1

MIHÓK Richárd

HELYTÖRTÉNET

(Kárpátalja története a legkorábbi időktől a középkor végéig)

Oktatási jegyzet

Ungvár 2014

2

Tartalomjegyzék

Helytörténetünk kiemelkedő kutatói, a teljeség igénye nélkül……………………….........................3

Kárpátalja területének korai korszaka………………………………………………........................14

A középkori Magyar Királyság közigazgatásának kialakulása……………………………………..34

Középkori településformák…………………………………………………………........................42

Adózási rendszer……………………………………………………………………………………45

Vármegyék kialakulása……………………………………………………………………………..55

Középkori gazdaság, Bereg vármegye példájával…………………………………………………..91

Ung-, Bereg- Ugocsa- és Máramaros megyék várrendszerének XIII-XIV. századi

kialakulása…………………………………………………………………………………………..96

Bibliográfia………………………………………………………………………………………...102

Függelékek………………………………………………………………………………………...109

3

HELYTÖRTÉNETÜNK KIEMELKEDŐ KUTATÓI, A TELJESSÉG IGÉNYENÉLKÜL

Lehocky Tivadar (1830 – 1915). Gimnáziumot Rózsahegyen, bölcseletet Rozsnyón végzett. 1847 őszén a kassai akadémián

kezdte meg a jogi tanulmányait, majd 1848. júniusában vizsgát tett és beállt honvédtüzérnek. Részt

vett a budaméri, később a kassai, szegedi, ill. 1849. augusztus 9-én a temesvári és végül a lugosi

ütközetekben. Facsétról, ahol augusztus 16-án a hadteste feloszlott, hazatért és folytatta

tanulmányait, amelyet 1851-ben fejezett be. 1852-től a törvénykezési hivatalnoki pályán működött,

1856-ban bírói vizsgát tett. 1861-ben és 1863-ban ügyvédi vizsgát tett. 1865 után a munkácsi és

beregszentmiklósi hitbizományi uradalmak (azelőtt Rákóczy-birtok) főügyésze lett.

1855-ben telepedett le Kárpátalján, Munkácson. Régészeti leleteket és érmeket gyűjtött,

melyekből később múzeumot létesítettek. Több szakfolyóiratban is történelmi tárgyú írást jelentetett

meg, főleg Bereg vármegyéről. Edélyi János ösztönzésére 1864-től ukrán, szlovák közmondásokat,

népdalokat is gyűjtött.

1867-ben a Történelmi Társulat megválasztotta igazgató-választmányi tagnak. Ásatásokat

végzett Bereg, Ung, Ugocsa, Torna vármegyékben. Az 1876. őstörténelmi és embertani VIII.

nemzetközi kongresszuson Budapesten bemutatta Bereg vármegye régészeti térképét és saját

gyűjteményének egy részét. Tanulmányutakat tett Szerbiában és Romániában, 1867-ben, 1887-ben

és 1889-ben Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Németországban és Svájcban is. 1888-

ban Kis-Ázsiában járt.

1876-ban a magyarországi műemlékek bizottságának kültagjává nevezték ki. A Kisfaludy-

társaságnak alapító tagja. Az országos régészeti és embertani társulatnak, a heraldikai és

genealogiai, ill. a magyarországi néprajzi társaságnak választmányi, a tiszafüredi régészeti

egyletnek tiszteletbeli tagja volt.

Főbb művei:

1864 Magyar-orosz népdalok. Sárospatak.

1868 Tót népdalok. Pest.

1876 Bereg vármegye leírása I. Budapest.

1881/1882 Bereg vármegye monographiája. Ungvár (ism. Századok 1876., 1882.).

1892 Adatok hazánk archaeologiájához, különös tekintettel Bereg vármegyére és környékére

I. - Az őskortól a magyarok bejöveteléig. Munkács (ism. 1893: Századok, Archaeologiai Értesítő,

Élet).

1897 Germánok emlékei Munkácsnál.

1899 Beregmegye és a munkácsi vár 1848-1849-ben. Munkács.

1909 Munkács város új monografiája.

4

1912 A munkácsi vár rövid története.

A szolyvai hun sír. Arch. Ért. III, 201-206.

Kézirata: Beregvármegye leírása új adatok alapján.

Komáromy András (1861 – 1931).

Révkomáromi Komáromy András történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia

levelező tagja Tiszapéterfalván született 1861. november 18-án.

A kora újkori Magyarország és Erdély történelmének, a hajdúk múltjának jeles kutatója volt.

A máramarosszigeti református főgimnázium elvégzése után 1880-ban beiratkozott a

Budapesti Tudományegyetemre. Diákévei alatt, 1881-től 1885-ig a Magyar Nemzeti Múzeum

levéltára, illetve az Egyetemi Könyvtár alkalmazottja volt, ezzel párhuzamosan az Az Üstökös és a

Bolond Istók című élclapok munkatársaként dolgozott, de novellái jelentek meg a máramarosszigeti

lapokban is. Bölcsészdoktori oklevelét 1887-ben szerezte meg. 1886-tól a Magyar Országos

Levéltárban dolgozott, 1893-től mint levéltári fogalmazó, majd mint országos allevéltárnok. Ezzel

egyidejűleg 1900-ban magántanári képesítést szerzett a Budapesti Tudományegyetemen, s

Magyarország 1490–1711 közötti történetét oktatta. 1917-ben országos főlevéltárnokká nevezték ki,

feladata a vidéki hatósági levéltárak felügyelete volt. 1921-ben nyugdíjazták országos levéltári

igazgatói és címzetes miniszteri tanácsosi címmel. Fia halála miatt öngyilkos lett 1931. december 5-

én.

Kutatásai homlokterében a Magyar Királyság és Erdély 16–17. századi története állt.

Behatóan foglalkozott a tizenöt éves háború egyes ütközeteivel (pl. mezőkeresztesi csata), a hajdúk,

a hajdúmozgalmak és �felkelések múltjával, a Hajdúság történetével. Feldolgozta a korszak több

jeles államférfiának és hadvezérének, egyebek mellett Werbőczy István, Thelekessy Imre,

Thelekessy Mihály, Balassa Zsigmond, Báthory Gábor, Berényi György és Rhédey Ferenc

élettörténetét. Emellett jelentős eredményeket ért el szűkebb pátriája, Ugocsa vármegye történeti

kutatása terén, valamint számottevő családtörténeti munkássága is.

1899–1901-ben Pettkó Bélával együtt alapító szerkesztője volt a rövid életű Nagy Iván című

családtörténeti folyóiratnak, 1900 és 1911 között pedig a Történelmi Tár szerkesztője volt. E

folyóiratok mellett rendszeresen jelentek meg forrásközleményei és tanulmányai a Turulban is.

Társasági tagságai és elismerései

Tudományos érdemei elismeréseként 1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező

tagjává választották. 1887-től választmányi tagja volt a Magyar Heraldikai és Genealógiai

Társaságnak, 1889-től pedig a Magyar Történelmi Társulatnak.

Főbb művei:

5

Karancsberényi báró Berényi György élete és politikai működése (1601–1677). in:

Századok XIX. 1885. 126–155.

Listi László élete: Irodalomtörténeti tanulmány. Budapest, Pfeifer, 1887, 62 p.

Révay Kata Szidónia levelei férjéhez 1656–1702. Budapest, Athenaeum, 1888, 88 p.

Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ága. Budapest, 1889, 53 p.

Telekessy Mihály 1576–1601. Budapest, Kilián, 1890, 127 p.

A Szentpáli család megtelepedése Ugocsa-vármegyében. Nagyszőlős, 1892.

A borosjenői Tisza-család ősei. Budapest, Kilián, 1896, 162 p.

Ugocsa vármegye keletkezése. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1896, 47 p.

(akadémiai székfoglalója)

A szent korona és Bethlen Gábor. in: Századok XXXII. 1898. 10. sz. 876–883.

A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Budapest, Magyar Tudományos

Akadémia, 1898, 76 p.

Ugocsa vármegye a történelemben: Válogatott írások. Ungvár, Kárpátaljai Magyar

Kulturális Szövetség, 2001, 180 p.

Engel Pál (1938 – 2001).

1956-ban iratkozott be az ELTE-re, történelem-könyvtár szakra, amelyet 1961-ben végzett

el. Kutatási témája (a középkori Magyarország nemesi társadalma) miatt nem taníthatott az

egyetemen. Előbb az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, majd 1968-tól a Magyar Posta Központi

Szakkönyvtárának igazgatója lett.

1982-ben előbb az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett, majd végül

Szűcs Jenő vette át az MTA Történettudományi Intézetébe, ahol 1988-tól a középkori osztály

vezetőjeként dolgozott. 1996-ban az Akadémiai Könyvtár igazgatója lett, de a működtetés

nehézségei miatt 15 hónap múltán lemondott posztjáról és visszatért a TTI-be.

1992 és 1993 között tanszékvezetőként tanított a JATE-n, 1993-tól az Eötvös-kollégium

tanára volt. Az Akadémián a Történettudományi Bizottságának tagjaként, a társadalomtörténeti

munkabizottság alelnökeként, a Magyar-Román Történész Vegyesbiztottság tagjaként, a Századok

szerkesztőbizottságának tagjaként, 1993-tól a Középkortudományi Társaság elnökeként, 1997 és

2000 között a Magyar Akkreditációs Bizottság tagjaként dolgozott. Tagja volt a Múlt-Kor internetes

történelmi folyóirat szerkesztőbizottságának.

Fiatal korától történelemmel akart foglalkozni. A polgári családi neveltetésből magával

hozott angol, német, francia és orosz nyelvismeret mellett az egyetemen kiválóan elsajátította a latin

nyelvet. Folyamatosan továbbképezte magát, az orosz alapján szerbül és bolgárul, a latin és a

6

francia alapján olaszul, spanyolul olvasott és a bizánci téma kedvéért újgörögöt tanult. Középkori

török forrásokat is olvasott.

Tudományos érdeklődési körének középpontjában a középkori történelem, különösen

Magyarország XIV-XV. századi története állt; témájának nemzetközileg is elismert kutatója volt.

Az 1970-es években elkezdte a magyar Zsigmond-kori oklevéltár elkészítését és

rendszerezését. Idejének nagy részét alapkutatásokra fordította, rendszeresen publikált.1973-tól a

XX. századi magyar történetírás legnagyobb középkorkutatója, Mályusz Elemér mellett dolgozott, a

tanítványának vallotta magát.

A matematikai logika iránti érdeklődése vezette őt a számítógépes adatbázisképzés

lehetőségeinek felismeréséhez. Évtizedekkel előzte meg korát - nemzetközi összehasonlításban is -

a középkori történelemre vonatkozó társadalom- és intézménytörténeti adatbázis, és a történeti

művekben a digitalizációs közlési műfajok kialakításában. Az ő nevéhez fűződik a műfajában

egyedülálló XIV-XV. századi archontológia, azaz a kor tisztség- és hivatalviselőinek

rekonstrukciója, amely egyben az eddig ismert legteljesebb genealógiai adattár, a középkori magyar

történelem digitalizált térképegyüttese, és a magyar megyei nemesi társadalom eddigi

legaprólékosabb, rendszerszintű leírása.

Két évtizedig könyvtárakban, a szakmai közélet perifériáján dolgozott, de pályatársai nagyra

értékelték tevékenységét. Különleges "magánzó" történészként kutatott mindenütt.

1982-ben - saját fogalmazása szerint - "hivatásos" kutató lett, a Történettudományi Intézetbe

került. Együtt dolgozott a történészek 1949 után indult új generációjával (Pach Zsigmond Pál,

Hanák Péter, Ránki György) valamint az 1949-ben kiszorított, majd a '70-es években fokozatosan

rehabilitált régiekkel (Mályusz mellett Györffy György, Paulinyi Oszkár, majd Kosáry Domokos)

egyaránt.

Összefoglaló munkái révén egyre ismertebbé vált a neve. Bár ezek hozták meg számára a

sikereket, a legszívesebben továbbra is olyan részletkérdésekkel foglalkozott, mint Károly Róbert

pénzügyei, vagy a Temesköz történeti településrendszere. 1988-ban, Szűcs Jenő halála után a

középkor-történeti osztály vezetője lett. Megírta a nemzeti történelem új európai látószögét

meghirdető sorozatban (Magyarok Európában) a középkor történelmét, azután az intézet

igazgatóhelyettese lett, és szinte minden szakmai bizottságban a hazai középkorkutatás első számú

képviselője, az általa is tisztelt Kristó Gyula mellett.

1995-ben az MTA rendes tagja lett. Részt vett a millennium történettudományos

előkészítésében. Ellenezte a Szent Korona-tan aktualizálását.

A kor hivatal- és államszervezet-történelmének legújabb irányzatait vallotta magáénak: nem

a hatalmi államot, még csak nem is a hivatalnok államot, hanem az állam szolgáltató funkcióit kell

vizsgálni, az államszervezetben hivatalt viselt személyek, azok vagyoni állapotának teljes

7

rekonstrukciójával. Páratlan módon feltérképezte a XIV-XV. századi Magyarország hivatali

rendszerét, a királyi udvartól a megyei familiárisokig, a nádoroktól a helyi várnagyokig. Névről,

rokonsági összeköttetéseikbe és így érdekközösségeikbe helyezve ismerte azokat. Pályafutása során

mindvégig kitartott polgári világnézete mellett, következetesen kitért az MSZMP-tagság elől. A

rendszerváltás után is kritikusan szemlélte a társadalmi fejlődést.

Főbb művei:

"A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században", 1-2. Az Egyetemi Könyvtár

Évkönyvei 4-5 (1968-70), 285-300, 291-313.

Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Akadémiai, Bp.

1977. 299 old. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) (Összeáll.)

"Honor, vár, ispánság. Tanulmányok az Anjou-királyság kormányzati rendszeréről".

Századok 116 (1982) 880-922.

Világtörténet évszámokban 1789-ig. Gondolat, Bp. 1982. 195 old. (történeti kronológia)

"A szegedi eskü és a váradi béke. Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez." in: Mályusz

Elemér emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: H. Balázs Éva,

Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984. 77-96.

(Kristó Gyulával:) Magyarország története 1301-1457. Egyetemi jegyzet. Tankönyvkiadó,

Bp. 1986. 288 old.

Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. MTA Történettudományi

Intézete, Bp. 1988. 23 old. (Előadások a Történettudományi Intézetben 11.)

Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. Akadémiai, Bp. 1989. 211 old. (Új Történelmi Tár 2.)

Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér Kft. -Téka, Bp. 1990. 388 old.

(Magyarok Európában 1.)

(Szerk.: Makk Ferenccel:) Korai magyar történeti lexikon

(Szakály Ferenccel:) Virágkor és pusztulás a kezdetektől 1606-ig. Összeáll. és szerk.: Glatz

Ferenc. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 1995. 67 old.

Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I-II. MTA Történettudományi Intézete, Bp.

1996. 565+266 old. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.)

A temesvári és moldovai szandzsák törökkori települései (1554 -1579) Szeged, 1996. 187

old., 1 térkép.

"Nagy Lajos ismeretlen adományreformja". Történelmi Szemle 39 (1997) 137-157.

(Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:) Magyarország története. 1301-1526. Osiris, Bp.

1998. 420 old. (Osiris tankönyvek)

A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. MTA Történettudományi Intézete, Bp.

1998. 179 old. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 25.)

8

Magyarország története 1301-1526. Budapest, 1998. (Társszerzők: Kristó Gyula, Kubinyi

András)

Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. MTA Történettudományi

Intézete, Budapest, 2001.

Hodinka Antal (1864 – 1946).

Hodinka Antal 1864. január 12-én született görög katolikus papi családban (apja: Hodinka

Román 1836–1913), a Zemplén vármegyei Ladomér községben. Az ungvári Királyi Katolikus

Gimnáziumban 1882-ben érettségizett,[1] utána Ungváron és Budapesten folytatta teológiai

tanulmányait. 1888 őszétől az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, majd Bécsben az Osztrák

Történeti Intézetnél ösztöndíjas volt.[1] 1891-ben a budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karán

doktorátust szerzett szláv filológiából,[1] magyar történetből és oklevéltanból, majd 1896-ban

teológiai diplomát. 1892–1906 között Bécsben levéltáros, könyvtáros volt. 1891-92-ben, Thallóczy

Lajos történész beosztottjaként a bécsi közös osztrák-magyar Pénzügyminisztérium levéltárában

dolgozott, majd az 1892–1906 közötti időszakban Ferenc József császári és királyi hitbizományi

magánkönyvtárának egyetlen magyarországi könyvtárosa volt. 1905-ben a budapesti Pázmány Péter

Tudományegyetem bölcsészkarán magántanári képesítést nyert a magyar és szláv történeti

érintkezések tárgyköréből. 1906-tól a pozsonyi Jogakadémia, 1916-tól pedig ugyanott, az Erzsébet

Tudományegyetem professzora volt. 1920-ban, egyetemével együtt, elhagyta Pozsonyt és

átmenetileg Budapesten, majd 1923-tól Pécsett dolgozott, ahol az 1926/27-es tanévben a

Bölcsészkar dékánja, az 1932-33-as tanévben, az ott újraélesztett Erzsébet Tudományegyetem

rektorává választották. 1934-ben Budapestre költözött nyugdíjasként, itt folytatta tudományos

munkáját. 1941-43-ban tudományos akadémiai funkciót is betöltő Kárpátaljai Tudományos

Társaság első elnöke lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1910-ben levelező, 1933-ban rendes

tagjává választotta. 1946. július 15-én hunyt el Budapesten.

Főbb művei:

A rutének

Cseh források

A szerb fejedelemség viszonya Magyarországhoz (Bp., 1889)

A szerb történet forrásai és az első kora (1891)

Szláv források (1898)

A munkácsi görög-katholikus püspökség története (Bp. 1909)

Egyházunk küzdelme a bosznia bogomil eretnekekkel (191?)

A Munkácsi gör. szert. püspökség okmánytára (1911–)

Kálmán királyunk 1099-iki perenysli csatája (1914)

9

Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai (1916)

A római levéltárak és könyvtárak ismertetése (1917–)

Adalékok az ungvári vár és tartománya és Ungvár város történetéhez (1917)

A kárpátaljai rutének lakóhelye, gazdaságuk és multjuk (Bp.1923)

A muszka könyvárusok hazánkban (gróf Klobelsberg-Emlékkönyv)

A magyarországi rutén letelepülések története (megbízás a MTA II. oszt. által hirdetett nyílt

pályázaton)

Négy egykorú jelentés az 1704-i pécsi rácz dúlásról (1932)

A töröktől visszafoglalt Pécs első fele (1934)

Ami a karlócai békekötésből kimaradt és következményei (Pécs 1935)

II. Rákóczi Ferenc fejedelem és a "gens fidelissina" (1937)

Szent István emlékezete és királyságának eszméje a szlávoknál (Bp. 1938)

Adalékok Pécs város történetéhez 1686–1701-ig (1943)

Ruszin - magyar igetár (1945)

Bonkáló Sándor (1880 – 1959).

Piarista gimnáziumba járt, majd elvégezte az ungvári Teológiai Líceumot. Felszentelésére

nem került sor. Asbóth Oszkár irányításával szláv filológiát tanult. Szegeden, Gyöngyösön,

Zalaegerszegen, Budapesten latint és németet tanított. 1917-től orosz nyelv és irodalom szakos

magántanár, 1919 márciusától a Pázmány Péter Tudományegyetem rutén nyelv és irodalom

tanszékének vezetője. 1924-től, tanszékének megszűnésétől nyugdíjas. Ezt követően is folytatta

kutatásait. Számos tanulmányt írt, orosz klasszikusok műveit fordította magyarra. 1945-ben

visszavették az egyetemre, de bírálta a zsdanovi kultúrpolitikát, ezért állásából felfüggesztették.

Bonkáló Sándor szláv tematikára írt műveinek korszakos jelentőségét 1945 után nem

ismerték el. Nevét és a szlavisztika terén végzett munkásságát évtizedeken át azért is el kellett

hallgatni a nagyközönség előtt, mert az 1930-as években szót emelt a sztálini despotizmus ellen,

bírálta a szovjet kormány vallásellenességét, nemzetiségi politikáját, kifogásolta a trianoni

békeszerződés következményeként Magyarországtól elszakított ruszin nép identitásától való

megfosztását.

Főbb művei:

A rahói kisorosz nyelvjárás leíró hangtana (Gyöngyös, 1910)

A szlávok (Budapest, 1915)

A magyar rutének (Budapest, 1920)

Az ukrán mozgalom története 1917-1922 (Budapest, 1922)

Az orosz irodalom története I-II. (Budapest, 1926)

10

A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés (Pécs, 1935)

A rutének (Budapest, 1940)

Balahuri Eduárd (1931 – 2004).

Balahuri Eduárd 1931. szeptember 24-én született Huszton. A történelmi környezet, a huszti

vár már korán felébresztette benne a történelem iránti érdeklõdést annak ellenére, hogy a család

három év után Ungvárra költözött. Előbb a jó hírű Drugeth Gimnáziumban tanult Ungváron, majd

ennek 1944-ben történt megszüntetése után az 1. számú középiskolában érettségizett 1949-ben.

Ezek után az ungvári téglagyárban dolgozott. 1950-ben felvételizett az Ungvári Állami Egyetem

történelem szakára. Tanárának, Fegyir Potusnjaknak köszönhetően már az elsõ évfolyamon

kapcsolatba került a régészettel. Tanulmányait 1955-ben fejezte be sikerrel. Diplomamunkáját a

Rákóczi korról írta. Témaválasztását természetesen az a tény határozta meg, hogy a szabadságharc

lényegében a Kárpátaljáról indult. Ugyancsak 1955-ben megnősült. Felesége elektromérnök.

Az egyetem történelem karának befejeztével kinevezése a bátyúi középiskolába szólt, annak

katedráján azonban egy pillanatot sem töltött. Ungváron a Kárpátalja Megyei Honismereti

Múzeumban kapott állást, ami tulajdonképpen meghatározta egész további pályafutását. Itt került

emberközelbe a történelemmel, itt szerezte meg az egyetemen kapott elméleti tudásához a

gyakorlati ismereteket. Az is természetesnek tűnt hogy a Rákóczi korról írott diplomamunka után a

nagyságos fejedelmet bemutató tárlat kialakításával foglalkozott. Szakember híján õ kapta meg

feladatul a régészeti leletek számbavételét is. 1958-ban Moszkvában elvégzett egy muzeológusi

tanfolyamot. A régészetet viszont Konstantyin Bernjakovics, a múzeum akkori igazgatóhelyettese, a

kiváló szakember, a kárpátaljai bronzkor remek ismerője szerettette meg vele, olyannyira, hogy

jelentkezett a Lembergi Társadalomtudományi Intézet aspirantúrájára. Itt volt 1958 és 1961 között

Markijan Julianovics Szmisko (1900–1981) professzornál, az intézet igazgatójánál, a kiváló

szakembernél aspiráns.

A Közép-Dnyeszter vidékén, az Ivano-Frankivszk megyei Ostrovecen egy a Noua

művelődéshez tartozó temetőt és egy bronzkori öntőműhelyt ásott ki. Ezeknek az ásatásoknak az

alapján írta meg kandidátusi értekezését aránylag rövid három év alatt, s védte meg 1965-ben a

Kijevi Régészeti Intézetben: „A Noua kultúra a Közép-Dnyeszter vidékén a késő bronzkorban”

címmel. Lembergben állást kínáltak fel neki, de nem fogadta el. Visszatért szűkebb hazájába, a

Kárpátaljára, az ungvári egyetemre, ahol korábban tanult, s immár mint tanár folytatta munkáját.

1963 és 1985 között docens, 1986-tól professzor, 1993 és 2001 között tanszékvezető, 1991 és 1996

között az Ungvári Állami Egyetemen a Történelem kar dékánja. Az Ungvári Nemzeti Egyetem

Tudományos Minősítő Bizottságának elnöke, és a Kijevi Régészeti Intézet Tudományos Minősítő

Bizottságának tagja volt.

11

Kutató munkájára és ásatásai eredményeire támaszkodva megírta nagydoktori disszertációját

„A Felső-Tisza-vidék a bronzkorban” címmel, s 1983-ban védte meg az Ukrán Archaeologiai

Intézet Tudományos Tanácsa előtt Kijevben. Tanítványai eredeti humoráért és előadásmódjáért

kedvelték. Több mint 3900 történelem szakos diák érezhette óráin, hogy jól döntött, amikor a

történelmet választotta tanulmányai tárgyául. A történelem kar jelenlegi tanárainak fiatalabb

nemzedéke is az õ keze alól került ki. Diákjait bevonta a nyári régészeti munkába. Sokan éppen

emiatt választották a régészetet hivatásuknak.

70. születésnapjára több méltatás jelent meg a kárpátaljai magyar lapokban is, az egyetemen

pedig „Festschrift”-et készítettek munkásságának ismertetésével.

2004. január 15-én még dolgozott. 19-én egészségügyi panaszok miatt beutalták a kórházba,

ahonnan soha többé nem tért haza. 26-án, hétfőn hajnalban agyvérzés következtében, életének 73.

évében elhunyt.

Főbb kutatási területe a Felső-Tisza és az Erdős-Kárpátok régiójának őskori, honfoglalás és

kora középkori feltárása és tanulmányozása. Négy monográfiája, 195 tanulmánya és cikke jelent

meg 15 különböző folyóiratban, kiadványban. Az elmúlt években gyümölcsöző és szerteágazó

tevékenységet fejtett ki a Kárpátaljai Magyar Tudományos Társaság tagjaként is.

Főbb művei.

Balahuri Eduárd 1970: Régészeti leletek a Tiszántúlon. Kárpáti Kalendárium.119.o.

Balahuri Eduárd 1973: Ősi földvár a Tupcsa hegyen. Kárpáti Kalendárium. 30.o.

Balahuri Eduárd 1974: Vallanak emlékeink. Kárpáti Kalendárium. 125.o.

Balahuri Eduárd 1976: Régészeti emlékeink tanulmányozása a szovjethatalom éveiben.

Kárpáti Kalendárium. 98.o.

Balahuri Eduárd 1978: Archeológiai ásatások a vinohradovói kerületben. Kárpáti

Kalendárium. 83.o.

Balahuri Eduárd 1979: Félmillió éves település Korolevón. Kárpáti Kalendárium. 68.o.

Balahuri Eduárd, M. Troján 1979: Régészeti és első írásos emlékek Mukacsevón. Kárpáti

Kalendárium. 31–32.o.

Balahuri Eduárd 1980: A vaskorszak kutatása Kárpátontúlon. Kárpáti Kalendárium. 93.o.

Szabó István (1898 – 1969).

Posztumusz Széchenyi-díjas magyar történész, levéltáros, egyetemi tanár, a Magyar

Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar agrár-, parasztság- és településtörténet jelentős

kutatója. Kutatásaiban elsősorban a középkor és a kora újkor időszakát vizsgálta. Agrártörténeti

munkássága iskolateremtő. 1949–1950-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar dékánja. 1956-ban az Egyetemi Forradalmi Bizottság társelnöke.

12

Iskoláit szülővárosában végezte, majd az első világháború második felében az olasz fronton

harcolt. 1921-en levéltárkezelői, 1925-ben pedig levéltári fogalmazói szakvizsgát tett. Ezenkívül

1923-ban államtudományi doktorátust szerzett a szegedi egyetemen, majd 1927-ben jogtudományi,

1928-ban pedig bölcsészdoktori címet. Egyetemi évei alatt a debreceni állampénztár ideiglenes

díjnoka (1919–1920), illetve a debreceni levéltárban ideiglenes szakdíjnokként (1920–1924)

dolgozott. 1924 és 1925 között a Debrecen című lap szerződéses újságírója és 1927-ig a Debreceni

Újság segédszerkesztője volt. 1927-ben a debreceni egyetem történeti intézetében kapott

tanársegédi állást, majd egy évre rá a Magyar Országos Levéltár munkatársaként (tisztviselőjeként)

dolgozott 1943-ig. 1940-ben a budapesti egyetem magántanárrá avatta, ahol „A magyar nép

története a XIV–XV. században” című tárgykört oktatta.

1943–ban visszatért Debrecenbe, ahol az egyetemen a magyar történelem nyilvános

rendkívüli, majd 1944-ben nyilvános rendes tanár lett. Az egyetemi rendszer 1949–1950-es

átalakítása után a magyar történelem tanszék vezetője lett egyetemi tanári beosztásban. Ezzel együtt

az 1949/50-es tanévben az egyetem bölcsészettudományi karának dékánja is volt. Az 1956-os

forradalom idején az egyetem forradalmi tanácsának társelnöke volt. Az egyetemen 1959-ig

oktatott, majd Budapestre költözött és ott élt 1969-ben bekövetkezett haláláig.

1952-ben addigi tevékenységéért megkapta a történettudomány kandidátusa fokozatot, majd

1957-ben megvédte akadémiai doktori értekezését. A Magyar Tudományos Akadémia már 1941-

ben levelező tagjává választotta, ám az akadémia 1949-es szocialista átalakítása után tanácskozó

taggá minősítették vissza. Tagságát csak halála után, 1989-ben kapta vissza. 1936 és 1941 között a

Levéltári Közlemények, 1960-ban pedig az Agrártörténeti tanulmányok szerkesztője volt.

Fő kutatási területe a magyar agrártörténet, a településtörténet, a parasztság története, illetve

a történeti demográfia. Ezeken a területeken iskolateremtő a munkássága.

Szabó nevéhez fűződik a középkori magyar mezőgazdaság fejlődését alapjaiban

meghatározó tényezők vizsgálatának megkezdése, valamint a parasztság ún. „kapitalizmuskori”

történetére vonatkozó kutatások kezdeményezése. A néprajzi források bevonását is fontosnak

tartotta a történettudomány számára. A történeti szemléletű magyar néprajzi kutatásnak fontos

forrásai azok a tanulmányai, amelyekben a parasztság újkori társadalmi szerkezetét, a tanyarendszer

eredetét, a középkori településrendszer felbomlását, a Kárpát-medencei népességi viszonyok

átalakulását és más aspektusait vizsgálta. Számos város, illetve megye történetéről írt

tanulmányokat. Élete utolsó, Budapesten töltött éveiben is aktív volt, több könyvet adott ki, még

halála után több évvel is jelentek meg munkái.

1967-ben Akadémiai Díjban részesült. Halála után, a rendszerváltást követően Széchenyi-

díjat kapott a középkori és újkori agrártörténeti és parasztságtörténeti kutatásaiért. 1998-ban

emlékkönyvet adtak ki a tiszteletére.

13

Főbb művei:

Debrecen 1848–49-ben (Debrecen, 1920)

A debreceni tanyarendszer kialakulása (Debrecen, 1929)

A magyar levéltárvédelem kérdése (1931)

A debreceni uradalom a mohácsi vész korában (Debrecen, 1934)

Ugocsa vármegye (1937, 2. kiad. 1994)

A magyar parasztság története (1940)

A magyarság életrajza (1941, németül 1944)

Levéltári útmutató (1941)

A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (1947)

A szabadságharc fővárosa Debrecen, 1849. január–május (társszerk., 1948)

Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (1948)

Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1522-ből (1954)

Magyarország népessége az 1330. és 1526. évek között (1963)

A parasztság Magyarországon, a kapitalizmus korában 1848–1914 (1965, 2. kiad. 1972)

A falurendszer kialakulása Magyarországon (1966)

A középkori magyar falu (1949)

A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig (1975)

Jobbágyok – parasztok (1976)

14

KÁRPÁTALJA TERÜLETÉNEK KORAI TÖRTÉNETE

Szűkebb pátriánk, mely Európa szívében a Keleti-Kárpátok erdő borította déli

lejtőit és az Alföld északkeleti csücskét foglalja el, nemcsak a természet világának

szépségével tűnik ki, hanem ősi és sajátságos múltjával is. Földrajzi helyzeténél fogva

évezredeken keresztül különféle népek vándorlási, vonulási útvonalának keresztező-

désében feküdt, ami mély nyomot hagyott az itteni lakosság kultúráján és történetén. Itt

elsősorban arra gondolunk, hogy a mai Kárpátalja területe olyan két nagy európai

kulturális és történelmi egység mezsgyéjén helyezkedik el, mint a Kárpát-medence és

Kelet-Európa; éppen azon a ponton, ahol – Kelet-Szlovákiához hasonlóan – a Kárpátok

láncolata a legkeskenyebb és legalacsonyabb, vagyis a két kultúrzóna kapujában, ahol a

Visztula, a Dnyeszter és a Tisza vízválasztója, s ezzel együtt a stratégiai fontosságú

transzeurópai útvonalak gócpontja található. A földrajzi tényező mellett nagy hatással

voltak a terület népeinek történetére, annak sajátságos alakulására a táj természeti

viszonyai is: egyfelől Kárpátalja magaslati tagozódása (síkság: 10–200 m, előhegyek:

200–500 m és hegyek: 500 méternél magasabban), másfelől pedig a terület keleti,

nagyobbrészt hegyvidéki, zordabb klímával rendelkező, és nyugati, síksági, kedvezőbb

klímájú, s az emberi megtelepedésre alkalmasabb régiójának elkülönülése. A földrajzi és

természeti tényezők együttes hatása alatt, melyekhez nemegyszer az összeurópai

etnokulturális változások befolyása is hozzájárult, alakult végső soron a mai Kárpátalja

népeinek története.

Területünk múltjának volt egy olyan szakasza, amelyet az írásos források majdnem

teljes hiánya jellemez, s így csak a „néma tanúk”: az ember alkotta munkaeszközök,

díszek, fegyverek, edények s más tárgyak alapján tájékozódhatunk történelmünk e

homályba vesző lapjairól. Hogy ezeket a lapokat felelevenítsük, a régészet segítségét kell

igénybe vennünk. A kárpátaljai régészet több mint száz éves múltra tekint vissza és

szorosan összefügg a Schönborn grófok egykori munkács-beregszentmiklósi uradalmának

főügyésze, Lehoczky Tivadar (1830–1915) nevével. Lehoczky 1860-tól kezdve

rendszeresen tanulmányozza s gyűjti főleg Bereg vármegye régészeti leleteit. 1863-ban a

királyházai várban már ásatásokkal is megpróbálkozik. Ezután több évtizeden keresztül,

egészen 1915-ben bekövetkezett haláláig vidékünk őskorának szenteli idejének és anyagi

javainak jelentős részét. Régiséggyűjteménye a legnagyobb magángyűjtemények

egyikének számított a dualizmus korabeli Magyarországon. 1907-ben megalakul a

Lehoczky Múzeum Egyesületet, de maga a múzeum már csak halála után, századunk 20-as

15

éveiben jön létre Munkácson. Tevékenysége a kárpátaljai régészet megalapozásában

felbecsülhetetlen értékű.

Lehoczky Tivadarral párhuzamosan a mai Kárpátalja különböző részein régészeti

gyűjtéssel és ásatásokkal foglalkoztak még Mihályi János (Máramarosban), Mihalik József

(Ugocsában), Ruttner Antal (Ungban), Tajnel Ödön (Beregben), s mások.

A két világháború közötti időszakban, amikor Kárpátalja Podkárpátszká Rusz néven

Csehszlovákiához tartozott, vidékünkön a régészeti kutatások egy újabb lépést tettek a

tudomány irányában. Az 1929-ben megnyílt Lehoczky Múzeum ugyanis intézményes

alapokat biztosított a régészet számára. Kárpátaljára érkezett Jaroszlav Böhm régész, aki

Jankovich Józseffel, a Lehoczky Múzeum igazgatójával programot dolgozott ki a

kárpátaljai régészeti lelőhelyek feltérképezésére és kutatására. E program keretében,

állami finanszírozás mellett, területünkön rendszeressé váltak a régészeti ásatások, melyek

szép sikereket hoztak. Elég megemlíteni a kustánfalvai, bilkei, dédai vagy nevetlenfalui

ásatásokat. Böhm és Jankovich mellett említsünk meg néhány további nevet is ebből az

időszakból: a Zatlukál-fivérek, Szova Péter, Pavlo Jacko.

A második világháború alatt érthető módon a régészeti ásatások és kutatások a

háttérbe szorultak, de azért teljesen nem szűntek meg. Továbbra is működött Munkácson a

Lehoczky Múzeum. Szova Péternek köszönhetően régészeti kutatások folytak a városban

és környékén, a kassai múzeum pedig ásatásokat folytatott Gerényben egy ismeretlen

középkori épület maradványainak a feltárására.

1944 után, miután Kárpátalja a Szovjetunió, illetve Ukrajna része lett, a régészet is

más alapokon fejlődött tovább. Eltekintve attól a hatástól, amit a régészetre a szovjet

ideológia gyakorolt, a tudomány fejlődése a háború utáni időkben gyors ütemben folyt.

Jellemző erre az időszakra, hogy a helyi tudományos kutatóközpontok mellett (Ungvári

Állami Egyetem, Ukrán Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének

Ungvári Régészeti Csoportja, Kárpátaljai Honismereti Múzeum) megjelennek moszkvai,

szentpétervári, kijevi, lembergi tudományos műhelyek is, melyek ugyancsak sokban

emelték a kárpátaljai régészeti kutatások nívóját. Területünk őskorának kutatásában a

második világháborút követően, egészen napjainkig nagy szerepet játszottak és jelentős

sikereket értek el a következő ismert régészek: F. Potusnyák, Sz. Penyák, E. Balaguri, V.

Bidzilja, I. Popovics, M. Potusnyák, V. Kotihorosko (mind ungvári), Ju. Szmisko

(Lemberg), Sz. Titov (Moszkva), G. Szmirnova, K. Bernjakovics (Szentpétervár), V.

Gladilin, V. Szitlivij, V. Tkacsenko, L. Szoldatenko (Kijev), s mások. Kutatásaik nyomán

roppant mennyiségű és nagyon gazdag régészeti anyag került napvilágra vidékünk

különböző részein, amely kronológiailag egy teljes millió év történetét fogja át. A

16

továbbiakban megpróbáljuk ezt az egymillió évnyi történelmet dióhéjba szorítva az olvasó

elé tárni, s legalább nagy vonalakban bemutatni piciny hazánk gazdag múltját.

Paleolitikum

A tudomány mai állása szerint az első emberek körülbelül 3 millió évvel ezelőtt

váltak ki az állatvilágból valahol Kelet-Afrikában (Gona, Omó, Isangó, Olduvai s más

lelőhelyek). Ám az újabb európai és ázsiai leletek arra késztettek egyes kutatókat, hogy az

emberré válás zónáját sokkalta nagyobb területekre terjesszék ki. Ma még nem tudjuk,

hogy Kárpátalja milyen szerepet játszott ebben a folyamatban, de ismerve e térség

geológiai történetét az utóbbi 10 millió évben, a kutatóknak fel kell készülniük bármilyen

meglepetésre...

A kárpátaljai őskőkor vagy másként paleolitikum mai ismereteink szerint körülbelül

1 millió évvel ezelőtt kezdődött és körülbelül i. e. 10 ezerig tartott, s egybeesett a Föld

geológiai történetének ama szakaszával, amely jégkorszak vagy pleisztocén néven ismert.

Kárpátalján majdnem 100 őskőkori lelőhelyről van tudomásunk. Ezek többsége kisebb-

nagyobb kőeszköz-gyűjteményekből áll, melyeknek nincs stratigráfiai kötöttsége, vagyis

nem kapcsolódnak egyes geológiai rétegekhez. Ilyen esetben csak a kőeszközök

morfológiai jegyei és tipológiájuk az, ami alapján meg lehet állapítani korukat és valamely

kultúrához való tartozásukat. Sokkalta kisebb számban vannak képviselve azok a telepek,

ahol a régészeti anyag jól datálható geológiai rétegekbe van beágyazva. Ezek közé

tartoznak a királyházai többréteges telep, a beregszászi (kis-hegyi) telep, a csarnatői

lelőhelyek, a nagyrákóci lelőhely és az uglyai barlangtelep.

Kétségkívül a leggazdagabb és legjelentősebb az 1974-ben felfedezett királyházai

telep, mely az Ős-Tisza VII-ik, 100-120 méteres teraszán helyezkedik cl. A kőeszközök

többezer m2 területen fordulnak elő. A majd két évtizednyi ásatás eredményeként a

telepről több mint 60 ezer régészeti tárgy került elő: kőszerszámok, magkövek, szi lánkok,

pengék stb. A régészek mellett a lelőhely tanulmányozásában aktívan részt vettek

geológusok, geofizikusok, pollenszakértők s más tudományágak képviselői, és így a

királyházai telep Európa legalaposabban tanulmányozott őskőkori emlékei közé sorolható.

A telepen a 12 m vastag agyag üledékben 28 különböző geológiai réteg figyelhető

meg, melyekből 9 úgynevezett őstalaj vagy paleosol. A paleomágneses vizsgálatok, a

pollenanalízisek, s geológiai adatok lehetővé tették, hogy a királyházai telep 16 régészeti

lelethorizontját összekapcsolják az európai jégkorszak periódusaival, abszolút értékben is

kifejezzék a lelőhely korát és megfigyeljék az őskőkori ember történetének és kultúrájának

fejlődését majdnem 1 millió éven keresztül.

17

A királyházai telepen a legkorábbi emberre utaló leletek kőeszközök formájában a

27. és 28. geológiai rétegekből kerültek elő, melyek a günz eljegesedési korszakba

tartoznak, s paleomágneses adatok alapján régebbiek 800 ezer évnél, vagyis == 1 millió

évesek. A pollenanalízis szerint a lelőhely környékén, mely egy folyó menti teraszon

helyezkedett el, dominált az erdei fenyő és a nyírfa. A kőeszközök helyi andezitből

készültek, s nagyobbrészt szilánkokról és kavicseszközökről van szó, melyek az acheuléen

kultúrához sorolhatók. Ettől az időtől kezdve az emberek időről időre felkeresték a

települést és évezredeken keresztül megfigyelhető kultúrájuk fejlődése. Az acheuléen

kultúra régészeti leletei Királyházán hét rétegből kerültek elő, melyek kora 1 millió évtől

~ 150 ezer évig terjed. A kőipar tanulmányozása kimutatta, hogy ezek a leletek genetikai

kapcsolatban állnak egymással, vagyis a helyi lakosság továbbéléséről, továbbfejlődéséről

van szó a Günz, a Mindéi és a Riss eljegesedési periódusok folyamán. Ez idő alatt az Ős-

Tisza partján élő emberek természeti környezete többször megváltozott. A klíma hol

hidegebb és szárazabb volt a mainál, hol pedig mérsékelt, míg a növényzet ennek

megfelelően hidegtűrő nyírfa- és tűlevelű erdőkből vagy sztyeppei és erdős-sztyeppei

jellegű növényekből tevődött össze.

A királyházai telep mellett az acheuléen ember, az úgynevezett Homo erectus

nyomait sikerült felkutatni még Rákászon, Nagyrákócon, Kovászón, s talán Kisbégányban.

Ezek a lelőhelyek különböző korúak, s csak egy részükön folytak ásatások. Mindenesetre

azt meg lehet állapítani, hogy kőiparuk hasonló a királyházaihoz, csak a nyersanyagban

vannak különbségek (andezit Királyházán és obszidián Rákócon).

Körülbelül 150 ezer évvel ezelőtt, a Riss-Würm interglaciális (eljegesedések közötti

időszak) kezdetén, a helyi lakosság kultúrája fejlődésének újabb szakaszát éri el, amely a

kőeszközök megmunkálásának technikája és tipológiája alapján a tágabb értelemben vett

mousteri kultúrához sorolható. Ez utóbbi, mint a neander-völgyi ember hagyatéka, nem

volt egységes, ami a mousteri kultúrák különböző eredetére s fejlődési irányaira utal. A

legkorábbi mousteri lakók hagyták maguk után az úgynevezett korolevói (Királyháza

ukrán nevétől) kultúrát (Lelőhelyei: Királyháza I: IVa, IV, III komplexumok; Királyháza

II: III komplexum; Csarnatő (Cserna) I, IX s mások). Ez a kőipar genetikailag a korábbi

acheuléen kultúrából nőtte ki magát. Jellemző rá a lévailois-i technika; különböző

vágóeszközök, kaparok, standardizált levallois típusú szilánkok stb. E kultúra a riss-würmi

meleg időszakkal van kapcsolatban, amire a IV. paleosol réteg pollenvizsgálata is utal.

Eszerint abban az időben az éghajlat melegebb és nedvesebb volt a mainál, s a neander-

völgyiek nagyobbrészt lombos - tölgy, bükk gyertyán alkotta - erdők területén éltek.

18

Az utolsó, a Würm eljegesedés kezdetén a királyházai kultúra hordozói úgy tűnik

elhagyták területünket, mivel éppen ebben az időben jelennek meg levallois-i típusú

kőiparok Északnyugat-Romániában és a Felső-Dnyeszter vidékén. Helyüket vidékünkön

egy teljesen idegen kultúra foglalja el, amely a királyházai telepen a Ha komplexummal

van képviselve. Ennek gyökereit a Kárpát-medencétől nyugatra lévő területeken kell

keresni (például a szlovákiai szeletien kőipar s mások).

Nemsokára azonban területünket egy újabb migrációs hullám éri el, mellyel

Kárpátalján megjelenik egy újabb mousteri ipar: a Királyháza I, II komplexum. S bár a

hasítási technikában hasonlít a korábbi kőiparhoz, a tipológiai jegyek eltérnek attól. Az

újabb betelepülők kultúrája némi hasonlóságot mutat például a magyarországi Suba-lyuk

barlang iparával és egyes szlovákiai lelőhelyekkel, ami egyben megadja az irányt is,

ahonnan az új neander-völgyiek érkezhettek.

Ezek után érdekes jelenségnek lehetünk tanúi az őskőkori társadalom fejlődésében

Kárpátalján. Ugyanis a Würm eljegesedési korszak brörupi interstadiális végén

Királyházán megjelenik egy olyan kőipar, amely már felső-paleolitikumi jegyeket hordoz.

Ám ami még érdekesebb, ezután újra egy tipikus mousteri ipar s lakosság jelenik meg itt.

A régészek ezt a késői posztbrörupi ipart csernini (Cserna (Csarnatő) nagyszőlősi járási

község ukrán neve után) kultúrának keresztelték el. Lelőhelyei: Királyháza I (I

komplexum), Cserna X, IV, VIII, Hizsa I, Pleska II, s mások. A csernini kultúra az

úgynevezett fűrészfogú mousteri iparokkal áll kapcsolatban, különösen a moráviai

lelőhelyekkel (Sipka, Csertova Dyra).

A felső-paleolitikum Kárpátalján, mint már említettük, valamivel korábban

kezdődött el, mint azt a királyházai ásatásokig gondolták. Ugyanis az általánosan

elfogadott 35-40 ezer év helyett ma körülbelül 60 ezer évesre datálják.

A mintegy 40 kárpátaljai felső-paleolitikumi lelőhely, túlnyomó részt a Kárpátok

előhegyeiben található. Ezek többsége nyíltszíni telep és csak egy barlangi lelőhelyünk

van, éspedig a técsői járási Molocsnij Káminy. A nyíltszíni telepek közül legismertebb a

királyházai, beregszászi (Kishegy), ungvári (Radvánci-hegy). Ezek kőipara bár felső-

paleolitikumi, de nem egységes sem kulturálisan, sem kronológiailag. A legkorábbinak a

királyházai II telep II komplexuma és az I telep Ia komplexuma számítanak. Ezekben a

tipikus felső-paleolitikumi prizmatikus hasítási technikájú módszereken kívül a korábbi

lévailois-i technika is jellemző, habár az egész eszközkészlet túlnyomóan felső- őskőkori

(vakarok, kések stb.). A következő fejlődési stádiumot az úgynevezett radvánci típusú

kőipar képezi (Ungvár - Radvánci-hegy, Gerény; Munkács - Pálhegy; Salánk). Végül a

harmadik csoportot a közép-európai aurignaicien kultúrkörhöz tartozó úgynevezett

19

beregovói (beregszászi) kultúra telepei alkotják (Beregszász - Kishegy, Muzsaj, Bene

stb.). Bár csak a beregszászi-kishegyi telep köthető geológiai rétegekhez (Taudorf meleg

korszak utáni időszak), a tipológiai jegyek alapján bátran datálhatjuk a Würm eljegesedési

időszak utolsó stádiumával.

A fent említetteken kívül figyelemre méltó még a técsői járási Nagyugolyka falunál

levő Molocsnij Káminy nevű barlang. Ez az egyetlen őskőkori barlangi telep Kárpátalján.

A lelőhelyet 1972-ben V. N. Gladilin fedezte fel, majd ugyanő tárta fel 1972-1973-ban.

Később, 1990-ben V. I. Tkacsenko végzett itt ásatásokat. A barlangban két tűzhely

maradványaira, több mint húsz kőeszközre és egy csonteszközre akadtak a régészek

számos barlangi medve csontjainak kíséretében. A telep korát C14 módszerrel a gröningeni

laboratórium 25550 ± 350 évben állapította meg. A kőipar aurignacieni típusú, de eléggé

sajátságos. A telep rövidéletű volt és a legvalószínűbb, hogy a barlangi medvére vadászó

ősemberek ideiglenes búvóhelyéül szolgált, de nem kizárt, hogy kultikus jelleget viselt.

A kárpátaljai őskőkor kutatásában, bár az utolsó 30 évben hatalmas fejlődés volt

tapasztalható, még sok homályos folt van; például, hogy milyen lehetett a helybeli

lakosság kultúrája az utolsó eljegesedési korszak végén.

Mezolitikum

Valamikor az i. e. X. évezredben véget ér a jégkorszak, a pleisztocén, s kezdetét

veszi a Föld geológiai fejlődésének mai korszaka, a golocén. Az éghajlat, a növénytakaró s

az állatvilág a maihoz hasonló jelleget ölt. Természetesen ezekkel a változásokkal átalakul

az őskori ember anyagi kultúrája is, amire a kárpátaljai leletek jó példaként szolgálhatnak.

Az átmeneti kőkor, vagyis a mezolitikum területünkön az i. e. X-VI. évezredekkel

datálható. Egészen századunk 70-es éveiig a kutatók nem írtak a kárpátaljai átmeneti

kőkorszakról. Ma azonban már több mezolitikumi települést ismerünk, sőt egyes kutatók

szerint (L. Macjkevij) számuk meghaladja a harmincat. De ha figyelembe vesszük a

Kárpát-medence településtörténeti adatait ebben a korszakban, akkor a fent említett szám

talán túlzottnak tekinthető. A biztosan mezolitikumi települések és lelőhelyek

nagyobbrészt a vulkanikus eredetű dimbes-dombos előhegyekben fordulnak elő. Geológiai

és régészeti megfigyelések alapján a mezolitikumi lakosságon belül két nagyobb,

különböző korú és anyagi kultúrájú csoportot lehet elkülöníteni. Az egyik csoportra a

korábbi, őskőkori tradíciók a jellemzőek (Kamjanica II, III, IV, V; Munkács VI, IX, X;

Huszt I; Perecseny I s mások). A telepek közül figyelmet érdemelnek azok, amelyeken

régészeti ásatások folytak: Kamjanica V, II. Legkorábbinak a rétegtani megfigyelések

alapján a Kamjanica V telep tekinthető, amely a golocén korszakon belül a Dryas-fázis

20

végén és a Preboreális fázis kezdetén létezett, vagyis az i. e. X-IX. századokban. Az

említett telepen az 1979-1985 években 266 m2-t tártak fel a régészek. Ezen a területen

előkerült egy kerek alaprajzú, valószínűleg ház kőből kirakott alapja és 1761 kőeszköz.

Utóbbiak között vannak különböző típusú magkövek, szilánkok, pengék, vésők, kések és

elenyésző mennyiségben miniatűr geometriai formájú szerszámok. A kőipar összetétele

alapján a Kamjanica V típusú telepeket a magyarországi Szekszárd - Palánk anyagával

lehet párhuzamba állítani. A őskőkori tradíciókat művelő lelőhelyek fejlődése folytatódott

a boreális (Rákóc I, III; Huszt I; Perecseny I stb.) és atlanti (Kamjanica II, IV; Rákóc II

stb.) fázisok folyamán is.

A kárpátaljai mezolitikus lelőhelyek második csoportjának anyagi kultúrájában már

világosan kivehetők az átmeneti kőkorszak jegyei, vagyis a geometrikus mikrolitek. A

telepek lakossága kétségkívül az előző csoporttól eltérő alapokból fejlődött ki, viszont

nagyobbrészt ugyanabban a természetföldrajzi zónában élt. A csoport egyik legjobban

ismert telepe a Kamjanica I. A lelőhely az Ung folyó közvetlen közelében helyezkedik el.

A régészeti leletek között majdnem 4 ezer kovaeszköz található, de a kultúrrétegből

előkerültek különböző kagylók maradványai is (Unió crassus, Cepaca vindo bonensis,

Monache carthusiana). A szerszámok között a vezető szerepet a vakarok játszák, de

jelentős számban képviseltetik magukat más típusok is, köztük trapéz és háromszög

formájú mikrolitek. A Kamjanica I típusú mezolitikus lelőhelyek (Dubrivka I, Szerednye

III, Guta II s mások) kronológiailag későbbiek, mint az előző csoport, s valamikor az i. e.

VI. évezred folyamán szűntek meg létezni.

Neolitikum

A átmeneti kőkorszak (mezolitikum) végén délről érkezett, a földművelést, az

állattenyésztést és a fazekasságot jól ismerő, falusias típusú településeken élő népcsoport

telepedett le Kárpátalján. Ez az esemény az időszámításunk előtti VI-V. évezred

fordulójára tehető és a kőkorszak utolsó szakaszának, a neolitikumnak (neo - új, litosz -

kő) a kezdetét jelenti vidékünkön. E korszak a réznek az i.e. III. évezredben való általános

elterjedéséig tartott.

Az újkőkor elején, az i. e. V. évezred első felében, Kárpátalján balkáni eredetű

népcsoport, a Körös-kultúra hordozója jelenik meg. Nagy, néha a 100 négyzetmétert is

meghaladó alapterületű, földbe vájt házakból álló tanyáikat a patakok partján vagy a

dombok lejtőin alakították ki (Zápszony - Kishegy, Szernye - Kismező, Rafajna, Be-

regszász - Kerekhegy). Földműveléssel (búza, rozs) és állattenyésztéssel (kecske, juh,

ökör) foglalkoztak, de fontos kiegészítő ágazat volt a vadászat (szarvas, vaddisznó).

21

Jelentős szerepet játszott a neolitkori ember életében a fazekasság; a betakarított termést is

nagy agyagedényekben tárolták. Szerszámaik nagy része kőből - obszidiánból, néha

kovakőből - készült, de a régészek gyakran bukkantak csont- és agancsszerszámokra is. A

Körös-kultúra emberének szellemi életére csupán edényeik díszítéséből és az agyagból

készített, legtöbbször nőalakokat ábrázoló szobrocskákból következtethetünk.

Körülbelül az i.e. V. évezred közepétől kezdve jelentős változásokon megy

keresztül a Körös-kultúra, ami egy új, a középső neolitba sorolható műveltség létrejöttét

eredményezte. Míg a környező területeken fokozatosan tért hódít a vonaldíszes kerámia

kultúrája, melynek hordozóit a tudósok az indoeurópai népek csoportjába tartozóknak

tekintik, addig a Felső-Tisza-vidéken egy ettől teljesen eltérő kultúra, az úgynevezett

festett edények kultúrája fejlődik ki. Ennek alapját valószínűleg a Balkánról beszivárgó

újabb népcsoportokkal keveredő helyi Körös-népesség alkotta. A kultúra jellegzetességei

közül elsősorban a magas színvonalú fazekastermékek előállítását kell kiemelnünk. Az új

edényformák megjelenése mellett figyelemre méltó, hogy széles körben elterjedt a

kerámiadíszítés egy sajátságos módja - a festés. Jellemzőek a sárgás vagy barnás alapra

fekete festékkel felvitt mértani ábrák, spirálisok. Ezenkívül találkozhatunk még

emberalakú edényekkel és finoman megmunkált nőszobrocskákkal (Zápszony- Kovadomb;

Szernye - Kismező; Dercen - Kishegy; Helmec) is.

A festett edények kultúrája fejlődésének végén és a késő neolitikum kezdetén

jelennek meg először a közönséges tanyák mellett az erődített telepek - ilyen település

maradványaira bukkantak például a zápszonyi Kovadombon is, ami vélhetőleg a

neolitikum végén felerősödő etnokulturális mozgásoknak tudható be. Nagy hatást gya-

koroltak a területünkön elterjedt kultúrára bizonyos déli impulzusok, amelyek feltehetőleg

szintén népmozgások eredményének tekinthetők. A megújult kultúra összetevői között a

festett edények kultúrájának elemei mellett megtalálhatjuk a tiszai és tordasi kultúrákat is.

Erről tanúskodik a Dercenben (Kishegy) és Beregszász környékén (Ardói-hegy) feltárt

fejlett neolitikumi telepek régészeti anyaga.

Rézkor

Valamikor i. e. 3500 körül nagy változások mennek végbe a Kárpát-medence keleti

felében, s kezdetét veszi a rézkor. Az új korszak gazdasági alapját elsősorban az

állattenyésztés képezi. Tovább fejlődik a földművelés is, de a szárazabb klíma, mely

ekkortájt Európában is éreztette hatását, ideiglenesen a háttérbe szorította. A réz csak

nagyon lassan terjedt el, s csak a korszak második felében jelennek meg nagyobb számban

22

a fémből készült eszközök. Változásokon mennek keresztül a korabeli közösségek is:

előtérbe kerülnek a férfiak és kialakul egy vezető, elit réteg is.

Kárpátalján a rézkor korai és középső szakaszát a tudósok a tisza- polgári és

bodrogkeresztúri kultúrák különböző fejlődési fázisaival kötik össze. Területünkön az

előbbi kultúra jellegzetes anyaga néhány településről (Déda - Hompolyog, Nagyláz,

Kisgejőc stb.) és temetőből ismert. Edényeikre általában az egyszerű díszítések a

jellemzők. A kőeszközök ekkortájt már nagyobbrészt kovakőből készültek. A rézeszközök

még ritkák. Néhány rézcsákány és -véső még a múlt században került elő Ungvár

környékén. A dédai Hompolyogról ismert egy halászhorog és egy ár.

A korszak temetkezési szokásaira a nagylázi (Ungvári járás) urnasíros temető vet

némi fényt. A leletekből kitűnik, hogy a halottakat elégették, csontjaikat megtisztították a

rájuk tapadt széntől és hamutól, urnába helyezték, majd néhány kisebb edény kíséretében

eltemették. Rendkívül fontos számunkra ez a lelet, mert jelzi a rézkor elején végbement

ideológiai változásokat. A halotthamvasztás gyakorlatát a kutatók a tűz tisztító szerepével,

a halottaknak a tűzben való újjászületésével kapcsolatos hiedelmekkel hozzák

összefüggésbe. Ez a szokás a rézkor késői szakaszára is jellemző, amikor is nálunk a

badeni (vagy péceli) kultúra terjedt el. Jelen pillanatig nyolc lelőhelyről kerültek elő

emlékei. Ezek többsége a Kárpátok déli előhegyei között helyezkedik el (Munkács -

Kishegy, Bereg, Oszoj stb.). A telepeken feltárt földbe vájt kunyhókban a kutatók

rengeteg, főleg bekarcolással díszített agyagedény maradványaira bukkantak. Megállapít-

ható, hogy a kőeszközök repertoárja gazdagodott néhány újabb típussal, például az

átlyukasztott harci kőfokossal és a szív alakú nyílhegyekkel. Réztárgyak csak elvétve

kerültek elő.

A badeni kultúra sorsa még nem tisztázott kellőképpen, ám abban egyetértenek a

régészek, hogy jelentős szerepet játszhatott a kora bronzkori kultúrák kialakulásában

Bronzkor

A bronz (réz ötvözete 3-12 százalék ónnal) fontos szerepet játszott az emberiség

fejlődésében. Az új anyag, mely az i. e. IV. évezred során jelenik meg Mezopotámiában, a

Kárpát-medencében valamikor az i.e. XX. században tűnik fel.

Területünkön a bronzkor három periódusra tagolható: korai, középső és késői

bronzkor. A korai bronzkorban Kárpátalján két, egymástól etnikailag és kultúrájában is

eltérő népcsoport telepedett meg. A kelet-szlovákiai halomsíros csoport az úgynevezett

zsinórdíszes edények népének, ennek az egykor nagy kulturális egységnek vidékünkre

északról beszivárgott ágaként ismeretes. Halottait néhány edény, kőeszköz, ritkábban

23

fegyver kíséretében hatalmas kurgánok alá temette (Bótrágy, Munkács, Makarjevo). A

másik, a nyírségi csoport a késő rézkori badeni kultúra alapján, déli (balkáni és kis-ázsiai)

hatások révén jött létre. Településeit és temetőit alig ismerjük. Kárpátalján a szórványos

leleteken túl három helyen tártak fel e korszakkal datálható lelőhelyeket: Munkács

(Kishegy), Nagydobrony (Aranydomb), Péterfalva (Braun-tag). A leletek nagy részét

edénytöredékek, kőeszközök képezik, a bronz nyomai alig észlelhetők.

Körülbelül az i.e. XVI1I-XVII. század fordulóján új irányt vesz a kárpát-medencei

bronzkori kultúrák fejlődése. Déli és keleti hatások következtében egy sor egymással

rokon új műveltség jelenik meg, amely rendkívül magas szintű anyagi és szellemi kultúrát

fejlesztett ki.

Területünkön e korszak második felében a felsőszőcsi (romániai lelőhely nyomán)

vagy más néven sztánfalvai (a munkácsi járási Sztánfalván századunk 30-as éveiben feltárt

temető után) kultúra virágzott. Fejlődése szorosan kapcsolódik a Földközi-tenger keleti

részén honos mükénéi civilizáció vonzáskörébe tartozó kultúrákhoz. Erről tanúskodnak a

már szinte művészi, hihetetlenül gazdagon díszített agyagedények (vázák, tálak, csuprok),

melyek fő ornamentikái motívuma a spirál. Némely edényforma és díszítőelem párhuzamát

a mükénéi bronz- és aranyedényeken fedezhetjük fel.

Az említett kultúrával lehet összefüggésbe hozni néhány kárpátaljai bronzkincset is

(Tőkés, Munkács - Podhering), melyekben fegyverek (nyakkorongos csákányok, karvédő

spirálok) és ékszerek (csüngök, tűk, szíjvégek, gombok) széles skálájával ismerkedhetünk

meg.

Amint azt a Nevetlenfaluban végzett ásatások kimutatták, a bronzöntés helyben

folyt, ám sok tárgy az ekkoriban a környező területekkel folytatott megélénkülő

kereskedelem révén került vidékünkre.

Az őskori népek életében fontos szerepet játszott a só. Mint ismeretes, vidékünk

sóbányái nagyobbrészt Szlatina környékén találhatók. A régészeti leletek tanúsága szerint

az első sóbányászok a középső bronzkori sztánfalvai kultúra hordozói voltak az i.c. XV-

XIV. század folyamán. A sztánfalvai kultúra népét szoros szálak fűzték az ottományi

kultúrához, ám temetkezési szokásaik igencsak eltérőek voltak. Míg az előbbieknél a

halottat földbe vájt sírba temették, addig az utóbbiaknál a halottégetés dominált

(Sztánfalva, Munkács, Helmec).

Valamikor az i. e. XIV. század folyamán következik be az első törés a kárpát-

medencei bronzkori kultúrák fejlődésében. Ennek hátterében a nyugatról betörő

halomsíros népcsoportok ál Ihattak. Megjelenésük nem okozott számottevő változást

vidékünkön, hatásukat mindössze néhány új bronztípus elterjedése jelzi. Annál nagyobb

24

törés következett be viszont az i. e. XIII. században. Keletről, a Fekete-tenger északi

partvidékéről és nyugatról, a pilinyi kultúra szállásterületéről (Észak-Magyarország) újabb

népcsoportok jelennek meg a Felső-Tisza- Vidéken, s hatásukra megszűnik létezni a

sztánfalvai kultúra. Ekkor jelennek meg területünkön és a szomszédos Szabolcs-Szatmár-

Bcreg- ben a halomsíros temetkezések (Csongor, Királyháza) a jellegzetesen keleti típusú

bronztárgyak kíséretében (Nyírkárász - Gyulaháza). Kultúrájuk viszonylag rövidéletű volt

és az i.e. XII. században, ami a tulajdonképpeni kései bronzkor kezdetét is jelenti,

Kárpátalján megjelenik a gávai (egy magyarországi lelőhely nyomán) kultúra népe.

A leírt történelmi események jellegét legjobban az ebben az időben a földbe rejtett

körülbelül 80 bronz- és aranykincs jellemzi. A tárgyaknak több mint a felét ékszerek,

elsősorban karperecek teszik ki, de nagyon sok fegyver (csákány, lándzsahegy, kard) és

munkaeszköz (balta, sarló, véső) is előkerült. A legismertebb kincsek közé sorolhatjuk a

krivait, a szentmiklósit, a kovászóit és a volócit.

A bronzöntés magas szinten való művelését a gávai nép is folytatta, egészen az i. e.

IX—VI11. századig, a bronzkor végéig. Ám ekkoriban már sok tekintetben új és más

típusú tárgyakat készítettek. Ez utóbbiak a gávai kultúra egyes csoportjaival eljutottak a

mai Galíciába és Lengyelországba is. A korábbi időkhöz hasonlóan a gávaiak is

elhamvasztották halottaikat (ahogyan az Európa-szerte szokás volt akkoriban). Etnikai

hovatartozásukról viták folynak a kutatók között. Többségük úgy véli, hogy az északi

thrákok csoportjába tartoztak, míg mások az illíreket látják bennük. Bárhogyan is dőljön el

azonban ez a vita, annyi bizonyosra vehető, hogy e kultúra képezte a kora vaskori fejlődés

alapját Kárpátalján.

Vaskor

A vas a föld legelterjedtebb érce. Használatának első jeleit az ókori Kelet népeinél

fedezhetjük fel már az i. e. III. évezredben. Valamivel később (i. e. XIV-X1II. sz.) a

hettiták megfejtik a vas titkát és megkezdődik széles körű felhasználása.

Európában először a görögöknél jelenik meg a vas, majd a IX. sz. vége felé a

Kárpát-medence északkeleti részében, s ezen belül Kárpátalja területén is (a podheringi

kincslelet). A vaskorszak alatt általában az i. e. utolsó évezredet értik a kutatók s azt két

nagyobb periódusra tagolják: a korai és a késői vaskorszakra. Területünkön a korai vas-

korszak körülbelül az i. e. IX. sz. végétől az i. e. 111. sz. kezdetéig tartott. Ennek első két

századát (i. e. VIII —V11. sz.) a helyi késő bronzkori gávai népesség további fejlődése

fémjelzi. Az anyagi kultúrában nem tapasztalható számottevő változás: a kerámiában és

bronzeszközökben a már korábbról ismert formák továbbfejlesztett változataival

25

találkozunk. Vajmi kevés jelét mutatja a változásnak a temetkezési rítus (halottégetés:

Nagyberezna, Felsődomonya, Királyháza, Huszt) és a házépítés (földbe vájt kunyhók).

Ennek ellenére a megváltozott körülmények, melyek az Alföld északi peremterületére be-

települt keleti eredetű népcsoporttal, minden bizonnyal a kimmerekkel hozhatók

kapcsolatba, éreztették hatásukat a mai Kárpátalján is. Erre utalnak az ebben a korszakban

megjelenő erődített magaslati települések, amelyekbe a helybéli lakosság veszély esetén

elrejtőzhetett, s ott szükség esetén hosszabb ideig meghúzódhatott (Selesztó (ma Kölcsény

része) - Tupcsa; Ardánháza - Bogoszló, llosva - Sztremtura), valamint az a tény is, hogy a

falusi típusú telepek többségükben szintén az előhegyek szelíd lejtőin lelhetők fel. Mégis,

fejlődésük ekkor még töretlen. A változások valamikor az i. e. VI. sz. folyamán következ-

nek be, amikor is területünkön megjelenik az úgynevezett kustánfalvai kultúra. E kultúra

elnevezése a munkácsi járási Kustánfalva községnévből ered, ahol századunk harmincas

éveiben egy nagy, sírhalmokból álló temetőt tártak fel a régészek. A kultúra fejlődése

körülbelül az i. e. III. sz. elejéig tartott. Ezt a korszakot, amely a kora vaskor második

szakaszának felel meg, a kutatók általában szkíta-kornak nevezik. A kustánfalvai kultúra

kialakulásában ugyan jelentős szerephez jutottak különböző külső hatások, ám mégsem

beszélhetünk róla úgy, mint olyan jelenségről, melynek teljesen hiányoznak a helyi

gyökerei. Kétségtelen, hogy e kultúra egyik összetevője a helybéli i. e. VIII—VII. századi

lakosság. Ám az is tény, hogy kialakulásában szerepet játszottak más kultúrhatások is.

Többek között ilyen az északról kiinduló és az Ung folyó mentén jelentkező lauzitci hatás

(Nevicke, gazdag kurgán temetkezés), egy, a mai Podolija területéről áttelepült csoport, és

végül nem lehet figyelmen kívül hagyni magát a szkíta hatást sem (szkíta tőr

Ardánházáról, szkíta lószerszám Nevickéről, elektronból készült állatábrázolások

Kustánfalváról, benei bronzhydria).

A kustánfalvai kultúra hordozói többségükben nyílt falvakban laktak, kisebb

négyzet alaprajzú felszíni házakban (Kisgejőc). Halottaikat elégették, majd a hamvakat

összegyűjtötték, egy nagyobb edénybe (urnába) helyezték, mely körül több kisebb

edénykét raktak le. Néha vasból vagy bronzból készült karpereceket, ritkábban ezüst vagy

arany ékszereket is a halottal temettek. Ezután a temetkezési hely fölé halmot emeltek

rendszerint földből, de néha nagy köveket is felhasználtak erre a célra. A temetők

többsége, érdekes módon, a településektől távol helyezkedett el, általában az

előhegyekben (Kustánfalva, Sztánfalva, Drágbártfalva stb.).

Ami a kustánfalvai népesség etnikai hovatartozását illeti, a kutatók többsége azon a

véleményen van, hogy az északi thrák népcsoportról van szó. A magunk részéről úgy

véljük, hogy egyelőre nyitottnak kell tekinteni a kérdést.

26

Valamikor az i. e. III. sz. elején nagy és drasztikus változások következnek be

területünk történetében, amelyek nyomán megszűnik létezni a kustánfalvai kultúra, s

helyébe az úgynevezett La Tene-i kultúra lép (nevét egy svájci lelőhelyről kapta). Ez

utóbbi megjelenését a tudósok többsége a kelta törzsek vándorlásával hozza

összefüggésbe. Tudvalevő, hogy a kelta civilizáció, mely nagyjából az időszámításunk

előtti utolsó öt századot öleli fel, az európai kontinens hatalmas területein majdnem

egységes kultúrkört alkotott, amelyben a szép és egyéni művészeti stílus rendkívül magas

szintű anyagi és szellemi kultúrával párosult. Az i. e. III. század első évtizedeitől kezdve

Kárpátalja is a kelta világ vonzáskörébe került, s hamarosan annak szerves részévé vált.

Ezt bizonyítja szűkebb pátriánk rendkívül gazdag keltakori régészeti anyaga (ma több mint

negyven településről van tudomásunk, melyek Kárpátalja síkvölgyi részén találhatók

Nagyszőlőstől nyugatra). Különösen jelentős a Lehoczky Tivadar által a Munkács melletti

Gallis és Lovácska hegyeken felszínre hozott, több mint ezer vasból, bronzból, üvegből,

agyagból és kőből készült tárgyból álló gyűjtemény, mely európai hírnévre tett szert.

Az említett páratlanul gazdag gallis-lovácskai régészeti anyag semmi kétséget sem

hagy afelől, hogy ebben az esetben egy oppidiummal van dolgunk, vagyis egy olyan típusú

településsel, mely a keltáknál a gazdasági, kereskedelmi, társadalmi, vallási és

közigazgatási élet központjának számított. A település virágzásának alapja a kereskedelem

és hadászat szempontjából rendkívül előnyös elhelyezkedés (a Latorca völgye) és a

környéken feltárt vasérctelepek voltak. Gallis-Lovácskán több, s a leletek tanúsága szerint

jól működő kovácsműhely üzemelt. De voltak itt kifejezetten ékszerek készítésére

szakosodott műhelyek is, ahol ezüstből, aranyból, bronzból, üvegből és más anyagokból

készültek karpercek, fibulák, övláncok. A településen külön mesterek foglalkoztak

malomkövek faragásával, az agyagedények égetésével. Az agyagedények közül egyébként

mind több készült már korongon.

Gallis-Lovácska jelentős kereskedelmi központ is volt. A kereskedelem ekkorra már

elérte azt a szintet, mely megkövetelte a pénz, mint fizetőeszköz megjelenését. Az első

pénzérmék vidékünkön tehát a keltákkal jelentek meg. Erről tanúskodik több éremlelet

(Nagygut) és a magán Gallis-Lovácskán talált számos kelta érem is. Figyelemreméltó,

hogy az érmék egy része a makedónjai II. Fülöp király tetradrachmáinak az utánzata (az

előlapon egy Zeusz-fej, a hátlapon egy lovas), amelyek széles körben elterjedtek voltak a

kelta és dák törzsek között. Am még ezeknél is érdekesebb az a néhány, csak Kárpátaljára

jellemző érmetípus, melyek legközelebbi megfelelőit a mai Francia- ország és Olaszország

területén találjuk meg. Ezek egyike a kelta Senon törzsre jellemző. Valószínű, hogy erről a

területről származhattak azok a kelták, akik az i. e. 111. században Kárpátalján telepedtek

27

le. A későbbi ókori források a Felső-Tisza-vidék táján a teuriszkuszok törzsét helyezik el.

Talán e törzsnek volt a központja Gallis-Lovácska.

A kárpátaljai kelta közösség valamikor az i. e. 11. század végen indult hanyatlásnak

(ekkor pusztult el Gallis-Lovácska), ami egyrészt a germán törzsek első mozgásaival,

másrészt az Erdély területén honos dák törzsek megerősödésével hozható összefüggésbe.

A dák törzsek előőrsei még az időszámításunk előtti 111. században vetették meg a

lábukat területünk keleti felében, Máramarosban, s több mint egy évszázadon keresztül

voltak a kelták szomszédai. Ám az i. e. 1. század közepe táján a dák törzsek Bourabistas

király vezetésével egy csatában felülkerekedtek a Kritaszirosz által irányított keltákon és

ellenőrzésük alá vonták a Kárpát-medence keleti felének nagy részét. A régészeti leletek

alapján valószínűsíthető, hogy ekkortájt tűnik cl a La Ten kultúra, s terjed el fokozatosan a

dák népesség. Itt elsősorban a nagyszőlősi járási Kiskopány község mellett található

egykori dák, dava típusú erődített településre gondolunk, melynek feltárása immár több

éve tart. Az innen előkerült gazdag régészeti anyag tipikusan dák jellegű. Erre utal az

erődített település mellett még a harmincas években előkerült előkelő dák temetkezés

anyaga is: páncéling, vassisak maradványai, három vasból készült lándzsa, sarkantyúk stb.

A római kor

E történelmi időszakon általában az I—IV. századot értik a kutatók. Kárpátalja

római kori történetét sokáig a kárpáti halomsíros kultúrával, s az említett kultúra

hordozóihoz kapcsolódó leletekkel hozták összefüggésbe. Ám, mint később kiderült, a

régészek hosszú időn keresztül nem vették figyelembe, hogy a fent említett kultúrának a

temetői csak Máramarosban fordulnak elő, területünk más részein viszont nem mutathatók

ki.

Azoknak a településeknek az elhelyezkedése viszont, amelyeket szintén e

kultúrához tartozónak hittek, fordított képet mutat: közel 100 százalékuk Kárpátalja

síkvidéki részének nyugati felén található. Itt viszont nem a halomsírok a jellemzők,

hanem a „lapos”, „halottégetéses” temetők (Ardánháza, Szolyva, Sztánfalva, Kovászó). Ez

utóbbiak a jellegzetes temetkezési rítus és a nagyon gazdag fegyverleletck (kardok,

lándzsák, pajzsdudorok, sarkantyúk stb.) alapján az úgynevezett psevor kultúrához

sorolhatók. E kultúra, mely nevét egy lengyel városka után kapta, az i.e. II. századtól az i.

sz. V. századig a mai Közép- és Dél-Lengyelország területén volt honos.

A psevor kultúra első hatásai területünkön az I. sz. közepe táján jelentkeznek (az

egyik kiskopányi dák sírból előkerült lándzsa típusát nézve jellegzetes psevori formát

mutat). Ám csak később, a 11. sz közepén és második felében figyelhető meg a psevori

28

népesség tömeges jelentkezése. Ez egyaránt megnyilvánult a psevori kerámia és telepek

megjelenésében, valamint az új temetkezési szokások meghonosodásában is (például

Ardánháza).

Itt szót kell ejteni egy különleges temetkezési formáról, melynek nyomaira az

ungvári járási Szelmenc község határában bukkantak a tudósok. Egy négyzet alakú lapos

területen a régészek vastag, a halottégetés maradékaiból álló rétegre bukkantak, amelyben

égett emberi csontok (több mint 130 egyedé), hamu és föld között nagy mennyiségű

(többségében korongon készült) kerámiát, vasból, bronzból és aranyból készült tárgyakat

találtak. A lelet kora a III-IV. századra tehető.

E temetkezési forma legközelebbi párhuzamait szintén a mai Lengyelország

területén fedezhetjük fel, mint a helybeli psevor lakosság jellegzetes temetkezési szokását.

Az új jövevények megjelenését Kárpátalján a tudósok olyan történelmi

eseményekkel hozzák kapcsolatba, mint a „markoman háborúk” (168-180-as évek). A

Cassius Dió római kori történész által leírt események a következőképpen játszódtak le.

170-171 telén Dacia provincia északnyugati határán megjelent égy germán törzs, a

vandálok, s ezeknek is egyik ága, a chazdingok, akik Rájusz és Ráptusz vezetésével

nyomultak előre. Dacia helytartójától engedélyt kértek a provincia területén való

letelepedésre, ám nemleges választ kaptak. Ugyanakkor a helytartó azt a tanácsot adta

nekik, hogy foglalják el a koisztobokok a Tiszától északnyugatra fekvő földjét (e

területekhez tartozott Kárpátalja síkvidéki, nyugati része is), amit a vandálok meg is

tettek. Ettől kezdve Kárpátalja nyugati részét a vandálok kultúrája uralja, míg a terület

keleti felén, a későbbi Máramarosban, a helyi gyökerekből kifejlődött kárpáti halomsíros

kultúra az uralkodó, melynek hordozója, mint már utaltunk rá, valamelyik dák etnikumú

törzs lehetett.

Kárpátalja a római kor folyamán virágzásnak indul. A Római Birodalom

közelségének hatásáról tanúskodik több mint száz I-IV. századi település, temető, kincs

anyaga. Beregszász környékén, a Mic patak mentén egészen Beregsurányig a III-IV.

századig több kerámiát előállító műhely működött, míg Kovászón malomkövek készítésére

szakosodott a helybeli lakosság. Más helyeken, mint például Mátyfalván, kovácsműhely

maradványaira bukkantak a régészek. A birodalommal kialakult élénk kereskedelmi

kapcsolatok révén területünkre eljutnak a különféle római luxustárgyak (Cupido-

bronzszobrocska Tiszaújlakról, egy III. századi nagy római bronztál Beregszász (?) kör-

nyékéről) és pénzérmék (legtöbbjük ezüstből vert denárius), melyek között feltűnően sok

az aranyból készült, ami egy gazdag társadalmi réteg létére utal a helybeli lakosság

körében.

29

A IV. sz. vége felé Európa történetében új fejezet kezdődik, mely a „népvándorlás

kora” néven vált ismertté. Miután 375-ben a hunok átkeltek a Volgán, Európa-szerte

megindultak a különféle migrációs folyamatok, melyek során barbár törzsek tömegesen

menekülnek nyugat felé, a Római Birodalom határáig. A hun támadás kimozdította he-

lyükről a vandálokat is, akik 400-ban elhagyták régi szállásaikat és hosszú vándorlás után

Észak-Afrikában telepedtek le. A vandálokkal szomszédos gepidák viszont meghódoltak a

hunok szövetségeseinek, az osztrogótoknak. Valószínűleg e két germán törzzsel függ össze

szorosan Kárpátalja V. századi története. A gót emlékek még elég kevéssé ismertek

vidékünkön. A lelőhelyek egyikét Kaszony és a magyarországi Barabás falvak határában

tárták fel még a múlt század végén. Itt egy gazdag gót nő sírjára bukkantak, amelyből

különféle ékszerek (ruhakapcsok, gyöngyök, tükrök stb.) és agyagkorsó kerültek elő.

Hasonló korú temetkezési helyre bukkantak a kutatók 1986-ban a beregszászi járási

Nagybakta falu határában.

A gótok mellett területünk történetében szerepet játszottak valószínűleg a gepidák

is.

Hogyan alakult Kárpátalja történelme az V. sz. végén és a VI. sz. elején, adatok

hiányában még nem ismeretes. Annyi azonban megállapítható, hogy a VI. században már

egy egészen más kulturális környezet van kialakulóban vidékünkön, mely egy új etnikum

megjelenésével függ össze.

A szlávok

E népcsoport kárpátaljai megjelenéséről a VI. századtól kezdve állnak

rendelkezésünkre az első biztos és hiteles adatok. Igaz, a kutatók körében viták folynak

annak lehetőségéről, hogy a szlávok esetleg már korábban is letelepedhettek itt, például a

római kor folyamán, mint a psevor kultúra egyik etnikai eleme. Sőt, mi több, az utóbbi

években különösen az egyes nyelvészek között terjed az a nézet, mely szerint a szlávok

hazája a Kárpát-medence, és ezen belül is Pannónia területe. E hipotézisnek azonban

éppen a régészeti leletek mondanak ellent.

Mivel a kérdés nem tartozik a szorosan vett témához, így áttérünk a kárpátaljai

vonatkozású szláv anyagra. Ez utóbbi elsősorban régészeti leletekből áll, mivel az írásos

források ebből az időből területünkről nem szólnak. A korai, VI—VII. századi szláv

kultúra vidékünkön prágai kultúra néven ismert. Telepei Gálocsból, Dédából, Beregszász-

ból, Ungvárról ismertek. Ezek általában mocsaras helyeken, vízparton helyezkednek el. A

házak négyszögalapú, földbevájt kunyhók voltak, kemencével valamelyik sarokban. Az

anyagi kultúra, az előkerült leletekből ítélve, elég szegényes: durva, kézzel formált

30

edények (fazekak és tálak), orsógombok, néhány vaseszköz és élezésükre használt kő. A

temetkezési szokásokra utaló leletek területünkön még eléggé gyérek, ám a környező

régióban a halottégetés volt elterjedve.

E régészeti kultúra elterjedési területe egybeesik azzal a területtel, ahova Jordanes,

a VI. századi gót történész a két nagy szláv törzsszövetség egyikét, a szklavinokat helyezi.

Ebből következik, hogy a kárpátaljai VI-VII. századi szláv régészeti anyag mögött egy

olyan csoport húzódik meg, amely e törzsszövetséghez tartozott...

A vidékünkön élő szlávok fejlődésében a VIII—IX. század jelent nagy előrelépést.

Megfigyelhető a települések számának növekedése, a korongon készült kerámia fokozatos

elterjedése, a kurgánsírok megjelenése.

Sajnos, az írott források erről az időszakról is hallgatnak, így rendkívül nehéz

beszélni arról, hogy milyenek lehettek a vidékünkön élt szlávok, és még nehezebb

megállapítani, melyik törzshöz tartoztak. Igaz, a helybeli történészek a mai napig arról

írnak, hogy Kárpátalján a magyar honfoglalás előtti időkben keleti szlávok laktak (jelesül

a fehér horvátok törzse), s vidékünk mai rutén lakossága ezeknek a leszármazottja. De

amint azt már említettük, sem régészeti, sem írásos forrásokkal bizonyítani ezt a tézist

nem lehet. Sőt, a gyér anyag ennek ellent is mond. Itt és most csak néhány kárpátaljai

toponímia adatra szeretnénk utalni, melyek a VI-IX. századi szláv települési tömbön belül

helyezkednek el és vidékünk régi szlávjaival hozhatók kapcsolatba. Ezek a következők:

Belegrád (Tiszaújlak mellett), Balator (Tiszabökény környéke), Balaca (Dercen

határában), Szedlice (Tisza keresztúrnál). E helynevek közül mindegyik déli vagy nyugati

szláv eredetű. Viszont a keleti szláv toponímiák e területről szinte teljeser hiányoznak. A

fentiekből arra a következtetésre jutunk, hogy a honfoglaláskor a magyarok területünkön

nem keleti szláv csoportokat találtak, hanem nagy valószínűség szerint déli és nyugati

szláv lakosságot.

A honfoglaló magyarok

A IX. század végén (895 körül) olyan nagy horderejű történelmi események

színterévé vált a mai értelemben vett Kárpátalja, amelyek nemcsak a Kárpát-medence

etnikai-kulturális helyzetét változtatták meg gyökeresen, hanem nagymértékben kihatottak

egész Európa politikai folyamataira. Ilyen jelentős eseménye volt a kornak a magyarok

megjelenése a Duna-Tisza közén, a magyar törzsek honfoglalása Emlékét mindmáig őrzik

a történelmi hagyományok, mindenekelőtt Anonymus regényes gesztája, amely a

következőképpen írja le a Tisza felső folyásánál akkortájt végbement eseményeket. A

magyarok Almos vezérletével, miután hosszabb pihenőt tartottak a galícia ruténeknél

31

(ruszoknál), a Havas (Erdős Kárpátok) erdőségein át elindultak az ungi vidékre. A

helységet, amelyet elsőként foglaltak el később Munkácsnak nevezték el. Az itt élő

szlovének (szlávok), akii Salan (Zalán) bolgár vezér alattvalói voltak, önként behódoltak

Álmosnak, és elmondták a honfoglalóknak, hogyan telepítették át őket

Bolgárországból a ruténekkel (ruszokkal) határos vidékre. A magyarok hamarosan

újra útra keltek Ung várához, bevették azt és a helyi vezért, Laborcot megölték. Almos itt

adta át a hatalmat fiának, Árpádnak. Ezekután elfoglaltak minden földet a Bodrog folyótó

Ugocsáig, és bevették a Borzsavai várat.

Anonymus művét, a Gesta Hungarorum-ot hosszú időn keresztül sem a hazai, sem a

külföldi kutatók nem tekintették hitelt érdemlő forrásnak, azt tartalmilag a kor politikai

követelményeinek alárendelt amellett legendákkal, a szerző fantáziája szülte

eseményekkel, kitalált személyekkel, motivációkkal telezsúfolt műnek tartották.

Kétségtelen, hogy a XIII. század elején íródott krónika semmiképpen sem ábrázolhatta

minden részletre kiterjedően és objektívan a IX. századvég eseményeit. Tény az is, hogy

bizonyos politikai irányzattól sem mentes az Anonymus-mű... Mindazonáltal az utóbbi

évek kutatásai azt bizonyítják, hogy Anonymus krónikájában jóval több a racionális mag,

legalábbis ami a mai értelemben vett Kárpátalja területét illeti, mint azt a közelmúlt időkig

gondolták. Sajnos, volt idő, amikor a szláv kutatók csakúgy, mint a magyarok, eleve

eldöntött koncepciókkal láttak neki Anonymus és krónikája tanulmányozásához. Vagyis

elfogadták belőle azt, ami alátámasztotta elméleteiket, és elvetették vagy elhallgatták

mindazt, ami ellentétes volt állításaikkal. Ezért következett be az a furcsa helyzet, amikor

is az ukrán történettudomány a magyarral ellentétben Anonymus azon feljegyzéseinek

túlnyomó részét, amelyek a Kijevtől a Kárpátokig elterülő vidéken történt eseményeket

érintik, a kitalált, meseszerű események kategóriájába sorolta, azokat pedig, amelyekben a

Kárpátoktól délre történtekről, például Laborc vezérről esik szó, minden fenntartás nélkül

hitelesnek fogadta el. A magyar kutatók viszont sokáig az ellenkező álláspontot

képviselték: Anonymus közléseit a magyarok győzelmes meneteléséről a Kijevi Ruszon át

hitelesnek fogadták el, de a szláv népesség és bizonyos szláv fejedelemségek jelenlétét,

így a Laborcét is, kitalációnak tekintették. Természetszerű, hogy mindkét esetben a

politikai konjunktúra súlyos terhei nehezedtek a kutatókra.

Ami Anonymusnak azokat a feljegyzéseit illeti, amelyek a vidékünkön a IX. század

végén végbement eseményekről szólnak, azokat csaknem teljes egészében igazolják a

régészeti leletek. Mert a régészet a kutatók kezébe sok olyan tényanyagot adott, amelynek

ismeretében fény deríthető a mai értelemben vett Kárpátalja történetének igen jelentős, a

magyar honfoglalással kapcsolatos problémáira. A régészeti ásatások földrajzi

32

kiterjedésével például teljes mértékben beigazolódik Anonymusnak az az állítása,

miszerint a honfoglaló magyarok a mai Kárpátalja területén keltek át a Kárpátokon és a

Latorca völgyében értek ki a Duna-Tisza közére (magyar régészeti anyag Alsóvereckéről -

egyedi lelet: Szolyva - gazdag temetkezés; Munkács egyedi lelet; Beregszász - temető;

Tiszacsoma - temető; Huszt környéke - pénzérmegyűjtemény; Tiszasalamon - temető). E

leletek elemzéséből kiderült, hogy egyikük-másikuk a legrégibb mindazok közül, amelyek

az ősi magyar törzseknek a Kárpát-medencében történt letelepedésére utalnak. A leletek

túlnyomórészt temetkezésekből kerültek elő. Napjainkban már nemcsak egyedi sírhelyeket

(Alsóverecke, Szolyva) ismerünk, hanem egész temetőket (Beregszász - Kishegy, Csorna -

Szipahát, több mint 60 sír, Tiszasalamon), többségük a IX. század végéről, a X. század

első feléből való, némely esetben később keletkeztek, vagy fennmaradtak később is

(Tiszacsoma, Tiszasalamon). Tehát a honfoglaló magyarok betelepülése a mai Kárpátaljára

a IX. század végén kezdődött. Kezdetben a stratégiailag fontos kommunikációs gócokban

telepedtek meg, főként a hágókhoz vezető utakon: Tiszacsoma, Beregszász, Munkács,

Szolyva, Alsóverecke, (Vereckei- és Volóci-hágó). Csak később veszik birtokba a mai

Kárpátalja mocsaras, erdő borította sík vidékét, ahol szláv lakosságot találtak. Kárpátalja

ősmagyar régészeti emlékei, jellegüket és anyagukat tekintve, egységes egészet képeznek

a felső-tiszai analóg leletcsoporttal. Itt az akkori méltóságok rendkívül gazdag temetkezési

helyeit tárták fel. Erről nemcsak a jellegzetes, pompás növényi elemekkel díszített ezüst-

és aranytárgyak (tarsolylemezek - Szolyva, Tiszacsoma(?); fémcsúcsos süveg Beregszász

(1900), kengyel - Beregszász (1900 és 1933)) tanúskodnak, hanem az olyan

kísérőrészletek is, amikor az elhunyt személy mellé eltemették a lovát (Szolyva,

Beregszász, Tiszacsoma), kardját vagy pedig néhányat az általa használt nyilakból (6-7

darabot); mindez az elhunyt személy magas társadalmi pozíciójára utal. Egyébként a

legtöbb gazdag ősmagyar temetkezési helyre a Felső-Tisza-vidéken bukkantak a régészek,

amiből arra következtetnek a kutatók, hogy a magyarok politikai központja a X. század

közepéig a Kárpát-medence keleti részében volt, nem pedig a Dunántúlon, mint azt

korábban gondolták.

Az utóbbi években elkezdődött a honfoglalás-elmélet gyökeres felülvizsgálása az

alapokhoz visszamenően. Mégpedig: megkérdőjelezik Árpád magyarjainak a

tulajdonképpeni magyar (finnugor) etnikumhoz tartozásáról elfogadott tételt. Egyes

kutatók már korábban, a Felső-Tisza-vidék régészeti leleteire hivatkozva, különösen azok

egy-egy elemét boncolgatva (az elhunyt mellé temetett ló - pl. Beregszász, Szolyva,

Tiszacsoma; tarsolylemezek - Szolyva, Csorna; arab pénzérmék, dirhemlelet - Huszt

környéke) azon a véleményen voltak, hogy a Tisza felső folyásánál a IX. század végén a

33

magyarokkal együtt érkezett türk nyelvű kabar törzsek telepedtek le. Ezt a feltételezést A

kutatók egy része kétkedve fogadta, mert nehezen volt számukra el, képzelhető, hogy a

honfoglaló magyarok legtehetősebb rétegét leigázott törzsek tagjai képviselték. Ezenkívül

azok a lényeges ellentmondások, amelyek egyrészt Árpád népének a finnugor népek

családjához tartozásáról elfogadott hivatalos elmélet, másrészt a régészeti és történelmi

forrásanyagok közt mutatkoznak, új hozzáállást sürgettek a probléma megoldásához.

Ennek az új hozzáállásnak a modelljét ajánlotta a közelmúltban, gazdag tényanyag

elemzése alapján Makkay János magyar kutató. Álláspontjának lényege: 375-től

kezdődően több hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe türk nyelvű nomád törzsek, s

ezek más etnikai csoporthoz tartozó népeket is magukkal hoztak, nevezetesen a finnugor

nyelvű magyarok elődeit. Tehát a magyarok egy része türk törzsek vezetésével eljuthatott

lakóhelyük mai területére a hunokkal (V. sz.), avarokkal (VI. sz.) és főleg az onogurokkal

(VII. sz.) Persze a forrásmunkák nem saját nevükön, hanem rendszerint annak az etnikai

csoportnak a nevén jegyezték fel őket, amelynek alá voltat rendelve. A VII. századtól

kezdve a vezető türk réteg révén „ungároknak”, „hungároknak” nevezték őket, s ezen a

néven ismeri a magyarokat Európa valamennyi népe. A „magyar” megnevezés mind az egy

nép, mind az ország vonatkozásában csak 1268-tól kezdődően fordít elő az írásos

emlékekben (Mageria). A IX. század végére fokozatosai beolvad a magyarságba az onogur

(türk) vezető réteg. És ebben az időbeli türk nyelvű törzsek újabb hulláma éri el a Kárpát-

medencét Álmos és Árpád vezérletével. Az ő érkezésüket, a diadalmas honfoglalást

örökítette meg regényes gesztájában Anonymus. Árpád türk nyelvű népe uralmi alá

hajtotta és politikailag megszervezte a magyar lakosságot, akárcsak a maga idején az

avarok és onogurok. A betelepedett türk népesség képezte az uralkodó réteget, s az néhány

évszázad múlva beolvadt többségi magyarságba, csakúgy, mint azok a türk nyelvű

bolgárok, akik a balkáni szlávok leigázása után idővel maguk is elszlávosodtak.

Kétségtelen, hogy a szóban forgó modell körül még jó néhányszor összecsap majd a

tudósok véleménye, de már most elmondhatjuk, hogy a magyar történelem legnagyobb

jelentőségű eseményéhez ilyetén való hozzáállás révén lehetőség nyílik e problémakör

több mint száz éve tartó tanulmányozása során felgyűlt ellentmondások tisztázására1.

1 Kobály József. Sine ira et studio. 1998.

34

A KÖZÉPKORI MAGYAR KIRÁLYSÁG KÖZIGAZGATÁSÁNAK

KIALAKULÁSA

A Szent István kora előtti magyar közigazgatásról semmiféle megbízható, forrásokon

alapuló ismeretünk nincsen. Valójában a szó későbbi jelentése sem alakult ki még ekkor. Analógiák

arra utalnak, hogy a társadalom "önigazgatásának" alapvető egysége a nagycsalád és a nemzetség

volt, s föléjük rétegződött a törzs. A törzsről a 950 körüli időszakra vonatkozó híradásunk van

Bíborbanszületett Konstantin munkájában, ami egyértelművé teszi: a törzs a 10 század közepének

magyar realitása volt. A törzs azonban - mint nemzetségek fölé növő, integratív politikai szervezet -

aligha töltötte be ugyanazt a szerepet az akkori ember életében, mint az állam a mai emberében. Az

állam és annak helyi szervei ugyanis lényegében egyneműek (még ha eltérő pártok is állnak az

állam különböző szintjeinek élén), míg az államalapítás előtt a törzs egyfelől, illetve a nemzetség és

a nagycsalád másfelől nem azonos alapokon álltak, nem ugyanazt a funkciót hordozták. A törzs

mesterséges képződmény volt, alapvetően politikai keret. Ezzel szemben a nagycsalád feltétlenül

vérségi szervezetnek tekinthető. Kérdés, hogy a törzs alatt és a nagycsalád felett elhelyezkedő

nemzetségről hogyan vélekedjünk.

Vérségi kötelékek

Miként a nagycsaládról, úgy a nemzetségről sincsenek ezredforduló előtti adatok, illetve a

nemzetségről egy mégis van, ez azonban nem önálló adat. Bölcs Leó a honfoglalás kori

magyarokról szólva megemlíti, hogy a "háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve

legeltetik lovaikat folyvást télen-nyáron." (Moravcsik Gyula fordítása) A tudós császár ezen utalása

azonban egy 600 körüli munkából való, amely az akkori idők türkjeire vonatkozott. Bölcs Leó -

mint Maurikiosnak oly sok más híradását - ezt is érvényesnek tekintette a magyarságra, s felvette a

rájuk vonatkozó információk közé. Ha feltételezzük - és jogunk van feltételezni -, hogy ezt nem

alap nélkül tette, akkor ez az adat bizonyíthatja, hogy a honfoglaló magyarságnál nemcsak a - 950

tájáról adatolt - törzs, hanem a nemzetség is élő realitás volt. Nyitva marad azonban az a kérdés,

hogy a nemzetség mesterséges (politikai) vagy természetes (vérségi) kötelék által összekötött

emberi közösség volt-e. Úgy tűnik, erre a sokáig nyitott kérdésre ma már - többféle természetű

anyag bevonásával - egyértelmű feleletet adhatunk.

Szent István I. törvénykönyvének 14. cikkelye a gyilkosságokról ekként intézkedik: "Ha

valaki haragra gyulladva vagy dölyfösségtől kevélyen szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg,

hogy tanácsunk végzése szerint száztíz aranypénzt fog fizetni. Ebből ötvenet a király kincstárába

kell vinni, ötvenet adjanak a rokonoknak (parentibus), tízet pedig a bíráknak és a közbenjáróknak

ajándékozzanak. A gyilkos ezenfelül az egyházi törvények rendelkezése szerint vezekeljen."

35

(Szilágyi Loránd fordítása) A parens szó - a szül jelentésű pario igéből származván - egyértelműen

vérségi kapocsra utal. E törvénycikk alapján feltételezhető, hogy a vérdíj - mert hiszen itt erről van

szó - eredetileg a megölt személy vérrokonainak járt, csak az állam kialakulása után került a vérdíj

nagyobbik fele (50 + 10 aranypénz) az állam kezébe. A társadalomszervező elv az államalapítást

megelőzően tehát a vérségi együvé tartozás volt. Ugyanerre utal Szent István II. törvénykönyvének

12. cikkelye. Eszerint "ha valaki karddal embert öl, ugyanazon karddal öljék meg őt." (Szilágyi

Loránd fordítása) E helyütt a nemzetségi vérbosszú ősi elve nyert megfogalmazást. Hogy ez a

passzus még egy 1030 utáni végzésekből összeállított törvénykönyvbe is utat talált, világos

bizonysága annak: a formálódó államnak tiszteletben kellett tartania (egyelőre) a megelőző

berendezkedés és társadalomszervezés alappilléreit (illetve azok egyikét-másikát).

E törvénycikkek azonban esetleg értelmezhetők úgy is, hogy bennük nem a nemzetség,

hanem a nagycsalád vérségi elvéről van szó (ez utóbbit pedig aligha vonta kétségbe bárki is). Hogy

teljes joggal gondolhatunk ezekben ez esetekben is a vérségi alapon álló nemzetségekre, azt a

nemzetségek kora középkori magyarországi története igazolja. A 13. század elejétől (1208-tól)

kezdve mintegy kétszáz éven keresztül olvashatunk a forrásokban ún. úri nemzetségekről, vagyis

olyan, vérségi (és csak vérségi!) alapon felépült közösségekről, amelyeknek tagjai a társadalom

elitjét alkották. Fontos azonban tudni, hogy vérségi nemzetségek nem csupán az elit körében

alakultak az államalapítást követően, hanem a társadalom más rétegeiben is. Így kútfőink

tudósítanak várjobbágy-nemzetségekről, valamint az alávetett népek (pl. az udvarnokok)

nemzetségeiről. Az államalapítást követő évszázadokban a magyar társadalmat, miközben

gyökeresen átalakult, minden elemében átjárta a vérségi nemzetségekbe szerveződés. Ez csak abban

az esetben érthető és magyarázható, ha modelljének az államalapításig élt, vérségi alapon

szerveződött nemzetséget tekintjük.

A területiség elve

A magyar államalapításig - de a 10. század közepéig, második feléig mindenképpen - a

magyar társadalom a nagycsaládok fölött álló vérségi nemzetségekből tevődött össze. Ezen

nemzetségeket fűzte politikai egységbe a törzs. A nemzetségek egyetemes jellegűek voltak: minden

magyar - vagyonára való tekintet nélkül - tagja volt valamely nemzetségnek, azaz a nemzetségi

szerveződés átfogta a döntően szabadokból álló magyar társadalom egészét. A nemzetség vérségi

elvén az első komoly hasadékok akkor támadtak, amikor az egyes nemzetségek leigázott

(fogolyként behurcolt vagy helyben alávetett) népesség szolgáltatásait kezdték igénybe venni (ezek

- mint Kézai Simon írta a 13. század végén - akár hadi, akár "sátor körüli" szolgáltatások lehettek).

A vérségi elven igazgatott magyar társadalomban tehát megjelent és a 10. század közepéig

fokozatosan, jelentős mértékben nőtt az idegen, a vérségi köteléken kívüli elem. Ez mintegy alulról

36

bomlasztotta a vérségi nemzetségi társadalmat. Ugyanakkor a 10. század közepétől kezdve a

bomlasztás felülről is elkezdődött. A nemzetség meggazdagodott előkelői ambícióikat korlátozó

béklyónak érezhették a vérségi közös származás jogán egyenlőségre hajló, tehát az egyenlőtlenséget

elfedő nemzetségi társadalom valóban szűk kereteit, és voltaképpen "kiléptek" onnan. A maguk

miniatűr társadalma fölé nőni akaró nemzetségi előkelők talán már Taksonyhoz, még inkább

Gézához, majd Szent Istvánhoz csatlakoztak, s ezzel valójában kifejezésre juttatták túllépésüket a

nemzetségi kötelékeken, kilépésüket a nemzetségi szálak szorításából. Géza, majd István "kísérete"

immár nemzetségek feletti, a vérségi elvet tagadó kíséret volt, miként az általuk képviselt - a

keresztény monarchia elveivel is támogatott - társadalomszervező elv sem a vérségi kapocs

konzerválására épült, még ha Istvánnak bizonyos kompromisszumokat kellett is kötnie a törvények

megfogalmazásakor.

A kétirányú - alulról és felülről történő - szorításnak a vérségi nemzetség nem tudott

ellenállni, s a 11. század folyamán összeroppant. Az új társadalomszervező elv a területiség lett. A

kialakuló elit ezt oly módon tudta megteremteni, hogy - a közhiedelemmel ellentétben -?nem

végzett nagyszabású áttelepítéseket (ereje sem lett volna hozzá), viszont - és éppen ez mutat

gyengeségére - mindenkinek megadta a távozás lehetőségét, aki élni akart a szabadsággal, vagyis

nem akart személyes szabadsága elvesztésével az állami ( és a vele együtt fellépő egyházi) tényezők

alattvalójává lenni. A területiség elvét, a korábban együtt élő vérségi nemzetségek megbontását

tehát alapvetően a helyben lakó népesség (avarok, szlávok, onogurok) leigázása, a kalandozó

hadjáratok révén külországokból behozott foglyok szolgálatba állítása és a szabadságra igényt tartó

magyarok elvándorlása együttesen teremtette meg. Természetesen továbbra is maradtak egymás

közelségében vérrokonok, de immár nem az ő vérrokonságuk határozta meg a társadalom

felépítését, illetve az állam őket nem mint vérrokonokat, hanem mint egymás mellett élő

alávetetteket vette számba. A vérségi nemzetségek (nevezhetjük őket vertikális nemzetségeknek is,

mert a nemzetségtagok gazdagjait és szegényeit egyaránt magukban foglalták) a 11. század

folyamán elvesztették társadalomszervező funkcióikat. A nemzetség helyébe a település lépett,

amelyet az állam mint együtt élő (olykor egyes tagjaiban akár még vérrokon) egyedek összességét

határozta meg.

A királyi várispánság

Az új társadalomszervező elv - a területiség - Magyarországon a várispánságban és a

vármegyében realizálódott. Míg azonban a vérségi nemzetség a rokonsági összetartozás okán

spontán létrejött, külső hatásoktól mentes, természetes emberi közösség volt, addig a területi elv -

amely voltaképpen már a törzsek alakulásában is meghatározó volt - az állam erőszakos,

mesterséges szervezőmunkájának eredményeképpen öltött testet. Nem véletlen, hogy az állam

37

előzményeit nem a - vérségi alapú - nemzetségben, hanem a területiség elvét - egyelőre még

vérségi alapzaton - megvalósító törzsiségben látjuk, más szavakkal: az út az államisághoz (a magyar

államhoz) nem a nemzetségektől és nemzetségekből, hanem a törzsektől és a törzsekből vezetett.

A magyar közigazgatás valóságos, a szó igazi értelmében közigazgatást jelentő története a

várispánságokkal és vármegyékkel kezdődik. Ma már többé-kevésbé világos, hogy az ezredforduló

táján Szent István két szervezetet hozott létre, melyek eredeti állapotuk szerint igen közel álltak

egymáshoz, főként pedig azonos alapon épültek fel: a területiség elvén. A latin források (talán

éppen a kezdetben meglevő erős hasonlóság okán) mindkét intézményt comitatusnak nevezték; ez a

körülmény nagyon sokáig elfedte azt a tényt, hogy mögötte valójában kétféle intézmény húzódik

meg. Az egyik a várispánság. István király (illetve az ő művét folytató utódai) a királyi birtokok

jelentős részét a várakhoz csatolták. E várak túlnyomórészt földvárak voltak, amelyeket vagy

bronzkori előzményekre támaszkodva vettek birtokba és újítottak meg, vagy pedig a 10. század

végétől kezdve maguk a magyarok építettek. A várak voltak az újonnan kialakuló területi

intézményrendszer központjai. A várba ültette be István a maga emberét, akit latinul comesnak,

magyarul ispánnak (vagy a comes civitatis tükörfordításaként várispánnak) neveztek.

A várispán a király megbízásából járt el a király magánbirtokain. A különböző feladatok

ellátásához tisztségviselőkre volt szüksége, így az igazságszolgáltatást végző és a helyettesi

feladatokat ellátó udvarispánra (curialis comes), a vár ügyeit gondozó várnagyra (maior castri), a

hadügyeket felügyelő hadnagyra (maior exercitus), az információkért "felelős" maior preconumra

(archaikus szóösszetétellel csősznagynak mondhatnánk) és a határvidéken az őrnagyra (maior

speculatorum). Az ispán mellett (a szó szoros értelmében is mellette, közvetlen fizikai

közelségében) foglalt helyet a várban a pap, aki a várkerület papja, a pogány nép keresztelője volt,

majd az egyházszervezet alapjainak kiépülése után a térség papjainak felügyelője, esperese lett. A

várban, illetve a vár alján épültek fel a börtönök és az istállók, melyekben az új törvények ellen

vétőket, illetve az elkóborolt, gazdátlan állatokat őrizték. Itt telepedett meg az a népesség is, amely

a vár adminisztratív (állami és egyházi) feladatokat ellátó személyzetét szolgálta ki. Nem véletlen,

hogy itt, a váras helyen jött létre Magyarországon az első város (maga a város szó is a vár szó -s

képzős alakjából származik), amely az árucsere színteréül szolgált.

Mivel a 11-12. században Magyarországon önellátó gazdálkodás folyt, egy birtokos akkor

volt igazán gazdag, ha birtokai - a földrajzi adottságoknak megfelelően - különféle területeken, nem

egy tömbben helyezkedtek el (a szórtság volt az előfeltétele annak, hogy saját birtokairól juthasson

gabonához, borhoz, halhoz stb., vagyis egyaránt kellett rendelkeznie gabonatermelő,

szőlőművelésre alkalmas földekkel, halat adó vizekkel). A várhoz tehát nem egy tömbben, hanem a

vár közelében és nemritkán attól tekintélyes távolságra fekvő különféle birtokok, ingatlanok

tartoztak. Ezt a szervezetet nevezzük várispánságnak. A várispánság tehát a várhoz rendelt, tarka

38

öszszevisszaságban elhelyezkedő királyi birtokok összessége. Létének alapja az a körülmény, hogy

kivétel nélkül a király magánbirtokait fogta át, azokat a földeket, amelyek felett a király mint

földesúr magánjogi fennhatóságot gyakorolt.

A királyi vármegye

A Szent István által létrehozott másik intézmény a vármegye. A szó a végső fokon iráni

eredetű vár és a szláv eredetű megye szavak összetételéből alakult. A megye eredeti jelentése határ

volt (így került át a szlávból, ahol a mai napig ezt és csak ezt jelenti), a szóösszetétel tehát a vár

határa jelentéssel rendelkezett az első évszázadokban. Ennek latin-szláv alakja fenn is maradt

Kálmán király I. törvénykönyve 37. cikkelyében civitatis mega (a vár megyéje, vagyis határa)

alakban és jelentésben. A vármegye olyan területet jelölt, amely a várispánság központja, a vár

körül feküdt, önmagába visszatérő vonal határolta, azaz a vármegye egyetlen összefüggő területi

tömböt alkotott.

A vármegye területén döntően a király magánbirtokai terültek el, ez a magyarázata annak,

hogy a várispánság (amely királyi magánbirtokokat fogott át) és a vármegye - főleg a korai

időszakban - nagyrészt fedte egymást. Ugyanakkor már a legkorábbi időben is találunk a vármegye

területén nem királyi birtokot, és gyakori eset volt, hogy egy vármegye területén egy másik királyi

várhoz csatolt várföldek helyezkedtek el. A vármegye tehát az államigazgatás szerve volt, amelyet

Szent István korában, illetve az utána következő két évszázadban a király testesített meg. Nagyon

jellemző, hogy a vármegyének sem külön vezetője, sem önálló tisztikara nem volt. A várispánságot

irányító várispán (comes civitatis) egyszersmind vármegyei vagy megyésispán (comes comitatus) is

volt, a várispánság tisztikara (várnagy, hadnagy stb.) - ha a szükség úgy hozta - a várispán

megbízásából vármegyei ügyekben is eljárt. A király tehát egyazon vezető réteg révén kormányozta

magánbirtokait (a várispánságot) és az állami közigazgatási egységet (a vármegyét).

A korai magyar közigazgatás e modellje mintegy két és fél évszázadon át, Szent Istvántól

nagyjából a tatárjárásig, illetve a 13. század második feléig fennállt. Valójában azonban már Szent

István király óta a lassú, majd a 13. század elejétől a gyors hanyatlás jeleit mutatta. Egyrészt Szent

István óta folyt a királyi birtokok eladományozása, mely Imre és II. András királyok korában már

hatalmas méreteket öltött. A várispánság tehát lassan elvesztette létalapját. Másrészt valamennyi

királyunk adományozott különböző társadalmi csoportoknak mentességeket az ispán joghatósága

alól (elsősorban az egyházaknak, majd magánosoknak is); ezzel pedig az ispán fennhatósága nem

csupán földterületben, hanem az igazságszolgáltatásban és a hadakozásban is egyre szűkebb körre

szorult vissza. A királyi várispánság és a királyi vármegye (a királyi jelzők arra utalnak, hogy a

király dominanciája jellemezte ezeket az intézményeket) ugyanis egymást kiegészítve szervezte az

ország (a király) haderejét és végezte az igazságszolgáltatást. Amikor mind többen kaptak

39

mentességet az alól, hogy az ispán ítélőszéke elé kelljen állniuk, s az ispánnal együtt, annak

vezetése alatt kelljen hadba vonulniuk, akkor ez az egész kettős modell a légüres térbe kezdett

szorulni. A tatárjárás katonai kudarca egészen nyilvánvalóvá tette ezt. A várak katonasága nem volt

képes feltartóztatni az országba törő mongolokat, sőt a kevéssé gondozott, jelentős erőt nem

képviselő földvárakra épülő védelmi rendszer kártyavárként omlott össze. Kiderült, hogy a Szent

István-i közigazgatási modell elvesztette létalapját, anakronisztikussá vált.

A kialakuló köznemesség

A nemesség évszázadokon át a királyi vármegyében, de a királyi várispánságon kívül élt.

Különben is a nemes (nobilis) szó a 13. század első évtizedeiig csak a társadalom legszűkebb vezető

rétegét, az arisztokratákat, az oligarchákat jelölte. ők idővel - éppen mert a mindenkori uralkodó

legszűkebb kíséretét alkották - igazságszolgáltatási téren mentességet szereztek a vármegyei ispán

joghatósága alól (elérték, hogy ügyeikben közvetlenül a király és ne annak helyi képviselője

ítéljen), katonai téren pedig vonakodtak a megyésispán vezetése alatt hadba vonulni. A 13. század

végével megszülető köznemesség elődei (nobilis regni, szó szerint országos nemes) a királyi

szerviensek és a várjobbágyok voltak. A királyi szerviens szabad ember volt, földbirtokkal

rendelkezett, a megyésispán igazságszolgáltatási és katonai hatalma alatt állt, hiszen a hajdani

szabadság maradványaként megőrizte fegyverviselési jogát (ami idővel a király számára történő

katonaállítási kötelezettséggé alakult), ahhoz azonban nem volt kellő befolyása, hogy mentességet

szerezzen a megyésispán bírói széke előtti megjelenéstől. A várjobbágy pedig nem csupán a királyi

vármegye, hanem - lévén a királyi várszervezet tisztje - a királyi várispánság fennhatósága alatt is

élt.

A későbbi köznemességet alkotó két nagy társadalmi csoport közül a királyi szerviensek

öntudatra ébredésének első biztos jele az 1222. évi Aranybulla kieszközlése, ahol a későbbi, ún.

sarkalatos nemesi szabadságjogokat (ítélkezési, katonáskodási kiváltság, adómentesség, javaikkal

való szabad rendelkezés) sikerült a maguk számára biztosítaniuk. Az Aranybulla érzékeny csapás

volt a királyi vármegye modelljére. Amit nem sikerült az egyes királyi szervienseknek külön-külön

elérniük, azt társadalmi méretekben, közösen biztosították a maguk számára. Amikor a hajdani

szerény királyi helytartó, vagyis az ispán egyre inkább nagy hatalmú előkelő (újonnan terjedő

szóval: báró) lett, aki maga alá akarta gyűrni (nem alávetésre, hanem szolgálatra) a királyi

szervienseket és a várkötelékből szabadulni igyekvő várjobbágyokat, a Zalán innen és túl lakó

szerviensek nevezetes 1232. évi ítéletlevele arra vetemedett, hogy a messze fölöttük álló Atyusz

bánt úgy említette, mint "aki egy volt közülünk".

A helyi terminológia már régen megadta a kisebb birtokosoknak az addig csak a felső

elitnek kijáró nemes (nobilis) minősítést, holott a király szemében ők még mindig csak királyi

40

szerviensek (azaz királyi szolgák) voltak. A kialakuló köznemesség menekült a bárókká váló

arisztokraták hűbéri szolgálatba kényszerítő hatalma elől, ezzel együtt menekült a királyi vármegye

romjain hatalmat gyakorló megyésispán oltalma alól. Természetes szövetségese a királyi hatalom,

de a lényegében függést jelentő szövetség nem volt annyira szoros, hogy a királyi szerviensek ne

vitatták volna el a megyében az ítélkezés kizárólagos jogát a királyi hatalom letéteményesétől, a

királytól mindinkább függetlenedő megyésispántól. 1232-ben a zalai szerviensek arra kértek és

kaptak engedélyt a királytól, hogy "mi magunk bíráskodhassunk és az elnyomottaknak és vég

nélkül sérelmeket szenvedőknek teljes igazságot szolgáltassunk".

A kialakuló nemesi megye

A nemesi megye azonban - a közhiedelemmel szemben - nem ekkor született meg, még ha a

zalai ítéletlevélnek van is olyan eleme, amely rokonságot jelez a későbbi nemesi megyével. A

nemesi megye voltaképpen sajátos kompromisszum a királyi hatalom és a köznemességgé egyesült

királyi szerviensek és várjobbágyság (várjobbágyi elit) között. A megyében (amely területileg a

királyi vármegye alapjain épült ki, de mivel függetlenedett a vártól, immár vármegye aligha volt) a

főhatalmat a király által kinevezett ispán (utóbb főispán) gyakorolta. A megyének immár önálló

tisztikara volt: az alispán ugyan a (fő)ispán familiárisa, de a négy, egyes helyeken kevesebb

szolgabíró már valóban a megye nemességét képviselte. A szolgabíró neve latinul iudex nobilium

formában rögzült. A magyar megnevezés még azt a helyzetet rögzíti, amikor a (királyi) szolgák - a

szerviensek - bíráiként szerepeltek, a latin pedig már a nemesek képviseletére utal. A terminológiai

váltás mindenesetre a 13. század utolsó évtizedeiben végbement, s az 1267. évi - és egy újabb

"Aranybulla" kiadásával záruló - esztergomi gyűlést követően sorra jöttek létre az egyes megyékben

a nemesi megye intézményei. A nemesi megye azonban éppen csak megszületett az Árpád-kor

végén, amikor a tartományúri hatalom már megfojtással fenyegette. Csak a tucatnyi báró

tartományúri hatalmának megtörését követően folytatódhatott, illetve bizonyos megyékben ekkor

vehetett nagyobb lendületet a nemesi megye berendezkedése.

S abban a 13. században, amelyben a királyi vármegye romjain a királyi várispánság

túlhaladásával megteremtődött a nemesi megye, a nemzetségi szerveződés újbóli megjelenéséről

olvashatunk a forrásokban. Persze nem a régi, általunk fentebb vertikálisnak mondott nemzetségek

keltek életre, hanem új, bátran horizontálisnak nevezhető nemzetségek születtek. Ez azt jelenti,

hogy immár nem egy nemzetség fogta át a vérrokon családok egész vertikumát, hanem egy-egy

horizonton a társadalmi tagolódásnak megfelelő nemzetségek jöttek létre. Így szerepelhetnek a

kútfőkben 1208 óta az ún. úri nemzetségek (amelyek az egy közös őstől származó elit tagjait fogják

át), a várjobbágy-nemzetségek (amelyeknek tagjai a korlátozott szabadsággal rendelkező

várjobbágyok) és olyan nemzetségek, amelyek egy-egy alávetett társadalmi csoport vérrokon

41

tagjaira terjednek ki (pl. udvarnok-nemzetségek). A vérségi szerveződés tehát feléledt, bár

társadalomszervező erővé többé nem vált.

42

KÖZÉPKORI TELEPÜLÉSFORMÁK

1. Városok

A XIV. században a kézműipar és a mezőgazdaság fokozódó szétválásában megnyilvánuló

társadalmi munkamegosztás e foglalkozási ágak sajátos települési formáit hozta létre: a várost és a

falut. Egyik településszerkezet sem volt új jelenség, de a XIV. századtól a városok már

egyértelműen a kézműiparra szakosodott. Ennek mond ellent, hogy a XIV. században a városi

lakosságának alig negyede minősülhet iparűzőnek, és a falvakban is képviseltették magukat a

mesteremberek. Az elkülönülés, mégis a XIV. század derekán kereshetjük, amikor is azok az

emberek, akik teljesen függetlenedni akartak a természetben fizetendő juttatások alól, azok a

városokba költöztek, és ott folytatták az iparűzést. Akik a falvakban maradtak, azok az önellátásra

rendezkedtek be, de alkalom esetén kézművességgel is foglalkoztak.

Igen nehéz meghatározni, hogy a XIV. században milyen városok tartoztak a „civitas”-nak

nevezett valódi városok csoportjába. Ha túlságosan szigorú, valamint kizárólag csak az iparűzés

városon belüli arányára ügyelő szempontokat alkalmaznánk, akkor Észak-kelet Magyarország

városai aligha tennének eleget ezeknek a kívánalmaknak. Sem Szőlős, Beregszász, Munkács vagy

Ungvár sem tartozik tipikusan vett városok sorába. A városok fontos kriktériuma volt, hogy a

kézműipar mellet, nagyon fontos szerepet töltött be a kereskedelem. A városi kiváltságlevelek

elsősorban, kereskedelmi kiváltásságokat biztosítottak: vásártartási jog, esetenként vámmentesség.

A valódi városok a királyi fennhatóság alatt álltak, és évente mindössze egyszer adóztak. A

tény, hogy a király alá tartoztak, széles körű jogi kiváltságokat biztosított számukra: a városok

különáló testet alkottak a megyétől, a megyeispánnka nem volt joghatósága a városi polgárság

felett. A városok vezetői a bírók és az esküdtek, akiket a városi polgárok választották. Sok esetben a

városok lakosai is földesurakká váltak, olykor egész falukat szereztek meg. Az 1360 – 1370-es

években a városok irányítása új tipusu, részben hazai eredetű, részben idegen patriciátus foglalta el.

Ezek az új vezetők már nem földterületekbe fektették a pénzöket, ha nem kereskedelembe.

Fokozatosan alakult ki a városi elit, mely elkülönítette magát a földesúri nemességtől. Engel Pál

meg az igazi városok sorába sorolja azokat, amelyek rendelkeztek a szabad plébános választás

jogával.

Hozzávetőleges számítások szerint a valódi városok lélekszáma még a XV. században is 2 –

12 ezer körül mozgott, a XIV. században pedig ennél még kevesebb lehetett. Így kiderül, hogy Ung-

, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék területén a XIV. – XV. század folyamán, de még a

XVI. század elején sem, léteztek a szó klaszikus értelmében vett városok.

2. Mezővárosok

43

A mezőváros európai településszerkezet fejlődésének egy sajátságos formája. A XIV.

századtól a falvak, szinte kivétel nélkül önellátásra rendezkedtek be, melyekben jobbágyok éltek.

Bizonyos alapvető ipari feladatok elvégzésére azonban már a falvakban is akadtak jobbágyok

(molnárok, kovácsok, szabók, pékek), akik még nem szakadtak le teljesen az agrárszektorról, de

idejük nagyobbik részében az iparban tevékenykedtek. Amely falvakban az ipari termelés kezdett

nagyobb számban elterjedni, és ehhez párosult néhány külső tényező, mint királyi uradalom, vár

vagy nagy nemesi gazdaság, az a falú átalakulhatott mezővárossá. A mezővárosok – szemben az

igazi városokkal – általában ritkán nyertek vámmentességet, és az is szinte kivétel nélkül részleges

vámmentesség volt. Sok falú földrajzi helyzetéből adódóan, forgalmas főút mellet helyezkedett el,

vagy folyón való átjutás egyik révjénél, hídjánál állott, és az idők folyamán nyerte el a mezővárosi

rangot. A XIV. századi dokumentumok a mezővárost „libera villa”-nak, majd a XV. századi

okiratok „oppidium”-nak nevezik. Gyakorta az uradalmi központokká alakultak olyan települések,

melyekben királyi vagy földesúri udvartartás jött létre (Beregszász, Királyháza, Munkács), és ide

előszeretettel költöztek azok a jobbágyok, kik kézműiparral foglalkoztak.

A mezővárosok másik szűkebb csoportját azon helységek alkotják, melyek fentről lefelé

váltak mezővárossá. Magyarország szerte ide lehet sorolni a püspöki székvárosokat. A négy

vármegye területén található települések esetében ilyennel nem találkozunk. Ung-, Bereg-, Ugocsa

vármegyék az Egri püspökség alá tartoztak, Máramaros pedig az erdélyi püspökség alá. De vannak

olyan esetek is, amikor megyeszékhelyek silányodnak le mezővárosi rangra. Engel Pál Ungvárt is

ebbe a sorba helyezi el, mely szerinte a XII. században beleillet a városok sorába, és a XIII. – XIV.

század során átlagos mezővárosi szintre süllyedt le.

A mezőváros általában az egyházi és a világi földesurak, és olykor királyi (Királyháza,

Szászfalú) vagy királynői (Nagyszőlős, Beregszász, Munkács) joghatósága alá tartozott. A

továbblépés általában a királyi és királynői mezővárosoknak volt, mivel ezek olyan kiváltságokat

kaphattak, amelyeket földesurak, nemesek vagy egyházi személyek nem tudtak nyújtani. Ezek a

kiváltságok sok esetben hasonlítottak a városi kiváltságokhoz, mely legtöbb esetben az adózásra és

a vásárokra vonatkozott. Jól példázza az 1262-ben István király által Nagyszőlősnek kiállított

adománylevél, mely engedélyezte az évenkénti egyszeri adózást, szabad előjáró választást, egyházi

tized mezőn hagyását, és a királyi seregbe való sorozás esetén csak egy katona kiállítását. A

kiváltságlevelet Károly Róbert 1319. március 22-én és 1329. május 19-én is átírta. Az 1329-es

átiratban annyi változtatást eszközölt, hogy minden ház után évenként adózniuk kell. A másik

példa, ami elénk tűnik a dokumentumokban, az 1355. december 15-én, Lajos király által kiállított

privilégium, mely nem egy település, ha nem a királyházi Nyalábvárhoz tartozó Szászfalú,

Királyháza, Feketeardó és Veréce települései nyernek el. Ezek a települések is a Nagyszőlősihez

hasonló kiváltságokban részesülnek. De a sorba beleillik a máramarosi koronavárosok 1329-ben

44

kelt kiváltságlevele is, mikor is Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget lakosai is „szőlősi”

jogokban részesülnek.

A mezővárosok lakosai abban különböztek az igazi polgáriasodott város lakosságtól, hogy

függőségben voltak a földesuraktól. Ennek következtében szabad ingatlanforgalom és

végrendelkezési joggal nem rendelkezhettek.

A mezőváros tehát egyszerre jelentett felemelkedő falút vagy lesüllyedt hajdani várost. Nem

tekinthető zárt kategóriának, határvonalai mind lefele mind felfele nyítottak voltak. A mezővárosi

településtípus kialakulása a XV. századra tehető. Legfőbb ismérvei: fejletlenebb a valódi városnál,

de fejlettebb a falúnál. A mezőváros a városhoz hasonlít abban, hogy piaca, többé-kevésbé

kézműves a lakkossága, ám falusi jellemvonása, hogy tágas határokkal rendelkezik.

3. Falu

A falu az a jobbágyság tömegeinek a lakhelye, kik az agrárszférában, a mezőgazdaságban

dolgoztak. A középkori dokumentumok a falut „villa” megnevezéssel illetik. Észak-kelet

Magyarország négy vármegyéjének területén a XIV. század elejétől egészen a XVI. század elejéig,

mint egy 350 faluról van tudomásunk. Engel Pál számításai szerint, a XIV. században a egy átlagos

falu lakossága mindössze 118 fő volt, mely a XV. században már lecsökkent 86 főre. A középkori

Magyarrszág területén található falvak mindössze 10%-ában élt 200-tól több lakos. Ez arra enged

következtetni, hogy Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék összlakossága a XVI. század

elején, mindössze 38 – 39 ezer fő volt. A felsorolt vármegyék esetében kisebb lakossággal csupán

Ugocsa esetében kell számolnunk. A falvak lélekszámának növekedése azért nem figyelhető meg,

mivel a lakosság növekedésének fokozódásával, folyamatosan újabb és újabb faluk jönnek létre. A

XIV. század folyamán megkezdődik egy nagyszámú betelepítési hullám az egész Magyar Királyság

területére, így Észak-kelet Magyarország vármegyéibe is. Ezt nagyban szorgalmazta Károly Róbert

és Lajos király is. Az Anjou dinasztia mindig is szoros vonalat vont meg a fejedelem dicsősége és

az ország népessége között.

A XIV. – XV. század folyamán ugrásszerűen megnőtt az új falvak száma. Leginkább a már

meglévő települések közt hozták létre az új falvakat, vagy az állattenyésztésre és földművelésre

alkalmas előhegyi területeken. De mivel nagy számban megnőtt az új falvak száma, ezért egyre

gyakoribb lett a jobbágyok erőszakos elköltöztetése vagy elcsábítása a földbirtokos nemesség

körében. Ezért is hozzák meg az 1351-ben a törvényt, mely bünteti a jobbágyok erőszakos

elköltöztetését. De ahogyan új települések jönnek létre, úgy sok település el is tűnik. Ezek vagy a

jobbágy lakosság elköltözése miatt történik, vagy egy szomszédos településbe olvad bele. Észak-

kelet Magyarország területén is sok estben találkozunk hasonló példákkal.

45

ADÓZÁSI RENDSZER

A XV. és XVI. század törvénytudói, kik törvényeinknek – később Corpus Juris

Hungarici néven ismertté vált – gyűjteményét összeállították, több más oda nem tartozó

okirattal együtt Károly Róbertnek Hyppolit mesterrel, a körmöcbányai pénzverőkamara

ispánjával 1342. február 2-án kötött bérletszerződését is felvették a törvények sorába.

Ennek a különös véletlennek, vagy inkább tévedésnek köszönhetjük, hogy

gazdaságtörténeti problémák iránt egyébként nem igen érdeklődő történetíróink korán

felismerték Károly Róbert pénzügyi reformtevékenységének jelentőségét, de egyben azt is,

hogy történetírásunk e reformmunka megítélésében másfél század óta egészen téves

nyomokon járt.

Ez a bérleti szerződés volt hosszú időn át egyedüli és az újabb időkig egyetlen

terjedelmesebb ismert és felhasznált forrása az Anjou-kori pénzügy történetének s e

forrásnak különös tekintélyt kölcsönzött az országos törvények közt való szereplése.

Tekintélyének befolyása alól még azok sem tudtak szabadulni, akik teljesen tisztában

voltak a szerződés valódi természetével. Mivel e szerződés a pénzverőkamara és valutaügy

újjászervezését illető rendelkezések során a kamarai nyereség helyébe lépő új állami

egyenes adót, a kapuadót is szabályozza, történeti irodalmunkban szinte elpusztíthatatlan

gyökeret vert a felfogás, mely szerint Károly Róbert a lucrum camerae fejében szedett

portális adó életbeléptetésével az államháztartás tengelyévé a jobbágyadózást tette s

ezáltal alapját vetette a domaniális gazdaságot felváltó adógazdasági rendszernek.

Ez a felfogás alapjában téves. A portális adó – bár állami egyenesadó alakjában

jelentkezik – lényegében nem volt új és önálló jövedelmi forrás. Mint a pénzverési és

pénzváltási nyereség módosult alakja mindvégig szerves és nem is legjövedelmezőbb

része, függeléke maradt a pénzverési regálénak. Az Anjou-kori államháztartás jövedelmi

forrásai közt alárendelt szerepet töltött be. A XIII. és XIV. század rendkívüli adózásából

kialakult és nagyobb jelentőségre csupán a XV. században vergődött magyar egyenesadó-

rendszer történeti fejlődésében pedig egyáltalában nem illeti meg a neki tulajdonított

fontos szerep.

A középkori államháztartások történetében – néha ezt az adótörténészek, modern

adóelméletek hatása alatt állván, nem igen veszik figyelembe – három korszakot kell

megkülönböztetnünk.

Kezdetben az államháztartás, illetőleg az ezzel teljesen összeforrt királyi háztartás

– az uralkodói hatalom patrimoniális természetének megfelelően – tisztán vagy túlnyomó

46

részben magángazdasági (domaniális) bevételeken, az uralkodó földesúri joga, tehát

magánjogi jogviszonyok alapján szerzett jövedelmeken nyugodott.

Később a patrimoniális királyi hatalom gazdasági alapjának, az uradalmaknak

megfogyatkozásával és a szükségletek megnövekedésével a magángazdasági jövedelmek

háttérbe szorulnak s a pénzügyi regalitás lép előtérbe. A fejlődés második etapja, midőn az

államháztartás elsősorban regálégazdasági, vagyis az alattvalóktól a királyi felségjog,

tehát közjogi jogviszonyok alapján önhatalmúlag megszerzett rendes és rendkívüli

regáléjövedelmekre támaszkodik, melyek sorába tartoznak a középkor rendkívüli

egyenesadói is.

A rendiség teljes kialakulásával jutott érvényre az a felfogás, hogy az uralkodót –

magángazdaságainak jövedelmén felül – csupán a kizárólagos felségjognak elismert jogok

(pénzverési jog, határvámtartás joga, monopóliumok stb.) gyakorlásával kapcsolatos

rendes regáléjövedelmek korlátlan használata illeti meg s a rendkívüli jövedelmek

igénybevételéhez az országrendek előzetes hozzájárulása szükséges. E korban, az

államháztartás történetének harmadik korszakában, a rendes jövedelmek amúgy is

csökkenőben lévén, a királyi háztartástól elváló államháztartás jelentős részben

adógazdasági jövedelmekre: az alattvalóktól közjogi jogviszonyok alapján, de az

alkotmányosság akkori fogalmának megfelelő formák közt, az ő előzetes

hozzájárulásukkal megszerzett jövedelmekre, a szó szorosabb, középkori értelmében vett

adókra, vagyis önként megajánlott szolgáltatásokra támaszkodik.

Ez volt a magyarországi fejlődés útja is. A XI–XIII. század magángazdasági

jövedelmi forrásokra támaszkodó államháztartását a XIV. században nem az adó-, hanem a

regálégazdaság váltotta fel. Az Anjouk államháztartásában az egyenes adójövedelmeknek

egészen alárendelt szerepük volt. Az adógazdaság a magyar pénzügytörténeti fejlődésnek

sokkal későbbi etapja, melyet megelőzött a regálégazdaság kétszázados korszaka s éppen a

regálégazdaság szilárd alapjainak megteremtése, a regáléjövedelmeken nyugvó

államháztartásnak kiépítése volt Károly Róbert érdeme.

A XI–XII. századi Magyarország patrimoniális királyságának katonai és pénzügyi

hatalma az uralkodó földesúri hatósága alá tartozó népelemek gazdasági erejére

támaszkodott. A XIII. század társadalmi és gazdasági mozgalmaiban a hatalom alapja – az

összes többi birtokosok javainak összmennyiségét meghaladó terjedelmű királyi földbirtok

túlnyomórésze – magánurak kezére került. Az alsóbb népelemek magángazdasági

szolgáltatásait többé nem a király, hanem a rendek élvezték. Mihelyt azonban adva volt a

lehetőség, hogy akár egyesek fokozottabb vagyonszerzése, akár több birtokos

szövetkezése által az országban a királyi ingatlant meghaladó terjedelmű birtoktestek

47

kerülhetnek egységes vezetés alá s így a királyéval egyenlő, sőt azt felülmúló gazdasági

hatalom keletkezhetik, a királyi földbirtok – mint a hadügyi szervezet alapja és mint

államháztartási jövedelemforrás – elvesztette korábbi jelentőségét. A központi hatalmat

más, a királyi földbirtoktól független katonai és anyagi erőforrásokkal kellett

alátámasztani.

Károly Róbert, a nyugati feudális légkörből hazánkba került ifjú király olasz kísérői

és magyar tanácsosai tisztán látták a helyzetet. Számoltak a patrimoniális királyi hatalom

bomlása és a rendiség kialakulása következtében megváltozott erőviszonyokkal s az új

katonai és pénzügyi szervezetet a rendek gazdasági erejére támaszkodva építették fel.

A hadiszervezet alapja továbbra is a földbirtok maradt, de már nem a királyi, hanem

a magánbirtok. Az uralkodó a katonaállítás terhét a nagybirtokos arisztokrácia hárította át.

Katonai hatalmát az országlakosok magángazdaságaira alapította. A patrimoniális

királyság várkatonaságának helyét a rendi államszervezetben a magánbirtokosok hűbéres

hadserege foglalta el. Az országos hadügyet a rendiség szellemének megfelelő banderiális

rendszer életbeléptetésével hűbéri alapokon szervezték.

A patrimoniális királyságra veszélyes volt a birtokos osztály gazdasági erejének

túlságos megnövekedése, a rendi állam uralkodója éppen a nagybirtokos osztályra

támaszkodott, melynek gazdasági erejével egyenes arányban nőtt a király katonai hatalma.

Ez magyarázza meg, hogy Károly Róbert a királyi hatalmat komolyan veszélyeztető

oligarchia letörése után nem vetett gátat a nagybirtokos arisztokrácia kialakulásának, sőt

minden igyekezettel előmozdította annak fejlődését és erősödését. Viszont az új

arisztokrácia minden erejével támogatta az uralkodót törekvéseiben, mert benne látta az

ország megmentőjét és tőle várta saját jólétének emelését. Mégis az új hadügyi szervezet

nagy veszélyek csíráját hordta magában. Félni lehetett, hogy a vagyonban és hatalomban

gyarapodó nagybirtokosság ártalmára lesz a királyi hatalomnak, mely a hűbéri

hadszervezet révén bizonyos fokig már függésbe került vele szemben.

Ez a függőség könnyen veszélyessé válhatott volna – mint ahogy később a XV–

XVI. században veszélyessé is vált –, ha a király az államháztartás alapjává a magánurak

jobbágyait terhelő egyenesadókat teszi s ezáltal gazdaságilag is ugyanarra a földbirtokos

nemesi rendre támaszkodik, mely a katonai hatalom tulajdonképpeni birtokosa volt.

Egyértelmű lett volna ez a katonai és pénzügyi, tehát a teljes államhatalomnak a

nagybirtokososztály kezére való átadásával. Ily politikai hiba elkövetése szöges

ellentétben áll az uralkodói hatalom teljességének kiépítésére törekvő Anjouk

reálpolitikájának szellemével.

48

Károly Róbert és tanácsosai teljesen tisztában voltak azzal, hogy ha meg akarják

óvni a királyi hatalom teljességét, gazdaságilag függetleníteniük kell azt a nagybirtokos

arisztokráciától s ezért az államháztartást a birtokososztálytól független népelemek

gazdasági erejére igyekeztek felépíteni. Ily népelemül elsősorban a királyi birtokon élő

jobbágyok kínálkoztak. Bár a királyi uradalmak reorganizációja után a magángazdasági

jövedelmek ismét számottevő összegre emelkedtek, a megfogyatkozott királyi gazdaságok

népének gazdasági ereje már nem volt elegendő az államháztartás növekedő

szükségleteinek fedezésére.

Több eredménnyel biztatott a király védelmére és pártfogására utalt városi

polgárság gazdasági erejének igénybevétele. A városi autonómia fejlődésével magánjogi

függőségéből mindinkább kibontakozó s az Anjou-korban már országos renddé fejlődött

polgárság mindenkor biztos támasza volt az uralkodónak a hatalmaskodó

földbirtokososztállyal vívott harcában. Gazdasági és jogi érdekei egyaránt kívánatossá

tették részére az erős központi hatalom támogatását. Viszont az uralkodó éppen a

jövedelmező foglalkozásokat űző s helyes gazdaságpolitika mellett vagyonban folyton

gyarapodó polgári osztályban, a városi rendben találhatta meg azt a népelemet, melyre

támaszkodva magát a katonai hatalom túlnyomó részét kezében tartó birtokos nemesi

rendtől gazdaságilag függetleníthette. Ez a szempont érvényesült Károly Róbert pénzügyi

politikájában, midőn a domaniális államháztartás elvét végleg elejtve, a regálégazdaságra

tért át.

A regálégazdaságra való áttérés külső indokait kutatva, figyelmünket a dél-itáliai és

szicíliai viszonyokra kell fordítanunk. A szicíliai királyságban II. Frigyes császár

teremtette meg az uralkodói hatalom új gazdasági alapját, a királyság pénzügyeit a

regalitás alapján szervezve. Rendszerét híven megőrizték és továbbfejlesztették utódai, az

Anjouk. Kétségtelen, hogy Károly Róbert a magyar királyság pénzügyeinek

újjászervezéséhez itáliai őseinek regálégazdaságát vette mintául. A reform belső indokait

azonban a hazai viszonyokban kell keresnünk. A pénzügyi regalitás elvének kiépítése és a

regálégazdaság megszervezése nem jelentette új jövedelmi források megnyitását, csak

meglevőknek fejlesztését. A pénzügyi regalitás fogalma az előző századokban sem volt

ismeretlen, sőt IV. Béla óta határozottan felismerhetők a regálégazdaság felé való fejlődés

összes tünetei. Árpád-házi királyaink azonban – s különösen maga IV. Béla – a domaniális

államháztartás elvi alapján álltak s a regálékat akkor is másodrangú jövedelemforrásként

kezelték, mikor az államháztartás már tényleg azokon nyugodott. A reform fejlődésbeli

előfeltételei megvoltak, de a regálégazdaság elvi elismerése, újjászervezése és teljes

kiépítése Károly Róbertre várt, kinek helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az utóbbi

49

évtizedek mozgalmaiban a regáléjövedelmek az eladományozási rendszer s züllött

gazdasági viszonyok következtében ugyanarra a sorsra jutottak, mint a magángazdasági

jövedelmek.

Károly Róbert az újjászervezés során gyökeres reformokat valósított meg. A

regáléjogok pénzügyi kihasználásában szakított az elmúlt századok folyamán kialakult és

közgazdasági szempontból káros gyakorlattal s ahol ez financiális szempontból

szükségesnek látszott, teljesen újirányú fejlődés alapjait vetette meg.

A pénzverési regálé mértéktelen kihasználásában és a pénzrontásban rejlő bajoknak

állandó érvényű pénz verésével, az évi pénzújítás évszázados rendszerének teljes

megszüntetésével s a kincstári nyereség helyébe lépő portális egyenesadó behozatalával

vetett véget. A pénzverési regálé jövedelmének ennek következtében történt

megfogyatkozását a nemesércforgalom monopolizálásával ellensúlyozta. A nemesérc-

monopóliumban kapott új s mindannyi közt leggyümölcsözőbb jövedelemforrás lett a

pénzverési regálé financiális kihasználásának középpontjává. Mellette a pénzverési

hasznot helyettesítő portális adó sokkal jelentéktelenebb szerepet töltött be.

Az eladományozási rendszer következtében pénzügyi jelentőségét elvesztett belső

vámrendszert elejtve, a határvámrendszert építette ki, a vámregálé súlypontját a

közlekedési és belkereskedelmi vámokról a külkereskedelmi vámokra helyezve át.

A bányaregálé jövedelmezőségét fokozandó, a királyi bányaművelési

monopóliummal szakítva, a földesúri bányaszabadság elvét léptette életbe.

A sóregálé, valamint az adóregálé pénzügyi kihasználása tekintetében Károly

Róbert a régi nyomokon járt, újításszámba ment azonban a városi polgárság gazdasági

erejének intenzívebb igénybevétele, részben az eredetileg magángazdasági természetű, de

később a rendkívüli adóval egybeolvadt és rendes állami egyenesadóvá alakult városi

földbér felemelése, részben az új – egyösszegben kivetett – rendkívüli városi adók útján.

A regálégazdaság újjászervezése és teljes kiépítése által az államháztartás fő

jövedelemforrásává a regáléjogok váltak. A király földesúri jogából származó

magángazdasági jövedelmeket a királyi felségjog alapján az alattvalók – elsősorban és

főképpen a regálék révén leginkább igénybevett kereskedő, iparos- és bányász-városi

polgárok – gazdasági erejének felhasználásával szerzett regáléjövedelmekkel pótolták.

Míg a patrimoniális királyság nagy közjogi hatalma tisztán magánjogi

jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrásokra támaszkodott, addig a rendi állam

királysága hatalmának teljes elhűbériesedése, magánjogivá válása ellen közjogi

jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett. Míg az

50

országos politikában s különösen a hadügyi politikában a fejlődés feudális irányú, a

pénzügyi politika határozottan közjogi irányba fejlődött.

A közjogi irányú fejlődés nemcsak abban nyer kifejezést, hogy a magángazdasági

jövedelmek helyét felségjog alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem az egyes

regáléjogok kihasználási módjának közjogi irányú fejlődésében is.

A bányászat terén korábban a regáléjelleg csupán a birtokelcserélési

kötelezettségben, a király bányaművelési monopóliumában fejeződött ki, de maga a

bányaművelés, más magángazdasági üzemekhez hasonlóan, királyi bányászok, tehát a

királlyal magánjogi jogviszonyban élő népek által történt s az urbura végeredményben a

király földesúri jogából származó jövedelem volt. A földesúri bányaszabadság

életbeléptetése óta – legalább is a bányáknak magánföldesúr birtokába tartozó részeknél –

az urbura közjogi természetű szolgáltatássá vált. Még inkább áll ez az újonnan

életbeléptetett nemesérc-monopóliumról, melynek értelmében az országban bárki által

termelt és birtokolt összes nemesérc forgalomba hozatala a királyi kincstár útján történt.

A fejlődésnek ugyanezt a tendenciáját észlelhetjük az adó- és vámregálé területén.

Úgy a pénzverési nyereség, mint a rendkívüli s a városi rendes adók már a XIII. században

elvesztették illetékjellegüket, illetőleg magángazdasági természetüket, és felségjog alapján

szedett adókká alakultak, de ezt az átalakulást még részben az állam által nyújtott

ellenszolgáltatás hangsúlyozásával, részben a magángazdasági eredetet bizonyító

elnevezések (terragium) fenntartásával leplezték. Károly Róbert korában már

feleslegesnek tartják az illetékszerűség és a domaniális jelleg kiemelését. A rendkívüli adó

kivetésekor vagy mellőzik az indoklást, vagy csupán a pénzügyi cél megjelölésére

szorítkoznak, a városi rendes és rendkívüli adót államgazdasági szolgáltatások nevével

(collecta és taxa) illetik.

Az Árpád-kor illeték címén szedett út-, hídvámjainak, réveinek és vásárpénzeinek

helyét az ellenszolgáltatás ismertetőjeleit nélkülöző, tisztán a felségjog alapján szedett

külkereskedelmi értékvám, a harmincad foglalta el.

A pénzügyi politika közjogi irányú fejlődését bizonyítják az adómentes jövedelmek

megadóztatására irányuló törekvések is, így a főpapokra önkényesen kivetett donumok és

a pápai tizedjövedelmek egyharmadának lefoglalása.

A banderiális hadrendszer és regálégazdaság két főpillérén nyugvó új állam-

szervezet életképességét, a magángazdasági erőforrásaitól megfosztott királyság hatalmi

túlsúlyát azáltal sikerült biztosítani, hogy a királyi magángazdaság népeiről az alattvalókra

hárult katonai és gazdasági terheket két különböző, érdekeikben is divergáló országos rend

közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A

51

regálégazdaság életbeléptetése egyértelmű volt az államháztartás terheinek a polgári

rendre való áthárításával s egyben a hadügyi terheket viselő nemesi rend hatalmának

ellensúlyozásával.

A közterheknek s velük a közhatalmi funkcióknak az országos rendek közt való

arányos és egyensúlyozott megosztása jellemző a rendi államok erős egyéniségű

uralkodóira. Károly Róbert uralkodói kvalitásait, politikájának reális voltát s a

korviszonyok teljes ismertetését legjobban az bizonyítja, hogy megértve a rendiség

szellemét, a közterheket áthárította az országos rendekre, de egyben – a földbirtokos

nemesi és kereskedő városi rend köztevékenységének egyensúlyozása által – gondoskodott

a rendek hatalmi túlkapásainak megakadályozásáról.

Az államháztartás új alapra helyezésének mélyreható gazdaságpolitikai

követelményei voltak. A középkori uralkodók gazdaságpolitikáját egyedül az

államháztartás financiális érdekei irányították. Közgazdasági és pénzügyi tevékenységük

mindig a legszorosabb belső kapcsolatban jelentkezik s csupán szerves összefüggésben

vizsgálva érthető meg. Az utilitárius pénzügyi szempontok igen gyakran a közgazdasági

érdekeknek s közvetve maguknak a financiális érdekeknek rovására is érvényesültek.

Károly Róbert és tanácsosainak legnagyobb érdeme, hogy felismerték a XIII. századi

magyar királyoktól gyakorta mellőzött gazdaságpolitikai szempontok érvényesítésnek

fontosságát és szükségességét. Tudták, hogy tartós sikert csak úgy remélhetnek, ha a

regálék kezelésében – szakítva az elődök túlnyomóan financiális felfogásával – magasabb

közgazdasági szempontoknak is érvényt szereznek, mert a regálék mértéktelen és

igazságtalan kihasználása egyértelmű az adóalanyok szolgáltatási képességének

tönkretételével. A regálék gyümölcsöztetésének s általában az államháztartás

rendezésének előfeltétele a visszaélések megszüntetésére, az országlakosok jólétének és

szolgáltatási képességének fokozására, az adóalanyok szaporítására törekvő következetes

és céltudatos gazdaságpolitika volt.

Károly Róbert és tanácsosi teljesen átérezték ennek fontosságát. Intézkedéseikben a

főelv fináncpolitikai: a rendes királyi jövedelmek biztosítása és szaporítása. E főelv

mellett azonban mindig érvényesülnek az általános jólét emelését célzó gazdaságpolitikai

szempontok. Utilitárius felfogásuk az ország gazdasági erejének legteljesebb mértékű

kihasználására vezetett, de reálpolitikus létükre nem az alattvalók gazdaságainak

túlterhelésében, hanem az adózóalanyok szaporításában s a meglévők szolgáltatási

képességének fokozásában, céltudatos és következetes gazdaságpolitikában látták az erre

vezető eszközt. Pénzügyi reformjaikat mindig megelőzték a sikert biztosító

gazdaságpolitikai intézkedések.

52

XI–XII. századi uralkodóink a királyi háztartás domaniális természetének

megfelelően par excellence mezőgazdasági politikát űztek. Az ipari termelés és

kereskedelem fejlesztésére vajmi kevés gondot fordítottak. E korszak egyedüli fontos

államgazdasági problémája a mezőgazdasági telepítés kérdése volt. Csupán a XIII. század

második negyedében, a domaniális államháztartás bomlása korában lépnek előtérbe a

kereskedelempolitikai szempontok. IV. Béla és öccse, Kálmán szlavónai herceg,

céltudatosan igyekeztek a kereskedelmi fejlődés biztos alapját megteremteni.

Mindazonáltal a magyar királyok gazdaságpolitikájában egészen Károly Róbertig

nyilvánvaló a mezőgazdasági szempontok domináló szerepe.

Az ököljog korszaka megsemmisítő csapást mért a Béla korában szép fejlődésnek

indult kereskedelmi és ipari életre. Az utolsó Árpádokat és közvetlen utódaikat a belső

harcok és a királyi háztartás fokozatos züllése teljesen megbénították; következetes

gazdaságpolitikára nem is gondolhattak. A XIII. század második negyedében megindult

gazdaságpolitikai irányváltozás betetőzése Károly Róbertre várt.

Mióta a tárnokmesteri széket 1316-ban Nekcsei Demeter – a regalitáson alapuló

államháztartás megszervezője – foglalta el, a kereskedelempolitikai szempontok teljesen

háttérbe szorították a domaniális államháztartás korában uralkodó agrárpolitikai

szempontokat, melyek most már csupán a királyi magángazdaságok visszaszerzésére

irányuló akcióban s az ekként visszaszerzett uralmak reorganizációjában érvényesültek.

Az agrikultúr telepítés korábban oly fontos kérdése elvesztette államgazdasági

fontosságát s a királyt csak annyiban érdekelte, amennyiben általa az adóregálé útján

igénybe vehető adóalanyok száma megnövekedett. Az uralkodó a nagybirtokosok telepítési

akcióit jóakarattal és különféle kiváltságok adásával mozdította elő, de maga – bár tudunk

néhány kisebb jelentőségű telepítési akciójáról – e téren számottevő tevékenységet nem

fejtett ki.

A mezőgazdasági népelemekre támaszkodó domaniális államháztartással szemben a

regálégazdaságon alapuló államháztartás a kereskedő, iparos és bányász népelemekre

támaszkodott. Ehhez képest s az agrikultúr telepítés államgazdasági jelentőségének

csökkenésével fordított arányban nőtt a kereskedelmi és ipari telepítés és városfejlesztés

fontossága. Károly Róbert egész sor városi község alapításával s a polgári osztály jogi és

gazdasági helyzetének megerősítésével alapját vetette az államháztartás terheinek

főhordozójává lett városi rend kialakulásának és a vám-, pénzverési és bányaregálé útján

megadóztatott hazai kereskedelem, ipar és bányászat hatalmas fellendülésének. A

vámregálé megváltozott természetének megfelelően igen nagy gondot fordított a

külkereskedelem – különösen a Csehországon át nyugat és Lengyelországon át észak-kelet

53

felé irányuló külkereskedés – nagyarányú fokozására, mit a felvidéki városok

fejlesztésével, új külkereskedelmi empóriumok alapításával, a kereskedelmi utak

szabályozásával, a zavartalan forgalom biztosításával s a külföldi kereskedőknek adott

kiváltságokkal ért el.

Kereskedelempolitikai szempontból rendkívüli fontosságú volt a zavartalan

forgalmat gátló, végső züllés stádiumába jutott valutaügy gyökeres reformja. Az idejét

múlt ezüstdénárvaluta és a veretlen ezüstvaluta kiküszöbölésével és a közgazdasági

szempontból mérhetetlenül káros pénzújítási rendszer megszüntetésével kapcsolatban a

pénzverést előbb Csehországgal egyetértésben kettős valuta, majd – az ország gazdasági

megerősödése után – tiszta aranyvaluta alapján rendezték, értékes és állandó érvényű, a

hazai és külföldi piacon egyaránt szívesen fogadott ezüst garasokat és aranyforintokat

hoztak forgalomba, véget vetve a pénzforgalom terén közel egy század óta uralkodó s

mind súlyosabbá váló anarchiának. A termény- és ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölésével a

termény-gazdaság helyét végleg a pénzgazdaság foglalta el.

Bányatelepek, bányavárosok alapításával és kiváltságolásával, a bányavárosi

polgárok jólétének fokozásával és a földesúri bányaszabadság Csehországból importált

elvének elismerésével biztosították a bányaregálé és nemesérc-monopólium révén

igénybevett nemesérctermelés emelkedését.

Gazdagságpolitikai szempontok érvényesültek a nemzetközi politikában is, melyet e

korban elsősorban kereskedelmi érdekek irányítottak. A cseh és lengyel királyokkal kötött

szövetség tulajdonképpeni célját és hátterét a közös megegyezéssel végrehajtott

kereskedelempolitikai reformokban kell keresnünk. A hazánknak Németországgal és

Flandriával, Cseh- és Lengyelországoknak Itáliával való közvetlen kereskedelmi

érintkezésének előmozdítását célzó cseh-lengyel-magyar kereskedelmi és vámegyesség, a

Felvidék városi életének és kereskedelmi szervezetének kiépítése, a cseh és magyar

valutának azonos elvek szerint kompromisszumos alapon történt rendezése

nagykoncepciójú gazdaságpolitika képét tárják elénk, melynek éle a bécsi

közvetítőkereskedelem ellen irányult.

Magyar- és Csehország gazdasági szövetségre lépve, közös erővel szabadították fel

magukat a közvetítőkereskedelem révén gazdasági életükön másfél század óta uralkodó s

azt megbénító Bécs kéretlen gyámkodása alól és elfoglalták a közép-európai áru- és

pénzpiacon őket – dús nemesérctermelésük és más terményeik révén – megillető vezető

helyeket.

Károly Róbert és tárnokmestere, Aba nemzetségbeli Nekcsei Demeter, a pénzügyek

kiváló tehetségű vezetője, következetes és céltudatos kereskedelem-politikával igyekeztek

54

az új alapokon nyugvó államháztartás, a regálégazdaság gazdasági előfeltételeit

megteremteni és stabilitását biztosítani. Törekvéseiket teljes siker koronázta. A

magyarországi kereskedelem és bányászat rövidesen középkori virágzása tetőpontjára

jutott s a regalitás révén dús jövedelmet hozott a királyi kincstárnak.

A magyar történetnek talán legszerencsésebb, tartós sikerekben és eredményekben

mindenesetre leggazdagabb korszaka Nagy Lajos negyvenesztendős uralma volt. Ez

uralom szilárd alapjainak megteremtése, a magyar királyság züllött gazdasági és pénzügyi

viszonyainak rendezése legnagyobb középkori uralkodóink egyikének, a történetírásunktól

valódi értékének megfelelően máig sem méltatott Károly Róbertnek érdeme.

55

VÁRMEGYÉK KIALAKULÁSA

Bereg vármegye

A feudális Európában hont foglaló magyar törzsek számára megmaradásuk feltétele volt,

hogy a Kárpátoktól körülölelt hazában feudális monarchiát alapítsanak. Géza fejedelem

államszervező tevékenységével elindított történelmi folyamat évtizedeket vett igénybe, amíg

gyümölcsöt hozott: István megkoronázása reprezentálta a magyar feudális állam létrejöttét, de

fennmaradásához szükség volt arra, hogy egy jól szervezett, biztosan kormányozható országot

tudjon a jogara alatt.

A király birtokai az ország egész területét átszőtték. Ilyen sok tagból álló birtok együttest

csak helyi igazgatási egységekre bontva lehetett irányítani.

Az ország tényleges határait a gyepük képezték, melyek természetes vagy mesterséges akadályok az

ország szélein, s az ellenség távoltartására alakították ki őket. A királyi hatalmat mind az országon

belül, mind az gyepűvonalon várak biztosították. A várhoz tartozó várföldek nem összefüggő

területként, hanem elszórtan feküdtek. Rájuk épült a királyság katonai szervezete. A harcos

jobbágyság falvait a király a várak szolgálatára rendelte, századokba azaz, száz háztartásból álló

egységre osztva őket, az ispánnak (comes), vagy várispánnak nevezett királyi tisztségviselő

parancsnoksága alatt. A várak katonai szervezetét egy területi, közigazgatási szervezet egészítette

ki, a vármegyék (comitatus) intézménye. A szlávoktól átvett megye szó eredetileg határt jelentett.

Ami a megye rendeltetését illeti, sok tekintetben megfelelt a frank grófságnak, és az élén álló

megyeispán kb. ugyanazt a feladatot látta el, mint a frank utódállamokban a gróf. Kerületének ő volt

a legfőbb bírája, ő hajtotta be a megye jövedelmeit és hadjárat meghirdetésekor ő vezette hadba a

saját hadijelvénye alatt a vár hadinépét. Az ispán állt a királyi udvartartás, a királyi kápolna, a

pénzügyigazgatás különböző szintjei élén. A várnépek tartották el szállásadási kötelezettség címen.

A jövedelmek kétharmada a király, egyharmada az ispánt illette. Az ispán maga nevezte ki

helyettesét az udvarbírót (a későbbi alispánt) a várjobbágyok közül, a bíráskodásban segítette őt, de

az Aranybulla (1222) szerint csak a várnépek felett ítélkezhetett. Vezető szerepe volt a megyei

közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. A vármegye területén élő lakosság foglalkozására nézve

két csoportra oszlott:1) katonáskodott (várjobbágy); 2) termelőmunkát folytatott (várnép). A

vármegyéket és az újonnan épített királyi várak legtöbbjét később az általa állított ispánról nevezték

el.

A várispánságok száma a XII. században 72 körül volt, a vármegyéké eredetileg Szent

István korában 45 lehetett és később sem volt sokkal több. Ez idő tájt szülőföldünkön is létrejött két

vármegye: Ung és Borsova (Bereg vármegye elődje) vármegyék.

56

Az utóbb említett közigazgatási egység központja a Borzsa tiszai torkolatánál épült,

borsovai földvár volt, melynek maradványai Mezővári község határában próbálnak ellenállni az

enyészetnek. Anonymus Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedeteiről) című műve szerint a

honfoglalás előtt egy ugyancsak földből emelt erődítmény, melyet Salanus bolgár fejedelem

birtokolt, állt ezen a helyen. Árpád harcosai azonban elfoglalták és lerombolták az erődítményt.

Borsova vármegye magába foglalta a majdani Bereg vármegye földjeit valamint több, később

Szabolcs vármegye kötelékébe került területet, egészen a mai Kisvárdáig. A korai Árpád- korban, a

X-XI. században két várat is építettek Borsova vármegyében, az eleinte egyetlen masszív

lakótoronyból álló munkácsit, valamint a borsovait, melyek a Vereckei-hágón át vezető fontos

kereskedelmi és hadi utat védték. A borsovai földvár a Borzsa két ága, valamint a Tisza által

közrefogott szigeten emelkedett. Az erődítmény maradványait két részre oszthatjuk. Ezek egyike a

tulajdonképpeni vár, egy közel négy méter magas háromszög alakú sánc, melyet elláposodott vizes

árok övez. A másik rész az erődítményhez kapcsolódó városból maradt földhalom, mely két- három

méterre emelkedik ki a környezetből. A várban állt a vármegyét igazgató ispán kőháza, valamint az

ugyancsak kőből emelt esperesi templom.

1205-ben a Moldovából betörő besenyők – Kutesk vezérrel az élükön- megostromolták a

munkácsi várat, ám képtelenek voltak bevenni a jól védett erődítményt. Ezt követően lezúdultak a

síkságra, s többek között Borsova környékét is feldúlták. A szigorú, de igazságos törvényalkotóként

és roppant tehetséges hadvezérként ismert I.(Szent) László királyunk azonban seregével elibük

vonult és a mai Mezőkaszony területén döntő vereséget mért a támadókra, akik kénytelenek voltak

kivonulni Magyarországról. A diadal színhelyén a csatateret uraló egyik magaslaton kápolnát

emeltek Szent Katalin tiszteletére, ám ez az épület később elpusztult.

Bereg, mint helység már a XIII. század elején kezd jelentőségre szert tenni. 1233- ban II.

András (1205-1235) király seregével a beregi erdőben a római katolikus egyház jogainak

biztosítására letette az esküt, ugyanis palesztinai hadjárata alatt az országban a zsidókra és

izraelitákra bízta adóssága miatt az általa újonnan veretett pénznek a visszaváltását a régire,

valamint a kincstári jövedelem beszedésére. A népet az adószedéssel és pénzváltással annyira

zaklatták, hogy a jobb jövő reményében pogány hitre tértek és elkeseredésükben a pápához

fordultak, ki, Róbert esztergomi érseket bízta meg, hogy az országot egyházi tilalom alá vesse,

azonban II. András király IX. Gergely pápához fordult, azt kérve tőle, hogy szüntesse meg az

egyházi tilalma, aki Jakab prenesztei püspököt küldte Magyarországra. II. András ekkor a beregi

erdőben táborozott, Kígyós helység közelében, a sík mező ma is „Király – táborának neveztetik”.

Így feltehető, hogy a beregi erdő Beregszásztól fel a Háterdőig, azon túl Galíciáig hatalmas

rengeteget képzett. Az egyezmény megtartását, tartalmazta még, hogy: a zsidókra és szaracénokra

közjövedelem kezelését a jövőben nem bízzák, megtiltották, hogy keresztény rabszolgákat

57

tartsanak, és házasságot kössenek egymással, az egyházi járulék tilos megvonását stb. Az ifjú Béla

király is esküjével pecsételte meg 1233. augusztus 20.-án.

IV. Béla (1235-1270) király uralkodása alatt érkezett a hír 1240.év telén Julianus barát által,

hogy Batu kán mongol hadai, Ázsia belsejéből, még a XIII. század elején megindulva 1215-ben

elfoglalták Pekinget, 1223-ban Perzsiát 1227-ben Baskíriát 1238-ban Moszkvát (felégették), 1240-

ben Dél- Oroszországot, s Galícián át Magyarország felé közelednek. A király nem is késlekedett a

várt betörés ellen akadályokat állítani. Az ország Keleti szélein megerősítette a határokat, Beszkid

és Osztia felőli átjárót eltorlaszolta, a Latorca völgyét elzárta, a nemességet és a várnépet fegyverbe

állította, azonban a nemességet tétlen vesztegelés jellemezte. Arnold az ország nádora pedig csekély

hadsereggel hiába szállta meg a megye hegyes tájait, nem tudta a hatalmas tatár hadat feltartóztatni.

1241 márciusának elején a Vereckei szoroshoz érkeztek, március 12.-én egy nyitott résen át is tört a

40 ezres had. A magyar seregen áttört tatárok Szolyván át Munkács rónáin március 15.-én már csak

félnapi járásra voltak Budától. Az átvonuló had hatalmas pusztításokat végzett, vérontás követte

útjukat, falvakat tettek néptelen pusztává. A támadók egyebek mellett- Munkács városát is

felégették, nem bírtak viszont erős kővárával. A borsovai földvárat ellenben bevették, s jórészt el is

pusztították. A vár soha többé nem épült ujjá. Az ellenséges seregek 1242-es kivonulása után a

hazát poraiból újjáépítő IV. Béla királyunk” a második honalapító” pedig Bereg néven szervezte

meg Borsova utódát, melynek déli részét Szabolcshoz csatolta. A szó eredeti jelentése, magyarul:

berek, liget. A vármegye első említése 1245 és 1264 között ingadozó: 1261-comitatus, predium és

districtus; 1263-tól már comes által kormányzott comitaatus; 1271-ben az egri püspökség területén

lévő megyék között sorolják fel, s 1299-ben megjelenik a beregi ispán 4 szolgabíró élén. Bereg

vármegye Magyarország régi Tiszán inneni kerületének egyik megyéje, az ország északkeleti

határszélén. Határai északon Galícia, keleten Máramaros és Ugocsa megye, délen Szatmár,

nyugaton Szabolcs és Ung megye. Észak és kelet felé a táj hegyekkel ékeskedik, amelyet a

Kárpátok gerinceinek nyúlványi díszítik és teszik egészé. Dél és kelet felé azonban ellaposodik,

ligetekkel, berkekkel és erdőkkel fedett síkságba és mezőségbe megy át. A keleti Beszkidek

főgerince meredek bástya gyanánt emelkedik Bereg vármegye legészakabb részében az ország

határát jelölve. Kelet felé alacsonyabb hegysor csatlakozik, melyet a Vereckei hágó bevág.

Nyugatra az alföld rónája terül el, melyből csak a Beregszászi és Mezőkaszonyi bortermelő hegyek

emelkednek ki. A hegyekből alárohanó folyó vízét egyfelől a megyét észak-kelet – dél-nyugat

irányban átfutó Latorca, másfelől a Borzsa gyűjti magába. Maga a Tisza Csetfalvától Lónyáig

Bereg vármegye határát képezi.

A tatárdúlást követően Bereg megye erdői és hegyei a kevés számú ruthén és olah nomád

pásztor és vadász dacára szinte pusztává és lakatlanná váltak. Ezt követően IV. Béla király

hozzákezdett a lakatlan területek benépesítéséhez. Külföldről kezdte meg a betelepítést az

58

úgynevezett hospesekkel, vendégnépekkel. Ezek a férfiak kiváltság levelüknél fogva előjogokkal

rendelkeztek és kenézeknek kezdték őket nevezni, a szó jelentése: főnök, előjáró (kniz=herceg,

knez=pap). Hamar új élet bontakozott ki a megye észak- keleti részén. Elfoglalták a vándorló

ruthének és oláhohok legelőit, és arra kényszerítették őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk vagy

vonuljanak tovább csordáikkal. Ezt szorgalmazták az erdőterületeket adományként kapó földesurak

is. Ezek a pásztornépek kénytelenek voltak összeállni, telepeket és községeket alapítani. Ezt az

egyezkedést a földesurak és a letelepedők között a kenézek eszközölték ki . Hasonló szerepe volt a

német soltéseknek is. Számos helyen kapta a falu nevét a községet alapító kenézről vagy soltésről.

Így keletkezett a XIII. század folyamán Sztánfalva ( Sztán ruthén keresztnévtől ered), Dávidháza,

stb. Megyénk területén a legrégebbi kenézség a Sztánfalvi. A kenézségnek és a hozzá tartozó 9

falunak 1378-ban Erzsébet királyné, 1506-ban pedig Anna királyné adott kiváltság levelet. A kenéz

a betelepített földek örökös birtokosa lett, de cserébe adóval tartozott az ispánnak. A közmunkától

mentesítve voltak, de évenként tartoztak 1-1nyestel, 4 forinttal, stb. A főkenézek jogaihoz tartozott,

egyes falvakban a büntetőjog gyakorlása. Bírói tisztséget is viseltek valamint malom és kocsma-

haszonvételt kaptak, a betelepedett nép ünnepek előtt meghatározott mennyiségű terményt

szolgáltatott be számukra. Ha egy kenéz család több férfitagból állt, évenként felváltva viselték a

főkenézséget.

A tatárjárás után IV. Béla a munkácsi uradalmat hazamenekült lányának, Annának és

férjének Razalus Halicsi fejedelemnek adta. Razalust a tatárok megölték, fia Rosztyiszláv pedig

magyar segítséggel akart magának Halicsban területet szerezni. Próbálkozását nem koronázta siker,

így Magyarországon telepedett le, VI. Bélától báni címet kapott.

VI. Bélát fia V. István (1239 – 1272) követte a trónon. 1257-ben megkapta a keleti

országrész kormányzását. Az ifjú király elvette nővérétől a munkácsi uradalmat, mire 1264-ben a

pápa felszólította a beregi vár és a borsovai birtok visszaadására. Gyakran megfordult megyénk

területén, jelentős birtokokat adományozva. 1263-ban Aladár tárnokmesternek ajándékozta a

Szentmiklósi uradalmat, valamint Szolyvát és Vereckét.

Fia IV. László (1262-1290) megkezdte az oláhok betelepítését Máramaros, Ugocsa és Bereg

vármegyék területére, különösen a királyi birtokot képző Hát hegység körül. A kunok és a velük

szövetkezett nogaji tatárok háborgatták az országot, 1288-ban azonban a Tiszánál döntő vereséget

szenvedtek. 1290-ben IV. László felszólította a Bereg megyei nemeseket, valamint Ubul és annak

fia Mihály ispánokat, hogy fegyverkezzenek és jelenjenek meg Kőrösszegnél, mivel Albert osztrák

herceg rontott be az országba 15 ezer főnyi seregével, de a király még előtte életét vesztette.

Halála után III. András (1265- 1301) kerül trónra. Hatalmas hangsúlyt fektetett az ország

belügyeibe. Az Aba nemzetségből származott Amade nádornak hű szolgálataiért odaajándékozza az

ungi birodalmat, melynek néhány települése megyénk nyugati részén feküdt. A megye területe

59

azonban 1299-ben IV. Béla lányának Konstancián férjének Leó orosz herceg kezébe kerül, 1301-ig

haláláig uralja.

III. András halálával az Árpád házi királyok sora lezárult. A királyválasztási jog a nemzetre

esett vissza. A pártok egy része Anjou Károly Róbert mellet foglalt állást, másik részük Venczel

cseh és lengyel királyt támogatta, Csák Mátéval az élükön. Az 1300-as évek első pár évében a

munkácsi vár és uradalom Aba nb. Amade birtokába került. 1304-ben Amade gróf Lengyelországba

tett látogatást, hogy megingassa a cseh felsőbbséget, s hogy megakadályozza Venczel

megválasztását. 1307-ben Ottó a bajor származású magyar király, látogatást tett a Tisza vidékén,

hogy lekötelezze az itteni főnemeseket. Erre a célra felhasználta a szent koronát is. De még ez

évben megfosztották magyarországi hatalmától. Csák Máté Ung és Bereg vármegyék birtokosa

szövetkezett Amade fiaival Károly Róbert király ellen. Azonban Bereg megye nemeseinek egy

része Róbert királyt támogatta. Az 1312. június 15.-ei Rozgonyi csatában kitűnt Bereg megyei

nemesek közül Dancs mester fia Tamás, jutalmul kapta Barkaszót hősies tetteiért, de sok beregi

várnagy azonban életét vesztette, köztük: Péchy Lukács és Gergely, stb. Ami a munkácsi várat és

uradalmat illeti Amade fiai kénytelenek voltak visszaadni a királynak. Ezt követően Munkács lesz a

megye királyi ispánjának székhelye. A király 1319-ben minden Tiszánál és Sajónál fekvő várost

Bereg megyéig szabaddá tett. A király felesége Erzsébet (1305-1380) királyné, majd fia I. Lajos

(1342- 1382) király különös pártfogásba vette Bereg vármegyét, hol Lengyelországgal való

viszonyaik miatt gyakran megfordultak. Lajos király 1342. évi oklevelében kiváltságot ad a

Beregszásziaknak, melyben megengedi nekik, hogy a városi bíróság halálos ítéletet is hozhasson.

Erzsébet királyné udvart is tartott itt. 1329 táján Bereg felett a mai Remetén alapít pálos kolostort a

királyné, s királynéi város volt maga Beregszász is. A megyegyűléseket ez idő tájt rendszerint itt

tartják. 1351. évben a litvánok elleni hadjáratban Lajos király mellet rengeteg beregi várnép is

harcolt. A király Balcz váránál majdnem életét vesztett 1352 márciusában, de Marocsa beregi

főispán és János frater királyi gyóntatópap segítségével elért a munkácsi várig. Fáradalmai

kipihenései után hozzákezdett a vár védelmének kiépítéséhez. A várat I. (Nagy) Lajos úgy

megerősített, hogy amikor 1352-ben Atlamos, tatárkán serege ostrom alá vette az erődítményt, a

keleti harcosok nemcsak hogy nem tudtak áttörni a masszív falakon, hanem a kitörő várőrség

megsemmisítő vereséget is mért a támadókra. Maga a kán is holtan maradt a csatatéren.

1353-ban Erzsébet királyné kiváltságot ad a beregszásziaknak, hogy erdeinek fáját szabadon

használhassák – „De Silvis nostris reginalibus”. Hasonló jogokkal ruházta fel Vári városát is 1354-

ben. 1367-ben saját pecséttel ajándékozta meg Munkácsot. Kiváltságleveleket adományoz az

oláhoknak és kenézeknek. A Bereg megyei oláhoknak megengedi, hogy saját vajdát válasszanak. A

Kereczkei oláhoknak benyújtja a kenézség tartozásaitól szóló levelet, melyet 1383-ban Mária

királyné Zsigmond királyné felesége is megerősít, aki birtokolta a munkácsi uradalmat míg, a király

60

Korjatovics Tódor litván fejedelemnek nem ajándékozta, kit hazájából Magyarországra menekülve

fogadott be Zsigmond király. Hű szolgálataiért neki ajándékozta Munkácsot 1395-ben, azonban az

első írott források csak 1398-ban említik, mint Munkács helytartóját. Hodinka Antal véleménye is

ezen az állásponton van, hogy Korjatovics Tódor nem érkezhetett 1398 előtt Magyarországra,

illetve, hogy politikai menekült volt. Ő foglalkozott a podóliai fejedelemnek a történelmi Kárpátalja

területére való bejövetelével. Ez jelentőséggel bír számunkra, hiszen az adott esemény Zsigmond

király nyugat-ukrajnai tevékenységének eredménye, s bizonyíték bizonyos ukrán-magyar

kapcsolatokra nézve. Nevéhez fűződik a 40 ezer fős keleti szláv népelem betelepítése a mai

Kárpátalja 300 helyiségébe, s egyben Bereg vármegye területére. 1401-től 1411-ig több

dokumentum Bereg vármegye főispánjaként említi. Az ő nevéhez fűződik, még a görög katolikus

Csernek hegyi kolostor létrehozása mely az 1360-as adó összeírásokból tűnik ki, de később

hamisnak ítélik meg az okiratot nyelvezete miatt. A litván herceg halálának pontos időpontját nem

tudni, 1414-re datálható, mivel egy pereskedési ügyiratban Tódor herceget már néhainak említik.

A XV. század elején a török háború idején Bajadzid az Al-Duna vidékét pusztította. Elűzték

a dán vajdát Havasföldről, kik Lazarevics István szerb zsarnok unokájával Brankovics Györggyel

Zsigmond magyar királynál kerestek menedéket. Tatán szerződést is kötöttek. 1427. június 29-én

Lazarevics meghalt. Brankovics György a tatai egyezség szerint átadta Zsigmondnak Belgrádot, s a

többi már azelőtt Magyarországoz tartozó végvárakat. Ezért kárpótlásul évente 50 000 aranyat

jövedelmező várakat és birtokokat ajándékoz neki, köztük Munkácsot is. Ez után Brankovics

rácokat telepített Dorog, Kálló és Nánás városokba, akik a munkácsi görög katolikus püspökség alá

tartoztak és teljesen elmagyarosodtak, kiváltképp Bocskai hadjárata idején, mikor a vitéz hadsereg

kiegészítő részét képezték. Brankovics mindig azokat támogatta ahonnan nagyobb hasznot remélt.

Hűtlensége miatt azonban 1439-ben elvették tőle birtokait és II. Ulászló király parancsára 1440.

július 26-án átadták Palóczi Lászlónak. 1446-ban Hunyadi Jánosra szálltak a birtokok, aki még ez

év február 9-én személyesen is megfordult Bereg megye egyik községében Váriban. Brankovics

békülni szándékozott, 1451-ben Hunyadi János kormányzó és közte egyezség jön létre, melyet

János Váradi püspök, Garay László nádor, és gróf Palóczy László országbíró előtt kötötték.

Unokáját Czillei Ulrik herceg, s György lányának, Katalinnak 10 éves lányát, Erzsébetet eljegyezte

a kormányzó fia, Miklós. Az esküvőig Erzsébetet görög hitben nevelték és Atanász Szendrői érsek

udvarában, azért hogyha megszegnék az egyezséget, akkor birtokaik: Munkács, Debrecen,

Böszörmény, stb. Hunyadi Jánosra vagy fiaira: Lászlóra és Mátyásra, s azok örököseire szálljanak.

1470-ben Mátyás király ellen összeesküvést szőttek, avval a céllal, hogy a magyar trónra Kázmér

lengyel király fiát ültessék. Bereg megye nagybirtokosai közül is többen részt vettek az

összeesküvésben, többek között: Upor László somi, csomai és gelénesi birtokos, aki magát csak

10 000 aranyforintért tudta kiváltani az összeesküvés meghiúsulása után. Hogy ezt az összeget

61

előteremthesse 1475-ben beregi, szabolcsi birtokait nő rokonainál elzálogosította. Hollós János

megfenyegette a Munkács környéki nemeseket, azokat, akik a lengyelekkel szövetkeztek, hogy

térítsék meg az okozott károkat. Ezzel a feladattal Balázsi Ferenc beregi alispánt és Ábránffi Péter

munkácsi várnagyot bízta meg.

Az 1514-es Dózsa György-féle parasztlázadás a megyére is kiterjedt, különösen sújtotta a

Tisza és a Borzsova mentén élő földesurakat. Az országgyűlés szigorú vizsgálatot rendelt el Ugocsa

és Bereg megyében, hogy kiderítsék, hogy a máramarosi és beregi nemesek támogatták-e a

lázadókat, s részt vettek e akcióikban. A parasztlázadás után minden megyét lázadó vármegyévé

nyilvánítottak, köztük Bereget is. Ezt csak betetézte az 1526. augusztus 29-én kitört Mohácsi vész,

mely után Bereg vármegye gyakran cserélt gazdát a magyarrá koronázott Habsburg királyok között.

Őseink honfoglalása utáni legjelentősebb tevékenység vidékünkön a vármegyerendszer

kialakítása volt. Ezt az intézményrendszert Szent István királyunknak köszönhetjük. Az általam

tárgyalt vármegye elődje Borsova volt, mely hatalmas pusztítás áldozata lett a tatár betöréskör. IV.

Béla királyunk Bereg néven szervezte ujjá, melynek első írásos említése 1264-ből való. Árpád-házi,

Halicsi és Anjou királyok és fejedelmek sora uralta e vidéket, melyek közül sokan személyesen is

megfordultak itt, némelyikük udvart is tartott. Egyes településeket újranépesítettek, fellendítették

gazdaságát, s különböző kiváltságokkal ajándékozták meg annak népé vagy birtokosát. Az 1514-es

parasztlázadás negatívan hatott a vidékre, a vármegyét lázadó vármegyévé nyilvánították, s helyzete

egyre csak romlott az 1526-os Mohácsi vészig.

Ugocsa vármegye

Ugocsa megye kialakulását, és területén a települések megjelenését III. Béla idejére tehető.

A király uralkodása alatt (1172 – 1196) engedélyt adott az egri püspökségnek, hogy Ugocsa

területén egyházi tizedet szedhessen.

Ugocsa eredetileg királyi vadászó terület volt, ahol a XII. század folyamán jött létre

erdőispánság, azaz királyi magánuradalom. E szerint Ugocsa megye területe a XII. század folyamán

egészében királyi birtok volt.

Mikor engedélyezték az egri püspökségnek a tized beszedését a területen, akkor már

létezhetett a sásvári főesperesség. A nevéből adódóan következtethetünk, hogy itt várispánság is

létezett. Sásvár a Tisza jobb partján helyezkedik el. Helyzetéből kifolyólag a Tisza bal partját nem

tudta felügyelni. Ezt a területet az ugocsai földvár felügyelte, vagy lehetséges, hogy maga a

település volt megerősítve. Ezt majd a későbbiekben lesz bővebben szó.

A ország területén két sásvári főesperesség létezhetett. Az egyik nagy valószínűséggel

Ugocsa vármegyében, a másik pedig Nyitrában.

62

A már az azonossága folytán is alig lehet megállapítani, hogy a rendelkezésre álló adatok

melyik főesperességre vonatkoznak, s az egyházi történetírók sem tisztázzák a két főesperesség

kérdését.

Véleményem szerint az adatok bizonyos része az ugocsai Sásvárról tesznek

tanúbizonyságot. Ezt főként abból következik, hogy a dokumentumok olyan földrajzi helységeket

említenek melyek inkább Ugocsához mint sem Nyitrához kapcsolhatóak.

Visszatérve Sásvárhoz mely valószínűleg a XII. században várispánságból megyévé nőtte ki

magát. Az itt székelő főesperességről tanúskodik azaz okmány mely 1230-ban amikor II. András

király megalapította a szatmári németi (a Szamos jobb partján, a bal parti Szatmárral szemközt

fekvő település) hospeseinek szabadságát, egyebek között papját felmentette a sásvári főesperes

joghatósága és hatalma alól. Ez kétségtelenül mutatja, hogy Németi felett területileg a sásvári

főesperes volt illetékes. 1264-ben IV. Orbán pápa levelében hozta az erdélyi egyházmegye sásvári

főesperesének tudomására, hogy panaszára- miszerint Magyarországnak a tatárokhoz legközelebb

eső határvidéken, gyér népességű területen főesperesi jövedelméből nem tudja fenntartani magát-

beleegyezését adta az erdélyi püspök azon adományához, amellyel az a főesperes számára

biztosította a vinci plébániát jövedelmével együtt.

Sásvártól 10 km.- re a Tisza bal partján elterülő ma már nem létező, Szászfalu határában

keresendő Ugocsa. Az ugocsai királyi magánuradalom meglétének legkorábbi bizonyítékát 1216-

ban szereplő ispánja szolgáltatja. Ekkor még az Ugocsa szó nem megyét, hanem királyi birtokot

jelölt.

Sásvár vezető szerepét a megyében bizonnyal a tatárjárás idején vesztette el. Ekkor

rombolódhatott le a vár is. A tatárjárás követően a székhely Ugocsába, majd Félszász településre

helyeződött át. A királyok kezdetben vadászataik során a szabad ég alatt laktak e terülten, később

Félszászon királyi házat építettek (domus regalis – tehát, egyszerű ház).

Nagy bizonyossággal Ugocsa megye vármegyei alakját a XIII. század első felében nyerte el.

A megyében ekkortól szokás megkülönböztetni a Tiszán inneni és a Tiszán túli járást. Az előbbinek

Szőlős volt a központja, az utóbbinak pedig Félszász a későbbi Királyháza.

Legkorábbi adatok Szőlősről 1221-ből valóak, mikor is még terra, vagy is még községnek

nevezik, de már 1225.ben villa megnevezést használják.

Az 1262-ben kapott privilégiumot István ifjabb király, erdélyi adományozta. Ebben a

következő kiváltságokat biztosította a szőlősi hospeseknek:

Hospes más ispánnak ne legyen alávetve csak saját bíráinak, kiket a község szabadon

választ.

A papnak járó tizedet, kínt hagyhassák a mezőn.

Szabadon halászhatnak, vadászhatnak a királyi erdőkben és vizekben.

63

Akiknek egy szekerük és földjük van, fizetnek 3 pandurt évente.

Szőlős (később Nagyszőlős) a villa Zelaus hospesek települőhelye volt. Az első

privilégiumot 1262-ben kaptak lakosai, melyet I. Károly 1329-ben megerősített.

Ugocsa vármegye történetének egyik legjelentősebb helyszíne a Nyaláb vár volt. A vár a

Tisza ball partján ékeskedet a királyházi település szomszédságában. A nyalábvári uradalom

fennhatósága kiterjedt az egész Tiszahátságra. A királyi lakként szolgáló erődítmény megépülésétől

kezdve Ugocsa legfőbb erősége volt.

Mikor épült a Nyalábvár? határozottan meg nem mondhatjuk. Némely körülmények arra

mutatnak, hogy a IV. László és III. Endre idejében dühöngő belső háborúk alatt keletkezett, mikor

országszerte tapasztalhatjuk, hogy az egyházi és világi urak, személyük és javaik védelmére

alkalmas pontokon várat emeltek, vagy legalább is lakó házukat kőfalakkal, tornyokkal kerítették

körül. Ebben az időben építette a Kata nemzetségből származó Tamás mester a bábonyi hegyen

Tamásvárát, ekkor tájban emelték az Újhelyi család ősei a Tisza mentén Visket.

Az ugocsai ,,domus regalis”, az egyszerű faház - mert máskülönben okvetetlenül castrum-

nak neveznék, nem nyújthatott többé biztos menedéket a királyi ispánoknak a szomszédban

garázdálkodó hatalmasok ellen, akik IV. László híveit üldözték, rabolták, gyilkolták. Borszova vára

elpusztult, Huszt még fel se épült, a Kata és Hunt Pázmán nemzetség tagjai hűek voltak ugyan a

királyhoz, de Tamásvárát mindenfelől hegyek és rengeteg erdőségek környezték, Visk pedig

helyzeténél fogva nem Ugocsát, de inkább a máramarosi vendégeket, a későbbi koronavárosok

lakóit védelmezte. Baranka-vára Kun László alatt úgy látszik a pártosok kezére került s csak III.

Endre idejében foglalták azt vissza a Kállay család ősei a vitéz Ubulfiak. Különben is a virágzó

szász telepek: Ardó, Verecze, Királyháza, Szászfalu stb. a Tisza jobb partján feküdtek s így Baranka

legfeljebb a szőlősi vendégeket, oltalmazhatta volna.

Életének vége felé alig volt már híve nagy Magyarországon Kun László királynak. Csak

Ubulfia Mihály ragaszkodott hozzá tántoríthatatlanul. Két fiával együtt zászlót emelt, hadat gyűjtött

s a felső Tisza vidékén véres csatákat vívott a pártütő Amadé nádor híveivel. Természetes dolog,

hogy a király minden alkalmat fölhasznált arra, hogy az Ubulfiakat - ingadozó trónjának erős

oszlopait gazdaggá és hatalmasokká tegye. Halála előtt pár héttel 1290. június 18-án Ugocsa

vármegye főispánjává nevezte ki őket, megparancsolván a nemeseknek, várjobbágyoknak,

várnépeknek stb., hogy Mihály comesnek és két fiának, Istvánnak meg Pálnak mindenekben

engedelmeskedjenek. Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen oklevél, mely ugocsai

várjobbágyokról, várnépekről szól s talán argumentuma a történeti emlékeinkben nem sokkal utóbb

feltűnő Nyalábvár egykorú létezésének.

Ugocsa esetében írott adatok híján az első korszakból két vár esetleges létére

következtethetünk. Ez Ugocsa-vára és Sásvár. Ugocsavár egykori létét, mindössze a néphagyomány

64

őrizte meg az utókornak. Sem írott forrásokkal, sem az egykor hatósága alá tartozó várföldekkel

nem tudjuk igazolni valóságos voltát a megyében. Az tény, hogy hasonló nevű község egykor

tényleg létezett a Tisza partján a mai Szászfalu közelében, s valószínűleg a megye is erről kaphatta

megnevezését. A település egészen a XIV. század elejéig fennállhatott, majd beolvadt az új

telepítésű Szászfaluba, s neve eltűnt a köztudatból. A hagyomány szerint a vár a település

védelmére épült, s egy áradás alkalmával a Tisza rombolta le, hogy annak viszonylagos helye sem

ismert az utókorban. Így ha létezett is valaha vár Ugocsa falu mellett, az vagy Anonymus művének

megírása után keletkezett, nem túl nagy jelentőségű földvár lehetett, vagy mindössze a település

körül, annak védelmére emelt sáncot nevezték várnak. A névtelen jegyző a honfoglalás leírásakor a

területen semmilyen várat nem említ, amit bizonyára nem mulasztott volna el megtenni akkor, ha

tudjuk, hogy a műben a saját korabeli Magyarországának képét vázolja a honfoglaláshoz

kapcsolódó hadi események bemutatásakor. Sokan akadtak olyanok, akik Ugocsa várát a

Nagyszőlős melletti várromokkal azonosították. Ezen helytelen feltevés viszont igen korán

megcáfolást nyert.

A másik vár, Sásvár egykori létét, már jóval több adattal alátámaszthatjuk. Igaz, írott

források itt sem maradtak róla, de egykori létének alapvető bizonyítékául neve szolgálhat. Ma a

Tisza jobb partján elterülő Sásvár ugyanis nevében hordozza hajdan állt várának emlékét. A

történészek egybehangzó véleménye szerint a település a XIII. század elejéig igazolhatóan a Sásvári

főesperesség központját képezte. Az egyházi életben játszott szerepéről egy 1230-ban íródott

szabadságlevél által kaphatunk betekintést. Nincs viszont egyetértés abban, hogy az egyházi szerepe

mellett a politikai életben is hasonló jelentőséggel bírt-e. Egyes kutatók ugyanis feltételezik, hogy

Sásvár nem csak egyházi központ volt, de a hajdan létezett Sásvári várispánság, ill. megye

központja is. A szóban forgó elgondolást támaszthatja alá az az 1220-ból való oklevél, mely az

akkor már felépített vár várnépeit említi. Ezzel úgymond a tatárjárás előtti léte is igazoltnak

tekinthető. Más elgondolás szerint viszont nem kell minden vármegyének hasonló nevű

főesperességgel is rendelkeznie, így nem bizonyíthatjuk a Sásvári erdőispánság vagy esetleg megye

korabeli létét a bizonyítottan létező esperesség által.

Bárhogy is legye, a vár a tatárjárás során elpusztulhatott, mivel később semmilyen említést

nem tesznek róla. Kristó Gyula szerint ekkor szűnhetett meg a Sásvári várispánság, s helyét később

az Ugocsai foglalta el, majd a századfordulón az egyházmegye is nevet váltott. A magunk részéről

elfogadjuk a vár politikai központként való korai meghatározását, de nem látjuk igazoltnak megyei

központként való szerepeltetését. A „comitatus”-ként való említésében (akárcsak Ugocsa korai

közigazgatási egységként való meghatározásában) várispánságot vélünk felfedezni, s a vár ennek

képezhette központját.

65

Meg kell említenünk, hogy Ugocsában, amely a Tisza két partján terült el, viszonylag korán,

már a XIII. század második felére nemesi megye jött létre. III. András király 1300-ban Visk

birtokot az ott 1281-1298 között épült várral együtt Ugocsa megyéből Máramarosba helyezte át.

Ugocsa azonban nem csupán Máramarossal, hanem-mint a sásvári, majd ugocsai főesperesség

területi kiterjedése jól mutatja- Szatmárral szemben is területet vesztett. Az 1332-1337. évi pápai

tizedjegyzékben felsorolt plébániák alapján kirajzolódik területe. Északi határa Fehérgyarmattól

Penyigén, Kölcsén, Tiszaujlakon át Tiszaszászfaluig húzódott. Ez azt sejteti, hogy északi határa a

Tisza volt, de Tiszujlaknál át csapot a folyó jobb partjára. Keleti határa Tiszaszászfalutól Halmin

keresztül Berendig tartott, s itt elérte a Szamos jobb partját. Keleti határa az alföld peremén vonult

nyugat felé egész Fehérgyarmatig. Ugocsa vármegye elődje a Sásvár megye tehát a későbbi

Szatmár megye északi és északnyugati részére is kiterjedt. Sásvár legkésőbb a XII-XIII. század

fordulóján területet vesztett Szatmárral szemben. S mert Sásvár, valamint az örökébe lépő Ugocsa

nyugaton Szatmár, keleten Máramaros számára adott nem kis területet. Ez eredményezte azt:

Ugocsa az ország egyik legkisebb területű nemesi megyéje lett.

A királynak a XIII. század közepére Ugocsa megyében már csak a szász telepek maradtak

meg elajándékozható területként. A többi terület nemesek kezére került. Három nemesi nemzetség

telepedet meg: Káta, Gutkeled és a Hontpázmány.

A megye déli részén a Káta nemzetség vert gyökeret. A nemzet ugocsai ágából jött létre a

Lázári, Vasvári, Surányi, Csarnavoday családok. Birtokaik voltak még Szatmár- keleti és Bereg

megye déli részén.

A Szatmár- ugocsa- beregi ág nemzedékrendje Rafael comesig vezethető vissza, aki az

alapiót volt. Nevével először 1216-ban találkozunk abban az oklevélben, amely a II. Endre király

által Mere comesnek adományozott szatmár megyei Mikola határjárást foglalja magába. Ebben

levan írva, hogy Mikola északkeleti határa Túr folyó, ami ekkor Szatmárhoz tartozott, de a másik

oldalán birtoka volt ami Ugocsához tartozott. Ez a birtok Bábony volt, amely az adomány útján

szerzett további birtokok megszerzésekor már valóan a nemzetségé volt. 1261-es örökösödésben

Bábonyt oszthatatlannak minősítetek. A hasonló nevű hegyen Rafael comes unokája Tamás mester

várat építetett. 1284-es családi osztozkodásban már a vár állott.

Bábony a XIII. században hatalmas földeket foglalt magába, de hamar újabb falvak

telepedtek meg. Bábony határai 1319-ben északon Nagyszász és Feketeardó, keleten Visk, délről a

Szatmár megyei Túrterebes és Mikola, nyugaton Halmi és Kökényesd. A XIV. század folyamán a

Bábonyi birtokon jött létre Tamásváralja (1323), Pást és Turc (1385) falvak.

A bábonyi birtok valószínűleg a gyepűn kívül eset és a betelepítését a Káta nemzetség

végezte. A család hűsége révén új földeket is szerzett, megkapta a szomszédos Kökényesd, majd

1274-ben Halmi nevű földeket. A Bereg megyei Káta nemzetség megszerezte Keresztúrt, mely

66

addig királyi birtok volt. 1296-ban a település végleg a családhoz került. A XIV. század elejére a

Káta nemzetség Ugocsa megyének jelentékeny területét birtokolta. A birtokok még a XIV, század

elején is alig lakottak. Annyi bizonyos viszont, hogy a falvak magyar jelegűek. A helynevek is

magyar eredetűek, csak Bábonyt lehet kétségbe vonni. Jobbágynevek már a XV. századból a faluk

mindegyikéből – kivéve a korán elpusztult Pástot – maradtak fenn.

Az öt falu 154 jobbágycsaládneve között tehát csak 2 német és egy szláv eredetű név van s

bizonytalanok között sem található meg egyetlen orosz vagy oláh családnév sem. A német család a

szász telepítést, a szláv család pedig a korai ruthén beszivárgást bizonyítja.

Ugocsa vármegye másik nagybirtokos nemzetsége a Gutkeledek, kik a megye északi

határában szereztek birtokot. A Gutkeledek útja Szabolcs, Szatmár és Bereg megyei birtokokon

keresztül vezetett Ugocsáig.

Megfigyelhető, hogy a Káta nemzetség is a fentebb felsorolt megyékből költöztek

Ugocsába.

A Gutkeledek a vármegye északi sík területen telepedtek meg a Borzsa és a Szalva folyók

közzé, a nagyszőlősi hegyvidék lápos területére. Ezen a nagy kiterjedésü területen a XIII. században

egyetlen falu, Feketepatak létezett. E település határát képezte a megye északi területe.

Feketepatakot Tiba comes fia, Miklós V. Istvántól nyerte adományul. Feketepatak az elsőközt

szakadt le a királyi birtoktestről a XIII. század közepén. A település először nem a Gutkeledek

kezén volt, ezért Miklós perbe bocsátkozott. A per 1295-ben megegyezéssel végződött s Miklós 60

márka kifizetésével minden birtokigényt megváltott. Az 1295. évi egyesség után Tiba comes utódai,

a Gacsályi, Salánki, Atyai s végül a Rozsályi Kun családok zavrtalan birtokában voltak a XIV.

században még új településekkel gyarapodó területnek.

Feketepatak földjén hamarosan megjelent egy új település, Salánk, mely hamar felvirágzott.

Első írásos említések a településről az 1332-1337-es pápai tizedjegyzékek. Néhány év múlva, 1345-

ben a szőlősi hegyek lejtőjén létrejött Komját, mely már a rutén telepítési vonalon volt. Viszonylag

későn a XV. században jött létre Felső- és Alsó-Karaszló. A területen legdinamikusabban fejlődő

település Salánk volt, ahová Feketepatakról áthelyeződött az uradalmi szervezet.

A királyi uradalom által telepített Feketepatak, miként a királyi uradalom legtöbb telepítése,

kezdettől fogva megbonthatatlanul magyar volt. Ezt bizonyítja az 1295. évi határjárás által felsorolt

magyar helynevek. Salánk még középkori adatokban szintén magyarnak mutatkozik, de már az ősi

szláv szórványok és az új rutén szomszédság hatásának jeleivel.

Komját és a két Karaszló tulajdonképpen már a nagyszőlősi hegység ruthén települései

köréhez tartoznak, azonban itt, a magyarság és ruténség érintkezési vonalán, legalábbis jó ideig

még, a magyar-rutén keveredés jegyeit viselik. Ezt az átmeneti helyzetet különösen élesen fejezi ki

az egyébként szláv nevünek sejtető Komját, mely két települést egyesit magába, a Magyar- és

67

Oroszkomjátnak nevezet Kis- és Nagykomját. Ebből világosan látszik, hogy a birtokon a magyar és

rutén elem a különállást kifejező arányban osztozott. Ez az osztozás jelentkezik az 1509. évi

oklevélben mely a hatalmaskodó jobbágyok között 6 magyar, 9 szláv és 5 bizonytalan nevű komjáti

lakost sorol fel. Az 1490-ben feltűnő Karaszló a telepítés első szakaszában is már túlnyomórészt

ruténség lakta.

Ugocsa megye harmadik nagybirtokos nemzetsége a Hontpázmány.

A nemzetségből az első ugocsai birtokot Achilles pécsi püspök, IV. Béla alkancellárja

szerezte. Királya ugyanis 1251-ben adományt adott Achillesnek az ugocsai Verbőc nevű földet,

mely előzőleg valószínűleg Márk örökös birtoka volt, de neki fia, Péter, utód nélkül halt meg és így

a birtoka a királyhoz visszakerült. A püspök halála után a szabad rendelkezési joggal adományozott

Verbőc továbbra is a nemzetség kezében maradt s 1300-ban a püspök testvéreinek, Marcell

comesnek és Pósának fiai a király előtt megfelezték.

Marcell és Pósa fiain kívül a püspök Felicián nevű testvérének fiai is birtokosok lettek.

Mivel Pósa fiai utód nélkül haltak meg, ezért a Verbőci terület rájuk eső része is a Marcell ágra

szállott, Felicián fiai közül, pedig Mihály és Fancsika az erdélyi és bihari birtokokkal történt

kiegyenlítés után elhagyták Ugocsát és Fancsika birtokot testvérüknek, Mártonnak ajándékozták.

Végül is elmondható, hogy a Biharból Ugocsába áttelepedet nemzetségnek csupán két ága

vert gyökeret a megyében: Marcell comesé és Mártoné. Az előbbinek családfáján a Závordffy,

Magfalviés és a ma is élő Ujhelyi családok szerepelnek, míg az utóbbién a Fancsikay család.

A Marcell ág első birtoka Visk volt, mely ekkor még ugocsai királyi birtokhoz tartozott. A

Marcell comes két fiának, Mikónak és Csépánnak juttatott viski adománnyal, melyet a tiszai vám

különösen értékessé tett. A két testvér, a nagy ugocsai birtokszerzők és telepítők, Biharból

áttelepedtek az új birtokra és itt várat építettek. Azonban a királynak a benépesedő máramarosi

völgy, a sóbányászat és a máramarosi koronavárosok védelme szempontjából szükség volt a

völgyön uralkodó várra. A testvérek 1300-ban kénytelenek voltak átengedni a viski birtokot és a

várat III. Endrének, aki az ugocsai királyi uradalomhoz tartozó csekély népességű Ardóval

(Szőlősvégardó) és Rakasszal, valamint a teljesen elnéptelenedett nyírteleki pusztával kárpótolta

őket. Visk Máramaros megye része lett, Mikó és Csépán pedig újból benépesítették Ardót, Rakaszt

és rövid idő múlva a nyírteleki pusztát is. Ezen a pusztán néhány év alatt három új falu keletkezet:

Újhely, Újlak és Karácsfalva. Néhány év múlva feltűnik még egy új település, Magfalva, melyet

későb már Mátyfalva néven említenek a források. Ez a település Ardó és Karácsfalva határából

szakadt ki.

A fancsikai ág a telepítésből más módon vette ki a részét, a XIV. században Fancsika és

Vrbőc között feltűnő Dob és Kérő nevű kisfalvak megtelepítésével.

68

A XIV. század második felében tehát már 10 falu létezett: Verbőc, Fancsika, Ardó, Rakasz,

Újhely, Újlak, Karácsfalva, Mátyfalva, Dob és Kérő. Ezek a falvak Ugocsa megyében a

Hontpázmányok két ugocsai ágának birtokában voltak. Rakaszt kivéve, mely a többi Hontpázmány

falutól a közbeeső Perényi birtokok, elsősorban Nagyszőlős állott a többi 9 falu összefüggő

területen, a megye nyugati felében, a Tisza jobb partján elterülő sík földön. A birtok fellett egységes

uradalmi szervezett nem alakult ki. Ezt már a két ág, a Marcell – utódok és Fancsikaiak korai

elkülönülése is lehetetlené tette, és az ágak tovább széttagozódtak.

A XIV. – XV. században a nemzetségi birtokok zömét kezeikben tartó Marcell – utódok is

számos családban ágaztak szét, melyek főleg Ardón, Mátyfalván, Újhelyben és Verbőcön építették

fel kúriáikat. E családok azonban a XVI. század közepéig kihaltak, kivéve az Ujhelyi családot, a

birtokok újra egy kézben egyesültek.

A 10 nemzetségi falu közül négynek az eredete nyúlik vissza a nemzetségi birtoklást

megelőző királyi uradalom korába. Ezek közül az 1260-ban már említett Karácsfalva a nyirteleki

puszta részeként, tehát minden jel szerint lakatlanul, Ardó és Rakasz, pedig csekély népességgel

került a nemzetség kezére. A negyedik Verbőc volt, mit elsőként kapott meg.

A három nagy nemesi birtoktesten kívül még szólnunk kell a kisnemesi vidékről, mely egy

hatalmas terület volt Ugocsa megyében. Ezek a kisnemesi települések a következők: Bökény,

Farkasfalva, Andrásfalva, Csatóháza, Péterfalva, Tivadar, Forgolány, Csoma, Öszödfalva, Csepe,

Hetény, Batár, Gyakfalva (később Nevetlenfalu), Akli, Dabolc, Csedreg és Almás. Ide tartozik még

Gődényháza és Egres, valamint a Tisza jobb partján fekvő Sásvár, Szirma és Banna.

Egy 1300-ban kiadott oklevélben Forgolány fia Domokos, Öszöd fiai Öszöd és Pál, János

fiai Péter és Pál, Tywadar fiai Abrafm ugocsai nemesek Kopasz Miklós ellen tiltakoztak, birtokaik

között fekvő és azokkal szomszédos Sásvár és Bónya elidegenítésétől, kijelentve, hogy a két

birtokot készek akár megvásárolni, akár elcserélni, de nem engedik meg, hogy idegen férkőzzön

közéjük. Forgolány, Tivadar, Öszöd és Péterfalva, melyek Sásvárral ma is határosak, nyilvánvalóan

a Kopasz Miklós elleni tiltakozók nevei között említett Forgolány, Tivadar, Öszöd és Péter neveit

viselik és rájuk mint alapítókra mutatnak vissza. Ebből viszont arra is lehet következtetni, hogy e

települések 1260 – 1300 között keletkezhettek. A Tisza menti településcsoport többi települései:

Andrásfalva, Csatóháza és Csoma, melyek a Péterfalva Öszödfalva településsorra esnek, az

oklevélben a róluk elnevezett családok neveiben és csak a XIV. század második felében tűnnek fel,

eredetük azonban minden bizonnyal közös volt az előbbiekével.

A középkori Magyarország társadalmi felépítése nem tér el az európai mintától. Itt is, mint

máshol az általános társadalmi struktúra érvényesült: nemesség, papság és parasztság.

Természetesen mindenütt a nemesség volt a társadalom elitje, illetve a vezető szerepet ők töltötte

be. A papság már kisé bonyolultabb. Voltak jómódú, gazdag papok és voltak olyanok is, kik a

69

jobbágyok szintjén tengették életüket. A parasztság már több részre oszlott, de ezt majd a

továbbiakban fogjuk taglalni.

Ugocsa vármegye területén, feltehetőleg, a XII. században települtek meg az első telepesek.

Az első telepesek a vármegyében a flamandok voltak. Őket II. Géza vagy III. Béla királyok

telepítették be a vármegyébe. Később szorgalmas német vendégek – szászok – telepedtek le. Ezek a

vendég népek földművelők, solymárok, halászok, vadászok stb. voltak. Mikor a király az ugocsai

erdőségekben vadászott, különféle udvari szolgálatokat teljesítettek, melynek fejében idő multával

szép kiváltságokat kaptak.

V. István, mint ifjú király, gyakran megfordult, sőt, huzamosabb ideig tartózkodott a

vármegyében. Tehát gondoskodnia kellet Ugocsában is valami állandó lakhelyről, s így keletkezett

a ,,domus regalis’’. Neve is mutatja, hogy nem vár vagy erőd, csak egyszerű ház volt, közel a

Tiszához, a régi Félszász falu határában állott. Legelőször 1262-ben hallunk róla, s tíz évvel később

a felszászi vendégnépek, kik szászok voltak, már azt írják, hogy ,,hospites nostri de villa Felzaz,

apud domum nostri videkicet in Ugacha constituti’’ – tehát szép kiváltságokat nyertek. A király

kárpótolni akarta őket, mert ugocsai házánál gyakran megszállott és szolgálataikat módnélkül

igénybe vette. A felszászi vendégek fuvarozták a király szekereit, az ugocsai ispán arattatott velük,

hírnököknek használta, s a privilégiumok előtt mindig rajtuk élősködött. Ez az első említés a

vármegyében élő népekről. Ebből kirajzolódik, hogy ebben az időben a felszászi szászok szabad

parasztok voltak, és nagy valószínűsséggel a többi szász településen élő szász vendégek is szabad

parasztok voltak, kik a király birtokaihoz tartoztak. A vármegyében élő parasztság könnyebb

áttekintése érdekében, fel kell osztani magyarokra, németekre (szászokra), ruténekre (ruszinokra) és

oláhokra (románok).

A XIV. század elején az Ugocsa megye egész területét először birtokba vevő királyi

uradalom már a Tisza völgyére zsugorodott össze. Itt is csupán Nagyszőlős, Feketeardó, Nagyszász

(a későbbi Szászfalu) s Királyháza volt még királyi birtok, sőt a századforduló táján a királyi

hatalom körül folyó versengésekben Nagyszőlős is bár rövid időre - ismételten magánkézre került.

E Tisza-völgyi községek a XIII-XIV. században, királyi kiváltságokat kaptak s lakosaikat azokból a

századokból származó oklevelek rendszerint királyi hospeseknek nevezik.

A Tisza jobb partján a Nagyszőlős hegyvidéknek egy előretolt kúphegye tövéhez épült

Nagyszőlős, a megyének már e korai századokban legjelentékenyebb helysége, a vidék gazdasági és

kulturális központja volt. Az 1262. évi királyi kiváltsága messze kimagaslott a többi ugocsai hospes

község kiváltságai közül, biztosította a községi önkormányzat alapját képező bíróválasztási és

törvény és törvénykezési jogot, a szabad be- és elköltözést, a malomépítés, a szőlőültetés, a

vadászás és halászás szabadságot. A szőlősi hospesek saját villicusukon kívül más bíró elé nem

voltak állíthatók, báró közéjük ne szállhatott, papjukat szabadon választhatták, a papi tizedet a

70

mezőn hagyhatták, tartoztak ellenben kúriáik után terragiumot fizetni és pedig a szerint különbözőt,

hogy a kúriához tartozott-e szántóföld vagy sem s kötelesek voltak a királyi seregbe egy fegyverest

küldeni. A szántóföld, a mezőn hagyott papi tized, a vadászat és halászat szerepéből kiérezhető

hangsúly az őstermelés jelentékeny szerepére mutat, de a kiváltságlevélben megtaláljuk a királyi

villa-t a többi ugocsai hospesközség fölé emelő városi elemet is. A kiváltságlevél ugyanis a szőlősi

hospeseknek szabad piacot, a Tiszán szabad révet, helységükön keresztül szabad utat. s áruikkal

szabad járáskelést biztosított. A III. Endre által 1224-ben és Róbert Károly által 1319-ben és 1329-

ben megerősítette kiváltságok birtokában a város fejlődése a közbe eső rövid földesúri korszak

dacára is szépen haladt előre és a város jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a

máramarosi megyei öt koronavárosnak a király 1329-ben a szőlősi jogot adományozta.

Nagyszölőssel átellenben a Tisza bal partján állott a királyi vendégek másik három községe:

Királyháza, Nagyszász és Ardó. Ezek egy negyedikkel, az újonnan települt Verécével együtt 1355-

ben Nagy Lajos királytól közösen kiváltságlevelet kaptak, Királyházát azonban 1272-ben már V.

István is kitüntette. Az 1272. évi kiváltságokat tulajdonképpen az ugocsai királyi uradalom

központját képező királyi ház, „domus regalis mellé települt Felszász nevű község királyi hospesei

kapták. Az 1272. évi kiváltságlevél, melyet V. István kárpótlásként adott a királyi házban gyakorta

történt megszállásaival sújtott hospeseknek, kik halászás – vadászás, erdőirtás és szántás – vetés

gazdasági fokán mutatja be. A vendégek ugyanis a király által megjelölt erdőkben szabadon

szánthattak, vethettek és vadászhattak, a máramarosi gyepükig szabadon halászhatták, a királynak

nem tartoztak aratni, az ispán követségbe nem küldhette őket. A király felmentette őket a

katonáskodás és mindennemű adó alól, egyházukat kiemelte az esperes vagy más plébános

hatásköréből s megadta a jogot, hogy villicusukat maguk válasszák, aki a súlyosabb bűnügyek

kivételével, melyekben az ugocsai ispánnal közösen tartott törvényszéket, minden ügyeikben

bíráskodhatott.

Nincs nyoma annak, hogy Ardó és Nagyszász - a későbbi Feketeardó és Szászfalu - az 1355.

évi közös kiváltságlevél előtt színién részesüllek volna hasonló korai kiváltságokban. Társadalmi

viszonyaik azonban, sőt községi szervezetük is a királyháziakéhoz hasonlóak voltak. Nagyszász

lakosait az 1262. évi tornateleki oklevél szintén királyi hospeseknek nevezi, s egy 1323. évi

oklevélben is közösen szerepelnek szász-i (Nagyszász) és ardói hospesek. Szőlős és Nagyszász

villicusai, esküdtjei és hospesei az Ubulfiak hűségéről 1300 körül szintén közösen tettek jelentést

III. Endre királynak. Nagyszásznak ez a közös szereplése az egész vidéken kimagasló,

Nagyszőlőssel már nemcsak a községi szervezet hasonlóságát, hanem a nagyszászi hospestelep

politikai jelentőségét is sejteti. Az 1355. évi királyi kiváltságlevél az egymással szomszédos

Királyháza, Nagyszász és Ardó, valamint a Királyháza keleti határánál újabban települt Veréce jogi

viszonyait is közös nevezőre hozta, egységesen szabályozta szolgáltatásaikat, a bíráskodási

71

önkormányzatot s Nagyszász kivételével a szabad plébános választás jogát. Kétséges bírói

ügyekben Nagyszőlős bírája és esküdtjei ítéltek, egyébként azonban kiváltságlevelükből hiányoznak

a városi elemek: erdőt irtanak, az irtá¬son szántanak-vetnek, eddigi szabadságaik szerint halásznak

és vadásznak s a nyalábi királyi várhoz búzát, zabot, tyúkot, kalácsot és sört szolgáltatnak.

Az 1355. évi kiváltságlevél a kiváltságolt községek lakosait, akik valóban a jobbágyság

színvonalán és életformáiban éltek, már nem hospeseknek. hanem egyszerűen királyi népeknek és

jobbágyoknak nevezi. A hospesség tehát már feledőben volt, rövidesen pedig az 1355. évi mérsékelt

kiváltságok is veszendőbe mentek.

Az ugocsai hospesek nemzetiségi eredete nem lehel, vitás, jóllehet az oklevelek azon kívül,

hogy egy ízben, 1405-ben faluikat „villa zaz” – oknak nevezik, nem említik. Az ugocsai idegen

hospes-sziget korán és teljesen elmerült a magyar tömegben, az 1405. évi megjelölés azonban,

továbbá Nagyszász és Felszász nevei, valamint a XIII-XV. századokból ismeretes személynevek

elég alapot nyújtanak annak megállapítására, hogy az ugo¬csai vendégek németek voltak.

Közelebbi hazájukról s megtelepítésük időpontjáról azonban nincsenek biztos támpontjaink.

Rendszerint azzal a feltevéssel találkozunk, hogy az ugocsai németeket is, miként a közeli

beregszásziakat, a XII. század folyamán, főként II. Géza korában Magyarországra áramló német

településhullámok hozták magukkal s ezek az új otthon keresé¬sekor leszakadva a felvidéki vagy

erdélyi szász tömbről, a közeli beregi és szatmári kisebb német rajok módjára jutottak el a XII.

század második felében megtelepülésnek induló ugocsai vidékre. Eredetükre és elhagyott hazájukra

némi világosságot vetne, ha az ugocsa megyei Batár lakosait, akik - mint említettük - a XIII. század

elején flandriaiak voltak, a szőlősi, ardói, fel- és nagyszászi hospesekkel közös kirajzás

lerakodásának tekinthetnénk. Ezt a feltevést Batár és a Tisza-völgyi szász hospes községek

földrajzi közelsége eléggé valószínűsíti is. Az utóbbiak nevében szereplő „szász" megjelölés nem

áll a feltevéssel ellentétben, mert szászoknak az északi németeket nevezték s Flandriát részben

germán elemek, a flamandok lakták. A germánság északi nyelvhatáráról származó vendégek más

magyarországi „szász" telepes vidéken is fellelhetők. Vannak olyan jelek is, amelyekből arra

lehetne következtetni, hogy a Tisza-völgyi szász telepek már a batári flamandok megtelepülése után

keletkeztek s lakosai tulajdonképpen nem is mások, mint maguk a batári flamandok voltak.

Flandriaiak ugyanis Batáron csak a Váradi Regestrumban, tehát a tatárjárás előtt szerepelnek, míg a

további, XIV-XV. századi okiratokban már nincs nyomuk, az egyszerű jobbágyfaluban ekkor mát

kizárólag magyarság élt. Viszont Szőlős, Ardó, Fel- és Nagyszász, valamint ezekben a hospesek

csak a tatárjárás után tűnnek fel. Azt is tudjuk, hogy Tornatelekel 1262-ben korábbi hospes -

lakosaitól elhagyott puszta földként cserélte el István király. Magától adódna tehát a következtetés,

hogy a német vendégek első telepei Ugocsa megyében Batáron, Tornateleken s esetleg még más

helyeken – állottak. Ezeket azonban a tatárjárás után a mocsári és erdei rejtekekből visszatérő

72

telepesek nem vették ismét birtokukba, hanem felhúzódtak a Tisza völgyébe, a mégis jobb védelmi

lehetőségeket ígérő királyi ház mellé, ahol egyébkent az áradások sem rombolták annyira irtásos

földjeiket, mint például Batáron és Tornateleken.

Szőlősön, melynek alapítását a királyi uradalom szőlőültetvényeseinek tulajdoníthatjuk, az

idegen vendégek betelepülését összetelepülések is követték. Erre mutat legalább is a szőlősi

hospesek 1262. évi kiváltságlevele, melyben a király a szőlősi hospesek számának növelése céljából

a szomszédos Droch nevű földet, valamint a királyi halászok földjéből annyit, amennyi a halászok

megélhetéséhez már nem szükséges, a városhoz csatolt. A Droch-föld, mely 1336-ban határa

megjárásakor, majd 1342-ben ismét Darauch néven és már Nagyszőlős tartozékaként szerepel,

nevét a darócokról vette, akikről bizonyosan csak annyit tudunk, hogy erdőségek mellett éltek. Az

1262. évi kiváltságlevélben említett királyi halászokról nem esik több szó, ellenben a következő

században a város határában találjuk a Halászföld nevű birtokot. A királyi halászok tehát az 1262-

ben még számukra meghagyott birtokban sem tudlak magukat fenntartani s birtokaik teljes

egészében, miként a darócoké már korábban, Szőlős területébe olvadt.

Hasonló összetelepülésekre két másik Tisza-völgyi hospes falunál, Felszásznál és

Nagyszásznál is következtethetünk. A Felszász melleit álló királyi ház körül, mely - már neve

szerint is - nem várszerű erődítés, hanem uradalmi, gazdasági központ volt. A vendégeken kívül

bizonyára állottak még más telepek is, a királyi ház, az uradalmi központ szolgálatára rendelt

szolganépeké. Nyilvánvaló, hogy a Felszász név korai eltűnése után Királyháza néven szereplő

helység keretében a hospesekkel együtt már ezek is bennfoglaltatnak. Ez a közös községi keret is

elősegítette, hogy a felszászi vendégek 1272. évi kiváltságai elenyésztek s a vendégek pártfogójuk,

V. István halála után a velük élő szolganépek színvonalára hanyatlottak. Így magyarázható meg az

is, hogy az 1355. évi második, sőt többi hospes helységekkel közös kiváltságlevélben a királyháziak

- királyi jobbágyok és népek - jóval kevesebb jogot és szabadságot kaptak, mint amennyit az 1272.

évi kiváltságlevél a felszásziaknak biztosított.

A negyedik hospesfalu, Nagyszász neve a további Szász, Szászi, Ugocsa Szásza, Szászfalu

alio nomine Ugocsa névalakon keresztül állapodott meg a XV. században Százfaluban. Az

Ugocsaszásza összetételben az Ugocsát, mint Beregszászéban és Be-reget, a megye nevének

tulajdoníthatnánk, a „Zazfalva alio nomine Ugocha”-ban azonban az utóbbi név így már nem volna

meg¬magyarázható. Annál kevésbé, mert tudjuk, hogy Ugocsa nevű falu, mely talán az első

ugocsai ispán nevét viselte, valóban volt is, de korán, már a XIV. században elenyészett. A falu

helyéül Szászfalu határának azt a részét jelölhetjük meg, mely még a közelmúlt évtizedekben is az

Ugocsa nevet viselte. A megye nevét adó Ugocsa tehát Szászfaluba olvadt be.

Míg tehát Ardón a szászság már eredetileg magyar településre telepedett rá, addig

Királyházán és Szászfalun később következett be magyar és szász összetelepülés. A szászság

73

Szőlősön is a magyarság által létrehozott keretekbe telepedett, itt azonban ezen kívül még

összetelepülések is történtek. E reá- illetve összetelepülések megállapítására a helységek magyar

nevének átvétele s a szomszédos települések területének felszívása magában elég biztos alapot talán

még nem nyújtana. A reá- és összetelepüléseknek további bizonyítékaira vélünk találni az a

helységekből származó korai személy- és földrajzi nevekben is. Az előbbiek ugyan inkább német,

de az utóbbiak inkább magyar eredetűek. Minthogy az oklevelek által megnevezett személyek

rendszerint a helységek elöljáróiként, vagy legalábbis képviselőiként szelepeinek, ezeknek valóban

a községi lakosság felső, kiváltságos hospes, tehát szász rétegéből kellett kikerülniük. A XIV.

századból 14 szőlősi lakos nevét ismerjük, ezek közül azonban nyelvi vizsgálatok csak 7-re

állapíthatók, minthogy a többiek több nyelvben is élnek és latin, tehát e szempontból közömbös

alakban írottak. A 7 név közül 4 kétségtelenül német (Hannus filius Telmani, Hench, Ludveg,

Henchlinus), három pedig nyelvileg felismerhetetlen bár, de német eredet ezekben is sejthető,

legalábbis oly valószínűséggel, mint valami más eredet (Zumbur, Sabur, Konch). Ugyanebből a

korból, a XIII-XIV. századokból, Szőlő területéről 34 földrajzi nevet ismerünk, melyek egy

kivételével halárjárásban szereplő határpontokat jelölnek. Ezek közül a szász hospesek nyelvének

hatása csupán kettőben jelentkezik (Hanku-ta=Hans útja s Kunehul=Kunzel pataka), de a német szó

ezekben is magyar szóval párosodott. A többi 32 földrajzi név közül 19 teljes egészében magyar, 12

pedig magyar és szláv vagy más szó összetétele, egészében csupán a Szőlős területén már kívül eső

Barankavár neve sejtet szláv eredetet.

Ezek az adatok arra mutatnak, hogy a szászság felszívódása a magyarságba a négy egykori

hospes falu szigetén gyorsan és a németséget leginkább tartó Szászfalu kivételével, egyenletesen

haladt előre. Az elmagyarosodás menetét szemlélteti az a körülmény is, hogy a Tisza bal partján

fekvő hospes helységekkel, melyek a nyalábi vár tartozékai voltak, a vár „valachalis" faluival

szemben már 1378-ban magyar, majd 1405-ben még szász, de 1471, 1472 és 1498-ban, valamint

ezentúl most már mindig ma¬gyar helységeknek írták. A felszívódási folyamatot, mely a XIV.

század második felében Szászfalu kivételével, ahol még észrevehető nyoma volt a németségnek,

végleg le is záródott, azok a mindennapos hatások irányították, melyek a telepes szászságot a

magyarság részéről, a szászságnak az utóbbi települési kereteiben és sorai között történt

elhelyezkedése s a későbbi összetelepülések révén érték. A hospesfaluknak magánföldesúri hatóság

alá jutása s lakosainak az új nagy uradalom jobbágytömegébe történt elmerülése is bizonyára

hozzájárult a kiváltságokkal most már nem védett nemzetiségi keretek bomlásához.

A XIV. század dereka táján két új népelem jelent meg Ugocsa megye területén: a rutén és az

oláh. Az előbbi észak-északkelet, az utóbbi dél felöl szinte észrevételeiül lépte át a-megye határát.

A rutének az eddig lakatlanul hagyott nagyszőlősi az oláhok a szintén telepítetlen Avas hegység

erdős oldalain ütötték fel tanyáikat. A két különböző települési hullámra, táplálva a saját népi

74

tömegéből folyton érkező újabb kirajzásokkal, a két hegyvidéken lassanként az új települések egész

sorát hozta létre s átcsapott a már korábban megtelepült síkvidékre is.

A megye történetében a két népelem közül a nagyobb szerep a ruténoknak jutott. Első rajaik

megjelenésének időpontjáról forrásaink ugyan kifejezetten nem szólnak, miként az Avas-vidéki

oláhokéról sem, mégis ez az időpont a területre vonatkozó oklevelek adatainak alapján szinte

évtizedre megközelítő pontossággal megállapítható.

A Hontpázmányok 1351 januárjában visszakapták a király által három évtizedig elfoglalva

tartott birtokaikat, ezek között Rakaszt, ugyanaz év augusztusában a nádor említeti gelyenesi

gyűlésében már tiltakoztak a nagyszőlősi, huszti hospesek és a bilkei vajdák kezén, de a rakaszi és

ardó földön levő Csongova és a többi, írott emlékeinkben először mos feltűnő birtokok miatt. Már

abból a körülményből, hogy az 1300 évi királyi adomány Rakasz mellett nem említi e birtokokat,

hogy ezeket 1322. évi nyilatkozatukban maguk a Hontpázmányok sem nevezik meg a tőlük

elkobozott ugocsai birtokok között, arra lehet következtetni, hogy Csongova és a többi települések

az elkobzás három évtizede alatt, tehát 1322 és 1351 között szálltak meg a nagyszőlősi község

lejtőin. Annál inkább föl lehet ezt tételeznünk, mert az Újhelyiek, akik Ugocsa megyében, tehát a

helyszínen laktak s vagyonukkal mindig okosan gazdálkodtak, idegen faluknak birtokaikra való

telepítését, ha ez az elkobzás előtt indult volna meg, bizonyára megakadályozták volna.

A Hontpázmányok és a bilkeiek között a rakaszi földre telepíted új falukért évszázados

hosszú per folyt. Az előbbieket illette meg a birtok, az utóbbiakat a reája telepíteti nép. A bilkeiek

időközben királynéi adománnyal is alátámasztották követelésüket. Erzsébet királyné ugyanis a

nádort, az országbírót és Bereg megye ispánjait 1364-ben eltiltotta attól, hogy Karácson bilkei vajda

fiai ellen ítéletet hozzanak, mondván, hogy a vajdafiak Rákócot és Miszticét az ő királynéi

adományából bírják. A bilkeiek még 1389-ben is, mikor a nádor a tilalom dacára ítéletet hozott a

perben, Erzsébet királyné oklevelében bízhattak, mert a tárgyaláson nem jelentek meg, ez azonban a

nádort nem akadályozta meg. hogy el ne marasztalja őket. Rákóc és Misztice tehát a

Hontpázmányoké lett s a varadi káptalan az ítélet alaján 1389-ben bevezette őket azok birtokába. A

harc azonban ezzel nem ért véget, az Újhelyiek 1393-ban már újra panaszt emellek, hogy a bilkeiek

kivetették őket a birtokból. A hosszú pereskedés szokásos változatai után 1435-ben végül

megegyezés jött létre a két fél között, s ennek alapján a leleszi konvent 1430-ban felosztotta

közöttük Rákócot, Miszticét és az először az 1435. évi ügyességben említett, tehát újabb telepítésit,

szintéti Borsova-völgyi Lukovát.

A Borsova völgyének ugocsai oldalán megtelepült Csongova, Sárád, Rákóc, Misztice és

Lukova csupán első lerakódásai voltak a beregi és mármarosi hegyekről leszálló települési

hullámoknak. Az 1330-1350 között kialakult komját-miszlicci sorhoz, már Lukova is később, csak

a XV. század első felében sorakozott fel s a hullám által egyre érkező további rajzások ugyanezen a

75

területen még további új településeket is hoztak létre. Ezek részben már a hegység belsejében

helyezkedtek el, részben azonban a Borsova völgyét sűrítették meg. A Borsóvá völgyében tűnik fel

a XV. század második felében a Gutkeled-birtoklest szélső pontjain a két Karaszló, Csongova és

Sárád között pedig a XVI. század közepe táján a szőlősi Perényi uradalomhoz tartozó Ölyvös.

A kétségtelenül szláv eredetű „Rákóc" és a kétséges „Korúját" s „Karaszló" szavakkal

szemben az ugocsai rutén vidék többi falvai vagy teljesen, vagy legalább is eredetükre nézve

magyar nevet viselnek. A két Sárád, a rövid életű Ketkápolnamező, a késői telepítésű Ölyvös, az

Ilonok folyó mellé szintén későn települt Újfalu nevében nyoma sincs a ruténségnek s a két

Csongova szlávosan képzett nevében is magyar alapszót (Csenge, Csengő) találunk. Ha tekintetbe

vesszük is, hogy a Sáradok és Csongovák első települői e neveket a Sárád és Csengő patakok

neveiben, melyeket már megjelenésük előtt is így neveztek, készen kapták, még mindig nem

közömbös az a tény, hogy e magyar neveket egyáltalában felvették, és hogy Sáradot éppen

átalakítás nélkül vették át. A magyar nevek eredetének időbeli elsőbbsége itt éppúgy nyilvánvaló,

miként Ölyvösnél és Újfalunál, melyek újabban már szintén viseltek rutén nevet is, az előbbi a falu

mellett elfolyó s már a ruténség megjelenése előtt így nevezett Ilonok patak neve alapján képződött

„Onük" névvel.

Ezek a körülmények arra mutatnak, hogy Ugocsa megye nagyszőlősi hegyvidékére a késői

települési hullám nem kizárólag rutén elemekkel hozott magával s hogy itt nem is eladdig

érintetlen, szűz területet vett birtokába. A magyar településnevekből ugyanis magyar nyelvi

beszüremlésekre és a vidéken átszövődő magyar népi hatásokra kell következtetni.

A XIV. század elején a megye területén még két lakatlan fehér folt található. Az egyik a

megye északi felében, a Tisza jobb partján álló Nagyszőlősi hegység inatlan erdőkkel takart vidéke,

mely a XIV. század közepe táján kezdett apró rutén falukkal benépesedni. A másik a Tisza bal

partján az Avas hegység erdős területe.

Az Avas hegy északi karajában a hegyvidék első, név szerint megjelölt lakott helyeit 1378-

ban abban a káptalani jelentésben találjuk, mellyel a nyalábi uradalom királyi adományként a

közelmúltban Moldvából beköltözött Szász vajda fiai, Drág és János vajdák kezére adatott. Az

Avas-vidék lakosai is nyilván a „vlach" joggal éltek s kiváltságos helyzetüket a helyhez kötés után

és a községi keretek között is megtartották. A megtelepülés alkalmával az avasi oláhság is

földművelő lett, de gazdálkodásának súlypontja továbbra is az állattenyésztésen nyugodott. A korai

adatok alapján az Avas-vidéki oláhságra jellemző, hogy falvaik még a megtelepülést követő első

század leteltével is igen csekély számú lakosságot tartottak. A Perényiek osztályáról szóló 1450. évi

oklevél szám, sőt részben név szerint is felsorolja az egyes falvakban Perényi Imre fiának Jánosnak

és Perényi János fiának Jánosnak osztott jobbágytelkeket. Mindkét osztályos kifejezetten 1/4-1/4

részét kapta a falvaknak, kettejük része tehát a falu felét teszi ki. Az Avas-vidék magyar-oláh-rutén

76

összetételű lakosságának oláh-rutén elemei az első századokban a szomszédos síkföldi magyar

falvak lakosságával való kölcsönös keveredésben már számuk gyöngeségénél sem vehettek

számottevő mértékben részt. Az oláh szomszédság hatását a magyar szomszédságban csupán

néhány „Oláh" (Csepe - 1570, Hetény - 1570, Tekeháza - 1567, Verőce - 1450) családnév fejezi ki.

Fontos még megemlitenünk a vármegye lakosságának vallási hovatartozását. Mint

Magyarország más területein, úgy Ugocsában is, ebben az időben, a római pápához tartozott az

egyház, tehát római katolikus vallást gyakorolták a hívek. Feltehetőleg az ugocsai főesperesség

központi temploma a szőlősi templom volt, ami nagy valószínűséggel a XIII. század elején épült

fel. Központja azért itt lehetett, mert Zsigmond király egyik irata Szőlőst már városnak (civitas)

nevezi, és a XVI. Század fordulóján itt alapítanak ferences rendi kolostort is.

A vallási élet áttekintéséhez vagy a vallás elterjedésének tanulmányozásához, meg kell

vizsgálnunk, hogy mikor is épültek az első templomok. Említettük már a sásvári főesperességet,

ahol bizonyára templom és parókia is létezett (a főesperesség szóból kiindulva), de ez a tatárjárás

nyomán elpusztult.

Templomépítési jogot első ízben a Királyházi szász hospesek kaphattak az 1262-es

kiváltságok alkalmával. Ezt a feltételezést oda lehet vissza vezetni, hogy a kiváltságok között

szerepelt a saját papjuk megválasztása. Ezen feltevés alapján a többi szász településen is épültek

templomok, de ezt pontos adatok nem bizonyítják. Annyi bizonyos, hogy Csepében a temploma a

XII. század végén, a XIII. század elején épült. Tény, hogy 1236-ban, amikor Batu kán feljött a

mongolokkal és a tatárokkal egészen Pannóniáig, akkor már állt a templom. A templomot bizonyos

Stefán vagy Csépén nevű úr építtette, innen ered, illetve ebből következik a Csepe elnevezés is.

Annak idején úgy szólt a törvény, hogy amilyen vallású a földesúr, azt a vallást volt köteles felvenni

a falu lakossága is. Állítólag a templom alatt alagút volt kiépítve, amely az elmondások szerint a

Fekete-hegyig vezetett. A templom külső javítása alkalmával az alagút bejáratának az ajtaja szépen

kivehető volt. A templom kőből épült. Erős falai és az alagút védelmet és menekülési lehetőséget

nyújtottak az embereknek a tatárjárás idején.

E községben szászok telepedtek le hajdan. A legrégebbi időktől királynői birtok. Plébániája

az 1545. évi 25. törvénycikkelyben az elsőrendűek között szerepel. Az ardai plébánosról az 1334.

évi pápai tized is megemlékezik. A templom szentélye a XIII. századi, gótikus hajója és tornya a

XV. században épült. Később a hitújítók kezére került.

A vármegye északi részén elhelyezkedő legnagyobb község Salánk, ami a XIV. század

elején keletkezhetett. Római katolikus plébániáját az 1332-1337. években összeállított pápai

tizedjegyzékben találjuk először. Mindenszentek tiszteletére épült római katolikus temploma a XIV.

század végén épülhetett. Plébánosának hatalma kiterjedt a környező településekre is, mivel a

környező települések plébánosairól nem szólnak dokumentumok.

77

A vármegye középső részén helyezkedett el a Nyírteleki puszta, ahol a későbbi Tiszaújhely

területén épült fel 1220-ban a római katolikus templom. Ez azt bizonyítja, hogy a terület ebben az

időben is lakott volt. Valószínűleg szórványosan volt lakott, de a templom léte bizonyítsa, hogy

közösségi forma létezett. Valószínűleg a templomot Újhelyi Jusztina építette, de ez cáfolja, hogy a

dokumentumok arról szólnak, hogy az Ujhelyi család csak 1300 után települt meg ezen a területen.

A templom alatt kripta húzódik, amiben az Ujhelyi család temetkezet.

A XIV. század második felében a vármegyében két új népcsoport települt meg, a ruszinok és

az oláhok. Ez a két népcsoport magával hozta a görög keleti vallást, mely hamar meghonosodott

Ugocsában és hamar a legelterjedtebb lett a vármegyében. A megtelepülés két irányban történ. A

ruszinok Máramaros és Bereg vármegyékből telepedtek át a vármegye Észak, Észak-kelet részére.

A megtelepülés folyamán a már meglévő falvakba telepedtek le, hol hamar elterjedt az görög keleti

vallás, ami a templomok átkeresztelését vonta maga után.

Az oláhok az Avas-hegyek oldalán telepedtek le, hol kiváltságaik révén, szabadon

gyakorolhatták vallásukat. A XVI. századra a két új népcsoport nagy többsége elmagyarosodott, de

vallásukban továbbra is megmaradtak.

A leírtakból kiderül, hogy a vármegye etnikai magját a kezdetektől a magyarság foglalta el.

A szász hospes népek megtelepülése csak a Tiszán túli járásra terjedt ki, hol nagy valószínűséggel

csak az említett négy településen voltak többségben. A XIV. században betelepülő ruszin és oláh

népcsoportok hígították tovább a vármegye lakosságát. Minden jel szerint, az évszázadok folyamán

az újonnan betelepült két népcsoport nagy többsége elmagyarosodott. A ruszinság csak a Fekete

hegy Észak-keleti nyúlványain megtelepült falvaiban tudta megtartani saját nemzeti identitását.

A vármegyében élő parasztok helyzete különböző volt. Legkiváltságosabb helyzetben a

szász hospes telepesek voltak, kik királyi privilégiumokat élveztek a korai századoktól kezdve. A

XIV. században betelepülő ruszinok és oláhok a hegyi leejtőkön települtek meg, honnan

továbbköltözve majd teljesen felszívódtak a magyar tőmben. A magyar parasztság helyzetéről nem

sokat lehet tudni, de nagy valószínűséggel kis területű földeket műveltek. Annyi bizonyos, hogy a

másik három népelem a XVI. századra majd teljesen beleolvadtak a magyarságba.

A XII. századtól fogva, Ugocsa vármegye területén kialakult az egyházi rendszer. Az első

egyházi rendszer a sásvári főesperesség volt, melyet a tatárjárás után az ugocsai vett át. A XIII.

századtól bizonyos, hogy templomokat emeltek Ugocsa területén. A ruszinok és oláhok

betelepülése után indult útjára a görög keleti vallás mely hamar teret hódított.

78

Máramaros vármegye. A máramarosi öt koronaváros.

A magyar királyság határvidékeinek betelepítése a XI-XII-ik századokban kezdődött. Az

ország sűrűn lakott, belső vidékeiről magyar telepesek indultak a gyepű (védelmi feladatokat ellátó

határsáv) irányába. Nyugat-Európából pedig flamand, vallon, német, francia stb. telepesek érkeztek

Erdélybe, a Szepességbe és az ország más vidékeire.

A király védelme alatt álló telepesek megszervezték településeiket, privilégiumokat kaptak

és megkezdték új életüket egy számukra teljesen idegen környezetben. A tatárjárás pusztításai

(1241–1242.) után IV. Béla király erőfeszítései révén megtörtént az ország helyreállítása. Szükség

is volt erélyes intézkedésekre a tönkretett, kifosztott és lebénított ország talpra állításáért. A király

az elnéptelenedett országrészeket betelepítette, a bárókat kővárak építésére kötelezte, támogatta a

városokat és a gazdaság fejlődését. Ebben a korban érkeztek meg az első telepesek a Felső-Tisza

vidékére, akik IV. Béla királytól és fiától V. Istvántól kiváltságokat szereztek. Ezek a telepesek

alapították Nagyszőllőst (Vinogradovo) és Felszászt (Korolevo), amelyek 1262-ben illetve 1271-

ben szerezték meg privilégiumaikat.

A király telepesei segítségével vette birtokba de facto ezeket a területeket, ezzel is

gazdagítva vagyonát, növelve jövedelmét. Ugyanebben az időben Ugocsa vármegye területén nagy

földbirtokokat szereztek a királytól a Káta nemzetség tagjai, a Gutkelediek, a Hontpázmányok.

Mindez a királyi politika változását mutatja a tatárjárás utáni korszakban. Előzőleg ugyanis IV. Béla

birtokvisszaszerző politikát folytatott és ez változott meg radikálisan az új körülmények

következtében.

A felszászi és nagyszőllősi településekkel párhuzamosan, vagy innen a későbbiekben

kiindulva jutottak el a szász és magyar telepesek csoportjai Máramarosba, ahol a Tisza völgye men-

tén telepedtek le és alapították meg a később koronavárosi státust elért településeiket. Előfordulhat,

hogy azért történt meg ez a továbbrajzás mert a korona nem tartotta be a szavát és magánkézbe adta

Nagyszőlőst, lábbal tiporva a koronaváros jogait. Máramarosban III. Endre király a Hontpázmányok

eltávolítása után az ide települt „királyi vendégek” védelmére rendelte a viski földvárat. A viski

várat a király a Hontpázmányoktól azért vette el, hogy biztosítsa a Felső-Tisza vidékét.(1300.) A

viski várnagyot utasította arra, hogy a telepesek érdekeit szem előtt tartva igazgassa a környéket. A

magyar királyok gondoskodása azonban nem volt teljesen önzetlen. Fontos gazdasági és politikai

érdekek húzódtak meg a háttérben. A királyoknak új jövedelemforrások után kellett nézniük, miután

birtokaik nagy részét eladományozták. Másrészt pedig biztosítani kellett a határokat, megakadá-

lyozva az újabb pusztító tatár támadásokat. Talán az újonnan megszerzett területek fejlesztése is pri-

oritás lett. Bélay Vilmos szerint a máramarosi sóbányászat csak a XIV-ik század közepétől kezdett

jelentőssé válni, viszont az öt koronaváros már azelőtt volt alapítva, tehát alapításuknak nem feltét-

79

lenül a sóbányászat volt a kiváltó oka. Másrészt a koronának bizonyára voltak értesülései a mára-

marosi sótelepekről és távlati céljai között szerepelt későbbi kiaknázásuk. A kezdetekben inkább

egy tudatos telepítési politikát kell ezen események hátterében keresnünk, amelynek célja az addig

lakatlan vagy gyéren lakott területek benépesítése volt. A kor felfogása szerint ugyanis annál értéke-

sebb volt egy terület,minnél többen lakták hiszen így lehetett kiaknázni természeti kincseit. A sóbá-

nyászat máramarosi fejlesztése nem lehetett a betelepítések elsődleges indítéka, annál is inkább

mivel a Károly Róbert féle 1329-es kiváltságlevél (amely Sziget kivételével a többi koronavárosnak

privilégiumokat adott) nem tesz említést a sóbányászatról. Okkal feltételezhetjük, hogy a telepesek

kezdetben mezőgazdasággal, városaik kiépítésével és általában a táj „szelídítésével”, átalakításával

foglalkoztak.

A kezdeti nehéz időkben olyan telepesekre volt szükség, akik értettek a fakitermeléshez és

feldolgozáshoz, házakat tudtak építeni, erdőírtásokat végeztek. Nem akármilyen fizikai erőt és kitar-

tást igénylő feladatok voltak ezek. Éppen ezért ezekben a szakmában jártas, szívós és határozott

emberek voltak szükségesek ide. Telepesek akik vállalták és elérték a kitűzött feladatok

megvalósítását.

A mezőgazdasági szempontból leghasznosabb Tisza-völgye nyújtotta a legjobb feltételeket a

letelepedésre, ezért a „királyi vendégek” itt állapodtak meg és ezen a barátságos tájon építették fel

városaikat. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az ország többi részeivel való kapcsolattartás a

Tisza-völgyéből volt a legkönnyebben megvalósítható. A városok lakosai számára komoly feladatot

jelentett a megművelhető földek megszerzése és állandó kiszélesítése, az elegendő

gabonamennyiség biztosítása. Szinte biztosra vehető, hogy ezen kezdeti időkben élelem behozatalra

szorult a városok lakossága.

Az öt koronavárosnak már a század legelején álnia kellett, mivel a fentebb említett III.

Endre király korából származó oklevél kimondta azt, hogy a király „a Máramarosban megtelepedett

népei vagy hospesei oltalmára szükségesnek tartván, hogy Visk birtokot az ottani várral és alatta

levő faluval Mykov és Chepan mesterektől, a Marchaleus comes fiaitól visszaszerezze”. Az oklevél

fényében valószínűnek tűnik, hogy a királyi hospestelepülések a XIII-ik század utolsó negyedében

keletkeztek. Mindenesetre erre engedd következtetni a fentebb említett (1300. évi) oklevél.Egy

ennél régebbi, 1271. évi oklevél az Ugocsa vármegyei Felszász (ma Királyháza) lakói számára

megengedte, hogy a Tisza folyóban szabadon halásszanak egészen a „máramarosi erdőkig” (usque

ad indagines sylvae Maramarosi). A kérdés az, hogy a máramarosi gyepű területén léteztek-e már

ebben az időben a telepesek községei vagy akkor még nem beszélhetünk róluk.A Hontpázmány-

Újhelyi család 1271-ben a királytól adományként megkapta az akkor még Ugocsához tartozó Vis-

ket. Tíz évvel később, 1281-ben tehát újabb adománylevelet kaptak ugyanarra a területre, de ez még

nem tesz említést a várra. Az új oklevél biztosította a család számára a birtokhasználatot a vámmal

80

együtt. A viski vám megléte talán jele volt annak, hogy a Tiszán vagy a tiszamenti kereskedelmi

úton szállított termékek utáni vámilletékek komoly jövedelemforrást képeztek az Újhelyieknek. A

kereskedelem, a szállítás megélénkülése viszont biztos jele a Tisza felső folyása mentén létesített

nagyobb népességű településeknek. Következésképpen a viski vám 1281. évi említése támpontot

nyújt a koronavárosok meglétével kapcsolatosan. Le kell szögezzük, hogy az oklevél nem említi

név szerint a városokat és azt se, hogy a közelben léteztek már (vagy sem) a hospestelepülések.

Logikusnak tűnik egy nagyobb számú lakosság megléte, amely termékeit a Tisza mentén szállítja.

A koronavárosok első hitelesített említése 1326. májusában történik, amikor Boleszló

esztergomi érsek, majd Károly Róbert az öt koronaváros plébánosának megerősíti jogait arra, hogy

tizedet szedjenek és, hogy használják régtől meglevő egyházi jogaikat. Mindenkinek megtiltották,

hogy zavarni merészeljék jogaik gyakorlásában a plébánosokat, kiközösítéssel fenyegetve meg az

esetleges engedetleneket. A diploma név szerint említi meg az öt koronaváros papjait: János szigeti,

Lőrinc hosszúmezői, Benedek técsői, valamint két azonos nevű társukat György plébánosokat Vis-

ken és Huszton.

1329. április 26-án Károly Róbert király városi privilégiumokat biztosított 4 máramarosi

királyi „villa”-nak: Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező hospes-települések emelkedtek ekkor városi

rangra. Az oklevél a szomszédos Ugocsa vármegyei Nagyszőllős mintájára biztosított jogokat a

települések lakosainak. Egyes vélemények szerint ez kétségtelenül bizonyítja azt, hogy a városokat

szászok alapították mivel Nagyszőllős is szász alapítású város volt. A diploma különben

máramarosi szászoknak és magyaroknak említi lakosaikat, vagyis vegyes lakosságú települések

létéről számol be.

A középkori társadalmi berendezkedés egyik fontos jellemzője volt a jogilag eltérő

társadalmi rétegek megléte. A kiváltságosok osztályához tartozó nemesek olyan kedvezményeket

élveztek, amelyek a többiek fölé emelték őket. Ez csak keveseknek adatott meg.

A városok egy része is kiváltságokat szereztek az uralkodótól, melyek birtokában olyan

jogokat bírtak melyek jelentősen megkönnyítették boldogulásukat. A legfontosabbak közé tartoztak

a vezetők megválasztásának joga, a vámmentesség, a vásártartás joga, a falépítés joga, az árumegál-

lító jog. A középkori városok a legdinamikusabban fejlődő részei voltak a királyságnak, olyan tele-

pülések ahol egy sajátságos emberi közösség egyedi világot létesített. A város a lehetőségek hely-

színe, új értékek megteremtője volt. Polgárai olyan közösséget alkottak, amely merőben új identitást

teremtett az ott lakóknak.

Bélay Vilmos szerint a helyi sóbányák tették szükségessé a koronavárosok kiváltságolását.

Miről is van szó? A középkorban minden fontosabb birtokhatáron, réveknél stb. vámokat

létesítettek, amelyek jelentős jövedelmet biztosítottak tulajdonosuknak. A sóbányák birtokában levő

király szükségesnek tartotta a vendégek által alapított települések városi rangra emelését és kiváltsá-

81

golását. Ez egyezett az ott lakók érdekeivel is, hiszen így többek között vámmentességet élveztek.

Az új státusuk védelmében nyugodtan folytathatták értékteremtő tevékenységüket. Ennek a nézet-

nek viszont némileg ellentmond az a tény, hogy a Károly Róbert féle privilégium még csak említést

sem tesz a sóbányászatról, vagy a sóbányák létezéséről. Ez a későbbiekben valóban rendkívül fon-

tos jövedelemforrása lett a királynak és telepeseknek. Valószínűbbnek tűnik az, hogy a korabeli

gondolkodásmódban kell keressük a választ erre a kiváltságolásra, amely mentalitás szerint egy

terület gazdasági értékét nem nagysága, kiterjedése adja, hanem lakosainak a száma. Területe

igénybevételének mértéke is szorosan kapcsolódik a lakosainak a számához, egy korban amikor

nem beszélhetünk gépesítésről. Akkor vált szükségessé az öt koronaváros kiváltságolása, amikor

elég nagyszámú lakossággal rendelkeztek és jelentős jövedelmeket biztosító termelés kezdődött. A

települések lakossága egyenesen a királynak volt alárendelve és ezáltal kivétetett a főispán hatáskö-

réből, munkájuk csak a király jövedelmét gyarapította. Természetes hát, hogy a király kéréseiket

meghallgatta és teljesítette azokat. Az oklevél arról szól, hogy a koronavárosi kiváltságoknak a

megszerzése a négy, privilégiumot nyert település királyi jobbágyainak kezdeményezéséből történt

meg. Ezen „hiv jobbágyok” nemzetiségére vonatkozóan is találunk támpontot az oklevélben, ami-

kor máramarosi százoknak és magyaroknak nevezik a négy királyi település lakosait. A szászok

királyaink meghívására más német népelemmel egyetemben a Német-római birodalom területéről

érkeztek Magyarországra. Ideköltözve földművelő-állattenyésztő-kézműves közösségeket hoztak

létre. Nyilván magukkal hozták a fejlettebb földművelési technikákat, a szaktudást, amit aztán itt a

tájainkon kamatoztattak tovább. Több évszázadon keresztül értesítenek a diplomák arról, hogy a

városok vezetésében ezek az idegen népelemek aktívan vettek részt, sok esetben irányították azokat.

Városformáló tevékenységük mindenesetre kétségtelen, hatásuk pedig mélyreható változásokat idé-

zett elő nemcsak a városok, hanem az egész környék életében. A szászokon kívül (akik valószínűleg

Ugocsából rajzottak tovább) a kiváltságlevél magyar származású királyi jobbágyokat is megemlít.

Ebben az esetben is valószínű, hogy a szomszédos Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyék terüle-

téről, esetleg a Mezőségről érkeztek nagyobb számban. Miért vállalták a kezdeti nehézségeket?

Talán mert egy olyan területre érkeztek ahol szabadabban élhettek, ahol kikerültek a kapzsi földbir-

tokosok kezei közül.

Az oklevél Máramaros földjét gyümölcstelennek és kemény munkájúnak nevezi, olyan terület

amelyen az emberek nehezen élhetnek meg. Tulajdonképpen ezek a körülmények adtak okot arra,

hogy a települések lakosai kérjék és mint láttuk megkapják, kiváltságaikat. A föld gyümölcstelen-

sége mégis inkább arra vonatkozhat, hogy a máshol megszokott termésátlagok Máramaros földjén

elmaradtak, mivel a természeti adottságok nem tettek lehetővé jobb eredményeket. A kemény

munkájú föld pedig nyilván arra utalhat, hogy nem volt egyszerű feladat a művelhető földek

kiterjesztése erdőirtással vagy más módszerek segítségével. A föld minősége sajnos nem igazolta a

82

hozzá fűzött reményeket, a megmunkálásába fektetett idő és energia pedig nem mindig térült meg.

Nyilvánvaló tehát, hogy Máramaros területe egy nagyobb számú lakosságnak nem nyújtott olyan

feltételeket a letelepedésre mint például a szomszédos Szatmár vagy Ugocsa vármegyék. A

hiányosságok enyhítésére, a király privilégiuma széles körű jogokat biztosított az ide letelepedett

közösségeknek. Ebben az értelemben említhetjük meg a szabad ki és beköltözést, az előbbi esetében

viszont feltételekhez volt kötve a távozás. Szabadon csak az költözhetett el, aki kifizette a földbért

(cenzus). A kiköltözés során érvényesült szabadságuk, hiszen eladhatták a saját költségen szerzett

épületeket, magukkal vihették minden ingóságukat. Másrészt mint láttuk, a királyi kiváltságlevél

kivette a városok lakosait a főispánok hatásköréből és megállapította azt, hogy ítélkezni felettük

csak két személynek volt joga: a király által kinevezett bírónak és az általuk választott majorosnak.

A komolyabb bűncselekmények esetében, mint például gyilkosság, erőszak, lopás és

gyújtogatás, az ítélkezés a királyi bíró (iudex) és a majoros (villicus) együttes fellépését kívánta

meg, míg a kisebb vétségek vagy polgárok közötti peres ügyek esetében a majoros egyedül

ítélkezett. Ebben az esetben a majoros „az magok öregebbjeikkel” közösen ítélkezett, vagyis

segítségül vette a tapasztalt, tekintélyes polgárok gyülekezetét. A királyi bíró és a majoros (másként

iudex és villicus) közötti egyenlőtlenség bevett gyakorlat volt. Ezt az egyenlőtlenséget példázza az a

tény, hogy a kiszabott bírságok 2/3-a a iudexet, 1/3-a a villicust illette meg. A kor szokásainak meg-

felelően megszabták a különböző bűncselekmények kiváltásának összegeit. Gyilkosságért 2 márkát

kellett fizessen a bűnös, halálos sebért 1 márkát, súlyos testi sértésért fél márkát, verekedésért pedig

60 pénzt. Az ezeknél kisebb és gyakrabban előforduló bűncselekmények mint a lopás, enyhébb

elbírálásban részesültek. Elgondolkodtató és a kor közbiztonságára vett némi fényt az, hogy külön

említik a különböző bűncselekmény típusokat és azok büntetési módját. Az is lehet, hogy csak tiszta

helyzetet szeretett volna teremteni a jogalkotó. Nyilván nem lehet mai szemmel helyesen megítélni

a helyzetet, hiszen a középkori emberek mentalitása nagymértékben különbözik a mienktől. A

középkori ember világszemléletéhez egyaránt hozzátartozott a szent és a profán. Előfordult, hogy

nagyon súlyos cselekedet után őszintén megbánták tettüket és bocsánatért esedeztek. Bocsánat, ami

a keresztény gondolkodásmód szerint megillette őket. Ugyanakkor a mindennapi élethez hozzátar-

tozott a létbizonytalanság, a természeti csapások, de az önfeledt szórakozás, jókedv is. Ebben a

világban megszokott volt a büntetés és a bűncselekmények kiválthatósága, akár pénz formájában is.

A keresztény ideológiához, mint már említettük hozzátartozik a bűnösök vétkeinek megbocsátása.

Mindez kapcsolódik egy olyan korszakhoz amikor az emberi lét központjában a vallás, a vallásos-

ság, az egyház állt. A polgárok közös akaratból papot választhattak, akik még végrendelkezési jogot

is kaptak. A korban teljesen rendhagyó dologról beszélünk egy általános elterjedt szokással szem-

ben, amely szerint a papok minden vagyona az egyházat illette meg.

83

A polgárok által választott papnak járt az egyházi tized, amelyet viszont könnyítésként a

mezőn hagyhatták a polgárok. A települések polgárai által választott pap ugyanúgy alá volt rendelve

a püspökök joghatóságának, mint a többi egyházi személy és ugyanúgy fizetéssel tartozott feljebb-

valójának. Ennek az értéke pedig 1 márka volt minden ötven telek után. A korszakban Máramaros

területe egyházilag hol az egri, hol az erdélyi püspökségnek volt alárendelve. Mindkét püspökség

magának követelte az irányítás jogát.

A Károly Róbert féle privilégium gazdasági jellegű kiváltságokat is tartalmazott. Ezek a

rendelkezések hosszú időre biztosították a polgárok gazdasági szabadságát, egy világban ahol a

különféle adók, vámok, illetékek és más megszorítások a hétköznapi élethez tartoztak. Huszt, Visk,

Técső és Hosszúmező lakosai szabad kereskedelmi jogot kaptak, amely kimondta azt, hogy

„akárhol járnak a magok portékáikkal senki se merészelje őket bántani”. Más városok árumegállító

joga nem vonatkozhatott rájuk. Meghatározott napokon szabad és adómentes vásárokat tarthattak,

ami a városi kiváltságok egy sarkalatos pontja. A privilégium e két pontja egy már meglévő, vagy

kialakulófélben levő kereskedőréteget feltételez a 4 királyi városban. Az említett településekre

mindezen előnyök kedvezően hatottak, sőt a szűkebb környezetük gazdasági központjaivá váltak:

települések ahova a vonzáskörzetükhöz tartozó falvak lakosai elhozták az eladásra szánt áruikat.

Nyilván ez a szerep tovább ösztönözte fejlődésüket. Vásárok alkalmával a városokba sereglett

tömegnek volt miből válogatnia, hiszen nagy volt a választék: a városok kézművesei, kereskedői

saját vagy akár messziről hozott árukat kínálgattak. A vásár haszna pedig a vásártartókat illette meg,

és ebből a városok és lakosaik egyaránt részesültek. A privilégium szerint a városok nem voltak

kötelesek elszállásolni a király embereit. Mentesültek tehát a beszállásolás alól. Olyan kötelezett-

ségről beszélünk amely nagyon megterhelő volt.

A további fejlődés reményében meg volt engedve a városok polgárainak, hogy új telepeket

hozzanak létre, illetve az, hogy irtásokkal kiterjesszék földjeiket. Az ilyenformán nyert területet

senki el nem vehette tőlük. Erről a privilégium külön rendelkezett. Bélay szerint ez a rendelkezés a

románokra tett utalás akiknek egy pár esetben konfliktusuk volt a városok lakosaival. Az erdőirtók

örökjószágul kapták az általuk kiírtott területet. Földbér fejében minden telekről fél falco járt a

királynak. Egyes vélemények szerint ez ferto és hibásan volt írva falconak. (1 márka= 4 ferto, ami

48 pondusnak felelt meg)

Radu Popa történész Máramarossziget esetében például egyenesen azt állítja, hogy a város

egy már lakott területre épült, ahonnan egy egész falu és faluközösség tűnt el.

Mihályi diplomáinak egyike a hosszúmezeiek és szomszédaik közötti ellentétet mutatja be.

Az ellentét oka a Hosszúmező és Szarvaszó, valamint a Hosszúmező és Szaplonca közötti határ

meghúzása volt. A nézeteltérések elsimítása végett 1373-ban határbejárást tartottak, amelynek ered-

ményeképpen megszabták a települések közötti határokat és ezzel úgy tűnt, hogy megszüntették a

84

konfliktus forrását. Hosszúmező és a két román falu közötti nézeteltérések azonban ezzel az epizód-

dal korántsem fejeződtek be, és a következő században újból találkozhatunk konfliktuális helyzetek-

kel.

Egy másik fontos kiváltság az volt, amelyik a föld terméketlenségére hivatkozva („az

máramarosi föld felette soványnak lenni mondatik”) mentesítette a négy koronaváros polgárait a

gabonatized és más szolgáltatások befizetése alól. A kiváltság szövegéből idézve, a polgárokat

felmentik „a mint említtetett az adók, Gabona tizedek, sertések és ajándékok bémutatásáról, melyek

másként bémutatni és ajándékoztatni szoktanak” és mindezt azzal magyarázta, hogy a „gabona

szüksége miatt” lettek megadva ezek a kiváltságok. Bélay ebből a részletből kiindulva arra a követ-

keztetésre jut, hogy a földművelés volt a koronavárosok polgárainak fő foglalkozása. Más adatok

viszont nem támasztják alá ezt a feltevését.

A kiváltságlevél semmit sem szól a sóbányászatról, habár a későbbi időkben kétségtelenül

ez lett a fő jövedelemforrásuk. Megállapíthatjuk mindenesetre azt, hogy a középkorban a

máramarosi sóbányászat igazi fellendülése, a koronavárosok megalapítása után történt. Szoros

kapcsolatban állt azzal, hogy növekvő mennyiségben igényelték a sót nemcsak Máramaros

területén, hanem az egész királyságban. Azt azonban nehéz lenne kikövetkeztetni, hogy milyen

mértékben köszönhetik a koronavárosok létrejöttüket a sóbányászatnak. Esetleg a városok további

fejlődését tudjuk hozzá kapcsolni.

Az 1329-es évi privilégium kiváltságaik feltételeként a polgároknak egy földbért határozott

meg, amit telkenként kellett befizetni. Meg volt határozva a befizetés ideje is: eszerint minden

évben Szent György és Szent Márton napkor fizettek, vagyis az összeget kétrészletben elosztva. Az

egész összeg értéke fél fertő (az oklevélben falco néven jelenik meg) volt, ami 1/8 márkát vagy 6

pondust jelentett. Azon telkek esetében amelyekhez szántóföldek nem tartoztak, a földbér (cenzus)

ennek a fentebb említett összegnek a fele volt. A király nem mondott le a föld tulajdonjogáról, amit

továbbra is képviselőin keresztül gyakorolt és a beszedett cenzus saját jövedelmeit gyarapította.

Nyilvánvaló azonban, hogy a király fő jövedelemforrása Máramarosban nem ez a cenzus volt,

hiszen a sóbányászat összehasonlíthatatlanul nagyobb jövedelmet jelentett.

Azok a telekbérlők akiknek nem volt szántóföldjük, megélhetésüket nem a mezőgazdasági

munkákra alapozták. Közülük kerülhettek ki a kereskedők, iparosok és sóbányászok. Másképpen

nehezen értelmezhető egyrészt a szántóföldek nélküli telek fogalma (habár ez megfelelő lehetett

kis-állattartásra), illetve a kiváltságban megjelenő szabad kereskedés joga. Összegezve

megállapíthatjuk, hogy olyan kiváltságokról beszélünk, amelyek rendkívüli értéket képviseltek a

korban.

A koronavárosi kiváltságokat Máramarossziget csak 1352-ben szerezte meg Nagy Lajos

királytól, egy Benedek nevű szigeti plébános (a Szent Imre hitvalló egyházának lelkésze)

85

közbenjárása nyomán. Az említett Benedek nevű pap ténykedése nem volt teljesen önzetlen, mivel

a privilégiumok megszerzése után ő is szabad végrendelkezési jogot kapott. Ez azonban nem

csorbítja érdemeit semmivel sem, hiszen mindenki csak nyert ezzel a státussal.

A négy koronaváros mellé csatlakozott Máramarossziget, kiváltságai birtokában

elindulhatott a gyors fejlődés útján és talán ennek is köszönhetően hamarosan a vármegye

központjává vált. Fekvése bizonyosan közrejátszott a vezető szerepe kialakulásában.

Az 1329. és 1352. évi kiváltságlevelek által biztosított jogokat és szabadságokat többször is

megerősítették uralkodóink az elkövetkező évszázadokban és egészen 1834-ig szabadon élvezték

őket a koronavárosok polgárai.

A kiváltságlevél által elsőnek említett Visk lehetett a kezdeti időkben a legfontosabb

máramarosi hospestelepülés. Ezt látszik alátámasztani két tényező: először is a diplomában említett

városok közül itt laktak a legtöbben és másodszor ez volt az egyetlen máramarosi település amely

akkor várral rendelkezett.

A viski vár falai földből és fából készültek ugyan, de feladatát tökéletesen elláthatta. A vár

a tiszamenti út vámolását könnyítette meg és biztosította a környék településeit. A gond az volt,

hogy méretei miatt nagy embertömegeket nem tudott befogadni. A várat sáncokkal védték, oldalai

tulajdonképpen egy olyan négyszöget alkottak, amely oldalainak hosszúsága kb 60 méter volt. Az

árok szélessége a vár keleti, nyugati és déli oldalán elérte a 10 métert, mélysége pedig 2 méter lehe-

tett. Az északi oldalon nem épült védmű, mivel ott a várat egy nagyon meredek hegyoldal határolta

és ez szükségtelenné tette a védekezést. A nyugati oldalon viszont kettős árkot építettek, mivel ez az

oldal volt a legjobban kitéve az esetleges támadásoknak. A vár legmagasabb pontján egy kisebb, kb

300 m2-es plató helyezkedett el, a déli oldal közelében pedig egy sziklaüreg volt. Itt, ezen az 50 m2

nagyságú területen egyes feltételezések szerint csiszterna lehetett, mely a vízellátást biztosította. A

vár jelentősége a Tisza baloldalán elhelyezkedő út fontosságával párhuzamosan csökkent. A Tisza

medrének változásával a balparti út elvesztette addigi jelentőségét, helyét a jobb parti Aknaszlatina-

Huszt irányú út vette át.

A későbbiekben felépült huszti kővár teljesen háttérbe szorította ezt az erősséget, amely

hamarosan romhalmazzá lett. A viski palánkvár eltűnése gyors volt, hiszen a huszti vár felépítése

után nem találkozunk vele egy diplomában sem. Nagyon valószínű, hogy felhasználható anyagait a

helybeliek elhordták, az urai pedig már ezt megelőzően lemondtak róla.

Visk alapítói között megtaláljuk az Erdélyből, Szatmár és Ugocsa vármegyékből származó

magyar telepeseket és az oklevelek által említett szászokat is. Az utóbbiak adták hosszú ideig a tele-

pülés vezetőit. Nagyon sok szász eredetű családnév utal arra, hogy legalábbis a kezdeti időkben sok

német származású telepes élhetett ebben a városban. A magyar és szász elemek közötti arányt nem

ismerjük. Az a tény, hogy a szászok adták a város elöljáróit, alapot add arra, hogy fontosságukat és

86

számbeli fölényüket elismerjük. Az eredetileg Ugocsához tartozó település III. Endre király 1300.

évi oklevele folytán került Máramaroshoz, akkor tehát amikor a települést a király elvette a Hont-

pázmány nembeli Újhelyi családtól. A vár tehát 1300-tól királyi erősség, Máramaros szerveződő

területének központja.

A város polgárainak foglalkozásai a mezőgazdasághoz, kézművességhez és

kereskedelemhez kötötték őket, viszont a sókitermeléshez sok közük kezdetben nem lehetett. Csak a

XVII-ik század elején, Báthory Gábor erdélyi fejedelem rendeletére állított ki a város 32 sóvágót,

mivel az állandó háborús és politikailag bizonytalan helyzet miatt a többi településen megfogyatko-

zott a számuk. Ez a rendelet is arra enged következtetni, hogy a sókitermelés addig nem tartozott a

város kötelességei közé. Elsőbbsége a sókitermelésnek Visk városában azontúl sem volt.

A koronaváros papjának 1349. évi említése bizonyítja a kiváltságok alkalmazását, hiszen az

oklevél szerint a viski eklézsia plébánosát, Georgiust a város lakosai választották meg hivatalába.

Ez ugyebár megegyezett a Károly Róbert féle privilégiumba foglaltakkal. Az oklevél rendelkezéseit

életbe léptették és a városok polgárainak érdekében a gyakorlatban alkalmazták.

Ugyanebben a korban épült fel Visk gótikus erődtemploma, amelyet zsindelytető fedett. Tornya

négy fiatornyos volt, falait pedig freskók díszítették. Ez a forma nem volt szokatlan a korban:

hasonló templomok épültek Sziget kivételével a többi városban is. Szigeten ezeknél impozánsabb

templom épült.

Visk 1390-ben más településekkel egyetemben rövid ideig magánkézbe került, amikor is

Balk és Drág román vajdák szerezték meg. Ez az állapot nem tartott soká és egy 1406. évi oklevél

már újból szabad koronavárosnak említi.

Huszt városát földrajzi fekvése előkelő szerepre jelölte ki. A koronaváros a Tisza és

jobboldali folyója, a Nagyág találkozásánál fekszik egy olyan helyen ahol a máramarosi hegyek

találkoznak a síksággal. Ezen a helyen válik meg a Tisza a máramarosi havasoktól és folytatja útját

nyugat, majd dél felé az Alföld irányába. Tipikus helye ez a kereskedelmi utak találkozásának, stra-

tégiai hely ahonnan az egész régiót szem előtt lehetett tartani. A várost magyar és szász telepesek

alapították valamikor a XIII-ik század végén-XIV-ik század elején.Várát némely szerző szerint már

Szent László korában (XI-ik század) kezdték építeni, de befejezni csak III. Béla uralkodása idején

tudták. Mivel erre semmiféle írásos forrás nem ad támpontot, el kell vessük ezt a feltételezést. Ami

viszont biztos: a város már állt a XIV-ik század elején és szinte biztos, hogy vára ekkor még nem

volt, külömben valamelyik oklevél megemlítette volna. Nehéz lenne megérteni a viski vár szerepét

ebben a korban, ha már állt volna a huszti kővár. A sokkal gyengébb viski földvár kevésbé volt

képes hosszabbrövidebb ostromnak ellenállni, falai tudvalevőleg nem fogadhattak be nagyszámú

lakosságot. Ha létezett volna a huszti kővár bizonyos, hogy nem lett volna szükség a viski várra.

87

Továbbá: ha lett volna Huszton vár, a királynak nem kellett volna olyan bonyolult módon

megszereznie a máramarosiak számára Visket. Cselekedetének semmi értelme nem lett volna.

A huszti vár első írásos említése 1353-ból való, ezért valószínűsíthető, hogy Nagy Lajos

király uralkodásának első éveiben kezdték meg építését. A vár a Lacckfiak megbízásából egy 150

méter magas kúp alakú hegyre épült és hozzá tartozott öt falu: Iza, Száldobos, Bustyaháza,

Táborfalva és Dulfalva. Bélay Vilmos művében az 1351-es évszámot adja meg, mint a vár első

írásos említésének idejét, de az adatot melyet más szerzőtől vett át nem állt módomban ellenőrizni.

A vár stratégiai fekvése következtében fontos szerepet játszott a vidék történetében, sőt

kivételes esetekben a magyar történelemben is. A vár volt a királyi birtokok központja és a főispán

székhelye. A fentebb említett 1353-as évben a huszti várnagy Macska Domokos, aki egyidejűleg

Nyalábvárát is irányította várnagyi minőségben. Mivel a főispánok kevesett tartózkodtak a helyszí-

nen, feladatukat (a vármegye irányítását) a várnagy látta el. Adataink vannak arra, hogy a huszti

várnagy általában az alispáni funkciót is betöltötte. A huszti várnagy feladatköréhez tartozott még a

királynak járó adók behajtása, a vármegye védelmének biztosítása és a koronavárosok polgárainak

védelme. A huszti várnagynak szolgáltatták be a román kenézek a juhötvenedet, de a sertésekre

kivetett tized is ide került. Huszt jelentősége akkor kezdett csökkenni, amikor a nemesi vármegye

központja Máramarossziget lett. Ettől kezdve Huszt már csak mint királyi uradalmi központ és

stratégiai védmű működött tovább. A város 1392-ben Balk és Drág főispánok tulajdonába került,

majd egy évvel később a vár is magántulajdon lett. Ez az állapot 1403. után megszűnt, amikor a vár

és a város ismét királyi kézbe került.

A vár befogadóképessége igen nagy volt, falai között nem csak a máramarosi polgárok

találhattak menedéket. A vár fő feladata a sóbányák védelme és a külső támadások elhárítása volt.

A király érdekeinek védelmét ezen a határszélen ugyancsak a várnagy látta el, akinek legfőbb

fegyvere maga a vár volt.

A huszti polgárok magyaroknak és szászoknak vannak nevezve az 1329-es évi

privilégiumban. A város alapítói tehát ezek a királyi jobbágyok, akiket a korona nevében hoztak a

Felső-Tisza vidékére és telepítettek le. Vannak olyan elképzelések, miszerint ezt a várost a német

lovagrend (teuton lovagok) tagjai alapították volna; írott dokumentumok hiányában azonban ez nem

több mint egyszerű és megalapozatlan vélekedés.

Huszt város lakóinak fő foglalkozása a mezőgazdasághoz és kereskedelemhez köthető,

legalábbis a város alapítása utáni időszakban. Ekkor még csak a fejlődése legelején volt a

máramarosi sóbányászat. Érdekes módon néhány jel arra utal, hogy a város közelében is próbálkoz-

tak a sókitermeléssel, de ezek a bányák hamar el lettek felejtve. A növénytermesztéssel és állatte-

nyésztéssel biztosíthatták a település élelemmel való ellátását, a kereskedelem révén pedig ezt a

88

többletet tudták értékesíteni. Huszt az egész XIV-ik század folyamán a királyok legfontosabb mára-

marosi birtoka volt. Nem csoda hát, hogy úgy ragaszkodtak hozzá.

Técsőt (akárcsak a többi koronavárost) valamikor a XIII-ik század végén-XIV-ik század

elején alapították a királyi vendégek, akiket az 1329-es oklevél így említ: „hospitum… de Maramo-

rusio, Saxonum et Hungarorum”. A kiváltságokat szerzett királyi „villae” neve az oklevelekben

„Tchechew”, „Techew” vagy akár „Nog-Techeu” volt. Az utóbbi név arra utal, hogy a település ter-

jeszkedett és a város polgárainak kirájzása miatt megjelent a Tisza balpartján a későbbiekben Kis-

Técsőnek nevezett település.

Az eredeti település a Tisza jobbpartján épült, Visk és Hosszúmező között. Polgárai egy kb.

100 négyzetkilométer nagyságú területet használtak a Tisza mindkét partján. Técső fontosságát

hangsúlyozza ki az a tény, hogy ez a település lett az öt koronaváros központja, itt volt a

koronavárosok levéltára és hol Técsőn, hol Máramarosszigeten ült össze a koronavárosi bíróság.

Mint minden koronavárosban, itt is kettős képviselet működött: a gazdag, tekintélyes polgárok Sze-

nátusa és egy választott képviselőtestület. Egy 1336-os birtokbejárás alkalmával kijelölték a Técső

és Bedeháza közötti határt, Pál técsői plébános és „Corardo filio Iacobi Cive de eadem Techew”

jelenlétében. Ekkor tehát „Thechew” néven szerepelt a település az oklevélben. Egy olyan birtokbe-

járásról beszélünk, amikor a Károly Róbert szolgálatában levő román Drág és Drágus javára állapí-

tották meg az említett birtokhatárokat. Kis-Técsőt, amely 1389-ben Balk és Drág tulajdona, a técsői

telepesek egy csoportja ismeretlen okok miatt alapította a XIV-ik században. Az újabb telepek

létrehozására az említett 1329-es privilégiummal Károly Róbert királytól kapták meg a jogot és ezt

a lehetőséget a técsői polgárok kihasználták.

Mindenesetre Técső volt az egyetlen máramarosi koronaváros, amelynek területe kiterjedt a

Tisza mindkét partjára. Lakosságának vezető rétegét itt is a szászok adták. Lassú elmagyarosodása

egy hosszabb folyamat eredményeképpen a középkor végére fejeződött be. 1389-ben a román vaj-

dák tulajdonába került. Később a többi koronavárossal egyetemben szabad lett és kiváltságait egy-

más után ismerték el Luxemburgi Zsigmond (1405.), Mátyás király (1472.), II. Ulászló (1498.,

1500.), Anna királyné (1504.), I. Ferdinánd (1546., 1551.) és mások. Hosszúmező a XIV-ik század

elején már létező település volt. A Tisza balpartjára épült hospestelepülés két roman falu (Szaplonca

és Szarvaszó) közötti területen jelent meg. Alapítóit a Károly Róbert féle privilégium, hasonlóan a

többi koronavároshoz szászoknak és magyaroknak nevezi. 1329-ben koronavárosi kiváltságot kap-

nak lakói, amelynek jogi keretei között szabadon fejlődhetett a település. Az 1334-es pápai tized-

jegyzék egy János nevű plébánost említ, aki Hosszúmezőn (Longo Prato) szolgált. A koronaváros

lakóinak fő foglalkozása kezdettől fogva a mezőgazdasági munkák lehettek. Gyakori konfliktusai a

szomszéd román falvakkal is erre utalnak. 1373-ból ismert egy birtokhatár kijelölése miatti konflik-

tus a hosszúmezei polgárok: „hospites de Huzyumezeu” és a szaploncaiak között, amelyet az emlí-

89

tett felek a bíróság elé vittek. Nem sokkal később a koronaváros Balk és Drág vajdák tulajdonába

került. 1389-ben területe kb. 30 négyzetkilométernyi volt, határai pedig a következőek: északon a

Tisza, keleten Szarvaszó, délen a sóút, nyugaton pedig Szaplonca. A XV-ik század elején vissza-

szerzi kiváltságait a többi koronavárossal együtt. Egy 1406-os oklevél „Longiprati” névvel jelöli

meg és besorolja a koronavárosok közé. A gyakori árvízveszély miatt lakói kénytelenek voltak

többször is áttelepülni, a házaikat a környék (a Tisza árterénél) magasabban fekvő dombjaira építve.

Az öt koronaváros közül Hosszúmezőnek volt valószínűleg a legkevesebb lakosa. Sóvágókat csak a

XVI-ik század elejéről ismerünk innen, ami arra utalhat, hogy csak a XV-ik század nagy konfliktu-

sai következtében volt szükség rájuk. Ekkor ugyanis egész Máramaros sokat szenvedett a Moldva

felőli gyakori betörések miatt. Hosszúmező esetében nem beszélhetünk a munka differenciálódásá-

ról mert a település lakói szinte teljesen a mezőgazdasági munkákból éltek. A városiasodás ezen

település esetében már a kezdetektől megrekedt és egy bizonyos szinten stagnált. A jogilag városi

kiváltságokkal rendelkező Hosszúmező agrárjellegű település maradt. Máramarossziget talán a leg-

fiatalabb település az öt máramarosi koronaváros közül. A XIV-ik század elején alapították őseink,

ott ahol a Tisza legfontosabb balparti folyójának, az Izának a vizét veszi fel. Az itt meglévő több

kilométer széles síkság megfelelő körülményeket biztosított a letelepedésre az ide érkező királyi

vendégeknek. A város határában számos tiszai szigetet találunk, mint a Várszeg, más néven Kama-

rasziget nevű tiszai sziget. A sóbányák közelsége, a kereskedelmi utak, a megfelelő környezeti fel-

tételek és egyéb kedvező körülmények sok telepest csábítottak ide. A település legelső biztos

említése egy 1326-os oklevélben történik. Egy későbbi (1334.) oklevél szerint a településnek egy

Benedek nevű papja volt. Az oklevél alapján továbbá megállapíthatjuk, hogy a későbbi koronaváros

ugyanolyan nagyságú tizedet fizetett mint Huszt és kétszer többet Hosszúmezőnél. Az oklevél ere-

detiségét néhányan megkérdőjelezik azt állítva, hogy későbbi korszakból származó hamisításról van

szó. 1346-ban aztán, a már ismert Benedek nevű plébános szerepel az oklevelekben mint „rector

ecclesiae Zygeth”. Gyors fejlődését jelzi az a tény is, hogy 1349-ben János vajda Szigetről küld egy

beszámolót a királynak. Ekkor már Máramarossziget volt a megyének legfontosabb települése.

1352-ben az említett Benedek nevű pap eszközöli ki Nagy Lajos királytól a koronavárosi

kiváltságokat és ezután a város fejlődése töretlen volt. A dolgok ismeretében nem meglepő, hogy a

nemesi vármegye megalakulása után a megyeközpont Máramarossziget lett. Itt ültek össze a várme-

gye intézményei és innen keltezték az okleveleket. A koronaváros 1392-ben magánkézbe került, de

1404-ben ismét „opidorum nostrorum regalium” névvel említi egy oklevél.

A szigeti templom a többi koronavárosi templomtól eltérően (melyek egyhajós plébániatemplomok

voltak) háromhajós építmény nyugati toronnyal, sokszögben zárodó szentéllyel. A város lakói

jelentős erőfeszítéseket tehettek felépítése érdekében, hiszen nem lehetett olcsó a mesterek

megbízása, a szükséges építőanyagok beszerzése stb. Abban a korban a templomépítés fontos

90

közügy volt, mindenki kivette a részét belőle. Az öt koronaváros létrejötte tehát egyrészt a királyság

kezdeményezésének, másrészt a letelepedett királyi vendégek szakadatlan munkájának eredménye.

A szászok aránya (a kezdetektől eltekintve) a koronavárosok lakosságában mindvégig alacsony

maradt, ám a XIV-ik századi „villicus”-ok említésekor feltűnően sokszor akadunk szász nevekre.

Ezt a feltűnő jelenséget azzal magyarázhatjuk talán, hogy az ide telepedett szászok, rátermettségük,

szaktudásuk és vagyonuk révén szerezték meg a városok irányítását. A későbbi századokban ezek a

szászok beolvadtak a többségben levő magyarságba. Emléküket olyan német eredetű családnevek

őrzik, mint: Koltor, Duczmen, Heczel, Heder, Koncz, Herben stb. A későbbiekben a koronavárosok

lakosságának egy aktív részét a sókereskedők és a sóvágók tették ki. Nem lehettek sokan, de a

közösség számára fontos munkájuk révén különleges elbánásban részesültek. Az előbbiek szabad

kereskedési jogot kaptak egész Magyarország és Erdély területén, valamint mentességet az illetékte-

len hatóságok ítélkezése alól. A sóvágók illetve a sóbányászat kiegészítő foglalkozásait űzők nehéz

életkörülményei gyakran vezettek elégedetlenségekhez. Az alacsony jövedelmek, nehéz munkakö-

rülmények, a veszélyes foglalkozásuk arra ösztönözte őket, hogy keményen harcoljanak jogaikért, a

hiányosságok kiküszöböléséért. A későbbi évszázadokban harcuk sikeresen folytatódott. A többszáz

fős „bányász társadalom” a XV-ik századtól kezdve képviseltette magát Huszt, Técső és Sziget

városi tanácsában, ami feltétlenül előrelépést jelentett akkor is ha képviselőiket a városok bírái

jelölték ki. II. Ulászló 1498-as rendelkezése szerint a sóvágók bírót választhattak maguk közül, aki-

nek hatáskörét időben és az itélkezés területén korlátozták. A sóvágók bírájának döntéseit bármikor

felülbírálhatta az ispán vagy más tisztségviselő. A sóvágók bírájának munkáját évi 1000 kősóval

jutalmazták. A XV-XVI századokban folyamatosan települtek be Magyarország különböző régiói-

ból érkezett polgárok a koronavárosokba, akik aztán teljesen elmagyarosították a koronavárosok

lakosságát. A többségük a bányászatban helyezkedett el és a XVI-ik század végi sóvágó lajstromok

tanúsága szerint mind magyarok. A koronavárosok némelyike a környező falvakat birtokolja: pél-

dául Huszt praediuma Baranya volt, amely egy kis településnek számított valahol Huszt közelében;

ez azonban nem volt egyedi eset. A koronavárosokról elmondható, hogy Tisza-parti fekvésük nem a

véletlen műve: itt találhatóak a mezőgazdasági hasznosításra alkalmas földek és a közlekedési

útvonalak szinte mind a Tisza és mellékfolyóinak völgyei mentén húzódtak. Itt alakulhatott ki

„magasabb fejlődésre képes társadalmi élet” Csánky Dezső történész szerint. Az a tény, hogy a

koronavárosokat a XIV-ik század végén elidegeníthették arra világít rá, hogy a városok lakói, a

„királyi jobbágyok” nem élvezték mindig az uralkodók védelmét, gondoskodását.

91

KÖZÉPKORI GAZDASÁG, BEREG VÁRMEGYE PÉLDÁJÁVAL

Bereg vármegye Észak-kelet Magyarország egyik leghamarabb kialakult közigazgatási

egysége közzé tartozik. A XIII. század végére a területen 31 település léte bizonyítható, mely a

középkori vármegyerendszer közigazgatási létéhez elegendő számnak bizonyul. A települések

száma 1526-ig 100-ra emelkedik, melyből a legfontosabb mezővárosi (oppidium) ranggal

rendelkező települések: Beregszász (Lampertszász) és Munkács. Bereg vármegyén keresztül haladt

a legfontosabb keleti irányba tartó kereskedelmi és hadi útvonal a Vereckei hágón át. A Latorca

folyó völgyében haladó útvonal fontosságát bizonyítja az a tény is, hogy már a XIII. századból való

dokumentumok szólnak Szolyva (1263) és Verecke (Alsóverecke, 1263) településeiről. Szolyva és

Verecke településein kívül, a hegyvidéken a dokumentumok nem említenek meg más településeket

a XIII., de még a XIV. század folyamán sem. Ezeknek, a településeknek kellet betölteni az útvonal

védelmét és az utazók szálást, biztosító feladatokat.

A munka célja, bemutatni az egykori Bereg vármegye középkori gazdaságát, kereskedelmét,

vámszedő helyeit, illetve a kereskedelemhez nélkülözhetetlen hidakat, réveket. Továbbá olyan

fogalmak tisztázása a cél, melyről maga a munka is szól, így a kereskedelem és a vámszedés

középkori meghatározása. A munka, hiánypótló feladatokat hívatott megjelenni.

Bereg vármegye történetírása a XIX. századra nyúlik vissza, amikor is Lehocky Tivadar

elkészítette a Beregvármegye monográfiája, című könyvet. Azóta is alapműként szolgál, ám sok

esetben csak kiindulópontként használható. A kereskedelemről és vámpolitikáról nagyon kevés mű

jelent meg. Leginkább összegző munkákból és levéltári anyagokból lehet információkat meríteni.

Az egykori vármegye területe 3600 – 3900 km2 közötti területet foglalt magába. Határai:

Északon Alsóverecke (Volóci járás), Délen Vásárosnamény (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye,

Magyarország), Keleten Bilke (Ilsovai járás), Nyugaton Kisdobrony (Ungvári járás). Feltevődik a

kérdés, hogy mekkora is lehetet a vármegye lakosságának a száma. Ha a települések számából

indulunk ki, akkor viszonylag pontos számot kaphatunk. Tringli István egy átlagos középkori

magyar falu felépítését 18 – 20 házból állónak datál. Kristó Gyula szerint „Öttagú családdal

számolva a lakosok száma falvanként 118-at tett ki… a XV. században pedig már csak 86…”.

Ebből kiindulva a településenként 100 lakossal számolhatunk. Ebből kiderül, hogy Bereg vármegye

lakossága a XIII. század végére 3100 – 3200 fő (31 település), a XIV század végére 6000 – 6100 fő

(60 település), a XV. század végére XVI. század elejére 10000 – 10200 fő (100 település).

Bereg vármegyében a XIV. századra kialakultak a települések többsége. De milyen is volt a

gazdasági helyzet? A XIV. század elején a Magyar Királyság a gazdasági csőd szélére jutott. A

tartományúri berendezkedés nem kedvezett a pénzgazdálkodás terjedésének. Károly Róbert

királynak a legnagyobb pénzszerzési lehetősége tartományurak javainak az elfoglalása bizonyult. A

92

királyi kincstár legnagyobb bevételi forrását jelentő bányatulajdonok, a helyi tartományurak kezébe

került, így Észak-kelet Magyarország területén az Abák és a Borsák kezében összpontosult. A

tartományurak tették rá kezüket minden olyan pénzforrási lehetőségre, mely a királyi kincstárat

hívatott gazdagítani.

Károly Róbert gazdasági reformjaihoz csak a tartományurak leverését követően tudod

hozzáfogni. 1323-ban, az utolsó olicharka leverése után tudod, csak nekifogni a gazdaság

megreformálásához. Az alapelképzelés az volt, hogy a birtokokról befolyó jövedelmek mellé,

királyi, ún. regálé-jövedelmekhez kell jutni.

Károly Róbert 1323. január 6-án adja ki parancslevelét, melyben elrendeli, hogy új, jó

minőségű verését kezdjék el. A minta, az 1255-ben a vert szlavóniai hercegség pénzfajtája lett.

Minden nemes, báró és főpap vállalta, hogy jobbágyaik minden egyes udvar után, ezüstben vagy

ezüst értékű pénzben, évente fél fertőt fizetnek.

Az új pénz a dénár lett, melynek színsúlya 0, 81846 g. ezüst volt. 6300 új dénár felelt meg

egy budai aranymárkának. 1325-ben a firenzei aranyforint mintájára új magyar aranyforint verését

rendeli el Károly Róbert. Az ezüstdénár csak a váltópénz szerepét töltötte be, így a Magyar

Királyság áttér az aranyalapra.

Az aranyforint verésével egy időben bevezetésre kerül, cseh minta alapján, a nemesérc-

monopóliuma. Ez annyit jelentett, hogy a kibányászott nemesérc beváltásának a joga, kizárólag a

pénzverő kamarát illette meg. A megmunkálatlan nemesérc kereskedését szigorúan tiltották.

A lakosság körében a cseh ezüstgaras volt a meghatározó fizetőeszköz. A magyar

aranyforint értéke miatt, nem volt alkalmas a kis árucserét lebonyolító belső kereskedelem

viszonyaihoz. Ezt felismerve, 1329-ben cseh pénzverőket hívnak be az országba és a Magyar

Királyság áttér az arany-ezüst alapra. Továbbra is megmaradt az ezüstdénár (az ún. apródénár), ami

alá volt vetve az évenkénti kényszerbeváltásnak. Az évenkénti pénzújítás miatt, értéke

folyamatosan romlott, ami nem tett jót a pénz stabilitásnak.

Károly Róbert 1336-ban rendeletet fogad el a pénzújításról. Ennek értelmében, falvakban

nem kötelező az évenkénti kényszerváltás, ha évenként minden udvar (vagy is ház), 3 garast

megfizet. Ezt nevezték az ún. kapuadónak. Ám a kényszerbeváltás továbbra is megmaradt ott, ahol

nem kapunként történt az adózás, vagy is a királyi és királynői településeken (Munkács, Beregszász,

Som, Ignéc).

1338 után az egyedüli értékpénz a Budán, Körmöcbányán és Erdélyben vert aranyforint lett.

A garasok és apródénárok helyett új, állandóértékű ezüstdénárt vertek. Ezt a pénzfajtát örök

érvényűnek nyilvánították, és ezzel a kényszerpénzváltás szokása megszűnt. Az új pénzen kívüli

fizetőeszközöket nem ismerték el. Elrendelték a régi pénz beváltását, és 1339-ben egy ház éves

93

adója 18 új dénár volt. Alapjában az 1338-as adóreform megbukott, és visszatértek az 1336-os

adózási szokásokhoz.

A városok és királyi/királynői települések évenként adóztak, a jobbágytelkek évenként 1/5

aranyforintot fizettek. Volt még egy másik adófajta is, az ún. rendkívüli adó, melyeket általában

hadjáratok alkalmával vetetek ki. Pontos adatunk nincs, hogy mekkora volt ezen adónemnek a

mértéke, de valószínűleg az évenkénti kapuadó mértékével volt megegyező.

A magyar vasárnap szó, a „vásár nap” összetételéből alakult ki. Az első vásárokat vasárnap

a templom körül tartották. I. Géza a vásár napját szombatra tette át, majd a XIV. század végétől

egyre gyakrabban lehet hallani a dokumentumokból a vasárnap tartott vásárokról. A XII. – XIII.

század folyamán a vásárokat bármelyik nap megtarthatták. A középkori latin dokumentumok a

vásárt „forum” vagy „marcatus” szavakkal jelölik. A vásárok kialakulását tekintve két csoportra

oszthatjuk: természetes tényezők hatására és mesterséges úton létrejöttekre.

A természetes úton létrejött vásárok sorába tartozik azon vásárok, mely gazdaságföldrajzi

körülmények hatására alakult ki (közlekedési gócpont, vízi átkelőhelyek, közigazgatási határok

találkozása stb.).

A mesterséges úton létrejött vásárok adományozás útján jöttek létre, mely a középkor idején

királyi előjog volt. A király rendelkezhetett a vásárok helyének és napjának megváltoztatásáról is.

Egy-egy vásár létezhetett a királyi engedély megadása előtt is, de annak hiányában nem sokáig. Ám

a vásárok el is tűnhettek, hiába rendelkeztek királyi engedéllyel, ha gazdaságföldrajzi helyzete

megváltozott (elnéptelenedés, kereskedelmi útvonalak áthelyeződése, hidak/révek megsemmisülése

stb.).

A vásártartási jogot az oklevél kiállítását követően ki kellet hirdetni, így mindenki értesült

róla, és akinek kifogása akadt ezzel szemben, az panasszal élhetett. A kihirdetést követő egy éven

belül meg kellet tartani a vásárt, különben elveszet a vásártartási jog. Az első vásár megtartása

alkalmával, rendezni kellet az eladandó termékek szerinti helyfelosztást (élelmiszer, zöldségek,

kézműves termékek, élőállat stb.), mely ezután állandósult. A vásártartás napjának

meghatározásában fontos szerepet játszott az a tény, hogy az egymáshoz közel fekvő települések, ne

azonos napon tartsák a vásárokat.

Bereg vármegye területén 5 településen tartottak vásárokat. Ezek mind, hetente megtartott

vásárok voltak. Beregszász még az Árpád-ház korában elnyerte a vásártartási jogot. 1247. december

26-án kelt az a dokumentum, melyben IV. Béla király a beregszászi (lampertszászi) hospeseknek

többek között vásártartási jogot biztosít . A kiváltságok elnyerésébe nagyon fontos tényezőt volt,

hogy a település lakossága szászokból tevődött össze. A beregszászi vásártartásról 1426-ból is újra

értesülünk . A beregszászi hospesek a vásár megtartásának szombati napra kapták. Nincsenek arra

vonatkozó adataink, hogy a középkor folyamán, valamikor is elvesztették volna a vásártartási jogot.

94

Munkács, mely várának köszönhetően nagyszámú kiváltságban részesült, így 1348-ban

vásáráról is értesülünk . Majd 1426. április 14-én szólnak újra a munkácsi vásárról . A várán napját

Weisz Boglárka 1348-ban csütörtökre, 1426-ban pedig hétfőre datálja.

1412. július 22. származik az a dokumentum, mely a mezővárosi (oppidium) rangal

rendelkező Kaszony vásáráról szól . A mezőváros hétfői nap tarthatott vásárt, melynek jogát,

valószínűleg már előtte is birtokolt. A vásárról ismételten 1426-ban hallunk újra.

1415. június 4-én említik először az okiratok Bene falu (villa) vásárát . Egy emberöléssel

kapcsolatos dokumentum említi a vásárt, mely minden hét szerdáján tartottak meg. Sajnos több

esetben nem említik a dokumentumok a benei vásárt.

Vári településén is tartottak vásárt, melyről egy 1417-es dokumentum árulkodik . A vásárt,

csütörtökönként tartották meg.

Az említett 1426-ban kelt okirat tanulsága szerint, a vármegye nyugati csücskében

elhelyezkedő Vásárosnaményban is tartottak vásárt . Földrajzi helyzetéből adódóan, kedvező helyen

feküdt a település (villa), mely Bereg- és Szabolcs vármegyék határánál helyezkedet el.

A vám a középkorban az utazókra és a kereskedőkre kivetett illeték volt. A szakirodalom a

vámok két csoportját különbözteti meg: bel- és külkereskedelmi vámokat. A külkereskedelmi

vámok közzé a nyolcvanadot, a határkapukban szedett vámot, és a XIV. századtól a harmincadot

sorolják. A belsővámok között a közlekedési és a vásárvámokat tartják számon. Továbbá létezett

híd és révvám is. Ezeket a hidak vagy révek mellet kialakított vámszedő helyeken szedtek be. A

dokumentumok a vámokat „tributum”-nak nevezik, és általában nem adnak felvilágosítást arra

vonatkozóan, hogy milyen típusú vámról is van szó. A XIV. századtól egyre gyakrabban szedik be

az ún. harmincadot. Ezt a dokumentumok „tricesima” néven említik. A harmincadot a vásárok

adóformája közzé sorolhatjuk, melyet a király részére szedtek be.

Bereg vármegye estében a vámszedés minden formájával találkozhatunk: bel-, kül-, híd- és

révvámokkal is. Elsőször tekintsük át a belkereskedelmi vámokat. 1247. december 26-án kelt az a

dokumentum, melyben IV. Béla király a beregszászi (lampertszászi) hospeseknek többek között

vásártartási jogot biztosít, és a vásárlóknak és eladóknak egy kocsi után egy dénárt kötelesek

leadózni. Ez egy kis összeg volt, mellyel a vásárt szerették volna kedvezőbbé tenni. Majd 1320

május 6-án kelt okirat arról tanúskodik, hogy a beregszászi hospesek arra panaszkodnak, hogy a

Beregi ispán, adót szed tőlük . 1320. július 28-án a Károly Róbert biztosítsa a beregszásziakat, hogy

többet nem fogja zaklatni őket a beregi ispán, és csak neki tartoznak adót fizetni . Az évenkénti

királynak fizetet adó mennyiségéről a dokumentum nem szól, de a vám visszavonásáról szóló

dokumentummal a középkor folyamán nem találkozunk. A következő vámszedőhely Ignéc

(Зняцьовo, Ungvári járás) települése, amely Bereg- és Ung vármegye határán helyezkedett el. 1387

december 6-án Mária királynő Domokos mesternek ajándékozza többek között Ignéz (Зняцьовo)

95

települést, a benne szedni szokott vámmal együtt . Majd egy 1418. április 25-én kelt okirat ismét

megemlíti az Ignéci vámot . Nagy valószínűséggel a vámszedés azért e településen zajlott, hogy a

vármegyét elhagyó vagy ide érkező kereskedőtől be tudják szedni a szükséges illetéket. A

következő település Som, melyet egy 1388. január 11-én kelt okirat említ, hogy a települést

leválasztják a munkácsi uradalomról és elajándékozzák egy bizonyos Gál mesternek, az ott szedni

szokott vámmal együtt. Valószínűleg az Ung vármegyéből Beregszász felé vezető útvonalon

közlekedő kereskedők adóztatása volt a feladata. Belkereskedelmi vámhelynek tekinthetjük még

Beregszentmiklóst, melyről egy 1506. február 22-i okirat szól .

A külkereskedelmi vámszedő helyek közzé a Bereg vármegyében, egyedül Szolyva tartozik.

1506. február 22-én kelt okirat szerint, Ulászló király Perényi Imrének hatalmas birtoktesteket

ajándékoz, többek között Szolyvát, az ott szedni szokott vámmal együtt . Földrajzi helyzetéből

következik, hogy ez igazából az országba bejövő vagy azt elhagyó kereskedők és utazók

vámolására szolgált. Mivel a Latorca folyó menti útvonalat már a korábbi századokban is említik, és

Szolyvától északra lévő települések vámjairól nem hallunk, ezért a szolyvai vámnak kellet betölteni

ezt a funkciót.

Híd- és révvámmal csak két esetben találkozunk Bereg vármegyét illetően. 1300. augusztus

27-én kelt oklevél Dercen falunál egy Hidaspatak nevű folyót/patakot említ , ami arra enged

következtetni, hogy a patakon keresztül, legalább egy híd segítette az átkelést. És mint ahogy a

fentiekben leíródott, a hidaknál, réveknél vámokat is szedtek. Sajnos a későbbiekben nem hallunk

erről a hídról. A másik híd Lónya településénél állott, melyről 1270-ből hallunk, amikor is

határjárásáról írnak, és a Csaronda vizén átívelő hídról is említést tesznek .

Mint ahogyan a fentebb leírtakból kitűnik, Bereg vármegye területén 6 településen tartottak

vásárokat. Földrajzilag, ezek a vásárhelyek lefedték az egész vármegye területét. Természetesen a

vásárok és az oda vezető utak mentén, vámszedő helyeket alakítottak ki. Nem csak a vásárok

helyén, de az odavezető utak mentén is vámot kellet fizetni a kereskedőknek. Ez a belső vámok,

nagyban megnehezítették a gazdaság fejlődését.

96

UNG-, BEREG-, UGOCSA- ÉS MÁRAMAROS MEGYÉK VÁRRENDSZERÉNEK

XIII. – XIV. SZÁZADI KIALAKULÁSA.

A munka, a tatárjárás után kialakult kővárakat hivatott bemutatni, mely a XIII. – XIV.

század folyamán jönnek létre. Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék kialakulásának a

folyamata is erre az időre tehető, mely a települések vizsgálatával bizonyítható. A várak kiépítése

szorosan összefügg a lakosság számbeli növekedésével, ezáltal, az új települések létrejöttével. Az

említett négy vármegyében, mely határ vármegyékként is funkcionált, a várakat két csoportba

sorolhatjuk: királyi és magánuradalmi. A királyi várakat funkciója, a királyi hatalom képviselése és

a határok védelme, a magánuradalmi váraknak pedig, a birtokuk fölötti uralom biztosítása.

Ahhoz, hogy megértsük a várak elhelyezkedését, elengedhetetlen a településhálózat és a

helyi földrajzi viszonyok megvizsgálása. Mivel az sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a várak

megépítéséhez és ellátásához nagyszámú munkaérő volt szükséges. De mekkora is volt a lakosság?

Ha a települések számából indulunk ki, akkor viszonylag pontos számot kaphatunk. Tringli István

egy átlagos középkori magyar falu felépítését 18 – 20 házból állónak datál. Kristó Gyula szerint

„Öttagú családdal számolva a lakosok száma falvanként 118-at tett ki… a XV. században pedig már

csak 86…”. Ebből kiindulva a településenként 100 lakossal számolhatunk.

Természetesen, csak azon települések kerülnek feltüntetésre, melyeket okiratokkal lehet

igazolni. Azon települések, melyek eltűntek az idők folyamán, nem számolunk. Az eltűnt

települések, legtöbb esetben vagy beleolvadt egy szomszédos településbe, vagy a helyén új jött

létre, ezért a dokumentált települések vizsgálatával, viszonylag pontos képet kaphatunk.

A középkori Magyarország területén kialakulása óta álltak várak. A várak alkották a helyi

kormányzat alapját a királyság korai századában, biztosítván a király hatalmát a terület felett. Rájuk

épült a királyság katonai szervezete, s egy-egy ilyen szervezet élére az ispán, pontosabban a

várispánnak nevezett tisztségviselő került. A várispán rendelkezett a vár joghatósága alá tartozó

várföldekkel és a rajta élő, a vár szolgálatába tartozó várjobbágyokkal, várnépekkel. A várak

katonai szervezetét egy területi, közigazgatási szervezet egészítette ki és tagolta be a kormányzás

rendszerébe – a vármegyék intézménye. A király bármely terület biztosítására várat vagy a hatalom

központjának számító erősséget emelt, mely legkésőbb a vármegye kialakulásának időszakára

bekövetkezett. Számunkra tehát úgy is feltehető a kérdés, hogy Észak-kelet Magyarország

vármegyének esetében mikortól beszélhetünk ilyen hatalmi központ vagy vár kialakulásáról?

A szakirodalom vizsgálata alapján, Észak-kelet magyarországi várak építési időpontját

tekintve, azt két korszakra bonthatjuk. Az első korszakhoz, Magyarország más területeihez

hasonlóan, azok az ispánsági és határvárak tartoznak, melyek egyedüli tulajdonosa a király, s építési

jellemzőjük a földből és fából emelt sánc, a tulajdonképpeni földvár. A másik korszak a tatárjárást

97

követő időszakot foglalja magába, mely során új típusú, javarészt magánkézen lévő kisméretű

kővárak épültek. IV. Béla tatárjárást követő új politikájával mutat összefüggést. Az ország vezetése

ugyanis rádöbbent, hogy a tatár támadást csak a fallal körbekerített városok és a magaslati pontokon

emelt várak élték túl. A király ezt követően minden lehetséges eszközzel azon fáradozott, hogy az

arra alkalmas helyeken új, kőből készült várak épüljenek. Mivel egymaga nem tudott kellő számú

várat építeni, az őt támogató báróknak is engedélyt ad várépítésre. A magánvárak építése egy

folyamatot indít el és összességében ellentétet hoz létre a vármegye hatalmi életében. A vár így már

nem csak egy adott terület védelmét szolgálta (mint az ispánsági), hanem a földesurának székhelyét

és vagyonának védelmét is betöltötte. A magánvár biztosította urának politikai súlyát az országban

és fölénybe került minden olyan szomszéddal szemben, akinek birtokán nem állt vár. A terjeszkedés

záloga lett, s a szomszéd csak egyet tehetett ennek megakadályozására, maga is várat emelt

birtokán. A folyamat a korszak végére szabályos várépítési versennyé nőtte ki magát.

A legajánlatosabb, a címben szereplő sorrendben áttekinteni a vármegyéket.

Ung vármegye a XIV. század második felében kezd területileg kirajzolódni. Területe az Ung

folyó két oldalán terült el, melynek síksági részé betelepült. A települések és a lakosság túlnyomó

többsége a vármegye Dél, Dél-nyugati területén, vagy is a sík területen helyezkedett el. Területileg

a közepes vármegyék közzé sorolható, mely határvédő szerepet töltött be. Ung vármegyét nyugaton

Zemplén vármegye határolta, délen Szabolcs-, keleten Bereg vármegye, északon Galicia. Területi

változásai a szomszédos vármegyékkel szemben a XIV. – XVI. század folyamán elenyésző volt.

Nyugaton Zemplén vármegyével szemben volt területi vesztesége és gyarapodása, keleten kisebb

mértékben pont ez jellemző Bereg vármegyével szemben is.

Ung vármegye egyik legkorábbi kő vára, a Nevickei vár. Első említése, 1274-ből való,

amikor is a leleszi konvent egy vitás ügyben rendelkezik a Kis- és nagykaposi jobbágyok és a

Nevickei királyi vár között. A vár, elhelyezkedéséből kifolyólag, az Ung folyó völgyét volt hivatott

felügyelni, mely az Uzsoki hágó irányában, átkelési lehetőséget biztosított a Kárpátok hegyein. A

XIII. század folyamán, Ung vármegye településeinek száma, bizonyítottan, csupán 7-re tehető, mely

az alföldön, zömében az Ung folyó jobb partján terültek el. A XIV. század első felében, a

települések száma folyamatosan emelkedet, mely 1350-re már elérte a 34-et. A királyi hatalom

gyakorlásához ezért új vára volt szükséges emelni, nem mellesleg Ungvár folyamatos növekedése

miatt, amit az Ungvári vár szavatolt. A jelenleg is álló kővár megépülését több kutató is a XIV.

század első felére teszi, melyet egy 1310. június 10-kén kelt okirat is alá támaszt. A dokumentum a

várat királyi kézben valónak tünteti fel. Az 1400-ig, a vármegyében található települések száma 52-

re emelkedik, mely zömében a vármegye alföldi részén alakul ki. A XIV. század folyamán, a

területen nem beszélhetünk több vár létéről, melyet dokumentumokkal is lehetne bizonyítani.

98

Bereg vármegye, a négy vármegye közül, a legkorábban betelepült terület. A vármegye

magába foglalja a Latorca és a Tisza völgyét. A vereckei hágó és a Latorca folyó völgye már

évszázadok óta a Kárpátok hegyein való átjutás egyik legforgalmasabb útvonala. Ezért is

lehetséges, hogy Beregszász és Munkács közötti rész és a Tisza partján igen hamar kialakultak a

települések.

A korai települések biztonságát és felügyeletét, a Borsa és Dédai Tóvár látta el.. Az említett

két erődítmény, a tatárjárás idejében pusztulhattak el, melyeket ezután kő várakkal pótoltak. Déda

jelentőségét az a tény is igazolja, hogy a XIV. század folyamán, sok esetben a vármegyegyűléseket

ott tartották, így 1353, 1356, 1358 stb. A vármegye területe a XIII. századra, már tekintélyes

lakossággal rendelkezet, melyet az a tény is bizonyít, hogy 31 település léte bizonyítható. A XIII. –

XIV. század folyamán, a vármegye területén 3 várról beszélhetünk: Munkácsi-, Kovászói-, Bodolai

vár.

Bereg vármegye legfontosabb erődítménye Munkács vára volt, melynek megalakulásának

pontos idejét nem tudjuk. Feltételezhető, hogy a Honfoglalás idején már épült egy földvár, mely a

Latorca völgyét hivatott felügyelni, ám ezt ténylegesen nem tudjuk bizonyítani. Annyi bizonyos,

hogy a legkorábbi fennmaradt okirat mely a munkácsi várról szól, az 1309-ből való. Fazekas arról

számol be, hogy ekkor a vár, Aba Amadé kezében volt. Egy 1314. június 28-án kelt okirat, mely

Tamás mester várkapitányt említ, ki a lázadó Borsa Beke ellen indul a királyházi Nyaláb várhoz.

Feltehetőleg a vár, valamikor a tatárjárás követő évtizedekben épült. Funkcióját tekintve, a

határőrzést végző várak sorába lehet sorolni, mely a forgalmas Latorca völgyét volt hivatott

felügyelni. A Latorca völgye és a vereckei hágó fontos kereskedelmi útvonalát hivatott

alátámasztani az a tény is, hogy Szolyva, Szentmiklós és Verecke települései, már 1263-ban

megemlítődnek. A Latorca felső folyásának a vidékén, egészen a XV. századig más településekről

nincs tudomásunk. Munkács és a vár környéki települések megjelenését, csak a XIV. század első

felében tapasztaljuk. A század végéig, a települések többsége, Munkácstól délre elterülő, sík

vidéken alakulnak ki.

A magánuradalmi várak kiépülése Bereg vármegyében, csak a XIV. század végére tehető.

Ehhez tartozott, a kovászói vár, melynek létére 1390-1400 közti időre feltételezhetjük. 1390. május

1-én kelt dokumentum szerint, Kovászó és Vári királyi birtokokat, Nagymihályi György fia, János

kapja meg, kinek nevéhez lehet kötni a vár építésének kezdetét.

Említést kell még tennünk, a Bodolai várról, mely Ilosvától két kilométerre található azonos

nevű dombon helyezkedett el. A dokumentumok nem szólnak a várról, ám az ásatásokból előkerült

leletanyag arról tanúskodik, hogy megépülése, a XIV. századra tehető. Ám ezt a kérdést nyitva kell

hagynunk, melynek megválaszolására, további kutatásokra van szükségünk.

99

Ugocsa vármegye területileg az említett 4 vármegye legkisebbike. A vármegyét a Tisza

válassza ketté, és fele-fele arányban megtalálható a vármegyében a hegyvidék és a sík terület.

Észak-nyugat irányban Bereg-, Észak-kelet, keleti irányban Máramaros-, Délen Szatmár vármegye

határolja. A XIII. – XIV. század fordulóján, a vármegye területén 5 vár volt található: Nyalábvára,

Kankó (szőlősi) vár, Baranka vára, Tamásvára és a Viski vár. A Viski vár, csupán 1300-ban kerül át

Máramaros vármegyéhez, amikor is III. András fölismervén a vár stratégiai szerepét, 1300-ban

Mikó és Csepán birtokosaitól fölkérte magának a várat, s a máramarosi szabad városok védelme

céljából végleg elcsatolja Ugocsától. Az így kárvallottá lett birtokosokat a megyében a király más

földekkel kárpótolja.

24 település bizonyítottan léteztek 1301 előtt, így kirajzolódik, hogy a Tisza mind két partja

benépesült, illetve a Batár folyó mentén jöttek létre települések. Ezáltal már a XIII. század

folyamán kirajzolódnak azok az útvonalak, melyek valószínűleg régóta használatosak voltak.

Tovább a folyók közelsége a gazdálkodás fontos elemeként is szolgált. Feltételezhetjük, hogy a

XIII. század folyamán, a vármegye közigazgatási határai a településektől maximum 10 km.-es

távolságban lehet számolni. Vagy is, a vármegye nyugati, Észak-nyugati, és Dél-nyugati határai,

már a XIII. század folyamára kialakult. De min arról Komáromy András is beszámol, Ugocsa

vármegye a gyepű vonalhoz tartozott, és mint királyi vadászterületként funkcionált.

Királyházát az oklevelek először 1262-ben említik. A dokumentum, mint „domus regalis”

említ, mely a király szálláshelyévül szolgált itt tartózkodása alkalmával. Komáromy András szerint,

a magyar királyok gyakran vadásztak ugocsa erdeiben, és kényelmüknek biztosítása érdekében

építetek egy fából készült házat. Maga a latin „domus regalis” megnevezés is erről árulkodik, vagy

is egy egyszerű, valószínűleg fából készült, lakóházra. 1272-ben V. István kiváltságokban részesíti

az itt élő, zömében szász, vendégnépeket. Komáromy András szerint Nyalábvár IV. László és a III.

András idején zajló polgárháborúk alatt épülhetett. Létezésének bizonyítékaként azt az 1290. június

18-án László király által kibocsátott oklevelet említi, mely Ubulfia Mihályt főispánná nevezi ki, és

megparancsolja a nemeseknek, várjobbágyoknak és várnépeknek, hogy neki és két fiának

mindenkor engedelmeskedjenek. Komáromy András: „Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen

oklevél, mely ugocsai várjobbágyokról, és várnépekről szól s talán argumentuma a történeti

emlékeinkben nem sokkal utóbb feltűnő Nyalábvár egykori létének”. Mások a vár keletkezését a tág

1272-1315-ös időhatár közé helyezik. A vár építésének idejét, oklevelek hiánya miatt, pontosan

meghatározni igen nehéz. Saját véleményem szerint, V. István korában kezdték építeni a várat, és

IV. László uralkodása alatt, vagy III. András uralkodásának kezdetén készülhetett el.

A korszak másik, király által épített vára Baranka volt. Nincs egyetértés a történészek

között, hogy a Borzsa folyó bal partján keletkezett vár építésekor Bereg vagy Ugocsa területén

állhatott-e. A várról az első írásos említés az 1235-ből való. Építését a kutatók az említését

100

megelőző évekre helyezik. Kezdettől fogva fontos hadászati központ, a Borzsa völgyének

ellenőrzését végzi. A várat feltehetően az 1291-es rabló és bírtok nélküli várakról szóló törvény

értelmében a következő években lerombolják.

Ugocsában is megjelenik a magánuradalmi várak építése, így jön létre a Tamásvára. A vár

építését Rafael comes unokájának, Gábor fia, Tamás mesternek tulajdonítják. A vár valamikor 1280

körül épülhetett, s mint említettem, eleinte Bábonyról, majd később építőjéről Tamásvárának

kezdték nevezni. Az első írásos adatunk róla 1284-ből való, amikor egy családi örökség

osztozkodásakor szerepeltetik nevét. A Káta birtokokat védelmezni szolgáló vár alatt idővel

település formálódott, mely a Tamásváralja nevet kapta, ami kezdetben a vár fenntartása körüli

teendőket látta el. A vár elpusztulásának pontos dátumát nem ismerjük, valószínűleg a XV. század

derekára tehető.

Ugocsa vármegye legnagyobb települése Szőlős volt, mely egyben gazdasági és kulturális

központja is egyben. Első ízben, 1262-ben hallunk róla, amikor is hatalmas kiváltságokat kap a

település, ám ekkor még várról nem értesülünk. Szőlőst, 1307-ben Károly Róbert király, Borsa

Bekének adományozza. Komáromy András szerint, a várat ebben az időszakban építik, mely a

Szőlőst és a Tisza jobb partját felügyelte. 1315-ben, már a Borsa lázadásban megostromolódik, és

később újjá építik.

A XIV. század első felében a települések száma is szaporodik a vármegyében, mely már 43-

ra emelkedik. A század második felében ez a folyamat lelassul, mely következtében, 50 év

leforgása alatt, mindössze 8 új település jön létre. Ez valószínűleg betudható annak a ténynek is,

melyről Komáromy is megemlékezik, hogy a vármegye új ura, Drág vajda kegyetlenkedései

következtében, sokan elvándorolnak máramarosba.

Máramaros vármegye területileg a legnagyobb volt az említett négy vármegye közül.

Területe magába foglalta a Tisza felső folyását és annak mellékfolyóinak területeit. Máramaros

vármegyében a települések megjelenése igen későre tehető. 1301 utáni a legtöbb dokumentum mely

a településeket létrejöttéről szólnak. Az első dokumentum mely az öt máramarosi koronavárosról

szól, csak Károly Róbert idején, 1329-ben jelenik meg.

Ha megfigyeljük a települések kialakulását, akkor az tárul elénk, hogy a XIII. század végén,

csupán Viskről esik szó, ám ekkor még mint ugocsai tartozék. 1299-ben, III. Endre király

Miklósnak és Chepának ajándékozza a viski birtokot a várral együtt. A vár építésének pontos idejét

nem ismerjük, de valószínű, hogy a tatárjárást követő évtizedekben történik meg. 1300-ban majd a

máramarosi hospesek védelmére, a király elveszi a várat. Ám, a továbbiakban szótlanok maradnak a

források a várral kapcsolatban.

101

A XIV. század első felében, egy lassú betelepülési hullám veszi kezdetét, mely 8 új

település megjelenését vonja maga után. Az öt koronaváros és egy-két közbenső falú alakul meg

csupán ebben az idő intervallumban.

A máramarosi vendégnépek és a sóbányászat, só kereskedelem védelmére, új vár léte válik

szükségessé. Tudjuk, hogy a XIV. század közepén, az öt koronaváros környékén, sóbányák

működtek, így: a huszit lakosok Sófalvára, a técsőiek az Északra lévő Irholc vidékére, a szigeti

lakosok, a rónaszéki és sugatagi bányákba jártak dolgozni. Földrajzi fekvéséből kiindulva, Huszt, és

a mellette lévő magányos hegy vált legalkalmasabbá egy vár építésére. Az építésével kapcsolatban

Mihályi a XIII. századot nevezi meg, míg Kormáromy 1350. tájékát. Hihetőnek tarthatjuk a XIV.

század közepi vár építést, mivel előtte nem találkozunk sehol a várról szóló okirattal. Földrajzi

adottságából következett, hogy a Tisza és a Nagyág völgyét is felügyelte, illetve a környező

sóbányákat is.

A XIV. század második felében, egy nagy betelepülési hullám is megfigyelhető, mely jól

illusztrál a tény, hogy egy 50 éves periódus alatt, 56 új település jelenik meg. Máramaros

vármegyében 1400-ra, 65 településről van tudomásunk, mely jól igazolja, hogy a vármegye

tényleges határai és betelepülése, csak a várak megjelenése után gyorsul fel.

Összegzésként elmondható, hogy a tatárjárást követően, Ung-, Bereg-, Ugocsa- és

Máramaros vármegyékben, kezdetét veszi a kő várak kiépítése. A várak megépítése és a népesség

növekedés, ezáltal a települések számának növekedése, párhuzamosan folyik. A várak kiépítésében

fontos szerepet kapott a földrajzi viszonyok, így a határvédő funkciót betöltő várak (Huszti,

Munkácsi, Nevickei), a folyó völgyek azon részén lettek kiépítve, ahol az alföld kezdődik. Továbbá

fontos volt a királyi hatalom gyakorlása az alföldi régióban is, ahol szintén épültek várak. A várak

kiépülése csak olyan helyen jött létre, ahol megfelelő munkaerő volt jelen, így nagyobb települések

mellett, melyek néhány kilométeres sugarában, több kisebb település is található volt. A XIV.

századra, kiépültek azon várak és települések, melyek a későbbiek folyamán is a vármegyék

gerincét képezték.

102

BIBLIOGRÁFIA

+ Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 2.

(Budae, 1833.)

Antonius Fekete Nagy-Victor Kenéz-Ladislaus Solymosi-Geisa Érszegi: Monumenta

rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV (Budapest, 1979. Magyar Országos Levéltár

kiadványai, II. Forráskiadványok 12.)

Borsa Iván-C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár IX. (1422) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 41. Budapest, 2004)

Borsa Iván-C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár VIII. (1421) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 39. Budapest, 2003)

C. Tóth Norbert: Zsigmondkori oklevéltár X. (1423) (Magyar Országos Levéltár kiadványai,

II. Forráskiadványok 43. Budapest, 2007)

Czinár Mór: Index alphabeticus codicis diplomatici Hungariae per Georgium Fejér editi –

Fejér György magyarországi okmánytárának betűrendű tárgymutatója. (Pest, 1866.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Prodromus.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomus. I. (Budae,

1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomus II. (Budae,

1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi III. Vol. 1.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi III. Vol. 2.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 1.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 2.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IV. Vol. 3.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 1.

(Budae, 1829.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 2.

(Budae, 1829.)

103

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi V. Vol. 3.

(Budae, 1830.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VI. Vol. 1.

(Budae, 1830.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VI. Vol. 2.

(Budae, 1830.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 1.

(Budae, 1830.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 2.

(Budae, 1832.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 3.

(Budae, 1835.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 4.

(Budae, 1837.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VII. Vol. 5.

(Budae, 1841.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 1.

(Budae, 1832.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 2.

(Budae, 1832.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 3.

(Budae, 1832.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 4.

(Budae, 1832.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 5.

(Budae, 1835.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 6.

(Budae, 1837.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi VIII. Vol. 7.

(Budae, 1842.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 1.

(Budae, 1833.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 3.

(Budae, 1834.)

104

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 4.

(Budae, 1834.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 5.

(Budae, 1834.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 6.

(Budae, 1838.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi IX. Vol. 7.

(Budae, 1842.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 1.

(Budae, 1834.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 2.

(Budae, 1834.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 3.

(Budae, 1838.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 4.

(Budae, 1841.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 5.

(Budae, 1842.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 6.

(Budae, 1844.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 7.

(Budae, 1843.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi X. Vol. 8.

(Budae, 1843.)

Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tomi XI. (Budae,

1844.)

Fejér, Georgius: Index codicis diplomatici Hungariae ecclesiastici ac civilis stirpis

Árpádianae. (Budae, 1830)

Fejér, Georgius: Index codicis diplomatici Hungariae ecclesiastici ac civilis. Stirpis

Arpadiano–Andegavensis. Ab anno 1301-1400. (Budae, 1835.)

Georgius Pray: Epistolae procerum regni Hungariae I. (Bécs, 1805)

Ifjabb Kubínyi Ferencz: Árpádkori oklevelek 1095–1301. Pest, 1867.

Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius V.

(Győr, 1873.)

105

Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius

VI. (Budapest, 1876.)

Ipolyi Arnold–Nagy Imre–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius

VII. (Budapest, 1880.)

Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár I. (1387–1399) (Magyar Országos Levéltár

kiadványai, II. Forráskiadványok 1. Budapest, 1951)

Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Első rész (1400–1406) (Magyar

Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 3. Budapest, 1956)

Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Második rész (1407–1410)

(Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 4. Budapest, 1958)

Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár III. (1411–1412) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 22. Budapest, 1993)

Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár IV. (1413–1414) Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 25. Budapest, 1994)

Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár V. (1415–1416) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 27. Budapest, 1997)

Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár VI. (1417–18) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 32. Budapest, 1999)

Mályusz Elemér-Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár VII. (1419–20) (Magyar Országos

Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 37. Budapest, 2001)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. I. (1301–

1321) (Budapest, 1878.)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. II.

(1322–1332) (Budapest, 1881.)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. III.

(1333–1339) (Budapest, 1883.)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. IV.

(1340–1346) (Budapest, 1884.)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. V.

(1347–1352) (Budapest, 1887.)

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. VI.

(1353–1357) (Budapest, 1891.)

Nagy Imre: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius VIII. (Budapest, 1891.)

Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus

patrius I. (Győr, 1865.)

106

Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus

patrius II. (Győr, 1865.)

Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus

patrius III. (Győr, 1866.)

Nagy Imre–Páur Iván–Ráth Károly–Véghely Dezső: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus

patrius IV. (Győr, 1867.)

Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458–

1490. I. (Budapest, 1875.)

Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458–

1490. II. (Budapest, 1877.)

Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458–

1490. III. (Budapest, 1877.)

Nagy Iván–B. Nyáry Albert: Magyar diplomacziai emlékek Mátyás király korából 1458–

1490. IV. (Budapest, 1878.)

Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában. (Budapest, 1909.)

Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum

stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 1. füzet. (Budapest, 1923.)

Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum

stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 2 füzet. (Budapest, 1927.)

Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum

stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 3 füzet. (Budapest, 1930.)

Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum

stirpis Arpadianae critico diplomatica. II. kötet. 1. Füzet 1255-1272. (Budapest, 1943.)

Szentpétery Imre-Borsa Iván: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke II. kötet

2-3. füzet 1272–1290 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 9. Budapest,

1961)

Szentpétery Imre-Borsa Iván: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke II. kötet

4. füzet 1290–1301 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 13. Budapest,

1987)

Szentpétery Imre-Zsoldos Attila: Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék

okleveleinek kritikai jegyzéke (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 45.

Budapest, 2008)

Tasnádi Nagy Gyula: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis.

VII. (1358. jan. 1.–1359. márcz. 31.) (Budapest, 1920.)

107

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I.

1001-1235. (Pest, 1860.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. II.

1234–1260. (Pest, 1861.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. III.

1261–1272. (Pest, 1862.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. IV.

1272–1290. (Pest, 1862.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. V.

1290–1301. (Pest, 1864.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VI.

890–1235. (Pest, 1867.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. VII.

1235–1260. (Pest, 1869.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus.

VIII. 1261–1272. (Pest, 1870.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. IX.

1272–1290. (Pest, 1871.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. X.

(Pest, 1873.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. XI.

(Pest, 1873.)

Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. XII.

(Pest, 1874.)

Гомоляк О.М. До питання про історію замків Закарпаття. In. Carpatica – Карпатика.

Випуск 36. Ужгород 2007.

Прохненко И.А., Гололяк Е.М., Мойжес В.В. Результаты иследовання

Виноградовського и Королёвского замков в 2007 году. In. Carpatica-Карпатика Випуск 36.

Ужгород 2007.

Поп Д., Поп И. Замки Подкарпадськой Руси. Ужгород 2004

Поп Д., Поп И. В горах и долинах Закарпатья. М. 1971.

Bakay Kornél. A magyar államalapítás. – Bp: Gondolat Kiadó, 1978. – 524. old

Czébely Lajos. Visk története. - KMKSZ. Ungvár: 2002.- 250. old.

Csorba Csaba. Rejtélyes Váraink. - Bp.: 2001. – 489. old.

108

Csánki Dezső. Máramaros vármegye és az oláhság. Századok. 1889.

Csorba Csaba. Regényes váraink. - Bp.: 2002. – 451. old.

Deschman Alajos. Kárpátalja műemlékei. - Bp.: 1990. - 314. old.

Engel Pál. Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. - Bp.: Háttér Lap- és Könyvkiadó,

1990. - 354. old.

Engel Pál. Magyarország világi archontológiája. - I. 1301-1457. Bp.: 1996. - 547. old.

Fügedi Erik. Ispánok, bárók, kiskirályok. - Bp.: Magvető könyvkiadó, 1986. - 245. old.

Fügedi Erik. Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. - Bp.: Akadémia kiadó,

1977. - 367. old.

Gerő László. Várépítészetünk. - Budapest: 1975. - 547. old.

Györffy György. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. - Bp.: Gondolat Kiadó, 1986. -

147. old.

Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. 3. kiadás. - Bp.:

Akadémia Kiadó, 1987. - 531. old.

Györffy György. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. IV. - Bp.: Akadémia

Kiadó, 1998. - 510. old.

Hóman Bálint – Szekfü Gyula. Magyar történet. I. - Bp.: 1935. - 367. old.

Keresztyén Balázs. A Perényiek és Báró Perényi Zsigmond élete, emléke Ugocsában.

Ungvár: KMKSZ, 2000. - 153. old.

Keresztyény Balázs. Irodalmi barangolások a Kárpátok-alján. - Ungvár – Budapest: Intermix

Kiadó, 1993. - 298. old.

Komáromi András. Ugocsa vármegye keletkezése. - Budapest: MTA, 1896. - 395. old.

Komáromi András. Nyalábvár és uradalma. Századok. Bp. 1894. évf. június 15. szám.

Komáromi András. Ugocsa vármegye a történelemben. Válogatott írások. Ungvár, 2001. -

179. old.

Kovács Sándor. Ahol a Tisza születik. - Bp.: Hungarovox Kiadó, 2005. - 210. old.

Kristó Gyula. A vármegyék kialakulása Magyarországon. - Bp.: Magvető könyvkiadó, 1988.

- 554. old.

Milleneumi magyar történet. Osiris Kiadó. - Bp.: 2002. – 733. old.

Szabó István. Ugocsa megye. Mandátum, - Hatodik Síp. Budapest-Beregszász, 1994. - 268.

old.

35. Tagányi Károly. Gyepű és gyepűelv. Magyar nyelv. 1913. 3. szám.

Ugocsa 1885, IV. évf., 1. és 22. szám.

109

FŰGGELÉKEK

A királyházi Nyaláb vár a források tükrében (1262 – 1515)

Az 1241-es mongol-tatár betöréskövetően, Magyarország területén megkezdődött a kőből

készült várak építése. A határterületeken elterülő vármegyék stratégiailag fontos pontjain sorra

épültek fel az új erődítmények. A határvédő funkciót betöltő várak egyike volt, a Nyaláb vár. A

Királyháza mellet elterülő magányos dombtetőn egykor oly impozánsan álló vár volt Ugocsa

vármegye és a Tisza felső folyásának egykori legfőbb védelmezője. Visk várának elpusztulása után,

mikor még a Huszt vára fel sem épült, a tiszai hajózás, és főképp, a só szállításának útvonalának

védelmét és ellenőrzését, a Nyaláb vára töltötte be. Királyháza a gyepű vonal mentén helyezkedett

el, és földrajzi helyzetéből adódóan, a Toronyai hágó irányából, a Nagyág folyó mentén érkező

ellenséget a Huszti kapunál sikeresen meg tudta állítani. A másik fontos ok, a Tisza felügyelete, ami

a vártól 300 – 400 méterre található.

Cél: a királyházi Nyaláb vár történetének vizsgálata, illetve az írott és tárgyi dokumentumok

és a nyomtatott formában megjelent művek elemzése.

Nyaláb vár történetírása kezdete a XIX. század végére tehető. Komáromy András Nyalábvár

és uradalma című munkája öleli fel a vár és a hozzá tartozó birtokok történetét, mely az óta is

témával kapcsolatos munkák alapjául szolgál. A XX. század folyamán a vár külön történetével

kapcsolatos munkák nem ismertek, csak a XXI. század elején látott napvilágot újabb írások, melyek

régészeti adatokat szolgálnak.

Királyházát az oklevelek először 1262-ben említik. A dokumentum, mint „domus regalis”

említ, mely a király szálláshelyévül szolgált itt tartózkodása alkalmával. Komáromy András szerint,

a magyar királyok gyakran vadászottak ugocsa erdeiben, és kényelmüknek biztosítása érdekében

építetek egy fából készült házat. Maga a latin „domus regalis” megnevezés is erről árulkodik, vagy

is egy egyszerű, valószínűleg fából készült, lakóházra. 1272-ben V. István kiváltságokban részesíti

az itt élő, zömében szász, vendégnépeket: hospites nostri de villa Felzaz, apud domum nostri

videlicet in Ugocha constituti. A kiváltságokra azért volt szükség, mivel Komáromy szerint a király

módfelett igénybe vette az ott lakók munkaerejét. Ez feltételezheti azt is, hogy a vár építése már V.

István korában elkezdődhetett. Komáromy András szerint Nyalábvár IV. László és a III. András

idején zajló polgárháborúk alatt épülhetett. Létezésének bizonyítékaként azt az 1290. június 18-án

László király által kibocsátott oklevelet említi, mely Ubulfia Mihályt főispánná nevezi ki, és

megparancsolja a nemeseknek, várjobbágyoknak és várnépeknek, hogy neki és két fiának

mindenkor engedelmeskedjenek. Komáromy András: „Tudomásunk szerint ez a legelső és egyetlen

oklevél, mely ugocsai várjobbágyokról, és várnépekről szól s talán argumentuma a történeti

emlékeinkben nem sokkal utóbb feltűnő Nyalábvár egykori létének”. Mások a vár keletkezését a tág

110

1272-1315-ös időhatár közé helyezik. A vár építésének idejét, oklevelek hiánya miatt, pontosan

meghatározni igen nehéz. Komáromy András megemlít egy 1290. június 18-án kelt dokumentumot,

mely várnépeket említ Ugocsa vármegyében. Saját véleményem szerint, V. István korában kezdték

építeni a várat, és IV. László uralkodása alatt, vagy III. András uralkodásának kezdetén készülhetett

el.

Történelme folyamán gyakran cserélt gazdát és sok csatát megért a királyházi Nyaláb vár.

Megépülése után, valószínűleg, királyi kézben volt. Erről árulkodik az a dokumentum, mely 1307.

szeptember 7-én kelt, melyben Károly Róbert király az Ugocsa vármegyei Szőlőst Tamás comes

fiának, Borsa Bekének adományozza. Az írás nem tesz róla szót, hogy vár tartozna az adományhoz,

vagy, hogy Nyalábvára is részét képezné. A következő évből ismeretes egy dokumentum, mely

szőlősi várnagyot említ, bizonyos Mihály fiát Istvánt, aki az újonnan épített szőlősi vár ura volt.

Borsa Beke 1314 nyarán szembeszállt Károly Róberttel. Engel Pál úgy vélte; „Legegyszerűbb, ha

ezt a pártütést valamiképpen az 1314. augusztus - szeptember táján tartott országgyűléssel hozzuk

összefüggésbe". Feltevése szerint a király és bárói végleges szembefordulása ezen a gyűlésen

következett be. Borsa Beke elfoglalta Nyaláb várát, ahol az ugocsai nemeseket magaköré véve,

hadakozott a királyi csapatok ellen. Az ostrom, nagy valószínűséggel 1315 tavaszán lehetett, melyet

Ung- és Bereg vármegye nemesei vettek részt, kiknek vezetője Tamás mester, munkácsi várnagy

volt. A Nyalábvárat újra építették, és úgy tűnik, hogy Tamás mester kapta meg, a Bereg- és Ugocsa

vármegye főispánságával együtt. Egy 1320. november 25-én kelt dokumentum tesz említést a

Nyalábvár újjáépítéséről. Ezt az írást Komáromy 1315-re datálja, de nem indokolja meg az

évszámmódosítást. Tamás mestertől az újjá épített várat a király elvette, és más birtokokkal

kárpótolta. A Nyaláb vár addig volt fontos a királynak, míg a huszti vár, 1350 környékén, fel nem

épült.

1355. december 15-én, a Nyalábvárhoz tartozó falvak, Nagy-Szász (Szászfalu), Királyháza,

Ardó (Feketeardó) és Veréce faluk lakossága azzal fordultak Lajos királyhoz, hogy következő

kiváltságokban részesítsék őket: „Az említett királyi népek és jobbágyok falunagyot és plébánost

maguk közül szabadon választhatnak, akit csak akarnak, kivéve a Nogzaz-i plébániát, amelynek

adományozását a király maga és utódai részére tartja fenn… Ajándék címén (pro munera)

ugyanezeken a napokon ispánjuknak minden ház után egy köböl sört, két kalácsot (tortas), egy

tyúkot adnak, továbbá mindegyik falu népe karácsonykor az ispánjuknak vagy várnagyuknak egy

fertő értékű ajándékot, vagy egy fertőt ad. Gabonaadót (akones) zabban és búzában Nyaláb várához

a régi szokás szerint mindenféle újítás nélkül fizetnek… A Tiszán levő Kyralreue nevű révnél (in

portu Tycie) szedni szokott vám alól használat alatt levő földjeik után (ratione terrarum ipsarum

usualium) mentesülnek. Parochiális egyházaik korábbi szabadságukban élhessenek, a nyalábi

várnagyok háborgatása nélkül. A makkos erdőket, hegyeket, vizeket, patakokat és halastavakat

111

(piscinas) - kivéve a királyi jogokat - ugyanúgy használják, mint eddigelé…”, amit a király teljesít

is. A dokumentumból kitűnik, hogy a királynak továbbra is fontos volt a Nyaláb vár és a hozzá

tartozó uradalom, mivel a felsorolt gazdasági és adminisztratív kérések, tetemes előjoggal ruházták

fel az ott élőket. 1357. december 28-án, Erzsébet királyné parancslevelet küld Oliver mesternek, aki

Ugocsa vármegye ispánja és a Nyalábvár várnagya, hogy a király által kiadott kiváltságokban a

négy falu lakosságát biztosítsák.

Miután felépült a huszti vár, amely a máramarosi öt koronavárost védelmezte, és alaklom

adtán 3 – 4 vármegye lakosságát is védelmezni tudta, a Nyalábvár hátérbe szorult. Ezért 1378.

augusztus 20-án Nagy Lajos király, a Moldvából elűzött Szász vajda fiainak adományozta, akik már

a máramarosi ispáni széket is birtokolták. Komáromy szerint: „Dárg vajda erőszakos, ragadozó

ember volt, ki egy csöppet sem törődött jobbágyainak királyadta privilégiumával s nem az ők

hasznát, de a magáét nézte… Ugylátszik, hogy a régi királyi vendégek zöme ebben az időben el is

költözködött Nyaláb tartományból és a máramarosi korona városokban talált új hazát. A földesurak

részint a maguk oláh jobbágyit, részint az akkor tájban beköltözött ruthéneket telepítették

helyükbe”. Nem telt el sok idő és Drág vajda megszerezte az ugocsai ispáni széket is. 1396-ban

Drág vajdának vitás ügye támadt Nagymihályi Jánossal, aki jogot formált arra a 10 hordó borra,

melyet Szőlős volt hivatott adózni évenként a Nyaláb várnak. A perlekedés odáig ment, hogy a

király 1399-ban Szőlőst Perényi Péter székely ispánnak, aki nagy kölcsönzője volt a királynak,

adományozta.

1402. június 25-én kelt dokumentum szerint, Szász vajda unokái összevesztek, Dárg vajda

halála után, Nyaláb várának birtoklásán, melyet Drág vajda fiai György, Sandrinus és János fia

László birtokában volt. Balk vajda fiai maguknak szerették volna a Nyalábi uradalmat, ezért

Zsigmond királyhoz fordultak igazságszolgáltatásért. A király elrendelte, hogy a perlekedő felek

mutassák fel az adományleveleket, de ennek egyik fél sem tudott eleget tenni. Nagy

valószínűséggel elvesztek ezek az okiratok. A király Perényi Pétert bízta meg az eljárás további

vizsgálatával. Perényi Péter, mivel a Drág fiak nem tudták felmutatni az adománylevelet, a Nyaláb

várat saját magának kérte fel. 1405. március 12-én a király hivatalosan is Perényi Péternek

adományozza a Nyaláb várat és a hozzá tartozó birtokokat. Véleményem szerint a vár

odaajándékozásában az is közre játszott, hogy a Perényi család, köztudottan, sok esetben biztosított

kölcsönöket a királynak. A birtokok ügyével kapcsolatban már 1405. június 24-én vita támadt

Perényi Péter és Drág vajda özvegye között Terebes birtoklása ügyében. A király ez ügyben is ismét

Perényi Péter javára döntött.

Perényi Péter szálláshelyét Nyaláb várába rendezte be, és innen igazgatta a vármegyét és

birtokait. Erről tanúskodik az is, hogy 1416. március 25-én, 1418. március 6-án, 9-én és 19-én a

Nyaláb várából intézet leveleit, különböző vitás és adminisztratív ügyekben

112

Ebben az időben virágzott a Nyaláb vár, és a környék gazdasága, mivel jó búza- és

szőlőtermő vidék volt. Továbbá ismeretes egy 1423-ból való dokumentum, melyben Perényi Péter

utasítást ad ki a révek birtokosainak, hogy azok ne vámolják meg Oláh Miklós nevű emberét, aki

lovakat hajt Pest megyéből Nyaláb várába. Az említett dokumentum enged arra következtetni, hogy

fejlett kereskedelemmel rendelkezet a Nyaláb várához tartozó birtokok, illetve Ugocsa vármegye is.

Továbbá kiderül az is, hogy a vár nem csak erődítményként funkcionált, de a környék

adminisztrációs központja, és kereskedelmi gócpontként működött.

A Drág fiak és a Perényiek között továbbra is folyt a perlekedés, mivel Nagy Lajos király a

várat és hozzá tartozó birtokokat apjuknak adományozta. 1424-ben a Perényi Péter meghal, és

ekkor Drág vajda fiai, György és Sandrinus, vissza szeretnék szerezni Nyaláb várat. 1424.

augusztus 28-án „László pap a Drág fiak nevében a váradi konvent előtt, felszólítja Zsigmond

királyt, hogy Nyaláb várat és a hozzá tartozó birtokokat el ne adományozza Perényi Péter fiainak,

Jánosnak és Miklósnak”. Ám a király nem vette figyelembe a felszólítást.

Perényi Péter fiai, apjukkal ellentétben, nem tudtak jól gazdálkodni, mert hamarosan Nyaláb

várat is zálogba adják. 1447. október 20-án Perényi Miklós a váradi káptalan előtt tiltakozik több

birtok, többek között Nyaláb vár zálogosítása ellen. Komáromy arról számol be, hogy „Ebben az

időben Nyaláb várnak elég dicstelen szerep jutott. Valóságos rabló fészek volt s a várnagyok –

Perényi Miklós életében Dacsó László és Fancsikay Mojzes – fegyveres szolgáikkal büntetlenül

garázdálkodtak az egész vármegyében”. Erről tanúskodik Hunyadi János ugocsai hatósághoz 1451.

május 25-én írt levele. Ebben a kormányzó kéri, hogy vizsgálják ki azt az ügyet, amelyben a

Perényi fiak birtokjogi okleveleket raboltak el, Tóth János özvegyének szőlősi házából, és azokat

Nyaláb várában elégettek.

1471. július 21-én a leleszi konvent előtt Perényi János fiai, Jób és Gábor visszafizették a

32000 forintot a Báthoryaknak a zálogosítás miatt. A Nyaláb vár újra teljes joggal a Perényi

családhoz került.

Mátyás király halála után a Perényi család gyorsan emelkedett a ranglétrán, és sikerült

Ugocsa vármegyében is megszilárdítaniuk hatalmukat. Ezt a tényt igazolni látszik az is, hogy

egészen az 1514-es parasztlázadásig nem szólnak a dokumentumok Nyaláb várról. A parasztlázadás

Nyaláb vári eseményeiről egy 1515. május 15-én kelt, Ugocsa megye hatósága Ulászló királyhoz

intézett leveléből tudunk. A dokumentumból kiderül, hogy a lázadó parasztok Nyaláb vár ostromára

készültek, és a vár kapuja elé szalmát és fát hordtak és azt fel is gyújtották. A vád szerint, a

parasztok Sásvári Vörös Gergely tanácsára gyújtották fel a vár kapuját. A huszti várban sikerült

belopózni Csomay Benedeknek és Péterfalvy Zsupán Pálnak, kik tájékoztatták a vár védőit a

Nyaláb vár ostromáról. A parasztok megtudták ezt, és félve Perényiék támadásától, elvonultak

Nyaláb alól.

113

De hogyan is nézhetett ki a vár? Egykori alaprajzok hiányában a legtöbb adattal a régészeti

ásatások szolgálnak. Az ungvári nemzeti egyetem régészei 2007 – 2011 között végeztek ásatásokat

a kárpátaljai várak és várromoknál. Többek között a királyházi Nyaláb várnál. A vár domb földraji

adottságairól már a fentiekben már említést tettem. A dombot a Fekete és az Avas hegy öleli körbe.

A vár az 52 méter magas domb északi részének meredek leejtőjének tetején helyezkedett el. A vár

alapterülete 52 x 47 méter. A vártól 30 méterre egy védelmi vonal volt kialakítva. A várdomb déli,

lankás oldalán, egy őrtorony volt hivatott védeni a várat. Az őrtorony egy háromszög alapú 10,15 x

9,65 méter alapterületű építmény volt, mely a várhoz vezető utat is felügyelte. Maga a vár két

részből állott: alsó és felső várból. A bejárat az alsó várrész délkeleti részén volt található, innen

lehetett bejutni a felső várrészbe. Az alsó és felső várrész között 3 – 4 méteres szintkülönbség volt.

A falak vastagsága 2 – 2,5 méter, és magasságuk akár a 10 métert is elérte.

Továbbra is kérdéses az a tény, hogy mikor is épülhetett fel a királyházi Nyaláb vár. A vár

építésének kezdetét jelző dokumentum, az idők folyamán vagy eltűnt, vagy valamelyik levéltár fel

nem kutatott részlegében pihen. Saját részemről az 1290-es évekre datálom a vár felépülését. Abban

egyet érthetünk Komáromy Andrással, hogy a király részére Nyaláb vár a Huszti vár felépüléséig

volt fontos, de mint másodlagos védelmi vonal, továbbra is fontos maradhatott, mivel még 1355-

ben a várhoz tartozó vendégnépeket kiváltságokban részesíti. A dinasztiák váltakozása folyamán a

vár nemesi családok kezébe kerül. 1376-ban Drág vajda szerzi meg a Nyaláb várat, majd pedig

1405-ben, véglegesen a Perényi család birtokába kerül. A vár történetének pontosabb

megismeréséhez további levéltári és régészeti kutatásokra van szükség.

114

NÉGY VÁRMEGYE TELEPÜLÉSEIMEK IDŐBELI KIALAKULÁSA

UNG VÁRMEGYE

115

BEREG VÁRMEGYE

116

UGOCSA VÁRMEGYE

117

MÁRAMAROS VÁRMEGYE

118

VÁRAK ALAPRAJZA

119

120

121

122

123