AZ ÜVEGEVŐ . . hogy ő a legjámborabb legény az egész falu­

ban, és ráadásul egy szem gyerek, és ha ne adj' is­ten történik vele valami, azt az édesanyja nem fog­ja túlélni. Mifelénk mindenki biztos benne, hogy ár­tatlan, én is. De a matrózok azt mondják, így is, úgy is elítélik, mert a polgári bíróság sohase értette igazán, hogy mi is az a tenger . . . "

„Remélem, minden követ megmozgatsz majd, lintha saját sorsodról volna szó . . . Az újságból tu-om, hogy fölvitte az isten a dolgodat, hogy fejes

lettél a bűnügyi rendőrségen, és hogy. .." Azon a júniusi reggelen minden ablak tárva-nyit-

va volt a Richard-Lenoir körúti lakásban: madame Maigret a bőröndöket igyekezett telepakolni, Maig-ret pedig, ingujjra vetkezve, félhangosan olvasott.

- Ki írt? - Jorissen . . . Együtt jártunk iskolába . . . Tanító

lett, Quimperben . . . Mondd csak, fiam, nagyon ra­gaszkodsz hozzá, hogy megint Elzászba menjünk nyaralni?

Az asszonyt meglepte a kérdés, és értetlenül bá­mult a férfira. Idestova húsz esztendeje mindig a rokonoknál töltik a szabadságot, ugyanabban az el ­zászi faluban.

- Mit szólnál egy kis tengerparti nyaraláshoz? Maigret halkan tovább olvasta a levelet. „ . . . Neked aligha okoz gondot, hogy egy kicsit

utánanézz a dolognak. Piérre Le Clinche-ről van szó, a fiatalember húszéves, valaha tanítványom volt, és vagy három hónapja elszegődött az Óceán nevű fécamp-i halászhajóra, amely egészen Ú j -Fundlandig megy tőkehalért. A hajó tegnapelőtt fu­tott be a kikötőbe. Néhány órával később a kapi­tányt holtan húzták ki a vízből; a jelek bűntényre vallanak. Mégis Pierre Le Clinche-t tartóztatták l e . . ."

- Fécamp-ban se fogunk rosszabbul nyaralni, mint Elzászban - sóhajtott Maigret, és lemondóan legyintett.

Mégse ment simán a dolog. Madame Maigret-nek rokonai éltek Elzászban, és ilyenkor az asszony a lekvár- meg a pálinkafőzésbe is besegített. Hogy tengerparti szállodában lakjon, csupa magaszőrű párizsi között, nem, ennek még a gondolatától is ir­tózott.

- És mit csinálok ott egész nap? - kérdezte. Végül úgy döntött, varrni- meg horgolnivalót is

visz magával. - Csak azt ne kívánd, hogy én is fürödjék. Ebben

jobb, ha már most megegyezünk . . .

:1V\fffiG!1ZJN 3

Úgy öt felé érkeztek meg a szállodába, és madame Maigret azonnal nekilátott, hogy saját szájíze sze­rint rendezze át a szobát. Aztán megvacsoráztak.

Majd Maigret benyitott az egyik kikötői italmé­rés, a Becsületsüllyesztő üvegajtaján.

A kocsma ott volt az Óceánnal átellenben, a ha­lászhajó a rakpart mellett ringatózott, a parton egy sor tehervagon állt. A kötélzetén acetilénlámpák himbálóztak, és a nyers fényben látni lehetett a sürgő-forgó matrózokat, amint kézről kézre ado­gatva rakodják ki a halakat, majd, miután lemérték, az egyik tehervagonba ömlesztik a zsákmányt.

Tíz ember dolgozott a fedélzeten, férfiak, nők ve­gyesen, szakadozott, mocskos ruhájukat kiverte a só. A mázsáló mellett álló fiatalember viszont úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki, kis kari­májú, lapos szalmakalapja fülére tolva, kezében fü­zet, abba jegyezgette, hogy mit mutat a mérleg nyelve.

Volt valami orrfacsaró szag a forró levegőben, és a bűz akkor sem enyhült, ha az ember elhagyta a hajó közvetlen környékét, sőt bár tompán, még a kocsmába is beszüremkedett.

Maigret leült az egyik sarokasztalhoz. A bisztró­ban tetőpontra hágott a vidám hangzavar. Egyesek álltak, mások ültek, a márványasztalokon poharak. Csupa matróz.

- És önnek? - Egy korsóva l . . . A tulaj is odajött a pincérlány mellé. - Van egy másik helyiségünk is, a turistáknak,

ott kellemesebb .-.. Itt a söntésben nagy a zsi­v a j . . .

Kacsintás. - Három hónapot töltöttek kinn a tengeren, ért­

hető . . . - Ez az Óceán legénysége? - Igen . . . A többi hajó még nem futott be . . . Ne

törődjön v e l ü k . . . Olyan fickó is akad köztük, aki már három napja részeg . . . Szóval marad? Festő, ugye? Mindjárt gondoltam . . . Mások is jönnek raj­zolgatni . . . Egyik engem is leskiccelt, ott van a kép felakasztva a pult f ö l ö t t . . .

A felügyelő nem mutatott sok hajlandóságot a fecsegésre, így azután a tulaj zavartan eloldalgott.

- Hé, emberek, adjon valaki egy kétgarasost! Ki­nek van itt egy kétgarasos rézpénze? - ordította az egyik matróz, a férfi olyan alacsony volt, és olyan csenevész, mint egy tizenhat éves kamasz.

Csak az arcába vésődött szabálytalan árkok árul­kodtak a koráról. Már jó néhány foga hiányzott. A szeme csilfogott az italtól, a fizimiskáját három­napos szakáll borította.

Odaadták neki a pénzdarabot. Az ujjával kétrét hajtotta, majd a foga közé tette, és kettétörte az érmét.

- Ki csinálja utánam? A férfi kidüllesztette mellét, pöffeszkedett. Érez­

te, hogy most mindenki őrá figyel, hogy ő a közép­

pont, és bármire képes lett volna, csak hogy az is maradhasson.

És amikor egy tokás gépész is előhalászott egy! pénzdarabot, rögtön közbelépett:

- Várj csak! Hát ezt ki tudja utánam csinálni? I Azzal fogott egy üres poharat, beleharapott, és

mint valami ínyenc, elégedett ábrázattal rágna kezdte a szilánkokat.

- Ilyet még nem pipáltatok, m i ? . . . Léon, még! egy rundot! '. . .

És mint valami piaci szemfényvesztő, olyan büsz-1 kén nézett körül; egyszerre Maigret-n állapodott! meg a tekintete. Szemöldöke összerándult.

Először tanácstalan képet vágott. Majd e lőre lé! pett, de olyan részeg volt, hogy két kezével ráte-1 nyerelt az egyik asztalra.

- Értem jött? . . . - kérdezte hetykén. - Lassan a testtel, P'tit Louis! - Még mindig az a nyavalyás pénztárca? . . . Hé,|

ti o t t ! . . . Az előbb nem akartátok elhinni, ugye,| amikor elmeséltem azt a Lappé utcai h i s t ó r i á t . . ! Nem akartátok elhinni, pedig itt a főhekus, és c s a k ! is szerénységem miatt fáradt ide . . . Megengedi ! hogy bedobjak még egy pohárral?

Mindenki Maigret-re nézett. - Ülj le, P'tit Louis, maradj veszteg . . . De a másik tele pofával röhögött. - Fizetsz valamit? . . . Nem? . . . Ilyet még nemi

láttam . . . Hé, fiúk, láttatok már ilyet? . . . A fe lügye ! lő meghív egy pohárra . . . Pálinkát, Léon, de a b icsJ kanyitogatóból!

- Te is ott voltál az Óceánon! A férfi arca egyszerre megváltozott. P'tit Louisl

elkomorodott, mintha egy szempillantás alatt k i j ó ! zanodott volna. Egy lépést hátrált, bizalmatlanul pislogva, majd lehuppant az egyik pamlagra.

- Miért érdekli az magát? - Csak úgy . . . Egészségedre . . . Mióta iszol? - Már három napja, hogy áll a m u r i . . . Szóval

amióta kikötöttünk.. . Odaadtam Léonnak a pén-J z e m e t . . . Volt vagy kilencszáz frank, plusz apró . . 1 Amíg abból futja . . . Mennyi van még, Léon, öreg haramia?

- Annyi már nincs, hogy hajnalig rendelgesd a rundokat! Úgy ötven frank. . . Hát ember az i lyen! felügyelő úr? Holnapra nem marad egy megvesze-j kedett vasa sem, kénytelen lesz fűtőként e lszegőd! ni az első hajóra . . . Aztán kezdődik minden e l ö l ! r ő l . . . Higgye el, nekem nem érdekem, hogy leigya] magát a sárga földig . . . Sőt!

- Pofa be! A többieknek elment a kedvük a mulatozástólj

Halkan zsinatoltak, hátra-hátrapislantva a felügyeld asztala felé.

- Mindenki az Óceánról való? - Csak az a kövér micisapkás nem, ő kormányosi

valahol, meg az a kesehajú, az meg hajóács . . . - Mondd el, hogy mi t ö r t é n t . . . - Én nem tudok semmit.

4 ummmm

- Vigyázz, P'tit Louis! Ne felejtsd el azt a pénz­tárca-históriát, tudod, amikor üvegcserepet zabál­tál a Bastille mel let t . . .

- Három hónapnál többet úgyse varrhat a nya­kamba, és rám fér egy kis pihenés . . . Ha akarja, mehetünk is . . .

- A gépházban dolgozol? - Persze hogy ott. Mint második fűtő. - Gyakran láttad a kapitányt? - Talán kétszer, amíg odavoltunk. - Hát a rádióst? - Nem t'om. - Léon! Még egy k ö r t . . . P'tit Louis megvetően elmosolyodott. - Ha még egyszer ennyire benyakalok, akkor se

fogom elköpni, amit nem akarok e lmondani . . . De ha már eljött közibénk, fizessen egy rundot a cim­boráknak . . . Megérdemlik, szegények . . . Egy ilyen istenverte út után! . . .

Ekkor odalépett egy húszéves forma, alattomos tekintetű matróz, és megragadta P'tit Louis-t a ka-bátujjánál fogva. Valamit mondott neki bretonul.

- Mit akar tőled? - Azt mondja, ideje lefeküdni . . . - Haverod? P'tit Louis vállat vont, majd - mivel a másik el

akarta venni előle - kivagyiságból egy hajtásra kiit­ta a poharat.

A bretonnak dús szemöldöke volt, és hullámos üstöke.

- Ülj le ide, mel lénk. . . - mondta neki Maigret. A matróz azonban válaszra se méltatta a fel­

ügyelőt, arrább lépett, és leült az egyik asztalhoz, miközben tekintetével majd felnyársalta a két férfit.

A hangulat elkámpicsorodott. Hallani lehetett, hogy a turisták vidámari dominóznak a tisztább, vi­lágosabb szalonban.

- És jó volt a fogás? - érdeklődött Maigret, egy fúrógép kérlelhetetlenségével hatolva előre.

- Pocsék! A fele megrohadt, mire kikötöttünk . . . - Miért? - Nem sóztuk meg eléggé . . . Vagy elsóztuk . . .

Szóval a fele tönkrement . . . A jövő héten jó, ha az emberek egyharmada ott lesz az indulásnál . . .

- Az Óceán megint ki fog fütftl? ' '^ a T ; ' ' - Hogy az istenbe ne! Azért rakattak bele gőzgé­

pet, vagy nem? A vitorlások csak egyszer járják meg az utat, februáriól^e^embej:iíi«.JDje,a gőzö­sök kétszer is fordulhatnak . . .

- Te is visszamégy? P'tit Louis köpött egyet, majd fáradtan megvonta

a vállát. - Inkább vágjanak sittre . . . mint ez a mocskos

meló! - Hát a kapitány? - Nem tudok semmit. Egy cigarettacsikk hányódott az asztalon, P'tit

Louis felvette, és meggyújtotta. Majd szájához kap­ta kezét, kirohant az utcára, és az üvegajtón át látni

lehetett, amint kétrét görnyedve rókázik a járdaszé­len, a kis bretontól támogatva.

- Hiába beszél neki az ember! - mondta fejcsó­válva a tulaj. - Tegnapelőtt még tíz darab százas volt a zsebében. Ma jó, ha nem tartozik néhány frankkal. De ő osztrigát rendel, langusztát. És fű-nek-fának fizet egy pohárral, mintha nem tudna mit kezdeni a pénzéve l . . .

- Maga ismerte az Óceán rádiósát? - Gyakran itt is a ludt . . Látja, itt evett, ennél az

asztalnál, aztán mindig átment a másik helyiségbe, ott nyugodtan írogathatott, nem zavarta senki.

- Mit írogatott? - Leveleket, miegymást . . . Hogy vers volt-e,

vagy regény, azt én nem tudom . . . Művelt, jól ne­velt gyerek . . . Most, hogy kiderült, hogy a rendőr­ségtől jött, megmondhatom, énszerintem valami tévedés lehet a dologban . . .

- De a kapitányt mégiscsak megölték, nem? Vállrándítás. A tulaj is odaült az asztalhoz, Maig-

ret-vel szemközt. P'tit Louis visszatámolygott a söntésbe, és a pultnál rendelt egy pohárral. A cim­borája bretonul beszél hozzá, csitítja, nyugtatja.

- Ezek már i lyenek. . . Még ki se köt a hajó, de már hanyatt-homlok rohannak a kocsmába, leisz-szák magukat, ordítoznak, verekednek, beverik az ablakokat. . . De a fedélzeten úgy hajtanak, mint az állat! Még ez a P'tit Louis is . . . Áz Óceán főgépé-szétől tudom, hogy két ember munkáját is elvég­zi .. . . Kint voltak a tengeren, amikor kiégett az egyik tömítés . . . Azt pedig nem könnyű kicserél­n i . . . Még a közelébe se mert menni senki . . . Csak P'tit Louis vállalta a do lgo t . . . De ha isznak . . .

Léon halkabbra fogta hangját, és bizalmatlanul pislogott a vendégekre. - - Lehet, hogy ez egyszer más okuk is van rá, hogy felöntsenek a garatra . . . De maga egy büdös szót se fog kihúzni belő lük! . . . Mert maga nem vízi e m b e r . . . Én tudom, hogy miket beszélnek-ezekr-egymás k ö z ö t t . . . Én is kormányos voltam valami­kor . . . Tudom, amit t u d o k . . .

- Mire gondol? - Nehéz azt elmagyarázni . . . Tudja, itt Fécamp-

ban kevés a halász, nem is kerül minden ha­jóra . . . így aztán a legtöbb matróz bretagne- i . . . De azok másféle emberek, makacsok, baboná­sak . . .

Még halkabban beszélt, szinte suttogva. - Úgy látszik, valaki szemmel megverte őket . . . .

Már az indulás is balul ütött k i . . . Az egyik matróz felmászott a főárbocra, onnan akart integetni a fe­leségének . . . Belekapaszkodott a kötélbe, de az egyszer csak elszakadt, a fickó meg lent a fedélze­ten tért magához, összezúzott l á b b a l . . . A mentő­csónakban kellett leereszteni a h a j ó r ó l . . . A hajós­inas meg ordított, bőgött, jajveszékelt, mindenáron vissza akart menni a szárazföldre . . . Aztán mégis velük tartott. Három napra rá jön a távirat, hogy egy hullám lesodorta a fedélzetrő l . . . Tizenöt éves

mmmmaom 5

v o l t . . . Szőke, és olyan sovány, mint az ujjam . . . Még a neve is olyan, mint valami lánygyereké; Jean-Marie-nak hívták . . . Különben . . . Hozz már két pohár almapálinkát, Julié . . . A bal oldali üveg­ből. Nem, nem abból! . . . Abból, amelyiken díszdu­gó van . . .

- És nem múlt el róluk az átok? - Nem tudom . . . Mintha senki se merne beszél­

ni róla . . . De tény, hogy a rádióst azért tartóztatták le, mert a rendőrség tudomására jutott, hogy ő meg a kapitány nem voltak beszélő viszonyban . . . Úgy szerették egymást, mint kutya meg a macs­k a ! . . .

- Aztán? - Még mondhatok egyet -mást . . . De nem hi­

szem, hogy sokra megy vele . . . Itt van például a kapitány, állítólag ott vetette ki a vonóhálót, ahol emberemlékezet óta nem láttak tőkeh-alat! . . . És ordított, mint a sakál, mert a bandagazda nem akart engedelmeskedni. . . Még a pisztolyát is elő­kapta! Teljesen megkergültek, vagy mi . . . Egy ton­na hal nem sok, de annyi se volt a zsákmány, ami­kor egyhónapi távollét után kikötöttek . . . Aztán mégis szerencsével já r tak . . . Akkor meg féláron kellett elvesztegetni az egészet, mert rosszul sóz­ták be a tőkehalat.. . Mintha valami átok ült volna rajtuk . . . Végül a kapitány mindenkit kizavar a szá­razföldre, még őröket se állít, és éjnek idején csak ő marad a hajón, egy szál e g y e d ü l . . .

Úgy kilenc felé járhatott az idő. Itt pálinkázott nálam az egész kompánia . . . A rádiós meg fel­ment a szobájába . . . Aztán elrohant valahová . . . Egyesek látták, hogy a hajó felé . . .

Akkor történt az e s e t . . . Egy halász épp ki akar futni a tengerre, de nagy csobbanást hall, mintha valami vízbe esett volna.

Szalad a csobbanás irányába, útközben egy vá­mossal találkozik, ő is rohanni kezd . . . Lámpát gyújtanak . . . Egy ember lebeg a vízen, beleakadva az Óceán horgonyláncába.

A kapitány . . . Mire kihúzták, már nem élt . . . Pe­dig mesterséges légzéssel is próbálkoztak . . . Se­hogyan sem értették a dogot, hiszen tíz perce se volt, hogy beleesett. . .

Az orvos azután elmagyarázta, hogy mi történt: már halott volt, amikor bedobták a vízbe . . . Meg­fojtották . . . A rádióst meg ott találták a kabinjá­ban, ezt a kabint innen is lehet látni, ott van a ké­mény m ö g ö t t . . .

Ide is kijöttek a nyomozók, házkutatást tartottak a szobájában, de nem találtak mást, csak egy ku­pac pernyét . . .

Tiszta sor, nem? . . . Még két pohárral, Julié! . . . Hát akkor, isten-isten!

P'tit Louis ezalatt egészen tűzbe jött, egy széket kapott a foga közé, és a matrózok, karéjában víz­szintesen felemelte, miközben kihívóan Maigret-re függesztette tekintetét.

- Idevalósi volt a kapitány? - kérdezte a felügyelő.

- Idevalósi, igen. Fura egy szerzet volt. . . Olyan P'tit Louis-forma, alacsony, keszeg ember. Mindid udvarias volt, mindig előzékeny. És tipp-topp, mint-J ha skatulyából húzták volna ki. Azt hiszem, egyetJ lenegyszer se tette be a lábát ebbe a kocsmába. Egyedül élt, egy magányos özvegyasszonynál vett] ki szobát, teljes ellátással, az illető az Etretat utcá­ban lakik, egy vámtisztviselőnek az özvegye. Min­denki biztos volt benne, hogy a kapitány e lőbb i utóbb elveszi az asszonyt . . . Megvan már jó tizen-J öt éve, hogy rendszeresen jár Új-Fundlandra . . j Mindig ugyanannál a cégnél dolgozott, a Francia] Tőkehalnál... Mármint Fallut kapitány, hogy nevénj nevezzem a szerencsétlent. . . Most aztán fő a fe-l jük, fogalmuk sincs, hogy fogják az Óceánt vissza-J küldeni Új-Fundlandra . . . Most, ugye, kapitány nél-j k ü l . . . Arról nem is beszélve, hogy a legénységi hallani se akar róla, hogy meghosszabbítsa a szeri ződését ! . . .

- És miért nem? - Hát, zavaros egy ügy, annyi szent! Én mondomj

magának, rontás van rajta . . . Azt rebesgetik, hogyj leszerelik a hajót, idén már nem is fog kifutni a ten-l gerre . . . A matrózoknak amúgy is itt kell maradni! uk a kikötőben, amíg le nem zárják az ügyet.

- A rádiós börtönben van? - Már aznap este elvitték, megbilincselve . ..]

Kinn álltam az ajtóban . . . Az asszony még sírj is . . . Én is sírtam . . . Pedig nem volt valami jó venJ dég . . . Áron alul adtam neki mindent . . . Aztán alig] i vo t t . . .

A söntésben támadt hangzavar ekkor félbeszakí-l totta a beszélgetést. P'tit Louis nekirontott a brel tonnák, nyilván azért, mert a másik ki akarta venni kezéből az italos poharat. Már ott hemperegtek a padlón. A többiek körülállták őket.

- Azt akarod, hogy laposra verjelek? . . . A közjáték nem tartott sokáig. A breton kést rán­

tott elő a zsebéből, de a felügyelő idejében észre-l vette a dolgot, és egy jól irányzott rúgással lefegy| vérezte a férfit; a kés két méterrel odább ért földet]

Maigret a breton arcát is telibe találhatta cipőjé­vel, mert a férfi állát elfutotta a vér. Erre P'tit Louis bizonytalan mozdulattal cimborája fölé hajoli, éá sírástól elcsukló hangon bocsánatért rimánkodott!

Zsebórájával a kezében Léon odalépett Maigret] hez.

- Most már igazán itt az ideje, hogy becsukjani a boltot. A végén megint nyakamra küldik a rendőri s é g e t . . . Minden este ugyanez a cirkusz! . . . Egyl szerűen nem tudom kitenni a szűrüket!

- Az Óceánon alszanak? - O t t . . . o t t . . . Ha éppen nem itt a járdán, min|

tegnap is ketten . . . Reggel találtam rájuk, amikofi felhúztam a redőnyt. . .

A pincérlány már szedegette össze a poharaka| az asztalokról. A férfiak hármas-négyes csoporto1' ban hagyták el a helyiséget. Végül csak P'tit Loui meg a breton maradt a söntésben.

6 a^i^mnncRziN

- Kér egy szobát? - kérdezte Léon Maigret-től. - Nem, köszönöm! A Strand Szállóban lakom. - Mondanék én magának va lamit . . . - Csak ki vele . . . - Nem akarok én senkinek se tanácsokat oszto­

gatni . . . Isten őrizz . . . Csak mi valahogy megked­veltük azt a rádiós gyereket. . . Keresd a nőt, ugye, ezt szokták mondani a detektívregényekben . . . Amondó vagyok, itt is érdemes volna utánanézni, hogy nincs-e valami nő a dologban . . . Mert ezt is pletykálják, saját fülemmel hallottam . . .

- Hogy Pierre Le Clinche szeretőt tartott? - 0 ? . . . Dehogy! .... Hisz menyasszonya van,

minden áldott nap hatoldalas leveleket írt neki . . . - Hát akkor? - Éntőlem kérdi? . . . Lehet, hogy az ügy bonyo­

lultabb, mint amilyennek látszik . . . Különben is . . . - Különben is . . . - Nem érdekes! . . . Térj eszedre, P'tit Louis, eridj

már lefeküdni! Holnap is lesz nap. De P'tit Louis teljesen be volt rúgva. Egyre jajga­

tott, siránkozott. A cimborájának még mindig vér­zett az álla, P'tit Louis meg ölelgette, bocsánatért esedezve.

Odakint már hűvös volt, Maigret felhajtotta gal­lérját, majd kezét zsebre vágva kilépett az utcára.

A Strand Szálló előcsarnokában egy fiatal lányra lett figyelmes, ott üldögélt az egyik fonott karos­székben. Egy másik karosszékből felállt egy férfi, és zavartan rámosolygott Maigret-re.

Jorissen volt, a quimperi tanító. Nem tudta, te-gezze-e vagy magázza Maigret-t, tizenöt éve látta utoljára.

- Ne haragudjon . . azaz ne haragudj . . . Csak most tudtunk idejönni, Léonnec kisasszony meg én . . . Sorra jártam a szállodákat. . . Azt mondták, most már hamarosan itt lesz . . . akarom mondani, itt l e s z e l . . . A kisasszony Pierre Le Clinche meny­asszonya . . . Ragaszkodott hozzá, hogy . . .

Nyúlánk egy lány volt, sápadt és gátlásos. De amikor Maigret kezet fogott vele, rögtön megérez­te, hogy az ügyefogyott kacérság csak látszat, és hogy ebből a vidéki lányból bámulatos akaraterő sugárzik.

A lány hallgatott. Elfogódott volt, és elfogódott volt Jorissen is; lám, ő csak tanítóságig vitte, de valamikori osztálytársa a bűnügyi rendőrség egyik legmagasabb polcára jutott.

- A portás épp az imént mutatta meg a kedves feleségedet a szalonban . . . De nem mertem . . .

Maigret a fiatal lányt nézte, nem volt az se csi ­nos, se rút, és mégis, valami megnyugtató egysze­rűség lengte körül.

- Tudja, ugye, hogy ártatlan? - nyögte ki végül a lány, szemét lesütve.

A portás csak arra várt, hogy visszafeküdhessék az ágyába. Már a kabátját is kigombolta.

- Holnap meglát juk. . . - válaszolta Maigret. -Kaptak szobát?

- Igen, az öné . . . akarom mondani, a tied mel­lett . . . - hebegte zavartan a quimperi tanító. - Lé­onnec kisasszony pedig egy emelettel följebb . . . Nekem holnap vissza kell utaznom, a vizsgák mi­a t t . . . Mi a véleményed? . . .

- Holnap meglátjuk - mondta még egyszer Maigret.

És miközben lefekvéshez készülődött, hallotta, amint félálomban ezt mormolja a felesége:

- El ne felejtsd lecsavarni a villanyt!

A SÁRGA CIPŐ Nem is néztek egymásra, ahogyan ott lépdeltek fej fej mellett, előbb a még kihalt strand, majd a rako­dópart mentén.

Marié Léonnecnek lassanként megeredt a nyel­ve; egy idő múlva már folyamatosan beszélt, csak­nem természetes hangon.

- Maga is meglátja majd - mondta - , hogy mi­lyen rokonszenves. Első pillantásra szívébe zárja az ember! Méghogy gyilkos . .

Maigret lopva oldalt pislantott; ez a lány nem­csak felkeltette érdeklődését, csodálattal is eltöl­tötte. Jorissen még hajnalban visszautazott Quim-perbe, így a lány egyedül maradt Fécamp-ban.

- Hát maradjon, ha annyira akar - mondta a fér­fi. - Úgyis hiába beszél neki az ember.

Előző este a lány olyan merev volt, olyan tartóz­kodó, mintha sohase mozdult volna ki abból a csöndes kisvárosból, amelyben megszületett. És lám, máris ennyire feloldódott, pedig alig egy órája léptek csak ki a Strand Szálló kapuján.

Maigret legmogorvább ábrázatát erőltette az ar­cára.

De hiába, a lány nem hagyta magát, nem ült fel a látszatnak, és bizakodóan mosolygott a férfira.

- Csak egy hibája van - folytatta - , nagyon sér-tődékeny. Nem csoda! Amikor olyan egyszerű csa­ládból való. Az apja halász volt, az anyja éveken át foltozgatta a hálókat, hogy a fiát fel tudja nevelni. Most már ő támogatja az édesanyját. Tanult ember, szép jövő előtt áll.

- Magának tehetősek a szülei? - kérdezte nyer­sen Maigret.

- Az ő hajókötéi-kereskedésük a legnagyobb egész Quimperben. Pierre eleinte nem is mert be­szélni az apámmal . . . Egy álló évig csak titokban találkoztunk...

- Mindketten tizennyolc évesek, ugye? - Éppen hogy betöltöttük a tizennyolcadikat. Vé -

I

gül is nekem kellett beszélnem a szüleimmel. Pierre megfogadta, csak akkor fog elvenni, ha leg­alább kétezer frankot keres havonta . . . Ebből is láthatja, hogy . . .

- írt magának, amióta letartóztatták? - Csak egyszer. Néhány sort mindössze. Pedig

azelőtt mindennap kaptam tőle egy többoldalas le­velet. Azt írta, hogy nekem is jobb meg a szüleim­nek is, ha nyilvánosan bejelentjük az eljegyzés fel­bontását . . .

Odaértek az Óceánhoz, még javában folyt a kira­kodás; a dagály megemelte hajótest fekete töme­gével szinte maga alá gyűrte a rakpartot. A hajó or­rában három félmeztelen férfi súrolta a fedélzetet; Maigret felismerte az egyiket: P'tit Louis volt.

Egy mozdulatot is észrevett: az egyik matróz megbökte társát, és Maigret felé vágott a fejével. A felügyelő elkomorodott.

- Ugye, milyen tapintatos? - hallotta maga mel­lett a lány hangját. - Jó l tudja, mi a botrány, főleg egy olyan kisvárosban, mint amilyen Quimper. . . Vissza akarta adni a szabadságomat. . .

Áttetsző, tiszta volt a reggel. Léonnec kisasszony úgy festett szürke kiskosztümjében, mint valami diáklány vagy tanítónő.

- Csak azért egyeztek bele a szüleim az eljegy­zésbe, mert ők is bíztak benne! . . . Pedig apám sokkal boldogabb volna, ha valami kereskedőhöz mennék fe leségü l . . .

Maigret sokáig várakoztatta a lányt a felügyelő előszobájában. Egyet-mást papírra vetett a hallot­takból. Azután félóra sem telt bele, s már mindket­ten a börtön épületében voltak.

Maigret ott állott görnyedten, hátrakulcsolt kézzel a cella sarkában, és komor ábrázattal eregette pi­pájából a füstkarikákat. Értesítette a hatóságot, hogy nem hivatalból foglalkozik a nyomozással, egyszerűen érdekli az ügy.

Többen is leírták neki a rádióst, és a fiatalember, akit maga előtt látott, szakasztott olyan volt, mint a kép, amelyet gondolatban kialakított róla.

A vékonydongájú, magas, kefefrizurás fiatalem­ber kifogástalan, bár egy kicsit gyűrött öltönyt vi­selt, és olyan komoly, olyan félénk volt az ábrázata, mint egy jó tanulónak. Arcát szeplők pettyezték a szeme alatt.

A fiatalember felugrott, amikor kinyílt az ajtó. Egy ideig bénán meredt a feléje közeledő lányra. Emez valósággal belevetette magát vőlegénye kar­jába, és olyan szorosan ölelte át, hogy a férfi el se tudta taszítani, csak pislogott, kétségbeesett tekin­tettel.

- Marié! . . . De h á t . . . Hogyan . . . Azt se tudta, fiú-e vagy lány. De ő nem az az em­

ber volt, aki kimutatja megindultságát. Csak a szemüvege párásodott be. Az ajka remegett.

- Nem lett volna szabad eljönnöd . . .

És Maigret-re sandított, akit nem ismert, aztán aí nyitva maradt ajtót nézte.

Ingjéről hiányzott a keménygallér, cipőjében; nem volt fűző, vörhenyes szakálla többnapos bo^ rostát vert az arcán. Mindez sokkal jobban bántotl ta, mint a dráma. Zavartan tapogatta csupasz nya^ kát, kiugró ádámcsutkáját.

- Anya? . . . - Nem tudott eljönni. De ő se hiszi el, hogy tel

voltál a tettes . . . A fiatal lány sem igen tudta kifejezni az érzelme^

it. Valahogy az egész jelenet félresikeredett, bár kí tudja, lehet, hogy csak a nyomasztó helyszín miatt.5

A két fiatal csak bámult egymásra, némán,! egyetlen szót sem tudtak kinyögni. Marié Léonnec] végül Maigret-re mutatott.

- Az úr Jorissen barátja . . . Felügyelő a bűnügyi] rendőrségen, ő majd segít rajtunk.. .

Le Clinche nem mert előre kezet nyújtani. - Köszönöm . . . Igazán . . . Kudarc az egész vonalon; a lány legszívesebben

sírva fakadt volna. Ö szenvedélyes viszontlátásra] számított, az biztosan meggyőzte volna a felügyel lót.

Ránézett a vőlegényére, bosszankodó, sőt egyj kicsit ingerült tekintettel.

- Mindent el kell mondanod, ami mentségedrá lehe t . . .

Pierre Le Clinche nagyot sóhajtott, esetlenülj morcosan. ,

- Csak néhány kérdést szeretnék feltenni - szó-j la It meg Maigret. - A matrózok azt állítják, hogy] maga hadilábon állt a kapitánnyal. Pedig indulási kor még jó viszonyban voltak egymással. Hajba kaptak?

A rádiós kinyitotta száját, mintha mondani akar­na valamit, de aztán mégsem szólalt meg, csak padlót nézte.

- Esetleg a szolgálati beosztás miatt? . . . Az els két napon a másodkapitánnyal meg a főgépésszel ebéde l t . . . Aztán inkább a rnatrózok társaságát váj lasztotta . . .

- Tudom . . . - Miért? Marié Léonnec elvesztette türelmét: - Beszélj már, az Isten szerelmére! A felügyeld

úr segíteni akar rajtad. Meg kell mondanod neki hogy mi az igazság . . .

- De amikor én magam se tudom . . . Mintha kihalt volna belőle minden láz, mind

erő, minden remény. - Összeszólalkozott a kapitánnyal? - Nem, dehogy . . . . - Akkor meg hogy lehet, hogy három hónap

töltöttek egy fedélzeten, de ez alatt az idő alatt egyetlenegyszer se beszéltek egymással? Azt hisz'" senki se vette észre? . . . Egyesek szerint Fallut pitány néha úgy viselkedett, mint egy közönsé futóbolond . . .

8 £ftK€T/\MHGRZIN

- Én nem tudok róla . . . Marié Léonnec kis híján elsírta magát az ideges­

ségtől. - Amikor az Óceán befutott a kikötőbe, a le­

génységgel együtt maga is elhagyta a hajót. . . A szállodai szobájában papírokat égetett el . . .

- Már nem kellettek . . . - Maga naplót vezetett, és minden eseményt,

minden élményt feljegyzett abba a naplóba . . . Nem azt égette el véletlenül?

A fiatalember csak állt, állt, leszegett fejjel, mint valami rossz tanuló, aki nem tudja a leckét, és most konokul a padlót bámulja.

- De igen. - És miért? - Már nem tudom. - És azt sem tudja, miért ment vissza a fedélzet­

re? . . . Persze, nem azonnal ! . . . Látták, hogy elrej­tőzött egy vagon mögött, úgy ötven méterre a ha­jótól . . .

A lány a felügyelőre nézett, aztán a vőlegényére, végül ismét a felügyelőre; mindjobban elvesztette lába alól a talajt.

- Igen . . . - A kapitány a hajópallón kiment a rakodópart­

ra . . . Ekkor támadták meg . . . A fiatalember még mindig hallgatott. - Válaszoljon már, az istenfáját! - Igen, válaszolj m á r . . . A felügyelő úr csak a ja­

vadat akarja . . . Pierre, én nem értem, egyszerűen nem értem . . .

A lány szemét elfutotta a könny. - Igen . . . - Mi az, hogy igen? - H á t . . . ott voltam! - És látta, hogy mi történt? - Nem nagyon . . . Egy csomó hordó volt ott egy­

másra tornyozva, meg a tehervagonok is ott vol­t a k . . . Két ember dulakodott, aztán az egyik elsza­ladt, ekkor hallatszott a csobbanás . . .

- És azt a másikat, amelyik elszaladt, le tudná ír­ni?

- Nem nagyon . . . - Olyan matrózféle volt? - Nem! - Látta egyáltalán, milyen ruhát viselt? - Amikor odaért a gázlámpa alá, csak annyit lát­

tam, hogy sárga cipő volt rajta . . . - És maga mit csinált ezután? - Felmentem a fedélzetre. - De miért ment fel? Miért nem segített a kapi­

tánynak? Vagy tudta, hogy már halott? . . .

Nyomasztó csönd. Marié Léonnec a kezét tördel­te izgatottságában.

- Beszélj, Pierre! Beszélj már, az Istenre kérlek! A folyosón lépések visszhangzottak. A börtönőr

volt, Le Clinche-t fel kellett vinnie a vizsgálóbíró­hoz.

A lány meg akarta csókolni a vőlegényét. De a fiatalember tétovázott. Végül mégis átölelte a lányt, lassú, megfontolt mozdulattal.

De nem a száját csókolta meg, csak a halánté­kán göndörödő lenszőke hajfürtöket.

- Pierre! . . . - Nem kellett volna eljönnöd! - mondta a fiatal­

ember, majd homlokát ráncba vonva fáradtan elin­dult a börtönőr után.

Maigret és Marié Léonnec némán baktattak a ki­járatig. Amikor kiléptek a kapun, a lány fájdalma­san felsóhajtott:

- Nem értem . . . Majd felkapva a fejét: - Akkor is ártatlan, tűzbe teszem érte a keze­

met! Csak azért furcsálljuk a viselkedését, mert mi még nem voltunk ilyen helyzetben. Már harmadik napja, hogy börtönben van, és mindenki bűnösnek tartja . . . Pedig a légynek sem ártana . . .

Maigret meghatottan nézett a lányra: hiába volt letörve, valami tüzes lobogás lelkesítette át szavait.

- Azért, ugye, nem fogja cserbenhagyni? - Maga most szépen hazautazik Quimperbe . . . - N e m ! . . . Arról szó se lehet! . . . Nagyon ké­

rem . . . engedje meg, hogy .... - Akkor nyomás a strandra. Majd szépen lecsü­

csül a feleségem mellé, és megpróbálja magát el ­foglalni valamivel. Csak akad hímeznivaló.

- És maga mit szándékozik csinálni? . . . Mit gon­dol, ez a sárga cipő elég biztos kiindulópont?

A járókelők megfordultak utánuk: Marié Léonnec olyan hevesen gesztikulált, mintha veszekedtek volna.

- Mindent megteszek, ami módomban áll, higy-gye e l . . . Nézze csak! Ez az utca visz a Strand Szállóhoz . . . Mondja meg, kérem, a feleségem­nek, hogy délre aligha fogok hazakeveredni.. .

Majd a férfi sarkon fordult, és visszasétált a ra­kodópartra. Már nem vágott olyan mogorva képet, mint az imént. Szinte mosolygott.

Mi tagadás, egy kicsit félt tőle, hogy valami viha­ros jelenetet fog látni a börtöncellában, hogy he­ves tiltakozásoknak, könnyeknek, csókoknak lesz szemtanúja. De másképp történt, minden egysze­rűbb volt, megrázóbb, kifejezőbb.

A fiatalember is tetszett neki, tetszett, hogy olyan elmélyült, hogy olyan tartózkodó.

Egy bolt előtt P'tit Louis-val futott össze, a férfi egy pár gumicsizmát cipelt.

- Hová? Hová? - Eladni! Nem veszi meg? Ha mást nem is, gu­

micsizmát azt tudnak gyártani Kanadában. Lefoga­dom, hogy egész Franciaországban nem talál ilyet. Kétszáz frank . . .

P'tit Louis azért ideges volt egy kicsit, alig várta, hogy Maigret elbocsássa.

- Arra nem gondoltál, hogy Fallut kapitánynak esetleg hiányzott egy kereke? . . .

- Tudja, odalent a hajófenéken nem sokat lát az e m b e r . . .

- Beszélni ott is beszélnek az emberek, vagy nem?

- Szó, ami szó, én is hallottam egyet -mást . . . - Micsodát? - Mindenfélét . . . S e m m i t . . . Nehéz azt elma­

gyarázni . . . Ráadásul itt, a szárazföldön . . . A gumicsizma még mindig ott volt a kezében, a

kereskedő pedig, aki már a boltból észrevette, ki­jött az ajtóba.

- Akkor mehetek, ugye? - Pontosan mikor kezdődött ez az egész? - Hogy mikor? Rögtön, alighogy elindultunk . . .

Egy hajó vagy egészséges, vagy beteg . . . Márpe­dig az Óceán beteg v o l t . . .

- Géphiba? - Az is! . . . Mi a csudát mondjak? . . . Ezeknek a

dolgoknak önmagukban nincsen sok jelentőségük, de azért léteznek.. . Még az is megfordult a fe­jünkben, hogy többé sohase keveredünk haza . . . Hát akkor, ezentúl békén fog hagyni azzal a nyava­lyás pénztárca-históriával?

- Majd meglátjuk . . . A kikötőben alig lézengett egy-két ember. Ilyen­

kor nyáron az összes hajó Új-Fundland felé tart, ki­véve azt a néhány halászbárkát, amely a part men­tén vet hálót. Csak az Óceán árválkodott sötét tö­megével az úszódokkban, csak az Óceán rontotta a levegőt a tőkehal miazmás bűzével.

Egy férfi állt a tehervagonok mellett, cipőjén bőr-kamásli, ellenzős sapkáján selyempaszomány.

- Övé a hajó? - kérdezte Maigret egy arra siető vámostól.

- Övé . . . Ő a Francia Tőkehal igazgatója . . . A felügyelő bemutatkozott. A másik bizalmatla­

nul dörmögött valamit, miközben a rakodómunká­sokat figyelte.

- Mi a véleménye a gyilkosságról? - Hogy mi a véleményem? . . . Az, hogy nyolc­

száz tonna tőkehal megromlott! . . . Ha így megy tovább, aligha lehet a hajóval még egyszer fordul­ni . . . Nekem a rendőrség nem fogja rendbe hozni a dolgokat, nem fogja megtéríteni a veszteséget!

- Maga megbízott Fallut kapitányban? - Megbíztam! Sokra megyek vele! - És elhiszi, hogy a rádiós . . . - Akárki volt is, ennek az évnek lőttek! És a há­

lókról nem is beszélek, látnia kellett volna, milyen állapotban kaptam vissza őket. Ezekért a hálókért kemény kétmilliót fizettem, érti? Kemény kétmilli­ót! És úgy össze vannak lyuggatva, mintha szikla­törmeléket akartak volna felhúzni a fedélzetre! És még a legénység beszél rontásról! Hé, igen, ott maguk! Mi a fenét csinálnak! A hétszentségit, nem megmondtam, hogy előbb ezzel a vagonnal végez­zenek!

És rohanni kezdett a hajó mentén, káromkodva-szitkozódva.

Maigret egy darab ideig még nézte a kirakodást.; Majd elindult a móló irányába, együtt a piros zub-| bonyos halászokkal.

Kisvártatva valaki megszólalt mögötte: - Felügyelő ú r . . . Egy pillanatra . . . Léon volt, a Becsületsüllyesztő tulajdonosa, fúj-

tatva-zihálva iparkodott utána kurta lábain. - Térjen be hozzánk egy kis itókára . . . A férfi rejtélyes arcot vágott. - Most már meghiggadtak egy kicsit - magya­

rázta útközben. - Akik nem utaztak rögtön haza, Bretagne-ba vagy a falujukba, az utolsó vasig el­verték a keresetüket. . . Ma reggel már csak egy­két makrélahalász nyitott be a kocsmába . <.

Átvágtak a rakparton. Beléptek az üres söntésbe, a pincérlány az asztalokat törölgette.

- Várjon c s a k ! . . . Mit iszik, felügyelő úr? Egy po­hárka gyomorerősítőt?. . . Mindjárt ebédidő. . . ] Nézze, tegnap is mondtam, én aztán nem itatom1

őket, nem é n ! . . . Inkább megpróbálok a lelkükre beszé ln i . . . Mert amikor berúgnak, nem lehet ve­lük bírni, törnek-zúznak, és sokkal nagyobb a kár,: mint amennyi hasznom van a forgalomból. . . Menj ki, fiam, a konyhába - szólt oda a pincérlányhoz M nézd már meg, hogy ott vagyok-e . . .

Cinkos kacsintás Maigret-re. - Egészségére! . . . Csak láttam, hogy erre jár,

felügyelő ú r . . . És mivel amúgy is szeretnék be­szélni magával . . .

Odament az ajtóhoz, és megnézte, hogy a pin cérlány nem hallgatózik-e. Majd egyre titokzato4 sabban, egyre átszellemültebb ábrázattal előhúzott valamit a zsebéből: kartonlap volt, akkora, mint egy* fénykép.

- Ehhez mit szól? Csakugyan fénykép volt, egy nő fényképe. De a

nő feje többszörösen is át volt húzva piros tintával.? Mintha valaki úgy akarta volna kitombolni magátj hogy ezt a fejet egészen eltünteti a piros kriksz J

krakszok alatt. A toll még a papírt is felsértett Egyetlen látható négyzetmilliméter se maradt.

A nő mellkasa viszont nem volt összefirkálva. Azj ismeretlen testhezálló, mélyen kivágott selyemruj hát viselt gömbölyded idomain.

- Ezt meg hol találta? Újabb kacsintás. - Egymás közt vagyunk, magának megmondha|

tom . . . Le Clinche szobáját nehéz kulcsra zárn i . . így aztán az asztalterítő alá szokta rejteni a men asszonyának szánt leveleket.

- És maga elolvasta őket? - Ugyan, felügyelő úr! Nem volt azokban semmi

érdekes . . . Csak úgy vélet lenül . . . Amikor itt jártató a rendőrségtől, és átkutatták a szobát, a terítő' persze, elfelejtették fe lemeln i . . . Nekem is csa tegnap jutott eszembe a dolog, hát ezt találtam . 1 Persze, a fejét nem l á t n i . . . De az biztos, hogy nem a fiú menyasszonya, annak nincsenek ekkora dui

10 ll/y<f mMHGflZIN

dái • • Az ő fényképét ismerem . . . Látja, felügyelő úr, itt van a nő elásva, itt kell keresni.

Maigret merően nézte a fényképet. A váll elbű­völő vonalát. Ez a nő, semmi kétség, fiatalabb Ma­rié Léonnecnél. És van benne valami ellenállhatat­lan érzékiség.

Meg egy kis közönségesség is. Olcsó kacérság. A ruhájáról messziről lerítt, hogy készen vette.

- Van itt a házban piros tinta? - Nem, csak zöld . . . - Le Clinche sohasem írt piros tintával? - Soha! Ő mindig külön tintát vett magának,

tudja, a töltőtolla miatt. Sötétkéket. . . Maigret felállt, és elindult az ajtó felé. - Nem haragszik, ugye? Néhány perccel később már fent is volt az Óceán

fedélzetén, és a rádiós kajütjében matatott, de a kapitány mocskos, rendetlen kabinjába is benézett.

De sem itt, sem ott nem talált piros tintás üve­get. Nem láttak ilyet a matrózok sem.

Amikor Maigret visszament a rakpartra, magán érezte a tulajdonos szúrós tekintetét; a férfi még mindig ott állt a tehervagonok mellett, és egyre szapulta a rakodókat.

- Maguk nem használnak piros tintát az irodá­ban?

- Piros tintát? Mi a rossebnek? Nem iskola ez, kérem . . .

Majd hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami: - Csak Fallut szokott piros tintával írni, odahaza,

az Etretat utcában . . . De miért érdekli az magát? Hé, vigyázzatok ott a vagonnál! Mi a csodát akar maga ezzel a piros tintával?

- S e m m i t . . . Minden jót! P'tit Louis épp visszafelé tartott, fején ellenzős

sapka, lábán papucs, kezében két üveg ital.

A FEJ NÉLKÜLI FÉNYKÉP

„Hogy mégse mondhassa senki, hogy csak annyi a félretett pénzem, amennyi egy kapitány havi járan­dósága ..."

Maigret elbúcsúzott Bernard-nétól,majd kilépett az Etretat utcai kis ház kapuján. Az asszony már az ötvenet taposta, de még mindig szemrevaló volt, és vagy félóra hosszat beszélt Maigret-nek,

beszélt az első férjéről, az özvegységéről, a kapi­tányról, aki szobát bérelt nála, a kettejüket össze­boronáló mendemondákról, és beszélt egy isme­retlen nőről is, aki nyilván valami „könnyűvérű per-szóna" lehetett.

A felügyelő az egész épületet megnézte, tiszta, takaros ház volt, de csupa ízléstelen bútorral be­rendezve. Fallut kapitány szobájában olyan kifogás­talan rend volt, mintha az asszony csak a férfi visz-szatértét várná.

Néhány személyes tárgy: ruhadarabok egy uta­zóládában, pár könyv, főleg kalandregények meg hajókról készült fényképek.

Minden középszerű, békés életről árulkodott. - Nem beszéltünk mi erről soha, de mindketten

tudtuk, hogy előbb-utóbb össze fogunk házasod­n i . . . Van szépen berendezett házam, van kelen­gyém . . . Nem változott volna semmi az életünk­ben, mégis minden könnyebb lett volna, főleg há­rom vagy négy év múlva, mert Fallut azt tervezte, akkor megy nyugdíjba . . .

Az ablakból látni lehetett a szemközti fűszerüzle­tet, a lejtős utcát, a járdán játszadozó gyerekeket.

- Még a télen ismerkedett meg azzal a nősze­méllyel, és minden összeomlott . . . Az ő korában! Hogyan is lehet belehabarodni egy ilyen kis senki­be? . . . És mekkora hűhót csinált az egészből! . . . Úgy volt, hogy Le Havre-ban találkozik vele . . . Tudtam én, hogy valami lappang a bokor me-g e t t . . .

Finomabb, drágább fehérneműt vásárolt magá­nak . . . Sőt, egy pár selyemzoknit is . . . Mivel sem­mi se volt közöttünk, nem szóltam neki semmit, nem tartozott rám a dolog, nem akartam, hogy azt higgye, féltékeny vagyok . . .

Ahogyan Bernard-nét hallgatta, Maigret előtt egyre több oldalról világosodott meg az áldozat élete. Szinte látta az alacsony termetű, öregedő férfit, látta, hogyan érkezik meg a kikötőbe egy-egy hosszú hajóút után, és hogyan éli az életét télvíz idején, derék polgár módjára, Bernard-né mellett, aki odaadóan viselte gondját, abban a reményben, hogy a kapitány egyszer majd feleségül veszi.

Fallut kapitány együtt vacsorázott az asszonnyal az ebédlőben, a szőke bajuszú első férj arcképe alatt. Aztán felment a szobájába olvasgatni.

S lám, ezt a békés nyugalmat valami megzavar­ta. Egy másik nő bukkant fel a férfi életében. A ka­pitány sűrűn átruccant Le Havre-ba, egyre többet törődött külső megjelenésével, rendszeresen bo­rotválkozott, sőt egy pár selyemzoknit is vásárolt, és bujkálni kezdett szállásadónője elől.

Folytatás a 24. oldalon.

T̂/UfRGRZH111

Pedig nem is volt házasember, nem kötötte sem eskü, sem ígéret. Tulajdonképpen szabad volt, en­nek ellenére egyetlenegyszer se mutatkozott az is­meretlen nővel Fécamp-ban.

Vajon mi lehetett ez, nagy kaland, egy öregedő férfi utolsó fellobbanása? Vagy valami szégyenle­tes kapcsolat?

Maigret kiért a strandra, már messziről észrevet­te feleségét, ott pihent egy piros csíkos nyugágy-ban, mellette Marié Léonnec varrogatott.

Csak néhány fürdőző heverészett a tűző nap­fényben fehérlő kavicsokon. A tenger lomhán rin­gatózott. A távolból látni lehetett, hogy a móló túl­oldalán, a szótlanul sürgő-forgó mogorva matrózok még mindig ömlesztve rakodják ki a tőkehalat a rakparthoz kikötött Óceán gyomrából.

Maigret homlokon csókolta feleségét. Odabic­centett a lánynak, majd amikor az kérdőn ránézett, csak ennyit mondott:

- Semmi különös! . . . - Léonnec kisasszony mindent elmesélt - aggo­

dalmaskodott a felesége. - Te elhiszed, hogy ez a derék fiatalember ilyesmire vetemedjen?

Lassan lépdeltek a szálloda felé, a két nyugágyat Maigret cipelte. Alighogy helyet foglaltak az étte­remben, egy rendőr bukkant fel az ajtóban, és a felügyelőt kereste.

- Azt a megbízást kaptam, hogy ezt okvetlenül mutassam meg önnek. Egy órája sincs, hogy meg­érkezett . . .

Sárga borítékot nyújtott át Maigret-nek, a boríté­kot már felbontották, címzés nem volt rajta. Össze­hajtott papírlap volt benne, a papírlapon nagy gonddal rajzolt, apró betűk sorakoztak egymás mellett:

„Ne keressék az okát a halálomnak, és senkit se vádoljanak érte.

Végakaratom a következő. Ami értékem van, Bernard-néra hagyom, azzal a kikötéssel, hogy az arany kronométeremet juttassa el az unokaöcsém­hez, és hogy úgy intézze a dolgokat, hogy a fé-camp-i temetőben az édesanyám mellé legyek el­temetve ..."

Maigret nagy szemeket meresztett. - Aláírás: Octave Fallut - mondta félhangon. -

De hogy került ez a levél a rendőrségre? - Azt nem tudni. Ott volt a levélszekrényben. Ál ­

lítólag csakugyan az ő írása . . . A felügyelő azonnal értesítette az ügyészséget.

- Ez mind nagyon szép, de Fallut kapitányt még­iscsak megfojtották. Olyat még nem látott a világ, hogy valaki önmagát fojtotta meg - dünnyögte Maigret.

A szállóvendégek vidáman társalogtak az aszta­loknál. A pincér rózsaszín retket hozott egy tálon.

- Várjon egy percig, lemásolom. Vissza kell vin­nie, ugye?

- Erre nem kaptam utasítást, de úgy gondolom, hogy igen . . .

- Persze hogy vissza, ezt is csatolni kell a nyol mozati anyaghoz . . .

Valamivel később Maigret, kezében a levélmáso-| lattal, türelmetlenül nézett körül az étteremben;! egy órát is elüldögélhet itt, amíg végre elébe teszill az ételt. Marié Léonnec pedig egyre Maigret-t bál multa, de nem merte megzavarni a férfi mogorvái töprengését. Csak Maigret-né sóhajtott fel a papírj vékony borjúszelet láttán:

- Azért Elzászban mégiscsak jobb lett volna . . J Maigret a csemegét meg- se várta, felállt, és

megtörölte száját; csak újra ott legyen már a kikö| tőben, a hajó környékén, a matrózok között.

- Fallut tehát tudta, hogy meg fog halni! - dör­mögte útközben. - De azt vajon tudta-e, hogy erő­szakos halállal?

. . . Vajon a gyilkost akarta menteni, vagy elhatá­rozta, hogy eldobja magától az életet?

És ki csúsztathatta be azt a borítékot a rendőr ség levélszekrényébe? A boríték nem volt felbélye gezve, és címzés se volt rajta.

Időközben nyilván híre futamodott az esemény-s nek, mert amikor Maigret odaért a halászhajóhoz,| a Francia Tőkehal igazgatója már messziről k iabá l j ta, maró gúnnyal a hangjában:

- Hallom, hogy Fallut megfojtotta m a g á t . . . KíM váncsi vagyok, kinek jutott eszébe ekkora marha­ság . . .

- Nem mondaná meg inkább, hogy tartózkod­nak-e még tisztek a fedélzeten?

- Nincs itt már senki! . . . A másodkapitány Pá­rizsba ment mulatni . . . A főgépész meg otthon van, itt lakik Yport-ban, ő csak akkor jön vissza, ha I már be lesz fejezve a kirakodás . . .

Maigret még egyszer bekukkantott a kapitány i kabinjába. Keskeny ágy, rajta takaró. Beépített szekrény. A viaszosvászonnal borított asztalon por­celán kávéfőző. A sarokban egy párfatalpú csizma."

Szűk, sötét és áporodott levegőjű helyiség, ugyanaz a keserédes bűz terjengett itt is, mint az egész hajón. Kék-fehér csíkos pólóingek száradtak a parancsnoki híd korlátján. Kifelé menet Maigret kis híján hanyatt vágódott a rohadt haldaraboktól iszamós hajópallón.

- Na, talált valamit? A felügyelő vállat vont, még egyszer visszanézett

az Óceánra, gyászos tekintettel, majd az egyik vá­mostól megkérdezte, hogyan is juthatna el Yport-ba.

Yport kis falu a sziklafal tövében, vagy hat kilo­méterre Fécamp-tól. Mindössze néhány halász lak­ja. Körülötte egy-két tanya, néhány villa (ezeket ál­talában bebútorozva adják bérbe az üdülőknek) meg egy szálloda.

Maigret a strandon ismét megpillantotta a fürdő­ruhás napozókat, a gyerekeket, a horgoló-kötögető mamákat.

- Bocsánat, jó irányba megyek, erre lakik La-berge úr?

24 C/M<n'ÁMHGHZIII

- Az Óceán gépésze vagy a gazdálkodó? - A gépész. Kertes házacskát mutattak neki. Ahogyan elin­

dult a zöldre mázolt kapu felé, heves szóváltásra lett figyelmes. Ketten veszekedtek, egy nő meg egy férfi. De hogy mit mondtak egymásnak, azt nem tudta kivenni. Bekopogott.

Hirtelen csönd támadt. Lépések közeledtek. Az ajtó feltárult, hórihorgas, keszeg férfi jelent meg a küszöbön, és bizalmatlanul pislogott Maigret-re.

- Mit akar? - kérdezte ingerülten. A férfi mögött kötényes asszony próbálta rendbe

hozni borzas frizuráját. - A bűnügyi rendőrségtől jöttem, néhány kér­

dést szeretnék feltenni . . . - Jöjjön be . . . A nyivákoló gyereket apja durva mozdulattal be­

taszította az egyik szobába, majd rácsukta az ajtót. - Nem hagynál magunkra? - vetette oda felesé­

gének. Neki is, az asszonynak is ki volt vörösödve a sze­

me. A vita alighanem ebéd közben tört ki, mert a tányérokban még ott volt az étel.

- Mire kíváncsi? - Mikor járt utoljára Fécamp-ben? - Ma reggel . . . Átbicikliztem, mert már torkig

vagyok az asszonnyal, reggeltől estig be nem áll a szája . . . Az ember hónapokat tölt kinn a tengeren, kis híján feldobja a talpát, amikor meg hazajön . . .

Még mindig tele volt indulattal, igaz, csak egy égő gyufaszál hiányzott, máris lángra lobbant vol­na a lehelete.

- Mind egykutya! Majd megőrülnek a féltékeny­ségtől. Azt hiszik, egyéb gondja sincs az embernek, mint hogy nők után rohangáljon! Hallja? Már üti is a gyereket, mindig így adja ki a mérgét.

A szomszédos szobából áthallatszott a gyerek-nyüszítés meg az asszony hangja:

- Nem hallgatsz el mindjárt? . . . Elhalgass, de rögtön!

Alighanem néhány kiadós nyakleves és fenékre verés is kísérte ezeket a szavakat, mert a gyerek egyre kétségbeesettebben bömbölt.

- Az ellenségemnek se kívánom ezt az életet. . . - Mondja, Fallut kapitány nem öntötte ki néha a

szívét? Sohase beszélt valami hagy bánatról, szo­morúságról?

A másik laposan Maigret-re nézett, majd átült a másik székre.

- Hogy jut ilyesmi.áz eszébe? - Már régóta hajóznak együtt, vagy nem? - Öt esztendeje . . . - És a hajón együtt ebédeltek-vacsoráztak? - Csak az utolsó úton nem. Fallut akkor a kajüt-

jébe kérte az é t e l t . . . De erről az utolsó útról jobb nem beszélni!

- Maga hol volt a gyilkosság idején? - A kocsmában, a többiekkel . . . Miért, nem

mondták?

- Maga szerint mi oka lehetett rá a rádiósnak, hogy a kapitány életére törjön?

Laberge dühbe gurult. - Hova akar kilyukadni? Mi a túrót tudok én

mondani magának?! Mi vagyok én, rendőrspicli? Tele van a tököm ezzel az egésszel! Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy elszegődjem-e arra az istenverte hajóra.

- Ez a mostani út nem volt valami fényes! A férfi szinte felnyársalta Maigret-t a tekinteté­

vel. - Mit akar ezzel mondani? - Azt, hogy minden balul ütött ki. Hogy meghalt

egy matróz. Hogy a szokásosnál is több volt a bal­eset. Hogy kevés halat fogtak, és az a kevés is megromlott, mire visszatértek Fécamp-ba . . .

- Talán énmiattam . . . ? - Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy az úton tör­

tént egy és más, és bátorkodtam megkérdezni, hogy volt-e valami ezekben az eseményekben, ami összefüggésbe hozható a kapitány halálával . . . Hi­szen nyugodt ember volt, rendezett életet é l t . . .

A gépész felnevetett, de nem szólt semmit. - Miért, volt valamilyen kalandja? - Mondtam, hogy nem tudok semmit, és hogy

torkig vagyok ezzel a históriával . . . Hé, azt akarjá­tok, hogy az őrültek házában végezzem? Neked meg mi kell már megint?

Ezt a dühös kérdést már a feleségéhez intézte, az asszony ugyanis bejött a helyiségbe, az egyik fa­zekat akarta lekapni a tűzről, hogy oda ne kozmál-jon.

Úgy harmincöt esztendős lehetett. Nem volt se csinos, se csúf.

- Egy pillanat az egész . . . - mondta alázatosan. - Jó , jó, csak igyekezz . . . Még mindig itt vagy? Majd Maigret-hez: - Adhatok egy jó tanácsot? Hagyja a fenébe ezt

az ügyet. Fallut-t már úgyse lehet feltámasztani. Egyébként se tudok semmit, és ha estig fog fag­gatni, akkor se húz ki belőlem egyetlen szót sem . . . Vonattal jött, ugye? Tíz percen belül itt a személy, ha nem éri el, este nyolcig nem lesz vona­ta . . .

Ezzel felállt, és kinyitotta az ajtót. Hirtelen az egész helyiséget elárasztotta a napfény.

- Mondja csak, tulajdonképpen kire féltékeny a felesége? - kérdezte halkan a felügyelő, már a kü­szöbről.

A férfi összeszorította a fogát, nem válaszolt. - Ismeri? És Maigret odanyújtotta a fényképet, amelyen a

fej teljesen össze volt firkálva. Ezt azonban nem le­hetett látni, mert a fejet letakarta hüvelykujjával. Csak a nő selyemblúza látszott.

A másik gyors pillantást vetett a képre, majd a felvételt ki akarta venni a főfelügyelő kezéből.

- Szóval ismeri? - Honnan a fészkes fenéből ismerném?

khmmmim 25

De mire a másik kinyújtotta kezét, a felügyelő már zsebre is vágta a fényképet.

- Nem jön át holnap Fécamp-ba? - Miért, szüksége van rám? - Nem, csak úgy megkérdeztem . . . Nagyon há­

lás vagyok az értékes felvilágosításért. - Nem adtam én magának semmiféle értékes

felvilágosítást! Maigret alig tett néhány lépést, amikor hallotta,

hogy a háta mögött dühösen berúgják az ajtót, és hogy odabent újra kezdődik a veszekedés.

A főgépész nem hazudott; este nyolc előtt csak­ugyan nem indult vonat Fécamp-ba, így Maigret rá­érősen kisétált a tengerpartra, és leült a szálloda teraszán. A nyaralás szokványos hangulata fogad­ta: piros napernyők, fehér ruhák, flanelnadrágok, kíváncsiskodók egy halászbárka körül, amelyet épp akkor húztak ki csörlővel a fövényre.

Balra meg jobbra a sziklafal tömbje szikrázott a hőségben. Odalent pedig a fehérrel szegett, hal­ványzöld tenger és a partra kicsapó hullámok egy­hangú morajlása.

- Egy pohár sört! . . . Melegen sütött a nap. A szomszéd asztalnál egy

család fagylaltozott. Egy fiatalember fényképező­gépet kattogtatott, a háttérből kamasz lányok viho­gása hallatszott.

Mintha valami kellemes zsibbadtság töltötte vol­na el Maigret-t, ahogy a tengert nézte, de még így is Fallut kapitány szellemalakja körül csapongtak gondolatai;

- Köszönöm szépen! . . . Ez a két szó riasztotta fel álmodozásából, nem is

annyira jelentésével, inkább azért, mert olyan szá­razon, olyan keserű iróniával vetették oda őket; női hang volt, méghozzá épp a felügyelő mögött.

- Pedig ha én mondom, Adélé, nekem elhihe­ted . . .

- Egy fenét! - Újra kezded? - Csak ne parancsolgass! Ez a nap csakugyan a veszekedések napja. Maig-

ret-nek már reggel dolga akadt egy dühösen szit­kozódó emberrel: a Francia Tőkehal igazgatójával.

Yport-ban Laberge-ék ádáz pörlekedése fogad­ta. Most meg, itt a teraszon, a két ismeretlen szin­tén civakodik egymással . . .

- Miért nem térsz észhez . . - Egy fenét! - Szerinted ez válasz? - Egy fenét! Értetted? Egy nagy fenét! . . . Pin­

cér! Ez a limonádé meleg . . . Hozzon másikat . . . Az asszony a kelleténél hangosabban beszélt, és

volt valami útszéli a hangjában. - Azért mégiscsak határoznod kell végre-valahá­

ra! - folytatta a férfi. - Menj egyedül! Már megmondtam, nem? És

légy szíves, hagyj békén . . .

- Tudod legalább, mekkora aljasságot művelsz? - Miért, te talán különb vagy? - Ide figyelj . . . Ha nem itt volnánk, nem vinnéd

el szárazon . . . Az asszony nevetett. Hangosan, közönségesen. - Hagyd abba, nagyon kérlek . . . - Mért hagyjam abba? - Csak! - Ez aztán értelmes válasz . . . - Elhallgass! - Nem hallgatok és kész! - Ide figyelj, Adélé, én . . . én nem állok jót maga­

mért. - Azt hiszed, megijedek? Hát csinálj botrányt, itt

azonnal, ország-világ előtt! Sokra mész vele! Anél­kül is mindenki minket figyel.

- Ha egy kicsit megerőltetnéd az agyadat, te is .megértenéd, hogy . . .

Az asszony egyszerre felpattant, mintha azt mondaná: „ebből elég!" Maigret háttal ült neki, de így is látta, hogy árnyéka hirtelen megnyúlt a te­rasz kőkockáin.

Aztán az asszony hátát is megpillantotta, amint a fehéren izzó égbolt alatt elindult a tenger felé.

Maigret csak a körvonalait látta az ellenfényben. Meg hogy divatosan volt öltözve, selyemharisnyá­ba bújtatott láb, magas sarkú cipő.

Nem csoda, hogy amikor a kavicsos strandra ért, annyira elbizonytalanodott, hogy olyan esetlen lett a járása. Majdnem kibicsaklott a bokája.

Mégse fordult vissza, csak ment, ment, indulato­san, makacsul.

- Pincér, fizetek! - Még ki se hoztam a limonádét, amit aj

h ö l g y . . . - Semmi vész! Mennyivel tartozom? - Kilenc ötven . . . Itt vacsorázik? - Még nem tudom Maigret hátrafordult, hogy tüzetesebben szem­

ügyre vegye az illetőt, aki azt se tudta, hová legyer szégyenében, hiszen a vendégek mindent hallottak.

Magas, kétes eleganciájú férfit látott, karikás szemeket, idegességtől eltorzult arcot.

A férfi felállt, majd egy darabig tétovázott, közö­nyös ábrázattal, mintha nem tudta volna, hogy merre menjen, aztán elindult a fiatalasszony irá­nyába, aki már ott járt a víz mellett.

- Ezek is megérik a pénzüket! - jegyezte meg valaki az egyik asztalnál: három asszony ült ott, mindhárman horgoltak.

- Csak azt tudnám, mért nem odahaza teregeti* ki a szennyest! így viselkedni gyerekek e l ő t t . . .

A férfi utolérte a víz mellett lépdelő fiatalasz-szonyt. Hogy mit mondtak egymásnak, azt nem le­hetett hallani. A mozdulatokból azonban nem volt nehéz kitalálni a jelenetet.

A férfi könyörgött, fenyegetőzött. Hiába, az asz-szony hajthatatlan maradt. A férfi erre elkapta csuklóját, már-már úgy látszott, kezet eme! rá.

De mégse! Sarkon fordult, és öles léptekkel elin­dult az egyik közeli utca irányába, beszállt egy szürke kis autóba, és már indított is.

- Pincér, egy pohár sört! Maigret csak ekkor vette észre, hogy a fiatalasz-

szony ott felejtette kézitáskáját az asztalon. A tás­ka, amolyan krokodilutánzat, újdonatújnak látszott, és degeszre volt tömve. Majd elpattantak a zárai.

Árnyék közeledett a kövezeten. Maigret felemel­te tekintetét, és szemtől szembe megpillantotta a táska gazdáját, aki visszajött a teraszra.

A felügyelőnek nyitva maradt a szája. Orrcimpái megremegtek.

Persze lehet, hogy téved. Sokkal inkább benyo­más volt az egész, mint bizonyosság. De esküdni mert volna rá, hogy a fej nélküli fénykép eredetije áll előtte.

Diszkréten elő is vette a felvételt a zsebéből. A fiatalasszony visszaült a helyére.

- Pincér, mi lesz azzal a limonádéval? - De hiszen az úr az imént azt mondta, hogy . . . - Hozza vagy nem hozza? Ugyanaz a kövérkés nyak, ugyanaz a dúsan dom­

borodó, de kemény és rugalmas kebel. És ugyanaz az ízlés, a sima selymek, a csiricsáré

színek kedvelése. Maigret úgy tett, mintha véletlenül leejtette vol­

na a fényképet, a felvétel odaesett a fiatalasszony lába elé.

Amaz rögtön észrevette. Tűnődő tekintettel a fő­felügyelőre nézett, mintha keresett volna valamit az emlékezetében. Ha zavarba jött is, nem látszott rajta.

Eltelt öt perc, eltelt tíz perc. Messziről motorzaj hallatszott, egyre erősebben. A szürke autó jött vissza, a terasz előtt megállt, majd ismét elindult, mintha a bennülő nem tudná magát rászánni, hogy végérvényesen elhagyja a terepet.

- Gaston! A fiatalasszony felállt. Intett a barátjának. Majd

fogta a kézitáskáját, és egy szempillantás alatt be­szállt az autóba.

A szomszéd asztalnál üldögélő három nő utána­nézett, rosszalló tekintettel. A fényképező fiatalem­ber is hátrafordult.

A szürke autó felbúgott, aztán eltűnt. - Pincér, hol lehet itt kocsit keríteni? - Yport-ban, azt hiszem, sehol . . . Van ugyan

egy autó, az szokta átvinni a nyaralókat Fécamp-ba vagy Etretat-ba, de délelőtt elment két angol úr­ral . . .

A felügyelő kövér ujjaival dobolt az asztalon. - Hozzon ide egy autótérképet! . . . És azonnal

hívja fel telefonon a fécamp-i rendőrséget . . . Ezt a párt máskor is látta? . . .

- Akik itt veszekedtek? . . . Majdnem mindennap ezen a héten . . . Tegnap is itt ebédeltek. . . Azt hi­szem, Le Havre-iak . . .

Már csak a családok maradtak a nyáresti hangu­

latot árasztó strandon. Fekete hajó tűnt fel a látó­határ szélén, és mint egy papírral borított fémkari­kán, úgy hatolt át a napsütésen.

4 A HARAG JEGYÉBEN - Mert nekem, kedves barátom, nekem már nin­csenek illúzióim - mondta a fécamp-i felügyelő, és tovább hegyezte kis ceruzáját. - Mind ilyen homá­lyos, minden matrózhistória, mind ilyen érthetet­len. Mit mondjak? Még egy közönséges kikötői ve­rekedést is alig lehet tisztázni, pedig ilyen minden­nap előfordul. Amikor odaér a riadókocsi, még ja­vában tart a ramazúri. De mihelyt meglátják az egyenruhát, a verekedők egy emberként vetik rá magukat a rendőrökre. A kihallgatásról nem is be­szélek. Csak harapófogóval lehet kihúzni belőlük valamit, és ami keveset mondanak, az is csupa ha­zugság, csupa ellentmondás. A végén úgy megga-balyítják az ügyet, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik rajta . . .

Négyen dohányoztak az irodában, nem csoda, hogy vágni lehetett a füstöt. A Le Havre-i rendőrka­pitányság felügyelőjét, akit hivatalosan megbíztak a nyomozással, azon az estén egy fiatalabb nyomo­zó is elkísérte.

Maigret csak magánemberként volt jelen. Ott gubbasztott a sarokban, az asztal mellett. Egyelőre szótlanul.

- Énszerintem nincs itt semmi bonyolultság -kockáztatta meg a fiatalabb nyomozó, és főnökére sandított, hogy helyesel-e. - Éz nem rablógyilkos­ság. Ez közönséges bosszú. Hát kivel bánt a legdur­vábban Fallut kapitány a hajóúton?

De a La Havre-i felügyelő csak legyintett, mire a nyomozó szégyenkezve elhallgatott.

- Lári-fári! Van itt más is, kisöcsém . . . Itt van például az a nő, ennek maga bukkant a nyomára -és a felügyelő Maigret-re nézett. - Remélem, pon­tos személyleírást adott róla . . . Csak az nem vilá­gos, hogy mi volt a szerepe . . . A hajó három hóna­pig volt t á v o l . . . De amikor visszaérkezett a kikötő­be, az a nő nem volt ott, legalábbis az értesülése­ink szerint nem . . . A rádiósnak menyasszonya van . . . Fallut kapitány pedig, úgy hírlik, józan életet élt, semmi duhajkodás, semmi kicsapongás . . . És mégis, néhány nappal a halála előtt végrendeletet í r . . .

- Azt is jó volna megtudni, hogy ki a csuda hoz-

mmmmmm 27

hattá be ide azt a végrendeletet . . . - mondta Maigret, és nagyot sóhajtott. - Van itt egy kis új­ságíró, az, amelyik világosbarna ballonkabátban jár, szóval ez a fickó azt írja a Roueni Igazságban, hogy a tulajdonosok olyan feladattal bízták meg az Óceánt, aminek semmi köze~ a tőkehalhalászat­hoz . . .

- Mindig ilyenekkel jönnek! - morgott a fé­camp-i felügyelő.

El-elakadt a beszélgetés. Maigret egyszer csak szuszogva feltápászkodott, a hosszú csöndben hal­lani lehetett a pipája sercegését.

- Ha valaki megkérdezné - szólalt meg - , hogy énszerintem mi ennek az ügynek a legfőbb jellem­zője, azt mondanám, hogy itt minden a harag je­gyében történik . . . Azon a hajón mindenki dühös, ideges, ingerlékeny. . . A matrózok leisszák magu­kat a sárga földig a Becsületsüllyesztőben, aztán összeverekednek.. . Meglátogattam a rádióst a menyasszonyával, szegény fiú teljesen kikészült, nem csoda, hogy olyan hidegen bánt a lánnya l . . . Mintha csak értésére akarta volna adni: ne üsse bele az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá . . . Yport-ban a főgépész ordítozik a feleségével, és még velem is gorombáskodik.. . Végül egy párral hoz össze a véletlen, egy Adélé nevű hölggyel meg a barátjával, és ők is dühösek, nagy veszekedést csapnak a tengerparton, majd gyorsan kibékülnek és eltűnnek . . .

- Hová akar kilyukadni? - kérdezte a Le Havre-i felügyelő.

- En? Sehová! Mindössze olyan érzése van az embernek, mintha dühöngő őrültek közé kevere­dett volna . . . Na, akkor megyek is, jó éjszakát, uraim! . . . Elvégre magánemberként vagyok itt. . . Meg a feleségem is vár a szállodában . . . Ugye, ér­tesít majd, felügyelő úr, ha előkerül az az yport-i hölgy meg a szürke autós férfi?

- Persze hogy értesítem. J ó éjszakát! Maigret nem vágott át a városon, inkább leballa­

gott a rakodópartra, kezét zsebre dugva, pipájával a foga között. Az úszódokkok üresek voltak, csak az óceán lámpái csillogtak a kikötőmedence feke ­te négyzetében; a matrózok még nem fejezték be a kirakodást.

- . . . nem is a harag, a düh jegyében . . . - mo­rogta, mintegy önmagának.

Ügyet se vetettek rá, amikor felment a fedélzet­re. Mintha csak nézelődne, úgy baktatott végig a hajóhídon; Maigret egyszerre világosságot vett észre a hajóorr fedélzeti nyílásában. Ahogyan leha­jolt, áporodott, forró levegő csapott az arcába; ez a szag Maigret-t a katonai hálótermekre, a kollégiu­mi diákmenzákra meg a halpiacra emlékeztette.

Lement a vaslépcsőn, és hirtelen három férfival találta* magát szemben; ott ültek egy petróleum­lámpa fényében, és ettek valamit a térdükön levő csajkából. A kajüt közepén öntöttvas kályha, a tete­je csupa zsír, csupa mocsok.

A fal mentén négy priccs egymás fölött, de csak kettőben volt szalmazsák. A földön csizmák, egy szögre matrózköpenyek voltak felakasztva.

Hármójuk közül csak egy állt fel, P'tit Louis. A két másik a breton volt meg egy néger, mezítláb.

- J ó étvágyat! - morogta Maigret. Mély dörmögés volt a felelet. - Hol vannak a többiek? - Hol a csudába lennének, odahaza! - mondta

P'tit Louis. - Csak akinek nincs hova mennie, és üres a zsebe, csak az marad a hajón . . .

Kellett egy kis idő, amíg Maigret megszokta a bűzt meg a félhomályt. Hát még amikor negyvenen élnek összezsúfolva ebben a szűk kis kajütben, egymás hegyén-hátán!

Negyven ember, és mind csizmástul veti magát az ágyra, mind horkol, köpköd, pipázik.

- Lejött ide néha a kapitány? - Nem, soha. És ott volt még a gép pöfögése, a szénszag,

korom, az átforrósodott fém válaszfalak, a tenge megannyi pörölycsapása.

- P'tit Louis, gyere velem . . . Maigret még látta, hogy a matróz hősködő moz­

dulattal jelt ad a többieknek. De odafönt, a homályba borult fedélzeten egy­

kettőre elpárolgott minden hetykesége. - Mi van már megint? - Ide figyelj . . . És ha a nyílt tengeren halt meg a

kapitány? . . . Csak az a kérdés, hogy akkor ki hozt vissza a hajót a kikötőbe . . .

- Hogyan halhatott volna meg a nyílt vízen? A másodkapitány nem ért a helymeghatározás­hoz . . . Igaz, hogy a rádiós állítólag meg tudja hatá­rozni a hajó pozíc ió ját . . .

- Gyakran láttad a rádióst? - Egyetlenegyszer sem. Csak azt ne higgye,

hogy odakint a nyílt tengeren is úgy sétafikálunk a hajón, mint mostan . . . Az egyiknek itt a hálóhelye, a másiknak o t t . . . Van, amikor napokig ki se moz­dulunk a kajütbő l . . .

- Hát a főgépész? - Az más! Őt gyakran láttam. - Nyugodt volt, vagy ideges? - Honnan tudjam? . . . Különben is, mi a fészkes

fenét akar megtudni? . . . Szeretném én azt látni, hogy maga mit csinálna, amikor áll a bál, amikor hullám lesodor valakit a fedélzetről, amikor kié egy gőzszelep, amikor a kapitány makacsul arrafe­lé irányítja a hajót, ahol egy fia hal sincs, amiko. egy havernak elüszkösödik a lába . . . Akkor mag is szentségelne, maga is lehúzná a csillago eget . . Akkor magának is minden szíre-szóra ökö be szorulna a keze, maga is szétverné valakinek pofá já t . . . És amikor, mindezek tetejébe, azzal jő valaki, hogy a kapitány teljesen dilis . . .

- Tényleg dilis volt? - Honnan tudjam? Nem volt a homlokára írva . .

Egyébként . . .

28 L/\l\<!1ttflHGHZIN

I . - Egyébként?. . . - Igaza van, mire jó ez az egész . . . Előbb-utóbb

úgyis megtudja valakitől. . . Azt beszélik, hárman is voltak odafönt a fedélzeten, ezek hárman egy lé­pést se tettek a pisztolyuk nélkül . . . A kapitány úgyszólván ki se dugta az orrát a kabinjából, még a térképet, az iránytűt meg a szögmérőt is bevitet­te . . .

- így telt el három hónap? - így. Másra nem kíváncsi? - Nem, köszönöm . . . Elmehetsz . . . De P'tit Louis-nak nem akaródzott elmenni, lecö­

vekelt a fedélzeti lejáró mellett, és Maigret-t nézte, aki apró füstgomolyokat eregetett a pipájából.

A hajó tátongó gyomrából egyre cipelték kifelé a tőkehalat az acetilénlámpák fényében. De a fel­ügyelő már torkig volt ezzel az egész üggyel, szinte azt kívánta, bár sohase látta volna a tehervagono­kat, a rakodómunkásokat, a rakpartot, a mólót meg a világítótornyot.

És ahogyan ott állt ebben a vaslemezvilágban, le-lecsukódó szemmel, megpróbálta elképzelni, milyen is a nyílt tenger, milyen is az a hullámzó ró­naság, amelyen - óráról órára, napról napra, hétről hétre - fáradhatatlanul hasít barázdát a hajóorr ekevasa.

„Csak azt ne higgye, hogy odakint a tengeren is úgy sétafikálunk a hajón, mint mostan . .."

Émberek a gépeknél. A személyzeti szálláson. A hajó hátsó fertályán pedig: a kapitány, a másod­tiszt, a főgépész meg a rádiós. Hengeres sárgaréz lámpa az iránytű fölött. Kiteregetett térképek.

Három teljes hónap! És amikor végre visszaérkeznek a kikötőbe, Fal­

lut kapitány azonnal nekilát, és-megírja a végrende­letét, mert elhatározza: véget vet az életének.

Kiköt a hajó, egy órára rá a kapitányt valaki meg­fojtja, és bedobja a vízbe.

Bernard-né, a szállásadónője azon sopánkodik, hogy most már sohasem lesz a kapitány felesége. A főgépész a feleségévei civakodik. Egy bizonyos Adélé összevész egy ismeretlen férfival, majd ami­kor Maigret a hölgy orra alá dugja annak piros tin­tával összefirkált fényképét, gyorsan odébbáll.

Le Clinche-t, a rádióst majd szétveti a düh a bör­töncellájában.

A hajó egyszerre megmozdult Maigret lába alatt. Megemelkedett egy kicsit, finoman, alig érezhető­en, mint egy mellkas, amikor az ember teleszívja a tüdejét levegővel. Egy matróz (Maigret már látta a férfit a legénységi szálláson) valami dalt nyekerge­tett a tangóharmonikáján.

Ahogyan a felügyelő félrefordította fejét, két nőt I pillantott meg a rakparton, erre sarkon fordult,, és

elindult a hajópalló felé. - Ti meg mit kerestek itt? De rögtön elvörösödött, máris megbánta, hogy

ez a goromba kérdés kicsúszott a száján, lám, mintha csak őt magát is elfogta volna a düh, amely

í —

hatalmába kerítette a dráma valamennyi szereplő­jét.

- Csak a hajót szerettük volna l á t n i . . . - mondta madame Maigret lefegyverző szelídséggel.

- Én vagyok a hibás - vágott közbe Marié Léon­nec. - Én beszéltem rá, hogy . . .

- Jó , jó. Vacsoráztatok? - De hiszen tíz óra . . . És te? - Köszönöm, én is . . . Már csak a Becsületsüllyesztőbea égett a villany.

A távoli mólón néhány árnyalak imbolygott: nyara­lók végezték kötelességtudóan esti sétájukat.

- Talált valamit? - kérdezte Le Clinche menyasz-szonya.

- Még semmit. Nem sokat. - Szeretnék magától kérni valamit. Egy nagy-

nagy sz ívességet . . . - Csak ki vele! - Meg szeretném nézni Pierre kabinját. . . Ugye,

megengedi? A felügyelő vállat vont, és elindult visszafelé a

hajópallón, nyomában a fiatal lánnyal; madame Maigret a parton maradt.

Igazi vasdoboz. Az adóvevő műszerfala. Vasle­mez asztal, pad, priccs. Az egyik falon fénykép: Marié Léonnec népviseletben. A padlón ócska ci ­pők, az ágyon nadrág.

A lány boldogan szívta magába a különös hangu­latot.

- Egy kicsit másképpen képzeltem én el ezt az egészet. . . Sohase pucolta ki a cipőjét. . . Látja? Ebből a pohárból ivott, de elmosni nem mosta el soha.

Furcsa egy kislány! Egyszerre félénk, gyönge és jól nevelt, és mégis milyen energikus, milyen vak­merő. A lány Maigret-re emelte tétova tekintetét.

- Hát a kapitány kabinja? Halvány mosoly derengett fel Maigret arcán,

megértette, hogy a lány abban reménykedik, hátha talál valami áruló jelet. Odavezette a kabinhoz, az­tán visszafordult. Látott a hajóhídon egy petróle­umlámpát, azt akarta odahozni.

- Nem is tudom, hogy bírják ki ezt a kellemetlen szagot - mondta a lány, és felsóhajtott.

Marié Léonnec kíváncsian nézett közül. A lány­nak egyszerre elborult az arca, és félénken meg­kérdezte:

- Miért van az ágy megemelve? Maigret észre se vette, hogy kialudt a pipája. Jo­

gos az észrevétel. Az egész legénység priccsen aludt, a priccs mintegy hozzátartozott a hajó be­rendezéséhez. Csak a kapitánynak volt vaságya.

És az ágy négy lába alá négy fakocka volt helyez­ve.

- Maga szerint ez nem furcsa kicsit? . . . Mint­ha . . .

- Csak folytassa . . . Maigret-bői egyszerre elpárolgott a rosszkedv.

HAK̂ T/VHRCRZIN 29

A lány boldogságtól felderengő, sápadt arca csak­nem eltorzult a töprengéstől.

- Mintha . . . De, ugye, nem nevet ki? . . . Mintha csak azért emelték volna meg az ágyat, hogy valaki szépen elrejtőzhessen alatta . . . Ha nem teszik alá a négy fakockát, a matrac sokkal lejjebb van . . .

S még mielőtt a férfi visszatarthatta volna, Marié Léonnec, ügyet se vetve a mocskos hajópadlóra, lefeküdt a földre, és becsusszant az ágy alá.

- Van itt hely elég - kiabálta. - Jó , jó . . . Csak jöjjön ki! - Egy pillanat. . . Nem adná ide a lámpát, fel­

ügyelő úr? Csönd támadt. Maigret el se tudta képzelni, mit is csinálhat ez a

lány ott az ágy alatt. A férfi türelmetlenkedett. - Mi az? - Várjon egy k i c s i t . . . A lány hirtelen előbújt, ott állt Maigret előtt a be­

piszkolódott szürke kiskosztümben. Szeme lázasan csillogott.

- Húzza el gyorsan az ágyat . . . Mindjárt meglát­ja . . .

Elcsuklott a hangja. A keze remegett. Maigret egy erőteljes mozdulattal elhúzta az ágyat a fal mellől, szemével a padlót pásztázta.

- Én nem látok s e m m i t . . . Mivel nem kapott választ, hátrafordult. A lány

sírt! - De hát mit látott az ágy alatt? . . . És miért sír? - Itt van . . . Látja? . . . Maigret-nek egészen le kellett hajolnia, a lámpát

csaknem nekinyomta a falnak. Valami írás volt a fa­lon, a betűket éles szerszámmal, gombostűvel vagy szöggel karcolhatták a fába.

Gaston - Octave - Pierre - Hen...

Az utolsó név befejezetlenül maradt. Pedig az illető igazán nem kapkodta el a dolgot. Egyik-másik be­tűn messziről meglátszott, hogy több mint egy órát dolgozhattak rajta, olyan nagyon ki volt cirkalmaz­va. Ilyen betűket csak az szokott rajzolni, akinek rengeteg az ideje.

A komikumot az Octave fölé vésett agancs kép­viselte.

A fiatal lány leült az ágy szélére, amely ott állt a kajüt közepén. Még mindig potyogtak a könnyei.

- Különös! - morogta Maigret. - Sokért nem ad­nám, ha tudnám . . .

A lány felpattant. - De igen. Igenis erről van szó. Egy nő volt itt.

Annak volt a rejtekhelye . . . Ide surrantak be hozzá a férfiak . . . Mondja csak, Fallut kapitánynak nem Octave véletlenül a keresztneve?

A felügyelő még sohase érezte magát ennyire zavarban.

- Azért ne siessen annyira azzal a végkövetkez­tetéssel - szólalt meg végül, csak hogy mondjon valamit.

- De hát ide van írva! Itt az egész história! Mind a négy férfi . . .

Mit lehet erre válaszolni? - Higgyen nekem, tudom, hogy mit beszélek. Az

ilyen ügyekben nem okos dolog elhamarkodni e do lgo t . . . Tegnap még arról próbált meggyőzn hogy Le Clinche képtelen volna bárkit is megöl n i . . .

- Képtelen volna . . . - zokogott a lány. - Biztos vagyok benne . . . Igazam van, ugye?

Azért mégiscsak belekapaszkodott a reménybe Majd hozzátette:

- De itt Pierre-ről van szó! - Tudom . . . Hát aztán? . . . Minden tizedik mat

rózt Pierre-nek hívnak, és legalább ötvenen voltak a fedélzeten . . . Különben is, egy bizonyos Gaston is szóba jöhet. . . Meg egy bizonyos Henry . . .

- Magának mi a véleménye? - Semmi! - Ugye, megmutatja majd a vizsgálóbírónak?

Ha arra gondolok, hogy éppen én . . . - Nyugodjon meg, kérem! Még nem derült ki

semmi, hacsak az nem, hogy az ágy valamilyen o miatt meg volt emelve egy kicsit, és hogy valaki né hány keresztnevet karcolt a falra.

- Akkor is nő van a dologban . . . - Ugyan már! - De h á t . . . - Jöjjön . . . A feleségem lent maradt a par

ton . . . - Igaz, ezt el is felejtettem . . . A lány engedelmesen letörölte könnyeit. - Nem lett volna szabad eljönnöm . . . - szipo­

gott. - Én meg azt hittem, hogy. . . Pierre-, nem, az lehetetlen . . . Ide figyeljen! Beszélnem kell vele, amilyen gyorsan csak lehet . . . Négyszemközt. . . Elintézi, ugye?

Mielőtt rálépett a hajópallóra. Marié Léonnec hátrafordult, és gyűlölettel nézett vissza erre a fe­kete hajóra, amelyet egészen más szemmel látott, amióta megtudta, hogy egy nő rejtőzködött a fe­délzeten.

Madame Maigret kíváncsian nézett a lányra. - Ne sírjon, kedveském! Higgye el nekem, min­

den rendbe fog j ö n n i . . . - Dehogy fog . . . - ingatta fejét a lány kétségbe­

esetten. Beszélni se tudott. Nem kapott levegőt. Még

mindig a hajót nézte. Madame Maigret egy szót sem értett az egészből, és kérdőn nézett a férjére.

- Nem kísérnéd vissza a szállodába? . . . Próbáld valahogy megnyugtatni. . .

- Miért, történt valami? - Semmi különös . . . Azt hiszem, későn

haza . . . A felügyelő sokáig bámult utánuk. Marié Léon­

nec csaknem minden lépésnél hátrafordult, ma­dame Maigret-nek úgy kellett elcipelnie onnan, mint egy gyereket.

30 HAKfcmifflGRZIIi

Maigret legszívesebben újra felment volna a fe­délzetre. De szomjas volt. A Becsületsüllyesztő­bea még égett a villany.

Az egyik asztalnál négy matróz kártyázott. Fiatal tengerészkadét állt a pult mellett, átkarolva a pin­cérlányt, aki nagyokat kuncogott.

A tulaj a kártyapartinál kibicelt: - Nini . . . Csak nem maga az . . . - üdvözölte

Maigret-t. De azért annyira nem volt boldog, amiért vi­

szontlátja. Épp ellenkezőleg. Látszott rajta, hogy zavarban van.

- Gyerünk, Julié, egy-kettő . . . Hozz már valamit a felügyelő úrnak . . . Meghívhatom egy pohár ital­ra?

- Nagyon kedves, de tekintsen inkább egyszerű vendégnek. . .

- Igazán nem akartam megbántani . . . Lehet, hogy ez a nap is a harag jegyében ér vé­

get? Egyik matróz valamit dörmögött normandiai tájszófásban, de Maigret megértette a lényeget: - Vigyázat, zsaru a láthatáron!

A felügyelő mélyen szemébe nézett a férfinak. A másik elvörösödött, és ezt dadogta:

- Treff adu . . . - A pikket kellett volna megjátszanod - vágta rá

Léon, a látszat kedvéért.

AD E LE ÉS BARÁTJA

Csengett a telefon. Léon gyorsan felvette a kagy­lót, majd Maigret-t is odahívta a készülékhez.

- Halló - mondta egy unott hang a vonal másik végén - , Maigret felügyelő? . . . Itt a rendőrkapi­tányság ügyeletese . . . Az előbb telefonáltam a szállodájába, ott azt mondták, lehet, hogy a Becsü-ietsüllyesztőben van . . . Ne haragudjon, hogy zava­rom, felügyelő úr, de már félórája, hogy itt ülök a telefon mellett. . . Egyszerűen nem tudom elérni a főnököt! . . • A rendőrkapitányság felügyelője pe­dig, azt hiszem, nincs is Fécamp-ban . . . Nekem meg behoznak ide két fura alakot, egy férfit meg egy nőt, és ráadásul épp most akarnak vallomást tenni . . .

- Azt a szürke autós férfit? - Igen, azt. . . Őket kereste? Tíz perc múlva Maigret már be is lépett a rendőr­

kapitányság kapuján; minden iroda üres volt, csak

az ügyeletes szobájában égett a villany. A helyisé­get fakorlát osztotta ketté. Az ügyeletes tiszt írt va­lamit, szájában cigaretta. A padon egy férfi ült, te­nyerével megtámasztotta az állát, könyökével a tér­dére nehezedve.

Egy nő járkált fel-alá a helyiségben, magas sarkú cipője idegesen kopogott a padlón.

Mihelyt megpillantotta a felügyelőt, rögtön oda­sietett hozzá, a férfi pedig felállt, megkönnyebbül­ten felsóhajtott, és ezt morogta:

- Na végre . . . Csakugyan az yport-i párocska volt, de még

rosszabb hangulatban, mint a tengerparti veszeke­dés után, amelynek Maigret tanúja lehetett.

- Jöjjenek velem, kérem . . . Maigret átvitte őket a felügyelő irodájába, aztán

leült a karosszékbe, és komótosan megtömte pipá­ját; eközben alaposan szemügyre vette a fiatalasz-szonyt meg a férfit.

- Foglaljanak helyet . . . - Nagyon kedves! - mondta a nő, szemlátomást

ő volt az idegesebb. - De sietek . . . Maigret végre szemtől szembe láthatta a fiatal­

asszonyt a villanylámpa vakító fényében. Csak rá kellett néznie, máris tudta, hogy kivel van dolga, igaz, ezt már az összefirkált fényképről is tudhatta, amelyen világosan látni lehetett a nő idomait.

Csinosnak csinos, legalábbis a szó mindennapi értelmében. Gusztusos kis nő, hibátlan fogsor, ka­cér mosoly, tüzes tekintet.

Egyszóval csinos kis kurva, kihívó, érzéki, akinél sohase tudni, hogy botrányt fog-e csapni, vagy csak nevet egy nagyot, feltűnően, közönségesen.

Rózsaszín selyemblúzt viselt, rajta arany melltűt, akkorát, mint egy nagyobbfajta pénzdarab.

- Először is le szeretném szögezni, hogy . . . - Egy pillanat - vágott közbe Maigret - , kérem,

ne makacskodjék, foglaljon helyet. Néhány kérdést szeretnék feltenni.

A fiatalasszony összevonta szemöldökét. Arca eltorzult.

- Hogy képzeli? Azt hittem, szabad akaratomból vagyok i t t . . .

Társa elbiggyesztette a száját, látnivalóan idege­sítette a stílus. Szó, ami szó, jól illettek egymáshoz. Pontosan az a férfi volt, akit az ilyen nőkkel látni.

Pedig nem úgy nézett ki, mint egy bűnöző. Tisz­tességesen volt öltözve, bár igaz, nem valami ízlé­sesen. Ujját pecsétgyűrű, nyakkendőjét gyöngy­szem díszítette. Elég az hozzá, hogy az összhatás egyáltalán nem volt megnyugtató. Talán azért, mert egyik társadalmi osztályhoz sem tartozott igazán.

Ilyen férfival a nap minden órájában találkozhat az ember, az ilyen férfi harmadosztályú garniszálló­ban lakik, de csinos nőkkel issza a pezsgőt az elő­kelő kávéházakban vagy sörözőkben.

- Kezdjük magával! Neve, lakcíme, foglalkozá­sa . . .

A férfi fel akart állni.

C/\MET/\riRGRZIN 31

- Maradjon csak . . . - Mindent megmagyarázok. - Ne magyarázzon meg semmit. Neve . . . - Gaston Buzier. . . Családi házak adásvételével

és bérbeadásával foglalkozom . . . Leginkább Le Havre-ban lakom, az Ezüstbárány Szállodában.

- Ön bejegyzett ingatlankereskedő? - Nem . . . H a b á r . . . - Valami ügynökség alkalmazottja? - Hogy is mondjam . . . - Hagyjuk ezt! Szóval csak feketén űzi az ipart?

És azelőtt mit csinált? - Egy bicikligyárnak voltam a képviselője . . . De

varrógépeket is árultam, főleg falun . . . - Hányszor volt elítélve? - Gaston, ne válaszolj! - szólt közbe a fiatalasz-

szony. - Ez mégiscsak sok! Az ember idejön, hogy . . .

- Hallgass! Kétszer. Eqy felfüggesztett, fedezet nélküli csekk m i a t t . . . És egy kéthónapos elzárás, mert egy családi ház tulajdonosának nem adtam át a felvett előleget. . . Egyik se komoly ügy, nem igaz?

Mindenesetre látni lehetett rajta, hogy nem most jár először a rendőrségen. Nem izgatta magát túl­ságosan, csak a tekintetén érződött valami különös megátalkodottság.

- Most maga jön! - mondta Maigret, és a nő felé fordult.

- A d é l é Noirhomme . . . Belleville-ben szület­tem . . .

- Bárcája van? . . . - Öt éve vettek nyilvántartásba Strasbourg-ban,

egy úriasszony miatt, ugyanis elcsábítottam a fér­j é t . . . De azóta . . .

- . . . Azóta megúszta a rendőrségi ellenőr­zést . . . Remek! . . . Meg tudná mondani, hogy mi­lyen jogcímen szállt fel az Óceánra!

- De hát éppen ezt szeretnénk megmagyarázni! - szólalt meg a férfi. - Eszünk ágába se jutott volna idejönni, ha volna valami takargatnivalónk.. . Adélé eljött hozzám Yport-ba, és elmondta, hogy valahogy magához került a fényképe, és előbb-utóbb le fogja tartóztatni . . . Először arra gondol­tunk, jobb, ha szépen eltűnünk, hátha elkerüljük a bonyodalmat. . . Mi se most jöttünk le a falvédő­ről . . . De Etretat-ban láttam, hogy igazoltatnak a rendőrök, ebből rájöttem, máris nyomunkban van­nak . . . Akkor már jobb, ha magamtól jövök . .

- És ön, asszonyom? Az előbb azt kérdeztem, hogy mi keresnivalója volt azon a halászhajón.

- Erre nem nehéz válaszolni. Elkísértem a szere­tőmet.

- Fallut kapitányt? - Igen, a kapitányt. Tulajdonképpen november­

től fogva együtt voltunk . . . Le Havre-ban ismer­kedtünk meg, az egyik kávéházban . . . Rögtön be­lém szeretett. . . Aztán hetente kétszer-háromszor eljött hozzám . . . Eleinte azt hittem, megint valami

mániákus alakkal van dolgom, mert soha semmit sem akart tőlem . . . Hát igen, teljesen belém volt habarodva . . . Az ilyesmi valóságos főnyeremény! Otthonos kis szobát bérelt nekem, úgyhogy rögtön láttam, ha nem ügyetlenkedem el a dolgot, előbb-utóbb biztosan elvesz fe leségü l . . . Jó , jó, egy kapi­tányt nem vet fel a pénz, de van biztos jövedelme, a nyugdíjról nem is beszélve . . .

- De ön sohase jött Fécamp-ba, ugye? - Soha. Ezt kereken megtiltotta. Ö jött énhoz­

zám. Állandóan féltékenykedett. Nem lehetett vala­mi sok kalandja, mert még ötvenéves fejjel is olyan félénken bánt a nőkkel, mint egy gimnazista . . . És amikor végre ágyba bújt velem . . .

- Bocsánat! De közben Gaston Buzier-nek is szeretője volt, ugye?

- Persze hogy a szeretője. De Gastont úgy mu­tattam be, mint az ö c s é m e t . . .

- Világos. Szóval mindketten a kapitányból él­tek . . .

- Én dolgoztam! - tiltakozott Buzier. - Mindenki ezt mondja. Minden szombat dél­

után, ugye? Tulajdonképpen kinek jutott eszébe, hogy maga is felszálljon a hajóra?

- Fallut-nak. A gondolatát se tudta elviselni, hogy itt hagyjon egyedül az egész hajóút alatt . . . De attól is félt, hogy magával vigyen, mert a sza­bályzat szigorúan megtiltja az ilyesmit, márpedig Fallut mindig kínosan betartotta a szabályzatot.. . Egészen a legutolsó pillanatig hallani sem akart a dologról . . . Aztán egyszer csak értem j ö t t . . . És az indulás előtti éjszakán bevitt a kajütjébe . . . Nekem tetszett a dolog, nem árt egy kis változatosság, de ha előre tudom, mi lesz ebből, a világ minden kin­cséért se megyek fel arra a hajóra.

- És Buzier elengedte? - Igen is, nem is . . . Nem tudom, érti-e . . . Nem

akartunk ellenkezni az öreggel . . . Különben is megígérte, hogy ez után az út után rögtön nyugdíj­ba megy, és elvesz feleségül . . . Szép kis helyzetbe hozott^ nem mondom! . . . Ott kucorogni naphosz-szat abban a kulcsra zárt kajütben, és az a tömény halbűz! De ez még semmi. Ha valaki bekopogott, be kellett bújnom az ágy alá . . . Jóformán ki se fu­tottunk a kikötőből, de Fallut már szánta-bánta, hogy magával vitt. Sohase láttam még ilyen nyúl-szívű a lakot . . . Tízszer is lejött napjában, hog megnézze, bezárta-e az ajtót. Ha megszólaltam rögtön elhallgattatott, annyira rettegett attól, hog valami kihallatszik.. . Mogorva volt, görcsös, ba rátságtalan . . . Sokszor csak nézett, nézett, hossz' percekig, mintha elfogta volna a kísértés, hogy vé get vessen az egésznek, és belehajítson a tenger be

Hangosan beszélt, szinte sipítozva. Hevese gesztikulált.

- Arról nem is beszélve, hogy egészen megőrjí tett a féltékenységével. Állandóan a múltamrrr nyúzott. Mindent tudni akar t . . . Előfordult, hog

32 C/\K<H7«fflGIIZIN

három egész nap nem szólt hozzám, és úgy fürké­szett, olyan gyanakodva, mintha ellensége vol­nék . . . Aztán, ugyanilyen váratlanul, megint csak kitört rajta a szenvedély . . . Néha, komolyan mon­dom, féltem tőle . . .

- A legénységből látta magát valaki a hajón? - A negyedik éjszaka tö r tén t . . . Felmentem egy

kicsit levegőzni a fedélzetre . . J Jem bírtam tovább a négy fal közö t t . . . Fallut előbb körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben . . . Öt lépés oda, öt visz-sza, és még ezt is alig akarta megengedni . . . Az­tán egy pillanatra fel kellett mennie a parancsnoki hídra, akkor jött arra a rádiós, még mondott is vala­mit . . . Félénk volt, de nagyon szenvedélyes . . . Másnap már sikerült is besurrannia a kabinba . . .

- Fallut is látta a rádióst? - Nem hiszem . . . De nem szólt semmit . . . - Le Clinche-nek is szeretője volt? A nő hallgatott. Gaston Buzier felnevetett. - Csak ki vele! - vetette oda rosszmájúan a férfi. - Azt csinálok, amit akarok, nem? Te talán meg­

tartóztattad magad, amíg távol voltam? És a kis nő a Villa des Fleurs-böl? És a fénykép, amit a zsebed­ben találtam?

Maigret faarccal hallgatta őket. - Azt kérdeztem, hogy Le Clinche-nek is a szere­

tője volt-e. - És ha igen? A nő rámosolygott a felügyelőre, ajka nedvesen

csillogott. Szemlátomást provokált. Tudta, hogy milyen vonzó, milyen kívánatos. Bízott húsos ajká­ban, csábos kis testében.

- A főgépész is látta m a g á t . . . - Miért, mit mondott? - Semmit. Szóval a kapitány elbújtatta magát a

kajütjében . . . Aztán hol Pierre Le Clinche, hol a fő­gépész lopakodott be magához . . . Fallut kapitány észrevett valamit?

- Dehogy! - Gyanakodni viszont gyanakodott, hiszen állan­

dóan ott ült a szoknyája mellett, és csak akkor hagyta magát egyedül, amikor muszáj vo l t . . . .

- Honnan tudja? - Még mindig el akarta venni magát feleségül? - Nem tudom . . . Maigret szinte látta a hajót, a félmeztelen fűtő­

ket a hajófenéken, a zsúfolt legénységi szállást a hajó orrában, a rádiós kajütjét meg a kapitányét, és benne a megemelt ágyat.

Három hónapig tartott a hajóút! És ez alatt az idő alatt három férfi váltotta egy­

mást a kajütben, ahová ez a nő be volt zárva. - Tudom, nagy butaságot csináltam - szaladt ki

a nő száján. - Higgye el, ha ezt vissza lehetne csi­nálni . . . Sohasem szabadna bízni a félénk férfiak­ban, főleg akkor nem, ha házasságról van szó . .

- Ha rám hallgatsz . . . - szólt közbe Gaston Bu­zier.

- Neked hallgass a neved! . . . Ha rád hallgatok, már rég ott lennék abban a bizonyos h á z b a n . . . Nem akarok rosszat mondani Fallut kapitányról, hi­szen már nem él . . . De az biztos, hogy hiányzott egy kereke . . . Mindig volt valami dilije . . . Pél­dául az, hogy oda a becsülete, ha csak egyszer is megszegi a szolgálati szabályzatot . . . Egyre job­ban bepörgöt t . . . Az első hét után már nem is szólt hozzám, hacsak azért nem, hogy szemrehá­nyásokat tegyen . . . Főleg Le Clinche-re féltékeny­kedett . . . Mindig azt mondogatta: „Ő kéne neked, mi? Az a jóképű f iatalember. . . Ne tagadd, ha tá­vollétemben idejönne, nem mutatnál ajtót n e k i . . . " Ilyenkor felnevetett, olyan élesen, hogy rossz volt hallani.

- És hányszor találkozott Le Clinche-sel? - kér­dezte kimérten Maigret.

- Hát jó . . . Egyetlenegyszer... Még a negyedik napon . . . De hogy hogyan történt, ha agyonütnek, se tudom megmondani . . . Később már nem lehe­tett, Fallut állandóan szemmel tartott . . .

- És a főgépésszel? - Vele soha! . . . Persze, ő is megkörnyékezett. . .

Még a kajütablakon is leskelődött. . . Egészen be­lesápadt . . . Hát élet ez? Úgy éreztem magam, mint akit ketrecbe zár tak . . . Es amikor elkapott a tengeribetegség, Fallut rám se hederített, pedig úgy kínlódtam, mint egy kutya . . . Hetek teltek el úgy, hogy hozzám sem é r t . . . Aztán megint rájött a kangörcs . . . Összevissza harapdált. . . Úgy szorí­tott magához, hogy majd megfojtott . . .

Gaston Buzier cigarettára gyújtott, és ironikus fintorral fújta ki a füstöt.

- Látja, ugye, felügyelő úr, hogy nekem semmi közöm az egészhez? . . . Én ez alatt az idő alatt ke­ményen dolgoztam . . .

- Te csak hallgass! - kiáltott indulatosan a nő. - És a visszaúton mi történt? Beszélt magának

Fallut az öngyilkossági szándékáról? - Nem mondott s e m m i t . . . Amikor befutottunk

a kikötőbe, már két hete nem szólt hozzám . . . Mel ­lesleg máshoz se . . . Megesett, hogy órák hosszat ült egy helyben, és mereven bámult maga elé . . . El is határoztam, hogy otthagyom . . . Torkig voltam az egéssze l . . . Akkor már inkább éhen döglök, de a függetlenségemről nem mondok le . . . Hallottam, hogy kikötöttünk.. . Akkor bejött a kajütbe, de csak pár szót mondott. „Várja meg, amíg magáért jövök . . . "

- Egy pillanat! Hát nem tegeződtek? - A végén már nem . . . - Folytassa . . . - Én csak ennyit tudok, a többit Gastontó! hal­

lottam . . . Ő ott volt a rakparton . . . - Ön következik! - fordult Maigret a férfihoz. - Csakugyan ott voltam . . . Láttam, hogy a mat­

rózok betódulnak a bisztróba . . . Adéle-ra vár­tam . . . Már sötét v o l t . . . Egyszer csak a kapitány kijött a partra,, egyed ül . . . Alit ott néhány üres te-

Mmmmmm 33

hervagon . . . Alig tett két-három lépést, amikor egy férfi rávetette m a g á t . . . Hogy pontosan mi tör­tént, nem tudom, csak nagy csobbanást hallottam, mintha valaki a vízbe esett volna . . .

- Fel tudná ismerni azt a férfit? - Sötét volt, és különben is, szinte semmit se

láttam a vagonoktó l . . . - És a férfi utána merre ment? - A part mentén, azt hiszem. - A rádióst nem látta? - Nem tudom . . . Őt nem ismerem . . . - És magának hogyan sikerült kijutnia a hajóról? - Valaki kinyitotta a kajüt a j ta ját . . . Le Clinche

v o l t . . . Azt mondta: „Tűnjön el, de gyorsan!" - Ennyi az egész? - Kérdezni akartam tőle valamit. De hallottam,

hogy emberek rohannak a rakparton, aztán evezők csobbantak, egy csónak haladt el a hajó mellett, lámpa égett az orrában. „Tűnjön már el!" - mondta még egyszer. Valósággal odatuszkolt a hajópalló­hoz. Mindenki a vizet kémlelte. Engem észre se vettek . . . Sejtettem, hogy valami ronda dolog tör­tént, de gondoltam, okosabb, ha elhúzom a csí­kot . . . Gaston a vagonoknál v á r t . . .

- És ezután mit csináltak? - Gaston halálsápadt volt. Rumot ittunk az egyik

bisztróban. Aztán a pályaudvar melletti szállodá­ban vettünk ki szobát. Másnap reggel az újságok tele voltak Fallut halálhírével . . . Erre átmentünk Le Havre-ba . . . Nem akartuk, hogy minket is beleke­verjenek az ügybe . . .

- Azért csak visszajött, hogy itt ólálkodjon Fé-camp-ban - mondta a szeretője. - Lefogadom, hogy a rádiós m i a t t . . .

- Most már elég legyen! Naná, hogy érdekelt a dolog . . . Jgen, visszajöttünk, háromszor is . . . Yport-ban töltöttük az éjszakát, hogy ne keltsünk feltűnést. . .

- És a főgépésszel találkozott azóta? - Honnan tudja? . . . Találkoztam, Yport-ban . . .

Úgy nézett rám, hogy egészen megijedtem . . . Még követett is . . .

- És miért veszekedtek a barátjával? A nő vállat vont. - Csak . . . Még mindig nem érti? . . . A fejébe

vette, hogy belehabarodtam Le Clinche-be, és hogy a rádiós énmiattam ölte meg a kapitányt . . . Ha látta volna, hogy ez mit művelt! A lelkemet is ki­szekálta. Épp elég volt nekem azon az istenverte hajón!

- Elég, elég, de amikor a teraszon megmutattam magának azt a fényképet . . .

- Ugyan már! Rögtön láttam magán, hogy nem az irgalmas nővérektől j ö t t . . . Arra gondoltam, biz­tosan Le Clinche-nek járt el a szája . . . Persze hogy betojtam, mondtam is Gastonnak, jobb, ha megpu­colunk . . . Csak az autóban jutott eszünkbe, hogy kár a gőzért, hogy úgyis elkapnak az első kanyar­ban . . . Arról nem is beszélve, hogy mindössze két­

száz frank volt a zsebünkben . . . És most mi lesz velünk? . . . Ezért csak nem fog sittre vágni?

- Maga szerint a rádiós volt a gyilkos? - Honnan a csudából tudjam? - Van magának sárga cipője? - kérdezte Maigret

váratlanul Gaston Buzier-től. - Nekem? . . . Van . . . Miért? . . . - Csak kérdeztem. Szóval biztos benne, hogy

nem tudná felismerni a kapitány gyilkosát? - Csak egy alakot láttam a sötétben. . - Nos, Pierre Le Clinche is ott volt a vagonok

mögött, és ő azt állítja, hogy a gyilkos sárga cipőt v i se l t . . .

A férfi felpattant, szája eltorzult, tekintete meg­keményedett.

- Ezt mondta? Biztos, hogy ezt mondta? Majd szétvetette a düh, alig tudta kinyögni a sza­

vakat. Teljesen kivetkőzött magából. Öklével na­gyot csapott az asztalra.

- Ez mégiscsak túlzás! . . . Szembesítsen vele! Méghozzá azonnal! A kutyaúristenit! Majd elválik, hogy ki mondott igazat. . . Még hogy sárga cipőt v i se l t . . . Szóval én vagyok a gyilkos, ugye? Lecsap­ja a kezemről a barátnőmet.. . Ő engedte ki a ha­jóról . . . És még van pofája azt mondani . . .

- Lassan a testtel . . . Nem kapott levegőt. - Adélé, hallod ezt? - zihálta. - Most aztán látha­

tod, miféle alakokkal állsz össze. Dühében még a könnye is kicsordult, állkapcsát

összeszorította. - Az isten verje meg! . . . Én marha . . . Ez már

mindennek a teteje! . . . Ilyet csak moziban lát az ember! És mivel kétszer is volt dolgom a rendőr­séggel, neki fognak hinni, nem nekem . . . Világos, hogy én öltem meg Fallut kapitányt! Mert féltékeny voltam rá, nem igaz? Mást nem akar a nyakamba varrni? Hát a rádiós, öt nem öltem meg véletlenül?

És ideges mozdulattal a hajába túrt. S ahogyan ott ült, borzasán, még soványabbnak látszott. Sze­me karikás volt, arca fakó.

- És akkor mire vár, miért nem tartóztat le? - Elég legyen! - korholta a szeretője. De őt is elfogta a félsz. Fürkésző pillantásokat

vetett a társára.

Lehet, hogy sejtett valamit? Vagy csak színjáték ez az egész, közönséges komédia?

- Ha le akar tartóztatni, ne húzza az időt! De kö­vetelem, hogy szembesítsenek azzal az úrral . . .

Maigret megnyomott egy gombot. A rendőrkapi­tányság ügyeletesének aggályoskodó arca jelent meg az ajtóban.

- Kérem, vegye őrizetbe az urat meg a hölgyet, holnap reggel a vizsgálóbíró majd eldönti, hogy mi legyen velük.

- Szemétláda - sziszegte Adélé, és köpött egyet. - Leshetitek, hogy még egyszer kinyissam a

34 &AK<ETAflHGHZM

s z á m a t . . . Különben is, amit mondtam, az mind hazugság volt, első szótól az utolsóig . . . És nem írok alá s e m m i t . . . Én hülye . . . Bedőltem neki . . .

Majd a szeretője felé fordult: - Ne izgasd magad, Gaston! . . . Nincs veszve

semmi . . . Meglátod, úgyse tudnak minket csőbe húzn i . . . Csak az a baj, hogyha egy nőt már nyil­vántartásba vettek az erkölcsrendészeten, akkor az atyaúristen se menti meg attól, hogy a sittre vág­ják . . . És az még nem jutott eszébe, hogy hátha én öltem meg a kapitányt?

Hogy a nő mit mondott ezután, azt Maigret már nem hallotta, mert kilépett az ajtón. A ház előtt te­leszívta tüdejét a sós tengeri levegővel, és pipájá­ból kiverte a hamut. Amikor elindult, még hallotta, hogy Adélé a lehető legalpáribb szavakkal fogadja az intézkedő rendőröket.

Két óra lehetett. Valószerűtlenül nyugodt volt az éjszaka. Mintha a dagály megemelte halászbárkák a háztetők felett ingatták volna ide-oda árbocrúd-jaikat.

És a háttérben a morajló tenger, a zúgó hullá­mok, amint egymás után szétterülnek a parti köve­ken.

Az Óceán még mindig ott imbolygott a nyers fényben. A kirakodás éjszaka is folytatódott, Maig­ret látta, amint a dokkmunkások minden erejüket megfeszítve tolják arrább a hallal megrakott teher­vagonokat.

A Becsületsüllyesztő már be volt zárva. A Strand Szállóban a portás hálóingére kapta fel a hosszú­nadrágját, úgy nyitott ajtót a felügyelőnek.

Csak egy lámpa égett az előcsarnokban. Úgy­hogy Maigret először nem is vette észre, hogy vala­ki ott üldögél az egyik fotelban.

Marié Léonnec volt. Aludt, félrebillent fejjel. - Azt hiszem, magát várja - súgta oda a portás

Maigret-nek. A lány mintha vérszegény lett volna, olyan sá­

padt volt. Ajka egészen elszíntelenedett, karikás szeme fáradtságról árulkodott. Nyitott szájjal aludt, mint aki alig kap levegőt.

Maigret óvatosan megérintette a vállát. A lány összerezzent, majd felállt, és zavartan pislogott a férfira.

- Elaludtam . . . - De hát miért nem feküdt le? . . . Pedig lelkére

kötöttem a feleségemnek, hogy kísérje fel magát a szobájába . . .

- Fel is k ísér t . . . Dé mégis leszöktem . . . Tudni szerettem volna . . . Mondja csak . . .

A lány most nem volt valami csinos, a bőre egé­szen átnyirkosodott az alvástól. A homloka köze­pén pedig tulipiros szúnyogcsípés éktelenkedett.

Ruhája, amit alighanem ő maga varrt, egészen összegyűrődött.

- Van valami eredmény? . . . Nincs? . . . Ide f i ­gyeljen, felügyelő ú r . . . Én sokat töprengtem ezen az ügyön . . . Nem is tudom, hogy hol kezdjem . .

Holnap, amikor elmegyünk Pierre-hez, szeretném, ha előbb maga beszélne vele, ha elmondaná neki, hogy tudok mindent, és hogy nem haragszom rá a miatt a nő m i a t t . . . Biztos vagyok benne, hogy nem ő a tettes . . . De ha először én beszélek vele, még kínos helyzetbe hozom . . . Maga is látta ma r e g g e l . . . Csak gyötrődik, emészti m a g á t . . . Csak természetes, hogy nő is volt azon a hajón, utóvég­re . . .

Nem! Ezt már nem bírta idegekkel. Elsírta magát. Csak úgy rázta a zokogás.

- Főleg attól félek, hogy ez az egész história va­lahogy belekerül az újságokba, és a szüleim is megtudják a do lgot . . . Ők sohasem értenék meg . . . Soha . . . Soha . . .

A lánynak elcsuklott a hangja. - Meg kell találnia a gyilkost! . . . Az az érzésem,

hogyha én hallgathatnám ki a gyanúsítottakat.. . Jaj, ne haragudjon, már nem is tudom, hogy mit beszélek. . . Maga ehhez sokkal jobban é r t . . . Csakhogy nem ismeri P ierre - t . . . Én két évvel idő­sebb vagyok nála . . . Olyan ő, mint egy nagy gye­rek . . . Es ha igazságtalanul vádolják, állig begom­bolkozik a némaságba, gőgből, büszkeségből . . . Nagyon érzékeny . . .

Maigret lassan a lány vállára tette a kezét, és kis híján felsóhajtott.

Adélé hangja még mindig ott duruzsolt a fülé­ben. Még mindig ott látta maga előtt ezt a kacér és kívánatos teremtést, ezt a kéjsóvár, pazar kis macs­kát.

És ez a vérszegény, fiatal lány, lám, megpróbál úrrá lenni a zokogásán, lám, bizakodóan rámoso­lyog.

- Ha majd maga is megismer i . . . Ha majd meg­tudja . . .

Ez a lány viszont sohase fogja megtudni, milyen érzés is lehetett ott kuksolni a sötét kajütben, na­pokon, heteken át, kint a nyílt tengeren, miközben hárman is ólálkodnak a kajüt körül, a legénység pe­dig lélegzet-visszafojtva várja a tragédiát, figyeli a tengert, megbeszéli a mindennapi teendőket, szemmel verést, tébolyt emleget.

- Holnap bemegyek Le Clinche-hez. - Engem is bevisz? - Magát is . . . Ha minden jól m e g y . . . De most

feküdjön le szépen . . . Valamivel később madame Maigret ezt dadogta,

mintegy félálomban: - Aranyos egy kislány, ugye? És tudod, hogy már

megvarrta az egész kelengyéjét? Sőt ki is hímez­te . . . Van valami újság? . . . Milyen kölniszagod van . . .

Folytatás az 54. oldalon.

f mfUffiKIN 35

Biztosan Adélé erős parfümjéből vitt haza vala­mit. Olyan közönséges volt ez a parfüm, mint egy kocsmai kocsisbor, és Maigret arra gondolt, hogy a halászhajón hogyan keveredett össze ez az illat, hosszú hónapokon át, a tőkehal bűzével, miközben három férfi settenkedett, három csahos eb módjá­ra, a kajüt körül.

- Aludj csak! - mondta Maigret, és magára húz­ta a paplant, egészen az álláig.

Majd egy komoly, érzelmes csókot nyomott az alvó asszony homlokára.

H Á R O M ÁRTATLAN Mindkét szembesítés közönséges kutyakomédia. Ennek az egyik börtöniroda volt a színhelye. A Le Havre-i felügyelő, aki a nyomozást vezette, a karos­székben ült. Maigret a fal mellett állt, és rákönyö­költ a fekete gránitkandalló párkányára. A falon grafikák, hivatalos körözvények meg a köztársasági elnök portréja.

És á helyiség közepén, a lámpa alatt, ott állt Gas­ton Buzier, sárga cipőben.

- Hozzák be a rádióst! Kinyílt az ajtó. És Pierre Le Clinche, akinek fogal­

ma se volt róla, hogy mi készül, mintha csak újabb megpróbáltatásoknak nézne elébe, gyötrődő arc­cal, homlokát összeráncolva belépett a helyiségbe. Rögtön észrevette Buzier-t. De ügyet se vetett rá, és úgy nézett körül, mintha csak azt keresné, ki is hívathatta fel a cellájából.

Adélé barátja megvetően nézett végig a fiatal­emberen.

Le Clinche arca szürke volt, gyűrött, megviselt. Nem volt benne semmi hetykeség, annyi ereje se volt, hogy elrejtse kétségbeesését. Olyan szomorú volt, mint egy beteg kis állat.

- Felismeri ezt a férfit? Le Clinche Buzier-re nézett, töprengve, mintha

kutatott volna az emlékezetében. - Nem. Miért, kicsoda? - Azért csak nézze meg alaposan, tetőtől talpig. Le Clinche engedelmeskedett, majd amikor a

sárga cipőn akadt meg tekintete, egyszeriben fel­kapta fejét.

- Nos? - Hát igen . . . - Mi az, hogy „hát igen"? . . . - Tudom, hogy mire gondol

re . . . A sárga cipő-

- Helyben vagyunk! - fakadt ki Gaston Buzier; addig nem szólt egy szót sem, de látni lehetett raj­ta, hogy alig tud magán uralkodni. - Mondd a sze­membe, ha mered, hogy én nyírtam ki a kapi­tányt . . .

Minden tekintet a rádiósra szegeződött, de az csak lehorgasztotta fejét, és csüggedten legyintett.

- Válaszoljon! - Lehet, hogy ez egy másik cipő . . . - Na ugye! - vágta rá diadalmasan a másik. -

Végre megjött az eszec! - Egyszóval nem ismeri fel az előállítottban Fal­

lut kapitány gyilkosát? - Azt hiszem, nem . . . - De azt csak tudja, hogy ez a férfi egy Adélé

nevezetű hölgynek a szeretője, márpedig ezt az Adéle-t maga is jól i s m e r i . . . A vallomása szerint a bűntény időpontjában ő is ott volt a hajó környé­kén . . . Méghozzá sárga cipőben . . .

Buzier kihívóan nézett le Clinche-re; a férfi szinte remegett az indulattól, keze ökölbe szorult.

- Mondjon már valamit • • . De igazat mondjon," különben nem állok jót magamért . . .

- Maga csak hallgasson!. . . Nos, Le Clinche? . . .

A rádiós homlokára tette kezét, arca egészen el­torzult a fájdalomtól.

- Nem tudom . . . Ha valami nem tetszik, kösse fel magát. . .

- Csakugyan egy sárga cipős férfi gyilkolta meg Fallut kapitány?

- Nem emlékszem . . . - Mert ezt mondta az első kihallgatáson . . . Alig

néhány napja . . . Fenntartja még az állítását? - Láttam egy sárga cipős f é r f i t . . . Ennyi az

egész. . . Aztán hogy ő volt-e a gyilkos, vagy sem . . .

Gaston Buzier, bár a fogdában töltött éjszaka őt is megviselte, egyre magabiztosabb lett. Kezét zsebre vágta, és felsőtestével ide-oda himbáló­dzott, hol egyik, hol másik lábára nehezedve.

- Maga is látja, hogy berezelt. . . Nem meri elis­mételni, amit magának beadott . . .

- Válaszoljon, Le Clinche . . . Egyelőre csak azt tudjuk, hogy ketten is voltak a hajó mellett, amikor a kapitányt meggyilkolták . . . Maga . . . meg Buzi­e r . . . Ön meggyanúsította Buzier-t, de most mint­ha visszavonná a vallomását. . . Vagy lehet, hogy valaki más is volt ott? . . . Mert ha igen, akkor őt is látnia kellett! . . . De kicsoda?

Csönd. Pierre Le Clinche a padlót bámulta. Maigret még mindig ott állt a kandalló mellett;

nem szólt közbe, hagyta, hadd beszéljen a kollégá­ja, inkább a két férfit nézte.

- Megismétlem a kérdést: volt-e valaki más is magukon kívül a rakparton?

- Nem tudom . . . - mondta a gyanúsított, és megtörten felsóhajtott.

- Úgy értsem, hogy volt?

54 C/U\<cTAHHGRZIN

Vállrándítás, ami azt is jelenthette: értse úgy, ahogy akarja.

- És kicsoda? . . . - Sötét volt . . - . - Akkor miért állította, hogy a gyilkos sárga c i ­

pőben v o l t ? . . . Csak nem azért, hogy elterelje a gyanút az igazi bűnösről, akit felismert?

A fiatalember mindkét kezét a homlokára szorí­totta.

- Nem bírom . . . nem bírom . . . - nyöszörgött. - Válaszoljon, kérem. - Vezessék be a másik t a n ú t . . . Ezúttal Adélé libegett be a nyitott ajtón, egy ki­

csit eltúlzott magabiztossággal. Tekintetét gyorsan körbejáratta a jelenlevőkön, megpróbálta az arcuk­ról leolvasni, mi is a helyzet. Majd hosszan a rádi­ósra nézett, és mintha egy kicsit csodálkozott vol­na a fiatalember kétségbeesésén.

- Azt hiszem, Le Clinche, hogy a hölgyét nem kell bemutatnom, őt rejtegette a kapitány a kabin­jában a hajóút alatt, és maga is a szeretője v o l t . . . Felismeri? . . .

A fiatalember hidegen a nőre nézett. Pedig an­nak mintha halvány mosoly derengett volna fel az arcán . . .

- Felismerem . . . - A fedélzeten hárman is kerülgették: a kapi­

tány, a főgépész meg maga . . . Magának sikerült besurrannia hozzá, egyszer legalábbis . . . A főgé-pésznek nem volt ekkora szerencséje . . . Mit gon­dol, tudta a kapitány, hogy maga felszarvazta?

- Nem mondott az semmit. - De azért féltékeny volt, nem? . . . Annyira félté­

keny, hogy egyetlenegyszer se szólt magához a há­rom hónap a l a t t . . .

- A féltékenységnek ehhez semmi köze . . . - Nicsak! Volt más oka is, hogy haragudjon ma­

gára? A fiatalember fülig vörösödött, nem tudta, hová

legyen szégyenében. - Lehet, hogy ezért haragudott.. . Nem tu­

dom . . . - hebegte. , - De miért gyűlölte úgy magát, miért volt annyi­

ra bizalmatlan? - Nem is tudom . . . Lehet, hogy magának van

igaza . . . Tényleg féltékenységből . . . - Tulajdonképpen mi játszódott le magában,

amikor szeretője lett Adéle-nek? Csönd. - Szerette? - Nem - hangzott a kurta válasz. A nő felcsattant. - Szép dolog, mondhatom! Te aztán tudod,

hogy mi a jó modor. Azért ott legyeskedtél körülöt­tem, amíg vissza nem értünk a kikötőbe . . . Talán nem így van? . . . Persze, lehet, hogy várt téged va­laki . . .

Gaston Buzier - színlelt nyugalommal fütyöré­szett, ujjait mellényébe akasztva.

- És mondja csak, Le Clinche, amikor a gyilkos­ság után újra felment a fedélzetre, Adélé be volt zárva a kabinba, ugye?

- Be volt zárva, igen! - Ő tehát nem lehetett a gyilkos . . . - Nem! Ez teljes képtelenség . . . Le Clinche egyre idegesebb lett. De Girard fel­

ügyelő nem tágított, tovább kérdezett, egy kicsit esetlenül, nehézkesen.

- Buzier azt állítja, hogy nem maga volt a gyil­kos . . . Maga meggyanúsította őt, aztán visszavon­ta a val lomását . . . De van egy másik feltevés is, eszerint maguk tulajdonképpen cinkosok . . .

- No hiszen! - kiáltott fel Buzier, megvetéssel a hangjában. - Azt még csak-csak el tudom képzelni, hogy egyszer én is kinyírok valakit, de hogy egy ilyen szerencsétlen alakkal . . .

- Elég! Lehet, hogy féltékenységből ölték meg a kapitányt, hiszen maga is meg maga is szeretője volt Adéle-nek.

Buzier felnyerített. - Féltékeny? . . . Ééén? . . . Ugyan miért? - Van még valami közölnivalójuk? - kérdezte Gi­

rard, és Le Clinche-re nézett. - Nekem nincs. - Hát magának, Buzier? I - Csak az, hogy ártatlan vagyok, és hogy azon­

nal engedjenek ki . . . - És magának? Adélé éppen a száját rúzsozta. - Nekem . . . - és ajkára nyomta a pirosítót -

. . . nekem . . . — nézett a tükörbe - . . . nincs sem­mi közölnivalóm . . . Hacsak az nem, hogy minden férfi goromba fráter. . . Maguk is hallották, hogy mit mondott ez a zöldfülű, pedig a legnagyobb őrültségre is hajlandó lettem volna érte . . . Jó , jó, Gaston, azért még nem kell ilyen képet vágni . . . Énszerintem, feltéve, hogy kíváncsiak a vélemé­nyemre, van még jó néhány homályos pont ebben az ügyben . . . Mihelyt kiderítették, hogy nő van a dologban, azt hitték, megvan a magyarázat . . . És ha mégis másról van szó?

- Például miről? - Tudom is én . . . Nem vagyok rendőr. . . És végigsimította haját a tulipiros szalmakalap

alatt. Maigret észrevette, hogy Pierre Le Clinche el ­fordította fejét.

A két felügyelő egymásra nézett. - Le Clinche szépen visszamegy a cellájába . . . —

mondta Girard. - Maguk ketten meg a beszélőben vá rnak . . . Negyedórán belül megtudják, hogy el-mehetnek-e, vagy sem . . .

Miután a gyanúsítottakat elvezették, a két fel­ügyelő gondterhelten meredt maga elé.

- Mit fog mondani a vizsgálóbírónak - kérdezte Maigret - , azt, hogy helyezze szabadlábra őket?

- Azt hiszem, az lesz a legokosabb. Lehet, hogy ők is belekeveredtek a dologba. De ez mit sem vál­toztat azon, hogy sötétben tapogatózunk.

C/U\̂T/\I1HGHZIII 55

- A kutya úristenit! - Halló . . . Kapcsolja, kérem, az igazságügyi pa­

lotát . . . I gen , az ügyészséget . . . Mialatt a felügyelő a vizsgálóbíróval beszélt, du­

lakodás zaja hallatszott be a folyosóról. Maigret ki­rohant. Le Clinche ott feküdt a földön, és úgy hány-ta-vetette magát, hogy három rendőr is alig bírt vele.

Magánkívül volt, kidülledt szeme vérben forgott, szájából csurgott a nyál. Még nézni is szörnyű volt. A rendőröknek végül sikerült megfékezniük.

- Mi történt? - Nem raktuk rá a bilincset, hiszen mindig olyan

nyugodt . . . De ahogyan elindultunk, egyszer csak a revolverem után kapott . . . Sikerült is kiránta­nia . . . Egy hajszálon múlt, kis híján főbe lőtte ma­gát . . . Az utolsó pillanatban csavartam ki a kezé­ből . . .

Le Clinche hason feküdt a földön, és mereven bámulta a kövezetet; szájából véres nyál szivár­gott, akkora erővel harapott az alsó ajkába.

De a legmegrázóbb az a néhány könnycsepp volt, amely végigpergett fakó arcán.

- Nem kéne orvost hívatni? - Nem. Eresszék el! - utasította őket Maigret. Majd amikor a rendőrök feltápászkodtak: - Álljon f e l . . . Gyerünk . . . Egy-kettő . . . És sem­

mi hiszti . . . Tőlem is kaphat egy nyaklevest, ha nem hagyja abba a gyerekeskedést. . .

A rádiós ijedten engedelmeskedett. Minden ízé­ben remegett, mintha lázban égne. Ruhája össze­piszkolódott.

- Csak azt tudnám, mi a csudának kell az ilyen­nek menyasszony . , .

Girard felügyelő bukkant fel a folyosón. - Minden rendben! - kiáltotta. - Mindhárman

szabadok, de itt kell maradniuk Fécamp-ban . . . Mi történt?

- Öngyilkos akart lenni ez a szerencsétlen!. . . De ha megengedi, én majd gondjaimba veszem . . .

A rakpart felé baktattak mind a ketten. Le Clinche, mielőtt elindultak, hideg vízben megmosta arcát, amelyen vörös foltok éktelenkedtek. Szeme láza­san fénylett, ajka meg volt dagadva.

Szürke konfekcióöltöny volt rajta, a zakóján mind a három gombot begombolta: nem az elegancia volt a legfőbb gondja. A nyakkendője is csáléra állt.

Maigret, kezét zsebre vágva, konok kitartással lépdelt a fiatalember mellett, s közben ezt düny-nyögte:

- Értse meg, se időm, se kedvem, hogy er­kölcsprédikációt tartsak magának . . . Csak egyet akarok mondani: azt, hogy a menyasszonya is itt van . . . Ez a derék lány maga miatt utazott ide Quimperből, és minden követ megmozgat, hogy. . . Már így is a kétségbeesés szélén áll . . .

- Tud mindent?

- Erről a nőről fölösleges beszélni neki . . . Maigret egy pillanatra se vette le tekintetét a fia­

talemberről. Kiértek a rakpartra. A színesre pingált halászbárkák csak úgy ragyogtak a verőfényben. A járdán fel-alá hullámzott a tömeg.

A fiatalemberbe lassan visszatért az élet, és bi­zakodóan nézett körül, de tekintete egyszerre meg­keményedett, és elborult ábrázattal meredt a járó­kelőkre.

Az Óceán mellett vitt el az útjuk, már befejezték a hajó kirakodását. Három tehervagon állt a halász­hajóval szemben.

Á felügyelő mutatóujjával a levegőbe bökött, majd szelíden ezt dörmögte:

- Maga itt állt. . . Gaston Buzier meg i t t . . . És a gyilkos itt, ezen a helyen fojtotta meg a kapitányt.

Le Clinche sóhajtott egyet, és elfordítota fejét. - De sötét volt, és így nem láthatták e g y m á s t . . .

Csak annyit tudunk, hogy a főgépész nem lehetett, és nem lehetett a másodtiszt sem, ők mindketten a Becsületsüllyesztőben ittak a matrózokkal.

A breton, aki a hajóhídon csellengett, rögtön észrevette a rádióst, majd valamit lekiáltott a le­génységi szállásra, ahonnét gyorsan három matróz bújt elő, és kimeredt szemmel bámultak Le Clinche-re.

- Jöjjön . . . - szólalt meg Maigret. - Marié Léon­nec vár bennünket . . .

- Nem megyek . . . - Hogyhogy nem? - Nem és nem . . . Nagyon kérem, hagyjon . . .

Mért fáj az magának, ha kinyírom magam? . . . Min­denkinek jobb lesz így . , .

- Miért nem könnyít a lelkén, Le Clinche?. A másik hallgatott. - Semmit se mondhat, ugye, s e m m i t . . . Valamit

mégis: még mindig vágyódik Adéle-re? - Gyűlölöm. - Én nem azt kérdeztem, hogy gyűlöli-e, hanem

hogy még mindig úgy kívánja-e, mint a hajóút alatt? . . . Nekem megmondhatja, mint férfi a férfi­nak . . . Volt sok kalandja Marié Léonnec előtt?

- Csupa jelentéktelen ügy . . . - Akkor azelőtt sohase érzett valami ellenállha­

tatlan, valami pusztító szenvedélyt? - Nem, soha . . . - sóhajtott a fiatalember, és el­

fordította fejét. - Hát akkor a hajón ezt is megismerte . . . Egyet­

len nő a fedélzeten . . . az egyhangú környezetben, a durva emberek k ö z ö t t . . . Illatos kis test, a tőke­haltól bűzlő hajón . . . Akart valamit mondani? . . .

- Nem, semmit. - A menyasszonya nem jutott eszébe, ugye? - Az más . . . Maigret a fiatalember arcába nézett, és egészen

megdöbbent a változástól. Konok homlokot látott, merev tekintetet és keserűen eltorzult szájat. De még így is érződött némi ábrándos nosztalgia Le Clinche arckifejezésében.

56 C/\Mn/\MRGHZIN

- Ami azt illeti, Marié Léonnec is csinos kis­lány . . . - folytatta Maigret.

- Sohase mondtam, hogy csúnya . . . - És sokkal finomabb teremtés, mint Adélé . . .

Szereti is m a g á t . . . És milyen önfeláldozó . . . - Hagyja már abba! — fakadt ki a rádiós. - Mint­

ha nem tudná, hogy . . . - Hogy az m á s . . . Hogy Marié Léonnec derék

teremtés, hogy mintafeleség lesz, hogy példásan neveli majd a gyerekeit . . . De valami hiányzik belő­le . . . Ugye? . . . Valami felkavaró . . . Aminek ízét a hajón érezte először, a kapitány kabinjában, amikor karjába szorította Adéle-t, és torkában dobogott a szíve a félelemtől . . . Valami durva . . . Valami kö­zönséges . . . A kaland íze . . . És a vágy, egy végze­tes mozdulat, hogy harapni kell, ölni, különben be­lepusztul . . .

Le Clinche csodálkozva nézett a felügyelőre. - Ezt meg honnan tud . . . - Hogy honnan tudom? . . . Mert, egyszer leg­

alábbis, mindannyian átélünk valami hasonlót . . . Aztán sírunk, fogadkozunk, átkozódunk.. . Majd két hét múlva, egyszer csak ránézünk Marié Léon-necre, és már nem is értjük, hogy mi lehetett az, ami Adéle-ben annyira megbabonázott . . .

Ahogyan ott lépdeltek egymás mellett a rakpar­ton, a fiatalember a kikötőmedence csillámló víz­tükrét bámulta, a színes hajótestek hosszan elnyú­ló fehér, piros és zöld visszfényét.

- A hajóútnak vége . . . És vége a kalandnak is . . . Marié Léonnec pedig várja m a g á t . . .

Maigret egy pillanatra elhallgatott. Majd így foly­tatta:

- Aztán bekövetkezett a tragédia, meghalt egy ember, mert felcsapott a szenvedély lángja a fedél­zeten . . .

Le Clinche-t újra elfogta a lázas indulat. - Elég volt! Elég! - kiáltotta. - Tényleg nem bí­

rom tovább! Aztán megfordult, a megemelkedett hajót nézte,

amely most, hogy befejezték a kirakodást, fenye­getően magasodott föléjük. A fiatalember szeme ijedten vibrált. Újra elhatalmasodott rajta a rémü­let.

- Könyörgök. . . Higgye el, jobb, ha most el­megy . . .

- A kapitány is rettegett valamitől, ugye, az egész hajóút alatt?

- Mit akar ezzel mondani? - Hát a főgépész? - Ó nem . . . - Csak maguk ketten tudtak a dologról . . . De

hát mitől féltek annyira. Le Clinche? - Nem tudom . . . Hagyjon, nagyon kérem! - Adélé ott lapult a kabinban . . . Miközben há­

rom férfi kerülgette . . . De a kapitány mégse enge­dett a vágynak, napokig egyetlen szót sem szólt a szeretőjéhez. . . Maga meg csak leste a hajóabla­kon át, de, egyetlen eset kivételével, nem nyúlt hozzá.

- Hallgasson . . . - Közben a hajófenéken meg a legénységi szál­

láson szemmel verésről beszélnek az emberek, ar­ról, hogy ezen az úton minden balul üt ki, hogy egy­mást követik a hibás döntések meg a balesetek . . . Egy matrózt lesodor a hullám a fedélzetről, ketten megsebesülnek, a tőkehal megromlik, késve érnek vissza a kikötőbe . . .

A rakpart végén befordultak: a lábuk előtt terült el a strand, a takaros töltéssel, szállodákkal, kabi­nokkal és tarkabarka nyugágyakkal.

Madame Maigret a nyugágyban sütkérezett, mellette Marié Léonnec ült, fején fehér kalap.

Le Clinche is arrafelé nézett, amerre a felügyelő. A fiatalember hirtelen megállt, homlokát kiverte a verejték.

- És mindez egy nő miatt. . . No, jöj jön! . . . A menyasszonya már észre is vett minket. . .

Csakugyan. A lány felugrott. Egy pillanatig csak állt, mozdulatlanul, mintha megbénították volna az érzelmei. De már szaladt is, végig a töltés mentén, madame Maigret pedig letette maga mellé a kézi­munkát, és várakozásteljesen nézett a két férfira.

CSALÁDI KÖR Vannak ilyen véletlenek az életben, ilyen helyzetek, amelyeket nem lehet megúszni. Marié Léonnec a szállodában mindig egy asztalnál evett Maigret-ék-kel, hiszen egyedül volt Fécamp-ban, és a házaspár úgy tekintette, mintha egy kicsit a gondjára bízták volna.

Márpedig ezúttal a lány vőlegénye is velük volt. Még mindig ott álltak a kavicsos tengerparton, amikor a szállodában ebédre csengettek.

Pierre Le Clinche tétován nézett Maigret-re. - Tartson velünk . . . - mondta Maigret. - Legfel­

jebb hozatunk még egy terítéket.. . És feleségét karon fogva elindult a töltés felé.

A fiatal pár szótlanul követte őket. De a lány egy idő múlva suttogva magyarázni kezdett valamit a fiúnak.

- Te tudod, hogy mit mond neki? - kérdezte Maigret a feleségétől.

- Hogyne tudnám, tízszer is elmondta reggel óta, és mind a tízszer megkérdezte, hogy mi a véle­ményem róla . . . Arról akarja meggyőzni a vőlegé­nyét, hogy nem haragszik rá, bármi történt is. . . Érted már? Arról a nőről egy szót sem szól . . . Mintha nem tudna s e m m i t . . . De amikor azt fogja mondani, bármi történt is, egy kicsit azért meg-

L/\l\£T?AMRGflZIN 57

nyomja majd a szavakat. . . Szegény kislány! A vi­lág végére is elmenne érte . . .

- Sajnos . . . - sóhajtott Maigret. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte a felesé­

ge. - Semmit. Ez a mi asztalunk? . . . Ebéd közben a hangulat nyugodt volt, gyanúsan

nyugodt. Az asztalok olyan szorosan voltak egymás mellé állítva, hogy csak suttogva lehetett beszél­getni.

Maigret egész idő alatt kínosan vigyázott rá, hogy Le Clinche-re ne nézzen, gondolta, így talán a másik könnyebben feloldódik, de hiába, a felügye­lőt egyre jobban nyugtalanította a rádiós viselkedé­se, és nyugtalanította Marié Léonnecet is, aki ag­gódó arccal meredt maga elé.

A fiatalember komor volt, és gondterhes. Enni evett. Ivott is. A kérdésekre is válaszolt. De látszott rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. És ha lépte­ket hallott a háta mögött, mindig összerezzent, mintha tartana valamitől.

Az ebédlő szélesre tárt ablakain át látni lehetett a napfényben szikrázó tengert. Meleg volt. Le Clinche háttal ült az ablaknak, időnként idegesen megfordult, és a látóhatárt kémlelte.

Közben madame Maigret próbálta szóval tartani a társaságot, főleg a lányhoz beszélt, erről-arról, mindenféle apróságról, csak hogy távol tartsa a nyomasztó csöndet.

Olyan volt ez a szálloda, mint valami családi pan­zió, amelyet messziről elkerül minden tragédia. Már a tányérok meg az evőeszközök csörömpölése is megnyugtatólag hatott az emberre. Meg a fél üveg bordói is az asztalon, a zöld ásványvizes pa­lack mellett.

A tulaj félre is értette a helyzetet, már a desz-szertnél tartottak, amikor egyszer csak odajött az asztalukhoz.

- Az úr is igényt tart egy szobára? - kérdezte, és Le Clinche-re nézett. Úgy látszik, megszimatolta benne a vőlegényt. Maigret-éket nyilván a lány szü­leinek nézte.

A rádiós kétszer-háromszor ugyanúgy a homlo­kához emelte kezét, mint aznap délelőtt, a szembe­sítés alatt. Ugyanolyan bágyadt, kétségbeesett mozdulattal.

- És most mit csináljunk? . . . Az étterem lassan kiürült. Csak ők négyen álltak

még ott a teraszon. - Nem volna kedvük kiülni a napra? - indítvá­

nyozta madame Maigret. Volt néhány üres nyugágy a kavicsos tengerpar­

ton. Maigret-ék kényelembe helyezték magukat. A fiatalok zavartan tébláboltak előttük. - Mi inkább járnánk egyet . . . - bökte ki végül

Marié Léonnec, és kényszeredetten elmosolyodott. A felügyelő meggyújtotta pipáját, majd amikor

magukra maradtak, dörmögve szólt oda a felesé­gének:

- Ezek után tényleg úgy érzem magamat, mint egy örömapa . . .

- Szegénykéim, zavarban vannak. . . Nem is csoda, ilyen aggasztó helyzetben . . . - jegyezte meg a felesége, és a fiatalok után nézett. - Látod, milyen suták? . . . Lehet, hogy nincs igazam, de azt hiszem, Marié sokkal erősebb egyéniség, mint a vőlegénye . . .

Csakugyan szánalmas látvány volt ez az ösztövér fiatalember, ahogyan ott bóklászott egykedvűen a lány mellett; Maigret, ahogyan messziről elnézte őket, biztos volt benne, hogy nem szól egy szót sem a menyasszonyához. Pedig érezni lehetett, hogy a lány minden tőle telhetőt megtesz, hogy vi­dámnak mutassa magát.

Voltak mások is a tengerparton. De minden férfi fehér vászonnadrágban volt, csak Le Clinche nem. És mintha a fiatalember így utcai ruhában még szánalmasabbnak látszott volna.

- Tulajdonképpen hány éves? - kérdezte ma­dame Maigret.

Férje, szemét félig lehunyva, hátravetette magát a nyugágyban.

- Tizenkilenc . . . Még gyerek. . . De ezek után egy lyukas garast sem adnék az é letéért . . .

- Miért? . . . Hát nem ártatlan? . . . - Ölni nem öl t . . . Erre mérget veszek . . . De at­

tól tartok, mégis el van veszve . . . Nézd csak meg alaposan . . . Ót is meg a menyasszonyát is. . . .

- Ugyan! Csak találjanak egy zugot, ahol egye­dül vannak, rögtön csókolózni fognak . . .

- L e h e t . . . Maigret nem volt ilyen derűlátó. - Igaz, hogy a lány csak alig valamivel idősebb

nála . . . Hogy szereti a f i ú t . . . És hogy kedves, ta­karos kis feleség lenne belőle . . .

- De hát miért gondolod, hogy . . . - . . . hogy sohase fognak összeházasodni? . . .

Megérzés . . . Volt már a kezedben olyan valakinek a fényképe, aki fiatalon halt meg? Engem mindig is megdöbbentett, hogy ezeken a fotókon már akkor is van valami baljós komorság, amikor az illetőnek még kutya baja, amikor még makkegészséges . . . Minthogyha azok, akik egy nap valamilyen tragédi­ának lesznek áldozatai, már kezdettől fogva ott vi­selnék arcukon a sors bé lyegét . . .

- És szerinted ez a fiú is . . . - Igen, van benne valami alkati búskomorság.

A szülei szegények. Ő is sokat szenved a szegény­ségtől. Gürcöl, ahogy csak tud, összeszorított fog­gal, mint aki ár ellen úszik. Végül megismerkedik egy csinos lánnyal, aki felette áll a társadalmi rang­létrán, aztán megvan az eljegyzés is . . . Nem, ez így túl szép . . . Nézd csak meg őket. . . Hogy kapá­lóznak a sors ellen . . . Hogy szeretnének hinni a jö-vőjükben . . . Abban, hogy még nem késő . . .

Maigret halkan beszélt, tompa hangon, miköz­ben követte tekintetével a szikrázó tenger hátteré­ből kirajzolódó két alakot.

58 C/\K̂ TANHCRZM

- Hivatalosan ki vezeti a nyomozást? - Girard felügyelő, a Le Havre-i rendőrségen

dolgozik, nem ismered. Okos, értelmes ember. . . - És ő bűnösnek tartja a fiút? - Dehogy! Különben sincs ellene semmi bizonyí­

ték, nem terheli semmi komolyabb gyanú . . . - És neked mi a véleményed? Maigret megfordult, mintha a halászhajót keres­

te volna szemével, a hajót, amely ott ringatózott valahol a háztömbök mögött.

- Az, hogy valami rettenetes dolog történhetett kint a nyílt tengeren, legalábbis két emberrel, oly­annyira rettenetes, hogy Fallut kapitánynak az éle­tébe került, a rádiós pedig azóta képtelen visszabil­lenni a régi kerékvágásba .. .

- Nő van a dologban? Maigret nem válaszolt, inkább folytatta: - És ez a rettenetes dolog mindenkin nyomot

hagyott, egészen a legutolsó matrózig, akkor is, ha nem tudtak róla, ha csak távolról nézték is a tragé­d i á t . . . Amikor végre kikötöttek, mindenki indula­tos volt, mindenki zaklatott.. . Két férfi meg egy nő három hónapon át izgalomban tart egy egész ha­j ó t . . . Valami kellett, hogy történjen abban a kajüt­ben . . . Valami végzetes . . .

- Nem furcsa, hogy ez az ügy annyira foglalkoz­tat téged? . . . Azt mondod, két férfi meg egy nő . . . De hát mi a fenét csinálhattak ezek a nyílt tenge­ren?

- Éppen ez az . . . Mi a fenét csinálhattak? . . . Valami olyat, ami az életébe került Fallut kapitány­nak! És ami ezeket a fiatalokat is kétségbe ejti, nézd csak meg őket, mintha összetört álmaik cserepeit keresgélnék a kavicsok között. . .

A fiatalok már visszafelé jöttek, karjukat lóbálva, mintha nem tudnák eldönteni, mitévők legyenek: az udvariasság azt követelte volna, hogy csatlakoz­zanak Maigret-ékhez, a tapintat viszont azt, hogy hagyják magukra őket.

Marié Léonnec csüggedten nézet madame Maigret-re. Már korántsem sugárzott belőle úgy a tetterő, mint a séta előtt. Sejteni lehetett, hogy a kétségbeesés és a makacsság falának ütközött minden kísérlete.

Madame Maigret-nek szokása volt az uzsonnázás. így aztán öt felé mind a négyen felvonultak a szál­loda teraszára, és letelepedtek a nyárspolgári derűt árasztó csíkos napernyők alá.

Két csészében csokoládé gőzölgött. Maigret egy pohár sört rendelt. Le Clinche konyakot szódával.

Halkan beszélgettek. Szóba került Jorissen is, a quimperi tanító, ő folyamodott Maigret-hez Le Clinche ügyében, és Marié Léonnecet is ő mutatta be Maigret-éknek.

- Áldott jó ember, aranyból van a szíve. Ezt aztán mindenki megtoldotta valamivel, hogy

mégse csöndben üldögéljenek. Maigret hirtelen pislogni kezdett, azt hitte, káprázik a szeme: egy

férfi meg egy nő közeledett feléjük a töltés men­tén.

Adélé volt, és Gaston Buzier; a férfi zsebre vágta kezét, szalmakalapját feltolta a feje búbjára, és nemtörődöm ábrázattal lépegetett barátnője mel­lett, aki most is olyan kacér volt, most is olyan kihí­vó, mint mindig.

Csak észre ne vegyen minket! - gondolta a fel­ügyelő.

De ugyanabban a pillanatban Adélé tekintete már össze is találkozott az övével. A lány megállt, valamit mondott társának, az hevesen tiltakozott.

De hiába! Adélé már jött is keresztül az úttesten. Majd a teraszon egyenként szemügyre vette az asztalokat, és leült a Maigret-ék mellettihez, még­pedig úgy, hogy szemtől szembe láthassa Marié Léonnecet.

A szeretője vállat vont, és elindűlt utána, mutató­ujjával megérintette szalmakalapját, amikor Maig­ret elé ért, majd lehuppant az egyik székre.

- Mit kérsz? - Hogy csokoládét nem, az biztos! . . . Egy kö­

ményt . . . Már a rendelés is felért egy hadüzenettel. Miköz­

ben Adélé ezt mondta, a Marié Léonnec előtt gő­zölgő csészére nézett, mire a lány összerezzent.

Pedig Adéle-t most látta először az életben. Va­jon honnan sejtette meg, hogy kicsoda? Marié Lé­onnec Le Clinche-re pillantott, de az félrefordította fejét.

Madame Maigret az asztal alatt kétszer is meg­érintette férjét a cipőjével.

- És ha mind a négyen elsétálnánk a Casinó-ig?.. • •

0 is kapcsolt. De nem kapott semmi választ. Csak Adélé hangját lehetett hallani, aki a szomszéd asztalnál hangosan felsóhajtott:

- Kutya meleg van! Gaston, nem fognád meg a kiskabátomat?

Azzal levette a kiskabátját, és ahogy ott ült a rö­vid ujjú rózsaszín blúzban, mintegy közszemlére bocsátotta pazar idomait. Egyetlen pillanatra se vette le szemét Marié Léonnecről.

- Gaston, te hogy vagy a szürke színnel? Szerin­ted nem kéne hatóságilag megtiltani, hogy az em­berek ilyen komor színű ruhákban járjanak a ten­gerpartra?

Ezt azért mégse kellett volna! Marié Léonnec tudniillik szürke kiskosztümöt viselt. De hát Adélé feltette magában, hogy kíméletlenül nekitámad a lánynak.

- Főúr! - szólt oda a pincérnek. - Ma még sorra kerülünk, vagy jöjjünk vissza holnap?

Hangosan beszélt. És a szokásosnál is közönsé­gesebben.

Gaston Buzier valahogy megérezte, hogy ebből az egészből semmi jó nem fog kisülni. Ismerte ő jól ' a szeretőjét. Suttogva mondott neki valamit. De Adélé felcsattant:

£/\K<cTAMHGHZIII 59

- Hát aztán! Nyilvános hely ez, nem zártkörű klub . . .

Adélé úgy foglalt helyet, hogy szemtől szembe kerüljön Marié Léoneckel; Le Clinche-t és Maig­ret-t oldalvást látta, madame Maigret viszont hát­tal ült neki.

- Miért, ők talán különbek nálam? . . . Persze, van, aki fenn hordja az orrát. . . Aki térden csúszva rimánkodik, csak hogy találkozhasson az emberrel, de há ismerősökkel van, még csak nem is kö­szön . . .

És felnevetett. Csúnyán, közönségesen. Mire Marié Léonnec olyan piros lett, mint a pipacs.

- Főúr, fizetek! - kiáltotta Buzier, és idegesen fészkelődött, mint akinek elege van az egészből.

- Hova sietsz? - Adélé a pincérhez fordult. -Még egyszer ugyanabból. És sós mogyorót is ké­rek . . .

- Az pillanatnyilag nincsen . . . - Akkor kerít valahonnan. Elvégre azért fizetik,

vagy nem? Két másik asztalnál is ültek. Most már minden

tekintet erre a feltűnően viselkedő párra szegező­dött. Maigret homlokát ráncolva töprengett. Leg­szívesebben véget vetett volna ennek az egész je­lenetnek, annyira biztos volt benne, hogy rossz vé­ge lesz.

De ott volt előtte a rádiós, és közvetlen közelről láthatta arcvonásának minden rezdülését.

Olyan izgalmas volt ez, mint valami boncolás. Le Clinche meg se moccant. Bár továbbra se fordult a nő felé, homályosan mégiscsak látnia kellett a sze­me sarkából, ha többet nem is, a blúz rózsaszínjét mindenképpen.

A szeme merev volt, az arca fakó. És az asztalra fektetett kézfeje úgy csukódott össze, olyan las­san, mint egy mélytengeri kagyló.

De hogy mi lesz ebből, azt még ekkor sem lehe­tett látni. Vajon mit fog csinálni? Feláll és elmene­kül? Vagy ráveti magát erre az arcátlan némberre? Netalán . . .

De nem. Semmi ilyesmi! Ami történt, még ennél is váratlanabb volt, ennél is megdöbbentőbb. Le Clinche-nek nemcsak a kézfeje csukódott össze, hanem egész lénye. Valósággal összetöpörödött.

Egyszerre a szeme is fakószürke lett, nemcsak az arca.

Meg se moccant. Lehet, hogy a lélegzetét is visszafojtotta. Mintha egész testében megdermedt volna. Nem volt ebben semmi görcsösség, csak va­lami ijesztő, nem emberi mozdulatlanság.

- Engem egy másik szeretőmre emlékeztet ez az egész, de ő nős volt, három gyerek apja . . .

Marié Léonnec minden ízében remegett, de igyekezett uralkodni magán, és hogy leplezze felin­dultságát, egy hajtásra felhörpintette a csokoládét.

- . . . És micsoda férfi volt, csupa tűz, csupa szenvedély . . . Néha, amikor nem eresztettem be a lakásba, ott zokogott nekem s, küszöbön . . . Amíg ő

60 CAh&TAHHGHZIN

járt hozzám, a szomszédok sohase unatkoztak.. . „Drága kis Adélé, én édes csillagom!" . . . Úgy be­szélt, mint egy költő . . . Aztán egy vasárnap, mit látnak szemeim, szembejön velem az utcán a fele­ségével meg a gyerekeivel. A felesége a fülem hal­latára kérdezte meg tőle:

„Drágám, ki ez a nő, aki így bámul téged?" 0 meg, nagy komolyan: „Biztos valami kurva . . . Csak egy kurva járhat

ilyen feltűnő, ilyen nevetséges ruhában . .." És Adélé felkacagott. Szemlátomást pózolt, mu­

lattatta a hallgatóságot. S közben laposakat pislan­tott a teraszon ülőkre, leste a hatást.

- Hiába, van, aki nem tud uralkodni az idege­in . . .

Az élettársa ekkor megint megpróbálta jobb be­látásra bírni, és halkan mondott neki valamit.

- Na mi van, talán berezeltél? . . . Amit rendelek, ki is fizetem . . . Bántani nem bántok senk i t . . . Ak­kor meg mi kifogásuk lehet az ellen, hogy itt va­gyok? . . . Pincér, hol az a sós mogyoró? . . . És még egy köményt kérek . . .

- Akkor mehetnénk is . . . - mondta madame Maigret.

De későn. Adélé már egészen belemelegedett. Érezni lehetett, hogyha elmennek, akkor átszakad a gát, akkor semmi sem tartja vissza, hogy botrányt ne csináljon.

Marié Léonnec görcsösen az asztalra meredt, szája félig nyitva, a füle piros volt, a szeme csillo­gott.

Le Clinche lehunyta szemét. És úgy ült az asztal­nál, csukott szemmel, faarccal. Keze még mindig ott feküdt az asztalon, élettelenül.

Maigret-nek még sohase volt alkalma, hogy ilyen alaposan szemügyre vegye. Ez az arc egyszerre volt nagyon fiatal és nagyon öreg, nem ritka az ilyesmi azoknál a kamaszoknál, akiknek nehéz volt a gyermekkoruk.

Le Clinche magas volt, legalábbis az átlagnál magasabb, a válla viszont inkább gyerekre, mint meglett férfira vallott.

Napcserzette bőrét szeplők pettyezték. Aznap nem borotválkozott, és a borostát vert szőke sza­káll világos árnyékot vetett az állára meg az arcára.

Nem volt szép férfi. Nem sokat nevetett az élet­ben, az biztos. Viszont sok-sok éjszakát átvirraszt­hatott, sokat olvasott, sokat írt, mindenféle fűtetlen szobákban, nyílt vízen himbálódzó kabinokban, pis­la lámpák fényénél.

- Sokan megjátsszák a tisztességest, pedig semmivel sem különbek nálunk, nekem ettől min­dig felkavarodik a gyomrom . . .

Adélé egyre jobban bevadult. Most már nem ri­adt vissza semmitől, csak hogy célját elérje.

- Némelyik lány adja a szende szüzet, de úgy fut a férfiak után, hogy egy hivatásosnak is becsületé­re válna . . .

A tulaj ott állt az ajtóban, a vendégek arcáról próbálta leolvasni, hogy közbelépjen-e vagy sem.

Maigret csak Le Clinche-t nézte, csak Le Clinche-t látta, szinte kinagyítva, nagytotálban. A fiatalember feje egy kissé előrecsuklott. Szemét behunyta.

Kövér könnycseppek bújtak ki a lezárt szemhéjak alól, egy pillanatra megállapodtak a szempillákon, majd gyorsan végiggördültek Le Clinche arcán.

A felügyelő nem először látott síró férfit. De so­ha semmi sem rendítette meg annyira, mint most ez a mozdulatlan, néma fájdalom.

Ezen az arcon, amely olyan volt, mint egy halotti maszk, nem volt más jele az életnek, csak ez a né­hány könnycsepp.

Maigret-nek hirtelen rossz előérzete támadt. Le Clinche asztalon nyugvó kézfeje, amely az imént ökölbe szorult, hirtelen elernyedt. A másik keze a zsebében volt.

A fiatalember szemhéja felemelkedett egy kicsit, éppen csak annyira, hogy utat adjon egy kurta pil­lantásnak. Ez a pillantás Marie-t kereste.

A felügyelő már állt is fel, de ebben a pillanatban dörrenés hallatszott, mindenki felugrott a helyéről, sikoltozás, felboruló székek, hangzavar.

Le Clinche még mindig mozdulatlan volt. Majd egész testével lassan balra dőlt, tompán hörög­ve . . .

Marié Léonnec, aki nem értette, hogy mi történt, hiszen fegyvert senki se látott, odaugrott Le Clinche-hez, a fiatalember térdét, jobb kezét szo­rongatta, majd hátrafordult:

- Felügyelő ű r : . . Mi van vele? . . . - kérdezte ré­mülten.

Hogy mi, azt csak Maigret tudta. Le Clinche-nek revolver volt a zsebében, hogy honnan keríthette, azt nem lehetett tudni, de tény, hogy amikor a bör­tönből kiengedték, még nem volt nála.

És ezt a revolvert elő se vette a zsebéből, úgy húzta meg a ravaszt. Ennek a revolvernek az agyát szorongatta hosszú perceken át, miközben Adéle-t hallgatta, és szemét behunyva töprengett, talán azon, hogy mitévő legyen.

A revolvergolyó vagy a hasába, vagy a bordái kö­zé fúródott, a zakóján derékmagasságban tépve fel a szövetet.

- Orvost! . . . Értesíteni kell a rendőrséget . . . -kiáltotta valaki.

Az orvos pillanatok alatt megérkezett, igaz, für­dőruhában, mert ott napozott a tengerparton, alig száz méterre a szállodától.

Le Clinche már-már lefordult a székről, de meg­fogták, és becipelték az ebédlőbe. Marié úgy követ­te a menetet, mint egy eszelős.

Maigret közben egészen megfeledkezett Adélé­ról meg a barátjáról. De amikor belépett az ebédlő­be, egyszerre megpillantotta a lányt a bárpult mel­lett, Adélé éppen teletöltött egy poharat, és miköz­

ben kiitta, hallani lehetett, hogy fogai odakoccan­nak az üveghez.

Meg se várta, hogy kiszolgálják. Még mindig ott volt kezében az italos palack. Újra töltött magá­nak . . . ,

A felügyelő nem ment oda hozzá, de emlékeze­tébe véste a fakó arcot a rózsaszín blúz fölött, a fogvacogást.

Gaston Buzier-t nem látta sehol. A tulaj már be­hajtotta az ajtó egyik szárnyát.

- Kérem, hagyják el a hely iséget . . . Csak nyu­godtan . . . A doktor úr arra kéri önöket, hogy ma­radjanak csöndben . . .

Maigret az ajtóra rátolta a reteszt, majd odalé­pett a sebesült mellett térdeplő orvoshoz. Madame Maigret átölelte a lány vállát, és nem engedte, hogy Marié Léonnec odarohanjon Le Clinche-hez.

- A rendőrségtől vagyok - súgta oda Maigret az orvosnak.

- Nem küldené ki a hölgyeket? . . . Ugyanis le kell vetkőztetnem, és . . .

- Azonnal szólok nekik . . . - És kerítsen két embert, segíteni . . . Már régen

telefonálni kellett volna a mentőknek . . . Az orvos még mindig fürdőruhában volt. - Súlyos? ' - Attól függ, hogy mit roncsolt szét a golyó . . .

Remélem, tisztában van vele, hogy . . . Igen, Maigret tisztában volt vele, amikor megpil­

lantotta az iszonyú látványt, a szövetdarabokkal összekeveredett húscafatokat. . .

Az asztalokat már megterítették vacsorára. Ma­dame Maigret elindult a kijárat felé, szelíden kifelé tuszkolva Marié Léonnecet. Egy flanel nadrágos fiatalember félénken ezt mondta:

- Ha megengedik, én szívesen segítek. . . Gyógyszerészhallgató vagyok . . .

A nap rézsút tűzött be az ablakon, de olyan vakí­tóan, hogy Maigret odament, és becsukta a zsalu-gátert.

- Nem emelné fel az egyik lábát? . . . A felügyelőnek egyszerre eszébe jutott, amit

ebéd után mondott a feleségének, amikor a nyug-ágyból nézték a tengerparton sétáló fiatal párt. Le Clinche görnyedt alakját a nála alacsonyabb, élén­ken gesztikuláló Marié Léonnec mellett.

„Egy lyukas garast sem adnék az életéért . . ." Fallut kapitány rögtön meghalt, alighogy vissza­

értek a kikötőbe. Pierre Le Clinche sokáig nem adta fel, elkeseredetten küzdött, talán még akkor is, amikor - egyik kezét zsebre vágva, a másikat az asztalra fektetve - ott ült az asztalnál becsukott szemmel, miközben Adélé csak beszélt, beszélt, beszé l t . . .

L/iKÜTnMRGHZIN 61

A RÉSZEG MATRÓZ Már éjfélfelé járt az idő, amikor Maigret kilépett a kórház kapuján. Amíg ki nem gördítették a hord­ágyat, rajta a fehérbe bugyolált, mozdulatlan test­tel, ott várakozott a műtő előtt.

A sebész kezet mosott. Egy ápolónő a műszere­ket rakosgatta vissza az üvegszekrénybe.

- Igazán mindent megtettünk, ami tőlünk tellett! - mondta az orvos Maigret-nek. - A golyó hét he­lyen is átütötte a bélfalat. Régen nem láttam ilyen ronda sebesülést. Azért megpróbáltuk rendbe ten­ni a dolgokat . . .

És a ledobóra mutatott, tele volt véres vattával és fertőtlenítővel.

- Jól megdolgoztatott minket . . . Derűs volt az orvos, és derűsek voltak a műtősök

meg az ápolónők is. Behoztak egy sebesültet, aki­ben alig pislákolt az élet, piszkosan, összeégett, nyitott hassal, a húsba beleragadt szövetdarabok­kal.

Az imént pedig egy patyolattiszta testet toltak ki a műtőből. A hasfalat gondosan összevarták.

A neheze, persze, még hátravan. Lehet, hogy Le Clinche magához tér majd, lehet, hogy nem. Hogy kicsoda tulajdonképpen, azt a kórházban nem fir­tatták.

- Van rá esély, hogy megmarad? - Miért ne volna? Láttunk mi már ennél sokkal

csúnyább dolgokat is a háború alatt . . . Maigret rögtön felhívta a szállodát. Marié Léon­

necet akarta megnyugtatni. Csak ezután érezte úgy, hogy elmehet. A kórház kapuja egy jól olajo­zott műszer halk kattanásával csukódott be a háta mögött. Már éjszaka volt, egy lélek se járt az utcán, a csukott zsalugáteres polgárházak között.

Alig tett tíz lépést, valaki elébe lépett a fal mel­lől; Maigret Adélé arcát pillantotta meg a gázlám­pa fényében.

- Meghalt? - kérdezte a lány izgatottan. - Még nem - mondta Maigret. - Túléli? - Vagy igen, vagy nem . . . - Azt gondolja, szántszándékkal csináltam ezt az

egészet? - Nem gondolok én s e m m i t . . . - Higgye el, igazán nem akartam . . . A felügyelő csak ment tovább. Adéle-nák gyor­

sabbra kellett fognia a lépteit, hogy le ne marad­jon.

- Miért nem akarja belátni, hogy ő a hibás? . . .

Maigret úgy tett, mintha semmit sem hallott vol­na, de Adélé nem hagyta magát, makacsul folytat­ta:

- Tudja maga jól, hogy mire gondolok. . . A ha­jón térden csúszott előttem, még jó, hogy meg nem kérte a kezemet . . . Itt a szárazföldön meg . . .

Adélé nem zavartatta magát. Úgy érezte, beszél­nie kell, beszélnie, bármi áron.

- Ha maga azt hiszi, hogy én romlott lány va­gyok, nagyon téved . . . Csak vannak gyönge pilla­nataim . . . Hallgasson meg, felügyelő úr . . . Muszáj megtudnom az igazságot . . . Tudom én jól, hogy mit jelent egy revorverlövés . . . Főleg közvetlen kö­zelről . . . És pont hasba . . . Ilyenkor laparotómiát csinálnak, ugye? . . .

Érezni lehetett, hogy közben végigjárta a kórhá­zakat, és mindenütt elkapott egy-két szót az orvo­sok beszélgetéséből, sőt olyanokat is megkérde­zett, akikkel már történt valami hasonló.

- Sikerült a műtét? . . . Állítólag sok függ attól, hogy előtte mit evett az e m b e r . . .

Nem szorongás hajtotta, inkább valami makacs elszántság, aminek nem lehetett ellenállni.

- Szóval nem akar válaszolni . . . Pedig ha valaki, maga nagyon jól tudja, hogy miért kapott el az a dühroham . . . Gaston közönséges strici, őt soha­sem szerettem . . . A másikat annál inkább . . .

- Lehet, hogy túléli! - mondta tagoltan Maigret, és a lány szemében nézett. - De ha nem tisztázódik az ügy, ezzel még nem úszta meg a dolgot.

És Maigret várakozóan tekintett a lányra. Az le­hajtotta fejét.

- Maga, persze, azt hiszi, hogy én mindent tu­dok. Ha már egyszer szeretőm volt az a két férfi . . . Hát nagyon téved . . . Maga nem ismerte Fallut ka­pitányt . . . Hogyan is érthetné meg, hogy . . . Telje­sen belém volt esve, ezt nem tagadom . . . Rend­szeresen átjött Le Havre-ba, csak ott találkozhat­tunk . . . De az ilyen hirtelen támadt szenvedély az ő korában egy kicsit agyára megy az embernek . . . Persze továbbra is kényesen aprólékos volt, to­vábbra is görcsösen fegyelmezett, mániákusan rendszerető . . . Máig sem értem, hogyan is egyez­hetett bele, hogy elbújjak a fedélzeten . . . Azt vi­szont tudom, hogy még ki se futottunk a tengerre, máris megbánta, hogy magával vitt, és annyira gyötörte a dolog, hogy végül engem is meggyűlölt miatta . . . Attól fogva mintha nem is ugyanaz az ember lett volna . . .

- Ekkor a rádiós még nem látta meg magát? - Még nem. Csak a negyedik éjszakán, ezt már

mondtam . . . - És bizos benne, hogy Fallut kapitány már ez

előtt a találkozás előtt is különösen viselkedett? - Különösen viselkedett, de annyira talán nem.

Később viszont annál inkább. Néha egyenesen fél­tem tőle, olyan volt, mint egy dühöngő örült . . .

- De hogy miért viselkedett úgy, azt nem tudja, ugye?

62 C/\k(HnMRGRZIN

- Azt nem . . . De sokat töprengtem rajta . . . Oly­kor az volt az érzésem, mintha valami titok lappan-gana a hajón . . . Már az is megfordult a fejemben, hogy hátha csempésznek valamit . . . Egy szó, mint száz, a világ minden kincséért se mennék fel még egyszer arra a hajóra, nem én! . . . Képzelje csak el, három hónapig kuksolni abban a kabinban . . . Hogy azután így végződjön ez az egész . . . Egyiket megöl ik . . . A másikat meg . . . De, ugye, biztos, hogy nem halt meg? . . .

Ahogy kiértek a rakpartra, Adélé bizonytalanul megállt.

- És Gaston Buzier hol van? - A szállóban . . . Tudja, hogy most jobb, ha

csendben meghúzza magát, mert hogyha nagyon ugrál, egykettő kiadom az ú t j á r . . .

- Most visszamegy hozzá? A lány vállat vont, mintha ezt mondaná: „Miért is ne?" Lassan feltámadt benne a kacérság. Amikor

Maigret elbúcsúzott tőle, ezt suttogta, félszegen mosolyogva:

- Nagyon köszönöm, felügyelő úr . . . Igazán jó volt hozzám . . . Ha valaha . . .

De nem merte végigmondani. Valami buzdítás vagy ígéret villant fel a tekintetében.

- Jó l van! Jól van! - morogta Maigret, és to-vább-ballagott.

Majd kis idő múltán benyitott a Becsületsüllyesz­tő ajtaján.

Még meg se fogta a kilincset, de már hallotta, mekkora a zsivaj, mintha odabent mindenki egy­szerre beszélt volna.

De amikor kinyitotta az ajtót, mintha elvágták volna, síri csend támadt. Pedig tíznél is többen le­hettek az ivóban, három asztalnál három csoport, és ezek alighanem át-átkiabáltak egymásnak.

A tulaj zavarban volt, dé azért odajött Maigret elé, és kezet fogott vele.

- Azt beszélik, Le Clinche hasba lőtte magát . . . Igaz?

A jelenlévők a poharukat emelgették, mintha nem lett volna egyéb gondjuk. Ott volt P'tit Louis, a né­ger, a breton, a főgépész, a többinek a felügyelő nem tudta a nevét, de látásból ismerte őket.

- Igaz - bólintott Maigret. A felügyelő észrevette, hogy a főgépész egyszer­

re fészkelődni kezd a műbőr huzatú pamlagon. - Szép kis hajóút, mondhatom - dörmögte vala­

ki az egyik sarokban, normandiai akcentussal. Ez a néhány szó, úgy látszik, jól kifejezte az álta­

lános véleményt, mert a fejek lekonyultak, egy ököl az asztal márványlapjára csapott, és valaki ezt visszhangozta:

- Átok ült rajta, az biztos . . . Léon köhintett egyet, így próbálta óvatosságra

inteni a vendégeit, miközben egy vörös zubbonyos

matrózra mutatott, aki egyedül iszogatott az egyik sarokban.

Maigret leült a pult mellé, konyakot rendelt szó­dával.

Az asztaloknál elhallgattak, színlelt közöny ült ki az arcokra. Ekkor Léon, ügyes rendező módjára, odalépett a legnépesebb asztalhoz: .

- Nem akartok dominózni, fiúk? Valamivel mégiscsak el kellett foglalni a fejeket,

meg a kezeket. A márványlapon összekeverték a lefelé fordított dominókat. Á tulaj meg odaült a fel­ügyelő mellé.

- Elhallgattattam őket - suttogta - , mert az a fic­kó a sarokban, ott, az ablak mellett, szóval ő a gye­rek apja . . .

- Miféle gyereké? - Hát a hajósinasé . . . Jean-Marie-nak hívták . . .

Őt sodorta le a hullám, még a harmadik napon . . . A férfi a fülét hegyezte. Hallani nem hallott sem­

mit, de azt érezte, hogy őróla van szó. Odaintette a pincérlányt, s miután az teletöltötte a poharát, a férfi egy hajtásra kiitta az italt, és összerázkódott.

Már tökrészeg volt. Mintha hályog ereszkedett volna kiguvadt világoskék szemére. Bal arca egy ki­csit kidudorodott: nyilván bagót rágcsált.

- Ő is Új-Fundlandra jár? - Most már, hogy hét gyermeke van, inkább he­

ringekre vet hálót. Heringért nem kell olyan messzi­re menni, télen egy hónap hajóút az egész, később, amikor délebbre megy a hal, annyi se . . .

- És nyáron? - Nyáron saját kontóra dolgozik, varsákat rak le,

meg homárcsapdát. A férfi ugyanazon a pamlagon ült, mint Maigret,

csak épp a pamlag túlsó végén. A felügyelő a szem­közti falitükörből figyelte.

Széles vállú, alacsony, kurta nyakú halászember volt. Igazi északi típus, zömök és tömzsi, szőke és pirospozsgás. Mint a legtöbb halásznak, neki is be­hegedt kelések borították a kezét.

- Mindig ilyen sokat iszik? - Mind piálnak ezek, egytől egyig . . . De amióta

a gyerek meghalt, szinte mindennap leissza magát a sárga földig . . . Rettenetes lehetett neki viszont­látni az Óceánt. ..

A férfi kihívóan méregette Maigret-t. - Mit akar tőlem? - mondta vontatottan. - S e m m i t . . . A matrózok folytatták a dominópartit, de közben

figyelemmel kísérték a fejleményeket. - . . . Mondja meg nyugodtan, ha valami nem

tetszik . . . Vagy sokat iszom, az a baj? . . . - A maga dolga . . . - Mert ha az a baj, csak szóljon bátran . . . —.

mondta kötekedő makacssággal. Maigret egyszer csak észrevette a vörös zub­

bonyra felvarrt fekete karszalagot. - Akkor meg mit szaglászik itt körülöttem, mit

pusmognak ott ketten? . . . '

DMlcTAMHOHZIN 63

Léon egy fejmozdulattal figyelmeztette Maig­ret-t, hogy okosabb, ha nem válaszol, majd oda­ment a vendégéhez.

- Canut, ne csinálj nekem botrányt. . . Nem ró­lad beszél a felügyelő úr, a rádiósról beszél, aki hasba lőtte magát. . .

- Ha hasba lőtte magát, jól tette . . . Legalább meghalt?

- Nem . . . Lehet, hogy túléli . . . - K á r . . . Az volna a legjobb, ha mind elpatkol­

na . . . Néma döbbenet fogadta a megjegyzést. Minden

arc Canut felé fordult. Aki erre még jobban fel­emelte a hangját:

- Igen, mind, kivétel nélkül . . . Léon egyre idegesebb lett. Esdeklő pillantást ve­

tett a vendégeire, majd Maigret felé fordult, és széttárta karját:

- Miért nem mész haza lefeküdni? - mondta Ca-nut-nek. - Már vár az asszony . . .

- Csak várjon . . . - Holnap annyi erőd se lesz, hogy megnézd a

varsákat. A másik felnevetett. P'tit Louis odaintette Julie-t. - Mit fizetek? - A két rundért? - Igen, írd a számlámra mind a kettőt, holnap

még indulás előtt felveszem az előleget. . . Azzal felállt, és mint egy automata', felállt a bre-

. ton is, aki árnyék módjára követte mindenhová. P'tit Louis megérintette a sapkáját. Amikor Maigret elé ért, másodszor is sapkájához emelte kezét.

- Berezeltetek, mi? - mondta Canut, amikor a két matróz elment előtte. - Beszari alakok . . .

A breton ökölbe szorította kezét, válaszolni akart, de P'tit Louis kituszkolta a helyiségből.

- Miért nem mész haza lefeküdni - mondta Lé­on még egyszer Canut-nek. - Különben is, mindjárt zárunk . . .

- Majd ha mindenki megy, én is megyek . . . Ezek itt talán különbek nálam?

És kihívóan Maigret-re nézett, szemlátomást be­le akart kötni.

- Ez a kis köpcös is . . . Csak tudnám, mi után , szaglászik? . . .

A felügyelőről beszélt. Léon tűkön ült. A szede­lőzködő vendégek visszaültek a helyükre, senki se akarta kihagyni a műsort.

- Tudod mit, mégis elmegyek . . . Mennyivel tar­tozom? . . .

Végigtapogatta zubbonyát, és amikor végre megtalálta a pénztárcáját, néhány gyűrött, zsírpe­csétes bankót dobott az asztalra, azzal felállt, vala­hogy eljutott az ajtóig, nagy nehezen kinyitotta, és kitámolygott.

Közben dörmögött valamit, de nem lehetett tud­ni, hogy fenyegetőzik-e, vagy csak káromkodik. Odakintről még egyszer visszanézett, szinte oda­nyomta arcát a bepárásodott üvegre.

- Ennek is megvan a maga keresztje . . . - sóhaj­tott Léon, és visszaült Maigret mellé. - Fia csak ez az egy v o l t . . . A többi lány . . . Azzal meg mire megy a szegény ember. . .

- És a vendégek mit mesélnek? - kérdezte Maig­ret.

- A rádiósról? . . . Nem tudnak ezek semmit. . . Csak beszélnek összevissza . . . Tücsköt-boga-rat. . .

- Mégis mit. . . - Tudom is én . . . Átokról, szemmel verésről . . . Maigret-nek egyszer csak olyan érzése támadt,

hogy merően nézik. A főgépész nézte, ott ült a szemközti asztalnál.

- Már nem féltékenykedik úgy a felesége? - kér­dezte a felügyelő.

- Ha egyszer holnap indulunk, csak nem zárja rám az ajtót. . .

- Holnap kifut az Óceán? - Ki, amikor tetőzik a dagály. Miért, az hitte, itt

fogunk megpenészedni a kikötőben? - Találtak egy másik kapitányt? - Valami nyugdíjast, az illető nyolc éve hajózott

utoljára. És tudja, hogy min? Egy háromárbocos vi­torláson . . . Szép kis út lesz, mondhatom . . .

- És ki lesz a rádiós? - Egy fiatal fickó, épp most végezte el az isko­

lát.. . . a Felső Ipariskolát, vagy hogy hívják . . . - A másodtiszt visszajött? - Már táviratoztak neki . . . Holnap érkezik . . . - És a legénység? - Tudja, hogy megy ez . . . Őgyeleg elég csavar­

gó a kikötőben . . . Nekik az is jó . . . - És van hajósinas is? A főgépész szúrós pillantást vetett Maigret-re. - Van - válaszolta szárazon. - És örül az indulásnak? Semmi válasz. A főgépész még egy grogot ren­

delt. Léon félhangosan megszólalt: - Épp most jött hír a Pacific felől, már egy hete

itt kéne lennie . . . Ugyanolyan típusú hajó, mint az Óceán... Három perc alatt elsüllyedt, nekiment egy sziklának.. . Az egész személyzet odave­szett . . . Most vett ki szobát nálam a másodkapi­tány felesége, idejött Rouenból, hogy hamarabb találkozhasson az urával . . . Kint van a mólón reg­geltől estig . . . Még nem tud s e m m i t . . . A társa­ság csak arra vár, hogy megerősítsék a hírt, addig nem jelentik be . . .

- Ugyanolyan típusú hajó . . . - dörmögte a főgé-1 pész, aki mindent hallott.

A néger ásított egyet, megdörzsölte szemét, de ülve maradt. Az otthagyott dominók különös ábrá­kat formáztak a szürke asztallapon.

- Szóval - mondta lassan Maigret - , senki se tudja itt megmondani, hogy a rádiós miért akart meghalni?

Ezekre a szavakra makacs csönd volt a válasz. De vajon tudták-e egyáltalán ezek a matrózok,

64 CniN̂ lnMRGRZIN

hogy miért? Vagy ha tudták, ilyen nagy közöttük az összetartás, ennyire bosszantja ezeket a vízi embe­reket, ha egy idegen üti bele az orrát a dolgukba?

- Julié, fizetek! Maigret felállt, majd nehézkesen elindult kifelé.

Tíz szempár nézett utána. Maigret megfordult, és végignézett a közönyös és mogorva arcokon. Még a máskor oly segítőkész Léon is egy húron pendült a vendégeivel.

Apály volt. Csak a kéménye meg a főárboca lát­szott a halászhajónak. Egy lélek se járt a rakparton.

Egy halászbárka siklott lassan a móló felé, az ár­boc csúcsán ide-oda lengett a jelzőlámpa; a fedél­zeten két férfi beszélgetett.

Maigret még egyszer megtömte pipáját, a várost nézte, a bencés templom tornyát, és alatta a ko-moT falakat, a kórházat

Csak a Becsületsüllyesztő két ablakában égett a villany, csak ez a két fénynégyzet világított.

A tenger nyugodt volt. Nem hallatszott más, csak a kavicsokat meg a móló cölöjeit meg-meg-nyalintó víz halk csobogása.

A felügyelő ott állt a rakpart legszélén. A bronz­bakok köré vastag hajókötelek fonódtak, ott volt köztük az Óceáné is.

Maigret lehajolt. A hajón épp most zárták le a hajófenék nyílásait, előző nap itt halmozták fel a halászzsákmány tartósításához szükséges sókész-letet. Maigret-nek feltűnt egy új arc a matrózok kö­zött, az illető, aki sokkal fiatalabb lehetett Le Clinche-nél, még utcai ruhában volt, a rádiós kajüt-jének ablakából nézegette a matrózokat.

Az új rádiós - gondolta Maigret. A fiatalember aprókat szippantott cigarettájából, amely már-már a körmére égett.

Egyenesen az iskolapadból jött, Párizsból. Na­gyon izgatott volt, talán azt képzelte, rendkívüli ka­landokban lesz része.

Maigret csak nem tudta rászánni magát, hogy hazamenjen. Mintha valami visszatartotta volna, úgy érezte, hogy a rejtély nyitja itt van valahol, egé­szen közel, szinte karnyújtásnyira . . .

Hirtelen megfordult, mintha állt volna valaki a háta mögött. Piros zubbonyt meg egy fekete kar­szalagot látott a félhomályban.

A férfi nem vette észre Maigret-t, vagy ha igen, ügyet se vetett rá. Egészen odament a rakpart pe­reméhez, valóságos csoda volt, hogy ilyen állapot­ban nem zuhant a mélybe.

A felügyelő csak hátulról látta. Ügy tűnt fel neki, mintha a részeg matrózt egyszerre elfogta volna valami szédület, és mintha a következő pillanatban már le is vetné magát az odalent himbálódzó hajó fedélzetére.

De nem! Csak dörmögött valamit, felnevetett, az öklét rázta.

És köpött egyet, aztán még egyet, majd megint egyet. A hajóra, az egész világra.

Azzal megfordult, és megkönnyebbülten elin­dult, de nem hazafelé, a halásznegyedbe, hanem az alsóváros irányába, ott ilyenkor is nyitva van még egy-két lebuj.

9 KETTEN A FEDÉLZETEN A sziklafal felől harangszó hallatszott: éjfél után egyet ütött a bencés templom toronyórája.

Maigret összekulcsolta kezét a háta mögött, és a Strand Szálló felé vette útját, de minél közelebb került a szállodához, annál lassabbra fogta lépteit, aztán egyszer csak megtorpant a tengerparton.

Előtte ott állt a szálloda, benne a megvetett ágy, -a biztonság, a nyugalom.

Mögötte . . . Ahogy hátrafordult, megpillantotta a halászhajó kéményét, a kéményből lassan go­molygott a füst, már begyújtották a kazánokat. A város aludt. A kikötőmedence víztükrén ott lebe­gett a hold. Hűvös, szinte jeges szél fújt a tenger felől.

Ekkor Maigret visszafordult, komótosan, kedvet­lenül. Átlépte a bronzbakok köré csavarodó hajókö­teleket, és már ott is volt a rakpart peremén, szem­ben az Óceánnal.

Szeme résnyire szűkült, száját fenyegetően ösz-szeszorította, zsebre vágott keze ökölbe szorult.

Megint a régi volt, a magányos, az örökké elége­detlen, zárkózott Maigret, aki csak megy a maga útján, azzal se törődve, ha netalán kinevetik.

Apály volt. A halászhajó fedélzete ott ringott négy-öt méterrel a rakpart szintje alatt. Keskeny palló vezetett a parancsnoki hídra.

Egyre hangosabban morajlott a tenger. Nemsokára kezdődik a dagály, és a piszkosfehér víz ki-kicsa­pott a kavicsos partra. Maigret elindult a pallón, a deszka, amikor közepére ért, mint az íj, úgy hajlott meg alatta. Cipője megcsikordult a parancsnoki híd vaslemezén. Itt meg is állt. Letelepedett a kis­padra, szemben a kormánykerékkel, amelynek iránytűjén még mindig ott lógott Fallut kapitány vi­aszosvászon kesztyűje.

(Folytatás a 84. oldalon.)

C/\K̂T/\MHGHZIN 65

így járnak a kutyák is vissza, ugyanilyen ingerül­ten, ugyanilyen makacsul, ahhoz az üreghez, ami­ben megszimatoltak valamit.

Igaz, hogy Jorissen levelet írt neki, hogy ő is meg Marié Léonnec is mindent megtett a fiú érde­kében, de Maigret-t már nem ez hajtotta. Ő ezt az ügyet már sajátjának tekintette.

Valósággal látta maga előtt Fallut kapitányt, mintha régi ismerősök lettek volna. Megismerke­dett a többiekkel is, a rádióssal, Adéle-lal meg a fő-gépésszel. Minden igyekezetével azon volt, hogy beleképzelje magát a hajósélet mindennapjaiba.

A város aludt. Már a hajón is lefeküdtek a matró­zok. És a felügyelő ott ült a parancsnoki hídon, egész súlyával a kispadra nehezedve, háta meggör­nyedt, lábát egy kicsit szétvetette, könyökével a térdére támaszkodott.

Ahogy tekintete körbejárt, a szeme itt-ott meg­akadt egy-egy apróságon: mint a kesztyűn is, példá­ul; ezt az ormótlan, ütött-kopott kesztyűt Fallut ka­pitány biztos éjszaka viselte, majd szolgálat után itt hagyta a kormánykerék mellett. . .

Ha megfordult, Maigret a tatfedélzetet látta, ha előrenézett, a parancsnoki hidat, a hajó orrában le­vő legénységi szállást, és mellette a rádiós kabin­ját.

A hullámok nagy csobbanással csapódtak a ha­jótesthez. A hajó gyöngén, alig észrevehetően megremegett. Most, hogy a kazánban égett a tűz, és a gőz megtöltötte a hengereket, a hajó valahogy elevenebb volt, mint máskor.

Lehet, hogy P'tit Louis is lent aludt a kazánház­ban, az egyik szénkupac mellett?

Jobbra ott volt a világítótorony. Meg a móló, egyik végén piros lámpa, a másikon zöld. És ott hullámzott a tenger: sós szagot árasztó feketeség.

Maigret tulajdonképpen nem gondolkodott, mi­közben lassan, komótosan körbejártatta tekintetét, mindössze megpróbálta életre kelteni, minden pó­rusával érzékelni a látottakat. És mintha hirtelen valami különös láz kerítette volna hatalmába.

Akkor is ilyen éjszaka lehetett, csak hűvösebb, hiszen akkortájt fordult tavaszra az idő . .7

A halászhajó akkor is itt volt kikötve, ugyanezen a helyen. Akkor is keskeny füstcsík szállt fel a ké­ményből. Néhányan már lefeküdtek a legénységi szálláson.

Pierre Le Clinche biztos a menyasszonyánál va­csorázott Quimperben. Szinte családias hangulat­ban. Marié Léonnec utána kikísérte a kapuig, csak hogy búcsúzóul még egyszer megcsókolhassa.

Aztán a fiatalember hajnalig zötykölődik egy har­madosztályú vasúti kocsiban . . . Három hónap múlva ér vissza . . . Akkor megint találkoznak . . .

Aztán még egyet fordul a hajóval, télen pedig, úgy karácsony táján, végre meglesz az esküvő . . .

Szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka . . . A ládája fenn a csomagtartóban . . . Az édesanyja sütötte elemózsiával . .

Ugyanebben az órában lép ki Fallut kapitány ma­dame Bemard Etretat utcai házának kapuján"

Csupa feszültség, csupa szorongás, csupa ön­vád. Miért is keltett olyan reményeket a szállásadó­nőjében, hogy nemsokára feleségül veszi?

Hiszen a télen rendszeresen átjárt Le Havre-ba; egy nővel találkozott, néha többször is egy héten. Olyan nővel, akinek társaságában sohase mutat­kozhatna Fécamp-ban! Olyan nővel, akit kitart. Aki amilyen fiatal, csinos és kívánatos, olyan riasztóan közönséges.

Pedig megfontolt, rendszerető, lelkiismeretes férfi. Maga a kötelességtudás, a hajótulajdonosok őt állítják példaképül a többi kapitány elé, a'hajó-naplót meg olyan pontosan vezeti, hogy csodájára járnak a kollégái.

És most mégis ott lépdel egyedül a szunnyadó utcákon, Adéle-ért megy, ki a pályaudvarra. Vagy lehet, hogy még mindig tétovázik?

De három hónap rettenetesen nagy idő. Hű ma­rad-e hozzá a lány, amíg visszatér? Hiszen olyan nyughatatlan, olyan könnyűvérű . . .

Hát nem olyan nő, mint madame Bemard, az biz­tos! Ő aztán aligha takarítana naphosszat, aligha fényesítené a rézedényeket meg a parkettát, aligha ábrándozna a jövőről.

Mégis állandóan maga előtt látja az arcát, mégis fülig pirul és szaporábban ver a szíve, valahányszor találkozik vele.

És a lány egyszerre ott áll előtte! Élesen felnevet, ez a nevetés ugyanolyan érzéki, mint a teste. Örül, hogy hajóra szállhat, hogy elbújtatják a fedélzeten, hogy valami nagy-nagy kalandban lesz része.

Nem kéne figyelmeztetni a lányt, hogy ez a ka­land korántsem olyan szórakoztató, mint hiszi? Hogy három hónap egy bezárt kabinban az maga a halál? , _

Pedig elhatározta, hogy szór neki. De hogyan is szólhatott volna. Amikor a lány ott állt előtte, és mellét domborítva nevetett, Fallut kapitányt min­den józansága cserbenhagyta.

„Akkor, ugye, ma este elbújtatsz a fedélzeten?" Elindulnak. A kikötői kocsmákban meg a Becsü­

letsüllyesztőben a matrózok lassan nyakára hágnak a délután felvett előlegnek.

Fallut kapitány pedig, ez a zömök, aggályosan rendszerető kis ember annál sápadtabb, minél kö­zelebb érnek a rakparthoz. . . Már látni a hajó ké­ményét . . . Talán még nem késő . . .

De Adélé ott van mellette, karjába csimpaszkod­va. Ruháján keresztül is érzi a meleg asszonytest minden rezdülését.

Maigret a kihalt rakpart felé fordult, mintha Adélé meg a kapitány csakugyan ott lett volna.

„Szóval ez a te hajód? . . . Fúj, de rossz szaga van . . . És ez a deszka a bejárat? . . . "

Elindultak a pallón. Fallut kapitány óvatosságból megkérte Adéle-t, hogy maradjon csöndben.

„Nini, ezzel a nagy kerékkel kormányozzák a ha­jót? . . .

- Psszt!" Lemennek a vaslépcsőn. Már a fedélzeten van­

nak. Már be is léptek a kapitány kajütjébe. Majd a becsukódó ajtó.

- Igen! Biztosan így történt-dörmögte Maigret. -Most ott vannak a kajütben. Ez lesz az első éjszaká­juk a hajón.

Maigret legszívesebben letépte volna az éjszaka fekete kárpitját, csak hogy megpillanthassa a haj­nali fakó eget, meg a hajó felé dülöngélő, szesztől kótyagos matrózokat.

A főgépész Yport-ból jön, az első reggeli vonat­tal. A másodtiszt Párizsból. Le Clinche Quimperből.

Néhány matróz nyugtalanul jár fel-alá a fedélze­ten, mások - akik nem azt a priccset kapták, amit kinéztek maguknak - a legénységi szálláson civa­kodnak, vagy lemennek átöltözni, és merev via­szosvászon köpenyben bukkannak fel újra.

Volt ott egy kölyök is, Jean-Marie, a hajósinas; a fiút, akit az apja kézen fogva hozott fel a fedélzetre, ide-oda taszigálják. Is csúfolják ormótlan csizmá­ja, pityergése miatt.

A kapitány még mindig a kabinban. Végre előbú­jik, de gondosan bezárja maga mögött az ajtót. Pattogva beszél, az arca fakó, beesett.

„Szóval maga a rádiós? . . . Helyes! Mindjárt megkapja az utasításokat.. . Addig rendezkedjen be . . . "

Telnek-múlnak az órák. A hajótulajdonos kint ácsorog a rakparton. Feleségek és anyák jönnek, még hoznak egy kis hazait a tenger munkásainak.

Fallut kínosan ügyel rá, hogy nyitva ne felejtse valahogy a kabin ajtaját, mert Adélé, már pongyo­lára vetkezve, nyitott szájjal alszik az ágyán.

A férfi feszült és ideges, nemcsak Adélé miatt, azért is, mert másnapos, ahogyan a többiek is más­naposak, hisz hajnalig még egyszer végigjárták a kikötő kocsmáit, vagy éjszaka utaztak, csak hogy idejekorán ott legyenek a kikötőben.

A matrózok még ki-kiszökdösnek a Becsületsüly-lyesztőbe, felhajtani egy utolsó rumos kávét.

„A legközelebbi viszontlátásra! . . . Ha ugyan visszajövünk!. . ."

Aztán egy elnyújtott kürtszó. Majd még egy. Az anyák és gyerekek, egy utolsó istenhozzád után, már szaladnak is a móló felé. A hajótulajdonos ke­zet szorít Fallut-vel.

Eloldozzák a köteleket. A hajóról egyre távolab­binak látszik a part. Jean-Marie, a hajósinas hirte­len elsírja magát, még toporzékol is kétségbeesé­sében, vissza akar menni a partra . . .

Fallut biztosan itt volt fenn a parancsnoki hídon, ahol most Maigret.

„Fél fordulat balra! . . . Motor százötven! . . . Egyenesen előre!"

Vajon Adélé már felébredt-e? Mi lesz, ha az első hullámverésre elfogja a pánik?

Fallut csak állt, állt a posztján, mint annyiszor, hosszú éveken át. Előtte ott tajtékzott a tenger, az Atlanti-óceán . . .

Pattanásig feszültek az idegei: egyszerre világos­sá vált előtte, hogy mekkora őrültséget cs iná l t . . . Ezt a szárazföldön valahogy nem érezte . . .

„Két negyedfordulattal balra . . . " Hirtelen kiabálást hall, a mólón tolongó tömeg

előrenyomul: a matróz, aki felmászott a főárbocra, és onnan integetett, lezuhant a fedélzetre.

„Megállni . . . Visszamegyünk . . . " A kabinban semmi mozgás . . . Most még meg­

szabadulhat tőle, még partra t e h e t i . . . Néhány ladik tart a hajó felé. A hajó megáll a

mólók között. Egy halászbárka szabad utat kér. A matróz súlyosan megsérült. Nem vihetik ma­

gukkal. A szerencsétlent mentőcsónakban eresztik, le a fedélzetről.

Az asszonyok egészen fel vannak dúlva, nem is csoda, amilyen babonásak! Mintha bizony nem lett volna elég bajuk a hajósinassal: a kölyök bele akar­ta vetni magát a tengerbe, alig bírták visszatartani.

„Előre . . . Fél fordulattal jobbra . . . " Le Clinche ezalatt berendezkedik a birodalmá­

ban, és fejhallgatóval a fején kipróbálja az adóve­vőt. Majd papírt, tollat vesz elő, és írni kezd:

„Drágám! Reggel nyolc óra. Indulunk. . . Már csak egy kis

pont a város, és..."

Maigret újra megtöltötte pipáját, majd felállt, és körülnézett.

Úgy ismerte már ezt a hajót, mint a tenyerét, és ha legmélyebb álmából költik is fel, akkor is meg­mondja, hogy kinek mi a dolga a fedélzeten.

Első ebéd a tiszti étkezőben: ott van Fallut, a má­sodtiszt, a főgépész meg a rádiós . . . A kapitány

£/\K€mMHGflZIN 85

egyszer csak bejelenti, hogy ettől a naptól fogva egyedül kíván étkezni, a kabinjában . . .

Ilyet még nem látott a világ! Micsoda ötlet! Min­denki valami magyarázaton töri a fejét, de haszta­lan.

Maigret, homlokát két kezébe fogva, így düny-nyög magában:

És természetesen a hajósinas dolga, hogy enni vigyen a kapitánynak . . . Aki csak résnyire nyitja ki az ajtót, vagy gyorsan elbújtatja Adéle-t az ágy alatt. . .

De még így is csak egy adag jut kettejüknek. Adélé először csak nevet az egészen. Fallut bizto­san a saját részét is neki adja.

A férfi nagyon komoly. Adélé csipkelődik vele, hí­zeleg neki . . . A férfi megenyhül . . . Elmosolyo­dik . . .

Lehet, hogy a legénységi szálláson már ekkor szemmel verést emlegetnek? . . . Az is feltűnhetett a matrózoknak, hogy a kapitány nem hajlandó együtt étkezni a többiekkel . . . Meg aztán ki látott már olyat, hogy egy kapitány folyton kulcsra zárja a kabinját?

Már kavarta a vizet mind a két hajócsavar. Maig­ret finom remegést érzett a lába alatf, és arra gon­dolt, hogy ez a remegés három egész hónapig tart­ja majd hatalmában az egész hajótestet.

Odalent a kazánházban a P'tit Louis-féle matró­zok naponta nyolc-tíz óra hosszat lapátolják a sze­net a kazánokba, vagy figyelik az olajnyomást, el ­elbóbiskolva . . .

A harmadik napon . . . Ezt emlegeti mindenk i . . . Három nap se telt el, máris volt valami a levegő­ben . . . És ettől fogva mindenkinek az volt az érzé­se, hogy a kapitány egyszerűen megőrült. . .

De vajon miért? . . . Csak nem a féltékenység vet­te el az eszét? . . . De hiszen Adélé azt vallotta, hogy csak a negyedik nap találkozott össze Le Clinche-sel . . .

Addig a rádiós teljesen el van foglalva az új adó­vevő kipróbálásával. Üzeneteket keres az éterben, csak hogy teljen az idő. Megpróbál összeköttetést teremteni a többi hajóval. És ír is, fülhallgatóval a fején, hosszú leveleket, mintha a posta azonnal kézbesítené a menyasszonyának.

A harmadik nap . . . Három nap alatt a matrózok össze is barátkozhatnak egymással . . . Lehet, hogy a főgépész belesett a kerek hajóablakon, és észre­vette a lányt? . . . Ha így volt is, nem beszélt róla!

A hajón csak lassan engednek fel az emberek, aztán a közös élmények végül összekovácsolják őket. De a harmadik napig nem történik semmi. Még halászni se halásznak! Hiszen csak Új -Fund-

86 C/VK̂ mraiGRZUI

landon fogják kivetni a hálót, és beletelik vagy tíz napba, amíg odaérnek. . .

Maigret még mindig ott bámészkodott a parancs­noki hídon; ha egy matróz most felébred, aligha ér­ti meg, hogy mit akar ez a tagbaszakadt, magányos férfi a fedélzeten.

Hogy mit akar? Megérteni. Ott volt előtte a drá­ma valamennyi szereplője, ki-ki a maga helyén, sa­játos észjárásával, minden gondjával-bajával.

De itt megakadt. Nem jutott semmi az eszébe. És jobb híján felidézte magában a tanúvallomáso­kat.

„A harmadik nap Fallut kapitány meg a rádiós már úgy méregette egymást, mint két ellenség . . . Mindegyiknek revolver volt a zsebében . . . Mintha tartottak volna egymástól . .."

Holott Le Clinche ekkor még nem is szeretője Adéle-nak!

„Ettől fogva a kapitányra nem lehetett ráismerni, úgy viselkedett, mint egy ő rü l t . . . "

Már ott járnak az óceán közepén. Már letértek a tengerjárók útvonaláról. Csak néhány angol meg német halászhajóval találkoznak, azok is szokott halászhelyükre igyekeznek.

Adéle-nek elfogyhatott a türelme, nyilván meg­elégelte, hogy folyton rázárják az ajtót.

„. . . mint egy őrült. . ." Ez a szó ott szerepel mindegyik tanúvallomásá­

ban. De egy ilyen mániákusan rendszerető, ki­egyensúlyozott férfit pusztán Adélé jelenléte még­sem kergethet őrületbe!

Hiszen a nő akkor még még se csalta! Fallut -miután megbizonyosodott felőle, hogy mindenki alszik - még azt is megengedi neki, hogy éjszakán­ként kétszer-háromszor kijöhessen egy kicsit a fe­délzetre.

De ha így van, akkor Fallut miért viselkedett úgy, mint egy őrült?

Maigret egymás után idézte fel a tanúvallomáso­kat:

„ . . . A kapitány ott vetette ki a hálót, ahol ember­emlékezet óta nem láttak tőkehalat. .."

Pedig nem volt sem ideges természetű, sem in­dulatos, sem hebehurgya. Épp ellenkezőleg, aggályo­san lelkiismeretes kispolgár, akinek az is megfordul a fejében, hogy összekösse életét a szállásadónő­jével, madame Bernard-ral, és hogy az Etretat ut­cai, csipketerítős házban élje le hátralevő éveit. . .

„. . . Baleset balesetet követ. . . Amikor végre szerencsével járnak, féláron kell elvesztegetni a ra­kományt, mert rosszul sózták be a tőkehalat. . ."

Holott ez a Fallut mégse kezdő a szakmában! Hisz alig pár hónapja van hátra a nyugdíjig. És ed-

dig semmi kivetnivalót sem találtak a munkájában. Még mindig a kabinjában étkezik. „ . . . Állandóan a múltammal nyúzo t t . . . - mond­

ja majd Adélé. - . . . Hetek teltek el úgy, hogy hoz­zám se nyúlt. . . Aztán megint rájött a kan­görcs . . . "

Fallut-t rohamokban fogja el az érzékiség. Adélé ott él vele egy fedél alatt. Vele egy ágyban. És a férfi hetekig rá se hederít a lányra, míg végül nem bírja tovább, nagy a kísértés!

Ákkor is ugyanígy viselkedne, hogyha féltékeny­ségében gyűlölködött volna?

A főgépész felajzottan ólálkodik a kabin körül. De ahhoz nincs mersze, hogy feltörje a zárat.

És a befejezés: az Óceán visszatér, gyomrában a felerészt megromlott tőkehallal.

Lehet, hogy a visszaúton írta meg azt a végren­deletfélét, amelyben kijelenti, hogy senki se felelős a haláláért?

Mindenesetre nem akar tovább élni. Meg akar halni. De rajta kívül senki sem ért a hajón a hely­meghatározáshoz, és van benne annyi tengerészfe­gyelem, hogy a hajót visszahozza a kikötőbe.

De miért akarja megölni magát? Azért, mert megszegte a szabályzatot, és nőt vitt a hajóra? Vagy mert rosszul sózta be a halakat, és áron alul kell majd elvesztegetni a zsákmányt?

Netalán azért, mert a legénység őrültnek tartja hóbortos viselkedése miatt?

Éppen őt, aki a legmegfontoltabb, leglelkiisme­retesebb kapitány egész Fécamp-ban? Akinek pél­dásan vezetett hajónaplóját egymásnak mutogat­ják a kollégái?

Aki ott éldegél madame Bemard csöndes kis há­zában?

Végre partot érnek. A matrózok, akiknek a hosz-szú úton egészen kiszáradt a gigájuk, hanyatt-hom-lok rohannak a Becsületsüllyesztőbe.

De mintha a rejtély mindannyiukon nyomott ha­gyott volna. Valamit elhallgatnak. Nyugtalanok va­lami miatt.

Minderre csak a kapitány különös viselkedése volna a magyarázat?

Fallut egyedül megy ki a partra. Megvárja, amíg elnéptelenedik a rakpart, hogy Adéle-t kiereszthes­se a hajóról.

Fallut körülnéz. Ketten rejtőznek a vagonok mö­gött, a rádiós meg Gaston Buzier, a lány szeretője.

De valaki másnak is ott kellett lennie: ő veti rá magát a kapitányra, ő fojtja meg és taszítja a kikö­tő vizébe. És mindez itt történt, a fekete vízen ringatózó Óce­án mellett. Aztán a holttest valahogy beleakad a horgonyláncba.

Maigret homlokát ráncolva eregette a füstkariká­kat.

Az első kihallgatáson Le Clinche nem mond iga­zat, azt állítja, hogy egy sárga cipős férfi ölte meg a kapitányt.. . Márpedig a sárga cipős férfi Buzi­er . . . És amikor Le Clinche-t szembesítik vele, visz-szavonja val lomását . . .

Mi más célja lehetett a hazugsággal, ha nem az, hogy azt a harmadikat, a gyilkost védje vele? Aki­nek Le Clinche nem hajlandó elárulni-a nevét.

Még akkor sem, ha őt magát csukják le helyette. És alig védekezik, pedig nyakig benne ül a pácban.

Búskomor, mintha mardosná az önvád. Nem mer se a menyasszonyának, se Maigret-nek a szemébe nézni.

És még valami: mielőtt visszamegy a halászhajó­ra, felrohan a Becsületsülyesztő feletti szobájá­ba . . . És eléget néhány papirost . . .

Az se hangolja jobb kedvre, hogy kieresztik a börtönből, pedig ott a menyasszonya, pedig a lány igazán mindent megpróbál, csak hogy lelket önt­sön b e l é . . . Aztán kerít valahonnét egy revol­vert . . .

De nincs hozzá bátorsága . . . Még nem dön­tött . . . Csak ül, ül, becsukott szemmel, zsebében a revolverrel.

Aztán meghúzza a ravaszt.

Ahogy hajnalodott, egyre hűvösebb lett, a moszat­bűz meg a jód szaga egyre erősebben érződött a levegőben.

A halászhajót már vagy öt méterrel megemelte a tenger. A fedélzet egy szintbe került a rakodópart­tal, a palló, mivel a dagály oldalba kapta a hajótes­tet, keservesen nyikorgott.

Maigret-nek eszébe se jutott, hogy mennyire fá­radt. Hogy ez az átvirrasztott éjszaka mennyire megviselte. Töprengve nézett maga elé a reggeli szürkületben.

És mérleget készített: Tény, hogy Fallut kapitány hullája ott lebeg a ví­

zen, beleakadva a horgonyláncba. Hogy Adélé és Gaston Buzier képtelenek egy­

mást elviselni, állandóan veszekednek, pedig a lánynak a férfi, a férfinak a lány az egyetlen táma­sza . . .

Hogy a halottfehér Le Clinche-t hordágyon gurít-ják ki a m ű t ő b ő l . . .

Hogy Marié Léonnec . . . Hogy a Becsületsüllyesztőben tanyázó matrózok

még tökrészegen se tudják elfelejteni, hogy mit él­tek át.

- A harmadik nap!-kiáltottfel Maigret . -A kutya­fáját, valaminek csak kellett történnie azon a har-

Dvt\€T/\HHGflZIN 87

madik napon! . . . Olyasminek, ami szörnyűbb a fél­tékenységnél is . . . És ami egyenes ágú következ­ménye Adélé jelenlétének...

Maigret úgy érezte, szétrobban a feje. Minden idegszálát megfeszítette. Alatta a hajó lassan rin­gatózott. Hirtelen fény gyulladt a legénységi szállá­son, a matrózok ébredeztek.

A harmadik napon . . . Maigret nyelt egyet. Hátrafordult, a tatfedélzetet

nézte, majd a rakpartot, ahol nemrég az a részeg matróz rázta az öklét.

A harmadik napon . . . A hajósinas . . . Jean-Ma­rie . . . Aki toporzékolt, aki vissza akart menni a szá­razföldre . . . Aztán éjszaka a hullám lesodorta a fe­délzetről . . .

Maigret az egész hajót átfogta tekintetével, mintha csak azt a helyet kereste volna, ahol bekö­vetkezett a tragédia.

Mindössze két szemtanú volt. . . Fallut kapitány meg a rádiós, Pierre Le Clinche . . . Másnap vagy harmadnap Le Clinche-nek sikerült besurrannia Adéle-hoz . . .

Itt volt a törés. Maigret úgy érezte, egyetlen má­sodperccel sem maradhat tovább. Amúgy is moz­gást látott a legénységi szálláson. Kisietett a rak-pártra, mielőtt még észrevehették volna.

És kezét zsebre vágva, hidegtől lila orral, zsém-besen elindult a Strand Szálló felé.

Még nem kelt fel a nap, de már véget ért az éj­szaka, az ólomszürke tenger hátteréből fehéren raj­zolódott ki a hullámok taraja. A sirályok megannyi fehér foltként cikáztak a még sötét égen.

A pályaudvaron nagyot füttyentett egy mozdony. Egy öregasszony vágott át Maigret előtt, hátán ko­sár, kezében vaskampó; a sziklák felé baktatott, rá­kászni.

10 A HARMADIK NAP Amikor Maigret reggel nyolc óra tájban lejött a szobájából, úgy érezte magát, mint aki előző nap alaposan felöntött a garatra: a feje üres volt, és a mellkasában szorítást érzett. Kérdezte is tőle a felesége: - Csak nincs valami baj? Mire Maigret megvonta a vállát, az asszony meg

nem kérdezősködött tovább. Ahogy a felügyelő ki­lépett a haragoszöld tengerre néző teraszra, hirte­len Marié Léonnecet pillantotta meg maga előtt. A lány nem volt egyedül. Egy férfi ült mellette. Ma­rié Léonnec gyorsan felállt, és zavartan ezt mond­ta:

- Felügyelő úr, hadd mutassam be az édesapá­mat, most érkezet t . . .

Hűvös szél fújt, sötét esőfelhők borították az eget. Alacsonyan szálltak a sirályok.

- Nagyon megtisztel, felügyelő úr . . . Igazán bol­dog vagyok, hogy megismerhetem . . .

Maigret mogorván méregette a férfit. Ez a töm­zsi, alacsony kis ember talán nem lett volna ennyire nevetséges, ha nincs az az eperszínű, rücskös, szörnyű nagy orra, amely akkora volt, hogy két-há­rom másik is kitellett volna belőle.

Hiába, nem tehetett róla az istenadta. Az ilyen orral éppen olyan nehéz élni, mint valami testi fo­gyatékossággal. Maigret egyszerűen nem tudta ró­la levenni a tekintetét, csak ezt az orrot látta, sem­mi mást, és közben arra gondolt, hogy aki ilyen ormánnyal van megáldva, azt lehetetlen komolyan venni.

- Ugye, iszik velünk valamit, felügyelő úr? - Nagyon kedves, de épp most reggeliztem . . . - Azért egy pohárkával nem fog megártani. . . - Ha nagyon m u s z á j . . . Muszáj volt. Aki tudja, mit kíván a jó modor, az

mindig belediktál a másikba egy-két pohárral, ha jólesik neki, ha nem.

Maigret a férfit nézte, majd a lányát, neki más­forma orra volt, de így is hasonlított az apjára. És a felügyelő szinte látta, milyen is lesz tíz-egynéhány év múlva ez a leányarc, amikorra lekopik róla a fia­talság üdesége.

- Rögtön a tárgyra térek, felügyelő ú r . . . Nekem ugyanis nem kenyerem a mellébeszélés . . . Ezért utaztam ide az éjszakai vonattal . . . Amikor Joris­sen felajánlotta, hogy ő majd elkíséri a lányomat, rögtön beleegyeztem a dologba . . . Sok mindent lehet mondani rám, de hogy maradi volnék, azt nem . . .

Maigret tűkön ült. Valamit még el kellett intéznie, és ezt az orrot, ezt a kispolgári dagályosságot, ezt az önelégült fecsegést se nagyon bírta elviselni.

- Egy szó, mint száz, nekem apai kötelességem, hogy világosan lássak.. . Felügyelő úr, mondja meg nekem, de igaz lelkére, önnek mi a véleménye, ártatlan az a fiatalember? . . .

Marié Léonnec elfordította a fejét. Alighanem megérezte, hogy az apja közbelépése éppen nem fogja elrendezni a dolgokat.

Volt valami tiszteletreméltó ebben a lányban, aki, nem hagyta cserben bajba jutott vőlegényét. Vagy legalábbis valami megható.

De ahogy ott ült a teraszon, az apja mellett, mintha nem is ugyanaz a lány lett volna. Maigret látta a quimperi vaskereskedést, szinte hallotta az

88 C/iKlcTANRCHZIN

utazás előtti veszekedéseket, a szomszédok plety­káit.

- Arra kíváncsi, hogy ő ölte-e meg a kapitányt? - Igen, arra . . . Gondolom, ön is megérti,

h o g y . . . Maigret üres tekintettel meredt maga elé. - Nos . . . A lány keze megremegett. - . . . nem, nem ő . . . Ugye, nem haragszik? Saj­

nos, nem maradhatok magukkal, sürgős dolgom van. De remélem, még találkozunk . . .

És rohant. Még egy széket is feldöntött a tera­szon. Nem fordult hátra, tudta anélkül is, hogy Lé­onnec úr meg a lánya döbbenten bámulnak utána.

Amikor kiért a rakodópartra, a járdán sietett elő­re. Messze járt az Óceántól, de azért látta, hogy új emberek érkeznek a hajóhoz, vállukon matróztás­kával. Egy talyiga is épp akkor kanyarodott oda, te­le krumpliszsákkal. Ott volt a hajótulajdonos is, lakkcsizmában, ceruzája a füle mögé tűzve.

A Becsületsüllyesztőben akkora volt a lárma, hogy a nyitott ajtón át kihallatszott az utcára. Ahogy Maigret benézett a helyiségbe, megpillan­totta P'tit Louis-t. A fűtő körül négy-öt „újonc" ácsorgott, ő meg nagy hévvel magyarázott nekik valamit.

De Maigret csak ment tovább. Sőt, amikor a tulaj integetni kezdett neki, még meg is szaporázta a lépteit. Öt perccel később már be is csöngetett a kórház kapuján.

Az alorvos még fiatalember volt. A panyókára ve­tett fehér köpeny alatt látni lehetett a jól szabott öltönyt, a feltűnő nyakkendőt.

- A rádiós? . . . Ma reggel én mértem meg a lá­zát meg az érverését . . . Aggodalomra semmi ok. . .

- És tudatánál van? - Szerintem igen. Szólni ugyan nem szólt hoz­

zám, de folyton rajtam volt a szeme. - Lehet vele komoly dolgokról beszélni? A fiatalember bizonytalanul széttárta karját. - Miért ne lehetne?. . . A műtét sikerült, láza

nincs . . . Akkor benéz hozzá? Pierre Le Clinche ott feküdt egyedül a szűk kórte­

rem féhérre mázolt falai közt, a párás melegben. Fejét a belépő Maigret felé fordította, szembogara tiszta volt, tekintete nyugodt.

- Láthatja, nálunk jó kezekben van . . . Egy hét múlva már fel is ke lhet . . . De lehet, hogy sántítani fog, mert a csípőnél átvágtuk az egyik i n t . . . És kí­mélnie kell m a g á t . . . Akkor most egyedül hagyom magukat . . .

Volt ebben valami hihetetlen. Előző nap, véresen, piszkosan, behoznak ide egy valóságos emberi roncsot, akiben alig pislákol az élet..

Most pedig Maigret patyolatfehér ágyat, egy ki­csit fáradt, egy kicsit fakó arcot, de végre megbé­

kélt szempárt látott maga előtt. Es mintha valami bölcs derű sugárzott volna ebből a tekintetből.

Maigret hirtelen elbizonytalanodott. Fel-alá járt a szobában, egy pillanatra odanyomta homlokát az ablaküveghez, amelyen át látni lehetett a kikötőt meg a halászhajót a fedélzeten sürgő-forgó piros zubbonyos matrózokkal.

- Van annyi ereje, hogy beszélgessünk egy kU ' csit? - kérdezte hirtelen Maigret, és az ágy felé for­dult.

Le Clinche biccentett. - De azt, remélem, tudja, hogyhivatalosannemén

foglalkozom az üggyel . . . Jorissen barátom kért meg rá, hogy húzzam ki magát a csávából . . . Hogy bizonyítsam be, hogy maga ártatlan . . . Nos, bebi­zonyítottam . . . Nem maga ölte meg Fallut kapi­tányt . . .

Maigret nagyot sóhajtott. Majd, hogy végre pon­tot tehessen ennek az egész ügynek a végére, azonnal a közepébe vágott:

- Mondja meg nekem, de őszintén, tulajdonkép­pen mi történt azon a harmadik napon, hogy halt meg Jean-Marie?

Nem akart a másik szemébe nézni. Hogy mégis elfoglalja magát valamivel, jól megtömte a pipáját, majd, mivel még akkor sem kapott választ, ezt dünnyögte:

- Már besötétedett. . . Csak Fallut kapitány volt a fedélzeten, meg maga . . . Egymás mellett álltak?

- Nem, dehogy . . . - A kapitány a tatfedélzeten járkált. - Igen . . . Épp akkor léptem ki a kabinomból . . .

Nem vette észre, hogy ott vagyok . . . Kíváncsi vol­tam rá, hogy mit csinál, volt valami szokatlan a vi­selkedésében . . .

- Akkor még nem tudta, ugye, hogy nő van a ha­jón?

- Akkor még nem . . . Inkább arra gyanakodtam, hogy csempészárut rejteget, azért zárja be folyton az ajtót maga után . . .

Le Clinche fáradtan beszélt. De ekkor mégis fel­emelte a hangját:

- Soha ennél iszonyúbbat, felügyelő ú r . . . Egyébként kinek járt el a szája? . . . Nekem meg­mondhatja . . .

És becsukta a szemét, ugyanúgy, mint akkor a szálloda teraszán, amikor meghúzta a ravaszt.

- Senkinek. . . A kapitány fel-alá járt a fedélze­ten, biztosan ideges volt, mint mindig, amióta csak kifutottak . . . Volt valaki a parancsnoki hídon?

- A kormányos! De sötét volt, semmit sem lá­tott . . .

- És egyszer csak előbukkant a hajósinas . . . Le Clinche egy kézmozdulattal félbeszakította

Maigret-t, és görcsösen megragadta a mennyezet­ről lógó kapaszkodót.

- Marié hol van? - A szállodában. Nemrég érkezett meg az ap­

ja . . .

£/vl\<cTr\MHBHZm 89

- Hogy hazavigye! . . . Nagyon helyes! . . . Igen, vigye csak haza . . . A végén még idejön . . .

Egyre lázasabban beszélt, fakó hangon, szakado­zottan.

Biztos volt egy kis hőemelkedése. A szeme csil­logott.

- Nem tudom, kinek járhatott el a szája . . . De ha úgyis mindent tud, nincs értelme a hallgatás­nak . . .

Hirtelen olyan indulatos lett, hogy Maigret azt hitte, félrebeszél.

- Maga, persze, nem ismerte azt a kölyköt. . . Sovány volt, mint egy gebe . . . Az apja elnyűtt vá­szonruháját hordta, úgy állt rajta minden, mint te­hénen a gatya . . . Már az első nap megijedt valami­től, még sírt is . . . Aztán . . . Hogy is mondjam . . . Mindenféle komiszsággal állt bosszút. . . Hiszen még gyerek . . . Gonosz kis csibész volt, ezzel min­dent megmondtam . . . Két ízben is rajtakaptam, hogy olvasgatja a menyasszonyomnak írt levele­met. És még neki állt feljebb: „Mit vagy úgy oda, a kurvád, vagy nem?"

Azon az estén, azt hiszem, ideges lehetett a kapitány, nem bírt aludni, azért járkált a tatfedélze­ten . . . Emlékszem, erősen hullámzott a tenger. Időnként a víz átcsapott a korláton, és végighöm-pölygött a fedélzeten . . . Persze egy kis hullámzás még nem vihar. . .

. . . Én úgy tíz méterre állhattam a kapitánytól . . . De csak két sziluettet láttam . . . A kölyök felröhö­gött, nyeglén, szemtelenül . . . A kapitány ott állt vele szemben, behúzott nyakkal, kezét zsebre vág­va.

. . . Ha Jean-Marie az én menyasszonyomat egy­szerűen lekurvázta, akkor Fallut kapitánnyal se be­szélhetett másképpen . . . A hangja éles volt, szinte rikácsoló . . . Néhány szó meg is ütötte a füle­met. . .

„Úgyis elmondom mindenkinek . . . " . . . Csak később világosodott meg előttem a do­

log . . . Rájöhetett, hogy a kapitány nőt rejteget a kabinjában . . . Nagyon büszke volt a felfedezésé­re . . . Felvágott vele . . . Szájaskodott. . .

. . . A kapitány le akart keverni neki egy nyakle­vest . . . De a kölyök ügyesen félrerántotta a fejét, és megint kiáltott valamit, lehet, hogy fenyegető­zött, lehet, hogy azt mondta, nem fog lakatot tenni a szájára . , .

. . . A kapitány, ahogy ütésre emelte a kezét, be­verte a karját az egyik acélhuzalba. Rettenetesen fájhatott neki . . . Elöntötte a düh . . .

. . . Ismeri az oroszlán meg a légy meséjét? Elég az hozzá, hogy a kapitány minden méltóságából ki­vetkőzött . . . Nekiiramodott, kergetni kezdte a gye­reket . . . Ez még az elején tréfára vette a dolgot, de a kapitányt egyre jobban elfogta a pánik . . .

. . . Hisz a zajra bárki feljöhetett volna a fedélzet­re, és akkor minden kiderül . . . Fallut magánkívül

volt a félelemtől. . .

. . . Láttam, hogy kinyújtja a karját, a vállánál fog­va akarta elkapni a kölyköt, de aztán, ahogy közelé­be ért, nem megragadta, csak nagyot lökött raj­ta . .

. . . Ennyi az egész . . . Vannak ilyen végzetes bal­esetek . . . A kölyök feje nekiütődött a csörlődob­nak . . . Tompa reccsenés .. . A koponya...

. . . Fallut elsápadt, mindkét kezét az arcához kapta, homlokát kiverte a verejték.

. . . Egy hullám épp ebben a pillanatban csapott fel a fedélzetre . . . A kapitány a csuromvíz test fölé hajo l t . . . Engem csak ekkor vett észre . . . Döbben­ten álltam ott, eszembe se jutott, hogy el kéne búj­nom . . . Néhány lépéssel közelebb mentem . . . Még láttam, ahogy a kölyök teste görcsbe rándul, majd egyszerre megmerevedik . . . Ezt a végvonag-lást sohase fogom elfelejteni . . .

. . . Megha l t . . . És milyen ostobán! . . . Mi meg csak néztük egymást, értetlenül: képtelenek vol­tunk felfogni, hogy mi is tö r tén t . . .

. . . Raitunk kívül senki se látta a balesetet . . . Fal-lut-nek még ahhoz sem volt bátorsága, hogy meg­nézze, mi van a gyerekkel . . . Én fogtam meg a pul­zusát, aztán megtapogattam a mellkast, a kezet, a félrebillent fe je t . . . Semmi v é r . . . Semmi seb­hely . . . Csak a bezúzott koponya . . .

. . . Eltelt egy negyedóra, és mi még mindig ott álltunk, tehetetlenül, komoran, fogvacogva, a szél időnként arcunkba csapta a sós ta j tékot . . .

. . . A kapitányt mintha kicserélték volna. Valami őbenne is eltörött.

. . . Aztán végre megszólalt, rideg, metsző han­gon:

„ - Ha a legénység ne adj' isten megtudja a dol­got, nem lehet többé fegyelmet tartani."

. . . Majd két karjába fogva felemelte a kölyköt. Csak egy mozdulat volt az egész . . . Jut eszembe: előtte hüvelykujjával keresztet rajzolt a homloká­ra . . .

. . . Nagy csobbanás, a test kétszer is nekiütődött a hajónak, aztán elsodorta egy hullám. Még mindig ott álltunk a sötétben, egymás mellett, szótlanul. Nem mertünk egymásra nézni.

Maigret a zsebéből dohányt vett elő, miközben a foga közé szorította a pipa csutoráját.

Belépett egy ápolónő. De a két férfi olyan révete­gen tekintett rá, hogy egészen zavarba jött, és ezt dadogta:

- Csak . . . csak a lázát szerettem volna megmér­ni . . .

- Később . . . Majd amikor az ajtó becsukódott, Maigret ezt

dünnyögte: - Akkor mondta meg magának, ugye, hogy nőt

hozott a hajóra? - Attól fogva nem lehetett rá ismerni . . . Bediliz-

ni lehet, hogy nem dilizett be . . . De mintha valami

90 k/\KcT/\MHGHZ!K

megpattant volna benne . . . Akkor a kezét rátette a vállamra, és halkan ezt mondta:

„ - Látja, fiatalember, és egy ilyen nő miatt." . . . Engem majd kirázott a hideg. Lázas is voltam.

És akaratlanul is abba az irányba tekintgettem, ahol a víz magával ragadta a holttestet. . .

. . . Biztosan tudja, hogy nézett ki a kapitány. Ala­csony, keszeg férfi volt, de határozottan beszélt, pattogva . . . Kedvelte a félbehagyott, kurta monda­tokat , . .

„ - És most itt állok - mondta - . . . ötvenöt éve­sen . . . Pár hónappal a nyugdíj e l ő t t . . . Nevem van a szakmában . . . Van egy kis félretett pénzem . . . És egyszerre mindennek vége . . . Egyetlen másod­perc . . . Vagy annyi se . . . És fuccs az egésznek . . . Egy ilyen kölyök . . . Jobban mondva egy ilyen nő miat t . . . "

. . . És ott a fedélzeten, még azon az éjjel, néha megbicsakló, tompa hangon, apránként elmondta a d o l g o t . Hogy Le Havre-ben összeismerkedett egy kis n ő v e l . . . Tudja ő jól, más a sáros cipőjét se törölné belé, de hiába, ő már nem tud meglenni nélküle . . .

. . . A hajóra is felhozta . . . Pedig sejtette, hogy nem lesz jó vége . . .

. . . A nő ott van a kabinjában . . . Alszik . . . A rádiós nyugtalanul hánykolódott a fekhelyén. - Nem emlékszem már mindenre olyan ponto­

san . . . Valósággal ömlött belőle a szó . . . Főleg Adéle-ról beszélt, legalább annyi gyűlölettel, mint amennyi szenvedéllyel. .

„ - Egy kapitánynak kerülni kell a botrányt, a bot­rány aláássa a tekintélyét. . ."

. . . Mintha most is hallanám . . . Nekem ez volt a legelső hajóutam . . . De most már tudom, falánk szörnyeteg a tenger, és egy nap mindannyiunkat magába szippant. . .

. . . Fallut elmesélt egy-két hasonló esetet. . . Né­hány éve egy kapitány szintén magával vitte a sze­retőjét . . . Parázs verekedés támadt a hajón, hár­man meghaltak . .

. . . Fújt a szél . . . sós tajték vágott az arcunk­ba . . . Néha a hullám átcsapott a hajón, alig tud­tunk talpon maradni az olajtól ragacsos fedélzeten.

. . . Nem, Fallut nem volt becsavarodva . . . Csak már nem volt a régi . . .

„ - Ezt az utat még végig kell csinálnom . . . Az­tán jöjjön, aminek jönnie kell . .."

. . . Nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani. Egyszerre volt tiszteletre méltó és szánalmas, aho­gyan foggal-körömmel kapaszkodott a kötelesség­teljesítés rögeszméjébe.

„ - Titokban kell tartani a do lgot . . . A kapitányra muszáj, hogy felnézzenek . .."

. . . Az idegeim kis híján felmondták a szolgála­tot. Nem tudtam gondolkodni. Zúgott a fejem, olyan volt az egész, mint egy lidércnyomás . . .

. . . Vajon miféle nő lehet, akit a kapitány ott rej­teget a kabinjában? Aki még egy ilyen kemény em­

bernek is elcsavarja a fejét? . . . Annyira, hogy már a puszta nevének hallatára is gyorsabban ver a szí­ve . . .

. . . Én a menyasszonyomnak csak írtam, írtam a leveleket, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy három hónapra megváljak tőle . . . Én nem is­mertem ezt az önkívületet . . . És amikor a kapitány a nő forró öleléséről, puha testéről beszélt, fülig pi­rultam, magam se tudom, hogy m i é r t . . .

Maigret kivette szájából a pipát, hogy ezzel is nyomatékot adjon a kérdésnek:

- És senki se tudta meg a hajón, hogy hogyan is halt meg Jean-Marie?

- Nem, senki. - A halotti imát a kapitány mondta el, ugye? - Ő . . . Hajnalban . . . Aztán hidegre fordult az

idő . . . Sűrű ködben haladtunk előre . . . - És a legénység? - Hát voltak, akik furcsa képet vágtak, akik mo­

rogtak, de Fallut kapitány erélyesebb volt, mint va­laha, keményen beszélt velük, határozott, ellent­mondást nem tűrő hangon . . . Ha egy matróz gör­bén nézett rá, máris tajtékzott. . . Kordában tartot­ta az embereket. . . Egyszóval mindent megtett, hogy a gyanúnak még az árnyéka se férjen hozzá.

- És maga? Le Clinche nem válaszolt. Kinyújtotta karját, az

éjjeliszekrényről elvette a vizespoharat, mohón ivott.

- Annál kitartóbban ólálkodott a parancsnoki ka­bin körül, vagy nem? . . . Mindenáron látni akarta a nőt, aki ennyire elvette az eszét a kapitánynak . . . A rákövetkező éjszaka sikerült is, ugye?

- Igen, sikerült. . . Egy pillanatra összetalálkoz­tam vele . . . Aztán . . . Rájöttem, hogy a rádiósfülke kulcsa ugyanolyan, mint a kapitány kabinjáé . . . A kapitány szolgálatban volt. . . Úgy surrantam be a kabinjába, mint valami betörő . . .

- És a szeretője lett Adéle-nak? A rádiós arca megkeményedett. - Hiába is magyaráznám magának, ezt nem fog­

ja sohase megérteni . . . Mi ott minden kapcsolatot elvesztettünk a valósággal . . . A kölyök meghal t . . . És az az ima . . .

. . . Elég az hozzá, hogy az a nő volt minden gon­dolatom . . . Az a nő, aki annyira más, mint a többi, aki a legjózanabb férfit is megőrjíti a buja ölelésé­vel . . .

- Kacérkodott magával? - Csak feküdt az ágyon, félmeztelenül . . . -

mondta a rádiós, és elpirult. Fejét elfordította. - Mennyi ideig maradt a kabinban? - Úgy két óra hosszat. . . Amikor kimentem, for­

gott velem a világ . . . A kapitány ott állt az ajtó előtt. . . Csak nézett. . . Nem szólt egy szót sem . . . Legszívesebben térdre vetettem volna magam, or­dítottam volna, hogy bocsásson meg, nem tehetek róla . . . De ő csak állt, állt, merev arccal . . . Vissza­kullogtam a helyemre . . .

C/vK̂ TANHCRZIN 91

. . . Rettenetesen meg voltam ijedve . . . Ettől fog­va mindig ott volt a zsebemben a csőre töltött re­volver, biztosra vettem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot . . .

. . . Soha többé nem szólt hozzám, legfeljebb, amikor kiadta az utasítást . . . De legtöbbször azt js írásban küldte a kabinomba . . .

. . . Okosabban kéne ezt megmagyarázni . . . De hiába, nekem nem megy . . . Napról napra kibírha-tatlanabb lett a helyzet. . . Néha már az volt az ér­zésem, hogy mindenki tud a dologról . . .

. . . Meg aztán a főgépész is folyton ott sündör­gött a kabin körül. . . Nem csoda, a kapitány nap­hosszat bezárkózott. . .

. . . Az emberek kérdőn néztek ránk . . Persze, sejtették, hogy történt valami . . . Szemmel verést emlegettek. . . Ezt én is hallottam, nem is egy­szer . . .

. •. Nekem meg egyre csak az járt a fejemben, h o g y . . .

- Ezen egy csöppet sem- csodálkozom . . . - je­gyezte meg Maigret.

Csönd támadt. Le Clinche szemrehányóan nézett a felügyelőre.

- Aztán elromlott az idő . . . Tíz napon át egyszer se sütött ki a nap . . . Szenvedtem, mint egy ku­tya . . . Adélé volt minden gondolatom . . . Mintha az illatát is éreztem volna . . . Adélé . . . Nem lehet azt elmondani, felügyelő úr . . . . Azt a vágyat, azt a gyötrelmet, azt a k í n t . . .

. . . Ölni tudtam volna . . . Főleg, amikor a kapi­tány a szemem láttára ment be a parancsnoki ka­binba . . . Szinte láttam, hogy mi történik oda­bent . . . Te, te nagy gyerek. .. Egész idő alatt ezt suttogta a fülembe . . . És olyan furcsa, mély, re­kedtes hangon . . . Ezt ismételgettem én is, valami­féle öngyötrő révületben . . . felhagytam a levélírás­sal is . . . Őrült terveket kovácsoltam . . . Hogy ezt a nőt megszöktetem, mihelyt megérkezünk Fécamp-ba .

- És a kapitány? - Egyre fagyosabb volt, egyre merevebb . . . Le­

het, hogy mégiscsak megháborodott egy kicsit Nem tudom . . . Az biztos, hogy a matrózoknak ott kellett kivetniük a hálót, ahol még a legöregebbje se látott soha tökehalat v . r . De nem volt apellá­t a . . . Nem félt az senkitől, csak éntőlem . . . Tudta talán, hogy fegyver van nájam?. . . De hát nekLis. n

volt revolvere . . . Amikor néha összetalálkoztunk a fedélzeten, mindig odakapott a zsebéhez . . . Adéle-hoz már nem tudtam beszökni, pedig száz­szor is megpróbáltam . . . De a kapitány naphosz-szat bent ücsörgött a parancsnoki kabinban . . . A szeme karikás volt, állandóan az ajkát harapdál­ta . . . És az az orrfacsaró halbűz . . . Ódalent a hajó gyomrában a matrózok már sózták a zsákmányt. . . És jöttek a balesetek, egyik a másik után . . .

. . . A főgépész is ott lézengett a parancsnoki ka­bin körül . . . A végén már senki nem bízott senki­

ben . . . Ugy viselkedtünk mi hárman, mint három elmeháborodott . . . Voltak éjszakák, amikor úgy éreztem, bármit megtennék, csak jussak be abba a kabinba . . . Érti ezt? Voltak éjszakák, amikor a fo­gammal téptem szét a zsebkendőmet, és közben ezt mondogattam, az ő hangján: Te, te nagy gye­rek. .. Te kis ütődött. . . És milyen lassan telt az idő! . . . Milyen lassan teltek az éjszakák után a nap­palok . . . A nappalok után az éjszakák . . . És körös­körül a piszkosszürke víz, a sűrű köd, és csupa hal­pikkely, csupa halbelsőség az egész hajó . . .

. . . Es állandóan az az émelyítő sós íz az ember szájában . . .

. . . Ha egyszer . . . Ha csak egyetlenegyszer még beszökhettem volna hozzá, azt hiszem, túl lettem volna a dolgon . . . De nem lehetett. . . Fallut foly­ton bent ült a kabinban . . . Az arca egyre beeset-tebb lett . . .

. . . És az állandó himbálódzás, az állandó bezárt­ság . . . Aztán egy nap végre feltűnt a sz ik lafa l . . . A város . . .

. . . És mindez három hónapon á t . . . Tudja maga egyáltalán, hogy mennyi idő ez a három hónap? . . . Nem csoda, hogy képtelen voltam megemészteni a dolgot, hogy egyre betegebb lettem . . . De hogy ez betegség volt, arra csak most jöttem rá . . .

. . . Gyűlöltem a kapitányt, amiért állandóan az utamba á l l t . . . Gyűlöltem ezt az öregedő férfit, amiért lakat alatt tart egy ilyen n ő t . . .

. . . É n nem vártam a hazatérést, inkább féltem tőle . . . Féltem,-hogy Adéle-t örökre elveszítem . . .

. . . A végén már valóságos szörnyetegnek láttam a kapitányt . . . Gonosz szellemnek, aki féltékenyen őrzi a foglyul ejtett asszonyt . . .

. . . Persze, nem ment simán a kikötés se . . . Min­denki megkönnyebbült, amikor végre partot értünk, a matrózok rögtön rohantak a kocsmába . . . Tud­tam, hogy a kapitány csak éjszaka fogja kiereszteni Adéle-t, amikor egy lélek sincs már a rakparton . . .

. . . Felszaladtam a szobámba . . . Volt ott néhány levél, néhány fénykép a menyasszonyomról, min­dent dühösen elégettem . . .

. . . Aztán vissza a h a j ó r a . . . Őt akartam, A d é l e - t . . . Csak ő t . . . Márpedig ő azt mondta, hogy Fallut feleségül veszi, mihelyt beérünk a kikö­tőbe . . . - - ----- ... . . _ _

, . . Egyszer csak nekimegyek valakinek a sötét­ben . . .

A fiatalember feje visszazuhant a párnára, arca egészen eltorzult a fájdalomtól.

- Hiszen tudja, hogy ki v o l t . . . hörögte. - Tudom . . . Jean-Marie apja . . . A halászhajó

ott állt már a rakpart mel le t t . . . Már csak Adélé meg a kapitány volt a fedélzeten . . . A kapitány ki akarta ereszteni a n ő t . . . És . ...

- Hagyja abba! - Az öreg még egyszer látni akarta a hajót, ame­

lyen meghalt a fia, maga meg elmondta neki, hogy

92 £/\K€TAHHGHZIN

a gyereket meggyilkolták . . . Igy volt, ugye? Aztán utánalopakodott. . . És elbújt az egyik vagon mö­gé, amikor az öreg odalépett a kapitányhoz . . .

- Hagyja abba! - És mindent lá to t t . . . - Könyörgök! . . . - . . . Szemtanúja volt a gyilkosságnak. Aztán fel­

rohant a fedélzetre. Kiereszteni a n ő t . . . - De már nem éreztem iránta semmi vágyat. . . Elnyújtott kürtszó hallatszott. Le Clinche szája

megremegett, aztán ezt mondta: - Az Óceán... - Igen . . . Kifut a tengerre, mihelyt tetőzik a da­

gály . . • A két férfi elhallgatott. Beteget toltak a műtőbe,

és a szobába behallatszott a hordágy gumikerekei­nek surrogása.

- Már nem éreztem iránta semmi v á g y a t . . . - is­mételte makacsul a rádiós.

- Csakhogy akkor már késő v o l t . . . Újra csönd támadt. Majd Le Clinche hangja: - Pedig . . . most annyira szeretnék . . . De nem merte kiejteni a szót, holott ott volt a

nyelve hegyén. - . . . élni? A másik ismét megszólalt: - Hát nem érti? Teljesen meg voltam zavarod­

va . . . Tulajdonképpen én magam sem értem, ho­gyan is őrülhettem meg ennyire . . . Mintha mindez valahol nagyon messze történt volna, egy másik életben . . . Csak amikor visszaértünk a kikötőbe, akkor vettem elő a jobbik eszemet . . . De a nyílt tengeren! . . . Ott volt az a sötét kabin . . . És mi mindannyian e körül a kabin körül ólálkodtunk.. . Semmi más nem érdekelt. . . Semmi, csak ez a ka­bin . . . Még egyszer hallani akartam Adéle-t, amint azt suttogja: Te, te nagy gyerek... El se tudnám mondani, hogyan tö r tént . . . Kinyitottam az aj­t ó t . . . Adélé lement a partra . . . Egy sárga cipős férfi állt ott, hevesen megölelték e g y m á s t . . .

. . . Rögtön felébredtem . . . Igen, ez a jó szó . . . Attól fogva nagyon szerettem volna életben ma­radni . . . Aztán eljött magával Marié Léonnec . . . És eljött Adélé is, azzal a sárga cipős férf ival . . .

. . . Mit is mondhatnék még? . . .

. . . Hiszen úgyis késő . . . Vagy nem? . . . Aztán ki­engedtek . . . Felmentem a revolverért a fedélzet­re . . . Marié Léonnec odalent várt a rakparton . . . Nem tudott semmiről . . .

. . . Majd aznap délután felbukkant Adélé, és be­szélt, beszé l t . . . Az a sárga cipős férfi is ott vo l t . . .

. . . Meg tudja ezt bárki is érteni? . . . Meghúztam a ravaszt. . . Hosszú percekre volt szükségem, amíg végre rászántam magam . . . Marié Léonnec miatt, azért, mert ő is ott volt. . .

. . . Most meg . . . Sírva fakadt. És szinte kiáltotta: - Mégis meg kell halnom! . . . Pedig élni szeret¬

, n é k ! . . . Félek a halá l tó l . . . Én . . . én igazán . . . r • 1—•—

Le Clinche olyan hevesen dobálta magát az ágyon, hogy Maigret behívta az ápolónőt, akinek néhány szakszerű, sokéves tapasztalatra valló moz­dulattal sikerült megnyugtatnia a fiatalembert.

Felhangzott a halászhajó második szívet tépő kürtjele, az asszonyok sietve elindultak a móló felé.

11 B Ú C S Ú AZ ÓCEÁNTÓL Maigret abban a pillanatban ért a rakpartra, amikor az új kapitány parancsára már oldozták el a kötele­ket. Megpillantotta a főgépészt, lent állt a parton, éppen búcsúzkodott a feleségétől; Maigret odalé­pett hozzá, és félrevonta.

- Csak egy kérdést szeretnék feltenni . . . Ugye, maga találta meg a kapitány végrendeletét, és ma­ga dobta be a rendőrkapitányság levélszekrényé­be?

A férfi zavartan pislogott. - . . . Ne féljen, nincs semmi baj . . . Maga azt

hitte, hogy Le Clinche volt a gyilkos . . . És ezzel a végrendelettel próbált segíteni rajta . . . Pedig ma­ga is szemet vetett arra a nőre, maga is ott ólálko­dott a kabin körül . . .

A hajókürt még egyszer felvijjogott, a késlekedő­ket hívta, akik még mindig nem tudtak kibontakoz­ni szeretteik öleléséből.

- Hagyjuk ezt most, felügyelő úr . . . Igaz, hogy a fiú halálán van?

- Ha meg nem mentik . . . Hol találta meg a vég­rendeletet?

- A kapitány dolgai között. . . - És maga mit keresett ott? - Egy fényképet . . . - vallotta be a másik, és le­

hajolt. - Bocsánat. . . Ideje, hogy . . . A hajókötél beesett a vízbe. Lassan felvonták a

pallót. A főgépész gyorsan átugrott a fedélzetre, búcsút intett a feleségének, aztán Maigret-re né­zett.

És a halászhajó méltóságteljesen imbolyogva lassan siklott a kikötő kijárata felé. Az egyik matróz vállára vette az új hajósinast, egy tizenöt esztendős fiút. Az meg kivette a matróz szájából a pipát, és nagy büszkén pöfékelni kezdett.

A rakparton álló asszonyok a szemüket törölget­ték.

Ha a mólón egy kicsit kilépett az ember, még egy vonalban maradhatott a hajóval, mert az csak a

£/\K€T/\HHGflZIN 93

nyílt vízen kapcsolt sebességre. Az emberek a mó­lóról még át-átkiabáltak a fedélzetre:

- Ha találkoztok az Atlantique-ka\, el ne felejtsd, Dugodet-nak azt üzeni a felesége, hogy . . .

Még mindig be volt borulva. A szél szembe fújt a hullámokkal, a víz fehér tajtékot hányt, és bőszül­ten zúgott.

Egy flanelnadrágos párizsi férfi a távolodó hajót fényképezte, mellette két fehér ruhás lány viho­gott.

Maigret kis híján fellökött egy nőt, az beleka­paszkodott a karjába:

- Volt a kórházban, felügyelő úr? - kérdezte. -Le Clinche jobban van?

Adélé volt, az arcbőre fénylett, meglátszott rajta, hogy reggel nem púderezte be magát.

- Hát Buzier? - kérdezte a felügyelő. - Úgy gondolta, okosabb, ha olajra lép . . . Fél,

hogy neki is meggyűlik a baja a rendőrséggel . . . Különben is, kiadtam az útját. . . Jobban van a gye­rek? . . .

- Nem tudom . . . - Nagyon kérem . . . Maigret faképnél hagyta a nőt. Ismerős arcokat

; pillantott meg a mólón: Marié Léonnecet, a lány apját és madame Maigret-t. Mindhárman a hajót nézték, az épp akkor úszott el mellettük, és Maigret hallotta, amint Marié Léonnec lelkesen felkiált:

- Ez az ő hajója . . . Maigret lassan odasétált hozzájuk. Először a fe­

lesége vette észre az integetők között. - Megmentették? Aztán Léonnec úr is feléje fordította ormótlan

krumpliorrát. - Jaj, de örülök, hogy látom, felügyelő ú r . . . Pil­

lanatnyilag hol tart a nyomozás? - kérdezte. - Sehol . . . - Hogyhogy sehol? - Még nincs eredmény . . Marié nagy szemeket meresztett. - És Pierre? - A műtét sikerült . . . Túléli . . . - De ártatlan, ugye, ártatlan? . . . Nagyon ké­

rem . . . Mondja meg az apámnak, hogy ártatlan . . . Épp hogy nem kulcsolta imára a kezét. Maigret,

ahogyan Marié Léonnecre nézett, szinte látta, mi­lyen is lesz ez a leányarc tíz-egynéhány év múlva, látta az apjától örökölt arcvonásokat meg a szigorú tekintetet, amellyel kordában tartja majd az üzletbe lépő vásárlókat.

- Nem ölte meg a kapitányt . . . - mondta végül. Majd a feleségéhez fordult. - Távirat, vissza kell mennem Párizsba . . . - Most, amikor megígértem, hogy holnap na­

gyot fürdünk és . . . De az asszony elértette a férje tekintetét. - Ugye, megbocsátanak? - Ha nincs ellenükre, elkísérjük magukat a szál­

lodáig . . .

Maigret még látta Jean-Marie apját - ott tántor­gott holtrészegen a mólón, és az öklét rázta a távo­lodó hajó felé - , de gyorsan elfordította ? fejét.

- Ugyan, ne zavartassák magukat . . . - Mondja csak . . . - szólalt meg Léonnec úr. -

Mit gondol, átszállíttathatom a fiút Quimperbe? Igaz, hogy az emberek pletykálni fognak, de hát

Marié esdeklőn nézett az apjára. Az arca fakó volt.

- De ha egyszer ártatlan! . . . - mondta. Maigret legzsémbesebb arckifejezését vette elő: - Ezt magának kell eldönteni . . . - Azért csak megengedi, hogy meghívjuk egy

italra? . . . Egy kis pezsgő? . . . - Nem, köszönöm . . . - Hát egy pohárka benediktiner? Helyi speciali­

tás . . . - Inkább ec*/ pohár sört . . . Madame Maigret már a bőröndökkel foglalatos­

kodott fent az emeleten. - Szóval egyetért velem? . . . Meglehet, derék fiú

ez a Le Clinche, de . . . A lány megint Maigret-re nézett, kétségbeesett

tekintettel. - Biztosan jó férj lesz, ne aggódjon . . . - És jó kereskedő! - licitált rá a lány apja. - Mert

én aztán nem fogom hagyni, hogy hosszú hónapo­kig távol legyen a családjától . . . Egy házasember­nek kutya kötelessége, hogy . . .

- Persze, persze . . . - Főleg, ugye, hogy fiam nincsen . . . Tudja, hogy

van az i l yesmi . . . - Tudom . . . Maigret egyre a lépcsőházat nézte. Végre feltűnt

a felesége. - A bőröndök össze vannak készítve . . . De úgy

látszik, csak egy vonat megy . . . - Annyi baj legyen! Majd kocsit bérelünk . . . Valósággal menekült. - Ha véletlenül Quimperbe visz az útja . . . - Ez csak természetes . . . És ez a rámeredő, rimánkodó szempár! A lány

alighanem megértette, hogy az ügy korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és könyör­gő pillantásokat vetett Maigret-re. -

Nem akart lemondani a vőlegényéről. A felügyelő mindenkivel kezet fogott, kifizette a

számláját, felhajtotta a maradék sört. - Igazán nagyon hálásak vagyunk, Maigret ú r . . . - Nincs miért. . . A telefonon rendelt autó megállt a szálloda előtt.

„és, ha csak új tények nem kerülnek napvilágra, azt javaslom, szüntessék meg a bűnvádi eljárást.. ."

Maigret Grenier felügyelőnek írt a Le Havre-i ka­pitányságra; a levélre az alábbi táviratot kapta:

„Egyetértek." Fél évre rá Maigret-nek házassági értesítést ho­

zott a posta:

94 mmmmnm

„Madame Le Clinche örömmel értesíti önt, hogy fia házasságot köt Marié Léonnec kisasszonnyal, satöbbi, satöbbi..."

Nem sokkal később, amikor Maigret valami bűn­ügy miatt az egyik Pasquir utcai nyilvánosházban járt, ismerős arcra lett figyelmes, de a fiatal nő fél­refordította a fejét.

Adélé! Aztán öt évre rá Maigret-nek Quimperben akadt

dolga. Egyszer csak egy férfit pillantott meg egy hajókötéi-kereskedés ajtajában. A férfi magas volt, fiatal, de már pocakos.

Enyhén sántított. Egy hároméves forma gyereket hívogatott, aki búgócsigával játszott a járdán.

- Pierrot, tessék azonnal bejönni . . . Megállj, kapsz majd a mamátó l ! . . .

A férfi annyira el volt foglalva csemetéjével, hogy észre se vette Maigret-t, aki megszaporázta lépteit, fejét elfordította, és furcsa fintort vágott.

VÉGE

•Súg*:.

VICCEK T U D O M Á N Y O S ELŐRELÁTÁS

Ragyogó szép ösz volt az idén. Még az indiánok is halo­gatták a favágást. Végül azonban mégis úgy dönt az öreg in­dián, hogy ideje hozzákezdeni a tüzelő beszerzéséhez. Egyik fiát maga mellé veszi, a másikat pedig leküldi a városokba, puhatolódzon, próbálja megtudni, enyhe vagy kemény télre számítanak-e a sápadtarcúak.

Megy a fiú településről településre, de sehol sem tud meg semmit. Már hetek óta úton van; szomorúan elhatározza, hogy visszafordul.

Végre az utolsó útmenti kocsmában sikerül kihallania egy beszélgetésből, hogy az a barázdás arcú, tapasztalt vén far­mer kemény telet jósol.

- Miből gondolja? - kérdezik többen is a kocsmaasztal kö­rül.

A ravasz öreg jelentőségteljesen int, hogy maradjanak csendben.

- Nem halljátok? - kérdi aztán. - Hetek óta vágják az indi­ánok a fát a hegyekben!

FÉLREHALLÁS

A kislány azt hiszi, elég nagylány már ahhoz, hogy meg­kérdezze anyukáját:

- Mondd, anyu, te miért mentél férjhez az apuhoz? Az anya jelentőségteljesen sóhajt, és elkínzott arcot vág: - Hát már te is ezt kérded . . .

TÉNY, AMI TÉNY¬- Doktor úr, kérem, igaz az, hogy a házasemberek tovább él­

nek, mint a nőtlenek? - Nem. Csak hosszabbnak érzik.

AZ Ú J GAZDASÁGI MECHANIZMUS Ó V A T O S BEVEZETÉSÉNEK VICCE

Összehasonlító statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy Magyarországon túlságosan magas a közlekedési balesetek száma. Nálunk jóval motorizáltabb országokban, amilyen például Anglia, sokkal kedvezőbb a helyzeti.

A megfelelő főhatóságnál úgy döntenek, hogy, népes de­legációt küldenek ki két hónapra Angliába, a közlekedés rendjének tanulmányozása és megfelelő javaslatok kidolgo­zása végett.

Letelik a két hónap, hazatér a delegáció, útijelentést ír, és megteszi javaslatait. Alapos megfigyelésük szerint - állapít­ják meg a kiküldöttek - , Angliában nem „jobbra hajts!" van, mint nálunk, hanem „balra hajts!"; alighanem ez az oka, hogy kevesebb a közlekedési baleset.

A'megfelelő grémium megvitatja a küldöttség jelentését, és úgy dönt, hogy levonja a levonanadó tanulságot. De mert nem volna helyes hűbelebalázs módjára egyik napról a má­sikra bevezetni nálunk a közlekedési rend széles körű re­formját, a miniszteriális testület a tapasztalatok fokozatos hasznosítását rendeli el.

Bevezető kísérletképp tehát ezentúl, visszavonásig, min­den csütörtök délután kettő és négy között a „balra hajts!" szabálya szerint közlekednek a közutakon . . . egyelőre csak a fővárosi taxivállalat gépkocsi-állományából . . . a dohány-barna színű bérkocsik.