dr. Safárik Gabriella

Álmodtam egy kék világot...

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution-NonCommercial-NoDerivs (Jelöld meg!-Neadd el!-Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyi-ben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra semhasználhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg:http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5

2

TARTALOM

Szavak a sínekenKék végtelen

A sivatag könnyeHoldlélek

Pillangó pillanatÜvegszilánkok

EgyFagypont alatt

DacHiányod

Kék angyalKeresztekPorszem

Fák és galambok szállnakSemmim ága

Hová mégy ember?HajnalcsillagKiszáradt faÉgi mosoly

Farkasasszony-dalElfogytak a szavak

SötétbenSárkezek

KödBűvölet

Nyitott tenyérrelKőbe vésett emberek

A kert megremegBetöretlen időAgyaggalamb

Hajnali ébredésGyermeksírás a földből

ÉdesanyámnakMagamban

Szorongó csodaÜres kéz

Kőbe zárt kékSenki lánya

Szeretlek – csak szeretlek...Kéklét

HoldfényZuhanás

BolyongásaimDoromboló szakadék

TöröttenHó hull... vér helyett

3

Szavak a síneken

Árnyak földje lelked eszi –feslett álmokat akar faragniVéredben fürdenekcéda fényekelőbuggyanó mocskaiVadon nőtt kép kihúzzasors lapjából a Torony haját –Vadon tépett fűnekzöldebb a halál...Nem tudok mit mondani –Holdra fekvő Napnaklétemet be sem merem vallaniBéna vággyal vág szájonbilincsbe vert semmiHentergő ölek méhébenhalottak szomját itatja valakiS fetreng mocskában –gondolat...ezernyiHenyélő szavak akasztanakpadlásodon sánta lábú eget –Volt egy élet – volt egylélek – mely bennemrészeg fénnyel égettLevetem gúnyám fáradt kérgétTúlérett emlékeim éjén –csontparipán vágtatszerelmesem –a szél...

Kék végtelen

Kerestelek égen és földön – kerestelek magambanS jönnek zuhogások esőlábonVihar játszik szél hegedűjén hattyúdaltLélek megfeszült húrjait pengeti hullámverésVándorolnak víz alatti kék világbanvárakozás jéghegyeiRingató figyelemmel nézi a tengera piciny vízcsepp csöppnyi kezétVégigsimítja magányos remegésétHiszi – van még holnapCsak tévedés hangja dobott hurkotelzuhanó szónakS jönnek-jönnek – potyognak a cseppek

4

Menetelnek – mint Anyjához a gyermekMár patakokká válnak – patakok csordogálnaktenger végtelen kebléreTéged sírnak az egekTéged sír ezer csepp kékjeBeléd vágynak olvadnipatakokban folyó tengerkönnyekS nem találnak –S nem talállak...Nem találom a nyomaidata parti homokban többéPedig kőbe véstem minden mozdulatodMegyek bele a végtelen kékbeMegyek életed tengerébeszeretni Téged...

A sivatag könnye

Sivatag kihalt keblén irigy sárgánaranylanak homokszemekCsiszolják egymástidőtlen idők ótasíri nyugalomban...Majd jön a Nap –Majd jön a Hold –Napra nap fakad szomjasan –Magányos sivatag nappal is alsziks egyszer egy virágot álmodik...Felébred forró testűvacogó vágyaKetrecben vergődik kívánságaSírva fakad a sivatag...S egy szál virág eltéved a Földön –kiles magjából – nyújtózik mosolyogva –simogatja sivatag-szerelme milliónyi szemétRáborul szépsége homok tengerére –S a sivatag végre boldog...Virágot kapott a fájdalomtól – virágotsírtak éhező homokszemeiDe – jaj...ezt nem lehet!Nézi a csodát dűnéit ráncolva – vizetkeres a sivatag ujjaKinyújtja kezeit – Urát hívja – mindhiábas vacog fagyos éjjeleken forró vágyaNe halj meg – könyörög...De a virág hervadozik szerelmemohó-forró ajkán

5

S a sivatag még erősebben öleli –még jobban csókolja egyetlen társát...Túl sok tüzet ad végtelen hatalmaA zsenge zöldek összeroskadnak...Elégeti a szenvedély egyetlen nap alattS a sivatag szíve meghasad –Aki egyedül volt – egyedül maradVégtelen pályáját bejárja újraa Hold és a Nap....Semmi nem történt – csakvalaki ismét magáramarad...

Holdlélek

Keresemaz elveszett időtNéha álom-valóságpuha karmánmegpillantom őt –Szólnék rádobottkiáltással kérlelniaz elmenőt –Volt idők roppant falaárny-fényénkardjába dől...

*

Szemei napot játszanaküveggyöngyök ujjain –Melengető félelmeküldögélnek kispadokkint felejtett álmain...

Nagy fekete szárnyú emberrepül be nyitva hagyottszívemen –Nagy remények csókoljákmeg arcomat oly hirtelen...

Égetnek levetkőzött csókokédesem –Égetnek elevenen izzókételyben

6

Itt vagy – ahol nem lehetszLevetsz minden énedet –Leveted nyugalmamruháját –Leveted gyermekszívemimáját...

Nem tudlak átölelniNem tudok hozzád bújniNem tudlak megszokniNem tudok megszökniNem tudlak szenvedniNem tudok nem lenniSohaSoha

Pillangó pillanat

Megfogtam a fénysugár szívétdobban – izzik – mosolyog napom kérge alattcsillagom táncol pillanatok ablakában...kacsint egyet –árnyas múltam illanidő-ketrecek sötét sarkábankeresem magam

hol vagy?

kopogok ajtómon belülről...engedj be magamba –körülnézek kérdéseim házában –köveim között remény pici fénye futkos –bezárom...rohannak az álmok Hozzád –eltűnő évek integetnek induló vonatokról

csend...

a csend...csodadala felvonyít a teliholdra

*

felizzik az égenaz utolsó sóhajmilyen sötét a napok aljaugrok bele – önmagambaszikrákat vet az abroncsvas simította köves álmonfarkas üvölt a rég tájon

hol vagy?

7

újramegcsókola csend

tiédvagyok

kapd el álmom zuhanásátszoríts életre szívedben

Üvegszilánkok

Jeges kéz kitépi korán tört varázs szívétHűvösség páncélja zárul le zöld szeménElengedem féltőn nyár aranykérgű zenéjétHa menni akar – máshová nyíljon az égMert nem tudok szavakat lábad elé szórniNem akarok győztes arcokról mosolyt inniElmegyek a világ legvégire tüzet rakniTűzben mindenséget rám robbantaniNem voltam jó bolondja soha senkinekNem leszek jégverem rózsátlan kezekbenDalolnak földön kúszó homályos fellegekLehalkult fények vágyakban hempergenekBennem alvó csendes sötétség semmit kergetMeghajolnak sudár gerincű eltörhetetlen lelkekVisszamenni oda – ahol napok égnek kékbenMenekülni.... – mert szelíden gyilkoló mosolyszétszakít s lerombol...

Egy

A várakozás erdejében kerestelekHarsogó napsugarak reám törnekMinden illat táncot lopott szépeimreLassúdan dalolnak megfáradt lelkeinkbe’...

Ki vagy Te – ki én voltam s leszekKiben vérem zúgása fényig remegKi rádöbbentett – az élet szeretBenne már kezemmé vált a kezed

Ki vagy Te?Te vagy én?

Miért ilyen kék az ég?

8

Ösztönök robbanása felel minden érkezésreRészegül a tudat józanságos kétkedéseMegállnak fékezve a futó szavakBennem marad ami Tőled tovaszalad...

Zuhanok örvényed gyönyörébeMámorosan húzom le magam a kékbeTompán néznek ránk külvilág terheiNem érzem magam többé úgy –mint egy senki...

Tudom ki vagy

velem

Egy

Fagypont alatt

Kilincsek magányát harapdáljaaz idő korhadó fogaHajszálerek gubancolódnakkusza össze-visszaságban –s havak szüzességeforró ágyakat takar be

Kirekesztett világ járkál azűrben – nem bír vele az Isten –Nagycsontú szerelem bokájánkibuggyan az első vér

Szíveket rak halombaa messzeség sima vigyora –Egyedül vagy a Földönmagadat temetni

Visszajár testébe a lélekkopár emléket kotorászni –Kedvese után a megvakultképzelet sikítozik

A semmi vár odakint

Ráfagyok

Dac

Nem voltam senkiéNem vagyok semmiértNem leszek sóhaj szádonNem létezem – nem látsz

9

sem különbneksem kevesebbneksem többnek – mint a végtelent...Porból nem lettem –Porrá nem leszek –Porom nyomtalan felmosták könnyeidSárgolyóm üres ágyam alá gurult –Nem kotrom ki...Barátom – a halál – itt hagyott –a bolond...Árnyékom elszaladt fejvesztve –kit érdekel...A reggel szégyenkezve visszabújtsötétség kabátja aláAz éjszaka arca elfehéredettijedtébenHitem bukott angyalkéntkönyörgött az ÚrnakLucifer táncra perdült örömében...Játékom eltörött –nem kell másik...Szemembe jártak inni a sivatagokazért se sírok...Elindultam üres kézzelsemmiből a semmibe...

Hiányod

Hiányod hulláma partra vetődöttA tenger hazamegy ma is aludniGondolatra akasztott akarattalül rajtam kényszer erőszakosságaNem vagyok – mert Te nem vagyÜresség járja be kongó remény szobáitBehúzza nyakát ajtóm előttJárjuk együtt útvesztőnk délibábjátHa egyszer visszajössz –nem találod kiszakadó lelkemTestem indái ölelik érkezésed örömétNémaság fogja elveszett holnapomÜresen ásító képtelenség színeilógnak kinyúlva emlékek falánA semmi bujasága andalogszerelmesen bennem –Nevet a lélektelenségharsogó kacaj vállán –Rázza röhögés

10

sírós könyörtelenségeMár messze járok –hol árnyak nélkül dőlnekfákat játszva – a kivágott emberekIntegető farönk ül ottfelejtettölelések helyén –Kipiheni végre fényes markúfejsze simogatását...Arcomba bújó pókháló selymébeakad be zuhanó hangodNélküled értelmetlen vándorlástestre feszített vágyam...

Kék angyal

válasz Mátyus Attila azonos című versére

Szavak ülnek szárnyakonVarázslat tükre lüktetLopakodó szemű fájdalomValamit valahol eltüntet

Futnak körök körökbe zárvaKarok ölelnek karokbanLehulló bilincsek idejártakÁlmok házát tapostam

Magába fordul a félelemÉgnek emelem szárnyamNehéz hitek Holdja éled

Égető kékek szemedbe néznekRabság édes lánca megöleli lelkedAngyal szárnyon szívedbe száll igézet...

Keresztek

Egyszer volt hajnalonembert termett egy nagy földhalomBeoltott virágként repült a fény feléMeglátta Nap korongjában élete értelmétNagy vágya vonszolta fáradt testét tovaSzemébe hullt jövőtlen múltként a sohaÖklével mélyen földekbe túrtNeve ismeretlenségbe hulltAkarat vitte és hoztaMinden évét járatlanutakon végigtaposta –

11

Napja bukott lefeléÉlete foszlott magányos veremméVörössé érett nap csábítóan nézteVércseppjei mutatták –hol van minden út végeSötét harapott belé hirtelenHátra nézett arcán a félelemKitárta karjait szerelme láttánÁrnya keresztként táncolt az árva fejfánVállára vette kegyelem súlyos ajándékátŐ volt – kire egykor földi mennyország vártLehullt a világból – bele a sötétségbeCsillagok fújtak lángot a keresztreSzomjazta szerelmét utak ölénIstent kereste világtalanFényként...

Porszem

Porszemként élem utam sarátA mindenség volt Anyám hajdanábanA végtelen halála lesz nászi ágyamNem látsz – nem hallasz – nem érzelCsak vagyok – mint árnymint tengerek homályos fényeTaposhatnak rajtam emberekNem érzem súlyát szívnek – s vágynakElröpülök szellőlovon arcod előttLáthatatlan kezeim ölelnekvégtelen álmon át – teret s időtNem vagyok semmi – mert nem leszek –ki voltam egykor – vér s valóság...Gyere és tagadj meg minden nap ezerszerNincs lelkem – nincs testem – nem létezemNagy sötét bakancsok táncoljatok rajtamÉrzéketlen leszek – mintha kő követ ölelne –öröklétem egyesül veled pokoli tüzekbe’...

Fák és galambok szállnak

Reszket dalom homályok kezébenFák és galambok ülnek ágtalanulÉvgyűrűk jegyeznek el korgó hasú napokatKiszárad szemek hullanak a porba

12

Az idő bemászott a percek karmaibaLeállnak mosolyok hullámzásai arcomonKörbe jár a világkerék nyikorogvaLáncok villanásai sírnak

Fojtogató kérdések ölelik át torkomatLevegő szorul eltévedt utak mellébeÉrzések fűzik virágaikat vaskoszorúbaFelnézek a halál csodás arcát fürkészve

S akkor – nézd csakFelkel álmából a Hold...

Semmim ága

Nézdmit hoztam NekedLelkemből törtem egy darabot –Csapódások – könnyek...Bentről a hangból – s lentről a partról...Odaszegeznek keményen a szavakMegállnak a remények és az utak ijedtenHitek vánszorognak céltalan kuszaságban –robbannak az égbenmert zuhanni félnekCsendben maradj – ne szólj szóval –Beszélj kimaradt szívdobbanássalÖlj meg szerelem csókos fojtásávalÖlelj meg parttalan szorítássalÖlelgess csenddé forrt félelmembenNe engedd el kezem – eltemetniNe állítsd értelem rációjátőrként szívem ajtajábaNézd kincseimNyisd ki bilincseimFáj!Még mindig fájMég most is fájKiszakított lelked fájKiszakított lelkem fájEgyedülez nem élet

13

Hová mégy ember?

Hullottak lelkek foszlányaiKegyelmek zárultak összesértett virágként...Láttam – ahogy a reménymegfogta a reménytelenség kezétAz ébredők nem mertek a Napra nézni –csak a szégyen pírja sütötte arcukatVoltak – akik vártak türelmes csendbenVoltak – akik vártak fájdalmukatvilágba kiordítva –vártak – kést mártva egymás szavábaFolytak a könnyekÖmlöttek folyókba kérdésekS egyszer csak jött a hajnal lábujjhegyenJött le a hegyről a keresztenA hegyről – hol feszítetthitek hallgattak csendbenŐ mégsem ment elcsak felfelé fordította tekintetétcsak odaadta emberlététnem bírta tovább néznia világ vesztét...Odaadott nekünk mindentOdaadta nekünk a FénytOdaadta nekünk a SötétségetOdaadta az Istent...S akkor felzúgtak a harangoka nem létező harangok feljajdultakott – hol fájdalmak leborulnak – mertúgy fájtannyira fájt...mert hiába volt mindenhiába zokogott fel az IstenS megláttam az utolsó előtti pillanatbanMegláttam még Őt halhatatlanOtt állt a sártenger közepénleköpve – átszúrt kezénfelragyogott ránka Fény...

Hajnalcsillag

Soha olyan fontosat –soha olyan igazatnem mondhattam

14

mint éjszakáim hajnalánelfáradtam vándorolni –nevettek piciny kísérőimkinevették könnyeimsötét ragyogásáttúlragyogták gyöngyeims szétszórták az Égbenrepültek – szálltak –hófelleggé váltakszív-sivatagi forróságbalehulltak esőkénta Szaharába...Esik esőm – esik – szemedre esikszempilládra esik – esik sós esőéleted fájára – de megijednek –visszafordulnak az égbesós esők újra szemeim fényébe...visszasírnak bele szívembeelkeverednek véremmelfelhulló esőm sójamegöli zöld szigetemleégeti...Most ne!elviszi – sárga sivataggá teszis nincs többé már senki...mert káprázat néha az életbolond aki elhiszis eltéved...Lefekszem a földbe mélyenmégsem alszom el véglegkergetnek szorgalmasana sápadt fényeknyugtalanok a vetített képeknézem Istenem némaságátálmatlan mélységes álmátrám kövül az éjszakaaz álom kényszer-zubbonyafeloldoz csillagom hajnala...Gyere haza!Igen – megyek...De hova?Van még hajnalvan még ragyogás?vagy játszott velema hinni-nagyon-akarás?de csak a Nap kelt fel álmaibólazt hiszi látni fogok bennenem tudja – nincs mársemmi kedvem erre

15

fáradt vagyokez sokez sok volt nekemmaradok a porbancsillagnélküli nyomorbanahol nem vár senkiarra fogok én már menniha ott sem fognak szeretnihajnalcsillagom fog elvinnilevetem testemitt hagyom földi ruhámcsillagom szárnyán megyekHozzád...

Kiszáradt fa

Kiszáradt lelkű fám – kire vársz világvége szélénKi változtatja át törött álmaid virágözönnéKi öleli át ágaid zörgő csontjait tavaszvágyónKi áll melléd eltakarva égetően kopárrá nőtt NapodKi ad árnyat levéltelenséged zörgő magányábanNézd ott áll a másik – ott áll és vár ezredévek ótaNem látod ujjongását – nem látod meg hervadásátÁtadod csontágad keménységét fényénekLassulnak idők léptei – elhullnak levelek kiáltásaiPottyannak zöld reménycsodák a földreÁll szótlan borongásban kettévált egy-élek sikongvaKiszáradt ágak nyúlnak árván magasbaNem éri el egymást levéltestükKitépi gyökerüket orkánkezű szélÖrökléptű képet fest róluknevetve a mindenség...

Égi mosoly

Néznek befelé utcák magányából hirtelen jött évekkirámolt egek másznak elő sáros lábbal fényt markolnifeltúrt remények harapnak ajkukba megbánások szemébenitt van Ő – hol partok szakadnak hullámsírba világ végénkiáltásod megfagy minden éjjel a zárt Kapu előtt

Hiányként hullámzik szeretet megőszült hajaráncai sűrű ölelésében láncra vert kutya az időmesél meghajolt búzamezőként ködbe burkolt alakjaéletén végigszántott elnéző mosollyal kaszás reménypottyannak elé gyermeki álmaink túlérett gyümölcsei

16

Nagymama áll az örök réten – szedegeti vágyak hamvaitberakja kosarába elhalkuló reggelek édes illatávalújra élnek évei mélybarna szeretet kabátja alattszorgalmasan gyűjtögeti télire megfonnyadt ifjúságunküveges szemeit – s telirakja a kamrát két keze imájával

Kivágott tölgyek az Ő testét várták meg utolsó útjukradübörgő göröngyök labdáztak még egyet a lebukó Napbanmost a föld eszi lelke arcát csont-sovány mosollyaléhes éjjel szánt mély barázdát gondolatok ekéjénSzívünk melegét partra viszi jéghátán a víz...

Farkasasszony-dal

A folyóm mindig éjszaka hívott látogatóbaA mezőmön sétált – dalolt – táncolt a mélyTüzemet éjszaka kellett raknom Neked –amikor Hold ölelt át egemen...Mert ketten voltak – akik megöltekAz egyik a vállához emelt kegyelmétbelemártotta életem folyamábaA másik megfosztott a szabadság virágától –Kereteket kényszerített végtelenségemreA meséket egyedül kelletthallgatom már az éjbenVillámcsapásként ért a hirtelen halálNehéz szívű könyörületedhaldoklásomat megváltotta...De mindig újra és újra kezdem –Soha fel nem adom...Amikor hozzám érsz... érzem –életre kel a bőröm...Magas fáid útját járom –s belém hasít a tudat...Veled átélem – milyen aaz Égi-Földi szeretkezés...Lelkemmel eggyé válok VeledTestemmel eggyé válok Veled...

Elfogytak a szavak

Megkötözött szavak feszítikjózanság igáját –vágtatnak vadlovakkéntgondolat-mezőkönLovasuk türelmetlenül néz fel

17

csillaga csábító csókjáraBűvöli messzeség mámoraártatlanul megvert reggelek szívétNéma fák sírják el hajnal könnyénfüvek riadalmátValaki halál puha ringatásábaveti magát szerelmesenHallgat a mélység katlanasistergő akarattalParazsat szór látszat közönyealvó emlékek hamvairaMérgezett csendek settenkednekhátad mögé nesztelenNémaságba burkolózikérzések nyughatatlanságaMeglapulnak messzeségzsákjában mosolyokFájdalom keze töviskoszorútrak haldokló érzések fejére

Sötétben

Földre ülnek megpihenni öregszemű álmokCsillagok alszanak sötétség mezejénLeborul csörömpölve mosoly megkövesedett arcaÜtöm port ölelő zápor szegeit egyre csak a földbeVár rám magányom tekintete üres zsebekkelMúlt – jelen – jövő fonata kúszik hajambakezed éltető holnapja helyett...Szavak taposnak egymásonKörülnézek – épít-e hidat váramba valakiDe csak a vágy jár árván körbe tornyom helyénElmentek átkot szóró napok világtalanságaiMindegy – mind...eggyé válik szemembenMegölelem rettegett reményem újra s újraHiába simogat vérig karmaMosolygó könnyekkel bújok visszaIsten ölén a porba...

Sárkezek

Idegenség hazug szavaszívem lezárt ajtajaFázó képű hazátlanság merül beleködös emlékek tavábaIdehoztak fehér illatú csendek

18

hiánytalan végességébeBekötött szemű talánykörbetapogatja eszméletemetMit akartok itt velem –mit keresek ezen a sivár helyen?Értelmetlen szófoszlányok szakadnakesőként föld torkábaJajongó sárkezek kapkodnaklábnyomaid utánNem enged láncok csörgéseszabadság homlokára mosolyt rajzolniCsukott vággyal utánam ordítgúnyosan nem-lehet reszelős hangjaRöhögéstől fuldokolvaszeretet zabálnak kopott emberekMerengőhöz odalép bátrankönnyűvérű képzeletLeszedi élet asztalát a vén csuhás –ismét övé az utolsó szó...

Köd

Ködben nyíló virradatsötétségbe fulladHomályos ablakokmoshatatlan kopottságabeleeszi magát végzetfanyar ízű mosolyábaBénultság betakar vastagszálú reménytelenséggelKeresem szabadulás ajtajátkörkörös szorításesztelen kegyébenAz áldott mókuskerékcsikordul alattamRejtőzködő kínokszeme villanÁlmukból riadt csendekféltőn nyújtják kezüketMagukba rántják mohónaz eszméletlenségkegyes sötétjét...

19

Bűvölet

Bűvölet kígyócsokra fetrengalmafád tövébenFöldillatú csendszeretkezik velünkElfordul dacos derekú nyárkiszáradó torkodtólFeletted kő...alattad kés –jön zengő derengés...Elringatott rozsdaajtódon nyikordulZenél vasfűrész zajagondolataid pattanó húrjainValami terjeng hófehérenlevegő-messzeségbenBizonyosság megtorpanszavak tétova ostobaságánMohaként simul testedreMegfakult zöld reményElszárad magvak megbújnakFöldanya holt kebelénKönnytelen sóvárgás porzik –Kétségeim kékségehull – hull tenyeredbe...

Nyitott tenyérrel

Nyitott tenyér egy vallomással felérBenne finom erezet – rajta egy sors tekeregLáthatod a múltat – jövőt – kérhetsz jelentNyitott tenyeremben odaadom szívemNem védi függöny életem...

Kőbe vésett emberek

Kőbe vésett emberekállnak dombok tetejénKőbe vésett emberekszeme szememben félNémaság szava lengi körülaz arra elmenőtNémaság szava borostyánkéntkőszívekre nőSzinte hallani

20

amit bokrok akarnak suttogniSzinte hallaniamint a hangból kimarad valamis nem jön az úton többé senkiNem hiszem elMert – nem lehetEz itt mind káprázat s képzeletItt vannak ők mind kitárt karokkalKeresztre feszített hitek imáival –itt pihenik ki fényük melegét –itt pihenik ki életük végét –a Fájdalom ölén...Itt van eltemetve egy kézItt nyomja több mázsányi kőföldet szorító szívétMúlt – jövő arcába fátylat szőVárom – várom mit nem lehetVárom – s közben játszik velemlepkeszárnyon – képzeletLátom jönni az út delénLátom mosolyát arca helyénDe nincs – karomban semmi nincsEltűnt a mosolyEltűnt – a nincsIstenem – segíts!Térdre borul előttem a kínLerogyok hozzá –Ráhajtom fejem –Fejfádra visszarakomkölcsönkapott életem...

A kert megremeg

Küszöbödön megállokhóesés-kabátban Reád várokForró nyárbanmegnyílt égben az éj –rám kulcsolódott egy jeges kézVert álmok kísértek utamonLopott reményeimetitt hagyom asztalodonNézd meg őket jól –Kifaragtam belőlükjövőnk kertjét – valahol...Még minden csak kezdet voltMég minden – mint egy sóhaj szóltMég deresek a zöldek

21

Kékké fagyott szavakatgurítok Neked – vagy Előled?Megdermed bennem világodölelő szavaNem múlik el soha – mimegfagyott pompája teljét ontvaFélek...Ne hagyj egyedül álmodniNa hagyd a szavakat mondatokat rugdosniMondd –beengedsz magadba szívedben lakni?Tudsz szeretni fázó madaratkinek szárnya tört egyóvatlan pillanat alatt?Tudod szeretni bennem önmagad?Mert halkul a szív szava télbenLassulnak gondolatok szekereikicsorbult keréken...Leáll a lélegzet –Megtorpan az idő –Nincs semmi a helyén –mi volt egykoron – szikla és kő...Nincs itt bent senki –Nem tudlak szeretve feledniFélek egyedül meghalni –nem akarok földben rothadniSarat enni és koporsóban hálniVétlen szavak szúrásátólörök halálban járniElszakadt a húr – s mosta dal földre hull...A kert arca bealkonyul...Szó-kígyó sziszegése tekereg –Madárszárnyat lehúzörvénylő szeretet...Fogd meg – szorítsd hát magadhozFogd erősenKibírja ki – amit még Ő semS mi – lassan ölőméregként kering bennemCsak a szavak –csak azok a kisírt szavakTáncoltak egyet a fa alattKözben széttapostákkertek álmábana madarat...

22

Betöretlen idő

Idő betöretlen lovatoporzékol tajtékozvaTürelmetlenség ül hátánbelevájja sarkantyújátA fekete mén két lábra állrúgkapál az akaratLe akarja vetni idő nyergétde minden vágya alul maradLassulnak mozdulataiképek törnek földet érveLassul a ló – győz a lovasidő nyomorítja megszemében a nyaratFáradt percek suhannakLeállnak harcos szavakFeküdj el lovam –feküdj el álmomaludj elédes páromHa nem lehetek Tiéd –nem kell élet –nem kell reményVigyen lovad lába –oda – ahol a világ isvéget ér...

Agyaggalamb

Dalomat ölelő abroncsom –szoríts meg jólEgybemosódó irgaloma fákon szökellő HoldVilágjáró szemek leszegettfeje horkan hörögve –s zörren a pillanat papírja...Fák táncolnak helyettedegymásba szorulva...Akarat összeaszott gyújtópontjagyertyát visz sírodra –Toporogsz küszöbök alattagyag-galamb szárnyon zuhanva...

23

Hajnali ébredés

Bizalom-édes boldogsággal bízz bennemKagyló-szerelmem – minden gyöngyömErők cikáznak egymásba feledtenTitkot ülnek nagy okos fákként mellettem

Hajnali négy

Alszik a sötét – álmában fordul egyetHoldanyó féltőn nézi arcodatHalkan lépked a csend kertek aljánBársony-szárnyú éj szuszog

Fél öt jön – félelem nélkül

Hol vagytok kelő álmok – madarakNémaság harmatcseppjei sóhajtanakIllan a köd – sötét reped ég aljánElpirulnak felhőlányok szégyenlősen

Hajnali öt

Éber álmok itt maradtak az asztalonFelettem köröz szívem párjaLeszáll rám hangtalan a pillanatNézd csak – itt marad...Pszt...

Gyermeksírás a földből

Egy kiszáradt fa pusztaságba’Születetlen gyermekem puhaságaEgy törzs ág nélkülDallam világ nélkülRám tekeredik mint a kígyó a fáraRám tekeredik ősi bűnöm minden átka

Hangomat az idő lassan felfaljaVigyél magaddal – vigyél a sírbaKitaszított embertelen kínbanLetaszítanak a hegyről ők víganMert nem lehet!Döntenek most helyettem –Szembeszállnak halállal esztelen

24

Nem! Nem kellek nekedSoha nem kellettemÉlettelen bölcső lettem – jeltelenEgy senki – akit a halál élni hagySiratom nyüszítve arcodatNem voltam méltó rá – hogy lássalakNincs többé bocsánat – se áldozatAz is meghal– aki itt marad...

Édesanyámnak

Szavak szárnya gondolataimba beakadvisszaránt minden régvolt pillanatleül a félelem – elfordul a csoda mérgesen

szólnál hozzámde nem szabad

szólnék hozzádde nem bírok

szólnál –de szavad lépte hangtalanfájdalom szorít s vinnyogásakiben világ lángja volt simogatás

félek?

olyan mélyről jön a csendhozzád rohan – s eltemetegyedül sír a félelem –

benned jár a végtelenszédülnek a képsorokodamennékde nem tudoksírnék az alvó éjekentorkom szorítja életem

engedj

virágot szedni sírokonhóként belep a fájdalomliliom fehérsége nő a dombokonemlékeim szívemben leporolom

ne menj elnem mehetsz

itt sír könnyeden a vad képzeletletörli a földethóförgetegkitemet a szeretetgyere vissza – adj újra életet

25

Magamban

Befagyott szívű folyó sodrapihen kifeküdve a partihomokba – lábujjhegyenoson az idő – utcasarkokonkivirágzik ázottanálmodozó vízkőKérdések hada arcomatfinoman megtapogatja –Elfelejtett felkelnia Nap kaszájacsillagfény zuhant –éjszaka fekszik FöldönNem kondul harangszava – nem lobbanmár Fény virradataNem fordul vissza –Nem fordul meg ég aljaVilággá ment út kiszáradtkérgét lábnyomodba írjaKivert álmú kutyamagátmegugatja...Magamba bújokMagamra záromMagamatújra...

Szorongó csoda

Hegy virága – te sziklamorzsolod magadbele a porbaÖleled a jeget – melysimogatja szívedMondd hát – hová mégy?Mondd hová mégy te bolond?Te bolond világ?Hová vágtat veled a halál?Szikla-emberek omlanakszét a mocsokraFekete semmi ölebeleszeret a halálba –Ellobban lassan a kép...– robban a sziklaHull – elhull...s hullanak

26

csapzott hangjai halombaHulló köveken szavak –nem tudnak megtapadni...Sárrá dagad a mindenség –sárrá válik a büszke szikla...Minden mi volt és leszNézd – minden...odaBolyong magábana szorongócsoda...

Üres kéz

Üres kezek repülnektestetlen szerelmek felettfáradt arcú félelem mászik előkorhadt lelkű odújábólfénnyel átszőtt köd bevonjafájdalom bevadult nézésének ívétMozdulatlanságba vésett idővisszafelé araszolgat évődőnElindulnak vigyorogva délibábosmesszeségek lélegzeteiA szél nevetve fújdogáljaszívem kihűlt helyét a mezőnFellélegzik a semmi – mertnem ül vállán az a jött-ment senkiFájni kezd a lélegzetahogy a reggel kibomlikaz éjszaka ébenhajábólKivert hitem csókolja szájonakaratom utolsó rúgkapálásaitMegszűnni vágyó képekleesnek falatlan szobákbanMost fáznak a téglák évei –kőszívüket belepiszürke szárnyú esőbátortalan léptűszemerkélése

Kőbe zárt kék

Kőbe zárt reményt fúj a szélMadaraim szárnyát tépikét kézzel az ég– ne félj...

27

Súgná valaki még – de ideér?Bezárom ajtóm rejtekétNe csillanjon kövön fényBetemeti magátutamon a mélyMondd – miért?

Zavarodott mosoly integetArcod emléke megremegSzabály szaggatja magátNéma ordítás az utcán állszorosan bújik arcom karombabehunyom börtönömet magamra

A falak kemény öleléseÖlelések csókoló öléseSzerelem-nyelven beszélCsak mondja –Mondja...– ne félj

s rám dőlnekálmaim...

Kőben járva falakat altatokPilleként suhan a kőszobor

Hullnak szirmok virágok szinébehavak útján nem megyek semmirecsak le a föld legmélyirefám gyümölcsetélen érik be

ölelj át –üss a számraszerelem –

rossz voltam...

Senki lánya

Egy este – mikor befog hálójával a szenvedélyaz éj hátranéz – s megijed tőlem a sötétségLeülnek az útra rogyadozó álmaims egy szikla kőkemény vágya bolyong odakintAkkor...igen akkor...légy enyém – mertmeghal bennem újra s újra a reményBefizetem életem félelem bérére –fáradt nyomorú ember mászik visszamohó markú semmi méhébe

28

Mert nem lehet...itt dobog szívem helyéna „nemlehet”...akarnám Őt...úgy akarnám Őt –de nem lehet – belém rugdal naponta a képzelettörvény tör életemre – s rabolja ki az éveket...

Egy este – tudod – dühödten marnak magukbamegfakult fák tavaszt kaparó álmaiHideglelések futkosnak hiányok lassan ölő kínjainMert inkább adod magad vert egek kékjénekInkább burkolod tested ködös mámor éjébeDe ott – ott nézd...ott felénk lassan a halál jőölelget „nemvagy” késsel belém szúrt időS egy másik csók – egy másik reggelénsír jéghegyek ágyában északi szélS most itt marad – most itt marad nekem –a kőbe vájt semmiItt marad nekem – senki lányának...a halálfia szeretni...

Szeretlek – csak szeretlek...

Felhajtom gallérod tekintetem tűzévelNyakadba csókolom vágyam – s válladra teszemMagamban hordozom férfi kezed bársonyát –S tested mosolya sejtelmesen robban belémMélyen hasítod énem – kegyelmed nem kéremÖlembe izzad hajnalod gyöngyöző cseppje

Mostanában fáradtan ballagnak haza az álmokGondolatok gördülnek fázón szerteszétVágyam szobájában rám csapódik emlékek ajtajaS nem látok kérdések sűrű homályábanA fákon szél hegedűje játsza tél dalátSziklás gondolathegyek szétvágják egünk

Ölelés szomja dalol éhes madárként – holvéremben fürdik esthajnal szeretőm – a teliholdS kergetjük egymást bujaságok csillaglepedőjén –De veszett kutyaként ránk ront a hajnal –mohó pírja összemarja arcunk – s a Nap gúnyosanrántja le meztelen csontjainkról az éj takaróját...

Kéklét

Ott – hol elhalkul a széls minden folyó véget érHová aludni tér a hegys az út már sehová se megy

29

Ahová hang már el nem ércsak a leírt szó beszélHol álombéli sasok keringenekés dallamokAhol a világ fénybe fordul –a valóság éle kicsorbulOtt áll a ki nem mondható –csak képzelettel foghatófalak nélküli –kék torony

*

Ott már nem halkul el a szél –a folyó véget nem ér –Álmatlan a hegys az út visszamegy –a hang berobbanNincs szó többé s nincs remény –Álombéli sasok zuhannak FöldreDallamok hallgatnak örökreA világ sötétbe borul –Valóság éle beszorulItt a kimondható –képzelet nélkül foghatófalak nélkül építettmár álmokba temetettmagába roskadókét torony

Holdfény

Engedj be csendEngedj be semmi kezébeÁlmomból sodorjon takarótnemlét édes békességeNe keress itt dalt –ne keresd fény nyomátnémaság gyűrődiksánta hit homlokánMi az élet?Nem tudom....Belebújni föld ölébe –hol betakar feledésselévek láncára fűzöttirgalom

Tavasz menj vissza –mert megfagysz kéken

30

Menekülj tőlemne légy engedetlenNe harapj visszaEngedd repülni amadarat tavaszi sírbaEngedd lefeküdnivirágok vágyátEngedd megfagynirügyek fáina haláltMit hittem – ábránd volt...ábrándozott magányában

ottfentaHold

Zuhanás

Festett nap hajolaz éjszaka szívéreÖssze-vissza vernekaz álmokNincs akaratNincs hangNincs szóNincs kézKeresemaFényt...Nincs...Ha megölelem –meghal karjaimbanújraBelesötétedikagondolat...Nincs...ÜresvagyokVégtelen semmiüressége zuhanbelémNincs senkiNincs semmiNincs akaratNincs életemZuhanok...

31

Bolyongásaim

Mondd – álom volt?Rohanok kék szavakpókhálós ágaibaElhomályosuló valóságvágya távolodik egyreIncselkedő hűvösség mosolyaköti be napjaim szemétA hajnal nem rajzolreményt arcomra

Várokváramvermében...

Nem engednek ki...

Nem jössz be...

Nem mozdul senki se...

Kék hó esikkék tornyunkraKékké válnak a zöldekVízbe burkolom fényed

Fogy levegőnkMegfulladnak zöld szigetekTengerré nőnek a percekTengerré kéklenek szemek

S nem mozdul...

senki se...

Se Te...

S én...

Senki se...

Az álmunk visszakanyarodikönmagábaremegő levegő nyaldossa hű kutyakéntaz utat

32

Doromboló szakadék

Doromboló szakadékombámuld csak az eget –Az Ég nem néz vissza rád –fagyottan omlik be mélyed

Azt hiszed laknak fent angyalokÜres kékségben az égmagányosan andalog

Fakóra válik arca – minttett nélkül magára maradt szó

Lába földet ér – otthol kering sóhaj s felfelé száll a hóÖrökkévalóság bort prédikál –s vizet iszik rá a kőFöldről Égbe jár sírnima is a temető

Nézik egymástörök szerelemmel –Ég és Föld...Örök beteljesületlenségfölöttük köröz

Éhes markú szakadéknyújtogatja kezét –Csábító mosolyát elhiszi –s ugrásra készen áll már az Ég...

Hívják a harangok –nem néz vissza – előre lép –Suttognak szirénágyakGyere belém –Ugorj – vár a mély!

Én vagyok az igaz szerelemFölded mélyén...Nem ő!Én! Meg én! És én!

Mind rád vár – mert nincsigazibb halál – mint a magány

Keress – úgysem találsz

Szeress – hogy szerethessen ő mást

33

Törötten

Már nem álmodom...Lerombolt hajnalok szédülnek fájdalomhegytetején – magasságok ugranak a mélybetitokzatos váram romjairólnincs szívem –elengedem madaram...Tollait kitépem – szárnyait levágom –Repülj madaram!Csupasz álmok halála temetetlenülköröz felettemBújnék a föld alá ölelnifekete semmitDe a semmi elment –nyoma sem volt –Kövek ölelését kívánomszerelmed helyett...mert...Nincs már szívemNincs hazámNincs álmomNincs senkimNem voltamNem leszekNem fogad be aföld sem...

Hó hull... vér helyett

Hómezőm árvasága ülég földi kapujábanKét végtelen közöttélni oly nehéz – látodHúz a föld – s magas az égHol vagytok álmok?Ördögökkel jártok táncot?Nem tart fent továbbképzelet-hálótokAkasztott ember díszítiaz ünnepi valóságotPuhán dőlnek a hóba a vágyakPuhán halnak meggyertyalángokMagamban megyek az égbeDe előbb még...

34

Égből lejön elém a földtemető feketeségeMég látom – amit akartammondani – még látom –nincs már szóNem jön ki hang – semmiHátranézek – nem jön utánamsenkiEgyedül megyek a hóbanvirágot keresniMindig beljebb – s beljebbcsábít a végtelen békességeNem nézek vissza – s nemnézek fel már az égreMegyek rendületlen hittelelőre – hol földet érnek az álmokPedig olyan jó lenne... – defagyban szeretve – fázok!Oly jó a hóbanelpihenniFehér világbabeleveszniNem tudok csapdáknyomorában égniFagy karjában elálmosodtam –nézd...már nem fáj semmiFehér szívvel kell a hóbanegyre mélyebbreegyre beljebb menniNyomomat belepisűrű pelyhekkelfagyott könny – ezernyiSzétnéz a szél...S nincs márazon az úton senki