók, amelyeket ma megfigyelhetünk, ennél a pontnálállandósultak. Az összes áldatlan szám. Az X pont el tt ezek nem is léteztek. Csak azótavannak, viszont azóta változatlanok.

Így tehát az X ponttal jelzett id ben, vagyis a Nagy Bumm kezdetét l számított harmadikmásodpercben történt valami. Lehetett ez egy teljes véletlen esemény, mondjuk, valamiörvény a táguló anyagfelh belsejében.De éppígy lehetett szándékos is.

Itt Albert elhallgatott, és egy darabig pöfékelve nézett felém. Miután nem reagáltam,fölsóhajtott, és fölmutatta négy ujját.

– Négy! És egyben az utolsó, Robin. Bocsáss meg ezért a hosszú bevezet ért! Az utolsó pontHenrietta tétele a „hiányzó tömegr l”. Úgy látszik, hogy az univerzumban nincs elegendanyag a Nagy Bumm egyébként egészen elfogadható elméletének igazolásához. E pontonHenrietta végrehajtott egy hatalmas bakugrást a disszertációjában. Azt állította, hogy a hícsíkrájöttek, hogyan teremthetnek anyagot, és hogyan semmisíthetik meg azt. Ebben, mint azótakiderült, végül is igaza volt, bár részér l akkor nem volt több találgatásnál, ám a tudósok, akikel tt az értekezését védte, igen gyorsan rátámadtak a föltételezésére. Akkor végrehajtott mégegy ugrást. Állította, hogy a hícsík máris el idézték bizonyos mennyiség anyag elt nését.Nem, mondjuk egy hajónyit… és ha csak sejtette volna, mennyire igaza van! Igen nagymennyiségben. Valójában univerzális méretekben. Föltételezte, hogy a hícsík tanulmányoztákaz áldatlan számokat, ahogyan mi is, aminek alapján néhány valószín nek tkövetkeztetésre jutottak. Itt egy kicsit kacifántossá válik a dolog, Robin, úgyhogy kérlek,nagyon figyelj, de már majdnem a célnál vagyunk.Azt tudod, hogy ezek az alapvet állandók – olyanok, mint az áldatlan számok – határozzákmeg, hogy létezhet-e élet az univerzumban. Persze igen sok egyéb jelenség mellett.Ugyanakkor, ha némelyikük egy kicsivel nagyobb vagy kisebb lenne, az élet sem jöhetettvolna létre. Világos ennek az állításnak a logikai következménye? Azt hiszem, érted. Ez egyegyszer szillogizmus. F premissza: az „áldatlan számok” nem valamely természeti törvénykövetkezményei, és ha X pontnál valami más eseményre került volna sor, akkor mások islehetnének. Mellékpremissza: ha egy bizonyos irányban különböznének, akkor az univerzumkevésbé volna barátságos az élet iránt. No és a következtetés? Ó, igen, ez a veleje azegésznek! Következtetés: ha egy bizonyos másik irányban térnének el, az univerzumbarátságosabb lehetne az élet iránt.

192

Albert itt elhallgatott, csak nézett rám, és szövetpapucsába nyúlva vakargatta lábán atyúkszemeket.

Nem tudom, akkor melyikünk gy zte volna tovább türelemmel. Én lázasan próbáltammegemészteni jó pár nehezen emészthet kérdést, a jó öreg Albert pedig id t adott ehhez azemésztéshez. Miel tt bármelyikünk d re jutott volna, Paul Hall trappolt be a cellába,amelyet magaménak neveztem ki.– Vendégek! Hé, Robin! Látogatóink érkeztek! – kiabálta.

Természetesen legel ször Essie jutott eszembe. Már beszéltünk egymással. Tudtam, hogyútban van a Kennedy-kilöv állomás felé, ha ugyan már nem érkezett oda, és várja, hogy apályánk végleg beálljon és fölszállhasson. El ször Paulra, azután az órámra néztem.– Még nincs itt az ideje – mondtam, mivelhogy még tényleg korai lett volna.

Teli szájjal vigyorgott.– Csak jöjjön és nézze meg a szerencsétlen fattyúkat! – vihogta.

Háát, valóban azok voltak. Hatan beprésel dve egy ötf s hajóba. Alig huszonnégy órávalazután l tték ki ket az Átjárótól, ahogy én kereket oldottam a Holdról. Elég fegyver voltnáluk, hogy akár egy hadosztálynyi Legvénebbel is elbánjanak. Készek voltak amegmentésünkre és némi zsákmány megszerzésére is. Végigszáguldották az rt a HícsíMennyország után, annak h lt helyén megfordultak, és visszafelé is megtették az utat.Valahol útközben el kellett jönnünk mellettük anélkül, hogy észrevettük volna ket.Szerencsétlen fattyúk! Persze derék legények voltak valamennyien, önkéntesek egy olyanútra, amely még az Átjáró normái szerint is kockázatosnak ígérkezett. Megígértem nekik,hogy megkapják a részüket a nyereségünkb l – volt elég b ven, csak föl kellett vennünk.Nem az hibájuk, hogy nem volt szükségünk rájuk, különösen, ha arra gondolok, mennyirekellettek volna, ha mégiscsak segítségre szorulunk.Ezért tehát szívélyesen fogadtuk ket. Janine büszkén mutogatta nekik a birodalmunkat. Wanvigyorogva és altatópisztolyával hadonászva mutatta be ket az új behatolók áradatávalszemben megrökönyödötten álló Véneknek. Miközben mindez a zsivajgás elcsöndesedett,rájöttem, mi hiányzik e pillanatban a legjobban: némi harapnivaló és egy kis alvás.Mindkett l gondoskodtam magamnak.

Fölébredve els ként arról értesültem, hogy Essie már úton van felénk, de egy ideig még nemérkezik meg. Egy darabig csak csámborogtam föl-alá, megpróbálván visszaemlékeznimindarra, amit Albertt l hallottam, gondolatban magam elé képzeltem a Nagy Bummpillanatát és azt a kritikus, harmadik másodpercbeli pillanatot, amikor egyszerre mindenmegfagyott… de bevallom, nem sok sikerrel. Ezért végül megint csak fölhívtam Albertet.– Hogy érted azt, hogy barátságosabb?

– Ó, Robin – mondta azonnal, soha semmi sem okozott neki igazi meglepetést –, ez az akérdés, amelyre nem tudok megfelelni! Különben még nem ismerjük teljességükben azuniverzum Mach szerinti kiterjedéseit sem, de meglehet… meglehet – a szeme sarkábanösszefutó ráncokból láttam, hogy valami szívderít t keres számomra –, talán ahalhatatlansággal! Esetleg a szerves agyvel gyorsabb elemz képességével, vagyis magasabbintelligenciával. Talán csak azzal, hogy több, az életnek jobb föltételeket biztosító bolygó jöttvolna létre. A föntiek bármelyike. Vagy éppen mind egyszerre. A lényeg az, hogy elméletilegelfogadjuk az ilyen „barátságosabb” körülmények létezésének lehet ségét, és mindebb l le isvonhatjuk a további elméleti következtetéseket. Henrietta ezt meg is tette. S t még egykicsivel tovább is ment. Tegyük fel, hogy a hícsík (vetette fel ), akik valamicskével többettudnak nálunk az asztrofizikáról, végül megállapították ezeket a kedvez bb mutatókat, és

193

nekiláttak, hogy megvalósítsák ket. Nos, akkor az egyik megoldás az lett volna, hogy avilágmindenséget visszajuttatják seredeti állapotába, és akkor egy új Nagy Bummal ismétbeindítják! Hogyan történhetne meg ez? Amennyiben az anyag létrehozható, meg issemmisíthet … könny eset! B völjük meg jól! Állítsuk le a terjedését. Indítsuk be újbólizsugorodását. Azután valahogy maradjunk kívül a zsugorodás központján, várjuk meg, mígújból berobban… és akkor e tömbön kívülr l tegyük meg azt, amit meg kell tennünk azuniverzum dimenziótlan alapszámainak megváltoztatása érdekében, mégpedig úgy, hogy azújonnan megszületend univerzum… milyen is legyen?… nevezzük paradicsominak!A szemem szinte kiugrott.

– És ez lehetséges?– Neked vagy nekem? Most? Nem! Abszolút elképzelhetetlen. Még a nyitját sem tudjuk, holkellene kezdenünk.– Nem neked vagy nekem, te fafej! Hanem a hícsíknek!

– Ó, Robin – mormolta gyászos képpel –, ugyan ki tudhatná? Fogalmam sincs, hogyantehetnék meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem tehetik. Én még azt sem tudom kitalálni,hogyan manipulálhatnánk az univerzumot, hogy a legjobb jöjjön ki bel le. De ez nem is lennemindenképpen szükséges. Föl kell tételeznünk, hogy rendelkezhetnek valamilyen, nos,gyakorlatilag örökkévaló létformával. Ez viszont a dolog egyszeri végrehajtásához iselengedhetetlen. Ha viszont örök élet ek, akkor akár ötletszer próbálkozásokat isfolytathatnak mindaddig, míg el nem jutnak a kívánt univerzumig.Egy pillanatig elgondolkodva nézte kih lt pipáját, majd begyömöszölte az ingemellényzsebébe.– Eddig jutott el Henrietta disszertációjának bemutatásában, amikor aztán tényleg rávetettékmagukat. Mert egyben azt is kijelentette, hogy a „hiányzó tömeg” még azt is bizonyíthatja,hogy a hícsík valóban hozzáláttak az univerzum szabályos fejl désmeneténekmanipulálásához; valójában azt mondta, hogy a küls galaxisokból távolítanak el bizonyosmennyiség anyagot, ezzel gyorsítva föl az összeomlásukat. Lehet, arra is gondolt közben,hogy a központba viszont anyagot juttatnak… mármint ha egyetlen központ létezik. És azt iskimondta, hogy ez megmagyarázhatja, miért távoztak el a hícsík. Beindították a folyamatot,gondolta Henrietta, azután elvonultak, hogy elrejt zzenek valahová, valamilyen id tlenállapotba, mondjuk, valami nagy fekete lyukba. Ott kivárhatják, míg az eseményekvégbemennek, és akkor tettrekészen el bújhatnak, hogy újrakezdjenek mindent megint. No,ekkor csaptak össze feje fölött a hullámok! Nem is csoda. El tudsz képzelni egy rakásfizikaprofesszort, amint szembekerül egy ilyen problémával? Azt tanácsolták szegénynek,hogy asztrofizika helyett inkább próbáljon meg hícsí pszichológiából fokozatot szerezni.Kijelentették, hogy elképzeléseken és találgatásokon kívül semmit sem mutat föl… azelméletnek semmiféle ellen rzési lehet ségét, csupán egy hipotézist. Ráadásul meg voltakgy dve az utóbbi hibás voltáról. Így tehát elutasították az értekezését, nem kaphatta meg adoktori fokozatát, ezért aztán fogta magát, és elment az Átjáróhoz földerít nek, hogy ottvégezze, ahol… a halálban. És – folytatta Albert elgondolkodva, pipáját ismét el húzva –magam is azt gondolom, Robin, hogy tévedett, vagy legalábbis felületes volt. Nagyon halványelképzeléseink lehetnek csak arról, hogyan befolyásolhatják a hícsík az anyag sorsát amiénken kívül más galaxisokban is, márpedig Henrietta a teljes világmindenség l beszélt.– És te sem vagy biztos a dologban?

– A legcsekélyebb mértékben sem, Robin.– De talán egy szarházi elképzelésed csak akad! – üvöltöttem rá.

194

– Magától értet dik, Robin – válaszolta sötéten –, de csak annyi, semmi több. Nyugodj meg,kérlek. Lásd be, hogy nem jók a nagyságrendek. Mindannak alapján, amit tudunk, azuniverzum túlságosan hatalmas. Az id meg túl rövid. A hícsík alig egymillió évvel ezel ttjártak errefelé, a világmindenség terjedésének id szaka pedig ennek legalábbhúszezerszerese… a zsugorodási id sem igen tehet kevesebbre. Matematikailag csekély avalószín sége, hogy pontosan azt az id t választották volna, hogy megjelenjenek, ha úgylenne.

– Megjelenjenek?Albert köhintett.

– Kihagytam egy lépést, Robin. Van itt még egy hipotézis, lényegében a sajátom. Tegyük föl,hogy ezt a világot már a hícsík építették. Továbbá azt, hogy k maguk egy kevésbé barátságosuniverzumban fejl dtek ki. Azt persze nem szerették, ezért összeroppantották, hogy újatcsinálhassanak, és mi most ebben az újban élünk. És ez nem is olyan rosszul sikerült, magadis tudhatod. Meglehet, hogy el jöttek, körülnéztek és megállapították, hogy pontosan ilyetakartak. Most pedig a földerít ik visszamentek, hogy el hívják a többieket is.

– Az isten szerelmére, Albert!Megnyugtató hangon folytatta:

– Nem mondanám el mindezeket a dolgokat, Robin, ha nem lennék kénytelen. De ez iscsupán egy föltevés. Nem hiszem, hogy el tudnád képzelni, milyen nehéz számomra ilyenhipotézisek kialakítása. Nem is lennék rá képes, hacsak… no de lássuk a lényeget! Van egylehetséges módja annak, hogy valaki túlélje egy világegyetem összeroppanását és az eztkövet új Nagy Bummot, éspedig az, ha olyan helyre vonul vissza, ahol gyakorlatilag megállaz id . Miféle hely lehet ez? Nos, egy fekete lyuk. Egy hatalmas fekete lyuk. Elég nagyahhoz, hogy kvantumkiáramlás által se veszítsen a tömegéb l, s ezáltal az örökkévalóságigmegmaradhasson. Én tudom, Robin, hol található egy ilyesféle fekete lyuk. A tömegekörülbelül tizenötezerszer nagyobb a mi Napunkénál. A hely pedig a mi galaxisunkközéppontja. – Albert az órájára pillantott, és megváltozott az arckifejezése. – Ha aszámításaim megközelít leg pontosak, akkor a feleségednek körülbelül most kellmegérkeznie, Robin.

– Ide figyelj, Einstein! Az els dolga pedig az lesz, hogy téged átír!Albert kacsintott.

– Már meg is tette, Robin – közölte –, és az egyik új dolog, amire megtanított, az, hogyszükség esetén valami tréfás vagy személyesen elismer megjegyzéssel próbáljam oldani afelgyülemlett feszültséget.– Ezzel azt mondod, hogy nekem most robbanásig feszültnek kell lennem?

– Nos, nincs rá igazi okod, Robin – nyugtatgatott. – Mindez kizárólag elméletben van így…már ha egyáltalán így van. És az emberélet mércéjével mérve jó messze. Bár az is lehet, hogynem. Az a fekete lyuk a galaxisunk közepén az egyik lehetséges hely, ahová a hícsíkvisszavonulhattak, és egy hícsí hajó utazási sebességében gondolkodva nincs is olyan messze.És ugye említettem már, hogy sikerült megállapítanunk, hová irányította a Legvénebbbirodalma pályáját? Hát oda, Robin. Egyenesen a felé a fekete lyuk felé igyekezett, amikormegfordítottátok!

Hetekkel el bb meguntam már a Hícsí Mennyországot, mint Essie. Egész életében rengetegid t töltött gépi intelligenciák társaságában. t magát viszont nem untam meg, így azutánmaradtam mindaddig, amíg el nem ismerte, hogy minden fölhasználható információt

195

összeszedett már flopszalagjaira. Ezután negyvennyolc órán belül máris otthon voltunk aTappan-tónál. Kilencven perccel kés bb becsattogott Wilma Liederman, táskájában cipelvemesterségének minden eszközét, hogy megvizsgálja Essie-t a lábujja körme hegyéig. Nemidegeskedtem. Magam is meggy dtem róla, hogy Essie rendben van, s amikor a vizsgálatvégeztével Wilma beleegyezett, hogy velünk tart egy italra, maga is így nyilatkozott. Azutánarról a gyógygépezetr l akart elbeszélgetni, amely Wan er nlétér l gondoskodott egészfelnövekedése alatt. Miel tt elment volna, még egymillió dolláros kutatási-fejlesztési céget islétrehoztunk az elnökletével a rejtélyes szerkezet felhasználhatóságának kiderítésére… ilyenegyszer ek a dolgok! Ilyen egyszer en megy minden, föltéve, hogy minden az emberszándékainak megfelel en alakul.Illetve majdnem minden. Még mindig bennem motoszkált az a kellemetlen érzés a hícsíkkelkapcsolatban (ha tényleg k voltak azok), akik ott lapítanak a galaxis középpontjában (már hatényleg ott vannak). Ha Albert azt bizonygatta volna, hogy a hícsík már jöv re el jönnektüzet okádva és mindent lerombolva (vagy hogy egyáltalán el jönnek), nos, akkor mindenokom meg lett volna a pokoli aggodalomra. Ha tíz vagy akár száz évet emleget, akkor islegkevesebb mélységes aggodalom vagy teljes kétségbeesés keríthetett volna hatalmába. Deamikor az embernek csillagászati id kkel van dolga… nos, pokolba az egésszel! Ugyan hogyaggódhat az ember olyasmi miatt, ami esetleg jó milliárd év múlva következik majd be?!Az aggodalmam mégsem akart elmúlni sehogy.

Miután Wilma elment és vacsorához ültünk, egész id alatt nyugtalanított a dolog. Kés bb,amikor behoztam a kávét, Essie már ott ücsörgött csábos tréningruhájában a kandalló el tt,hosszú haját fésülgette, fölpillantott rám, és így szólt:– Tudod, Robin, nem is olyan biztos, hogy bekövetkezik a dolog!

– Hogy lehetnél biztos benne? Azoknak a hajóknak a memóriájában tizenötezer hícsíobjektum koordinátái vannak betáplálva. És mi ugyan mennyit azonosítottunk eddig közülük?Alig százötvenet, és azok egyike volt csak maga a Hícsí Mennyország. A nagy számoktörvénye szerint még vagy száz olyannak kell lennie valahol, és ki tudja, egyikük nemnyargal-e éppen a hícsíkhez, hogy tudassa velük, mivel foglalkozunk mi?– Kedves Robin – dorombolta Essie, orrát barátságosan a térdemhez dörgölve –, idd megnyugodtan a kávédat. Semmit sem értesz a statisztikai matematikához, és különben is, kilenne annak megmondhatója, hogy egyáltalán ártani akarnának-e nekünk?

– Nem is kellene, hogy akarjanak! Nagyon jól tudom, mi történne, az isten szerelmére! Hiszenolyan nyilvánvaló. Ami a tahitiakkal, a tasmánokkal, az eszkimókkal, az amerikai indiánokkaltörtént; mindig is így volt, az egész történelem során. Egy magasabb kultúrával összeütköznép szükségszer en megsemmisül. Senki sem törekszik erre. Egyszer en képtelenekfönnmaradni!– De mindig, Robin?

– Ugyan, ne butáskodj már!– Komolyan mondom – er sködött Essie. – Ellenpélda: mi történt azután, hogy a rómaiakfölfedezték a gallokat?– Az, hogy még a szart is kihódították bel lük, az történt!

– Igaz. Nem, csak nagyjából igaz! De azután, úgy kétszáz év múlva, ki kit hódított meg,Robin? A barbárok hódították meg Rómát, Robin!– Én nem holmi hódításokról beszélek. Én a faji kisebbségi komplexusról beszélek! Mitörténik bármely fajjal, amely egy nála értelmesebbel kénytelen együtt élni?

196

– Hát, különböz körülmények között más-más történik velük, Robin. A görögökértelmesebbek voltak a rómaiaknál. A rómaiak soha életükben nem találtak ki semmi újat,kivéve néhány dolgot, amivel építhetnek vagy ölhetnek. A rómaiak nem voltak gondolkodók.Még otthonaikban is görögöket alkalmaztak, akik költészetre, történelemre és mástudományokra tanították ket. Rabszolgákként. Kedves Robin – folytatta, letévekávéscsészéjét és közelebb telepedve hozzám –, a bölcsesség valamiféle forrás. Mondd csak,ha valami információra van szükséged, ugyan kihez fordulsz érte?

Egy percig elgondolkodtam a dolgon.– Háát, legtöbbször Alberthez – ismertem el végül. – Értem én, amit mondasz, de ezmégiscsak más. Egy komputernek az a dolga, hogy többet tudjon, és bizonyos értelembengyorsabban gondolkodjon nálam. Ez az egész létezésük célja!

– Pontosan, Robin drágám. Ám ahogy én látom, egyáltalán nem semmisített meg téged. –Arcát az enyémhez dörgölte, aztán kihúzta a derekát. – Megint nyughatatlan vagy – állapítottameg. – Most éppen mihez lenne kedved?– Milyenek az esélyeim? – kérdeztem, és felé hajoltam, de megrázta a fejét.

– Nem, ne ezt! Legalábbis nem ebben a percben. Ne nézzünk meg valami PV-m sort?Fölvettem a híradó egy részét, amikor ti Wilmával pusmogtatok. Arról, hogy a kis barátaitokmeglátogatják az shazájukat.– Ó, a Vének Afrikában? Már láttam ket délután. – Valami helyi f haladász úgy vélte, jóttenne a népszer ségének, ha megmutatnák a Véneknek az Olduvai hasadékot. És igaza lett. AVéneknek ugyan egyáltalán nem tetszett a dolog, utálták a h séget, ingerülten makogtakegymásnak a rájuk kényszerített fotózás miatt, és a repül út sem volt számukra valamiélvezet. De komoly újdonságnak számítottak. Éppen úgy, ahogy ugyanakkor Paul és LurvyDortmundban, ahol Lurvy apjának mauzóleumát akarták tet alá hozni, mire az öregmaradványai megérkeztek a tápanyaggyárból. Akárcsak Wan, aki meggazdagodott a „HícsíMennyországból való fiú” PV-föllépések tiszteletdíjaiból. Mint Janine, akinek pompásid töltést jelentett, hogy végre hús-vér valóságukban találkozhat énekes sztárlevelez partnereivel. És velem sem volt más a helyzet. Valamennyien fürödtünk a pénzben ésa hírnévben. Hogy k mit hoznak ki végül az egészb l, azt el sem tudtam képzelni. De azvilágossá vált számomra, hogy magam mit akarok.– Végy föl egy szvettert, Essie – mondtam a feleségemnek. – Gyerünk, sétáljunk egyet!

Kézen fogva leballagtunk a jéghideg víz partjára.– Oda nézz! Havazik! – kiáltott föl Essie, föltekintve az odafönt, vagy hétszáz métermagasságban feszül buborékra. Általában nem látszik ilyen világosan, de ma este aberoppantásával fenyeget hó és jég leolvasztásán ügyköd h sugárzók fényében, tejfehérkupolaként borult fölénk, visszaverve a felszínr l származó fényeket és hosszan elnyúlvakörös-körül a látóhatáron.

– Nem fázol?– Talán csak itt, a víz mellett – borzongott meg Essie. Följebb kapaszkodtunk hát a lejt n, aszök kút melletti kis pálmaligethez, és leültünk egy padra, hogy elgyönyörködjünk a Tappan-tó felszínén csillogó villanásokban. Kényelmes helyünk volt ott. A burok alatt sohasem h l leigazán a leveg , de odalent a víz maga a Hudson folyó, amely vagy hét-nyolcszáz kilométertfut a szabadban, mire elérkezik a Palisades-gáthoz, és telente néha át-átbukik egy jégtábla aperemén, hogy leúszva hozzádörgöl djék a csónakházunk oldalához.

– Elgondolkodtam, Essie – fordultam hozzá.– Tudom, Robin – emelte rám a szemét.

197

– A Legvénebbr l. Arról a gépr l.

– Ó, valóban – húzta föl a lábát a szök kútból permetez vízt l nedves f l. – Igazánpompás gépezet – bátorított. – Egészen kezes, mióta kihúztátok a méregfogát. Ha nincsenekküls érzékel i, mozgásképtelen, és nem férhet hozzá semmiféle adatforráshoz… igen,egészen szelíd.

– Annyit szeretnék csak megtudni – folytattam –, hogy tudnál-e valami ilyesmit szerkeszteniegy emberi lény számára?

– Ó! – sóhajtott föl Essie. – Hmm! Igen, azt hiszem, tudnék. Persze kellene hozzá egy kis id ,jó csomó pénz, de tudnék.

– És meg rizhetnél benne egy emberi személyiséget… úgy értem, miután az illet meghalt?Mondjuk úgy, ahogy a Holt Embereket tárolták?

– Annál lényegesen jobban, mondhatnám. Bizonyos nehézségekkel. F ként biokémiaijelleg ekkel… de ez nem az én területem. – Hátrad lt, föltekintett a fejünk fölött sziporkázóbuborékra, és elgondolkodva folytatta: – Amikor egy számítógépes programot készítek,Robin, beszélek ahhoz a komputerhez, ilyen vagy olyan nyelven. Megmondom neki, hogymicsoda, és mi lesz a feladata. A hícsí programozás nem egészen ilyen. Alapja az agyközvetlen biokémiai letapogatása. A Vének agya biokémiai szempontból nem egészen olyan,mint a tiéd vagy az enyém, ezért a Holt Emberek tárolása messze nem tökéletes. Viszont aVének még sokkal távolabb esnek a hícsíkt l, akik eredetileg a módszert maguknakkialakították. A hícsíknek sikerült a folyamatot minden látható nehézség nélkül átültetniük,ennélfogva a dolog lehetséges. Igen. Amikor meghalsz, az agyad beolvasható lesz egy ilyengépbe. Azt azután föltehetjük egy hícsí hajóra, és kil hetjük a Nyilas YY fekete lyuk felé,ahol köszöntheti majd Gelle-Klara Moynlint, és megmagyarázhatja neki, hogy a baleset nem ate hibád volt. Efel l akár a szavamat veheted, csak nem szabad még meghalnod… mondjuköt-nyolc évig, hogy elvégezhessük a szükséges kutatásokat. Ezt az egyet ígérd meg nekem,oké?Néha el fordul, hogy valami annyira meglep, hogy azt sem tudom, mit csináljak, sírjak,megdühödjek vagy éppen nevessek? Ebben az esetben talpra szökkentem, és lebámultam azén drága feleségemre. Aztán rájöttem, hogy mit kell tennem, és fölkacagtam.

– Néha egészen megdöbbentesz, Essie – sóhajtottam.– De miért, Robin? – El renyúlt és megfogta a kezemet. – Tegyük föl, hogy éppen fordítvavan. Képzeld el, hogy én vagyok az, aki sok évvel ezel tt átesett egy megrázó, személyestragédián. Pontosan olyanon, amilyen a tiéd, Robin. Amelyben valaki, akit én nagyonszerettem, igen súlyos helyzetbe került, olyannyira, hogy többé sohasem láthattam, és nemmagyarázhattam meg neki, mi történt valójában. Nem gondolod, hogy én is szeretnéklegalább egyszer beszélni vele valami módon, és elmondani neki, hogy érzek iránta?Már válaszolni akartam, de Essie fölállt, és ajkamra tette az ujját.

– Költ i kérdés volt, Robin. Mindketten tudjuk a választ. Ha a te Klarád még él, biztosannagyon szeretne valami hírt fel led. Ez kétségtelen. Tehát – folytatta –, íme a terv. Egyszermeghalsz, remélem, nem túl hamar. Agyad bekerül a gépbe. Talán magamnak is csinálok egymásolatot. Megengeded? De az egyik elrepül ahhoz a fekete lyukhoz, hogy megkeresseKlarát. Meg is találja, és azt mondja neki: „Klara kedvesem, ami történt, az ellen nem voltsegítség, de szeretném, ha tudnád: az életemet adtam volna érte, hogy megmenthesselek.” Ésakkor, Robin, tudod, mit válaszol Klara annak a különös gépnek, amely egyszer csakmegjelenik a semmib l, az ideje szerint talán csak néhány órával a történtek után?

198

Nem tudtam! Az egészben az a legkínosabb, hogy nem tudtam! De nem mondhattam ki ezt,Essie nem adott rá esélyt.– Klara azt mondja majd: „Persze, Robin kedvesem, tudom, hogy megtetted volna. Mivelminden eddig megszületett ember közül te vagy az, akiben a legjobban bízom, akit aleginkább tisztelek és szeretek.” Tudom, hogy ezt mondaná, Robin, mert az esetében ezlenne az igazság. Akárcsak az enyémben.

199

17. AHOVÁ A HÍCSÍK ELVONULTAKRobin Broadhead tizedik születésnapján, este hatkor zsúrt rendeztek. A szomszédasszony egypár zoknit, társasjátékot és ünnepi tréfaként egy könyvet ajándékozott neki Minden, amit ahícsíkr l tudunk címmel. Az alagútjaikat csak nemrégiben fedezték föl a Vénuszon, ésrengeteg találgatás keringett arról, hová t nhettek, hogy nézhettek ki, és mik lehettek aszándékaik. A könyvben az volt a vicc, hogy bár százhatvan oldalt tartalmazott, azokmindegyike üres volt.Ugyanezen a napon, ugyanebben az órában… vagy legalábbis annak helyi megfelel jében,ami azért jelent sen különbözött, egy másik személy még egyszer körülfuttatta tekintetét acsillagokon, miel tt nyugovóra tér. Neki is volt valamiféle évfordulója, csak éppen zsúrnélkül. Nagyon messzire volt Robin Broadhead születésnapi tortájától és gyertyáitól: többmint negyvenezer fényévnyire, és legalább ennyire távol állt t le az emberi küls . Volt sajátneve, de nem használta, és az általa végzett munka alapján rendszerint úgy szólították, amileginkább „Kapitány”-ként lenne fordítható. Szögletes, finom pihékkel borított feje fölöttnagyon közel és rendkívül fényesen ragyogtak a csillagok. Fölpillantván bántották a szemét,függetlenül a gondosan tervezett, üvegszer héjazattól a lakóhelye és csaknem egész bolygójafölött. Volt ott egy halványvörös M, valamivel fényesebb, mint a Hold a Földr l nézve, háromaranyszín G, egyetlen, forró, szalmasárga F, amelynek látványa szinte fájdalmat okozott. Ovagy B egy sem akadt az égboltján. És egyáltalán nem voltak halványabb csillagok. Kapitányismert minden általa látott égitestet, mivel mindössze tízezernyi lehetett bel lük, csaknemvalamennyi h vös és öreg, de mindegyik szabad szemmel is jól kivehet . Ezeken az ismer sezreken túl… no persze nem látott túl rajtuk, legalábbis onnan, ahol éppen elvackolódott, deszámtalan rutazása alapján tudta, hogy azokon túl ott kavarog az egész mindenség, egy aligkivehet , kékes kagylóhéj, amely körülöleli mindazt, amit és népe birtokol azuniverzumból. Az az égbolt rémületet keltett volna bármely emberi lényben. Ezen azéjszakán, gondolatban végigfutva rajta, mi történik majd, ha fölébred, maga a Kapitány iscsaknem megrettent t le.A széles vállú és csíp , oldalról nézve viszont lapos Kapitány imbolyogva ballagott a szalagfelé, amely majd az alvógubójához szállítja. Nem volt hosszú az út. Az id érzéke szerintalig néhány percnyi. (Negyvenezer fényévnyire onnan, Robin Broadhead evett-ivott,fölserdült, elszívta els , titokban csavart cigarettáját, karcsontja eltörött, majd összeforrott, ésvagy tíz kilót gyarapodott, miel tt a Kapitány lelépett a szalagról.) A Kapitány jó éjszakátkívánt álmos szobatársainak (akik közül ketten id nként szexuális partnerei is voltak), válláróllekanyarította a rangját jelz nyakláncokat, leoldotta a létfenntartó és kommunikációsegységet egymástól távol álló lábai közül, fölemelte alvógubója fedelét, és beléhuppant.Nyolc-tízszer körbefordulva alaposan becsavarta magát puha, szivacsos, s szövéshálóburkába. A Kapitány népe inkább a földtúrók, mintsem a síkságokon száguldozókfajtájából származott. Legjobban úgy aludtak tehát, mint történelem el tti seik. Miutánkényelmesen elhelyezkedett, a kapitány kinyújtotta egyik vézna karját az alvóburok alól, ésmagára kattintotta a gubó fedelét. Ugyanúgy, ahogy egész életében csinálta. Ahogy egésznépe csinálta, hogy nyugodtan alhasson. Ugyanúgy, ahogy a csillagokkal magukkaltakaróztak be, amikor szükségb l úgy kellett dönteniük, hogy valamennyien terhes, mélyálomba merüljenek.

Robin születésnapi könyvének tréfáját kissé elrontotta a tény, hogy nem volt teljesen igaz.Bizonyos dolgokat igenis tudtak a hícsíkr l. Egyértelm volt, hogy nagyon különböznek azemberi lényekt l, de bizonyos fontos vonásaikban majdnem ugyanolyanok voltak! Például akíváncsiságukban. Csak a kíváncsiság vezérelhette el ket annyi, egymástól oly távoli helyre.

szaki ismereteikben. A hícsí tudomány nem volt ugyanolyan, mint az emberi, de

200

ugyanazon a termodinamikán, mozgási törvényeken, a tudatnak ugyanazon a törekvésénalapult, hogy megismerje a legparányibbat és a legnagyobbat: az atomi részecskéket és magáta világmindenséget. Testük alapvet vegyi tulajdonságaiban. Pontosan ugyanazt a leveg tlélegezték be, és az embereknek is megfelel táplálékot fogyasztottak.Az volt a közös mindenkinek a hícsíkr l meglév tudásában – reményeiben vagytalálgatásaiban –, hogy ha közelebbr l szemügyre vesszük a problémát, nem is olyannagymértékben különböznek az emberekt l. Néhány ezer év elmúltával talán mégcivilizációjuk és tudományuk is hasonló lesz. S t talán még annyi id sem kell hozzá. És ezeka mindenki által osztott föltételezések (vagy remények) nem is voltak tévesek. Még nyolcszázév sem telt el azóta, hogy az els , kezdetleges hajójukkal kipróbálták a tömeg elvesztésénalapuló közlekedési technikát, expedícióik máris beszáguldozták a galaxis túlnyomó részét.(Amikor az Olduvai hasadékban Bandzsa valamelyik el de éppen azon törte a fejét, mit iskezdjen az antilopcsonttal, amelyet anyja nyomott a kezébe.)

Nyolcszáz év csupán… de micsoda évek!A hícsík robbanásszer en szaporodni kezdtek. El ször egymilliárdnyian voltak. Aztántízmilliárdnyian. Végül százmilliárdnyian. El ször kerekes és görg s járm veketszerkesztettek bolygójuk mostoha felszínének meghódításához, majd alig két nemzedékkelkés bb már kint röpködtek az rben rakétáikon. Még néhány generáció, és a legközelebbicsillagok bolygóit kutatták. El rehaladásuk közben állandóan tanultak. Egyaránt fölhasználtakóriási méret és parányi eszközöket: gravitációs detektorként egy neutroncsillagot; fényévnyiátmér interferenciamér t, hogy befogják és megmérjék azoknak a galaxisoknak arádióhullámait, amelyeknek a vörös fénytörése megközelítette a határértéket. A csillagok,amelyeket meglátogattak, a galaxisok, amelyeket messzir l vizsgáltak, csaknem azonosakvoltak a Földr l láthatókkal – a csillagászati id mit sem tör dik néhány ezredévvel –csakhogy élesebben láttak és mélyebben megértettek mindent.

És amit láttak és megértettek, végül mindent fölülmúlóan fontosnak bizonyult számukra.Mivel Albert hipotézise helyes volt – majdnem helyes –, minden részletében igaz, egészenaddig a pontig, ahonnan borzasztóan hamissá válik.Fölismeréseik birtokában a hícsík aztán nekiláttak, hogy megtegyék, ami számukra aleghasznosabbnak t nt.Visszahívták valamennyi távolban kóborló expedíciójukat, utasítva ket, hogy hozzanakmagukkal mindent, ami használható és elmozdítható.Megvizsgáltak néhány millió csillagot, és kiválogattak közülük egypár ezret; egyeseket, hogyelkerüljék ket, mert veszélyesek, másokat pedig, hogy összehozzanak. Még ez sem okozottnekik nehézséget. Az anyag létrehozásának és megsemmisítésének képessége azt jelentette,hogy a gravitációs er k a rabszolgáikká váltak. Kiválogattak egy csapatnyi stabil és hosszúélet csillagot, a veszélyeseket kirostálták közülük, és összeterelték ket, legalább olyanközelre egymáshoz, hogy az szándékaik szerint viselkedjenek. A legkülönböz bb méretfekete lyukak jöttek létre. Bizonyos kiterjedés térben és gravitáció mellett bizonyosanyagkoncentráció összeroppan és bezárul. Egy fekete lyuk akkora is lehet, akár egy galaxis,amelynek csillagai semmivel sincsenek közelebb egymáshoz, mint a miénkben. A hícsíktervei nem voltak ilyen nagyralátóak. Kiválasztottak egy néhány tucat fényévnyi átmértérdarabot, azt megrakták csillagokkal, beszippantották a hajóikba…És szorosan körülbástyázták vele magukat.

Azóta a hícsík hermetikusan el vannak zárva az univerzum többi részét l, mélyen beágyazvacsillagokból rakott fészkükbe. Számukra megváltozott az id . Egy fekete lyukon belül az id

201

múlása lelassul, hatalmas mértékben meglassúbodik. Odakint az univerzumban több mintháromnegyed millió év lepergett. A Kapitánynak odabent mindez egy-két évtizednek t ntcsupán. Mialatt kényelmes fészkeket sz ttek maguknak foglyul ejtett bolygóikon (azótaeleven gombócokká gyúrva ket, hiszen csaknem egy évszázad állt rendelkezésükre ehhez amunkához). Az enyhe, kellemes pliocén átadta helyét a pleisztocén jeges és forró viharainak.A Günz-korszak jege lekúszott észak fel l, majd visszavonult; elmúlt a Mindel, a Riss, aWürm korszaka. Az australopithecusok, akikb l Kapitány néhányat elrabolt, hogy esetlegmajd segítségükre legyenek, vagy legalábbis fölfedezzenek bennük valami halvány reményt,réges-rég elt ntek, a természet elhibázott kísérleteként. Megjelent a pithecanthropus… ésszintén kipusztult. Kialakult a heidelbergi, azután a neandervölgyi ember. Hol észak, hol délfelé vándorolt, ahogyan a jég diktálta; megtanult eszközöket készíteni, halottait eltemette,sírjaik köré k száli kecskék szarvait t zdelte, és megtanult beszélni, legalább kezdetlegesfokon. A földrészek között hidak keletkeztek, majd elnyelte ket a tenger. Némelyiken gyér,éhez , primitív hordák vánszorogtak keresztül. Egy hullám Ázsia fel l, hogy azutánAlaszkától végigvonuljon a T zföldig. Egy másik maradt ott, ahol volt, zsírpárnát növesztveaz orra köré, hogy tüdejét megvédelmezze a sarkvidék gyilkos hidegét l. A gyermekek, akiketKapitány a Vénusz üregeiben nemzett, és maga mellett tartott, míg csapataival a Földetfigyelte, hogy továbbtenyésztésre kiválogassa a legígéretesebb f eml söket, még nem érték ela feln ttkort, amikor a homo sapiens meghódította a tüzet, és föltalálta a kereket.

És az id ment tovább.Kapitány kett s szívének minden dobbanása fél nap elmúltát jelezte a kinti világban. Amikora sumérok levonultak hegyeikb l, hogy a perzsa síkságon megalapítsák az els várost,Kapitányt is meghívták az éppen esedékes évfordulós megbeszélésre. Mialatt összeállította avendéglistát, Sargon fölépített egy birodalmat a Földön. Miközben gépein beállította azösszejövetel programját, apró termet , reszketeg emberkék hatalmas kék kövekb l menhireketfaragtak, hogy fölépítsék bel lük a Stonehenge-et. Kolumbusz fölfedezte Amerikát, mikorKapitány az utolsó simításokat végezte el készületein. Éppen végzett a vacsorájával, amikoraz els ember alkotta rakéta végigdöcögött Föld körüli pályáján, és éppen elhatározta, hogylefekvés el tt megmozgatja kicsit a lábait, amikor egy emberi fölfedez elakadó lélegzettelföltárta az els hícsí alagutat a Vénuszon. Végigaludta Robin Broadhead gyermekkorát ésserdül éveit, az Átjáróhoz és onnan vissza megtett útjait, a tápanyaggyár fölfedezését és azelhatározás idejét annak fölkutatására. Egy pillanatra fölrezzent, amikor a Herter–Hall-csapatnekivágott jó négyesztendei kalandjának, de aztán csak végigaludta egész, kimerít útjukat…ami neki még egy órányi id t sem jelentett. Mindezek után Kapitány még viszonylag fiatalnakszámított. Az mércéjével még jó tíz életteli, tevékeny év állt el tte, ami a külsuniverzumban vagy negyedmilliónak számított.

Az évfordulós összejövetel célja az volt, hogy a hícsík felülvizsgálják döntésüket a feketelyukba való visszavonulásról, és megvitassák, milyen tennivalók válhattak azóta szükségessé.A találkozó rövid volt. A hícsí találkozók mindig rövidek voltak, hacsak nem társadalmiösszejövetelr l volt szó, amelyet szívesen elnyújtottak az általa kínált élvezetek kedvéért. Agépi közvetítés vita oly mértékben csökkentette az id pocsékolást, hogy egy-egy világ sorsátakár percek alatt is eldönthették.Ezúttal számos döntést kellett hozniuk. Nyugtalanító hírek érkeztek. Az az F típusú csillag,amelyet némi vonakodással építettek bele a fészkükbe, olyan jeleket mutatott, amelyek avégs instabilitáshoz is elvezethetnek. Igaz, nem túl hamar. De azért mégis meggondolandó,ne távolítsák-e el a szomszédságukból. Érkeztek más kellemetlen, de várható hírek is. Alegutóbbi, kívülr l érkez földerít hajó arról számolt be, hogy nyomtalanul elt nt egykialakulóban lév másik, rjáró civilizáció. Egyikre-másikra már vártak, és jó el re ki is

202

számították ket. A legszigorúbb elméleti vizsgálatok bebizonyították, hogy az oszcillálóvilágegyetemek teóriája helytálló; és valóban, a Mach elvére (persze k nem így nevezték)épül hipotézis arról, hogy egy, a Nagy Bumm utáni korai pillanatban a dimenziótlan számokmegváltoztathatók lettek volna, szintén helyesnek bizonyult. Végezetül újfent megnyitották avitát arról, hogy zárt világukban az id nek valóban negyvenezerszer gyorsabban kell-emúlnia, mint odakint. Elégséges el nyt biztosít-e a negyvenezer az egyhez arány? Meg isnövelhetnék tetszésük szerint pusztán a fekete lyuk méreteinek csökkentésével, egyúttal akárel is távolíthatnák azt a rakoncátlan F típusú csillagot. Kit zték a kutatási feladatokat.Kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Ezzel a találkozónak vége lett.

Kapitány munkája ezúttal véget ért, úgy döntött tehát, hogy tesz még egy rövid sétát afelszínen.

Nappali világosság volt odakint. Az áttetsz erny k ennek megfelel en elsötétültek. Még ígyis tizenöt-húsz fényes csillag ragyogott a kékeszöld égen, dacolva az napjuk erejével.Kapitány nagyot ásított, a reggelire gondolt, de úgy határozott, hogy helyette mégis inkábbpihen egyet. Álmosan letelepedett a r tsárga napsütésben, és elgondolkodott a megbeszélésenés a körülötte fölmerült kérdéseken. A hícsík és az emberek közötti hasonlóság elegend voltahhoz, hogy Kapitány kissé sajnálkozzék magában… az általa kiválasztott és abban a

tárgyban elhelyezett teremtmények semmi komoly eredményre nem jutottak. No persze,még lehet bel lük valami ezután is. A hírhozó rakéták csak minden vagy minden másodikévben egyszer jönnek, vagyis a földi emberek ideje szerint úgy ötvenezer évenként, s ezalattakár egy csillagjáró civilizáció is kihullhat a rostán. Még ha az terve kudarcot vall is, ott vantizenöt-tizenhat másik, a galaxis legkülönböz bb pontjain, ahol legalább a valaha tánintelligenssé váló élet nyomait vélték fölfedezni. De azok többsége még annyira sem voltfejlett, mint az australopithecusok.A kapitány hátrad lt szétágazó székében, létfenntartó kapszulája kényelmesen illeszkedett azalatta lév ék alakú nyílásba, és fölbandzsított az égre. Ha mégis eljönnek, honnan tudjákmajd meg, mikor érkeznek? Talán meghasad az ég? (Szamárság! – korholta magát.) Talán az

fészkük vékony fekete pajzsa egyszer en elpárolog, és beragyog rájuk odakintr l egyvilágmindenségnyi csillagtömeg? Ez sem sokkal valószín bb.

De ha és amikor megtörténik, mindenképpen megtudják. Ebben teljesen biztos volt.Abszolút volt a valószín sége.

És ezt a valószín séget nem csupán a hícsík ismerhették föl. Ha bármelyik kísérletük eljutott acivilizáció és a tudomány szintjére, akkor k is meggy dhetnek róla. A 3 Kelvin-fokoskozmikus háttérsugárzás anizotropikus természete valami megmagyarázhatatlan „hajtóer re”utal. (Ezt már az emberi lények is fölismerték, de még nem értik.) Ott van a fizikai elmélet,amely szerint az életet els fokon lehet vé tev bázisszámok megváltoztathatók. (Az emberilények ezt már megértették, de nem biztosak benne, hogy igaz.) A távoli galaxisokból érkezparányi jelzések arra mutatnak, hogy terjeszkedésük lelassulóban van, s t némelyiküknél mára zsugorodás is elkezd dött. Ez még túl van az emberi megfigyel képesség határain…egyel re, de lehet, hogy már csak évekig vagy évtizedekig.Amikor a hícsík számára világossá vált, hogy a világmindenség nem csupán lerombolható,hogy majd újjáépíthet legyen, hanem hogy valaki valahol már hozzá is látott ehhez amunkához – egészen elborzadtak. Akárhogy igyekeztek, azt nem tudták kideríteni, ki lehet az,és merre található. Egyedül az volt biztos, hogy a hícsík Azokkal nem óhajtanakösszetalálkozni.Ezért aztán Kapitány és vele együtt minden hícsí szívb l kívánt a kísérleteiknek nagybölcsességet és fölvirágzást. Jótékony indulatból és kedvességb l. Kíváncsiságból. És mégvalamib l. Azok a kísérletek nem öncélú játszadozások voltak. Egyfajta ütköz zónát alkottak.

203

Ha a hícsík által beindított bármelyik kísérlet valóban fejl désnek indult, ma már komolyszaki civilizáció birtokosa lehet. Már rá is bukkanhattak a hícsík nyomaira, és hogy

elképedhettek – gondolta magában Kapitány –, amikor el ször belebotlottak a hícsík általhátrahagyott nyomokba! Mosolyt er ltetett az arcára, amikor megpróbálta fejben fölállítani azegyenletet: „kísérletek” (per) „hícsík” (annyi mint) „hícsík” (per) „ k”.

Akárkik legyenek is azok az „ k”!De legalább – gondolta magában Kapitány gyászosan –, amikor k visszajönnek, hogybirtokukba vegyék ezt az univerzumot, melyet az hóbortjaiknak megfelel en akarnakátalakítani, mindenekel tt át kell verekedniük magukat azokon, miel tt elérnek hozzánk!

204