LAKNER ZOLTÁN

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEMVITÉZ JÁNOS KAR

PÁZMÁNY SZOCIÁLIS TUDOMÁNYOK SOROZAT

Sorozatszerkesztô:LAKNER ZOLTÁN PhD

SZOCIÁLETIKA ÉS KERESZTÉNY TÁRSADALMI TANÍTÁS

1.

SZENT ISTVÁN TÁRSULATAZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA

BUDAPEST 2012

LAKNER ZOLTÁN

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

A TANÍTÁS FORRADALMA

© Lakner Zoltán, 2012

ISBN 978 963 277 360 5

Szent István Társulat1053 Budapest, Veres Pálné utca 24.

www.szit.katolikus.huFelelôs kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök

Felelôs kiadóvezetô: Farkas Olivér igazgatóKészült a százhalombattai EFO Nyomdában

Felelôs vezetô: Fonyódi Ottó

A kiadvány megjelenéséta „Szociális képzések fejlesztése, szakemberek képzése,

továbbképzése és készségfejlesztése,valamint a helyi fejlesztési kapacitások megerôsítése” címû

TÁMOP-5.4.4-09/2-C-2009-0009támogatta.

A projekt az Európai Unió támogatásával,az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

Lektorálta:DR. BERAN FERENC

TARTALOM

I. TANÍTÁS

MINT SZARVAS HÛS PATAKRA (BEVEZETÉS) 11

AZ ÚT 15

HELYZET ÉS KÉSZTETÉS 19Forrás és felhatalmazás 35

Feladatok és kérdések 43

TERMÉSZETJOG ÉS MODERNITÁS 45

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁS ALAPELVEI 51A személyiség elve 51Személy és társadalom 59

Feladatok és kérdések 61A szolidaritás elve 63Szubszidiaritás 67A közjó 73

Feladatok és kérdések 78

A POLITIKAI KÖZÖSSÉG 79Az állam 83Hatalom 87Az ellenállás joga 89Bûn és bocsánat 93

Feladatok és kérdések 97Az igazságosság 99

A SZEGÉNYSÉG KERESZTÉNY ÉRTELMEZÉSE 107– Esélyek és fenntarthatóság 107

Feladatok és kérdések 111

5

II. DOKUMENTUMOK

XIII. LEÓ PÁPA – RERUM NOVARUM (1891) 115XXIII. JÁNOS PÁPA – PACEM IN TERRIS (1963) 139GAUDIUM ET SPES – II. VATIKÁNI ZSINAT (1965) 177XVI. BENEDEK PÁPA – DEUS CARITAS EST (2005) 185

Feladatok és kérdések 198

IRODALOM 199

Ezt a munkát a tanító ember felelôsségével igyekeztem el-végezni. Írásomban segítségemre voltak az Egyház által kiadott összegzô jellegû tematizált dokumentumok, mint Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma és A Katolikus Egyház Katekizmusa. Külön is köszönetteltartozom Tomka Miklósnak, aki hátrahagyott írásaivalsegített, valamint Beran Ferencnek és Lenhardt Vilmos-nak, akiknek szaktudományi alapossággal megírt könyveinspirálta a gondolatok rendezését. A II. fejezetben, a do-kumentumok között idézett enciklikákat válogatva és szer-kesztett változatban közlöm azzal a céllal, hogy hitelesít-sék és alátámasszák a mondanivalót és üzenetet.

LAKNER ZOLTÁN

I.

TANÍTÁS

„Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass. Én veled vagyok.”

(ApCsel 18,9)

11

1 Sollicitudo rei socialis, 41.

MINT SZARVAS HÛS PATAKRA(BEVEZETÉS)

„Az Egyház társadalmi tanításának elôadása és terjesztése evangéliumi küldetés…”1

Mint szarvas a hûs patakra úgy vágyakozik az ember az igazságra.Az igazság megismerése azonban munkás dolog; nincs magától,még akkor sem, ha tudjuk, hogy az igazságot nem kell megalkotni,mert az van. Létezik. Egyszerûen csak fel és meg kell ismerni.

Isten úgy rendelte számunkra a világot, s benne az emberi közössé-get, hogy ismerte annak minden rezdülését, csakúgy, mint az egyesemberben lejátszódó összes gondolatot, érzést, szándékot, akaratotés törekvést. Azt is, ami rejtve van, s azt is, ami nyilvánvaló. A tár-sadalmak életében is vannak világos történések, egyértelmû és át-látható viszonyok. De föl tudjuk-e ismerni az emberi lét harmonikusmûködéséhez rendelhetô valamennyi mozgatórugót, az emberi vi-szonyok társadalmi hajtóerôit? Meg tudjuk-e mondani, hogy mitkell tenni, ha a fölismert igazság kimondására nincs lehetôség,nincs hozzá elegendô bátorság, vagy egyszerûen csak bizonytalanokvagyunk? A társadalomtudományok, a filozófia és a szociológiaszédületesnek mondható fejlôdése ellenére egyáltalán hihetünk-e a társadalmi megismerés valódi és maradéktalan lehetôségében, hi-szen olyan változó, bonyolult emberi, hatalmi és érdekviszonyokszövik át az életvilágot, amelyben kevés a megbízható támpont.

A társadalmilag helytelennek tartott mûködési mód valóban az?Nem szolgál valamilyen távlatosabb, nemesebb, vagy magasabbcélt? Carneggie gyalázatosan alacsony bérekkel fizette ki alkalma-zottait, de extraprofitjából megkülönböztetett figyelemmel támo-gatta a szegényeket, és létrehozta a világ egyik legrangosabb zeneiközpontját New Yorkban, melyet késôbb róla neveztek el. Nos ak-kor mi is az igazság, illetve mi az igazságos?

A népért a „nép nevében” hatalmaskodó baloldali diktatúrák 20.évszázadában nem vált a kizsákmányoltak igazsága a tömeggyil-kosságok és a tömeges társadalmi erôszak máglyáin rettentô hamu-vá? A multinacionális nagytôke arctalan és személytelen maradhat,miközben az emberiség nagy része féktelen egyenlôtlenségekbenvergôdve nem találja az esélytelenül leélt életek felelôseit? Ugyan-az-e a kicsik igazsága mint a nagyok által leigazolt, vagy inkábbkonstruált valóság?

Nincs az ember kezében mindenkinek méltóságot ígérô eszközés tudás az igazságos viszonyok megteremtéséhez?

Ahogy az egyes embernek igazodási felületet kínál a kinyilat-koztatás, úgy az emberi közösség számára is kell találni irány-mutatást a társadalmilag helyesrôl és igazságosról. Csakhogy ez eddig nem állt rendelkezésre. Csak tudtuk, hogy van. De ahhoz,hogy megértsük, és tudjunk is vele élni, föl kellett tárni és rendszertkellett alkotni belôle. Ebbôl lett a keresztény társadalmi tanítás,egy társadalom erény-etikai keretrendszer, amelynek ismereté-ben már lehet dolgozni az igazságos viszonyok kialakításán. A tu-dás Istentôl van, tehát objektív, így nem képez vitaalapot. Még-is hány féle értelmezését látjuk ugyanazon kinyilatkoztatásnak?Társadalom-erkölcsrôl szólunk, amely a normativitás ereje által te-remtheti meg a közösségben élô ember számára az emberi méltó-ság feltételeit. Ez méltányosnak és igazságosnak tudható, nézôpon-tok szerint mégiscsak vitatható. Ebbôl látszik, hogy nincs vége.

12

A munkának egészen addig nincsen vége, amíg el nem jutunk lé-tünk értelméhez, az üdvözüléshez. Hogy ez egyenként lesz kinek-kinek az osztályrésze, vagy egyszerre az egész rászolgáló emberiközösségé, most még nem nyilatkozhatunk errôl. Viszont most,hogy már ismerjük a társadalmi tudás legfontosabb ismérveit,miénk a felelôsség. Lehet erény etikával vezérelt társadalombanélni, de el is lehet mindezt utasítani. A tudás felelôsség!

Azzal, hogy az Egyház évszázados vajúdás után kilépett a világelé a társadalmi kérdésekrôl kialakított etikai rendszerbe fog-lalt álláspontjával, megnyitotta az utat a tanítás forradalmaelôtt. A társadalmi problémák kezelésének és megoldásánakolyan megkerülhetetlen eszközeit kínálja fel, amelyek képeseka nagykorúságára ébredô emberi személynek és közösségeinekegyaránt békét, megértést és harmóniát teremteni anélkül,hogy az emberiség újabb utópiák vagy „világmegváltó” társa-dalomtanok csapdájába esnék. Ez a tanítás az Örömhír része:a remény és a megmaradás tudását adja a kézbe. Ettôl forra-dalmi, és ettôl „életveszélyes”. Hiszen aki már tudja az igazsá-got, és nem aszerint cselekszik, annak lelke rajta…!

Esztergom, 2012. május hava

13

A keresztény társadalmi tanítás kimunkálását a társadalomban ta-pasztalt rendszerszerû igazságtalanságok észlelése és az Egyházazon „felfedezése” indította el, hogy nem lehet kívül maradni az emberi méltóságot sértô viszonyok felszámolásából anélkül,hogy társadalmi intézményként ne válna felelôssé, sôt bûnrészesséis értük. Aki látja, ismeri a társadalmi bûn struktúráit, tudja, hogyaz emberi cselekvés szabadságát és moralitását rombolják az el-viselhetetlenül és tömegesen egyenlôtlen élethelyzetek, aki föl-ismeri, mennyire méltatlanok a földi viszonyok ahhoz a teremtettlényhez, amely az Isten képmásaként vergôdik kilátástalan életévelvédtelenül és esélytelenségben a világban, annak meg kell keresniea válaszokat és lehetôségeket a teremtés rendjének helyreállítására.Ez és az ehhez vezetô út teszi hitelessé az Egyházat a világban azokelôtt is, akik más utakon járnak, vagy másfajta felelôsséget viselnek.

A 19. század elejének szabadversenyes, liberális kapitalizmusa úgyhagyta magára a polgári szabadság formális lehetôségeivel élniképtelen, proletarizálódó és a gazdasági struktúráknak kiszolgálta-tott emberek millióit, hogy sem az állam, sem más társadalmi intéz-mény nem volt képes védelmet nyújtani a piaci farkastörvényekkel

15

2 Gaudium et spes, 76.

AZ ÚT

„A Megváltó szeretetében megalapozott Egyház pedig ahhoz nyújt segítô kezet, hogy az igazság és a szeretet

a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön.”2

szemben. Ez a kilátástalan szegénység lett az európai ember alap-vetô létélménye.

A tôke és a munka harcaként leírt hosszú idôszakban az Egyház so-káig csendes maradt. Hallgatását számos ok mellett az a több év-százada tartó támadássorozat magyarázza, amely csupán a sorokrendezésére, lelki egységének és önbizalmának helyreállításáraszorította, s egyúttal távol tartotta a hitéleten kívüli társadalmi sze-rep- és felelôsségvállalástól. Az átfogó társadalomra vonatkozó ta-nítás megalkotásához még idôre volr szüksége. Az egyház tagjaiközül azonban egyre többen érzékelték a tömeges nyomorúság elviselhetetlensége miatti szolidáris felelôsséget, és ösztönösen, azelôzô évszázadokban megszokott, viszonylag szûk körû jótékony-kodáson és szegénygondozási gyakorlaton túllépve igyekeztekszervezetté, célzottá tenni és kiszélesíteni az embersegítô, tevékeny-séget.

A 19. század közepére tehetô a szociális katolicizmus megszüle-tésének és kibontakozásának idôszaka, amelynek során elôbbFranciaországban szervezôdtek mozgalommá a gyakorlati karitász-munkát végzô Szent Vince egyesületek, majd NémetországbanAdolf Kolping nevével fémjelezve jönnek létre a munkásokatösszefogó és segélyezô keresztény társaságok, a szegénygondo-zásra összpontosító Karitászkörök, amelyek tevékenysége soránalakulnak ki a szociális kereszténység gyakorlatias, „szegénység-közeli” mozgalmai.

Ezek az alulról szervezôdô, többnyire plébániai kezdeményezések„ösztönösen” helyezték el az Egyházat a társadalom térképén atôke önkényével és méltánytalanságával szemben a munka olda-lán. A személy méltóságát és felelôsségét hirdetô egyház ma is azember autonómiáját hangsúlyozza a társadalommal szemben. A sze-mély méltósága azonban gyakran veszélybe kerül a társadalommûködési zavarainak, belsô viszonyainak rendezetlensége miatt.

16

Az a társadalmi mûködés ugyanis, amely a saját maga által kialakí-tott belsô strukturális viszonyai miatt nem képes minden egyes em-ber jólétének, boldogulásának és üdvösségének utat nyitó, minderreesélyt adó életfeltételeket biztosítani, nem teremti, vagy nem védimeg az emberi kibontakozás szabadságát, gátat szab az emberi erô-feszítéseknek, az szembe megy a Teremtô akaratával, tehát nemkeresztény. Ez a feladatot adó felismerés vezérli az Egyházat, ami-kor etikai elveket fogalmaz meg a társadalmi mûködés átalakításá-ra, megreformálására. A rendszeralkotó, több tudományterületetátkaroló munka eredményeként alakult ki a modern „katolikus tár-sadalomtudomány”.3

17

3 Quadragesimo anno, 20.

Az ipari forradalom kiteljesedésével a 19. században kielôzôdött aviszony az igazságtalan, rendezetlen és egyre nagyobb egyenlôt-lenségekbe sodródó társadalmak munkástömegei és a szinte korlát-lan szabadságot élvezô, társadalmi kötelezettségeket nem vállalóés alkalmazottaival méltányosságot egyáltalán nem gyakorló libe-rális piaci szereplôk, a tôke tulajdonosok között.

Ennek alapvetô oka, hogy az ipari tulajdonosok és vállalkozók a le-hetô legnagyobb haszon érdekében magát a munkaerejét és szak-tudását áruba bocsátó munkásokat is áruként kezelték, aminekkövetkeztében

– minimalizálták a humán ráfordításokat, – egyáltalán nem voltak tekintettel a sokszor elviselhetetlen munka-

körülményekre,– nem biztosítottak megfelelô munkaeszközöket és munkavédelmet,– nem teremtették meg az egészséges és higiénikus munkafeltéte-

leket,– nem voltak tekintettel a munkások családi helyzetére, állapotára

és kötelezettségeire, a nôk speciális szükségleteire,– széles körben alkalmazták a gyerekmunkát, anélkül, hogy figye-

lembe vették volna a terhelhetôséget és az életkori sajátosságokat,

19

HELYZET ÉS KÉSZTETÉS

– önkényesen és elviselhetetlenül hosszan állapították meg a mun-kaidôt és korlátozták a pihenôidôt,

– visszaélve helyzeti elônyükkel és erôfölényükkel – különösen azalsóbb társadalmi rétegekbôl érkezôk és a nôk esetében – mél-tánytalanul alacsonyan tartották a béreket, így azok alig fedeztéka minimális megélhetés költségeit,

– a piaci és konjunkturális ingadozásokhoz igazították a munkabé-reket, így nem alakult ki kiszámíthatóságot nyújtó bérstabilitás.

Mivel az ipari foglalkoztatás vált a megélhetés biztosításának leg-elterjedtebb formájává, az ágazatban kialakult viszonyok döntôenbefolyásolták az emberek életkörülményeit, életminôségét. A hely-zetet súlyosbította, hogy a munka-és lakosságkoncentrációt ered-ményezô urbanizációs folyamatok nem tartottak lépést a városokbaözönlô proletarizálódó munkások lakhatási igényeivel. A nyomo-rúságos lakáskörülmények, a közellátási, közszolgáltatási és higié-nés feltételek hiánya tovább fokozta az elégedetlenséget. A helyzetEurópa szerte egyre rosszabb és rosszabb lett, a társadalmi elégedet-lenség fokozódott. A szabályozatlan viszonyok megoldásra vártak,de sem az állam, sem az Egyház nem érzett még elegendô fölhatal-mazást és kompetenciát arra, hogy aktívan föllépjen, beavatkozzon.A liberális passzivitásra szûkített állami szerepvállalás pusztán el-képzelés és felelôsség nélküli, rendészeti feladatokra korlátozódott.Ugyanakkor a keresztények – a tömeges társadalmi problémákrendszerszerû kezelésére nem alkalmas módon – a szegénygondo-zás hagyományos eszköztáránál maradva reagáltak. A kialakulttarthatatlan viszonyok azonban aktivizálták az érdekvédelmet.

Az egyre szervezettebben föllépô munka oldalán számos politikaiérdek- és értékközösség jelent meg, a változó aktivitású és ideoló-giai álláspontot képviselô szakszervezetektôl egészen a radikálisosztályharcot hirdetô marxista szocialistákig. Utóbbiak kétségtele-nül nagy hatást gyakoroltak az érdekvédô munkásmozgalomra,sôt szellemi és politikai befolyásuk folyamatosan növekedett a tár-

20

sadalom legváltozatosabb köreiben is. Nemzetközi hálózatokbaszervezôdve egész Európában, sôt a tengeren túl is megerôsödtek,így hatásuk a közélet szinte minden területén jelentôssé vált. Pár-beszédre azonban a maguknak tulajdonított társadalom megváltóelhivatottságuk, kérlelhetetlen radikalizmusuk, a társadalmat el-nyomókra és kizsákmányolókra felosztó szemléletük miatt a kez-detektôl alkalmatlanok voltak. Ellenfeleikkel társadalomkritikaiszemléletüket és – az igazságos osztályharcra való hivatkozással –a teljes megsemmisítés célkitûzését állították szembe. Aktivitásu-kat és törekvéseik céltudatosságát az elveikbe vetett vakbuzgalmontúlmenôen a megoldatlan társadalmi problémák, az elviselhetetle-nül rossz élethelyzetek tömegessége, a munkások anyagi és szelle-mi kiszolgáltatottsága, védtelensége táplálta.

A tôke és a munka évszázados küzdelmében a lábhoz tett fegyver-rel, passzívan vergôdô, politikai felhatalmazás szûkében lévô libe-rális államok csak nagyon késôn keresték és találták meg a lehetô-séget arra, hogy a társadalom békéje érdekében beavatkozzanak.Elôször a modernkori Németország elsô kancellárja, Bismarck ha-tározta el magát – éppen az újonnan létrejövô német állam fennma-radásának védelme érdekében –, hogy úgy nevezett „szociális olaj-cseppeket” csöpögtet a társadalom gépezetébe. Ez azt jelentette,hogy a 19. században megszokott „passzív állam” pozíciójától elté-rôen igen aktívan fordult a társadalmi, szociális problémák felé.A társadalmi béke megteremtése érdekében a piac és a munka vi-lágának szabályozását kezdeményezte oly módon, hogy a „munkaoldalán” beavatkozott a gazdasági folyamatokba, azaz szabályozta,és így kiszámíthatóvá és átláthatóvá tette a munkaadók (a tôke) és amunkavállalók (a munka) közötti viszonyt. Törvényben rögzítette– és ezáltal kötelezôvé tette – a munkaügyi kapcsolatok munka-szerzôdésbe foglalását, szabályozta a munka- és a pihenôidôt, a nôifoglalkoztatást, és korlátozta, illetve megtiltotta a gyermekmunkát.A legfontosabb intézkedése azonban a társadalombiztosítás létre-hozását célzó törvénykezés volt, amellyel új fejezetet nyitott a mun-

21

kavállalók szociális biztonságának megteremtésével. A „szociálisolajcseppek” politikája sikeresen szolgálta azt a célt, hogy elkerül-hetôek legyenek a zavargások és a már-már állandósuló, a társadal-mi mûködés leállásával fenyegetô végletekig kiélezett munkaügyikonfliktusok. A szabályozási folyamat megindításával Bismarckjelentôs lépést tett a modern polgári jogállam viszonyainakmegteremtése felé. Intézkedéseivel egyúttal világossá tette, hogya tôke és a munka harcát nem a marxista forradalom tematiká-ja, hanem a szociálpolitikai reformok vezették – ha nem isnyugvópontra, de – a társadalmi párbeszéd útjára. A munkásokhelyzetének stabilizálása tehát jó irányt vett, ugyanakkor a tôke ésa munka harcának elvi tisztázására, az erkölcsileg vállalható mun-kaadói és munkavállalói magatartásra, az állam felelôsségére vo-natkozó álláspont tiszta megfogalmazására csak az Egyház vállal-kozott.

A hivatalosnak tekinthetô egyházi megnyilatkozásokat azonbanigen komoly felkészülés elôzte meg. Kezdetben viszont a társadal-mi problémákkal kapcsolatos hozzáállás kimerült a liberalizmustólés a szocialista törekvésektôl való távolságtartó, sôt antimoder-nizmussá merevedô kritikai álláspont megfogalmazásában a mun-káskérdés társadalmi fontosságának felismerése nélkül. Erre csaka század második felének tarthatatlan viszonyai hívták fel a figyel-met.

Az elsô, elméleti konstrukciót is kidolgozó személyiség KETTE-LER4 mainzi püspök volt, aki már a század közepén fölismerte,hogy nem az alkalmi szeretetszolgálati tevékenység (karitász), ha-nem rendszerszerû beavatkozás szükséges a munkások helyzeté-nek megváltoztatásához. Határozottan érvelt az állami beavatkozásmellett egy szociális reform érdekében, hiszen látta, hogy pusztánerkölcsi intelmekkel nem lehet visszaszorítani a nagytôke méltány-

22

4 KETTELER, Emanuel (1811–1877).

talanságait, erôfölényét és túlkapásait. Tehát Ketteler az állami beavatkozástól várta a megoldást, ugyanakkor a természetjograhivatkozva szót emelt a munkásokat megilletô érdekvédelem mel-lett. Tulajdonképpen ráébredt arra a máig érvényes igazságra, hogya kor égetô szociális kérdéseinek problematikájára az érdekvé-delem, az állami beavatkozás és az egyház etikai tanításánakháromszögében lehet megoldást találni.

A püspök a munkások helyzetének tanulmányozására alapozva az1860-as évektôl egy ideális társadalomról gondolkodott, amely-ben a keresztény erkölcs szabályozza a társadalom mûködését.A munka világának (hivatás) szervezetei együttmûködésük általkorlátozzák a gazdasági életben a profitéhséget és nem engedik ér-vényesülni a haszonhajhászás farkastörvényeit. Ketteler fölismer-te, hogy a tömeges szociális kizáródás és esélytelenség, a nyomorviszonyainak fölszámolása keresztény szellemiségû társadalmimegoldást kíván.

A társadalom szélsô pólusainak gazdasági ágazatok szerint szerve-zett együttmûködésében, a hivatásrendekben kereste azt a harmó-niát, amelyben az új állam és társadalom fel tudott épülni. Az el-képzelés szerint a munkaadók, a tôke képviselôi és a munkások, tehát a gazdaság felügyelete, irányítása és az érdekképviselet egyszervezeten belül valósult volna meg az állam szakszerû közremû-ködésével. A hivatásrendi társadalom eszméje olyan harmadik utatkeresett, amely a korlátozások nélküli kapitalizmus és az osztályel-lentéteket kiélezô szocializmus között találja meg az egyensúlyt ésbékét eredményezô keresztény szellemû megoldást.

A hivatásrendi testületekre építô tervezetet fejlesztette tovább VO-GELSANG5, akinek elméletében már a parlament által is megerô-

23

5 Karl VON VOGELSANG (1818–1890).

sített kötelezô feladatokat ellátó rendi kamarák is szerepeltek. Ez valójában – Ketteler gondolatait továbbfejlesztve – egy korpo-rációs elmélet volt, amely elvetve az osztályharcos hatalomátvételgondolatát a munkaadók és a munkavállalók közötti érdekegyez-tetéssel, az osztályellentétek tompításával és megszüntetését re-mélte elérni azt a célt, hogy a proletársorstól megszabadítsák amunkásokat. A megélhetést biztosító családi bér fogalmának be-vezetésével, az életkörülmények javításával a testületen (korporá-ciókon) belül oldják meg a problémákat, s ezzel tehermentesítik azállamot ettôl a feladattól.

A tôke és a munka kiélezett küzdelmében a hivatásrendekben valógondolkodás valójában egy olyan szociálromantikus elképzelésvolt, amely ráébresztette az Egyházat a társadalmi felelôsségválla-lás megkerülhetetlenségére.

A katolikus munkásegyletek és a keresztény szakszervezetek meg-jelenésével vált világossá, hogy a hitéleti és evangelizációs munkahagyományos eszközei még a szegénygondozás megújuló keretei-vel, a munkások iránt kifejtett aktív szolidaritás megnyilvánulásai-val kiegészülve sem helyezik az egyházat az ôt megilletô társada-lomtanító pozícióba.

A konkrét társadalmi problémák tüneti kezelését fel kell válta-ni a strukturális változások elômozdítását segítô etikai alapúkeresztény törekvésekkel.

A legmagasabb szintû egyházi megnyilatkozás elôkészítésében ki-tüntetett szerepet vállalt a MERMILLOT6 genfi püspök által 1884-ben alapított úgynevezett Fribourgi Unió7, amely egy nemzetközi

24

6 Gaspar MERMILLOT (1824–1892).7 Teljes nevén Fribourgi Szociális és Gazdasági Tanulmányok Katolikus Egye-

sülete.

szervezettségû katolikus társadalomtudományi egyesület volt. Ezvolt az elsô nemzetközi jogi-gazdasági-teológiai szakértôi szerve-zet, francia, olasz, osztrák német és magyar vezetô értelmiségiek és arisztokraták részvételével, amely kidolgozta azokat a konkrétreformjavaslatokat, amelyek alapján XIII. LEÓ PÁPA8 Rerum no-varum (1891. május 15.) kezdetû enciklikájában fölvázolta a tár-sadalom megújulását célzó egyházi álláspontot. Magyar részrôlESTERHÁZY M. Móric gróf vett részt az alapításban. Az egyesü-let tudatos kutató és elemezô munkával vizsgálta az akkori Európa.szociális viszonyait, a társadalom helyzetét.

Az egyesület legfontosabb célkitûzése a társadalmi problémákkatolikus szellemû megoldásának kimunkálása, javaslatok meg-fogalmazása, abból a tanulságból kiindulva, hogy a rideg és méltá-nyosságot nem ismerô gazdaságban és a társadalomban

– eluralkodott a korlátlan szerzés, – az erôsebb jogának érvényesülése, és – a munka a termelés céljainak puszta eszközévé, – a magántulajdon pedig öncéllá vált.

Az egyesület munkaprogramjában kitért

– az ember és a munka kapcsolatának, jelentôségének föltárására,– a közerkölcs, a munkabér és az ipari termelés adott korban rend-

szer idegennek számító szabályozásának kérdéseire nemzetköziegyüttmûködés keretében,

– az államhatalom szerepének újragondolására, és – a magántulajdonnal és annak használatával kapcsolatos álláspont

tisztázására.

25

8 XIII. LEÓ pápa (gróf Gioacchino Pecci; Carpineto Romano, 1810. március 2. –Róma, 1903. július 20.) Szent Péter 256. utódaként 1878–1903 között római pápa.

A munka tudományos alapossággal zajlott, melynek eredményétemlékirat formájában terjesztették XIII. Leó pápa elé, akit felkér-tek arra, hogy az egyház nevében fogalmazzon meg állásfoglalást aszociális kérdésekkel kapcsolatban. XIII. Leó ígéretet is tett erre, ésa kor több jelentôs társadalomtudósának bevonásával hozzá is fo-gott dokumentum kidolgozásához.

A pápa természetes fogékonysággal és felelôsségérzettel fordult akérdések megvizsgálásához, hiszen maga is, még perugiai püspök-ként Kultúra és egyház címmel körlevelet fogalmazott meg a témá-ban 1877-ben, melyben már kifejtette álláspontját

– a tisztességtelen nyereségrôl, a pénzvilág bûnösnek nevezettuzsorájáról, és

– a gyáripar túlkapásairól, mely alatt a túlságosan hosszú munka-idôt, a nôi és a gyermekmunka elfogadhatatlanságát és a vasár-napok és ünnepnapok védelmének elmaradását értette.

XIII. Leó, aki már pápasága elôtt részt vett az egyház társadalomrólalkotott felfogásának, a szociális kérdések keresztény szellemûmegvilágításának munkálataiban, a már említett, korszaknyitó je-lentôségû enciklikájával indította el azt a máig tartó folyamatot,amelyben az egyház a kinyilatkoztatás alapján tudományos mód-szerességgel, a világgal folytatott párbeszédben fejleszti ki a tár-sadalomra vonatkozó tanítását társadalometikai megközelítésben.A társadalmi tanítás kifejtése, kiteljesítése a Rerum novarum meg-jelenése óta valamennyi pápa legfôbb törekvései között tarthatószámon. A világegyház és a nemzeti egyházak sorra jelentetik megdokumentumaikat társadalmi kérdésekben, illetve az egész emberi-séget érintô nagy kihívások, például a béke, a nemzetközi kapcso-latok vagy a környezetvédelem területén.

26

A tanítás továbbfejlesztésében mértékadó szerepet vállalt JOHAN-NES MESSNER9, aki az emberi személy jelentôségére és méltósá-gára alapozó perszonalista szociáletika egyik 20. századi gondol-kodója. Felismerése szerint a személyes ember vágyait, törekvéseithét olyan egzisztenciális célban lehet megjelölni, amelyek telje-sülése esetén képes lehet önmaga kibontakoztatására, végsô sorona teremtô szándékának kiteljesítésére:

– az önfenntartás célja, amely az emberi jogok tiszteletben tartá-sán keresztül érvényesülhet,

– az önmegvalósítás célja, az ember lelki és szellemi képességei-nek kibontakoztatásának teljes lehetôsége által,

– a tapasztalatszerzés és az ismeretbôvítés célja az értékek felis-merésével és elsajátításával,

– a szeretet kiteljesedése iránti vágy az emberi kapcsolatokban, a barátságban és a házasságban,

– a jólétbôl való részesedés célja az anyagi javakhoz való hozzáfé-rés és a lelki értékek által,

– a közjó célja a tudás, a kultúra, a tulajdon, a rend és a béke fenn-tartása, részesedése által, és

– a világ megismerésének célja az ember szerepének, helyzeténekfölismerése, a teremtett világ tisztelete által.

27

9 Johannes MESSNER, Das Naturrecht, Handbuch der Gesellschaftsethik, Stats-ethik und Wirtschaftsethik, Tyrolia, Wien, 1950.

Messner elméletét fölhasználva arra mutathatunk rá, hogy az em-ber létének értelme a teremtôtôl kapott felelôsséggel telített sza-badság. Ez az az egzisztenciális (lényegi) alap, amely a személyestörekvéseknek (céloknak) és a közösség érdekeinek, valamint a ter-mészet értékeinek összeegyeztetése által képezôdik a társadalom-ban és hozza létre azt a közös nevezôt, amely az Istenhez, mint te-remtô atyához vezeti vissza az embert, s helyezi el egyben a másikemberrel alkotott közösségben.10

Ezek a gondolatok, bár meglehetôsen gyakorlatias következteté-sekre alkalmasak, már közel vezetnek egy társadalomelméleti tan-rendszer megalapozásához.

28

Az Egyház társadalmi tanítása azonban nem alkot társada-lomtant, nem fogalmaz meg társadalomfilozófiai alapvetése-ket, nem alkot ideológiai konstrukciót, hanem az emberi sze-mély és a közösség, a személy és az állam kapcsolatát helyezia keresztény erkölcsiség társadalmi dimenziójába.

A katolikus társadalmi tanítás ugyanakkor, mint társadalometikatermészetes része a keresztény világnézetnek azáltal, hogy azembernek, mint személynek, és a közösségnek, mint emberi társu-lásnak ad saját mûködéséhez, az Istentôl rendelt küldetéséhez és fe-lelôsségének kiteljesítéséhez útmutatást, viszonyítási alapot egykoherens és összefüggô rendszerben.

10 Messner az emberi érdekérvényesítés határát a közösség java sérülésének ha-táráig jelölte meg. (MESSNER, Das Naturrecht…, 36. o. Wien, 1950.)

Ebben a megközelítésben az ember, mint önmagáért és a közös-ségért, a teremtett világért felelôs személy jelenik meg,

29

Tartalmát a társadalmi együttélés konfliktusai, megoldatlanvagy problematikus viszonyai, a társadalmi cselekvés dilem-mái tematizálják. A társadalomban helyes cselekvés megítélé-sében az emberi méltóság képezi azt az egzisztenciális bázist,amely köré a tanítás fölépül, s amelyen keresztül a társadalomstrukturális viszonyait és mûködését elemzi és értékeli.

akinek közösségi magatartása, a társadalomhoz való viszonyaazonos súllyal kerül a mérlegre személyes döntéseivel.

Azonban a hatalmi pozícióban, tehát a társadalom mûködését köz-vetlenül befolyásolni képes helyzetben lévôk felelôssége nyilván-valóan nagyobb, mint azoké, akiknek erre nincs módjuk közvetle-nül hatni. Ahogy a gazdag embernek nehezebb bejutni a mennyekországába, úgy a társadalom vezetô helyeit betöltôk felelôssége isnagyobb a társadalomszervezet alacsonyabb helyén lévôkéhez ké-pest. A társadalomban hatalmat, vezetô szerepet betöltôk személyesfelelôssége mellett természetesen a közösség és az állam mûködé-se, polgáraihoz való viszonya is erkölcsi megvilágításban értékel-hetô.

A társadalmilag helyes cselekvés megítélésében segít a Tanítás,amikor az Egyház az Evangélium fényében fejti ki álláspontjátolyan égetô kérdésekben, mint

– a magántulajdon, – a tôke és a munka, – a gazdasági szereplôk mûködése, – a szociálpolitika és a megélhetési viszonyok,– a nemzetek közötti kapcsolatok és a béke, – a környezetvédelem és a fenntartható fejlôdés, – a férfiak és nôk kapcsolatának, a család jelentôségének kérdései-

ben.

Ezáltal újítja meg jelenlétét a történelmi idôben és teljesíti ki kül-detését a személyes emberi lét és az emberiség életében.

Az egyház társadalmi tanítása ugyanakkor nem tartalmaz újításo-kat, hanem fölfedezi, kifejti, és a hit és az erkölcs szemlélet- és ér-tékkészletén átszûrve terjeszti a világ elé igazságait, melyek a te-remtés mûve és a természetjog alapján valójában „benne vannak” atársadalmi mûködésben. Ebbôl következik, hogy nem új ismeretekkimunkálásáról van szó, hanem a létezô, de nem tudott, vagy nemtudatosodott dolgok föltárásáról, rendszerezésérôl, tanítássá formá-zásáról, mint ahogy a fizikus sem megalkotja, hanem fölfedezi atermészet törvényeit, és hasznosítására javaslatokat tesz. Az Egyházezt a munkát az Isten igazságának megismerése, az ember méltó-ságának és a teremtett világnak a védelme, valamint a társada-lom igazságos mûködésének elômozdítása érdekében végzi.

A társadalmi tanítás tematikája rendkívül érzékeny a modern koremberének problémáira. Ezt példázza a Rerum novarum átütô sikere és hasznossága is azáltal, hogy XIII Leó enciklikájával az Egyház felismeri, hogy „a munkáskérdés kor égetô (vitatott)

30

kérdése”11. A tanítás tehát az emberi létet egzisztenciálisan, alapjai-ban érintô kérdésekben fogalmaz meg olyan gyakorlatias válaszo-kat, amelyek alkalmasak lehetnek egy világméretû párbeszéd el-indításához mindazokkal a hatalmakkal, nemzeti és nemzetközi

befolyással, döntési lehetôségekkel rendelkezô szervezetekkel, államokkal és szupranacionális képzôdményekkel, amelyek maga-tartása, intézkedései, rendkívüli hatással lehetnek a világban zajlófolyamatokra.

Az Egyház tekintélyének világméretû helyreállítását, sôt megerô-sítését szolgálná, ha a nagy világvallásokkal együttmûködve kez-deményezne vitát, illetve egyeztetéseket a legégetôbb kérdésekmegtárgyalására, majd fogalmazna meg mindenki számára meg-fontolható javaslatokat a kormányok és világszervezetek számára.A tartalom hitelessége, korszerûsége, az érthetô és világos meg-fogalmazások, az etikai elkötelezettség, a tiszta fogalomrendszer

31

11 Rerum novarum, 44.

a tanítás forradalmát alapozza meg azáltal, hogy a szemé-lyes ember sorsát, társadalmi összefüggésekben tárgyalja,tehát tudatosan kiterjeszti az emberi lét közösségi értelmezésére.

A keresztény társadalometika anélkül válhatna az emberiség kö-zös nyelvévé, hogy vallási vagy politikai feszültségekkel terhelné a párbeszédet. Hivatkozásai ugyanis az erôteljes, hitbôl fakadó val-lási megalapozottsága mellett is egyetemesek, s döntô részben el-fogadhatók a legkülönbözôbb felfogású emberek és közösségeikszámára.

Figyelmet érdemel a tanítás egyes elemeit tematikus rendbenösszefoglaló pápai enciklikák címzettjeinek változása. Az elsôszociális, tehát kifejezetten társadalmi tanítást megfogalmazó en-ciklikának, a Rerum novarumnak a címzettjei „a világ püspökei”voltak, akik feladatkörüknél és egyházi felhatalmazásuknál fogvavoltak hivatottak gondozni, képviselni és továbbadni, terjeszteni abenne foglalt egyházi álláspontot. A körlevél üzeneteit Róma a leg-szélesebb társadalmi nyilvánosságnak szánta, a címzéssel mégismintegy katolikus belügyként kezeli a tanítás terjesztésének fel-adatát.

A Rerum novarum megjelenésének évfordulójára XI. PIUS általkiadott Quadragesimo anno (Negyvenedik év) kezdetû enciklikacímzésében már „valamennyi katolikus hívôhöz” szól. A megszólí-tás kiterjesztése azt jelenti, hogy az Egyház a szociális (társadalmi)párbeszédet a püspökök kompetenciáinak megtartásával ugyan,de már a közös hitet valló katolikusok közösségének teljességére

bízza.

A világ autonómiájának elismerése és az egész emberiséggel folyta-tandó párbeszéd fontosságának hangsúlyozása fejezôdik ki a XXIII.JÁNOS által kiadott Pacem in terris körlevél megszólításában. Ô az elsô, aki már „minden jóakaratú emberhez” címzi az Egyházüzenetét. Ettôl kezdve a párbeszéd egyenlô felek kollegialitásán,partneri viszonyán alapul.

Ezzel a viszonyulással az Egyház jelzi nyitottságát a világ va-lamennyi polgárát érintô problémák megtárgyalására, a világ-társadalommal való demokratikus és bizalomra épülô kommu-nikációban. Ugyanakkor a vádak és félreértések elkerülése – éstermészetesen saját szerepének tisztázása – érdekében nagy határo-zottan azt is világossá teszi, hogy a kibontakozó katolikus társada-lomtudomány és katolikus szociális (társadalmi) tanítás „nem akaraz Egyház számára hatalmat szerezni az állam fölött; a hithez tar-

32

tozó belátásokat és magatartásmódokat sem akarja azokra rá-kényszeríteni, akik nem osztoznak ebben a hitben. Egyszerûenhozzá akar járulni az ész tisztulásához, és segíteni akar abban,hogy itt és most fölismerhesse, mi a helyes, s azt végre is tudja haj-tani. Az Egyház szociális tanítása az ésszel és a természetjoggal ér-vel, azaz olyan dolgokkal, melyek minden emberhez lényege szerinthozzátartoznak. Az Egyház tudja, hogy nem feladata ezt a tanítástpolitikailag megvalósítani: szolgálni és segíteni akarja a lelki-ismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságos-ság igazi követelményei iránti világos látás.”12

33

12 Deus caritas est, 28.

35

A teremtett ember kettôs természetû lény. Egyrészt, önálló, döntésifelelôsséggel és szabadsággal megáldott, méltósággal rendelkezôszemély, másrészt – és egyenrangúan – a közösségben személyisé-gét kiteljesíteni és részvételével a közösséget élôvé tenni és alakíta-ni képes szereplôje a világnak. Felhatalmazása egyedülálló a ter-mészetben: folytatni a teremtô munkát, megôrizni az Úrtól kapottméltóságot azáltal, hogy élhetô környezetet és életfeltételeket te-remt társadalmában, és az üdvösség felé segít mindenkit, aki él.

Felhatalmazásának kizárólag társadalmi keretek között képes meg-felelni. Születésétôl a haláláig a közösségben kialakult viszonyokhatározzák meg lehetôségeit, melyekre hatással lehet maga is. Min-den egyes ember egyediségébôl és különféleségébôl, tehetségébôl,képességeibôl és akarati tulajdonságainak változatosságából követ-kezik, hogy az ember által alkotott közösségek is strukturáltak, vál-

Forrás és felhatalmazás

Az Egyháznak „…mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elôadhassa

szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, s erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson

a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvetô jogai

vagy a lelkek üdvössége.”1133

13 Gaudium et spes, 76.

tozatosak. Így az életfeltételek, a tudás, az anyagi javak és a hata-lom eloszlása is egyenlôtlenségi rendszert képez, amelynek ará-nyai, tartóssága, vagy éppen felcserélhetôsége az igazságosságmércéje által igazolható, vagy éppen elfogadhatatlan. A viszonyí-tási pont az emberi méltóság, a közösség békéje, és a teremtettvilág, a természeti környezet megôrzése, minden generáció szá-mára biztosítandó mûködôképessége.

Az Isten képmására teremtett ember közösségeinek és a ben-nük kialakult viszonyoknak is méltónak kell lenni a Teremtô-höz. Az emberi közösség saját védelme, képviselete szervezettsé-gének biztosítása, közösségi identitásának és megmaradásánakérdekében létrehozta legmagasabb szintû társadalmi képzôdményétaz államot, amely hatalmánál fogva képes uralkodni tagjain, sôt ha-talmát ki tudja terjeszteni önmaga határain túlra is, létezése mégiséppolyan véges, mint saját tagjainak földi élete. Az állam ezértnem abszolút és funkciói, megbízatása, hatalma is csak a tagjainakés a közösség egészének való megfelelés erejéig igazolt, mûködéseellenôrzést igényel. A társadalmak, s maga az állam is létrehozhatolyan belsô szabályrendszert, amely képes megvédeni a felhatalma-zásán túlterjeszkedô, esetleg a hatalmával visszaélô kormányzatot.

A polgárok társadalmi részvételükkel szerzik meg azt a felhatalma-zást és jogot, amely az állam, a kormányzat, a közösség támogatá-sától kezdve, az azzal való szembeszegülés felelôs szabadságáigterjed. Jogaik etikai alapon legitimálódnak.

Ahogy a teremtett ember értelme és lelkiismerete által megkapta a felelôsségteljes életre való képességet, úgy az emberi közösségszámára is létezik egy olyan ellenpont – akár a mindenkori kor-mánnyal és az állammal szemben is –, amely minden egyes személyés a közösség egésze számára is képes mûködtetni a társadalmilelkiismeret intézményét. Ez nem más, mint a tanítói feladatokkalfölruházott Egyház, amelynek szakrális küldetése az Evangélium

36

és az üdvösség hirdetése. Mivel azonban az ember a jó és a rosszdöntések szabadságának viszonyai között él, s az emberek és a kö-zösségeik által létrehozott és mûködtetett intézmények – beleértvemagát a társadalmi kontroll különféle alakzatait is –, magukon vi-selik saját tökéletlenségük ódiumát, képesek a tévedésre, vagy adiszfunkcionális mûködésre. Így jöhetnek létre a közösség mûkö-dés zavarai is, melyekre az Egyháznak mindenkor érvényes vá-laszokat kell megfogalmaznia, még akkor is, ha olykor maga a közösség vagy az állam ellenségesen is viseltetik vele szemben.

Mindebbôl következik, hogy

37

14 Gaudium et spes, 26.

Ez az illetékesség teljességgel összefér a világi jogrenddel, azegyéni és a kollektív szabadságjogokkal, hiszen maga az Egyház isa társadalomban él.

Az erkölcsbôl építkezô jog képes biztosítani azt a feltétel- és keret-rendszert, amely társadalmi renddé formálódva megteremti a tá-jékozódás és a kibontakozás lehetôségét a szervezett közösségek-ben élô embernek. Ehhez viszonyul az Egyház, mivel „a dolgokrendjének kell szolgálnia a személyek rendjét, és nem fordítva”.14

Az evangélium és Isten személyes jelenléte által az Egyház is jelenvan a történelemben, így magában a társadalomban is. Joggal fog-lalkoztatja tehát a társadalom rendje, a közjó, az igazságos vagy azideális társadalom kérdése. Ebbôl ered felhatalmazása is a részvé-

a hívô embernek, s különösen az Egyháznak is joga van arra,hogy kifejtse álláspontját a közösség, akár a politikai közös-ség, a közélet ügyeiben is.

telre és a véleményalkotásra, azaz arra, hogy a társadalomról, atársadalmi rendrôl kialakított, tanítássá szervezôdött keresz-tény álláspontot képviselje, mely természetesen „nem választhatóel az emberrôl szóló keresztény tanítástól.”15

Az Egyházban összegyûlô keresztények is tagjai a profán társada-lomszervezetnek, melynek viszonyai mindenkit érintenek akár eg-zisztenciális, akár szellemi, lelki értelemben.

38

A kereszténység ezért nem magánügy, hanem társadalmirészvételt kívánó jog is, hiszen „az egyház a világi társada-lom tagjaiból áll” .16

15 Mater et magistra, 222.16 Gaudium et spes, 40.17 A Hittani Kongregáció: Libertatis consciencia, 42. (1986)18 Mater et magistra, 3.

Ez a magyarázata annak is, hogy az egyház kifejezetten ösztönzi aközéletben való keresztény részvételt: „Minden egyes embernekjoga és kötelessége, hogy részt vegyen a politikában…”17. A köz-élet, a politika hatással van az életlehetôségekre, alakítja az életmi-nôséget, amely pedig szorosan összefügg a társadalom tagjainakméltóságával. Ebbôl következik, hogy „az egyházat az emberekmindennapi szükségletei is foglalkoztatják”18, s ez magyarázza tár-sadalmi felelôsségvállalását is. Ma az egész világon szinte mozga-lomszerûen terjed változó jelenléttel, súllyal a gazdasági szerveze-tek társadalmi felelôsségvállalása (companies social responsibility– CSR-). Ez korunkban a piaci szereplôk egyik legnemesebb kö-zösségi szerepvállalása, amely ugyanakkor szórványos, esetlegesés változó intenzitású, súlyú, idôtartamú és kiterjedésû. Egyfajtavállalkozói altruizmust képvisel, de tiszteletre méltó jellege ellenére

konjunktúrafüggô. Ezt a szerepet az Egyház elismeri, értékeli és tá-mogatja, de ô maga a kezdetektôl marketing elemek nélkül hiva-tásszerûen, tudatosan és szervezetten végzi, sôt hitéleti tevékenysé-ge mellett elsôdleges felhatalmazást is kapott erre a munkára. Hogyis lehetne elvitatni tôle a társadalmi részvétel jogát? Másként nemmegy.

Ebbôl következik, hogy az Egyház társadalmi tanítása értelmezhetôetikai rendszerré szervezett társadalmi felelôsségvállalásnak is.

A világ dolgaiban való illetékességet leginkább a tanítás erede-te képes hitelesíteni. Ezért az egyház következetesen ragaszkodika leghitelesebbekhez, a kinyilatkoztatás forrásaihoz. Ezek

– a Szentírás,– a Tanító Hivatal megnyilatkozásai, a pápai körlevelek, enciklikák,– az egyháztanítók munkái, és– a szenthagyomány.

Az Egyház társadalmi kérdésekben kifejtett álláspontját, a szociálistanítást elsôsorban a tévedhetetlennek nem minôsülô, de mindenesetben a Szentírásra alapozó enciklikákban összegzi és tesziközzé. Ezek a körlevelek – bár hiteles és autentikus egyházi forrás-nak számítanak – nem tartoznak a hittételek körébe, tehát a tiszteletmegadása mellett megfelelô és komoly érveléssel vitába is lehetszállni velük.

Az Egyház közéleti illetékességét, társadalmi és politikai kérdé-sekben megfogalmazott álláspontjának kifejtésére való jogát a veleellenséges politikai körök – általában ideológiai megfontolások éstörténelmi hivatkozások alapján kétségbe vonják. Érvelésük egy-részt arra irányul, hogy az Egyháztól, mint szakrális közösségtôlteljességgel idegen a társadalom életében való aktív részvétel, hi-szen a hit és a vallás kizárólag személyes ügy, ezért nem tolerálható

39

a magánszférán való túlterjeszkedés. Az Egyház közéleti megnyi-latkozásainak, részvételének elutasítása mögött történelmi hivatko-zásokat is találunk. Visszautalnak arra a valóban problematikus,évszázadokon átnyúló idôszakra, amikor az egyház a társadalomvezetô szereplôjeként, az állammal sokszor összefonódva játszottmeglehetôsen vitatható szerepet. Az Egyház közéletbôl való kire-kesztésének szándékát mégsem lehet elvi vagy történelmi érvekkelalátámasztani.

Az emberi méltóság védelmében jelölhetô meg legpontosabbanaz a társadalmi szerepkör, amelynek elvitatása semmilyen jogi,erkölcsi vagy politikai álláspont alapján nem lehetséges. A 21.század világának is el kell ismernie minden polgári közösség meg-szólalási, véleményalkotási jogát, s az Egyház tagjai – maguk a hí-vek is – társadalmi tagságukból levezetett jogaik alapján felhatal-mazottak a közösséget érintô kérdésekben a megszólalásra ésképviseletre.

40

Az Egyház vallási és hitéleti értékközösség, de egyidejûlega világban élô, azzal jogilag azonos módon mûködô polgáritársulás is, amelytôl demokratikus és igazságos feltételekmellett nem zárható el a teljes körû társadalmi részvétel le-hetôsége.

Az Egyház olykor kifogásolható történelmi szerepére történô visz-szautalás sem lehet gátja társadalmi szereplôként való elismerésé-nek. Az Egyházat vád alá helyezô érvelés legtöbbször ugyanis olyananakronisztikus érveket hangoztat, amely a vádló kor szemléletétés érvkészletét hordozza egy olyan történelmi idôszakra vonatkoz-tatva, amelyben a mai világ szemlélete, viszonyai és ítéletei egy-általában nem érvényesek. Ugyanakkor

Az Egyház természetes módon keresi helyét újra és újra a társada-lomban. A történelemi idôben számos példáját láthattuk, érzékel-hettük annak, ahogyan maga az egyház, vagy annak elkötelezettképviselôi hogyan példázzák erkölcsi elkötelezettségüket a gyak-ran diktatórikus mûködést mutató hatalommal, az állammal szem-ben. A közelmúlt jobb és különösen baloldali diktatúráival szembenéppen az egyház tanúsította leginkább állhatatosságát személyesáldozatok vállalásával, a közösség melletti kiállásával, a hit meg-vallásával, kitartással és az üldözésekkel, megaláztatásokkal szem-beni hosszútûréssel. A hatalmával visszaélô állammal szemben ígytölthette be a szakrális ellenpont szerepét, amely az igazságot ésegyensúlyt keresô ember belsô és gyakran utolsó menedékévé isavatta az egyházat. Tehát nem csak Morus Tamás, Nepomuki SzentJános, Becket Tamás vagy éppen Mindszenty bíboros, MaximilianKolbe és a számtalan meghurcolt és vértanúvá vált keresztény ál-dozat példája hitelesíti az Egyház illetékességét közéleti kérdések-ben, hanem az a szociológia által értelmezhetô szerepkör is, ame-lyet a mindennapok embere keres és talál az Egyház formális éslelki közösségében.

Az Egyház a személynek és a közösségnek egyaránt otthont adóolyan társadalmi intézmény, amely teljességgel és minden idôbenképes az emberi kiteljesedés bázisaként az Istenre tekintô csendes

41

19 II. JÁNOS PÁL pápa: Tertio millenio adveniente (A harmadik évezred közeled-tével) 33.

a történelmi diskurzusok szereplô közül egyedül az Egyházvállalta föl tévedéseinek és bûneinek a beismerését, az áldo-zatok rehabilitását és a világgal folytatott párbeszédet, annakautonómiájának elismerése mellett.19

visszavonulás egzisztenciális biztonságát megadni, s egyúttal morá-lis vonatkozási csoportként mûködni.

Az egyházat és a hitéletet a magánszférába szorítani kívánó libe-rális állásponttal szembe állítható az az egyébként liberális alap-vetés is, hogy mindenkinek joga van autonóm közösségekbe szer-vezôdni.

42

Az Egyház, mint a társadalom tagjaiból álló kollektív képzôd-mény természetes módon hat a környezetére, és fogalmazhatjameg álláspontját a szélesebb társadalmi környezetre és annakmûködésére vonatkozóan. Tehát a puszta léte által nyer felha-talmazást a politikai közösség életében való részvételre, és vál-hat a közösségi védelem alapintézményévé.

A keresztény társadalmi tanítás végsô soron társadalmi helyze-telemzésre alapozva a kinyilatkoztatásból és a szociálfilozófiakörébôl vezeti le azokat az elveket és normatív igazságtartal-makat, amelyek által a politika, a gazdaság, és a társadalom szá-mára ad eligazítást és útmutatást a helyes személyes emberi és tár-sadalmi cselekvésre.

1. Milyen társadalmi folyamatok késztették az Egyházat a liberáliskapitalizmus idôszakában arra, hogy megfogalmazza és közzétegye szociális tanítását?

2. Foglalja össze és alkosson érvrendszert! Mi indokolja az Egyháztársadalmi, közpolitikai kérdésekben történô aktivitását, a kö-zösség életét érintô kérdésekben?

3. Milyen részterületekre terjed ki a társadalmilag helyes cselekvésmegítélésében az Egyház társadalmi tanítása?

4. Gondolja végig, honnan meríti forrásait a társadalmi tanítás,majd gyûjtse össze azokat a szerzôket, írásokat és dokumentumo-kat, amelyek az Egyház kétezer éves története során a közösség,a közélet, a közpolitika tárgyában születtek!

5. Ismertesse Aquinói Szent Tamásnak a természetjogra és az igaz-ságosságra vonatkozó érvrendszerét!

43

FELADATOK, KÉRDÉSEK

A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a természetjogtan. A természeti törvény Istennek olyan törvénye, melyben az ember-rel kapcsolatos szándéka indirekt módon az ember természetén ke-resztül (természeti kinyilatkoztatás) mutatkozik meg.

Ezért feltárhatók azok a természetes alapelvek, amelyek mindenemberre érvényesek, és amelyek mintájára a társadalmak is megal-kothatják azokat a társadalmi mûködési módokat szabályozó törvé-nyeket, amelyek általános érvényû értékeikkel visszaigazolhat-ják a teremtés rendjét.

A természetjog az emberre, mint isten-képmásra, azaz olyan sze-mélyre tekint, akinek természetes és örökké érvényes jogai vannak.Valójában természetes erkölcsi törvényekrôl beszélhetünk, amely a lelkiismereten keresztül ró ránk kötelezettségeket. A természet-jogi alapnormák ennélfogva változatlanok és általános érvényû-ek is egyben, mert az emberi természet állandóságán (lex aeterna)nyugszanak, így nem helyezhetôk hatályon kívül, és nem is módo-síthatók.

45

TERMÉSZETJOG ÉS MODERNITÁS

A normák tartalmilag nem egzaktul megfogalmazott követelmé-nyek, mégis világosan és egyszerûen értelmezhetôk:

– az élethez,– a szabadsághoz, – a személyi biztonsághoz,– a teremtett lényhez méltó élethez, életminôséghez

való jogokat és a hozzájuk kapcsolható követelmények együttesét,az ember tiszteletét jelentik.

Ezek az emberi közösség olyan kollektív jogkövetelményei,amelyek mindegyike személyes, individuális jog is egyben, ésamelyeket vita nélkül a szabadság részeként kell garantálnia a tár-sadalomnak, illetve a képviseletére rendelt államnak. Ez az a közöskritérium, amiben a természetjog és a modernitás összetalálkozik.Elismerésük, érvényességük normatív joggá formálódásuk a törté-nelmi idôben értelmezôdik, s csaknem kétezer év küzdelmeiben re-alizálódik, mégis meglehetôsen korlátozottan. Ebbôl következik azaz ellenmondás, hogy a természetjog – bár az emberi természet-bôl kerül levezetésre, mégsem magától értetôdô. Elismeréséértfolytonosan küzdeni szükséges. A modern polgári államok szabad-ság- és jogrendje valójában egyfajta visszatérés a természetjog ôs-forrásához, a teremtett ember Istentôl kapott méltóságához. Eza fejlôdésnek hitt visszafordulás képezheti a modernitás bázisát,amennyiben a személyes és közszabadságot tekinti legitimációsbázisnak.

A modern emberjogi eszme a polgári világban a civilizáció nor-matív követelményévé válik azáltal, hogy az évszázad közepén,1948-ban az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyûlése ki-bocsájtja az EMBERI JOGOK EGYETEMES NYILATKO-ZATÁT.

46

Az Egyház a Pacem in Terris kezdetû enciklikájában (1963) elfog-adóan reagál a nyilatkozatra, és a keresztények, sôt az egész világelôtt legitimálja annak tartalmát. Mivel a világszervezet elismeri„minden ember számára az emberi személy méltóságát, és biztosít-ja minden ember számára az igazság szabad keresését, a becsüle-tesség normáinak követését, az igazságosság érvényesítését, az em-berhez méltó élet élését…”20 az egyház üdvözli a dokumentumot.Így, visszautalva a teremtésben megvalósult isteni rendelésre, azemberi méltóság talaján találkozik össze modernitás és keresztény-ség, azaz világossá válnak a modernitás keresztény gyökerei.

A jogállamiság érvényességi kritériumai ettôl kezdve terjednek ki aSZOCIÁLIS JOGOKRA is, amellyel egy több évszázados küz-delem, egy valóságos jogforradalom újabb állomásához érkezett elaz emberi közösség.

„Amikor az ember jogairól akarunk szólni, mindjárt kezdetkor kikell jelenteni, hogy az embernek joga van az élethez, joga van testiépségéhez, joga van mindazokra az eszközökre, melyek szükségeseka tisztességes élet éléséhez: ilyenek elsôsorban a táplálék, a ruhá-zat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandószükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekrôl gondoskodik.Ebbôl következôen az a joga is megvan az embernek, hogy gondos-kodás történjék róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, hamegözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül lenni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a megélhetéshezszükséges dolgokat.”21

47

20 Pacem in Terris, 144.21 Pacem in Terris, 11.

Az enciklika a természetes erkölcsi törvényekbôl kiindulva kánon-szerûen és értelmezô módon számbaveszi a méltóságra születettember jogait: mindenekelôtt az élethez az egészséghez és a tisztesmegélhetéshez való jogot, valamint

– a jó hírnévhez, becsülethez,– a vélemény szabadságához,– a kultúrához, az oktatáshoz és – a munkához való jogokat,– a hithez, a vallás szabad gyakorlásához,– a családhoz és a házassághoz fûzôdô jogokat,– a férfi és nô egyenlô jogait,– a szülôi nevelés jogát,– gazdasági, politikai és társadalmi jogokat,

valamint rámutat a jogok és kötelezettségek összefüggéseire is.Ezzel „Az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságonfelépítendô békérôl a nemzetek között” alcímet viselô állásfogla-lással az Egyház megerôsíti a modern világ polgári jogállamai elôtttársadalmi kérdésekben már korábban is igazolt kompetenciáit éslegitimitását.

Szent Pál az emberi természet szerinti cselekvést a „szív törvényé-nek” nevezi (Róm 2,15), tehát azt mondja, hogy a nem hívô emberis felelôs tetteiért, hiszen a teremtô mindenki szívébe írta az alap-vetô erkölcsi követelményeket. Ezek a lelkiismeret által fölismer-hetôk, s a társadalomban normákká alakulhatnak. A természetjogtehát az egész emberi közösség életére érvényes, függetlenülannak el-, illetve felismerésétôl.

Mivel az emberi lét természetéhez tartozik, hogy rá van utalva amásik emberre, sôt életét csak közösségi (társadalmi) keretek kö-zött képes fenntartani, a természetjog ebbôl következôen nem csakszemélyes, hanem közösségi, társadalmi tartalmakat is hordoz.

48

„A természeti törvénynek a társadalom rendjére vonatkozó normáita természetjog öleli föl. A társadalom berendezkedése végsô sorontehát a természetjogon, a természeti törvényen keresztül Istenbenleli alapját. Arisztotelész nyomán AQUINÓI SZENT TAMÁS22 isazt tanítja, hogy az ember „zoon politikon”, azaz természeténélfogva társas, közösségben élô lény, mivel céljai eléréséhez kiegé-szítésre szorul. Az ember tehát természetébôl következô kiegészí-tés igény miatt szervezôdik társadalomba.”23

A társadalom tehát eszköz az ember számára céljai elérésében. A természeti alaprendnek megfelelôen a társadalom egy organi-kus egész, amelyben minden dolog a helyén van. E társadalmiszervezôdés célja a közjó (bonum communae) elérése, ami két érté-ket foglal magában: egy eszközértéket (a társadalom szervezettsé-ge) és egy célértéket (a közösségi tagok személyi kiteljesedése).Ebben nyer értelmet a KÖZJÓ fogalma, amely minden egyes em-ber személyes, és a társadalom közös joga is egyszerre.

A kérdés jól megvilágítható, ha a munkára, mint a létezés, a terem-tés fenntartásának eszközére tekintünk. Az ember Isten akaratábólteremtett lény, ugyanakkor a munka által magunk is részeseivé, ki-egészítôivé válunk a teremtés folyamatának. A „Töltsétek be a föl-det, és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28) parancsa csak az aktívés tevékeny emberi természet által teljesíthetô. Ebbôl következik,hogy a Munkához Való Jog, mint a 19. században megfogalmazotttársadalmi követelmény is a természetjogból levezethetô alapjog.

49

22 AQUINÓI SZENT TAMÁS (1225–1274).23 MOLNÁR, I. A keresztény társadalmi tanítás alapkérdései. In: A „Lippay Já-

nos” tudományos ülésszak elôadásai és poszterei. Kertészeti és ÉlelmiszeripariEgyetem. Bp., 1992. 812.

A munka, az erôfeszítés eredménye pedig azt illeti, aki azt elvégez-te. A Föld tehát az Isten által az emberé, az emberi munka gyümöl-cse pedig úgyszintén az emberé, tehát birtokolhatja is azt. Ezértmondhatjuk, hogy a munkával szerzett, teljesítménnyel kiérdemelt,illetve az elôdöktôl ránk hagyományozott tulajdon elvitathatatlanjog, azaz a MAGÁNTULAJDON a természetjog által védett in-tézmény. Természetesen a magántulajdon emberi szerzemény,ezért a közjó érdekében korlátozható, s mértéke az igazságosság fé-nyében megítélhetô.

50

51

24 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1700.25 Gaudium et spes, 12.26 A Katolikus Egyház Katekizmusa, 375.

Az Istenhez hasonló ember fogalma zavarba ejtô lehet számunkra.Hogy is vehetnénk a bátorságot arra, hogy a Teremtôhöz mérjükmagunkat. Pedig az Úr szavai világosak, tettei igazolják a gondola-tot. Elég, ha megértjük azt a biológiai rendszerismeretünk alapjánis egyszerû evidenciát, hogy az élôvilág legmagasabb szintû lényemaga az értelmes ember, aki – és csakis ô – képes az egész földiuniverzum megismerésére, megértésére és célszerû használatára.Az Evangélium üzenete alapján tudjuk, hogy az Isten által teremtettvilág „középpontjában és csúcsán”25 az ember áll. „Emiatt az em-ber képes arra, hogy megismerje önmagát, uralma legyen önmagafelett, szabadon átadja magát és közösségre lépjen más személyek-kel, és arra nyert meghívást – a kegyelem révén –, hogy szövetség-re lépjen saját Teremtôjével, és megadja neki a hit és a szeretet vá-laszát, amit senki más nem képes megadni helyette.”26

A KATOLIKUS TÁRSADALMI TANÍTÁSALAPELVEI

A személyiség elve

„Az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésben

gyökerezik…”24

A teremtésben az ember nem csak a létezés és a megismerés bioló-giai és intellektuális képességét, hanem azt a csak Istentôl származ-ható tudást és felhatalmazást is kapta, hogy a maga tehetségébôl ésfelelôsségével folytassa a teremtés mûvét. Azzal, hogy szabadonélhet és gondolkodhat, hogy – felelôsséget viselve – maga is alakít-hatja a rábízott, ôt körülvevô világot, hogy értéket alkothat, dönté-seket hozhat a kezébe adott élet alakításáról, önmagáról és a kör-nyezetérôl, válik isten-képmássá. Helyébe viszont sohasem léphet,sôt felhatalmazása sem korlátlan. Mûködésének kereteit a Tízpa-rancsolat jelöli ki, melyet ugyan áthághat, de a teremtett világbanegyedüliként azért felelôsséggel is tartozik.

52

27 AQUINÓI SZENT TAMÁS: S Th. I–II. 93,1.

Az élôvilágban történések vannak, de tudatosság és felelôsségcsak az embert illeti, minthogy az üdvösség és – a véglegeselbukással – a büntetés „jussa” is csak neki juthat.

Az ember tehát az univerzum, az élôvilág kivételezett lénye: nyitvaáll elôtte a legnagyobb jó és a legkeservesebb bukás kapuja is: ôdönt. Ugyanakkor az ember alapvetôen jó, s ez „természetes hajla-mai”-ban (inclinationes naturales) tettenérhetô. Ha felismerjük ésértelemmel felfogjuk, hogy ez valójában örök törvény (lex aeter-na)27, s döntéseinket, életvitelünket, gondolkodásunkat, egyéni éstársas magatartásunkat is eszerint alakítjuk, teljesedhet ki – szemé-lyesen bennünk – a teremtés.

Ezt az emberi tudatosságot és értelmet nevezhetjük „természetitörvénynek” (lex naturális). Törvénynek, amely mindenkire érvé-nyes, s amely mindenkiben jelen van. Ez az, amely „nem más, mintaz értelem fénye, amelyet Isten helyezett belénk; általa ismerjük fel,

hogy mit kell tennünk és mit kell elkerülnünk”28. Az ember tehátnem marad tanács nélkül, megvan a lehetôsége a természet szerinticselekvésre, amit Szent Pál a „szív törvényének” nevez (Róm 2,15).

A társadalomra irányuló etikai gondolkodás kiindulópontja az em-berrôl és annak hivatásáról, rendeltetésérôl alkotott fogalom. Mind-azonáltal

53

28 AQUINÓI SZENT TAMÁS: Dec. praec.1.29 Pacem in Terris, 8.

az ember nem általános lény, hanem konkrét személy. Meg-ismételhetetlen, egyszeri és nem utánozható. Teste és szelle-me, a lelke is egyedi, csakis a sajátja. Az ember szüli, de léte ésaz üdvösség megszerzésének kizárólagos képessége az Istentôlvan, s ez önmagában igazolja értékét, amely ezért abszolút ésvégleges.

Ebbôl tudjuk levezetni a modern, polgári társadalmakban már elfo-gadott emberi (személyiségi) jogokat, melyeket a legvilágosabbaz Egyház a Pacem in terris (1963) kezdetû enciklikájában rögzí-tett: „…minden ember rendelkezik személyes tulajdonságaival, az-az értelemmel, szabad akarattal van természete felruházva, még-pedig úgy, hogy jogokkal és kötelességekkel bír, amelyeket maga a természet szabályoz, és egyszersmind abból következnek. Ezértezek, mint általánosak és sérthetetlenek, semmiféle módon ki nemsajátíthatók.”29

Mint teremtménynek, istenképmásnak, joga van

– az emberhez méltó élethez,– személyisége kibontakoztatásához, s az ehhez rendelhetô lege-

lemibb feltételekhez, azaz – megfelelô élelemhez, lakhatáshoz,– a társadalmi életben való megjelenéshez elengedhetetlenül szük-

séges tudáshoz (oktatáshoz) és információhoz csakúgy, mint– az adott kor nyújtotta alapvetô szolgáltatásokhoz, például az

egészségügyi ellátáshoz és – a közéletben való részvételhez, a személyiségi jogok teljességé-

hez.

Mindez persze csak az életben hagyottak joga lehet.

Mivel nem rendelkezhetünk szabadon azzal, ami nem belôlünk kö-vetkezik, hanem kizárólag az Istentôl van, akitôl az élet ered, és akiegyedül rendelkezhet saját adományával,

54

meg kell hagynunk az életét azoknak, akik a ránk bízott hata-lomtól és felelôsségtôl fogva ránk vannak utalva, akárcsak a föld, s az egész élôvilág.

A magzatelhajtás nem jog, hanem a védekezésre képtelen em-ber elleni támadás.

Ôk már emberek a fogantatástól fogva. Következésképpen a meg-születéshez, az élethez való jog a legelsô és legelvitathatatlanabbemberi jog. Ezért nincs értelmes és biológiailag vagy erkölcsilegmagyarázható oka a létrejött élet megszakításának.

Nem magyarázhatja sem szociális helyzet, sem – bármily nehéz is elfogadni és megérteni – erôszak, vagy áldozattá válás. A magzatugyanis nem a saját testünk, hanem egy új élet, egy „harmadik”ember, akinek minden emberi gyarlóság és gyötrelem ellenére jogavan az élethez. Elpusztítása esetén nem a saját testünkrôl döntünk,hanem Róla, akinek jövôje, kibontakozó élete még ismeretlen.

Aki él, ha hibázik is, képes arra, hogy javítson. Mindenkinek megkell adni azt a lehetôséget, hogy küldetését kiteljesítse.

Ebbôl következik az is, hogy az ember

– nem fosztható meg szabadságától, csak az erkölcs által igazolttörvény által,

– nem kényszeríthetô törvényszegésre, vagy olyan cselekedetre,amely ellentétes az erkölccsel és az Isteni kinyilatkoztatással, a Tízparancsolattal,

– nem áldozható fel, és nem is tulajdonolható, – léte fölött az állami hatalom nem rendelkezhet, tehát az ember

a „közösség elôtt jár”.

ARNO ANZENBACHER30, az ezredforduló talán legjelentôsebbtársadalom etikusának gondolatait továbbfejlesztve bemutathatjukazt a világnézetileg elkötelezett keresztény emberképnek a vonat-kozási rendszerét, amelyben ráismerhetünk a teremtés többarcúemberének jellemzôire.

55

30 Arno ANZENBACHER (1940–)

Végsô soron a személyiségelv lényege az, hogy az embernek,mint testi-lelki-szellemi egységnek méltósága van.

Méltósága az istenképiségében (imago dei), azaz felelôsségválla-lással egybekapcsolódó szabadságában és erkölcsi természetébenrealizálódva az összetett emberi személyiség központját alkotja.

Az ember méltósága a teremtésben születik, de Krisztus földi jelen-létével és megváltó akaratával és tettével teljesedik ki: „Emberrélett, hogy istenivé tegyen minket.”31

A szabadság a teremtett világban csak az embernek adott képesség a tudatos döntések meghozatalára. A jó és helyes cselekvés köztiválasztás szabadságával fölruházott ember folytonos erkölcsi di-lemmák elôtt áll. Dönthet jól, de dönthet akár a bûn, a tudatosanhelytelen mellett is. Ez a szabadság, ez az állandó mérlegelésihelyzet, sôt döntési kényszer teszi ôt erkölcsi lénnyé.

A döntések az igazságot és az értelmet keresik, az emberi létezésértelmét, ami által szellemi, transzcendens lénnyé lett már a terem-tésben, hiszen erkölcsi döntéseivel az Isten közelségét, elérhetôsé-gét vagy távolságát mérlegeli.

56

31 ATHANASZIOSZ: De incarnatione 54.3. Alexandriai püspök (Kr. u. 298–373)egyháztanító.

Egyediségével (szubjektum) az ember önmagának is felelôs.Lehetôsége van önmaga „fölfedezésére”, kibontakoztatására,fejlesztésére, saját akaratának megfogalmazására és érvényesí-tésére is, tehát individuum, aki egyedül képes a teremtett vi-lágban az Istennel kommunikálni.

Biológiai és szellemi természetének egysége az Istentôl kapottolyan adomány, amelyben a testi viselkedés lényegi és meghatározó.Az anyagi természetû test képes az önálló életre, de a teremtésbenkapott szellem által, önfelismerésében, mint képmás nyeri el méltó-ságát, és ezzel kapta meg a teljességre törekvés képességét is.32

57

32 „Emiatt az ember képes arra, hogy megismerje önmagát, uralma legyen ön-maga felett, …szövetségre lépjen saját Teremtôjével, …” A Katolikus Egyház Ka-tekizmusa 375.

Az ember a közösségben és csakis a közösségben tud élni. Ráutalt-sága a másik emberre biológiai és társadalmi meghatározottság. Azember független autonóm személyiséggel és egyidejûleg társadal-mi tagsággal rendelkezô és erre a teremtésben kötelezett személy,tehát társas lény (ens individuale et sociale).

Az ember Isten mûvében az egyetlen, aki társfelelôs lehet azegész teremtésért azáltal, hogy megkapta a megismerés és a tudásazon lehetôségét, amellyel hatni tud az élô és élettelen természetre(ökológiai felelôsség), önmaga életére és életlehetôségeire, kör-nyezetére, társas viszonyaira, a társadalmi struktúrára és annak mû-ködésé-re, a társadalmak belsô viszonyaira (társadalmi felelôs-ség), a strukturális veszélyekre és bûnökre.

Ez a felelôsség különbözteti meg ôt leginkább az élôvilágban.

A személynek ez a komplexitása, ez az összetett keresztény sze-mélyfogalom alapozza meg a modern világban az általános emberijogok eszméjét, amelyben fölsejlik a felnôtté növekedô emberiségszép új világának ethosza, a méltóságban élô ember tisztelete és vé-delme.

Az emberi jogok – bár önálló és feltétlen értékek – a személyes éstársadalmi felelôsségbôl következô kötelezettségekkel együtt nye-rik el értelmüket.

58

„[…] az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka ésvégcélja szükségszerû módon az egyén, az egyes ember, aki lénye-génél fogva társas lény, és olyan létrendbe tartozik, hogy felül-emelkedik a természeten, s uralma alatt tartja azt.”34 Ebbôl követ-kezik, hogy az ember az egyetlen erkölcsi felelôsséggel tartozólény a természetben. Különleges egyediségét a világ birtokba-vételére kapott felhatalmazása (dominium terrae – Ter 1,28), va-lamint az ehhez rendelt okossága35 – azaz a világ megértésénekegyedüli képessége – adja. Nem lehet másként, hiszen egyedül azember Isten képmása.

Az embernek adott szabadság a megismerés és megértés képessé-gével kiegészülve már eleve az ember társas lény mivoltára utalóadomány.

Társas lény mivoltunk személyiségünk természetébôl fakad. Ön-magunk felismerése is csak a másik ember közelségében, a közös-ség viszonyrendszerében lehetséges. Az ember társas volta még-

59

33 Az Amerikai Püspöki Kar Gazdasági igazságosságot mindenki számára címûkörlevele (1986).

34 Mater et magistra, 218–219.35 „értelme révén túlszárnyalja a világot” (GS 15.)

Személy és társadalom

„Az emberi méltóságot csak közösségben lehet megvalósítani és megôrizni.” (GIM 14)33

sem az oly nyilvánvaló egymásrautaltságon, hanem a metafizikai-lag érvényes emberi lényegen alapszik. Csak a társ, csak a közösségképes a mi észlelésünkre is már önmagában azzal, hogy interakció-jában emberként kódol minket. A teremtett lény, mint istenképmása Szentháromságot tekintheti teremtô elôképének, mellyel viszonyaarra az Atyára emlékeztet, aki közösségbe küldi nevelkedni a fiait.

A közösség nevel, s olyan normatív rendszerrel veszi körül tagjait,amelyben a közjó iránti elkötelezettség és felelôsség lesz a társa-dalmi tagság elôfeltétele36, melyet természetesen ô maga is alakít-hat. Ez az elkötelezôdés aktív részvételben teljesedhet ki, mely-nek iránya nem a közösség élete általában, hanem egy konkrét, amásik ember és az egész közösség biztonságának, érdekének, jólé-tének szolgálata, azaz a szolidaritás.

Így kapcsolódik össze személy és közösség abban a kommuniká-ciós és együttmûködést igénylô térben, amelyben élünk. Így leszArisztotelész zoon politikonja, – azaz az államban és csakis az ál-lamban erényesen (helyesen) élô polgára – a teremtésben kapotttermészetes hajlama(i) (inclinationes naturales37) szerint társadal-milag aktív (szolidáris) és felelôsséggel felruházott, tagja a kö-zösségnek, tehát „ízig-vérig társas lény” 38.

60

36 Természetesen a társadalmi tagság nem a személy egyoldalú elkötelezôdéseáltal jön létre, hanem azáltal, hogy a társadalom (közösség) minden tagjára kiter-jedô és azonos jogok és kötelezettségek vonatkoznak rá.

37 Aquinói Szent Tamás természetjogi fogalma.38 Gaudium et spes, 12.

61

FELADATOK, KÉRDÉSEK

1. Értelmezze az emberi személy teremtésben kapott „többarcúsá-gát”, összetettségét!

2. Hogyan kapcsolódik össze a modern világ jogrendje az emberméltóságával, a természetben jelen lévô egyediségével, függet-lenségével és megismételhetetlenségével?

3. Gondolkodjunk el arról, hogy a társadalmi, közösségi szerep-körben értelmezôdô emberi szabadság és felelôsség milyen terü-letekre terjed, terjedhet ki!

Az Aktív és cselekvô ember részt vesz a másik ember, a közösségéletében, s hozzá jóindulattal fordul. A keresztény koncepció lé-nyege, a másik ember és a közösség ügyei felé fordulás a szere-tetben. Az ezzel a célzatossággal felépülô világ képes megteremte-ni magának a keresztény emberi együttélés kereteit oly módon,hogy az a szeretet civilizációjává39 tudjon növekedni. Lényege amásik ember el- és befogadása, cselekvô szolgálata. Ennek kiala-kult gyakorlataiként jöttek létre a szeretetszolgálatok, az egyházisegítô szervezetek és rendek, a hivatásosak, civilek és más önkén-tesek mozgalmai, melyek ma már a világot átölelô hálózatokat hoz-tak létre.

Ugyancsak a személy-elv és a szolidaritás elv igazolhatja az alap-vetô emberi jogokat is, hiszen azok nyújtják az embernek a méltó-ság garanciáit.

Az embert megilletô sajátos jogok között is az elsô a méltóságának elismerése. Ez alapvetôen a jogok és szolgáltatások egyenlô hoz-záférésében mérhetô. Történelmi tapasztalatunk ugyanakkor, hogya jogrend nyelvén nehezen leírható emberhez méltó életfeltételek

63

39 Centesimus annus, 10.

A szolidaritás elve

A TÁRSADALMI SZERETET

és körülmények eloszlása túlzó és olykor megalázó egyenlôtlensé-gekkel terheli meg az egyes emberek, embercsoportok, s végsô so-ron a társadalmak életét. Ezért áll ki az Egyház rendkívüli intenzi-tással és szervezettséggel a nehéz élethelyzetûek védelmében, shozza létre és mûködteti saját rendszereiben már a kezdetektôl a jó-tékonyság és szeretetszolgálat intézményeit. Társadalomszerkezetikövetelményeket nem fogalmaz meg, de az igazságosság talajántanítja, hogy noha „…az emberek között léteznek jogos különbsé-gek, a személyek egyenlô méltósága megköveteli, hogy emberibbés méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy embericsalád tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társa-dalmi egyenlôtlenségek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társa-dalmi igazságossággal, az emberi személy méltóságának egyenlô-ségével, s a társadalmi és nemzetközi békével.

A magán- és közintézmények tehát legyenek rajta, hogy az emberméltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzd-jenek mindenféle – akár társadalmi, akár politikai – szolgaság el-len, s megóvják az alapvetô emberi jogokat minden politikai rend-szerben.”40

A szolidaritás elvet tehát, mint társadalmi jog-, sôt jogpolitikaielvet értékeljük, amely egyben tényleges és gyakorlatias erkölcsierényként is keresztény emberi kötelezettség, és a társadalmiegyüttélés normája. Nem érzelem vagy egyszerû együttérzés, ha-nem „…szilárd és tartós elhatározás a közjóért való fáradozásra,azaz a munkálkodásra külön-külön és együttesen mindenki javáért,mert mindannyian felelôsek vagyunk egymásért”.41

64

40 Gaudium et spes, 29.41 Sollicitudo rei socialis, 38.

A szolidaritás elve így nem alapozható csupán egyes elkötelezettemberek belátására, hanem rá, mint társadalmi együttmûködésikötelezettségre kell tekintenünk.

65

A szolidaritásnak, mint társadalometikai elvnek az érvényesü-lését a politikai közösségnek, az államnak kell érvényre jut-tatnia azáltal, hogy beépíti jog-és szabályrendszerébe, a szol-gáltatások mûködési rendjébe. Ezáltal válik a szolidaritásnormatív társadalomelvként a társadalmi lét alaptörvé-nyévé.

Ebbôl következôen nem emberbaráti gesztusok szokásrendjében,karitatív gyakorlatok által, hanem minden egyes ember, és külö-nösen az állam, a társadalom jogkötelezettségeként jelenik meg, a társadalmat szolidáris kockázatközösségként értelmezve.

Ebbôl az elvbôl lehet levezetni a szociális állam mûködését, améltányosság elvének normatív besorolását a szociális jogokrendszerébe, és azt a társadalombiztosítást, amely mindenki szá-mára hozzáférhetôvé teszi az egészség és a munkaképesség meg-ôrzését és helyreállítását, a biztosítási kockázatok bekövetkeztekorbiztosított (idôskori, stb.) védelmet.

Végsô soron a szolidaritás elvben a társadalmi vagy politikai szere-tet a közömbösség, az önzés, az egoizmus és az individualizmus el-lentéteként tölti be társadalmi funkcióját.

Ahogyan az emberi személy méltósága, úgy az emberi közössé-gek méltósága és jogai is védelmet érdemelnek, s ahogyan a szem-élyes szabadság elidegeníthetetlen joga az embernek, úgy a közös-ségek szabadsága is feltétlen érték, melyeket csak a nagyobb, vagyaz egész közösség jogai érdekében lehet korlátozni. A szabadságokés felelôsségek optimális rendjét valósíthatja meg az a társadalom,amely a szubszidiaritás elvét alkalmazva társnak, alkotó és felelôstényezônek tekinti tagjait és közösségeit. Tehát társul veszi ôket aközösségi élet szervezésében, mûködtetésben és a hatalomgyakor-lásban. A társadalmiság új és hatékony rendjét a szubszidiari-tás elvének elfogadásával és operatív, gyakorlatias alkalmazásá-val érhetik el a nemzetek.

Ahogy a személyek közötti kapcsolatok harmóniát teremtôrendezô elve lehet a felelôsségek, feladatok, elvárások és terhekkiegyensúlyozott elosztása, a „kicsik és a nagyok” közötti kom-petencia különbségek ésszerû tudomásulvételén alapuló együtt-mûködés, úgy az egyes társadalomszervezeti és igazgatási szin-tek között a hatáskörök, az illetékesség és a kompetenciákminden részvevôre vonatkozó arányos eloszlása is hozzájárul-

67

Szubszidiaritás

„Egyedül nem végezheted…Hallgass tehát szavamra és tanácsomra…

Tedd meg ôket ezrek, százak, ötvenek és tízek elöljáróivá!… Szolgáltassanak ôk igazságot a népnek minden idôben…

Így könnyebb lesz neked, mert megosztod másokkal a terhet” (Kiv 18,18–22).

hat az igazságosság és társadalmi harmónia megteremtéséhez.A szubszidiaritás elvének tudatos és társadalmilag elfogadott, ajogrendszerben is megjelenô alkalmazásával olyan egymásra épü-lô, kölcsönös szolgáltatásokra képes hatékony igazgatási rendszerjöhet létre, amely a társadalmat egymást kiegészítô és összetartórendszerré szervezi, melyben minden szint megôrzi autonómiáját,fejlôdési lehetôségeit és a hatalommegosztásban betöltött szerepét.Egyúttal biztosíthatja azt a közösségi pluralitást, amely az legiti-málja és megerôsítheti a közjó kibontakoztatására törekvô közha-talmat.

A szubszidiaritás elve tiszteletben tartja a családot, a társadalmicsoportokat, szervezôdéseket és társulásokat, a szakmai, gazdasá-gi, kulturális, érdekvédelmi vagy a politikai csoportképzôdéseket.Ez „az állampolgárok teremtô szubjektivitásának”42 a tisztelete.

Valójában a decentralizáció, a feladat, és felelôsség megosztásolyan társadalmi elve, amely a lehetô legnagyobb szabadságot, ésa lehetô legnagyobb felelôsséget rója, illetve biztosítja a társada-lomszervezet autonómnak tekintett közösségeinek. Ezen közössé-gek függetlensége azonban csak a többiekhez fûzôdô egymástkiegészítô és egymásra épülô kapcsolatok értelmes rendjébenértelmezhetô. Az egyes szervezeti egységek és szintek nem elkü-lönülnek egymástól, hanem a társadalom egésze érdekeit figyelem-be venni képes módon szervesen egymásba kapcsolódnak.

Az elv érvényesülésének feltétele a legitimitás, a jogi rendezettségés az egységek közötti nyílt és biztonságos kommunikáció, s azegyes tagok személyes informáltsága.

68

42 II. JÁNOS PÁL pápa: Sollicitudo rei socialis, 15.

Feltételezi az öntevékenységet és az önálló döntéshozatali képes-séget, az egyéni és csoportszabadságot, s egyben az összetartozástés a közösségiséget. Lényeges jellemzôje az elvárható és teljesít-hetô felelôsség viselésének képessége. Ez azt jelenti, hogy mindenegyes társadalomszervezeti szintet, illetve egységet – például he-lyi, települési vagy regionális önkormányzatot, civil szervezetet,egyházi közösséget csak olyan súlyú feladatok ellátásával szabadterhelni, amelynek viselésére azok kellô felhatalmazással, tudás-sal, forrásokkal és más eszközökkel – pl. infrastruktúrával, szer-vezettséggel, stb. – rendelkeznek.

A kérdést, illetve a fogalmat Arisztotelész okfejtései nyomán Aquinó Szent Tamás fejtette ki elôször, aki a központi hatalom túl-zó egységesítési gyakorlata és a közösségek sokféle sajátosságai-nak elnyomása ellen szólal fel: „a hangok szimfóniája és harmó-niája eltûnik, ha mindenki ugyanazt a szólamot énekli”.43

A XI. Pius pápa által kiadott Quadragesimo anno kezdetû encikli-ka a társadalomtudósok felismeréseit jóval megelôzve 1931-benmegfogalmazta a modern kor társadalomszervezeti követelmé-nyeként a szubszidiaritás modern fogalmát. Az állami túlhatalomés diktatúra elleni felszólalásként használta Róma az elv kifejtését:„amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezôdött közösség ké-pes végrehajtani és ellátni, azt egy nagyobb és magasabb szintenszervezôdött társulásra áthárítani jogszerûtlen, súlyos bûn, és a tár-sadalom rendjének felforgatása. A társadalomnak ugyanis, lénye-génél és a benne rejlô képességeinél fogva segíteni (szubszidiálni)kell, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznieazokat.”44

69

43 ATh: In Pol. II, 5.44 Quadragesimo anno, 79.

Az elv érvényesítésének alapja, hogy „a magasabb szintû szerve-zôdéseknek – régió, állam –, az alacsonyabb szintû szervezôdésekirányában segítô (subsidium), vagyis támogató, elômozdító, fej-lesztô magatartást kell tanúsítaniuk.”45

Segítség felülrôl lefelé, tehermegosztás, illetve átvállalás alulrólfölfelé. Ebben a viszonyban az állam elismeri, hogy, amit az egyesszemély vagy család meg tud tenni a saját környezetében, lakóhe-lyén, vagy egy lokális közösség a saját településén, egy régió a sa-ját hazájában, azt maga intézhesse, szolgáltathassa, gyakorolja. Ez jelenti a szubszidiaritásban a kompetencia elvonás tilalmát.Az ezzel ellentétes, hatalmaskodó vagy atyáskodó, paternalista ál-lami magatartás, a burjánzó bürokrácia, az állam túlzó jelenléte apolgári kezdeményezések és az állampolgári szabadság korlátjáváválnak, így ellentétesek a szubszidiaritás elvével, az Egyház tanítá-sával.

Segíteni vagy beavatkozni is csak azokban az esetekben szabad,amelyek már meghaladják az adott szervezeti szint lehetôségeit.Akkor viszont elmulaszthatatlan kötelesség. Ez a segítségnyújtásparancsa. Ugyanakkor terhelni is csak az arra való nyilvánvalóalkalmasság szintjéig szabad, hiszen az nem csak a feladatok tel-jesíthetetlenségével, megoldatlanságával járna, hanem súlyos ön-bizalomvesztéssel, az állam és a társadalom viszonyának aszimmet-rikus irányba, a hatalomgyakorlás állami monopóliuma, a közpon-tosítás irányába hatna. Számos példával szolgál erre a mindennapiközösségi élet.

Szociális szakemberek számára talán a legjobb minta a szociális el-látások között az ún. „otthon közeli