1001

FIGYELÔ

MI LESZ MA ESTE?

Váncsa István szakácskönyve. Ezeregy receptVince Kiadó, 2004. 556 oldal, 3495 Ft

Álljunk meg egy pillanatra, mielôtt elindul-nánk. Mielôtt, a hely szellemének megfelelô-en, kajánul átcaplatnánk a mûn, mely kifeje-zetten sugallja is e megállásokat, nem a fausti„maradj még”-re emlékeztet, inkább a pillanatteremtésének szükségességére, inkább azt da-nássza, hogy „Lassuljál, lassuljál, Rákóczi kis úr-fi”, amirôl azonnal eszembe jut, hogy ezt Xan-tus Judit énekelte egyszer a madridi éjszaká-ban, és máris életnél és halálnál vagyunk, pe-dig csupán megálltunk, illetve el se indultunk.Ennek az el-sé-nek a légüres meghatódottsá-gában és komolyságában jelenteném ki, hogyfontos, hasznos(!) és nagy könyvrôl fogunkmajd terveink szerint léhán szólni.

Hihetnôk, azt ihletem, e szakácskönyv többmint szakácskönyv. Nem; a több kevesebb vol-na. De azt állítom, hogy Váncsa megtalálta azta formát, amely kifejezi, megmutatja, megtudja mutatni azt az összegzô jellegû tudást,mely szerzô immár nem rövid élete alatt va-lahogy összegyûlt. Nem lett gyûjtve, de össze-gyûlt. (Jelzem, ez nem is gyûjthetô, a receptekgyûjthetôk, azokat gyûjtötte is!) A receptek re-ceptek, a fejezetek elôszói kis, könnyû eszme-futtatások, olykor még alkalmi voltuk is lóláb-ként kilóg, minden úgy van, ahogy szokott len-ni, elôételek elöl, dolcse hátul – és mégis...!Olvasás közben, ahogy nagy olvasásainkkor, azéletünkrôl tûnôdünk, a hogyanokról és miér-tekrôl, és ugyan választ nem kapunk, ám át-érezhetjük a kérdésföltevés mámorát, a lehe-tôségeink mámorát, azt, hogy vannak... Mint-ha ez a mámor volna a váncsai tudás esszenciá-ja, a mámor, melyet elfeledtünk.

Jó, persze, lehet mondani, túlzok, a szakács-könyv is a szakácskönyv is a szakácskönyv, deezen a sok facsaron, idézôjelen, kifordításon,kicsinyítésen túl vagy innét mégis az élet mi-nemûségérôl kapunk hírt. Ebben az értelem-ben komoly ez a könyv –

Minden recept mögött ott az ember, a gondol-kodó és a cselekvô; most arról ne nyissunk vi-tát, hogy a gondolkodás is cselekvés... itt mostúgy lehetne különbséget tenni, hogy lesz-e va-csora vagy se nem. A posztmodern stratégiákitt kommen zu kurz, nem látjuk a személyiségpuzzle-szerûségét, ellenkezôleg, már bocsánata talán politikailag kevésbé korrekt kifejezé-sért, egy férfit látunk, és csak azért nem említ-jük, hogy macsó, mert nem az –

„Bemegy az ember valami kocsmába, kér egy tejfölöshódsültet”: akinek ez a mondat abszurd vagyvicc, az ne olvassa a könyvet; használni használ-hatja, a könyv nagyvonalú, ezt megengedi –

Stílus: szoktam mondogatni, élô ember nemmond burgonyát; én még soha („soha”) nemejtettem ki ajakimon, legföljebb pirburg-pár-káp alakban; itt is: a krumpli krumpli, a disz-nó nem sertés és a sárgarépa nem karotta. Ván-csa finom és elegáns és tenyeres-talpas –

Mûfaja: örömzene –

Az alaplé, a fond (fond de cuisine) erkölcsi kér-dés –

Ha nincs jobb dolgunk, tekinthetjük Váncsátsztárnak. Nyugaton nagy divat az „X. Y. ételei”típusú szakácskönyv, a „Hogyan húzzunk leRossiniról még egy bôrt?” nevû kultúrbizniszegy mellékhajtása. Balzac vacsorái – és akkormegvizsgálható, van-e összefüggés mû és va-csora közt, jellemzi-e a híresség gusztusa a hí-resség alkotói arcélét. Járhatnánk itt is így el – de a könyv fordítva mûködik: világot te-remt, emberi színjátékot, és ekképp születése-kor fujtja meg a sztárok iránti esetleges vonzó-dásunkat, más szóval azt mondtuk most, hogye könyv: könyv –

Az elôétel legszebb definícióját itt olvastam:hidat verni az aperitif és az elsô pohár bor kö-zé. Nagy mûfaj, hiszen valahogy el kell kezdôd-nie a dolognak. Az olvasás kaland, nem háztar-tási biztosítás, így hozhat csalódást, fájdalmat

1002 • Figyelô

is. Szinte nem hittem a szememnek, midôn azelôételrôl szólva roppant hányaveti monda-tokba botlottam, mintha az elôétel pusztánelegáns és formális étkezések sajátja volna, na-gyobb a füstje, mint a lángja, túl kell esni raj-ta etc. Recenzens nem sznob, horgadt fel re-cenzens, tudja és gyakorolja a délutáni der-medt tokányba való tunkolás szépségét és drá-máját, de hát az elôétel az a sine qua nonja egyvalamirevaló... idáig jutott a dohogásban, ami-kor már látnia kellett, hogy szerényebben kellolvasnia, alázatosabban, hisz a szöveg csak egynordikus részfelfogást ismertetett, szerzô en-nél tágabb, kozmikusabb, egy szabad lélek, akiszenvedéllyel, ôszintén, nagy beleérzô képes-séggel fogadja magába a világ megannyi ta-pasztalatát –

Tudás: a parmai sonka disznaját, ha élhetünkevvel a birtokos szerkezettel, gesztenyével ete-tik –

A mindennapok tapasztalata süt át a sorokon.A mindennap itt nem a megalkuvás terepe,nem a vereségé, a beletörôdésé, nem annakmegtestesülése, hogy más a gyakorlat, mint az elmélet, hogy ezt szeretnénk, de csak arratelik, szabadságfogalmát nem a kelet-európaiweiterwurstelnbôl képzi, nem álom és valóságkettôse, hanem: ez az élet maga, az a, Csap-lár Vilmos régi, szép szavával, gyünyürû. Aholugyan nem minden történhetik terveinknekmegfelelôen, de sebaj. „Megkenek vele 8-10kekszet, vagy ahogy sikerül...” Nem trehány-ság ez, de élettapasztalat. Általában szerzô de-kák, centiliterek helyett arányérzéket, bölcses-séget és intuíciót javall –

Itt igen bonyolult, kifinomult, kecses, palléro-zott, rafinírozott, magyarul szofisztikált ételekis vannak – igen egyszerûen elôadva. Tolsztoj-ra utalni túlzás és érthetô. Bár Tolsztoj csakfiatalabb korában evett, késôbben már kizáró-lag az evés szociológiai és metafizikai proble-matikája foglalkoztatta – meg lekötötte az abensôséges kapocs, amely ôt az ô feleségéhezfûzte. Váncsa felfogása jól mutatja, hogy a fi-nomság ravasz gazdagsága és a plebejusságkétely nélküli egyenessége: nem marakodótestvérek. Mindez a cambridge-i csónakos lepénytolvasván jutott eszembe.

A finom mindig bonyolult, ezt az egyszerû

elôadásmód bizonyításszerûen mutatja. A csí-pôs fokhagymás diókrém ellentétben ama csól-nakos lepénnyel ténylegesen egyszerû étel, ámlátjuk, hogy az egyszerû nem primitív, az egy-szerû mögött is strukturáltság van, gondolat és gondosság, figyelem, fegyelem, anyag, gaz-dagság. Csak legyen ízlelôbimbó verifikálni a„folyamatvéget” –

Váncsa úgy hajszálfinom, ahogy egy regényíró– azaz közben egy vaddisznó is, most kivétele-sen nem a nyitrai vaddisznótokány kukorica-gombóccalra gondolunk, hanem hogy idôn-ként menni kell, nem gondolkodni, át pocso-lyán, sártengeren, át, keresztül, ami csak elénkkerül... Váncsa gyakorlatias és kérlelhetet-len, utolsó leheletéig ragaszkodik a faszénpa-rázshoz, és nehéz szívvel enged az elektromosgrillnek, de nem tököl azon, hogy a robotgé-pet használja az autentikus mozsár helyett (hi-teles, de macerás). „Például lángolt karaj vagyvalami efféle.” És: „Megfelelô edénybe – »pâte ter-rine« – teszem, vagyis olyanba, amilyen van.” Hatudom, hogyan kell, tehetem úgy, ahogy tet-szik, hisz, természetesen, többnyire úgy tetszik,ahogyan kell. „Vagy tepsibe terített fóliára rakomôket, és megsütöm a sütôben, így nem szív magá-ba olajat, és kevésbé büdös, viszont esetleg kiszárad, és nem lehet megenni. Valamit valamiért.” Valamitvalamiért: józan, felnôtt beszéd ez – de olyan,mutatja a könyv egésze, amely ôrzi a gyermek-kor álmait, a fiatalság nagyravágyását –

Nehéz úgy írni, kiált közbe recenzens, hogyfolytonosan összefoly szájban a nyál! Mint a re-gényolvasásnál: megállni, el- vagy újraképzel-ni. És kérdéseket föltenni, melyeket még so-sem: hol lehet vajon a környéken zsályát kap-ni? És lehetséges volna, hogy ott a sziklakertmögött nekünk is nôl? Du muss dein Lebenändern: mi volna, ha kimennék a kertbe? –

Recenzens nehezen leplezhetô (pedig igényvolna rá!) kevélységgel szokta kárálni, hogy ô reménytelenül európai volna. Valóban. Ván-csa túllépett ezen az évezredes kocsmán, nónép-nemzet, nó alany-állítmány, ô de facto azegész világban gondolkodik. Gyökereit, alka-tát tekintve egy alföldi parasztember, aki szíveés gyomra és tradíciója szerint tokaszalonná-zik, és fölhívja a figyelmünket, hogy szíve ésgyomra és tradíciója szerint rákozik is, és aki

Figyelô • 1003

olyan, mintha angol volna: az egész világot lát-ja, bírja, eszi. Ôt nem csak érdekli, de bizonyosértelemben meg is nyugtatja, hogy „India dél-nyugati partjainál és Srí Lanka környékén ma is ol-csó a rák, meg állítólag egészséges is”. Nagy képes-ségek kellenek ehhez és nem csak kulináriszsenialitás. Természetesen döntéseiben, érzé-seiben, fájdalmaiban ott van a magyar konyha,nyilván annak közhelyei is, ott az óvodák sár-gaborsó-rémülete, a menzák embert próbálótapasztalata (speciel nekem a grenadírmars íz-lett), de nincs ott a kuruc-labanc problémakör,mert az ínyes szempontból nem érzékelhetô;nincs.

Olyan nagy (kurzív) emberrel van dolgunk,aki képes ezt a látszólag hétköznapi mondatotleírni: „A közvélekedés ezzel szemben afelé tendál,hogy azért a guacamoléba kell egy kis citromlé, ko-rianderzöld, fokhagyma, finomra vágott vöröshagy-ma, esetleg tejföl, netán római kömény, de csak egyleheletnyi, aztán semmi más.” Képzeljünk csak elegy ilyen közvélekedést! Ha volna ilyen, egyilyenünk, az volna maga a visszatérés az élet-hez! Oh, tölthetne kolbászt Medgyessy napes-tig, edzhetné magát Kemény Zsigmond mon-datain Orbán, satöbbi, satöbbi, de mennyiresatöbbi – nem az, hogy fütyülnénk rájuk, nem,ez nem volna ésszerû, életünk kereteit nagyonis befolyásolják, de a helyükön lennének: aguacamoléról való közgondolkodás arányossá-got üt a világba, emlékeztet a teremtés propor-cióira, a világban való dolgunkra, világba ve-tettségünk dimenzióira, emlékeztet anyánkra,az élet ölére, a halálra, a... hogy csak a fonto-sabb tételeket soroljuk. Arról nem is beszél-ve, hogy a guacamole állítólag csökkenti a ko-leszterinszintet, regenerálja az érfalakat, elmu-lasztja a szürke hályogot, a lúdtalpat és az im-potenciát, továbbá a tôzsdekrach, az autóbal-eset és az adóhivatal ellen is védelmet nyújt –

Méltatlan volna a könyvvel szemben az aktua-lizálás. De nem épp a nagyság az, amely nemméricskél (eredendôen: a szeretet), amely akára hic et nuncot is elviseli ércnél maradandóbbégboltja alatt? Magyari értékeinkrôl, nemzetiönbecsülésünkrôl, miket oly szerencsétlenülnyaggatnak jobb- és baloldali popsik (popu-listák), e könyv alapján konstruktívan és na-gyon higgadtan azt mondhatjuk: Egy moussede saumon et câpres-nál sem vagyunk aláva-lóbbak –

Közhely, tán hamis is, hogy a paprika a magyarkonyha közhelye volna. Váncsa gondolkodásá-nak nincsen centruma, de ha volna, az erôspaprika állna abban (versenyezve a fokhagy-mával; csoda-e a szellemi közösség érzete?).Cseresznye, macskapöcse, chilik és peppero-nik – végig a világon. Szerény véleményemszerint az erôs paprikával való foglalatoskodásaz erôsség „bemozgatását” jelenti, részint le-fedését (ha valamit lefedünk, fátylat borítunkrá, az nem tûnik el, az nem nincs, van, csakmásképp), az erô, amely nem agresszív, az erô,amely erôsnek tudja ugyan magát, ezt tudatjais, ám tudása nyugodt, szelíd, részint és fôkéntösszefüggésbe hozást jelent, kávé és kalocsai,csoki és chili. Ez, ami itt zajlik, azt hiszem, eza könyv cselekménye –

Váncsa természetesen önmaga jéghegyénekcsúcsa, minden odavetett könnyû félmondatmögött egy élet gyakorlata és ezen gondolko-dásban eltöltött élet bölcsessége, bölcseletiségebujdosik – mégis el tudja velünk hitetni, hogyérdemes, érdemes belevágnunk, érdemes hosz-szú távúan gondolkodni, és már két nappal atervezett fogyasztás idôpontja elôtt venni egymirelit fácánt, nem daráljuk, vagdaljuk, hamarmegvan, ha a kés kellôképpen éles, és az –

„Olyan, mint a zsíros kenyér csak sokkal finomabb;ennek megfelelôen kissé drága is.” Alapmondat;szóval hogy ostobaság a zsíros kenyeret kiját-szani a Westminster-pirítóssal szemben, viszonta zsíros kenyér se rossz (csak a Westminster-pi-rítós finomabb) –

Váncsa szívesen csapong, csapongásában nem-csak a nagy személyiség fékezhetetlenségét kelllátnunk, hanem a „minden mindennel össze-függ” tárgyszerûségét is. Így lehet az, hogy asalátáról szóló elvi alapvetés (a salátától salá-ta-e a saláta? etc.) természetes módon érinti acsomagolt paprikás szalonna versus abált toka-szalonna ellentét látszólagosságát, oda futvánki, ahová a mûvészet is, hogy saláta az, amit an-nak mondunk. – Jut eszembe: Váncsa jelszavamintha ez volna: éljünk egészségesen, kis szün,vagy egészségtelenül. Ami annyit tesz: éljünk.Nem idegen tôle némi férfias melankólia, me-lyet azonban egyszerû, vadállatias életvidám-ság balancéroz. Ám ez a könyv nem Váncsárólszól, hanem az ételekrôl. Így személyes –

1004 • Figyelô

Fokhagyma-, madeira-, portugál-, tarisznya-rák-elfogultságok, de: semmi nem idegen tô-le, ami ehetô, és hogy mi ehetô, azt ô mondjameg –

Elgondolható-e egyáltalán 2004-ben egy csir-ke, melyet kizárólag tejben áztatott kenyérreltápláltak? Nem a csirkét kell ehhez elgondolni,hanem az embert. Ez a lépés itt folyvást megté-tetik, természetesen és didaxis nélkül. Ebben (aszokásoson, jót s jól, túl) áll a nagy titok –

Megtudhatjuk, hogy a leves mért a Nincs tes-tet öltése, hogy mért nem érdemes macskacá-pának születni, hogy milyen a ponty e sorokírója módra, hogy mi köze a rákoknak a Ray-leigh-Plesset típusú egyenletekhez, hogy mi aza sambal-cumi-cumi, emberi szóval kimond-hatatlan protestáns nemi perverzió-e avagy azóceániai búrkifli speciális esete, netalán szerbszonettállapot(?), bepillantást nyerünk a mély-üzbég kebab lelki csipkéibe, és hogy mért kella nyársat kellô fordulatszámmal tekerni (hát alecsöpögés végett!), és utoljára, de nem utol-sósorban végre megtudhatjuk, hogy az oratanem más, mint az aranydurbincs. Aranydur-bincs, a hétszázát!!! Ez fontos –

1 súlyos nyomdahiba ékteleníti a könyvet, ber-ni mártást olvashatunk a 299. oldalon bearnihelyett; ez a vorcseszter-szósz kategóriájába tar-tozó fájdalmas lapszus. Csodálkoznék, ha után-nyomás nem teremtene lehetôséget a javí-tásra –

Igazságot Montmireilnek! Mindenféle rosté-lyosok névadóit bezzeg ismerjük. Siralmas ésméltatlan a szakácsok helyzete a kultúrtörté-netben. Akár a könyvszerkesztôknek, tanárok-nak vagy fordítóknak: nincs nevük. A Chateau-briand bélszínt Chateaubriand szakácsa, Mont-mireil találta föl. Áldassék a neve. AmikéntJókaié is. Váncsa csöndesen, a kertek alatt új-ra fölfedezi Jókait, inkább tôle, mint Krúdytóleredeztethetôk az élvezkedô haspókgyökerek;Jókai mint jelentôs gourmet, mint elfeledett ésmegtalált kulináris atyánk –

E dolgozat kereteit szétfeszítené, ha érintenôka könyvben mélyen tárgyalt kocsonyakérdést(melynek tisztázása tisztázza az „igaz magyar

ember” fôbb koordinátáit is), a kolozsvári töl-tött káposztát mint olyant (mely mint nem-zetmegtartó erô és persze mint illúzió, mintnem létezô entitás mutatkozik; kirakni a spájz-ba, másnap vagy harmadnap ehetô!), recen-zens személyes érintettségét tehénhúsok tár-gyában, a birkapörkölt helyét az üdvtörténet-ben, kitüntetett szerepét a szocializmusban éssiralmas pozícióját a világmindenségben –

Váncsa, mint a nagy írók mindig, anyagtiszte-letre nevel, és mellesleg rádöbbent, anélkül,hogy az egészségünkkel egy fikarcnyit is törôd-ne, ez, helyesen, nem lévén ínyenc-releváns,nem esik látókörébe, rádöbbent, hogy meny-nyi vackot eszünk, szakszóval: szart, mûizéket,megbuherált tápon tartott zombikat. Rádöb-bent, hogy mennyire nem tiszteljük a testün-ket (etc. in corpore sano) –

„Ma este egyébként az lesz, hogy öt deka vajon meg-dinsztelek egy fej kockázott hagymát, rádobok fél ki-ló rákfarkat, bôven meglocsolom konyakkal, és kész-szé párolom.” Fogjuk föl ennek a mondatnak a nagyszerûségét! Ma este egyébként az lesz:mennyi bizodalom van itt, remény és eltökélt-ség! De végül is nem az estérôl van szó, hanema nappalokról, a nappalainkról. A napjainkrólmond ez a mondat valami fontosat, azt mond-ja, hogy a napjaink a mi kezünkben vannak; ésmég a napjaink természetérôl, súlypontjairólis beszél.

Nem azt mondja, hogy meneküljünk a kony-hába („mûveljük kertjeinket”), nyitottságot ésderût ajánl a könyv, nem azt, hogy „kacagvaszaladjunk át az életen”, ennyire nem könnyûa helyzet, a könyv, ha nem beszél is róla, isme-ri e nehezet, de mondani azt mondja: ne tart-sunk a Bienville-mártástól, és bízzunk az Alli-son-módrába... „A kivájt hagymákat forró vízbenöt percig blansírozom.” Állítom, aki nem blan-sírozott még kivájt hagymákat forró vízben ötpercig, az nem élt teljes életet. Váncsa nemcsakmegnyugtat („tudsz te, ha akarsz”), hanemnyugtalanít is, megkérdi, mit csináltál eddig,mit hiszel, mit remélsz, mit tettél, használsz-efokhagymaport, mit gondolsz, igen, van itt egytradicionálisan értékközpontú, életszeretô im-perativus: hass, alkoss, gyarapíts, blansírozz!Vegyük ezt komolyan –

Esterházy Péter

Figyelô • 1005

A KARINTHY-KOMPLEX

Karinthy Márton „Ördöggörcs” címû könyvének ütemére

Karinthy Márton: Ördöggörcs I–IIUlpius-ház, 2003. 440, 434 oldal, 3480 Ft

A Karinthyakat a nagy, de korántsem kikezd-hetetlen apafigura szelleme kísérti. KarinthyFrigyes (a továbbiakban Karinthy) nem emlé-keztet a zordon, mitikus ködökbe veszô apák-ra, bár az ô alakját is legendák veszik körül.Ezek a legendák végsô soron a Géniusz – egyikkorai novellájának címe is ez – legendái és a te-remtés vagy éppen annak visszája, az eltéko-zolt teremtôerô képzetei köré fonódnak. A gé-niusz legendáját azonban nemcsak Karinthytékozló alkotóereje és kifogyhatatlan fantáziá-ja táplálta, de jó adag fellengzôsség, önérté-kelési zavar és vásári önreklámozás is bele-játszott. Hiába hangzott el Kosztolányi, Babitsvagy Móricz szájából – hiszen az utókor mind-hármuknak a szájába adta – a híres mondás,miszerint „ez a marha volt köztünk az egyetlen zse-ni”, még ezeken a szavakon is átüt valamilyensajgó hiányérzet. Úgy hangzanak, mint valamikárpótlás vagy elégtétel a mûvek helyett, s hamondtak is ilyesmit, ki tudja, mit akartak velemondani.

És mire gondolhatott Babits, amikor azt ír-ta róla, hogy „ô volt a legkomolyabb írónk”? Va-jon összekapcsolta ezt a komolyságot Karinthysokszor, tán túl sokszor is emlegetett zseniali-tásával? Ha igen, akkor nem Karinthy zabolát-lan játékosságát vagy számolatlanul szétszórtötleteit tekintette zsenije védjegyének, ahogyazt a közvélekedés tartja, hanem épp ellenke-zôleg, képzeletének féken tartását. Ez esetbenKarinthyt az különböztette meg kortársaitól,az tette közöttük egyetlenné és egyedülivé,hogy a maga géniuszát az uralkodó mûvész-kép, ha tetszik, a korabeli mûvészetkultusz és zseniesztétika ellenében játszotta ki. Élet-mûvének tengelyében azért állhatott a mûvé-szi teremtés lehetôsége és kérdésessége, mivelúgy látta, hogy a mûvészetre oly jellemzô for-magörcs és formadrukk a világ teljességérôlvaló lemondás jele. Írói gyakorlatában ugyan-akkor minduntalan szembesülnie kellett azzal,hogy a világ a maga közvetlenségében teljes-séggel megragadhatatlan. Ahogy képzeleté-

nek talán legfontosabb ôsmintájában és ôsszö-vegében, AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-ban Ádám Lu-cifer segítségével sorra próbálgatja az embertörténelmi alakváltozatait, úgy vette sorra ésvetette el Karinthy – mint akibe belebújt a kis-ördög – a stílusváltozatokat induló mûvében,az ÍGY ÍRTOK TI-ben.

De csak pályája vége felé, az EGY REGGEL

DÁTUM NÉLKÜL címû versében talált formát an-nak a nehezen megemészthetô gondolatának,hogy az ember csak a saját világáról való le-mondás árán juttathatja szóhoz a valóságot,hogy szemléletének, képzeletének formái rá-telepszenek minden másra, s csak ezek lefosz-lásával születhet meg valami, amit énje mind-addig elnyomott, nem hagyott maga mellettérvényesülni – úgy valahogy, ahogy egy erôsapa tud rátelepedni a gyerekeire.

Ez a gondolat azért is különös, mert meg-fordítani látszik azt a tradicionális elképzelést,amely a mûvész alkotásait teljes jogú teremt-ményeiként, édesgyermekeiként tünteti fel. Bi-zonyos értelemben persze az író inkább ma-gáénak érezheti a mûveit, mint a saját gyere-keit: míg amazok énjének kivetülései, ezekolyan, áttételekkel hozzá kapcsolódó valóság-darabok, amelyekre némiképp idegenül te-kint. Nemcsak függenek tôle, de függetlened-hetnek is, leválhatnak róla, mint önmagukbazáruló, érthetetlen világok. Megközelíthetet-lenek – de épp ebben hasonlítanak a Karinthyáltal olyannyira megragadni vágyott valóság-hoz. Tehát a fiúk élete éppúgy az író apa halá-lát feltételezi és elôlegezi, mint említett ver-sében a valóság születése. Ez a már-már má-niákussá növesztett ismeretelméleti gubanc –vagy egyszerûbben szólva: végletes valóság-idegenség – Karinthy egész életét és mûvét át-hatja. Ezért lehet az „apagyilkosság” is – ami-rôl az ÖRDÖGGÖRCS-ben Ascher Tamás beszél –mondhatni beépített eleme.

Az következne mindebbôl, hogy – Karin-thy Márton (a továbbiakban Marci) könyvénekvoltaképpeni témája – az apa-fiú kapcsolat át-hagyományozódása is bele van írva a magaösszetettségében és ellentmondásaival az apa-ôs életébe, mûvébe?

A staféta Szinte szimbolikus, hogy Karinthy Ferenc (atovábbiakban Cini) életében megjelent utolsókötete a STAFÉTA címet kapta. Borítóján ketté-

1006 • Figyelô

osztott fej látható, melynek egyik arcfelét sajátfotója, a másikat az apjáé adja. Nemcsak a kétarc hasonlósága kísérteties, de maga a ketté-hasított fej képi ötlete is, mellyel meglepték az akkor már épp hogy csak egyben lévô, a tel-jes lelki és fizikai szétesés szélére érkezett szer-zôt. Nem hiszem ugyanis, hogy Cinitôl szár-mazott volna az ötlet. Hiszen a borító újfentapja árnyékába állította, abba a viszonylatba,amelybôl látszólag sikerrel szakította ki magátélete során – még akkor is, ha ez a szakítás so-hasem volt teljes és végleges. Mindenesetre aSTAFÉTA cím jelentése korántsem olyan egyér-telmû, mint amilyennek a borítóra applikáltkép láttatja.

„Karinthy Frigyes hiába tölti ki az életem – írjaCini a NAPLÓ-ban –, íróilag nem ôsöm. Kosztolá-nyi sokkal inkább. Krúdy, Móricz is furcsa módon...Hunyady Sándor.” (74. 10. 25.) Hasonló névsor-ral találkozhatunk egy másik bejegyzésben is,Szomoryval és Szép Ernôvel kiegészítve (70.11. 04.), a lista kifutása azonban más: itt nema vállalt irodalmi elôdök kijelölése a legfonto-sabb, hanem az, hogy Cini e hagyomány egye-düli folytatójának tekinti önmagát. Vagyis ahangsúly nem arra esik, hogy kiktôl vette át a stafétát, hanem hogy nincs kinek továbbad-nia. Olyan szerep terhét rója, illetve vállaljamagára, ami az évek során mindinkább ráne-hezedik, s talán nem túlzás azt mondani, hogyvégül össze is roppan alatta. Ez a hôsies pózbamerevedô utóvédharc – elôször a modernek-hez „átállt” barátokkal (Déry, Örkény, Somlyó,Szilágyi János György) szemben, majd a hat-vanas évek végén jelentkezô újabb írónem-zedék s végül a nyolcvanas évekbeli „ízléster-ror” vagy Szerdahelyi István örökbecsû kifeje-zésével, neoavantgárd stílusdiktatúra ellen ha-dakozva – naplójának visszatérô rögeszméje.Noha életének utolsó évtizedeiben Cini ren-geteget utazott, egyre beszûkültebb mûvészet-szemlélettel hordozta körbe tekintetét a világ-ban. És mind magányosabb is lett. Kivonulásaa leányfalui házba, az alkotásnak és a sporto-lásnak szentelt élet akár szellemi integritásá-nak jelképe is lehetett volna, ha nem ilyenrosszul ácsolt talapzaton nyugszik.

Miközben ugyanis az irodalom soha nemlátott mélyzuhanásának rémképeivel riogat-ta magát, nem vette észre, hogy félelmei nemannyira a magyar irodalom általános állapotá-ról, hanem a benne munkáló mind súlyosabbelbizonytalanodásról tanúskodnak. Hogy szél-

malomharcának mozgatója nem egy egész,megtagadni látott irodalmi hagyomány védel-mének-átmentésének kényszerû erkölcsi köte-lessége, hanem saját elintézetlen magánügye.A magyar irodalom és általában a kortárs mû-vészet „példátlan méretû bûnbeesését” regisztrálógondolatai inkább saját elfojtott bûntudatárautalnak, s arra, hogy mindenekelôtt önmagá-val lett volna elszámolnivalója. A számadás atálentomról Karinthy Frigyes-féle szólama ígyficamodik ki és csúszik végzetesen félre Cini-nél a Kádár-korszak süppedékes erkölcsi tala-jára adaptálva.

De a NAPLÓ-ban feltûnik egy messzebbrôlindított és messzebbre mutató staféta képzeteis: „Van egy stafétabot, amit még Bajza adott át Vö-rösmartynak, Vörösmarty Petôfinek, Petôfi Arany-nak, Arany Gyulainak, Gyulai Kiss Józsefnek, Hat-vanynak, azoktól Heltai, Ady vette át, Ady Babits-nak adta, Babits Illyésnek. És Illyés ott áll, kezében,még rövid ideig, a stafétabottal, és nincs kinek átad-nia. És hamarosan kiesik a kezébôl, senki nem vesziföl, s akkor véget ér a verseny.” (69. 10. 21.) E pasz-szusban nem egyetlen irodalmi vonulatról vanszó, mint az elôbbi esetben, hanem a magyarirodalom gerincét adó hagyományról. Bár aGyulait és Adyt összekapcsoló zsidó híd önma-gában is figyelemre méltó, ezúttal fontosabbszámomra az, hogy a két névsor között nincssemmiféle átfedés. Vagyis úgy tûnik, minthaCini két jól megkülönböztethetô hagyományt– nevezzük ôket sommásan polgárinak és nem-zetinek – emlegetne. Annál szembetûnôbb,hogy késôbb mégiscsak összemossa ôket. Úgyis mondhatnám, hogy a két stafétabot Cini ön-értékelési zavarainak súlyosbodásával kézen-közön összekeveredik, felcserélhetôvé válik, ésegybeforr.

Erre vall 1972-es újévi fogadalma, mely sze-rint sok, alkalmasabb jelölt helyett neki kell azôrzés botcsinálta prófétájává válnia. De a kéthagyomány bújtatott egymásba játszását erôsí-ti Illyés kitüntetett szerepe és a korszakra jel-lemzô rugalmas gerincesség is, amely bennetalálja meg a maga ideálját: „Summa summá-rum nekem tetszik ez a magatartás, élet [ti. Illyésé– B. A.], hogy mindig a mindenkori hatalom megakarta nyerni, s ô félig-meddig hagyta is magát, ámmindig megôrizte szuverenitását, s fôleg írói, embe-ri tisztességét. Hogy de. a Gyûjtôben Dérynél, du.Gömbössel vagy Imrédynél. Ez a XX. század írójá-nak egyik útja. A másik Szárszón a vonatkerék alávisz.” (86. 09. 03.) Fejtegetését úgy is érthetjük,

hogy az erkölcsös és bátor konformizmus nemis csupán az egyik, hanem az egyedüli lehe-tôség, hiszen a másik, az intranzigencia, azôrültséggel és az öngyilkossággal egyenlô.

Ez a megfogalmazás ugyanakkor egy har-madik stafétát is megidéz, a családi hagyo-mány továbbviteléért folytatott versenyt képe-zi le a két Karinthy fiú, a sportos, könnyed, ro-busztus Cini és a tétova, görcsös, az ôrületbenmenedéket találó költô testvére, Karinthy Gá-bor (a továbbiakban Gabi) között.

Gabi„Gyermekem apjának” – ezt a különös dedikáci-ót írta Karinthy GYILKOSOK címû novellásköte-tének egyik példányába. Ismerve a Bôhm Aran-káról szóló történeteket és legendákat, köny-nyen meglódulhat a fantáziánk. Elkezdhet-nénk találgatni tehát, milyen sötét titkot takar-nak ezek a szavak, ha nem 1920 februárjábanírja le ôket Karinthy, vagyis azelôtt, hogy má-sodik felesége megjelent volna a színen. Azajánlás azonban ettôl még különös marad, ésmagyarázatra szorul. Vajon a postással vagy atejesemberrel mókázott a mindig viccre készszerzô, vagy csak a saját példányába szerkesz-tett rejtvényt egy unalmas órájában? Ilyen ésehhez hasonló lehetôségek juthatnak eszünk-be, mint ahogy ilyesmire gondolt a könyv je-lenlegi tulajdonosa is, akinek itt köszönömmeg, hogy felhívta figyelmemet erre a dedi-kációra. Szerencsére azonban van egy támpon-tunk, a kötetben található régi tulajdonosipecsét, mely Vitéz Miklósé. Vitéz annak a sió-foki villának a tulajdonosa volt, ahol jó negyedszázaddal késôbb Karinthy meghalt, mégsemennek köszönhetôen kap helyet történetünk-ben. Nem is mint drámaíró, akinek éppen Ka-rinthy csinált reklámot a Színházi Életben MI-ÉRT VITÉZ MIKLÓS E CIKKNEK A CÍME címû cikké-vel, de még csak nem is egyszerûen úgy, mintaz akkor egyedüli Karinthy fiú, Gabi kereszt-apja. A közönséges keresztapaságnál ugyanislényegesen fontosabb szerepet játszott az éle-tében: miután anyját, Judik Etelt 1918 októ-berében elvitte a spanyolnátha, az összetörtférj Vitézékhez vitte a négyéves kisfiút. És ná-luk is felejtette néhány évig. E tények ismere-tében persze a vicces ajánlás már korántsemolyan vicces: mintegy a visszájáról mutatjameg, hogy Karinthy a humorban valóban nemismert tréfát. De ha valamikor Gabi kezébeakadt a könyv – ami könnyen lehetséges, hi-

szen a hétvégéket késôbb is Vitézéknél töltöt-te! –, és elolvasta az idézett dedikációt, aligha-nem elfacsarodott a szíve a szavak szomorúigazságától.

Gabi összehasonlíthatatlanul kevesebb nyo-mot hagyott maga után, mint apja vagy testvé-re. Egy vékony kötetnyi vers, fordítás, két írásaz apjáról, nagyjából ennyi publikált életmû-ve. Tudunk ugyan naplójáról, egy vagy többkészülô regényérôl, de ezek elvesztek vagymegsemmisültek. Betegsége – amit jobb híjánskizofréniaként emlegetnek – életének nagyrészében teljesen megközelíthetetlenné tette.Az ÖRDÖGGÖRCS érdeme, hogy a figyelmet is-mét ráirányította, és az is, hogy aktáját egy sorvalódi és fiktív dokumentummal gazdagítot-ta. Csakhogy Marci azzal az elhatározássaleredt ôsei, elsôsorban Gabi nyomába, hogyönmagához érjen el. Ezt hagyják figyelmenkívül mindazok, akik könyvét a Karinthyakrólszóló korábbi írásokkal vetik össze, azokhozmérik. Az ÖRDÖGGÖRCS-öt ugyanis jól kivehetôegzisztenciális tétje különbözteti meg ezektôl– s teszi összehasonlíthatatlanul izgalmasabbolvasmánnyá például Czeizel Endre és ErôssErika a Karinthy család genetikai elemzésétígérô könyvénél, még ha témájában ezzelmutat is leginkább hasonlóságot. Marci fel-tevése szerint Gabi egyfajta életprogramot kö-vetve lépett ki a század ôrületébôl, és válasz-totta helyette a maga saját bejáratú elmebaját.Izgalmas elképzelés – ha nem is elôzmény nél-küli, hiszen Devecseri Gábor A HASFELMETSZÉS

ELÔNYEI-ben megpendítette már ugyanezt. Abaj csak az, hogy ez a feltevés a könyvbeli tör-ténet elôrehaladtával nem nyer igazi hitelt,mivel Gabi alakját itt sem sikerült kiszabadíta-ni az epizodikus visszaemlékezések és az orvo-si találgatások ködébôl. Ha elfogadjuk, hogy aróla kirajzolódó kép plasztikusságának kulcsaaz a rokonság, amit Marci nagybátyja család-és világbeli helyzetével érez, akkor Gabi nemazért maradt ezúttal is némiképp elmosódottfigura, mert még mindig nem tudunk elegetróla, hanem mert az az érzésünk, hogy a szer-zô nem mozgósította kellôképp saját élménye-it és gondolatait, amikor alakját megrajzolta,vagyis nem elég merészen és szabadon vetítet-te bele legbensôbb vívódásait választott hô-sének fiktív naplóiba.

De térjünk vissza ahhoz, ami Karinthy és el-sôszülött fia viszonyáról a rendelkezésünkreálló szövegekbôl kiolvasható. A Petôfi Irodal-

Figyelô • 1007

1008 • Figyelô

mi Múzeum (egy tizenhét oldalas, eddig figye-lemre nem méltatott önéletrajzi fogantatásúírás mellett) ôrzi Gabi néhány levelét Füst Mi-lánhoz, melyek tovább árnyalhatják róla alko-tott képünket, és megvilágítják családi fogan-tatású görcseit. „Az én költôi fejlôdésem (s nemcsakköltôi: mindenfajta fejlôdésem) roppant belsô aka-dályokba ütközik. A gyermek-koromból származó, sgyermek-korom óta tartó rossz nevelésembôl, zava-ros élet-körülményeimbôl keletkezô nyomottság ésfélelem az, ami nagyban gátolja ezt a fejlôdést”– írja elsô levelében. És ugyanitt: „Ön irántkülönös tiszteletet érzek. Mint költô s ember irántegyaránt. Képviselve s összefoglalva látom Önbenmindazt, (nehéz errôl beszélni) ami lenni szeretnék,ami vágy, tûz, dac, lyrai véna lappang bennem.Mondjuk így: húzódzkodom Ön felé, s nagyonkinlódom.” Érdemes megjegyezni a levél dátu-mát is: 1936. május 12. Karinthy egy hete esettát nevezetes stockholmi operációján, és mégaz sem biztos, hogy életben marad. Vajon vé-letlen, hogy Gabi éppen ekkor keres magá-nak – Vitéz Miklós mellett immár második –apapótlékot, ekkor vallja meg Füst Milánnak,hogy benne látja megtestesülni követendôemberi és költôi eszményét? Az ÖRDÖGGÖRCS-ben Benedek István utal az UTAZÁS A KOPONYÁM

KÖRÜL egyik passzusára, azt bizonyítandó, hogyGabi mennyire nem vett tudomást a külvilágeseményeirôl, így apja mûtétérôl sem. Nos,ennek a beállításnak némiképp ellentmond azidézett levél idôzítése, de mindenképpen aztmutatja, hogy Gabi belsô órája ugyancsakpontosan járt. Akkor kéri fel Füst Milánt a pót-apaságra, amikor apja élet és halál között le-beg. Késôbb idézendô levelének fényében úgygondolom, nem is azért, mintha a legrosszabb-ra készülne, vagyis nem annyira Karinthy ha-lálának eshetôségével számol, inkább kihasz-nálja távollétét, kapva kap a hiányán. Minthaépp erre a távolságra, egy nyomasztó teheralóli fellélegzésre lenne szüksége ahhoz, hogyvégre megtalálja önmagát, s ily módon önma-gára találását, újjászületését mintha tudattala-nul apja halálához kapcsolná.

Annál érdekesebb, hogy ez idô tájt Karin-thynak is hasonló gondolatai támadnak, a sa-ját újjászületése foglalkoztatja; úgy érzi, azt re-méli, hogy a mûtéttel véglegesen lezárult ben-ne valami. Két héttel fia Füst Milánhoz írt le-vele után ezeket az enigmatikus szavakat írjale, s éppen Gabinak, mintha csak ráérezne, mimegy végbe fiában: „új emberré kell lennem, kü-

lönben nem volt érdemes megmenteni ezt az élete-met”. Ennek az új életnek azonban megvan amaga nehézkedése, önmagába zárt köre, mintahogy Karinthy apai empátiájának is megvana maga határa. „Nagyon fáj a szívem, hogy nemtudom érted megtenni, amit kellene és amitôl, meg-gyôzôdésem szerint, megint egészséges lennél” – ol-vassuk ugyanebben a levélben. S miközben ol-vassuk, alig hiszünk a szemünknek. Lehetsé-ges, hogy ilyen egyszerû a helyzet, és Gabi be-tegségének, sôt gyógyulásának kulcsa az ap-ja kezében van, épp csak el kéne fordítania ezt a kulcsot? Karinthynak mindenesetre eza „meggyôzôdése”. De akkor mi az oka annak,hogy jobb meggyôzôdése ellenére és mindenszívfájdalma mellett sem teszi meg érte azt,amit megtehetne? Nehéz elhessegetni az ér-zést, hogy ebben a mondatban a nagy sors-tragédiák szele fúj. Olyan kusza viszonylatok,feszültségek és elszánások sûrûsödnek összebenne, melyekben ott kísért a nagy titok, a sze-retetlenség és a szeretetre való képtelenségszörnyetege. Gabi errôl is vall Füst Milánnak:„Apám halála természetesen szószerinti, görög érte-lemben vett katarzist váltott ki belôlem s egyben, s ezt ôszintén bevallom, nagy felszabadulást is. Ôrendkívül súlyos egyéniség volt (hozzátartozóihoz-való viszonylatában egyenesen nyomasztóan hatal-mas egyéniség), egyikünket sem eresztett magához,nem találtunk hozzá semmiféle hidat, kénytelenekvoltunk mindent, a róla-való gondolatsorainkat ismagunkban végiggondolni s egymás között meg-beszélni, pedig mennyi tervünk s mennyi álmunkvolt vele kapcsolatban, mindannyiunkat, legköze-lebbi barátait a családon belül, lenyûgözött és meg-félemlített. Ez a megfélemlítés természetesen, hogyúgy mondjam, egészen spontán úton, lényébôl ki-áradó, olykor egészen önkénytelen fluidumként öm-lött felénk, mégis szenvedtünk alatta, sôt talán ép-pen ezért még jobban. Egyszóval kinyíltam most –s vágyom és akarok a folytatás lenni; míg élt (nemszeretném, ha homályos lenne, amit most mondok),más akartam lenni, mint ô – most, hogy meghalt,olyan, s ha lehet még olyanabb. Úgy érzem, itt a Nagy Alkalom.” Ami a katarzis szó szerin-ti görög értelmét illeti, Gabi itt alighanem azt az értelmezést tartja szem elôtt, amely sze-rint a katarzis elsôrendûen nem etikai vagyesztétikai fogalom, hanem hippokratészi, or-vosi metafora, amely valamilyen ártalmas do-logtól, érzéstôl való, gyógyító erejû megtisz-tulásra utal.

Mindez segít értelmezni apja korábban idé-

zett különös szavait. Az az érzésünk támadhatugyanis, mintha Karinthy a kórházból írt rö-vid levelében önmaga határait tapogatná ki,mintha azzal vetne számot, hogy fia betegsé-gére a saját halála lehetne az egyszerû és egye-düli gyógyír. A mûtéttel az emberek tudomá-nyára és az istenekre bízta a döntést, a sorspedig úgy akarta, hogy életben maradt. Ki vár-hatna tôle most már ilyen mértéktelen önfel-áldozást? Annyit tehet legfeljebb, hogy új em-berré válik, és így ad értelmet régi életének.Talán csak e gondolat figyelembevételével –ami semmivel sem radikálisabb az EGY REGGEL

DÁTUM NÉLKÜL alapgondolatánál – lesz megért-hetô, hogy van valami, amit még fia kedvéértsem képes megtenni, noha tudja, hogy ettôlfügg a gyógyulása.

Az új emberré válás vágya, amirôl a lába-dozó Karinthy beszél, HOLNAP REGGEL címûdrámájának is a középpontjában áll. Maga is,mások is sokszor említették azt a kísértetiesegybeesést, hogy amikor elôször találkozottOlivecronával, az operációt végzô svéd agyse-bésszel, az volt az érzése, mintha régrôl ismer-né, aztán az is eszébe jutott, honnan: ôt ír-ta meg két évtizeddel korábbi darabjának ti-tokzatos északi orvosában, aki Ember Sándoragyából kioperálja a halálfélelem idegét. Tud-juk, hogy Gabi ezt a drámát tartotta apja leg-reprezentatívabb mûvének. Írt is róla egy esz-mefuttatást KARINTHY FRIGYES ÉS A „HOLNAP REG-GEL” címmel A Toll 1938. novemberi számába.Itt fejtegeti, hogy a halálfélelemtôl megszaba-dult Ember még nem igazán szabad, csak af-féle tökéletlen Übermensch, aki nem tudjahasználni a szabadságát, és hozzáteszi, hogyKarinthy az új, magasabb rendû embert semitt, sem másutt nem tudta megírni. Csupán ál-modott arról a szeretetrôl, ami képes felolda-ni a másik idegenségét, „sem átélni, sem kifejez-ni nem tudta soha”. Gabi tehát egy nevezôrehozza apja életét és mûvét, de talán csak azért,hogy majd egyetlen nekirugaszkodással mind-kettôt meghaladhassa, beteljesítve azt, ami ná-la csupán ígéret és lehetôség maradt. Ekkép-pen lehetne olyan, „sôt még olyanabb”, mint ô.

Lényeges mozzanata a túlszárnyalást és az azonosulást ily módon összekapcsoló apaimintakövetésnek, hogy összemossa Karinthytés drámájának fôhôsét, Ember Sándort is. En-nek vált sokértelmûen groteszk emblémájáváaz a magánszám, amit baráti társaságában idô-

rôl idôre elôadott. Beszaladt a szoba közepé-re, néhányszor megemelte karját, mintha szár-nyak volnának, majd azt mondta: Tavaszramár repülök. Ez a tavasz Ember Sándor „hol-nap reggelére” játszik rá, aki azután száll fel re-pülôgépével, hogy – Gabi szavait idézve – fel-szabadult minden „félelem és nyomás alól”. Mintláttuk, Füst Milánhoz írt levelében ugyanezzela két szóval jellemzi saját emberi és írói fej-lôdésének akadályát, amikor a gyermekkorá-ból származó nyomottságról és félelemrôl be-szél. De ellentétben Emberrel, aki a halálféle-lem idegének kioperálásával válik új emberré,vagy magával Karinthyval, aki a saját operá-ciójától remélte ugyanezt, Gabi számára a fel-szabadulást csak valaki másnak, ti. apjának ahalála hozhatta meg. Ezzel nyílt meg a lehe-tôség, hogy formát adjon annak a „magasabbébrenlétnek”, amely Karinthy mûvének tovább-vitelét és beteljesítését jelenthette volna. Enagy reményû mû sorsához kapcsolódik Mar-ci könyvének legmerészebb ötlete, nagybátyjaördöggel kötött szerzôdésének fiktív történe-te. Az ötlet kitûnô, hiszen ez a szövetség ma-gasabb szintre emelhetné és önmagán túlmu-tató jelentôséggel ruházhatná fel Gabi elme-baját, vagy ahogy maga nevezte, ördöggör-csét. Ezért is kár, hogy kidolgozása vázlatos-ra és némiképp kuszára sikeredett. Számomralegalábbis nem vált világossá a szerzôdés tétje,s így végsô soron könyvbeli szerepe is homály-ban maradt.

Cini és FerencAz ÖRDÖGGÖRCS számtalan történetet idéz fel a zseniális apa és két fia életébôl, ismert ésismeretlen epizódokat a zsenialitás terhérôl,átöröklésének és hányattatásának sorsszerû-ségérôl. Más kérdés, hogy sikerül-e valóságos,hús-vér alakokat elénk állítania. De ez nem-csak ennek a könyvnek a kérdése, hanem a Ka-rinthyról szóló valamennyi életrajzé, tanulmá-nyé, emlékezésé. Hiszen Karinthy alakja, halehántjuk róla az évtizedek óta vastagon rára-kódott anekdotikus kérget, valahogy mindmá-ig megközelíthetetlennek és kiismerhetetlen-nek tûnik. Ugyanez érvényes Gabira is, azzal akülönbséggel, hogy sokkal kevesebbet tudunkróla. Ám nála minden, amit tudunk, és mind-az, amit nem tudhatunk, automatikusan hoz-záadódik ôrültségének megoldhatatlan képle-téhez. Cinivel viszont más a helyzet. Az ô élet-

Figyelô • 1009

1010 • Figyelô

mûve mintha nem tartogatna megfejthetetlentitkokat, s bár róla sincs árnyalt képünk, ezértcsak magunkat okolhatjuk.

Karinthynak és Gabinak titka van, Cininektörténete. Pontosabban: Cini titka a történele-mé. Élete és mûve a II. világháború utáni Ma-gyarország történelméhez van láncolva. Íróipályája szinte pontosan lefedi a felszabadulás-tól (az ô idejében így mondtuk, maradjon hátitt is így) a rendszerváltásig terjedô idôszakot.Nem a korszak legrosszabb vagy legjobb lehe-tôségeit váltja valóra, hanem egyfajta lenyo-matát adja ezeknek az éveknek. Azzal a törés-sel együtt, amit pályája a rendkívül ígéretes in-dulás – a SZELLEMIDÉZÉS és a KENTAUR megírása– után szenved. 1948 végén a Diárium még pá-rizsi ihletésû bohémnovellát közöl tôle, melyelôbb említett regényeinek világát idézi, a kö-vetkezô évben viszont már egy kötetnyi szo-cialista eszmeiségtôl fûtött elbeszélése jelenikmeg SZÉP AZ ÉLET címmel. Igaz, egyik éles sze-mû kritikusa, Szabolcsi Miklós – aki nemrégmég Huxleyhoz mérte a szerzôt, de ezúttalnem a SZÉP ÚJ VILÁG-ra asszociál – még ebben iskárhozatos polgári vadhajtásokra talál. „A fur-csának, különlegesnek, groteszknek ez az elôtérbeho-zása, a burzsoá frivolitás és játékosság káros marad-ványa az írónál, amelyet le kell vetkôznie.” Cininektöbb se kell: levetkôzi. Rá következô regényé-ben, a KÔMÛVESEK-ben már ezt mondatja vala-kivel: „Most úgy átgyúr mindenkit az élet, a végénmagunkra sem ismerünk.” És közben talán tény-leg nem ismer magára. Mint ahogy azt semveszi észre, hogy a „minden másképpen van”Karinthy-féle rezignált életszemléletét milyenkönnyedén váltotta könyvében aprópénzre aminden másképpen lesz, mint régen volt eltökéltoptimizmusával.

Mindenesetre az apjáról való leváláshoz bi-zonyos fokig kapóra jött számára a történelemnagy fordulata. Amikor jóval késôbb Mándymegkérdezi tôle, hogyan írhatott 1950 körülolyan gyönge dolgokat, ezt válaszolja: „Az anagy politikai belebolondulás, azt hiszem – ma hi-szem –, nálam személyes ügy volt. Így akartam, ta-lán, kibújni, túljutni rajta, hogy én a Karinthy fiavagyok. Így akartam más lenni, megtalálni a sa-ját arcomat. Nem baj, ma se bánom, túl kellett esnirajta.” Lehet persze, hogy ez inkább utólagoskonstrukció, ami az ötvenes éveket valamikép-pen vállalhatóvá tette a számára, mintsem val-lomás, mégis úgy tûnik, hogy Cini igazából

nem esett túl rajta, és azt sem tudatosította,hogy ezzel a kitérôvel olyan kényszerpályárakerült, amelybôl élete végéig nem tudott ki-szakadni.

Az ötvenes évek intermezzójának kényesmozzanata, hogy apja ekkoriban – akárcsakbarátai és nemzedéktársai többsége – mel-lôzött író, akinek a könyvei nem jelenhetnekmeg. Így aztán Cini tôle való függetlenedé-sének szuverén gesztusát némiképp átszínezi,hogy gyanúsan összecseng a kor kívánalmával,saját belesimulásával egy olyan rendszerbe,amely nem tûr semmiféle függetlenséget. Lá-zadás és konformizmus ekképpen elválasztha-tatlanul összefonódik, és ez az összefonódás akésôbbi évekre is rögzül. Csak 1956-ban, azIRODALMI TÖRTÉNETEK-kel tér vissza demonst-ratív módon a családi körbe, ugyanabban azévben, amikor végre apjának is megjelenikegy kötete, igaz, Kolozsvári Grandpierre Emilfanyalgó bevezetôjével. Egyik naplóbejegyzé-sében Cini fel is emlegeti ezt a bevezetôt, nemannyira értékítéletét, hanem idôzítését ne-hezményezve, ami a körülményeket figyelem-be véve valóban nem volt túl szerencsés. Szem-mel láthatóan nem jut eszébe, hogy saját viszo-nyát apai örökségéhez, öntudatos ráhangoló-dását a kor szavára, majd visszatérését hozzá,amelyet a SZELLEMIDÉZÉS 1957-es családi drá-maváltozata tesz teljessé, ugyanezek a körül-mények teszik visszás vargabetûvé.

De bárhogyan próbált is, apja szellemétôlmég az ötvenes évek kellôs közepén sem sza-badulhatott. 1951 márciusának utolsó napjai-ban géppel írt levél várta a Szabad Nép szer-kesztôségében:

„Kedves Fiam,már régóta szeretnék írni Neked, amióta, úgy látom,írónak tartod Magad, de mindig közbejön valami,ami eltereli a figyelmemet Rólad és környezetedrôl.

Nagyon távol vagyok Tôled és így attól is, hogyúgynevezett atyai jogot formáljak arra, hogy büntet-lenül elmondjam véleményemet és végeredményben,amit elmondandó vagyok, nem is olyan fontos. Rö-videsen találkozunk és akkor két szóval és két gesz-tussal mindent megmagyarázhatok, aminek megér-téséhez a Föld minden könyve sem elég. Valamikorén is író voltam és miután tudom, hogy életed hát-ralévô részének milyen mérhetetlen fontosságot vagykénytelen tulajdonítani, csupán kartársi alapon hí-vom fel figyelmedet arra, ami a még rendelkezésed-

re álló idôtartam folyamán Részedre jelentôséggelbírhat...

Végighallgattam mai elôadásodat, Fiam, a Szov-jetunióban szerzett tapasztalataidról és csendesenröhögve állapítottam meg: a fiú csal. Nem az a hi-ba, hogy lelkesedést mutatsz a Szovjetunió iránt,minden uj lelkesedésre méltó, akármilyen halmazál-lapotban van, trágyából nô a kalász, stb., stb., az abaj, hogy hazudsz, hogy elmondod, némi eltéréssel,a típusszólamokat, az elôírt sillabuszt némi költôicikornyával cifrázod, álszent módon rezegteted ahangszálaidat és végeredményben néhány százezer-szer hallott, megrágott, cenzúrázott, begyakorolt, en-gedélyezett közhelynél egyebet nem mondasz. Az íróiélmény egyenlô a semmivel, a lényeg, hogy megintegyszer igazoltad Magad a pártvezetôség elôtt, ki-utalják a gubát és jövôre megkapod a Kossuth díjat.(Szegény Kossuth Lajos).

Ne mondd nekem azt, hogy Papa, muszáj, élnikell! Menj el Dunapentelére, ha kell, de hallgass, hacsak hazugság árán szerezheted meg a betevô fala-tot. Az írók szerepérôl a »minden idôk« legsivárabblapja, a SZABAD NÉP szakadatlanul irocskál, demindez nem számít. Ha az író nem építhet, nem ja-víthat, nem kritizálhat, nem csiszolhatja a nyers drá-gakövet, akkor nem más lakájnál, trombitánál, zon-goraverklinél, akkor – nem író. Vagy úgy gondolod,hogy valóban minden olyan rendben van a demok-ráciák portáján, mint a szólamai és plakátjai mu-tatják? Hogy nem kell minden erô, minden tehetségkorrigáló ereje ahhoz, hogy meg ne fenekeljék a sze-kér? Hogy hosszú idôre el ne vesszék a szocializmusés távoli utóda, az igazi emberi közösség, születésene halasztódjék ködös jövôbe? Nem engednek beszél-ni szíved szerint? Akkor rosszul, végzetesen ostobáncsinálják, akkor halálra vannak ítélve a jelenlegimetódusok, akkor tisztességes ember nem támogatjaôket, akkor hallgass, Fiam, Kartársam!

Tudod mit? Add közre ezt a cikket a Szabad Nép-ben. Hiszen szabad a szó. És írj rája egy vonalas,gyilkos választ, választ egy gonosz, ostoba reakciós-nak, aki szelíden mosolyogva várja filmtekercsed le-pergését, és kívánja, ne kerüljön sor arra, hogy ta-lálkozásunk elôtt valakik kérdôrevonjanak és néhaiapád nevére is hivatkozva megkérdezzék, hogy hátmi is volt ez, ifj. Karinthy úr? Ne legyen szükség ar-ra, hogy kifelé fordított tenyérrel azt makogjad, hogycsak a megélhetés kedvéért fújtad a csömörletes har-sonát. Mert ez esetben én például elmarasztalnálak,mert visszaéltél egy tálentommal, egy örökséggel,amellyel komiszul sáfárkodtál. Szamár vagy, kedvesFiam.

Na de ez mind nem baj, rövidesen szóval többet,meglátod, milyen nevetséges mélyvízi hal voltál. Énis rájöttem.

Hát a viszontlátásig!Ölel

Apád.”

Ami Karinthyt illeti, úgy tûnik, jót tett nekia túlvilági pihenés. Ebben a levélben a legjobbformáját hozza. Éles, gunyoros, szívhez szóló,bölcs és még megértô is, mint életében talánsoha. Figyel a fiára, megtesz minden tôle tel-hetôt – amit Gabi esetében elmulasztott –,hogy kigyógyítsa politikai belebolondulásá-ból. (És jósnak sem utolsó, Cini megkapta aKossuth-díjat, igaz, nem a következô évben,hanem három évvel késôbb.) Volt tehát valaki,aki ilyennek látta, ilyennek szerette látni Ka-rinthyt, aki eleven emberi-erkölcsi instancia-ként, vonatkoztatási pontként ôrizte magábanaz emlékét. Ráadásul a szíve és az esze a he-lyén, az ÍGY ÍRTOK TI pedig a kisujjában volt.Kanyarított hát egy levelet a mester nevébenés modorában. (Talán kissé elfogult is veleszemben, legalábbis erkölcsileg megveszte-gethetetlenebbnek mutatja, mint amilyenneksokszor ô maga mutatkozott. Nem ez a megfe-lelô alkalom mérlegre tenni a Karinthyt értkortársi bírálatok – számos kifejezetten bal-oldali megnyilatkozás mellett például FüstMilán vagy Ignotus Pál baráti kritikájának –igazságtartalmát. Elég itt annyi, hogy egyikírása, a kispesti textilgyár munkakörülmé-nyeirôl megrendelésre készült lelkendezése –változtatva a változtatandókat – mintául szol-gálhatott volna fia termelési regényéhez is, haépp irodalmi elôdöt keres magának.)

Jó volna tudni, miképpen reagált Cini a le-vélre. Megindított vagy megerôsített-e bennevalamit, változtatott-e gondolkodásán, életén,sorsán? Vajon hálás volt érte, legalább utólag,az apjának? És mikor jött rá, hogy kitôl érke-zett valójában az égi tanács, ki az, aki e levélerejéig legalábbis apja helyett apjaként szólhozzá? Bár a hatvanas évek végén azt írja nap-lójába, hogy az, akire gyanakodott, máig ta-gadja szerzôségét, legkésôbb 1958-ban márbiztos lehetett a dologban. Ekkor ugyanis is-mét kapott egy levelet „Csókol Apád” aláírás-sal, de a borítékon ezúttal a saját neve sze-repelt. Ma már, hogy Cini hagyatéka részbenhozzáférhetôvé vált, mi is tudhatjuk, hogy Ott-

Figyelô • 1011

1012 • Figyelô

lik Géza volt mindkét levél írója.* Cini tisztel-te Ottlikot, naplója tanúsítja, az ISKOLA A HATÁ-RON-t pedig messze a legjobb háború utáni re-génynek tartotta – atyai barátai között még-sem említi soha. Pedig Ottlik nemzedékénekama kevés írója közé tartozott, aki felnézettKarinthyra, sôt mint maga írja Cininek, „re-ménytelen szerelemmel imádta”. Persze magyaráz-hatnánk ezt egyszerûen azzal, hogy túl kicsivolt köztük a korkülönbség, mindössze kilencév, még ha Ottlik érzett is bizonyos késztetéstaz apai szerepre. Ez azonban nem a teljes ma-gyarázat. Cini valóban idôsebb pályatársaivalalakított ki kvázi apa-fiú viszonyt, NémethLászlóval, Tamási Áronnal, Illyéssel, Veres Pé-terrel, de a felsoroltak közös jellemzôje az is,hogy az apjáról egyiküknek sem volt sok jó sza-va. Talán éppen ez könnyítette meg, hogyatyai barátként tekinthessen rájuk? Ottlik ra-jongása meg épp ellentétesen hatott? De vanitt még más is. Furcsa módon mintha közelebbérezte volna magához ôket, mint a vele látszó-lag egyívású barátait. Egy helyen maga is meg-döbbenve jegyzi fel naplójában, mennyiveltöbb köze van Illyéshez, mennyivel hasonlób-ban gondolkoznak kis és nagy dolgokról, mintpéldául Örkénnyel vagy Somlyóval, akivelszinte egy szobában nôtt fel. Nagy szerepet ját-szott ebben, hogy Cini ekkoriban úgy látta,hajdani barátai „átálltak” a modernek közé –bármit takarjon is ez –, márpedig a hatva-nas–hetvenes évek fordulóján számára ez azigazi vízválasztó. Az efféle átállást valóságosdezertálásnak tekintette, amelynél nincs na-gyobb bûn: „amit ma ô képvisel – írja Örkényrôl– s amiben vezér: a magyar irodalom fô veszélyé-nek érzem”. Ha még mélyebbre akarnánk ásni,alighanem egyfajta bujkáló ambivalenciára isrábukkanhatnánk a zsidósággal szemben. Per-sze lehet, hogy ez csak abból származik, hogya hatvanas évek hazai irodalmának Cini látó-terébe került „modernistái” jórészt közülükkerültek ki. Nyíltabban tanúskodik ugyanerrôlaz a megállapítása, hogy ôt a zsidók nem vál-lalják: „talán csak Zelk írt rólam ismételten szépen,vagy Devecseri. (Nem privát levelet, az van bôven,hanem nyilvánosan!) S ami jó szót kaptam íróktól,

azt Illyéstôl, Németh Lászlótól, Illés Banditól, Veres-tôl, Tamásitól, Csurkától”. (71. 01. 27.) Figye-lemre méltó, ahogy Cini megalkotja a magakülön bejáratú népies-urbánus ellentétét, s bárszármazása és írói habitusa is az utóbbiakhozkapcsolja, inkább az elôbbiekhez húz. A zsidóidentitás körüli problémák azonban körülte-kintô elemzést igényelnének, amelyre itt nemvállalkozom.

Míg Déryvel szembeni vaskos elfogultságá-nak oka alighanem az volt, hogy Cini nem tud-ta megbocsátani az ÍTÉLET NINCS Bôhm Aran-káról írt fejezetét, Örkény ostorozását pedigvalamilyen féltékenység motiválhatta, Márai-val szembeni magatartására nincs ilyen kézen-fekvô magyarázatom. Vajon miért érezte szük-ségét annak, hogy a nyelvrontó polgári írókegyik fô reprezentánsaként pellengérezze kiazt az embert, akinek leveleit kegyelettel ôriz-te otthon, s akinek biztatása közrejátszott ab-ban, hogy íróvá lett. (Vö. NAPLÓ, 86. 06. 19.)Ráadásul a Magyar Írók Elsô Kongresszusát,amelyen Márai „ködös, szétmállott, érthetetlen fél-halandzsájáról” beszél (s a halandzsa szóval köz-vetve Karinthy szellemét is megidézi), 1951.április végén tartották, vagyis alig egy hó-nappal azután, hogy a túlvilágról küldött atyaidorgálást kézhez kapta. Így aligha fedi a tel-jes igazságot, hogy Márai egyszerûen politikaiokokból haragudott meg rá – Cini 1986-banugyanis így emlékszik –, hanem meglehetett a maga személyes motivációja is. De Cini va-jon miért haragudott Máraira, akirôl a hatva-nas évek végén is szembetûnô rosszindulattalírt naplójában? Örkénnyel és Déryvel – aki ’56után néhány évet mégiscsak börtönben ült – azvolt a baja, hogy mindketten dezertáltak, ésbeálltak a modernkedô irodalom szekértolói-nak táborába. Mivel pedig szerinte a kultúr-politika épp rájuk hivatkozva, az ô hivatalosíróvá emelésükkel akarta demonstrálni rugal-masságát, úgy látta, hogy elvesztették a rend-szerrel szembeni kritikai távolságot, s volta-képpen ôk álltak a rendszer mellé, egy követfújtak vele. Máraival kapcsolatban szükség-képpen más kanyarulatot vett az önigazolásmanôvere, hiszen ôt bajosan vádolhatta bár-miféle gyanús kompromisszummal vagy kolla-borációval. Az ô bûne vagy inkább tragikus té-vedése is dezertálás, de ez itt az ország végle-ges és visszavonhatatlan elhagyását jelenti. Ezaz intranzigencia teszi Cini számára hitelte-

* Lehetséges, hogy az idézett levelet csakugyanOttlik Géza írta, de ez teljes bizonyossággal nem ál-lapítható meg. – A szerk.

lenné Márai kritikai magatartását. Vagy ahogymaga megfogalmazta: „A furcsa az, hogy ellen-állni is csak idehaza lehet.”

A felszabadulás utáni évekrôl író Márai jó-fiúnak nevezte azokat az értelmiségieket, akikmegkötötték a maguk paktumát a kommunis-tákkal. Nos, az apja árnyéka elôl menekülô Ci-ni ebben az értelemben mindvégig jófiú ma-radt. Ahogy többé-kevésbé lázongó jófiúk vol-tak azok is, akiket atyai barátul választott. Leg-nagyobb megélt témája a Kádár-rendszerbevaló dacos belesimulás korjelensége volt, devégiggondolni nem tudta igazán. A dac egy-felôl azoknak szólt, akik szerinte saját megha-sonlásuk kivetítése árán váltak „progresszív-vé”, másfelôl rendszerrel szembeni fenntartá-sainak, vélt függetlenségének jelzésére szol-gált. Élete utolsó éveiben, évtizedében aztánegyre kétségbeejtôbb világossággal dereng fölelôtte a rejtett alapséma. „Keresem az okát, mi-ért nem tudok én írni... De nemcsak én, senki más.Ilyen mélyponton még nem volt a magyar irodalom.[...] Azt hiszem, ennek fô oka a skizofrénia, amibenélünk. [...] Tízmillió ellenzéki s tízmillió korrum-pált. Nem csupán abban, hogy állásban vagyunk,ezt a rendszert szolgáljuk... Mélyebben van a ha-sadás, a lelkekben. Egyszerre vagyunk ellenállókés kollaboránsok, kurucok és labancok. Ettôl olyannyálas-nyúlós az egész. S ez nem jó talaj az iroda-lomnak, elsorvasztja a lelket, egyéniséget.”

Ezt a passzust Marci is idézi, de nem csap lea skizofrénia szóra, ami különös, ha tekintet-be vesszük, hogy Gabi skizofréniájáról mennyiszó esik. És nem említi apja hasonló címû hosz-szabb novelláját sem. Pedig Cini pályájának ál-lomásjelzô regényei – SZELLEMIDÉZÉS, KÔMÛ-VESEK, BUDAPESTI TAVASZ, EPEPE, BUDAPESTI ÔSZ –mondhatni egyenesen vezetnek el a SKIZOFRÉ-NIÁ-hoz, amely 1988 elején jelent meg, még-hozzá – hogy teljes legyen a kórisme – az Aczélszócsövének számító Új Tükörben. Még e no-vella formálódása idejébôl származik a „Ka-rinthy Ferenc, az író, okosabb, mint Cini, az ember”kezdetû naplóbejegyzése, mely szerint a Ma-gyarországon felgyülemlô elkeseredés robba-nással fenyeget. Ettôl a robbanástól egyrésztfél, félti, amije van, amiért élt és amit elért, devárja is: „megvetem és utálom a mai vezetést, ha-zugnak tartom a rendszert, dûljön össze ez a ven-dégfogadó”. Hasonló töprenkedéssel zárul ma-ga a novella is, az utolsó kitétel pedig szó sze-rint olvasható benne. És nem is véletlen, hogy

szavai ilyen megdolgozatlanul kerültek át akész mûbe. Annak ellenére ugyanis, hogy ez a történelmi és emberi skizofrénia Cini apjá-hoz fûzôdô kapcsolatától kezdve az ötveneséveken keresztül ’56-ig, majd át a kádári kon-szolidáció és az Aczél-féle kultúrpolitika idô-szakán végigkísérte egész életét és pályáját,mégis mindvégig feldolgozatlan maradt ben-ne. Sokszor kerülgette ugyan mûveiben, deigazából sohasem tudta vagy merte megírni.

Pedig anyaga volt bôven, és ötlete is. Azegyik, melyet 1976 áprilisában vázolt naplójá-ban, különösen ígéretes. A Kádár-korszakbelitudathasadás fergeteges komédiája, burleszk-látlelete születhetett volna belôle. Cini Lon-donban azon gondolkodik el, micsoda bonyo-dalmakkal és következményekkel járna, ha ô és rendezô barátja föl-alá masíroznának aHyde Parkban, kezükben táblákkal, melyek-re magyarul ez van írva: „Éljen Kádár!” és„Éljen a Magyar Népköztársaság!” Senki semtudná, mit is kezdjen a tüntetô lojalitás ilyenszokatlan megnyilatkozásával. Senki sem értia dolgot, sem a kinti magyarok, sem az itthonibarátok, sem a pártvezetés, akárhogy forgat-ják, sehogy sem stimmel. Mikor hazajönnek, arendezôt vidékre helyezik, Cinivel Aczél be-szélget el, aztán szilenciumot kap. A többiek,a barátok és ellenségek gyanakvását azonbanez sem oszlatja el, úgy érzik, lefeküdt a rend-szernek, és megszakítják vele a kapcsolatot, ésígy tovább, és így tovább, Örkény legjobb ab-szurd példázatainak modorában. Karinthy Fe-renc, az író azonban óvatosabb duhaj volt,mint Cini, az ember. Az ÉLJEN ÉS VIRÁGOZZÉK!címû hangjátéknak, amelyet végül ötletébôlírt, nem önmaga lett hányatott hôse, hanemegy régi, meggyôzôdéses kommunista, aki fö-lött eljárt az idô. Nos, a hangjáték olvastán azaz érzésünk, hogy maga az ötlet is erre a sors-ra jutott. Az, hogy az eset egy ekkor már – azÉLJEN ÉS VIRÁGOZZÉK! az 1986-os ZENEBONÁ-bankapott helyet – nyilvánvalóan anakronisztikus,megmosolyogni való figura körül gyûrûzik,aki még mindig a kizsákmányolókat és a val-lást, mint a nép ópiumát emlegeti, menthetet-lenül egysíkúvá teszi és ellaposítja az alaphely-zetet. Így aztán abszurd esettanulmány helyetterôtlen kabarétréfát kapunk.

Cini alighanem azért nem lett a korszakmeghasonlottságának jelentékeny írója, mertvégzetesen félreismerte saját tehetségét és sze-

Figyelô • 1013

1014 • Figyelô

repét. Naplójának is az a gyengéje – ahogy aztBán Zoltán András megjegyezte –, hogy szer-zôje túl komolyan veszi magát, hogy a felelôs-ségteljes, gondolkodó emberé benne az ural-kodó szólam – noha ez nem épp a legimpresz-szívebb oldala –, kevés teret kap viszont benneaz életet habzsoló vagány, a sportember és tré-famester, akibe nem kevés spiritusz és éleslá-tás szorult. Nem egy irodalmi mûve is ettôl aféloldalasságtól szenved. Úgy tûnik, Cini szá-mára legigazabb terepe, a játék, magánügymaradt.

Játék és ôrület A Cini-féle baráti társaság játékainak legendá-ját Marci is ápolja és élesztgeti. Érdemes vol-na egyszer a heccek, viccek, blôdlik és ugra-tások mögé hatolni, s e mindent átható játé-kosságot mint túléléstechnikát és védekezésimechanizmust tüzetesebben szemügyre ven-ni. Emlékezhetünk azonban Huizinga meglá-tására is, mely szerint a játék intenzitása nemvezethetô le semmi másból, és legmélyebb lé-nyege abban a lehetôségben rejlik, hogy meg-bolondít. Természetesen a szálak itt is Karin-thyhoz nyúlnak vissza, akinek játékosságábanvan valami vértolulásos jelleg, pattanásig fe-szült agresszivitás. E humor végletességébenrokon a becsavarodással, s talán meghatároz-hatnánk így is: játszi ôrület. Az élet formái-nak túlságos komolyanvétele és semmibevéte-le közötti keskeny átmeneten egyensúlyoz, avalóságról leváló világlátás életprogramja-tü-nete és egyben az ôrültség elkerülésének me-nekülési útvonala. Ebbe a kényszeres viccelô-désbe a fiúk közül Cini nô inkább bele, ponto-sabban Cini belenô, Gabi beleôrül. (De Ciniegyik mindenre kapható tréfatársa, Örkényaz, aki igazán kiaknázza, és egyperceseiben ôcsinál belôle sajátos mûvészi formát.)

Természetesen nem gondolom úgy, hogyGabi a játékba vagy éppen a játékosság hiányá-ba ôrült volna bele. Azt mondják, ragyogó hu-mora volt, ami már csak azért is elképzelhe-tô, mert a humor és az ôrület gyökere közös:mindkettô egy világtól idegen tekintet diada-la a világ felett. E kettô azonban csak a külsôszemlélô számára eshet egybe, szubjektíve ki-zárják egymást. A játékba viszont bele lehetôrülni. Vagy inkább a komolyan vett, végleteskövetkezetességgel végigjátszott játék az ôrü-let egy formája. Somlyó György beszél arról az

ÖRDÖGGÖRCS-ben, hogy Kosztolányi Ádámnak,Kosztolányi fiának mániái játékként indultak,és a kényszeresség mellett mindvégig meg ismaradt bennük a játékos elem. Vagyis érezhe-tô volt benne valami distancia a saját mániái-val szemben. Gabi viszont, mondja Somlyó,teljesen azonosult vele, teljesen betöltötte azördöggörcs. A kérdés persze az, hogy ez azazonosulás, vagyis maga az ôrület, mikor kez-dôdött.

Itt kell visszatérnünk arra a felvetésre, mi-szerint Gabi ôrültsége tudatos döntés ered-ménye lett volna. Kilépés az életbôl a közelítôvagy éppenséggel nagyon is közeli borzalmakelôl. Marci többször is hangot ad ennek a vé-leményének, és (akárcsak Devecseri) az AKKOR

KEZDÔDÖTT címû versre hivatkozik. Eszerint aköltô pillájának elnehezülése, „elálmosodása fé-nyes reggelen” a kávéházban lapozgatott újsá-gok háborús képeivel van összefüggésben. „Aháborús ôrjöngés kezdetére esik” – írja Marci, sôtazt is tudni véli, hogy a képeken „egy pojácaágál, és téves eszméivel kábítja el, láncolja magáhozértelmükbôl kiveszni látszó híveit”. Devecseri nemaktualizál, inkább általánosít: „A költô – írja –...az idegbetegséget választja az olyan való világhelyett, amely háborúkat... virágzik.” Csakhogy avers nem általában beszél a háborúról, mégkevésbé konkrétan a pojácaként ágáló Hitler-rôl, hanem pontosan megadja a dátumot: „ti-zennégy, tizenöt... jött sorba mind”. Vagyis a kez-det az I. világháború képeihez kötôdik. Marciés Devecseri ezt a tényt figyelmen kívül hagy-ja, és talán nem is volna érdemes külön hang-súlyozni, ha a háború kezdete, 1914 története-sen nem volna azonos Gabi születésének évé-vel. Véletlen ez az egybeesés? Vagy inkább aztnyomatékosítja és fedi el egyúttal, hogy a há-ború magában Gabiban dúl, mégpedig kez-dettôl, vagyis a születésétôl fogva? Ebben azesetben a háború nem pusztán olyasmi, ami-hez kívülrôl viszonyul, hanem belsôvé tettdolog, lelkiállapot. Mindez egybevág azzal amegállapítással, hogy „minden neurózis hábo-rús. A beteg dezertál az élet frontjáról és tüneteialapján felmentvényt kér”. (Ez az idézet egy BE-VEZETÉS AZ INDIVIDUÁLPSZICHOLÓGIÁBA címû 1932-es könyvben olvasható. Szerzôje pedig az aKulcsár István, aki az ÖRDÖGGÖRCS-ben több-ször feltûnik, egy ízben mint maga az ördög.Marci felveti, hogy Bôhm Aranka esetleg hoz-zá járt analízisbe, sôt talán Gabi is, aki fóbiás

Figyelô • 1015

fantáziákat szôtt Kulcsár doktor alakja köré.Úgy vélte, hogy mostohaanyjával szövetkezveô intézte el 1941-es katonai behívóját, annakellenére, hogy korábban hosszú és gyötrelmesprocedúra után már végleg alkalmatlannakítélték.) Az a gondolat, miszerint a neurózisdezertálás az élet frontjáról, látszólag Marci el-méletét igazolja, de csak annyira, amennyireminden neurózisra igaz. E dezertálás tudatosvagy vágyott voltának azonban ellentmond aversek tanúsága. Az az álmosság, bágyadtságugyanis, amelynek kezdetét az AKKOR KEZDÔ-DÖTT rögzíti, olyasmi, ami ellen küzd Gabi. Abenne dúló harc éppen ekörül zajlik: „súnyópillám tartani magasban / hiába igyekeztem s ma-gamat / újra meg újra mindhiába / ráztam fel, új-ra meg újra hanyatt- / esett a lelkem s egy szürkésvilágba / merült alá”. Az itt felbukkanó képze-tek tágabb hátterét világítja meg és értelmeziaz a levele, amelyben Füst Milánnak azt fejte-geti, hogy az emberek többsége folyton alszik.Csak a magasabb szférában élôk azok, akik éb-renlétre születtek, s számukra az alvás egyen-lô a halállal. Majd már elsô személyre vált-va: „Mi néhányan vagyunk csak ébren, kiválasztottlelkek, s a legnagyobb kûzdelem és erôfeszítés révéntudunk csak itt valamilyen helyet biztosítani ma-gunknak!”

Noha Gabi ébrenlétre született, mégis kez-dettôl fogva dúl benne a háború az alvás és az ébrenlét között. A költészet ebben a felál-lásban az ébrenlét magasabb régiójához tar-tozik, a mindennapi élet pedig zavaros örvény,amely a mélybe vonz. Verseiben így jelenikmeg a fönt és a lent világa, az AKKOR KEZDÔ-DÖTT-ben éppúgy, mint AZ ÖNTUDATHOZ címû-ben, amely a zuhanás képével kezdôdik: „Ma-gamba-zárva, rettentô sötétben / csak forgok egyrelejebb, a sivár / mélyek fele...” Az ellentétes moz-gás ágense itt sem a teljes elborulás, hanem atiszta logika: „Hozzád kiáltok: el ne hagyj merül-ni, / ragadj fel innen, szárnyas Öntudat!” Ezek fi-gyelembevételével aligha tartható az életbôlvaló szándékos kilépés teóriája. A kilépés vagyinkább fölülemelkedés eszköze nem az ôrület,hanem a költészet, a tisztult tudat tevékenysé-ge, míg a leragadó pillák, épp ellenkezôleg, azelmerülést jelentik a mindennapok ôrületébe.A kiemelkedésnek ugyanebbe a képzetköré-be illeszkedik a „Tavaszra már repülök”-blôdliszárnypróbálgatása is, mely miközben a HOL-NAP REGGEL meghaladására utal, egy magasabbébrenlét sejtelmét hordozza.

Madarassy Zsuzsa – aki közel állt Karin-thyhoz utolsó éveiben, s történetesen a közel-ben volt (ti. a Vitéz-panzióban) akkor is, ami-kor meghalt – számol be egy játékukról, amely„mint minden Karinthy-játék, borotvaélen járt azegész mély pszichológia, az exhibicionizmus és a go-rombáskodás között”. Nevezhetnénk akár gon-dolatkísérletnek is, tudniillik azzal a gondolat-tal játszottak el, mi volna, ha társaságuk vala-melyik tagja megôrülne, hogyan váltana egycsapásra színt minden korábbi cselekedete, aztbizonyítva, hogy mindig is ôrült volt. Ez a já-ték jól demonstrálja, hogy az ôrület kérdésé-ben minden okosságunk utólagos. Más szóval,éppen a kezdet, az ôrültség kezdete az, amimindig megragadhatatlan marad. Valami ha-sonlót sugall Gabi AKKOR KEZDÔDÖTT címû ver-se azzal, hogy a kezdetet, az ôrülettel szembenfolytatott harc kezdetét az elsô világháborúkezdetére teszi, ami egyszersmind saját szüle-tésének éve. És innen kezdve már semmi sempuszta játék.

*Önként kínálkozik a tetszetôs párhuzam, hogyCini életében hasonló funkciót töltött be a já-ték, mint Gabiéban a neurózis. Mindenesetreabban a játékosságban, amely áthatotta közösbaráti társaságuk mindennapjait, tetten ér-hetô egyfajta kényszeres jelleg. Az ugratásokprogramszerû rendszeressége, rituális ismét-lôdése sokszor magát a kiszámíthatóságot, avárakozás felkeltésének és kielégítésének rit-musát teszi meg humorforrássá. Önmagábazáruló, az összetartozás tudatát folytonosanmegerôsítô otthonos és frivol univerzum ez,mely kihívóan vállalja elkülönülését a kinti vi-lágtól. A játék ugyanakkor az egymással foly-tatott versengés, rivalizálás motorja és kere-te is. A kölcsönös ugratásban mindig van vala-mi a párbajból. Ennek a fajta kedélyes kegyet-lenségnek az adja a feszültségét, hogy csakisegyenrangúak között jöhet létre (ôk a társaságalapító tagjai), s éppen ezért lehet összetartóerô, ugyanakkor az oldalvágás, a fölülemelke-dés és a versenyszellem terepe.

Az egymásnak feszülô játékösztön és ambí-ció felvillanyozó légkörében született meg az-tán az epepe nevet viselô különös drámafor-ma. Somlyó György ÁRNYJÁTÉK-ából tudhatjuk,hogy ennek elôzménye, csírája Cinitôl szár-mazik, aki egy este szót kért, hogy elôadja ti-tokban készült költeményét. „A mû szövege,amelyet különlegesen hangsúlyozott, tiszta és pontos

1016 • Figyelô

artikulációval szólaltatott meg, valahogy így hang-zott: Ep – ep – epep – epepe – ep / Epepe – epepe –epepe / Epep – epep – ep – epep – ep” és így tovább,meglehetôsen hosszan. Ekkoriban Cini mégnem kezdett el írni, s némiképp irigykedvefigyelte, hogy barátai, Devecseri, Somlyó, Szi-lágyi János György hétrôl hétre nagy ováció kí-séretében olvasták fel készülô mûveiket. E szi-tuáció helyzeti energiáit aknázta ki Cini dup-la fenekû produkciója, amely az önálló szelle-mi teljesítmény igényével lépett elô, de úgy,hogy értelmetlen hangsora a többiek ambici-ózus mûvészetakarásába vetett horgonyt. Köl-teményének vég nélkül ismétlôdô két betûjehelyi értéket kapott, jelentéssel telítôdött. Fur-csa módon ez az egyszeri performance sem tu-dott ellenállni az ismétlés kényszerének, és ri-tuális záróakkordjává vált szombati program-pontoknak.

Késôbb az egyik elsô epepének már a kez-deti irodalmi sikereit arató Cini lett a célpont-ja. Ez a rudimentális drámaforma – melynekverbális készlete szintén az „ep-ep-ep” ismét-lésére korlátozódott – vált a társaság talán leg-emlékezetesebb közös teljesítményévé. „Nemtudom – írja Somlyó a hetvenes évek elején –,Artaud, Ionesco, Beckett, Arrabal, Mroz.ek vagy aLiving Theater tudomást szereztek-e valaha (Ör-kénynek, biztosan tudom, volt róla tudomása) arróla kisebbfajta forradalomról, amelyet a kegyetlen, ab-szurd és groteszk színjátszás terén elkezdtünk, de vi-lágraszóló újításaikban a mi találmányunk nem egyelemének továbbfejlesztését kell majd egyszer kimu-tatnia a drámatörténetnek.” Vajon realizálta-e Ci-ni, hogy elsôségüknek ez a büszke igénybeje-lentése milyen kísértetiesen hasonlít arra azugyanebben az idôben elterjedt fellengzôs ki-jelentésre, miszerint az abszurd színházat ap-ja teremtette meg, mintegy mellékesen, ÉNEK-ÓRA címû jelenetével (amely három évtized-del elôzi meg Ionesco LECKÉ-jét). Ráadásul úgy érezhette, hogy apja szellemujja még sajátnagy sikerû magánszámán is rajta hagyta anyomát, hiszen, ha úgy vesszük, az nem egyéb,mint Karinthy egyik kedvenc játékának, azeszperentének a továbbfejlesztése.

De a modern irodalomról és színházról ek-koriban már megvolt a maga sommás vélemé-nye. Az az ember, aki olyan biztos érzékkel ta-lált rá az „epüllion” képletére, tökéletes értet-lenséget mutatott a modern mûvészet hason-

ló törekvéseivel szemben. Noha az abszurdhelyzetek és furcsa ficamok iránti érzékét tár-sasági emberként fennhangon mozgósította,mûalkotássá transzponálásukkal nem tudottmit kezdeni: hiteltelennek, öncélúnak és üres-nek látta ôket. A játékos ember és a komoly írószerepe közötti szakadék áthidalhatatlannávált benne. De ô ebbôl a hasadtságból mégerôt is merített, állandó önigazolásának eszkö-zévé avatta: elhitette vele, hogy ô mit sem vál-tozott. Fontos volt ugyanis számára az a meg-gyôzôdés, hogy ô a rögösebb utat választot-ta, miközben a többiek az éppen aktuális diva-tot lovagolták meg. „Elôbb dühöngve, majd in-kább legyintve figyelem – írta 1969-ben –, hogyanválnak mellettem rinocéroszokká régi barátaim. S a volt vörösök egymás után lilává – harcos lilává,absztrakttá, expresszivistává, szürrealistává, struk-turalistává és még a jó isten tudja, mivé. S félek,hogy az ôrültek, akik nem szeretik, ha egy józan eszûfigyeli ôket, mikor vernek agyon.” Ez a túlfûtöttvízió nemcsak Ionesco rinocéroszait fordítjaszembe teremtôjükkel, de megidézi Géniusztis, apja novellájának sokat gúnyolt, magányoshôsét, az egyedülit, aki lát a vakok között. S bárCini az egyedül józannak látta magát a sokôrült között, nem volt elég józan ahhoz, hogyfelismerje, ebben a hôsies pózban betegessénövesztett önigazolás-kényszere ölt alakot.

Szinte sohasem érintette meg az ôrültségrelativitásának tudata (ellentétben apjával, akielôszeretettel választotta tréfái terepéül azôrültekházát, az ápolt és az ápoló összecserél-hetôségét avatva elsôdleges humorforrássá).A hatvanas évek végétôl húsz éven át siránko-zik naplójában azon, hogy a magyar irodalommég nem volt ilyen mélyponton, és egyre na-gyobb habokat kavarnak tehetetlen dühe hul-lámai amiatt, hogy az irodalmat elborítja az„értelmetlenség és az elmebaj”. Többször is azzala felhanggal emlegeti az ötvenes éveket, hogymég az sem okozott annyi kárt, mint az aktu-ális irodalmi divatok. Szerinte a mai mûvészet„bûnbeesése” súlyosabb „talán még az emlékezetesszocialista realista s azóta sokszorosan megbánt éslevezekelt bûnbeesésnél is”. Mégpedig azért, mertakkoriban „az értelem nevében hajtottak betegesentúl valamit – de legalább annak nevében. Itt azon-ban az értelem lázad föl a mûvészet ellen”. Folya-matosan az ôrület rémével viaskodik tehát, demint látjuk, ezt az ôrületet nem magában fe-

Figyelô • 1017

dezte fel. Nem a saját játékszenvedélyébe ôrülbele, épp ellenkezôleg, az vált ki belôle már-már patologikus dühöt, hogy mások komo-lyan vettek valamit, ami szerinte csakis játék-ként volt érvényes. Mindenki tévelyeg, csak ôveti meg a lábát szilárdan, helytáll, egyedül,kezében a görcsösen szorongatott stafétával,amit nincs kinek továbbadnia. Ez maga a té-boly, amely hibátlanul mûködteti az önfel-mentés gépezetét. Így lesz a kádári politika„százszor elvhûbb és becsületesebb”, mint HegedûsAndrás és az „elfajzott” Lukács-tanítványok,akiknek bûne – Cini szemében – talán az lehe-tett, hogy sok mindent másképp láttak, mintrégen. Változtak. Ez az, amit nem tud megbo-csátani Vásárhelyi Miklósnak sem, aki ’56, abörtön és a késôbbi ellenzéki szerepvállalásután is csak „volt sötét sztálinista” maradt a szá-mára. Aztán lassan kicsúszik a lába alól a talaj,elmozdulnak mögüle egy világ tartópillérei.Változik a rendszer, csak ô nem változik. 1988végén ugyanazzal írja le Mészöly Miklóst és Esterházyt, amivel Márait 1951-ben meg-bélyegezte: „ezoterikus félhalandzsa”. Bezárult akör, és nagyjából lezárult egy élet.

Van továbbA kép, amelyet fentebb Cinirôl festettem, bi-zonyára egyoldalú. Talán azért, mert Marciezekrôl a dolgokról nem beszél. Az ÖRDÖG-GÖRCS elején érzékletesen ír apjáról, finomancsúsztatva egymásba a ráutaltság, a ragaszko-dás és a neheztelés érzéseit. Ezek az oldalakkönyve legemlékezetesebb részei közé tartoz-nak. De olyan, mintha ezzel ki is adott volnamagából mindent. Vagy inkább úgy érzi, hogykiadta Cinit és magát (és egy zárójeles hozzá-toldásban tulajdonképpen visszatáncol, egyé-ni sérelmek infantilis felhánytorgatásának ne-vezve az elôzôeket). Hasonlóan plasztikus jel-lemzéssel aztán már nem is nagyon találko-zunk a könyvben. Említi ugyan, hogy apjaszembesülése a valósággal, számvetése önma-gával élete végéig elmaradt, de alig esik szó ar-ról, hogy mivel is kellett volna számot vetnie.Ily módon megjegyzése odavetett jelleget kap,és a képnek ez a darabja hiányzik Cini tárgyátnem találó bûntudatának és összeomlásánakkülönben megrázó leírásából is.

Marci azért kezdett kutatni ôsei után és írni,mert megkísértette a családi örvénybe való be-leszippantódás szédülete. A könyv nagy kér-

dése, hogy sikerül-e kijutnia ebbôl az örvény-bôl úgy, hogy lemegy a mélyére, az aljára, ésonnan rúgja el magát. Nem tudom, ez-e a sza-badulás, az önmagára találás legjobb módja, shogy nem kerülgeti-e az az érzés, hogy megintcsak a Karinthyak vállára támaszkodott. Nemtudom tehát, sikerült-e neki az, amit akart, dekönyve mindenesetre siker lett, és nem is vé-letlenül. Marci eleget tett azzal, hogy ezt a foly-tatólagos családi ügyet elénk tárta. Nem fel-göngyölítette a szálakat, hanem az egész ku-sza gombolyagot elénk gurította. Játszhat ve-le most már, akinek tetszik, szálazhatja, bogoz-hatja tovább.

Beck András

LÉTEZÔ HELY

Ács Margit: A hely hívása. Esszék, portrévázlatok,kritikákAntológia Kiadó, Lakitelek, 2000. 343 oldal, á. n.

Ha irodalomtörténet-írásunk önálló mûfaj-ként tartaná számon a fülszöveget, Ács Margitkötetéé minden bizonnyal joggal pályázhatnaa klasszikus rangjára. A három rövid bekezdés-re tagolt miniesszé hajszálpontosan exponál-ja a kötet központi kérdésfelvetését. „Ezek azesszék és kritikák önkéntelen válaszok arra, ami ért”– írja a szerzô. A kritikaírással kapcsolatbanúgy tartja: „ha hiteles médium tudok lenni, akkorbeavatkozó közvetítésemmel nem rontok sokat a mû-vek külön-külön világrendjén”, közéleti hangolt-ságú esszéirôl pedig így ír: „semmi világjobbítószándék, semmi programszerûség: megszólaltam,mint a hangvilla, amit megütöttek”.

A fülszöveg önkommentárjából világosan ki-rajzolódik az a közírói-kritikusi szerep, amely-re felépülnek a kötet írásai. Mindazonáltal azönmagán túlira rezonáló médium pozíciójaegyáltalán nem személytelen pozíció, hiszenépp a személyes érintettség, az olvasói-gon-dolkodói érzékenység az elôfeltétele ennek arezonanciának. Meggyôzôdésem, hogy bármilegyen is a tárgya, nem létezik komolyan vehe-tô szellemi teljesítmény személyes tét nélkül – ugyanakkor alig akad mai magyar kritikus,akinél mindez olyan éles körvonalakat kapna,

1018 • Figyelô

mint Ács Margit írásaiban. Az 1974-tôl 2000-ig keletkezett szövegeket egybegyûjtô kötet iz-galmas, gyakran vitára ingerlô, mindamellettôszintesége felôl egy cseppnyi kétséget semhagyó önportrévá áll össze.

A gyûjtemény szerkezete nem követi az idô-rendet. Az elsô két fejezet (VITÁK, ESSZÉK, illet-ve PORTRÉVÁZLATOK) darabjai túlnyomórészt arendszerváltás után, a kilencvenes években ke-letkeztek, a legkorábbi írás 1988-ból való. Akritikák zöme részint a hetvenes, részint a ki-lencvenes években íródott: voltaképpen ez azutóbbi fejezet követi tehát végig Ács Margitpályáját. Ennél is fontosabb különbség azon-ban, hogy a publicisztikus hevületû esszéfeje-zet nem csak mûfaját, de indíttatását tekintveis elkülönül a kötet további részétôl.

1A kötet címadó bevezetôjében Ács Margit sa-ját szellemi pozícióját népi-nemzetiként, kon-zervatívként és jobboldaliként határozza meg.A jobboldaliságot igazságérzetébôl eredezteti(„ha a baloldalt ma apparatcsikokból lett milliárdo-sok és Rt.-igazgatók foglalják el, aligha lehetnék mása születési és hatalmi kiváltságok következetes de-mokrata ellenzôjeként, mint jobboldali”), konzerva-tivizmusát „a központnélküliség eszméjét [...] ma-nifesztáló” eszmékkel szemben határozza meg(„egy másmilyen új várásától vagyok konzervatív a haladárok szemében, akik viszont attól haladá-rok, hogy mindegyre felülírják, ami volt”), a népi-nemzeti hagyomány pedig a patriotizmus vala-miféle beváltatlan lehetôségeként jelenik meg:„Nem annyira a szellemi kör egyedeire gondoltam,hanem a szellemi magatartásnak arra a válfajá-ra, amelyet oly pontatlanul jelölnek a történelmileghozzátársult szavak, s amely valójában a gondolko-dásnak egyik örök lehetôsége, ilyen értelemben van,még ha rosszul, méltatlanul vagy sehogy képvise-lik is.” (6–7.) Ezek az önmeghatározások volta-képpen nemcsak a politikailag balos, esztéti-kailag posztmodern, a szekértábor-derby te-kintetében pedig urbánus szemlélettel szem-ben foglalnak állást, hanem egyszersmind akívülállás finom jelzéseit is elhelyezi bennük a szerzô. Ha úgy tetszik, a jobboldalisága de-mokrata éthoszból, tehát nem rendpártiság-ból, nem az erôs (nemzet)állam iránti nosztal-giából és nem erkölcsi fundamentalizmusbólfakad; konzervatív ízlése „másmilyen újra” irá-nyul, tehát nem modernitásellenes, nem zûr-

zavaros-giccses mitológiákban vagy megnyug-tatóan ismerôs, problémátlan esztétikai konst-rukciók újraalkotásaiban lel otthonra; a népi-nemzeti hovatartozás pedig (részleteiben kinem fejtett) szellemi intenció, amely a mo-dernizáció szerves, a kulturális-történelmi ha-gyományokat önmagába építô módját céloz-za meg, amellett tehát, hogy – a szerzô szava-it idézem – „semmi köze a nacionalizmushoz, azaza nemzetállami törekvésekhez, a xenofóbiához, a sze-paratizmushoz” (7.), nem is a népi-nemzeti ha-gyomány valamiféle avíttas romantizálásábóltáplálkozik.

E hagyomány pozitív meghatározásávalazonban Ács Margit adós marad. „A népi író te-hát a centrumkeresô, a tanító-szolgáló típusból va-ló – írja –, olyan személyiség, amelyiknek identitás-tudatában erôs szerep jut közösségi meghatározott-ságának, de ezzel nem azt akarom mondani, hogykizárólag a népi író ilyen, hiszen a közösség és a szol-gálat oly sokféle lehet. [...] Annyi mégis megkülön-bözteti írótársaitól, hogy tudatosan vállalja a sajá-tos magyar sorsproblémák megszólaltatását, és eny-nyiben az író irodalmon túli felelôsségét. De ezt nemvalamiféle esztétikai és erkölcsi fensôbbrendûségjegyében a többi, a másféle íróval szemben, hanempusztán azért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja amegtapasztalt balsors és meghasonlás.” (64.)

Ha ellenérveket szeretnék felhozni e port-réval szemben, elsôsorban az író közösségiképviseletre szóló felhatalmazását firtatnám,másodsorban a sorsproblémák (vagy akár anemzet- és nemzetihagyomány-fogalom) hosz-szú távú rögzíthetôségét, harmadsorban a né-pi mozgalom heterogenitását kérném számona fenti szövegen – a helyzet bonyolultságát jólillusztrálja Illyés Gyula pikírt mondata, amely-lyel a Veres Pétert kegyetlenül kiosztó cikké-ben bókol Veres önéletírása, a SZÁMADÁS elôtt:„Kínálkozó lesz irodalmunk történetében ezt a köny-vet befejezô végére állítani annak a falu- és város-kutató vonalnak, melyet nem a Puszták népe, ha-nem Márai vallomásai indítottak meg.” (VERES PÉ-TER ÚTJA, Nyugat, 1941/3. [március 1.], kötetben:Nyerges András [szerk.]: GOROMBASÁGOK KÖNY-VE, Helikon, 1999.) Ám ezúttal nem az ellen-érvekre koncentrálnék, hanem az árulkodófordulatokra hívnám föl a figyelmet: „pusztánazért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja”. Ismét csaka személyes érintettség bukkan itt föl a hiteles-séget garantáló mozzanatként. Az Ács Margitáltal felvázolt ideáltipikus népi író ugyanúgy

Figyelô • 1019

a számára legfontosabb téteket keresi és talál-ja meg az ôt meghatározó közösség sorsában,ahogy Ács Margit, a kritikus a témájául válasz-tott kötetekben.

A népi mozgalom fogalmát tehát leginkábbnegatív meghatározásokkal írja körül a szer-zô. A népieket illetô kritikákat-kifogásokatigyekszik érvényteleníteni, küzd a mozgalom-ra ráerôszakolt külsô interpretációk ellen, ámmindebbôl jóval nehezebb valamiféle progra-mot kibontani. Amikor leszögezi, hogy az „ideo-lógiamentes mûvészet viszont teljesíthetetlen köve-telmény”, mélységesen egyetértek vele, ám nemlátom be, hogy mindebbôl miért következne azíró váteszszerepének a követelménye: „Az író,mint az élet és az ember közönséges valósága fölöttálló hírnök, követ, próféta, elvesztette mostanra kul-tikus tekintélyét – s ez már baj.” (22.) Attól ugyan-is, hogy a politikumot vagy tágabb értelembena közösségi témákat nem vagyunk hajlandókszámûzni a mûvészet területérôl – az utóbbiévekben, úgy tûnik, szerencsére már túljutot-tunk ezen az ostoba elôítéleten –, a mûvészkultikus tekintélye még megingatható marad,hiszen ugyanúgy pusztán ajánlatokat, korri-gálható vagy cáfolható, tehát vitatható ajánla-tokat tehet a közösségre vonatkozó kérdések-ben, mint a politikus vagy a bolgárkertész. Adolog természeténél fogva az ô ajánlata annálnagyobb súllyal bír, minél inkább alátámaszt-ja ezt a mûvészként megszerzett tekintélye.Hírnök, követ, próféta viszont nem lehet an-nál az egyszerû oknál fogva, hogy nincs mö-götte/fölötte semmiféle instancia, amelynek anevében ilyen módon megszólalhatna.

Úgy gondolom, mindezt Ács Margit sem ta-gadja. Arra a felvetésre, hogy a váteszszerep-pel járó pózt és hazugságot a posztmodern ön-reflexió oldotta fel, a következô ellenvetést te-szi: „Bizonyos nyelvi formák kifáradása még nembizonyítja, hogy az olyan ember, akinek kollektív iden-titása is van, abszurddá vált [...]. Az ilyen éntudatéppúgy realitás, ahogy az individualista-szolipszis-ta is; nincs sok értelme azt mondani rá, hogy eljártfölötte az idô, mert van.” (41.) (Szirák Péter ha-sonlóképpen érvel gondolatgazdag kritikájá-ban, amely az Esterházy Péter, Kertész Imre ésNádas Péter közéleti témájú írásait egybegyûj-tô kötetrôl, a Bojtár Endre szerkesztette KALA-UZ-ról szól: A REMÉNY UTOLJÁRA, Jelenkor, 2004.május.) A népi írót ezek szerint tehát a kollek-tív identitás megélése, elôtérbe helyezése kü-

lönböztetné meg társaitól, és ez az irányultságakkor is érvényes szellemi lehetôség volna, hapillanatnyilag éppenséggel alulreprezentált.Amennyire meg tudom ítélni, ennek a lehetô-ségnek a feltárása mûködik Ács Margit esszéimögött, és valószínûleg ez az igyekezet tetteszámomra minden kétséget kizáróan hitelesséaz elsô fejezet vitairatait, még akkor is, ha szin-te egyetlen ponton sem értettem egyet velük.

Ha most csupán a népi irodalomra vonatko-zó észrevételeit emeltem ki, annak egyik okaaz volt, hogy a közvetlenül politikai folyama-tok helyzetértékeléseinek a megvitatása meg-haladná a rendelkezésemre álló kereteket. Amásik ok viszont az, hogy ez az írásom elsô-sorban a kritikus Ács Margitról kíván szólni. A fenti gondolatok rövid szemlézésére mind-azonáltal szükségem volt, mivel tanulságos ésa szerzô elfogulatlanságára utaló tapasztalat,hogy magukban a kritikákban nyomát sem ta-lálni a vitairatokban megfogalmazott elvárá-soknak. Ennek a magyarázatát alighanem afülszövegben, illetve a bevezetôben tárgyaltmédiumjellegû szerepfelfogásban kell keres-ni: a mûvekkel való találkozást a személyes re-zonancia határozza meg, nem a kritikus elôze-tes elvárásai. Ács Margit a bevezetô esszébenBretter György Berzsenyi-tanulmányát idézve„az önmagáról mintát vevô kultúra” eszményétmint a magyar fejlôdés beteljesületlen lehe-tôségét vetíti elénk. (9.) A nemzeti kultúránakezek szerint immanens értékekre kell épülnie,nem pedig külsô mintáknak megfelelnie. Szá-momra úgy tûnt, hogy ezen a ponton ér összea kötet elsô és második „fele”: Ács Margit aportré- és a kritikafejezetben az életmûvek-ben, illetve a mûalkotásokban felépülô világoksaját logikáját, törvényeit igyekszik tisztelet-ben tartani.

2„Az egész dolognak csak akkor van értelme, ha amûvet figyelve végül egy másik emberhez találunkel, vagy legalább saját magunkhoz – ez a másik em-bernek csupán speciális esete” – írja Fodor AndrásSztravinszkij-könyvével kapcsolatban, ám ez amondat, úgy gondolom, Ács Margit kritikusimûködésére is mélyen jellemzô. (160.) Nemcsupán a remekbe szabott portrék esetében,ahol nyilvánvalóan a megrajzolt személyiség(Hajnóczy, Vas István, Nemes Nagy vagy Fo-dor) jelentette az írásra indító nagy élményt,

1020 • Figyelô

de a mûbírálatokban is a személyiség és a mûegyüttese érdekli. A mai magyar kritikaírás-ban meglehetôsen ritka ez az attitûd, hiszenmanapság nem nagyon szokás portrét festenia szerzôrôl (talán nem véletlen, hogy ez alól a kritikaírást is magas színvonalon mûvelôegy-két író-költô jelenti a kivételt). Ács Margitkönyvének alapvetô állítása, hogy fontos lehe-tôségeitôl fosztja meg önmagát a mûkritika,amennyiben teljes egészében lemond a szer-zôi személyiség, karakter figyelembevételérôl.Az alábbi mondat például olyan recepciótör-téneti vonatkozásokat von be az értelmezésbe,amelyek másképp valószínûleg rejtve marad-nának: „Különös, hogy ez a két keserû könyv semtudta eloszlatni Lázár Ervin körül a legendát, ame-lyet elsô kötetével és személyének kedvességével kel-tett.” (166.)

A portrék során hangsúlyosan kerül elôtér-be a nyilvánvaló tény, hogy egy találkozás el-beszélése (mûvel, tájjal, emberrel) mindig ön-vallomás is. A Vas Istvánról szóló pazar esszépéldául egyszersmind lélektani önarckép. Anyitó mondat mindjárt meghökkentô vallo-mással indít: „ô volt az egyetlen ember, akitôl nemféltem”. Késôbb ismét elôkerülnek a kezdô iro-dalmi szerkesztô szorongásai: „tipikus újonc-pszichózis volt ez, amit a kishitûség és a túlzott fon-tosságtudat vegyülékének lehet tekinteni”. (139.)Hasonlóképp a Nemes Nagy Ágnes-írásban:„megsemmisülten és reménytelenül tekintettem azirodalom »csarnokaira«, ahol még a barátságos fény-ben is a nekem járó gúny csillanását láttam”. (147.)Óvatosan vetem fel a kérdést, anélkül, hogyválaszolni próbálnék rá: ennek a kisebbségiérzésnek az önportrékban megfogalmazott,vissza-visszatérô megnyilvánulásai mennyibenállnak összefüggésben a közéleti írásoknak az-zal a szólamával, amely a nemzeti kulturálisöntudatot a kisebbrendûségi érzés elvetésénekaz igényével kapcsolja össze?

A teljes kötetbôl kirajzolódó szerzôi portré-hoz talán a Vas István-esszé szolgál a legfon-tosabb támpontokkal: „Van egy Vas István-tétel,ami prózájának meghatározó mozzanata, és engemszemélyes sorsomban érintett. Minden determinációrossz determináció – állítja Vas István [...]. ...fontostámasz volt e tétel, amikor szükségem volt rá, maazonban már errôl is másként gondolkodom. Nemhiszem, hogy el lehet szakítani a múlthoz fûzô szá-lakat, s ha más nem, maga az út, amit eredeti köze-

günkbôl mai környezetünkig megtettünk, tudomá-sunk és hozzájárulásunk nélkül is determinál. Svannak a múltnak olyan darabjai is, amelyek észre-vétlen kószálnak, áramlanak bennünk, mint ve-szélyt hordozó vérrögök az erekben.” (143.) A kötetfô szervezôelve szerzôjének saját sorsa (talánezért is ragaszkodik Ács Margit az egyes feje-zeteken belül az idôrendhez), az írások té-májául szolgáló események, személyiségek ésmûvek rá gyakorolt szellemi hatása – akkor is,ha ez a hatás éppenséggel, mint a fenti példais mutatja, feszültségeket hordoz magában. Alegizgalmasabbak épp azok a szövegek, aholÁcs Margit az ízlésbeli-szellemi különbségekrögzítése mellett ad számot ezekrôl, mint pél-dául A TABUK MEGTÉPÁZÁSA címû Buñuel-kriti-kájában. Itt, annak ellenére, hogy bevallottanidegenkedik Buñuel provokativitásától („nyil-vánvaló, hogy ezek bizony korlátaim, mindazonál-tal kénytelen vagyok vállalni ôket, mert erôsen meg-szabják vonzalmaimat”, 247.), a megveszteget-hetetlen ôszinteség meggyôzô erôvel hat rá, éshasonló ôszinteséggel igyekszik feltárni a „má-sik” oldalról kiolvasható igazságot: „Mi, realis-ták túlságosan jóhiszemûek vagyunk, [...] bizonyá-ra mert nem vagyunk elég bátrak elengedni az eti-ka anyai kezét. A szürrealista »hülyéskedés« mentesettôl a hamisítástól, ámbár ez meg végül is hülyés-kedés; a szürrealista kezelésében a borzalom többé-kevésbé karikatúrává válik, amin gyanútlanul ne-vethetünk. [...] A fantázia önkényes játékának vél-ni azonban több, mint tévedés: kicsinyes szellemigyávaság.” (253.)

Ez a saját elôítéleteivel is számot vetô elfo-gulatlanság Ács Margit kritikaírásának talánlegszimpatikusabb vonása. Egyébként több-nyire affirmatív bírálatokat ír, ahol nem csupána tárgyalt mûvel, de az adott szerzô mûvészeté-nek egészével is igyekszik számot vetni. Fôkénta hetvenes évek mesteri kiskritikáira jellemzôez, ahol a szûkre szabott terjedelem ellenéreösszefogott pályarajzot nyújt, és ebben helyeziel a megvizsgált kötetet – jó példa erre a La-dányi Mihályról vagy a Csukás Istvánról szólórecenzió. Számos finom és eredeti megfigyeléstalálható a könyvben, amelyek egy-egy életmûvizsgálata során termékeny továbbgondolás-ra alkalmas szempontoknak bizonyulhatnak:ilyenek például a Karátson Endre novelliszti-kájának nyugat-európai beágyazottságáról, aBodor Ádám-féle Sinistra-univerzum struktu-

Figyelô • 1021

rális amoralitásáról vagy a Buñuel „magyarsá-gáról” szóló eszmefuttatások – ez utóbbi eseté-ben „a társadalom feudális erezete”, illetve az eb-bôl fakadó „kisvárosi kivagyiság és kisebbrendûsé-gi érzés elegye” (252.) teszi otthonosan ismerôs-sé a spanyol filmrendezô világát.

A Kertész Imre SORSTALANSÁG-áról szóló kri-tikával kapcsolatban az a legmeglepôbb, hogynem vált a Kertész-szakirodalom alapszövegé-vé, de legalábbis a SORSTALANSÁG jelentôségét ahumanista narratíva lebontásában látó értel-mezések alapító szövegévé. Ez a rövid, 1975-ös (!) hírlapi recenzió éles pillantással tárja fela frissen megjelent regény szellemi tétjét. Aregény befejezésével, a Köves Gyurkát fagga-tó újságíró jelenetével nyit, majd a másodikbekezdésben leszögezi: „Gyilkos karikatúra ez aportré mindenkirôl, aki a hagyományos európai hu-manizmus joviális együttérzésével ítéli meg a fasisz-ta koncentrációs táborok létezését. És még csak fél-reértésre sincs mód. Kertész Imre nem kockáztattameg, hogy elsô könyve (amin tíz esztendôt dolgozott)félreérthetô legyen.” (177.) Nem folytatom az írásismertetését: a szerzô ebben a néhány bekez-désben helyet talál arra, hogy érintse a regénylegfontosabb mozzanatait – sajátos nyelveze-tét, illetve a lágerélet tapasztalatából követke-zô világértelmezést. Ács Margit SORSTALANSÁG-cikke a recenzió gyakran lesajnált mûfajánakaz apológiája lehetne, akár a Nemes Nagy Ág-nes esszéirôl vagy a Bajor Andor humoreszk-jeirôl és novelláiról írott tanári rövidkritikái.Gion Nándorról az új regénye kapcsán pálya-képet fest kiskritikában – az efféle miniatúra-munka nehézségeivel csak az lehet igazán tisz-tában, aki megpróbálta már egy-két flekknyiterjedelemben összefoglalni mindazt, amit alegfontosabbnak tart a tárgyalt szerzôvel kap-csolatban. Az ilyen kritikusi attitûd elôfeltéte-le mindenképp a szenvedélyes érdeklôdés abírálat „tárgya” iránt, hiszen csak ez indíthatarra, hogy a nehezebb utat válasszuk: jóvalkönnyebb ugyanis a rövidkritika adta keretekközött gyorsan „letudni” az aktuális feladatot,mint megbirkózni ezekkel a keretekkel, és aszövegünk adekvát formájává alakítani ôket.

A nyolcvanas–kilencvenes években születettmûbírálatai már elemzô-kifejtô nagykritikák.Itt a szerzô problémaérzékenysége és elemzô-készsége tág teret nyer a kibontakozásra. Rop-pant meggyôzô például az a terjedelmes gon-dolati ív, amely Ottlik BUDÁ-jának az elemzé-

sét elôzi meg: „Nyilvánvaló, hogy ami Ottlik íróiéletét kitöltötte: a feszült, egyszerre aszketikus és nar-cisztikus kísérlet az élet leképzésére, úgy, hogy ne der-medjen puszta ábrázolássá a megragadás pillana-tában, hanem pulzáló és tovább sarjadó élet marad-jon, regénytechnikai problémának látszik, de álta-lános ismeretelméleti probléma is: [...] az anyagnakcsak azt az állapotát ismerjük meg, amit a megfi-gyelés során elôállítunk, legalábbis befolyásolunk.”(290.) Ács Margit itt, ebben a számomra igenfontos BUDA-elemzésben az írói program olyanrekonstrukciójára tesz kísérletet, mely az ISKO-LA A HATÁRON formailag zárt szerkezetébôl is ki-bontja a BUDA formátlan, az utolsó pillanatigíródó „életregénye” felé mutató erôvonalakat.A BUDÁ-t nagyszabású, az élet teljességét rög-zíteni kívánó vállalkozásként értelmezi, s no-ha ezzel együtt kifejti a többé-kevésbé szükség-szerû kudarc e vállalkozásba kódolt logikájátis, magát a mûvet kivonja a kritikai értékítélethagyományos normái alól: „A pompeji múzeumemberfiguráit is szobroknak nézheti az ember, holottnem azok.” (303.)

Ha negatív kritikát ír, igen visszafogott mó-don teszi, és sosem az elutasítás gesztusa válika meghatározóvá. Szilágyi István AGANCSBO-ZÓT-járól világos és alapos elemzést követôenmondja ki a frappáns ítéletet: „nagy mû, de nemjó regény” (245.), ám mindeközben nem pusz-tán a kudarc mibenlétét vagy mûködésmódjáttárja föl, hanem ennél jóval tágabb perspektí-vába helyezi a kötetet. Egy másik esetben Mar-garethe von Trotta ÓLOMIDÔ címû filmjénekzavaró didaxisát finoman zárójelezi, és tágabbszempontot talál, ahonnan nézve e mûvészihibák veszítenek jelentôségükbôl. Noha a ki-fogásait nem rejti véka alá, és nem is bagatel-lizálja ôket, a már említett affirmatív hajlaminkább a mûelemzés, mint az ítélkezés irányá-ba mozdítja el azokat az írásait is, ahol kriti-kai észrevételeket támaszt a vizsgált munkávalszemben. Mindez nyilván a kritikusi alkatbólfakadó témaválasztás kérdése is: ha az adottbírálatok esetén a kifogásoknál nem volnánakerôsebbek az igenlô-elemzô mozzanatok, va-lószínûleg nem is írt volna épp ezekrôl a mû-vekrôl, hiszen a kritikaírás föntebb vázolt, sze-mélyes tétjét ezek ilyenformán nem érintettékvolna.

Ács Margit írásainak legjobb pillanatai azok,amikor közel megy a vizsgált szöveghez. „Haaz ember Mándyt olvas, homályos veszélyérzet telep-

1022 • Figyelô

szik rá” – olvashatjuk egy hírlapi recenziójá-ban. Ha az ember ilyen bekezdésnyitó mon-datot olvas egy kritikában, azonnal felkapja afejét, és kettôzött figyelemmel olvas tovább:„Nem tudhatja, nem tör-e elô egy arcpirító cseleke-det vagy egy megszégyenülés emléke egy egyszerûhasználati tárgyból, nem jelenik-e meg az elôszoba-ajtóban valaki, akit régen kiutasított a tudatából,nem fogja-e el újra gyermeki sóvárgás a szeretetután.” Ezek után, hogy exponálta a Mándy-próza legfôbb „tematikus” hozadékát, köz-ponti problémáját, nem elégszik meg ennyi-vel. Egy beavató mozdulattal a mû mélyebb ré-tegeibe invitálja az olvasót: „És nemcsak Mándyvilága, tárgyi-emberi anyaga ébreszti ezt a veszély-érzetet. Nem tudom, hogy az írói szerkesztés mester-ségében kevésbé jártas olvasó észleli-e a Mándy-novellák és -regények nyaktörô szerkezetét.” Az ol-vasó ettôl a ponttól bennfentesnek érezhetimagát, de nem valamiféle obskúrus elméletitudás birtokosának, hanem egy köznapi, vilá-gos fogalmakkal leírható meglátásra nyitja ráa szemét a kritika. A Mándy-próza szerkezeté-ben rejlô folytonos veszély e meglátás szerintaz arányos dikció elvetése: „Mándy nem egysze-rûen felcserélte a harmonikus szerkesztési elvet adiszharmonikussal, hanem kiszakította magát a pró-zaírás hagyományos mértanából, és írásaiban szer-kezetileg is az élet statikátlan mozgását követi.” Íme,a szakmai észrevétel visszacsatol a mû legfôbbalapproblémájához, a létezéssel járó veszedel-mes váratlanság mozzanatához. Mindebbenpedig egyetlen bekezdésen belül, újságlapozgatásközben részesülhetett az olvasó 1979 decem-berében. (211.)

*Hosszasan lehetne még szemlézni a kötet írá-sait, de talán ennyibôl is világossá vált, hogy A HELY HÍVÁSA a mai magyar kritikaírás fontosszereplôjének összegzi az eddigi pályáját. Amûbírálat, ha tényleg komolyan vesszük, ésnem pusztán kényszerû szellemi tornagyakor-latnak tekintjük, egyszerre a személyes érin-tettség és az elfogulatlanság ügye – ha nagyonki szeretném élezni a kérdést, önismereti tré-ningnek is merném nevezni. Kritikusi mód-szertanon érthetünk érveléstechnikát, érthet-jük a kérdésfelvetések irányultságát és reto-rikáját, érthetjük a feldolgozott anyag elô-vezetését és még számos egyebet. Mélyebbértelemben viszont szintúgy a kritikusi mód-szertan részének tekinthetô a bírálatok étho-

sza, a mûhöz fûzôdô viszony szépírói megjele-nítése. Ács Margit könyve mindkét értelem-ben tankönyv.

Keresztesi József

ÉLETET JÁTSZIK

Bánk Zsuzsa: Az úszóFordította Szalay MátyásKossuth Kiadó, 2003. 221 oldal, 1980 Ft

Szinte észrevétlenül jelent meg tavaly egy ki-tûnô német regény magyar nyelven. A szerzôneve egyértelmûen arra utalna, hogy magyaríró magyar nyelvû kötetérôl van szó, holott a Frankfurtban Zsuzsa Bánk néven élô író DER SCHWIMMER címmel, az S. Fischer Verlagnál2002-ben megjelent mûvét kapta kézhez az ol-vasó Szalay Mátyás finoman hangolt, igényesfordításában. Bár a 2003-as budapesti Nem-zetközi Könyvfesztivál „Európai Elsôkönyve-sek Fesztiválja” programjában is szerepelt azíró és regénye, kettejük különös státusa a ma-gyar és német nyelvterület, identitás közöttisé-gében nem váltott ki különösebb érdeklôdéstirodalmi életünkben.

A DER SCHWIMMER megjelenésére nálunk Ná-das Péter hívta fel a figyelmet az Élet és Iroda-lom 2002. november 15-i számában, A KETTÔS

LÁTÁS DICSÉRETE. ZSUZSA BÁNK ÍRT EGY VELEJÉIG MA-GYAR REGÉNYT NÉMETÜL címû írásával. Idézhet-nénk ebbôl a Nádastól megszokott pontos-sággal lejegyzett esszébôl jó néhány megálla-pítást, többek között a könyvben többszörösrétegzettségben rejlô „kétértelmûség”-rôl, a re-gényen végighúzódó „végtelenített menekülés”-rôl, a „csaknem kellemetlen szerzôi szigorról”, deami nekünk, magyar olvasóknak talán új iro-dalmi, esztétikai élményt jelent, az a követke-zôképpen fogalmazódik meg A KETTÔS LÁTÁS

DICSÉRETÉ-ben: „[Bánk Zsuzsa] Egy kivételes, ezidáig feltáratlan pszichikai és nyelvi adottságbantalál rá a posztmodern tapasztalatával megterhel-hetô szerzôi omnipotenciára.”

AZ ÚSZÓ korántsem cselekményes történetétugyanis túlnyomórészt az egyes szám elsô sze-mélyû gyermek narrátor beszéli el, akinek ahangja olykor többes szám második személy-

Figyelô • 1023

re vált. A tizenhét fejezetbôl álló regény alap-szüzséje szerint egy testvérpár, Kata és Isti„vándoréveinek” útvonalát rajzolja fel 1956ôszétôl (amikor anyjuk Nyugatra disszidál, s magukra maradnak apjukkal) 1969 nyará-ig, amikor az elbeszélô Kata, öccse halála utánvélhetôen másfél évvel, ugyancsak elmennikészül az országból („...várok, hogy engedje-nek...” – s ahogy a könyv utolsó szavai szólnak:„...tudok várni, és megismétlem: igen, tudok vár-ni”). Az elbeszélés Nádas Péter által emlegetettkettôssége, vagyis a perszonális elbeszélés ésaz omnipotens látásmód együttes jelenléte, a gyermek-mitéma, a gyermek elbeszélô vá-lasztásával kiegyensúlyozottan valósul meg. Agyermek-én (beszélhetünk a testvérpár többesmijérôl is) számára az idô nem halad, s ez a moz-dulatlanság vagy lassúság az egyik fontos motí-vuma az elbeszélés alakulásának, s ezt több íz-ben meg is fogalmazza a beszélô: „mintha szá-munkra már megállt volna az idô; egy búgócsi-gán éltünk... ahol forgatják és eleresztik, és mi is ve-le forogtunk, mindig ugyanazon a részen, mindigugyanazon égbolt alatt”. Az idô múlhatatlanságamagával vonja a tér szûkösségét is, néhány jel-zésszerûen megadott hely („keleten”, „a tó-nál”, „az ország nyugati felén”) közötti kény-szerû vándorlás jelenti a háromtagú család ott-honkeresésének állomásait.

A letelepedések eseménytelensége Kata szá-mára a látás érzékének kifinomulásához vezet(„figyeltem, hogyan reszketnek a levelek a szélben;azért feküdtem le esténként, hogy álmodjam; képe-ket vetítettem a deszkákra”), öccse, Isti pedig csu-pa olyasmit is hall, amit mások nem („hallja azeget... hogy felhôs-e vagy napos, hallja a szôlôket...sôt a fehér pelyheket is hallja”). Az említett szer-zôi mindentudás, tehát a leírás körültekintô,de nem kommentáló, nem értelmezô gazdagsága ekifinomult érzékelésnek a következménye. Azelbeszélés nyelve is a lírai, érzékeny, nem ref-lektív leírásé. (Nem véletlenül jut eszünkbemegint Nádas Péter, az EGY CSALÁDREGÉNY VÉGE

címû kötetének gyermek narrátora, Simon Pé-ter elbeszélésmódja, szemben a nagyapáéval.)A történések, a történet lehetôsége az anya tá-vozásával elveszett, ami marad, a gyermek köz-vetlen környezetének, viszonyainak leírása. Atörténetmesélés, amely az anya alakjához fû-zôdik, rövid idôre visszatér, amikor a tónál lak-va, a vendéglátó ház asszonya, Ági mesél a gye-rekeknek, miközben a kezdô mondatokat ôk

adják, s Isti mindig az anyáról akar történetethallani. Maguk is kitalálnak ilyeneket, s fa-luszerte mesélnek anyjukról („Nem akartunkolyanok lenni... akiket el lehet hagyni”). Amikoraztán a nagymama meglátogatja ôket, s az ad-dig reménykedve visszavárt édesanyjuk útjátés németországi életét beszéli el a gyerekek-nek, Isti számára megszûnik a történet, meg-szûnik az anya.

A regény szerkezetét alkotó tizenhét fejezetcíme, az elsô kivételével, egy-egy keresztnév.Az indító fejezet, amely a MI címet viseli, szag-gatott ritmusban sorjázó, tényszerû monda-tokkal vázolja fel az alaphelyzetet, miszerint azelbeszélô és testvére anyja felszállt egy Bécs fe-lé tartó vonatra, s az apa némi tétovázás utáneladva házukat, háromnapi ide-oda vonatozásután végül Budapestre költözik a gyerekekkel.A MI az anyával együtt töltött idô emlékeitigyekszik felidézni, de inkább fényképek segít-ségével, s a narrátor ezt a homályos emlékezôpozíciót rögtön a regény kezdô mondataivalrögzíti: „Anyámról kevés emléket ôriztem. Lényegé-ben csak fényképekrôl ismertem, melyeket apám egykis ládikóban tartott.” Már ebben a fejezetbenfelbukkan a kötet két fontos motívuma: a vo-nat és a víz. Mindkét motívum a menekülés, azelvágyódás metaforájaként értelmezhetô, s azelôbbi az anyához, az utóbbi az apa alakjáhozkapcsolja a testvéreket. Kata és Isti ahol csaklaknak – kivétel a tóparti, viszonylagos idill –,kijárnak a pályaudvarokra, s kívülrôl fújják amenetrendet, utaznának, ahogy anyjukkal isgyakran tették. A vágyakozás tere pedig foko-zatosan szûkül, ahogy helyrôl helyre vándorol-nak, s az idô tompaságában újra és újra hoz-zászoknak az adott körülményekhez, lakótár-saikhoz, kötôdéseik épp hogy az elôzô, a rövidtávú emlékezetben megtartható helyekhez fû-zik ôket, így az utazás vágyott célja elôbb azanya után Bécs, aztán Budapest, aztán a Sze-rencs melletti falu, aztán a tó... – redukálód-nak a távolságok az áhított helyek között. A vízmetaforája – magyarázat a regény címére is –már az elsô fejezetben két vonatkozásban je-lenik meg: egyrészt a „merülés, feloldódás –úszás” közegeként; másrészt a nagyanya álom-fejtô magyarázata révén, ami egyúttal elôre-utalás is a szüzsé drámai pontjára: „A zava-ros, mély víz súlyos betegség elôjele volt.” (Az effé-le dramaturgiai elôre utalások finoman átszö-vik a regény egész struktúráját.) A teljesen ma-

1024 • Figyelô

gába fordult apa egyetlen kézzelfogható viszo-nyulását a gyerekeihez az úszás jelenti. Az el-sô fejezetben, a budapesti Palatinus strandonkezdi tanítani Katát és Istit. A kisfiú számárarövid idôn belül az úszás alapvetô élettevé-kenység lesz, hogy a megtartó erejû vízben létaztán tragédiába torkolljon.

A regény címében is megfogalmazódó erôsmetaforikusság, a minden meghatározottság-tól, konkrétságtól való szerzôi tartózkodásuralja a regény teljes poétikai, nyelvi világát.Nagyon jellemzô, hogy tulajdonnevek aligfordulnak elô a szövegben. Pontosabban, ame-lyek mégis benne vannak – néhány helységnévés keresztnév –, azok fejezetcímmé válnak. Azadott névvel jelölt fejezetekben leginkább afelnôttektôl hallva, függô beszédben kerülnekelô a gyermek elbeszélô szûkös környezetébenélôk korlátolt élettöredékei. A rokonok, isme-rôsök, a szülôk, nagyszülôk, végül a gyerekekkis történetei sajátságos koincidenciákban mu-tatnak fel egy történelmi panorámát, az egy-kori módos gazda apai nagyapa öngyilkossá-gától, a falusi úriasszony szerepét ôrzô nagy-anyán át a szülôk generációjának sorsválasztá-saiig. Sem az említett metaforikusság, sem agyermeknézôpont nem tûri a konkrét törté-nelmi utalásokat, amelyek csak nagyon halvá-nyan jelennek meg a mûben. Így az 1956-osbudapesti forradalom, korábbról Sztálin halá-lának napja, végül az 1968-as csehszlovákiaibevonulás. A különbözô generációk mögöttfelsejlô, különbözô történelmi kulisszák elôttaz említett koincidencia a személyes élettörté-netekben van jelen. Mintha a regény figuráiteljességgel kívül volnának a társadalmi szoci-alizáció és viszonyrendszer keretein, vagyis apusztulás csak részben róható fel az árnykép-szerûen, csak a háttérben kivetített történelmiváltozásoknak. A faluból elvágyódó férfiak, acsalódott asszonyok, idôsek és fiatalok ugyan-abban a perspektíva nélküli, monoton jelenidôben élik az életüket, mint a korlátozott tu-datú gyermek szemlélô. Kata és Isti nevelôdé-sének regénye efféle állomások között kanya-rog céltalanul.

A nevelôdési regénynek, a családregénynekés az életrajzi narratívának AZ ÚSZÓ-ban meg-valósuló összekapcsolódása nem új fejleménya modern irodalomban. Hogy két, egymástólidôben jócskán távol álló példával éljünk, elégcsak a modern európai regény alapmintájá-

ra, Proust AZ ELTÛNT IDÔ NYOMÁBAN címû re-gényfolyamára gondolnunk, vagy a legújabbmagyar irodalomból Kukorelly Endre TÜNDÉR-VÖLGY-ére. Az eredeti mûfaj(ok) egyenes vona-lú, teleologikus elbeszélésmódjának megbon-tására irányuló szerzôi igyekezet több mintszáz évre visszavezethetô hagyomány. Ezt a po-étikai formát veszi alapul Bánk Zsuzsa könyveis. AZ ÚSZÓ-ban megjelenô három generációtörténetének egyik végpontja a legkisebb gye-rek halála, nôvérének, a gyermek elbeszélô-nek a története pedig lezáratlanul lebeg az ab-szolút semmiben. Ami az említett családre-gény-tradíció legnyilvánvalóbb destrukciójá-nak látszik, az a narrátor megválasztásából iskövetkezô reflektálatlanság, amelynek továb-bi következménye – s ez igazán az írói tehet-ség, képesség bizonyítéka – a metaforizált el-beszélésmód, a nagyon erôteljesen ható poé-tikus nyelv.

A regény mégis lineárisnak ható történet-vezetése nem az események kauzális összefüg-géseibôl vagy az idôérzékelés folyamatosságá-ból, hanem az „utazás-megszállás-utazás-meg-szállás” monoton ritmikusságából ered. Az idômúlásának és a helyszínek változásának érzé-keltetése nem direkt utalásokban történik,hanem jelzésszerû leírásokban, az évszakokklasszikus motivikáját idézve (mintha végeér-hetetlenül novemberben ragadt volna az idô),illetve a magyar társadalomtörténetben igen-csak jelentéses „kelet”–„nyugat”–Budapest ori-entációban. A helyváltoztatások mindig vala-milyen, a gyerekektôl teljesen függetlenül be-következô drámai esemény következtében vál-nak szükségszerûvé, legyen az az apa viszonyaegy falubeli férjes asszonnyal vagy a vendég-látók házának kigyulladása. A kis család ván-dorlása ugyancsak egy régi toposzt idéz, azotthonkeresését. A folytonos menekülés nem-csak a jelzett térben zajlik, hanem a gyermek-szereplôk játékos képzelgéseinek világában is– a realitás szintje jelentôs mértékben kiikta-tódik ebbôl a prózavilágból.

A Bildungsroman hagyománya szerint, s épp-úgy az önéletrajz esetében, az elbeszélés folya-mán megképzôdik a beszélô identitása, kiraj-zolódik az a társadalmi vagy családi kontex-tus, amelynek keretei közt kialakul az énképe.AZ ÚSZÓ-ban töredékeiben felvillantott mik-rokörnyezet azonban nem képes visszhangotverni sem Kata, sem Isti számára, az emléke-

Figyelô • 1025

zés folyamatát nem segítik a családtörténetfelidézett eseményei. A múlt, a régi közös életrekonstrukciója minden szereplô számára épp-oly lehetetlen és értelmetlen, mint a jövô ter-vezése, a gyermekszereplôk folyamatos jelen-ben élnek. S hogy az elbeszélô mennyire nemképes a történések értelmezésére, azt a regényutolsó, KATA címû fejezetében világossá válóvisszatekintô pozíció is megerôsíti: az elbeszé-lés ideje az 1968-as prágai forradalmat köve-tô tavasz, tizenhárom évvel az anya távozásaután. A narrátori reflexió kizárólag az emléke-zésre vonatkozó kérdésekben kerül elô: „Meny-nyi idô telt el [...] Hogy évek vagy hónapok – nincskülönbség, az sem számít, hogy minden úgy függ-eössze, ahogy az emlékezetemben, hogy tényleg úgytörténtek-e a dolgok velünk és másokkal, ahogy gon-dolom.” A nevelôdési regény tehát nem az én,nem az identitás megszerzésének története,hanem az énvesztés regresszív folyamatánakábrázolása. Kata, anyja elvesztésével s az apaérzelmi és testi távolságtartásával a testvérsze-repbôl egyre az öccsére irányuló anyaszerepfelé mozdul. Az én erodálódása Isti halálávalbeteljesedik.

A korábban emlegetett koincidencia kap-csán meg kell említenünk a regény közepén el-helyezett három fejezetet, amelyekben az ol-vasó és a testvérek az anyai nagymama elbe-szélésébôl megismerik az anya, Katalin és ba-rátnôje, Vali disszidálásának és németországiéletének történetét. Ezek a betételbeszélések,melyekbôl a testvérpár szinte teljesen eltûnik,a szülôk nemzedékének perspektíva nélküliléthelyzetérôl számolnak be, amely – különö-sen az anya számára – Nyugat-Németország-ban éppoly reménytelennek látszik, mint azelhagyott országban: „[Katalin és Vali a jövôt]kicsit úgy képzelték el, ahogyan az itteni létet látták,a tábor kerítései közt és a környezô utcákban, ha ki-néztek az udvarra a barakkablakból, vagy ha autó-busszal utazva három-négy állomásra innen leszáll-tak, hogy tegyenek egy sétát a városban.” Katalinaz otthonkeresés éppoly megalázó állomásaitjárja végig, mint a családja, s a német pincér-lányról, Ingérôl szóló fejezet is a határokon át-ívelô, univerzálisan felfogott és ábrázolt ott-hontalanságról számol be.

Felmerül tehát, hogy valójában mit jelent-het a magyar olvasónak a Nádas Péter-esszéalcímében megfogalmazódó állítás – „ZsuzsaBánk írt egy velejéig magyar regényt németül”.

Nádas ehhez részben tematikus fogódzót kí-nál: „A könyv hôsei a magyar kisparaszti és kisvá-rosi lét mezsgyéjén, a sajátos és hagyományos ma-gyar beszédképtelenség határán vegetálnak. Vala-milyen levert forradalom után vagyunk, a legsöté-tebb terror esztendôiben. Hongrie profonde.” Eza lokális kötés kevéssé vonzó, amint a SINISTRA

KÖRZET-et sem keresném a térképen, bár afilológus különösebb erôfeszítés nélkül ra-kosgathatná ide-oda az allúziók zászlócskáit:„Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitaláljaa színtiszta valóságot” – mondta Bodor Ádám A BÖRTÖN SZAGÁ-ban. Megkerülhetetlen azon-ban Nádas kifejtésében a két nyelv senki föld-jén álló szerzô „tudathasadásá”-ról s következ-ményérôl, a „németül gondolkodó”, „magyarul ér-zô” író „kettôs látásá”-ról szóló érvelés. Az Is-merôs és az Idegen/Másik közötti mezsgyénmegtörténô találkozás szuggesztívan emeli kiezt a regényt a magyar közelmúltról sokszorérzéketlenül vagy émelyítô bensôségességgelszóló elbeszélésekbôl.

Nehéz ma már irónia vagy idézôjel nélkülolyan jelzôket használni, mint megrendítô,szép és szomorú, de AZ ÚSZÓ katartikus könyv.

Nagy Boglárka

MARGINÁLIÁK*

Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme –az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányokArgumentum, 2004. 432 oldal, 2800 Ft

Fodor Géza TERMÉKENY ROSSZHISZEMÛSÉG címûtanulmánya Rousseau egyik legtalányosabbmûvét elemzi: a D’Alembert-hez írt levél azÉRTEKEZÉSEK-nél is egyértelmûbben jelezte afelvilágosodás filozófusainak, hogy többrôlvan szó, mint egy morcos moralista antikizá-

* Ludassy Mária születésnapjára barátai és tanítvá-nyai tanulmánykötetet állítottak össze. (E kötetbôlnéhány írás a Holmiban is megjelent.) 2004. április30-án „A szabadság dilemmái” címû konferenciánaz ünnepelt reflektált a kötet tanulmányaira. Ennekszövegét közöljük.

1026 • Figyelô

ló vagy naturalisztikus fantaziálásáról, moder-nitáskritikájáról. Olyan alternatív kultúrideálkidolgozása a rousseau-i program lényege,mely nem ismer többé alternatívákat, csupánaz egységes népakaratot reprezentáló felvo-nulások esztétikáját. Fodor Géza finom és fi-gyelmes analízise felfedi, hogy ha csak búvó-patakként is, fellelhetô Rousseau mûveiben avégképp eltörölni vágyott hagyományos szín-ház (a tragédie classique és a molière-i komédia)mellett egy olyan mûfaj – a polgári dráma –,melynek megôrzése az ideális-erényes köztár-saságban is elképzelhetô. Persze a politikai re-torika elsodorta ezt az esztétikai esélyt – vagytalán meghagyta a magányos álmodozó, Jean-Jacques elfojtott vágyteli gondolatának. Kö-szönet Fodor Gézának, hogy erre a fontos moz-zanatra, mely az én talán nem is némileg ten-denciózus Rousseau-olvasatomból kimaradt,felhívta a figyelmemet.

Márkus György: KANT ÉS A KERESKEDELEM SZABAD-SÁGA kapcsán a köszönet is kevés, hiszen miótaMárkust ismerem – és ennek több, mint negy-ven éve – minden mondata olyan figyelemfel-hívó fordulat számomra a filozófiatörténet ta-nulmányozásában, hogy szellemi csendestárs-ként akkor is jelen van írásaimban, ha olya-nokról írok, akikrôl sohasem beszéltünk, sakikrôl ô biztosan sohasem írna. Kanttal for-dított a helyzet: elôadásait szinte szó szerint feltudnám idézni, s egyetemi kurzusaimon ma-gam is Kanttal zárom a felvilágosodás elôadás-sorozatot, ám – ahogy Diderot írta az erény ésboldogság összeegyeztethetôsége kapcsán –nem merem addig kezembe venni a tollat,amíg meg nem oldom a nem is tudom ponto-san, hogy micsodát. Tehát feltehetôen soha-sem, akármennyire megtisztelô Márkus no-szogató felszólítása. Pénz és könyv: mindigkedvtelve idézem a passzust, de végiggondol-ni igazából nem sikerült. Most Márkusnakhála talán megkísérelhettem. A pénz mint alaissez-faire gazdaság láthatatlan kezének ob-jektivációja, mely az én önzô vágyait és szük-ségleteit a másik ember egoizmusával és szük-ségleteivel harmóniába hozó intellektuális vi-szony, kiegészül az áruként viselkedô, de pusz-tán piaci tényezôvé nem redukálható könyv, apolgárok intellektuális készségét megteremte-ni képes institúció szükségességével. Ráadá-sul, mint Márkus kimutatja, Kantnál nem csak

könyvvel és közélettel él az ember, s a minden-napi kenyér biztosításának kérdésében szem-befordul nemcsak a már akkor hagyományos-nak nevezhetô laissez-faire ökonómiával, ha-nem némileg önnön antipaternalista érvelésé-vel is (39. o. 33. lj.) – csak nem primum mangere,deinde philosophari? Ugyanakkor a pénznekliberatori funkcióját is felismeri: az állampol-gári függetlenség fontos garanciális eleme(40. o.), majdnem úgy, mint kritikusánál, B.Constant-nál.

Külön köszöntöm és köszönöm jelenlétüket a kötetben az ifjaknak, akiket nemcsak azértnem mernék tanítványoknak nevezni, mertfüggetlenül attól, hogy aspiráns- vagy téma-vezetôként, opponensként szerepelhettem tu-dományos életükben, immár saját területü-kön messze túlszárnyalták az én ismereteimet,hanem azért sem, mert a kevés jó, ami talán el-mondható rólam, hogy hierarchikus mester-famulus viszony kialakítása sohasem volt jel-lemzô rám. Horkay Hörcher Ferenc, a skótfelvilágosodás kiváló kutatója Burke-tanulmá-nyában – „ÉRTELMES SZABADSÁG”. A KONZERVATÍV

FELVILÁGOSODÁS PARADIGMÁJA BURKE TÖPRENGÉSEI-BEN – a franciák túlfeszített racionalizmusánakés történelemellenes felvilágosodásfelfogásá-nak pozitív ellenpólusaként mutatja be a REF-LECTIONS szerzôjének politikai filozófiáját. Re-mek rekonstrukciója túl történelmi, filozófia-történeti érdemein – meglehet, malgré lui – aztis körvonalazni képes, hogy milyen volna, havolna egy modern, európai konzervatív párt amaga nem konstruktivista racionalizmusával,nemzeti történelembe ágyazott emberjogi el-méletével, szabadságfelfogásával.

Hahner Péter az amerikai elnökök életrajzá-nak és a francia forradalom eseménytörténe-tének kutatója és krónikása Chateaubriand-portréjában némileg hasonló vállalkozásbafogott: ahogy Burke-öt is szokás a reflektálat-lan reakció képviselôjének megtenni, akkép-pen Chateaubriand szokványos besorolása is a királypárti katolicizmus táborába történik.Hahner Péter árnyalt elemzése az esztétizá-ló katolicizmus és a konstituális királyság kép-viselôjérôl azt bizonyítja, hogy a Bibó által jóljellemzett „két steril emberfajta”, a hivatásos for-radalmár és a hivatásos reakciós terméket-len típusán kívül volt más, intellektuálisan

Figyelô • 1027

és morálisan, politikailag és poétikailag egy-aránt ígéretesebb tertium quid, termékeny kö-zép, még ha az elôzô, egymással érintkezô el-lentétek által uralt történetírói és eszmetörté-neti erôtérbôl kiesik is e szellemi harmadik útképviselôje.

Mester Béla Locke és a vallási tolerancia tör-ténetének – erdélyi eredetû eszméinek – szel-lemes elemzôje. Eredeti témaválasztásával –AZ ÉTELEK SZABADSÁGÁTÓL A POLGÁRI SZABADSÁGIG –mint mindig, most is lenyûgözött. Nagyon sze-retném már egy nagy, fekete borítójú kötetbenlátni okos írásait!

A tôle megszokott elmélyült elemzéssel talál-kozhatunk egyik legkiválóbb honi filozófiatör-ténészünk, Boros Gábor SZABADSÁG ÉS ÍTÉLETAL-KOTÁS LOCKE MORÁLFILOZÓFIÁJÁBAN címû tanul-mányában. Mechanikusan ismételgetjük, hogyLocke ideálja a geometriailag bizonyított eti-ka, ám annak már nem mindig nézünk BorosGábor alaposságával utána, hogy milyen ide-ákra alapozott milyen ítélettípus lenne Lockerendszerében az az etikai állítás, mely ma-tematikai bizonyosságú. Isteni törvény? S haigen, a természetes értelmen vagy a kinyilat-koztatáson alapuló? Polgári törvény, a társa-dalmi szerzôdés vagy egy szuverén hatalomdiktátuma? Az érzéki benyomások bizonyossá-ga és az észítéletek intuitív evidenciája közötthiányzik a par excellence morális igazságok szfé-rájának teoretikus tere, s ide könnyen beépül-hetnek az elô- és tévítéletek paneljei.

Csepeli Réka, Franciaországban élô volt tanít-ványom, aki Párizsban bravúrosan védte megEötvös József francia kapcsolatairól szóló dok-tori disszertációját, a SZABADSÁG VERSUS EGYEN-LÔSÉG témáját taglalja, a francia és a magyar li-berálisok XIX. századi demokráciadilemmá-it. Mert a francia forradalom testvériség általegységbe forrasztott ÉS-e a girondisták és a ja-kobinusok vitájában véres VAGY-gyá változott:a szabadság primátusának liberális híveit vér-padra küldte az egyenlôség elsôbbségét vallódemokratikus dogma, és ez az emlék a XIX.századi liberálisokat az egyenlô választójog el-lenségévé tette. Alapvetô szabadságjogok le-szavazásától tartottak a gazdasági, de fôkéntmûveltségi cenzus nélkül bíró tömegek állam-

polgári egyenlôsége esetén. És akkor mégnem is szóltunk a nemzetiség elvérôl, melyLord Acton szerint erkölcstelenebb, mint aforradalmi demokrácia, az abszolutizmus és aszocializmus együttesen...

Szécsényi Endre, Burke esztétikájának és poli-tikai retorikájának szellemes szakértôje, JohnMacmurrayt, az általam eleddig nem ismertskót szabadságfilozófust mutatja be, akit meg-ismerni élmény volt. Emberi és filozófiai fi-nomságok sora érzékelteti, hogy az ún. káno-non kívül is van élet, s néha mennyivel embe-ribb, mint a kötelezô olvasmányok kiválósá-gainak kultusza.

A pozitív szabadság védelmében, a partici-patív demokrácia mellett a képviseleti rend-szer kizárólagosságával szemben, a köztársasá-gi éthosz érdekében az individualista liberaliz-mus ellenében ketten is szót emeltek, kritizál-va egyoldalúságaimat: a kötet állhatatos szer-kesztôje és Bretter Zoltán pécsi professzor. Dé-nes Iván Zoltán VELE, NEM NÉLKÜLE. SZABADSÁG-ÉRTELMEZÉSEK METSZÉSPONTJÁN címû nagyívû ta-nulmánya Isaiah Berlin, Hannah Arendt ésBibó István szabadságfilozófiáját elemzi a par-ticipatív demokrácia, az önkormányzatiság ér-tékszempontjai bázisáról. Hobbes LEVIATÁN-ja, illetve Harrington ÓCEÁNIAI KÖZTÁRSASÁG-a a kiindulópont a negatív, illetve pozitív sza-badság illusztrálásához: elégséges-é szabadsá-gunk biztosításához, ha megelégszünk azzal,hogy békén hagy minket a világi és egyházihatalom, vagy magunk is résztvevôi vagy leg-alábbis ellenôrzôi legyünk a hatalmi játszmák-nak, ha valóban garantálni akarjuk személyesszabadságunkat? Berlin, a megkülönböztetésnagy hatású kitalálója szerint több a visszaélé-si lehetôség a szabadság pozitív fogalmával,kiváltképp, ha a biztonságot tesszük meg ki-tüntetett értékelési pontnak. Hannah Arendtrepublikanizmusa épp ezt bírálja, többek kö-zött az önkormányzati ideált újjászülô ’56-os forradalmunk kapcsán. Ha Csurka Istvántidézve, „Bibó-felejtésünk” mai motívumait ke-ressük, minden bizonnyal abban találjuk meg,hogy sem a bal-, sem a jobboldal (legkevésbétalán a liberális közép) nem tud mit kezdeni a munkásönigazgatás eszméjét a forradalomleglényegének tekintô bibói gondolattal.

1028 • Figyelô

Kovács Gábor KULTÚRKRITIKA ÉS REPUBLIKANIZ-MUS címû esszéje a kötetet záró három HannahArendt-tanulmány nyitánya. Kovács tovább tö-kéletesítvén a Magyarországon mûfajt terem-tô szellemi életrajz írását, bravúrosan foglal-ja össze Hannah Arendt republikanizmusánakkeletkezését, kibontakozását és különbözôsé-gét a politikai filozófia XX. századi szellem-történetében. A köztársasági-kommunitáriuséthosz hagyományos értékeinek összekapcso-lódása ’56 direkt demokratikus eszméivel kü-lönösen fájó aktualitással bír manapság, mi-dôn ezeket az ideálokat – ha egyáltalán – új-ra csak pusztán ANTIPARLAMENTÁRIS éllelidézik, ám nem szabadságkiterjesztô, hanemszabadságredukáló célzattal.

Vajda Mihály A POLITIKA DICSÔSÉGE ÉS HANYATLÁ-SA címû írásában azt elemzi, hogy a XX. századegyik legjelentôsebb politikai gondolkodójaszerint – önnön norma- és kritériumrendsze-re alapján, azaz az athéni demokrácia para-digmatikus voltát feltételezve – van-e értelmea politikai filozófiának, vagy még pontosab-ban: az antik polisz mércéjével mérve van-eegyáltalán olyan, hogy politika a modernitáskörülményei között. Vajda – mint maga mond-ja, „brutális” – megfogalmazásában: „összeegyez-tethetô-e egyáltalán a minden emberi egyednek a kö-zösség ügyeibe elvileg egyenlô beleszólást biztosítómodern tömegdemokrácia léte a politikainak bármi-féle olyan felfogásával, mely szerint a politika spon-tánul újat teremtô öncél, s megszûnik az lenni, ami,mihelyt alárendelôdik rajta kívül álló és általa nemdiszkutált gazdasági, társadalmi, vallási, kulturá-lis stb. céloknak, azazhogy a »békés hétköznapokban«lehetséges-e egyáltalán »politika« a szó arendti értel-mében...” (394. o.) A válasz persze nem, az em-beri jogok egyetemességének elmélete nemmás, mint a fehér ember imperialisztikus ke-reszténységének szekularizált változata, s kü-lönben is megmarad a negatív szabadság szfé-rájában. A lengyel Szolidaritás talán kivételestörténelmi pillanat volt. Magánmegjegyzés:Lech Walesa hatalomra jutásának pillanatáig.

Bretter Zoltán A JÓ (KÖZTÁRSASÁGI) POLGÁR-a ke-vésbé pesszimista a republikánus ideál reali-zálhatóságát illetôen. Bár azt jómagam két-lem, hogy „Ludassy Mária... egyértelmûen a libe-ralizmusra szavaz a republikanizmussal szemben”,

ahogy kritikai tanulmánya kezdôdik (csak any-nyit mondok közismert történelmi példákrahivatkozva, hogy hasonlóan a pozitív szabad-ság fogalmához, többen éltek vissza az „egy ésoszthatatlan köztársaság” ideájával, mint az in-dividuális szabadságjogok primátusának posz-tulálásával), örömmel olvastam a közéleti-köz-társasági éthosz idôszerûsége mellett érvelôsorokat. Különösképpen Kant nem létezô po-litikai filozófiáját az ÍTÉLÔERÔ (s nem az er-kölcsök metafizikája) alapján rekonstruálógondolatokat: „Tehát Kantnál s az ô nyomdokainhaladó Hannah Arendtnél nem az egyéni morá-lis ítéletek, hanem a közössé tehetô ízlésítéle-tek képezik a politikafilozófia alapját. A poli-tikai ítélet analógiája az esztétikából ismerôs ízlés-ítélet, hiszen mindkettôt a nyilvánosság teszi azzá,ami.” (406. o.)

A filozófiailag legnehezebb fajsúlyú szövegeka MORÁLIS AUTONÓMIA címû fejezetben találha-tók. Kis János kristálytiszta logikájú (ugyanak-kor fojtott vagy talán nem is annyira elfojtottszenvedélyû) írása LUKÁCS GYÖRGY DILEMMÁJÁ-ról, azaz a BOLSEVIZMUS MINT ERKÖLCSI PROBLÉMA

és a TAKTIKA ÉS ETIKA közti konverzió megma-gyarázhatatlannak minôsített (vagy decizio-nista módon félremagyarázott) morális saltomortaléjáról. Geréby György A „PÁRTHUS NYÍL-LÖVÉS”-e Eric Peterson Carl Schmitt politikaiteológiájáról írt kritikájának elemzésével való-ban a logikai középvonalon metszi el a szem-bejövô logikai nyilakat. Itt is a decizionizmusa kísértô, csak ez esetben nem a szovjet, ha-nem a nemzetiszocializmus elfogadásának szi-rénhangjaként: „Sem a kommunista, sem a nem-zetiszocialista khilializmus nem tekinthetô az eszka-tológia »szekularizált párhuzamának«. A diktatúranem a Háromság mindenhatóságának földi má-sa” – idézi Peterson Schmitt-kritikáját Geréby(217. o.).

Huoranszki Ferenc és Miklósi Zoltán szívem-hez közelebb álló filozófussal, David Hume-mal foglalkozik, ám tôlem távolabb álló anali-tikus közelítési móddal.

MITÔL ERKÖLCSÖS EGY CSELEKEDET?, teszi föl aklasszikus kérdést Huoranszki Hume nyomán:erényes indok, erényes jellem vagy a következ-mény-e a kitüntetett bázisa morális ítéletalko-tásunknak. Hume-nál meghatározó a cselekvô

Figyelô • 1029

erényes diszpozícióinak (akár „természetes”erényeinek) szerepe: Cato (vagy Washington)erényének dicséretes voltából mit sem von le,ha alkatilag képtelenek voltak rosszat tennivagy hazudni (akár az emberiség érdekében,hogy egy másik jeles – és a szerzô által idézett– vitára utaljak: Kant kontra Constant). Az eré-nyes jellem természet adta diszpozíciókéntvaló hume-i felfogását veszi védelmébe a Reid-del kezdôdô racionalista/akaratszabadság köz-pontú kritikákkal szemben: „Az erkölcsi szabad-ság nem feltétele az erkölcsi megítélésnek.” A mo-rális szentség azonban nem tehetô univerzálisnormává: az az ember is lehet erkölcsileg mél-tányolható, akinek az erényen kívül más élet-céljai is vannak.

Miklósi Zoltán CSELEKVÉS, JELLEM, ÉRTELEM cí-mû tanulmánya „a hume-i instrumentalista té-zis egy speciális összefüggését vizsgálja: azt a kér-dést, hogy vajon felelôsek vagyunk-e vágyainkért ésszenvedélyeinkért, illetve mindazokért a mögöttesváltozókért, amelyek cselekvési indítékaink kialakí-tásában közrejátszanak”. (236. o.) Azaz képesekvagyunk-e változtatni – mégpedig morális in-dítékból – természet adtának tekintett adott-ságainkon, jellemvonásainkon, s ha igen, ezt aváltozást ki vagy mi viszi végbe bennünk vagyrajtunk (például valamely külsô vagy felettesén, amely függetleníteni képes magát naturá-lis diszpozíciónktól)? Ez utóbbi választ a szer-zô elveti: önnön adottságaink alapzatain kellmegtalálnunk az azokat módosítani képes mo-rális motívumot. Képesek vagyunk kialakítania nem racionális jellemvonásaink feletti racio-nális kontroll képességét: ez a morális autonó-mia és az erkölcsi felelôsség megalapozható-ságának elôfeltétele.

A KOLLEKTÍV IDENTITÁSOK címû fejezet mintha a fenti kantiánus fogalmi keret felszámolásá-nak eszmetörténeti stádiumait mutatná be.Legkevésbé igaz ez a Radnóti Sándor által fel-dolgozott témára: MIÉRT KELL UTÁNOZNUNK A

GÖRÖGÖKET?, kérdi a XVIII. század mániákusmodernizációs programjai mellett mindvégigmeglévô antikizáló pózára utalva. Persze nemmindegy, hogy – akár a görögségen belül is –kit vagy mit kell utánoznunk: Rousseau ésRobespierre szerint a mûvészetektôl mentesSpártát, Diderot és Condorcet szerint a gö-

rög racionalizmus Athénját, Saint-Just szerint„üres a világ a rómaiak óta”, míg Benjamin Cons-tant borzadállyal tekint ama világ/kép/ekre,melyek egy militarista birodalom hódító har-cosaival vannak tele. Johann Joachim Win-ckelmann „fordított teleológiája” a görög mûvé-szet, mindenekelôtt a szobrászat, ezen belül is a tökéletes fiú- és férfitestek ábrázolása (akifejezés különben Coleridge-tôl ered, igaz, ô a keresztény középkort tekintette ilyen ret-rospektív telosznak). Ha plutarkhoszi módonpárhuzamba állítjuk a rousseau-i visszavágyó-dások toposzával, akkor inkább az ellentétekdominálnak: „Elôször is Rousseau-nál – éppenfordítva, mint Winckelmann-nál – világos a köztár-sasági Róma prioritása a görögséggel szemben. Má-sodszor Spárta prioritása Athénnal szemben... ezeka prioritások az erény prioritásai az ízléssel, a hábo-rú prioritásai a békével, a zárt társadalom prioritá-sai az idegen hatásokat befogadókkal szemben...”(256. k. o.)

Kontler László NEMES ÉS NEMTELEN VADEMBEREK

címû írása George Forster UTAZÁS A VILÁG KÖRÜL

címû 1777-es mûvét mutatja be. Forstert idéz-ve kôkemény univerzalista (valójában euro-centrikus) leütéssel kezdi: „A helynek, a különös-nek, a sajátosnak bele kell simulnia az általánosbaahhoz, hogy az elfogult elôítéletesség legyôzessen. Azegyetemesség lépett a sajátos európai jellem helyébe,s megindultunk azon az úton, hogy eszményített, azemberi nem egészébôl elvonatkoztatott néppé le-gyünk, mely ismeretei, erkölcsi és esztétikai tökéletes-sége okán az egész faj reprezentánsának tekinthetô.”(269. o.) Forster a felvilágosodás filozófiai ant-ropológiájának kötelezô „általános emberi” né-zôpontját empirikus emberképekkel is össze-vethette: a vadember számára nem filozófiaifikció volt, mint Voltaire vagy Rousseau eseté-ben, hanem tapasztalati tény, sine ira et studiotanulmányozható ismeretanyag. Az igazi konf-liktust azonban nem az okozta, hogy túl kevésempirikusan is igazolható természeti normáttalált a valóságos vadak között, hanem a kiin-duló kategorikus ideál: forradalmárként elhit-te, hogy a francia köztársaság katonái a világ-szabadságot hozzák el a németek számára szu-ronyaik élén. „Vive la République!” – köszöntöt-te lelkesen az elsô francia katonát. „Ça vivrasans toi!” – válaszolta az, alaposan mellbe vág-va puskatusával. Ennek a puskatusnak a nyo-

1030 • Figyelô

mát a mai napig érezhetjük, akik lelkesedniakartunk az anglo-amerikai vagy a francia sza-badság egyetemes eszméjéért.

Kant és akiknek nem kell. Mármint a magunkértelmére támaszkodás felvilágosodása, az ér-telem határain belül felfogható vallás eszmé-jének Kantja. Nagyon jól szórakoztam PereczLászló A FILOZÓFIA MINT FÖLJELENTÉS címû írásán,mely Budai Ferenc ROSTÁ-jának nemzetfelfo-gását mutatja be. Pedig általában nem szoktammulatni azokon a magyarságdefiníciókon, me-lyek a gondolatszabadság antitéziseként hatá-rozzák meg nemzeti sajátosságainkat.

Nem vagyunk egyedül – mondhatnám Tren-csényi Balázs kiváló írását olvasva (A TÖRTÉNE-LEM RÉMÜLETE. ESZMETÖRTÉNETI VÁZLAT A KÉT VILÁG-HÁBORÚ KÖZÖTTI KELET-EURÓPAI NEMZETKARAKTERO-LÓGIAI VITÁKRÓL). Fantasztikus, hogy ugyanazoka toposzok miként jelennek meg az egymás-nak feszülô nacionalizmusok közös képi kin-cseként! Kicsiny adalék csak a pálya szélérôlbekiabálva: amit Charles Maurras a katolikusFranciaországban nemzetidegen testként be-ékelôdô hugenottákról mond (most a zsidókatés a szabadkômûveseket hagyjuk), azt szinteszó szerint átveszik a szerb és a román nacio-nalisták a katolikus horvátok vagy magyarokellenében... „Természetesen nagy jelentôséggel bírtaz is, hogy melyik hagyomány hogyan tudja pogányés keresztény »kollektív énjeit« kombinálni. Itt is jel-lemzô, hogy bár az elemek legtöbbször hasonlatosakvoltak (valamifajta khtonikus prekeresztény teoló-gia fikciója, egy kereszténység elôtti egyistenhit téte-lezése, a kivetített autochton vallási kultúrán keresz-tül a kereszténység »háziasításának« kísérlete), ámattól függôen, hogy milyenek voltak a politikai kö-zösség alapvetô problémái, a különbözô kontextu-sokban mindez más-más konfigurációkban jelentke-zett.” (310. o.)

Erdélyi Ágnes NEMES ÁLOM-ja megható módonvegyíti az eszmetörténeti elemzés, az analiti-kus fogalmi apparátus és a morális meggyô-zôdés, erkölcsi felháborodás elemeit. A THAT

NOBLE DREAM eredetileg az amerikai történé-szek belvitájának témája: lehetséges-e elôfelte-vésektôl mentes történelemtudomány. Több-menetes objektivitásviták és válságok, melyekforrása talán – a különben kiváló történetíró –Hume kijelentése a történelmi tények és a fik-

ciók, az egyedi eseménytörténetek narratívájaés a csodák szemtanúi elbeszélôinek elvi meg-különböztethetetlenségérôl. Persze napjaink-ban nem az a harci kérdés, hogy tudunk-ekülönbséget tenni a Lázár csodás feltámadá-sát tanúsítók és a Caesar leszúrását elbeszélôkhitelessége között, hanem az Auschwitz-Lügelehetséges (vagy lehetetlen) történettudomá-nyos cáfolata. „Ráadásul a történészszakmábanlejátszódó változás sok szálon kapcsolódott az ana-litikus történelemfilozófia narrativista fordulatá-hoz: a »narratíva« fogalmának elterjedését gyorsankövették a történelmi elbeszélés és a fikció különb-ségét megkérdôjelezô elképzelések, ami könnyen azta látszatot keltheti, mintha az analitikus filozófia»utat nyitott« volna a relativista-revizionista tör-ténelemfelfogásnak, netán egyenest megelôlegeztevolna a revizionista történelemhamisítást.” Egy vi-lágméretû összeesküvés-elmélet feltételezéseszükséges a holokauszttagadás kimondásához,mely dokumentumok fabrikálásától hamis ta-núk és hamísított híradók százezreinek elôállí-tásáig terjed, ami képtelenség. Ám aki azérthisz valamit, mert abszurdum?

Kelemen János Dantéja nem ehhez a tradíció-hoz tartozik (DANTE A SZABADSÁG ÉRTELMÉRÔL ÉS

AZ ÉRTELEM SZABADSÁGÁRÓL). Az (akarat)szabad-ság isteni adománya az értelmet ruházza fel anaturális vágyak, ösztönök feletti racionáliskontroll képességével: „És csak e szabadságonalapulhat / minden erény.” (PURGATÓRIUM, XVIII.)A Paradicsomban már nem is akarhatunkmást, mint magát az erényt: ahogy a rómaiköztársaság mártírjáról, Catóról tartották, akitszabadságszeretete – öngyilkos pogány vol-ta ellenére! – a Purgatórium lakójává tesz. AParadicsom harmóniája a rousseau-i általánosakaratot idézi: „Az is, hogy mi itt fokról fokraélünk, / tetszô a Népnek, s kedves a Királynak, / kiakaratját akartatja vélünk...” (PARAD., III.) Kele-men kommentárja szerint még a népszuvere-nitás Páduai Marsiliusnak tulajdonított esz-méjének elôzetesét is fellelhetjük Danténál.(345. o.)

Ha két csücske volna a szívemnek – egy csodál-lak, ámde nem szeretlek: ez lenne Rousseau,akivel kezdôdik a kötet – és egy másik, a felté-tel nélküli morális és politikai azonosulás tisz-teletéé: ez lenne Condorcet (megvan még a szívem közepe, aki nem más, mint Diderot,

Figyelô • 1031

s akkor Hume-ot hova helyezzem?!) – szó-val most ez a másik, kedvesebb csücsök követ-kezik, Fehér Márta Condorcet-elemzése (DÖN-TÉSELMÉLET ÉS DEMOKRÁCIA). Bár Robespierreszerint Condorcet azzal (is) elárulta a forradal-mat, hogy a morális/politikai döntéseket amatematikai kalkulusokra akarta redukálni,Fehér Márta joggal mutat rá, hogy a matema-tikatörténetben inkább az Arrow exponáltaCondorcet-paradoxon forrásaként ismert: az-az az A, B és C közötti többségi választás ered-ménye nem feltétlenül fedi a tényleges prefe-rencia-sorrendet. A maga szempontjából még-is jogos lehetett Robespierre rosszallása: Con-dorcet valószínûség-számítási próbálkozásai-val ugyanis a rousseau-i általános akarathozhasonló, ám nemcsak morálisan, hanem in-tellektuálisan is megalapozott státust akart ad-ni a demokratikus döntésnek, akképpen, hogya többségi akaratnak való alávetettsége a ki-sebbségnek ne erkölcsi önfeladásként, intel-lektuális vereségként megélt valami legyen,hanem a morális és racionális azonosulás le-hetôségeként a meggyôzhetôség formájábantörténjék. Ez a gyôztes többséget éppen hogynem menti fel, hanem kötelezi a további érve-lés és bizonyítás politikájára: nem viselkedheta sic volo, sic jubeo sic fiat jehovai önkénye mód-ján, mivel a demokratikus felhatalmazás a min-denki (a leszavazottaké is!), egyenlô racionálisképességébôl kiinduló procedúra. Ami a görögagorától kezdve az amerikai esküdtszéki tár-gyalások döntésmechanizmusáig a szabadságkultúrájának alapja.

Ha már az esküdtszéki tárgyalást említettük:Bánki Dezsô jogfilozófiai tanulmánya (A KÖ-TELESSÉG NÉLKÜLI „AKTÍV” JOGOKRÓL) Hartnak AJOG FOGALMA címû fômûvérôl írt disszertáció-ja egyik mellékszálát dolgozza fel. Lyons THE

CORRELATIVITY OF RIGHTS AND DUTIES, a jogok éskötelességek korrelativitásáról szóló mûvébenexponálja az aktív jogok elméletét, melyek-hez nem kapcsolható korrelatív kötelesség. Azamerikai alkotmány leghíresebb kiegészítését,a szólás, a véleménynyilvánítás szabadságát Ly-ons ilyen jognak tekinti. Bánki Dezsô bizonyí-tandója, hogy ez a jog is implikál(hat) köteles-séget, például annak megakadályozásának kö-telezettségét, hogy polgártársunkat megaka-dályozzák véleménye szabad kifejtésében. „Ajog azonban szabályok, szabályalkalmazás kérdése,

és mint ilyen, elsôsorban azzal kapcsolatos, hogy va-lamiféle kiszámítható kilátásokat nyújtson az em-bereknek az (elvben bizonytalan) jövôvel kapcsolat-ban, nem pedig azzal, hogy az érintett szereplôkrôlbizonyosfajta predikátumokat ugyanolyan kontex-tuális feltételek mellett állíthatunk” – zárja írásátBánki Dezsô, mellyel mintha az általa mûveltanalitikus jogelmélet korlátait is kijelölné.

Ludassy Mária

ÉRTELMEZÉSVAGY KISEMMIZÉS?

Bordács Andrea–Kollár József–Sinkovits Péter: Tót EndreÚj Mûvészet Kiadó, 2003. 224 oldal, á. n.

Könyvismertetôm címében nem véletlenülutalok arra a kérdésre, amely a kortárs mû-vészet áttekintésekor felmerül: vajon lehetsé-ges-e autentikus, a mûbôl kiinduló és hozzávisszatérô, az értelmezôi élményt szem elôtttartó, elméleti apparátust nem (totálisan) fel-tételezô transzparens interpretáció, vagy pe-dig valóban A. C. Dantónak kell igazat adnunk,akinek állítása szerint a filozófia kisemmizte amûvészetet, mivel teoretikus kellékek és fel-szereltség nélkül nem lehetséges közel kerülnia kortárs mûalkotásokhoz. Nem gondolom,hogy meg tudnám válaszolni ezt a kérdést, dea Tót Endrérôl szóló könyv ismertetését ebbena dilemmában próbálom elhelyezni.

A kétnyelvû – angol és magyar – könyv a szószoros értelmében nem is könyv, hanem kétkülönbözô szöveg és egy meglehetôsen bô át-tekintést adó Tót Endre-album. A hangsúlyt a dokumentációra, magára a mûveknek a be-mutatására helyezi, hiszen a terjedelem többmint felét a képek teszik ki. A két írás mintegykíséri a képeket, vagy még pontosabban: mel-léjük helyezôdik. Ez a megoldás vitatható, mi-vel a két írás nézôpontjában és szempontrend-szerében alapvetôen különbözik.

Sinkovits Péter rövidebb írását – A KORSZERÛ

FORMANYELV KERESÉSE. AZ INFORMELTÔL A POP-ARTIG

– az ismertetés, az életrajz és a történetiség jel-

1032 • Figyelô

lemzi. A bemutatás a hagyományos mûvészet-történet-írás vonalán halad, kevésbé problé-mákat vet fel, inkább tényeket rögzít, leír. Ez abemutató szöveg azt a – már címében is jelzett– folyamatot követi nyomon, amelynek soránTót Endre mûvei változtak, alakultak, a kü-lönféle hatásoknak engedtek, kísérleteztek: ajátékteremtô gesztusoktól, az informelen, azabsztrakción, az akciófestményeken, a fest-ménybe beépített montázselemeken, az abszt-rakt, expresszionista formálási módszerekenát a pop-artig jut el Tót Endre mûvészete. Va-lójában a pálya elsô felét jelzi, mely csupán be-vezetô ahhoz, hogy „Tót hagyományos festôi pá-lyája átadja helyét a mindig is keresett legprogresszí-vebb mûvészi tevékenységnek”. (16.)

A kötet második írása – A TÁVOL- ÉS JELENLÉT

ESZTÉTIKÁJA TÓT ENDRE MÛVÉSZETÉBEN – itt veszifel a szálat, de nem historikus, hanem esztéti-kai szempontokat érvényesít, és ilyen értelem-ben majdhogynem teljesen elválik a két írás.Egy életmûhöz az olvasat persze több szem-pontból is közeledhet, ami alapvetôen jó tö-rekvés, de egy könyv egységének kialakításátekkora eltérések nem segítik elô. A másodikszöveg az alkotásoknak azzal ad foglalatot,hogy egy jellegzetes attribútumát emeli ki, ésebbôl, e köré alkotja meg az esztétikai elem-zést. „Tót Endre életmûve egyetlen lényegi kérdésköré szervezôdik, melynek két fontos aspektusa a tá-vollét (hiány) és a jelenlét (önreprezentáció).” (24.)A „közös nevezô” megtalálása az értelmezéshorizontjának kijelöléséhez nem könnyû ésnem is egyértelmû olyan heterogén mûvek ésolyan hirtelen korszakváltások esetén, mintamilyen Tót Endréé, s fôként akkor, ha ehhezmég hozzáadódik az „örömelv” (ön)ironikusés (közvetett társadalom)kritikai magatartás-formája is. Az örömalkotások abból erednek,hogy a mûvész „reméli, hogy vannak huncut ésnaiv befogadók, akik képesek betörni mûvészeténekmetaforaajtaját, és saját korábbi hiteiket konfrontál-va a mûvész-gyermek objektivált álmaival, megvál-toztatják életüket, azaz gyermekké válnak. Tót (pon-tosabban a mûvei révén konstituált alkotó) azértajánlja boldogan »mindenkinek és senkinek«, merttudja, hogy a mûvészi alkotások, akár az individuu-mok, eredetiségüket, azaz értéküket nem az általukkiváltott hatásnak köszönhetik. ...az alkotások nemcsupán az öröm, hanem a megismerés eszközei is”.(57.) Tehát maguk a szerzôk is tisztában van-nak Tót Endre mûvészetének heterogenitásá-

val, s szándékuk is megvan ennek bemutatásá-ra, azonban értelmezésüket beszorítják a vá-lasztott elméletek keretei közé, s így mégiscsaka homogenizálás felé haladnak. Érdekes volnapéldául az 1960-as, 70-es évek hatásait és köl-csönhatásait részletesebben tárgyalni, hiszenTót Endre mûvészete nem vonatkoztatható eltôle, még ha közvetett és ironikusan távolság-tartó magatartásról és a mûvekben megjelenôutalásszerû lenyomatokról van is szó. Ezt ép-pen csak érintôlegesen említi Bordács And-rea és Kollár József írása („...két mûvészkönyverokonságot mutatott a szamizdatokkal is. Bár nempolitizált direkt módon, cenzúra, engedély nélkülikiadványok voltak” – 31.).

Tót Endre ama kevés számú magyar mûvészközé tartozik, akik az 1970-es évektôl készítettalkotásaikkal bekerültek a nemzetközi mûvé-szeti élet fôsodrába, és ezt elsôsorban annak arugalmas mûvészi magatartásmódnak, min-dig megújulni tudó, keresô és kísérletezô atti-tûdnek köszönhették, amely meg tudta valósí-tani az „éppen idejében, éppen ott, éppen he-lyénvaló ötletekkel” formátumot, melynek eza korszak kifejezetten kedvezett. Maga a kor-szak összetettsége, a mára már kortárs klasszi-kussá lett Tót Endre, az oeuvre problémáit isfelvetô variabilitása és nagysága (mennyiségiés minôségi értelemben is) leszûkül, ha értel-mezôi csupán a (kortárs) teória elméleteit ré-szesítik elônyben, és nem térnek ki a szocio-lektus jellemzésére is.

Félreértés ne essék: Tót Endre mûvészeté-nek bemutatása a hiány esztétikájának jelleg-zetességei alapján elfogadható mint az értel-mezés egy lehetséges módja, a szerzôk végig-gondolták és következetesen alkalmazzák ezta szemléletet, fogódzókat is kap az olvasó amûvek befogadásához; azonban lineáris ma-rad ennek a sokrétegû, változatos, ellentmon-dásokkal, következetlenségekkel teli életmû-nek a bemutatása. Ebbôl következik, hogy báregyetérthetünk az alapvetôen affirmatív beál-lítottsággal az életmûvel szemben, hiszen (el-sô) bemutató, ismertetô könyvrôl van szó, demégis, ez a beállítódás megakadályozza a kri-tikai hang megjelenését és a tárgytól való szük-séges távolságtartást. Az alkotói és az értelme-zôi esztétika (élesebb) különválasztása, vala-mint az elemzett irányzatokkal, váltásokkal,mûvészi korszakokkal szembeni távolságtartásmég emelhette volna a könyv erényeit.

A mérték, az arány, a mértékletesség és azarányosság nem veszíthetô el az értelmezôi fo-lyamatban. Amikor úgy lehetséges önmérsék-letet gyakorolni, hogy visszavonjuk, differen-ciáljuk a tudást, és elôtérbe helyezzük a bele-érzést (intuíció), a józan észt (common sense)és az elidôzésben megszületô élményt. Mind-ezekkel együtt nem tagadható, hogy a szerzôkvállalkozása arra, hogy a kortárs mûvészek

egyikének monográfiájára tegyenek kísérle-tet, alapvetôen jó és dicséretes. Nem is voltkönnyû dolguk. Ki kell emelni a jó képanyag-válogatást, rendszerezését, a megadott adatokértékességét. Ez az elsô Tót Endrérôl szólókönyv. Szerencsésen veti föl a még kutatásra,lehetséges értelmezésekre, kiegészítésre várórétegeket az életmûben.

Máthé Andrea

Figyelô • 1033