iii. bandika a veszben - tersanszky jozsi jeno

8/16/2019 III. Bandika a Veszben - Tersanszky Jozsi Jeno

1/104


2/104

Tersánszky Józsi JenőIII. BANDIKA A VÉSZBEN


3/104

1. fejezet(Egy sztárdinasztia ismertetése)

Bandika a teremtésnek előkelő, kifinomodott, elfinomodott élő remekműve. Utolérhetetlen műy sztár. A sztárok sztárja. Népének, a harzi kanáriknak büszkesége Bandika.De Bandika példája azért egyúttal azt is megmutatja, mennyire szükséges még a rendk

etséggel megáldott művészeknek a megérdemelt boldoguláshoz is a Szerencse. Igen! A tökfilkntárok egyetlen, de döntő támasza a Szerencse.Bandikának már fölmenő ágon az elérhető legnagyobb sikert érte el a dédapja. Azután nagyapa is vívott ki magának díszhelyet a Parnasszuson.Dédapja, aki Fittyfiritty névre hallgatott, a világ legelső társaságának vált kegyencévüntetettjévé. De szó szerint!Ausztria császára és Magyarország királya, Ferenc József, a „világ első gavallérja” nevet vezt nem saját maga adományozta magának, nem talpnyalói köre, sem pénzelt újságreklám

litikai propaganda! Nem! Ezt a nevet, azt mondhatni: a konkurencia adta Ferenc Józsefnek. A

alkodó. A hatalmasok hatalmasai hajtották meg előtte zászlójukat, a legaranyosabb, legtespeke kellős közepén, amikor súlya, értelme, értéke volt a magasztaló szónak.Következésképp Ferenc József udvara a világ legelőkelőbb társasága kellett hogy legyen.Hát Bandika dédapja, egy kanáriversenyen, amely a Felséges Udvar jelenlétében, a világ levallérjának, Ferenc József, császár és király őfelségének védnöksége alatt zajlott le, elvitte bálmát.A pályázók száma meghaladta a tizennyolcezret. A selejtezés huszonöt füttyművészt bocsátott

nagy számból a döntőbe, a birodalom minden zugából. Ezt a huszonöt vetélytársat teperte leyülte túl Fittyfiritty hároméves kanárikakas füttyművész, és ő nyerte el az első díjat.

Állott pedig ez száz aranyból és egy kis kastélyból. Ennek a kastélynak színezüst a födele, színnden drótszála. Négy tornyocska a négy sarkán. Metszett kristályüveg minden madárvályúja. Hrjen egy ilyen alkotmányt nem kastély, hanem kalitka névvel illetni?A zsűri a birodalom kiválasztott kanári-szakértőiből és kedvelőiből alakult. Köztük volt a vari opera első csillaga és világhírű karnagya és még világhírűbb zeneszerzője. A császáryonimádott nagyságai. És még sokan… Két herceg, egy gróf, egy báró, egy érsek, egy millivei már csak úgy szerepeltek, tömegemlítésben, megjegyzés nélkül: „és még szavaztak” kezdetHát képzelhetni!Ez a zsűri állapította meg, hogy: „Fittyfiritty, hároméves és kéthónapos füttyművész, kanári

ősorban is fajának átlagát messze meghaladó nagyságú, csodásan szép arányú termettel, valamnaranyat irigyre halványító tollazattal bír. Amellett Fittyfiritty torkából a hang acéltirsányan, könnyedén árad. Viszont lágyabbak trillái a fröccsenő víznél, hajlékonyabbyemszálnál, de élesebbek a figárók borotvájánál, míg kitartott hangja rezgőbb a zsidó kánmolójánál, andalítóbb a legjobb fuvolaművész játékánál, bár ha kell, vidámság-gerjesztőjobb tiroli jódlizók hangbukfenceztetésénél is.”Ezzel emberelte meg Bandika dédapját, Fittyfirittyet a zsűri határozata.És ki volt ennek a csudamadárnak szerencsés tulajdonosa?Hát ez egy kisvárosi örmény szatócs volt, valahonnan Erdély fenekéből.A nyereményen felül ez a derék haruc úr a bécsiek néhány százezer átkát, szitkát és gúnyos,


4/104

akadását is elnyerte.Mi okból?Nos hát rettentő igaztalan! Mint ez nem első és utolsó eset a magyarokkal idegen népdniillik, a kanáriválasztás Fittyfiritty nevében két olyan betű is szerepel, amit jóravaló némeyén nem bír kimondani.A magyarok ábécéje gazdagabb a világ akármely ábécéjénél. Magyarok minden más idiómnak ejteni, míg a többi európai nép, hol há betűt képtelen kimondani, hol erret, vagy nyö betűt,, vagy gyö betűt, sőt a magánhangzók közül az ő és a tiszta a betűt sem képes kiejteni egyik-m

dogermán nép.A versenyt megelőzőleg mindenesetre majdnem botrányok származtak abból, hogy az idegeűrik követelték a derék magyar-örménytől: adjon valami más, elfogadható, kimondható darának, mert ilyen barbár hangzásúval nem indulhat. De viszont a derék örmény elutasította eA kanáriverseny sajtója is foglalkozott az esettel. Kivált a vicclapok, minden megbízhatóbb és leghitelesebb orgánumai tárgyalták meg főleg ezt a kiejthetetlen kanárinévdoOtt a leírás az egykorú wieni élclapban arról: mi történt a kanáriverseny zsűrielnökétyfiritty név kapcsán!A zsűri elnöke egyszerűen nem tudta több nekifutással sem kimondani a nyertes kanári n

ikor a győzelmet kihirdette. Fittfirit, Fitjirit, Fijtirijt… kínlódott, és kificamította melvizmát. De eredmény nélkül.Ellenben a versenyt követő díszvacsorán, az elnök úr, amikor kissé bekapott a jófajta magyar trból, és a német anyanyelvét forogni-nemakaró nyelvvel letye-fetye-tetye-hetye-petyelte… végemlítette a nyertes kanári nevét… És héja! Egyszerre hibátlan kitagolta, hogy Fitty-firitty!Hát tessék!Na, de hát ez a nagy történelmi név mégsem állta meg a maradandóságot a kanáricsalád leában. A nagy Fittyfiritty sok-sok csemetéje közül alig akadt sokáig hozzá méltó utód. Végre i

beteges, Bandikának keresztelt kanárikakas kezdett hirtelen, váratlan kipendülésbe. És ez

gy Fittyfiritty legkülönb utóda.Képességei ennek sem vetekedtek a Fittyfirittyével. De hát nagyságok leszármazottjainak, mntiszta hülyék is, akkor is okvetlen jut a nemzőjük dicsfényéből és teszi sugarasabbá útjukat

ndes ember fiáénál. Bandika hasonnevű nagyapjával szintén megnyerettek egy versenyt, ugyaenben. De sikere már nem volt olyan egyöntetű és világrengető siker. A kritika is megjegygy: az apai nimbusz nélkül aligha viszi el győztesünk a pálmát…Az időszak Európa aranykorának utolsó éve volt.Wien, amely valamikor a világ legnagyobb, két világrészen elterpeszkedő birodalomnak fővlt, még mindig hatalmas területek középpontja, drágagyöngye, elkényeztetett városa mara

ztrák-Magyar Monarchiának. Az első világháború tragédiája már megíratott számára, éttörje, megnyirbálja, összezsugorítsa minden téren egykori hatalmát…Nagyobb intézmények, sikerek, akarások, remények alól esett ki a talaj a monarchia széthullásnt egy kanárisztár győzelmének jelentősége.A derék örmény szatócs még idején eladta Bandika nagyapját az első világháború alatt Budapy madárkereskedőnek. A madárkereskedő pedig egy gazdag zsidó tőzsdésnek sózta el drágnyertes kanáriját.Van egy erdélyi mondás.„Egy zsidóban hét ördög van. De egy örményben hét zsidó. Míg egy székelyben hét örmény vanA kanárikereskedő véletlen székely volt. Tényleg beváltotta a szólás-mondás hitelességét.


5/104


6/104

2. fejezet(Egy sztár új otthonfoglalásának előzményei)

A kanárik aránylag hosszú életűek, nem ritka közülük húsz-huszonöt éves példány. Bandiknden előde hosszú életnek örvendett. És véletlen mind élemedettebb korában nemzette dát. Így hát Bandika már a második világháborúban kopogtatott ki a napvilágra a szülőtojásáb

A madárkereskedő egyáltalán nem találta őt sikerült példánynak, közepesen jó külsejű, köngú, csak nagynevű család sarjának kezelte, és különös áron adott túl kétéves korában BandikáÉspedig következőképpen.A madárkereskedés nagy kirakatában javarészt papagájfajták tarkállottak és lármáztakzotikum mégis a legvonzóbb a közönségre.A kajdács-hadon kívül egypár koszos tengerimalac rendetlenkedett a kirakattáblák alján. Tét a fűrészport, és maguk prüszköltek legjobban tőle.Azután egy nagy fakalitkában bozontos farkú mókus ugrált egy kis malomkeréken. Vagy pedig ndáját szétborzolva gubbasztott a ketrec sarkában. És várta, mikor hasad meg a kis szíve, hazá

dő után. Mert ez a kis vörös artista nem a fogságban született. Egy erdei faodúban fogták el háirtózatosan szenvedett a madárkereskedőnél.Bandikának kalitkája a mókusénak szomszédjában függött. Átláthattak egymásra. ÁtbeszélgethAz állatoknak igenis, külön, mérhetetlenül érdekes, emberi érzékkel alig észlelhető érintkdjuk van. Érzik egymást és értik egymást. Közösködnek egymással, majdnem úgy, hogy aberi nyelvre le lehet fordítani.Bandika, amikor a madárkereskedőék kirakták őt a mókus mellé, csuda érdekes tapasztalaerzett ettől a kis vörös, ügyes, humorista tornásztól.Amikor a mókus ugrált, majszolt, mosdott, tetvészkedett, minden mozdulatán mulatott Ban

mikor meg rájött a mókusra, hogy ott merevgörcsben gunnyasszon, akkor Bandika érzékenyén átreszketett a szomszéd fájdalma, és ez egészen különös élménnyel szolgált a számára. Baaz összes papagájok a kirakatban és a tengerimalacok és a nápolyi selyempincsik, akik

méltóztattak a kirakatba, és a sziámi macskák… mind-mind fogságban született háziállatok vgalmuk sem volt: állattársaik élnek a napvilágban, amelyek szabadok, amelyeknek maguknaklmüket, vackukat, küzdelmesen, de boldog függetlenségben megszerezniök maguknak, és a pántén nem gazdájuk jelöli ki számukra, hanem maguk választják, maguk küzdenek meg érte.Hát igen! Bandikának és kis fogolytársainak fogalmuk sem volt erről és beletörődtek sorsgföllebb annak keretén belül éreztek jó érzést, bút, örömet, ernyedtséget, fölhangoltságot… D

ért lényük mélyén ott lappangott egykori szabad őseik élet rezdülete. És őket is elfogta a vágel, el! Messze! Máshová!… És csikarta idegeiket a kalitkacsömör.A mókus aztán megszemélyesítette ezt a titokzatos érzésüket. De hogyan?Amikor Bandika először érdeklődött tőle:– Mondd, kis bozontosom, min emésztődsz úgy ilyenkor, amikor nem mozdulsz?Akkor a mókus hosszú, lángoló vádbeszéddel válaszolt neki erre. Hozzávetőleg ilyennel:– Hát hogyan értessem meg veled, Te kis füttyös; sárga maszat: milyen szerencsétlen vagy g itt minden társad, ha egyszer beéred a nyomorú sorsoddal? Miután velük együtt nem tudszsról. Hát képzeld el, hogy a kalitkád helyett, a határtalan, napos, szellős erdőben lehetne élned– Hogy értsem ezt, hogy határtalan? – érdeklődött Bandika.


7/104

– gy, te oktondi lélek, hogy az erdőn nincsen ajtó, mint a kalitkán, nincs redőny, makatablakon, nincs kijárat, mint az üzletben… hanem terjed, ameddig a világ!– Ez badarság! Ezt te kitalálod a te rossz kedvedben! – mondta Bandika. És aztán a papagájtengerimalacoknak kicsicseregte: – Halljátok? A mókus másik kalitkáján, az erdőn, nem voltt állítja nekem!Na, a papagájok olyan locsogók, a tengerimalacok meg olyan röhögős népség. Akkora hahotek ki, hogy még!…– Ilyet állítani!… hihihi!

– Huhuhu! A mókus eszét elvette a búskomorság. – Buta fajzatok! – törölt egyet bajszán a mókegérdemlitek sorsotokat.De a legöregebb papagáj hirtelen csöndre intette a többit:– Csitt! Majd én olyan keresztkérdést adok a mókusnak, hogy rögtön megcsípjük a hazugsrjatok!– Csitt! Csitt! Csitt! – csitult el erre a kirakat.A vén papi pedig így szólt:– Hát ha nem volt zárja a te erdő nevű kalitkádnak, akkor az etetőd micsodán adta be neked alálékodat, kérlekalássan? Na-a?

– Aj, vén agyalágyult! – makogta a mókus: – Hát az erdőben nincs etető! Te magad vagy a mtője és itatója. A fáról szeded a diót, mogyorót…– Pruhhahahaha! – tört ki erre, a mókus rémes hazudozása ellenében, az általános vihajakatban.– Ez már aztán óriási! Hogy az erdőben nincs zár és nincs etető, és fákon függ a mogyoró? ÓMeg kell pukkadni!…Így vihogott összevissza az egész kirakat.Majd az ifjú papagáj így szólt Bandikához:– Hát még azt kérdezd meg a mókustól, hogy a nap meg a légvonat, vagy ahogyan mondja ő: s

ak úgy ablaknyitás nélkül jár abban az erdő nevű kalitkában, és talán még az eső is beleesikgy a macska rúgja meg!… Hühühü!– Na, mit szólsz ehhez? – érdeklődött Bandika a mókustól.– Semmit! – fordult el bosszúsan a mókus. – Semmit! Illetve azt, hogy bizony a macska karmártaléka lenne az erdőben mindenitek hamarosan, ilyen hülye életismerettel. Valóban!– Hát talán macska is bejárhat abba az erdőbe? – kacagott Bandika.– De be ám! Vadmacska! Vércse! Karvaly!– És az etető azt tűrné, hogy bántson egy madarat?Rettentő nevetség tárgya lett a szegény mókus, keserves rabsága tetejébe, ezeknél a szobalakó

óba se állt tovább velük.A kirakat egymás közt tárgyalt csak aztán arról, hogy: igen, van mindenféle mese és szólásmoállatok közt az erdőről. De hát komoly állat nem ad hitelt ilyen zagyvaságoknak…


8/104


9/104

argit körúti gajdeszba! Mert annyi vaj van az öcsém fején mindenféle, szolgálati és privbbek közt én is leültethetem csalásért, többrendbeli sikkasztásért. Mi kell egyéb? Hol legy?– Revolverezni azért tudhat bennünket! – aggályoskodott Blau Béla: – Meg aztán egyszer résjon el valahol a szája!… – nézett merően Blau Tőkéssre. De az legyintett:– Akkor én is, ő is hűvösre kerülünk! Hát ilyen tréfli dolgokat nem követhet el. Nem véve,lyére pofozom saját kezűleg a legkisebb csíny esetén az édes főhadnagy urat, és a kardját a öm el.

– Tehát felelsz érte száz százalékig? – sóhajtott nagyot Blau Béla.– Száz százalékig! Ismerhetsz! – biccentett Tőkéss Jenő.– Jó! Veled szemben biztosíték régi barátságunk!– Úgy van! És erre igyunk még egy kupicával. Tessék, nagyságos… izé… nagysám…– Lilian! – fuvolázta ki nevét Blau menyasszonya, született Drégely Lilian.– Nehéz magyarul név nélkül megszólítani lányt… Mert kisasszony, az olyan lebeczolgálóhölgy stílus. Nagysám! Az is közönséges. Hiába! Derék magyar nagyzási hóbortunk

kijön. Hát Lilian nagysám, így helyes… Isten éltesse!Így beszélt a derék csíki székely madárkereskedő. A galambok turbékoltak, a gerlék kacag

nárik csicseregtek, a fajfoxik vinnyogtak és ugattak az üzletben. A vén segéd a prakkerrel dalt vívott egyetlen barátjával, egy kis cerkóf majommal, Károlykával, aki a ruhafogas tetzonozta a prakker csapásait egy vékony léccel, és végül a másik kezében szorongatott körteca vén Gábor fejéhez vágta, egészen szabálytalan viadallal.Blau Béla éppen odapillantott erre a jelenetre, és elkacagta magát. De aztán hirtelen elkomorrettenetes mélyen magába merülve ezt gondolta: lehetetlen ezt az üzletet megcsinálni

orálinszanitis nyilas zászlóssal, egy zsidófalóval és a bátyjával, egy agyafúrt és nem kevdógyűlölő góbéval!… És utána ezt gondolta még: apósomnak, Drégelynek van igaza, nem nekeVan ilyen egészen összefüggéstelen sugallat. Blau Béla tisztára érezte, hogy ezt az okos és vég

ntést, itt ez a kis majom sugallotta neki!Ránézett közben menyasszonyára. Az visszamosolygott rá. És érdekes! A menyasszonyánsolya azt szuggerálta neki, hogy: bizony csak kössön üzletet ezekkel a keresztényékkel, lönb, becsületesebb üzletfeleket úgysem talál, és ha nyilasok, zsidóellenesek is, titokban gyobb a befolyásuk a mai viszonyokban, és annál nagyobb biztonságot jelentenek a zösködő zsidók számára…Blau Béla megingott. De ahogy a madárkereskedő alamuszi képére pillantott és utána a majgint visszaingott, és így szólt:– Hát nézd, Jenőkém! Én úgysem perfektuálhatom ezt a végleges megállapodásunkat se

ósom, illetve társam nélkül…Eddig jutott zavarában. Itt elakadt.Tőkéss Jenő, a székely madárkereskedő, éppen koccintani akart Lilian nagysámmal. Képe lt. Mégiscsak jóindulatnak kellett tartania magától, hogy hazája törvényeivel dacolva, támodó barátait, még ha nem fizet is rá az üzletre, és még ha jó összeköttetései miatt nagy veszm sodorja is magát ezzel…De hát hogy most már az ötödik tárgyalás, a végleges megállapodás véglegesített véglegesítésegsem ez legyen az utolsó véglegesítés, és megint elölről kezdődjék az egész mellébeszélés? E

k volt.Tőkéss Jenő egyszerre letette kupicáját az asztalra. Arca elsötétült. Bekapta alsó ajkával


10/104

át, kis angol bajuszostól, és egy nagyot rágott rajta…Úgy rémlett: itt most indulatoskodás, összeveszés, szakítás következik a békés, kedyezkedés és megállapodás végéül.De a válságos pillanatban Drégely Lilian fuvolaszerű hangja zendült meg:– Szerintem, Béla, kijelentésednek itt már semmi helye! Apuskám teljesen rád bízta ezt az ünem fogsz semmit hárítani, nagyon kérlek. Tessék Tőkéss úrnak csakis a saját nevedben,

gályaidat fölhozni!– Hát van valami benne, Béluskám! Az apósod terád keni, te az apósodra kened, és mind

intáznátok engem, ez most már többet nem megy! Vagy egyenesen az ügyvédhez megyünk inneégelyt is odatelefonáljuk, hogy írjuk alá az egyezségünket, vagy… nézd!… Nincs harag!… onban ebben az ügyben már az első tachlecolást is fölöslegesnek tartottam, és ha nem fejeztü– mondta Tőkéss.Blau Béla hirtelen összeomlott. Rátette tenyerét az asztalra:– Nincs több szó! Igazad van! Kész vagyunk! Csak hogy éppen mondjam, Liliant vehetónak, aki belefütyölt, mint a futballpályán… De tekintve, hogy ő az apját is lefütyöli, hát…– Ez nem áll! – ingatta gyönyörű fejecskéjét Lilian: – Szoktam én magam apuskám üzleteibe áitt, ahogy ismerem ezt az ügyet, vagy bízunk Tőkéss úrban, vagy nem… Aztán már joggal sé

g.– Azt nem! – vont vállat Tőkéss: – De bocsásson meg, Lilike, izé, Lilian nagysám, hogy én is tom a jó üzletembernek itt, hogy dönteni akart, és talán az édesapja és vőlegénye szerencséjérzzám erre a tárgyalásra!…Lilian nevetett:– Maga téved, Tőkéss úr! Én csak mint vásárló jöttem volna be magához!– Ne mondja! És mit venne?– Azt a kis kanárit ott a kirakatban. Mibe kerül?– Hát, nézze! – mondta a madárkereskedő: – Az véletlen, mint a kalitka céduláján is láthatja

ka fajta, és hogy úgy mondjam, sztári dinasztiából való kanári. De éppen ezért el kell fogem ajándékul.– Nem, nem!– De! De!– Nem, nem!– De muszáj! Először közvetítési díjban megérdemli, mert összehozta ezt az üzletet. Azonfelüszajándékomat éppen nem utasíthatja vissza. Ezentúl üzletfelek és remélhetőleg még jobb bazünk. Így is járna tőlem nászajándék maguknak. Én járok jobban itt is, hogy ilyen olcsónnárim árán, szabadulok meg előre kötelezettségeimtől.

– Fogadd el hát! – mondta Blau a menyasszonyának.– Hát legyen! Köszönöm!


11/104

4. fejezet(A sztár útja otthonáig)

Ezzel Bandika sorsa eldöntetett. Amikor a madárkereskedő behozta a kirakatból a kanlotta, hogy, amint üzleti szokás, hazaküldi az árut a küldönccel.De Lilian azt mondta:

– Ah, szükségtelen! Taxin megyünk Bélával. Elvisszük magunkkal a kalitkát.– Miért kell ez? – kérdezte Blau.– Azért, mert megeshetik, hogy a küldönc apuséknak adja át a madárkát, és apus, aki utáziállatot, még az ilyen helyes, pirinyó alakban is, elutasítja. Így mi visszük. Mindjárt osztályunkban helyezzük el, és nincs vita, nincs szóváltás. Mert ott remélem, te leszel az úr!…

vet? – fordult Tőkésshez Lilian.– Hát mert ez olyan dolog, Lilian nagysám, hogy a házasságok általában a családfőnek a ölik ki. De mi tudjuk, okos, rendes férjek, hogy az asszonyok akarata mellett olyanok vagyunkmostani európai árnyékkormányok, mindig jogunkban és hatalmunkban áll szabadon azt csi

it a németek azokra, ránk pedig nejeink parancsolnak!– Nem sokáig! – jegyezte meg titkolatlan düh és undor rezegtette hangon Blau.– Vagy ki tudja? – húzta össze vállát Tőkéss: – Bár minden úgy néz ki, hogy Hitler úr,rátainkkal együtt kampec.– De még mennyire! – legyintett Blau.– Ne kezdjetek politizálni, Bélukám! – szólt közbe Lilian: – Most el fogod mondani a vicckéss úr már tudja…– Melyik az?– Hitler álruhát ölt, mint Harun al Rasid, hogy kipuhatolja Berlin valódi hangulatát. Megkérd

yelgő pasit a Kurfürsten-Dammon: mit szól a náciuralom helyzetéhez? A pasas ijedten teszi aát: – Pszt! Azzal elhúzza Hitlert, és viszi a sugárúton tova. Viszi-viszi-viszi! Már a külváronak. Hitler türelmetlen, érdeklődik: – Na, miért nem mondja meg végre? A pasas válasza: –nem lehet még. És viszi Hitlert tova. Már a külvároson túl járnak. Puszta mezőn mennek.

gatja pasasát. Az: pszt, pszt. Egy szénatartó áll a réten. Oda bevonszolja a német vezért ismettvalója, és beássák magukat a szénába. Na, itt végre teljes biztonságúnak véli a helyelatkozik a következőképp:– Hát nekem speciel tetszik ez a náci kormány.Tőkéss szívből nevetett.

– Ha így volna! – bólogatott aztán: – Na, de csomagolom a kanárit.Nagy csomagolópapír-tekercsből akart kihúzni a kalitka befödésére.De Lilian ebben is ellenkezett vele.– Minek letakarni szegénykét? Süt a nap odakünn. Hadd élvezze a szabad levegőt és napsuaga meg takarékoskodjék a csomagolópapírral.– Nem a papíron van a hangsúly, hanem a kanárin! – magyarázta erre a kereskedő: – A rabsáődött madárnak nem jó, ha teljesen szabad világ benyomásai érik. Van ugyan olyan, amelyikrenagyon. De van, amelyik búskomorrá lesz aztán a rabságban, és hamarabb elpusztul a bánkód

áne ilyen kis magános lakos!– Ej! – hökkent meg erre édesen Lilian: – Erre nem is gondoltunk. Hiszen a madár közmondá


12/104

egjobban szenved pár nélkül. Nem lehetne, de most már aztán szigorúan csakis pénzért, venny kis menyasszonyt?– Hát tojót tenni mellé lehet éppen! – vont vállat Tőkéss: – A kalitka elég nagy…– De miért mondja ezt ilyen helytelenítőleg? – firtatta Lilian.– Mert mit akarnál? – kottyant bele Blau: – Tenyészdét nyitni? Az annyi babra és hozzáérgyjuk azt ki! Egy madarat találunk mindenütt… Elégedj meg te is ezzel az eggyel!– Nem téged kérdezlek, édes fiam! Tőkéss úr, legyen aranyos és feleljen, az izé…– Hát igen! Madarat költeni, fiókákkal bajlódni, nem egyszerű… Bár ha nem unja, szórakozá

kezdte a madárkereskedő: – Nem az a beszéd! Hanem az, hogy a páros madár, kivált kakasyöl olyan szépen, mint a magános. Párja mellett nem erőlteti magát. A sóvárgás nem húzgyéből a füttyöt úgy, mint a magános madáréból.– Na látod, ez is szempont, kis szívem! – lottyant bele Blau újra: – Talán a fütyölésért venárit…– Nekem vetted, nem is vetted, hanem ajándékozták, hát ne diszponálj vele te! – intelegényét Lilian. És Tőkésshez fordult: – Mondja, és ha párral van ez a kanári, akkor nemyáltalán fütyölni?– Dehogyisnem! – jött a válasz: – Ketten is fognak. De, mint mondtam, megközelítőleg sem

épen, mintha külön-külön volnának. Megoldásnak azt ajánlom, adok egy kis hozzávaló tojót sék külön kabinetben tartani, csak időnként ereszteni őket össze, ha már sajnálni tetszik…– Ajha! Tehát két kalitka! – vágott közbe Blau.– Nem! – rázta fejét Lilian: – Legyen együtt a párjával. Inkább legyen boldog nálam, mint fütis szívének fájdalmában. Éppen ezekben az időkben!… Nagyon… izé…Lilian szemébe egyszerre könny szökött. Mintha egy pillanatra a jövőbe érzett volna, és aörnyűségei szorították volna össze érzékeny szívét.Blau elég ízetlen legyintett. A madárkereskedő némi megilletődéssel hallgatott és bóloianra. Majd megfordult, és leakasztott az üzlet faláról egy parányi kalitkát egy sárgább to

ebb termetű tojóval:– Akkor hát ezt hozzáteszem! Ez megfelelő évfolyam és kereszteződési példány! Birike a yan szelíd, hogy az ujjára rászáll, és a szobában szálldogál. Akár nyitott kalitkában lehet tartaét kis jószágot…– De mi az ára? Nem beszéljük el! – erősködött Lilian.– Ez jár még tőlem! – szabadkozott Tőkéss.– Akkor ezt az elsőt sem fogadom el! Tessék megszabni a másik árát, és akkor rendben vagával! Akkor édes pofa!Még ugyan nem ez volt az utolsó mondat ebben a fordított alkudozásban, ahol a vevő ár

gára, de végül is Lilian győzött. Tőkéss megnevezett valami csekély összeget a tojó kanian ráígérte méltányos árának négyszeresét, mire Tőkéss visszaalkudta ennek a felét, és gül megállapodtak.A kis Birikét Bandika mellé eresztve a kalitkába, azt Blau a hóna alá vette, és kivonudárkereskedésből az előtelefonált taxihoz.Az úton Blau észrevétele ez volt Lilianhoz:– Ha te azt hiszed, hogy ez a ganef megajándékozott bennünket, illetve téged? Akkor nedsz! Az az ár, amit teveled magára tukmáltatott a nőstény kanáriért, biztos lehetsz: több,ennyiért még két kanárit lehetne venni. Nem ismerem a kanáriárfolyamot, de kedvem gállani egy másik madarasüzletnél és érdeklődni: mibe kerül egy ilyen pár kis maszat?


13/104

Lilian hallgatott.Nem szerette, amikor vőlegénye rosszhiszemű. Okát tudta. Befolyásolni akarja őt a Tőtvérek keresztény és székely szellemisége megítélésében. Gyűlöli őket olyankor, amikor abvkörbe kénytelen őket engedni, amit az üzlet jelent. Máskülönben helyes, derék embernek tartkereskedőt, és széltoló öccsét jó pofának, aki nem azonos a gaz, otromba, zsidó-irtó nndával, ha paklizik is velük.Inkább a madaras kalitkát figyelte Lilian. Azt vőlegénye a térdére terített, nagy csomagolópatotta a nyitott taxiban.

A két kanári a taxi megindulása óta lélekszakadva ugrált, vergődött a kalitka két rudacskájám a kocsirázástól! Az ugyancsak kíméletes kis hintázást eredményezett. Hanem a rájuk szítő utcalárma, káprázatos napfény, szag és mozgadalom, ismeretlen fenyegető alakzatok, rohábította, riadalomba kergette a szegény, két csöpp született rabot.– Ne féljetek, édes! Ne féljetek, édes! – csacsogott nekik hasztalan Lilian: – Nyugodjatok mábuták! Összetöritek magatokat, ha így vergődtök!

Nahát huzamosabban a halálfélelem is megszokható. A vergődés pedig kifáraszt végre is.Bandika és Birike, a kalitkában már csak különös alkalmakkor fogtak eszeveszett röpködéslönben bambán kuksoltak a kalitka keresztfáin.

– Micsoda rettenetes világba hoztak bennünket? – kérdezték egymástól. – Talán ez az erdő, amókus annyit beszélt? Vajon beteljesedik-e többi állítása is? Nem lesz etetőnk, és mi maressük táplálékunkat? Átkozott helyzetbe sodort szerencsétlenségünk! Micsoda pöfögő-suörnyeteg visz a hátán minket? Ennek a hatalmába kerültünk?A Duna hídján át jól láthattak az alattuk hömpölygő folyamra és a messze csillogó víztükör zülő kék égre:– Mi ez az óriási folyadék és még roppantabb mennyezet? Olyan, mint az álom! És lám, vayan, mint a mese! És lám, valóság!… Rettenetes ez a dübörgés, rázkódás…Így riadozott, sopánkodott, ámuldozott egymásnak Bandika és Birike.

– Én folyvást álmodtam már akkor, amikor pelyhes kis kakas voltam, hogy olyan óriási szobülök tova, amilyen ez, amibe most kerültünk! És ezer édes, de ezer rémes dolog is zajlott le vkörülem! – mondta Bandika.– Érdekes! – hagyta helyben Birike: – Én szakasztott ezt állítom… Jujjj! Mi ez a förtelmes folnk szakad! Meghalok rémületemben.Az alagúton robogtak át, a Vár alatt.Blau így beszélt Liliannak:– Tudod, mi a való helyzet? A való helyzet az, hogy lehetünk apáddal, apósommal egynagyobb palik, ha ezeket a góbékat így vesszük be, tényleges társaknak az üzletbe. Kaptak

ami sápot mint strómanok. Itt megálltunk volna! Ma már nincs kétség abban, hogy a némszek. Az lehet, hogy Dünkirchen után, ha meg tudják szállni Angliát, most urai lennének a helyzrópában. De meddig, úgy is? Mellékes! Most már kampec doloresz nekik. Az afrikai hadöglött. Az oroszok Sztálingrád óta püfölik őket… Maximum egy-két hónap, és beadrekukat. Az a piszok hintáslegény, a mázoló úr, leszerepelt. Azok a titkos fegyverek, amjön? Kutyába se számítanak az angoloknak… Akkor csak bosszúság és kár nekünk, hogy ezt

zembert ültettük a nyakunkba… Nem gondolod?– Nem! – válaszolt ezúttal Lilian: – Munkaszolgálatos vagy! Hogy lóghatsz? Azt pénznek ésszönheted. Akármikor bekerülhetsz olyan alakulatba, ahonnan nem jön vissza munkatáboros.– Hohó! Most már nem úgy verik a zsidót, anyuskám! Murai, a nagykárai zsidóhóhér is, az újv


14/104

meggyilkosok is a Margit körúton csücsülnek. Hadügyminiszterünk észbekapott. Letöri ezeét banditákat!– Az lehet! – szólt Lilian: – De még van elég hatalmuk arra, hogy egy ilyen alakot, mkészítsenek, ha nem biztosítod magad előre valahogy. Majd megmarad az üzlet, és Ukrajnába

vezetné… Úgy jobb lesz?Blaunak meleg hullám öntötte el szívét. Menyasszonya mégis teljes szívéből szereti őt. Milasrokonszenve és pártfogása azzal indokolható, hogy aggódik érette, és inkább üzletet, ozna fel, csak szívszerelmét, őt, Blau Bélát mentse!

Áthajolt Lilianhoz, magához kapta őt, és szenvedélyes csókra kényszerítette a taxiban.Szegény Bandikáék már az Alagút visszhangos dübörgésétől halálra rémültek. A viláértetiességétől káprázott szemük. Most aztán, a csók alatt, a kalitkájuk is tótágasnak indult vt vad vergődésbe fogtak.Csak jobban megrémítette őket az, hogy Lilian fehér kacsója, a csók közben is odanyúlt a kdelére, hogy megakadályozza heves vőlegénye térdéről a kalitka végleges lebukfencezését.Égszakadás, földindulás!…Egyszerre végeszakadt, ahogy az Alagútból kirobogott a kocsi a sugaras Krisztinába, éördült a Horvát-kert mellett.

Bandikáék egyszerre csillapultan, sőt aztán elbájoltan kukucskáltak ki a kalitkából a terebs, üdezöldjére, és az ősi madárösztön szinte himnuszába kezdett lelkükben.


15/104

5. fejezet(Két nászi pár helyzete)

Drégelyék lakása új bérpalotában, négy teljes szobát foglalt el. Gőzfűtés, forró víz, mnyelem. Két erkélyük közül az egyik a budai hegyek édes panorámájára szolgált ki, a másik eupa zöld virult. Az öreg Gellérthegyre, a tabáni temetőkre, a testnevelési tanoda és a vöröskere

rház pázsitos, fás parkjára pillanthattak.A hátsó, kisebb lakásba húzódtak át Drégelyék. Az ifjú párnak adták a másik nagyobbat.Más körülmények között Blau Béla és ifjú neje bizonyára a sugaras Veneziába kerekedik násost teljes csöndben, szűk rokoni és baráti körben zajlott le az esküvő és lakodalom.Az örömszülők lakásában éjjel pár óráig tartott az ünnepély. A Drégelyék óriás rádiószekréntett gramofonrekesz lemezei szolgálták a zenét a tánchoz. De a vendégsereg nagyon óvahajkodott. A házmesternek ugyan busás borravaló kíséretében bejelentették a házi mulatságot, Drégely-lakás alatt egy emberevő, nyugdíjasból újra aktivált alezredes lakott, és nem tarthácsosnak zsidó kereskedő polgárok, hogy nagyon zavarják a levegőt ricsajozással hasonló em

zelében.Másnap délelőtt már üzletei után indult, akárcsak máskor, Blau Béla.Ifjú neje, igézetes tengerkék pongyolában az erkélyről szórt búcsúcsókokat utána.Az ősz elejei délelőtt verőfénye öntötte el az erkélyt. Amikor Lilian visszafordult a szobábalantása a kanárikalitkára esett a szobafalra.– Ó, kis édes porontyaim! – beszélt föl a kalitkára: – Hát titeket is megillet a nap és a levebbasztotok a fülledt szobában? Ilyen gonosz, gondatlan tulajnőt kaptatok? Majd kiakasztalkélyre benneteket. Gyertek csak.Leakasztotta a kalitkát, és kivonult vele az erkélyre.

De hát még az ajtóban eszébe jutott, hogy a kalitkát valamire akasztani kell, és előkiabelédet. Aztán ketten, elég üggyel-bajjal szöget kalapácsoltak az erkély falába, és fölillesztettékitkát.Éppen készen lettek, és a lány visszament a dolgára, amikor becsoszogtak a lakásba az örömsz– Hogy vagy? Jól! Természetesen! – kezdte az öreg Drégely, lányának, szivarját nyálazzben.– Hogy természetesen? – felelt Lilian: – Azt nem vághatod rá ilyen biztosan, édes apukám! Dgyok! Szervusz, drága!– Ha egyszer ezt a hangot egymás között elejtenétek! Az volna az én legszebb napom! – jeg

g Drégelyné.És várta, hogy Liliant jobbról-balról hangosan arcon puszilja apja, ugyanezt ő is lebonyoyával.Ezek után az öregek leültek az erkélyen a verőfényre, egy-egy karosszékbe. Lilian kettejük kglalt helyet. Innen nézegetett fel oldalt hátra a kanáris kalitkára, amely kissé rézsút az öreg Dre fölött lógott.– Mit papolnék? – kezdte újra a vén Drégely: – Már utána vagyunk a dolognak úgyis.ennek! És nincs átok, amit magamra ne vennék, hogy Béluddal tökéletesen neked való éleasztottál. Tökéletesen!– Talán hagyjuk már ezt a témát, papa! – vágott közbe Drégelyné: – A lányod jól van. A lá


16/104

m ejt egy zokszót sem. s erre te firtatod és piszkálod…Drégelyné olyan fintorokat vágott élettársára, amiben valósággal gyilkos szemrehányás fejezVén bolond! A lánya násza után inkább vágna olyan pofát, ami csupa fényt sugároz, az árnyé

m tehető lehetősége nélkül.De hát az öreg Drégely, kissé eszelősen, agyalágyultan így folytatta:– Mi van ezen misztikálni való?– Misztifikálni! – javította ki Lilian.– Misztifikálni! Legyen! – bökött rá az öregúr.

– Misztifico, misztificere, misztifictum! Ha jól emlékszem, ez a rendhagyó képzése ennek aónak. Még én sem tudom pontosan. De minek neked idegen szót használni? Mondd, hottudomén! Izé…– Na… mit tudod te, aki érettségiztél! – diadalmaskodott Drégely: – Nincs magyar szó rá, sztikálás, illetve…Drégelyné és Lilian egyszerre kezdtek el nevetni. És velük az öregúr is.– Elburkolni! Na itt a magyar szó – mondta Lilian.– Hát elburkolni! Mint az aszfaltot! – elméskedett az öreg Drégely: – elburkolni, hogy eleve m nagyon kedvelted. De ez megszűnt. Vagy megszűnik, és aztán jobban imádhatod, mint ő

ád. Mert ő imád! Rabszolgád lesz. Ő egy aranyos férj lesz!… És kérdem: jobb-e az, ha te imakit, aki esetleg visszaél ezzel, csirkefogónak is mutatkozhat?… Vagy pedig megszeretni azed bálványoz…Drégely Liliannak egyszerre tele lett a szeme könnyel. Fölugrott, és beszaladt a lakásba.– Te szerencsétlen állat! Te! – förmedt rémisztő dühvel Drégelyné az urára: – Mit zavarze? Buta, vén locsogó, te!– Nana! – tiltakozott kissé hökkenten a vén Drégely: – Ez csak túl-túl-túlzott érzékenyiantól! Mit mondtam neki?– Mit? – csikorgatta majdnem össze műfogait Drégelyné: – Emlékezteted egy felejthe

erelemre, a vőlegényére, aki elveszett, sőt még nem is biztos… És, és, becsmésirkefogózod előtte… az emlékét!– Én? Hát csak föltételesen és általában lehet beszélni! – dohogott a vén Drégely. De azutáak magának motyogott. Felesége otthagyta, és bement Lilian után a lakásba. Onnan hallagasztalása, csillapítása.– Mondd neki: jöjjön ki! – kiáltotta könyörgőleg végre az öregúr a lakásba: – Szavamat adombé ezt az ügyet nem említem, nem pedzem…Egy kis darabig a fönti értelemben folyt alkudozás Drégely és neje közt az erkély nyitott ajtójtán újra megjelent Lilian. Már nyoma sem volt szép arcán valamiféle fájdalo

derpamacsával és szájrúzsával elintézte arcán a külső mázt is.Apja töredelmes makogására odament, és megtapogatta az öreg képét mosolyogva:– Nincs baj! Nem haragszom rád, édesapa! Csak beszélj nyugodtan… Dehogy bántasz…Arra a csókra, amit lányától kapott közben az öreg nagy-rongyos, nem mulasztott el egy komérzettel bélelt pillantást vetni feleségére. Majd így szólt:– Csak másról-másról-másról!…– Úgy van, úgy van, úgy van! – biccentett rá kicsinylőleg Drégelyné.De az öreg közben Liliannak főmozdulatát követte föl a kalitkára. És utána véletlen lenéitka alá az erkély padlatára. Annak kókuszszőnyegén ott hevert a sok malter, ami a kalitkyén bevert két szögének nyomán hullott alá.


17/104

Hát az öregúr tréfásan megjegyezte:– Tessék! Ezek a csiribiri nyavalyások piszkolhatnak szabadon akármerre. Ezt lehet a lakát mondtam, hogy behozzátok ezzel a madárkalitkával a szemétlerakodó telepet, a Csérit. Ezvarhamu!…– Mi közöd neked a fiatalok kedvteléséhez? Mit rontod te ezzel is Lilian kedvét? – korholtégelyné.– Pardon, apa! – szólt Lilian. – Nem a madarak hibáztak itt. Te vagy igaztalan hozzájuk. A szemeg Kati csináltuk ide az erkélyre. És majd takarításkor eltűnik. A kanárik nem szemetelnek.

Ebben a szent pillanatban, ahogy az öreg Drégely pápaszemén át vizsgálódott fel a kalitkty! petty! potty!… A kalitka széléből egy csomó maszat, mag, hulladékocska potyogott azába…– Tyű! Az anyátok ne sirasson! – káromkodott a vén nagy-rongyász: – Ezek megtisztelnemtelenek! Nahát!Drégelyné kacagott:– Megbüntetnek! Áskálódol ellenük? Hát ezt érdemled tőlük.Lilian közben édes mosollyal figyelt be kedvenceire a kalitkába.A kalitkában a következő kis jelenet játszódott le: Bandika, ahogy az erkélyen az édes,

rőfény megbirizgálta kakasi érzékeit, egyszerre odaszökött Birike tojócskája mellé. Az éppen urkot csipegette a kalitka másik zugában.Bandika lázzal, fölborzolódó bóbitával ezt csipogta Birikének:– Imádlak, édesem! Imádlak! Légy enyém! Légy a kis csibéinknek anyja! Örök hűség! Madárádlak, kis gyémántom!– Jaj! Nem! – válaszolt erre Birike részint meglepődésében, részint készületlenségében és rdárhölgyeknél is ugyancsak kötelező szemérmeskedésből: – Nem merek, nem szabad szeékba bocsátkoznom veled! Mit gondolsz?– Ó, nem tetszem neked? – csipogta kétségbeesetten Bandika: – Ezt nem vártam tőled!

– De tetszel! Nagyon tetszel! – selypítette Birike vissza: – Csak hát, csak hát, csak hát, csakak… Csiripiribiricsikipiki!– Csak ne énekeld el nekem a lényeget! – csattogta vissza Bandika. – Ha tetszem neked, orsan légy enyém! Micsoda más végzete legyen egy kanári tojónak, mint hogy magamfajta dalikas párja legyen sürgősen?– Jaj! Nem-nem-nem-nem! – védekezett, berzenkedett Birike, menekülve.De hát Bandika most már erélyes kakasi mozdulatokkal rontott utána a kalitka szögletéeress! Mert agyonváglak a csőrömmel, ha nem szeretsz vagy mást szeretsz! Kellesz nánlatom tisztességes. Nincs kibúvó!

– A világért sem! – szökkent nagyot Birike. – Majd-majd-majd egyszer, máskor!– Mikor? – csapott rá Bandika.– Majd-majd-majd!… Amikor már teljesen elgyengültem az ellenállásban, és már nemüzdenem a szendeségem tiltakozását… Ami máris jelentkezik… Mert olyan kakasi, olyan erbájos vagy! Ahh!Birike itt már csak szemszúrásból tett úgy, mintha még mindig tova akarna szökkenni Bandika

m Bandika összeszedte minden kakasiasságát, és ellenállhatatlan rohamban ölelte keblére kis pA kalitka maszata csak úgy fröccsent szét és aláfele a drótok közt a verőfényes erkélyre, és on Drégely papa fejére, otthonkájára, összevissza…Lilian nevetett. Majd hirtelen visszaült helyére, apja és anyja közé. A karszéket azonban leülte


18/104

vább szöktette, és miután az öreg Drégely fölkelt, az ő székét is félrevonta a kalitka alól.– Üljünk tovább! Ne háborgassuk őket! – mondta közben Lilian.– A fenét! – dohogta az apja: – mi van ezekkel a kis dögökkel? Veszekszenek? Így foemetelni minden pörpatvarkodásuknál? Vagy mi okból vergődnek?– Gyere csak! – szólt Lilian: – Ismered Heltai Jenőnek azt a versét, hogy: majd ha őneki ércsz, és közelébe egy szerelmespár vonul csókolódzni, hát ő elfelejti, hogy vasember mázkréten félrefordul? Erről van szó itt!– Ajja! Hát akkor legyünk gyöngédek! – kezdett legvígabb röcsöjgésébe az öreg Drégely.


19/104

6. fejezet(Családi, üzleti, világnézeti alakulás meg egy kis tragédia)

A Drégely és társa cég szőnyegszövő meg más üzemi érdekeltségeinek irodája nyolc eglalkoztatott. Azonfölül még tulajdonukat képezte egy kisebb zsákponyva-zsineglerakat is, minisztrációval. Mert ez a Blau-család üzlete volt eredetileg, és már nem rendezték

gyüzemhez, bár közös tulajdon volt szintén.Abban az időben, amikor az úgy nevezett „őrségváltás” kezdetét vette a cégnél, egy hölgy kerdába, név szerint Rózsika kisasszony.Minden üzemnek, üzletnek, intézménynek van egy ilyen Rózsikája vagy János bácsija, vagynije, akit úgyszólván az intézmény lelkének lehet tekinteni. Ő mindent tud, minden zökkenőt átava szent a takarítónőtől kezdve a főnökig.A Drégely és tsa cég Rózsikája egy álomszerűen szép, keresztény úrilány volt. Gesztenyebarnnte áttetsző fehérségű arcocskáját körítette, és nagy, barna két szeme olyan szelídséossággal nézett, hogy a vele érintkezésbe került szerencsés halandó a szent szüzek

rülsugárzó glóriát kereste az övé körül is.Szorgalmas volt, türelmes volt, eszes volt, több nyelven tudott beszélni, írni, olvlkülözhetetlen lett a Drégely és tsa cégnél, titkárnő lett, királynő lett.Csitri leányzónak már nem lehetett tartani Rózsikát. Húsz év körül járhatott kora, de aszerint,tt, üzleties komolyság vagy kislányos bűbáj lopódzott a modorába, alá és fölé is becsültethesz évnek.Ami aztán a Rózsika polgárias tisztességét illeti? Hát, amikor a céghez belépett,ztudomásúvá vált, hogy menyasszony. Vőlegénye egy nyalka hadnagy, természetesen tartalékohíva a hadsereghez. És annak hadrakelésével mozgott azután a bevonulások meg kivonulások

ávol hadszíntéren Rózsika hős vőlegénye.Na mármost, amikor a Tőkéss-fivérek bevonultak a Drégely és tsa cég kebelébe, akkor azgyali Rózsikájára nehéz, komoly szerep jutott, hogy megoldja a megoldandókat a régi ettársak között.És Rózsika ezt a szerepet sikeresen, bravúrosan alakította. Az öreg Drégellyel és a főhakéss-sel kevés baj lett. Egyik higgadt, régi üzletember volt, a másik hanyag, hebehumtörődöm fráter, akinél minden azért ment simán, mert rá se füttyentett az üzleti bökkenőkre.Tőkéss, a madárkereskedő és Blau Béla között folyt le a legtöbb egyenetlenkedés és kapcáskha olyan mérvű, hogy azt maga az üzem csoda-Rózsikája is alig tudta leszerelni.

Blau Bélát Drégelyék maguk is megrótták néha, hogy rosszhiszeműsködik, modortalanzsikával. Meggyanúsítja például állandóan, hogy a cég helyett a keresztény betolakodókhoz hzrehajol az érdekükben. És általában Blau Béla mindenképp olyannak mutatkozik, hogy csak

ulta el: változzék meg csak kissé is a zsidóellenes kényszerhelyzet, akkor nemcsak a Tőkésseken Rózsikákat sem tűr meg egy percig sem az üzletében!A világhelyzet, akkori alakulása szerint, Blau Béla fölfogásának helyeselt. Az egyesült nemdereje növekedett, a tengelyhatalmaké csúszott lefelé. Az amerikai, angol repülőerődökkel szer tehetetlenné kezdett válni a németek és olaszok helyzete. A vörös hadsereg püfölte a n

mán, magyar és más szedett-vedett alakulatokat. Az afrikai hadjárat bedöglött. Sőt, ellenállhase, Rommel, már Európa-erődről beszélt, mint amely bevehetetlen.


20/104

Magyarország zsidó polgárai kezdtek föllélegezni a boszorkány-nyomás alól. A környező állnekültjei csak irigyléssel beszéltek a magyar zsidóság szerencsés sorsáról, hogy olyan

kkenőkkel úszta meg a veszedelmét.Így festett a környülállás körülbelül a Blau Béla és Drégely Lilian két hónapos házassájén. Akkor egy délelőtt a következő dolog történt:Az öreg Drégelyék kora délelőtt elmentek hazulról, Mari nénivel, a szakácsnéval együtt.Az üzletben egyik nap az öreg Drégely, másik nap veje, Blau volt a soros. Drégely bácsi ogatása előtt még kövér nyulat és fácánt ment beszerezni vidéki ismerőseitől, olcsóbban.

Estére előkelő vendégeket vártak. Berlini és csehszlovák menekültek jöttek hozzájuk vacsy orvos, feleségével és leányával meg egy operaénekes és filmsztár, valamint annak keresrátnője, aki vele szökött át Magyarországba. Azonkívül egy pesti zsidó házaspár is vendégürkezett, akik közül a férfinak teljes mentesítése volt a zsidótörvények alól, mert az arany-

skorona kitüntetéseket hordta az első világháborúból, ami fél szemébe és egyik lába bénasárült neki.Fura egy napra virradt. Hajnaltól körülbelül 8-9 óráig reggel, minden félórában más idő járt.Éjjel hideg, őszi eső zuhogott. Pirkadatra gyönyörű csillagos, holdas eget látott, aki fölkelt vafeküdt. A teljes kivirradásra viharfelhők sodródtak a mennyboltra, és elkezdődött egy cs

por. De az ég alján a fölkelt nap egyszerre átsütött az acélkék, vad, felhőgomolyokon, ésakarodván, valósággal meleg, tavaszias verőfény szárogatta meg a viharban megfürdött világoe megint valami alattomos köd és hűvös széljárat kezdett kerekedni, és afféle kétes, várakoovázási állapotba kergette a hazulról távozó polgárokat: mit vegyenek magukra? Esőköpenzi, téli, átmeneti kabátot-e?Lilian a szobalánnyal, Katival akart szintén távozni hazulról. Csomagokat kellett hazahozniobb bevásárlást, ruhapróbát ejteniök meg.Blau Béla újságlepedőt forgatott ágyában, ahol kényelmesen megreggelizett, és szívta tggeli cigarettáját.

Lilian a fürdőszobából vonult ki éppen, vastag, de könnyű fürdőköpenyében.Kati a szobában sifitelt és rakosgatott éppen. Most odafordult Lilianhoz, a kanáriskal

utatva:– Most mi legyen, nagyságos asszony, ezekkel? Hol kisüt, hol esik, hol szél fúj! Bolond az int a világ! Tegyem ki a kalitkát az erkélyre, vagy hagyjam őket bent?Lilian habozott a felelettel.Helyette Blau Béla szólalt meg az ágyról:– Maga, Kati, csak éppen a kivihető harmadik esetre nem gondolt!– Hogy értsem, nagyságos úr, ezt?

– Úgy! Hogyha kiderül, tegye ki szellőzni a kalitkát, és ha beborul, vegye be.– Hiába! A nagyságos úr a legokosabb a házban! Úgy is illik! – bólintott vigyorogva és elismeseléd. Mire Blau így rendelkezett:– De különben nyissuk ki a kalitkaajtókat, hadd röpködjenek kicsit itten benn!A kis Birike és később Bandika is, a két hónap alatt úgy megszokta kis otthonát, hogy kaitott ajtaján kiszálltak a szobába és hívásra vagy enyhe kergetésre, unszolásra, akárki uröppentek, és elfogadták a lisztféreg- vagy légycsemegét.Ez Blau Bélának nagyon tetszett. Üres idejében néha félórákat töltött madárka-szelídítéssel.Lilian azonban most aggályoskodott:– Katinak járni kell most ki s be az ajtókon. Marci besurranhat, és ráugrik a kanárikra.


21/104

Marci Drégelyék kandúr-cicája, Drégelyné kegyence, kizáratott Blauék lakásából, ha a kanresztették. Mert bár Blau rendszeres kísérleteket folytatott, hogy összebarátkoztassa a kand

nárikkal, az eredményről még senki sem volt biztos.Blau fogta a macskát és a kalitkához tartotta, több ízben, hosszú ideig. És ezzel el is érte, hnárik már nem kezdtek eszeveszett vergődésbe, ha a kandúrt közelükben érezték. Viszont, ha Mau az ölében simogatta, és magyarázta neki, hogy: egy művelt, huszadik századbeli macskánakg le kell szokni a vérengzésről, és a kanárikhoz nyúlni tilos!… és Marci csak egy moccanást itka felé, akkor kapott rögtön egy jogerős pofont Blautól, hogy minden merényletről leszokjék

De hát, hogy ez a módszer végleg bevált-e már a Marci ősi ösztönei kiirtására?… Ehhez ség! Lilian ezt fogalmazta meg.– Ne gyárts magadnak, édes életem, mindig rémképeket akármi csekélységért! – szólt ráianra:– Kati is vigyáz, én is vigyázok, te is itt vagy, ennyire még Horthy Miklóst sem őrrénylettől, mint ezeket a madarakat mi a macskától.Ezzel Blau maga vett fáradságot, hogy letegye újságját, és egy nyögéssel, nyújtóztápászkodjék ágyából, és saját kezűleg nyissa ki a kalitkaajtót:– Na, gyertek, maszatok! Avanti! Avanti!

Birike máris engedelmeskedett Blaunak, és az odatartott ujjára szállt ki a kalitkaajtón. Baonban makacsul a kalitka szögletében maradt.– Hagyd! Ne erőltesd! Majd ő is kijön! Nekem ő is mindig engedelmeskedik! – jegyeztian. – De most nem helyeslem takarítási időben kiengedni őket. Ismétlem!– Majd vigyázunk, nagyságos asszony! – kottyant bele Kati, és kérdezte: – Hozhatom a reggelit– Lehet! – biccentett Lilian.Azzal helyet foglalt a reggelizőasztalnál, és figyelte férjét meg Birikét meg Bandikát.Blau föltartotta mutatóujján a madárkát, és neki beszélt:– Na, mit szólsz hozzá, te sárga csiri-biri, hogy a feleségemnek mindig kifogása v

elkedésem ellen? Azt sem helyesli, hogy az ágyamba hozatom a kávét reggel, mergnásoknak, polgáriatlan sibaritizmusnak pécézi ki. És lásd? Téged sem engedett volna ki egy

pködni, csak azért, mert én javasoltam. Na, mit szólsz hozzá?Birike azt szólta hozzá, hogy hirtelen felröppent Blau ujjáról, és a kalitka ajtajára szállott.Mert a kalitkában Bandika megátalkodottan ült a keresztrúdján, és egyre ezt csipogta:– Biri, Biri, Biri te! Gyere vissza. Én valami baljóslatút érzek. Gyere vissza, Birike! Akaalom, hogy szálldossunk együtt a szobában. Most a cseléd hadakozik a partvissal, tollsep

nggyal! Nem kellemes ez a reggeli idő a sétarepülésünknek. Gyere vissza, Birike, hozzáitkába.

– Csak egy kicsit-kicsit-kicsit, egész kicsit röpködöm még, aztán beugrom vissza hozzaszolta Birike.– Gyere csak, gyere! Jobb, ha kitesznek az erkélyre. Pállott, fülledt a szobalevegő sokszor namióta az erkélyt megismertem. És unom a szobabeli kilátást és mindent. Mert az erkély, kiva nap, gyönyörű panoráma nekünk. Gyere vissza! Hamarabb kitesznek az erkélyre bennünk

épen ülünk a kalitkában!– Csak pár perc! És jövök! De lásd! A kedves gazdám érdeklődik utánam.Blau csakugyan fölkelt, és így állt a kalitka elé:– Hát te pimasz, ahelyett hogy a pártomra állnál, és a párodat is kicsalnád, az ő nyakassáfolyására hajlasz, és visszamégy a kalitkába? Mi? Te szeszélyes nőstény!


22/104

Lilian nevetett:– Röppenj csak, Birike, Bandikához. Lakoltasd meg, buktasd meg az olyan erőszakos, rdót, aki a feleségére vádaskodik a tetejébe, és folyton kötekszik, ellenkedik vele.Blau is elvigyorodott. Hozzáment szép nejéhez, megcsókolta és így szólt:– Annyira siettél el, el, el, amikor fölébredtél is már késő, mindjárt dél lesz!A reggelit hozta be a lány. És hozzá karattyolni kezdte, hogy: a konyhában a ház rendes látogn, a sváb asszony, és mit hozott feketén. Sorolni kezdte részletesen.Blau szó nélkül dobott oda neki papírpénzt. Lilian biztatta:

– Csak vegye meg, vegye meg, amit kínál. Vendégtömeget várunk ma estére.Kati láttára vagy hangjára, Birike aláröppent a kalitkaajtóról. És egyelőre keze mellé szálloék karjára.De hát Kati most nem törődhetett Birikével. Rohant vissza a konyhába. Otthagyta a sváb assmegbízhatóság ide, megbízhatóság oda, ha valamit elemel, azt aztán ráfogják!… Máris nyelé az ajtót.Az ajtó alján pedig Kati lába közt, észrevétlen, alattomosan Marci, a kandúr surrant be!Egy pillanat negyedrésze alatt a székre szökött. És onnan, egyik mancsával, mint vdaütővel nekicsapott a szegény Birikének.

Lilian sikoltott. Blau elbődült. Kati visszaugrott ijedten a szobába.Hiába! Késő volt minden!A macska már rávetette magát a vergődő kis tojóra, és vérengző állkapcsa összeroppantotttét.


23/104

7. fejezet(Egy kis lény tragikus vesztének utórezgései a környezetében)

Kati mellkeszkenőjét vetette rá Marcira, és elfogta őt alatta a madárkával. De már hasztalanszájából a kis véres tollú hullát… Hát szidni, rázni kezdte a cicát.Blau házisapkájával vágott rá retteneteseket a kandúrra: – Te hóhér! Te disznó! Te átkozott

… te… te… Nesze!Lilian újra visításba fogott:– Ne bántsd! Ne bántsd!…– Ne-e? – süvöltött Blau. – Nesze! Az öregapád döglött volna meg!És még néhányat utánasózott a cicára, Liliannal folytatta a párbeszédet:– Ne bántsd! Nem oka! – kiabált Lilian.– Nem oka? Hát ki?… Nesze, gyalázatos!– Te vagy! Ne bántsd! Az oktalan állat! Az ösztöneinek enged tudatosság nélkül.– Nesze, tudatosság, te gyilkos!

– Ne bántsd! Te, te, te, az észlény okoztad a kis nyomorult halálát. Figyelmeztettelek, kérteled ki veszélynek Birikét!– Hát rendben van! – fújt Blau, abbahagyva a macska kincsolását. – Rám hárul az eset?Kati eleresztette Marcit. De egy alapos rúgást adott neki útravalóul:– Piszok! Vadállat! – kiáltással.– Hagyjuk hát, Kati! Ne bántsuk az édes cicuskát! – herregte erre gúnyosan Blau, miközben Lyergési roham jött. Tehát Blau már kissé töredelmesebben folytatta:– Én vagyok a vadállat itt! Én elvállalom a halálos vétket. Csak az Istenre kérlek, Liliyeregjél. Ne bőgjél! Drága! Nagyon kérlek! Jóvá lesz téve minden!… Na, drágám!

Ahogy Lilian a reggelije félretolásával sírni kezdett, Blau láthatólag visszás érzéstömeg közhozzá, és ölelte, cirógatta, csitította, vigasztalta… Lilian azonban sötét, könny-elöntötte tekin

mult rá. Majd így szólt tompán:– Jóvá lesz téve minden!… Nem értem, hogyan érted ezt?… Föltámasztod ezt a kis, erencsétlen, szelíd áldozatodat?– Sajnálom én is! – felelte Blau. – De tudtommal, a madárkereskedésből még nem tűnnekrtékák. Még ma itt lesz egy másik Birike. Máris telefonálok.– Szóval, ez a teljes jóvátétel neked a számomra. Hogy ez a kis kakas ott a kalitkában megsgszerette ezt a kis tojóját, és kap egy újat, akivel esetleg nem fér össze?… Hát igaz, annyira

m puhatolhatjuk ki a madárerkölcsöket: mi okoz nekik fájdalmat és mi nem? Emberekngtörténik, hogy nem számolnak érzelmekkel! – mondta Lilian.Blau arcán valami vad elképedés jelent meg. Teljességgel kapiskálta neje beszédének kellemzatát. Ingerülten ugrott föl mellőle:– Megfelelne talán neked, hogy öngyilkos legyek, mert búbánatot okoztam a kanárikakasodnked?… Hát ez undokság! Ezt vedd tudomásul! Amint én is tudomásul veszem tőled a cégy…Blau melle hatalmasan fújtatott. Összenézett Liliannal. És valami szabódást, valami enges

magyarázó szót várt tőle.De Lilian közönyösen, ridegen nézett el szép szemével a levegőben. Aztán fogta a kenyérszel


24/104

sárból, vastagon kent rá vajat és mézet. Azzal teli szájjal beleharapott és majszolt, nyelt, hallgaEzt a ténykedést Liliannak egyetlen tárgyilagos hangú mondata kísérte végül:– Elég ebből a szóváltásból közöttünk!Blau leült, Blau felszökött. Lihegett és őrjöngött magában a dühtől:– Hát nézd! – mukkant meg végre. – Te a szívszerelmi regénybe, abba a gyufaoldaelédromantikába dolgoztad bele magadat. Tán tőlem is azt várnád, hogy kivégeztessem magost grasszáló egyenruhás hóhérokkal, akkor imponálnék neked, és csepegősre indítanávecskédet?… Csakhogy én ilyen szívességet nem teszek sem nekik, sem neked… Majd csak i

zönséges, utolsó zsidó polgárnak maradok, és csak ezen a megvetésre méltó vonalon segamon… És le se köpöm a föllengzést!…Még ez előtt az utolsó mondat előtt vetette közbe Lilian: – Ha tőled függ?– Ha tőlem függ? – csapott rá Blau. – Hát tőlem függ! Én nem vagyok egy mafla, aki begyilkosoknak, és elhurcoltatom magam velük, halálba!… Ebből nem esznek!Lilian merő pillantással felelt erre. De nagyot falt közben vajas kenyeréből és nagy kortyot nyjából. Sőt, új kenyérért nyúlt a kosárba. Így jegyezte meg teli szájjal:– Az, akit becsmérelsz, nem volt mafla. Az egy finom lelkű, gyönge szívű, becsületes, jóhiserek volt, sajnos!… Ez neked sohase válik hibáddá! Azt elismerem!… De ha mérsékellek eb

gy hencegésből, csak jóakarat tőlem irántad… Mert tart-e nagyon biztosan a jó Isten a markábgy ugrándozásod is eredményezheti egyszer, hogy ugyanarra a sorsra jutsz, mint akit becsmérellt vőlegényem sorsára!– Talán fenyegetni méltóztatsz, hogy egy szavadba kerül, és már rabszolga, biboldó vagyoljelentesz lógásért?…Lilian erre csak ajkát biggyesztette. Aztán néma maradt.Blau handabandázott egyedül. Éspedig hol nyers, hol gúnyos, hol szemrehányásos változatokkLilian új teát öntött magának. Új kenyeret kent. Evett, és nem mukkant.Végre Blau Béla így szólt:

– Hát most telefonálok, hogy visszakapja a kanári a párját. Én már olyan optimista vagyokyszerűen fölteszem: semmi és senki nem pusztul bele, ha érzelmi csalódás éri és cserebvszerelemben…A telefon megcsörrent ebben a pillanatban. Mintegy végszóra. Blau fölemelte a hallgatót:– Halló!… Igen!… Te vagy, papa, hallak!… Semmi újság! Anya és Mari néni odavannak mmegmondom: a nagy üveg mustárt már hozod te… Értem!… Szervusz!… De ne tedd le a kad át Gábornak. Beszélni akarok vele.Itt Blau füléhez szorított telefonkészséggel, Lilianhoz fordult:– Apa mindent hoz máris, üzeni anyának… Az üzletben semmi!

Lilian vállat vont:– Én elmegyek! Add át te az üzenetet.– Szóval, lehetőleg takarékoskodjam a hozzád intézett társalgással! – jegyezte meg keserűenajd szinte beledühöngte a kagylóba: – Halló! Halló!… Igen, magát kérettem, én Blau Bgtárs. Már úgy csodálkozik, mintha künn volnék az üzletből… Halló!… Átmegy Tőkésshez…m rongyászati ügyben, ne lefetyeljen bele… A madárkereskedésből azonnal küldjön Tőkéss ú

tojó kanárit, hozzánk haza… Igen! Ide Budára! Maga gyengeelméjű lett?… Egy kis tojó kyanazt a zsánert, mint a kakaskanárinak előző párja… Mert azt baleset érte… Szedje a láncs más!…Blau már arra moccant, hogy leteszi a telefonkészséget… De keze megállt a levegőben ve


25/104

a fejvetéssel Lilian felé fordult.Hát Lilian érdeklődött:– Mi az?– Semmi! – hangzott fejrázás kíséretében Blau száraz válasza. És már kiáltotta a kagylólló?… Igen!… Igen!… Délig visszahív. Rendben van.Ezzel Blau Béla lecsapta a telefonkészséget. Viszont Lilian Blau kedvetlen és ideges múttal más színezetűnek ítélte, mint előbb. Kíváncsian kérdezte:– Ki hív vissza?

– Ahh! Senki! – legyintett Blau, és cigarettára gyújtott.Liliant nem elégítette ki, úgy látszik, Blau válasza. Újra firtatta: – Talán a kanáriért hív vissza?– Azért! – biccentett erre helybenhagyólag Blau.Ám Lilian túlfinom érzékének úgy rémlett, hogy férje ezt az igenlő kézmozdulatot és vakkantánálta neki, mint a rögtönzést a színészek a színpadon. Úgy rémlett Liliannak: Blau egyszerűeta, hogy ő kitalálta neki a telefonvisszahívás okát.Lilian egypár pillanatig töprengett. Aztán fölugrott a reggelije mellől, és mondta:– De én készülök és sietek el.– Ideje! – bólogatott rá Blau.

Aztán Lilian gyorsan öltözött, sőt Katit is sürgette. Hamarosan ott tartottak, hogy búcsúztak.Lilian minden kis előzetes súrlódást feledett láthatólag, olyan kedvesen ment férjéhezozásakor. Blau pedig szintén felfokozott gyöngédséggel szorította őt magához, és lehelt cára, neje ajakrúzsát kímélve.Már a lépcsőházban jártak a negyedik emeleti lakásból.Lilian egyszerre visszafülelt az előszobájuk iránt. Onnan egészen szokatlan erősséggel hangzonári-csicsergés. Majd közben Blau hangja reccsent és bődült nagyokat.Lilian gyors elhatározással azt mondta a szobalánynak: – Maga csak menjen, Kati. Intézzndent, és várjon a varrónőnél engemet. Én visszamegyek. Mert kíváncsi vagyok, mit kiabál Bé

Azzal Lilian visszalibbent lakásajtójukhoz, és azt egy halk kattintás kíséretében benyomta, hstag szőnyegen, vigyázva, hallgatózva befelé surranjon lakosztályukba.


26/104

8. fejezet(Sima szerelmi botrány. Ha lehet így megszövegezni az esetet)

Mi történt? Hát Blau Béla fölcsavarta saját kisebb rádiójukat. Mégpedig véletlen éppen a ás szünetjelét fogta el. Ez úgy hangzott, mint a kanárifütty.Bandika fönn a kalitkájában addig dermedt, borzadályos némaságban szökdelt vagy gunnyas

núja volt imádott Birikéje véres tragédiájának. És a kalitkája nyitott ajtójának láttán pillanlanatra várta, hogy: most az ő végzete következik el! A Halál benyúl érte, embermancs cskakarom alakjában, és kiveszi őt.De hát nem történt semmi.A rémek, úgy látszik, elszállingóztak. Ám, ahogy Bandika kis szíve megnyugodni kezdett lgy reá talán nem fenekedik a gonosz, úgy húzott föl parányi lényének mélyéből a fájdalom éderja után. És ez a fájdalom, szorongás, sóvárgás nőttön-nőtt, nőttön-nőtt…Egyszerre a rádióból Birike csicsergése hangzik ki. Hát Bandika válasza valami eddiggának is ismeretlen zengzetű ujjongó csicsergésbe szakadt ki kis kebléből.

Birike a rádióban elhallgatott. De Bandika nem a kalitkában.– Gyere-gyere-gyere, Birike! Szívem, kis párom, szentem, aranyom, epedésem, remegésem, éere-gyere, Birike, várlak-várlak-várlak!Ilyen szövege lehetett volna a Bandika lelki emésztődéséből különös, remeklő művészettel f

vó füttyszónak.Ám a rádióból már a dzsovineccát játszó zenekar harsogott elő. Majd megbúgott a teleobában. Blau lekattintotta erre a rádiót. Fölkapta a telefonkagylót, és beleszólt:– Halló!De hát Bandikát nem tudta lekattintani a rádió fölötti kalitkában. Bandika tovább fújta,

jéből, eredménytelenségén egyre kétségbeesettebben füttyét, párja után.Blau Béla fülében annyira hasogatóan csapkodott Bandika csicsergése, hogy képtelenyelmét a telefonban fuvolázó női hangra rögzíteni.– Halló, édesem!… Egy pillanat! Ez a vacak kanárink annyira idegesít itten, hogy nem hallokmbölte Blau a telefonba. Sőt, már üvöltésbe csapott hangja a kanárikalitka felé: – Hallgass mngy állat! Az irgalmát az öreganyádnak! Mert mindjárt megfojtlak!…– Biri-Biri-Birikém! Hova tűntél? Minek hallgattál el? Meghalok utánad! Siess mándikádhoz!A kis kanárikakas, ha lehetett, még csak emelt gyönyörű csicsergésén, Blau dühére.

Végre is ezt ordította a telefonba:– Maradj a telefonnál!… Beszélhetünk nyugodtan. A nő távozott. De meg kell szüntetnem ozott csicsergő masinát, mert beleőrülök. Várj!… Mit tegyek rá?Blau Béla lerakta a készülék mellé a kagylót, felszökött, és egy könnyű gyapjúplédet kapoyik székről. Ezt ráterítette a kalitkára.Bandika egy utolsó hamisat nyikkantott. Kis agyán az nyilallott át: ó, mégis itt van a halál sámára is!Blau pedig újra felkapta a telefonkagylót:– Halló!… Beszélhetünk már! Honnan beszélsz?… Igen?… Halló… Az Istenért; ne kezdd mrehányó hangon Te is. Nem bírom már!… A vacsorára nem hívhatlak én, ha papáék nem h


27/104

g. Hogy gondolod ezt? A nő eddig nem gyanakodott. Fogjon gyanút?… Borzasztó! Meg tudtani! Hát erővel tönkre akarsz tenni?… Ülj, amíg kitisztul a levegő… Holnapután, péntekenálkám van az asztaltársaságban. Onnan félóra múlva meglóghatok, és együtt vacsorázhatunk a obában… Hajj! Teszem le a kagylót!… Valami mozgás!… Az istenfáját!…A szobában Lilian állott.Blau Bélának akadt annyi lelkiereje, hogy egy nyekkenéssel a telefontól fölegyenesedvóljon: – Na, ezt is elintéztem!– El! – bólintott feléje Lilian: – végleg és sikeresen.

– Mit értsek ezalatt? – meresztett, rettenetesen ripacsul komédiázva, Blau Béla nagy szemet.– Engem érthetsz alatta! – jött neje válasza: – Vagy nem?– Keresztrejtvénynek vállalkoztál, hogy én fejtselek meg? – mondta Blau, már teljesen, sőt hszségig helyrebillent lelki egyensúlyban.– Nézd csak! – vetette Blaura szemét szúróan, vizsgálóbíróilag Lilian: – Olyan hiábavaló a tokoskodásod, ha csak külön örömet nem okoz neked.– Meg vagy tisztára őrülve! – kukorékolta furcsa fejhangon Blau: – Tisztára meg vagy!– Mondom, hogy hagyd ezt a színjátszást, mert borzasztó műkedvelős!… Végighallgatszélgetésedet! – tagolta ki Lilian.

– Na! – forgatta Blau tenyerét: – Na, és?Nem akarta megadni magát! Valami belső rettegés tiltotta tőle, hogy hirtelen átváltson a töredlomásba. Valami belső rettegés unszolta rá, hogy: tegye meg! Két ellentétes érzés közt Blaua; buta ember lett. A képe megnyúlt, és olyan kifejezés jelent meg rajta, mint a gyereksírás.Lilian határozott szánalmat érzett iránta. Ezért folytatta így:– Hallgass rám, Béla! Én nem táplálok irántad különös ellenszenvet azért, amit hallottam! S

valóban! Sőt, némileg becsülésem emelkedett irántad. Rendes ember az, aki egy szívügyéti le azért, mert megházasodik. Kérlek: ne jöjj indulatba! Ne vesszünk össze! Értekezzü

vább, mint a legjobb barátok. De hagyjuk ki a hamisságot, csalást belőle.

– Nem értem, mit beszélsz! – ingatta a fejét Blau, még mindig az ósdi recept szerint, htavesztés idején a tagadásnál kell maradni.De hát az, hogy valósággal megbénult a nyelve és agya, rettenetes tanúság volt ellene.Lilian pedig kajánul, borzasztó nyugodtan várt, és csak méregette férjét. Nem segítette ki zavazal, hogy tovább beszéljen tisztességes ajánlata után.Hanem végre, mint aki váratlan rántja elő a nagy bunkót ellenfelére, Lilian szelíden, de eréllyólalt meg:– Gondolod, nem tudom azt is, kivel beszéltél rólam per „a nő” a telefonba?Blaunak a szorultság ostoba mentőötletet adott:

– Kivel? Egy barátommal, aki erőszakkal meg akarja hívatni magát hozzánk ma estére, egy sas, ejtőernyős. Ha akarod megismerni, akkor nagyon szívesen…– Ne hadarj tovább! – legyintett Lilian: – Rózsikával, Nyéki Rózsival, a titkárnővel tárgyayeztél meg holnapután esti vacsorára. De nem az irodából, hanem máshonnan beszélt.Blaut olyan váratlanul érte ez a vágás, hogy megtört.– Nem ő volt! – hebegte: – De tegyük föl, hogy ő volt. Akkor is… Figyelj ide!– De ő volt! És ezek után üljünk le, és vonjuk le, Béla, a teljes, okos, kész konzekvenciásítsuk az öregeket, ne csapjunk botrányt ezekben a keserves, mostani időkben. Elválunk és pásm halsz bele és én sem. Beadod a válópert. Remélem, annyi gavalléria szorult beléd, hogy:ádból kifolyólag. De ha megtagadod ezt? Akkor én adom be ugyancsak ebből az okból!


28/104

Blau Béla megint olyan idétlen, vonásait összekuszáló arcot öltött, hogy neje megszánta:– És… és… és… hát… nézd… valami… más… – dadogta.De Lilian megszakította:– Semmi más, kedves Béla… Gondolkozzál csak kissé. Még így sem lángoltunk egymásért aenvedéllyel, amit előírnak a regények jó házasságnál. Hát még azok után, hogy…– Elmondjam – kezdett volna majdnem őszinte vallomásba Blau. – Elmondjam?…De Lilian letorkolta:– Nem! Nem vagyok kíváncsi a titkod részleteire. Előzetes viszonyodat nem tudtad széjjelt

kárnővel. Mondom, hogy ezt én szépnek látom tőled. De még osztozni is valakivel, ilyen… yha?… Elég! Elég! Elég! Elég! Térjünk a gyakorlatra. Este ne bontsuk meg a nagy vacngulatát. Majd holnap én elintézem az öregeimmel a dolgokat. Te?… Talán az volna legokosabtelen kitalálnál valamit, hogy nem vehetsz részt a vendégségünkön! Mert hát azért undok és knjátszás… Nekem! Úgy értem! És megkímélned jelenleg neked illik engem… Vedd föl a kaa… Hívd föl a „nőt”. Most már nyugodtan vacsorázhatsz vele… Most pedig már nincs idtit és a szabónőt nem várathatom… Isten áldjon!Lilian megfordult, és mint a tünemény, az üres levegőt hagyta maga után.


29/104

9. fejezet(A sima botrány további fejleményei)

A nagyok viszályát kik sínylik meg mindig? A kicsinyek! Régente ez őszintén ment. Két zeveszett, úgy lehet papucsügyek miatt. És akkor hadseregeikben a szegény harcos közkaei haraptak a fűbe, és szegény alattvalók házai perzselődtek fel, és özvegyei, árvái könnye o

bénái mankói kopogtak. Hogy ez megváltozott-e manapra? És államérdek és pici tudja midítja a kisemberekre a vér és verejték iszonyait?… Hát!…Bandika, a kanárikakas előbb a szíve édes párját vesztette el gazdája szórakozása miatt. Adig saját keserves gyötrelmébe került a Blau Béla telefonbeszélgetése.Blau abban a lelkiállapotban, amibe jutott, mindent észrevett a szobában, csak azt nem, honáriskalitkát pokrócba burkolta.Fürdött, öltözött Blau Béla, és elment ő is hazulról. Bandika ott maradt sötét rémeinek martalpléd alatt. A bizonytalanság, a feszültség rágta szegénynek idegeit. A házi zajok torzan, rémngzottak a pléd alatt. Amikor egyszer a szomszéd lakás falába képszöget vertek, éppen a kalit

llenben, Bandika elájult a rettegéstől… És úgy érezte: a hirtelen halál ezerszer tanivalóbb, mint ez a kínszenvedés.A lakásban először Mari néni jelentkezett Drégelynével.Lecsomagolás után átnéztek Blauék szobáiba is. Ám csak csoszogtak erre-arra és karattyoltakart kalitkára egyikük sem lett figyelmessé. Jelenlétük csak Bandika gyötrelmére szolgált.Végre hazaérkezett Lilian meg Kati.Lilian, ahogy belépett lakásukba, rögtön észrevette a letakart kalitkát, és ijedten ment oda:– Szent Isten! Teveled mi történt?Hát persze, amint lekapta a kalitkáról a takarót, megnyugodhatott rajta, hogy Bandika

geséggel szökdel benne.– Szegénykém! Letakart ez az ember, hogy még csak ne is zokoghass a párod után. Aki mszett el. De hát neki kellemetlen volt csicsergésed, mert zavarta a saját mucuskájávalszélgetésben… Hajhaj!… Kegyetlen dolgokon épül fel az élet szerkezete… Te kis gyászoló ökas! – csacsogta Lilian. Aztán egészen a hangtalan szájmozgásig halkított suttogással bámult malitkára: – Milyen furcsa, szimbolikus helyzet, ezzel a madárpárral és velem… meg…Lilian levetkőzött, és pongyolát öltött. Az előre megtárgyalt napi program szerint most azt klna tennie, hogy kimegy a konyhába, és segít anyjának a vacsora készületeinél. De egyelőredott összeszedni annyi lelkierőt, hogy ezt tegye.

Olyan tisztázásra, elrendezésre való gondolat- és érzéstömeg kavargott Lilian lelkében, hogy yedüllétnek és magábamerülésnek érezte szükségét.Lefeküdt a pamlagra és cigarettára gyújtott.A legtolakvóbb, a legkíméletlenebb érzéskomplexuma hiúságának sérelme volt. Akárm

degen, fölényesen oldotta el magáról méltatlan férjét, kegyetlen szenvedett annak gondolatától,gafajta remek teremtést, olyan tucat-, harmadrendű alak, mint a férje, még huszonnyolcra is

nni a fönntartástalan rajongás helyett.Düh és bosszúvágy kerekedett Lilian szívében. Ezt a kölcsönt vissza kell még adni Blau BélánA kalitkára nézett Lilian, és közben hangtalan mozogtatta ajkát kis füttyművészének:– Egy ilyen utolsó, vacak, piszok aláz meg engem!… Nem! Nem! Nem! – rázta rögtön fe


30/104

törő bosszúsugalmakra Lilian: – Semmit sem szabad!… Elejteni!… Elejteni… Várjunk csnyámmal beszélek még vacsora előtt… Nem!… Ellenvetést aztán nem tűrök!… Kiegyezés ninmmifajta!… Holnap aztán apuska jön!… Ha ő?… Akkor nagyon komisz leszek!… Akkor röltözöm!… De tényleg!… Be is csomagolok!… Bújjék bele a vejébe!…Ez az öntudathullám volt a második, higgadtan-nehezen fékezhető és kezelhető Lilian szívébai vakság és erőszak ellenében támadó…Bandika közben a kalitkában teljesen lecsillapodott már a rettegéséből. Egyszerre csak rázenrike után való epekedésének dalára.

Lilian zenei hallása nem volt elsőrendű. Alig-alig tudott volna pontos ítéletet hozni afelől, lönbül fütyöl-e Bandika, mint egyébkor, vagy sem? De azért hallóérzékeire fokozottabban handika javított kiadású művészete mostan.Hevert, füstölt a pamlagán Lilian, és bizonyos halvány megindultsággal élvezte a madárfülyzetén tűnődött közben. De nála fordítva volt, mint Bandikánál. Egyre érzéstelenebb, csitungulatba ringatta merengése. Blau már holt ember volt számára.Így nyitott be rá édesanyja.Szokása szerint csupa zavar, illetve inkább a zavar színlelése, szabadkozás és locsogás kökukkantását:

– Jaj! Nem zavarni, nem zaklatni jöttem. Föl ne keljél! Nem engedem, nem engedem! – sieteianhoz anyja, és nyomta le a pamlagra őt: – Fáradt vagy! Sokat szaladgáltál délelőtt. Nem s

meríteni magadat! Megharagszom, ha fölkelsz!Lilian nem szerette édesanyjának ezt a javíthatatlan alakoskodását. Megszokta, megunta réért esetenként mégis reagált rá leckéztetőleg.Most meg így szólt anyjának, mialatt vissza hagyta erőltetni magát heverő pózába a pamlagon:– Te, aki kétszer annyit futkostál és kétszer annyi idős vagy, mint én, nem fáradsz ki, nem pihrögsz, és nem félted magad az összeomlástól? Én sem fáradt nem vagyok, sem öreg. Ledőltem

más okból. Számot kell vetnem valamivel mindannyiunk érdekében. Maradj kissé itt vele

r bejöttél utánam. Tárgyaljam meg veled az ügyet.Drégelyné Lilian egyszerű és igaz beszédét őszintén lustaságnak, konyhai munkától rzenkedésnek tartotta. Hát rázta fejét:– Most ne, kis lelkem! Most ne! Majd mesélsz. Most be vagyok én fogva. Máris futok vinyhába. Feküdj, kis lelkem! Feküdj tovább!Lilian ezúttal kissé bosszús lett.Két okból is. Először tisztában volt: édesanyja azért siet vissza a konyhába, mert ott nyitva a ója. Drégelyné bizonyos dolgokban rémesen kicsinyes tudott lenni. Egy szelet csokoládé, egrom, egy kockacukor órákig, napokig izgatni tudta. Kétségbeesett, ha a szolgálók nyalánko

ost is főleg azért ugrott be Lilianért, hogy jöjjön ki a konyhába, mert azt akarta, mindig laki a szakácsné és szobalány mellett a diódarálásnál, a kekszsütésnél. Ne csipegessenek.Lilian pedig éppen ellenkezőleg cselekedett ilyenkor, ha anyja porkolábnak állította oemélyzet mellé. Csak azt várta, húzza ki anyja a lábát, rögtön azon kezdte:– Na, kóstoljuk csak meg ezt a vackot. Tessék, Mari néni, fogja, Kati, majszoljunk, míg anm jön.Jelenleg Lilian, amint édesanyja sietősen tartott az ajtónak, fölugrott a pamlagról, és utándesen:– Várj hát, anyuskám! Nem fogyasztanak Mari néniék odakünn a lekvárodból annyi árútilyen kellemetlenségbe és költségbe kerül az, ha mi ketten idejekorán nem értekezünk.


31/104

– Mi az? – fordult vissza erre komoly ijedelemmel Drégelyné.– Na várj! Ülj le nyugodtan mellém ide, és hallgass végig.– Baj van? Szent ég! – engedelmeskedett Drégelyné. És most azután csakugyan reszkető aggot rozoga tagjaiba, amikor Lilian rávágta:– Igen! Baj van! Éspedig nagy!Szabatos, sőt majdnem művészi előadásban, egyre fokozott hatással közölte Lilian édesanyjáténteket. Sikolyainál, sopánkodásainál nyugodtan várt, mint közönségének lepergő tapsaira az színész.

– Hát ez rettenetes! – hörögte majdnem Drégelyné, amikor Lilian már befejezte: – Hát ez retteneked most igazad van, édes gyermekem. Ezt eltűrni ettől az embertől? Nem lehet!… Nem szNem lehet!…– Köszönöm az igazságérzésedet, édesanyám! És soha nem felejtkezem meg róla, hogy rzony vagy.Ezt mondta komolyan, ünnepélyesen Lilian. De rá rögtön könny szökött szemébe, és zokogás gta meg egész testében.Egymás nyakába estek, és sírtak egy jó verset szöveg nélkül, nőies, gyöngeségüket tegeresztett sírással.

– Én beszélek apáddal! – szólalt meg aztán erélyesen Drégelyné. – Bízz rám mindent. Vearatos, ideges állandóan.– Képzelem! Ha apus kényelméről van szó, akkor biztos, hogy keres kiutakat a lehetetlenségbm csodálnám, hogy élcelődésre fordítja Blau megítélését, és felszólít, hogy ha csalt, cssza!… Emlékezz csak!… Különben ezúttal a tréfából nem lesz vicc, hogy szellemes leenben súlyosan ráfizethet apuska velem…Lilian villogó tekintetére édesanyja elrémült:– Mit tervezel? Ne ragadtasd magad túlzásba, édes kis lelkem? Mit tervezel?– Szó szerint azt, hogy amennyiben a holnapi nap folyamán apus egy ellenvetést hallat azellen

gtön beadjam a válókeresetet férjem ellen, hát becsomagolok, elköltözöm ismét tőletek, marki a Blauja… És vállalom a hűtlen, könnyelmű feleség összes bűnét. De szó szerint és gyakorl…– Drága lelkem! Csillapodj le! – könyörgött lányának az öregasszony.Lilian azonban sötét szemmel bámulta a levegőt, és így szólt:– Abszolút nyugodt vagyok. Sőt! Sőt, én foglak téged, anyuskám, arra kérni, hogy uralkgeiden. Ma egyetlen szót se apus előtt a dologról. Ismered őt. Vendégek jönnek, és kínoselmetlen volna, ha apus fékezni nem tudva magát, kitálalná a sült tészta között, mint egy érhárköszöntőt, mi történt veje és köztem… Nem első példa lenne az, hogy nyelvének nem

mivel szemben nőket és vénasszonyokat minősítenek fecsegőknek… Hát egyezzünk meg ayuskám: holnapig kettőnk közt marad minden!– Kettőnk közt! Ahogy akarod!


32/104

10. fejezet(A fölkavart izgalmak új tápot nyernek, és még jobban föllobbannak)

Amikor anyjával együtt Lilian is kiment a konyhába, a vén Drégelyné boldogtalansága önös fordulatokban nyilvánult meg.Két napja, hogy valami püré- és tortakülönlegesség alkatrészeiért veszkődött. A szakácsné,

mek médium, gazdasszonya szuggesztiójára lelki üdvösségét is kockára tette volna azért, hota és püré nélkül a vacsora halotti torrá omlik össze. Viszont a torta meg püré betálalásándégeket örökre elkápráztatják.Mari néni tudta, hogy kicsit nagyothall, hogy kicsit hülye is némely dolgokban, de most, amégelyné a torta és püré készítését kis tépelődés után, egyszerűen lefújta,… hát Mari néni egyste magát süketnek is, hülyének is… – Már nem kell a torta?– Minek? – legyintett Drégelyné Lilian felé: – Torta is, püré is, elmaradhat manap, berlehszlovák vendégek számára, akik jó, ha otthon krumplipüréből és zabfelfújtból laknak jól.Lilian nem bírta megállni nevetés nélkül édesanyja mellékgondolatának tudatát. Elvégre

ldog anya akarta kidöfni a mellét az idegen vendégek előtt, minden csemegével. Most már, amrai családi botrány készül a háziasszonykodása alatt, mit ambicionálja a vendégei elbűvölését?Így ismételten Drégelyné folyvást alkudott, folyvást lecsapott a vacsorából. Már a kikészítettzsgőkből is visszarakott a ládába, már a feketekávéhoz sem tartotta nélkülözhetetlennek a likőrEgyszerre csak megcsörrent a lakás házitelefonja.Drégely reszelős hangja bömbölte bele alulról:– Kati, Mari néni jöjjön le segíteni a kocsihoz… Ne várassatok!…Az öreg taxin érkezett csomagokkal.Kati, Mari néni lesiettek a lépcsőn, és egy perc múlva már búgott a lift. Kati ugrott vissza egy

onyhába. Egy zsákot cipelt be, tömve holmival, és az arca ki volt kelve magából:– Az öreg nagyságos úr rémisztő hírt hoz! Jól nézünk ki akkor ezzel a vacsorával.– Mi történt?– Mi? Azt mondja: a fiatal nagyságos urat behívták, és ott tartották coki-huszárnak! Majd miérkezik, és meg tetszenek tőle hallani!– Na! Ez az Isten büntetése! – mondta tompán Drégelyné. És majdnem leplezetlen gyanakzett Lilianra: vajon nincs-e köze a férje behurcoltatásához?Lilian azonban szigorú és mérges fintort vágott édesanyjára: – Furcsa tőled, anyuskám, gjegyzéseket tenned! Viszont ha igaz, hogy Blau rajtavesztett folytonos hetvenkedésé

izakodottságán, hát részemről rég figyelmeztettem őt ilyen veszélyre.– Vajon kivágja magát? – bámult Lilianra anyja. De most is firtatólag.– Mindent elkövetünk! – vágta rá Lilian habozás nélkül:– De itt van apuska!Drégely drámai tartással rontott a konyhába:– Süthetjük meg most már az egész esténket. Az életünket. Az üzletünket. Szegény gyermekem!Az öregúr majdnem úgy gázolt át a levegőn lányáig, mint a bajnokok a dobás vagy ugrás kifutással ölelte Liliant atyai keblére, és szorította, rázta őt két karral.– Na-na! Apa! – tartotta tenyerét intőleg Drégelyné az öreg arca elé: – Mérsékeld magadat!Nem szerette, szégyenlette mindig Drégelyné a hangos, nyilvános érzelemkitörést. Ilyen term


33/104

lt. s ebben férjének éles ellentéte.– Minek mérsékeljem? – csattant föl erre Drégely. – Még nem tudod, micsoda szerencsétlensé

a szegény lányunkat. Már másodszor szakítják el tőle aljas módon, akit szeret. Förtelmostoha iránta a sorsa! Ezt csak megengeded?… Égbekiáltó aljasság!– Maga a tény, hogy Blau Bélát is behívják oda, ahova másokat, még nem égbekiáltó gazság. Ődig szerencsésen ki is kerülte ezt! Sőt, ahogy kérkedett ezzel, az egyenesen aggasztó volt.Ezt mondta csöndesen Lilian. Drégelyné agya pedig erre, valahogy úgy kapcsolt, hogy a cély előtt ne közöljék az öreg Drégellyel a délelőtti telefonjelenetet… Hát ezt fűzte Drégelyné L

avaihoz:– Igen! És még nem biztos, hogy akkora csapást jelent Lilianra most a férje behívása!…– Tyű, az áldóját!Az öreg Drégely pozsgás képe tisztára lila színt öltött. A guta ott ólálkodott a háta mögött. A sogni kezdett, a szája rángani.De ugyancsak Lilian szelíd, édes arcán is a harag, a fölháborodás torzulatát látta Drégelyné m

nekedni.– Hogyan tehetsz ilyen felelőtlen kijelentéseket a nevemben, anyuskám?– Hogyan? Kérdelek! – ádázkodott nejének Drégely is.

Szegény öregasszony teljes megrökönyödéssel azt sem tudta, micsoda védekezési fnyözzön erre a kettes rohamra. Harcias, szúró, gúnyos, ridegen elutasító legyen, vagy az ubiztosabb fegyverét szedje elő, és pityergésre fakadjon. Végre is a tárgyilagos és méltólépést választotta:– Mindenesetre csöndesedjetek le! Különben sem túl megfelelő a hely ezeknek a dolggyalására itten.Miközben Drégelyné ezt mondta, a konyha ajtóján Mari néni és a viceházmester vonultomagokkal.Drégelyné győzött.

Drégely megzabolázva indulatát, így szólt:– Hát csak rakosgassatok le mindent, aztán gyertek be. Beszélünk!Azzal az öreg Drégely bevonult nagy garral a konyhából a lakásukba.A csomagok számbavétele és elhelyezése közben Mari néni sápítozott:– Szegény Blau úr! Mi lesz most vele?– Majd az Isten megsegíti! Nem kell félni! – vigasztalta a vici: – Már nem kincsolunkatáborosokat. És jobban megússzák így a háborút, mintha a harctéren halomra lövetnéknt a sógorom meséli, mi volt a mieinkkel Voronyezsnél, ahonnan ő is öt sebbel, örökre nyomorabadult.

Lilian ráhunyorított édesanyjára, hogy álljon mellé a konyhaablaknál. Ott fojtott, de erélyes hamondta neki:

– Ne haragudj, de épp ellenkezőleg viselkedel, mint rimánkodtam neked. Ha közbe nem vágokkottyantasz mindent apusnak. Már a nyelved hegyén forgott, hogy azt mondjad: Blau megérdemehívást nagyon is!– Hiszen nem káröröm tőlem! – súgta vissza Drégelyné: – De valóban úgy éri ez, mint azának büntetése, az ellened elkövetett piszokságáért.– Ne fecsegjünk most sokat, anyuskám! Nagyon kérlek, jegyezd meg, amit mondok: apus előttyetlen, árva szót sem arról, mi történt Blau s köztem. Egyáltalán ezt most felfüggesztjük.esége vagyok, még ha ő sem akarja, és jelen helyzetében megteszek mindent az érdekében, a


34/104

nden becsületes asszonyhoz illik az élettársáért, még ha méltatlan is erre. Lejárom a lábamat,zabadítsam, amennyiben ez lehet… Aztán más!… Aztán… rátérünk közös ügyünkre.Drégelyné szívét szinte megszorongatta az ünnepélyes igazi meghatottság:– Milyen drága, jó, milyen nagy lélek vagy!… Ki érdemel meg egy ilyet?… Én sem!… M

iii. bandika a veszben - tersanszky jozsi jeno

Documents