magyar a magyar Írószövetség 2011 júliusának...

1

Szer kesz tő bi zott ság: Jó kai An na (el nök),Báger Gusz táv, Cson tos Já nos, Hor váth An tal,Ka lász Már ton, Kő Pál, Nemes Attila,Sa la mon Kon rád, Szakály Sán dor, Szentmártoni János, Vasy GézaFő szer kesz tő: Oláh Já nosE-mail: [email protected] bil: (70) 388-7035

A szerkesztőség tagjai:Bíró Gergely (olvasószerkesztő, próza)

E-mail: [email protected]: (70) 388-7031

Cech Vilmosné (gazdasági ügyintéző)Falusi Márton (Európai Figyelő)

E-mail: [email protected] Tamás (vers)

E-mail: [email protected] Lajos (dunántúli szerkesztő)

E-mail: [email protected]ár Csenge-Hajna (tördelőszerkesztő)

E-mail: [email protected]é Nespor Gabriella

(honoráriumok)E-mail: [email protected]

Réger Ádám (Könyvszemle)E-mail: [email protected]

Rosonczy Ildikó (tanulmány)E-mail: [email protected]

Szentmártoni Anikó(szerkesztőségi titkár, terjesztés, előfizetés)E-mail: [email protected]

Tornai Szabolcs (szerkesztő)E-mail: [email protected]

Urbán Péter (Nyitott Műhely)E-mail: [email protected]

Zsiga Kristóf (könyvkiadás)E-mail: [email protected]: (70) 388-7033

A borító Zách Eszter és Árkossy István munkája

A szer kesz tő ség cí me (Írott Szó Alapítvány)1092 Bp., Ferenc krt. 14.Le ve le zé si cím: 1450 Bu da pest, Pf. 77.Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18.Te le fon/fax: 413-6672; 413-6673Szer kesz tő sé gi mo bil: (70) 388-7034Központi e-mail cím és előfizetés:[email protected]: www.magyarnaplo.hu

Ki ad ja az Írott Szó Ala pít vány (1092 Bp., Fe renc krt.14.) és a Ma gyar Nap ló Ki adó Kft. (1062 Bp., Baj zaut ca 18.). Ter jesz ti a Magyar Lapterjesztő Zrt. (1097Bp., Táblás u. 32.) Elő fi ze tés ben ter jesz ti a Ma gyarPos ta Zrt. Hír lap Üz let ága (1080 Bp., Or czy tér 1.)Elő fi zet he tő va la men nyi pos tán, kéz be sí tők nél,emailen ([email protected]), fa xon (303-3440) egyév re 7390 Ft, fél év re 3870 Ft. To váb bi in for má ció:06-80-444-444 Elektronikus formában terjeszti aDigital books.hu Kft. www.digitalbooks.hu Nyom -da: Pannónia Print Kft. (1139 Bp., Frangepán u. 16.)

Meg nem ren delt kéz ira tot nem őr zünk meg ésnem kül dünk vis sza. Min den fel bé lyeg zett, vá -lasz bo rí ték kal el lá tott le vél re vá la szo lunk.Mu ta tó pél dány kér he tő a szer kesz tő ség ben.

Címlapon:Jámborné Balog Tünde

(Nagy Bertalan felvétele)

magyarnapló

A MagyarÍrószövetséglapjaMegjelenik havontaI S S N 0 8 6 5 2 9 1 0

2011 júliusának reménybeliemlékezete

Ötven évvel ezelőtt, 1961. július 30-i keltezés-sel levelezőlapot kaptam „öreg barátomtól”.Elújságolta, hogy belépett a hatvankilencedikévébe. Mivel korát kamaszként felfogni képte-len voltam, fiatalnak láttam, éreztem őt. A szel-leme az volt. Többek között lelkemre kötötte,ha levelet írok neki, adjak a formára: a címzés-ben tegyem a nevéhez, hogy doktor és nyugal-mazott MÁV-főtanácsos. Okításának két alaptétele vésődött igazán belém:ne kapkodjam el a nősülést, s kötelességeimet igyekezzem mindig jól elvé-gezni. Magára hivatkozott: lám, ő benne van a korban, de még nem háza -sodik. Az agglegény-lét előnyeit ecsetelő adomáitól függetlenül középisko-lai tanulmányaim vége felé ő alapozta meg az érettségi iránti tiszteletemet.Nem tételes kijelentéseivel, hanem műveltségével. Egy alkalommal váratlanlátogatásomat azzal hárította el, hogy ne zavarjam, mert éppen levelet írkilencvenéves latintanárának. Természetesen latinul. Bár az ógörögötjobban szereti. Igazából az a nyelvek királynője. Talán azért, mert a mate-matikai gondolkodás fejlesztésére is jótékony hatással van. Ebből faka -dóan a számtant és mértant is szerette. Azon már nem is csodálkoztam,hogy amikor a boltossal a rendszert szapulták, átváltottak németre.Olaszul Isonzónál tanult meg sebesüléséből lábadozóban. A magyar történe-lemről, hőseiről markáns ítéletei voltak. (Karon ülő gyermekként részt vettKossuth temetésén, de Görgei iránt, akit egy visegrádi kiránduláson „élő-ben” látott, elfogultabb volt.) Olvasás és a Szabad Európa híreinek meghall-gatása nélkül nem múlt el egyetlen estéje sem. Éjfélkor keserű sóhajjalbúcsúzott a naptól: „Bolseviki lesz az egész világ…”

Örülök, hogy engem még az ő tanítóinak, tanárainak tanítványai oktat-tak. Azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években nyugdíjba mentek.Ekkortól kezdve lehetett olvasni az újságokban s a szaklapokban cikkeket,tanulmányokat arról, hogy válságban a szocialista magyar pedagógia, köz-oktatás. Konferenciákon igyekeztek a krízis okait feltárni. Szíven ütött,hogy az a budai gimnázium, ahol érettségiztem, az országos rangsorban aszázadik alá süllyedt az idők során. Nem vigasztalt, hogy általában vévefeltartóztathatatlanul lefelé ível a középiskolai oktatás átlagos színvonala.Az ma olyan, mint régen az általános iskola felső tagozatáé volt – mond-ták húsz évvel ezelőtt. Napjainkban a régi középiskolákról abban az össze-függésben esik szó, hogy az egyetemek nem egy vonatkozásban áttetsze-nek rajtuk. Vagyis a magyar közoktatás mintha negyven éve állandó vál-ságban volna, amelyet az elmúlt két évtized közművelődési politikája vagyátgondolt tudatossággal vagy felelőtlen kapkodással vissza-visszatérőentovább mélyített.

Az idei július legfontosabb híre számomra az, hogy az oktatási állam-titkár célul tűzte ki: helyreállítja az érettségi hajdani rangját, tekintélyét.Ez – mondhatni – nagyobb vállalkozás, mint az országot kivezetni az adós-ságcsapdából. Sikere az ország sikerét jelentheti… Évtizedek múlva.

Kovács István

Kovács István: 2011 júliusának reménybeli emlékezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

LÁTHATÁR

Kiss Benedek: Meggyfáimhoz; De a virágzás! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3Te ország! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Oláh János: Kölcsönkenyér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5Türjei Zoltán: Egyszer körbetekerem; Térkép helyett II. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11Lászlóffy Csaba: A birodalom árnyéka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12

Bach-ütemekre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13Japán vers . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14

Farkas Gábor: „Álom küszöbén ül a vers” (László Noémi versvilága) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15László Noémi: Kirakat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18Tornyosi Eszter: Édes Évám! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19

Magzatmáz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20Szabó Máté Mihály: ahogy letetted az asztalra a kávéskanalat…; újra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21Kerék Imre: A szeretők . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

Mintha tegnap, tegnapelőtt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23Szakolczay Lajos: Eleven szellem (Csoóri Sándor: Az elhalasztott igazság – Beszélgetések 1971–2010) . . . . . . . . . . . . . . 24Csepcsányi Éva: Előjel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28Varga E. László: A Muraköz és Mindszenty József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29Szigeti Lajos: Idősíkok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41Jámborné Balog Tünde: Halleves Bácskában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42

Nyitott mûhely

Mezey Katalin: Mély kútba tekinték (Beszélgetés Jámborné Balog Tündével) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45

Könyvszemle

Alföldy Jenő: Az ősi-modern költő (Tornai József–Jánosi Zoltán: Európa már kevés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62Bartusz-Dobosi László: Az emberléptékű dombok költője (Kerék Imre: Dombos út) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64Falusi Márton: „Életünk mire ment rá?” (Serfőző Simon: A magunk szárnyán) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66

szamárfül

Csontos János: Két lépés távolság (Vaszilisz Vaszilikoszról – két fénykép apropóján) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68

képrõl képre

Takács Gábor: Magyar fürdőélet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72

Szerzőink . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70

Számunkat a Magyar fürdőélet című kiállítás anyagával illusztráltuk.

2

tartalom magyar napló

KISS BENEDEK

Meggyfáimhoz

Már virágot ontanak a meggyfák, és én nem lehetek velük.Szirmaikat mind kibontották,habfelhő reng mindenütt.

Hányszor voltam boldog alattatok,magam-ültette meggyfáim!Még sokáig virágozzatok,s szedjék a meggyet unokáim.

Én már akkorra hamu leszek,mikor ti még nyíltok lázban.Virágozzatok, teremjetekakkor is, ha messzire szálltam.

Aki elmegy mellettetek,nem kell tudnia, hogy titeket én álmodtalak.Örömére, ínyére legyetek,s én kirügyezek majd a föld alatt.

De a virágzás!

A hajnal ágai vérben kirügyeznek,ne féljetek, barkák, ez csak a kezdet,aztán jön a virágbontás, a szűz ígéret,aztán a pernyehedés, a foganás – már a Nap éget,aztán kibontakoztok ti is, gyümölcsök, mint kis diákok,hallgatjátok naphosszat, hogy a vén holló-idő hogy krákog,lepereg egy-egy gyümölcs a homokba,mintha köhögős, tuberkolózisos kislány volna,a többiek nevetnek, nem tudják, mi a végcél,barátom, ha a számolásban már eddig értél,tudhatod, éretten téged is milyen gyönyörök s kínok várnak,elégedetten dörzsöli kezét a gazda – ideje az elmúlásnak,sejtjeidben még ott vannak a hajdani virágszirmok,de a tavasz, de a virágzás mintha sohasem lett volna – nincs ott.

3

láthatáraugusztus

Te ország!

Te ország:országom,

te kis haza –tízmilliónkból

melyikünknek lesz igaza?

Mert itt mindenki szaval,mindenki mindenhez ért,

de milyen egy-utat válasszunka holnapért?

Milyen Péter-filléreket kell összeadnunk,hogy ha lehet– mert kell –

mégis megmaradjunk?

Csak ha ki-ki az izmát,tudását,

emberségét a közösbe adja,lendülhetünk ismét

magasba.

Tudom: az önérdeks az övé, a boldogabb másé!

A napi kenyér gondja,a „neki miért van és szabad”

s a kétely,az örök Szent Tamásé.

Ha akarjuk,az Úr mindenek ellenére velünk!

S velünk a Nagy Természet,amivel galádmód rendelkezünk,

s bízhatunk:nem jutunk pusztulásra,

közösen épülhet felSzent István új országa!

Te ország:országom,

te kis haza –tízmilliónkból

melyikünknek van igaza?

4

magyar naplóláthatár

OLÁH JÁNOS

Kölcsönkenyér

A kiselejtezett katonai terepjárót éppen csak befestettékkékre, se nagyjavítás, se semmi, a tükrösre kopott gumi-kat se cserélték ki, úgy küldték le hozzájuk. Az akadozómotor pontosan a kapu előtt mondta fel a szolgálatot.A szomszédok se gítségével tudták csak betolni az udvar-ba. Még Krausz, az előző őrsvezető kérte évekkel ezelőttszámtalan kérvényeinek egyikében, kérvényt írni nagyonszeretett, hogy szereljék fel terepjáróval az őrsöt. Az ötle-tet alighanem ez az elfekvő kérvény adta, de hogy méltá-nyolták is ezt a kérelmet, az már az abszurditás határátsúrolta. Az öreg Haragos, aki rövid kitérő után ismétvisszakerült az őrs élére, valamelyik ellenségének a kezétsejtette benne. Csak azért találták ki, mert egyébbel márnem tudnak bosszantani, gondolta.

Különben kinek és miért jutott volna eszébe ezt atehetetlen roncsot megmenteni az enyészettől? A kocsiévekig hevert érintetlenül a csalán felverte udvaron.Annyira benőtte a gaz, hogy ki se látszott belőle.Törekös Józsi mégis szemet vetett rá. Addig-addig jártBéla nyakára, itatta a kocsmában, duruzsolt a fülébe,amíg be nem oltotta őt is a motorszerelési mániájával.

Az egyik erre alkalmas kora tavaszi napon aztánnekiestek a munkának. Reggeltől estig ott hasaltak afűre teregetett ócska búzászsákokon. És még a kezdetisikertelenség se szegte a kedvüket, ahogyan ez várhatólett volna. Béla nemegyszer a szolgálati idejét is a kocsialatt töltötte azon egyenruhástul, nem törődött vele,hogy nyakig olajos lesz. Addig kalapálták a szögecse-ket, olajozták a csavarokat, csereberélték újra a hibásalkatrészeket egy-egy nagyfröccs, korsó sör, féldeciellenében a közeli laktanya kiskatonáival, amíg egyszép napon váratlanul mégiscsak felbőgött a motor, deolyan akadozva, mintha egy istálló padkájára szorultpipás-bagós vénember köhögési rohamát próbálta volnautánozni. Nehéz volt elképzelni, hogy ez az újjászületé-se pillanata, pedig hát Béla és Józsi számára legalábbisez volt. A gondos kezek csodát műveltek. Mi tagadás,idő kellett hozzá, egész nyaruk ráment a barkácsolásra,de nem sajnálták. Kidüllesztett mellel álldogáltak akocsi mellett, és hallgatták a motor egyre hevesebbenismétlődő, majd a benzin fogytán elfulladó hurutosköhögési rohamait.

Irány a vegyesbolt, adta ki a parancsot Béla.Berobogtak az ajtón, aztán se szó, se beszéd, le a pincé-be, csak úgy visszhangzott a lépcsőzengéstől a boltíveshodály. Párosával cipelték föl a húszliteres benzines

kannákat, nagyokat nyögtek a teher alatt. Nyéki-Abos,a vegyesbolt vezetője már megszokta, hogy Béla be-betör hozzá, fölkapja, ami a keze ügyébe kerül, és viszi,nem szólt érte, öreg róka volt a szakmában, egy kis csa-lafintasággal könnyen eltüntette a hiányt, de most, hogyTörekös Józsit is cipekedni látta, elfogyott a türelme.

– Hova-hova, fiatalurak? – kérdezte.– Csak ide az őrsre – fordult vissza Béla megbotrán-

kozva. Furcsállta, hogyhogy Nyéki-Abos szólni mer,nem ehhez volt szokva. Le nem jött a szájáról a kéremalássan, Krausz elvtárs, Horkai elvtárs, már amíg őkvoltak a főnökök, de amióta az öreg Haragos visszajött,azóta se volt semmi baj, eddig legalábbis. Rossz névenvette Nyéki-Abostól, hogy éppen most akadékoskodik,amikor minden olyan nagyszerűen kezd alakulni. Ez akocsi is, csaknem fél éve bütykölik, már maga se hittbenne, hogy sikerül, és most tessék, mégis megindult.Rég hagyta volna a fenébe, ha Józsi nem nyúzza foly-ton, valami más szórakozás után nézett volna, de Józsiszerencsére hajthatatlan volt, és igaza lett. Csak nemhagyom magam egy ilyen tökéletlen boltostól felbosz-szantani, gondolta, s megrántotta a vállát. Pofátlanulkiabált vissza Nyéki-Abosnak, írja a többihez, és kiro-hant az utcára. A szederfák alá igyekezett, TörekösJózsi után, aki szemfülesen már régen meglépett a kár-páló Nyéki-Abos elől, és most fuldokló, boldog röhö-géssel fogadta Bélát.

Mint a tejcsarnokból hazafelé az üres kannákkal agyerekek, olyan gondtalan örömmel vágtattak végignehéz terhükkel a falun, s lódultak be az őrsre.

Haragos Bálint már csaknem egy éve visszakerült ahelyére, de még mindig nem tudta megemészteni, hogyannak idején elmozdították, másokra, fővárosi csibé-szekre bízták azokat a feladatokat, amelyeknek teljesí-téséért kijárt az előléptetés. Ugyanakkor büszke volt rá,hogy ő tiszta maradt azokban a kényes időkben, nemkövetett el olyan gazságokat, mint Krauszék. Azt tartot-ta, neki nem is lett volna szüksége afféle durva eszkö-zökre. Ravasz érzéstelenítéssel, finom lélektani szikék-kel is el lehetett volna végezni azokat a műtéteket,amelynek azok minden előkészítés nélkül bicskávalestek neki. Egykori barátkozó kedve odalett. Szürke,mániákus tekintete elárulta, valami csattanós válaszontöri a fejét, valami olyasmin, amit mindig megemleget-nek, amíg csak ember él ezen a tájon.

A régi világban a csendőrségnél szolgált, aztán kike-rült a frontra, fogságba esett, beállt az orosz hadsereg-be, kommunistaként tért haza, senkinek semmi kifogá-sa nem lehetett ellene, hacsak a csendőr-múltja miattnem, de hát azt meg letagadta. Egyelőre tehette, senkinem foglalkozott ekkoriban a régi ügyek firtatásával,

5

láthatáraugusztus

úgyhogy biztonságban érezhette magát, de ő magatudva tudta, hogy ez a döglött akna mégiscsak ott lapula múltjában, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Nem szerette ezt a Béla gyereket. Így Bálint bátyám,úgy Bálint bátyám, sündörögte körül, de ő már akkorlátta, mindjárt az első napokban, nem jól áll a szeme.Kisegítőnek hagyták itt, de hát inkább kerékkötőneklehetett volna nevezni, mert sok hasznot nem hajtott,igazából megvallva keveset se. Annak idején is egyedülrendezett el mindent, nem lett volna szüksége most sesenkire. Odafönn mégis ragaszkodtak hozzá, mondván,elkél egy kis segítség. Hát igen, segítség az elkelt volna,de kerékkötőre nem volt szükség, mégis a nyakábaakasztották Bélát. Ki tudja, miért? Talán csak nemazért, hogy szaglásszon utánam?

A szokványos napi ügyeket az öreg fél kézzel elin-tézte, kocsmai verekedések, tyúklopások, vásári tolvaj-lások mind-mind pillanatok alatt elsimultak a keze alatt.Könnyű dolga volt, az emberek bíztak benne, talán mégszerették is, a kezére játszottak, egy pillanatig sem fog-ták pártját a törvényszegőnek, öreg Haragost mindigelvezették a tűzfészekhez.

Az új világ azonban egészen más logika szerint épültfel, cseppet sem hasonlított a régihez, ami ott erénynekszámított, arra itt könnyen ráfogták, hogy bűn. A nagy-gazdákkal paktál, mondták, az ő tulajdonukat védi, s ezlett a veszte. Attól, hogy a jó szolgálataiért elfogadottezt-azt, egy-két demizson bort, sonkát, kolbászt, egy-egy oldal szalonnát, ezt is felírták a bűnlajstromába,pedig hát ettől ugyanúgy elfogta a tolvajokat, minthaéhkoppon élt volna. Ha nem jobban. Miért, a doktorurak, akár embert, akár állatot gyógyí tanak, nem kérikmeg ugyanúgy az árát a fáradozásuknak. És a többiekis, akikre rászorul a nép, nem tartják-e oda a markukat,ügyvédek, felvásárlók, tanácstitkárok, az egész irodistasiserehad, ők meg aztán ráadásul egyenesen a semmi-ért? Miért pont én dolgoznék éhbérért? A lamentálásátazonban nem hallgatta meg senki. Igaz, nem is vertenagydobra, inkább csak magában dohogott. Ez volt aszerencséje, ezért nyerhetett bocsánatot.

Krauszról és Horkairól, a két feddhetetlen karrieris-táról is megvolt a véleménye. Előmenetelt ígértek nekikfél év száműzetés után, ennyi ideig ő is kibírta volna,minden megvesztegetés nélkül, akár fél lábon is.Különben meg gyűlöltek itt mindenkit, ezt az egészfalusi bagázst. Nem bíztak senkiben, mindenkire gya-nakodtak, azt hitték, még a mezei pocok is utánuk szag-lászik. Mindenkit provokátornak néztek. Aki elejbükkerült, azon durván átgázoltak, elintézték egy életre. Mimarad utánuk, azzal nem törődtek. És bejött a számítá-suk. Ki tudja, milyen zsíros állásban terpeszkednek

már! Elege volt belőlük. A felettesei folyton rájuk hivat-koztak: na látja, Bálint elvtárs, mondták, ezek a fia taloknem teketóriáztak annyit, mint maga, megszorongattákegy kicsit azt a megátalkodott vén Savoót, aztán márisminden egyenesbe jött. És tényleg, ahogy Savoótbekényszerítették a szövetkezetbe, a többi magától írtalá. Sorban álltak a tanácsháza előtt az aláíró ívért,mintha kenyeret osztottak volna. Csak Balázs Gergelymakacsolta meg magát, állt ellent, de vele ekkor már akutya se törődött.

Talán végleg el is felejtkeztek volna róla, ha meg-húzza magát, de nem, annyira elbizakodott, annyirakinyílt a csipája, hogy még Létra Jóskának, a párttitkár-nak is nekiment.

– Hallod-e, te Jóska? – olvasott be neki kiabálva anyílt utcán mindenki füle hallatára. – Azt a földosztóhétszentségödet, ha mégeccör ideküldöd neköm abüdös kölnis városi agitátoraidat, hát a fejükbe eresz-töm a baltát. Aztán neki az istállónak, levágom a lova-kat, a csikót is, mög az összes marhát, de nem adom akezetökre. Uzsgyi ki a högybe, elállok betyárnak.Bottal üthetitök a nyomomat. A fődet mög vigyétök,úgyis ti adtátok. Tudtam én azt akkor is, nem lött vónaszabad elfogadni, de mögszédültem. Szerettem volnagazdálkodni, a magam ura lönni. Se ló, se sömmi nemvót, tudod azt te jól, magamat fogtam a kölcsön ekeelejbe, az ustort mög az eke szarvát az asszony kezibeadtam, úgy szántottam, de nem sajnáltam a fáradtságot.Egy-két év, és paradicsomot csinálok ebbül a kis gazda-ságbul, gondoltam. Nem is panaszkodnék, möglöttmindön, amit elterveztem. Van eszötök, ti is most akar-játok visszavönni a fődet, amikor már élvezhetné egykicsit a szögény embör a munkája gyümölcsit. De a hét-szentségit, én nem adom, belülem nem csináltok bolon-dot, mint ezökbü itt, ni – mutatott körbe, amitől azonnallefagyott a néhány körben ácsorgó fültanú ajkáról a kár-örvendő mosoly.

Balázs Gergely nem egészen a levegőbe beszélt,amikor a betyárokat emlegette, ebben az időben állító-lag újra fel-feltünedeztek a környéken. Nem a régi, ret-tegett rablók voltak már ezek, nyomorult koldusok,olyan Balázs Gergely-félék, akiknek elvette az eszét avagyonféltés, vagy a sorkatonai kínzásokat nem bírvaonnan szökdöstek haza. Ezek a betyárok nem társultak,nem tömörültek bandába, mint a régiek. Magányosanbujkáltak, nemhogy egymásban, de sokszor még a sajátcsaládjukban sem bíztak, azoknak se árulták el a rej-tekhelyüket. Legelvetemültebb akciójuk az volt, ami-kor egy-egy a mezőre ebédet vivő gyerektől, asszony-tól elzabrálták az ebédet, hogy több napos mardosóéhségüket csillapítsák valahogy. Ezeket az eseteket is

6


mind csak szállóigeként őrizte a falusi emlékezet, fel-jelentésig egyik eset sem jutott. Valószínűleg azértnem, mert a többség együtt érzett a számkivetettekkel,akiket inkább bujdosóknak, semmint betyároknak tar-tott. Nem egy család volt, amely jól tudta, a saját gye-reküket is közöttük kell keresni. S ezért oldal szalon-nákat, fél sonkákat ásott el a hegyben, hátha rájuk talál-nak a szerencsétlen éhezők.

Haragos Bálint úgy tartotta, nem érdemes különös-képpen foglalkozni velük, hiszen a végén mindegyi-kük megunta a bujkálást. Önként jöttek be föladnimagukat az őrsre, amikor a hideg, az éhség vagy abetegség kifüstölte őket az odvaikból, azt se bánták,ha mindjárt felakasztják, főbe lövik őket érte. Mertnemcsak szóbeszéd volt, a valóságban is megtörtént,hogy a magukat feladók némelyikének élete végérevalamelyik hírhedett börtönben vagy éppen a recskiinternáló táborban tették ki a pontot a vérszomjas pri-békek, akik nem tartoztak a rájuk bízott foglyok élet-ével senkinek elszámolni.

Létra Jóska elengedte a füle mellett Balázs Gergelyszitkozódását, nem szólt a feletteseinek, nem jelentge-tett ide-oda. Akár politikai belátásból, akár együttérzés-ből hallgatott, végül is neki volt köszönhető, hogyBalázs Gergely portáját elkerülte az azonnali, kímélet-len bosszú.

Az eset azonban a magukat is megsértve érző fülta-núk egyikének-másikának túlzásba vitt közlékenységefolytán sem maradhatott titokban.

Balázs Gergelyben azonban nem volt alázat, nemvolt belátás, nem érte be ennyivel, lenézett, szidott,pocskondiázott mindenkit: gyáva, beszari alakok,mondta, csak rájuk mordulnak egyet odaföntrül, aztánmár teli a nadrág, futnak a tanácsházára, hun az az ív,hun írjam alá, tekintetös elvtársurak, hát a rosseb bele,mögérdömlik, amit kaptak, azt érdömlik, sömmi mást.

Haragos Bálintot nem bosszantotta ez a hetvenkedés.Végül is tulajdonképpen az ő malmára hajtotta a vizet.Egyenesen örült neki, hogy lám-lám, ezt a nagy ügyesKrauszt is sikerült kijátszania valakinek. Hiába nemvolt följelentés, odafönt is mindenki tudott már a botrá-nyos precedensről, talán éppen maga a megye minden-ható ura, Dallos elvtárs mondta ki a döntő szót, igaz,nem hivatalosan, mert hivatalosan a kolhozszervezőakció második félideje is befejeződött ekkorra, hanemcsak úgy a vezérkar valamelyik vadászat végi pincézé-se alkalmával amolyan félig-meddig borközi állapot-ban. Csak kíméletesen, csak kíméletesen, elvtárskáim,mert most már más módszerek járják, óvatosabbnakkell lennünk, nem engedhetünk meg magunknak bár-mit, mint hajdan, a régi szép időkben.

A döntés hát megszületett. Nesze neked, HaragosBálint, nagypofájú korrupt csendőrkém, most mutasdmeg, mit tudsz, mosolyodott el munkásmozgalmirakövérített Hitler bajsza alatt a megyei kapitány, aki nemkedvelte Haragos Bálintot, az ellenszenv még abból azidőből származott, amikor pékinasból gyorstalpalónátképzett rendőrként Haragos főnökévé nevezték ki.Haragos eleinte egyáltalán nem rejtette véka alá, hogyőt szakmailag nullának tartja. Később azonban, amikorbe kellett látnia, vesztett, visszavonult. A nagyfőnökazonban nem felejtett. És még mindig bosszantotta,hogy nem tudja eltörölni a vén köpönyegforgatót egé-szen a föld színéről, szándékában talán nem is az aka-dályozta, hogy Haragosnak még mindig akadtak pártfo-gói országos szinten is, hanem sokkal inkább a konflik-tuskerülést mindenek fölé emelő korszellem.

Haragos Bálint kint állt a tornácon, nehéz pocakját elő-retolta, a karját összefonta a háta mögött. Szokásához hívenszemlét tartott az utca fölött. Úrias szemrebbenéssel viszo-nozta a feléje röppenő alázatos köszönéseket. Nagyon sze-rette a tiszteletnek ezeket a hamisan túláradó megnyilvánu-lásait. Úgy érezte ilyenkor, mintha hájjal kenegetnék.Önelégülten mosolygott, hunyorgott bele a napba.

A kapu csapódására összerezzent. Bosszantotta Bélaállandó jövés-menése, és az meg még külön is, hogyTörekös Józsi személyében idegent kalauzolt be azőrsre. Most is azokkal a nagy kannákkal úgy lökték be akaput, hogy az majd letörött a sarokvasról. De az anyá-tok úristenit, ha tönkretöszitök, mög is csinyájjátok,mordult rájuk. Azok ketten oda se hederítettek, rohantaka dzsiphez, beletöltötték a kannák tartalmát. A telhetet-len tartály elnyelte mind a nyolcvan litert. A kannákatcsak úgy szétdobálták a gazban, eszük ágá ban se volt,hogy visszavigyék a boltba. Beugrottak a vezetőfülkébe,és újra felbőgették a motort. Haragos Bálint megcsóvál-ta a fejét, a rossebit, nem gondútam vóna, hogy sikerülnekik. Leballagott a lépcsőn. Nagyon vigyázott rá,nehogy a sietés látszatába keveredjék, de azért nem mentkörbe a kerti úton, rögtön a ház mellett, az oldalbanvágott át Béláék irányába. Unottságot tettetve rugdostaszét a fenyőtobozokat a csizmája elől, s azok megvesze-kedetten gurultak lefelé a rézsűn a kerítés tövébe.

Törekös Jóska bent ült a vezetőfülkében, erősen mar-kolta a kormányt, mintha legalább négyesben szágulda-na, nem pedig üresben bőgetné a motort. Olajos-masza-tos arcát kidugta a félig leengedett ablakon, és csakvigyorgott, vigyorgott, vigyorgott. Képtelen volt abba-hagyni, mintha ütődött lett volna. Bármennyire bízottbenne, hogy sikerül rendbe hozniuk ezt a tragacsot, asok kudarc, akár a betegség rögződött meg benne, s mostnem akarta elhinni, hogy tényleg megtörtént a csoda.

7

láthatáraugusztus

Gázt adott, és türelmetlenül fölengedte a tengelykap-csolót. A kéziféket azonban elfelejtette kioldani. A bika-erős motor felbőgött, nekifeszült a leragadt kerekeknek,aztán egy-két hörrenés után mégis lefulladt.

Haragos Bálint közelebb lépett a terepjáró ablaká-hoz, s beszólt rajta: – Na, mi van, nem működik?– Törekös Józsi elengedte a füle mellett a gúnyos meg-jegyzést, vagy az is lehet, valóban nem hallotta meg anagy izgalomban. Lehajolt, kiengedte a kéziféket, ráad-ta a gyújtást, indított, és a motor újra felbőgött. Mostmár óvatosabb volt a tengelykapcsolóval, lassan enged-te fölfelé, s a kocsi megindult a füves udvaron a két-szárnyú nagykapu felé.

Béla sarokig kitárta, s két letört fenyőgallyal támo-gatta meg a düledező kapuszárnyakat. Tisztelegvevárta, hogy az ütött-kopott alkotmány elgördüljön előt-te, s újra becsukhassa a kaput. Törekös Józsi a fahídonfékezett, de a motort nem állította le, üresbe tette asebességváltót, úgy várakozott.

Odabent az őrs irodájában megszólalt a telefon.A csöngése erőszakosan áradt ki a nyitott ablakokon, ésaz egész udvart betöltötte. Haragos Bálint ugrott, minthabolha csípte volna meg, korát s korpulens testalkatátmeghazudtolva egy parkett-táncos fürgeségével ügetettfel a lépcsőn. Jól sejtette, a megyei kapitányságról hív-ták. Az ezredes elvtárs üzenete várta, na persze, ő márrég ezredes, én meg őrmester maradok, ha maradok, s elnem bocsátanak, mindhalálig. És még ez se úgy van,elbocsátás, könnyű azt mondani, hiszen ha éjjeliőrként,raktárosként vagy bárhogyan meghúzhatnám magam,bizony Isten szedném is a sátorfámat, csakhogy innennincs visszaút a civil életbe, ha leszerelnek, kitaszított,üldözött senki leszel, nem illet meg még az éhkopp nyu-galma sem. A nép ellensége, na hiszen, akire ezt a cím-két ráakasztják, megnézheti magát: közveszélyes mun-kakerülés, kényszermunkatábor, ne ragozzuk. SzóvalBalázs Gergely sorsáról megszületett a döntés, magaDallos elvtárs hozta. Ezt Haragos fontoskodó túlzásnaktartotta, mit törődik, gondolta, ekkora góré egy százhu-szonhatod-rendű ötholdas falusi fuvarossal, ha mégak-kora pofája van is, de hát a részletek nem rá tartoztak.A parancs, parancs, bármilyen körítéssel érkezzék is, ésneki nincs más dolga csak haptákba vágni magát, és tel-jesíteni. De semmi balhé, szólt a figyelmeztetés, kerülvea feltűnést szőrmentén kell intézni mindent. Úgy lesz,egyezett bele Haragos készségesen, csak bízzák rám azelvtársak, elboronáltam én már rázósabb ügyeket is.

Ahogy letette a kagylót, azonnal az ablakhoz rohant,és integetni kezdett Béláéknak, akik már éppen induló-ban voltak, és kiabált is hozzá teljes tüdőből: Megállj,megállj, megálljatok! Azok nem tudták mire vélni a

főnök hirtelen felindulását, de bevárták, gondolván,majd csak lecsillapodik, és akkor aztán uzsgyi a heted-hét határ, mehetnek, amerre a szemük lát.

Haragos Bálint minden méltóságát sutba vágva afutástól se rettent vissza, csakhogy útját állja a terepjá-rónak. Szuszogva kapaszkodott bele a nyitott ablakba.

– Te kiszállsz – mondta Bélának, és megmarkolta amundérján a gombot, mintha annál fogva akarná kipen-deríteni.

A mérhetetlen csalódottság egészen eltorzította Bélaarcát. A pisztolytáskája gombját csavargatta, a legszíve-sebben belelőtt volna a vén csirkefogóba: hogy ez min-dent képes tönkretenni, mindent, de mindent. A görcsösidegességtől remegni kezdett a szája széle, nem tudottmegszólalni. Értetlenül forgolódott. Törekös Józsirakapkodta a tekintetét, mintha tőle remélt volna se -gítséget. Józsi azonban tüntetően elfordította a fejét,jelezve, ez a vita igazán nem rá tartozik, intézzék csak elegymás között. Na, ami azt illeti, vitáról nem nagyonlehetett szó. Béla megpróbált ellenkezni, azaz nem szálltki az autóból, a főnökét azonban ez nem lepte meg,kirántotta az ajtót, de olyan lendülettel, hogy a beléjekapaszkodó Béla azonnal az árokba bukott. HaragosBálint mintha észre se vette volna az esetet, bemászott amegüresedett helyre. Törekös Józsi elismerőn vigyorgottrá, akkor möhetünk, kérdezte, és gázt adott.

– Hé, te, lassabban a testtel! – kiáltott fel, s az árok-ba mutatott, ahonnan Béla ekkor kászálódott elő.Haragos Bálint magához intette Bélát, aki bűntudatosanengedelmeskedett. Vigyázzba vágta magát, úgy szólt bea lehúzott ablakon:

– Parancs?!– Na, hát azért – vetette oda foghegyről, de megeny-

hülve a főnök. – Várjál – szólt ki kisvártatva az ablakon.Tollat, borítékot, levélpapírt vett elő, s a térdére fekte-tett válltáskán írni kezdett. Amikor kész lett, négyréthajtotta a papírt, betette egy borítékba. A borítékot vas-tagon megnyálazta, majd leragasztotta. A címzésengondolkodott egy kicsit, aztán határozott: Tanácselnökelvtársnak küldi Őrsparancsnok. Gondolkodott egykicsit, hozzátoldja-e az elvtársat, de aztán mégis lespó-rolta. Nem tudatosan. Gondolta, talán mégis javítanikéne rajta, de már Béla kezében volt a levél, onnan megrestellte volna visszakérni. – Ezt elviszöd – mondtaBélának – a tanácsházára, és átadod az elnök elvtárs-nak. De a saját kezibe! Értötted? – Béla bólintott. –Másfél, két óra múlva ott löszünk, addigra mindönröndben lögyön! – Most, hogy Bélával ilyenformánvégzett, választ se várva, minden átmenet nélkül rászóltTörekös Józsira: – Indíts! – aztán még hozzátette: –Balázsékhoz mögyünk. – A kocsi kigördült végre a

8


bazaltzúzalékkal behintett poros országútra, s lassan,hörögve elporzott a Balázs-porta felé. – Van ölég ben-zin ebben a tragacsban? – kérdezte aggódva HaragosBálint Józsitól.

– Balázsékig ölég lösz.– Nem a haveroddal beszélsz, hallod-e!– Miért, máshová is mögyünk még?– Ne kíváncsiskodj, mert hamar mögöregsző.– Nyócvan litör van benne.– Na látod, tudsz te értelmesen is beszélni, ha akarsz.

Mög ha muszáj – mondta Haragos Bálint, és elnyomottegy kétértelmű mosolyt a bajusza alatt.

Minden kopogtatást, hangoskodást mellőzve óvatosanhúzta el a kiskapu kallantyúját, s akár egy tolvaj, észre-vétlenül settenkedett be az udvarba. Az istállók irántigyekezett, ahol a gazdát sejtette. Szecskát vágott éppen,meg se hallotta, hogy valaki bejött az istállóba. Annyitérzett csak, hogy egy kéz hátulról erősen belemarkol avállába. Abbahagyta a munkát. A szecskavágó kerekeegyet-kettőt lendült, aztán megállt. Balázs a vasvella utánkapott, hogy nekiessen a betolakodónak. Nagy volt ameglepetése, amikor visszafordulva Haragos Bálinttaltalálta szembe magát. Annyira megijedt az egyenruha lát-tán, hogy még a vellát is kiejtette a kezéből, s az pengvevágódott végig a lucskos téglajárdán.

– Hát maga mög mit keres itt? – kérdezte, amikorszóhoz jutott.

– Magát – mondta Haragos Bálint tettetett egyked-vűséggel, mintha valami egészen elhanyagolható sem-miségről beszélne. – Gyűjjön velem! – Balázs Gergelytnem lepte meg a közlés. Régóta várta már.

– Hova mögyünk?– Magától függ – mondta Haragos Bálint –, ha aláír,

csak ide a tanácsházára.– És ha nem?– Akkor hozzon magával meleg holmit, mög… –

várt, gondolkodott, mit is mondjon... – egyheti élelmet,vagy mit bánom én, hozhat akár kéthetit is! – ezt vicc-nek szánta, de azért nem lepődött meg, hogy Balázsnem nevetett rajta.

Nem hatotta meg az asszony siránkozása, se Balázsgyűlölködő, sötét pillantásai nem zökkentették ki ajókedvéből.

Mire kiléptek a kapun, egész kis csoport verődöttössze bámészkodókból a terepjáró körül. HaragosBálint mérgesen tört utat, megrugdosta a gyerekekbokáját, ráhágott egy-két asszony tutyijára, sziszegveugyan, de kényelmes folyosó nyílott előttük. A kocsifaránál megállt. Fölsegítette Balázs Gergelyt a ponyvaalá, ő maga meg előre ment Törekös Józsihoz. IntettJózsinak, hogy hajoljon ki. Suttogva adta ki a parancsot.

– Elmégy a tanácsháza előtt, aztán föl a högybe, s ottaddig körözöl, amíg hármat nem kopogok. Akkor a tanács-háza elé hajtasz, és mögállsz a kapu előtt. – A vá lasztmeg se várva bemászott ő is a ponyva alá, aminek leffegőszárnyát gondosan leszíjazta belülről.

A ponyva kitűnő állapotban volt, csak a tetején vilá-gított néhány inggombnyi lyuk. Szótlanul ültek egymásmellett a különös félhomályban, amiről nem lehetetttudni, hajnali derengés vagy alkonyi borulat fészkel-ebenne, nem, a fényes délelőttre a világért se vallottvolna semmi. A bizonytalanságérzést még csak fokoztaaz állandó zúgás, az álmosító rázkódás, a beszivárgópor, az enyhe benzinszag.

Balázs Gergelyt annyira kimerítették a nem várt izgal-mak, hogy elnyomta az álom. Csak egy pillanatra billent lea feje, de ez az egyetlen pillanat elég volt, hogy megzavar-ja ingataggá vált tájékozódó képességét. Az volt az érzése,hogy odakint már éjszaka van, a bevetülő foltokat minthatényleg valami hideg, kékes árnyalat színezte volna.

– Hova mögyünk? – kérdezte mogorván, de HaragosBálint nem válaszolt. Aha, pedzi már, gondolta, s félre-fordult, hogy Balázs Gergely ne lássa elégedett, szélesmosolyát, ami hirtelenében az egész arcát elöntötte.Szinte a kezében érezte a hallgatás horgára akadt sze-rencsétlen áldozat vergődését. – Szibériába? – kérdezteBalázs Gergely hörögve. Most már nem is leplezte ahangjában buj káló kétségbeesést. A foga összekoccant,mintha a hideg rázná. Rettenetesen félt Szibériától, alágerek világától, az éhhaláltól, a fagyhaláltól, mindat-tól, amit e titokzatos világról a néhány hazavergődötthadifogoly elbeszéléseiből megtudott.

Haragos Bálint érezte, megnyerte a játszmát, de nemakarta elsietni a dolgot.

Balázsnak csaknem eszét vette a kétségbeesés, a tehe-tetlen düh. Azt fontolgatta, hiába van pisztoly HaragosBálintnál, meg hiába olyan marha nagy ember, nekiugrik,beletérdel a puha hasába, bütykös öklét a szeme közécsapja, aztán szétszakítja a ponyvát, a fogával akár, mertkése az nincsen, és kiugrik, és uzsgyi neki az első kuko-ricásnak. Meg is teszi, ha tudja, Magyarországon vannak,de ennyi idő alatt már biztosan átlépték a határt, gondol-ta. Idegenben reménytelen a menekülés. A batyut kiejtet-te a kezéből, le a rázkódó, portól füs tölgő platóra.

Egyik pillanatról a másikra roskadt össze: – Eresszönel! – mondta. – Négykézlábra állt, Haragos Bálint csiz-máját ölelgette, kezét csókolgatta. – Nem vétöttem énmagának a kisujjammal se, hát akkor mért csinálja eztvelem? – Haragos Bálint nem válaszolt.

Balázs Gergely erre kijózanodott. Visszaült a helyé -re. A legszívesebben leköpte volna magát. Még szeren-cse – gondolta –, hogy senki se látott, gondolta.

9

láthatáraugusztus

– Csak magán múlik, hazamén-e vagy se – mondtaoktató hangon Haragos Bálint. – Egy szavába kerül,egyetlenegybe, ha azt kimondja, már otthun is van –Balázs hallgatott, mintha nem értette volna a célzást.Haragos Bálint felfortyant: – Na, ne csináljon nekömúgy, mintha nem tudná, möllik az a szó. Tudja azt maganagyon is jól, ha egyszer képes volt ilyen gondosanelkerülni eddig.

– Belépök – morogta sötéten maga elé BalázsGáspár.

– Mögesküszik rá? – Mög. – A bibliára? – Arra. – A Mögváltó Atya Úristenre? – Esküszöm arra is.– Röndben van – mondta Haragos Bálint –, és az

öklével hármat dörömbölt a vezetőfülke hátán.Nem telt bele tíz perc, a kocsi lassított, majd zök-

kenve megállt, aztán hátramenetben visszakanyarodotta tanácsháza bejárata előtti hídra.

Törekös Józsi leállította a motort, és vigyorogvahajolt ki az ablakon. Kíváncsian várta a fejleményeket.

A fogadtatásra nem lehetett panasz, ezt elégedettennyugtázta Haragos Bálint is. Jelen volt itt csaknem min-denki, aki valamit számított a faluban. A tanácselnök, atejfeles szájú tanácstitkár, mellettük az iskolaigazgatómeg a tsz-elnök. Az állatorvos halaszthatatlan teendői-re hivatkozva kimentette magát, de Hamar doktor ottintegetett az első sorban. Úgy látszik, az én teendőimnem annyira halaszthatatlanok, mint a tisztelt kollégáé,fejtegette gúnyosan a szomszédjának. Ott volt LétraJóska, jobbján az elmaradhatatlan Balhás-Gaál Janival.Kivonult az iskolai énekkar Mikola tanárnő vezetésé-vel, s a makacsul egzisztáló Weisz-féle kocsmából azegész cigánybanda cimbalmostul, nagybőgőstül. Aztána dologidő ellenére ott voltak, ha nem is túl nagy szám-ban, az önkéntes bámészkodók, mint mindenütt, aholvalami ingyen mulatságra van kilátás.

Amikor Haragos Bálintnak végre sikerült kibogozniaa ponyvát, nem ment valami könnyen, a cigánybandatust húzott. Balázs Gergelyt elvakította a hirtelen arcá-ba tóduló napfény. Erre visszahúzódott a kocsi belsejé-be, mintha nem kérne a rá váró szabadságból, amit ilyennem várt gyorsasággal visszakapott. Szégyellte magát asok ismerős előtt. Nem tudta, mit kereshetnek itt.Azt gondol ta, valami félreértésről van szó. Amikorátlátta a helyzetet, elkékült a szája, hideg veríték ütött kia homlokán.

Szerencsére az ünnepség nem nyúlt túl hosszúra.A beszédet a tsz-elnök elvtárs tartotta, aki nem volt a

szavak embere. Örömmel üdvözölte a tsz-tagok jövőtépítő lelkes táborában a falu renegátját remélve, hogyvele együtt még eredményesebben tudnak majd mun-kálkodni a jövő érdekében.

Mónika, a fürge kis titkárnő, aki Varasdról járt kivonaton naponta, ennyire vitték a fejlődést, most mártitkárnő is volt a tanácsházán, még ott az utcán BalázsGergely orra alá tolta a belépési nyilatkozatot meg a tol-lat, nehogy az öreg a végén meggondolja magát, éskárba vesszen ez a csinos kis ünnepség.

Az aláírás megtörténtét a tanácselnök intéséreháromszoros éljen nyugtázta.

Pontosan az előre megbeszélt forgatókönyv szerint zaj-lott minden. Az éljeneket követően az iskolai énekkarazonnal rágyújtott a Nincs cserepes tanyám kezdetű dalra,amit a cigánybanda vékony, diszkrét cincogással kísért.

... se szűröm, sem subám – zümmögte tovább a kórus –, erdő a nyoszolyám,nem különb a párnám nékem.A hivatalos vendégek is csak nagy nehézségek árán

őrizték meg a komolyságukat, a bámészkodó tömegbőla jobb érzésűek pisszegése ellenére több helyüttkibuggyant a röhögés. A cigánybanda és az énekkar tel-jes hangerejére szükség volt, hogy túlharsogja az ille-téktelen érzelemnyilvánításokat, elnémítsa a küszöbönálló botrányt.

Az éjszaka a pártfogóm,zápor mossa a takaróm fehérre…Balázs Gergely képtelen volt fölemelkedni. A gör-

nyedtség, amivel a papír fölé hajolt, mint a görcs álltbelé. Úgy érezte, valami lehetetlenül nagy súly gördülta hátára, és még jó, ha meg tudja tartani, ha nem esikössze alatta egészen. Egyedül Haragos Bálint vetteészre, hogy rosszul van, ő nyúlt a hóna alá, vezette ki atömegből.

A hangos jókedvnek most már nem is akarta útjátállni senki. Létra Jóska meg Balhás-Gaál Jani nagydemizsonokból osztották a bort, ivott boldog-boldogta-lan, még az iskolás gyerekeknek is poharat nyomtak akezükbe, igaz, az övékét csak félig töltötték, ennyi nemárthat meg, mondták, de inniuk kellett nekik is BalázsGergely egészségére.

Haragos Bálint alig tudta kitámogatni a tömegbőlBalázs Gergelyt, olyan valószínűtlen súllyal nehezedettrá ez a csupa csont, ín, bőr, semmi kis ember. Kutatószemmel nézett körül, a terepjárót kereste, hogy haza-fuvaroztassa vele Balázst, de a kocsi nem volt sehol.Béla és Törekös Józsi túljártak már hetedhét határon, ésnem is kerültek elő, amíg a benzin tartott.

Ahogy kikerült a handabandázó tömegből, BalázsGergely egészen jól lett. Ellökte magától Haragos

10


Bálintot. A szeme közé nézett, úgy sziszegte alig érthe-tően, mert ekkor már a szavak megformálása is nehezé-re esett, mért tötte ezt velem? Haragos Bálintot kivertea hideg veríték. Nem állhatta Balázs Gergely tekintetét,el kellett kapnia előle a pillantását. Ez hát a te híres-nevezetes kíméletes módszered, hallotta a gúnyosanvisszhangzó kérdést, a lelkiismeret számonkérését aháta mögül, mintha valami földöntúli lény meg is rán-gatta volna a zubbonyát. Ijedten fordult vissza, de nemvolt ott senki. Megzavarodtam volna, morfondírozottmagában. Újra Balázs Gergelyhez lépett, hogy segítsenneki, de az nem engedte, hogy megérintse.

– Haggyon – mondta –, hazatalálok én egyedül is.Kicsit bizonytalanok voltak a lépései, mintha ivottvolna, de a nagy elszánás átsegítette a nehézségeken.Amikor hazaért, már egészen jól érezte magát. A házbabe se nézett, nem akart ilyen állapotban az asszony

szeme elé kerülni. Hátra indult, egyenesen az istállóba,hogy utoljára megjárassa szemét a jószágokon, meg-paskolja a lovak farát, végigsimítsa a borjú selymesszőrét, de hiába, az istálló üres volt. Visszhangot vertekbenne a szavai, ahogy elkáromkodta magát.

Itt talált rá a felesége. Háttal a falnak támaszkodvafélig lecsúszott az alomba, a kezével is azt markolta, atörődött, szúrós szalmát, és már nem volt az eszméle-ténél. Mentő vitte a varasdi kórházba, az életét meg-mentették, de egészséges nem lett többet. Hónapokigúgy kellett mosdatni, etetni, tisztába rakni, mint egycsecsemőt. Fél év is eltelt, mire föl tudott kelni. Ettőlkezdve aztán naphosszat kint állt a kapuban a kerítésrekönyökölve, és furcsa, ferde vigyorával, mintha csak akölcsönt akarná visszaadni, minden arra járót kiröhö-gött, a legutolsó cigánypurdét ugyanúgy, mint magát atanácselnököt.

11

láthatáraugusztus

TÜRJEI ZOLTÁN

Egyszer körbetekerem

Vegytiszta álmok jönnek.Holnaptól lehetne más is a képeken,mondjuk fehérítő, vagy sújtások a havon.Belopódzok a jelenbe.A kismutatót egyszer körbetekerem,hátha megszűnik a rés,ami kitöltetlenül tátonga most és a mindjárt között.

Térkép helyett II.

A medence legalján ülök, és a Holdat nézem.Ahogy remeg a felszínen, néha olyan, minthamozogna a szája.A tört fény miatt alig látom meg a mellettem fekvő tigrist.Úgy tűnik, ő is a Holdat bámulja.Lehet, hogy észre sem vett.Mindketten várunk valamit.Talán azt, hogy az egymásba ugrálókráterek kirajzolódó mintáibólegyszer csak összeáll a térkép, ami kivezet innen.De már felfedeztem, hogy folyton csak ugyanaz ismétlődik.

LÁSZLÓFFY CSABA

A birodalom árnyéka

Különös érzés úszni az ellenkező iránybavalaki talán mondja kedvenc versedetkülönös érzés mikor minden szerkezetaki voltál: soha már – sehogy – semmiképp – hiába.

1.Valami titok lappang elüszkösödött korok (szívek)mélyén. Enoch próféta ezt tudhatta vajon?Midőn az éhenhalást választotta egy torony tetején.

Könyörtelen kékség. S a mély karosszékben elveszőfelséges test. Koravén szempárban régi históriák.Sántító lovon poroszkáló – vézna csecsemőből lett –császárutód; ökör vontatta szekéren selyembe s a világhívságaiba bujtatott udvaronchad; járvány dúlta vidék. A látóhatár mélyén sötétillatú tujafa vakít.

(Károly, kit imádkozósáska-pózban idegroham vert leaz aranyozott falkárpit s az ájtatos szent festmények alatt, szemrebbenés nélkül tűri a spanyol klíma égető hevét.Időnként félénk láng gyújtja föl pupilláját.)

Mikor a zsámoly otthonosabb már, mint a nyereg. Vereség végiggondolni, hogy a késő évszázadoka pillanatnyi győzelemmel mit kezdenek? (Ki lesz a – lesz-e egyáltalán – német-római császár?)

Lappangó forróságba – igazgyöngyökbe, korall-virágba fülledt, dögvészbe fojtott fűszerszagok. A hullafoltos arcra rászáradt mohóság s bűntudat. Eretnekek, lázadók kivégzésére fellobogózott piacterek; fényes, gömbölyödő tokájúcéhmesterek és kifakult címerek.Szakadozott tapéták, csonkult dinasztiák.

2.„Mintha bizony az ember oktalanul lenne gonosz!” Fekete ég; maró fájdalom. Vagy csak sötét-barna kávécsík s a csésze tompa koccanása (mi történik bennünk s a külvilágban?és hol az elválasztó vonal a kívül és a belül között?) – Ismeretlen félelem: lehet-e hű maradni önmagunkhoz.

Tegyük fel, hogy megállt az idő!

12


Nyugvóhelyed füves apály vagy tűzhányókráter. A fagyos föld alatt mi van? Hátha nincs is titok.Örökös változásban (!), s mégis a régi módon ismétlődik minden. Kinek az üdv, kinek a kárhozat?– te megosztott emberiség.

Bach-ütemekre (3×3, 4×4)

Örvénylő ösztöngerjesztő veszélyekkirajzó gyermek- és unokagénekszűkölőfarkas-ereje a szélnek

vagy csak a tar mezők hontalanságakutya láncon a sötétséget rágjalúdbőröző pocsolya púpos járda

haragos isten nyila csupasz fábaárnyékot szikráztató ketrecrácsbateremtés hangja hollócsőrbe zárva

*kifordult égbolt húson nyálkaidő könnyek híján is áradósebzett férfi befele fordulókesergés nélküli magányba

nyílik-e még ösvény Árkádiába?bőr alatt kúszó szálka elvarrt szálaka halál közelsége fárasztmaradt-e eszmélő lélekrész bár a

csukott kehelyben?szemekben a derengés könnyedségeamikor még semmi sincs kijelölve(merengés – jóvátehetetlen)

hóolvadás szomorúságaami megtart – a szenvedély hű társamörök kamaszként hisz a megváltásbans nem gondol búcsúzásra

13

láthatáraugusztus

Japán vers

Az Istennel utazni – időben valaholtöbb haiku-hosszúságnyit –

az elmozdulás rétegei alóla földkéreg mint nyiladozó seb világlik

ilyenkor eszetekbe jut ugyemindaz amia civilizációból gügye

(a gégefődrefagyott köpet felköhöghető-e?)

a beteg fákat a családokat gyógyítani –az is valami

egzotikus éjszakákon egzotikus könyvek közöttegy-egy pillanatig minden emlék örök

nyilván túlzás azt képzelni hogy arepkény alatt roskadozik a kúria fala

14


Bognár Krisztina: Gyengém a kukorica

15

láthatáraugusztus

FARKAS GÁBOR

„Álom küszöbén ül a vers”László Noémi versvilága

Vannak olyan szerzők, akiknek minden kötete újabbművészi fejlődést jelez, mások pályája egyenetlen –vannak jó és vannak kevésbé sikerült könyveik –, me -gint mások kötetei alig észrevehető esztétikai, szem-léletbeli változásokat mutatnak. Természetesen a köl-tők kánonban elfoglalt helye kevésbé ettől, sokkalinkább az adott esztétikai szemlélet aktuális divatjátólfügg. Tehát voltaképpen attól, hogy az olvasóközön-ség, illetve az irodalmi szakma melyik lírai kifejezés-módot, formavilágot, szemléletet, irodalmi kört tartjafontosnak, értékesnek. A költők alkotásaikkal folya-matosan meghatározzák viszonyukat a nyelvhez, azirodalmi kánonhoz, a költészethez. Ebben ragadhatómeg versben élő szubjektuma, világszemlélete, anyelvhez fűződő identitása. Éppen ezért – vagy ennekellenére – nehéz megragadni líráját a hagyományos –és ma oly divatos – kortárs irodalmi irányzatok ésrecepcióesztétika felől.

Pályakezdése a romániai rendszerváltás utáni elsőjelentős erdélyi irodalmi csoporthoz, az ElőretoltHelyőrség szerzőihez köti (többek között KirályZoltán, Sántha Attila, Orbán János Dénes tartoznak ekörhöz). Az akkori idők nyitottságát jól mutatja, hogyebben az irodalmi csoportosulásban jól megfért egy-más mellett Király Zoltán avantgard lírája, SánthaAttila polgárpukkasztása, Orbán János Dénes „kloáka-költészete” 1 és László Noémi – Dsida Jenő szavaival –musica poesis-e. Ez a nyitottság lendületet is adott azakkori kolozsvári irodalmi életnek: „Érzésem szerintErdély még mindig kacérkodik azzal a gondolattal,hogy Kolozsvár legyen a magyar irodalom (egymásik) központja, mint már többször is volt az időkfolyamán” – fogalmazta meg egyik írásában SánthaAttila az ebből a lendületből és nyitottságból fakadóigényeket.2 Mindebből kitűnik, hogy lázadó attitűd jel-lemezte az Előretolt Helyőrség pályakezdő fiataljait.László Noémi költészetében azonban nyoma sincs

ennek, és az irodalomkritika a pályatársaktól valónyilvánvaló különbségként ragadta ezt meg. De éppenez a másság, ami elhatárolja a kör többi tagjától, fel-fogható egyfajta lázadásnak is. A szemlélődő perspek-tíva, a se-itt-se-ott lét kifejezése 3 éppúgy tüntető, minta polgárpukkasztás.

Első kötetének (Nonó, 1995) nyitó verse ars poetica.Olyan látásmódot fogalmaz meg, amely az akkori idők-ben divatos irodalmi hanghoz képest is konzervatív: a nyelvtükrözi a természet részeként aposztrofálható Embert, akia nyelven keresztül ismerheti meg a világot, a világonkeresztül pedig Önmagát.

„Csupán a múló évszakokörökké hulló függönyén keresztüláttetsző buborék árnyékábanmeghúzván magamat igyekszemnem létezni s néha föleszmélekúgy kéne összefűzni igaz szavakathogy tisztaságuk hűvös visszfényébena látomások felragyogjanak.”

(Látomások)

Alapvető kérdéseket vet fel ez a pár sor. Az időérzékelése mennyire múlik az emberi perspektíván, ésmennyire mutat túl rajta? A nyelv, a költészet meny-nyiben rejti magában az alkotót? Képes-e az alkotólétezni a szavain kívül? Papp Ágnes Klára így fogal-maz erről a költőről írt portréjában: „élhető-e költői-en az élet? (…) élhetők-e a szürke hétköznapok a köl-tészet mércéjével, intenzitásával mérve?”4 Az is lát-szik az első kötet verseit olvasva, hogy a szerző bizo-nyos mértékben traumaként éli meg, hogy valamikép-pen össze kell egyeztetnie a hétköznapi és a költé-szetben élő énjét: „Álom küszöbén / ül a vers / ésébrenléttel ámít, / de ébren be nem / járhatod / a szógyerekszobáit.” (Szitakötő) Ebből következik, hogyLászló Noémi verseiben tematikus szempontból iskövetkezetesen állítja szembe az éjszaka mámorát areggel józanságával: az éjszaka a szómágia, a versvilága, a reggel pedig a hétköznapok megélésénekideje. A kötet második, Barangolás a manók erdejé-ben című ciklusának mesés álomszerű képei is azéjszakában élő vers analógiái.

1 Berszán István fogalmaz így – nyilvánvaló túlzással – Orbán János

Dénes első, Hümériáda című kötetével kapcsolatban (Hümértleb..ák avagy a „Sire”-t kutyaharapással. In: Látó 1996/1).

2 Sántha Attila: Arról, ami nincs: erdélyi irodalom. In: Provincia.

2000. szeptember

3 „a se kint, se bent, se itt, se ott, se fent, se lent (végül is minden játé-

kosság ellenére szomorú) állapot-versei” – írja Vári Csaba László

Noémi negyedik, Százegy című kötetéről (A világ szemöldje. In:

Élet és Irodalom. 2004/49).

4 Papp Ágnes Klára: Költőien lakozik-e az ember? Portré LászlóNoémiről. In: Pályatükrök. Húsz portré fiatal alkotókról. Budapest,

2009.

„Tócsa tükrén szellem ül,fűzfaág hajol,karimátlan kalapothajigál a Hold.Fél szemére Bánat írtkoromkarikát,ázó sugárlábakonhurcolja magát.

Éjféltájban felröpülhárom paripa,zöld viharral álmodika búgócsiga,Szikra-anyót hívja egyfázó szalmaszál,szemhéjadra száll ezerszentjánosbogár.”

(Igézet)

A XIX. századi angol és német romantikusok juthat-nak eszünkbe e sorokról: Hoffmann Az arany virágcse-rép című regénye vagy Wordsworth, Coleridge meséslírai balladái. A romantika korszakában a művészekszámára a mese lehetséges alternatíva volt a felvilágo-sodás ész-kultuszával szemben, egy olyan világ, amely-ben minden lehetséges, tehát teljes lehet a művészi sza-badság. Az írás, a költői nyelv kifejező erejének problé-mája nem foglalkoztatta a XIX. század szerzőit, ez márhuszadik századi jellemzője a költészetnek (vö. BabitsMihály: A lírikus epilógja). László Noémi számára a kétattitűd – a romantikus és a modern – egyszerre jelenttraumát és megoldást, ez különbözteti meg igazán azelődöktől: nem a kivonulást vagy önmagában a problé-ma felvetését választja, hanem – későbbi köteteibenegyre tudatosabban – megpróbálja a hétköznapokat isköltőien megélni. Számára a költői lét azonban nem-csak szavak tökéletes versbe fűzése, forma és tartalomösszhangja, hanem olyan létmód, melyben mindentöbb, nagyobb, tragikusabb a hétköznapoknál:

„Játék-e ez? Igen. Félelmetestalálkozások színpadán vagyunk,s bár sokszor sétál ismerős alakbanszemünk előtt a végső tettetés,mennyire értjük a beláthatatlanidőkbe nyúló sóvárgás gyakorlatát,amelynek szomját oltani kevésforrás és fény, miből kóstolhatunk –lélek a testet, test a lelket szövi áts gyönyörű kínnal továbbéltetihalnitudásunk naiv mítoszát.”

Az élet tele van játszmával, amit csak a költészet képesjátékká nemesíteni. A költészet pedig maga a teljességretörekvő ember tettetések és álarcok nélkül. Van ebben néminaivitás, amely László Noémi első kötetét tekintve min-denképp vállalt: eldönthetetlen, hogy erény-e vagy bűn.

Alig egy évvel később, 1996-ban jelent meg a szerzőmásodik kötete, a címében az első könyv tematikájára isvisszautaló Az ébredés előterében. Bár sok közös vonásavan László Noémi első két kötetének – például a versekterjedelme, formai sajátosságai, vagy az íráshoz, a költé-szethez fűződő traumatikus viszony kifejezése –, mégisapró elmozdulások figyelhetőek meg a költői nyelvben ésa perspektívában: „régről adatott avatás / ez: akaratlan /önként alakult írás: / sűrű sorokkal beterít / holdat nappal /arcot arccal egybevegyít” (Írás). Vagyis az alkotás itt márnem a hétköznapoktól elválasztható, álomszerű időben éslétben megérő kényszert jelent a versszubjektum számára,hanem – nyilvánvaló perspektivikus váltással – egy szem-lélődő, de az álmot a hétköznapokkal összevegyítő lírai énvallomását. Persze ez a lírai én még bizonytalan ebben aversvilágban, de egyre kommunikatívabb, így egyreinkább körvonalazódik szemlélődésének tárgya: az arcok-ban tükröződő érzelmek, a világot alkotó mechanizmusoksokszínűsége, és mindebben a költészet helyének megtalá-lása, súlyának megnevezése. „egyiket már / másikat mégtudom / a dolgok közt időzöm félúton” (Félúton), „mainkább bólogatsz / és integetsz és kinézel a képből /bizonytalanságod nem ejted el” (Ma elcsodálkozol) – jólmutatják ezek a sorok a bizonytalanság és az ösztönöstudatosság jelenlétét Az ébredés előterében című kötetben.László Noémi biztos kézzel festi meg világát, de a vers-szubjektum perspektívájában még bizonytalan. Ez az atti-tűd a huszadik századi lírától nem idegen. Leginkább azamerikai beat költők: Gregory Corso, Allen Ginsberg és J.D. Morrison versvilága hordoz hasonló hangnemet. Kettőslét a költőé: versvilága – bármennyire szeretné – sohasemlehet azonos megélt, hétköznapi világával. Ezt fejezi kiGinsberg A leples bitang című versének allegorikus sorai-ban: „Lángol a hajam álmomban / Tüzel a karom és kar-mom van / Vas-királyé a törzsem / Szárnyam lecsüngtörötten”. És ugyanezt fejezi ki László Noémi is másodikkötetének Mások lélegzetében című ciklusának több ver-sében (Kényszer, Ellenpont, Áthallás, Hold).

A harmadik kötet (Esés után, 2000) nagyobb válto-zásokat mutat a költő szemléletében, stílusában. Az alátomásosság, ami első köteteiben hol a XIX. századiromantikusokhoz, hol a beat-irodalomhoz kötötte, ittvégleg eltűnik. Az Esés utánban „szakad el egymástólaz ébrenlét prózai világa és énje a vers-látomástól.”5

16

láthatár magyar napló

5 Papp Ágnes Klára: i.m.

A képi ábrázolás metaforikus erejét a hétköznapit idézőstílus váltja fel, a szemléletet pedig a mindennapok apró-ságaira való figyelem határozza meg. A költészet – meg-lepő módon – kimondottan is eltűnőben van a versekből:„Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történiksemmi különös. / (…) Végzem a dolgom, / számolok, ésáltatom magam: / holnaptól mindent felrúgok. / (…)mert rég nem írok, rég nem olvasok. / Nyelem a port, alevegőt” (Fontossági sorrend). Jól mutatják e kiragadottsorok a költői válságot. Ha a traumatikusan megélt köl-tészetbe avatódás az első két kötet jellemzője, a költé-szetből való kivonulás traumája e kötet meghatározója.A trauma kapcsolja tehát össze mindhárom kötetet, de aversszubjektum perspektívája (vagyis az, hogy mikép-pen éli meg, és milyen szemszögből látja és láttatja ezt alírai világot a lírai én), azért mindig változik. A romanti-kus emelkedettségtől a lázadó hangnemen keresztül abeletörődés rezignáltságáig mindent bejárnak e költemé-nyek olyan mikrovilágot hozva létre, melyben az Esésután című kötethez érve László Noémi már biztonsággalés pontosan mozog, tehát költészete éretté válik.

Százegy. Ez a számnév a szerző 2004-ben megjelentnegyedik kötetének címe: „látszólag semmitmondó (…),és csak a benne lévő költemények számára utal. A kerekszám feltűnő kerülése azonban hangsúlyozza a véletlen-szerűséget és az esetlegességet, másrészt jelzi valamiújnak a kezdetét”.6 Sőt, lehet, hogy máshoz is köthető eza szám a könyv mennyiségi jellemzőjén kívül. A DepecheMode popzenekar 1989-es koncertlemezének címe példá-ul szintén Százegy, ami az együttes esetében ugyan szám-szerűséget is kifejez (a turnénak összesen százegy állo-mása volt), de a cím önmagán túlmutatva az emberi lép-ték határait is kifejezi. Vagy gondoljunk George Orwell1984 című regényében a Szeretetminisztérium 101-esszobájára, amelyben a politikai fogoly megtagadjaismerőseit, barátait, és végül maga is elfogadja, hogyvétkezett a Nagy Testvér ellen.7 Nem jelenthető ki exkatedra, hogy a két említett alkotás címében foglaltak-hoz köthető a László Noémi-kötet címe, de teljesen kisem zárható, mivel közös vonások akadnak a tartalmak-ban. Ilyen közös az elidegenedés, a bizonytalanság ésaz ezekből következő identitásválság kifejeződése,amely egyaránt jellemzi az orwell-i világot, Martin L.Gore (a Depeche Mode dalszöveg-írója) írásait 8 és aSzázegy című kötet verseit.

„Idegen házban várom az éjfélt.

Béketűrően bánok magammal.Sürget a kérdés: hol vagyok otthon.”

(Nyitás)

„Semmim se lesz, ha rám talál a reggel;csak utca, ház, rongy, víz és élelem,és be is érem akkor már ezekkel”

(Utca, ház)

A lemondás, a beletörődés hangjai ezek. Azt sugall-ják, hogy aki művész, csak saját világában lehet otthon,a hétköznapok monoton egymásutánja számára idegenmarad. Ez a gondolat sem idegen a huszadik századilírától – elég, ha csak Ady Endre vagy József Attila köl-tészetére gondolunk. Utóbbi néhány versével több köl-temény is intertextuális kapcsolatban áll: a Tenor, bari-ton című vers öt rövid versszakával József Attila A hete-dik című klasszikusát hívja elő, míg a Parancsolathasonló üzenetet rejt, mint a költő-előd Két hexameterés Tiszta szívvel című versei.

A Százegy mikrovilágában „a személyiség elbizony-talanodása, világba vetettsége tematizálódik”.9 A líránk -ban nem annyira újszerű témát a stiláris játék sokszínű-ségével kompenzálja a szerző. A Weöres Sándor virtuo-zitását követő A jó szó, az időmértékes Özönlés, és aNyugatosokat (Babitsot és Adyt) idéző Reggeli kérdésés Intés az őrzőkhöz című versek egy érett, a költőinyelv adta lehetőségekkel élni tudó költőt mutatnak.

László Noémi ötödik kötete válogatás (Papírhajó,2009), de utolsó fejezete újabb, 2008-as verseket is tartal-maz. A szerző számára a korábbi versek szelektálása, éseredménye, a kész gyűjtemény öninterpretációs lehető-ség; „arra jó, hogy kiderüljön, milyen erővonalak menténhatározza meg magát az ember.”10 Újabb versei egyértel-műen a klasszicizálódás folyamatát tükrözik. Amíg elsőköteteiben a formavilág virtuóz, addig e költeményekszinte mindegyike kötött, hangvételét tekintve visszafo-gott. A József Attila-életműből is – merthogy LászlóNoémi „beszélgetése” a költő-előddel újabb verseiben isjelen van – könnyedebb verseket választ. Az Altató ésSzületésnap című versek nemcsak intertextuális játékok,de továbbírásai is a klasszikus műveknek – mindamellett,hogy a Már nem sajog – József Attila legszebb öregkori

17

láthatáraugusztus

6 Sturm László: László Noémi: Százegy. In: Kortárs. 2004/8.

7 Vö. George Orwell: 1984. magyar kiadás: Bp. 1989. (ford. Szíjgyártó

László)

8 Forrás: http://www.depechemode.com/lyrics/101_album.html (2011.

január. 27.)

9 Fried István: Mai líránk százegy verse. László Noémi negyedikverseskötetéről. In: Új Forrás. 2004/9.

10 Erős Kinga: Hányféle lehet a vers? Beszélgetés László Noémivel.In: Magyar Napló. 2010. december

versei című könyv analógiái, László Noémi versszubjek-tumát éppúgy megelevenítik, mint amennyire interpretál-ják József Attila versvilágának néhány szegmensét.

A 2008-as Lámpagyújtás című ciklus verseiben azidentitás kérdése a versszubjektum szerepvállalásaivalkapcsolatos – leszögezhető, hogy a kívül maradás, aszemlélődés, a vallani akarás László Noémi számáranemcsak ösztönös cselekmény, hanem tudatos vállalás,de ez mintha a hétköznapok eseményeinek tükrében túl-vállalássá emelkedne. Vagyis e ciklus verseinek többsé-gében a vallomások kisszerű történésekből következnek(mosogatás, a kismama csendes sziesztája, dióhullásstb.): „Eddig boldog, serény valaki voltam, / ügyesked-tem, helyezkedtem a sorban, / (…) most meg csak ülökgörnyedten a széken, / mondhatnak bármit, nem értem,/ (…) S e néhány sor – másként hogy is lehetne – /mosogatás közben jutott eszembe” (Nulla feminizmus).A Nonó és az Ébredés előterében című kötetekre jel-lemző metaforikus líraiság részben ugyan eltűnt LászlóNoémi költészetéből, de mint a fentebbi idézetből kide-

rül, új hangneme a vallomás mellett alkalmasnak tűnikaz irónia kifejezésére is. Nem véletlen tehát, hogyLászló Noémit az egyszerre iróniát és gyermeki lelkettükröző svéd gyermekversek is megihlették.

Olyan pályaív jellemzi eddig a költő életművét,amelyben csak kisebb stiláris, hangnembeli változásokkülönböztetik meg az egyes köteteket, a szemléletviszont mindvégig azonos: a vallomás erejével, az ösz-tönösség lendületével és könnyedségével ír arról, hogyhol végződik az objektív világ, hol kezdődik a költé-szet, és képes-e költőien lakozni az alkotó mindkétvilágban. A László Noémi-verseket olvasva kijelenthe-tő, hogy erre a kérdésre maga a szerző is csak keresi alehetséges válaszokat költő-elődöket is megidézve, devalószínű, hogy amíg nincsenek biztos válaszok, a köl-tői ihlet sem szűnik meg. Ahogy László Noémi fogal-maz erről Gyertyagyújtás című 2008-ban írt versében:

„Élek, tehát akad még pár esély.Lobogj te lélek, féltett gyertyaszál.”

18


LÁSZLÓ NOÉMI

Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.Lebontani a féltett perceket,miközben vissza és előre hata mindentakarás: a kirakatbezúzott üvegét képzelem el,középen gyűrött papiros hever,szeretlek – villog rajta a jövő –és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?Úgy gondolom, mindenki rettegkőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,a bűvös szóra megdermed a légkör,az összes áramlat rendre lefagy.Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,s lennék örökké én is mindened,bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;és ezt a semmit kell híven szeretni.És ezt a semmit öltöztetjük át,mint jobb sorsot megért próbababát,újabb és újabb látványterv szerint,de évről évre silányabb a szint,pont, mint enyém most, éppen ennyire.Bukunk a semmire.

TORNYOSI ESZTER

Édes Évám!

Szorgalmasan iszom az édesköményteát, ha hiszi, hanem, magát juttatja eszembe, s ezért feledem, hogybabavarázs van a dobozára írva, hogy rajtam kacag azegész nyugdíjas kolónia itt, mit számít, rándítom avállam, amin még súlya-lelke pihen annak a vétlenmozdulatának, amikor a párologtató edény vizét cse-rélte azon az érthetetlenül elborult áprilisi délelőttön.Mi itt mind ódon ruhákban járunk, amikor megszűnika rokonlátogatás, mint kürtőskalácsra a kristálycukor,úgy kívánkozik vissza a könyökös kardigán és térbe-boltívelő mackónadrág, cora atléta és bajuszkötő.Csendes-szúnyogriasztó párákba borul akkor az öre-gecske tábor itt, vagyunk, tudja, napraforgunk. Félrene értse, talán a parfümje ánizsillatú, amivel sálatkötött a nyakamba vagy a várakozás cukorkái, ame-lyekkel, bár ellenszegülök általában, ha magát vá rom,lekötöm magam. Olyan váratlan mindig, ahogyanérkezik. Ocsúdok szinte, pedig nem horgolok, nemkötök, csak próbálok zubbonyosan létezni, hogy nesértsem az epekedéssel, legyek decensen régimódi.Szolid holmik, szotyolák között, falvédő és kézmelegrejtvényújság, ahogyan egy magamvágású öregúrhozillik. Öltöny és nyakkendő a formám, szabott százé-ves gesztus. De Ön szabadkozik, hogy nem hordsosem szoknyát, kedvesem, ha tudná, mennyire nemszámít ez! Morzsásan bukdácsolunk az életünkreragasztott csempék fugáiban, már megbocsássonhasonlatomért, egész délelőtt a vizesek jártak-keltekitt, derék fiatalemberek, visszafogott türelemmel bár.Megfigyeltem, az olvadás, a harangöntés, ami egyasszonynak a szoknyaviselés, nem feltétlenül öröklő-dik, van, akinél később simul bele a ruhatárba, mikellhet hozzá? Egy hosszabban megalkuvó tekintet,egy apró ránc beköszönőben, az orgonarügyek, egypróbafülke. Tündéri tétovasága számomra felfogha-tatlan, mintha egy rigó szólalna meg vérvétel alatt,vagy Anyámat látnám a Várbuszon. Nap mint napfaragjuk tovább a kifelé köteles szekerünk rúdját, őszés kismedence hangulatú közösségünkben ez máregyfajta önkéntes aprómunka, partravetett halakudvarias tátogása, ami, elhiheti, sokak számára kény-szerű létezési forma, de ha az ember felad ingót ésingatlant és beköltözik ide, próbakoporsót vásárolmagának. Csendesen mulatok magamban ezen, ittválunk valóban Isten önkénteseivé. Sima és egyértel-mű tanösvényre kerültünk, ahol már a fehér bábutosztja ki számunkra a minden játszmákat elgondoló.Egyetlen tükröt sem látok a környezetemben, és min-

den fal ezüstbevonatú visszfény, aranyeső foncsor.Kap cso latom magával kétségtelenül hordozza mind-azokat a banalitásokat, amelyek beidegződött félmo-solyok, suta megjegyzések és tévékék álarcok mögüllökődnek ki az emberekből, de mi ezzel ne törődjünk,kedves. Hajnalban egy régi kavicsra estelenkedtemfel örökfogó filccel néhány sort egy mai költőtől:„Mintha nagyító alatt élnék” – indítja. Látja, ebbenhiszek. Korom s habitusom régen Ikaroszbukásra ítél-te az érzékiség múló, bár emlékkönyvekben félretett,megélt szakaszait, mit tagadnám.

De világéletemben hajlandó voltam foglalkozni azátmenetekkel, nem szakaszonként gyújtottam fel azalagút lámpásait. Tékozló voltam, bevilágítottamazonnal az egészet. Nem állítom, hogy tíz esztendővelezelőtt már bőrömhöz ért az a múlt heti berkenyeszí-nű blúza, hogy sejtettem, felidézi a születésnapi bicik-liutamat málnaérés idején szembeszélben. Váratlan,nem remélt találkozásunkat. Nem éreztem, mertviasszal kentem be tollakat akkoriban és egymáshozragasztottam őket, befordultam a házunk kapuján, ésminden egyes lépcsőfokkal, ahogy haladtam felfelé,pertut ittam, engedtem, hogy azontúl tegezzenek, öre-gebbek bár. Jött a beérett szárnypróbálgatás. A kire-pülés ideje, last minute út egy menedékházba. Mamár az én kezemben van a nagyító, és azt a bélyegetillesztem a gyűjteményembe, amit volt időm saját ide-jével leolvasztani. A beszokás évei alatt ilyen műked-velő palackpostássá képezi magát intézményünkbentöbbé-kevésbé mindenki. Ködöt fújva köréje vagylogarléccel okoskodón a már három lábon botorkálótudat megmagyarázza, magot szór el, hagyatkozikvisszafelé, hogy ne remegjen az a szerződést aláírókéz, a hídfelégető szorongás. Banalizáljuk az utolsóelőtti közösségi istállónkat. Púder és vizeletszag,lecsutakolás rendje – alig érzem –, végül is a Kecs ke -méti utca sarkán is megcsapott azon a kora tavaszon,legfeljebb továbbléptem a nemfeltétlenülből a talán-mégegyfélórába. Ismeri, amikor hullámosra olvad akezünk alatt a folyóirat borítója, mert elénk került aDuna-part, citerás nyammogja ki magát a zajból, és akorzón belém karolhat bárki annak az albumnak alapjairól, amit itt a „Mesés múltam” foglalkozásokonvagyok morózus előbányászni. Ön egyik szereplőjéresem hasonlít, Éva, szándékosan nem, de már betán-colta magát közéjük, az egyetlen, akinek reményemszerint megelevenednének ezek a falevelek, sokukmár csak hóvízeszű fejemben bizonygatja, hogy vala-ha tőle származtam, jó lenne legalább a családfátmeglocsolni néha, ha már odakint elvégeznek zöld-munkát a Felhőtlen Alkony kertészei. Ahogy nemré-gen még a várost, úgy futom be és építem meg sze-

19

láthatáraugusztus

métből, nyálból, véglegesen közös wcpapír teker -cseinkből, hajnali felkiáltásokból termeszváramat,sajátkápolnámat, ahol ön nem meglátogatott – rande-vúra hívtam, aztán irány a promenád, kedves. Négybehunyt szem kezdi a Jégbüfénél, pálmalevél elvitel-re, cukrászda, színház, a sok évtizedes forgalomra irá-nyítjuk a szánkat. A parton pedig már a ki tudjahányadik kópia, latolgatom sorra, de ha a kezét nézema táska szíját szorítva vagy a nem rebbenő tekintetét,amit képes sorstárs arccá is öregíteni, akkor jöjjön ajelen, letört sipkás harlekinszobor, telitalpú cipő fele,szökőkútciripelés és a kivilágított budai oldal. Két -ezer tizenegy. Minden megvan még. Mit keresek itt?Néha úgy éreztem, kivágott figuraként szánva-díjazvahelyez még el a látképen a megszokás. Név telenlevélre ragasztott zsarolóbetű lettem, nem emlékszemvéletlenül vagy beleöregedve. Egy napon erősebb letta tehetetlenség, kontúrjaim, mint a kabátujjba dugottkaró, lefogva emeltek, madárijesztő kor ba léptem.

Akad szomszédomban ilyenből néhány váz, létezővi-szonyban vagyunk.

Most nyilván mosolyog, Éva, hogy túloz a maska-rás – azt riasztotta el, amit ilyenkor már érdemes.Aláírom, csupán jelzem, hajtókámon nem sirálytoll,sirálypiszok, és nincs az a költség, ami kiszedi azanyagból, nem árt, ha tudja – szalmakalapomon ormá-nyosbogarak, kezemben emlékeztetőcédulák. Jól látja,pusztulva nemesedtem – ablakaimat nem elzártam,mint sértett öregemberek – hagytam, lépjen túl, vegyenát, forgasson ki, nevezzen be a veszteségbajnokság tar-talékosai közé a karomba, lábamba költözött ismeret.

Éva! Boldog vagyok, hogy megismerhettem.Hogy ezt a szót, boldog, le tudom írni, újrakeresztel.

És hogy nem mosolyog, nem nevet ki, látom éstudom – öröklét.

Szentimentalizmus nélkül.Gy.

20


Magzatmáz

Képzeld, hogy legyezőszórás a Bakáts téren, hogyfelhőkoszorút mar a csizmafejekre a só.

A templomtoronyban vércsék albéreljenek, aKárolyi kertben rögre rásírt mécsesek, és ahogyegyütt nézzük. Fekete hárászkendőbe bújjanak amegfélemlített harangkongások. Csípje már aszememet a búcsúzó év.

(Isten, áldd meg.) Ma még legyek Balázs Magdolna, született

1932, Kolozsvár. Hajnalra szégyelljem a bece -nevemet, s álmomból felverve is Ingrid. IngridPennelli, született 1957. január 1.

Kétországnyi pufferzóna egy vulkánfíber bő rönd -ben. Mondd azt, hogy vedd fel a kabátodat, Dolly -kám. Jusson eszembe a hullámos szegélyű kis fény -kép, két évvel a háború után, egy tavaszról – márkamaszként is szebb legyek, mint a svéd színésznő.Meg a jobbra ábrándos portrém, mintha elhajolnék azalul belém rondító sötétlila ávéhás pecséttől. Elin du -lunk és Góti éppen most vallja be az Újító szeletet,amire két hónapja vette ki a pénzt a retikülödből.Túljátszott időhúzással nevessünk ezen.

Szorongjunk, és mégis hasonlítsunk egy csa lád -ra. Jobb kezemben anyám, bal kezemben húgom.Kísérjenek, mintha vesztőhelyre – mosolyodjakel. Általvetőt pakol rám ez a Szilveszter este.

Legyek szendvicsember két országba csoma -golva, Erdély és az idegen közt Budapesten, kötelestáncban. Export elemózsia, madárlátta menekült –élvezzem a szavak ízét.

A Keletiből önkéntes hungarikumokat vigyen avonat az új esztendő felé.

(Régen tép.)Jöjjön a körút. Utoljára. Pillanatnyi csend a

romok felett, amíg a siratóasszonyok lélegzetetvesznek. Sárérzet, rombolás díszletóriásai, feküdjönegy ép koporsó a macskaköveken. Legyen tömeg ésközben senki. Induljon el lassan, lilára vert képpel asebgyógyulás, a mésszel leöntött félelem.

Magzatmázasan ünneplő ország. Pecsenye bárány.Ne várjam magamtól a megszálltak könnyeit.

Kivágtam magam a zászlóból. Mától én húzommeg a határokat, éppen felnőtt, már régenhontalan. Mit is kéne igyon a szendvicsember?Ötputtonyost?

Nekem csak ez legyen itt, ez a vulkánfíber.(Védő kar.)Ma még Magdolnának hívnak. Anyám, vissza -

küldöm a lódenkabátomat. Pusi majd belenő ésemlékezik – háromszínű emléke lesz. Hótalan év -vége, Nyugati. El kell olvasztani.

Mind’ menjünk a víztelenített ég alatt hárman,csak a kalendárium hajtsa el az óévet. Vissza tar ta -nám. Visszatartanátok.

Most ne legyek éppen senki. Legyek útravaló.Éhezzen meg a város. Mire kiérünk az állomásra,egye ki belőlem a parízert, a vajat. Húgaimhajából kirepülnek a fehér pillangószalagok.

Mától már mindig (egykor). De én most márnagyon akarjak.

Szendvicsország. Levágták körülöttem a héjakat.

(Múltat s jövendőt.)

SZABÓ MÁTÉ MIHÁLY

ahogy letetted az asztalra a kávéskanalat…

ahogy letetted az asztalra a kávés kanalatlassan, idegesen,azt reméltem, nincs több félelembenned, mint amennyit látok,az is rengeteg, mindjárt felállok a fotelből,gondoltam, s megölellek,s ahogy az asztalra a kávés kanalat letetted,az meg se mozdult, nem billegett,mintha puha ágyba feküdt volna bele,vagy mintha tudta volna, hogy ő most oda lelesz rakva, meg se moccant, mint egy gyermek,aki legédesebb álmát alussza ott,úgy feküdt az asztallapon,azt hiszem, a legpontosabb, ha ezta hasonlatot használom,s te nézted, majd kiesett a szemed, el sem hitted,hogy az idegességtől remegő kezedilyen nyugodtan fekvő kanalat rakott le,ilyen nyugodtan fekvőt, az hogy lehet?!s miután a kanalat hosszan nézted,ki tudja, mondtad, ki tudja,mi lett volna, ha apa nem hagy itt magunkra minket, amikor gyerekek voltunk,ha a sorsunk nem hajszolja Erzsitöngyilkosságba, ki tudja, mondtad, ki tudja,mi lett volna, ha…majd újra a kanalat nézted csodálkozvahosszan, mintha a válaszokrá lennének írva, mintha a másik élet,amiben nem megy el apa, rá lennerajzolva, azután leültél a fotelba,belekortyoltál a kávédba, s azt mondtad,vissza fog jönni nemsokára,megírta, tegnap hozta a levelet a posta,apa vissza fog jönni nem sokára

újra

bárcsak koppanna, zizzenne valamiebben a nagy csöndben,vagy pálcika törne hosszan, nyöszörögve,ágak mozgása, méhek dongása isjó lenne megint

21

láthatáraugusztus

KERÉK IMRE

A szeretők

Összefonódva fönt a meredeksziklatetőn, szétbonthatatlanul,oly eggyéválva, hogy innen alulrólkülön-külön már egyikük se látszik;egymáshoz oly valószínűtlenülközel, hogy már sohase távolabb;mert nekik már nincs távol és közel,nappal, sem éjszaka. Egyetleneget és földet befogó örökölelésbe zárt világ az övék,másféle törvényekkel, különöscsillagzatokkal. Zárt és parttalan.

Így őrzöm őket, ismeretlen isrokonokként magamban, ahogy ottszállnak egy helyben állva, mozdulatlan,égő önkívületben, mintha csakaz önmagát millió változatbanmegismétlő anyag csupán azértlökte volna ki magából e sziklát,hogy százezer év múlva egyszer ittkicsúcsosodjon ez a pillanat.Mert ilyennek akarom látni őket.

Pedig tudom: gyönyörű arcukatórák, napok, évek eróziója,szél, fagy, eső kiélesíti majd,a védtelenség rajtuk átvilágít,vetkőződnek pucérra csontig,csillapíthatatlan szomjukat fölisszaaz eszméletlenségig kopár ég.

Csókjuk fölött a keselyűkfekete villámait mégse lássam,hadd legyen övék teljesenlegalább e másodpercnyi öröklét.Ne irigyelje senki tőlük.

22


Mintha tegnap, tegnapelőtt

Mintha tegnap, tegnapelőtt,mintha kétezer éve:szeretkező szajhakéntszéttárva combjait:élvezkedik a város,mohón rántja ölérea jóltáplált, életvidámturista-hadat: tessék, uraim!Vasárnap délután van,boldog békeidő.Galambok, szerelmespárokmindenütt, idilli nyugalom(csak a fotómasinákgépfegyver-kattogásaemlékeztet a háborúkra),egyébként garantáltankiküszöbölve mindenváratlan meglepetés:az erkölcsi világrendszilárd talapzaton áll,mint a Szentháromság-szobor.(Nur keine Ungeduld!)

Mintha a millennium idején,mintha tegnap, tegnapelőtt,mintha kétezer éve.(csak ez a cingárhogyishívják, valami Dichter,széllelbélelt katonaköpönyegben,sápadt arcával, könyörtelenröntgen-tekintetévelvalahogy nem illika háborítatlan harmóniába)

23

láthatáraugusztus

Osgyányi Sára: Egyedül a medencében

SZAKOLCZAY LAJOS

Eleven szellemA beszélgető Csoóri Sándor

Az interjú különös műfaj: ha igazi, vagyis mélyreható abeszélgetés, nem csupán a kérdezett alany nyilatkozikmeg, hanem a tudakolódzó is. Egy-két röptében elkészí-tett, jobbára az újság műfajába tartozó – csak tudósító –közleményt leszámítva azok a párbeszédek sokatmondó-ak, vagyis izgalmasak, amelyeknek dinamikájuk van;amelyekben, furcsán hangozhat, riportalany és kérdezőcsaknem egyenrangú.

Az alaphangot természetesen a megkérdezett adja –szinte meg sem kell szólalnia, hiszen a háta mögött lévőnagy életmű maga is beszédes –, s ehhez idomul kérdé-seivel, a minél jobb kifejtést ösztönző magatartásával:igenléseivel és ellenvetéseivel a faggatódzó újságíró, iro-dalomtörténész, kritikus, aki nemcsak lejegyzője abeszélgetésnek, hanem alakítója is. Még ha kettőn áll is avásár, a nagyobb részt – érthetően – a megkérdezett adja.Az ő őszintesége, aktív, semmit elhallgatni nem akaróemlékezete, mesélőkedve az az érték, amire az életműföltárásában segédkező építeni tud.

Negyven év interjúi, az Anyám fekete rózsa, a Tenger ésdiólevél szerzőjét vallomásra bíró beszélgetései közt tal-lózva nyugodtan megállapíthatjuk: Csoóri Sándor remekinterjúalany. Félelmek, ilyen-olyan megkötöttségek nemkínozzák, tud (és főképp mer) őszinte lenni: botladozásait,kisiklásait nem mentegeti, ha ugyanis föltárja „bűneit”,nem csupán a magánjellegű vagy társadalmi (közösségi)irányultságú ügy lesz tisztább, hanem maga is megtisztul.Mindez ellentmondani látszik visszafogottságának, apápai Református Kollégiumban edződött protestantizmu-sának és paraszti észjárásának is: ha az Isten elveri a ter-mést, ne adjunk a kezébe újabb botot! Ám épp ettől, a sok-szor visszafogottan is áradó confiteortól válik – akármi-lyen kis kört érint, akkor is többnyire közösségi fogantatá-sú – „magánbeszéde” hitelessé. Mert tartása nem a Herder-díjnál kezdődött, és nem is a különféle vezetői posztok(Magyarok Világszövetsége, stb.) alapozták meg, hanem azámolyi történelem. Azon belül is a szegénység szorítása.

Szülőfalujában már kiskamaszként akarva-akarat -lanul megtapasztalhatta, hogy a történelem viharainak(II. világ háború) kitett embernek hányféle megpróbálta-táson kell keresztülmennie, hogy jogos igénye legyen aszabadságra, az emberhez méltó életre és a növekedésre,

amely amellett, hogy egyéni utak boldogságforrása, ahaza, a nemzet és – talán még él ez a szó – a közjó szol-gálata is. Amikor az író egy helyütt azt mondta, hogy „azéletet kell megreformálnunk”, már (kezdetben talán csakaz ösztöneiben) tudta, hogy ebben a kosárban erkölcs éstudás, szorgalom és kitartás, felelősségérzet és a jó ügyiránti állhatatosság nagy súllyal esik a latba.

Az embernek föl kell áldoznia magát azért – csöppetsem krisztusi tett ez, hanem önként vállalt tisztító „teher”,az erkölcsiség próbája –, hogy a közösség gyarapodjék.Aki „duhaja volt a nyelvnek, a gondolkodásnak” újra ésújra ledönthetetlen falakkal ment szembe (a kommunizmuss az országunkat megszálló szovjet sok ilyet állított).

Kiállt az 1956-os forradalom, a világnak is példát adómagyar október igazáért, szót emelt a szomszéd országokmagyar nemzetiségeinek sanyargatása ellen. Mindenidegszálával küzdött, hogy az idegen tankok őrizte gyar-mati létünk megszűnjék.

Csoóri a harcaihoz erőt a magyar klasszikusokból –Petőfiből, Vörösmartyból, Aranyból, Adyból, JózsefAttilából – és a klasszikusokká növő népi írókból –Illyésből, Németh Lászlóból, Sinkából, Szabó Zoltánból,Cs. Szabó Lászlóból – merített. Abból a bajvívó seregből,amely „szépészeti” megnyilvánulásként nem átallotta – ahaza minden előtt! – a kardot is sűrűn forgatni. A késeiutód ezért is nyilváníthatta ki bátran: „aki él – elkötele-zett”. S ugyancsak tőle az axióma: „népismeret nélkülnincs önismeret”.

A pápai iskola hűségre tanította – amíg létezik egyember, aki a megsemmisítés orkánjában őrködik a zász-lón, addig az ügy nincs veszve –, s egy zseniális nevelőtanár, a festőművész, bábművész, cserkészvezető A. TóthSándor személyében pedig a világ – természet, képző-művészet, irodalom, politika, tudássá váló honszeretet –kozmikus egységben való szemlélésére. József Attila-i,az ébredést ugyancsak segítő determináltság volt ez, mégha a hétköznapok groteszk humora néha ki is billentettea diákot megszokott, „ünnepi” nyugalmából (lásd aziskolás fiút pályáján elindító újságszerkesztő által prémi-umként fölajánlott disznósajtot).

A „matematikai zseniként” értékelt hajdani tanulóból –szegény édesanyja mit sem értett e számára ismeretlen,furcsa szavakból – végül is „számországon” kívüli, deszámos rebelliót kiváltó-elindító szellemi ember lett. Akia „tudás és nem-tudás drámai feszültségében” faragta kiarcát, alakította személyiségét, hogy örökös tanulóként atanulmányírást segítő örökös olvasás kelepcéjében ne rab-ként, hanem fölszabadult világpolgárként viselkedjék.

Csoóri széki agyagpadlatos csűrökben járt vidám-szo-morú tánca csak úgy érthető, ha melléje tesszük a Camus,Sartre műhelyébe bekukkantó, „a létezés minden ötvöze-

24


Csoóri Sándor: Az elhalasztott igazság – Beszélgetések 1971–2010

(Nap Kiadó, Bp., 2011.)

tét” – így a szellemiekét is – megtapasztaló író, költő, szo-ciográfus nyitott szemre valló kirándulásait. Filmíróként,forgatókönyvíróként is ez vezette: „balladai” megrendült-séggel történelmünk drámaiságát az egész Európa számá-ra fölmutatni. Értékajzó nyughatatlansággal. A leonardóikételkedést – aki nem kételkedik, nem jut messzire – ide-emelő alkotómódszeréről világosan vallanak a MüllerTibor mikrofonja előtt elmondottak: „A profik jó részénekszárnya van: simábban röpülnek át még a szakadékok fö -lött is. A magamfajta írónak pedig gyalog kell aláeresz-kednie mindenféle mélységbe, s ha nagy nehezen kiká-szálódik is belőlük, csupa horzsolódás az élete”. („Ezt avilágot nem csak felülről, alulról is létre kell hozni”).

Bármily furcsán hangzik, szüksége volt a horzsolódá-sokra: a fájdalmakon túl, a politika többször ítélte szilen-ciumra, ez azonban növelte önismeretét és harckészségét.A bizonytalan bizonyosság szemnyitogató – új és újösszefüggésekre rádöbbentő – létét kár volna tagadni.„A lét és politika szűk sikátoraiban” bolyongó író – hakésőbb változott is helyzete, nem változott fölismerőképessége – egyre tágította a rárakodó sötétséggel mégborzalmasabbá váló kazamatáinak falait.

Hamar fölismerte, hogy fiatal hitét és mámoros újjáé-pítő kedvét kihasználva csőbe húzták. Ám a RákosiMátyásnak írott vers után azok a „forradalmi” – csak aNagy Imre-i nyitás után folyóiratba került –, lázító hangúköltemények következtek, amelyekben csupán a bátortett (erről sem hallgat az író) helyettesítette az esztétiku-mot. A meggyalázott, letiport szülőfalu – szürreálisnovellakezdeményként olvasható történetekkel – azötvenes évek valóságát tükrözte. Illyés, a fiatal költőtfélt ve, Csoórit szerelmes költemények írására biztatta.De hiába volt minden óvó cselekedete.

A rebellis talpra állt. Kilyukadt tüdeje meggyógyult, sa szokványköltészettől elfordulva – ez a szellemi magáratalálás és erősödés jele is – Juhász Ferenc és Nagy Lászlóelementáris hangú lírájában (több beszélgetésben is han-goztatja világnagyságukat) vélte megtalálni a modernpéldát. Erdély néprajzi és szellemi kincseivel erősítettemagában a hitet: a Trianon által szétszakított magyarságösszetartozik. Munkás évtizedek teltek el ennek jegyé -ben; ha valaki segítségért kiáltott az övéi közül, rögtöneldobta a kapát (emlékezzünk csak a ceauşescui-i romá-niai falurombolás borzalmaira!), és rohant segíteni. „Éneltökéltségből lettem író és nem-író egyszerre. Politikussohase akartam lenni, de közéleti ember igen. Szellem ésvalóság csak a hétköznapi életben válik szét, az embermélyvilágában elfogulatlan szakralitásban még együttvannak. Hogy az író politizáljon-e vagy ne, ezt a kérdéstén csak annyira hallottam meg, mint egy levélrezzenést”(Töredékek a múltból – Bedecs László).

Ebből az alapállásból következik lázító hangú szoci-ográfiája, a Tudósítás a toronyból, és – sok egyéb mellett– a doni jégpoklot a tragikusan megszenvedett hősiességpéldatárává avató A magyar apokalipszis című esszé is;hogy az Eltemetetlen gondok a Duna-tájon nagy ívű,igazságért pörölő történelmi panorámáról és a DurayMiklós (egyúttal a csehszlovákiai magyarság) mellé állóesszéről, könyvelőszóról (Kapaszkodás a megmaradá-sért) ne is beszéljek!

A beszélgetésekben egy megtörhetetlen „szabadsághí-vő” ezer oldalról megvilágított arca, erkölcsi karaktererajzolódik ki; és megannyi csatája. Hihetetlen, hogy a haj-dani Belvárosi Kávéház baráti törzsasztala – amely mel-lett együtt ültek a népi irodalom és a liberális szellemiséglegjobbjai, egymás gondolatvilágát kiegészítve írók, köl-tők, film- és képzőművészek – a rendszerváltást követőenmilyen hamar fölrobbant; s ugyancsak hihetetlen, hogyCsoórit a Nappali hold után azok zárták (száznyolcvanha-tan!) a szégyen és megaláztatás kalitkájába – ahelyett,hogy meglátásaival vitatkoztak volna –, akik a demokrá-ciát és annak értékeit csak úgy tudják elképzelni, ha ők azigazságosztók, a hangadók. Most, hogy a parlamentidobogó a nép akaratából kiment a talpuk alól, fölerősödötthanggal – jól fizetett külföldi csatlósaik segítségével –ugyancsak nem szűntek meg a nemzetet pocskondiázni.

Már a Lakitelken történt sátorbontás pillanatában föl-erősödtek, a találkozó részvevőit antiszemitizmussalvádolva azok a hangok – Csoóri akkor épp Amerikábantartózkodott, ott hallotta a gyalázkodásokat –, amelyekmáig sem nagyon csitultak, mindenfajta értelmes párbe-szédet megakadályozva ezzel. Pedig már 1988-ban – aharc megkezdése előtt – leszögeztetett az AblonczyLászlónak adott interjúban, hogy az újonnan alapítottorgánum miféle elvek szerint fog működni.

„A Hitelt, még Illyés akaratával összhangban, mi az újmagyar progresszió lapjának szántuk. Nem az úgyneve-zett »népiek« lapjának, mint ahogy »szétkürtölték« róla.A magyar nemzeti progresszióba beletartozik mindenki,aki a mostani történelmi szituációnkat lelkébe és agyábafogadja, morálisan megválaszolja. A lap céljáról már aneve is sokat elárul. A Hitel mögött, első képzeltmozdu-lásra, Széchenyi alakja, személyisége és gondolatvilágajelenik meg, ki a magyarság talpra állítására »új nemes-séget« szervezett, s máig eleven erkölcsi függetlenségigényét plántálta bele a nemzetbe. A hagyomány tehátvilágos. Ám a Hitelnek van egy jelen idejű értelmezéseis. Mégpedig az, hogy ebben a félresiklott, szétesettvilágban meg kell kísérelnünk visszaszerezni a hitelét azemberi érzelmeknek. Hogy a történelem történelemlehessen, ne ideológiai gyurma, s a társadalom is társa-dalom. Hitelre nemcsak a gazdasági életben van szükség,

25

láthatáraugusztus

hanem egy ország erkölcsi életében is. Ez nem lesz köny-nyű. Már előre lámpalázat érzek. De nekünk s az utánunkjövő nemzedékeknek – ha törik, ha szakad – meg kelltanulnunk folyamatosan gondolkodni. Mert ha egyországban nem folyamatos a gondolatcsere, nem szület-hetnek soha igazi alternatívák. Így választani se lehet,csak elfogadni, amit a sors hoz. Az ember is akkor sza-bad, ha választhat. Érvényes ez egy nemzetre is.”(Gyónás nélkül nincs megigazulás!).

Csoóri Sándor jövőbe látó? Inkább – jóstehetség idevagy oda – a ki tudja hányadik érzékével megsejtett jövőhírnöke, munkása, letéteményese. A gondolkodó, a köz-nek, a magyarságnak elkötelezett író, aki, bárhogy is ala-kult az egymásnak ugrott különféle szellemi szabadcsa-patok közötti – jelen pillanatban véghetetlennek tűnő –vita, az érték pajzsa mögé való – kinek-kinek az arcát,karakterét meghagyó – toborzás szolgálatosa. Maga semhitte, hogy amikor 1992-ben Hegedűs Jánosnak a BécsiNaplóban azt felelte, hogy „a jövő vázlatát most fogjukfelrajzolni magunk elé”, mekkora fába vágta a fejszéjét.

Pedig ennek a tervnek, minthogy sohasem pihent, jólészlelhető előmunkálatai is voltak. A népzenei találko-zók, egyáltalán a honi és a szomszéd népeknél lélekerő-sítőként, magyarságpótlékként funkcionáló magyar nép-költészet és zene egymást erősítő társítása már jelezte,hogy elodázhatatlan, egyre sürgetőbb a nemzeti kérdésekmegoldása. Az illyési ötágú síp parancsát, a kisebbségimagyar irodalmak mielőbbi összehangolását Csoórimagára nézve ugyancsak kötelezőnek tartotta. Ha a köl-tészetként is értékelhető nemzetegyesítő furfangját – apolitika késztette erre a csavarra – valódi megoldásnak, amegoldást elősegítő, ösztönző erőnek vesszük, észlelhet-jük a diktatúra sötétségét átvilágító hatékonyságot.

„A hatvanas évek vége felé, a prágai tavasz élénkítőfuvallatát érzékelve, egyre többen bizonyosak voltunkabban, hogy a század legégetőbb és megoldásra váró kér-dései a nemzeti kérdések lesznek. A nemzeti és a nemze-tiségi kérdések. Igen ám, de ezekről nyíltan lehetetlen voltbeszélni. A hatalom már a fogalmaktól fölborzolódott.

Rögtön az ’56-os dolgok jutottak eszébe. Meg kelletttanulnunk szimbolikusan fogalmazni, sőt szimbolikusancselekedni. És a legtisztább szimbólumokat a népi kul-túra világán belül találtuk meg. Azt például, hogy egynemzet tagjai vagyunk mindnyájan – erdélyi magyarok,felvidékiek, hazaiak, délvidékiek, kárpátaljaiak –, botrá-nyos provokáció lett volna hangoztatni, belerendültvolna a béketábor, de ha a Kecskeméti NépzeneiTalálkozón egymás mellett hangzott el, mondjuk, egykalotaszegi népdal egy Zobor vidékivel vagy egy szat-márival, az összetartozás minden magyarázat nélkül isnyilvánvaló volt. A népdal nem vált politikai áruvá, de az

öröm, a felszabadult öröm, hogy együtt énekelhetünk –már igen. És az egymástól elszakított részek szinte tünte-tően keresték egymást. Nemzetegyesítés? Valljuk be,ilyesmivel kezdődött. Először csak egy kis patakocskaindult el valamelyik forrásból, aztán újabb forrásból egymásik, egy még újabból egy harmadik, és így tovább”(Megleltem igazibb hazámat – Faragó Laura).

Akinek füle van a hallásra, az hallja, hogy az interjúk-ban megfogalmazott (Csoóri által csaknem minden eset-ben ellenőrzött, átírt, hangulatilag szinte tökéletessé csi-szolt) szöveg történelmi tudata, társadalomképe, meditá-ciós gyakorlata, személyiségjegye ott van a tanulmá-nyokban, versekben, illetve az utóbbi évtizedben „forgá-csoknak” titulált naplójegyzetekben, lázító hangú publi-cisztikákban is. A kettő kiegészíti egymást, sőt – nemritka esetben – olyan „problémákkal”, kicsúszott vallo-másokkal is találkozunk az interjúkban, rövidebb-hosz-szabb beszélgetésekben, amelyek az életmű ismeretébenis újdonsággal bírnak.

Ezek nem kis hányada az író közéleti szerepéhez, poli-tikai – politikához közeli – megnyilvánulásaihoz kapcso-lódik. Ameddig nem íródik meg a várva várt „önéletrajziregény” – az író több helyütt megígérte, hogy eleget tesza maga és a közönség által szabott igényeknek –, fontosszerepük van az ilyen jellegű, akár szubjektívnek ismondható emlékezéseknek, vallomásoknak. Ezek közülis legizgalmasabb a Magyar Demokrata Fórumhoz köt-hető események hihetetlennek és mégis valóságosnaktűnő sorozata – a mozgalom, illetve a párt megalakulása,az író (már ami Antall Józsefet illeti) „királycsináló” sze-repe, Göncz Árpád jól megfontolt, kitűnően előkészített,piedesztálra való emelése, az MDF és az SZDSZ közöttipaktum – Csoóri megnevezésével koalíció – népfelség-gel szembeni gyalázata, az elhibázott döntés Antallonvaló, száz értelmiségi előtti számonkérése. Ha Csoórinem szól – veszélyes szerep! –, sose tudjuk meg, hogy akínai kirándulás (az országból kiszivattyúzandó pénzpótlása) valójában milyen kálváriával járt, és hogy asikertelenségnek mi lett a későbbiekben a vonzata.

Ezekben a beszélgetésekben világosodik meg az írónaka népi baloldalhoz (Pozsgayhoz, Bíró Zoltánhoz) fűződőkapcsolata, milyen szerepet vállalt a Lakitelken megtartottfiatal írók tanácskozásának létrejöttében Illyés Gyula;Soros György miként hódolt be Kádárnak és Aczélnak,stb. Bizonyos szempontból – valakire mindig ráhúzattatika vizes lepedő – Csoóri emlékezései, megfogalmazásai,közlései nem kis gyúanyagot hordoznak, s olykor (főképpha a terep fölöttébb érzékeny az ilyesfajta gondolatokmegszellőztetésére) robbannak is. Nem véletlen, hogy aKónya-Hamar Sándor által 1992-ben készített interjú csak2010-ben jelenhetett meg a kolozsvári Korunkban.

26


Cenzúra itt, cenzúra ott! A hatalom őrzői abban min-denesetre közösek, hogy amíg tudják, elodázzák a prob-lémás ügyekkel való nyílt szembenézést. Addig lesznekhatalmon, amíg a trónszéket a hallgatás csöndje veszikörül. A Csoóri-harsona – nem hangerejével, hanemössze szedett gondolatvilágával – ezt a burkot igyekszikáttörni. Aki nem fél a megvilágosodástól, azelőtt sikerrel.„A szovjeteknek is az volt az érdekük, hogy ne legyennemzeti öntudat és érzelem, mert ha van, akkor sokkalnehezebb bánni egy országgal.

Engem mindig is felháborított, hogy »nacionalisták«lehettünk az osztrákokkal, a törökkel, s akkor az oroszok-kal szemben miért nem lehetünk azok? Ha olyan helyzet-be kényszerültünk, akkor igenis, az értelmiségnek arra kel-lett volna tüzelnie a magyarságot, hogy mindaddig, amíg aszovjet birodalomnak nincs vége, addig egy határozott,termékeny, s a birodalommal szembeforduló »nacionaliz-must« érleljen meg magában. Emellett? Isten őrizz! S nemtudom, kinek az érdeke volt, hogy ez például, elmúljon,mert ez a »nacionalizmus« elsősorban a szovjet birodalomellen fordulhatott volna, más ellen nem. S mégis azt han-goztatták, hogy: de igen, fordulhat a szomszédos országokellen is. És milyen rosszul gondolták, hiszen a Szovjetuniómaga nem engedte volna meg, hogy a saját köréhez tarto-zó országok között bármilyen csetepaté is kialakuljon, bár-milyen feszültségből, nacionalizmusból vagy bármi más-ból. Egyedül ő rendelkezett ebben a térségben mindenolyan energiával, amellyel féken tudta tartani befolyásiövezeteit. S ilyen esetben a »nacionalizmus« legfeljebbönvédelmi jelleget kapott volna. Hogy mennyire szükséglett volna erre, az éppen a fiatalok viselkedéséből derül ki.Egy fölmérés során megkérdezték a francia diákoktól,hogy mit gondolnak a saját hazájukról, s hogyan képzelikel azt például 2005-ben. És azt gondolták, hogyFranciaország akkor is erős lesz, virágzik majd a franciakultúra, de úgy, hogy Európa legizgalmasabb kultúrájalesz. S amikor ugyanazon kérdéseket föltették a magyardiákoknak is, akkor nagy százalékban azt felelték, hogynem tudják, milyen lesz Magyarország 2005-ben, de való-színű, hogy a szocializmus lesz akkor is az uralkodó társa-dalmi helyzet. S hogy mi leszünk-e még mint nemzet, aznem is érdekelte őket, csak az, jobb lesz-e a szocializmus,mint ami eddig volt. És kész, be volt fejezve. Tehát íme:azt a természetes tartást veszítették el, ami nélkül nemlehet létezni a világban. Az a nép, amelyik nem ismeriönmagát, és nem elég szilárd belül, az nem tud fordulato-kat sem kihasználni. Nézd meg a térségben magatokat ésminket is, ha nagyobb belső biztonságunk lett volna, akkora fordulatokat másképpen használjuk ki.”

Ehhez és ehhez hasonló „politikai” jellegű töprengé-sekkel vannak megtűzdelve az interjúk. Ám ez csupán az

aktív lelkiismeret egyik – ha nem a legfontosabb – meg-nyilvánulása. A másik a személyes jellegű, sokszorönmagába is hasító – kíméletlenül szókimondó – vallo-mások csoportjából áll. Közülük az egyik legjellegzete-sebb, amikor Földes Anna, aki az ötvenes években szer-kesztőtársa volt Csoórinak, arra kéri az írót, hogy mond-jon példát a „nehéz vallomásra”, a megszólított lírikuspedig így felel: „– Nekem például – életem korábbi sza-kaszában – a kettős szerelem terhét és poklát volt a leg-nehezebb bevallani. Pedig a magyar költészetben enneka vergődésnek is megvan a maga költői hagyománya.Szabó Lőrinc egy életen át küszködött hasonlóval.A Huszonhatodik év nemcsak sirató, nemcsak magasztosrekviem, de egy szerelem újra meg újra átélhető tragédi-ája is” (Százezer szó forradalma). Önfeltáró intenzitásá-ban hasonló súlyúak – Bedecs volt a tudakolódzó – az íródepressziós betegségéről valló sorok is.

Bár kevesebb szó esett róla, nem szabad feledni, hogyCsoóri – mindenféle közéleti szerepe ellenére – elsősor-ban író és kitűnő, egyéni hangú lírikus. A népdal szürre-alizmusát benső törvények szerint megélő s abból új líra-nyelvet formáló – a prózát ugyancsak költői szintreemelő – alkotó is. A nyelvre, az irodalomra, a mozgatha-tó háttéranyagként szolgáló műveltségre száz és száz afo-risztikus meglátását idézhetnénk.

„A költészet a mindenség vázlata – emberi lépték sze-rint. Létmegnyilvánulás. Láng vagy hamu” (Háromműfaj vonzásában – Bozóky Éva).

„Valójában sose tartottam magam se költőnek, se író-nak. Egy helyét kereső, helyét nem találó ember vagyok,aki ezzel a nyugtalansággal igyekszik az élethez valójogát meghosszabbítani” (Beszélgetés Csoóri Sándorral,Döbrentei Kornél). „Élni az idő közepén, élni egy népszellemiségének a közepén, ahonnan ugyanúgy meghal-lani a regölők botjának duhogását ma, mint a föld alattfutó vonatokét; s ahonnan az igazi haladás, vagyis a min-den irányú kiteljesedés érdekében senki sem hoz, és nemis hozhat magával hazugságot” (Népi kultúra és korsze-rűség – Szűcs Imre). „Számomra az emberi szabadságnéha éppen abban fogalmazódik meg, mennyire vagyokképes hozzáférkőzni ahhoz, ami a felszín alatt munkál”(Csoóri Sándor – Nádor Tamás).

A leghangulatosabb interjút – ne feledjük, itt író fagga-tott írót – Bertha Bulcsu tette az asztalra (BeszélgetésCsoóri Sándorral), a vers mélyéig hatoló legszakszerűb-bet pedig Domokos Mátyás (Hó emléke). Ám minden,akár az újságolvasó röpke kíváncsiságát kielégítő közle-ményben ott van – az egyikben jobban, a másikban kevés-bé – a sok műfajú író karakteres arca; szinte mesébe illőkitárulkozásának – ritka az ilyen leplezetlen megszólalás– szépprózába illő, magasztos szenvedéstörténete.

27

láthatáraugusztus

CSEPCSÁNYI ÉVA

Előjel

A színes üvegek összetörnek.Szent Margit félelmes tekinteteCsillámokra szakad az oltáron,Galambok szárnya suhog csak, Felütnek egy könyvet, a fényEzernyi bogár hátán még, és aztán lesznek, akik az Ebédlőasztal mellől is földreesnek, a fölszelt torta pedig Lassan megpenészedik.

*

A széles kihalt utcákKimerevednek, csakA suhintása lesz eleven.Némán, alázatosan, ahogyA sejtek kettéhasadnak,Behunyt szemmel a kard-Szavú egyenesen, sírva Halad majd előre.

*

Ágyam fölött palástjaMíg alszom is, lebeg. SzemköztMária, kibontott haja égvarázs.

*

Törött tál az asztalon:A fehér abroszon fehér tányér.A fogak őrölnek tovább,Három pap, két szerzetes,Egy lány.A csilláron pókháló, két kanálÖsszekoccan, ahogy neved Mint tömjénfüst felszáll.

28


VARGA E. LÁSZLÓ

A Muraköz és Mindszenty József

Mindszenty József bíboros hercegprímás egész életébenbizonyságát adta hazaszeretetének, állhatatosságának, aszegények, az egyház melletti kiállásának. Ezért mindenrendszerben üldöztetés volt osztályrésze, kezdve azőszirózsás forradalomtól és az ún. Tanácsköz tár saságtól,folytatva a nyilas-, majd a Rákosi- és a Kádár-rendszerig.1

Az Egyesült Államok kelet-nyugati enyhülési poli-tikájának és a Vatikán keleti politikájának − „Ostpolitik”2

− következményeként 1971-ben személyét feláldozták.(Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy azoknak lett igazuk,akik már annak idején nagy baklövésnek tartották azOstpolitikot. Sem a Vatikánnak, sem Washingtonnaknem származott belőle előnye, csak és kizárólagMoszkvának, illetve a Kádár-rendszernek.)

Mindszenty József nem abban a hitben távozott azEgyesült Államok Nagykövetségéről 1971. szeptember28-án Budapestről, hogy VI. Pál pápa lemondásra kérimajd fel (1973. november 1.), aminek nem tett eleget.Nem sokkal ezután − a magyar fővárosból történt távozásaóta két év és öt hónap telt el – 1974. február 5-én VI. Pálpápa megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érsekiszéket. Utódja (először) esztergomi apostoli kormány zó -

ként Lékai László veszprémi püspök lett.3 Kétségkívül ezlehetett számára a legfájdalmasabb, de nem panaszkodott.A nyugati világban szétszóródott magyarok lelkipász-toraként továbbra is teljesítette önként vállalt feladatát.Látogatta, és hitben, nyelvben, jó szokásokban való meg-maradásra, összefogásra buzdította őket.

*

Zalaegerszegi plébánosként mindig aktív szerepet ját-szott a vármegye közéletében, tagja volt a Zalavármegyei képviselő-testületnek. Legemlékezetesebbtette a második világháború előtt az volt, amikor 1935-ben a második Gömbös-kormány idején a megyeiközgyűlésben a testület az ő felszólalása nyomán nemszavazott bizalmat a kormánynak, annak diktatórikustörekvései és reformígéreteinek megszegése miatt.4

1941 áprilisától kezdve szünet nélkül tevékenykedett aMuraköz mielőbbi visszacsatolása érdekében. Az általaalapított Zalamegyei Újságba cikkeket helyezett el,elment a Muraközbe személyesen tájékozódni, az ottanimagyarok akaratát kifejezendő aláírásgyűjtést kez -deményezett, megszervezte a muraközi gyermekekzalaegerszegi oktatását s ami ezzel járt, az ellátásukat is.

A Muraköz5 teljes egészében Zala vármegyéhez tarto-zott 1918-ig, a Murántúl6 pedig Zala és Vas vármegyéhez.A honvédség bevonulása ellenére (alább részletesebben

29

láthatáraugusztus

1 Mindszenty Józsefet, Magyarország bíboros-hercegprímását (szül.Péhm József, Csehimindszent 1892. március 29. – Bécs 1975. május6.) Franz König bécsi bíboros érsek, Joseph Dörner müncheni érsek,Stefán László kismartoni és Johann Weber gráci pöspök temetteMariazellben. A bécsi apostoli nuncius, Opillo Rossi és az osztrákpüspöki kar nagy része az osztrák államszerződés 20. évfordulójánrendezett ünnepségen vett részt, nem a temetésen. A temetésMindszenty végakarata szerint történt Mariazellben, továbbá kérte,hogy porait a szabad Magyarországra vigyék haza, ha az valóbanszabad lesz. Ez a rendszerváltozás után, 1991. május 4-én történtmeg, az esztergomi Bazilika altemplomában temették el, noha azutolsó orosz katona, Viktor Silov altábornagy csak 1991. június 19-én15 óra 1 perckor hagyta el Magyarország területét. 1944. március19. után az ország ekkor lett ismét szabad.

2 „Ostpolitik”: a Vatikán (VI. Pál pápa) keleti politikájának német nyelvűelnevezése. Lényege: kompromisszumok árán engedményekre bírni akommunista hatalmat, segíteni az üldözött egyház helyzetén. A politika főkivitelezője és tárgyalója Agostino Casaroli (1914–1998) bíboros állam-titkár, az Egyházi Közügyek Tanácsának elnöke. 1990-ben került nyugál-lományba. Bíborossá II. János Pál kreálta. Az ő pápasága alatt merőbenmás fordulatot vett az „Ostpolitik”. Ebben egyéb tényezők is közreját-szottak – a Szovjetunió nem bírta a fegyverkezési versenyt, RonaldReagan határozott kiállása Moszkvával szemben, a lengyel „Szolidaritás”létrejötte stb. –, de a lengyel pápa szerepe, bátorsága is megkérdőjelezhe-tetlen. A téma irodalmából többek között lásd: Kahler Frigyes: Temporamutantur avagy gondolatok a Vatikán új keleti politikájáról. Mindszentybíboros igazságáról és engedelmességéről. In: Vasi Szemle 2005/4. sz.451–470.; Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország1939–1978. A Mindszenty ügy, Budapest, 2004.; Mészáros István:Mindszenty és az „Ostpolitik.” Adalékok az „Ostpolitik” történetéhez

1957–1971. 2001; Kovács Péter: Vád irat az „Ostpolitik” ellen.A kompromisszum egyháza – és Mindszenty hűsége. In: Vasi Szemle2005/4. sz. 505–508. Meg kell jegyezni, hogy a lengyel érsekek, pl. KarolWojtyła krakkói − a későbbi II. János Pál pápa −, Stefan Wyszynski bíbo-ros érsek, Lengyelország prímása sokszor átutaztak Bécsen azokban azévekben, amikor Mindszenty a Pázmáneumban élt. Nem vették a fárad-ságot, hogy meglátogassák (még titokban sem).

3 Esztergomi érsekké csak Mindszenty halála után, 1975. február 12-énnevezte ki VI. Pál pápa. 1986. június 30-ig, haláláig vezette az egyházat.

4 In: Közi Horvát József: Mindszenty bíboros. München, 1980. Lásd:http://www.katolikus.hu/mindszenty.html#m8

5 Az I. világháború után a délszláv államhoz (SHS Királyság, 1927-tőlJugoszlávia) került a szláv elnevezés szerinti Prekmurije (Murántúl)és Međmurje (Muraköz). Muraköz mint földrajzi fogalom és területlétezett 1920 előtt is. Határait a Dráva és a Mura folyók, továbbáAusztria és Magyarország 1920 előtti határának e két folyó közé esőterülete alkotta (a csáktornyai és a perlaki járás). A Murántúl a szlávPrekmurije földrajzi egységet jelölő szó magyar nyelvi megfelelője,amely fogalom Magyarországon 1918 előtt nem létezett. Területe: atörténelmi Zala vármegye alsólendvai járásnak nagyobb része,Vasvármegye muraszombati járása és a szentgotthárdi járás kis része – maa Szlovén Köztársasághoz tartozik. Ám az ottani magyar köznyelvMuratájnak nevezi, holott sosem volt a történelmi Muraköz része.A dolgok érdekessége, hogy a történelmi Muraközből maSzlovéniához tartoznak: Murafüred (Gibina), Kopriva, Ráckanizsa(Razkrižje), Ligetfalva (Šafarsko), Šprinc, Végfalva (Veščica) nevűtelepülések. A Muraköz ma Horvátország legkisebb megyéje −Međimurje županje, 729 km2-nyi területtel − fővárosa Csáktornya. 3városa Csáktornya (Čakovec), Muraszerdahely (Mursko Središće),Perlak (Prelog), 22 községe van. A Muraközről lásd: Gönczi Ferenc:

erről lesz szó) a terület visszacsatolása nem történt meg,ezért Mindszenty kihallgatást kért és kapott 1941. május8-án a belügyminiszternél. Kiszi várgott, hogy a kormány7

a horvát többségre való tekintettel nem ellenszolgáltatásnélkül, de elképzelhetőnek vélte a terület átadását aFüggetlen Horvát Államnak.8 Ezért kapott a Muraköztmegszálló erők parancsnoka9 – bizonyára nem akormányfő tudta nélkül – parancsot, hogy hagyja helyéna volt jugoszláv (horvát) közigazgatást.10

Mindszenty a belügyminiszternek, Keresztes-FischerFerencnek írott levelében hivatkozik az 1941. május 8-án történt kihallgatására s az ott elhangzottakra. E le -vélből egyértelműen kiderül, hogy a kihallgatás tárgya aMuraköz11 volt, s a felek nem értettek egyet. Ez annál isvalószínűbb, mert korábban két muraközi küldöttség isjárt Keresztes-Fischer Ferencnél, kérve a terület vissza -csatolását Magyarországhoz, amelyre a belügyminiszterazt válaszolta, hogy Magyarországnak nincs szükségeszázezer horvátra.12 (Amennyiben a magyar kormánykitart eredeti álláspontja mellett, ami leginkább abelügyminiszter előbbi kijelentéséből következik,

történelmi perspektívában nagy jelentőséggel bírt volna,ha meghagyjuk a Muraközt 1941-ben a horvátoknak.)

Mindszenty nem tágított. Felkereste a minisz terelnököt13

is. Erről az emigrációban hűséges társa, Közi Horvát Józsefígy ír: „A kormány azonban késlekedett a törvényjavaslatbeterjesztésével [A Muraköznek Ma gyar országhoz történőcsatolásáról – V. E. L.], Mind szenty ekkor merész lépésreszánta el magát. Felutazott Budapestre és kihallgatást kértBárdossy minisz terelnöktől. A több mint félórás audienciaalatt – a szobába többször benyitó titkár tanúsága szerint –éles vita folyt a két férfi között. A miniszterelnök védte a kor-mány diplomatikus álláspontját, de beszédpartnerét nemtudta legyőzni. 'Miniszterelnök úr – szólt vissza a hangosantávozó vendég a félig már nyitott ajtóból – vegye tudomá-sul, hogy egy magyar ember nem beszél így!'”14

Emlékeztetünk arra, hogy a német–jugoszláv háború1941. április 6-án tört ki. Teleki miniszterelnök április 3-iöngyilkossága miatt a magyar csapatok nem indultak el anémetekkel egy időben. A Független Horvát Államot(Nezavisna Država Hrvatska) 1941. április 10-én kiáltot-ták ki. Jugoszláviával Magyar ország 1940 decem berében15

30


Muraköz népe. Budapest, 1895. A muravidéki magyarokról ajugoszláv érában: Hajós Ferenc: Magyarok a Szlovén SzocialistaKöztársaságban. In: „Valóság” 1983/1. sz. 100–105., Varga Sándor:Hetvenöt év kisebbségben. A szlovéniai magyarok I−II. Honismeret1995/2, 1995/3. A jelen időket tekintve: Kolláth Anna: A kisebbségijogok érvényesülésének elve és gyakorlata Szlovéniában. In: Muratáj2003/1. 113–126. Lásd még a teljesség igénye nélkül a téma legjobbismerője, Göncz László munkáiból néhányat: Alsólendva hűséges voltés maradt. (A Lendva vidék 1848–1849-ben). In: Hévíz 1998/2. sz.18–21., A Muravidéki magyarság megmaradásáért. Elhangzott 1999.július 3-án a XXVII. Honismereti Akadémián. In: Honismeret 2000/1.81–86., A muravidéki magyarság 1918–1941. Lendva, 2001., Egyperemvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első felé-ből. Budapest, 2006. Felszabadulás vagy megszállás: Mura mente1941–1945. Lendva, 2006., A területi integritás szellemében. Pehm(Mindszenty) József megnyilatkozásai a visszacsatolt Muramentérőles Muraközről. In: Vasi Szemle 2005/4. sz. 415–423., A visszatértDélvidék 1941–1945. In: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségektörténetében. Somorja, 2006, 121–138., Mura-vidék 1919. A proletár-diktatúra időszaka a Mura mentén és a vidék elcsatolása. In: VasiSzemle 2001/2. 147–167., Visszacsatolás vagy megszállás?(Muravidék 1941–1945) In: Vasi Szemle 2003/3.sz. 295–320., A terü-leti integritás szellemében. Bencze Lajos: Írott szóval a megmaradá-sért. A szlovéniai magyarság 1919–1989. Győr, 1994., Kovács Attila:A muravidéki magyarok és a népszámlálások 1910–1991 között. In: AKárpát-medence vonzásában. Pécs, 2001., Zala vármegye alispánjá-nak az 1921. évben a határkiigazítási ügyben előterjesztett memoran-duma. Zalaegerszeg, 1929., Zsiga Tibor: Muravidéktől Trianonig.Lendva, 1996., Vassel Károly: A déli országhatár kitűzése.Nagykanizsa, 1924., valamint Káli Csaba: A Zalához visszacsatoltterületek közigazgatása 1941–1945. Muratáj, 2003/1. sz. 121–138.,Béli József: A Muraköz 1941–1945. In: Vándor László (főszerk.):Zala megye ezer éve. Zalaegerszeg, 2000. 261–266., Csuka János: Adélvidéki magyarság története 1918–1941. Budapest, 1995.Katonapolitikai és katonai kérdésekre a visszacsatolt Délvidékrevonatkozóan: Liptay Ervin vezérőrnagy, Fabjan Trgo altábornagy

(főszerkesztők): Horthy–Magyarország részvétele Jugoszlávia megtá-madásában és megszállásában 1941–1945. Budapest–Belgrád, 1986.

6 Lásd az előző jegyzetben.7 Juhász Gyula (összeállította), Diplomáciai iratok Magyarország

külpolitikájához 1936–1945. V. k. Magyarország külpolitikája anyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–1941. 763.sz. dok. 1083–1084. A külügyminiszter számjeltávirata a rómaikövetnek. Budapest, 1941. április 22.

8 A magyar–horvát diplomáciai kapcsolatok – benne a Muraközrőlfolytatott tárgyalások történetét a főszövegben közölteken kívülnem taglaljuk.

9 A szombathelyi III. hadtest csapatai vettek részt a bevonulásban,Horváth Ferenc vezérőrnagy vezetésével, majd őt váltotta vitézDomaniczky Ödön altábornagy. A hadtest parancsnoka ekkor vitézbalázsfalvi Kiss László altábornagy.

10 C. A. Macartney: Október tizenötödike. A modern Magyarországtörténete 1929–1945. II. k. Budapest, 2006, 19.

11 Lásd a 5. sz. jegyzetet. 12 Munczi Antal: Muraköz története. http://magtudin.org/Murakoz.htm. 13 Tyevicska Árpád: A Mindszenty jelenség. In: Vándor László

(főszerk.) Zala megye ezer éve. Zalaegerszeg 2000, 250. (A tarta-lomjegyzékben ez szerepel a tanulmány címeként, viszont a tanul-mánynak nem ez a címe, hanem ott egy mottó szerepel címként:„Ahogy régen, most is boldog voltam velük”. Mindszenty (Péhm)József és Zalaegerszeg, valamint Balogh Margit: Mindszenty József1892–1945. Budapest, 2002, 57. http://magtudin.org/Murakoz.htm.

14 Közi Horváth József: Mindszenty bíboros. München, 1980. PázmányPéter elektronikus könyvár 321. sz. Megemlíti Munczi Antal is,hogy Mindszenty lépéseket tett a magyar kormánynál és Horthy kor-mányzónál is. http://magtudin.org/Murakoz.htm. Balogh i. m. 57.azt írja, hogy állítólag felkereste Bárdossyt is. A Bárdossyval valótalálkozást részletesen ismerteti Maróthy-Meizler Károly Azismeretlen Mindszenty, Buenoes Airesben, 1958-ban megjelentmunkájában. Részleteket közöl belőle Peterfi Nagy Laszló,Mindszenty történelmi érdeme a Muraköz visszaszerzése. In:NagyMagyarország 2011. március, III. évf. 1. szám 56–57.

kötött örök-béke szerződést,16 amely most a horvátfüggetlenség kikiáltásával nemzetközi jogi értelembenmegszűnt létezni, megteremtve17 a magyar beavatkozásalapját. A honvédség másnap indult, és április 12-re bir-tokba vette Bácskát és a baranyai háromszöget.

A Muraközbe, valamint Alsólendva és környékéreazonban nem indult el, pedig az ottani magyarság türel-metlenül várta érkezését. Csoportok, küldöttségek jöt-tek át a magyar oldalra, kérve a bevonulást.18 Vitéz grófTeleki Géza, Zala vármegyei főispán az alispánnal láto-gatást tett 1941. április 7-én, húsvéthétfőn az akkorsenki földjének számító Alsólendván, majd későbbMindszenty József a Muraközben és Alsólendván.

A honvédség, mégpedig a III. szombathelyi hadtestcsapatai hat nappal a bácskai és a baranyai háromszögbevaló indulás után, április 16-án vonultak be a Muravidékre,ellenállást sehol nem tapasztaltak. A német katonaiparancs nokság Muraszombatban azonnal át is adta a hatal-mat a magyar katonai parancsnokságnak. A horvát kor-mány a honvédség bevonulása ellen másnap jegyzékbentiltakozott Budapesten, Berlinben, Pozsony ban, Buka -restben (mintha még lett volna kisantant) eredménytelenül.A ma gyar és a horvát kormány közötti tárgyalások − mintemlítettük − a terület hova tartozásáról, amelyekről a köz -vélemény semmit sem tudott, a jegyzék átadása után isfolytak. A magyar lakosság azonban megnyugodott.Az idősebb horvátok − legalábbis egy részük −, akik mégéltek a régi Magyarországon, nem viseltettek ellenszenvvelMa gyar ország iránt. Ez nem jelenti azt, hogy nem voltak anem magyar ajkú lakosság között magyarellenesek. Pl.Alsólendván a szerb érzelmű Dr. Klár Zoltán orvos, azágrábi parlament tagja,19 Jerič Joseph bántornyai plébános,Klekl cserföldi nyugalmazott plébános.20

Másnap, április 17-én Magyarország elismerte a horvátfüggetlenséget.21 A Muravidék Magyarországhozcsatolása azonban még váratott magára. A Muraközbenlehetett érezni a nyugtalanságot, a magyarellenes propa-gandát. Az alsólendvai járásban ehhez képest nyugalomvolt. A bevonult honvédség mellett paradox módon ahorvát államigazgatás tovább élt, a kitűzött magyar zász -lókat levetették, fenyegették a magyarokat.22 Közhírré tet-ték, hogy a honvédség csak rendfenntartás céljábóltartózkodik Muraközben. Dr. Kossák helyi gyógyszerészhorvát kormánymegbízottként két napig intézkedett, majdáprilis 18-án éjjel eltávozott.23 Megfélemlítés céljábólösszeírták azoknak a névsorát, akik kitűzték a magyarzászlót.24 A bevonult honvédség mintha ott sem lett volna,nem működött megszállóként, nem intézkedett az általade facto megszállt területen. A fegyverek beszolgál-tatására felszólított, de semmi többet nem tett. Azonban ezaz ex-lex állapot csak két napig tartott. A háttérben foly-tak a terület hovatartozásáról a magyar−horváttárgyalások.25 Csáktornyán a horvát főszolgabíró megtil-totta az adóhivatali és pénzügyi tisztviselőknek, hogy ahivatalt a magyaroknak átadják. A magyar katonaihatóság plakátjainak kifüggesztéséhez is az ő engedélyevolt szükséges. A csáktornyai magyarságon a ma -gyarságuk miatt régebben elzárásra, pénzbüntetésrekisza bott büntetéseket a szolgabíró be akarta hajtani, amagyar zászlókat le akarta szedetni stb.26 A horvát fiatalokés főként a betelepített dobrovoljácok27 voltak ellensége-sek. Már csak az hiányzott, amit 1918 után annyiszor azős honos magyarság arcába vágtak: „mađjari van, židovivan – magyarok ki, zsidók ki,” illetve „ne lajaj mađarski! –ne ugass magyarul!” Muraszerdahelyen kidobolták, hogyaki a magyar zászlót kitűzi s azt mondja, jönnek a magyar

31

láthatáraugusztus

15 A németek szorgalmazására kötöttük meg ezt az egyezményt,amely annyi baj és tragédia okozója lett.

16 Szövegét lásd: 1941. évi I. tc. Magyarországnak a Japán, Német országés Olaszország között Berlinben 1940. évi szeptember hó 27. napjánközött háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozásáról. Megjelentaz Országos Törvénytár 1941. évi február hó 23-án kiadott 1. számában.

17 Ezt a magyar érvelést a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az EgyesültÁllamok sem fogadta el. Az angolok április 6-án megszakították a dip-lomáciai kapcsolatokat Magyarországgal. Hadat csak 1941. december6-án Sztálin kifejezett kérésére üzentek, míg Washington egyelőrehadviselő félnek nyilvánította Magyarországot, de hadat ő sem üzent.

18 Zala Megyei Levéltár (ZML), IV. 401/b. Zala vármegye főispánjá-nak iratai. Bizalmas iratok. 1941. 17. doboz. Két Jegyzőkönyv,amelyek a főszolgabírói hivatalban, Lentiben készültek 1941. ápri-lis 12-én. 11 ill. 98 magyar aláírásával, akik átjőve a határon kértéka mielőbbi visszacsatolást Magyarországhoz.

19 Zala vármegye főispánjának szigorúan bizalmas jelentése a bel-ügyminiszternek 1941. április 19-én ad 50 szám/1941. Itt másolat.ZML, IV.401/b. 1941. 17. doboz.

20 Dr. vitéz Bíró Ignác kp. vm. titkár jelentése a most visszakerült Muráninneni megszállt részeken látottakról. 1941. április 24-én. ZML, uo.

21 A zágrábi magyar főkonzulátus követséggé alakult. Marosy Ferencnyert kievezést a követi posztra.

22 Részletesen szól erről: A letenyei járás főszolgabírájának jelentése afőispánnak 1941. április 12-én. 30. szám/eln. 1941. ZML IV. 401/b.1941. 17. doboz.

23 Uo. Zala vármegye főispánjának ad 50 szám/biz. 1941. szigorúanbizalmas jelentése a miniszterelnöknek 1941. április 19-én. Itt másolat.

24 Uo.25 Ennek taglalására itt nem térünk ki.26 A letenyei járás főszolgabírájának jelentése a főispánnak 1941.

április 12-én. 30. szám/eln. 1941. ZML uo.27 Dobrovoljácok azoknak a délszláv (szerb) katonáknak a gyűjtőne-

ve, akik osztrák–magyar állampolgárként estek fogságba az orosz,illetve az olasz fronton, s átálltak az antant oldalára. 1919-tól ajugoszláv államban a földreform során, a délvidéki magyarok általa lakott területen 62 telepes falut hoztak létre, 53.000 kateszterihold földet kaptak. A magyar földbirtokosok földjét felosztó föld-reform magyaroknak nem adott egy darab földet sem, csak helyiszerbeknek és dobrovoljácoknak, így csökkentve az adott körzet-ben a magyarság számát, gazdasági erejét és nehezítve életkörül-ményeit, sorsát.

katonák, és követeli, hogy csatlakozzanak Magyar -országhoz, azt elfogják, Csáktornyára viszik és főbe lövik.Alsólendván április 14-én (tehát a honvédség bevonulásaelőtt) egy német egyenruhás szlovén nemzetiségű őrnagykidoboltatta, hogy 70 rendőrnek és 80 csendőrnek kellszállást biztosítani magánházaknál.

Szabólakosnál 1.500 fő vonult fel magyar zászlókkala határra és várták a honvédséget.

Pincén és Völgyifaluban a honvédség fogadásárafelállított díszkapukat az előbb említett őrnagy lebontatta.Két főt, akik rokonlátogatásra érkeztek Alsólendvára, aszlovén nemzetiségű német csendőrök kitoloncoltak.28

1941. április 24-én dőlt el a német–olasz megál-lapodásban, hogy a Független Horvát Állam milyenterületeket fog magában foglalni. A Muraköz Magyar -országhoz tartozását jóváhagyták azzal, hogy a határokkijelölése a kétoldalú tárgyalások dolga.29 Ezek nemvezettek eredményre, amelynek követ kez ményeként1941. július 9-én nulla órakor életbe lépett a katonaiközigazgatás.30 Ez már arra utalt, hogy a területet amagyar kormány meg fogja tartani, és csak idő kérdése,mikor egyesíti az anyaországgal.

1941 augusztusának elejétől folyamatosan neveztékki a Muraközben a magyar államigazgatás polgárivezetőit, akik augusztus 14-től esküt tettek. Kezdetétvette a magyar polgári közigazgatás.31 A muraközitelepüléseken létrehozott csendőrőrsök augusztus 20-ánnulla óra nulla perckor kezdték meg működésüket.32

Folyt a magyar közigazgatás megszervezése, ígymagyar jegyzőket, szolgabírákat, főszolgabírákatnevezett ki a belügyminiszter, a vallás és közoktatásiminiszter pedig pedagógusokat helyezett a visszatértterületekre. Valamivel lassabban, de magyar papok iskerültek a településekre.

Ezzel párhuzamosan az 1918. október 31. után atérségben letelepült, ill. betelepített személyeknek el kel -lett hagyniuk a területet (Bácskában már április 28-ánmegjelent az erre vonatkozó rendelet). Erre a magyar

kormánynak nemzetközi egyezmény is alapot adott.Az utódállamok mindegyike aláírta azt a kisebbségvédel-mi egyezményt 1919/1920-ban, amely szerint a nem -zetiségi területeken nem lehetett erőszakkal megváltoztat-ni az etnikai arányokat (idegeneket betelepíteni, elűzni azőshonos magyarságot). A Bácskába, a Muraközbe, aMurántúlra és a baranyai háromszögbe 1918. október 31.után betelepített dobrovoljácokat és másokat a magyarkormány tehát ki akarta telepíteni a német megszállásalatt levő Szerbiába. A németek ellenkezése miatt csak6–12.000 főt sikerült (szerb források szerint 24.000 főt)Szerbiába áttelepíteni, 14.000-t internáltak a magyarhatóságok. Dobrovoljácok kerültek Bácskából és aMuraközből a sárvári internáló táborba is. Az őhelyükre telepítette be a magyar kormány Bácskába abukovinai székelyeket és csángókat, valamint Bosz -niából a szórványban élő magyar családokat. (Ennektragikus következményei lettek, 1944-ben menekülnivoltak kénytelenek.)

Végül a magyar országgyűlés az 1941. évi XX.törvénycikkel33 kimondta Bácska, a baranyai három-szög, és a Muraköz Magyarországhoz csatolását.Az ügy befejezést nyert.34

A II. világháború végén a Jugoszláv NépfelszabadítóNéphadsereg egységei – soraikban a magyar kormányáltal 1941–1943-ban kitelepítetett szerbekkel, horvátok-kal – válaszként megtorolták nemcsak a Bácska, a bara-nyai háromszög és a Muravidék Magyarországhoz csato-lását, de tíz-tizenötszörös revansot vettek a honvédség ésa csendőrség által Újvidéken 1942 januárjában elkövetettvérengzés miatt, amelynek 4000 áldozata volt, nem csakszerbek. Bosszúként Tito partizánjai, a JugoszlávNépfelszabadító Hadsereg katonái, soraikban a dobro-voljácokkal követték el a magyar férfi lakosság legyilko-lását a magyarok lakta településeken 1944 őszén.Bácskában 30–50.000, 16 és 60 év közötti magyar férfitvégeztek ki.35 Ez a sors várt a Muravidéken azokra is,akik a helyi magyarság vezetői voltak és/vagy 1941-ben

32


28 ZML IV. 401/b. 1941. 17. doboz. Zala vármegye alispánjának jelen-tése. Az iratnak nincs címzettje és dátuma, az első része hiányzik.Gépirati másodpéldány.

29 Részlet a Jugoszlávia felosztásáról Bécsben tartott német–olasz tár-gyalások feljegyzéseiből. Bécs 1941. április 24. In: HorthyMagyarország i. m. 33. sz. dok. 82.

30 Zala vármegye törvényhatósági kisgyűlése 1941. július 9. napjántartott rendes ülésének jegyzőkönyve. ZML 667. 1. és Muncziop.cit. http://magtudin.org/Murakoz.htm. A Vezérkar Főnökének30. számú bizalmas katonai közigazgatási parancsa a katonai köz-igazgatás bevezetéséről, a Muraköz magyar csapatok által meg-szállt részében. Budapest, 1941. július 9. In: Horthy Magyarországi. m. 52. sz. dok. 127–130.

31 A Vezérkar Főnökének átirata a Honvédelmi Miniszterhez aBácskában és Baranyában a polgári közigazgatás életbe léptetésé-

vel kapcsolatos intézkedésekről. Budapest, 1941. augusztus 2. In:Horthy Magyarország i. m. 58. sz. dok. 138–139.

32 A m. kir. Szombathelyi III. csendőrkerület zalaegerszegi osztályá -nak átirata a főispánhoz. 257.szm/k.t. 1941 számon. ZML IV.401/a.Zala vármegye főispánjának iratai. Általános iratok. 1941. 8. doboz.Ikt. sz. 1077/f.i.941.

33 A visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visz-szacsatolásáról és az országgal egyesítéséről. In: Országos Törvénytár1941. évi december hó 31-én kiadott 13. száma. Közli még a MagyarTörvénytár, 1941. évi törvénycikkek. Budapest é. n. 102–103.

34 A Délvidék adatai: területe 11.601 km2, 1.145.508 lakossal, ebben36,6% magyar, 25,3% szerb, 19% német.

35 A Bánátból, amely német katonai közigazgatás alatt volt ekkor,szerb fegyveres partizánok szivárogtak át magyar területre, és fegy-veres akciókat hajtottak végre.

kiálltak a terület minél előbbi Magyarországhoz való csa-tolásáért. Akik nem menekültek el a JugoszlávNéphadsereg közeledtének hírére, azokat a magyarság-hoz való ragaszkodásukért hurcolták el és kerültek bör-tönbe, internáló- és munkatáborba, vagy legyilkoltákőket.36 Pontos számukat nem ismerjük.

Nevüket a kollektív feledés homálya fedi, emléküketsemmilyen tankönyv, emléktábla nem őrzi. A történészszakma nem írt róluk 1990 után sem (a szlovéniaiGöncz László kivételével, aki e kérdés egyetlen alaposszakembere), a közvélemény, a történelemtanárok tájé-kozottságáról jobb nem is beszélni. A nemzeti emléke-zet szempontjából fontos, hogy nevüket Munczi Antalnyomán felsoroljam:

E tevékenységükért halálra ítélték és kivégezték:Antunovits Mártont, Dőring Károlyt, JankovicsFlóriánt, Juranics Györgyöt (holott ő 1941-ben kommu-nista menekültként telepedett le Csáktornyán), Meje -ricsák Bélát, Mekovec Ignácot, Muraközi (Szocsics)Mihályt, Rózsa Jenőt, Bévor Jánost (volt jugoszláv kép-viselő), Szalay Lászlót, ifj. Wohlsein Károlyt ésZimmerman N-t. Munczi Antal is halálra lett ítélvetávollétében, de átgondolva a helyzetet 1945. április 2-áncsaládjával együtt elhagyta Muraközt, és így megmene-kült a kivégzéstől. A falusiak közül is többeket kivégez-tek, főleg a községi bírókat. Pecsornik Ottó országgyű-lési képviselő eltűnt. Sokakat 6 hónaptól 20 évig tartóbörtönbüntetésre ítéltek. Így Behojnik Mihályt 20 évre,Binder Lajost 8 évre, Kollarics Ferencet 8 évre stb.Öcsémet 5 évre ítélték, pedig ő politikával nem foglalko-zott, csak azért, mert a Magyar Kultúr Egyesület alelnö-ke volt. Az elhurcoltak közül is sokat kivégeztek. Egybarátom, ki maga is be volt zárva a varasdi börtönbe, desikerült neki Ausztriába menekülnie, elmondta, hogy avarasdi börtönből egy ideig minden héten elvittek egyvagy két teherautónyi foglyot, akiket aztán a Drávábafojtottak. Ezek között több muraközi is volt.

A magyar tanárokat, tanítókat, közigazgatási tisztvi-selőket, és akik 1941-től telepedtek Muraközbe, kitolon-

colták és mindenüket ott kellett hagyni, csak amit a kétkezükben el tudtak vinni, azt vihették el.

Tito kommunista rendszere gondoskodott arról, hogya magyar érzésű embereket eltűntesse vagy kiirtsaMuraközből. Sok muraközit telepítettek át Jugoszláviabelsejébe és helyükre idegeneket telepítettek be.37

Magyargyűlöletében a Jugoszláv Néphadsereg 1945-ben odáig elment (elmehetett bármiféle jogi következmé-nyek nélkül, mert Magyarország legyőzött állam volt, kivolt szolgáltatva a szomszédok bosszújának), hogy átjöttDél-Zalába egészen Nova községig − amely sosem voltJugoszlávia része −, túszokat szedett és vitt át jugoszlávterületre. Valószínűleg kivégezték őket, mert senki nemtért vissza közülük. Számukat, nevüket ma sem ismerjük.38

A függelékben Muraközzel kapcsolatos levéltári ira-tokat teszünk közzé. Az első Mindszenty Józsefnek abelügyminiszterhez, Keresztes-Fischer Ferenchez írottlevele. Lelőhelye a Magyar Országos Levéltár, azÁllamfői Hivatalok Levéltára, Horthy Miklós kormány-zó kabinetirodai39 anyaga, a 8394 sz. mikrofilmenolvasható. A belügyminiszter kabinetirodájából kerül-hetett át a kormányzó kabinetirodájába, de az is elkép-zelhető, hogy a Belügyminisztérium épületében kerültszovjet kezekbe, s a szovjetek a kormányzói kabinetiro-da egy bizonyos mennyiségű anyagával vitték elMagyarországról és adták vissza. (Hol a többi irat?)

A második Mindszenty-dokumentum két részből áll.A megyei közgyűlés (akkori megfogalmazásban Zalavármegyei törvényhatósági bizottság) 1941. július 5-irendkívüli ülésén, Muraköz ügyében elmondott előadóibeszédéből és az azt követő határozatból, amelyet aközgyűlés vita nélkül szavazott meg.

A szövegekben csak apró módosításokat végeztünk,ezeket külön nem jelöltük. Egy esetben tettünk kivételt,ott […]-be tettük a magyarázatot.

Harmadikként Teleki Bélának, Zala Vármegye főis-pánjának Alsólendván 1941. augusztus 16-án elmondottbeszédét közöljük.

33

láthatáraugusztus

36 A szerbek részéről ez éppoly tömeggyilkosság volt, mint az1991–1999 közötti délszláv háborúkban elkövetett mészárlások ahorvátok és a bosnyákok, albánok, illetve Kórógy és Szentlászló elnem menekült magyar lakosai között. Ezekért a gyilkosságokért,emberiségellenes bűncselekményekért néhány felelőst a NemzetköziBíróság elítélt. A Szerb Köztársaságban szélsőséges elemek, noha azország az Európai Unióba törekszik, teljesen helyénvalónak, termé-szetesnek tartják a nem szerb nemzetiségűek fizikai bántalmazásátnemzetiségük, nyelvük, etnikai hovatartozásuk miatt, sőt fizikai meg-semmisítésüket is, ha nem akarnak asszimilálódni.

37 http://www.magtudin.org/Murakoz.htm Lásd még: Göncz László:Meghurcoltak kálváriája. Miért? – Zakaj? Lendvai füzetek 16.Lendva, 1998. A Bácskában, Bánátban, Baranyában a JugoszlávNéphadsereg nemegyszer a helyi szerb lakossággal követett el

népirtást a magyarok ellen, lásd többek között: Cseres Tibor:Vérbosszú Bácskában. Budapest, 1991; Mészáros Sándor: Holttányilvánítva. Délvidéki magyar fátum I–II. Budapest, 1995–2000;Matuska Márton: A megtorlás napjai. Novi Sad, 1991.

38 Béli József: A Muraköz 1941–1945. In: Zala megye ezer éve.Főszerk. Vándor László. Zalaegerszeg, 2000. 266.

39 A kormányzói kabinetiroda és a katonai iroda anyagának egy részebizonyosan szovjet kezekbe került. Az 1960-as évek elején bizo-nyos mennyiségű iratot Moszkva visszaadott. Ebből készült aHorthy Miklós titkos iratai című kiadvány. Budapest, 1963. Az ira-tokat sajtó alá rendezte, magyarázó szövegekkel és jegyzetekkelellátta Szinai Miklós és Szűcs László. Angol nyelvű változata: TheConfidential papers of admiral Horthy. Prepared for the press andintroduced by M. Szinai and L. Szűcs. Budapest, 1965.

Függelék

1.

Mindszenty József Keresztes Fischer Ferenc

belügy miniszterhez írott levele

A május 8-i kihallgatás során a következőkre vagyokbátor rámutatni. A propaganda sokkal erősebben éskiterjedtebben folyik Horvátországban Muraközért,mint nálunk. Van-e magyar lap, amely magyar irányútérképet vagy cikket hozhatna a Muraközről? A Mura -közbe is bejáró Pesti Hírlap még azt is elhallgatta, hogya Muraközben magyar katonaság volna, illetőleg nemmerte felsorolni Muraközt ama déli területek között,amelyek magyar megszállás alatt vannak. Ellenben aMuraközbe akadálytalanul bejutó Hrvatska Straža címűterjedelmes zágrábi napilap május 24-i száma aMuraközt Horvátországhoz csatoló térképet közöl.Mellékelem.

Téves Excellenciád azon információja, hogy aMuraköznek 84 ezer lakosából 8 ezer magyarja van ésebből 4 ezer zsidó.40 Az 1910-es hivatalos statisztikaszerint a Muraköznek 1012 izraelita lakosa volt, és aszám azóta, mint az ország egész vidékein is csak fo -gyott. Jugoszlávia igyekezett Muraközt formailagmegölni. A zsidók pedig a gazdasági életteret keresik.Nem jelentéktelen az az 1910-i hivatalos statisztikaiadat sem, amelyre eddig kevés figyelem jutott, hogy22.577 41 egyén beszélte 1910-ben a magyar nyelvet.Ez pedig több mint 25%. A Muraköz központjának,Csáktornyának 42 a magatartása nagyon jellemző.Amióta (kb. 2 hete) Csáktornyán43 a tiszta horvát nyelvűistentisztelet mellé egy kanizsai franciskánusbetelepítésével bevezette a magyar nyelvű isten-tiszteletet, a magyar istentisztelet zsúfolt templomot, ahorvát istentisztelet üres templomot jelent, jóllehet acsáktornyai barátok a horvát nyelvnek biztosították a

lakosságnak alkalmasabb időt, míg a magyarságnak akevésbé alkalmas idővel kellett beérnie.

A miniszterelnök 44 azt közölte Excellenciáddal, hogya 8 tagú muraközi küldöttségből egy sem tudott ma -gyarul. Ezt a megállapítást már május 28-án tévesnekkellett mondanom. Utána lementem a Muraközbe és otta helyszínen újólag megállapítottam, hogy a küldöttséghét tagja tökéletesen beszél magyarul. Csak a nyol-cadik, a perlaki 45 Kósz beszéli a muraközi nyelvetjobban, mint a magyart. De tűrhetően tudja magát kife-jezni magyarul is. A szíve pedig tökéletesen magyar.Hogy ő lett a bíró a felszabadulás után, az is az ottanimagyarság bizalmának megnyilatkozása.

A Transcontinent Press budapesti jelentése alapjánpozsonyi lapok (Az Esti Újság, Gárdista) május 21-énhozták a hírt, hogy Magyarország átengedi a MuraköztHorvátországnak. Illetékes helyre hivatkozva hirdeti afenti hivatalos német lap és hirdetik nyomán az egyébemlített lapok, hogy „Magyarország nemcsak horvá-tországi, szlavóniai és szerémségi részekre valóigényeiről mond le, hanem ezen felül átengediHorvátországnak Muraközt.” E szerint a külföld nemarról tud hivatalos formában, hogy Magyarországragaszkodik a Muraközhöz, hanem átengedést éslemondást hirdet.

Excellenciádat éppúgy tájékoztatta muraközi közege,Sagmeister Pál főbíró, mint ahogy Csáktornyán ésMuraközben ismételten többek előtt, legutoljára pén-teken kijelentette: a Muraköz lakosságának 80%-a,főként gazdasági okból Magyarországhoz vonzódik éskíván tartozni. E szerint a Muraközben nincs is máshátra, mint a magyar közigazgatás bevezetése.

Rendkívül jellemző, hogy Varasd városból kétfőtisztviselő eljuttatta Csáktornyára ama tervét, hogyMuraközzel együtt ők is Magyarországhoz tartozzanak,annál is inkább, mert Horvátországban egész bizonyta-lanok a viszonyok, a jogrend, a gazdasági és szociálishelyzet egészen sötét. Minden viszonylatban komor

34


40 1910-ben adja Muraköz lakosságát a csáktornyai járás és a perlakijárás adatainak összege. Ezeket és az összesített adatokat lásd a 44.sz. jegyzetben. Muraközben a zsidó vallású polgárok száma 2120.

41 Lásd a 44. sz. jegyzetben42 Csáktornya nemzetiségi viszonyai az 1910-es népszámlálás

szerint: az összlakosság 5.213 fő, ebből magyar 2.443(46,863%), német 251 (4,814 %), tót 14 (0,27%), román 2(0,038 %), horvát 2.404 (46,115 %), szerb 35 (0,671 %), egyéb74 (1,419 %). A magyar nyelvet ismerte 3.595 fő (68,96 %). In:Magyar Statisztikai Közlemények. A Magyar Szent KoronaOrszágainak 1910. évi népszámlálása. Új sorozat, 42. kötet.Budapest, 1913. 80.

43 A csáktornyai járásban a helyzet a következő volt: Összlakosság46.471 fő. Ebben magyar 4.709 (10,13%), német 323 (0,695%),szlovák 22 (0,047%), román 6 (0,013%), horvát 41.182 (88,62%),

szerb 35 (0,075%), egyéb 194 (0,417 %). Magyarul tud 10.429(22,44 %) In: Magyar Statisztikai Közlemények, i. m. 82.

44 Teleki öngyilkossága után a kormányzó még aznap este, 1941. ápri-lis 3-án Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek, aki a posz-tot 1942. március 7-ig töltötte be. Utóda Kállay Miklós lett.

45 Perlak lakossága 1910-ben összesen: 4.513 fő, ebben: magyar 713(15,80%), német 20 (0,44 %), 3.754 horvát (83,18 %), egyéb 26(0,576 %), magyarul tud 2.785 (61,71%). A perlaki járásban a hely-zet: összesen 43.910 fő, ebben magyar 2.057 (4,68%), német 73(0,166%), oláh 8 (0,018%), horvát 41.647 (94,85%), egyéb 131(0,298%). Magyarul tudott 12.158 (27,688%). Összesen aMuraközben: 90.387 fő, ebben magyar 6.766 (7,48%), német 396(0,438%), tót 22 (0,024%), oláh 14 (0,015%), horvát 82.829(91,64%), szerb 35 (0,039%), egyéb 325 (0,359%). Magyarul tud22.587 (24,99%).

hírek jönnek át a Muraközbe túlról, és nem csoda, hogynemcsak Varasd város, de a Dráva déli oldalán fekvőközségek is szívesen vennék a Magyarországhoz tar-tozást. Az olaszokkal való kapcsolat egész Horvát -országban ellenszenves és gyökértelen.

Nagyméltóságodnak hazafias tisztelettel:

Péhm József 46

pápai prelátus, apátplébános,47

törvényhatósági bizottsági tag

2.

Péhm József pápai prelátus tag előadói beszéde

Zala vármegye törvényhatósági bizottsága48 1941. évi

július hó 5-i rendkívüli ülésén

Méltóságos Fő 49- és Alispán Úr! 50

Muraközi Testvéreink!Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!

Amikor 116 törvényhatósági bizottsági tag rendkívüliközgyűlést sürgetett és hívatott össze, éspedig a ta tár -dúlás óta soha ennyire nem várt kalászérés és kasza-pengés idején, és amikor Zala vármegye év századokfolyamán megszerzett és élre lendülő erkölcsi ésközéleti súlyával, minden emberi válságok legnagyobbválsága idején egy rendkívüli fontos országos és vár -megyei ügyben kíván megnyilatkozni: a szónok vállairaaz a feladat súlyosodik, hogy alanyiságát visszaszorít-va, tökéletesen beilleszkedjék ennek a teremnek amúlttól vemhes levegőjébe, a galériájából Zrínyit,Festeticset és Deákot kapcsolja be a lelkébe, és tanítá-sukból a tanító történelem szellemét zúgassa és suhog-

tassa át az énjén, és annak és csak annak legyen itt,kifelé, fölfelé, jelenben, jövőben a leadója. Az elmúltidők szociális válsága tette-e vagy más is, nem tudom,de megfogyatkozott a történelmi gondolkodás. A tör -ténelmi jogérzék vészes vérszegénysége idején, mintegykor Bosnyák Zsófia 51 sztrecsnói lábnyomai az utánajövő, fagyoskodó szolgálónak, az ő nyomaik és útjaik ismelegek, eligazítók, járjuk azokat!

Országos közügy.Azzal, hogy ők, az egész nemzet váteszei szólalnak

meg itt, a szőnyegen levő tárgy kilép egy vármegyekereteiből, és a nemzet nagyjai az egész ország ügyévéteszik azt, ami a történelem folyamán mindig is az volt.Ha a Szent Korona beragyogta a nemzetet, fényesboglára,52 Muraköz is velük fürdött tündöklésében. Ha aSzent Korona fénye meghalványodott, Muraközkönnyáztatta drágakő lett. De akár fényben, akárkönny ben fürdött, egyaránt nagy nemzeti kincs. 1626-ban, amikor Zrínyi György,53 a szigetvári vértanúunokája és a csáktornyai Miklós apja elmegy a hadakútján Wallenstein54 táborába, és előre érezte, hogy csakholtteste jön vissza a szentilonai pálos kolostor családisírboltjába, ezért ajánlja búcsúlevelében a nagyPázmány 55 gondjaiba Muraközt, mert – úgymond – abíboros Magyarország jóakarója. Fia, Miklós56 aMuraköz és Légrád kapitánya, majd Zala főispánja éshorvát bán, innen Muraközből védi Délt, Babócsán ésBerzencén át el Pécsig, Eszékig és mindenütt a Drávavonalán áll Magyarország vártáján, a török ellenében.Muraköz miatt hasonlott meg a bécsi kormánnyal,amely Montecuccolival57 nem tudja megérteni [helye-sen: nem tudta megértetni – V.E.L] Muraköz országosés hadászati jelentőségét. A török áfium című művemegrendítő gondolatai a nemzet bűneiről és erényeiről,a nemzeti hadseregről, a csáktornyai várban születnekmeg, és a mai magyar dicsőséges honvédségnek

35

láthatáraugusztus

46 1942 szeptemberében változtatta meg vezetéknevét Mindszentyre.47 Ekkor plébános a zalaegerszegi Mária Magdolna plébániatemplomban.48 Mai fogalmaink szerint a Megyegyűlésről van szó, amelynek

Mindszenty József is tagja volt. 49 A főispán vitéz gr. Teleki Béla (1896–1969) 1936. november

25–1944. október 27-ig. A nyilas kormányt nem akarván szolgálnilemondott és külföldre távozott. Paraguayban halt meg.

50 Az alispán ekkor Dr. Brand Sándor (1938. május 12–1945. május14. között).

51 Bosnyák Zsófia (1609–1644), Wesselényi Ferenc füleki várkapi-tány felesége.

52 Jelentése: a Magyar Szent Korona ékköve, Muraköz.53 Zrínyi György (1659–1626) Bethlen Gábor erdélyi fejedelem olda-

lán állt, majd átpártolt a Habsburgokhoz. Jutalmul horvát bán lett.A sors úgy hozta számára, hogy mint II. Ferdinánd katonája a Vágvölgyében – Bethlen 1626-os Bécs elleni hadjáratakor – a fejede-lem ellen vonult. Állítólag megmérgezték.

54 Wallenstein, Albrecht Wenzel Eusebius (1583–1634) a harmincévesháború egyik legkiválóbb hadvezére, cseh származású. A német–rómaibirodalmi haderő vezetője.

55 Pázmány Péter (1570–1637) Krakkóban kezdte tanulmányait. Ittállandóan fájt a feje (Krakkó mocsár helyén épült), ezért Bécsben,majd Rómában tanult tovább. Remek szónok, tudós, a kultúramecénása. 1616-tól esztergomi érsek, bíboros Nagyszombatban. Ittegyetemet alapított, (1635) Mária Terézia helyezte Budára, majdPestre. Az egyetem az államosítás után Eötvös Loránd nevét vetteföl. 1992-ben újjáalakult. Pázmány Péter sírja a Szent Márton szé-kesegyház szentélye alatt található Pozsonyban.

56 Gr. Zrínyi Miklós (1620–1664) politikus, hadvezér, Zala vármegyefőispánja. Pázmány nevelte, hatására lett magyar érzelmű és szívű.A magyarok és a horvátok is magukénak vallják.

57 Gr. Montecuccoli, Raimondo (1609–1680) a harmincéves háború-ban császári hadvezér. Zrínyivel nem szívlelték egymást. Nevéhezfűződik a szentgotthárdi győzelem a török felett 1664-ben.

Muraköz volt a bölcsője. És a magyar honvédség háromhónapja otthon van az ő szülőföldjén, Muraközszeretetétől övezve. És mi bizton reméljük, hogy amagyar honvédség szülőföldjétől a kardja oltalmát,Muraköz pedig dicsőséges szülöttjétől a szeretetét nemvonja meg sohasem.

Festetics György,58 a nagy idők nagy embere Geor -gicont59 teremt az országnak Keszthelyen, ugyanakkorországos vonalon itt és fennebb a Muraköz szeren -csésebb egyházi hovatartozása és az ottani magyarságmegerősítése ügyében harcol.

Deák úgy is, mint a vármegye, de úgy is, mint a nemzetvezére, a Pesti Naplóban és Tarányi Józsefhez60 (1860) írtlevelében, tárgyalásaiban Muraköz mentoraként szere -pel. Ő ugyan nagyon messzire elment a magyar–horvátalaptörvény tárgyalásaiban, de Muraköz hovatartozásátvitássá tenni soha nem engedte; és fennen hirdette 1860.december 30-án a Tarányi Józsefhez írt levelében:„Muraközt Magyarország és Zala vármegye bizonyosanvissza fogja kapni.” 61 Ekkor is, máskor is Muraköztországos szempontból nézte.

Történelmi jog.Mindhármukból az ezer év történelmi joga szólott

Muraközzel kapcsolatban. 896 óta magyar ez a föld.Az abszolutizmus idején a 10 éves horvát és Trianonután a 23 éves jugoszláv birtoklás, együtt 33 év az 1045évvel szemben, múló epizód.

Határvédelem.Az új Magyarország, amelyről annyit beszélünk

most, komoly határvonalakra rendezkedjék be! Az el -múlt negyedszázad alatt fegyveresen kandidálóellenségtől négy oldalról övezett, nyitott puszta ház volta szomorú Csonka-Magyarország. Szőregnél ésRédicsnél a libaőrző magyar kislány nem vette észre afűben futó határvonalat, és a granicsárok 62 fegyvereitől

magyar kislány vére festette azt láthatóvá. A Mura nemhatár, nyáron átgázolható. A Dráva komoly határ.A Mura mellett nincs embererdő, tömött élő sövény,megette az egyke.63 A Dráva mellett 8-10 gyermekescsaládok élnek, évszázados Zrínyi-katonák leszárma-zottai. Zalának egyetlen honvédelmi övezete a Muraköz.Van természetes határ, élet és vitézi hajlam. Aligkerestek itt elő valamit sietőbben a ládákból, mint amagyar vitézségi érmeket, és alig várnak valamitinkább, mint a vitézzé avatást.

Milliárdokat építettünk be a Kárpátok peremébe,bölcsen van, de az már nem volna bölcs dolog, haegyszer a szláv tömb komoly és már bontakozóeshetőségével Oroszországot odaengednők a gyenge ésnyitott Mura-vonalra.

Vitathatatlan tehát a történelmi jog, a katonai-határvédelmi, hozzá – az itt idő híján nem részletezhető –gazdasági, vízrajzi, a külön muraközi nyelvi és mű -velődési stb. szempont. Ezek mind régi indokok. De a miérveink nem csak pergamenekben, térképekben élnek,hanem be vannak írva a derék, vallásos, szorgalmas,család- és földszerető nép szívébe és lelkiségébe.

Muraköz hűsége.1910-ben a 90.000 lakosból 8.000 a magyar és még

22.577 (25%) a magyarul beszélő.64 Ha ezt kevesellnévalaki, akkor itt meg kell állapodnunk kissé. Egyikoldalon megnyugodni abban, hogy magyar múltú éslevegőjű hatalmas gócpontok bizonyos taktikai,békéltető és egyéb okokból lemaradjanak a SzentKorona testéről, más esetben a szent istváni gondolattalszöges ellentétben a nyelvi hovatartozást tenni meg aterületi hovatartozás ismérvének, irtózatos hiba, láposingovány és bizonytalan futóhomok lenne. De 1938 ótaennek a trianoni iránynak le is járt az ideje. Ha még ittkísértene és Muraköz 8.000 magyarját és 22.577

36


58 Festetics György (1755–1819) 1797-ben alapította meg aGeorgikont.

59 Közép-Kelet-Európa első és sokáig egyetlen mezőgazdasági szak-képző intézménye volt.

60 Tarányi József táblabíróról vagy Deák Oszterhuber-Tarányi Józsefnevű sógoráról lehet szó.

61 A Muraköz hovatartozása miatt a magyar–horvát viták a XIX. szá-zadban többször is kiéleződtek. 1848. szeptember 18-án BaltazárSimunics (Simunich) cs. kir. tábornok által Muraköz Horvát -országhoz csatolása ügyében összehívott gyűlésen a muraközi kép-viselők úgy nyilatkoztak, hogy ők a „királynak s a magyar minisz-tériumnak engedelmeskednek, Horvátországhoz tartozni pedig nemakarnak.” Magyar Katolikus Lexikon, IX. k. Budapest, 2004. 398. Agyűlésről a Pesti Hírlap 1848. október 6-i száma is beszámolt.Ugyanezen a napon a csáktornyai ütközetben Perczel Mór kiűzte ahorvátokat a Muraközből. Magyar Nagylexikon 6. k. Budapest1997, 704. A szabadságharc leverésekor Jellasics csapatai szálltákmeg, 1849 decemberében az osztrák kormány ideiglenesen csatoltael Pozsega vármegyéhez. 1860-ban az Októberi diploma, amely

újra engedélyezte a vármegyék önkormányzatát, visszacsatoltaMagyarországhoz. 1868-ban a magyar–horvát kiegyezés meghatá -rozta Horvátország államigazgatási felosztását és megyehatárait is.A Muraköz továbbra is Magyarországon maradt, mert semmi semindokolta ennek ellenkezőjét. 1919-ben Mura Köztársaságot kiál-tottak ki a vidéken, amit senki nem vett figyelembe. 1919–1941között Jugoszláviáé, 1941–1945 újra Magyarországé. 1945–1991között a Jugoszláv Népköztársasághoz tartozik. Annak felbomlásaután 1991-től a Muraköz (Međmurje) a Horvát Köztársaságban, aMurántúl (Prekmurije) a Szlovén Köztársaságban található.

62 Jugoszláv határőrök.63 Utalás arra, hogy a jómódú falusi ember nem vállalt több mint egy

gyereket, hogy a vagyon ne osztódjon, és gyermekei ne szegényedje-nek el birtokosztódás miatt. Tömegesen Baranya, Somogy, Tolnamegyében volt ez szokás. A jelenségre gróf Széchenyi Viktor hívta fela figyelmet a XX. század elején. Lásd még: Fülep Lajos: A magyar-ság pusztulása (1929). Többen is foglalkoztak vele (Kodolányi János,Illyés Gyula, Fekete Gyula stb.). A jelenség tovább él.

64 Muraköz 1910-es adatait lásd a 45. sz. jegyzetben.

magyarul beszélőjét és mind valahány magyar[ul] érzőlakóját mi kevesellnők, az annyit jelentene, hogy a mégellenséges kezekben lévő vármegyékből 9-ről örökre éseleve lemondunk, hiszen Árvától Fogarasig ennyimegyében gyengébben áll a magyar nyelv, mint aMuraközben.

A Muraköz magyar, mert magyarul érez. 1941.április 27-én 4.000 katonakorú férfi a faluja táblájaalatt vonult fel Csáktornyára magyar zászlók alatt, ésahogy világháborús 20-as honvédek és 48-as gyalo-gosok vezetése alatt harsogva proklamálták, hogyMuraköz magyar, és ahogy a Zrínyi-emlék felé táncol-va, zárt menetben fölvonultak és egy öreg muraközielmondta nekem: „Azért jöttünk, hogy fölemeljük ezt anagy dicsőséget” – ezt én életem egyik legnagyobbélményeként őrzöm. Május 11-én 10.000 65 ember ünne-pel magyar zászlók alatt Perlakon. A honvéd ünnep-ségeken 17.000 66 ember vett részt Csáktornyán, és csakúgy pompázott ott a magyar ruha.

És ezek mind fényképpel igazolhatók és igazoltak.26.746 tizenhat éven felüli egyén követelte aláírásávala végleges magyar megoldást.

Belicát,67 Muraszerdahelyt68 korábban irányzatosan[célzatosan] úgy emlegették, – mint délre vonzódó69

községeket. És az előbbinek 5/6, az utóbbinak 2/3 részenyilatkozott meg Magyarország mellett.70 A minap vissza -került Stridó vidék71 7000 lakosából 4.800 tizenhat72

éven felüli tett hitet Magyarország mellett, és az a bíró,aki 16 hónapot ült a jugoszláv uralom alatt, házról-házra járt, hogy a jugoszláv és a német világ után mostvagy soha vissza Magyarországhoz! Eléggé ismert

Víziszentgyörgy73 község. Volt magyar tanítója, BarabásGyőző Felsősegesdről meglátogatta. Azt írja a nyolc -tanítós községről, illetőleg hegyvidékről: „propa-gandára egyáltalán nem volt szükség. Meggyőződtemarról, hogy volt községem 100%-ban magyar érzésű.”Magyar nyelvű tanfolyamra kérték fel. Elvállalta, de –az ezer résztvevőre tekintettel – többedmagával. JártAlsó-Muraközben is. 90–95%-ban magyar érzésűnektalálta ezt a népet is. Legújabban az úgynevezett sloga-emberek,74 magyar és magyar érzésű községi elöljárósá-gok vették át a községek vezetését a Muraköz nagyobbrészében.

Muraköz tehát most is a régi, mint 1860-ban állapí-totta meg róla Deák: „Buzgón és ingadozás nélkül akarMagyarországhoz tartozni”.

Magyarország tényei.És Magyarország? Megjelent a nagyhéten minden

magyar legnagyobb örömére a kormányzói kiáltvány:75

Előre Délen a szentistváni határokig! 76 Tudott dolog,hogy a Dunántúlon, el a Dunáig mindenütt a Dráva aszentistváni határ, következésképpen a Muraköz beletar-tozik a visszafoglalandó déli területek közé. Az is tudottdolog, hogy a kormányzói kiáltványt ellenjegyezte ajelenlegi miniszterelnök, aki egyben külügyminiszterünkis.77 A honvédvezérkar és honvédelmi miniszter beve -zényelték április 16-án a magyar honvédséget aMuraközbe, és az megszállta mindenütt a Dráva vonalátés az attól délre eső Légrádot. Bevonultak a m. kir. bel -ügy miniszter78 irányítása alatt működő bizton sági szer -vekből a m. kir. csendőrök, a pénz ügyminisz ter 79 magyarpénzügyőrei, a m. kir. kereskedelmi miniszter 80 magyar

37

láthatáraugusztus

65 Annak ellenére, hogy Perlakon 713 magyar élt csak – a magyarultudók száma 2.785 volt 1910-ben –, nem kizárt, hogy tízezren vol-tak a nagygyűlésen. Ezen részt vehettek a helyi, a környékbelimagyarok és horvátok, főleg az idősebbek, akik nem viszonyultakellenségesen Magyarországhoz. Kíváncsiak lehettek, mint másokis, hogy mi lesz velük Jugoszlávia szétesése következtében. Érkez-hettek a nagygyűlésre az anyaországból is.

66 Lehettek ennyien. Lásd az előző jegyzetben közölt indokokat ill.feltételezéseket.

67 1910-ben Belicán élt: összesen 1.652 fő, ebben magyar 51 (3,09%),oláh 4 (0,242%), horvát 1.595 (96,55%), egyéb 2 (0,06%).Magyarul tudott 307 (18,58%) A Magyar Szent Korona i. m. 80.

68 1910-ben Muraszerdahelyen összesen 1474 fő, ebben magyar 227(15,3 %), német 2 (0,135 %), horvát 1245 (84,29 %). Magyarultudott beszélni 459 (31,08 %). A Magyar Szent Korona i. m. 86.

69 Értsd: amelyek Horvátországhoz húztak.70 Ez azt jelenti, hogy a horvátok döntő része, mert a magyarok ele-

nyésző kisebbségét adták a két jelzett falunak, Magyarországhozhúzott volna? Nem találtunk rá adatot se pro se contra.

71 A jugoszláv időkben Stridóvárt és 7 községet a ma Szlovéniábantalálható Ljutomerhez csatolták. 1941 áprilisában németek vonultakbe oda, majd a területet átadták a Muraköznek.

72 Nem találtunk rá adatot se pro se contra.73 1910-ben Víziszentgyörgyön élt: összesen 2.199 fő, ebben 80

magyar (3,64 %), német 1 (0,045%), horvát 2.095 (95,27%), egyéb23 (1,046%) Magyarul tudott beszélni 152 fő (6,91%). A MagyarSzent Korona op. cit. 81. Nem találtunk rá adatot se pro se contra,hogy a falu lakossága Magyarországhoz vonzódott.

74 Sloga emberek: a horvát sloga-összefogás szóból származik.75 A kormányzói kiáltványt lásd: Diplomáciai iratok Magyarország

külpolitikájához 1936–1945.V.k. Magyarország külpolitikája a nyu-gati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940–1941. (Össze-állította Juhász Gyula) Budapest, 1988, 717. sz. dok. és HorthyMagyarország i. m. 33–34.

76 A kormányzó hadparancsa: Horthy Magyarország i. m. 34. 77 Bárdossy László (1890–1946) diplomata. 1941. április 3-án kapta

meg kinevezését a kormányzótól szóban. Teleki temetése után ápri-lis 7-én tette le az esküt és vette át hivatalát. 1942. március 7-énlemondott. 1946-ban mint háborús bűnöst kivégezték.

78 Keresztes Fischer Ferenc (1881–1948) belügyminiszter a Gömbös-kormányban 1931. augusztus 24–1935. március 1. között, majdismét 1938. május 24–1944. március 19-ig.

79 Reményi Schneller Lajos (1892–1946) pénzügyminiszter 1938–1944-ig. A németek kéme a magyar kormányban. A Sztójay-perben halálraítélték és kivégezték.

80 Varga József (1891–1956) vegyészmérnök. Iparügyi, kereskedelmi ésközlekedési miniszter (1939. július 25–1943. március 29.) 1945 után aMTA tagja, egyben műegyetemi tanár Budapesten és Veszprémben.

vasutasai és postásai. Megnyílt ott eddig 21 postahivatal,illetőleg postamesterség. És bélyegezték a magyar postá-sok a Magyar–Horvát–Olasz–Németország felé irányí-tott leveleket és küldeményeket, teljes két hónapon át,eleinte pl. Csáktornya visszatér, majd visszatért köriratúbélyegzőkkel. Megjelent a Muraközben a MagyarNemzeti Bank hatalmas magyar pénzkészlettel a dinárbeváltására. Megismétlődött ez a minap visszatért Stridóvidéken is.81 Megjelent a magyar ipari és kereskedelmiélet legnagyobb szerve, az államilag támogatott Hangya,továbbá az Országos Társadalombiztosító Intézet, adobrovoljác82 telepeseket kereső Vitézi Szék, az OrszágosFrontharcos Szövetség kiküldöttei. Szóval megint csakországos ügy lett a Muraköz ügye. Kérdezhetjük, ki és miaz ma Magyarországon, aki és ami nem lett volna felelősMuraköz népének ama kialakult meggyőződéséért, hogyMagyarország ekkora és ily komoly apparátussal komolycélért, komoly jogok érvényesítéséért, állandó jelleggeljelent meg Muraközben és onnét kivonulni nem akarhat?

Mit lehet és mit nem?És így állván a történelmi jog, a Muraköz hűsége és

az anyaország ténye, fel kell tennünk a kérdést, mit nemlehet és mit lehet? Sok mindent nem lehet pl. cserélni ésformulázni.

1. Nem lehet cserélni. A visszakerült Székelyföldön avonal „magyar” oldalán van egy megoláhosodott köz-ség, Bereck. Az „oláh” oldalon fekszik három szép tisz-ta székely falu. Lent jártában szegény néhai TelekiPálnak mondják a mindenáron nyerni akaró magyarurak: „Instáljuk, cseréljük el őket.” Teleki azt feleli:„Nem lehet! Ami már az enyém, azt nem adom. Ami mégnincs itt, azt kivárom. A szent dolgok nem cseretár-gyak!”83 Ez a Teleki-testamentum nemzetnek és az ő kor-mányának, érvényes minden világtájon, Délnyugaton is.

2. Az az esetleges jelentkező elgondolás, hogyHorvátország ismerje el Muraközre a mi történelmijogunkat és ennek ellenében az övé lesz Muraköztényleges birtoklása, a történelmi gondolkodás

szemüvegén át teljesen elfogadhatatlan, és ellene aSzent István-i gondolat, a kormányzói kiáltvány,Muraköz népének hűsége alapján a leghatározottabbantiltakozik a vármegye. Formulával, amely a lemondásborzalmas tényét álcázza, ne ámítsuk magunkat!Amikor a XVIII. században magyar volt itt az impérium,a főhatalom, de a lelki hatalom (jurisdictio) Zágrábé,azt írta Padányi Bíró Márton84 veszprémi püspök, aMuraköz negyedik nagy harcosa: „Kígyó vagyon abokorban!” De ha – a formulázás esetén – sem lelki,sem főhatalom, akkor eltűnik a bokor. És mi marad?Csak valami jeruzsálemi vagy halicsi85 jogcím maradnaa magyarnak. Ezt a formulát történelmi jogérzék híjánmeg lehetne alkotni, de a hűséges Muraköz ezreinekbosszútól kiömlő vére lenne azon a pecsét.

A barátszerzés útján.Mi elismerjük, hogy a nemzeteknek barátokat szerez-

ni felette hasznos és bölcs, de mert a jól rendezett sze-retet magunknál kezdődik, a barátságnak a halála ésnem a megszövése lenne, ha a magunk ezeréves jogait,a jövőt biztosító komoly határt és erkölcsi kötelezettsé-geinket gyengítenők. A barátság, még ha századok álla-nak is mögötte, múlandó, de a nemzet jövendőjének ésbirtokállományának meg kell maradnia.

Ez a nemzet ezer éve járja a maga útját és Dél felé800 éve az áldozatos barátság útját. Bizonyság rá amagyar–horvát közös alaptörvény, az 1868. évi XXX. tc.Hozzájárultunk a nagymérvű önkormányzathoz, amely-nek mása a világon azóta sincs sem beligazgatás, semnyelv, sem lobogó és címer tekintetében. A teherviselés-ben figyelmesek voltunk, és amikor a vállalt teher is fel-szaporodott, 1880-ban ezt a hátralékot törvényileg ésteljesen töröltük. Visszakerülte esetére odaígértük aHatárőrvidéket és Dalmáciát. Átadtuk a három várme-gyét: Pozsegát, Szerémet, Zimony és Verőce vármegyét,Eszék törvényhatósági jogú várossal. Ezen az átadottterületen még 1910-ben is 83.640 86 volt a magyar ésezen felül 130.414 87 a magyarul beszélő.

38


81 Lásd a 72. sz. jegyzetben. 82 Lásd a 27. sz. jegyzetet. 83 A Felvidék és Észak-Erdély visszatérte után a határ kitűzését határ-

megállapító bizottság végezte. Előfordult, hogy határkiigazításcímén – amit az adott település nemzetiségi összetétele indokolt –kerültek át falvak egyik államból a másikba. Így a magyar–szlovákhatármegállapító bizottság 1939. február 20-i ülésén Magyarországátadott 8 falut, kapott 17-et. A március 31-i ülésen az Ung völgyé-ben Lasztóc falut adtuk vissza a szlovákoknak, ellenszolgáltatás nél-kül. Andorka Rudolf naplója. A Madridi Követségtől Mauthausenig.Összeállította, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Lőrincz Zsuzsa.Budapest, 1978, 105. és 124.

84 Padányi Bíró Márton (1693–1762) veszprémi püspök, a kultúramecénása, templomépítő. Egyházmegyéjében bevezette a kötelezőanyakönyvezést. Veszprém megye főispánja, királyi tanácsos, való-

ságos belső titkos tanácsos. Róla Mindszenty írt nagyszerű tudomá-nyos munkát: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora,Zalaegerszeg, 1934.

85 Utalás arra, hogy II. Andrástól kezdve a magyar királyok viselték ahalicsi fejedelem és a jeruzsálemi király címet, holott egyik területsem volt a Magyar Királyság integer része. III. Béla András nevűgyermeke apja jóvoltából lett 1188-ban halicsi fejedelem. András,II. András Árpád-házi királyként 1217-ben keresztes hadjáratotvezetett Jeruzsálem és a Szentföld visszafoglalására. Nem vette beJeruzsálemet, hanem hazajött, de felvette a jeruzsálemi királyicímet.

86 Az 1910-es népszámlálás szerint Horvátországban 105.948 magyarélt, a magyarul tudó nem magyarok száma 64.198. A Magyar SzentKorona i. m. 7.

87 Lásd az előző jegyzetet.

Tettük ezt az unió88 érdekében, és jött 1918-ban a for-radalom és Horvátországnak az új államkeret. A 23 évalatt a magyar is, horvát is sokat tapasztalhatott.Összeomlott a jugoszláv birodalom. Magyarország sie-tett üdvözölni, elismerni új útján a 800 éves társorszá-got. És a 800 év emléke, a tagadhatatlanul nagy áldo-zatok ténye, Szent István koronájának a gondolata nemmerült fel a velünk egykor elválaszthatatlanul összefű-zött koronaországok vezetőiben, jóllehet az ott mostélen állók a trianoni korszak épp legnehezebb részétmagyar földön töltötték.

Ha annyi áldozat és annyi időn át nem tudta felvil-lantani a magyar–horvát múltat, két járás jogi és tény-leges vagy csak tényleges átadása és felrobbantotthidak megépítésére kevés, nekünk pedig irtózatosan soklenne.89

Ha Horvátországhoz barátságot akarunk szőni,keresse azt az új állam, és ha keresi, és mi szívesenviszonozzuk, kereskedelmi szerződés keretében, anyagi-akban tegyük, de ne elidegeníthetetlen javakban. Nincsma magyar földön senki, aki egyetlen tapodtat, egyetlenlelket odaajándékozni, elcserélni jogosítva volna.Az ezeréves ország és vármegye hűséget kívánMuraköztől. Muraköz két évtizedes rabsága idejénragyogóan hűségesnek találtatott. Vajon hűségéért kor-mány és vármegye cserben hagyhatja-e? Revíziós moz-galmaink komolyságán rést nem üthetünk, az ország-rendezés kezdetén magunk ellenében egy lemondással alegborzalmasabb fegyvert ki nem szolgáltathatjuk.

Az egyetlen lehetőség.A történelmi jog alapján adva van; kifejleszteni és

kimélyíteni a jelenlegi helyzetet minél előbb. Vonuljonbe a katonai és polgári közigazgatás, és vonuljon be avármegye az ősi területre.

Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Elnézést kéreka széles mederben történt fejtegetésért. Nem mondtamel mindent, maradt a Muraköz nagy napjára is. MiZrínyi Miklóssal kiáltunk az áfium ellen. Nehéz hivatalez, de álljuk, mert nemzeti szükségesség, hogy az elalu-vásunk miatt a nagy Isten és a történelem ítélőszékenemzetünk és Muraköz vérét ne kérje elő.

A megnyilatkozott kormányzói tekintély, a SzentIstván-i birtokállomány, benne Muraköz minden hantjaés élete felett a felelős magyar minisztérium lelkiisme-retes őrködését kívánjuk. Megmondotta Deák 1860-

ban: „Most gondos vigyázattal párosult szilárdságinkább szükséges, mint bármikor volt.”

Kérem indítványunk elfogadását.

A lelkesen fogadott és nagy hatást kiváltott beszédután az elnöklő főispán kihirdette, és az előadó főjegy-ző az alábbiakban ismertette a közgyűlés által elfoga-dott határozatot.

20.289 számni.1941. jkv.104.

A vármegye közönségének a Muraköz ügyében valóünnepélyes megnyilatkozása.

Határozat

A vármegye törvényhatósági bizottsági kisgyűlése azindítványt egyhangúlag elfogadta az alábbi szöve -gében:

Zala vármegye törvényhatóságát aggodalommal töltiel, hogy a Muraköz területe, bár a m. kir. Honvédség1941. évi április hó 16-án birtokába vette, még mindignem csatoltatott vissza Szent István koronájához, és ezalkalommal is ünnepélyesen kijelenti, hogy a testéből éslelkéből elszakított részéhez, minden körülményekközött, megalkuvás nélkül ragaszkodik.

Utalással kulturális, gazdasági, földrajzi, közlekedésiviszonyokra, a Drávának országvédelmi szempontbólfigyelembe veendő nagyobb jelentőségére, továbbáMuraköz lakosságának a történelem folyamán és most alegutóbbi hónapokban is megnyilvánult Magyarországhozvaló hűségére, legfőképpen pedig az ezer éven át tartottbirtoklásra, felkéri a vármegye törvényhatósági bizottságaa m. kir. kormányt, hogy a Muraköznek nemcsak jogi,hanem tényleges és teljes magyar birtoklásának, mindenerejével sürgősen érvényt szerezni szíveskedjék.

A vármegye törvényhatósági bizottsága egyúttal –ismerve a vármegye közönségének álláspontját – annaknevében is kijelenti és leszögezi a történelem számáraazon megmásíthatatlan állásfoglalását, hogy Muraközta vármegye integráns részének tartja és arról soha lenem mond.

Végül kimondja a közgyűlés, hogy e határozatát aKormányzó Úr Őfőméltóságához a Kabinet Iroda útján,

39

láthatáraugusztus

88 A magyar–horvát perszonálunióról van szó.89 Nehezen értelmezhető mondat. Az érthető – utaltunk erre a főszövegben

korábban, és ezt más, e tárgyban született diplomáciai iratok igazolják –,hogy Magyarország foglalkozott azzal: esetleg átadja Horvátországnaka Muraközt. Talán azt akarja mondani az előadó, hogy mivel a horvátállam vezetőinek nem jutott eszébe a 800 éves közös múlt s az ebből

adódó csatlakozási szándék Magyarországhoz, akkor Magyarországszámára nagy áldozatot jelentene, ha a két járásból álló Muraközt teljesegészében Horvátországnak adná. Nem tudjuk azt sem, hogy a fentimegfogalmazásban mit jelent a Muraköz jogi és tényleges vagy csaktényleges átadása, illetve nem érthető, hogy a hidak megépítése (újjá-építése) kinek a szemszögéből kevés, illetve az kit terhelne.

a m. kir. miniszterelnök úrhoz,90 az Országgyűlés mind-két Házának elnökének,91 a m. kir. belügy-92 és honvédel-mi miniszter 93 urakhoz felterjeszti és a társtörvény-hatóságoknak megküldi.

A Himnusz eléneklése után a vármegye közön-ségének megnyilatkozásáért és ünnepélyes állás-foglalásáért a jelen volt muraközi küldöttség94 nevébendr. Sebestyén Mátyás perlaki ügyvéd mondott kö szö -netet, hangsúlyozta a muraközi népnek a 22 évesmegszállás alatt Magyarország irányában lélekbentanúsított hűségét, és Muraköz nevében fogadta, hogyez az országrész egy további ezer év folyamán is tán -toríthatatlan hűséggel marad meg az anyaországtestében, és ha szükséges, határait önmaga is megvédi.95

3. Teleki Béla főispán köszöntő sorai az Alsólendvai

Járás közönségéhez 1941. augusztus 16.

Amidőn 1941. augusztus 16-án a magyar államhatalomberendezkedése minden vonatkozásban teljesen éstökéletesen befejezést nyer azzal a ténnyel, hogy a pol-gári közigazgatás bevezettetik a felszabadult és vissza -csatolt alsólendvai járásba, amely ezáltal belekap -csolódik ismét szervesen Zala vármegyébe – szükségétérzem annak, hogy ezzel a nagyjelentőségű alkalommalegyidejűleg, mint a kormányzatomra bízott vármegyefőispánja, szívből jövő és testvéri magyar érzésbőlfakadó boldog örömmel köszöntsem a felszabadult ésvisszacsatolt alsólendvai járás területén élő valamennyitestvéremet!

Magyar Testvéreim! Négy hónappal ezelőtt, 1941.április hó 16-án szabadított fel benneteket büszkehonvédségünk a legfelső hadurunk parancsára. Veletekünnepelt akkor minden magyar, mint minden alkalommal,amidőn 1938 november 2-a óta egy-egy elszakított ezerévesterületünk tért vissza a magyar Hazához, és felhangzottIstenhez a magyar igazságba vetett törhetetlen hitünkmeghallgatásáért a hála adó ima és a magyar imádság.

De úgy éreztem ekkor, köztetek járván, veletek együtt,hogy a zalai szívek soha nem dobogtak oly hevesen, azalai lelkekből és ajkakról sohasem szálltak boldogabb,hálateltebb megnyilatkozások az Ég felé és annyiörömkönny nem csillogott a szemekben, mint e mindan-nyiunk részére felejthetetlen, örömtől és boldogságtólragyogó felszabadulás és hazatérés napján!

Bizonysága volt e nap annak, hogy Ti lélekben sohasem szakadtatok el a magyar hazától, az ősivármegyétől, mert élt bennetek is az az erő, amely ben-nünk is élt és amely sohasem szűnt meg a keserves 22 évalatt a hitet, bizalmat, az erőt a magyar igazságérdekében munkálni, és ez az eszme tartotta fenn a ma -gyar államot ezer éven át, és ez az eszme bizonyítja bemost is, hogy a Mindenható által számunkra kijelöltezeréves határok között ennek az eszmének a szol-gálatában egyedül a magyar nép képes Európának és acivilizációnak e fontos őrhelyén, mint államalkotó ésfenntartó tényező más nyelven beszélő társaink számárais a nyugodt fejlődést biztosítani. A Szent István-i gon-dolat nemzeti és keresztény, örök értékű kincsünk,örökségünk, de egyúttal élő valóság is, mert bizonyítjaaz egészséges fejlődés, szociális haladás lehetőségét.A Szent István-i gondolat jelenti azt is, hogy e hazábanmindenki testvére a magyarnak, bármely nyelven isbeszél is, egyforma jogai és kötelességei vannak, népisajátosságait megőrizheti, értékeit érvényre juttathatja,azt biztosítja részére a magyar vezetés, a magyarkultúra − csak egy a feltétele mindennek, és ez afeltétlen hűség a magyar hazához és az állampolgárikötelességünk fenntartás nélküli pontos és lelkiis-meretes teljesítése.

Kedves Testvéreim! Tudom, mily nehezen vártátok afelszabadulás örömnapját és azt a pillanatot, amidőnmagyar és vend nyelven adhattatok hálát aMindenhatónak úgy, ahogy azt szívetek kívánta, igazmagyar ünnepet ülni vágytatok és megadatott nektek is,nekünk is, hogy együtt örvendezhessünk. És most,amidőn a Haza testével és a vármegyével egybeforrva, amagyar életbe kapcsolódtok bele, és velünk együtt akar-

40


90 Bárdossy László. Lásd a 77. sz. jegyzetet.91 A Képviselőház elnöke 1941-ben Tasnádi Nagy András, a Felsőház

elnöke gróf Széchenyi Bertalan (1866-1943). 1935. május 1–1939.május 4., majd 1939. június 15–1943. június 3.

92 Lásd a 79. sz. jegyzetet.93 Vitéz dalnokfalvi Bartha Károly (1884–1964) hadmérnök, hivatá-

sos katona 1905-től vezérezredes. Honvédelmi miniszter 1938.szeptember 15-től 1942. szeptember 25-ig. Ausztriában hunyt el1964-ben.

94 Muraközi küldöttség nem ekkor járt először Zalaegerszegen, hogykérje a mielőbbi visszacsatolást. 1941. május 8-án a Zala vármegyeiönkormányzat ülése (Zala vármegyei törvényhatósági bizottság)

alatt is érkezett egy küldöttség, amely 93 muravidéki települést kép-viselt. 12.051 aláírást hoztak, amelyben horvátok és nem horvátokkérték a Muraköz mielőbbi visszacsatolását. A küldöttség tagjai:Verly Győző, ny. takarékpénztári igazgató Perlak, Kovrán Istvánjogszigorló Perlak, Hrupits Vince gazdálkodó Bottornya, MakárMátyás magántisztviselő Csáktornya településről. ZML, Zala vár-megye törvényhatósági közgyűlésének 1941. május hó 8. napjántartott rendes ülésének jegyzőkönyve 663.

95 Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg. Zala Vármegye Tör vény -hatósági Bizottságának iratai. IV. 402.a. Közgyűlési jegyzőköny-vek. Zala vármegye törvényhatósági bizottsága 1941. évi július hó5-i rendkívüli ülésének jegyzőkönyve.

tok testvériesen megosztozni közös sorsunkban, jóbanrosszban egyaránt, mégsem ünnepelni hívlak ben-neteket, hanem hálaadásra és komoly, építő munkára!

Igen, testvéreim, komoly építő munkára, mert a ma -gyar igazságért vívott harcnak nincs vége! Most Istenrendelése szerint veletek megerősödve és új hitet nyerve,fokozott elszántsággal és bizalommal kell tovább halad-nunk azon az úton, amelyet a Szent István-i gondolathirdet széles e hazában és amelyen 1919-ben, vitéznagybányai Horthy Miklós bölcs Kormányzóurunkvezetése mellett elindultak felelős vezetőink.

Az akkor kibontott zászló után törhetetlen bizalom-mal, fegyelmezetten és céltudatosan előre haladómagyarság egysége és ebben rejlő alkotó ereje vívta kiaz eddigi eredményeket, ez alá a zászló alá hívlak ben-neteket, testvéreim, sorakozzatok az egységet hirdetők,építőmunkát folytatók, a közösség sorsát vállalni tudó

és akarók hatalmas táborába, a jobb jövőbe vetetttörhetetlen hittel és akarással.

Sok feladat vár megoldásra az alsólendvai járásban,22 év mulasztásait kell pótolnunk, ezt pedig úgyvalósíthatjuk meg legeredményesebben, ha őszintén,egyéni érdekek mellőzésével, fenntartás nélkül, aközélet szolgálatába áll mindenki.

Felétek nyújtom jobbomat, ragadjátok meg becsü -letes magyar kézfogással, és legyen ez biztosítékaannak, hogy az alsólendvai járás, vármegyénk éshazánk valamennyi lakója jobb jövője érdekébentestvéri egyetértéssel, egymás iránti bizalommal ésközös erővel együtt kívánunk munkálkodni. A magyarokIstene velünk lesz.96

96 Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg. IV. 401/b. Zala vármegye főis-pánjának iratai. Bizalmas iratok.

41

láthatáraugusztus

SZIGETI LAJOS

Idősíkok

Jövőt bízhatsz a magra,termékeny táptalajra,édes vízre, gyökérremég égi áldást kérve.

A jelen: tört pillanatés leáldoz, mint a nap,a valóság csak látszatvagy színjátszó káprázat.

A múlt egyszerre régmúlt,diadalút, meg tévút,szűk kanyarnak ütköző,már befejezett jövő.

JÁMBORNÉ BALOG TÜNDE

Halleves Bácskában

Hát testvérek, rég ettem ilyen jót, mint a Gyuri bátyahalászleve, de ha eljöttök hozzám Novi Szadra – ígymondta, a szerb nevén Újvidéket –, én olyan hallevestfőzök nektek, hogy megnyaljátok a tíz ujjatokat utána,csak az a baj, hogy nem terem már jó ízű hal a Dunába,még a Tiszába se, annyi sok mérget eregetnek belé.Mondtam is a Bözsi húgomnak – halat sütött, amikorutoljára náluk jártam –, hogy olyan ízű ez a te harcsád,mintha patikába vetted volna, de tik csak gyertek, a fiammajd hoz lentről, valami kisebb folyóból al-dunai halle-veshez valót, olyat még nem kóstoltatok, én is Juliskanenától tanultam, anyám nem szerette a halat. Azutánelvezetlek titeket a rokonokhoz a temetőkbe, meg akikmég élnek, ha már az öcsém annyira kíváncsi ránk, húztaszorosabbra álla alatt a delénkendő csomóját Ilka, akár anagyanyám, amikor piacra indult, csak ő itthon semoldotta le magáról, egész nap bekötött fejjel járkált, mintősanyái, akik törvényerejű szokást sértettek volna, haasszony létükre csóré fejjel mászkálnak, mint a leányok.A kendőmet nézed? nevette el magát, mert kitalálta, hogymin jár az eszem, még éjszakára sem veszem le, fázós afejem, néha harisnyát is húzok, meg frottírtörülközőttekerek a derekam köré, csúfol is az uram érte eleget,hogy engem elébb ki kell csomagolni.

Z. bácskai unokanővére teljesen váratlanul bukkant felnálunk a hatvanas évek második felében, amikor a hatá -rainkat hermetikusan elzáró vasfüggönyön kezdtek fel-pattanni a zárak, és ha nehézkesen is, lehetett már utazni.Z. alig ismerte apja délvidéki rokonságát, csak egyszertalálkozott velük, a háború alatt, a magyarok idején,ahogy Ilka nevezte azt a néhány esztendőt. Apósomakkor családostul felkerekedett, hogy megmutassa fia-inak szülőföldjét, a Titeli fennsík tövében meghúzódó,akácfás falut, gyerekkora színhelyét. Z.-ben eltörölhetet-len emlékeket hagyott az utazás, kezdve az újvidéki vas-útállomás restijében elköltött ebédtől – tökfőzeléketettünk, disznósülttel. Ettől egy világ omlott össze ben-nem: te tudod, hogy anyám mindig borsostokánnyal főzte– a paraszti életformával való ismerkedésig, mert apjatestvérei, féltestvérei, a sógorok és ángyik, fiaik és leá -nyaik valamennyien a földből éltek, abból a zsíros, feke-te földből, amit annyi vér öntözött századokon át. CsakViczkó Fercsi nem került elő, a csintalanságokra mindigkész pajtás, amolyan bácskai Till Eulenspiegel, apósomlegtöbb történetének hőse, a róla szóló elbeszélések ezértis duzzadhattak eposzi méretűvé, mire a mi gyerekeink-

hez kerültek, de az egy másik história, mondta Ilka, ami-kor szaván fogva meglátogattuk, és Z.-nek eszébe jutottapja legendás cimborája után kérdezősködni.

Elébb Juliska nenáról beszélek nektek. Tik is tudjátok,hogy Gyuri bátya őtet szerette jobban, pedig az anyámnevelte nagyanyánk halála után, nem Juliska nena,akasztott le egy kifakult fényképet a falról. Ünneplőruhás, spanglis cipős, elmosódott arcú fiatalasszony ült acsipketerítős asztalkánál kezét ölébe ejtve, mellettemagas, bajuszos férfi, meg két megszeppent fiúcska. Ittvan e. Nézzétek meg jól, testvérek, ez a Juliska nena.Aztán az annyit szenvedett, hogy háromnak is sok lenne.Először minden szép, minden jó, gyarapodás, vagyon, jóférj, szófogadó, egészséges gyermekek, azután meg az atengernyi gyász és bánat. Nem tudom, mért verte úgy azÚristen, pedig olyan szelíd volt, mint a galamb, soha egyhangos szó el nem hagyta a száját.

Ilka született mesemondó volt, egyforma átélésseladott elő minden történetet, tragédiát és komédiát. Őthallgatva az a képzete támadt az embernek, hogy a létalapkérdései közvetlenebbül és mélyebben érintik a bús,lomha Bácska lakóit. Ezen a földön a járókelők csizma-szárában élesre fent kés lapul, a magasra tornyozottágyak dunyhái közt fegyverek rejtőznek, az égből esőhelyett néha vér, másszor pálinka dől, és az utcasarkokonmaga a végzet vágtat horkanó lován, készen arra, hogyeltiporja az ember lányát. Amikor a bátyám elesett; ami-kor Bözsi puskával ment a kocsmába az uráért; amikorRajsli ángyi cigánylányt talált az ágyában, de a sógor isott volt vele, és úgy elverte őket a kancsukával, hogy alány combja, karja, a sógornak a háta meg a feneke mindkihurkásodott; amikor Misó bácsi részegen megfagyott ahóban… Ilyen és ezekhez hasonló határkövek, mezsgye-karók között hullámzottak történetei az időben, ezek fog-ták feszesre parttalan csordogálásra hajlamos elbeszélőkedvét, és ezekkel csigázta fel hallgatói érdeklődését.

Jaj, testvérek, szomorú történet ez, nem is tudom, el -mondjam-e nektek, ne terhelje a lelketeket, amíg nemmuszáj, de ki tudja, élek-e még, amikor legközelebb jösz-tök, amennyi bajom van, akármikor meghalhatok, mond-ta a doktor, hogy hajszálon függ az életem. Aztán az éjjelJuliska nenával álmodtam, állt a kapujukba, gyászruhá-ba. Nem szólt az egy szót se, csak nézett rám, de úgynézett, hogy abból megértettem, azt akarja, mondjak elnektek mindent, ahogy történt. Legyen, aki emlékezik rá,mert neki már senkije sincs ideát, ő ment el utoljára acsaládjából. Csak arra kérlek, ne felejtsétek el szegényt,jusson eszetekbe néha a boldogtalan, és mondjatok el egyMiatyánkot a lelke üdvéért.

A baj nem sokkal azután kezdődött, hogy tik Gyuribátyával nálunk jártatok. Későn arattunk abba az évbe,

42


egész júniusba esett, a búza vizes volt, aztán a cséplés iskésett, és amikor bejött végre a jó idő, Milán sógor úgyhajtotta a bandát, hogy rossz volt nézni, de magát meg afiait se kímélte, félt az Illés-napi zivataroktól, még éccakais csépeltek karbitlámpánál, aztán egyszerre csak megtör-tént a szerencsétlenség. Juliska nena nagy fazék töltöttpaprikával várta őket, ilyenkor nyáron levesnek szoktukfőzni, aztán egy kantába leengedte a kútba, hogy kihűljön,mire megjönnek a férfiak, mert tudjátok meg, nincs annáljobb a nyári hőségbe, de aznap senki se evett abba aházba, testvérek, még másnap se, mert vérbefagyva hoz-ták meg a kisebbik fiút, akivel te úgy összebarátkoztál,mikor Gyuri bátyával nálunk jártatok. Az egyik karjatőbül hiányzott, bekapta és miszlikekbe aprította a gép.

Azt mesélték, már végeztek a csépléssel, a takarításnáltartottak, mikor az a bolond gyerek fölugrott a gépre,ahonnan az etető adogatja a kévét a dobba, mert a kéve-vágó lány még ott sepergetett. Tetszett neki az a lánynagyon, de az apja nem engedte az etetőhöz, az a bátyjareszortja volt, aztán ahogy ott huzakodtak, a lány meg-lökhette vagy elcsúszott: beleesett a dobba. Ez még nemlett volna akkora baj, csakhogy a gépész épp ki akartaporolni a dobot, aztán elindította üresen, ahogy szokták.

Persze, hítták a doktort, lovon ment érte a testvére, deaz csak legyintett, mikor meglátta, már megvolt akkorhalva, kifolyott minden vére még kint a szérűn.

Jaj, de nézzétek, én csak beszélek, közben meg kifut alevesem, már csak tejfel kell bele meg citrom, akasztottavissza a fényképet Ilka, de elébb a köténye csücskévelletörölgette, üljetek asztalhoz, mindjárt eszünk, addig iskóstoljátok meg az öcsém eperpálinkáját, a tata ád nek-tek, attól minden bánatotok elmúlik. Ilka a verandán terí-tett, ahol járt egy kicsit a levegő a nyári forróságban, ésnagy, dúsan aranyozott, olaszból hozott porcelántálbantette asztalra a levest. Gőzölgő tükrén kis piros zsírpety-tyek úszkáltak, s ahogy belemert a sűrű, krémszínű lébe,sárgarépa-, petrezselyem- és citromkarikák örvényletteka szedőkanál körül, gömbölyű borsszemek, fodros babér-levelek billegtek közöttük, de Ilka elébb a tál mélyérenyúlt kanalával, hogy tenyérnyi, kékesen márványosbőrű harcsaszeletekkel, fehér húsú ponttyal, meg kisebbkecsegedarabokkal rakja meg a tányérokat. A hal utánkövetkeztek a rózsásba játszó narancsszín ikrafürtök mega haltej, nálunk fehérmájnak mondjuk, de nem ám úgy,mint némely vendéglőkben, ahol a szakácsoknak sejtel-mük sincs róla, hogy a belsőségnek jóval több idő kell,mint magának a halnak, ezért fövetlenül teszik az emberelé, és utoljára mert a léből is.

Hosszú ideig csak a kanalak csörrenése és a darazsakduruzsolása hallatszott, meg egy-egy eltévedt autó berre-gése a városszéli földút kátyúi között döcögve, de Ilkába

még az evés élvezete sem bírta belefojtani a szót, alignyelt le egy-két korty levest, rátalált az ebédhez illő mon-danivalóra. Igyatok, testvérek, a családjaitok egészségire,ez a bor a Fruska Gorából való, nagyapánk szőlejéből,egy szomszéd vette meg tőle, mikor tönkrement, már asseél, de a fia a régi idők emlékére még most is beád hozzánkegy-két demizsonnal. Ez az öregapánk valamikor jómódúember volt, építőmester, ő építette a falunk templomát.Fiákeren járt ki a hegybe szüretkor, csakhogy az elsőháború után elúszott mindene. Anyámék tartották és apádküldött neki húsz pengőt minden hónapban, hogy éhen nevesszen, de akkor is egyre a szőlőbe ment volna, a boros-pincébe, ahol hordószámra állt valamikor a bora. No,csakhogy most nem öregapánk sorsát mondom el nektek,hanem Juliska nenáét, de igyuk meg a kávét elébb!

A kávét törökösen főzte Ilka, hosszúnyelű, felfelé szű-külő vörösréz edényben, és amikor háromszor felfutott,hideg vizet löttyintett belé, hogy leüljön a zacc az aljára,a porcelánfindzsákba mégis jutott a sűrűjéből, s amikormegittuk a forró és édes folyadékot, szétterült a maradék,barna ábrákat írva a bögrék fenekére.

Majd ha megszárad, jósolok nektek belőle, megmon-dom a jövőtöket, de most halljátok, mi történt a Juliskanena nagyobbik fiával. Együtt hívták be az én bátyám-mal, nem sokkal a szerencsétlenség után. Anyám csaksírt, de csomagolta az útravalót, hanem Juliska nena nemakarta a második fiát is elveszíteni, letérdelt elé, úgykönyörgött neki az én néném, ne menj oda, jaj, még bajodesik, elbújtatlak a kazalba vagy inkább az ágyba, aztánbeágyazlak, a dunyhák között úgyse keresnek, azt mon-dom, bementél a városba, nem tudom, mikor jössz meg,de beszélhetett annak, aztán a vonatindulás előtt becsal-ta a kamrába, ahol a túrót meg a sajtokat tartották, ésrázárta az ajtót, hanem az unokabátyád kifeszítette, és hafutva is, de elérte a vonatot.

Anyám meg Juliska nena kisírta a szemit a fiúk után,a rózsafüzér ott volt a kötényzsebükbe, azt seppegtékmagukba, ha egyedül maradtak. Imádkoztak, aztán vár-ták a levelet, hogy majd csak írnak a fiaik, de ritka madárvolt a tábori posta akkoriban, nem értek rá a bakák irkál-ni, benne voltak a sűrűjében, annál gyakrabban röpdös-tek a fekete pecsétes táviratok, egyik nap egyik, másiknap másik szomszédnak hozta a postás, aztán a hangossírás-rívásból lehetett tudni, mi áll bennük. Mink semaradtunk ki, sor került ránk is hamarosan, egy naponjött meg az értesítés hozzánk meg Juliska nenáékhoz,hogy azt mondja, fiuk hősi halált halt, közös sírba vantemetve. Akkor apám meg Milán sógor összebeszéltek,hogy hazahozzák őket, legalább itthoni földbe nyugodja-nak, ha már nem élhettek tovább. El is mentek, de üresszekérrel jöttek meg egy hét múlva, az apám nem szólt

43

láthatáraugusztus

egy szót se, csak a feje reszketett, mint a nagyon öregembereknek, pedig java korabeli férfi volt, Milán bácsimeg sírva mondogatta az anyámnak, nem ismertünk rá afiainkra, Teréz. Mind egyformák voltak, ahogy a gödör-ből kirakták őket a szérűre, ott feküdtek sorban, sok fia-tal katonák, és nem volt arcuk. Kinek a repeszek, kinek amész, amit rájuk szórtak, szétmarta mindnek az arcát,nem tudták kiválasztani a saját gyereküket.

Azért csináltattunk nekik síremléket a temetőben, odahordta a virágot anyám meg Juliska nena. Apám ácsoltoda egy kis padot, azon üldögéltek, imádkoztak, aztánvigasztalták egymást. Anyám elfogadta a sorsát, igaz,neki ott volt még négy másik gyereke, és ki tudja, talánJuliska nena is meg tudott volna békélni, hanem akkorMilán sógor kezdett el furcsán viselkedni.

De halljátok, én csak mondom itt a magamét, tik megnem eszitek a kalácsot – Ilka minden süteményt kalács-nak hívott –, miért nem kóstoljátok meg? Ennek a recept -je is Juliska nenától van, híres szakácsné volt szegény,minden lakodalomba vitték főzőasszonynak, csak azután,hogy ezek történtek vele, nem ment, akárhogy hívták.

Ilka nem túlzott, a meggyes lepény valósággal szét-olvadt a szájban, tésztája omlós volt, a tölteléke savany-kás és édes, és volt még valami különleges benne, tud-játok meg, testvérek, a só, a só hozza ki az édességet,olyan ez, mint az életben a könnyek: sírás után jobbanesik a nevetés.

Emlékszem, szólalt meg ekkor Z., és mintha késve értvolna el hozzá a történet, visszakanyarodva a fiatalabbikfiúról kezdett beszélni. Egyidősek voltunk, hasonlított isrám, azt mondták, a templomépítő nagyapánkra ütöttünk.Együtt lovagoltuk meg a szamarat; aztán megmutatta azistállókat a lovakkal és a tehenekkel, meg a nagy, kövéranyakocát a malacaival. Előtte való nap ellett, és oldalá-ra fordulva feküdt az ól sarában, csupasz, rózsaszínűporontyai visítva lökdösték egymást, kapkodtak a csecsután. Szortyogva szívták, nyelték a tejet, egyedül egy sat-nya kis jószág nyivákolt, sunnyogott tovább, csíkos volt,mint a vadmalacok, de az is elhallgatott, mert végül meg-találta a helyét. Tizenhárom malaca van, mondta nekemMilán büszkén. Az apja szerint szerencsét hoznak, azanyja azonban azt hiszi, hogy rosszat jelent a tizenhárom,agyon kéne csapni azt a csíkosat, mert még bajt hozrájuk. Ilka bólogatott. Én is emlékszem a csíkos malacra.Juliska nena nem állhatta. Össze is vesztek rajta az urá-val. Az volt az egyetlen dolog, amiben nem értettek egyet.Sokszor eszembe jut azóta, hogy vajon másként alakul-ea sorsuk, ha a sógor akkor hallgat a nenára?

Ilka ivott egy korty ásványvizet, jaj, bort nem, azt nemiszok, nem szabad az orvosságok miatt. Elhessegetett egydarazsat a süteményes tálról, lesöpört néhány morzsát,

kisimította az abrosz láthatatlan ráncait, és csak azutánfolytatta az elbeszélést.

Hát igen, szerették egymást, és talán idővel meg isvigasztalódtak volna, eljártak volna a templomba meg atemetőbe, mint a többiek a faluba, mer nehogy azt higgyé-tek, hogy mások nem vesztettek semmit, az élőket itt mindholtak veszik körül, van, akire öt-hat is jut, de tudjátokmeg, testvérek, a legtöbb seb beheged egyszer, csakhogyúgy látszik, a Jóisten nem szánt nyugodt öregséget nekik.A fiúk halála után Milán sógor megváltozott, kezdett fele-dékeny lenni. Elindult a boltba, de félútról visszafordult,mert kiszállt a fejéből, hova akart menni. Felhúzott egyveder vizet, hogy megitassa az állatokat, aztán szétöntözteaz udvaron, mert elfelejtette, hogy mit kell vele csinálni.Az állatok éhesen bőgtek, a földeket felverte a gaz, Juliskanena egyedül kínlódott a gazdasággal, mert ő csak ült akemencepadkán, és nézett maga elé. Ha kérdezték, vála-szolt, de néha akadozott a nyelve. A doktor csak a fejét csó-válta, és a pirulák, amiket adott, semmit se használtak.Aztán egy nap a földön találta a felesége, magatehetetle-nül, a doktor azt mondta, szélütés, de még felgyógyulhatbelőle, sokan megtanulnak újra beszélni, járni, csakhogy asógor egyiket se akarta. Feküdt az ágyba, mint egy darabfa, és beszélhetett neki Juliska nena, úgy tett, mint aki nemérti, egy falat étel nem sok, annyi se ment le a torkán.Juliska nena azért próbálkozott, ne haggy itt, könyörgöttneki, ha elmész, nem marad senkim, mi lesz velem nélkü-led? De a sógorról lepergett minden.

A temetés után Juliska nena nem járt többet templom-ba, azt mondta, olyan istennel, aki ezt mind megengedtetörténni vele, neki nincs beszélnivalója, és a háború utánhozzáment a szomszédjához, egy szerbhez, aki mindenáldott nap megverte, a nena meg zokszó nélkül tűrte. Tikértitek ezt? Abba is halt bele szerintem, a verésbe. Ez amásodik ura még ma is megvan, naponta elbotorkál akocsmába, onnan meg kimegy a nenához a temetőbe.Nem visz az semmit, egy szál virágot se soha, áll ott, ésbeszél a gazzal benőtt sírdombhoz.

Az ivócimborái egyszer megkérdezték, miért verte azasszonyt. Muszáj volt, mondta nekik, nem akart velembeszélgetni. Miféle asszony az olyan, aki nem beszél azurával?

Halljátok, most aztán jól elszomorítottalak tikteket,ugye? De ha nem mesélem el, mi történt szegény Juliskanenával, mind a torkomat szorítanák a ki nem mondottszavak, meg is fúlnék tőlük, s egyre csak azt a fehér arcátlátnám, mint álmomban. Tik meg a múlt után hallgassá-tok meg a jövőt, a kávézacc nem hazudik. Nézzétek, mi álla findzsa alján: pénz és utazás vár rátok, öröm és bol-dogság a családjaitokban, az a szegény asszony megnyugodjék végre békességben, ámen.

44


– A múlt század első felében szü-letik egy kislány egy patinás délal-földi mezővárosban…

– Az utolsó békeévben szület-tem, 1938-ban, az október 2-áról 3-ára virradó éjszakán, talán éjfélután, de lehet, hogy még előtte –sose tudom már meg az igazat –Hód mező vásárhelyen, bő egy esz-tendővel az után, hogy elsőszülöttbátyám tíznapos korában meghalt.Mindössze egy szőke hajtincsmaradt belőle egy selyempapírralbélelt gyufaskatulyában és a neve:Ádám.

Azt hiszem, már magzatkorombanmegérintett a gyász, már akkor lázad-ni kezdtem az elmúlás ellen, éskésőbb minden törekvésem arra irá-nyult, hogy megvédjem a mulandó-ságtól mindazt, amiről úgy éreztem:az enyém. Vagyis mindent. A festésalkalmasnak tűnt a kollektív tudatőrizte hagyományok felidézésére, dea személyes érzések, viszonyulások,emlékek csak sokszoros áttételenkeresztül voltak megjeleníthetőkvizuális eszközökkel. Nyilván ezértlépett be az életembe az írás, bár eztcsak így, utólag állapítom meg.

Amikor fiatalon festeni, az öregségküszöbén írni kezdtem, ösztönösenés spontánul cselekedtem: éppen voltegy híd a folyón, és átkeltem rajta.

(Magam is csak egy híd vagyok.Rajtam át jutnak el az ősök és utódokegymáshoz. )

Irodalomkedvelő szüleim a Tündenevet szánták nekem, ám a magánkór-ház kis kápolnájában szolgálatot telje-sítő fiatal pap tiltakozott a pogány névellen, nem lesz védőszentje a kislány-nak. Anyai nagyapám intézte akeresztelést, legyen a keresztanyjaután Éva a második neve, okoskodtaki. A túlbuzgó káplánnak ez sem voltjó, mert Éva anyánk soha nem kerülta szentek karába. Nagyapám szemeakkor megakadt a sekrestyeasztalonelhelyezett naptáron. Október harma-dika volt, Lisieux-i Kis Szent Teréznapja. Így lettem Tünde Éva Terézia,aminek rám nézve kellemetlen követ-kezményei lettek.

Első elemibe 1945 őszén Makón,az apácákhoz íratott be anyám.Tanítónőm Feller Mária Teréziána, aszegedi iskolanővérek főnöknőjevolt. Körülötte rend, tisztaság, bizton-ság. Fehérre súrolt padlójú, tüllfüggö-nyös ablakú tanterme a béke szigeteegy felfordult világban. Főnöknéniegyforma mércével mért: mindenkitmegtanított írni, olvasni, számolni,fogalmazni és helyesen írni, ki-kit a

45

nyitott mûhelyaugusztus

Mély kútba tekinték

Jámborné Balog Tünde, a kiemelkedő tehetségű, sokoldalú képzőművész,bár csak az utóbbi két évtizedben jelentkezett a magyar irodalmi nyilvá-nosság fórumain tárcáival, novelláival, majd elbeszélésköteteivel, patinásirodalmi múlttal bíró család leszármazottja. Reménytelen vállalkozásvolna felsorolni az ezer szálat, amivel a dél-alföldi iparos-, lateiner családlegtöbb tagja a magyar műveltséghez, és ezen belül is a magyar irodalom-hoz kötődött. De munkássága megismeréséhez fontos tudnunk, hogy amezővárosi, iparvárosi polgárságból, társadalmunknak abból az öntudatosés meghatározó rétegéből származik, abba kapaszkodnak írói világánakgyökerei, amely a reformkortól kezdve az elmúlt két évszázadon át amagyar műveltségnek egyik jelentős ihletője és befogadója volt, amely nyil-vánosságot, közönséget jelentett számára, és amelyet a XX. századi kata -klizmák mára szinte teljesen felmorzsoltak. Jámborné Balog Tünde, ami-kor saját családja bonyolult származási rendjét igyekszik felderíteni és meg-örökíteni, amikor tehát „az eltűnt idő nyomába” indul, a magyar közelmúlte fontos társadalmi és történeti szereplőinek világát rajzolja meg. Nem jártöretlen úton, de a saját útján, miközben Krúdy, Móricz, Móra, Tömörkény,a nagy alföldi íróiskola alkotóinak hagyományát követi.

A XX. század második felének erőszakos történelmi-ideológiai harcaisorán a polgár szó is deklasszálódott, évtizedeken át legföljebb megbé-lyegzésként szerepelt irodalmunkban, és a polgári életforma, az alföldimagyar népességre annyira jellemző, „magabíró emberek” társadalmakikerült a divatos irodalmi témák köréből. Ötven éven át következetesenfolytatódott a hagyományos közösségek tudatos felszámolása, szétkerge-tése. A magyar társadalom a totalitarizmus különböző változatainakkiszolgáltatva élte a maga korlátok közé szorított, szerves kapcsolatrend-szeréből kiszakított életét, miközben az ideológia az új „uralkodó osztá-lyok” életre vizionálását követelte az íróktól, művészektől. A valóságazonban az ilyen erőszaktételnek ellenáll, az emberi emlékezet, az íróiképzelet abból táplálkozik, amit valóban megélt, azokat a történeteket,azokat a személyeket zárja a szívébe, az elméjébe, akik – bár ha veszte-sekként is –, de örökül hagyták rá sorsukat, hitüket, szokásrendjüket.

képességei szerint, és a büntetés iskijárt származásra való tekintet nél-kül, ha megérdemeltük. Hálás szere-tettel gondolok rá, bár a nevem körü-li bonyodalmakat ő indította el, mikoraz értesítőmre és minden füzetemreígy írta fel nevemet: Balog Terézia.Anyám és apám jót mulatott, én azon-ban összeomlottam, szerettem a neve-met. Azt hittem, egyedül engem hív-nak így, az én nevemből nincs olyansok, mint a Jucikból, Marikból vagyBöskékből.

A Terézia név a gimnáziumigelkísért. Másodikos gimnazista vol-tam, amikor végül több kérvény, nyi-latkozat, okmány segítségével sike-rült a Teréziától megszabadulnom ésa Tündét visszaszereznem. Az Évaazonban személyi igazolványomban,útlevelemben máig benne van, desose éreztem magaménak.

A vezetéknevem sem volt problé-mamentes, pedig az aztán elég gya-kori. Nyomdásznagyapám „h”-valírta, ahogy szokás, apám azonbanegy hibás anyakönyvi kivonat alap-ján el hagyta a „h”-t , és így lettünköcsémmel együtt mi is Balogok, amitbüszkén viseltünk, hiszen felért egypredikátummal.

Amikor tizennyolc évesenférjhez mentem, a férjem nevétvettem fel, festőként és későbbíróként is Jám bor né BalogTündeként jelentkeztem. Eztudatos választás volt. A név azember legsajátosabb kísérleteaz önmeghatározásra; a névmegmondja, ki vagyok, szár-mazásomról, hovatartozásom-ról, identitásomról vall, és énazt gondoltam, hogy ez a formaa legalkalmasabb arra, hogykifejezze szolidaritásomat fér-jemmel, akit 1949-ben egykoncepciós perben szervezke-dés vádjával öt év fegyházraítéltek, ahonnan csak 1953novemberében szabadult.

Talán volt még más oka isnévválasztásomnak. Kis lány ko -rom ban cso dáltam a múlt nagyművészasszonyait: Jó kai né Labor -falvi Rózát, Déryné Szép patakiRózát, az író Beniczkyné BajzaLenkét, és ka masz korom kedvencolvasmányainak fordítóját, Kosá -ryné Réz Lolát. Példaképeim vol-tak, bizonyára hozzájuk akartamhasonlítani. Név használatom elfo-gadtatása éppúgy nem ment simán,mint a keresztnevem visszaszerzé-se, szerkesztők és újságírók értet-len ellenállásába ütközött.

Amikor túl az ötvenen írni kezd-tem, megfordult a fejemben, hogyelhagyom a -nét, de aztán arra jutot-tam, hogy túl sok nő ír mostanában.Ha azt akarom, hogy megjegyezze-nek, legjobb, ha kitartok az eddigi-nél. A nevemre nem mindenki emlé-kezik majd, aki olvas tőlem valamit,de azt biztosan megjegyzi, hogy az anő, aki az asszonynevét is használja.

– Műveidben gyakran kísérletetteszel arra, hogy megrajzold bonyo-lult családfád ágait-bogait.

– Amikor most, hetvenen túlrólvisszanézek, életem szinte mindenmozzanatában felfedezem a Min -denható keze nyomát. Mintha szán-

dékosan helyezett volna különféletájakra, miliőkbe, helyzetekbe, vi -szony latokba, hogy felnővén legyenhonnan meríteni. Nekem nem kel-lett devianciákba merülni, csava-rogni vagy hajósinasnak állni, avilág házhoz jött hozzám, mint atiszaújlaki öreghez, aki ki se moz-dult a falujából, mégis vagy nyolcország polgára volt életében.

Elbizakodottságnak tűnhet, deazt hiszem, hogy még az őseim isúgy válogatódtak össze, hogy több-féle náció vére folyhasson ereim-ben, tipikus Kárpát-medencei keve-rék legyek. Anyai ágról csíki ésudvarhelyi székely földművesek,tanítók, kántorok, valamennyienbuzgó katolikusok – oldalágon kétferences szerzetes nagybácsi is –üldögélnek családfám ágain; vanközöttük lengyel származék is,valamint egy románból magyarrálett nevet viselő ükanya. Anyámelbeszéléseiből legplasztikusabbanSimon dédszüleim alakja rajzolódikki. A kiegyezés évében Kolozs -váron, a Szent Mihály templombankötöttek házasságot, és a XIX. szá-zad nyolcvanas éveiben hagyták elErdélyt a hódmezővásárhelyi kán-torság kedvéért. Anyai nagyanyám– az ő leányuk – házassága révénkerült vissza ismét Erdélybe.

46

nyitott mûhely magyar napló

„Tankó nagyszüleim eljegyzési képe (1903)”

„Örzsi nagyanyámmal 1941-ben”

Így anyám is ott tölthette gyerek -korát; Brassóban, Hosszúfaluban,Gyulafehérváron nevelkedett, aholTankó nagyapám tanított. A trianonibékeszerződés száműzte őket; 1920-ban vagonlakóként kerültek át azanyaországba. Kézen fek -vő volt, hogy Hódmező -vá sár helyen telepedjenekle, ahol a Főkán tor Simoncsalád – így szerepelnekegy helytörténeti munká-ban –, köztiszteletnekörvendett.

Anyám Hódmező vásár -helyen érettségizett 1925-ben a híres református fiú-gimnáziumban magántanu-lóként, utána beiratkozott aszegedi egyetem orvosifakultására. Tankó nagy-apám kedvéért tette, aki ígyakarta fiúsítani lánynak született elsőés egyetlennek maradt gyermekét, deanyám egy év után félbehagyta tanul-mányait. Mégis jelentős epizód volt ezaz életében – mondhatnám dramatur-giai szükségszerűség –, mert az egye-temen ismerkedett meg apámmal.

Apám Balogh ági felmenőiiparosok és kertészek voltak, ésáltaluk kerültek szerb, bolgár, cseh ésszudétanémet feleségek a családba.(Róluk írtam azt a novellát – Cso -portkép nőkkel –, amit Lázár Ervinvitt be a Hitelhez.) Apám anyjakálvinista makói parasztcsaládbólszármazott. Siket dédszüleim hétgyermeket neveltek föl – köztük Örzsinagyanyámat és húgát, novelláimÉdesvicáját – a református ótemp -lommal szembeni öreg házukban, azeklézsia egykori ispotályában. Apámis itt született néhány nappal 1905karácsonya előtt, és ennek a háznak afolyosóról nyíló, földes szoba-kony-hájába költöztek be 1918-ban, amikorvisszajöttek Békés csa bá ról. Baloghnagyapám nyom dász volt, betűszedőés tördelő, a békés csabai Tevannyomda mettőrje az 1910-es években,

amikor a Tevan Könyvtár olcsó sárgafüzeteit és a bibliofil Amatőr So -rozatot nyomták. Nagyapám maga isirogatott abban az időben, népiesbeszélyei a korabeli lapokban je lentekmeg. (Őrzök két 1917-es újság -

kivágást, melyen nagyapám karcolataiKosztolányi-versek mellett szerepel-nek. Ennek a mozzanatnak valójábannincs semmi jelentősége – két idegenis elmegy az utcán egymás mellett –,mégis szívdobogtató érzés. Ereklye.Egyik tárgyiasult jele családom iro-dalmi vonzalmainak.)

Balogh nagyapám cikkeket is írt:bérkérdésekről szaklapokba, és ahúszas évek elején sajtó útján elköve-tett izgatásért tíz hónapig rendőri fel-ügyelet alatt állt. Ennek következté-ben gyakran volt munkanélküli.Nagyanyám szó szerint a szájuktólvonta meg a falatot, hogy egyetlenfiukat – apámat – taníttathassák. Egybádog teásdobozban gyűjtögette apiacozásból és pár hold földje áren-dájából összekuporgatott ezüst ésarany koronásokat, és amikor apámaz érettségi után bejelentette, hogymásnap keres valami munkát, kiborí-totta a konyhaasztalra. Dehogy mészte dolgozni, fiacskám, orvos löszöl,mész beíratkozni az egyetemre.

Örzsi nagyanyám kijárta a sze-génység és a spórolás iskoláját, bable-vesét, krumplistésztáját mégsem saj-

nálta apám iskolatársától, a ka maszJózsef Attilától. Fényképei alapján ésahogy visszagondolok rá, emlékezte-tett a Mamára. Talán ezért kedveltékegymást. Apám írja visszaemlékezé-seiben, hogy Attila nagyanyámat kör-

nyékezte meg, ha szüksé-ge volt segítségre: összekellett ölteni nadrágján alukat, vagy éppen kitettékaz internátusból, és szállásnélkül maradt. Az örökkééhes árvát nagyanyámhúgai is etették. Az ifjúköltő egyiküknek ezzel azajánlással ajándékozta aSzépség koldusa egy pél-dányát: Siket Ma ncikának,ama bé vülről baracklek-várral megkenegetett pa -la csintáért, hálás köszöne-tem jeléül Makón, 1923.

január 17. József Attila. A füzetetnemrég százezer forintért vásároltameg az egyik örököstől a makóimúzeum. Vajon hány ebédre futottavolna belőle?

Attila sok időt töltött a Kálvinutcai házban, szinte családtagkéntjárt oda, leveleit oda címeztette, ésaz 1922-es esztendő utolsó hónapja-iban ott is lakott. Dédapám házábólindult útjára a Szépség koldusa címűkötet is. Amikor 1922 decemberébenmegérkezett a szegedi vonattal akönyvcsomag, a két fiú ide hozta azállomásról, és innen vitték szét azelőfizetőknek. Apám példánya oda-veszett a háború alatt, de tudta kívül-ről a dedikációt:

Balogh Jóskának, kenyeres-kujonpajtásomnak,

aki úgy pendül egy húron velemMiként H mellett az A,Micsoda disszonancia!Alvó Titánt legyecske így gyötör:Tagadja, hogy versem mily gyönyör. Fülébe zengem büszke rímeit, De ő dicséri rossz galambjait, S hogy zseni vagyok el nem ösmeri, Pedig naponta bömbölöm neki!

47


„Anyámmal és apámmal 1953 körül”

– Gyermekkorod kalandosra sike-rült, nem véletlenül használtad jel-lemzésére a Gyerekkor bábele címet.

– Kisgyerekkoromat jórészt a Dél-Alföldön és Máramarosban töltöttem(az akkori Magyarország legalacso-nyabb és legmagasabb fekvésű terü-letein), ahol apám előbb körorvos,majd tisztiorvos volt. Szinte eszmélé-semmel egy időben tanultam meg,hogy az emberek sokféle nemzetisé-gűek, vallásúak lehetnek, többféletársadalmi csoporthoz tartozhatnak,és többféle nyelvjárásban, sőt nyel-ven beszélhetnek: anyám-apám iro-dalmi nyelven, anyai nagyszüleimszintén, de erdélyi ízzel, a makóirokonság ő-vel, a pitvarosiak tótul, avisóiak ruszinul és románul beszél-tek, emellett hallottam németet, jid-dist és oroszt is. Háborús tapasztala-tokat is szereztem és megismertem anélkülözést: a menekülésben sava-nyú fekete kenyéren, babon és gyü-mölcsízen éltünk, és az ellenségeshadtestek a völgyben fekvő falunkfölött lőtték egymást.

A többféle vallás is evidenciakéntvett körül. Makói rokonságom refor-mátus volt, az erdélyi és vásárhelyikatolikus. Lutheránus tótok, görögkeleti ruszinok és románok, neológés ortodox zsidók vettek körül.Gyerekkorom meghatározó élmé-nye, amikor Makón, az iskolák álla-mosítása után egy fagyos téli délelőttbeterelték hozzánk a bezárt zsidóiskola növendékeit: pajeszos, feketesapkát viselő kisfiúkat és copfos kis-lányokat. Mint a megriadt bárányok,remegve, védtelenül és kiszolgálta-tottan álltak az őket hangos ováció-val fogadó gyereksokaság közepette.

– Ebben a környezetben kaptál ráaz olvasásra, szeretted meg az iro-dalmat.

– Első találkozásom az irodalom-mal a cigányok leégett sátoráról, asárga liliomról és a vajda lányárólszóló énekszöveg lehetett, amivelanyám altatott, és azok a mondókák,

csalimesék, nyelvtörők, amikkel erdé-lyi nagyanyám ringatott, ha ölbe vett.Kedvenc mesekönyveim a Saláta Sáraés Maeterlinck Kék madara volt, ámmég iskolás korom előtt kinőttem agyerekkönyveket. Alig múltam öt -éves, amikor 1943-44 telén anyámfelolvasta nekem a Szent Péteresernyőjét. A könyv a szép séges elsőkiadás volt, elefánt csontszínű fél -bőrkötésben, tetején a tépett selyműpiros esernyővel, Neogrády akva -relljével. A szalonban volt a helye, azöld terítővel letakart zongorán,onnan hoztam át mindig ebéd után anappaliba. A regény világát jólismertem: Anka szolgálókkal, Münczbácsikkal és nénikkel, özvegy ta -nítónékkal, snájdig Wibra Gyurikkal,szende Veronkákkal én is találkoztam,és szinte valamennyi szereplő másátmegleltem a környezetemben.

1945 januárjában a menekülésbőlhazatérve Balogh nagyszüleimhezkerültünk Makóra. Ez így leírvacsupán adalék az életrajzhoz, amiazonban mögötte van, valóságosodüsszeia. Váckisújfaluról 1944 utol-só napjaiban indultunk el Makóra,anyám és útitársaink gyalog, öcsém ésén egy kétkerekű, egylovas kis kor -dén, dunnákba csavarva. Hét napigtartott az út a Kőrösökig a kihalt,behavazott országúton, szembe afelvonuló Vörös Hadsereg teherautó-konvojaival, és az még csak az út felevolt! Öcsödről egy gumirádlis stráf -kocsival utaztunk tovább, majd –miután a jármű összetört, mertszemélyautón száguldó szovjet kato -nák karamboloztak velünk –, lovasszánon érkeztünk meg Makóra.

Az utcát, ahová sok viszontagságután hazaértünk, akkor még Andrássyutcának hívták, később Mikes Kele -menre változtatták, de Balogh nagy-szüleim eredeti XIX. századi nevén,Vizes utcaként emlegették, és nekemaz is maradt máig. Eredetileg Maros-meder volt, a város egyik legmélyeb-ben fekvő utcája, keleti végén a puri-

tán szépségű református ótemplomSiket dédapám házával, a másikon azegykori Landeszmann malom. Ettőlegy sarokra állt Édesvicáék Gőz -malom utcai háza, s onnan már csakbakugrásnyira az apácák iskolája.Ezek voltak gyerekkori világegyete-mem meghatározó pontjai, és ide köl-töztem vissza férjjel és három gyerek-kel a hetvenes évek elején.

Amint kicsit konszolidálódott ahelyzet, anyám beiratkozott a Lakatoskölcsönkönyvtárba, ahol az államosí-tásig – és a könyvek bezúzásáig –hűséges olvasók maradtunk. A sokezer, egyforma szürke kötés különfé-le olvasmányokat takart: magyar ésvilágirodalmat, klasszikusokat, limo-nádét, ponyvát és divatos bestsellere-ket, útleírást, detektívregényt, cow-boy- és indiántörténeteket. Anyámtovábbra is felolvasott nekünk:Strogoff Mihályt, a Három testőrt, azÜvöltő szeleket. A délutáni és estikönyvszeánszok évekig folytatódtak,de akkor már egyedül is olvastam. Azelső elemi utáni nyáron átrágtammagam Heimburg Az anyaszív címűháromkötetes, érzelgős regényén, ésattól kezdve nem volt megállás.Mindent elolvastam, ami a kezembekerült, a kedvenceimet többször is.Kedves olvasmányom volt például aWinnetou, Kertész Erzsébet regényeséletrajza Elisabeth Barrett-Brow -ningról, Ignácz Rózsa Róza leányasz-szonya, Mollináry Gizella önéletrajziihletésű regényfolyama.

Amikor szüleim tétova kísérletettettek olvasmányaim cenzúrázására,kezükbe adtam az iskolából éppenakkor hazahozott Szülők iskolája címűbrosúra-sorozat egyik füzetét, amely-ben az állt, hogy hagyni kell, haddolvasson a gyerek. Amit nem ért meg,azt úgyis abbahagyja, amit viszontmegért, az nem árthat. Apámat meg-győztem, de anyám azután is a kony-haszekrény felső polcára, a levesestálmögé rejtette a szerinte nem nekemvaló kölcsönkönyveket, amiket termé-

48


szetesen azonnal kiloptam onnan,ahogy elment otthonról.

Tízéves koromra végigolvastamnagymama öccsének – elbeszélése-im Pénztárca urának – Jókai össze-sét, és hozzáfogtam a nagy falathoz,a Háború és békéhez.

Könyvéhségem csillapítására szol - gált Édesvicáék kis könyvtára is.Ékessége a Pallas Nagy Lexikon tel-jes sorozata volt, és Herczeg Ferencösszes műveinek díszkiadása.Mellettük a Pesti Hírlap Könyveknyújtottak igen változatos szellemitáplálékot, valamint a Színházi élet ésa Délibáb két világháború közti szá-mai, és amit legjobban szerettem, aVasárnapi Újság két évfolyama az1900-as évek elejéről. Ebben hirdettehajnövesztőjét Csillag Anna, és jelentmeg folytatásokban Keller Helén, asiketnéma vak leány és hűséges taní-tónője amerikai sikertörténete.

Saját könyveim is voltak. Tankónagyapámtól a Szépmíves Céh hábo-rút átvészelt néhány kötete, Baloghnagyapámtól a Tolnai Lexikon, aTevan Könyvtár füzetei és az Amatőrsorozat néhány darabja maradt rám,köztük Krúdy 1916-ban megjelentAranykéz utcai szép napok címűnovelláskötete. Ezekből tanultammeg, hogy a könyveket nemcsakolvassuk. Színük, szaguk, súlyuk,kötésük van, egy csomó érzékelhetőtulajdonságuk a tartalmukon kívül,ami aláfesti az olvasottakat.

Szerettem a verseket. Sokat meg istanultam, például a Toldi nagy részét,Arany- és Villon-balladákat, JózsefAttilát, Radnótit, Kosztolányit, JuhászGyulát, Apollinaire Kike ricsekjét,Thomas Hardy Kerti székjét, népbal-ladákat és sok mást. A gyerekeimetkis korukban ezekkel altattam. Mamár csak töredékeket tudok felidéznibelőlük, de azt hiszem, az elfelejtett-nek hitt költemények sem vesztek el;beépültek a nyelvembe, mint minta ésmérték, és kovászként most is itt van-nak bennem.

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikorapám kezembe adta az Így írtok tit.Hosszú ideig ez volt az én irodalom-történetem, később Szerb Antal váltot-ta fel. Sok íróval Karinthynál találkoz-tam először, bár voltak korábbi isme-reteim is. Balogh nagyapám könyveiközött három Kosz tolányi-kötetet is

találtam – köztük a Szegény kisgyer-mek panaszait –, Somlyó Zoltántólmegvolt az Északra indulok, egy isko-lai papírgyűjtési akció alkalmávalpedig elemeltem a hulladékhalombólBabits Levelek Irisz koszorújábólcímű verseskönyvét; szó szerintronggyá olvastam őket. Még ma istudok idézni belőlük. Napokig mon-dogattam magamban ilyen sorokat,hogy Ó, hölgyek hölgye: délvirág! /Ó, völgyek völgye: mély világ! / Tesirkő fölé vont virág, / nézd, most jönfel a holdvilág. Vagy: A rút varan-gyot véresen megöltük. Ó iszonyú volt.Vad háború volt. A Laodameia pedig– a királynő, aki asszonykézzel vasatkíván hajlítani – lenyűgözött!

Kölcsön kaptam az Örök barátain-kat, valahonnan került egy Ady-kötet,később egy József Attila- is. Tan köny -vek helyett ezeket vittem magammal agimnáziumba, és a pad alatt verseketolvastam. Voltak is konfliktusaimemiatt, de szerencsére megosztott

figyelmem volt, és ha felszólítottak,mindig tudtam, hogy miről van szó.

Ekkor már én is írtam verseket, ésegyszer a strandon megmutattamnéhányat Lator Lászlónak, aki akkorKörmenden tanított, a nyarakat azon-ban itthon töltötte. Jónak találta őket,és további írásra buzdított. Később, ahetvenes-nyolcvanas években Latorfelelevenítette a kamaszkori barátsá-got, ami férjemhez kötötte – a negy-venes években Beregszászon együttjártak gimnáziumba –, és feleségével,Pór Judittal mindig meglátogattakminket is, ha Makón jártak Lator szü-leinél. Tetszettek nekik batikképeim.Lator kárpitoknak nevezte őket, és ahetvenes években két kiállításomat ismegnyitotta. Szülei halála után jobbá-ra csak Judit jött, ha sürgős írnivalójavolt, makói sógornőjéhez vonult visz-sza, és élete végéig ápolta velünk abarátságot. Akkoriban kezdtem el írni,de nem szóltam nekik róla. Szomorútény: az első prózám, ami Lator kezé-be került, Judit nekrológja volt.

Egy-egy irodalmi est utánLatorékkal más írók is eljöttek hoz-zánk. Vendégünk volt többek közöttKormos István, Fodor András, és azugyancsak kárpátaljai iskolatárs,Kiss Ferenc irodalomtörténész, akinem sokkal tragikus kimenetelűbetegsége előtt kiállítást szervezettnekem az Eötvös Kollégiumban, aMénesi úton.

A gimnáziumban a kötelező oroszmellett angolt tanultam – az ötvenesévekben az volt nálunk a szabadságnyelve –, és egy angol versgyűjte-mény költeményeit fordítgattam. Úgyképzeltem, hogy érettségi után egye-temre, angol–magyar szakra megyek,és műfordító leszek, Szegeden azon-ban abban az évben nem indult angolszak, és apám nem akart elengedniPestre, féltett. Egyébként is azt szeret-te volna, hogy orvos legyek, az orvosa jég hátán is megél, mondta, de nemaz anyagiakra gondolt – nem érdekel-te a pénz –, hanem háborús tapaszta-

49


„Érettségi (1956)”

latai alapján arra, hogy egy orvost alegnyomorúságosabb körülményekközött is eltartanak a betegei. (Apámrendfokozat nélkül vonult be katoná-nak, és közlegényként, egy vasutasszázad orvosaként szolgált az általaőrültségnek tartott háborúban. Egész -ségügyi osztagának tagjai rangbanmind fölötte álltak. Szerelvényük aFelvidéket és Csehországot járta;lebombázott állomásokon állítottákhelyre a közlekedést és hírközlést.Apám mindenütt ellátta a civileket is,akik az orvos hírére megrohamoztákvasúti kocsiban berendezett, jól fel-szerelt rendelőjét, és hálájukat külön-féle adományokkal: enni- és inniva-lókkal fejezték ki.)

Hagytam magam rábeszélni, és aszegedi orvostudományi egyetemrejelentkeztem, de jeles érettségi bizo-nyítványom ellenére nem mentem elfelvételizni. Az irodalom töltötte beaz életemet, és szerelmes voltam,nem tudtam elképzelni, hogy öt évetegy számomra teljesen érdektelendologra pazaroljak. Apám akkormár átjárt Hódmezővásárhelyre; azakkor szervezett közegészségügyi-járványügyi állomás felügyelőjelett, az országban elsőként foglalko-zott település-egészségüggyel. Haj -nalban indult, este ért haza, nemtudott törődni velünk, a háztartás ésa gyerekek anyám hatáskörébe tar-toztak. Október elején valami beteg-ség miatt otthon maradt pár napot,akkor vette észre, hogy én sem uta-zom. Mi az, ma nincs előadás?– nézett fel a könyvéből.

Megmondtam, hogy nem járokegyetemre. Apám nagyon dühös lett,de a büntetések – szobafogság, máseltiltások, valamint a későbbre jöven-dölt zöld villamos – nem léptek élet-be. (A zöld villamos az egykori jel-legzetes, fővárosi utcai illemhelyközkeletű neve volt. Apám mindigazzal fenyegetett, hogy ha így folyta-tom, nem lesz belőlem semmi, mehe-tek vécés néninek a zöld villamosba.)

1956 októberét írtuk, és az esemé-nyek sodrában végül mindenki meg-feledkezett rólam.

– Tizennyolcadik esztendőd máséletre szóló fordulatot is hozott szá-modra.

– Zoltánt, a férjemet – akit nemlehet kihagyni ebből a történetből,mert több mint ötven éve biztos hin-terlandja életemnek – tizenöt évesenismertem meg. Ő huszonöt volt, ésakkor jött ki a fegyházból, ahol amásodfokon rámért öt esztendőbőlnégy és felet letöltött.

Rovott múltja nem rendített megkülönösebben, akkoriban ez szintetermészetes volt, gyakran lehetetthallani politikai okból elítélt ismerő-sökről. Apám egyik barátja és hor-gásztársa épp, hogy hazajött a depor-tálásból, amikor egy könnyelműenelmondott Rákosi-viccért háromévet kapott. Egy rokonfiút pedigugyanabban az ügyben ítélték el,amelynek Zoltán a hatodrendű vád-lottja volt. A vád: a népi demokrati-kus államrend elleni szervezkedés.A vádlottak – több mint húszan –,néhány katonatiszt kivételével diá-kok. Többségük egyetemista, deakadt középiskolás is közöttük.Bűnösségük legfőbb bizonyítéka azvolt, hogy nem tudták ártatlanságukathitelt érdemlően bizonyítani. Az ügyelsőrendű vádlottja a 298-as parcellá-ban nyugszik, a többiek pedig egészéletükben viselték a bélyeget.

Zoltán Szegeden volt harmadévesorvostanhallgató, épp élettan szigor-latra készült, amikor 1949 nyaránletartóztatták. Nem érte váratlanul,mert makói baráti körének jó néhánytagját addigra már lefogták. Hármanmegszöktek és disszidáltak, ámhelyettük a szüleiket vitték be.Zoltán sejtette, hogy rá is sor kerül,ezért elébe ment sorsának: pünkösd-re hazajött, nem akarta, hogy a szü-leit bántódás érje. A klasszikus,sokak által leírt forgatókönyv szerinttörtént minden. A pünkösdi bál utáni

hajnalban civil ruhás ávósok jöttekérte. Egy kis beszélgetésre viszik,mondták, mikor feltuszkolták avöröskereszttel álcázott, befüggö-nyözött autóra, azután hónapokigsenki nem hallott felőle semmit.Apját már másnap elbocsátották állá-sából – irodaigazgató volt a megyé-nél –, és ezt követően sehol semalkalmazták. Idénymunkákból tengő-dött feleségével együtt. (Nyomorú -ságos helyzetük csak akkor javultvalamelyest, amikor a rabokat mun-kára vezényelték, előbb a Miskolcmelletti Dudujkára, az egyetemivárost építeni, majd az oroszlányibányába, hogy segítsenek megnyernia széncsatát. Mindkét helyen teljesít-ménybért fizettek, amelynek na -gyobb részét ugyan az ellátás fejé-ben levonták, de ami megmaradt, azthaza lehetett küldeni.)

1953 késő őszén engedték kiZoltánt feltételesen, és egy hónapmúlva, a téli napfordulón, a kihaltmakói korzón ismerkedtünk meg.Az időjárás szimbolizálta a kort:estébe hajló, dermesztően hideg dél-után, jeges szél támadott ránk min-den sarkon, és egy lélek se járt hár-munkon kívül az utcán. Barátnőmmutatta be, akinek szegről-végrőlrokona volt. Közhelynek tűnhet, deelső látásra beleszerettem, és akkormindjárt elhatároztam, hogy hozzámegyek feleségül.

Ezzel azonban még várni kellett.Tíz év korkülönbség volt köztünk,kislánynak nézett (az is voltam), ésidőbe telt, mire észre tudtam vétetnimagamat vele. Egyébként sem voltabban a helyzetben, hogy nősülhes-sen. Ez később se sokat változott,megbélyegzett volt és maradt, a rend-szer nemkívánatos elemnek tekintet-te. Évekig segédmunkásként dolgo-zott, majd rakodó lett egy építőipariktsz-ben. Az egyetemi tanulmányokfolytatásáról nem is álmodhatott, bár1956 nyarán az akkori egészségügyiminiszter megpróbált közbenjárni

50


érdekében, ám a kapuk előtte is bezá-rultak, mert a dupla nullás ügy iratai-hoz sem lehetett hozzáférni.

Később, amikor már házasok vol-tunk, más karokra is jelentkezett – atörténelem és a jog érdekelte igazán–, de a sikeres felvé-telik ellenére helyhi-ányra hivatkozvamindig elutasították.Közben cserépkály-hás szakmunkás lett,és noha nem rendel-kezett különösebbtechnikai érdeklődés-sel, pallérozott agyá-val mindig ki tudtacil-colozni a legjobbhatásfokú belső szer-kezetet; kályháinakhíre lett a városban.Később elvégezhetteaz építőipari techni-kumot. Technikus ként is a hétvége-ken kályhákat rakott, fusizott, mintminden rendes melós, kényszerpá-lyán mozgott egész életében. Priusza,amin akkoriban nem változtatott semamnesztia, sem erkölcsi bizonyít-vány, egész életünket végigkísérte.

Harmadikos gimnazista voltam1954 őszén, amikor Zoltán udvarolnikezdett nekem. Bizonyára sokan fel-figyeltek ránk, mert tavasszal szüle-immel együtt behívattak a gimnáziu-mi igazgatóhoz. Ketten mentünkanyámmal. Az igazgató, egy kiugrottjezsuita – nyilván felsőbb utasításra– arra akart rávenni, hogy szakítsak,különben kereshetünk más iskolát.Nem erkölcsi kifogásai voltak – nemis lehettek, nem volt miért –, más-honnan fújt a szél. Arról akart meg-győzni, hogy egy fizikai munkás,pláne börtönviselt ember nem valóhozzám. Hiába volt minden igyeke-zete, nem ígértem meg semmit.

Őszre enyhült a szigor, és nemtanácsoltak el az iskolából. 1956 nya-rán, az érettségin azonban néhányunktovábbtanulási esélyeit igyekeztek

lerontani. Az osztály legjobb mate-matikusát például megbuktatták tör-ténelemből. Az apja egykori csendőrvolt, és bár szülei még a háború alattelváltak, származása beárnyékoltaiskolás éveit. Egy másik osztálytársa-

mat, akinek orvos szülei az ötvenesévekben is vallásosak maradtak,rosszul sikerült angol írásbelije utánnem engedték szóbelire, a kettest kel-lett vinnie tovább a felvételire. Az énkitűnő bizonyítványomat egy bioló-gia négyessel rontották el. A cél nyil-ván a még rosszabb jegy volt, dehibátlanul feleltem, és a rám záporo-zó kérdéseket is megválaszoltam. Akérdésözönt végül az elnök – az iro-dalmár Osváth Béla – állította le, aki-nek szimpátiáját elnyertem JózsefAttila költészetéről szóló feleletem-mel, de az ötöshöz még az ő közben-járása is kevés volt. A proletárhata-lom apparátusa az alattvalók életéneklegapróbb részleteibe is beleszólt.

Miután nem jártam egyetemre, éskisvárosban éltem, amit épp, hogycsak meglegyintett a forradalomszele, nem voltam cselekvő részese,csupán együtt érző tanúja az esemé-nyeknek. Zoltán szándékosan igye-kezett távol tartani a történésektől.November negyedike után a végki-fejletet illetően nem voltak illúziói –a börtönben a magyar értelmiség elit-

jétől tanulta meg a történelmi tisztán-látást: Dudujkán például a szegediegyetem jogfilozófia professzora tár-saságában talicskázta a cementet.Nem akarta, hogy az én életem is úgytörjön derékba, mint az övé.

1956 nyarán ésőszén tehát otthonültem Makón, hall-gattam a híreket, éslázadó hangú verse-ket írtam, amiketszeptember elejénelküldtem TamásiLa josnak, az Irodal -mi Újság szerkesztő-jének. Válaszát méga forradalom kitöré-se előtt megkaptam.Tetszenek, írta, demost nem ér rá fog-lalkozni velük, majdjelentkezzem újra,

ha csendesebb idők jönnek. A verse-ket és a levelet később hiába keres-tem otthonhagyott irományaimközött, apám a forradalom leveréseután gondosan elégetett minden gya-nús írást és újságot.

1957. január 7-én házasodtunkössze. Akkor még nyitva volt a határés naponta jöttek a hírek barátok, osz-tálytársak disszidálásáról. Mi is elakartunk menni – a párizsi NotreDame-ba terveztük az egyházi eskü-vőt –, de jobbnak láttuk hivatalosanitthon egybekelni. Anyám örült, apámazonban – rá jellemzően – megpró-bálta Zoltánt lebeszélni a nősülésről,mondván, hogy nagy nyűgöt vesz anyakába velem. Házasságunk egyéb-ként apám karrierjét is megakasztotta,a következő tizenöt évben elfelejtkez-tek róla. Beosztott felügyelő maradt anyugdíjazásáig, de – és ez megintcsak jellemző volt rá – soha nem érez-tette, hogy neheztelne ránk ezért. Énis csak sokkal később jöttem rá, hogymit vesztett, és sok más összefüggéstis mostanában fedezek fel. Amígbenne éltem, én magam is a rendszer

51


„Zoltánnal (1968)”

természetének tulajdonítottam, hogyúgy bánik velünk, ahogy bánt.A pálya szélére, peremlétbe szorított,mégis kivételezett helyzetbe kerül-tem a festésnek köszönhetően: több-felől is akadtak támogatóim. Egyesekmaguk is mellőzöttek voltak – mintpéldául a katedrájától megfosztottBálint Sándor. Mások – mint SolymárIstván, a Magyar Nemzeti Galériafőigazgató-helyettese – úgy látszott,hogy fütyültek a korlátokra. Megintmások a lelkiismeretüket nyugtattákazzal, hogy jót tesznek velem.

A villámesküvő után néhány nappalnekivágtunk a határnak. A Gond -viselésnek azonban nyilvánvalóanmás szándékai voltak velünk, merteltévedtünk a ködös, fagyos januáriéjszakában és körbe jártunk, mint aklasszikus hófúvásos történetek hősei.Hajnalig tapostuk a csikorgó havat,elképzelhető, hogy odaát is jártunk, devisszatévedtünk, és virradatra kikötöt-tünk ott, ahonnan elindultunk.

Szerencsénk volt. Családunkonkívül senki sem tudott kalandunkról,így nem lett következménye. Zoltánegy darabig még tervezgette az utat –ő tulajdonképpen minden lehetőségételvesztette az itthon maradással –, deén megfáztam a határkerülésben,beteg lettem, pár hét múlva pedigkiderült, hogy gyereket várok, és ezminden más elhatározást átírt.

Azt hiszem, valójában én magamvoltam az akadály: igazán soha nemakartam elmenni. Túl nagy lehetettbennem az ellenállás, nem tudtamelszakadni itthonról. Persze, az akko-ri bezártságtól is szenvedtem, ki-kitört rajtam a klausztrofóbia, mert avasfüggönyön még a madarak se tud-tak átjutni, én meg utazni szerettemvolna, világot látni. De nem akartamvégleg kitépni a gyökereimet, bárakkor még nem tudtam, hogy amagyar nyelv és kultúra számomraaz éltető közeg, amelyből inspirációt,ihletet meríthetek. Erre előszörhárom évvel később Prágában jöttem

rá, első külföldi utunkon, ami mind-kettőnk számára hihetetlen élményvolt, mert megajándékozott a szabad-ság csalóka illúziójával. De én vala-mi mást is kaptam: magyar voltomteljes és tökéletes átélését a behava-zott Hradzsinban a Kolozsvári test-vérek váratlanul megpillantott SzentGyörgy szobra előtt.

Közös életünket nagy hendikep-pel kezdtük. Nem volt se lakásunk,se végzettségünk, se állásunk.Zoltánt egy hónappal az esküvőnkután küldték el a homokkotró válla-lattól, ahol akkor dolgozott. Ideig -lenesen beköltöztünk apósomékebédlőjébe – kétszobás társbérletilakásuk volt –, és aztán végleg ottmaradtunk. A velük való együttélés-nek voltak árnyoldalai, de tagadha-tatlan előnyökkel is járt: nem kelletta háztartással foglalkoznom, és agyerekeket nyugodtan rájuk hagy-hattam, az ő jóvoltukból dolgozhat-tam, festhettem és tanulhattam.

A sikertelen disszidálási kísérletután állást kerestem, de a kapukzárva voltak előttem, sehol nemakartak alkalmazni, pedig akkor azérettségi többet ért, mint most, köny-nyen el lehetett vele helyezkedni.Zoltán előélete azonban láthatatlanauraként kísért.

Nemsokára elkezdődtek a letartóz-tatások – a biztonság kedvéért hetekigrokonoknál aludtunk –, de a Gond -viselés ismét őrködött fölöttünk:Zoltán barátai mind elmentek, túl vol-tak ekkor már hét határon, nem volt,akivel gyanúba keverhették volna őt,a kétes elemet. Nyárra sikerült újmunkát találnia: kocsikísérő majdsegédmunkás lett egy építőipari ktsz-ben, ahova címfestő ipari tanulónak1959-ben engem is felvettek.

– Ez a nem éppen magasba ívelőfordulat lett tulajdonképpeni pálya-kezdésed.

– Akkor vezették be az érettségi-zettek rövidített képzését, nem kel-lett iskolába járnom, csak negyedé-

venként vizsgáznom. Másfél év alattmegszereztem a szakmunkás bizo-nyítványt. Inas időmben merőben újismereteket szereztem nemcsak aszakmáról és a fizikai munkás stá-tuszról, hanem az emberekről és avilágról is. A kiszorítottság, a perem-lét előnnyel is járt, onnét messzebb-re lehetett látni, mint a centrumból.A festék- és terpentinszagú műhely-ben eltöltött másfél év más változástis hozott: eltávolított az írástól; a tollhelyett az ecsetet adta a kezembe.

Mindig is sokat rajzoltam. Kis -lánykoromban festő akartam lenni, agimnáziumban azonban éppen akkorszüntették meg a rajztanítást, amikorodakerültem, és a képzőművészet irán-ti érdeklődésem – bár megmaradt –,háttérbe szorult az irodalom mögött.

A címfestő műhelyben megismer-kedtem a festőanyagokkal, a festészettechnikai részével, és autodidaktamódon hozzáláttam az alkotáshoz.Tájképeket, portrékat és csendélete-ket festettem, és nagyon sokat rajzol-tam. Szerepeltem egy-két helyi kiállí-táson is, de nem voltam igazán elége-dett magammal, egyre jobban érez-tem az iskola hiányát. 1964-ben bará-ti segítséggel bejutottam rajz–földrajzszakra a szegedi tanárképző főiskolalevelező tagozatára. Hathetes volt akisebbik lányom, amikor első – poli-tikai gazdaságtan – vizsgámra men-tem. Tanárnő barátnőm ajánlására ésrábeszélésére egy év múlva már taní-tani is kezdtem az egykori makóikatolikus iskolában, ott, ahol valami-kor én is tanultam. Az emeleti folyo-só bádog ablakpárkányának zugában,egy lassan terjedő rozsdafolt alól mégáttetszett a nevem; kislányként írtamoda sok évvel azelőtt.

1968-ban fejeztem be a főiskolát,és a következő évben a makói JózsefAttila Múzeum megrendezte elsőönálló kiállításomat, amit SolymárIstván, a Magyar Nemzeti Galériaakkori főigazgató-helyettese nyitottmeg. Akkor már nem táblaképeket

52


festettem: egy sajátos textilműfaj, abatik és a népköltészet segítségévelrátaláltam a saját festői világomra.A nagy, dekoratív foltokra, határozottkörvonalakra, feszes kom pozícióraépülő ábrázolásmód tökéletesen meg-felelt a népi és bibliai témáimnak, aszakaszos kivitelezés pedig a sokféleigénybevételtől fel-szabdalt napirendem-nek. Az is kola, a szak-körök vezetése, a tanu-lás mellett ott voltak agyerekeim, ápolásraszoruló öregeink, majdjöttek az unokák, ésvégül a háztartás is rámmaradt. Volt idő, ami-kor naponta kilenc sze-mélyre főztem. Ha elju-tottam odáig, hogy amegtervezett kompozí-ciót fel tudtam rajzolnia vá szonra, a konyha-asztal sarkán, egy rajz-táblán, az anyagot mindig arrébbhúzva, főzés közben is tudtam via-szolni. A festékbe mártás volt a nehe-zebb, mert a nagyobb darabokat afürdőkádban festettem, és a festékol-datot utána vissza kellett merni akannákba, a takarításról nem isbeszélve. (Az is megesett, hogy többkisebb darabon dolgoztam egyszerre,és a festéket a lavórban hagytammásnapig. Így történt meg a jellemzőeset, hogy egy reggel a mosásraösszekészített gyerek- és férfizokni-kat – vagy harminc párat – a feketefestékben találtam.)

Általában négy színt használtam,ami azzal járt, hogy egy darab elké-szüléséig négyszer kellett kisúrolnoma fürdőkádat. Egy-egy munkafolya-mat nem tart sokáig, de ennek ára van:nem lehet hibázni, a batik éppúgy nemjavítható, mint az akvarell vagy a fres-kó. Ráadásul vakon kell dolgozni, avásznon vastagodó viaszréteg eltakar-ja a képet, az eredmény csak hossza-dalmas vasalás után lesz látható.

Eleinte bolti vásznakat használ-tam, de a nagyobb mérethez túlvékonyak voltak. Solymár Istvánfeleségének, Magdinak volt néhányCsíkszeredából való háziszőttes ken-dervászon konyharuhája; neki jutotteszébe, hogy próbáljam ki. Jó ötletvolt; sokkal jobban festődtek, mint a

bolti pamut- és lenvásznak, és vasa-lás után gyönyörű fényük lett. Ettőlkezdve csak háziszőttes lepedőkre,abroszokra és törülközőkre festet-tem. Minél régebbiek voltak, annálszebb volt a textúrájuk. Ezek a többgenerációt kiszolgált vásznak embe-ri sorsok letéteményesei: őrzik egy-kori használóik testének lenyomatát,nekem csak elő kellett hívni a látha-tatlan képeket.

– Nekem úgy tűnik, hogy a nép-hagyományon túl a fametszésművészetével tart rokonságot festőistílusod.

– A hatvanas években csodálatosreneszánsza kezdődött Magyaror -szágon a népművészetnek. Minthaötvenhat elfojtott szelleme ebbereinkarnálódott volna: népdalkörök,tánc házak, önkéntes néprajzi gyűjtőkélesztgették a már elparentált nemze-ti öntudatot, népi kultúrát, és mindeza magas művészetben is megjelent,tanú rá Nagy László, Kormos Istvánés Juhász Ferenc költészete vagy a

Vásárhelyi Iskola revelációszámbamenő őszi tárlatai.

Természetes volt, hogy én is föl-fedezzem a néphagyományt, nép-költészetet, népszokásokat, és mintszellemében rokont, a magyar kö -zépkor művészetét; vas kos és mégislélekkel teli falusi templomokat,

román kori és gótikusfreskó- és szobortöre-dékeket, mindenben azta sajátosan magyarvizuális nyelvet keres-ve, amiről Fülep Lajosírt Izsó Miklós terra-kotta szoborvázlataikapcsán, és SolymárIstván beszélt az általalegmagyarabb festőnektartott erdélyi NagyIstván művészetét ele-mezve. Solymár hason-lót vélt felfedezni az éntextiljeimen is, ezértajánlotta fel a segítsé-

gét, amikor Makón járva megláttanépdal- és népballada-sorozatomelső darabjait.

A hatvanas évek közepétőlművelt és széles látókörű pap bará-tokra tettünk szert, és élete utolsó,legtermékenyebb évtizedében csak -nem he tente megfordult nálunk aszakrális néprajz nagy tudósa, BálintSándor. Zoltánban a sorstársat, ben-nem a néphagyomány folytatóját,gyere keink ben a saját, meg nemszületett unokáit találta meg. Jósorsom később Erdélyi Zsuzsanná -val is összehozott. Mindketten nagyhatással voltak rám. Lenyűgözöttsokoldalúságuk, művel tségük, böl -cses ségük, egyszerűségük, tudósi ésemberi minőségük, hitük, és nagymegtiszteltetés volt számomra, hogymindketten vállalták egy-egy kiál -lításom megnyitását. Később pedig,hogy Erdélyi Zsuzsanna hetvenedikszületésnapját a KÉSZ Előpatakutcai székháza kiállítótermében azén tárlatommal ünnepelte.

53


„Gyerekeink: Klári, Pali és Zizi (1970)”

A Honismeretet vagy negyvenévig szerkesztő, a csángók néprajzá-val foglalkozó Halász Péter féltucat-nál is több kiállításomat ajánlotta aközönségnek, és barátságunk búvó-patakként van jelen életemben azóta,mióta Domokos Pál Péterrel együttmegnézte 1970-es pesti tárlatomat,és ismeretlenül meghívott kiállítaniSárospatakra, a várba egy néprajzikonferencián. (Ott láthattam és hall-hattam egy irodalmi esten NagyLászlót. Felejthetetlen élmény volt.)

Még gyerekkoromban ismertemmeg az akkor gimnazista TrogmayerOttót, a neves régészt, aki Szegedrekerülése után, megyei múzeumigaz-gatóként többször is lehetővé tette,hogy kiállításom nyíljék a szegedimúzeumban. Később ő szervezettszámomra Németországban ésSzófiában is kiállításokat.

Pártfogó barátokban, szellemi tár-sakban tehát nem szenvedtünkhiányt (mert a barátok mindkettőnkbarátai voltak, és Zoltán lehiggadtbölcsessége legalább annyira von-zotta őket, mint az én lobogásom).Ez segített abban, hogy ne érezzemmagamat bezárva a láthatatlan falakközött, melyek létéről ugyan senkinem beszélt, de mindannyiszor tudo-mást szerezhettem róluk, valahány-szor megpróbáltam kitörni a szá-momra engedélyezett keretek közül.1970 és 1990 között négyszer vagyötször kértem felvételemet aMűvészeti Alapba, de következete-sen elutasítottak, pedig olyan tekin-télyes művészek vetették latba befo-lyásukat értem, mint Kokas Ignác ésa szobrász Somogyi József. A ürügyhol műveim alacsony színvonala –nem üti meg egy főiskolai vizsga-munka nívóját – , hol a műfaji elté-velyedés, máskor művészi zsákutcá-ba kerülésem volt.

Ennek ellenére 1971 és 1990között minden évben meghívtak ahódmezővásárhelyi Őszi Tárlatra, éskiállították egy textilemet a Tornyai

Múzeumban. No, nem a világos éstágas földszinti termekben, hanemtöbbnyire a lépcsőházban, vagy egyablaktalan, homályos, szűk kis átjá-róban, az emeleten. Eldugtak, de leg-alább jó társaságba kerültem: rend-szerint a Tóth Menyhért ugyancsakegyetlen művével szembeni falra.

Legtöbb batikkárpitom irodalmiindíttatásra készült. Ezt az irodalmisá-got minden lehető alkalommal föl isrótták nekem a szakmabeliek, pedigaz irodalomból vett téma ürügyén a létalapkérdései és alapélményei foglal-koztattak: szerelem, születés, hűség,haza, hit, harc, gyűlölet, gyász, árulás,halál. Főleg a népköltészetből és aBibliából merítettem. Első kiállításomcíme Népdalok és népballadák volt,lepedőnyi vásznaimon többek közöttJúlia szép leány, Kádár Kata,Kőmíves Kelemenné, Kerekes Izsákés székely regesek jelentek meg.Sorozatot festettem nyelvemlékekből,archaikus népi imákból, táltosfiú-hie-delmekből, Krúdy Álmoskönyvéből,Lorca Torreádorsiratójából, Weöresgyerekverseiből. Anyám és apám éve-kig tartó betegsége és haláluk fordítot-ta érdeklődésemet családom múltjafelé, aminek eredménye a Képek acsaládi albumból és a Mély kútbatekinték – gyermekmondókák címűsorozatom lett.

A romániai falurombolás híréretámadt megrendülésemből született amintegy húsz darabos Erdélyi kálvá-ria, középpontjában a Csángó pietanégyalakos nagy kompozíciójával.Körülötte mint sírjelek, sztélék sora-koznak a kétméteres, egy szélnyi szé-les vásznak, rajtuk a holtak: a Kászonipárka, a Kiáltás Csíkból és a Gyimesifeszület parasztemberei, a Kalota szegimenyecske, a Máramarosi rabbi, aCsángó és a Szász szibilla, a Kászonipásztor, a Torockói menyasszony, aSzénagyűjtő asszony Széken, aGyimesi sirató és az oszlophoz kötö-zött Áldozat. A sort a gyulafehérváriszékesegyház Szent Mihálya kezdi a

rátámadó sárkánnyal, és Ábel zárja,az egyetlen élő a halottak között,kezében égő gyertya, körülötte a ditróiéjféli misén elengedett madarak.

A kilencvenes évek első felének ter-mése a Magyar mitológia, benne míti-kus alakokkal, Nagy- és Kis boldog -asszonynyal, Újhold, új királylyal, tál-tosokkal, megszemélyesített fákkal éscsillagokkal. Utolsó műveimen angya-lok zenélnek és fújják az apokalipszisharsonáit, a legutolsó a holdat gyújtóKülvárosi éj. 2005 óta nem volt akezemben ecset, és nem tudom, lesz-emég valaha; hetvenkét éves vagyok, ésaz idő nem nekem dolgozik.

Bár a képzőművészet hivatalosszervezetei nem vettek tudomástrólam – kivéve azt a kis időt, amitelutasításommal töltöttek –, közön-ségnek nem voltam híjával. Festőimunkásságom negyven esztendejealatt közel hatvan önálló kiállításomvolt múzeumokban, kiállító termek-ben, művelődési házakban, templo-mokban, iskolákban, könyvtárakban.Mindig minden meghívást elfogad-tam, kis falvakba is elmentem(Utoljára egy Bogárzó nevű tanyaköz-pont kicsiny templomába.) Volt tárla-tom Németországban, Ausztriában,Bulgáriában és sok hazai városban,Budapesten öt alkalommal is, utoljára2009 őszén a Szakrális MűvészetekHete alkalmából Budán, a gótikusMagdolna-toronyban.

Textiljeim iparművészeti techniká-val, de képzőművészeti igénnyelkészült falképek, tulajdonképpen mu -rális művek, nagy közösségi terekbenlett volna a helyük, de megfelelő stá-tus híján nem kaptam állami megren-delést, még festékhez is csak egy volttanítványom révén juthattam.

Be kellett érnem néhány egyházifeladattal: batik pannókat, sőt mégfreskót is festettem néhány hazai ésegy bécsi templomba, ezek közülazonban több is megsemmisült, akisebbeket pedig ellopták vagy nyo-muk veszett.

54


Közgyűjteménybe az Álmos-könyv tucatnyi darabja került; aPetőfi Irodalmi Múzeum vásároltamegy P. Brestyánszky Ilona ésKrúdy Zsuzsa ajánlására. A NemzetiGaléria is vett tőlem egyet, aSolymár halálára készült epitáfiu-mot 1976-ban, ami azonban utóbbeltűnt. A nyolcvanas években köl-csön akartam kérni egy kiállításra,de nem találták.

– Nemcsak alkotómű-vészként szereztél magad-nak hírnevet és megbe-csülést, de szervező mun-kádnak is sok, elsősorbanhatáron túlról érkezettpályatársad köszönhet a„művészet mólóján”,Makón eltöltött termé-keny heteket, felejthetet-len és gondtalan művész-telepi alkotómunkát.

– A határon túli ma -gyar művészek fogadásá-ra épült mólónak, kikötő-nek az Erdélyből áttele-pült Banner Zoltán művészettörténésznevezte egy katalógus előszavában az1991-től 2006-ig működő MakóiMűvésztelepet.

Makón a XX. században többművésztelepet is alapítottak. A húszasévekben a helyi radikális polgárságvezéralakja, Espersit János ügyvédhívására hozta el növendékeitRudnay Gyula három egymást köve-tő évben is a Maros-parti Kons -tantinápolyba, ahogy a fiatal JózsefAttila nevezte a várost. Akkor párat-lan társadalmi összefogással helybeliértelmiségi, iparos- és kereskedőcsa-ládok látták vendégül többek között afiatal Barcsay Jenőt, Vén Emilt, JégErnőt stb.

A Maros menti Művésztelepet1971-ben alapították. Fenntartója aváros, résztvevői helyi és vendégképzőművészek, rajztanárok voltak.Ennél fontosabb volt, hogy SolymárIstván javaslatára határon túli

magyar festőket is meghívtak(Erdélyből Kusztos Endrét, GállIstvánt, Márton Árpádot; a Vaj -daságból Torok Sándort, GyurkovicsHunort, Nemes Fekete Editet), ésolyan, akkor tiltott kategóriába tarto-zó hazaiakat, mint Halmy Miklós ésCsiky Tibor.

A hetvenes évek közepén elkezdő-dött a kis vidéki, viszonylag függet-len művésztelepek ún. szakosítása,

vagyis központi irányítás alá vonása,természetesen a színvonal emeléseérdekében. Makó profilja a sokszoro-sított grafika lett, az akkor szárnyaitbontogató, Tiltottból a Támogatottfelé navigáló avantgárd grafika egyikfontos fellegvára, ahol nem volttöbbé helye sem a határon túli, sem ahelyi, sem a renitenskedő, eszmeitisztázatlanságban leledző budapestiművészeknek. (Mint annak a kitűnőfestőnek, aki éppen Francia or szág bólérkezett, ahol Andrássy Katinkajóvoltából fél évet tölthetett. Egyikebédnél meg találta jegyezni, hogynem kér paradicsomlevest, nem sze-reti, mert piros. Még aznap szóltakneki, hogy több meghívásra ne szá-mítson.)

Solymárt előbb eltiltották a hatá-ron túli művészekkel való foglalko-zástól, majd az élőktől is, és kiküld-ték Japánba, hogy okosodjék. A kúranem vált be, továbbra sem adta fel

szellemi függetlenségét, ekkor kitil-tották a munkahelyéről: nem járha-tott be a Galériába, bár a fizetésétPogány Ödön Gábornak köszönhe-tően megkapta. Kegyvesztettségenem tartott sokáig: 1977 januárjábanrövid, súlyos betegség után meghalt.Felesége távozásának első évfordu-lóján követte őt a halálba.

A rendszerváltozás után 1991-benmegalakult makói önkormányzat

úgy döntött, megszün-teti a grafikai alkotóte-lepet, amelynek a kisvidéki városban nemvolt közönsége, és egyújat alapít. A koncep-ció kidolgozására és atelep vezetésére engemkértek föl. Egy hétgondolkozási idő utánigent mondtam azzal afeltétellel, hogy a tele-pen csak határon túlimagyar és Makón élőképzőművészek ve -hes senek részt. 1991

augusztusában rendeztük meg azelső művésztelepet hat erdélyi,három szabadkai és rajtam kívülmég egy makói művész részvételé-vel. A létszám a későbbi évekbenhúsz körülire nőtt, a második évtőlkárpátaljaiak is jöttek, és egy-egyfelvidéki művész is megjelent.

A telep szervezése, vezetése, azalkotó légkör biztosítása, a művé-szek ügyes-bajos dolgainak intézése,a nyitó-záró és esetenkénti bemutat-kozó kiállítások rendezése, katalógu-sok tervezése, szerkesztése, a közön-ség toborzása, a telep népszerűsítése,az anyagi feltételek megteremtése,mecénások keresése stb. emberpró-báló feladat volt, amit ketten láttunkel Gilinger Katalinnal, volt tanítvá-nyommal, az azóta megszüntetettének-zenei általános iskola igazgató-nőjével. Gilinger Katalin a hetvenesévek óta részt vett iskolai erdélyicsereprogramok lebonyolításában,

55


„Csángó pieta (Erdélyi kálvária, 1988)”

és hozzám hasonlóan elkötelezettjevolt annak a gondolatnak, hogy ahatáron túli magyar művészet szer-ves része az egyetemes magyarművészetnek, sőt: annak megújulá-sában kulcsszerepe van.

A Makói Művésztelep megalaku-lásának első pillanatától a támadásokkereszttüzébe került. Ezek részbennyíltan, részben burkoltan, alattom-ban, de szünet nélkül több iránybóljöttek, soha nem lehetett tudni, hogylegközelebb merről és milyen formá-ban érkezik a következő. A bántásokelsősorban engem értek, a művészekszerencsére nem sokat érzékeltekebből. A legfájdalmasabb az elszige-telés, a perifériára szorítottság volt,amit a saját művészi tevékenységem-ben egész életemen át elszenvedtem,és most azt kellett tapasztalnom, hogya rendszerváltozás ezen jottányit semjavított, sőt inkább rontott: a határontúli magyarok művésztelepére iskiterjedt, holott a résztvevők többségehazájában elismert, rangos művészvolt. Erdélyből többek között PlugorSándor, Páll Lajos, Kusztos Endre,Biró Gábor, Sipos László, Antal Imre,Kovács Géza, Székely Géza,Kárpátaljáról Földessy Péter, MicskaZoltán, Veres Péter, a DélvidékrőlTorok Sándor, Gyurkovics Hunor,Nemes Fekete Edit járt rendszeresenMakóra, de egyszer-kétszer MártonÁrpád, Zolcsák Sándor, KákonyiCsilla és az ungvári Szemán Ferenc ismegjelent – aki Öcsiként szignáltaAmerikában is kelendő festményeit.Mellőzöttsége ellenére a művészteleptizenhat esztendeig fennállt és ered-ményesen működött, messze kiemel-kedve az alkalmi nyári művésztábo-rok közül. Ide nem pihenni és szóra-kozni, hanem alkotni jöttek a művé-szek, sokszor kész tervekkel. AhogySzemán Öcsi félig viccesen jellemez-te: Makó? Makó az egy munkatábor!

1999-ben megyei alkotói díjasoklettünk, 2000-ben elnyertük a MagyarMűvészeti Akadémia millenniumi

arany oklevelét egy történelmi fest-ménysorozattal, amelyet vándorkiál-lításon mutattunk be a millenniumikormánybiztos hivatalának segítségé-vel. Elismerést jelentett az is, hogy aMagyar Művészeti Akadémia tagjaisorába választotta a makói telephárom jeles művészét: Páll Lajost,Kusztos Endrét és Sipos Lászlót.

A telepvezetés nem tett jót festőimunkámnak: alkotó energiáimat tel-jesen felemésztette, nem maradterőm és invencióm saját művek létre-hozására. Hogy a többiekből ki tud-jam hozni a legtöbbet, ki kellett kap-csolni a saját becsvágyamat. Akiketvezettem, azoknak nem lehettem ver-senytársa is. Évről évre kevesebbetfestettem, az utolsó évben már nemállítottam ki semmit, a festés helyétfokozatosan kitöltötte az írás.

Vezetői megbízatásunk négy évreszólt, a helyi választások után min-dig az új képviselőtestület bízott megminket mindig újabb négy évre.2004-ben csúf, nemtelen, összehan-golt hajsza indult ellenünk a megyeiújságban és a városi televízióban,valamint a városi művelődési bizott-ságban annak ürügyén, hogy a helyiamatőr festőket nem hívtuk meg atelepre. Ezt úgy-ahogy elhárítottuk,de érlelődni kezdett bennem alemondás gondolata. Még két esz-tendeig küszködtünk egyre romlóanyagi feltételek mellett, míg 2006őszén bejelentettük visszavonulá-sunkat.

Végül is a telep betöltötte azt a sze-repet, amiért létrehoztuk: móló volt aMaroson, ahol kiköthetett a határontúli magyar művészek hajója, és uta-sai élvezhették az anyaország gon-doskodását, feltöltődhettek, továbbindulhattak. Itt teljes jogú magyarnakérezhették magukat, mint ahogy azokis. Többségük művészi fejlődésébenis fontos szerepet játszott a makóitelep; az adott témák nem megkötöt-ték, hanem kibontakoztatták alkotófantáziájukat, és segítségükkel sike-

rült hozzájárulni egy már régótaelavultnak, sőt halottnak hitt műfaj, atörténelmi festészet felélesztéséhez.

– Más területeken is vállaltál fon-tos feladatokat, sok mindenbe bele-vágtál, amivel, úgy érezted, hogy amagyar művészet, a magyar művelt-ség ügyét szolgálod.

– 1965-ben kezdtem tanítani és1994-es nyugdíjazásomkor semhagytam abba a munkát, azóta alap-fokú művészeti iskolában foglalko-zom rajzoktatással. Úgy tűnik, sike-rült maradandó nyomot hagyni tanít-ványaimban, többen elismert képző-művészek lettek, sokan előbb a gye-rekeiket, most már az unokáikat hoz-zák vissza hozzám. Tanít ványaim ahetvenes évektől sikerrel szerepeltekhazai és nemzetközi rajzpályázato-kon, sok más mellett elhozták azindiai Shankar-pályázat fődíját:Indira Ghandi nagy aranyérmét,Nehru-aranyérmeket; elnöki aranyatBangladesh-ből, fődíjat a debrecenibiennáléról.

A gyermekrajzok révén kerültemkapcsolatba a tankönyvíró BodaEdittel, aki 1990 után kiadót alapított.Több kiadványát is illusztráltam, töb-bek között Fülöp Géza könyv- éskönyvtártörténeti munkáját. Az il -lusztrációkat korabeli metszetek, raj-zok alapján csináltam. Élveztem ezt amunkát. Mélységes csodálattal töltöttel a magyar művelődéstörténet gaz-dagsága, az a mérhetetlen szellemikincs, aminek eddig csak messze lát-szó csúcsait ismertem, most azonbanfeltárultak előttem dombjai és völ-gyei: a könyv- és irodalomtörténetmellékszereplőinek munkássága is.Lebi lincseltek a kódexmásoló bará-tok, apácák glosszái, főrangú házaspá-rok levelei, múltba merült utazásoktörténetei, özvegy nyomdásznék erő-feszítései a műhely fenntartásáért,Krúdy levélváltása Kiss Józseffel,Márai vallomása az olvasásról, azelfeledett felfedezők és a könyvekközmondásos sorsa. Az illusztrációk-

56


hoz kommentárokat írtam segítségül aképaláírások elkészítéséhez, ésnagyon meglepődtem, amikor a készkönyvben változtatás nélkül ezekjelentek meg. Az első reakcióm a szé-gyenkezés volt. Ekkor szembesültemelőször a nyomtatásban megjelent írásidegenségével. Azóta majdnem húszév telt el, de még mindig nem szoktammeg a lelki pőreség és védtelenségviszolyogtató érzését.

A rajztanítás mellett –mert a női mindentakarásszelleme mindig újabbfeladatok vállalására ösz-tökélt – bábozással, gyer-mekszínjátszással, folyó-irat szerkesztéssel is fog-lalkoztam, Makó mű -emlékeiről, művészetiértékeiről televíziós kis-film-sorozatot forgattam.

Mindez sok időt ésenergiát igényelt, de olyanszellemi befektetésnek bi -zonyult, ami azóta iskamatostól térül vissza.Csak a törekvések megvalósításakörüli szél malomharcot sajnálom,amit ná lunk mindenkinek meg kellvívni, aki tenni akar valamit, hát mégha hátrányos helyzetből vagdalkozik.

– A nagy kihívások sorába tarto-zik az írás is. Alapérdeklődésed, fia-talkori terveid teljesedtek ki a kilenc-venes évek óta keletkező szépprózaimunkáidban.

– Az írás kényszere váratlanul,ám bizonyára szükségszerűen törtrám a kellő pillanatban, 1993 febru-árjában. Egy irodalmi pályázat volt aközvetlen kiváltó ok: a HetiMagyarország írta ki a Haza ésHaladás Alapítvánnyal közösen,Anyák a történelemben címmel. Akilencvenes évek elejének pezsgésé-ben és a szabadság bűvöletébenkapva-kaptam a témán, mert tizenötéve halott anyám életének epizódjaitipikus huszadik századi asszonysor-sot mintáztak, szinte közvetlenül irá-

nyította őket a történelem. Boldogbékeidőkbeli, erdélyi gyerekkorátszétrobbantotta az 1916-os románbetörés, az első világháború, azantant megszállás és a trianoni diktá-tummal a kiűzetés. Két békés évtizedután az újabb világháború fenyegeté-se csak röpke másfél évet engedélye-zett számára a visszatért szülőföld,Erdély északi csücskében, utána

újabb menekülés következett. A há -ború mindenétől megfosztotta; búto-rai és zongorája után a biztos polgá-ri jóléttől is, osztályával együtt ejtet-te túszul az ázott lódenkabátszagúproletárdiktatúra. Ötvenhat elbuká-sával az utolsó reménysugár iskihunyt, és ő soha többet nem tudottkitörni az ideiglenesség állapotából.

Minderről korábban beszélni is aliglehetett, most pedig tálcán hozta a sorselém a megírás lehetőségét. Transz -szerű állapotban láttam munkához.Fél éjszakákat töltöttem az írógépmellett, és reggel vittem az agyonjaví-tott új részeket az iskolatitkárnak, akiszámítógépbe beírta. Ő volt az elsőolvasóm, és ha egy nap üres kézzelmentem, szemrehányóan hiányolta afolytatást. Biztató visszajelzés volt.

Írás közben egyre mélyebbreástam magam a múltba, mind többemlék merült föl, de azért akadtakhézagok, és ezek miatt akkor, tizen-

három évvel szüleim halála utánkinyitottam azt a két degeszre tömöttócska bőröndöt, amikbe anyámhosszú haldoklásának idején apámbepakolta az irataikat, anyakönyvikivonatokat, leveleket, fényképeketés apróbb emléktárgyakat: anyámháztartási könyveit (pontos, dátu-mokhoz rendelt adatokkal), Ádámtestvérem hajtincsét, nagyanyám

szentképeit és egy – talánzászlóról lefejtett – hím-zett Kossuth-címert. Ak -kor még nem tudtam,hogy milyen aranybányá-ra leltem, de később kétkönyvem is született azott felhalmozott anyagfelhasználásával.

Az Anyák a történelem-ben pályázat díját AlexaKárolytól vettem át, ő voltakkor a Heti Magyar -ország főszerkesztője.Emelkedett pillanat volt,pedig akkor még nem tud-tam, hogy ez az esemény

hosszú időre – ha nem örökre –eljegyzett régi-új arámmal, az iroda-lommal.

A siker, a kofferekben talált múlt-darabkák, nagy erővel feltörő emlé-keim és az azonnali megjelenésilehetőség, amit a megyei napilapkínált, további munkára serkentett.Írtam kiállítási recenziót, filmismer-tetőt, tv-kritikát, tudósítást aművésztelepről, interjút a résztve-vőkkel, de legfőképpen visszaemlé-kezéseket. Ezekből születtek megkésőbb a Medárd lépcsőin című elsőkötetem elbeszélései.

Az újságírás jó iskola volt. Tömörés szabatos fogalmazásra szoktatottés megtanított a húzás fontosságára;ha harminc sort kértek, nem adhat-tam harminckettőt, mert könyörtele-nül törölték a két utolsó sort, néha azértelmetlenséggel sem törődve.

Akkoriban nagyon sok visszajel-zést kaptam, szerették olvasni írásai-

57


„Trogmayer Ottó megnyitja gyűjteményes kiállításomat (Szeged, 1995)”

mat az emberek. Saját emlékeimmelegyütt a másokét is felszínre segítet-tem. Futó ismerősök szólítottak megaz utcán és önfeledten mesélni kezd-ték a gyerekkorukat, azt a világot,ami a hallgatás évtizedei alattmélyen eltemetődött, a nemzedékeklánca elszakadt, és kialakult az össz-népi amnézia.

– Életed nagy részét képzőmű-vészként élted le. Amikor írni kezdtél,tehetséged más rétegeit hoztad moz-gásba. Hogy érzed, alapvetőenkülönbözik egymástól a kétféle alko-tómunka, vagy egyszerűen csak máseszközökkel jeleníted meg, fejezed kiugyanazt a lényeget?

– 1995-ben született meg az elsőolyan írásom, amitől elfogott a szé-dülés; éreztem, hogy ez valami más,mint az eddigiek. Nem pusztán leír-tam, hanem teremtettem valamit.Elszakadtam a földtől és repültem,mint fiatalkori álmaimban. Talánhúszsornyi szöveg volt a tv-híradó-ban látott Jeanne Calment-ról, a 120éves arles-i asszonyról, és a műhol-dak és képernyők között tévelygőSzent Dávidról. Két napig a táskám-ban hordtam, úgyse fog megjelenni,egy ilyet nem tesznek bele az újság-ba, gondoltam, de végül erőt vettemmagamon, és bevittem a szerkesztő-ségbe. Másnap nem akartam hinni aszememnek: a Műholdak szibillájakeretes tárcaként a címoldalrólköszönt rám.

Furcsa helyzet volt. Ott álltamötvenhét évesen, nyugdíjba küldve,felnőtt gyerekekkel, nyolc-tíz unoká-val, kerek életművel a hátam mögött,és tudtam, hogy semmit sem szeret-nék jobban, mint ilyeneket írni.Megint elébem kerül egy híd, arrakésztetve, hogy feladva mindent, amitelértem, keljek át újra a folyón.Féltem az újtól, az ismeretlentől, avisszautasításoktól, amiknek ki kellmajd tegyem magam. Viszolyogtamattól, hogy elölről kezdjek mindent,hogy kezdőként kilincseljek szerkesz-

tőségekben, amire egyébként lehető-ségem sem volt. Nem utazhattamhetenként Pestre, hogy részt vegyekaz olyan irodalmi szeánszokon, aholfiatal írók vesézik ki egymás írásait,mint ahogy egy jeles szerkesztő aján-lotta nem sokkal később.

A múlt század öt utolsó esztende-je mintha kárpótolni akart volna:bárhová küldtem írást, mindenpályázaton nyertem (a Móra Kiadómeseregény-pályázatán; a Fejérmegyei Hírlap, a Ferences IrodalmiLap és a Napút novellapályázatain;Nagy Lajos-díjat kaptam két egy-mást követő évben, és a MagyarMűvészeti Akadémia millenniumipályázatán). Értek azonban nagyveszteségek is: a napilap, amiberendszeresen írtam, egyik napról amásikra megszűnt. Ezt elemi csapás-ként éltem meg, de később – mintmár annyiszor az életemben – bebi-zonyosodott, hogy a lehetőség meg-szűnése javamra szolgált, merttovábblépésre kényszerített. ElőszörApáti Miklósnál (Új Magyarország)próbálkoztam, és a lap néhány hónapmúlva bekövetkezett megszűnéséigmegjelentek ott is az elbeszéléseim,majd Mányoki Endrének küldtemnéhány novellát, aki az akkor indulóNapi Magyarország mellékletét, aNézetet szerkesztette. Tőle kaptammeg a lehetőséget 1997 júniusától,hogy hetenként írjam Az én kalendá-riumom névnapokhoz, ünnepekhezkapcsolódó tárcanovelláit, amelyek-ben néprajzi, művelődéstörténeti ésirodalmi elemeket ötvöztem családitörténetekkel. Nagy ajándék volt ez,mert az írások révén átélhettem ahétköznapok és ünnepek, a szakrálisév, a munka és a mulatságok rendjétés költészetét. Mindvégig úgy érez-tem, a másfél évtizede eltávozottatyai barát, Bálint Sándor áll a hátammögött: ötletet, ihletet ad és súg, haszükségem van rá. A kalendáriumotsokan olvasták, és nemcsak én saj-nálkoztam, amikor egy év leteltével

kiderült, hogy nincs tovább. MajorosSándor – akkor a Nézet munkatársa –azzal vigasztalt, hogy inkább örüljeka szerencsémnek, a mai világban rit-kaság, hogy valaki egy éven át foly-tathatja, amit elkezdett. Igaza volt,nemsokára a Napi Magyarországsorsa is megpecsételődött.

A kalendáriumot már számítógép-pel írtam. Kisebbik lányom férjeugyanis nem egy új írógépet vett atönkrement régi helyett – pedig ezzelbíztam meg –, hanem egy kimustráltszámítógépet hozott. Be is kötötte, ésegy órányi oktatás után visszamentPestre. Rettegve láttam munkához,folyton attól féltem, hogy elrontokvagy letörlök valamit, de muszáj voltírni, nem késhettem a kalendáriumújabb epizódjával. Napokon át füstölta telefonvonal, annyiszor kellett segít-séget kérnem, de valahogy beleszok-tam. Fogcsikorgatva tanultam meg ahasználatát, de hamar rá kellett jön-nöm, hogy nagyszerű eszköz, különö-sen számomra, mert nagyon sokatsegített – és segít – sajátos írásmód-szerem alkalmazásában. Amolyanpetch work-módon szabdalhatom, tol-dozhatom, foldozhatom, kivághatom,beszúrhatom szövegeimet, kombinál-hatom az idősíkokat. Mert írásaimbannemcsak emlékeket, régi hangulato-kat, eseményeket, történeteket idézekföl, hanem magát az emlékezés folya-matát is megpróbálom megragadni,azt a jelenséget, ahogy a múlt átszövia jelent, alá-fölébújik, mint a stoppo-lásnál a pamut szálai.

Egyre szaporodtak elbeszéléseim.A bőröndökből előkerült töredékekés fényképek hallatlan erővel inspi-ráltak a múltban való kalandozásra,elfeledettnek hitt emlékek jöttek elő,és én mindezt megpróbáltam formá-ba önteni. Sokat kínlódtam, mirerájöttem, hogy a írásművek hitelessé-ge nem azonos a valóban megtörténtdolgok igazságával, és bár bennemaz igazmondás kényszere erősenműködik – igyekszem elkerülni még

58


az apró, konvencionális füllentéseketis –, kénytelen voltam belátni, hogy atörténetek belső logikáját kell követ-nem. Így állt elő az a helyzet, hogybár sokszor létező személyekről ésvalós helyzetekről írtam, emlékeze-tem hézagait kitalált dolgokkal kel-lett kitölteni, és sok mindentmeg kellett változtatnom avalósághoz képest. Néha lel-kiismeret-furdalás gyötört afiktív betoldásokért, máskorcsaládi titkok kifecsegése ter-helte a lelkemet. Zoltán jótmulatott rajtam, mindig tud-tam, hogy hazudós vagy,mondta, Klári lányom szerintmeg folyton kiteregetem acsaládi szennyest.

Majoros Sándor panaszoljahonlapján, hogy minden leírtszavát elhiszik az olvasók.Velem is így van, és az íráshol mulatságos, hol kínoshelyzetekbe sodor. Az Ára-pály a Vizes utcán mélybenáramló homokfolyójáról pél-dául olyan plasztikus képetsikerült rajzolnom, hogy min-denki azt hiszi, azt nálunkmeg lehet nézni. Holott többméteres mélységben elrejtvemozog, a sebessége centimé-terekben mérhető, s ha mégis megje-lenik egy frissen ásott gödör vagyárok alján, csupán sáros föld látható amélyben, amely észrevétlenül nyeliel a tárgyakat.

Mérnök ismerősöm képes voltfelmászni az ótemplom tornyába,hogy megkeresse a toronykörüljárótéglapadlójába vésett jelet, amivelnovellahősöm, a Földmérő jelezte aKezdő Meridián helyét egy elbeszé-lésemben, és meg volt lepve, hogynem találta. Magában és a világításhiányában látta csalódása okát, mertmég akkor is vakon hitte, hogyannak ott kell lennie.

A Medárd lépcsőin egyik elbeszé-lése miatt régi ismerősöm bepana-

szolt települési képviselőjénél,mondván, hogy az ő anyja még azötvenes években sem hordott kopottbáránybőrmellényt és ócska férfika-lapot, mikor a fűtetlen konyhábaindult főzni, ahogy én leírtam. Aligtudtam meggyőzni, hogy a polgári

életből akkoriban kicsöppent, isme-rős asszonyokat sűrítettem összeP. néni alakjában. Bekecsben, bekö-tött fejjel apám tisztiorvos kollegájá-nak feleségét láttam főzni a valóság-ban, ócska férfikalapot pedig azanyósom tett a fejére, mikor rosszidőben a fáskamrába indult.

Amikor a Napi Magyarország ismegszűnt, megint nem volt hovaírnom: a Magyar Nemzetnek meg-volt a maga gárdája, egyébként is apolitika vette át az uralmat; az iroda-lom, sőt a kultúra is kiszorult a napi-és hetilapokból. Így aztán megintmás terepet kellett keresnem.

Hirtelen ötlettől vezérelve 1998májusában egy novellámat borítékba

tettem, és elküldtem Lázár Ervinnek.Azért választottam őt, mert meglát-tam a nevét a Hitel folyóirat cím-lapján, és eszembe jutott Ló a házbancímű novellája, amit sok évvel azelőttgyerekeimmel tovább bonyolítottunk,magyarázatot keresve – és találva – a

fölöttünk lévő lakásból jövőtitokzatos zajok eredetére.Lázár Ervin postafordultávalválaszolt. Szép, kézzel írt le -velet küldött, igazi lázár-ervines levelet, a papírhátulján Vacskamatit ábrázolórajzzal (kezében macs ka -lábnyomos zászló), olyan le -velet, amit éjszakára a párnájaalá tesz az ember. KedvesAsszonyom, nagy örömetokozott az írása, a szívembőlvan írva! Nekem is egyre töb-bet járnak az eszembenelködlött dédanyáim, de énnem tudtam volna ilyenmegejtően megírni őket…(ami persze túlzás, de akkoris nagy dicséret). Meg hogymár nyugdíjban van, nevét afiúk csak szeretetből írják alapra, de azért ajánlani fogjaírásomat, mert bizonyára azértküldtem, hogy megjelenjen.Úgy is lett, a Csoportkép

nőkkel decemberben jött a Hitelben.Varga Domokosnak is küldtem írást,később az első novellás kö tetemet iseljuttattam hozzá. Ő ízekre szedte írá-saimat, és praktikus tanácsokat adott:Magának …ki kellene bújnia egyolyan bőrből, amelyet nyilván amagáénak érez, de kinőtte… írta akalendáriumi keretekről, amelyekbemegpróbáltam néhány akkori íráso-mat belegyömöszölni.

Irodalmi orientáltságomnak avégső lökést a Magyar MűvészetiAkadémia millenniumi pályázataadta. Gyurkovics Tibor felhívásábólazt olvastam ki, hogy rám szabták akiírást, hiszen családom történeténmindenütt átsüt az elmúlt másfél

59


„Mi ketten a Vizes utcai őszben a kilencvenes évek derekán”

évszázad történelme, a határidőigazonban mindössze néhány napomvolt. Eszeveszett hajrában szerkesz-tettem kötetté meglévő novelláimat,és adtam postára az utolsó pillanat-ban a Medárd lépcsőin kéziratát.

A díjkiosztó ünnepség emlékeze-tes epizódja volt, amikor a zsűritagVathy Zsuzsa kézen fogva vitt odaférjéhez: Ervin, nézd, itt a kanárisnő! A Medárd lépcsőin egyik novel-lája ugyanis kanárikról szól. Sokféleminősítésem közül ez a kanáris nő alegkedvesebb, úgy hordom, mint alegszebb kitüntetést.

Vathy Zsuzsának köszönhetem aTe barátságodat is, ő ajánlott minketegymásnak. 1999 januárjában jártamelőször a Széphalomnál a Város ligetifasorban, akkor ismerkedtünk megszemélyesen, ugyanúgy pártfogásod-ba vettél, ahogy a pályakezdő fiatalírókat, mert mint mondtad, késői indu-lásom miatt hátrányos helyzetben va -gyok, hiányoznak mellőlem a nemze-déktársak, akik egyébként figyelnekegymásra és számon tartják egymást.

Első könyvem, a Medárd lépcsőina millenniumi könyvhéten jelentmeg, és azon a szűk körön belül,ahová eljutott, sikert aratott. Be -mutatták a Poroló című rádióműsor-ban, és a Széphalom pályáztatta aBródy-díjra is, amit ugyan egy fiatalíró vitt el, az esélyesek között azon-ban engem is meghívtak a díjkiosz-tásra felolvasni.

A Medárd lépcsőin-hez különösviszony fűzött. Írása nagy érzelmimegrázkódtatást jelentett; ezek anovellák úgy szakadtak ki belőlem,mintha szültem volna őket, és festőitapasztalataimból tudtam, hogy azilyesmi egyszeri és megismételhetet-len jelenség, attól féltem, hogy egy-könyves író maradok. Az ilyesféleaggodalmak szerencsére nem akadá-lyoztak a munkában, és mivel a napi-lapok sorra elfogytak alólam, irodal-mi folyóiratok prózarovatainakkezdtem írásokat küldeni.

A vidéki szerkesztők szóra semméltattak, kivéve a veszprémi ÚjHorizontot, ahol a főszerkesztő egy-kori jóbarátunk, Raffai István volt,aki Makón kezdte újságírói pályáját, afővárosiak viszont (Hitel, Kortárs,Liget, Magyar Napló, Napút) mindentovábbi nélkül közölték novelláimat.A Napút novellapályázatán díjat isnyertem, és Szondy György szemé-lyesen, telefonon közölte velem a jóhírt; alighanem kíváncsi volt rá, mitcsináltam idáig, mert az írásombólkiderült, hogy nem vagyok fiatal.Levendel Júlia is azt kérdezte elsőLigetnek küldött elbeszélésem után:Ismernünk kellene?

Volt olyan szerkesztő is, aki atelefonban kifaggatott, majd egy hétmúlva közölte, hogy sajnos nincsírói tehetségem, csak olvasott,művelt vagyok, de az íráshoz ezkevés. Mit tagadjam, rosszul esett,de nem tudott megingatni; LázárErvinnek, Vathy Zsuzsának, AmbrusLajosnak, Szepes Erikának és Nekedjobban hittem. És Horgas Béláéknakis a Ligetnél, akik nemcsak sorrajelentették meg elbeszéléseimet,hanem állandóan újabbak írásáraösztökéltek. Hét év alatt több mintfélszáz novellám jelent meg náluk,vagyis újra került számomra egyfórum, ahol nem kellett kivárni amásutt többhónapos vagy akár évesátfutási időt, nem beszélve arról,hogy mindig azonnal visszajeleztek.

2002-ben a Széphalom kiadtaAz én kalendáriumomat, szerencsérerábeszéltél, hogy rajzoljak illusztrá-ciókat is hozzá. Szép könyv lett, ráa-dásul kelendő. Az utolsó darabigelfogyott, nem lelhetők fel az antik-váriumokban sem példányok belőle.

2004-ben fölvettek az Írószövet-ségbe. A Szegedi Írók Társaságánakmegalakulása óta (1998) tagjavagyok, és beválasztottak az ÍrókSzakszervezete elnökségébe is, aholhónapról hónapra élvezhetem pél -dául Jókai Anna, Nagy Gábor,

korábban Vasy Géza társaságát is,hallgathattam őket, és bepillantástnyerhettem általuk a jelenkorimagyar irodalom útvesztőjébe.

2005-ben az Ünnepi Könyvhétremegjelent az Árapály a Vizes utcáncímű novellafüzérem ugyancsak aSzéphalom Könyvműhely kiadásá-ban. Többen írtak róla (Vasy Géza aMagyar Naplóban, Majoros Sándoraz Új Horizontban, Varga Mária aKortársban, Lukáts János aNapútban, Bogoly József Ágoston aMarosvidékben), Domokos Mátyáspedig (szintén férjem, Zoltán egyko-ri iskolatársa, aki eddig nem vetttudomást irodalmi kísérleteimről)halála előtt egy évvel levélben ava-tott íróvá: … ezt, ami írásaidbanmegelevenedve feltárul, még nemírta meg senki, márpedig az igazipróza mindig és elengedhetetlenülismeretlen anyag, világ ( ahogy tet-szik) fölfedezése és író módra valóföltérképezése. Neked ez hitelesensikerült… Egyszóval: Gratulálok!

2005 karácsonyán megkaptam aLiget folyóirat nem-díj ajándékát, aVarga Zoltán Zsolt által készített ésfelajánlott Ősanya című kisplaszti-kát, 2006-ban pedig az V. CsopakiIrodalmi Fesztivál díját az Árapály aVizes utcán című kötetemért. Kétszeris sikerrel szerepeltem az Írószövet-ség és a Honvédelmi Minisztériumirodalmi pályázatán, és idén negyed-szerre válogattak be Az év novelláiantológiába. 2009-ben a Liget kiadtaaz Utazások a labirintusban címűnovelláskötetemet.

Jelenleg egy irodalmi szakács-könyvem van a Széphalomnál, ami –akár csak eddigi köteteim – felöleliaz elmúlt másfél évszázad történetét,és bár úgy tűnhet, hogy ételekrőlírok benne, felmutat valami többetis. Ahogy a könyv fülszövegébenírod: „Különös hangulatot kölcsönöza könyvnek Szindbád alakja, aki amúltból, és Odette személyisége, akimintha a jövőből érkezve folytatna

60


párbeszédet a főhős mindenkori jele-nével. Mindkét kísérő valamiképpenszellemi jelenség, noha a reális tör-ténet részesei és valós személyek.”

Kötetté kellene szerkeszteni többimeglévő írásomat is, amelyekből elégmarkánsan rajzolódik ki néhánytéma. Egyik az első világháború ésTrianon, a másik pedig a Földmérőrőlés Prédikátorról szóló elbeszélésekfüzére, de vannak művészsorsokatfelvillantó munkáim is. (Egy regény-ről is álmodom, amiből még csak egykis részlet van kész, de túl gyorsanmegy az idő, én meg egyre lassúbbleszek, és egy író barátom szerint aregény nem az én műfajom.)

– Nemcsak alkotóművészként vagytermékeny, szép család vesz körül,akiknek a gondjait ma is a magadénaktudod, vállalkozol a nehéz helyzetbejutottak kisegítésére, átvállalod arossz bizonyítványt hozó unoka neve-lésének gondját. Sokan megkérdik,hogy fér mindez el egyetlen életben?

– Van egy érdekes fafajta, amely-nek gyökérsarjaiból újabb fák nőnekki, így ugyanabból a gyökérzetbőlkinőve előbb ligetté, azután erdővéterebélyesedik. Ilyen lesz lassan acsaládunk, már a harmadik generáci-ót látjuk felcseperedni.

Anyám is, apám is egyke volt, demindketten népes családban nőttekföl. Anyámnak volt féltucat unoka-testvére, apámat pedig fiatal, gyerek-telen nagynénik és nagybácsik vet-ték körül, mert Örzsi nagyanyámékheten voltak testvérek, és közülük alegfiatalabb – az a bizonyos pala-csintasütő Mancika – csak öt évvelvolt idősebb apámnál.

Anyám mindig sok gyereket szere-tett volna, de hosszú jegyesség után,harmincévesen ment férjhez. Elsőgyermeke meghalt, a történelem isközbeszólt, így ketten lettünk azöcsémmel, a nagy család vágyálommaradt. Unoka testvéreink sem vol-tak, csak öreg rokonaink, akiktőlgenerációk választottak el.

Én tizennyolc évesen mentemférjhez, tizenkilenc voltam, amikorKlári világra jött, huszonnégy Pali éshuszonhat Zizi születésekor. Az uno-kák is korán kezdtek jődögélni; 1980őszén alig múltam negyvenéves,amikor megérkezett az első. Azótakisebb-nagyobb szünetekkel érkez-nek, másfél hete született meg atizenkettedik. Ha ehhez hozzáadomaz öt dédunokát a szintén úton lévőhatodikkal, elmondhatom, hogyanyám kívánsága teljesült, egy nagycsalád ősanyjaként néz vissza ránkaz örökkévalóságból, és örülhet,mert abból, amit tőle kaptam, semmisem veszett el, igyekeztem tovább -adni mindent.

Gyerekeink és unokáink is köny-vek között, alkotó légkörben, sokbölcs, tehetséges és érdekes embertmegismerve nőttek föl; beoltva azirodalom és a művészetek iránti von-zódással. A lányok magyar–ének sza-kos tanárok, fiunk történelem–angolszakot végzett. Művelt, okos és jógyerekek, szeretik egymást és össze-tartanak, bár szanaszét szóródvaélnek. A viharos életű legidősebb –aki nagyszerű dallamalkotó képes-séggel született, időnként verseketzenésít meg nagy érzékenységgel,hibátlan stílusérzékkel, de teljesenötletszerűen – most éppen a Velencei-tónál; a középső – a fiú – egy Dráva-menti erdő közepén él. A legfiatalabbfőváros környéki faluban lakik;magyart tanít egy jó hírű középiskolá-ban. Irodalmi ténykedésem kezdeteóta ő az egyik első kritikusom: szigo-rú, képzett és szakszerű. (A másik aférjem, aki még a régi, háború előttigimnázium gazdag tudásanyagánakés saját történelmi érdeklődésénekköszönhetően eleven latin szótár ésélő enciklopédia. Ha mindkettőjük-nek sikerül megfelelnem, akkor nyu-godtan küldöm írásomat akárhova.)

Az unokák és a közöttünk lévőgenerációs szakadék fölött hidak ível-nek át. Vannak kérdéseik, amikre

tőlem várják a választ, és vannak dol-gok, amiket tőlük kell megkérdeznem.

– Ma is ott élsz, abban a makóiházban, amely nagy- és dédszüleidotthona közé épült. Szinte ki semmozdultál a Vizes utcából, írásaidpedig több évszázadot és a Kárpát-medence változatos helyszíneit töltikmeg történeteiddel. Ez az otthon szá-modra az a biztos pont, amely –Bolyai János szavával élve – hamegadatik, a tehetséges ember kitudja mozdítani helyéből a világot?

– Életem hetvenkét évéből hatva-nötöt Makón töltöttem, ebből isnegyvenet a Vizes utcában. Nincshely a világon, amit jobban ismernék.Ha kinézek az ablakon, anyámat ésapámat látom, a kertben Örzsi nagy-anyám szöszmötöl, nagyapám Szilajkutyával játszik, arrébb a templom-kertben a Prédikátor és a Földmérősétál, aggodalmasan figyelve aNagyparókia falán szélesedő repedé-seket, és éjjel, ha felébredek, halloma ház alatt áramló homokfolyó hul-lámverését, figyelem árapályát.Itthon vagyok az elődeim közt, akiksokkal elevenebbek, mint valaha.

Hajnalban ébredek. Kibotorkáloka konyhába, forró vizet engedek egybögrébe, belekeverek két kanál nes-cafét, azután visszaülök az ágyba,ölembe veszem a masinát, és írnikezdek. Lassan kivilágosodik azablak négyszöge, feketerigók csőrekoppan a bádogpárkányon, cinkékcsapnak le egy-egy szem naprafor-gómagért, túlnan, a Szegedi utcándübörögni kezdenek a kamionok,ébredezik a város, az én szűk éskicsiny világom, ahonnan azonbanéppúgy látszik a Hold és a Nap, mintbármely más pontjáról a Földnek.

Természetesen a múltat írom,annak is azt a vetületét, amit csak énlátok, amit csak én ismerek minden-kinél jobban, s ami nélkül fikarcnyitsem ér a jelen, és oda a jövő.

Mezey Katalin

61


A Magyar Napló Kiadó írói portrékönyv-sorozatánaklegújabb kötete a Tornai József életútját és költői vallo-mását bemutató album, címe: Európa már kevés.A költő vallomásai az avatott irodalomtörténésszel,Jánosi Zoltánnal közösen készült riportban mondatnakki, tizennyolc Tornai-vers és tizenöt fotó kíséretében.Az esszérangú utószót a kérdező, Jánosi Zoltán írta.Az olvasónak olyan benyomása támad, hogy teljes érté-kű pályaképet kap a költőről amintegy hetvenoldalnyi, szépkiállítású (bár szöveggondozá-sában nem hibátlan) könyvből.Anélkül, hogy ezzel valami-lyen „rangsort” akarnék su -gallni a Magyar Napló soroza-tában eddig bemutatott költőkközött (a megjelenés sorrend-jében: Csoóri Sándor, NagyGáspár, Bella István, JuhászFerenc, Tornai József), kimerem mondani, hogy szép-séghibáival együtt ez a kötetsikerült legjobban. Ebbőlderül fény a legtöbb és legfontosabb esztétikai, művelő-déstörténeti kérdésre, ez az életrajz mutat leghatározot-tabban a mai magyarok és általában a helyesen gondol-kodó értelmiségiek járható útjára.

Nem akarom én ezzel „kisebbíteni” a költészetünktörténetében leginkább korszakalkotó és nagyszabásúremekműveket létrehozó Juhász Ferenc, a kivételes líraiérzékenységgel megáldott és esszéivel, művelődéspoliti-kai röpirataival is a mai irodalmunk középpontjában állóCsoóri Sándor, a minden ízében lírikus Bella István vagya különleges társadalometikai érzékenységű NagyGáspár portréalbumát – ilyesmire nincs okom. De a jólfelépített és a helyesen felfogott portrékönyv példáját elsőhelyen szeretném kiemelni, amikor a Tornairól készítettkötetet értékelem. Nem azért, mintha ennek a könyvneka szövege volna a legjobban stilizált mű: ez viseli magánleginkább az élőbeszéd, a rögtönzés, a spontánság ismér-veit, sőt annak a jeleit is észreveszem itt-ott, hogy a pár-beszédet folytató Tornai, a budapesti költő és Jánosi, anyíregyházán élő és tanító irodalomtudós nehezen birkó-zott meg a köztük levő háromszáz kilométerrel. A kérdést

s a választ nem mindenütt sikerült összecsiszolni – de ígyis a legizgalmasabb párbeszédet hozták össze a könyvso-rozatban. A megszólított költőt olykor elragadja az intel-lektuális hév, és kissé elkalandozik a tárgytól, hogy a tel-jesség kedvéért újabb kérdéskörökre is kitérhessen.Némelyik ponton olyannyira elkapja az intellektuálisszenvedély, hogy a szóban forgó tárgy végeérhetetlengondolati hálózata, mint egy hatalmas méretű pókháló,kontinentális távolságokban is megrezdül.

Szüksége is van erre a számítógépes rendszerben iselképzelhető hálózatra: az egész földkerekségre kiterje-dő – és persze a hazai mértéket, a népdalt s a testvér-műfajokat minden idegsejtjével érző – észjárásra: ősi éshuszadik-huszonegyedik századi értelemben moderngondolkodását így tudja szimultán módon érvényesíte-

ni. Másképpen mondva: azáltala megélt és megismertmagyar műveltséget olyanmélységben érzékeli, hogyidegvégződései a föld túlsófelén élő indiánok, maorik,indonézek vagy pápuák kultu-rális szokásait, hagyományaités az emberi lényegre vonatko-zó mindenféle tulajdonságát ishasonlóképpen fel tudják idéz-ni, mint a székelyekét vagy anyugat-dunántúli magyarokét.

Ahhoz, hogy az irodalmiriport és a költői pályakép

ilyen szerencsés példánya megszülessen, két ember kel-lett. Csúnya, de pontos szóval mondva, két „probléma-érzékeny”, egymással kongeniális gondolkodóra voltszükség. Két rokon lelkületű egyéniségre, hasonló ter-mészetű és kiterjedésű érdeklődéssel. Tornai József az aköltőnk, akinek ma legélénkebb az antropológiai érdek-lődése – Jánosi Zoltán pedig az az irodalomtudós, akifőként a latin-amerikai irodalomban meggyőző erővelmutatta ki a bartóki elv szerint megjelenő áramlatokanalógiáit. Mindketten azt a művelődéstörténeti mérté-ket találták meg, amely – egyelőre csak értelmiségikörökben, később talán az élet más, gyakorlatiasabbterületein is – megoldást kínálhat az egyoldalú, életün-ket az eldologiasodás sivatagára terelő bankvilág általirányított globalizmussal szemben. A szerzőpáros elő-nye ezzel szemben a humanitás előnye: a sok ezer éveskultúrára és etikára támaszkodnak.

Az antropológia magyar megfelelője az embertan, deezt általában az ember fiziognómiai, morfológiai megje-lenésére és természeti voltára – evolúciós származására,térben és időben lezajlott változásaira, néprajzi és fajta-

62

magyar naplókönyvszemle

Az ősi-modern költő

Tornai József– Jánosi Zoltán:Európa már kevés(Interjú, versek, fotók)Magyar Napló, Bp., 2011.

beli változataira leszűkítve értelmezik. Tornai József ésJánosi Zoltán gondolkodása összhangban van olyantekintetben, hogy mindketten kitüntetett figyelmet szen-telnek az emberiség társadalomtörténetére is. Nem úgy,ahogy a marxista történettudomány tanította, mindent azosztályviszonyokra és az osztályharcra építve, hanem akulturális antropológia szempontjait helyezve előtérbe.Nem mintha a könyv szerzői mellőznék a szociális szem-pontokat – a Tornai költészetében többször felbukkanóDózsa György, a külön verseskönyvében méltatottparasztíró és nemzetpolitikus Veres Péter vagy az esszé-iben gyakran hivatkozott polgári forradalom, a szabad-ság, egyenlőség, testvériség elve – akárcsak a Jánositanulmányaiban előtérbe helyezett népi és a latin-ameri-kai irodalom – el sem képzelhető ilyen szempontok nél-kül. Ennél azonban – költészetről lévén szó – fontosabbtan a kulturális antropológia. Ebben az ember morális ter-mészete, lelkülete, természeti és társadalom viszonyai,művészi megnyilvánulásai, vallása, világnézete és azegymásközti viszony bensőségesebb formái (pl. szere-lem, barátság, tudásvágy) éppúgy szerepet kapnak, mintközösségi életének politikai, szakmai, tudományos, nem-zeti, nemzetközi stb. létezésmódjai. Összhang van a szer-zők között abban is, hogy semmiféle értékbeli, egyáltalánhierarchisztikus megkülönböztetéssel nem élnek azemberfajtákat, nemzetiségeket vagy népcsoportokat ille-tően. Meggyőződéses antikolonialisták mindketten, min-den tekintetben. Tornai az egész földkerekség folklórjárakiterjesztette műfordítói érdeklődését (Boldog látomá-sok. A világ törzsi költészete), Jánosi pedig a tudományoskutatás szintjén foglalkozik a magyar és az európai iro-dalom mellett a „harmadik világ” irodalmával.

Szerencsés az ő találkozásuk és párbeszédük ebben ariportkönyvben. Dialógusuk a közös kulturális vonzal-makon alapul, s az általános emberi szempontok melletta magyar irodalom nemzeti küldetéséről és mai szabad-ságküzdelméről sem felejtkeznek meg. Hitelesítőn hatrám a könyvben kibontakozó gondolat arról, hogyEurópa még nem a nagyvilág, csupán annak legfejlettebbrésze. (A modern amerikai, sőt az ausztrál műveltség isjórészt az európaiból sarjadt, ezért azok is beleértendőkaz európaiba.) Hogy is írta Weöres Sándor ötven-hatvanéve a Tűzkút előszavában? „Európa háromezer esztendőstündöklő csodájának és kegyetlenül kapzsi uralmánakbetegágya mellett ázsiai vérünk száz könnyet verejtéke-zik, de százegyet nem”. Tornai nézetei találkoznak ezzela vallomással, az Európa már nem elég megfelelőjével.Véleménye sokféle hatás és önálló hajlam révén alakultki. Költészete a Nyugat kultúrájába gyerekként belecsöp-penő, de már kamaszként a Távol-Keletre utazóWeöresénél később, tőle függetlenül, ám így is vele pár-

huzamosan fejlődött. Tornai a panteisztikus kamaszro-mantika és a szenvedélyes tudásvágy másféle útjainjutott el a hinduizmus és a buddhizmus minden élő ésélettelen lényt magában foglalóan demokratikus létböl-cseletéig, a taoizmus természetelvűségéig és Kung-fu-cse etikus társadalomelméletéig, mint Weöres Sándor.Irodalmi és művelődéstörténeti érdeklődése vitálisabb(vagy vitalistább) természetű. Juhász Ferenccel, NagyLászlóval és Csoóri Sándorral közös áramlatban bonta-kozott ki és jutott el (némi fáziskéséssel) érett korszaká-nak önálló terrénumára. Nyilatkozatából – akárcsak köl-tői és esszéírói életművéből – kiderül, hogy mint Weöres,úgy ő sem ragadtatta magát könnyelmű kijelentésre, ami-kor kimondta, hogy „Európa már kevés”. A Jánosivalfolytatott párbeszédben illusztrációképpen egyebek köztilyen versidézet is olvasható: „Európai vagyok, de az énistenem / nem a keresztény Atya, nem is a mohamedánvagy a júdeai Teremtő; / talán az indiánok nagy Szelleme/ vagy a hindu Világlélek az én legelvontabb énem”. Dea kijelentéseiben megnyilatkozó tagadás éppúgy nemjelent elfordulást Európa hatalmas műveltségétől,Szapphótól, Villontól, Goethétől, Baudelaire-től, Rilkétőlvagy Zbigniew Herberttől, mint Weöresnél. A sokoldalú-an művelt költő azonosul Cs. Szabó László véleményé-vel: „A magyar ember a méltatlan és félelmes Európaellen csak egy mélyebb Európával védekezhetik, s akkorsebezhetetlen, ha oszthatatlan”.

Az ősi vadász- és halásztársadalmak, nomádok folk-lórhagyományait, ókori archaikus motívumokat is fel-használó Tornait ne tévesszük össze a leegyszerűsítése-ket kedvelő „neoprimitív” költőkkel. Legnagyobb látó-körű, legfilozofikusabb költőink egyike ő amellett,hogy mint a XX. század élenjáró mesterei, Bartók,Kodály, Weöres, Lorca, Paz, Picasso, Klee vagy HenryMoore, a törzsi, valamint a kőkorszaki kultúrák tudás-kincséből is merített. Jánosi utószavának egyik summá-zó mondatával egyetérthetünk. „Tornai költészete, leg-mélyebb szerkezetében tehát kitágult időkoordinátákképi-gondolati anyagából töltekező, a maga metafori-kus hangoltsága ellenére is intellektuális líra, amelynekegyik mérőpólusa az antropogenezis hajnalán, a másika folytonos jelen áramlásában képződik meg”. E költé-szetnek alighanem az a legfontosabb esztétikai kérdése,hogy mennyiben sikerült ezt az egymástól nagyon távo-li s merőben eltérő két minőséget egyesítenie, hogy avers – a szükségképpen feltorlódó, éles kontrasztokkalés diszharmóniákkal együtt – a maga tudatos eklekti-kusságában is egységes szerkezetté álljon össze.

A portrékönyv az elvi tisztázás keretei között ezt aszervesülést jelzi.

Alföldy Jenő

63

könyvszemleaugusztus

64


A győri székhelyű Hazánk Kiadónál látott napvilágot2009-ben Kerék Imre Dombos út című verseskötete,amely nem pusztán metaforikus, hanem morális érte-lemben és a költői mesterség fortélyait tekintve ismagaslatra vezeti a líra tájain kirándulni vágyó olvasót.A hegyek nyers, éles, sokszor sokkolóan vad tájaival ésa síkság monoton nyújtózkodásával szemben, KerékImre a saját belső tájainak manifesztációjaként is értel-mezhető, emberléptékű dunántúli dombság tág terét segyben erdőkkel és tisztásokkal bélelt völgyeinek simo-gató tájait kínálja a verseivel definiált lírai közegben.

Az alig több mint száz oldalas kötet sokszínű, deközben mindvégig harmóniára törekvő koncepciójaszerzőjének kiegyensúlyozott gondolkodásmódját ésmíves „szakmaiságát” dicséri. A költő e kötetbe össze-válogatott verseiben sem tud és akar szabadulni a tőlemegszokott kötött formáktól, az időmértékes és ütem-hangsúlyos versek kombinálásától. A Dombos út nemhoz ugyan áttörést Kerék Imre költészetében, forma-gazdagságát azonban mi sem példázza jobban, mint akötetben egymást váltó klasszikus szonettek, a három-illetve négysorosok, a jambikus lejtésű stanzák, a virtu-óz etűdök, a táncdalok, a limerick nonszensz-versekvagy éppen a miniatűrök sorjázása.

A kötet leggyengébb pontja a nem túl szerencsésborító, amely meglátásunk szerint nem tükrözi a gyűjte-mény belső tartalmának érték-gazdag üzenetét.„Stratégiailag” szerencsésebbnek éreztük volna, haezen a központi helyen a címadó verset ihlető, s azonoscímmel 1923-ban készült Egry-kép másolata kerültvolna elhelyezésre.

A kötetben szereplő százhét vers, három nagyobbciklusra bontva – Új versek (2000–2007), Versek régifüzetekből (1958–1977) és Versfordítások – úgy illesz-kedik egymás mellé, hogy az semmiféle törést nemjelent a versbeszéd által befogott lírai közeg tartalmiegységében. Önéletrajzi ihletettsége mindvégig meg-marad. Mert Kerék Imre legújabb kötete minden tekin-tetben az önreflexív líra csoportjába tartozik. Ebből amegközelítésből – részben revideálva fentebb hangoz-tatott álláspontunkat – mégiscsak jogosan jelenik meg aszerző fotója a borítón.

A Dombos útban a költő a somogyi, dunántúli kötődé-sen túlmutatva, a tájverseiben megrajzolt harmóniábólbontja ki személyes életútjának hullámvölgyeit és „domb-

jait”. A kötet felütéseként is értelmezhető István királyintelmei fiához című kollázsvers apró részleteiből„ragasztja” egymás mellé a saját tapasztalataiként is értel-mezhető, s olvasóinak szánt üzenetét: a hithez valóragaszkodást, a minden ember iránti türelmes humaniz-must, valamint a be- és elfogadó szeretet gyakorlását.A költő verséből a nemzetéért aggódó király intelmeivelvaló azonosulási igény olvasható ki. Kerék Imre az imád-ságok mintájára megfogalmazott „intelmek” megtartásá-ban látja a boldogság zálogát: „Mindezek nélkül, miketelsoroltam, / uralkodni nem tudhat senki sem, / sem azörök uradalomba jutni” (István király intelmei fiához).A imavers végét lezáró „Ámen” utal ennek az általa fel -ismert igazságnak a megkérdőjelezhetetlenségére.

Meglátásait a kötet további verseiben egyfelől a termé-szet szépségét megéneklő ódaszerű doxológiákba csoma-golja, másfelől a költőelődöket imitáló poémák megidé-zésével legalizálja, hitelesíti. Még felsorolni is sok volnaazoknak a nevét, akikről kötetében megemlékezik, vagyakiket egy-egy vers erejéig megidéz. Kerék Imre egy lírailégtornász akrobatamutatványának is becsületére váló vir-tuozitással helyezkedik bele az adott költő stílusába, s újgondolati töltettel látja el azok poétikai mondandóját.Az újszerűen megformált gondolat eredetiségének kö -szönhetően pedig versei önálló életre kelnek, s magasanszárnyalnak a líra horizontján. Nagy László, WeöresSándor, Balassi Bálint, Csanádi Imre, Áprily Lajos, BudaFerenc, Nagy Gáspár adják ennek az általa választott sze-ánszszerűen megidézett társaságnak a tengelyét, de szánegy-egy verset többek között Szepesi Attilának, VasyGézának, Csokonainak és Kazinczynak is.

„Erdőszélen / berkenye pirosodik, berkenye piroso-dik éretten. / Dérharmattól / könnyel a szeme tele, rin-gadoz a levele – / őz retten. / Őszi sugártól / mézes a táj./ Bele-belecsíp a / vadmadár. / Erdőszélen / berkenyepirosodik, berkenye pirosodik éretten” (Berkenye –Weöres-improvizációk).

Kerék Imre költő, műfordító, kritikus, tanár és könyv-táros 2012-ben lesz hetvenéves. Költészetének egyénilátásmódját, verseinek sajátos hangulatát – Alföldy Jenőmegállapításával azonosulva – egyfelől a szemlélődőátélésre való képesség, másfelől a képzőművészeti tár-gyú alkotások iránti érzékenység adja. A PécsiTanárképző Főiskolán többek között rajz szakon is vég-zett költő festmények iránti rajongása műértő verseksorában jelenik meg. A Dombos útban két XVI-XVII.századi flamand festő, Pieter Bruegel és Pieter Claesz,valamint a magyar preraffaelitizmus magyar megtestesí-tőjének, Gulácsy Lajosnak, továbbá a balatoni táj festő-jének, Egry Józsefnek egy-egy festménye is „megtermé-kenyül” Kerék Imre tolla által. A képek lírai metamorfó-

Az emberléptékű dombok költője

Kerék Imre: Dombos út, Hazánk Kiadó, Győr,2009.

zison mennek át. A versek úgy lesznek önálló alkotások-ká, hogy közben a képekben elmondott gondolatot mástechnikával görgetik tovább. Így lehetséges, hogy a fest-mények előtti kontemplatív elcsendesülés egy-egy vers-ben megformált vízióban nyer értelmet. Ennek egészenegyedi darabja a Kaszakalapálás című költemény,amelyben a költő szeme előtt a kovácsmester izzadtságosmunkája múzsai töltetet kap: „s miért varázslatos ez a /monoton kop-kop muzsika. / Mert olyan ez, mint egykemény / remekbe-formált költemény! / Igen. Figyeldcsak! Most megáll, / rövid szünet s zeng újra már / egysort, aztán megint szünet, / s a sorok rímbe csengenek. /Figyeld szabályosan kimért, / sohasem botló ütemét!”

Kerék Imre amellett, hogy maga is mestere a költé-szetnek, ízig-vérig műfordító is egyben. De olyanműfordító, aki nem pusztán a nyelvek síkján mozognagyon otthonosan – lásd a Shakespeare-szonettek for-dításához való hozzányúlásban rejlő bátorságot –,hanem a látottakat térben elcsúsztatva, új kategóriákatis teremt. Versében szakralizálja a profánt. A költészetnyelvén, műalkotásként értelmezi a fizikai munkát.Mintegy a líra légnemű nyelvére fordítja le a materiá-list. Sorait olvasva, az izmos kovácsmester helyett sok-kal inkább egy gyönyörű, meztelen múzsa jelenik megszemünk előtt az izzó napsütésben, ahogy lágy kezeiközött finomodik a szent anyag, jelen esetben a költé-szetként értelmezett kasza acélja.

A költő soraiból nem az ünnepek felfokozott ujjon-gásszerű viháncolása, hanem a hétköznapokban megva-lósuló idill nyugalma árad. Németh István Péter szerinta költő „mintha egy Balaton-felvidéki vagy akár bako-nyi kert delelő nyugalmával ajándékozná meg szívün-ket. Pontosan ez a higgadtság az egyik legfontosabb jel-lemzője a Kerék által felidézett világnak.” Ennek egyikoka talán az, ahogy a gyermekkori élményeket nemfeledve képes megidézni a falusi világ népies környeze-tének hangulatát. Ehhez olyan egyedi hangzással csen-gő szavakat használ, mint a tarajlik, juházik, babirkál,stb. Ezek nem a folklorisztika, hanem a valóságos, bára nyelvünkből már lassan kihaló, ámde annál találóbbnépi találékonyság humoros kifejezésmódján teszikplasztikussá a megénekelt eseményt. Berecz Andrásmeséinek nyelvi környezetébe illő „ízeket” vélünk ben-nük felfedezni.

A köteten egyébként valami pókháló-finom erotikusszál is végigvonul. Ez azonban sohasem a nyers hús, sok-kal inkább a mitológiai tájak kerekded formáiban tárulko-zik ki előttünk. Nyár című versében mintha valóban amúzsák lakóhelyére, a lágy helikoni dombok közé téved-tünk volna: „Lágy kerek táj. Mint meztelen nők, / sütké-reznek a dombok itt. / Puha combokat, feszes emlőt / idéz-

nek telt vonalaik.” Egy másik helyen, a Hazafelé címűversében is hasonló látásmód érvényesül: „karcsú sudárjegenyék blúzában / pajkos kamasz-kedvű szél matat”.A felhőtlen boldogságban rejlő időtlenség fogalmazódikmeg ezekben a verseiben: „de a szívem könnyű mint aléggömb / mit libegtet tenyerén a szél / felhők farát bök-dösi a kedvem / piros tornya föl az égig ér” (Hazafelé).

Nem mehet el azonban említés nélkül a kritikus a kötetmásik jelentős motívuma, a fájdalom, a fájdalmas emlé-kezés mellett sem. Az idősödő költő egy-egy vers erejéigcsaládjának már elhunyt tagjairól emlékezik. Ott áll édes-anyja sírjánál, ahol minden „faltól-falig sírás, / őrlő szú-magány,” (Halottak napján, 2005). Eltűnődik koránelvesztett édesapja nélküli gyermekkorán, hol „…a seb-zett lélek ágán / az apátlan kölyökkor bánata” csüng(Minden fájdalom ami volt). Szeme előtt megjeleniknagyapja elárvult présháza, amelyben az öreg „Emlékezöld ágra / akasztott tarisznya”-ként realizálódik(Nagyapám). S megrázó az a kép is, amikor a „vadlúd-sírásos” estéken nagyanyja alakját idézi (Nagymama).Kerék Imre azonban nem ragad le a nosztalgiázó szomor-kodás pasztellszíneinél, számol saját, még hátralévő, segyre fogyó idejével is: „a körte megrohad mind / kútbaugrott a nyár / sárga füvek közt csorba pléhedény / tűnő-dik az idő // jöhet hűvösen villogó / szerszámaival a tél /szép lesz ha majd jászola mellől / a tavasz csikaját elold-ja” (Jöhet villogó szerszámaival). A strófa végi, eloldottcsikóként ábrázolt tavasz a feltámadás üzenetének katar-tikus, felszabadító élményét hordozza. Nem lehet nemészrevenni Szép Ernő Április című versével való párhuza-mot: „Nyargalt mint kiscsikó a szél”. Ugyanaz a felszaba-dultság érzés, ugyanaz a reményteljes, ujjongó öröm.

A kötet címadó verse lapidáris tömörséggel fogal-mazza meg a mindannyiunkat leginkább érdeklő kér-dést az emberi élet értelméről. „Ez az út / hova fut? /kanyarog az alkonyatban / akár egy pentaton dallam, /míg a dombtetőre jut” (Dombos út). Az Egry-képet nemfeltétlenül szükséges ismernünk a vers megértéséhez,mégis szinte látjuk magunk előtt a poros falusi utacskát,a zöld, a sárga és a barna színek keverékében játszó,s egymásra kacsintó szántót és égboltot, ahogy közre-fogják az apró települést. A versben feltett kérdés azon-ban sokkal messzebbre mutat a szokványos tájköltészet-ben rejlő üzenetnél. A köznapi valóság tényei átpoétizál-va, átértelmezve kapnak új jelentőséget Kerék Imre lírá-jában, s általa máris a valós emberi élet kanyargós, dom-bos útján találjuk magunkat. A költő azonban nem hagyminket bizonytalanságban. Az első strófa – nem pusztánköltői – kérdésfelvetését a második versszakban sajátmaga válaszolja meg: „Eltűnik a végtelenben, / a sűrű-södő homályban / messzehagyva a falut” (Dombos út).

65


Az egyelőre ugyan még homályos, mégis a földi létetmessze magunk mögött hagyó, végtelenben való „elme-rülés” lehetősége, a fentebb már említett feltámadásbavetett hit élménye áll előttünk e sorokban (is).

Talán a költői játékosság megnyilvánulása, vagycsak a kritikus túlzottan tekervényes fantáziájának szü-leménye az „Ott, hol az a két fa áll:” sor és a somogyiHáromfa, mint szülőhely párhuzamba állítása?! Nemhisszük, hogy így lenne. Kerék Imre nem pusztán föld-rajzilag hagyta maga mögött szülőfaluját, hanem lírájá-ban is képes volt túllépni a „földhöz-ragadtságon”.A Dombos út mint dombos út – korábbi felvetésünketmegerősítve – a költő saját életútjaként is felfoghatórendhagyó curriculum vitae. S mint ilyen, alig tizenkétsorban mondja el a költő és minden ember életénekhatárterületeit: a születést, az örömet és a bánatot, ahalált és a feltámadást. Az „önéletrajz” végkicsengéseazonban feltétlenül ez utóbbi eseményen van. Ezt erősí-ti a kötet hátsó borítóján, mint egy ráadás-versként elhe-lyezett Dal című költemény is, amelyben a költő márnem pusztán a dombtetőre, hanem egyenesen az ég felévágyakozik: „holdba-nyújtózó fa lennék”. Talán nemelfogultság részünkről a kijelentés: az lett, s nem csupánegy versben, hanem egész költői életútjában.

Bartusz-Dobosi László

Serfőző Simon költészete könyörtelen. Ez a jelző juteszembe, amikor új verseskönyvét először végigolva-som. A versek könyörtelensége több forrásból táplálko-zik: jelenti egyfelől az etikai dimenzióban megmutatko-zó könyörtelen hűséget egy költői táj iránt; másfelől anépi irodalomhoz – melynek jeles alkotóihoz családta-gokként fordul a lírai én, mintha falusi szóbeszéd őriz-né emléküket –, a népi kultúra világképéhez, témavá-lasztásához, motívumaihoz és formavilágához valókönyörtelen ragaszkodást, ami konokságával, megin-gathatatlan lelkiismeretességével, pontos megfigyelése-ivel vágja szemünkbe a vidéki Magyarországra, s talánaz egész magyarságra jellemző létállapotot. Ama har-madik könyörtelen pedig, a helyzetet sötét tónusbanfestő valóságábrázolás úgyszintén a nagy elődök, azemlegetett Illyés Gyula, Veres Péter, Móricz Zsigmond,

Szabó Pál, Sinka István hagyományába illeszkedik. De Serfőző kultúrtája elvontabb horizonton boltozó-

dik, mint azoké a népi íróké, akik művészetüket társada-lomjobbító gondolatok és mozgalmak serkentésére ishasználták. A használat persze korántsem jelentette,hogy a mű egy afféle – mára divatossá vált fogalommalélve – single issue mozgalom indulóját fújja, hiszen anépi írók legnagyobbjai – akár a szociográfiák mestere-it, akár a költőket vesszük számba – a lét valamennyirétegéig végeztek mélyfúrásokat, s egyszerre munkáltakmeg sokféle stílusirányzatot, hogy kezükre álljon: Illyésrealizmusa az avantgárdot szelídítette meg, Sinka balla-dáiban pedig a szimbolizmust, vagy az ún. primitív kul-túrát a magaskultúrába oltó, az emberiség atavisztikusősképeit felidéző technikákat legalább akkora tökélyrevitte, mint a nyugaton is ünnepelt költők és képzőművé-szek. Serfőző konkrét „reformprogramot” nem sugall,még áttételesen sem, a verseiből kirajzolódó parasztivilág pedig a lehető legnagyobb mértékben absztraháló-dik; elvonatkoztat a mindennapi tapasztalatiságtól, hogyvégül egy jellemzően megragadható tárgy viszonyrend-szerébe sűrűsödjön, olyan kifejezésmódok felé is nyitot-tan, mint – talán merész a képzettársítás – a konceptuá-lis művészet. A serfőzői kultúrtájat már a nagy elődökművelik, nemesítik, s nem a paraszti életforma eszközei,melyek dologtalanul hevernek szerteszét, épülnek be atermőtalajba, s nem funkcionalitásuk, hanem a valamire– családra, természeti erőkre, a létezés megmásíthatatlanabszurditására – való referencialitásuk a lényeges.

A sötét színeket és a tárgyias költészethez közelítő,leíró beszédmódot, a takarékos stílust; a szigorú, lekerekí-tett és „élükre vasalt” kijelentéseket azonban drámaianellenpontozza a költői én állandó pozíciókeresése, a való-ságelemek domesztikálása, beemelése a személyiség, aközösség identitásába, valamint a transzcendenciába.Valamennyi kifejezés működésbe lép a létezés mindenrétegében, a belső és külső idő különféle síkjain. Az én ésa közösség, a tárgyi környezet és a kozmosz folytonosanátalakuló viszonyrendszerét kiismerhetetlen erők befolyá-solják. Személyes környezet és világegyetem, egyedi ésáltalános anélkül kapcsolódnak össze tágas és újszerűmetaforákba, hogy viszonyuk harmonikus volna.Harmónia helyett az egymásra utaltság tehetetlenségiegyütthatója mozgatja a költői univerzumot. A családirelikviák, a munkaeszközök, a ruhadarabok nem tartoz-nak hús-vér emberhez; használaton kívüliek, funkciótla-nok, értelmetlenek. Rozsdás kapák, nyikorgó ólajtók elha-gyatott világába csöppenünk, ahol a tárgyak megszemé-lyesülnek („a járda elóvatoskodik hátra”; „a kamrábabenyit félve az ajtó”), a személyes jelenlét hiánya miattmégis inkább elszemélytelenednek, mert derelinkválód-

66


„Életükmire ment rá?”

Serfőző Simon: A magunk szárnyán,Antológia Kiadó,Lakitelek, 2011.

nak. Nincsenek itt az ősök, hogy járják a sinkaballadát, afalusiak, hogy sátántangózzanak a kocsmában;Sziszüphosz helyett a kő magát gördíti föl a hegyre.„A viszkető kövek / gyógyuló sebek a tájon. / Ahovánézek: a domb / durva rúgásnyom” (Érzékeny gyökerek).Serfőző versvilágában az üszkös-odvas tárgyiasság oltjaki a felsistergő, izzó látomásokat. Mi más lenne ez, minta tökéletes abszurditás? „Otthon maradt minden, / ami azövék volt, / amin ültek, amin ettek, / amin át látták a lósö-rények vágtatását / föl a kövesútra. / Otthon maradt azágynyikorgás is a sarokban” (Csak ezek a nagy vizek).Költői hiánygazdálkodásról van tehát szó, amikor a „nin-csek” véglegesen pótolhatatlanok, mert az értékelő embe-ri tartás kopott ki mindenhonnan, mállott szét mindenütt.

A költői táj, az imaginárius ég alatti terrénuma meg-műveletlen. A lírai én képtelen fizikai érintkezésbelépni vele, mert nem jelenkori s nem evilági, hanemcsupán a mitikus emlékezet, az aranykorba tűnő ősökotthona; alkotóelemeit a világból kiveszett apai és anyaiprincípiumok szelídíthetnék meg, ám csak valamikorinyomaik, fosszíliáik kerülnek elő a tanyán, melyrőlnem tudni, hogy vajon kozmogóniai, földtörténeti vagyőstörténeti léptékben mérhető lelet-e. Statikus, így azotthontalanságot és az elidegenedést szolgáló hétközna-pi élettel áll szemben a kozmikus világrend dinamiz-musa. A napban, a holdban, a szélben, az esőben, a rét-ben és a folyókban a szimbolista ábrázolástechnikaérhető tetten. Értelmet visznek a létezésbe a fagyon ésszárazságon enyhítő természeti elemek, ám mindig csa-kis úgy, hogy az ősi, mitikus világgal, vagy a – „fiakénta messzeségnek” – bennük felnagyított költői énnel tar-tanak rokonságot, játszanak össze metaforikusan.Egyedül az én hatalma, a szilárd identitású személyiségereje fékezheti meg a hétköznapiban már visszafordít-hatatlanul végbement pusztulást, nehogy a kozmikusvilágegészt is megrogyassza. Jól alátámasztja mindeztaz Én vagyok az című vers: „Vagyok konok erő, / aTiszát lehozom a hegyekből. / Láthatár vagyok – távo-lodóban, / eloldva magam a földtől. / S én, aki felhúzzaaz időt, / hogy reggel felébresszen. / Idejében feljöjjöna Nap: / megjelenjek az égen”. Nem vitás: a magyarugaron kertészkedő Ady hangja szólal meg itt.

A transzcendentális vonatkozások és az idősíkokat, lét-rétegeket fölcserélő eljárás teszik rendkívül intenzívvé aSerfőző-verseket. Logikusan végigvitt gondolatiság páro-sul a szuggesztív képzettársítással, mely akkor is fenntart-ja a feszültséget, amikor közismert, hagyományos szóké-pek elevenednek föl: a precíz szerkesztés, a gondosanmegválogatott nyelvhasználat és a hézagmentes koncep-ció átbillenti az olvasót azon az érzésen, hogy bizony eztmár mások is leírták. Tévedés: ebben a formában nem

írták le! Bár a kritikai teljességhez hozzátartozik, hogy aversek építkezésébe időnként becsúszik egy-egy olcsómegoldás, agyonírt toposz, különösen a nyelvi játékos-ságra, leleményességre nagyobb hangsúlyt helyező dara-bokban. Serfőző lírájára egyébként is jellemző, hogyképeiben minél jobban távolodik a közvetlen környezeté-től, annál kevésbé erős, friss a hangja, s annál kiszámítha-tóbb. Kifejezetten gyenge vers a Ne reméljen, mely elvonttörténelmi igazságokat foglal axiomatikus tömörségűsorokba, csakhogy a részletgazdagság elveszésével, a sze-mélyes élményanyag leszűrésével végül a közhelyektanulsága marad, ez a zacc, a poézis pedig elfő. Serfőzőazokban a verseiben tud érvényeset mondani a közösség-ről, amelyekben legközelebbi tapasztalatait a maguk kere-setlenségében hagyja megnyilvánulni, s nem nagyítjaőket görcsösen kozmikussá, vagy foglalja össze megfel-lebbezhetetlen tantételekké. Örüljünk, mert a kötet leg-több verse ilyen, átüt rajtuk az őszinteség, a megéltség, aközvetlen tapasztalatokból merítő közösségi felelősségér-zet. Példamutató arányérzék és poétikai felkészültségtanúskodik arról, hogy az efféle költészetnek nemcsakelvi kötelességei, hanem gyakorlati lehetőségei is vannakmindenkor. Mint ahogy kevés Serfőzőhöz hasonló króni-kása van annak a világnak, amely mára teljesen elzüllött,de amelynek értékes valóságát a művészetnek át kellmentenie ahhoz, hogy megsemmisülése magával ne ránt-sa a jövőnket. Az országét, a nemzeti kultúráét.

Hogy honnan eredt a pusztulás, az embertől-e, a tör-ténelemtől-e, a sorstól-e, nem derül ki: a világot rontóerők a kultúrát építeni hivatott eszközök által mutatkoz-nak meg: „Lelkek: üres fészkek a fákon. / Egy odvastaligakerék fekszik / megdermedve a gazban, / méggurulni tudna, / átszaladni az árkon. / De inkább észre-vétlen marad, / nehogy elvigye valaki” (Ráhagyva azidőre). Bárhonnan is érkezett a költői tájba ez a kiszi-polyozó dologtalanság, az ősit számon tartó költő fele-lőssége, hogy verseibe titkolja az értékeket, a bennükmegtervezett kulturális közösségé pedig, hogy a felmu-tatott értékekben ne csupán mint múzeumi tárlatbangyönyörködhessünk. Ehhez költő kell, aki a szórakozta-tóipar, a gazdasági haszonelv és az elvont ideológiákmegfertőzte művészetet felelős kockázatközösségnekérzi. Belehal a versbe, ha kell, és szeretteit is külön-külön belefojtja a versbe azért, hogy a katarzisbanmindnyájan együtt támadjanak föl.

Mert nem születhetünk meg külön-külön sem anél-kül, hogy előbb együtt olvasóvá ne válnánk. Olvasóvákell avatnunk a Másokat, a Többieket. És ha mégsemavatjuk, „akkor, mint a kereket, / miért hajtották a vérü-ket? / Életük mire ment rá?”

Falusi Márton

67


68

magyar naplószamárfül

CSONTOS JÁNOS

Két lépés távolságVaszilisz Vaszilikoszról – két fénykép

apropóján

Az ember élete során annyi mindent összeolvas, aztáncsodálkozhat, ha időnként furcsákat álmodik. Pár évepéldául volt egy határozott, kontúros álmom, ami akö-rül forgott, hogy jött hoz-zám a jó öreg Marquez:fejezném már be a regé-nyét, mert ő akadályoztat-va van. Ma is emlékszemarra a leizzadt szabadko-zásra: rendben, ténylegelkövettem hasonló befeje-zéseket nagy elődök töre-dékben maradt dolgaival,de azok mind versek vol-tak, folytatható erővona-lakkal – a próza viszontmerőben más; nem isvagyok túlontúl gyakorlottbenne. De Gabo csak erősködött: neki se kedve, se erejemár ahhoz a munkához, amúgy is volna a könyvnek egymagyar emigráns hőse, már a jellemét is kidolgozta,csak be kéne vetni a történések hullámaiba.

Nem tudom, hogyan végződött a vita – ilyenkorönvédelemből föl szokott ébredni az alvó. Éber állapot-ban meg olvas tovább, mit sem tanulva az irodalmilázálmokból. Itt van például Vaszilisz Vaszilikosz, aki-nek a könyveit magyarul is elég szépen kiadták: azAngyalképzőt, a Csodagyógyszert, a Falakon kívült mega világhírt hozó „Z” Szaloniki! Szaloniki! című politi-kai regényt. Ha félig-meddig ismerősként érkeztemannak idején az észak-görög nagyvárosba, az nem kisrészben Vaszilikosznak köszönhető.

Nem divatos manapság Leninre hivatkozni, de ő mon-dott ilyesmit, hogy a baloldaliság a kommunizmus gyer-mekbetegsége. Már kamaszként sem tudtam követni ezt abolsevik logikát (a jó kommunista ezek szerint jobboldalivolna?), de ez megragadt: hogy a baloldaliság gyermekbe-tegség, miközben pedig szociális érzékenység nélkülembertelenné válik az ember. Azóta ráadásul a jobb- ésbaloldaliság tökéletesen összekeveredett – az utóbbi évti-zedben például ez a leosztás magyar földön teljesen a visz-szájára fordult: a jobboldal mutatott szolidaritást a szegé-nyekkel, a baloldalinak mondott pártok pedig következe-tes jobboldali gazdaságpolitikát valósítottak meg. Az élet

és a politika kicsusszant az avítt XX. századi fogalmakalól, ráadásul a baloldali diktatúrák egy szemernyivel sembizonyultak emberségesebbnek, mint a jobboldaliak.

A Z naplója ilyen fénytörésben az elveszített (politikai)ártatlanság lenyomata, amikor rövidlátó módon még milli-ók tudtak hinni haladásban és maradásban, akcióban ésreakcióban, forradalmakban és ellenforradalmakban, ráa-dásul a társadalmi üdvözülés előjelét is csalhatatlanul képe-sek voltak meghatározni. Mégis megdobban az olvasóiszív, ha híre jön: Vaszilikosz Budapestre ér kezik egy köny-

ves rendezvényre, s ha ked-vem szottyan, mód van rá,hogy találkozzam vele. Azigenlő válaszra görög kultúr-diplomata barátaim hevesszervezésbe fognak, s egyszercsak tényleg ott ülünk aMille nárison, a tóparti kávé-zóban, s olyan oldottan cse-vegek Vaszilikosszal, mintálmomban Marquezzel.

Vaszilikosz olyan, mintegy világfi: kötelező kellé-kekkel, selyemsállal, pipá-val és kalappal, kezet csókol

a csinosabb hölgyeknek, s rögvest randevút is megbe-szélne velük, ha nem feszélyezné a jelenlétem. Fiúi tisz-telettel közelítek hozzá (egy évvel idősebb apámnál), deez az ő esetében nem nagyon működik. Hamar átlendü-lünk az udvariassági fordulatokon: felfedezi bennem azújságírót, sőt a filmest – ezek közös pontok, pillanato-kon belül kollegiális színezetet kap a párbeszéd.

Mert egy írói karrier görög földön sem egyenesvonalú. Jogot hallgatott Szalonikiben, de már az egye-tem befejezése előtt Athénbe ment újságírónak. 1967-ben, a diktatúra miatt kénytelen volt száműzetésbevonulni, s Párizsban töltötte a következő hét évet.Ezután televíziós rendezést tanult az Amerikai EgyesültÁllamokban – ennek eredményeképpen 1981 és 1984között vezérigazgatója lett a görög állami televízióegyik csatornájának. 1996 óta Görögország UNESCO-nagykövete. Mindez azonban csak háttérként szolgáltaz írói pályához. A nemzetközi elismertséget azAngyalképző regénytrilógiája hozta meg neki, a „Z”Szaloniki, Szaloniki!-ből pedig elkészül a Z, avagy egypolitikai gyilkosság anatómiája című film, melynekköszönhetően a regényt is harminckét nyelvre fordítot-ták le. Costa Gavras rendezte, Mikis Theodorakis sze-rezte hozzá a zenét, 1969-ben ez a film képviselteGörögországot a cannes-i filmfesztiválon. YvesMontand megkapta érte az Arany Pálmát, mégis

A szerző és Vaszilisz Vaszilikosz

Lindsay Anderson filmje, a Ha… lett a fődíjas (ez semkevésbé politizáló, de talán több áttétellel).A „Z” azonban elképesztő filmforgalmazási siker lett.Ha még emlékszünk Lambrakiszra, az Vaszilikosznakés Costa Gavrasnak köszönhető.

Mai szemmel elképesztően aktuális témát emelt beVaszilikosz az irodalomba: az „átfutás” nem volt mégfél évtized sem. 1963-ban egyik napról a másikra óriásiZ betűk tűntek fel Athén, Szaloniki és más görög váro-sok házfalain. A Z a görög „él” szó kezdőbetűje.Azt hirdették, hogy él Lamb -rakisz, a baloldali képviselő,civilben orvosprofesszor,akit Szalonikiben egy béke-gyűlés után, amelynek ő volta szónoka, a nyílt utcánmeggyilkoltak. Az esetrőlkiadott hivatalos jelentésgyorsan megállapította, hogyközlekedési baleset történt.Vaszilikosz a nyilvánvalópolitikai gyilkosságot és azazt követő vizsgálatot írtameg – dokumentumokra ala-pozva ugyan, de nem is lep-lezett közéleti szenvedéllyel.

Negyven év múltán persze ez már inkább fiatalkorialkotásnak számít, noha változatlanul ez az életműzászlóshajója. Vaszilisz mégis szívesebben beszél pél-dául a riportjairól: hol a szemetesek világába épült be,hol az örmény genocídiumról tárt fel megrázó tényeket.Örül, hogy Szalonikiről faggatom, mert beszélhet avalahai sok kultúrájú városról, amit jószerivel elsöpörta világháború. Az a város középkori alapokon épült ésközép-európai jellegű volt – ellentétben a mediterránAthénnal. Fészke volt a szocialista mozgalmaknak is(nem a sztalinista típusúnak – teszi hozzá); Hitler azon-ban az ott élő zsidók kilencven százalékát kiirtotta, sezzel sikerült felzárkóznia az örményirtó törökökhöz.Vaszilikosz szerint görögök és zsidók között nem voltigazi konfliktus; még az antiszemitizmus fogalmát semismerte a görög nyelv. Hétéves volt, amikor azzal kel-lett szembesülnie: a barátai közül egyesek meghaltak,mert megölték őket. A zsidók katasztrófáját azonbanteljes mélységében 1997-ben értette meg, amikorSzaloniki Európa kulturális fővárosa lett, s ez alkalom-ból dokumentumfilmet készíthetett a zsidó vallásról ésgörögországi hagyományaikról. Mint említette, az anti-szemitizmussal közvetlenül Amerikában találkozott,amikor megverték egy fekete barátját, mert az zsidóvallású volt…

Tévéssé kényszerűségből vált: amikor jött a tábornokokuralma, épp Svédországban volt író-olvasó találkozón –jobbnak látta nem visszatérni szülőhazájába. Azért mentPárizsba, mert a Gallimard épp kiadta a könyvét – Ame -rikába viszont a filmtudományok vonzották. Azt mondja, a„kép vagy beszéd?” dilemmája mára generációs kérdéssévált – ő alapvetően az írott szó mellett döntött. Meg győ ző -dése, hogy a kép soha nem gyűrheti le teljesen a beszédet.

Hetvenhét évéből harmincötöt élt külföldön – össze-gez. Ám a tévés és az irodalmi karrier alapja is a napi

újságírás: immár ötvenévesriporteri rutinra támaszkod-hat. Napilapos témaként dol-gozta fel először a népi gyó-gyítóból politikai sarlatánnálett „csodagyógyszerész”sztoriját, sőt az örménynépirtást is – itt hozzáteszi,hogy a régi Szalonikibennemcsak zsidó, de örménybarátja is volt. A „Z” utánmost az „X” és a „K” foglal-koztatja a görög ábécéből –utóbbi a tőzsde jele. Ezek isregény formáját öltik majd;

Budapesten többek között – remek üzletemberként –újabb könyveinek magyar nyelvű kiadásáról is tárgyalt.

Mire elfogy a kávé, olyan közelinek érzem már, mintJaan Krosst Tallinnban, amikor a lakásán fogadott –igaz, nála áfonyalikőrt szopogattunk. Még Magyar -országra terelődik a szó – Vaszilikoszt bosszantja, hogya magyarok nem menedzselik jól magukat a világban.Gyakorló világpolgárként azt tapasztalja, hogyMagyarország mintha nem is létezne. Igaz, a maiGörögországról is csak a válság miatt vesznek tudomást– teszi hozzá keserűen. Nekünk, magyaroknak azonbanvan egy remek történelmi-politikai valutánk: ez pedig1956 – állítja. Ha elszúrtuk az ötvenedik évfordulót,nosza, tegyük helyre az ötvenötödikkel – javasolja.

Úgy tűnik, ez lehet közöttünk a legkisebb baloldaliközös többszörös. Amikor jobban belemegyünk 2006elemzésébe, a fejét rázza: nem, ilyet nem csinál egy bal-oldali kormány. Egyetértünk. Még lefényképezkedünkegyütt, majd hirtelen ötlettel felajánlja: elküldi nekem azta régi, megviselt fényképet, amelyen ő látható LukácsGyörgy társaságában. Karinthy Frigyes – azóta komolytudományággá vált – elméletére gondolok, miszerint azismerős ismerőseinek láncolatán keresztül öt-hat lépésbenbizonyosan el lehet jutni az amerikai elnökig vagy akár azangol királynőig. Lám, köztem és Lukács között is csakkét lépés a távolság…

69

szamárfülaugusztus

Vaszilisz Vaszilikosz és Lukács György

70

magyar naplószerzõink

Alföldy Jenő (1939, Bu -dapest) irodalomtörténész,kritikus, a Nemzeti Tan -könyvkiadó nyd. fő szer - kesztője; József Attila-díjas.Kecskeméten él. Legutóbbikötetei: Templomépítők (tanul -mányok, 2006), Csanádi Imre

költői világa I–II (Pá lya kép, Huszonöt verselem-zés, 2009), A megszenvedett éden (Költők, esszé-írók, elbeszélők, 2010).

Bartusz-Dobosi László(1971, Siófok) író, szer-kesztő, tanár. JelenlegPécsett él, az IrodalmiPáholy c. folyóirat alapító-ja, s 2010-ig főszerkesztője.Faludi Ferenc ösztöndíjas(2001), Bertha Bulcsu-díjas

(2010). Legutóbbi kötete: Szép vagy MagyarTenger (2004).

Csepcsányi Éva (1985,Eger) teológiát és gyermek-és családvédelmet tanultEgerben és Budapesten.2008-óta publikál. 2009-óta az Irodalmi Jelen külsősmunkatársa. Első regénye:Mistica Profana (2011).

Csontos János (1962,Ózd) költő, író. Sokáig aMagyar Nemzet publicis -tájaként dolgozott, utóbb aNagyítás főszer kesz tő je -ként. Buda pes ten él. Leg -utóbbi kötetei: Para. Hó -dolat a magyar költészet-

nek (versek, 2007), Száz év talány. Kie gé -szítések József Attilához (2008), Delelő –össze gyűjtött versek 2002–2010 (2011).

Falusi Márton (1983,Budapest) költő, a MagyarÍrószövetség elnökségénektagja. Az ELTE jogi karánvégzett 2007-ben. A Hitelfo lyó irat vers-, valamint aMa gyar Napló Európai Fi -gyelő rovatának szerkesztő-

je. 2009-től a Könyves Szö vetség elnöke.Gérecz Attila- (2004) és Junior Prima-díjas(2008). Kötetei: Hazáig látni (2004), Rád nyitvaablak, ajtó (2007), Fagytak poklaid (2010).

Farkas Gábor (1977,Miskolc) költő, kritikus.2002-ben dip lo mázott aDebreceni Egye tem magyarszakán. 2001 óta jelennekmeg versei, tanulmányaifolyó iratok ban, antológiák-ban. Deb recenben él.

Jámborné Balog Tünde(1938, Hódmezővásár hely)író, pedagógus, mű vészetiiskolában tanít Makón.A kilencvenes évek elejénkezdett el novellákat írni.A Magyar Író szövetség ní -vó díjasa (2003). Leg utób bi

kötete: Utazások a labirintusban(no vellák, 2009). Elbeszélése a HonvédelmiMinisz térium és a Magyar Írószövetség KözösDíját nyerte 44. irodalmi pályázatukon.

Kerék Imre (1942, Há -romfa) költő, műfor dító.Sop ronban él. Többek kö -zött Radnóti-, Kormos Ist -ván- és József Attila-díjas.Leg utób bi kötete: Dombosút (versek és versfordítá-sok, 2009).

Kiss Benedek (1943,Akasztó) költő, műfordító,a Kilencek költőcsoporttagja. József Attila-díjas(1979, 1999) és BalassiBálint-emlékkardos (2003).Legu tóbbi kötetei: Fénnyel-füttyel (gyermekversek,

2009), Apokrif litánia (2009), Utak ke resztje(összegyűjtött versek, 2010).

Kovács István (1945,Buda pest) költő, polo nista,törté nész, a Ki lencek költő -csoport tagja. Az MTA Tör té -nettu do má nyi In té ze ténekfőmunkatársa. József Attila -díjas. Leg utóbbi kötetei: A ba -rátság ana tómiája I–II. (Írá-

sok a ma gyar–lengyel kapcsolatokról, 2007, 2009),„Egy a lengyel a magyarral” (történelmi esszék,2008). Idén Babér koszorú-díjjal tüntették ki.

László Noémi (1973,Kolozsvár) költő. Többekközött Petőfi- (1999), Iro -dalmi Jelen- (2004) ésJózsef Attila-díjas (2010).Legutóbbi kötete: Papír -hajó (válogatott és új ver-sek, 2010).

Lászlóffy Csaba (1939,Torda) József Attila-,Misz tótfalusi Kis Miklóséletműdijas költő, író,esszéista, műfordító. Ko -lozs váron él. Legutóbbikötetei: A maszk mögöttiájulat (versek, 2006),

Hiányzol-e magadnak? (regény, 2007),Bestseller avagy a bestia nem alszik (novel-lák, elképzeklések, 2008).

Mezey Katalin (1943,Budapest) költő, író, mű - fordító, a Kilencek költő-csoport tagja. A Szép ha lomKönyv műhely igaz ga tója,1992-től az Írók Szak szer -vezetének főtit kára. Töb -bek közt József Attila-

(1993), Prima- (2007) és Bethlen Gábor-díjas(2009). 2008-tól a Tokaji Írótábor elnöke.Legutóbbi kötetei: Holdének és más versekgyerekeknek (2007), Válogatott versei (2008),Bolygópályák (Új versek, 2010).

Oláh János (1942, Nagy -berki) költő, író. A Kilen -cek költőcsoport tagja.1994-től a Magyar Naplófolyóirat fő szerkesztője.Greve- (1992), JózsefAttila- (1994) és BethlenGábor-díjas (2009). Fonto -

sabb kötetei: Visszatérés (regény, 1979),Az Örvényes partján (novellafüzér, 1988),Kenyérpusztítók (hang- és színjátékok, 1993),Vérszerződés (novellák, 2001), Por és hamu(versek, 2002). Új, összegyűjtött novellásköteteidén jelenik meg.

Szabó Máté Mihály (1978,Budapest) költő, író, Buda -pesten él. Középiskolaiéveit a Pannonhalmi Ben -cés Gimnáziumban töltöt-te, majd filozófia szakotvégzett Miskolcon.

Szakolczay Lajos (1941,Nagykanizsa) irodalom -történész, kritikus. Kor társmagyar iroda lom mal, kü - lönös tekintettel a határontúli magyar lite ratúrára,vala mint szín ház- és kép ző -művészet tel foglal ko zik.

Bu dapesten él. Kölcsey- (1995) és József Attila-díjas (1996). Leg utóbbi kötetei: Ne künk ilyensors adatott (Csoóri Sándor – interjú, versek,fotók, 2006), Ameddig temetetlen holtak lesznek(Nagy Gáspár – interjú, versek, fotók, 2008),Párbeszédek és per beszédek (Interjú kötet, 2010).

Szigeti Lajos (1940,Szabadhídvég) költő, ta nár.Az ELTE magyar–an golszakán végzett, 1964-tőltanított, az idegennyelviintézet munkatársa volt.1977-ben mutatta be azÉlet és Irodalom kilenc

verssel. Szabadhídvég díszpolgára (1993).Kötetei: Az ég tükrében (1992); Vízjelek nyáriégen (1996); A fény hullámverése (2000); Hívószó (2003); Barbár téridő (2006).

71

augusztus szerzõink

Takács Gábor (1974, Bu -dapest) közgazdász, mű vé -szettörténész. Újságíróként,po litikai elemzőként dolgozik.Művészeti, mű gyűjtéssel fog-lalkozó írá sai többek kö zött aVi lág gaz daságban és az ArtMaga zin ban jelentek meg.

Tornyosi Eszter (1975,Budapest) oktatásszervező.Idén felvételt nyert a Páz -mány Péter Katolikus Egye -tem magyar szakára. A Ma -gyar Írószövetség Íróiskolájá-nak hallgatója. Írásaiból elő -ször jelenik meg válogatás.

Türjei Zoltán (1976,Balatonlelle) költő. Az ELTEfilozófia szakán végzett2009-ben. Budapesten él,2003 óta publikál verseketirodalmi folyóiratokban ésantológiákban, 2004 óta aMagyar Írók Egye sü le té nek,

2009 óta pe dig a Fiatal Írók Szö vet sé gé nek tagja.Kötete: Az óceán kifeszített tükrében (2008).

Varga E. László (1951,Jánoshalma) történész, első -sorban az 1914–1944 közöttilengyel–magyar kapcsolatokkutatója. Dolgozott a szegediJózsef Attila Tudo mány egye -temen a budapesti Hadtör -téneti Intézetben és a Károli

Gáspár Református Egyetemen. Tanulmányaitöbbek között a Századokban, az AETAS-ban, aHadtörténelmi Közleményekben, illetve lengyeltudományos folyóiratokban jelennek meg.Zalaegerszegen él.

46. KATONAI IRODALMI PÁLYÁZAT 2011.

A Honvédelmi Minisztérium, valamint a Magyar Írószövetség 2011-ben pályázatot hirdet a Rákóczi-szabadságharc befe-jezésének 300. évfordulója alkal mából Rákóczi-szabadságharc címmel. A pályázat témája: Rákóczi Ferenc élete, pályafutása, szerepe a magyar történelemben, a szabadságharc eseményei.A pályázatnak műfaji, stílusbeli, tartalmi és terjedelmi megkötöttsége nincs; a pályázaton kizárólag eddig meg nem jelent iro-dalmi alkotásokkal lehet részt venni; előnyben részesülnek azon alkotások, melyek bemutatják a XVIII. század had- és kato-natörténelmét, a szabadságharc szerepét, jelentőségét, a m agyar katonai erényeket és erkölcsöt, valamint Rákóczi Ferencnek ahonvédelem érdekében végrehajtott kiemelkedő tetteit.A díjak odaítéléséről szakmai zsűri dönt, a kiemelkedő alkotásokat külön- és nívódíjakkal, valamint pénzösszeggel jutalmazzuk.

Az alkotásokat kinyomtatva és elektronikus hordozón is kérjük benyújtani, jeligével ellátva, három példányban postai útonkérjük megküldeni: Magyar Írószövetség, 1062 Budapest, Bajza u. 18. Határidő: 2011. szeptember 30.A jeligéhez tartozó adatokat (alkotó neve, lakcím, telefonszám, alkotás címe) külön borítékban postai úton kérjük megküldeni(a borítékon kérjük feltüntetni a pályázat címét: Rákóczi-szabadságharc): HM Rekreációs és Kulturális KözhasznúNonprofit Kft. 1143 Budapest, Stefánia út 34. Határidő: 2011. szeptember 30.Információ: Oláh Klára – e-mail: [email protected] (telefon: 273-4193, mobil: +3630-828-0691) • Varga Erika e-mail:[email protected] (mobil: +3630-828-0639)

„Füst Milán fordítói ösztöndíj” pályázat

A Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Fordítói Alapítvány 2011. évre pályázatot hirdet fordítói ösztöndíj elnyerésére

Az ösztöndíjra pályázhatnak azok, akik magyar irodalmi művek idegennyelvre fordításához, vagy magyar irodalom idegen nyelven történőnépszerűsítéséhez kérnek ösztöndíj-támogatást, feltéve, hogy a támogatni kértműre vonatkozóan kiadói szerződéssel rendelkeznek.

Előnyben részesülnek azok, akik Füst Milán műveit fordítják idegen nyelvre,illetve akik Füst Milán külföldi népszerűsítéséhez idegen nyelven rendszere-sen hozzájárulnak.

A pályázatokat lehetőleg magyar nyelven 2011. szeptember 15-éig kellbeküldeni, a pályázó munkásságának bibliográfiáját mellékelve. A pályázatbenyújtásához külön formanyomtatvány nincs.

Az MTA Füst Milán Fordítói Alapítvány tevékenységéről, az eddigösztöndíjban részesültekről részletes tájékoztatást ad a www.fustmilan.huhonlap.

A beküldött pályaművek díjazására ünnepélyes keretek között – későbbiidőpontban megjelölt helyen – 2011. november 25-én, pénteken délelőtt11 órakor kerül sor.

A pályázatokat tértivevényes ajánlott levélben az Alapítvány levelezésicímére:Budapesti 1. sz. Ügyvédi Iroda Aliroda 1053. Budapest, Ferenciek tere 4.II/1. dr. Rőder Edit kurátor részére, vagy elektronikus úton [email protected] e-mail címre kérjük megküldeni.

Budapest, 2011. június 16.

72

TAKÁCS GÁBOR

Magyar fürdőélet

Egy rendhagyó kiállítás képeiből válogattunk a MagyarNapló jelen számába. A Magyar fürdőélet című tárlatmájusban a budapesti Kogartban debütált, majd júniusközepétől újabb festményekkel kibővülve, irodalmi idéze-tekkel és mozgóképes installációval körítve a debreceniModemben szerepel. A kiál -lítás azért rendhagyó, mert– bár tematikus anyagrólvan szó – nem kurátori ötlet-ből fakadt a megvalósítása,hanem egy magángyűjtőházaspár kezdeményezésé-ből. Völgyi Miklós ésSkonda Mária több évtizedeaktív szereplője a hazai kor-társ művészeti, műgyűjtőiközegnek. A fürdőélet-kiállí-táshoz azonban nem a meg-lévő, több ezer darabos kol-lekciójukból válogattak, hanem felkérték a velük kap-csolatban álló művészeket, hogy fessenek képeket enagyon sokféleképpen értelmezhető tematika mentén.Az eredmény minősége és változatossága azt igazolja,hogy ez a kézenfekvő, a kortárs művészetben mégisviszonylag ritkán alkalmazott téma bőven tartogat izgal-makat a művészek – és a művészetbarátok – számára.

A válogatásban szereplő művek arról tanúskodnak,hogy a mai magyar festőket a kulturális és ikonográfiaihagyományok helyenkénti beépítése mellett leginkábbsaját koruk történeteinek elmesélésére indítja a fürdés, afürdők tematikája. Breznay Pál vásznai a Széchenyi illet-ve a Lukács fürdő életét kísérő rituálékkal foglalkoznak:sakkparti a vízben, kártyaparti az asztalnál. A römizőkportrészerűen ábrázolt, valós szereplők, és Ferenc aLukácsból is az: Kádár János egykori sofőrét legalábbislátásból mindenki ismeri, aki a budai gyógyfürdőt látogat-ja, és azt is tudni lehet róla, hogy egy sörért bármikor elme-sél egy Kádár-anekdotát.

Hecker Péter Apáék vonatoznak a meleg vízben címűfestményének szereplői lelkesen vagy éppen kényszeredet-ten vesznek részt a medencében zajló, nagyon is „kortárs”össznépi mókában. Hasonlóan korfüggők Radák Esztermunkái is – az aquafitness-órát ábrázoló képet példáulakkor sem nézhetjük XIX. századinak, ha a fürdő építésze-ti részletei a boldog békeidőket idézik. Galambos Tamásegészen más hangnemben, a szatíra eszközeivel ábrázolja a

sörözve-virslizve-csajozva strandoló „úriembereket”.Lóránt János Demeter képei (Falusi fürdő) kifejezetten ple-bejus miliőt mutatnak be rengeteg humorral, mély ember-ismerettel, szociográfiai érzékenységgel. Király AndrásGőzfürdő című képén ugyanakkor az arcok alig látszanak,helyettük a testeket izzasztó gőzfüggöny a főszereplő.

Sipos Eszter tondója szinte piktogramokká stilizálja afelülnézetben ábrázolt uszodai jelenet szereplőit, akiknek„történetét”, mozgásait szaggatott vonalak jelenítik meg.Története(ke)t látunk Bognár Krisztina képein is, ám a

Gyengém a kukorica cíművásznon a vágy címben jelzetttárgya – elhelyezkedése ésszíne okán – sokkal fontosabbhelyet kap, mint a háttérbenlubickoló mellékszereplők.Ez a mű már átvezet a fürdéskapcsán az egyént központbahelyező munkák csoportjá-hoz. Osgyányi Sára Egyedüla medencében című műve avíz, az úszás által kínált elmé-lyülésről, a „magamba feled-kezés” érzéséről – no meg a

víztükör és a víz alatti látvány finom hullámzásának élmé-nyéről – szól. Nagy Kriszta képeinek már a címei (példáulFejes az Életbe) is jelzik, hogy a művész – hogy is lehetnenála másképp – a fürdés tematikáját egyszerű ürügykéntkezeli abban a nagy és soha véget nem érő kalandban, amitönazonosságának boncolgatása jelent a számára. TamásiClaudia pedig a fürdés utáni testápolás nárcisztikus élmé-nyéről: a bőr és a mosdószivacs intim kapcsolatáról meséla válogatásban szereplő festményein.

Szemadám György alkotása ugyanakkor művészetiasszociációkon alapul. A Krisztus előtt félezer évvel szüle-tett etruszk sírkamra-festménytől a XIX. századi franciafestészet emblematikus alkotásaiig terjed az idézetek ská-lája, de a középpontba természetesen egy hamisítatlanSzemadám-madár került. Bukta Imre a saját környezeté-nek, Egerszalóknak a motívumaiból építkezik; Vidékifürdő éjjel című képén sajátos fényviszonyok mellett, egy-fajta mesevilágként jelennek meg a napvilágnál olyannyi-ra prózainak ható kabinok, uszodai berendezések.

Ezer szállal kötődnek tehát a mai szokásokhoz, helyszí-nekhez, élethelyzetekhez a kortárs művészek fürdő témájúképei – mégis szorosan illeszkednek abba a gazdag hagyo-mányba, amelyet a téma évszázados, évezredes ábrázolásihagyományai jelentenek. Ember és víz „barátságának”mindig voltak és lesznek társasági, társadalmi dimenzióiugyanúgy, ahogyan a magány megélése, a meditáció vagyaz erotikus tartalom sem választható el a fürdőkultúrától.

magyar naplóképrõl képre

Hecker Péter: Apáék vonatoznak a meleg vízben

magyar a magyar Írószövetség 2011 júliusának...

Documents