AZ AKNAZÁRTÓL A SZÉPÍRÁSIG

AZ AKNAZÁRTÓL

A SZÉPÍRÁSIG

Majzik István emlékezik

Szeged

2015

Fotók:

Kószó Jenő, Veress Lászlóné, magángyűjtemény

Borítóterv:

Majzik Andrea

ISBN 978-963-9573-47-5 (print)

ISBN 978-963-9573-52-9 (online pdf )

Kiadta a Belvedere Meridionale, Szeged

www.belvedere.meridionale.hu

Nyomta: s-Paw Nyomda, Üllés

Családomnak

7

1944. augusztus 23-án születtem. A szüleim egy vidéki faluban, Tápi-

ószecsőn laktak. 1943-ban házasodtak össze, és Pestre költöztek. ‘44-ben a

bombázások elől menekültek vissza Szecsőre. Én ott születtem. Néhány he-

tes lehettem, amikor újra Pestre, a kilencedik kerületi Mester utcába költöz-

tünk. Az általános iskola előtt a Tanácstól kapott a család egy telket Szecsőn,

amelyre egy vert falú, tehát vályogházat építettünk, úgyhogy ismét Szecsőre

költöztünk. Sorban születtek a testvéreim. 1946-ban született János öcsém,

‘47-ben Mária, ‘50-ben László, ‘52-ben Piroska.

Szerelemgyerek voltam. Pont kilenc hónapra születtem a nászéjszaka

után. Az édesapám a BESZKÁRT-nál, a budapesti közlekedési cégnél volt

kalauz, és mint ilyet, nem vitték el a háborúba katonának. Édesanyám sum-

más volt. Ez azt jelentette, hogy hétfőn hajnalban elmentek Szecsőről Gom-

bára. Pest megyei község mind a kettő. Hajnal háromkor már általában kel-

tek. Egész nap dolgoztak. Hétvégén utaztak haza, vagy hazagyalogoltak, attól

függően, küldtek-e kocsit értük.

Gyerekkoromnak egy részét, hét évet Budapesten töltöttem, és ott továb-

bi két testvérem született. Ezt a részt annyival le is zárom, hogy Tápiószecsőn

még két testvérem született, így összesen öten vagyunk testvérek.

Az édesanyám tehát a mezőgazdaságban dolgozott, később, miután édes-

apámmal összeházasodtak, onnantól kezdve háztartási munkát végzett. Mert

akkor nem illett, hogy pesti munkásnak a felesége dolgozzon, még ha vi-

déken laktak is. Ennek ellenére édesanyám megélhetésünkhöz a helyi erdé-

szethez járt kapálni. Este, amikor haza érkezett, már messziről kiabált, hogy

gyújtsunk be, és akkor ő főzött. Édesanyámnak nehéz élete volt. Harminchá-

rom éves volt, amikor meghalt.

Ami az életemet végig kísérte: sok-sok ellentmondás, hazugságok, érté-

kek, viszonylagos értékek...

Konkrétan, amire legelőször visszaemlékszem, a Mindszenty-pör volt.

Édesapám meg volt sértődve, hogy „ezt a banditát miért nem akasztották

föl, mert megérdemelte volna a népnyúzó”. Anyám viszont megsiratta a her-

cegprímást.

Édesanyám esténként lefekvés után imádkozott, templomba nem tu-

dott járni apám miatt, de nyugodtan mondhatom, hogy hívő katolikus volt.

Megtanította nagyon korán, gyermekkorban a Miatyánkot, a Hiszekegyet,

Üdvözlégy Máriát. Mindez arra késztetett, hogy pap akartam lenni. Ró-

mai katolikus volt a vallásom, nagyon sokat eljártam ministrálni és a Bib-

8

liát kora gyermekkoromtól megismertem. Azt nem mondom, hogy az ösz-

szes írást elolvastam, de az Ótestamentum, az Újtestamentum jelentős részét

azért ismertem és minden történet megragadott, és felnőttként is rendkívül

sok mindent vissza tudok idézni. De itt rögtön el kell mondanom, hogy

magával a vallással, mint vallásgyakorlással megszakítottam a kapcsolatot.

Konkrétan arról van szó, hogy amikor édesanyám meghalt – mint említet-

tem ő 33 éves volt, én akkor 13 voltam. Rákos beteg volt. 1956. október 11-

én Budapestre szállították be a kórházba, a Nagyvárad térhez egészen közel.

Bakáts térnek hívják, közel volt a Corvin közhöz, tehát az ‘56-os harcok a

közelében. Levitték a pincébe, ott hasnyálmirigy gyulladást kapott, ami a

halálát okozta. 1957. február 2-án halt meg. Előzőleg apám a testvéreimet

és engem is sorba felvitt Tápiószecsőről Budapestre, édesanyámmal való ta-

lálkozóra a kórházba. Anyánk akkor már huszonnégy kilóra lesoványodott,

és szinte megrohadt, sírva szorongatta a kezem és szeretett volna hazajönni.

„Csak még egyszer otthon lehetnék veletek” – zokogta, pedig előzőleg nem

egyszer szidott bennünket valamilyen rosszaságért és kijelentette: „Az Isten

vinne el közületek!” Pocsék egy idők voltak. Az Üllői út végén a Nagyvárad

tér közelében három vagy négy olyan felakasztott, szétcincált embert láttam,

amit – ahogy mondjuk – a „szabadságharcosok” intéztek el. Ez a szörnyű em-

lék kísér még most is. Egy későbbi könyvnek, amit az ‘56-os eseményekről

megjelentettünk, a borítóját e képekből terveztem, amelyek a korabeli ese-

ményeket tükrözték. De mint törvénytudó ember, elismerem a népfölkelést,

a szabadságharcot – viszont a gyerekkori élmény, ami megragadt bennem.

Az embertelenség, amely nem ismer határokat. Egy állat sem csinál ilyet. Ez

sajnos végigkíséri az utam. Amikor megszólalnak az emberek, akár történel-

mi eseményről, vagy mindennapi életről, én úgy gondolkodom, hogy igaz-e

amit mond, el lehet-e fogadni, vagy úgy kell-e elfogadni, ahogy ő mondja.

Úgy mondanám, hogy kicsit kételkedni kell az egész világban. Másképpen

szólva: nem minden embert engedek a hátam mögé.

Akivel szemtől szemben beszélgetünk és érvelünk, az sose biztos, hogy

nála valódi érzelmek zajlanak le, vagy valóban azt gondolja, amit mond, vagy

csak jár a szája. Természetesen olyan emberrel nem vitatkozom, aki valamit

eltervez és abból semmi körülmények között nem enged. Azzal kár is vitat-

kozni. Minden esetben viszont azon voltam és vagyok, hogy igyekszem befo-

lyásolni az embereket a jóra és a rossz ellen. Ami a leglényegesebb a számom-

ra: én embernek tartok mindenkit. Méghozzá oly módon, hogy ha én valakit

megbántok, az olyan, mintha saját magamat köpném le. Gondolok itt akár a

9

nemzetiségiektől kezdve, fajra, nemre, vallásra, ideológiára, korban eltérőkre,

bármely emberi lényre. Ez nem jelenti azt, hogy az ember nem próbálja meg

– még ha csipkelődve is –, de odairányítani a fi gyelmet a gondolatokra, hogy

fi gyeljünk oda a hallottakra, mert lehet, hogy igaza van. Most jut eszembe

egy történet. Vizsgáló nyomozó voltam a rendőrségen és egy cigány családot

télvíz idején hoztak hozzánk kihallgatásra. Mivel láttam az elhanyagoltságot,

feltételeztem, hogy tetűje van a 15-l6 éves fi únak. Túrta a haját, vakaródzott

szegény. Én megmosdattam a csapnál. És ezért majdnem megfenyítettek.

Visszatérve a gyermekkora... Nyugodtan kijelenthetem, hogy boldog

gyermekkorom volt. Nagyon sok mindennel megismerkedtünk. Sok-sok ba-

rátom volt. Igazából az iskolában fi gyeltek fel a lelkesedésemre vagy tehetsé-

gemre, szóval arra, hogy ez a gyerek valamire használható. Különböző ün-

nepségeken, április 4-én, május 1-én, augusztus 20-án, szeptember 29-én

tartottunk iskolai megemlékezést. De húsvét hétfő munkanap volt, iskolába

kellett mennünk. Vallásos faluban laktunk. Sok gyerek volt a családokban.

Negyven fős osztályokban tanultunk, abból öten-hatan mentek el az iskolába

húsvétkor. Volt, hogy én sem mentem. Azt, hogy mennyire boldog voltam

ekkor, jó pár évvel ezelőtt a Szeged című folyóiratban megírtam1. Minden

évben elmentem locsolkodni húsvétkor, még olyankor is, amikor nem volt

ruhám vagy túlságosan kopott volt. Ekkor a szomszédasszony a fi a pótruháját

adta ide nekem és elmentem. Az áldott emlékű asszonyt Gulyú Julisnak hív-

ták. Takarító volt a rádiónál, Budapesten. Ma sem feledkezem el a húsvétról.

Most már csak a közvetlen rokonokat, feleségemet, lányomat és az anyóso-

mat locsolom meg.

A faluban mindenkinek köszönnünk kellett előre. Ekkor az asszony ma-

gázta a férjét, sőt (!), az öccse a bátyját. Minket meg is szóltak, főleg apánkat,

miért engedi, hogy tegezzük. Ő azt mondta, hogy „sokkal könnyebb kimon-

dani, hogy te hülye apa, mint azt, hogy apa maga marha”. Tehát tisztelettel

köszöntünk előre mindenkinek. Bármiben meg volt az ember szorulva, vagy

látták a baját, akkor segítették egymást. Nem hagyták magára. Akár egy karéj

kenyérrel is siettek a másikhoz. A koszos, a szakadt ruha az bűn volt. A foltos

ruha tisztességet jelentett.

1952-től a helyi együttesben kezdtem el táncolni. Ott egy télvíz idején,

a kályha mellett álltam a kultúrházban, éreztem, hogy valaki nyúlkál a zse-

bem körül. Meg sem mozdultam igazából, később vettem észre, hogy egy tíz

1 Ld. Majzik István: Tisztelet a mindennapoknak… Szeged 1999/12. (december), 155

10

forintost dugtak a zsebembe. Azt tudni kell, hogy a kenyér ára alig három

forint volt.

Édesanyám meghalt 1957-ben. Apám, ha valakinek nem köszöntem, ak-

kor biztosan megjegyezte, hogy „anyád látja a mennyországban, hogy te mi-

lyen gyerek vagy, és adok egy olyan pofont, hogy a takony körbejár a nyakad

körül”. De nem ő, hanem a község, az utca nevelt bennünket. Ami nem azt

jelenti, hogy mindig jók voltunk, azért sem jelenthette, mert nyáron a diny-

nyelopástól az almalopásig mindent elkövettünk. A rosszaságot pofonokkal

vagy egy fenékbe rúgással megúsztuk. Nem kiáltottak rendőrért, nem akar-

tak bennünket börtönbe zárni, mert az iskolát jelenthetett a végtelen bű-

nözéshez. Ennivalónk sokszor fai eperből állt. Egy karéj kenyér esetleg. Fel-

másztunk a fára és ettünk. Boldogok voltunk mi öten testvérek. A szomszéd

családban is öt gyerek élt és szinte mindig „háborút” vívtunk. De sportban is

vetélkedtünk, a nagy magyar labdarúgás volt mindenünk. Mindig ki voltunk

az utcán, mindenki győzni akart. Ilyenkor a napi verekedés sem maradt el.

Aztán jött a nagy összebékülés.

Arra is emlékszem, hogy anyám sietett haza főzni az erdészetben végzett

munka után. A szomszéd gyerekek kiabálták, hogy „László Maris, mit főz-

tél?” Anyánk, László Maris visszakiabált, hogy bablevest, és a gyerekekkel

együtt rohantunk hozzánk. Ott ült az egész brancs, a gyerekek. Nem volt

semmiféle kirekesztés. Gyakran mi is a szomszédoknál ettünk. Ettük ami

volt.

Ugyanakkor nagyon korán – már 7-8 éves koromtól – a helyi erdészetbe

anyám révén elmentem én is dolgozni. Ez abból állt, hogy a fi atal csemetés-

ben, 10-20-30 centis csemeték közül a gazt ki kell szedni kapával, majd kö-

réjük „tányért” csinálni, hogy ha esik az eső, akkor ott gyűlt a víz. Ez is egy

érdekes történetet láttat, mindig eszembe jut…

Cseh László nevű tanárunk, aki matekra tanított bennünket, nagyon oro-

szellenes volt. Ötvenhatban, amikor repülők húztak el felettünk és harcko-

csik mentek a közeli honvédséghez, így beszélt: „No, végre lesz veletek valami

vörösök, eltakarodtok!”. Az iskolában zűr-zavar alakult ki. Sajnos Schmidtet,

vagy hasonló nevű társunkat, aki 11-12 éves „kommunista” gyerek volt, bán-

talmazták. Az orosznyelvű könyvünkből előzőleg Sztálinról írtakat már kité-

pették velünk, most az orosz nyelv tanulásáról, illetve megtagadásáról volt a

vita. De maradt minden a régiben.

Visszatérve Cseh Lacira, ott volt velünk és az összes paréjt „kitányérozta”,

a fákat meg kivágta. Mi többiek rajta röhögtünk. Még egy gyerekkori élmé-

11

nyem: a homokban a királydinnye, amit legutoljára Zsombón láttam. Ez egy

kis gömbike, 8-10 részből áll, és igen éles, hegyes, szúrkás, ha belelépsz, az

kegyetlen fájdalmat okoz. A futóhomok! Magára a homokra is jellemző egy

szépség! A saját gyerekeim, amikor egyszer Szecsőn jártunk, kértek, hogy vi-

gyünk Szegedre belőle, mert annyira játékos homok van ott.

Az iskolás koromból, mint említettem, ünnepségeken korán kiválasztot-

tak verselni, aztán táncoltam. Jól emlékszem korszaknak megfelelő versre.

A fecske megépítette a csodálatos kis fészkét és a csúnya verebek, a dolog-

talanok, a szürke madarak beköltöztek a máséba. Az okos fecske a bejáratot

betömte és a veréb elpusztult bent. A tanulságokat füzeteinkben is íratták

velünk: „Gyűjtsd a vasat, és a fémet, azzal is a békét véded!”. Állandó propa-

ganda alatt voltunk.

Viszont olyan csodálatos eseményben is részünk volt, mint a madarak

és fák napja. Ilyenkor az egész iskola a közeli erdőbe kirándult, játszottunk,

kötelet húztunk, köcsögöt vertünk, zsákban futottunk. Befejezéskor lekvá-

ros lángost ettünk időre, kezünket nem használhattuk, így összekentük ma-

gunkat. A tanév végén az egész iskola közösen tornázott. A legszebb a gú-

lagyakorlat volt. Énekórára, karénekre jártunk, arra is emlékszem, a tanár

bácsi mondta, hogy „akkor lesz jó hangja a csoportnak, ha a Majziknak nem

hallom a hangját”. Túlordítottam tulajdonképpen a többieket. Kezdetben a

népi tánctudásom botlábúra sikeredett. Elvonultam a vécére, mindent pró-

báltam a lábammal, hogy ne akadjon össze. Rengeteget gyakoroltam. Eltelt

egy év és mindenki velem akart már táncolni a lányok közül, pedig előzőleg

senki sem. A nagy békítő szerepeket is eljátszottam, közvetítettem fi úk és lá-

nyok között.

Az mindig jellemző volt rám az életem során, hogy soha nem nyolc órás

ember voltam. Nem nyolc óra munka, meg nyolc óra pihenés és nyolc óra

egyéb. Mindig igyekeztem többet tenni. Köznyelven mondva, a pedálgé-

pet igencsak hajtottam. Hajnalokban felkeltünk, mert édesapánk Budapest-

re járt dolgozni. Hidegvízben, lavórban mosakodtunk, ettünk, elmentünk

iskolába. A leckekészítést is mindig időben megcsináltam. Iskolába érkezés

után a matek füzetemet rögtön elkérték, elvették és lemásolták a házi fel-

adatot. Ha valakinél észrevette a tanár a másolást, betyár módon elvertek

bennünket. Ebből jutott nekem is. A körmös az nagy divat volt, de a pajesz-

húzás, a csípés is gyakori volt. De panaszkodni nem lehetett, hogy elmegyek

haza, elmondom, mert akkor duplát kaptam otthon. Úgy voltunk nevelve,

hogy maga a pedagógus sérthetetlen, oda kell rájuk fi gyelni. Nálunk nem

12

voltak olyan pedagógusok, akik visszaéltek hatalmukkal. Végül is megkaptuk

a magunk járandóságát. Nem voltam példamutató jó gyerek, de a tanulásban

elől jártam és a csintalanságban is.

Délig iskola, délután pedig eljártam a honvédségi kantinba dolgozni,

mert kellett egy kis kenyér, szalonna, kis pénz. A kantinban minden zsivány-

ságra megtanítottak, a fröccsöt a két decis mérőben úgy kell meglódítani,

hogy másfél deci bor kerüljön a pohárba, így fél deci bort lehetett spórolni.

Mindig tanítottak valamire, hogyan lehet mozgolódni, élni.

Esténként általában a hét napból öt nap mentem próbálni a kultúrházba,

táncoltunk, tanultunk. A Tápió-menti Népi Együttesről óriási élményeim

maradtak, végigjártuk egész Magyarországot, versenyeket nyertünk. Sőt, egy

időben Budapesten az Építők Vadrózsa egyesületbe jártam tanulni. A nép-

táncos karrieremnek úgy lett vége, hogy amikor 1964-ben katonaként Sze-

gedre kerültem és Mezei Karcsi bácsi elvitt a színházhoz táncolni, akkor kö-

zölték, hogy Majzik elvtárs, maga katona, nem népi táncos. Ezzel a népi tán-

cos karrierem megszűnt, bár még oktatói vizsgát is tettem, a katonaság előtt.

Gyerek- és serdülőkoromban innentől az életem úgy alakult, hajnali ke-

lés, iskola, kantin, kultúrház, este 9-10-kor hazakerültem, és kezdődött a

következő és folytonos napi robot. Ez gyakorlatilag addig folytatódott, míg

Budapestre nem kerültem el dolgozni.

Nagyon-nagyon sok gyermekkori emlékem jön elő most, akár barack

vagy szilvalekvárfőzés, agyagba volt beépítve az üst, ebben rotyogott a gyü-

mölcs, amely lekvárrá sűrűsödött. Agyagból csináltunk golyókat, amelyeket

kiégettünk, azokkal lődöztünk, kugliztunk. Említettem a húsvéti ünnepet,

locsolkodáskor kaptunk 10-20 fi lléreket, néha egy forintot, festett tojást, ki-

tűzött virágot a kabátunk elejére. A kapott pénzt dobáltuk egy vonalra, majd

a találat sorrendjében első – a vonalhoz legközelebbi – összeszedve, markába

fogva a levegőbe dobta, kijelentette,hogy fej vagy írás, a jelölt pénzt elnyerte,

majd a következő nyertes dobhatta fel a maradék pénzt és nyerhetett. Más

esetben a pénzt a falhoz ütöttük lapjával, volt egy kis négyzet, fölötte 5-6

centis köralak, az egészet még körbekerítettük egy-másfél méteres körrel, ezt

a játékot neveztük pintnek. Többféle módon lehetett elnyerni a másik pén-

zét: első a falra üt, a következő szintén, ha az előző pénzéhez olyan közel ke-

rült, hogy a hüvelykujjával fedte a két pénz közötti távolságot, nála maradt

mind a kettő. Ha nagyobb volt a pénzek közötti távolság, vagy valamely vo-

nalra esett az érme, úgy a kis körbe kellett bedobni. Elnyerhető a kiskörbe

13

lévő pénz is, ha a dobó a kis négyzetbe talált. Játék lezárásával következett a

már említett pénzfeldobási szisztéma. Játszottunk oly módon is, hogy pötty-

inteni – azaz ejteni – kellett egymásra a pénzérmeket, mindenki egymásután

pöttyintett. Az nyert, akinek a pénze a másikra esett, akkor a földön lévőket

elvihette.

A szórakozás mellett, a munkára nevelés, az a folyamatok bemutatása, an-

nak gyakorlása volt. Szívesen emlékezem vissza, hogy egy domboldalon volt

a falusiak szőlője, nagyapám megtanította egy speciális kapával a tőke nyitá-

sát, a metszést. Permetezni mésszel és kékkővel, 9-10-szer volt szükséges, az

időjárástól függően. Már messziről láttuk, hogy ez a szőlő a miénk, mert a

többiektől elvirított színben. Nagyapának ceglédi kannában vittem a mész-

ből és rézgálicból készült permetlevet és a combomhoz folyt, nagyon mart,

óriás fájdalmaim voltak, de a nap boldogsággal fejeződött be: beköltözött

az este, szalonnát sütöttünk egy nádszálon. Megtanított nagyapám, hogyan

lehet egy szál nádon szalonnát sütni úgy, hogy ne essen le és a nádszál sem

égett el. Napközben szedtük a ringlószilvát a fáról, ma is csorog a nyálam,

ha arra gondolok. Vagy egyáltalán bármit ott kaptunk az mindig különleges

volt. Nem volt fi zetség. De ugyanúgy takarítani, fát metszeni, állatokat gon-

dozni, mind olyan természetes volt, mint ahogy az ember reggel felkel, este

pedig lefekszik. Mindent elmagyaráztak, például hogy a disznónak az orrába

karikát azért tettük bele, hogy akadályozza a felesleges túrását. A kan disznó

esetében is segítettem kiszedni a férfi asságát.

Mint említettem az iskolában nem voltam jó gyerek, de megdicsértek,

mivel ha jöttek tanellenőrök, nem hagytam cserben a tanár bácsit, tanár né-

nit, jelentkeztem felelni vagy bármiféle feladatot megoldani. Volt, amikor a

tanár elküldött a kertjébe kapálni, ott kapáltam óra alatt, vagy éppen nyúz-

tam a nyulat, mert azt kellett csinálni. De magamtól nem hiányoztam az

órákon. Természet adta szerencsém volt, hogy ha előttem ketten-hárman el-

mondták a verset, akkor már fújtam, nem kellett tanulni. Bár sok esetben,

ahogy jött, el is szállt az ismeret, de nagyon sok olyan vers, olvasmány kü-

lönösen megragadt bennem, hosszú-hosszú évek után is el tudom mondani,

ma sem hagy cserben az emlékezetem. A korai fi lmek, amelyeket a helyi kul-

túrházban néztünk, szinte ma is előttem vannak. Igaz emberré akartam válni,

‘szállni a darvakkal’! Látom magam előtt a ‘távolban a vitorlát’, a Púpost. A

Luna már a távoli űrutazást égette belém. Hittem abban, hogy amit csinálok,

az jó, és az segít a másikon is. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy ne-

kem a boldogságot jelentette, hogy ha a másikon tudtam segíteni, biztosan

14

megtettem. Igaz, hogy egy nap múlva jól megvertem, vagy éppen ő vert meg

engem, de ettől még maradtam Majzik Pista.

Nem az volt, hogy terveket írunk, hogy mit akarunk csinálni, hanem az

adott körülmény adta amit kell és aszerint cselekszem. Ha volt tízóraink vagy

éppen elmentünk valamit szerezni, akkor ott megosztoztunk, de ugyanakkor

előfordult, hogy ha egy pillanatra nem fi gyelt oda a másik, akkor elvettük, ő

rendre kereste, mi meg csak adtuk az ártatlant. Érdekes módon ez nem volt

hazugság, bűnnek sem tekintettük. Egyáltalán nem úgy éltem, hogy hazudni

kellett, még azt sem mondom, hogy füllentésre szorultam. Ezt a későbbiekre is

nyugodtan kijelenthetem. A családomban, tehát akár napjainkig is nincs féle-

lem, lehetünk őszinték, és a bajtól egymást óvjuk. Zsörtölődések persze a másik

érdekében azért előfordulhatnak. A gyerekkorom nagyjából így zajlott le.

Nagyon-nagyon szerettem igazából a tanulást, és másoktól kicsit kiemel-

kedni. Második nem nagyon szerettem lenni az életben, úgy mondanám:

semmiben. Inkább az első. Nem mindig sikerült persze, sok minden vágyá-

lom maradt vagy lehetetlenséget jelentett. Hiába ettem volna repülő sajtot,

akkor sem tudok átugorni két métert. De amit lehetett, következetesen cse-

lekedtem, hogy menjünk előre. Szerettem volna matematika tanár lenni,

1957-ben országos dolgozatírásban versenyt nyertem. Bár úgy vagyok vele,

ahogy Dankó Pistának sem maradt meg az aranyóra a cártól, ebből sem lett

semmi, nem lettem matektanár.

A továbbtanulásom. Gyakorlatilag a nyolc év alatt az állami általános isko-

lában egy négyesem volt a bizonyítványomban. Felvételiztem a Puskás Tivadar

Távközlési Technikumba, sőt, akartak segíteni az iskolától is, de sajnos az édes-

apám nem járult hozzá a továbbtanuláshoz. Végül ‘59-ben befejeztem az álta-

lános iskolát és ‘60-ban felkerültem Budapestre dolgozni. A gyerekkorom ezzel

tulajdonképp véget ért az összes jósággal, rosszasággal, emlékekkel.

Úgy kerültem a felnőttek világába, hogy igen kemény munkát kellett foly-

tatni. Ugyanakkor szerencsém is volt, mint az életben oly sokszor, hogy ok-

tatóm Dér Ferenc nevű barátom, apám helyett apám, lett a nevelőm. Aki

hajdan, 1948-ban, amikor a népi demokrácia bevitte a parasztokat és mun-

kásokat katonának szolgálni, és katonákat csináltak belőlük, ő is benne volt.

De aztán sokat kivágtak 1951-52-ben a seregből és szobafestő és mázolóként

dolgozott tovább. Nagy barátja volt id. Marosán György, óbudaiak voltak,

sokszor találkoztunk vele a Margit-szigetre menet. Odakerültem Feri bácsi

mellé és ott tanultam ki a szakmát, mint szobafestő, mázoló. Egészen ‘64-ig a

15

Főkertnél dolgoztam, a fővárosi kertészetnél. A kertészetben a falusiak voltak

döntően, jó néhány tisztességes, becsületes cigány ember is dolgozott. Az em-

berek egymás szemét is kilopták, nekem az egész ruházatomat a lakatra zárt

szekrényemből vitték el. Soha nem került elő a tettes. Ha az órát az ember le-

ejtette, nem ért le a földre, mert menet közben ellopták. Mentem be, nyitom

a szekrényt, hogy veszem fel a bakancsom, nem volt ott. Egyszerűen a zárt

szekrényből kicsórták, kilopták a dolgaimat, szappant, törölközőt.

Kicsit allergiás voltam a tisztátalanságra, mindig tiszta ember szerettem

lenni. Nálunk mindig szombaton volt a nagymosás ideje, az édesanyám ak-

kor mosta az összes dolgainkat. Emlékezetes a szombati nap, a nagymosás

ideje alatt készült a bableves és a krumplis pogácsa, nagyon gyönyörű, szala-

gosan. A szombathoz hozzátartozott még a csutakolás, a talpától a feje tetejé-

ig való fürdetés, mert hétköznap hideg vízben mosakodtunk minden reggel.

A gyerekkoromnál beszéltem a táncról, a kultúráról, ez később a hon-

védségig elkísért. Népi játékokat is játszottunk a balatoni kecskekörmökről,

nyilván a szerelemről, amit egy 13-14 éves gyerek el tud képzelni, a történetet

én írtam. A legnagyobb örömök egyike volt, hogy az ember a szeretett lány-

hoz hozzáért, egy kicsit, ha futottunk, akkor szándékosan szorosan mellette

helyezkedtem el, ez óriási boldogság volt. Este kilestük, hogy vetkőzik, nyil-

ván nem lehetett látni, mert az ablakán függöny volt, de azért lehetett látni

valamelyest a testvonalait.

A tánccal az egész országot végigjártuk. Cegléden vagyunk, huszáros já-

tékot adtunk elő. Megérkeznek a huszárok a faluba, mint fölszabadító az

osztrákokkal szemben és egy öregasszony szaladt oda eléjük, de elvágódott a

színpadon. Hatalmas siker, tomboló tapsolás, a nézők úgy gondolták ez ré-

sze az előadásnak, későbbiek során is ismételni kellett az esést, amikor ezt a

színdarabot előadtuk.

A hatvanas évek elején nagy divat volt a Beatles együttes, a gomba fejük-

kel, nekünk vállig érő hajunk volt. Az is jellemző, hogy egész életemben nem

viseltem sapkát, mert elfogadhatóan nagy a hajam. Sanyi bácsi a kultúrház

igazgató, aki az első pótapák egyike volt, nagyon tiszteltem, az ott hangos

szóval nyomta a szöveget. Viselkedjünk, meg milyen a hajunk, én meg ugyan

úgy visszaszóltam, hogy ez a közönség bolond, úgysem vesz észre semmit.

Közben a mikrofonból minden hallatszott. Utána kaptunk némi bírálatot.

Nagyon-nagyon nagy szeretettel gondolok vissza az egyesületre, mert értéket

adtunk át, cserébe végtelen szeretet kaptunk. Ők jelentették az anyát nekem,

tulajdonképpen ez tartotta bennem a falumhoz tartozást.

16

Kicsi koromtól könyvszerető voltam, ez időben jelentek meg a 2-3 fo-

rintos könyvek, a világirodalom legremekebbjei. Jelenleg 20-30 darab még

maradt. Megtalálható köztük a Kőbaltás ember, Az elveszett illúziók, A mi-

létoszi hajós és a többi. Szinte lebegtem köztük! Persze ott volt a romantika,

a magyar nagyok, Jókai, Petőfi , Arany. Nyugodtan mondhatom: az ember

szinte kettős életet élt a valóság nehézsége és a meghittség között. Lehetne

persze még sok mindent mesélni a gyermekkorról, de azzal foglalom ösz-

sze, hogy az akkori társadalmi körülmények – ahogy ezt kifejezni szokásos

– annak a példagyereke voltam. 1955. április negyedikén szavaltam, ehettem

olyankor kakaót meg, fonott kalácsot. Életemben talán akkor ettem először

fonott kalácsot. Kis stichli volt benne, mert ‘44-ben születtem, nem ‘45-ben,

a felszabadulásnak a napja körül, annak ellenére 10 évesnek voltam kikiáltva,

holott a valóságban 11 voltam.

Említettem a vallási kapcsolatomat, a munkához való hozzáállásomat.

Ezeket tartom a gyerekkorból hozott értéknek: az adott szót (amikor valaki

betartja minden körülmények között), és a munkát. Nekem lehet mesélni,

hogy ilyen okos vagyok, meg olyan szép vagyok, de ha le kell tenni az asztalra

a Kádár szerinti krumplilevest, az az legyen, egy vers vagy bármilyen munka,

az tudáson és értéken alapuljon. A halandzsát, a mesét nem tudom értékelni.

Bár az igazi mesét szeretem, de akkor tegyük helyre, hogy meséről van szó,

aminek semmi köze a valósághoz.

Elkövetkezett 1964. november 26-a, a sorkatonai szolgálat kezdete.

Aznap reggel hoztak be bennünket vonattal. Már ott elkezdtek okoskod-

ni velünk a vonatban, hogy kérjek engedélyt, ha kimegyek vécére, meg

ilyesmi. Azt sem tudtam, hogy miről van szó. Végül – akkor divat volt

– teherautóval vittek be bennünket a Moszkvai körúti laktanyába. Dön-

gött a Moszkva krt-i laktanya kapuja. Megtudtuk, hogy karhatalmista-

ként szolgálunk és Belügyminisztérium Karhatalom a nevünk, Moszkvai

körút 6. szám alatt lakunk. Régi Csepel kocsin érkeztünk, bevágták a ka-

put, csak úgy csattant. Mindenki méretre kapott ruhát – nem újat – az

a klasszikus beporozás következett, hogy hajoljon le, aztán bevágtak az

ember fenekébe egy adag port, a hajunkat megnyírták egészen rövidre.

Kopaszra tilos volt nyírni, de azért jól megegyeltek bennünket. Később

már szakaszvezető helyettes voltam, az egész szakaszom megnyiratkozott

kopaszra, majdnem megfenyítettek érte. Letolást kaptam, hogy miért en-

gedtem a holdfejeket.

17

Itt is elkövettem azt a hibát, mint általában egy-két helyen, kikérdeztek,

honnan jöttem, KISZ tag vagyok-e vagy sem, hogy egyáltalán mit tudnak

a honvédségnél ebből kihozni, azt nem tudtam. Mert ez alapján volt az el-

osztásunk alegységekre, szakaszokra. Mintegy háromszázan vonultunk be, az

jelenti, hogy tíz szakaszt hoztak létre, nagyjából próbálták foglalkozás, szár-

mazás, ész vagy felfogás szerint elosztani a bevonultakat, hogy mindenkiből

nagyjából azonos érték jusson. Előfordultak komikus dolgok: „Nagy zsíros

bugyi péntek reggel hozzám!” – hangzott a parancs! Ha kezdő betűket nagy-

gyal írom a hozzám kivételével mind családi neveket jelentettek. Természete-

sen röhögtünk az egészen. Önéletrajzot kellett írni, valaki úgy fogalmazott,

hogy rendkívül boldog vagyok, hogy behoztak katonának, mert itt aztán fo-

gok tudni pihenni. Egy paraszt gyerek volt, kaszált, meg minden, a minden-

napi robotból a katonaság felüdülés lett az életében.

Még a civil életben, ünnepélyes eskütétellel a falu főterén KISZ tag let-

tem. Az önéletrajzírásban, a beszélgetés során említettem a KISZ-tagságot,

kijelentettem, hogy hivatásomnak tekinteném a szolgálatot. Az első napok-

ban tehát már nyilatkoztam, hogy bent szeretnék majd maradni, hivatásos-

ként vállalni a szolgálatot. Nem sokkal megjelent a Karhatalom című lapban

(meg van a fényképem, mármint az újságban), hogy karbantartom a géppisz-

tolyomat, és az elvtársak segítettek a KISZ vezetésbe kerülni, kép aláírással.

Ez nem ütött jól, mert a többiek örömkatonának tartottak, emiatt kaptam is,

amit el lehet képzelni, a rugdosástól, a leköpésig, a különböző eszközök ello-

pásáig, elkövették velem szemben. Érdekes módon a parancsnokaim részéről

sem kaptam védelmet. A közvetlen társaim nem nagyon foglalkoztak velem,

de az öreg, másod-harmad évesek sokáig a gúnyolódtak. Az ember összeszo-

rított foggal igyekezett megfelelni, nem törődni senkivel, de többnek segítet-

tem, még levelet is írtam helyettük. Kitört a balhé, mert a társam nőinek írt

levelet feladáskor felcserélte.

A tisztes iskola akkor tíz hónapig tartott. A tisztes iskolában részt vettem,

nevetséges, azért nem lettem a legjobb, mert három deszka emberkére éles

gránátot dobtunk, robbantottuk, aztán hajrá, hurrá, rohantunk. A három

célból csak kettőben volt szilánk. Így aztán őrvezető lettem. Akinek mind

a három alakjában volt szilánk, az tizedes lett, ha egyebekben is jól szere-

pelt. Az iskola befejezése után az első szakasz parancsnokhelyettese lettem,

azt jelenti, hogy kiképzőkhöz tartoztam. Talán dicsekedni lehet ezzel talán

nem, de azért elmondom, a parancsnokom Józsa István, akkor azt hiszem fő-

hadnagy, egy snájdig, barna bőrű katonatiszt volt. Rettegett parancsnok. Én

18

lettem a helyettese. Nem tartoztam azon parancsnokok közé, akik elnéznek

lazításokat, fegyelmezetlenségeket. Mert jött például a katona velem szembe,

ki volt gombolkozva, a lötyögő gombot letéptem, a kezébe adtam, hogy öreg,

fi gyeljen ide, tüdőgyulladást kap, varrja föl. Persze azt is csinálták, hogy gyu-

fát tűztek a gomb mögé, tehát ha a zseb ki volt nyitva, nem lehetett látni. A

gyufaszálon lévő gomb a zsebét befedte, alig le lehetett látni a varrás hiányát.

A szigorúság mellett megtanítottam őket a becsületes tisztességre. A mai na-

pig, ha találkozunk, hiába igyekszem, nem tudom őket megelőzni a köszö-

nésben. Történt dühre, majd kacagásra okot adó esemény is. Csodálatos a

rend, milliméterre betűrve a törülköző, minden ruhanemű, étkezési eszköz.

Benyúltam a rend mögé, ujjaim valami löttyöt értek, a kiskatona oda dugta

be a sárgadinnyét és az szinte rohadt. Vagy olyan is, hogy a szemle előtt hazai

csomag érkezett valamelyik katonának, tudtam, hogy szalonnát kapott ott-

honról, kerestük, sehol nincsen, elment a szemle bizottság, baj nem történt.

Megkérdeztem, hol a szalonnája, elővette a szobasarkából térképet, ott volt

feltekercselve, és benne felvagdosva a szalonnája.

Adott volt a tanulási lehetőség, többen jártak egyetemre. Többek között

Zsombó igen híres polgármestere, Faragó Vilmos a jogot például ott végezte,

mint sorkatona.

Nehéz gyakorlatokat végeztünk, két-háromhetente elindultunk 30-50

km gyaloglásra, Szegeden az Úttörő térnél, ma Kálvária térnél volt egy ká-

polna, körülötte szürke kő, de ilyen fedte a mai Kálvária sugárút városból

kivezető részét. Nótáztunk menetben, dicsekedtünk, hogy 32-es szög van a

csizmánkban, az ÁVO-s csizmában, bár semmi közünk nem volt hozzájuk.

A karhatalomnál minden olyan harcászati ismereteket tanultunk, a tömeg-

oszlatástól az elfogásig, tehát mindent, hogy a közbiztonság fenntartását el

tudjunk végezni. 27 hónapot szolgáltunk, egyszerre három korcsoport szol-

gált, ugye a kopaszok, az újoncok, a másod évesek, és voltak az öreg katonák.

A öreg katonák részéről előfordultak igen kemény visszaélések. Történt pél-

dául, hogy az öregeknél nem volt rendes takarítás, meg akarták szívatni az

újoncokat. Példát statuálva ezt leállítottam és este, a takarodó után, az elem-

lámpát a földre tettem és a „bakapelyhet” (por, piszok) jól lehetett végig látni.

A tiszteseket, őrvezetőket szépen felkeltettem, hogy lehet takarítani. El lehet

képzelni, a baka az ágyon alszik a pokróc alatt, a vezetője meg takarít közben

alatta. Arra tanítottam a beosztottakat, hogy oda kell fi gyelni, nem lehet fél-

munkát végezni, mert a félmunka az nem munka. Ezért legközelebb a taka-

rodó előtt végeztem a körlet ellenőrzését, illetve ebbe bevontam tiszteseket,

19

akik jól munkálkodtak, ezért az éjszakai külön munkájuk elmaradt. Sajnos

volt néha úgynevezett sivatagi riadó, ilyenkor egy gyengébb katonának me-

zetlenre kellett vetkőznie, viszont a csizma bokaszíját, a derékszíját, a sisakot,

a csajkát, a kulacsot és gázálarcot magára kellet vennie. Így felszerelve kúszott

felszólításra az ágyak alatt. Ha ez kitudódott és a bizonyítás sikerült, a bünte-

tés nem maradt el. Voltak éjszakai viccmesélések, ilyenkor a sorból senki sem

maradhatott ki, de lehetett viccet vásárolni. Egy ilyen viccre jól emlékezem.

A lövészet megy a területen, nem akar sehogy sem sikerülni, a parancsnok-

hoz odamegy a disznópásztor és beszélgetnek, miért nem találnak célba. A

disznópásztor kéri a parancsnokot, hogy „adja már ide a géppisztolyt, hadd

lőjek már vele”. Csodálatosan jól lőtt, a legjobbat. Tovább beszélgetnek és

megkérdezi a parancsnok, hogy mi volt maga még nem kondásodott? Rövid

válasz, katonatiszt. És maga mi volt, jött a visszakérdés, mielőtt katonatiszt

lett ? Én meg a kondás voltam.

Azt mondanám, akkor a hűség többet számított, mint a szakértelem. Ve-

lünk is több minden történt, mert többek között Pirtón, Szegedtől kb. 70-

90 km-re levő területen, futólövészet tartottunk, amikor futó alakra lőttünk

8-900 méterre. Elég kemény munka volt, ha sikerült a lövészet, akkor betyár

jó volt a KISZ munka is meg a kiképzés is. Ha a lövészet nem sikerült, akkor

mindegy volt, hogy milyen a KISZ munka, az csak rossz lehetett, ugyanúgy

mint a kiképzés. „A KISZ munka pocsék, rossz, taposni való elvtársak ma-

guk.” – Ez a megítélés nekem fájt, mert végtelenül sokat dolgoztunk.

Pirtói történet… 1972-73-ban a karhatalom feloszlott (‚71-ben már kez-

dődött a feloszlatás), és Pirtóról a síneket, a kisvasúti síneket felszedték, te-

hergépkocsiba rakatták a parancsnokaink, mi azon ültünk és jöttünk kifelé.

Hallottuk, hogy valakik az ottani őrrel beszélgettek, káromkodtak, hogy az

anyjuk úristenit, valaki ellopta a síneket, mi meg ott ültünk rajta, vártuk, mi

fog történni. Most jut eszembe egy korábbi ráülés, egy kicsit visszaugrok a

gyerekkoromra: Tűzre való fánk nem nagyon volt, és a közeli erdőből elcsór-

tuk a fákat és otthon az ágy alá raktuk. Jött az erdész, hogy mi újság, mi meg

ott reszkettünk, hogy mi lesz, ha észrevesz bennünket illetve az elrejtett fákat,

de nem látott meg semmit.

Sorkatonaként mozgalmasra sikerült az életem, nem csupán a heti há-

romszori politikai foglalkozásra és a KISZ-re gondolok, hanem a sportra, a

lövészetre is, amelyet jól elsajátítottam, aztán különböző versenyekre. Adott-

ságom lévén járőr versenyben is részt vettem, ez azt jelentette, hogy 40-50

km-es edzés, futással, kötélmászás egy-egy alkalommal, akkor még 63 kilós

20

súlyomból 3-5 kiló még lement, aztán két nap, újból futottunk. Pisztollyal

és géppisztollyal is jártam edzeni és versenyezni. Elég mozgalmas dolog volt!

Szolgálatot is teljesítettünk. Őrszolgálatot. Állva csodálatos módon tud-

tam aludni, vagy menetben is tudtam szundítani. Arra ébredtem, hogy a

fejem belevágtam egy villanyoszlopba bár fújt a szél és hullt a hó. És druk-

koltunk nagyon, mert a szovjeteknek mellettünk volt a lőszer raktára, ahogy

megyünk ki Sándorfalvára, és elhagyjuk a vasutat, ott volt jobb oldalt, azok

néha lövöldöztek nyúlra, mindenre, amit akartak.

Ebből az időszakból az egyik legkeményebb történet a Sági-féle gyilkos-

ság volt. A mórahalmi rendőrt ölték meg. Később az elkövetők egyikét fela-

kasztották, a másod és harmad elkövetők néhány évvel ezelőtt szabadultak.

Ott az történt, az elkövető vadászfegyverrel elbarikádozta magát, lényegében

elbújt és mi az egész területet lezártuk, saját szakaszommal egy bizonyos rész

nekünk jutott. Mi a falu külső részén voltunk, a telkek végei össze-vissza vol-

tak, ide tettem a katonákat, hallótávolságra, mert éjszaka volt. Kutyaordító

hideg volt, vittem teát és ellenőriztem beosztottjaimat, hogy ne aludjanak el.

Úgy haladtam, hogy egyszer elöl, majd hátul voltam, és eszembe jutott, ha

valaki haragszik rám most szabadon lelőhet, mert akkor az volt a parancs,

hogy előbb lőni, aztán kérdezni. Ha valaki odadurrant, akkor nem biztos,

hogy jól érzem magam. A bizalom meg volt, mert a katonák nem haragud-

tak, de ha haragudtak is, nem lőttek le, maradjunk ebben. Volt egy olyan eset

is, hogy rab szökött a Csillagból, és az elfogására kaptunk parancsot. A nádas-

ban fél derékig állunk a vízben, tartottam az eligazítást és a koma hallgatott

bennünket 5-6 méterről, a véletlen játszott kezünkre, mondta is a katonák-

nak, amikor mi fogtuk körbe.

Az egész honvédség, nyugodtan mondhatjuk, a hazafi as nevelésre irá-

nyult, és ez volt a becsületes neve is a foglalkozásoknak. 1972-ig különösebb

szerepem nem volt, egyszerűen tiszthelyettesként szolgáltam. Csak egy pél-

dát mondjak, felmerült, hogy a Szegedre került katonák kimennek a Dómot

felkeresni. A politikai parancsnok-helyettes közölte, hogy ez nem vallási gya-

korlat és nem mehettünk ki. A KISZ-ben meg tudtuk szervezni, hogy moz-

galmi keretben meglátogattuk ezeket a fontos helyeket. A karhatalmi lapnak

a tudósítója voltam, írni kellett egy anyagot, nem értem oda a megbeszélésre,

és rettenetesen kikelt velem szemben a politikai tiszt, ekkor tette fel: tud-

nék-e öngyilkos lenni, vagy hazaszeretetből mit tudnék bizonyítani. Később

a párttagsági felvételemhez, két ajánlónak kellett lenni, az egyik lehetett a

KISZ, ha a jelölt tagja volt az ifj úsági mozgalomnak, de a másik ajánlónak

21

egy párttagnak kellett lennie. Felmerült a lehetőség, hogy párttag lehetek,

akkor ajánlkozott, ő lenne az egyik ajánló, a másik meg a KISZ, mert abban

benne voltam. Akkor visszakérdeztem, hogy „százados elvtárs, most maga

szerint már tudnék öngyilkos lenni?” Erre a jellemzésembe azt írta, amit ké-

sőbb megkaptam, hogy esetenként felelőtlen kijelentéseket teszek. Végül is a

karhatalomnál lettem párttag. Előbb egy évig párttag jelöltnek kellett lenni.

Az, hogy kértem, önként jelentkeztem, az egy dolog, pontosabban az volt

oda írva, de általában fölhívták az ember fi gyelmét, hogy elvtárs, maga már

megért arra, hogy legyen párttag. Tehát egy évig párttag jelölt voltam, utána

felvettek a pártba. Ez közvetlenül a rendőrség előtti időszakra esett.

A sorkatonaságtól szereltem le ‘67-ben, és mint hivatásos tiszthelyettes

szolgáltam tovább. Itt következett egy újabb szakasz, amely életem egyik

meghatározója volt. Az 1967-69-es évek. A Nyugat-magyarországi osztrák

határrésznél a taposóaknák felszedésében vettem részt, Kőszegtől Szentgott-

hárdig. Ott voltam három évet. Nem mondom, hogy életem legszebb része,

de egy nagyon jó része volt. Kaptunk mankópénzt, 40 forintot naponta, visz-

sza kellene számolni, hogy mit jelent jelenkori értékben, de elég jó pénz volt.

Kiemelt kaját kaptunk, ezt megválthattuk készpénzben is, továbbá fi zetésün-

ket 20%-át pótolták távollét címszó alatt.

Hétfőtől péntekig naponta ébresztő volt félhatkor utána reggeliztünk, álta-

lában a határon ebédeltünk és ebéd után már a körletből, így hívtuk a szállás-

helyet, ki lehetett menni a közeli városba vagy a községbe, s minden második

héten hazautazhattunk. Ezzel nem éltem, azért sem, mert nem kötött semmi

Szegedhez, csak már utolsó évben, amikor megismerkedtem a kedvesemmel,

aki ma is a feleségem. Többször a kétheti lehetőséget sem használtam ki, mert

akinek gyereke volt kérte, hogy maradjak inkább helyette bent. Minden este

kint voltunk, táncoltunk, buliztunk. Este 10-ig vissza kellett menni a szállóra,

mert aknamezőn nem lehetett kótyagos fejjel dolgozni. Ha ez netán megtör-

tént, megvonták az illetőtől aznapra a járandóságokat, és az aknamezőre sem

engedték be. Oda kellett nagyon fi gyelni! Ott is nagyon kemény időszakot él-

tem át. Itt sem mulasztották el politikai nevelést, amely legtöbbször szombat

délelőttre esett. Hétvége az ottmaradottaknak az kulturálódás volt. Remélem

nem haragszik érte a Nagy Bandó Andris – ő ‘68-ban a hadseregnél szolgált

– én karhatalmistaként voltam vezényelve mint kultúros, akkor barátkoztam

össze vele. Szabadidőben, amit lehetett az embereknek, mindent megtettünk.

A mozitól kezdve a környékben kirándulni vittük őket, az emberekkel való

22

foglalkozás lényeges volt, a nagyon kemény munkát és a családtól való távol-

létet igyekeztünk feledtetni. Arról nem is beszélve, mint már említettem, hogy

hetente legalább egy vagy két politikai foglalkozást szerveztünk – ugye a tiszta

agyat, frissen kellett tartani. Ment a politikai foglalkozás, ami nagyjából úgy

nézett ki, volt egy előadás, mondjuk a NATO történetéből, utána kis fölké-

szülés, befejezésként pedig sokszor a kiprovokált vita, hogy ki hogyan látja.

Ha nem volt jelentkező, akkor felszólítás következett, de a kötelező mondani

valótól senki sem szabadult. El lehet képzelni, hogy így ki mit tudott monda-

ni, de azért ragadt a 27 hónap alatt mindenkire valami, nem maradt közöm-

bös az eseményekről a véleményének kialakításában.

Nagy élményekben volt részem a határon. A szomszéd területen osztrá-

kok és magyarok is laktak, de döntő részt magyarokat láttunk és hallgattuk

beszélgetésüket, sőt dobálták át a cigarettát, meg a szappant. Nem lett volna

szabad magunkhoz venni, de „véletlenül” magunkhoz vettük. Ott is volt egy

különleges feladatom. Tudni kell, hogy ezeket az aknákat 1945-46-ban te-

lepítették. Az első aknák külső része fából készült, trotil robbanóanyag volt

bennük. A trotil hengerszerű, sárga színű, legjobban a szappanhoz hasonlí-

tó anyag, átmérője 3-4 centiméter, a hossza talán 10-12 centiméter, köze-

pén kifúrt, ebbe illesztették a MUV2 gyújtót. Ha valaki az aknára rálépett,

annak fedele lenyomta a gyújtóban lévő kis szegecset, az szikrát lövellve az

elegyet berobbantotta, szúró láng keletkezett, ami felrobbantotta a trotilt.

Önmaga a trotil nem robbant, ha dobáltuk, akkor sem, csak szóró lángra.

A fedő burkolatot későbbiekben bakelitre cserélték ki, mert ugye a fa idővel

megrohadt. Voltak olyan területek, ahol a fa akna nem volt fölszedve, az új

aknákat azok mögé telepítették, más esetekben szakadékok vagy vizek part-

jain még az eredeti faaknák maradtak, több esetben dróttal is összekötve. A

hagyományos telepítéstől eltérőket is fel kellett szedni, erre kaptam megbí-

zást. Kőszegtől Szentgotthárdig a kihagyott részeken ezeket én szedjem fel a

katonáimmal. Annyi szerencsém volt, hogy a feladathoz én válogathattam a

katonákat. Nem csak a sajátjaimat, hanem más alegységek legjobbjait, döntő

többségében nyilván az enyémeket vittem magammal, csak kiegészítettem

a más katonákkal is. A sajátjaim ismertek, én is ismertem őket, megbíztam

bennük, ez indokolt volt, nem volt drótkerítés és a szökésre nyílt terep állt

előttünk. Az alap öltözék az általános mentesítésnél, pufajka a testünkre fel-

véve, a hátsó részénél a gerinctől jobbra-balra 10-15 centiméter szabadon

maradt, ránk volt szíjazva, karra, lábra mindenre. Gumicsizmában voltunk,

2 A MUV gyújtó szúrólánggal robbantja be a trotilt.

23

ami sajnos annyira megviselt, hogy azután mintegy 10 év alatt gyógyult meg

a lábam. El lehet képzelni, hogy akkor is voltak melegek, ide is voltak az ak-

nák telepítve, a nap teljesen oda sütött. Alumínium fejvédőnk, rajta átlátszó

plexivel két-három méteres bottal két centiméterenként szurkáltuk a terüle-

tet, amikor koppant, akkor piros zászlót kiraktunk, hogy itt az akna. Az egész

sort így derítettük fel, utána kampós bottal húztuk kifelé, magunk elé került

soronként a 20-22 darab aknatestet. Ha a katonám nem találta meg az ak-

nát, akkor azt nekem kellett felderíteni. Kampóval – 4-5 méteres a robbanás

veszély miatt – húztuk ki a földből az aknát. Ha nem találtuk az aknát, akkor

legalább fél méter mélyre ástunk. Nem minden esetben ástunk másfél órát

abban a melegben, a kampót megrántottam, és akkor következett a robba-

nás. A mi területünkön, ahol a karhatalmisták szedték az aknát, a legkisebb

sérülés nem volt. Sajnos másik alegységnél az egyik sorkatona, azt hiszem

tizedes volt, talált egy MUV gyújtót és azt piszkálta, felrobbant és két vagy

három ujját leszakította. Az egészből a honvédségnél semmi ügy nem volt,

ugyanis a kiképzést követően írásban kellett vizsgázni. Nem úgy volt, hogy

szóban megfelelt. Le kellett írni, mit hogyan kell szerelni, hogy kell megfog-

ni, mitől kell tartózkodni, és ugye ott volt, hogy nem szabad ilyesmit felszed-

ni, piszkálni. Így a vezetés mentesült a felelősségtől.

Egy konkrét sérülésről tudok, amely nem nálunk történt. Akkor épült az

új védelmi rendszer, SZ-100 volt a becsületes neve. Azt úgy kell elképzelni,

hogy utat készítettek az államhatártól néhány métertől akár egy kilométerre,

ezen közlekedtek a határőrök. Az út mellett párhuzamosan gyenge árammal

ellátott szöges drót is futott. Az út fölső része lekerekített agyag vagy másféle

föld volt. Persze ebbe is fát beleraktak, bár nem volt szabad, de tartani kellett

a tervet és sáros utat így szüntették meg. Az útnak szükséges területet megtisz-

tították és ehhez a nagyobb fákat ki kellett robbantani. A robbantást általában

8-10 személy végezte kijelölt vezetővel. Ő vezényelte, hogy indulj a jelölt hely-

re, ott előkészíteni gyújtózsinórt, a gyutacsot, trotillal robbantottak, gyújtani,

rohanni vissza a védett helyre. Az egyik fegyelmezetlen katona nem ment a

csoporthoz, hanem külön helyre vonult, és nem vette észre, hogy a meggyúj-

tott gyújtózsinórt és a trotilt a saját zsebében tette. A hasát elvitte a robbanás.

Úgy tudom megmentették, ő sem halt meg. Talán szerencséje is volt a töb-

binek, ha bemegy közéjük, nem veszik észre, akár többen ott pusztulhatnak.

Viszont ha a többihez megy, azok felfedik a hibát, ő sem sérül meg.

Szökés egyetlen egy, amiről tudok, pontosabban kettő volt, de egyiknél

nem a katonák voltak az elkövetők. Az utolsó évben a honvédség parancs-

24

nokának a sofőrje, meg egy másik katonája léptek le, ugyanis a szakasznak a

parancsnoka a géppisztolyát lerakta a területen lévő gépkocsihoz, és elment

vécére. Ezek meg magukhoz vették a géppisztolyt és szépen átballagtak oszt-

rák területre. Még egy szökés volt, repülővel jöttek át határon, egy magyar

családot vittek ki, nem katonákat.

Minden évben kitüntetést kaptam, így a „Haza szolgálatáért”, arany-

ezüst-bronzot, „Közbiztonsági” arany-ezüst-bronzot, és további más elis-

meréseket is átvehettem. Minden évben kaptunk kiemelt üdülési lehetősé-

get. Akiket megfenyítettek, annak nem volt ilyen juttatás. De mi mentünk,

két-három heteket a Balaton körül töltöttünk, vagy máshol biztosították

a pihenést, hogy jól érezzük magunkat. Az említett kitüntetéseket Benkei

András belügyminiszter adta át. Novemberben általában befejeztük az ak-

názást, az egész zászlóalj felsorakozott, az első sorban álltak a plecsnisek, a

második sorban állók pénzt kaptak. Akik plecsnit kaptak, azok pénzt nem,

azoknak a dicsőség járt, ez történt velem is. Két-három havi fi zetést kaptak a

hátunk mögött állók. Persze részesültem KISZ-elismerésekben is.

A karhatalmi időszakra esett a 1970-es nagyárvíz. 1969-ben nősültem,

novemberben, és a nagyárvíz ‘70 májusában jött. Május 19-én kivezényeltek

Makóra, parancsnok helyettes voltam a karhatalmistáknál, hozzám tartozott

a szolgálat szervezése, az élelmezés, minden egyéb, mert a parancsnokom

ment az „árvizes nagykutyákkal” értekezni, szemlézni.

Kiérkezésünkkor tudomásomra jutott, hogy a rendőröknek semmi enni-

valója nincsen. Mivel nekünk karhatalmistáknak volt kajánk, amit lehetett

össze szedtem, vittem. A hídhoz érve közölték, nem mehetek tovább, mert

azt lezárták. Mondták, hogy nem megy maga sehova, de én mentem a gép-

kocsival. A lényeg az, hogy ez a makói eset, igen kemény körülmények kö-

zött alakult. Nem azt mondom, hogy lelőttek volna, de nagyon keményen

felszólítottak, maradjak vagy tüzelünk. De sokan voltunk, nem mertek be-

lénk lőni. Makón történt, hogy a legvégén rengeteg cuccom (a katonai fel-

szerelés) eltűnt, mert egyrészt odaadtam pl. a pokrócokat más alegységeknek,

másrészt egyszerűen eltűntek dolgaink. A kitüntetésekhez még mindig nem

járt semmi anyagi elismerés, ahogy már mondtam. Akkor kaptam a Ságvári

kitüntetést a KISZ-esektől, meg nem tudom mit, és pont annyi pénzt ad-

tak, hogy ki tudtam fi zetni az okozott kárt. Pénzt tehát nem kaptam, csak

aláírtam, hogy felvettem nem tudom hány ezer forintot, és abból levonták

a hiány értékét. Makón nem sokáig maradhattam, de többek között részt

vettem a kimenekítésben, tehát a kitelepítésben, az szörnyű volt, ahhoz erős

25

idegzet kellett. Visszagondolva a lábas, nem az a zománcos, hanem a súlyos,

talán öntött vasból készült, pörkölt volt benne, egy idős néni fogta a két ke-

zével, és kijelentette, „fi am nem megyek, ha itt is döglök meg”, de akkor is

fel kellett kapni hátulról, felrakni a kocsira, vitték őket például Vásárhelyre.

Bizony meg kellett fogni. Katona sem mindegyik merte megfogni, mert mi

lesz? Csinálni kellett!

Eltelt néhány nap utána visszarendeltek Szegedre, pihenésre. Még makói

kép, nem szeretem áztatni a parancsnokot, de a mi parancsnokunk, a terü-

letnek a fő istene, ott zsugázott a Pestről érkezettekkel. Mentem jelenteni, ő

meg ott zsugázott. Hát nem voltam boldog! Jó idő volt, de azért kint kellett

lenni nem két órát, hanem tíznél is többet. Hozzá tartozik, hogy már akkor

voltak vezetők, akik értették a csíziót…

Hazatértem. Akkor a feleségem a cipőgyárban dolgozott, felhívtam, hogy

itthon vagyok, ő már mindjárt adta az ukázt, hogy vegyek ezt-azt, húst, jön

és milyen jót fogunk enni és együtt lehetünk végre. Megvettem a kérteket,

eltelt fél óra és jött a parancs, egy ilyen kis papír, hogy azonnal vonuljon be.

Még annyi időm sem volt a visszahívjam, mert menet közben a feleségem a

munkahelyről eljött. Akkor kivezényeltek Algyőre ahol, kemény, védekező

munka folyt. Nagyon jó volt a lakossággal az együttműködés, hoztak teát,

ennivalót, mindent, amit nem is kértünk. Ott voltam az árvíz végéig. Voltak

nagy látogatások a vizesektől és máshonnan. Kádár elvtárs is idejött, előkészí-

tették a látogatását, hogy melyik katonával, hogy fog majd kezet. Az utódok

sem változnak, most csupán azt készítik elő, hogy március 15-én hány ember

tapsoljon a nagy embernek a múzeumnál. Hát ez akkor is így volt. A nagy

árvíz emberségre és határozottságra tanított.

Abban az időben kölcsönös együttműködés volt a rendőrséggel. Sőt, ki-

vezényelték a rendőriskolásokat is Budapestről. Együtt járőröztünk. Teljes

baráti kapcsolat alakult ki. Birtokomba került az eseményről készült rendőri

jelentés, amelyben karhatalmista létemre ők, mármint a rendőrség javasolt

elismerésre. Az elhelyezésünk Makón az iskola tornacsarnokában volt. Kö-

zösen pihent a rendőr, a határőr, a tiszti iskolás és a karhatalmista. Mint az

óvodások, mindenkinek a helyét kijelölték és a tulajdonát egy pokróc képvi-

selte. Innen tűnt el rengeteg minden, amint mondtam a jelzőzászló, a kitűző

jelvények, de verekedés, vagy fegyverhasználat, nem volt. Ez a szolgálat azzal

zárult, hogy felsorakozott az egész csapat és a belügyminiszter osztogatta az

elismeréseket. Ezzel kapcsolatban rendkívüli megtiszteltetés ért 5-6 évvel ez-

előtt. A honvédségnél van egy nyugdíjas csapat, rendszeresen segítem őket,

26

amivel csak lehet, de főleg könyvekkel, és a rendezvényeikre is eljárok. Őtő-

lük azt az egykori parancsot kaptam másolatban, ami arról szólt, hogy én is

kapjak elismerést, a Majzik őrmester.

A szocializmus léte, építése, mint gondolat és a melléállás természetes volt,

persze voltak a múlt rendszerből itt maradottak, nem a munkásra, parasztság-

ságra utalunk, illetve utaltak, a volt urakat többségében nem szerettük. Persze

elmúlt 40-50 év, sok mindent változott. Ma számtalan községben, városban

mást állítanak: „Szeretjük a volt urainkat, és iskolákat, tereket nevezünk el az

emlékükre, igazából jó emberek voltak, a kizsákmányolás csak mese a kom-

munisták részéről”. A történelem átformálása naponta folyik, legjobban azok

részéről, akiknek nagyszülei fennen hangoztatták, hogy „munkásököl, vasö-

köl, odasújt, ahová köll”. Még a sorozás előtt környezettanulmányt készítet-

tek arról, hogy kik azok, akik alkalmasak az akkori vasökölnek, a szocializmus

fi ainak. Többek között belekerültem a sorba én is, bár nem tudom mennyire

volt tüzetes a vizsgálat, hogy nézték meg, mert amikor tiszthelyettesként benn

akartam maradni, családi előzményem a kinevezésnél némi csúszást jelentett.

Édesapámmal volt némi zűr annak idején. Édesanyámmal az erdőn szedtünk

tüzeléshez gallyat, akkor a Stuki nevű kutyánk velünk volt. Jött az erdész, az

édesanyám mellett szaladó kutyára lőtt, de nem találta el, s kutyának ezért

még volt szerepe az életünkben. Apa elment és jól megverte az erdészt, ezért

kapott felfüggesztett börtönt meg pénzbüntetést. Érdekes módon ez csak ak-

kor jött elő a katonaságnál, amikor bent akartam maradni.

Röviden még elmondom, hogy a karhatalomnál igazából több minden

érdemeinkhez tartozik, találkozókat, sportfoglalkozásokat vezettünk be más

alakulatokkal, civil kapcsolatokat létesítettünk, ami nem volt jellemző ko-

rábban. Voltak versenyeink is, sajnos nem tömeges jelleggel. Bevezettük a

névadókat – nem keresztelők voltak – a saját gyerekeim is részt vettek benne.

Magyarul, egy kicsit a művelődés, a kultúra felé jobban haladtunk, nem lé-

nyegtelen, amit a parasztságnak segítettünk, járdát építettünk, bontottuk a

mai Tarján korábbi épületeit – később ilyen bontási anyagból kaptam 1969-

ben a mostani lakásomat, óvodákat, iskolákat festettünk.

A képzés, mint ahogy említettem a tömegoszlatástól kezdve az ellenőrzési

pontig, nyilván a lövészet, az álcázás, az önvédelem hasonló a rendőrségéhez.

A rendőrségtől annyival különbözött a feladat, hogy a rendőr 24 vagy 78 órát

teljesít, szabadnapot tart, évente néhányszor képzik és megy lövészetre. Kar-

hatalomnál hétfőtől péntekig napi nyolc órában folyt a kiképzés, a hivatáso-

27

sok pedig az évi szabadságukat vették ki. Volt egy készenléti csapatunk, egy

szakasz lövész és egy géppuskás raj, tiszt vagy tiszthelyettes parancsnokkal. 10

percen belül a laktanyát el kellett hagynunk, legyen ez éjjel vagy nappal és az

volt a feladatunk, a rendőrségnek segítsünk, de önállóan is végeztünk felada-

tokat. Mert a rendőrségtől kaptuk az értesítést, oda menni kellett. Tisza-part

mellett építkezés folyt, és a tisztelt fi atalság a talicskát, a bódét dobálta be

a Tiszába, a rendőrök nem bírtak velük, felkérésre a helyszínre mentünk,

rendet teremtettünk tisztességesen. Átadtuk a rendőröknek a randalírozókat,

azok vitték magukkal őket. Ott láttam az életemben a legnagyobb pofont. A

dzsipnek nevezett, kisebb autó, fém az ülőkéje, az előállított hőbörögve ott

egy a zászlósnak mondott valamit. A zászlósnak „apró” kis tenyere volt, azzal

megcsapta a komát, aki vízszintesen eldőlt, és becsúszott a kocsi vezetőülé-

séig, az tartotta meg. Nem volt ilyen, hogy ne csináld, meg ilyenek. Azt is

láttam, hogy az egyik alezredest arcul csapták, a sapkája a levegőbe repült…

A másik kollégám odament a garázdához, megkapta a grabancát és feldob-

ta a kocsira. Egyébként némi problémám adódott az akkori KISZ bizottság

első titkárával, mert feljelentett bennünket, hogy durvák voltunk. A katonai

ügyészség nem állapított meg hatáskör túllépést, a törvényeknek megfelelően

teremtettünk rendet.

A karhatalom önálló volt. Nem a rendőrség alárendeltségében dolgoz-

tunk. Csak kértek tőlünk segítséget, mi meg mentünk segíteni. Egyébként

mindennap kiképzés volt, heti háromszor politikai, és fi zikai nevelés. Aki on-

nan kikerült 27 hónap után, mint sorkatona, legalább 4-5 kilót gyarapodott

– nem hízott, hanem gyarapodott – másrészt úgy gondolom, megkapta azt

a kellő töltetet, hogy becsületes emberré tudott válni, a szakmában is, már,

mint a civilben, ma is büszke vagyok neveltjeimre, haragosommal még nem

találkoztam.

A karhatalomba sorozták a fi atalokat. A különböző városokba, falukba,

erre-arra kimentek sorozást előkészítők, beszélgettek emberekkel. Az érté-

kelés mennyire volt körültekintő már leírtam, de hogy négy testvéremtől és

minket egyedül nevelő apámtól mennyire volt szükség rám, nem tudom, bár

áldom a bekövetkezést. Jellemző az ellenőrzés fenn maradt későbbre, nősülé-

sem előtt kimentek, megnézték a feleségemet, hogy merre hány, meg belefér-

nek e köreinkbe. Megtehették volna, hogy nem vehetem el. Akkor az ember

vagy leszerel, vagy megnősül.

Szegeden úgy durván négy-ötszáz személyből állt a 3. Önálló Karhatalmi

Zászlóalj, kettő „öreg” század, egy újonc század, közvetlenek (rádiósok, sza-

28

kácsok, gépkocsivezetők, személyzetisek, orvosok). Említettem, hogy amikor

aknáztunk, akkor végeztem a középiskolát el, az első három évet magántanu-

lóként. Szegedre jöttem negyedévente vizsgázni, reggel megírtam magyarból,

matekból a dolgozatot, délután szóbeli, ez volt három év, az utolsó évet, már

itthon töltöttem, hetente egyszer mentem a Radnóti Gimnáziumba. Teljes

emberi formálódás volt a karhatalom. Vásárhelyen például kigyulladt az ön-

kormányzat tornya, a riadó szakasszal vonultam, a helyszínbiztosítást végez-

tük. Jártunk mezőgazdasági munkát is végezni, építkezéseknél, iskoláknak

csináltunk játszótértől kezdve mindenfélét, amit az ember végül nagyon saj-

nál, mert a sportpályák, kultúrhelyiségek, meg minden eltűntek munkahe-

lyekről is, és a mi munkánkat mások elherdálták, fi llérekért eladták.

Visszatérve röviden: 3 évet voltam a határon, ezt azért nem mondom

ismét, mert rajtam kívül – dicsekszek egy kicsit – alparancsnok beosztás-

ban Magyarországon senki nem volt, aki hivatásosként, ott szolgált. Lehet,

hogy magasabb beosztású akadt, de közvetlen munkairányító csak egyedül

én voltam. Önként voltam mindig, voltak csábító dolgok, mankópénz meg

egyebek elmondtam már a körülményeket. Az aknaszedés befejezése előtt a

nyár kellős közepén, nem volt beadva lakásigényem sem, hívattak a parancs-

nokhoz. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van, a zászlóalj parancsnokhoz

sohasem hívtak, aki közölte, hogy menjek az egyik alparancsnokához, kap-

tam borítékot, kulcsot, és köszönet, illetve gratuláció félét, tulajdonképpen

semmit sem értettem. Egy házba mentünk, ahol jelenleg is lakom, azt a házat

kaptam szolgálati lakásként, a háromévi határon végzett munka jutalmaként.

Hozzáteszem, hogy sok ellenséget szereztem ezzel, akinek nagy családja volt,

és mégsem kapott most lakást, bár öt éven belül mindegyik hozzájuthatott.

A karhatalomnál szolgáltam tehát 1967. február elsejétől 1972. február

elsejéig tiszthelyettesként. 1971-ben határozat született, a karhatalmat, mint

ilyet, fel kell oszlatni, bele kell építeni a hivatásos rendőrségbe, tűzoltóságba,

szét kell szórni őket, hogy utcára ne kerüljenek – volt már egyszer elbocsátott

légió –, aki nyugdíjas korú, azt nyugdíjazni kell, másokat pedig elhelyezni.

Kérdeztek, hogy mihez lenne kedvem, a rendőrséghez vagy a büntetés vég-

rehajtáshoz. Mondtam, hogy akkor inkább a rendőrséghez mennék. 1972.

február 5-én, Kecskeméten járőröztem a katonáimmal, amikor behívattak és

közölték, hogy 5 nap óta rendőr vagyok. Hagyjak ott mindent. Jelentkezni

kellett másnap a rendőrségen. Emlékszem, hogy mentem át az ablaka alatt az

akkori bűnügyi osztályvezetőnek, természetesen még nem ismertem, és ő va-

lakit nagyon szidott. Kiderült, hogy előző napi lövészet után valaki úgy szállt

29

be a gépkocsiba, hogy csőre volt töltve a pisztolya, és amikor elkérte tőle az

osztályvezető, és elsütötte, akkor majdnem lelőtt egy másikat. Komoly zűr

volt belőle. Máskor előfordult, lőni voltunk, a gépkocsiba szállás előtt elle-

nőrizni kellett a géppisztolyt, ez elmaradt, az alvó katona bent ült hazafelé a

kocsiban, a másik meghúzta az elsütő billentyűt, a lövedék felfelé repülve a

vásznat átszakította. Szerencsére nem a géppisztolyán alvó katona lőtte szét

a fejét. Először vizsgáló voltam, aztán csoportvezető, végül vizsgálati alosz-

tályvezető.

1972-ben tehát átkerültem a rendőrséghez. Három hónapon belül KISZ

alapszervezeti titkárnak választottak. A KISZ-t komoly, embert formáló cél-

jai és megvalósuló munkái miatt kiváló szervezetnek tekintettem. Egykor a

nyolcadik osztály félidejében ünnepélyes keretek között vettek fel tagjai so-

rába. A rendőrségi KISZ-titkárságommal kapcsolatban, a kezdet kezdetétől

egy kérésem volt, hogy KISZ-esek havonta egy alkalommal találkozzunk.

Elmentünk moziba, színházba, könyvet olvastunk, beszélgettünk. Tehát ez

havonta egy napot jelentett. Előre kitűztük, hogy mely napon hány órától

találkozunk. Ez azért volt fontos, mert mindenki tudta tervezni akár évre elő-

re. Nekem életfelfogásom az, hogy ha folyamatos munka vagy feladat van,

az egy bizonyos napra essen, ne össze-vissza, esetleges eltérésről könnyebb

értesítést küldeni. A „Művész Klub” és a „Szegedi szépírás” című lapot, il-

letve a rendezvényt a hónap utolsó csütörtökén tartjuk, illetve mutatjuk be.

A KISZ napra néhányan nem jöttek el, rákérdeztem, hogy érzi magát, nem

kötelező KISZ tagnak lenni. Nem gondoltam, hogy darázsfészekbe nyúlok.

Mert egyébként igyekeztem ott is érdekes dogokat elővezetni, könyvektől,

meg moziban is, nem úgy volt, hogy csak húzunk egy strigulát, hanem, hogy

legyen értéke a munkánknak.

Tóth Lászlóhoz két dolog fűződik: a lánya odajött a rendőrségre, nyá-

ri gyakorlatra, és bevezettem a KISZ-könyvébe a rendőrségi munkahelyét.

Ezért óriási leszúrást kaptam, „mert nem végleges itt a lánya” stb. Rendőri

pártvezetőnek, illetve a lányának bűn volt, hogy a rendőri munkahelyet beír-

tuk. A másik, hogy 1972-ben lettem KISZ alapszervezeti titkár, ‘73-ban egy

évet Pesten töltöttem belügyi iskolában. Még tollat vagy ceruzát sem lehe-

tett bevinni az előadásokra, ekkor ilyen kiképzést kaptam. Állambiztonsági

kiképzést. A nagyeszű dandártábornok, aki odarondított néhány éve a bu-

dapesti rendőr főkapitányság elé, ő volt az egyik szakaszparancsnok, a másik

meg én voltam. Érdemben ez nem jelentett semmit. Neki megszaladt, nagy

30

tábornoki utat futott be, én meg maradtam a helyemen. Az iskolát 1973-74-

ben fejeztem be.

A KISZ-ben 1974-ben módszeres átszervezés történt, ami azt jelentette,

hogy onnantól kezdve évente fel kellett újítani a KISZ tagságot, nyilatkozni

kellett, hogy marad-e tag vagy nem, ha igen, akkor milyen területet választok,

tagsági díj is változott, csúcsbizottság helyett KISZ bizottságok alakultak, stb.

Behívattak a pártirodára, Tóth László fogadott, beszélgettünk. „Majzik

elvtárs, újjá alakult a KISZ, hat alapszervezetünk van, arra gondoltunk, hogy

maga lesz a KISZ bizottság titkára” – mondta. Mondtam, hogy elnézést, de

ezt nem tudom elvállalni. Hisz Ő volt az, aki egy évvel előtte ellenem szólt,

odavoltam az iskolán, a választásra meg sem hívtak, és ő váltatott le a KISZ

alapszervezet éléről. Ott hangzott el Tóthnak a szájából, hogy Majzik elvtárs

összetévesztette a rendőrséget a karhatalommal. Miért? A válasz a fegyelem

és a szigorúság. Csak egy példát mondok: nálunk, a karhatalomnál tisztának

kellett lenni, hajnak gondozottnak, a ruházatnak is olyannak, hogy ne essen

benne kifogás. Ez az egyenruha kiállást jelentett. Én nem akarom bántani a

rendőröket, rá kell nézni a mostaniakra is, hogy néznek ki. Én nem a szakáll

ellen vagyok. De a rendőr az példakép. Ha az megjelenik valahol, tekintélye

legyen, tudjon köszönni, ha ránézünk, lássuk, hogy ennek van feladata. Te-

hát mondtam a Tóthnak, hogy nem tudom vállalni, mert egy évvel ezelőtti

véleménye, amit távollétemben mondott, még bennem él. Elengedett, nem

volt különösebb duma, 2-3 hét múlva behívott, és mint egy vádirat, kezé-

ben fogta a papírt, olvasta, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt Szeged

Város Rendőrkapitányság bizottsága nevében megbízzuk Majzik István párt-

tagot, pártmegbízatásként, a KISZ bizottság titkári teendőit lássa el”. Nem

választottak akkor, hanem pártmegbízatást kellett csinálni. Erre mit lehetett

mondani? Eltelt egy hét, megalakult a KISZ bizottság, ott már formálisan

megválasztottak, csont nélkül. Aztán csináltuk tovább a mozgalmat. A töb-

biekkel leültünk, megbeszéltük, mit akarok, milyen irányt követünk és, hogy

dolgoznunk kell. Ennek az lett az eredménye, hogy KISZ vörös zászlóját ket-

tő esetben is elnyertük, pénzzel együtt, azt hiszem jól dolgoztunk. 1980-ban

fejeztem be a KISZ bizottsági teendőket.

1973-1974-ben képzésen voltam Budapesten. Ott állambiztonsági okta-

tás folyt, ott nem lehetett tollat meg ceruzát használni. Ha már itt tartunk,

akkor elmondom, hogy igazából én nem váltam állambiztonsági tisztté, csak

megkaptam a képzést. Rendőrségen nem számított semmit az akkori kép-

zettségem. Elmondom, hogy zajlott le a kapcsolatom az állambiztonságiak-

31

kal. Ezidőtájt KISZ bizottsági titkár vagyok a rendőrségen. Az egyik titkár-

hoz fel kellett mennem, valami KISZ munkát megbeszélni. Akkor nem volt

olyan, hogy szó nélkül felmegyek, állambiztonsági vonalon dolgozott, szól-

tam neki, hogy megyek hozzád. Akkor mindent elpakolt az asztalról, a szek-

rénybe, meg minden, hogy nehogy véletlenül is valamit lássak. Később már

KAO-s ként jártam a munkaértékelő értekezleteikre, de ez már a pártbizott-

sági munkámnál volt.

Az állambiztonság a rendőrségen belül volt, sőt, a rendőr főkapitány

egyik helyettese az állambiztonsági főtiszt volt. Volt a bűnügyi helyettes, meg

volt az állambiztonsági helyettes. 1956 után szűnt meg, hogy külön van az

állambiztonsági vonal. Előtte az állambiztonsági vonal külön cég volt, az Ál-

lamvédelmi Osztály, az ÁVÓ, majd az Államvédelmi Hivatal, az ÁVH. Aztán

később a rendőrség kötelékébe tartoztak. De gyakorlatilag nem tartozott oda,

csak papíron.

Ez a képzés tehát 1973/74-ben volt. Akkor például még nem volt sza-

bad szombat sem. Bentlakásos képzés volt, havonta egy utazást fi zettek. Egy

évig tartott. 1972-ben kerültem a yardra, ‘73-ban mentem a képzésre. Gabi

fi am akkor született, ‘73 végén, lányom Andi ‘71 szeptemberében. Andi már

megvolt. Sőt, Andival „együtt érettségiztünk”, 1971 nyarán érettségiztem és

megvan a fénykép, hogy ott van az anyja hasában.

Egy újabb emlék: a vietnámi háború. Gyakorlatilag az történt, hogy a

tűzszünetnek a betartására, az akkori Varsói szerződésben képeztek ki embe-

reket és azokat oda kivitték, mint ENSZ békefenntartókat. Erre nagyon em-

lékszem, betyár meleg volt az újszegedi KISZ táborban, amikor Tóth László a

városi pártbizottság titkára kijött hozzánk, meg Ocskó Lajos a megyei titkár

is. Közölték, hogy „Majzik elvtárs, önként jelentkezésére számítunk, hogy

akkor Vietnámba te is kimész”. Kértem egy napi gondolkodási időt, és haza-

jöttem a feleségemmel megbeszélni. Ő mondta, hogy rendben van. Az volt a

szerencsém, hogy az északiak legyőzték a délieket és nem kellett menni. Saj-

nos nem tudom a pontos dátumot, ez már a rendőrségnél volt. A rendőrség-

hez ‘72-be kerültem, tehát ez ‘75 körül lehetett.

1981. augusztus 2-án történt, hogy egy koma befészkelte magát a kábel-

gyárral szembeni épületbe, géppisztollyal.3 Akkor még a nagyobb épületeket

őrizték. Ő a FŰSZÉRT élelmiszerraktárt őrizte, onnan lelépett, géppisztoly-

3 Ld. Olasz József – Majzik István (2011): Szolgálunk és védünk. Mozaikok a Csong-rád megyei Rendőr-főkapitányság történetéből. Szeged: Bába kiadó. Az eset e kötet Rendkívüli helyzetben című fejezetében, a 208-210. oldalakon olvasható részleteiben.

32

lyal és lőszerrel. Az ember egy a kábelgyárral szemben álló magánház előszo-

bájában tartózkodott. Bementem hozzá. Egészen közel, körülbelül 80-90

centiméterre álltunk egymástól. Ott állt csőre töltött géppisztollyal. Tárgyal-

tam vele, hogy „lejárt a szolgálat, jöjjön ki velem”. Megegyeztünk, hogy ki-

jön. Elindultam kifelé, három-négy lépés után hatalmas durranás hallatszott

és előttem 8-10 méterre a betonból egy nagy darab kivágódott. Erről a sérült

falról fényképem is van. A rendőrségi könyvembe az egész történést bele rak-

tuk. A rendőrújság lehozta az egész sztorit. Elég kemény időszakot éltem át

azidőtájt. Akkor mondtam legelőször a feleségemnek, hogy azon gondolko-

dom, hogy akarok-e még fegyveres testületi tag lenni.

1990-ig szolgáltam a rendőrségen. Közben történt egy és más. Tudni kell,

hogy abban az időszakban, külpolitikai ismeretekre képezték ki az embere-

ket, persze belpolitika is fontos része az oktatásnak.

A rendőrségen, tartalmas kirándulásokat sikerült szervezni, ugyanis a sze-

gedi Dózsa akkor NB-s csapat egyik héten, Szegeden játszott, a másik héten,

vidéken. Amikor Szegeden játszott, megkaptuk a buszt, és orrba-szájba szer-

veztem a kirándulásokat. Szinte nem lehet mondani nagyvárost, legyen az

Pécs, Debrecen vagy Kőszeg, ahol ne lettünk volna. Mindenütt kialakultak a

rendőr kapcsolatok, ahol ingyen laktunk, csak az ágyneműtisztításért kellett

10 forintot beadni. Óriás dolog volt.

A nagy bunyó, az ifj úsági parlamentnek a bevezetése, komoly ellenállásba

ütközött. Mit képzelek, hogy parlament, ahol parancsok alapján dolgozunk,

miről lehetne parlamentezni, vicc formájában fehér zászlót is kaptam, meg

ilyesmi. Az volt a szerencsém, hogy Gyurkó alezredes volt a parancsnokunk és

mellém állt. Később már Barna Sándor és a többiek is elfogadták. Megcsinál-

tuk az Ifj úsági Parlamenteket ami nagydolog volt. Megvettük az első bérlete-

ket: színház, mozi meg ilyeneket, amiket jutalomként adtuk a KISZ-tagoknak.

Csináltunk névadót – ez még a karhatalomnál kezdtem. A feleségek egy részé-

nek civil munkahelye volt a civil munkahelyek adtak borítékba néhány száz

forintot. A rendőrségnek erre nem volt pénze, viszont én kaptam jutalomként

négyezer forintot papíron, és a négyezer forintot szétosztottam a rendőr cse-

metéknek. Vagy csináltuk a rendőrségi Mikulásokat. Én igyekeztem minden

olyan helyzetet áttörni, ami az emberséghez, a megbecsüléshez vezetett. A szol-

gálatban lévőknek a Mikulás csomagot kivittük lakásukra. Ebből is probléma

lett, rendelkeztem, hogy a csomagot vigyék ki a szolgálatban lévőknek lakására,

a főnököm, dr. Kántor Géza őrnagy meg nehezményezte, fenyítést emlegetett.

33

Jellemző, hogy előző este elfogáson voltunk, és ő berúgott (nem az első alka-

lommal), mondtam neki, hogy tegnap kicsit másképp volt a dolog, hisz a ren-

dőr gépkocsi egyik ajtaján betuszkoltuk, a másikon kimászott, illetve kiesett.

Erre nem történt semmi, aztán abbamaradt a vita. Gyönyörű, játékos dolgokat

csináltunk. A saját gyerekeim is benne voltak, most is nézegetjük a képeket, a

Mikulás ünnepségeken és a kirándulásokon készült képeket. Aranyos dolog

ma is, hogy az unokáim manapság Mikulásként is „ismernek”. Tudják, hogy a

nagypapa a Mikulás, de akkor is jönni kell a Mikulásnak.

Szigorúnak és fegyelmezettnek próbáltam lenni, ugyanakkor a másokat

próbáltam erre szoktatni, nevelni. A szakmai nevelésről... Először a nevét

mondom, mert „megérdemli”, Bánfi Ferencnek hívták az illetőt. Ő focista

volt, nyilatkozata szerint nagy reményekkel. Azt hitte, hogy kivételes ember,

valószínű, ma is szolgál még valahol, vagy „jó viselkedése” alapján futtatják,

vagy éppenséggel élvezi a kiemelt nyugdíjat. Jött a rendszerváltás, felkapasz-

kodott vagy az MDF vagy az SZDSZ hátán, volt valahol megyeparancsnok is.

Egykor a beosztottam lett tévedésből, nem gondolta, hogy tanulni és dolgoz-

ni kell, megtanítottam vele a szakmát az első betűtől az utolsóig, hogyan kell

minden egyes feladatot elvégezni. A foci, mint ilyen nem nagyon ment neki,

nem a rendőrségi elfoglaltság miatt, hanem azért, mert nem volt tehetsége,

egyébként szóltak volna érte. Aztán a későbbiek során elvégezte a jogot, sőt,

mi több, a szegedi rendőrségnél is befutott, hogy amikor jött a rendszerváltás,

akkor rögtön bekerült a nagy vérkeringésbe és dandártábornok „elvtárs” lett.

Közösen voltunk egy biztosításon és a feleségemmel néztük azt hiszem a Piros

karavánt vagy mit, ő is ott volt a feleségével, helyes asszony, rendes családdal,

egy gyermeket neveltek. Később, amikor a megyepártnál melóztam hallot-

tam, hogy otthagyta az asszonyt, összeállt a titkárnőjével. Valóban ez történt.

Beszélgettünk, kérdezem, Ferikém, miért? Azt mondta, azért, mert nem volt

képzett a felesége ő hozzá képest. Dr. Bánfi Ferenc ...és néhány évvel ezelőtt a

helyi lapban azt nyilatkozat, hogy a parancsnoka miatt nem lehetett focista.

Visszatérve a kezdőmondatomra, az élet nem egy egyenes vonal, vannak

benne, akik elbuknak, vannak, akik szerencsésen tudtak úszkálni a zavaros-

ban. Lehet, hogy meg fog sértődni, de ő volt az egyik legnagyobb csalódá-

som, akiből embert próbáltam faragni.

1972-től 18 évet töltöttem a rendőrség kötelékében. A Csongrád Me-

gyei Párt Bizottság kérésére dr. Horváth István Belügyminiszter vezényelt

oda szolgálatra, eredetileg egy évre. A vezénylés 1982. június 15-től 1989.

év végéig tartott. Igazából soha sem fogadtak el bennünket – egykori kar-

34

hatalmistákat – a rendőrök a rendőrségnél, mert a felépítésünk, a tudásunk,

a megjelenésünk, a határozottságunk, tőlük eltérő volt. Mi mást képvisel-

tünk. Nem szeretném a rendőr kollégákat megbántani, de általában nem

volt jellemző rájuk az, amit a fegyveresekről elmondhattuk, a végső szilár-

dság, a vasakarat. Igen könnyen megfutottak, igen könnyen lepaktálódtak,

ha kis anyagi dotáció jött bárhonnan. Akár a fegyelem, akár a munka minő-

sége, netán a lelkesedés nem volt különösebben jellemzőjük. Számos példát

tudnék mondani, csupán egyet mondanék. Eligazítást megtartották délután

kettőkor, hogy majd megyünk razziázni, a különböző szórakozóhelyeket el-

lenőrzünk. Este találkoztunk 8-9 körül, a parancsnokból és 3-4 főből állt a

csoport. A parancsnok közölte, hogy mindenki menjen haza, majd éjfélkor

találkozunk a szolgálati idő lejártakor, tehát a feladatunkat nem teljesítet-

tük. Másik esetben – nem ezzel a parancsnoksággal – valóban mentünk vé-

gig különböző éjszakai szórakozóhelyeken, éjjel 2-3 órakor. Szeged étterem

pincéjében bokszok voltak, ott élte az ifj úság a maga világát. Amikor meg-

jelentünk, megtapsoltak bennünket, aztán volt, aki köpött egyet. Gyakorla-

tilag szinte együtt éltünk az emberekkel, nem volt ilyen morcos az emberek

többsége, hogy ha itt a rendőrség, el kell szaladni. Bár akkor még teljesen is-

meretlen volt a fekete ruhás, kopasz fejűek nem megnyerő kinézésűek serege,

akikből ma nagyon sok van. Akkoriban a legnagyobb dolog volt, ha valaki

hozott fi nom, francia konyakot, ha tudott szerezni valahonnan. A kábítósze-

rek a ‘70-es évek közepe, talán a második részében lehetett, amikor először

feltűntek. Nem voltak egyáltalán halálesetek, és nagyon ritka volt a tettenérés

is. Azért merem mondani, mert ‘80-es évek végén szakdolgozatot írtam, ak-

kor már a szocialista párttól elvett főiskolán, amely az ELTE-hez csapódott,

és 1990-ben államvizsgáztam. Akkor a társadalmi beilleszkedési zavarokról,

igen hangzatos címmel írtam a szakdolgozatomat. Ilyennek számított akkor

a cigánybűnözés, a kábítószer, a munkanélküliség kérdése. Komoly kutatást

végeztem és segítséget kaptam az ország minden részéről. Statisztikákon dol-

goztunk. A kábítószer téma úgy vetődött fel, hogy az egészségügy teljesen

ellene volt, hogy bűnügyi oldalról kezeljék. Igazából statisztikát sem szívesen

adtak ki, hanem gyógyítani akarták a beteg embereket. Azt vallották, hogy

minél nagyobb hangot adunk a sajtóban az ügynek, annál többen akarják

majd kipróbálni. Ez volt az orvosok véleménye. Büntető szervek voltak a

másik oldalon. Büntetni kell, ne kóstold, stb. Látjuk, hogy mi született belő-

le. A legszélesebb nyilvánosságból, mindenki tudhatja, mi történik, hogyan

történt, sőt, még a módszereket is láttatják: az öngyújtónak a lángja, a nejlon

35

tasakba beengedve a gáz, a főzetek, a drogok számtalan faja. Gyakorlatilag

módszert adtak a nyilvánosságnak. Erre sajnos, nyugodtan mondhatom, az

erőszakszervezet, a rendőrség, ügyészség, bíróság hatással volt a mai helyzetre.

Ezt másképp kellett volna kezelni! Azt hiszem, hogy a feketeruhás bőrfejű-

ek számának a cégeken belüli növekedése sem csökkentette a bűnelköveté-

sek számát. Csak egy egyszerű dolgot mondok: kissrácok voltunk, eljártunk

dinnyét lopni. Megfogtak bennünket, nem a bilincselés és bíróság, mint „ne-

velde” várt minket, hanem – már elnézést a kifejezésért – jól seggbe rúgtak

bennünket, és ezzel el volt intézve a dolog. Szüleinktől féltünk, ők dolgoz-

tak, nem csencseltek, loptak vagy kisemmizték a másikat. A munkának érté-

ke volt! Bár nem a valódinak felelt meg. Semmi esetben sem jelentette, hogy

azért dolgozzanak, mert a hatalom urai így látják jónak. Természetesen a mai

szülők többsége sem ismeri kötelességét: gyermekünket óvni, szeretni, köte-

lezettségeikre tanítani szükséges, és ez nem csupán az iskola feladata. Minél

jobban tiltanak, röplapokat szórnak, annál jobban terjed a drog.

Akkor térjünk vissza arra, hogy befejeztem a karhatalmat, elbúcsúztunk

egymástól, bekerültem a rendőrséghez, elmeséltem már, hogy az első nap

hogy telt, hogy miket hallottam az ablak alatt. Egyszerűen beosztottak a vizs-

gálati alosztályra, ott voltunk tizennégy-tizenöten. Előképzettsége egyetlen

egynek sem volt. Rendőriskolát nem végeztek, az utcán szereztek tapaszta-

latokat. Az első napon, egy betörő bandát kutattunk és el kellett fogni őket.

Emlékszem, hogy egy Dorogi nevű volt a vezérük. Egy igen tekintélyes ren-

dőrtiszt, a nevét nem akarom elmondani, sajnos meghalt már, ő volt az, aki-

nek hitvallása volt – sokan másokkal egyetemben –, hogy a tanút meg lehet

verni, de a gyanúsítottat azt kötelező megverni, szóval ővele mentem a mun-

kára. Ő tehát nagy pofonnal kezdte megtörni a másik felet. Ha a pofon után

kiderült, hogy a sértett kapta, az sem volt rossz, miért nem vigyázott magára.

Így gondolkodtak sokan. Kimentünk kocsival a helyszínre, nagyjából lehe-

tett tudni, hogy hol fognak előfordulni a bűnözők. Elérkeztünk 4 órához,

csomagolás, megyünk haza, illetőleg menjünk be az alosztályra, adta ki a

tanítóm az ukázt. Mondom neki, ne haragudj, nem várunk? Válaszként ki-

oktatott. Azt mondta, ha most elfogjuk, az este 10-11 óra mire kihallgatjuk,

meg lesz az holnap is. És akkor következő nap elfogtuk a gyanúsítottakat.

Ezzel csak magát a hozzáállást akartam illusztrálni. Vezetővé válásom után

a halogató hozzáállást megszüntettem, addig kellett üldözni az elkövetőket

még értelme volt, míg a munkát el nem végeztük. Szerettem a pontosságot,

ez például a bűnjelkezelésben is lényeges tényező.

36

Korengedménnyel, fi atalon leszereltem. Ennek egyik oka a következő tör-

ténés volt: Egy asszonynak ellopta egy bűnöző a gépkocsiját, szétszerelte, így

foglalták le. Szakértővel megbecsültették, gondolom, hogy irányítottan, és

az kihozott 80-100 ezer forint értéket. Ne a mai árakat nézzük, gyakorlati-

lag új kocsi volt. Akkor a rendőr felajánlotta a tulajdonosnak, hogy megven-

né, mert ezt úgysem lehet kijavítani. Magyarul: kicsit gyötörve lett a sértett.

Az utolsó ügyeim egyikeként ezt a gépkocsilopást vettem át. Alulértékeltség

gyanúja miatt újra felbecsültettem, a szakértő persze az előző többszörösének

találta a gépkocsi értékét. ...És a cégen belül egyeseknél én voltam a ganaj

ember! Egy másik csalódásom: olyan is akadt, hogy kerestem a bűnjeleket,

amiket leadtam, de nem találtam, mert eldudorászták. Nem kell itt nagy ér-

tékre gondolni, de eltűnt a gázpalack, vagy hasonló értékű tárgy.

De voltak természetesen pozitív példák is! Társammal, Ladányi Benedek-

kel voltunk kint egy helyszínen. Egy öregasszonyt raboltak ki. A fogsorát a

porban találtuk meg, alig tudott szegény beszélni. Lefoglaltunk száz darab

100 forintost, ami akkor a legnagyobb címlet volt, hatósági tanúk, jegyző-

könyv, rendben, ahogy kellett. Bementünk a rendőrségre és a pénzt le akar-

tuk adni a bűnjel kezelőnek, ekkor derült ki, hogy a lefoglalt pénz eggyel

több, tehát 101 darab. Eszünkbe nem jutott, hogy mi zsebre tegyük az egy

darab százforintos! Vissza kellett menni, a tanúkat előhozni, megcsináltuk,

leadtuk példás rendben. Semmi sumákolás nem volt!

Az alosztályomon a pótnyomozást alig ismertük. Fontos volt, hogy a bíró

vagy az ügyész tudjon minél hamarabb vádat emelni, intézkedni, segítettük

őket. Maga a felépítésében nem volt egy könnyű dolog, én úgy mondanám,

hogy jogi tortúra volt a magyar büntetőeljárási rendszer, mert egyrészt voltak

bizonyos felderítők, akik mentek szimat után, hogy mi történt, hogy történt.

Igazából nem is nagyon tudták bizonyítani az elkövetőket vagy tisztázni az

esetet, csak terelődött a gyanú, átadták a vizsgálónak, azok voltunk mi, csi-

náltuk a házkutatásokat, és sok esetben egyértelműen érzékelhető volt, hogy

semmi köze a gyanúsítottnak az ügyhöz. De úgy gondolták, hogy ott az el-

várt statisztika és azt teljesíteni szükségszerű. Azt hiszem Churchill mondta,

hogy azt a statisztikát hiszem el igaznak, amit én hamisítottam – hát ezt tud-

juk nagyon jól. Akkor külön kellett a cigányságot statisztikázni, hogy hány

elkövető cigány, vagy ahhoz hasonló. Semmi támpont nem volt, hogy ki a

cigány. Azt találták ki, hogy az a cigány, aki annak vallja magát. Bolond volt,

aki az akkori Magyarországon cigánynak vallotta magát, ha csak nem dicse-

kedni akart vele. Ezért a ráutaló jelek alapján készültek a statisztikák.

37

Mindenféle típusú ügyekkel foglalkoztunk, én első sorban a társadalmi

javakkal, illetve ezek eltulajdonítóival, megkárosítóival. A társadalmi tulaj-

don, bele tartozott a téesz, a tanácsok, és egyáltalán az állami dolgok. Aztán

voltak az egyéb bűnügyek, a testi sértés, a rablás. Például a rablásnál behozták

akkor a kifosztás elnevezést, hogy a statisztika a rablások esetében ne legyen

olyan rossz. Egy olyan bűnt, hogy ha valakit például leitattak, és úgy vitték

el a pénzét, vagy bekábítószerezték, vagy aludt és úgy vitték el tőle a dolgot,

akkor az már nem számított rablásnak, sőt, mindent megtettek azért, hogy

az nem rablás, hanem kifosztás Vagy a halált okozásnál is kitalálták az úgy-

nevezett halált okozó testi sértést, mert akkor lehetett csökkenteni statiszti-

kailag az emberölések számát, ha kiabált, hogy megöllek, akkor emberölés,

ha csendben szúrta le, akkor nem az. Önmagában az, hogy verekedés folyik,

pl. nemrég a veszprémi Kozma gyilkosságnál, szóval annyira jogászkodásba

ment át a cselekmény, és ez mind a statisztikáért ment, hogy Magyarországon

mennyire kevés az emberölés, hogy mennyire kevés a rablás meg ehhez ha-

sonlók. Tehát itt jön annak folytatása, amivel az előbb előjöttem: elvégeztük

a vizsgálatot, és utána átadtuk az ügyészségnek vádemelésre, vagy ha olyan

típusú volt, akkor megszüntetésre. A megszüntetésnek is számtalan oka volt,

egyrészt nem volt bűncselekmény, vagy nem lehetett bizonyítani. Azért egy

érdekeset itt is elmondok.

Az újszegedi MSZMP pártiskolán, ahol általában egyhetes vagy egy hó-

napos képzést tartottak a párttitkároknak, vagy jövendő párttitkároknak tör-

tént mindez. Három ilyen pártvezető, két hölgy és egy úr felfedezték, hogy a

konzervgyárnál a paprikamagot kiszórják, gyűjtik mint hulladékot, trágyát.

A másik kitalálta, hogy ebből a paprikamagból lehetne veteményes papri-

kamagot árusítani. A harmadik személy meg a fuvaros volt, aki a Volántól

biztosította szállításhoz a gépkocsit. Meg is szervezték az üzletet. A konzer-

vgyártól 2 forintért megvették mázsáját a paprikamagnak számlára, így pa-

pír volt róla – ez lényeges. Ugyanezt a magot már 100 forintért adták to-

vább kilónként. Az egyik beosztottam ezt felfedezte, és kérdezte, hogy van-e

a pucámban vér? Mit csináljunk? Tájékoztatása után elindultunk és 98 ezer

forintot lefoglaltunk a Volán irodában. Én nagy diadalmenettel megírtam a

jelentést, és elindult az ügy. Vizsgáltuk, mert ott maradt nálunk az egész ügy.

Utána, mikor befejeződött, több oldalas anyagot kaptunk a megyei főügyész

helyettestől, nyugodtan azt egy vádiratnak is el lehetett volna képzelni. Az

események tényszerűen voltak leírva, és az utolsó mondat, hogy gyakorlatilag

meg kell szüntetni, mert nem képez bűncselekményt a leírtakban foglaltak,

38

mert egyébként is csak trágya lett volna a hulladék paprikamagból. Az, hogy

két forintért vették mázsáját és százért adták el kilónként, és eltettek volna

százezer forint hasznot, ez el lett felejtve. Bűncselekmény hiányában szüntet-

ték meg tehát az eljárást. Ez a ‘70-es évek közepén, de 1980 előtt történt, az

biztos. Ha a trágyát eladták vagy felhasználták az érték. Minden mozgatha-

tó anyagnak van értéke, csak az akkori ügyész nem tekintette értéknek. Az

ügyész már akkor is az ügyek ura volt. De egyébként itt is olyan szituáció

volt, hogy ha valakit tetten értek, vagy valamilyen bűncselekmény felmerült,

ha párttag volt az elkövető – mindegy, hogy tegnap lépett be, vagy előbb –,

akkor előtte le kellett adni a vezetésnek a jelentést az ügyről. Az egész ment

a rendőr pártbizottságig, aztán onnan a városhoz, vagy a járáshoz, onnan

kaptuk az ukázt, hogy folytathatjuk az eljárást, vagy leállították. Ezt is el-

mondom.

Abban az időben történt, amikor a Tarján lakótelep kezdett épülni.

Egyébként 1964-ben, mikor bekerültem kiskatonának, sok idő azzal telt,

hogy bontottuk az épületeket, téglát pucoltunk, meg ehhez hasonlók. A lé-

nyeg, hogy ott a későbbiek során ezeket az épületeket, – nem mindig volt

árverés – eladták különböző személyeknek, akiknek az volt a feladata, hogy

az épületet lebontsa, és a letisztított területet átadja az önkormányzatnak, ak-

kor még Tanács volt. Az történt, hogy gyakorlatilag több vezető személyiség,

többek között az akkori megyei főügyész és az egyik legnagyobb kereskedel-

mi cégnek jogtanácsosa, kaptak úgynevezett szegénységi alapon pár épületet,

nem kellett fi zetniük semmit sem. Viszont a hétköznapi embernek kellett

érte fi zetni – bár nem nagy összeget. Üzérkedés miatt folyt eljárás, előzetes

letartóztatás mellett Szász Ferenccel szemben, mert több bontásra váró házat

kéz alatt felvásárolt, bérbe lebontatta, a bontott anyagot értékesítette. A gya-

núsított több hónapja volt már a fogdában, az ügyet én vizsgáltam, szakértőt

kellett bevonni, hogy mennyi a károkozás, ugyanis az, hogy ha ő ezt eladta,

az üzérkedésnek minősült. A gyanúsított 2-3 hónap múlva önként elmondta

az előbbi esetet a főügyésszel és a jogtanácsossal kapcsolatban. Felvilágosí-

tást és értékbecslést kértem a hódmezővásárhelyi székhelyű Csongrád Megyei

Építőipari Vállalattól, a CSOMIÉP-től. Annak rendje-módja szerint gondol-

tam, hogy mi történik aztán, ha megkapom az értéket. Eltelik néhány nap,

és az a megyei főkapitány-helyettes, akivel soha nem beszéltem, sem szemé-

lyesen, sem telefonon, felhívott. Csörgött a telefonon, mondom a nevemet,

ordítva ő is mondja a nevét, hogy kicsoda, először azt hittem, hogy hülyéske-

dik. Utasított, hogy azonnal az aktával, a parancsnokkal, menjünk föl hozzá.

39

Barna Sanyi volt akkor még az alosztályvezető, akit Budapest rendőrfőkapi-

tányának nevezett ki később a Horváth Balázs MDF-s belügyminiszter, szó-

val ő jött velem. Átadta az aktát az főkapitány-helyettesnek, aki azt kérdezte,

hogy ki volt az a marha, aki ezt elrendelte, aki ezt megcsinálta. Barna Sándor

megszólalt: „Jelentem, én”. Még egy néhány „dicsérő” szót kaptunk, az aktát

elvették és soha többet nem láttuk. Nem is volt utána eljárás, viszont a me-

gyei főügyészt nem sokkal utána leváltották és az említett jogtanácsos szintén

más munkakörbe került.

Még ha már ilyen „jó” példáknál járunk: a megyei pártbizottságnál dol-

goztam, az erőszakszervezeteket felügyeltem az akkori rendelkezések szerint.

Tervezték, hogy a munkám megjelenik belügyminisztériumi újságban, és

mellettem a rendőr főkapitánysági párttitkárról is készítenek riportot. Eb-

ből nem lett semmi, mert közben a párttitkár belekeveredett egy gyanús

csoport ügyébe, ami bizonyos szempontból jellemző volt a későbbiek során

is. Nagy emberekről beszélek! Nagy Sándorról, aki a Hazafi as Népfront el-

nöke volt, előtte KISZ-vezér is, felvette az egyik bankból a pénzt X kamatért

és betette egy másikba nagyobb kamatra. Tehát ebből lett pénze. A mi kis

megyénkben is történt hasonló. Folyik a paprikatermesztés nagy területen, a

fűszer paprikáról beszélek. Ennek jelentős része egyes vezetőknek – beleért-

ve a bírótól az ügyészig, a rendőrig, mindenki –, mint bérlőknek a nevükre

került. Nem nagy területekről, egy-két holdról volt szó. Az egy-két holdat

említve az illető azt sem tudta, hogy hol van, csak például Mihálytelken. A

téesz felszánttatta a földet, bevetette paprikával, megkapálták, permetezték,

leszedték, beszállították. Készült elszámolás, mint mindennel kapcsolatban.

Itt is bizonyos többlettőke kialakult, bár, mindent elszámoltak az elvégzet-

tekből. Tehát maradt pénz, ezt kiutalták ezeknek, aki sokszor azt sem tudta,

hogy hol a terület. Sőt, ha volt egy kis jégverés, az biztos, hogy ezeknek a

földjét verte el, így biztosan meg nem dolgozott pénzhez jutottak. Hasonló

több ilyen stikli is volt, a téeszektől, a gyárakból, hozták be a mintavételt, a

kóstolást, 5 láda őszibarack, 10 mázsa dinnye, 3 öltöny. Az apró kis stiklik

mentek, fél áron jutottak például téglához a gyárigazgató közreműködé-

sével. Később, az 1988-as évi választásnál jártunk, a választási felügyelet is

hozzánk tartozott, Csongrádon lehettünk, ment a nagy szöveg, hogy ter-

melés elvtársak, meg minden, valaki megszólalt: „Inkább hozzád vissza a fél

birkánkat!” – ez szónoknak szólt.

A pártbizottsági évek növekedtek, a korábbi jelölt maradt az állambiz-

tonság területén. Beágyazódtam azok közé, akik a káderlistára bekerültek.

40

Káder tartalék lettem. Ez azt jelentette, hogy későbbi beosztásra jelölnek,

beiskolázzák az illetőt, utána eltelnek az évek, és oda kinevezik, vagy éppen

megválasztják.

Soha nem kívántam rangokért udvarolgatni! A rendőrségnél 1972-ben

zászlós voltam. ‘72 után a jogot megkezdtem azt hiszem 1975-ben előléptet-

tek alhadnagynak, hadnagy, főhadnagy, leszereléskor lettem százados. Nem

kívántam rangokért udvarolgatni, mert csak annyiba tartott volna, hogy az

ember szól, hogy nem-e lehetne. Jelenleg nyugdíjas őrnagy vagyok. Ez is úgy

alakult, hogy amikor 60 évet betöltöttem, kaptam egy papírt, gratulálnak,

aztán eltelt egy év, egy könyvet terveztünk, hogy csinálok egyet a rendőrspor-

tolással kapcsolatosan, ott a személyzeti osztályon beszélgettünk, az ember

nyilván elmondta, hogy van, még abban az évben behívtak bennünket a fe-

leségemmel együtt, kaptunk egy oklevelet, és előléptettek rendőr őrnagynak.

A KISZ-től is, meg az egyebektől is jól mentek a dolgaink. Igazából elju-

tott odáig, hogy kineveztek csoportvezetőnek, alosztály vezetőnek, és a ren-

dőröknél azok az emberek – most nyomozókról beszélek, vagy vizsgálókról –

akiknek kilógott a lóláb, hogy leszerelik, ennek jelentős része rokonok voltak,

mert az apukája vagy anyukája ott szolgált, és ment, hogy ne rakják ki. Mi

voltunk a „büntető alegység”, pontosabban én voltam a „büntető alegység”

vezetője. Ami azt jelentette, hogy aki más alegységben nem felelt meg, de

akarták, hogy mégis rendőr maradjon, azt „nevelésre” odavezényelték hoz-

zám. Nem anekdota, de annak nyugodtan el lehet mondani. Volt egy gyerek,

akinek az anyukája magas beosztásban volt a rendőrségen. A gyereket külön-

böző csínyek miatt oda rakták hozzám, eltelt 2-3 hónap, és az anyuka, meg a

gyerek kérték, hogy leszerelhessen, mert éjszaka felriadt álmában, hogy Maj-

zik elvtárs, Majzik elvtárs... Végül is aztán leszerelt, később aztán szerencsét-

len baleset érte, egyik lába megrövidült.

A különböző KISZ dolgokról... említettem már Ifj úsági Parlament, ki-

rándulás, hasonlók, odáig ment a dolog, hogy 1982-ben meghalt a megyei

pártbizottsághoz beosztott rendőr, aki alezredes volt. Akkor javaslat alapján

azt mondták, engem fognak odatenni egy évre. Azért egy évre, mert aki ká-

dertartalék volt, én szintén az voltam, meg KISZ vezető, egy év után, amit

akkor a politikai főiskolán töltött az a személy, vissza fog érkezni. Egyébként

az is érdekesség, hogy amikor kiskatonaként szolgált, az én katonám volt.

Ilyen keresztbe-hosszába, több ilyen személlyel is találkoztam az évek során.

Eltelt az egy év, levizsgázott, végül úgy döntöttek, hogy maradjak még a

pártnál. Itt is érdekesség, akkor azt hiszem 9 vagy 11 tagból állt a megyei

41

pártbizottság, és akkor gyakorlatilag mindenki jött hozzám, hogy ő intézte

el, hogy én odakerüljek. Igazság szerint piszok egyszerű volt a dolog, egysze-

rűen nem volt más, és azt mondták, hogy na, akkor egy évig ez a rendőr gye-

rek ott lesz. Mentem oda a meghallgatásra, bemutatkozásra, eligazított a me-

gyei főkapitány, hogy tartsam a sapkámat, hogy kell viselkedni. Megválasz-

tottak, megmaradt a katonai rendfokozatom, a fi zetést a megyei pártbizott-

ságtól kaptam. A fi zetési besorolásom, tehát a fi zetésem több volt a hasonló

beosztású kollégákénál, ezért három évig nem emelkedett a járandóságom.

A hasonló osztályvezető-helyettesek, mert minden osztályon volt osztályve-

zető-helyettes, ott irigykedtek, hogy nekem milyen magas a fi zetésem, meg

ehhez hasonlók, de nem volt magas, mert alacsonyabb pénzt kaptam mint

korábban. A pártnál kevesebb volt a fi zetés. Az első számú vezetőnek, nyilván

a titkároknak nagy pénzük volt, a többieknek alacsony. Elnézést, most is át-

lagról beszélünk, nézzük, hogy 160 ezer forint a bruttó átlag kereset Magyar-

országon, meg kell nézni a gyáraknál, kft-knél, lényegesebben eltér ott. Ott is

az volt, a főnökök lényegesen több pénzt kaptak, a munkatársak kevesebbet.

Azt, hogy a pártfunkcionáriusok kevesebb pénzt kaptak, azzal kompenzálták,

hogy jöttek a kóstolások. A rendőrségnél nem volt ilyen, az ember ott fakabát

volt. Pusztamérgesen voltunk, csalás szerű dolgokat, benzinfelhasználás, fu-

varlevél-hamisítás, stb. vizsgáltunk. Hárman mentünk ki. A parancsnokom,

ő a csoportvezető volt, én a beosztott voltam, azzal kezdte, hogy sziasztok,

ment oda a vitrinhez, vette le a piát, nem várta meg, hogy megkínálják, tud-

ta, hogy hol volt és már öntögette is ki. Szégyelltem magam nagyon!

1975-ben jelentkeztem és felvettek a szegedi Jogi Karra. Öt éves volt az

egyetem. Maga az egyetem is érdekes volt, elindultunk kilencven egynéhá-

nyan és az eredeti brigádból 24-en fejeztük be. Többet avattak doktorrá, azt

tegyük hozzá, mert valakik buktak hozzánk, meg vidékről jöttek, 50-60-an

doktoráltunk. Az esti tagozaton, ott voltunk hétfőn, szerdán, pénteken este

6-tól 9-ig. Volt néhányszor, hogy már ott beriasztottak, vagy hazaértem, és

rögtön riasztottak, hogy helyszínre ki kell menni. Ennek az is a gyakorlata

volt, hogy minden helyszínre igyekeztem kimenni, mert a sorsokról dönte-

ni kellett, mert ha a beosztottaim kint voltak helyszínen és a gyanúsítottat

őrizetbe akarták venni, akkor az történt, hogy úgy mondták el a telefonban,

hogy súlyosbították a helyzetet, én meg akkor azt mondtam, hogy vegyék

őrizetbe. Reggel megyek be, és a tényállást megismerve téptem a hajamat,

hogy lehetett ezt őrizetbe venni. Ez persze az én bűnöm volt, senkit nem le-

hetett kárhoztatni. Ott, ahol felmerült a dolog, erőszakos közösülés, rablás,

42

ahol több éves büntetés lehet, meg csoportos az elkövetés, én mindig kimen-

tem. Volt, amikor több alkalommal is kimentem. Reggel otthon megborot-

válkoztam, megfésülködtem és mentem be dolgozni. Azon túl havonta több-

ször is kellet ügyeletet tartani és volt maga az egyetem. Mozgalmas időszak

volt! El vannak téve a füzeteim, lehet látni, hogy az elején elkezdtem írni, a

vége felé a mondatok már elmennek hullámba. Igen nehéz volt, de végig tisz-

tességgel bírtam. A másik, hogy a tanáraim szinte mind ismertek. A rendőri

munka alapján nagyon sok ismerős volt, a büntetőeljárásnak, az államjog-

nak az oktatója, és mások. Az ismertség nem jelentett semmit, mert például

az első évben mindig az államjognál, a rendőrség, bíróság, ügyészség szervei

voltak terítéken, nem húztunk, hanem adták a kérdéseket, és megkaptam a

bíróságot, ami teljesen távol állt tőlem, az oktató meg mondta, jó hogy nem

a rendőrséget adtam oda neked!

A másik, ami érdekes volt, hogy mindenki azzal kezdte: vannak-e önök

között rendőrök? Felálltam. Az egész osztály röhögött, mert a rendőr per-

sze csak hülye lehet, nem pedig egyetemista. Mindenki kialakította, hogy

mivel foglalkozott, ki a büntetőjoggal, ki a családjoggal, haladtunk a dol-

gokkal. A szorgalmammal ott is tekintélyt sikerült szerezni. Egyébként ké-

sőbb igen fontos beosztásba került személyekkel tanultam együtt. Az egyik

a Volán vezérigazgatója, bár most éppen azt hiszem váltás van náluk. A

Szeri Pistával. Meg a Katona Bandival. Öt évig jártunk együtt. A csoport-

társak egy része azóta elszállt a Mennyekbe. Azzal fejezném ezt a részt be,

hogy Cum Laude-val végeztem. Az utolsó évben a nemzetközi jog igencsak

betett a kapumba, kétszer meghúztak, utoljára egy másik fi atalemberrel

együtt vizsgáztam, és Bodnár tanár úr, aki, ha jól tudom, ma a nagyfőnök

ott, akkor még tanársegéd volt, kijött, és azt mondta: hetet kaptatok, osszá-

tok el. Innentől kezdve tudtuk, hogy nem bukhat egyik sem, mert egy meg

öt, az hat, tehát hármas-négyes vagy kettes-ötös. A másik fi ú a küszöböt

is megcsókolta örömében. Magyar jogtörténetből meg, bementünk délre,

tízen vagy tizenketten, megírtuk a dolgozatot, sok kérdés volt, és utána

ajánlott föl jegyet a tanár, és lehetett megtartani, vagy jobb jegyért men-

ni, sőt, volt, akinek vissza kellett menni. Visszamentünk délután, közölte,

hogy nagyon meg vagyok magukkal elégedve, mindenki kihúzta magát,

aztán folytatta, hogy Majzik István meg Farkas Lujza kettes, a többieknek

felelni kell érte.

Elkövettem azt a badarságot, hogy miután én egyedül készültem fel az

érettségire, azt hittem, hogy azzal a tanulási mennyiséggel simán kettes-hár-

43

massal meg is lesznek a vizsgák. Hát nem lehetett ilyen könnyen megúszni!

Sőt, még azt is elkövettem, hogy egyik nap jelentkeztem magyar jogtörténet-

re, másnapra meg nemzetközi jogtörténetre. Aztán megtanultam. Elmond-

tam a gyermekeimnek is, meg akit oktattam, hogy úgy nem szabad felkészül-

ni iskolai dolgokra, hogy elolvasom tízszer vagy egymás után százszor, hanem

azt kell tudni, hogy az adott anyag, hogy épül föl. Melyek a főkérdések, me-

lyek az alkérdések, és egyáltalán. Ezt így kell levezetni. Én szinte képszerűen

tanultam. Tudom, hogy a füzetemet hol hajtottam be, hol téptem el. Olyan

is volt, hogy a tanár odament a kollégámhoz, aki gyönyörűen írta a füzetét

és kitépte a lapot. Az olyan volt, mintha belerúgott volna. A nemzetközi jog-

nál, a nagyra becsült a tanár úr, azzal kezdte, a fél tankönyvet kitépte, pon-

tosabban velünk kitépette, hogy ezt ne is nézzük meg, nehogy megfertőzzön

bennünket. Azt más írta, másnak az anyaga, majd ő amit itt elmond, az lesz

az anyag.

Vagy egy másik tanár, akivel ma is sűrűn találkozunk, ő volt a magyaror-

szági fő tudora a „halálbüntetésnek”, aki egyébként ellenezte ezt a büntetési

tételt. Vele történt az, hogy az első órára bementünk, a tanár a pódiumon ült,

és közölte velünk, hogy Budapesten van jogi egyetem, lehet, hogy talán ala-

kult már Pécsett meg Debrecenben is, meg talán most szervezik Miskolcra –

ezt így, ilyen stílusban – de vegyük tudomásul, hogy a büntető eljárási jogot

Magyarországon, egy helyen lehet megtanulni: a Szegedi Egyetemen és egye-

dül ő tudja csak megtanítani. De hozzátartozik, hogy én nagyon tisztelem.

Ma is csak hálával tudok rágondolni, nagyon szeretem őt. Szinte minden

tanszéken történt olyan valami, amire az ember vidáman emlékszik vissza.

Az egyetemet az ember végigtanulta, és utána következett a szakdolgozatírás.

15 nap szabadságot kaptunk összességében a tantárgyak vonatkozásában, sőt,

mikor befejeztem az egyetemet, még külön kaptam tíz vagy tizenöt ezer fo-

rintot, és ha summa...-val fejeztem volna be, akkor még többet kaptam volna

valamennyivel. Bár ez is untig elég volt arra, hogy megvendégeljek minden-

kit, a kollégákat és barátokat. Sőt, kaptunk egy fém négyszögletes, nemzeti

színű jelvényt az egyenruhánkra. Ez jelezte, hogy egyetemet végeztem. Az

egyenruhán a jobb oldalon van, mert baloldalon a kitüntetések vannak. Vol-

tak, akik kaptak különböző felmentéseket, nekem ilyen szituáció nem volt,

végig kijött minden, végig kellett tanulnom mindent. A szakdolgozatom pe-

dig „A személyi szabadságot nem korlátozó kényszerintézkedések” voltak.

Tehát ilyenek, mint a motozás, a megbilincselés, bekísérés, házkutatás. Elég

jól sikerült maga a dolgozat, utána volt a szóbeli. Ott hirtelen azt hittem a vi-

44

lág összeomlik bennem, mással is megtörténhetett biztosan, hogy van olyan,

hogy mindent tud, érti, ott van a nyelvén a gondolat, és egyetlen rohadt szó

nem jut eszébe. Kezdtem körbemagyarázni, nyilván nem lehet, de tudom,

teljesen mindegy, addig, míg az embert nem állítják le, addig beszélni kell,

mindegy, ha badarságot mond is. Az volt a szerencsém, hogy hárman-négyen

voltak előttem, és ahogy rám került a sor, mint a villám, beugrott minden.

Az avatás gyönyörű volt, ott voltak a rokonaim is. Én voltam a családban

az első, aki doktori címet szerzett. Tápiószecsőn, ahonnan származom, szin-

tén én voltam az első jogi doktor. Később aztán persze lettek már többen is.

Rendkívül büszkék voltak rám. A rendőrségen ez különösebb előmenetellel

nem járt. Megkaptam a törvényileg járó jutalmat. 1981-ben avattak, ‘82-ben

történt, hogy a rendőrségtől átvezényeltek a megyei pártbizottsághoz. A dip-

loma megszerzése a fi zetés szempontjából semmivel nem jelentett többet. Ér-

dekes módon a rendfokozat a csak a kort jelentette, hogy betöltötte a kort, és

ha volt neki főiskolai végzettsége mondjuk, akkor lehetett pl. tiszthelyettes,

főtörzsőrmester, aztán később behozták a zászlós rendfokozatot, de addig,

míg le nem érettségizett, maradt örök életére főtörzsőrmester például. Nem

lehetett előléptetni. Na, most ott, ha az embernek a beosztása megvolt, meg

megvolt az iskolai végzettsége, lehetett előléptetni. Én például abban az idő-

szakban két-három őrnagynak és további tiszteknek voltam a vezetője, pedig

hadnagyként szolgáltam. Ez alosztályvezető beosztást jelentett.

Akkor Komócsin Mihály volt az MSZMP megyei első titkára, 1982-85-

ig. ‘85-ben volt a váltás, akkor lett Szabó Sándor. Horváth Károlyné volt az

osztályvezető, egyébként ő volt, aki mozgatta az a szálat, hogy odakerüljek

hozzájuk, mint a helyettese. Gyárfás Mihály volt a titkár. Ez a közigazgatási

adminisztratív osztály volt, hozzánk tartozott a katonai referens, Czifra Pali

bácsi. Azóta már meghalt. Én búcsúztattam, annak idején már szele volt,

hogy lesz valami változás, bár akkor még ezt senki nem látta.

Az volt a szerencsém, hogy ‘85-től ‘90-ig, amikor itt óriás mozgások vol-

tak, én főiskolára jártam Budapesten. A politikai főiskolán egészen más szel-

lem uralkodott, mint az egész társadalomban, mi ott már azzal számoltunk

– nem hülyéskedésként mondom – hogy Jugoszlávia és Románia felbomlása

után, újra visszaáll az egész Magyarország, tehát lesz egy új Magyarország,

Erdély, Vajdaság, meg egyéb területekkel. Balogh Sándor nevű tanárunk na-

gyon bízott az újbóli egyesülésben. Egyébként fél évet tanultam nála csak a

Párizsi békéből. Még azt is elmondta, hogy milyen színű gatyája volt Horthy

Miklósnak a háborúban. A politikai főiskolán, amikor kihúztam a kérdése-

45

met, egy vezérőrnagy volt, aki vizsgáztatott, és azzal kezdtem, hogy tisztelt

vezérőrnagy elvtárs, és elkezdtem mondani a fő kérdéseket, ő meg mondta,

hogy ne ezt mondjam, hanem azt, ami benne van a tankönyvben. Mire én:

„Hát a tankönyvet tanultam”. Itt megint úgy jártam, hogy végig szín ötös

voltam, és ettől kaptam egy négyest, így a vörös diploma nem sikerült, mert

akkor még volt ilyen, hogy vörös diploma azoknak, akik színjelesen végeztek.

De tulajdonképp nem bánom az esetet, csak mondjuk ilyen dolgok is történ-

tek. Ez amiről most szó volt, akkor a legmagasabb politikai képzést biztosí-

totta, egyetemi szinten. Politológus diplomát vehettünk át.

Tehát átkerültem a megyei pártbizottságba és ott tulajdonképp a fő mun-

kám a megyei erőszakszervezetek irányítása volt. 1982-88-nál tartunk.

Amikor felkerültem a megyéhez, egy év után maradtam ott, és egy év

után elkészítették az új a kádertartalék listát. Az országosan elfogadott volt,

hogy aki a korábbi karhatalomtól dolgozott ott, az kivétel nélkül megyei fő-

kapitány lett. Ez a környező megyékben is így volt például Békésben. Ez volt

az egyik terv, hogy megyei főkapitány lesz majd belőlem. Aztán meg kitalál-

ták, hogy majd megyei titkár leszek. Nem első titkár, hanem megyei titkár,

tulajdonképp a legszűkebb, öttagú brigádba vettek számításba, és a politikai

főiskola mind a kettőhöz stimmelt, a főkapitányi úthoz és a megyei titkári-

hoz is. A karrier nyilván tetszik az embernek, tetszik, hogy bíznak benne. A

bizalommal nem szabad visszaélni! Közben szerveztek itt egy ügyvédi, ügyé-

szi tanfolyamot, amin két év után lehetett vizsgázni és kapott egy ügyvédi

szakmai besorolást. Sajnos egyszerre nem lehetett elvégezni, hogy a politikai

főiskolát is meg ezt is, de talán lehetett volna, hogy megszakítom a politikai

főiskolát és ezt elvégzem. Aztán jött az később, hogy amikor 1990-ben le-

szereltem, ott álltam gyakorlatilag szakképesítés nélkül. Jogász végzettségem

volt. És volt politikai főiskolám. Egyetemre még el lehetett volna menni, de

kinek kell egy ilyen rőt szakállú, vörös ember. Az akkori új egyetemnek... És

akkor jött egy újabb lehetőség, a civil élet, amelyből az Aerocaritas megszü-

letett.

Néhány szó arról, hogy az országos pártvezetésnek milyen viszonya volt

a vidékiekkel. Tudni kell egyébként, hogy nagyon szoros felépítmény volt a

párt, nagyon szoros volt a kapcsolat. Az történt, hogy havonta legalább két-

szer fel voltunk rendelve Budapestre, mindig a saját területemre, én a köz-

igazgatás és adminisztratív területre, más a PM területére, és mindenki meg-

kapta az ukázt. Én pl. sokszor hallgattam Horn Gyulát, Berecz Jánost. Ez azt

46

jelentette, hogy évente 3-4-szer is hallottam helyzetértékelésüket, feladatain-

kat. Utána, mikor visszatértem a megyébe, az újszegedi pártiskolán tartot-

tunk tájékoztatókat, oktatás tárgyává tettük az új ismereteket. Magyarul ez

később – nem mondom meg melyik kormánypárt – nagyon szépen elsajátí-

tották ugye, hogy egy a jelszó, egy a munka. Nem volt itt mindig ilyen nagy

szabad gondolkodás. A szocialista pártban ez már csak ‘90-es évek után jött

be, hogy mindenki össze-vissza azt csinál, amit akar. A FIDESZ az szépen

bevezette, hogy egy a szöveg, egy a duma, tehát nem össze-vissza. Visszatérve

a múltba: ez nagyon szoros iránymutatás volt. Különböző írásos anyagok is

voltak kiadva. Ezek egy része volt kifejezetten propaganda jellegű, hogy mi-

lyen jól élünk, meg hogy győzünk, és voltak belső anyagok, sőt, belső telefon

is volt, csak megfelelő személyeknek, akikkel tartották a kapcsolatot. Itt ak-

tuálpolitikai eseményekről beszéltek, a Varsói szerződésről, a KGST-ről. Töb-

bek között nekem az egyik feladatom volt, hogy a környékbeli, a vajdasági,

a romániai, meg a Szovjetunióból érkezett vendégeknek, a biztonságának az

megteremtése, tehát a rendőrségi, és egyéb ilyen feladatok. Ha olyanok jöt-

tek, akik a mi területünkről utaztak ki vagy jöttek haza, például vámosok,

vagy rendőrtisztek, vagy hasonló, azoknak meg a találkozónak az előkészíté-

se is. Biztonság, szállás, összedolgozva más osztályokkal, tehát nem egyedül

végeztem a munkát. Ugyanúgy, ha delegáció ment ki, mentem én is. Jártam

a környező országokba, több vajdasági újságban megjelentem, írogattak ró-

lunk. Sportküldöttséget vezettem, voltunk Moszkvában is, többek között a

jövőbeli diplomatákkal is találkoztunk, beleértve a koreaiaktól a magyarokig.

A KAO-nál volt egy osztályvezető, ez volt a Horváth Károlyné, egy osz-

tályvezető helyettes, ez voltam én, tehát őt helyettesítettem minden egyes

feladatban, és volt egy honvédségi felelős, valamint volt egy valaki, aki kifeje-

zetten a tanáccsal foglalkozott. Az osztály azonos volt a vezetőjével, ő döntött

mindenről, tudnia kellett mindenről. Mi a keze alá dolgoztunk. Őközülük a

tanáccsal foglalkozó, Papos Lászlóné Magdi él Szegeden. Papos Mihály tanár

úr öccsének, a Lacinak a felesége. Később 1985-től Bódi Gyuri volt a főnök.

Az MSZMP felépítéséről néhány gondolatot. Központi bizottság volt,

meg politikai bizottság, külön volt a kettő, volt maga a kongresszus, meg

a pártértekezletek. Pártértekezletek félidőben voltak, kongresszusok meg

négyévente voltak. Ez volt, amit mutattam, hogy így volt a piramis. A Ma-

gyar Szocialista Munkás Párton belül volt a központi bizottság (KB), álta-

lában 20-21 tag, ez változó dolog volt, és volt egy politikai bizottság (PB),

ami szűkebb, tehát a végrehajtó szervezet, vagy minek lehet nevezni. Tehát

47

igazából a végrehajtás, meg az operatív döntések ott születtek. Mindez alatt

volt konkrétan az államnak a vezetése, kormány, azaz a minisztertanács. És

gyakorlatilag ugyanúgy, mint a minisztériumok, azt képezte le a párt is.

Párhuzamos dimenziók igen. Ahhoz, hogy úgymond a kormány ezt majd

végrehajthatja, az előkészítés során először megtárgyalta a párt. Attól füg-

gött, hogy milyen fajsúlyú értéket kellett megtárgyalni. Ha egész felment

a legfölsőbb szintig, akkor a legfölsőbb szinten születtek párthatározatok,

irányvonalak, ezt megadta a minisztertanácsnak, és itt az volt a szituáció,

hogy párttagként a miniszterelnöknek és más minisztereknek, végre kellett

hajtani a párthatározatokat. Lehetett neked elgondolásod, az előkészítéskor

elmondhattad, de ha a párt azt mondta, hogy ez van, és akkor ez volt a dön-

tő. Az előkészítésről... megtörtént az, hogy konkrétan a kitüntetés sorsa az

alábbiak szerint alakult. Bent vagyunk a pesti pártközpontban a mosdóban,

nézzük a márványt, és Varga Péter azt mondja, hogy van egy kitüntetésünk

április négyre, javasolni kellene valakit. Hazajöttem, itthon megbeszéltük

az osztályon, elkészítettük a javaslatot és a kitüntetés megtörtént. Informá-

lis dolgokon is eldőlt, mi meg hogy menjen. Volt egy ilyen nagy kapocs az

úgymond legegyszerűbb pártagoktól a legfölsőbbig, ez volt az, hogy infor-

mációs jelentést írnak. Ezt hangulatjelentésnek is nevezték. Ez a legalsótól

szinttől kezdődött és a legfelsőbb szintig felfutott. És itt jött, hogy ha valaki

hőzöngött, akkor visszafelé sült el a dolog. Ugye a határozatoknak egy része

volt nyílt, a másik része nem. A kongresszuson is nyíltan végezték a munkát,

de az inkább propaganda jellegű, fő irányokat határozott meg.

Közigazgatási és Adminisztratív Osztály (KAO) alapvető feladata az ál-

lamhatalom – nyilván megyei szinten a megyei hatalom – gyakorlása a párt

nevében a szervezetek felett. A KAO vonatkozásában az erőszakszervezetek-

nek úgy összességében, ezen belül volt a tanácsoknak (mivel megyénél vol-

tunk, de a városoknál ez másképp volt), volt referense. A legnagyobb szer-

vezeti egységet, a honvédség képviselte, a honvédséggel kapcsolatosan volt

egy katonai referense, én tehát osztályvezető helyettesként voltam ‘82 nya-

rától. Hozzám tartozott az előbb említett két egységen túl valamennyi te-

rület. Tehát ügyészség, rendőrség, bíróság, ügyvédek, tűzoltók, de azon túl

a határőrség, aminek önálló pártbizottsága volt, de a kapcsolatokat velük is

tartottuk. A határőr és honvédségi rendezvényekre az osztályvezetőnek vagy

nekem el kellett mennem. Mert ott is adtak rá, hogy ki jön arra a rendez-

vényre: egy fullajtár, egy előadó, vagy az osztályvezető jön a bizonyos rendez-

vényükre. Nekem konkrétan 16 szervezettel volt kapcsolatom, a már felso-

48

roltakkal, az MHSZ, meg más olyan, ami valami úton-módon kapcsolódott

az erőszakszervezetekhez, vagy az ilyen típusú civil szervezetekhez. Ugyanez

volt a feladatom a honvédséggel, illetve a tanácsi ügyekben is. Éves terv alap-

ján dolgoztunk. Osztályértekezleteken, bevonva a szervek vezetőit, általában

havonta találkoztunk. Ilyen eseteknél 18-20 ember összegyűlt az osztályon,

vagy kevesebb, ha csak szűkebb területtel foglalkoztunk. Nekünk az volt a

feladatunk, hogy megkaptuk az úgynevezett kész anyagot, amelyet minden

szervezettel megkonzultáltuk. Például a rendőrségnél milyen a fegyelmi hely-

zet, megbeszéltük, hogy mi volt, hogy volt a helyzet, majd kézhez kaptuk a

jelentést. Feladatunk volt az értékelés, megdicsértük vagy nem dicsértük meg

az egész munkát. Végül a feladatok kijelölése történt. Ezen belül a személyze-

ti dolog is hozzánk tartozott, tehát ahhoz, hogy valaki kinevezzék X helyre,

mondjuk pl. főügyésznek, ahhoz a legfőbb ügyészségtől kaptunk javaslatot,

és általában beszélgetések során vagy értekezleten belül eldőltek a dolgok. A

megszületett javaslatot előterjesztettük a megyei pártbizottságnak, vagy más-

nak, függően attól, hogy milyen hatáskörbe tartozik. Most mondjuk tovább

a legegyszerűbb párttagra vonatkozóan, menjünk egész vissza a gyári mun-

kás párttagra, annak van alapszervezete, ott foglalkoznak vele. Egy megyei

cégnél volt saját pártbizottság. Ezt mi terjesztettük elő. Mi pártmunkások

voltunk, ezt idáig nem mondtam, tehát minket a párt cége tartott el. Szem-

ben voltak a társadalmi emberek, bár mondjuk a vezetők nem mindenhol,

tehát a pártbizottság általában függetlenítve volt, kapták a zsugát, de nem a

párttól, hanem a munkahelytől. A társadalmi események, amik előfordultak,

ennek a bírálata, segítése, képviselete, vezetése, ez mind beletartozott a mun-

kánkba. Például 1985-ben itt, Csongrád megyében volt néhány napig rend-

kívüli esemény, hófúvás, hóvihar. Ennek a levezénylése hozzám tartozott, mi

tartottunk 24 órás ügyeletet, valamelyikünk ügyelt, hozzánk futottak be a

jelentések és az alapján kellett intézkedést tenni. Intézkedés alatt értem azt,

hogy kivezényelni embereket a honvédségtől, adni az ukázt, hogy most ide

kell menni, vagy ehhez hasonlók. Még nem mondtam, a büntetés végrehaj-

tás is hozzánk tartozott. Ezt csak érdekességképp mondom, hogy az volt a

dolog, hogy ha mentem át a BV-be ellenőrizni, akkor már kapuban állt a pa-

rancsnok és jelentette, hogy nincs rendkívüli esemény, és üdvözöl szeretettel.

Ezeknél dolgozom, immár 13-14 éve, azon a helyen, most civil vagyok, ve-

zetem a kft-t. Engem nem zavar a dolog, az egykori kollégák nagy része már

rég nincsen, de van egy-két őrmester, aki manapság kéjes mosollyal mond-

ja, hogy vegyem elő az igazolványomat. Az élet sok ilyen változást hozhat!

49

Visszatérve, tehát feladatunk volt még a fegyelmi ügyek vizsgálata, például

a börtönnek az akkori parancsnoka klott gatyában táncolt az asztalon, meg

a barátnője... A fegyelmi elindult. Nem lett volna belőle semmi sem, csak

kellett helyette egy másik ember. Ugye eltervezték Pesten, függetlenül attól,

hogy mi volt, de ebbe lehetett belekötni, hogy őt leváltsák. Mert ha nem kel-

lett volna a másiknak a beosztás, akkor nincs ilyen. A falumban nekem sok-

szor elmondták, hogy „Pista, nyugodtan lépkedhetsz az egész vonalon, amíg

valaki a te léptedet nem akarja elfoglalni”. Ez sajnos nagyon igaz, azóta is igaz

dolog ez. Ha valaki azt akarja elfoglalni, akkor gyakorlatilag kiütnek, és nincs

ilyen. És akkor tehát ezek a szervezetek, minden egyes eseményt, ami nálunk

történt, jelentésbe adták, sőt, volt, hogy a rendőrségnek napi jelentést kellett

leadni, úgy összefoglalni. Ez volt a városi jelentés, aztán ment a megyéhez, a

megye küldte hozzánk. Akkor még nem volt email, reggel hozták, ott volt az

asztalon a jelentés, hogy mi történt, hogy történt, ha kellett intézkedni, ak-

kor kellett, ha nem kellett, akkor elraktuk az irattárba és ment a dolog.

Mint említettem, voltak fegyelmi ügyek. Ezek még nem érték el a bűn-

tény fogalmát. Ha például a rendőrkapitány klottgatyában táncol az nem az

ügyészséghez tartozott. Elsősorban a pártbizottsághoz tartozott, és az eldön-

tötte, hogy a beosztásban ott maradhat-e. Szóval pártfegyelmiről beszélünk.

Mindenben a párt volt... Ez mai fejjel hihetetlen dolog... mindenben a párt

volt a döntő. A végrehajtó hatalom meg minden ez alá volt rendelve. Koráb-

ban említettem, hogy a hatalmi felépítés piramis jellegű volt: legfelül volt a

párt, az egyedül irányító párt, attól voltak lejjebb az államhatalmi szervek, a

minisztertanács, a kormányzati szervek, alatta volt a megye, alatta a város,

alatta a járás és a községek. Ez párhuzamosan futott. A kormánynak is vol-

tak szervezetei a megyénél, ellenőrző hivatalok, ez kifejezetten a kormánynak

volt alárendelve, ugyanakkor ment a pártvonalon is a dolog, de mindenhol

elsősorban a párt volt a meghatározó.

Az államhatalmi szerv vezetői a pártnak tartoztak beszámolási kötelezett-

séggel, fegyelemmel, satöbbi. Döntően azért, mert párttagok voltak. Ugyan-

akkor minden megyében volt egy-kettő személy, akit nem engedtek, hogy

párttag legyen. Nem azért, mert fegyelmezetlen volt, hanem hogy lehessen

azt mondani, hogy látják, itt nem csak párttagok vannak. Például a megyei

főügyész-helyettes, sajnos ő is meghalt már, éveken keresztül jött, hogy párt-

tag akar lenni, és mindig mondták neki, hogy ne legyél már te párttag, nem

kell neked párttagnak lenni. Ez a személy azért jutott eszembe, mert amikor

a rendőrségen dolgoztam vele történt az, hogy előzetes letartóztatást csinál-

50

tunk, az egy rózsaszín papír volt, és több mint egy hónapig egy vadásztár-

saság pecsétje volt rajta, mert ő a kisteleki vadásztársaságnak volt a fővadász

mestere, és összecserélte a bélyegzőket. Az ügyészségi pecsét helyet a vaddisz-

nó fejet pecsételte rá.

A KAO-nak bizonyos esetekben a honvédség illetve a rendőrség felé ope-

ratív irányítása volt. Egyes esetekben igen, egyébként kölcsönös együttműkö-

dés volt. Mi meghívtuk a mi rendezvényeinkre őket, mi meg elmentünk az

övékre, és ha olyan szituáció volt, hogy hamarabb értesültem információkról,

akkor az ember elmondta nekik, hogy mi van.

Ez inkább belső minősített helyzetekre vonatkozik ez az operatív vezetés.

Ad absurdum az ország háborúba keveredik, akkor nem a honvédség dönt,

hanem elsősorban az államhatalom.

A régi kormányzó – Horthyról beszélünk – teljesen más dolog volt, mint

ma a miniszterelnökök. A Kádár-rendszerben a főparancsnok az Elnöki Ta-

nács elnöke volt. Mai viszonyok között a főparancsnok a köztársaság elnöke,

de gyakorlatban a katonai vezetést azt katonák gyakorolják, mert ők értenek

hozzá. Minősített helyzetekben a KAO-nak volt egy ilyen összefogó szerepe.

Ezt nagyon szépen tudnám demonstrálni. KAO-anyagként ezt később eltet-

tem – tán még ez megvan – az 1970-es árvíz anyaga. A teljes anyag: hogyan

jelentettek a honvédségiek, hogyan jelentettek mások, a tűzoltóktól kezdve

a minden egyes szervezet. Teljesen átlátható az esemény. Gyakorlatilag akkor

abban a helyzetben ennek az osztálynak a kezében futott össze minden. Ve-

zetői ügyeletet tartottunk, ha olyan volt a helyzet, ha dönteni kellett, akkor

felhívtuk a Komócsint, hogy igen vagy nem. De ezt elő kellett készíteni, va-

lóban fel kellett mérni a helyzetet, ha olyan volt, akkor személyi döntés szü-

letett vagy a rendkívüli bizottság összeült.

A KAO-nak az állambiztonsági munkára is volt hatása. Jelentéseikhez

hozzájutottunk, az értekezletekre eljártam. Munkájukban a személyi jelleg

és a politika dominált. Kevés gazdasági ügyet vizsgáltak. Emlékszem, hogy

Bálint Sándorról láttam az anyagot4. Ő 1980-ban halt meg. A legszögedibb

szögedi. Merre ment, hova ment – ráállították az ügynököket és azok mun-

kájának eredményeit értékelték. Ma már mindenki tudja, hogy volt egy Diós

nevű ügynök. Akkor az állambiztonság ezekkel és hasonlókkal foglalkozott,

tehát szervezték, irányították és értékelték. Bálint Sándor halálát követően

hozzánk került egy ügy, mivel aláírását aláhamisítottak arra a lakásbejelentő

4 Ld. még: Péter László [szerk.] (2004): A célszemély Bálint Sándor. Szeged: Bel-vedere Meridionale

51

iratra, amelyen a nevelt fi a feleségét jelentették át az ő lakcímére. Írásmintát

kerestünk Bálint Sándortól a lakásában. Ekkor fotók is készültek, mivel ezek

az ott lévő értékek későbbi felkutatását biztosították. Tanúként hallgattam

ki a nevelt fi át, annak feleségét és szüleit, vettem tőlük írásmintát, eredmény

azonban nem született, de nem is volt várható. Bizonyítani csak a hamisítás

tényét lehetett.

A párt irányítása nem közvetlen volt. Az állambiztonságiak, az ÁB-sek

személyükben gyakorlatilag a párt vonalához tartoztak. Ővelük dolgoztak

a legfelsőbb szinttől, ők mozogtak a sötétségben. Elsősorban köznyelven a

kémekkel találkoztak, tehát akiket bedobtak különböző helyekre, nyugati tá-

borokba, elnézést, ha már rákérdeztél, egy érdekességet itt is elmondok. Volt

egy „nyúzó” nevű, K. Nándor, lehet, hogy szegény még él, nem tudom. Egy-

szer még rendőr koromban piszokul megszalajtatott, a Lechner térnél, akkor

fel volt szedve a templom körül a talaj, vittem be a Széchenyi térre, és lelépett

tőlem, rohantam utána, beleestem az árokba, mocskos lettem, de végül meg-

fogtam, bevittem a „yardra”. Innen kezdődött az ismeretségem vele. Aztán

később is maradtunk, aztán mikor kikerült külföldre, hogy, hogy nem, nem

az én dolgom, de a lényeg, hogy hazajött, és közölte az ÁB vezetőkkel, hogy

csak velem hajlandó beszélni, szóval csak akkor beszél, ha én is ott vagyok.

Hát, ilyen jó „barátok” lettünk. A poén még az benne, hogy szegény Kozen-

kai Jenő (aki aztán később az Aerocaritas főnöke lett, és én segítettem őt a

sok-sok munkában, sőt, bizonyos „testvérség” alakult ki közöttünk), mikor

volt az a lövöldözés a kábelgyárnál, fekete ruhában ott volt a nyolcvan fokos

melegben, aztán még majdnem megfenyítették, hogy neki nem kellett volna

ott lenni. A lényeg, hogy a Jenő, ezt a „Nyúzó” gyereket hallgatja ki. Én is

ott vagyok. Egy kisebb szoba volt, és beszélgetünk, beszélgetünk, egyszer csak

beszólnak Jenőnek, hogy menjen ki. A Jenő kiment, majd beszólnak, hogy

menjek én is ki. Kimegyek, aztán mondták, hogy ne csörgessem már kulcsa-

imat – az volt a szokásom, hogy a kulcscsomót csörgettem. A telefonkészü-

lékben ott volt a lehallgató készülék, és a kulcscsomó miatt nem tudták tisz-

tán venni az adást, hogy mi van a „buliban”. Azt, hogy ezt az embert akkor

beszervezték kémnek és utána esetleg „kidobták”, azt nem tudom megmon-

dani, mert a beszélgetésen túl, arról volt szó, hogy milyen a tábor felépítése,

ezt kérdezgették. Később már nem kellett megjelennem. Az, hogy mi történt

azután, azt nem tudom.

Rendőrségen szolgáltam, tanultam a rendőr szakmát és ezen belül termé-

szetesen államjogot, államigazgatást, a társadalmi vezetést, ami a társadalmi

52

ismeretekbe beillik. A másik oldalon: nagyon korán bekapcsolódtam a moz-

galmi munkába, a KISZ-be, aztán a Szocialista Munkáspártba, és ezek révén

ismertek megyeszerte, de országszerte is, mert szerveztem az Ifj ú Gárda ver-

senyeket, a lőversenyeket, illetve csináltam a fegyverbarátok találkozóját. Ez

utóbbi jelentette, hogy nem csupán a határőrség, honvédség, a rendőrség,

hanem beleértve az ügyészek, a bírák, a Kossuth Zsuzsa Szakközépiskola

és a Tisza parti Gimnázium diákjait, az ügyvédeket, a vámosokat, a BV-se-

ket hívtuk. Szeptember 29-én csináltuk mindig. Volt olyan időszak, amikor

700-800 emberrel voltunk Újszegeden, sőt, volt olyan, hogy két nap volt

a rendezvény. Ott, ahol a KISZ tábor volt, a Fürj utcában. Ma ez az Eko

Park.

A kezdet kezdetén, amikor kezdtünk oda kijárni, két sátor sor volt, az

egyikben aludtak a fi úk, a másikban a lányok, általában heti váltással men-

tünk. Akkor ott egész napos fejtágítások voltak, este tánc, tábortűz, vetélke-

dő, és végén mindig nagy barátkozás lett belőle. Kicsit vicces, hogy tíz órakor

takarodó volt, aztán negyed 11-kor kezdtek a sátrak kavarogni, ki ide ment,

ki oda. Hajnalban 3-4 órakor csendesedett el a tábor. A lényeg az, hogy e

típusú közösségépítő munka alapján a rendőrségnél letettem a névjegyem.

Azt azért tudni kell mindig, hogy én parancsszóra ébredtem és aludtam.

Azt szoktuk mondani, hogy „a dolgozó népet szolgálom”, és én valóban így

éreztem.

A pártszervezeteknél 1988 novemberéig, az alapszervezettől kezdve felfu-

tó rendszerben összejövetelekre, végül a megyei pártbizottsági ülésre került

sor. Ez azt jelentette, hogy az alapszervezetek értékelték munkájukat, meg-

választották a küldötteket, tehát a városhoz, vagy nagyobb munkahelyekhez,

pl. akkor a DÉLÉP még működött, ott nagygyűlés volt. A járások, és a városi

pártbizottságok szintén megtartották az üléseket, megválasztották a küldöt-

teket a megyei pártbizottsághoz. És akkor a megyei pártbizottsághoz ezekről

az értékelésekről írtak összegző anyagot.

Ezek az anyagok végül is hozzánk kerültek. Mindenki a saját területét,

én is a KAO részét megkaptam, abból kellett összefoglaló anyagot készíte-

ni. A körülbelül 250 oldalból 15-20 oldalnyi anyagot szerkeszteni. Tehát

nyilván csak a lényeges dolgokat lehetett összefoglalni. És akkor mind az

öt osztályról volt egy-egy elvtárs, meg egy elvtársnő is, és dr. Koncz János

a megyei titkár, ő fogta össze ezt az egész brigádot. Ez azt jelentette, hogy

anyagok érkeztek be, mi megírtuk részterületünkről az anyagot, elkezd-

tünk értékelni, tehát ott öten-hatan, értékeltük, átbeszéltük az anyagot, a

53

végén lett belőle 80 oldal. Tettek ők is javaslatot, tettem én is. Na és akkor,

a rendszerváltás előtt, leléptek a kollégáim. Egy Marika nevű gépírónő ma-

radt velem végig, és utoljára a Koncz János. Nagyon sok ember akkor ke-

rült előtérbe. Hát ott is így utólag is azt tudom mondani, nem első sorban

az vezérelte az emberek többségét, hogy egy valóban egy olyan társadalom,

vagy egy olyan megye alakuljon, amiben kölcsönös tisztelet, a fejlődés, a

társkapcsolatok a fontosak, hanem mentek a dörzsölődések. Olyan embe-

rek kerültek akkor be, akik később nagy karriert futottak be, ugyanakkor

egyes karrieristák maradtak a pártnál is. És ami talán a kezdetben még jel-

lemző volt, később már ez annyira nem, hogy ha valakit annyira megbí-

ráltak, megbíráltunk, az mindig a párt mögé bújt. Hogy hát ő a párt, mit

gondolnak, mit magyaráznak neki? Viccbe illő dolgok is történtek! Egy

bizottsági gyűlésen a Vastag Györgyike, aki a Bódi Gyuri után a KISZ bi-

zottsági titkár volt, és ő vetette föl legelőször, hogy Magyarországon rend-

szerváltozás következik be. És a Szabó Sándor, igen keményen bírálta, hogy

az elvtársnő nem tévedésből magyaráz bele itt a dolgokba? És ezután ez el

is lett kicsit mismásolva. De ezt határozottan tudom, hogy a Györgyi volt,

aki legelőször így felvettette a kérdést. Majd ekkor megtörtént a váltás és

azt követően teljes zűrzavar uralkodott a pártbizottságban. A korábbi párt-

munkások, voltunk vagy negyvenen, különböző munkahelyekre helyezték

ki őket.

1988-ban tehát az a pártirányítási forma, ami korábban volt, megszűnt.

Egyik pillanatról a másikra. Nem mondom azt, hogy nem tisztelték az em-

bert, meg hogy nem hívták, de igazából csak megtűrték az embert. Ekkor

kértem vissza magamat a rendőrségre. Úgy érzem, hogy nagy hibát követtem

el, mert ha nem én kérem vissza magamat, hanem ők ajánlottak volna helye-

ket nekem, és akkor hát én csak mondtam volna, hogy igen vagy nem, lehet,

hogy sokkal jobban sikerült volna a jövőm. De én úgy gondoltam, ha nincs

munka, akkor fölösleges ott lenni. Ez odáig ment, hogy végül, hogy amit

szerettem volna, azt nem kaptam meg, és amit felajánlottak, az nekem nem

kellett, ez volt a Csongrád megyei III/2-es osztály.

1988-ban végül is csináltak egy állást a szegedi Dózsánál, ügyvezető igaz-

gató voltam a sportegyesületnél. Erről sajnos kevés jó emlékem van. Példá-

ul sikerült a focicsapatot felvinni az NB II-be. A szegedi Dózsában három

sportág működött sportszakosztályként: a foci, a sakk és vagy a boksz. Lékó

Péter a sakknagymester, akkor például a Dózsánál nem sakkozó, hanem fo-

cista volt. És mint focista igazolt az egyik községbe, Üllésre és egy takarékszö-

54

vetkezet adott érte három magnetofont, amit a következő meccsen kisorsol-

tunk a közönségnek. Tehát így kezdődött a Péter karrierje. Sajnálatos módon

leépültek a szakosztályok, pedig nagyon jó sakkozók és bunyósok voltak. Vé-

gül a foci is kezdett leépülni, bár mindent megtettünk, hogy ne így legyen.

Volt egy KTSZ, aki megkezdte korábban a Szeged nagy házainak a festését,

és mint a szegedi Dózsa számláztam a megrendelőnek, nekünk számlázott

cég, nyilván kevesebbet, és a kettő közötti különbség megmaradt támogatás-

nak. Vagy csinálták a szemetes konténereket. Én számláztam a vásárlónak el-

adásra, a munkát végző pedig nekünk, mindig volt valami különbség. Ez volt

sport támogatása. Aztán megkaptuk a vámáruknak az értékesítését. Amikor a

határon elfogtak valakit, a bíróság által elkobzott dolgokat. Mindent megtet-

tünk, de nem éreztem jól magam, mert – nyugodtan megmondhatom – ott

vertek át, ahol lehetett. Például odajött hozzám az egyik vezetőedző, hogy

írjam alá az egyik átigazolást, aláírtam, mert ugye más nem írhatta alá helyet-

tem, utána két nap múlva mindenki csak szidott, mint a bokrot, mindennek

elmondtak, mert a Fradihoz elment a sportoló, és én egy fi llért nem kértem

érte, pedig kérhettünk volna akkor több százezer forintot akár. Tehát be let-

tem csapva. A vezetést később Dlusztus Imre vette át. Én a teljes egésztől el-

váltam. Ez 1989 nyarán volt. Akkor visszamentem a yardra, ott dolgoztam

még 3-4 hónapot és ‘90 szeptemberében le is szereltem. Nem a „munkából”

szereltem le, mert nagyon szeretek dolgozni. Sosem ijedtem meg a munká-

tól, sőt, igazán jól éreztem magam benne. Az következett be, amikor vissza-

mentem az állományba, oda az alosztályra, ahol tíz évvel korábban vezető

voltam, és beosztottnak, illetőleg kiemelt fővizsgálónak neveztek ki. Sajnos,

akinek annak idején elintéztem, hogy menjen rendőrtiszti főiskolára, sírósan

panaszkodott, hogy kitúrtam őt a helyéről, meg ehhez hasonló. Nem volt

jó érzés! Aztán később a rendőr tiszthelyettesi iskolának ő lett a parancsno-

ka, ezredesi rangban. De pályája csúf véget ért, mert egyszer a lőszerrel nem

tudott elszámolni, ráadásul másba is keveredtek és aztán leszerelték. Azért

jöttem el, mert a helyzetet kilátástalannak láttam a rendőrségen. A korrum-

pálódástól kezdve, a fegyelmezetlenség, ápolatlanság, meg egyáltalán… Bár

engem sosem tekintettek rendőrnek, mert mi, akik a karhatalomtól átkerül-

tünk, kulturált kinézetünk volt, és tudtuk az emberi kapcsolatokat. Végül is

‘90 szeptemberében leszereltem. Mentem fűhöz-fához, hogy meg tudjunk

élni valami úton-módon.

Néhány gondolatot most az MSZMP-nek a rendszerváltás az előkészíté-

sében való szerepéről... Tekintve, hogy nem a magam szépítésére vagyok itt,

55

úgy gondolom, hogy a valóságnak a pozitív és a negatív dolgaira is oda kell

fi gyelni. Alapvetően az emberek jelentős része, de nyugodtan mondhatnám,

hogy többsége, a saját kis palacsintáját sütögeti a saját kis tüzén. Ha valami

olyan történik, hogy választani szükséges, hogy én vagy te, általában az én

kerül az előtérbe.

Talán dicsekvésnek tűnik, de mondok konkrét példát, az előbb említet-

tem azt, hogy a megye pártbizottságtól szerettem volna elmenni, felajánlot-

ták, hogy legyek Szeged város kapitánya. De ugyanakkor meg tudtam, hogy

Szőke Péter a másik jelölt, és ráadásul egyidősek is vagyunk Péterrel, ak-

kor közöltem, hogy menjen nyugodtan a Péter, én nem, és várom a hasonló

munkát. Na, nem mindenki ilyen marha – már bocsánat a kifejezésért!

Tulajdonképpen 1985-től már érződött, hogy valami baj van. Sőt! ‘85-

ben fent voltunk Budapesten, általában havonta felmentünk, a legtöbb eset-

ben Berecz János, ő volt a fő-fő szónok, mindig tartotta az ő saját speech-ét,

ugye próbált fontos emberré válni, mert azt hiszem valószínű, sokan tudják,

ebben időben Kádárnak a helyére pályázott. Jani „bátyánk” ezt megtudta,

és hát akkor süllyesztőbe került a Berecz János. De ugyanígy előadó volt a

pesti főnököm, a Varga Péter. Aztán voltak mások is, például Lakatos Ernő,

aki mindig azt mondta, vegyük le a kabátot, csak ingre, és igyunk meg egy

fröccsöt. Az volt a szava járása, hogy „mi pártmunkások”, hát ilyen pózolásos

fellépések is történtek.

1985/86-ban került először terítékre, hogy megszületik a FIDESZ (va-

lószínű, hogy az állambiztonsági jelentések alapján). Ekkor még nem úgy,

mint szervezet, hanem, mint csoport. Később elhangzott az is, ‘87-88-ban,

hogy maximum lehetnek 200-300-an és hivatalosan is szervezetté alakul-

nak. Berecz János szerint hasonlóan kellett volna eljárni, mint ahogy Orbán

úr mondta nemrég, hogy egy-két koki, egy-két pofon és nincsen probléma.

Nyilván más szavakkal, de a lényeg az volt, hogy nem kell velük foglalkozni.

Tulajdonképp akkor hangzott el először, ezt Kádár mondta, hogy még egy-

szer Rajk pert nem akar. A szamizdat anyagok akkoriban keltek-jártak, na-

gyon sokat láttam. Ez nem úgy alakult ki egyik pillanatról a másikra, mint

ahogy mondják, hogy a szobába bement Orbán Viktor, aztán elhatározták,

hogy lesz valami, hanem különböző formációkban. Lényeg, hogy ekkor a po-

litikai főiskolára jártam, akkor és ott már egyértelműen elhangzott, hogy itt

váltás lesz. De a váltást senki nem úgy képzelte, mint ahogy később történt.

Meg tudom mutatni a szakdolgozatomat, hogy mikor a ‘90-es váltás tör-

tént, tehát a szavazás alapján új kormány lett, én már ‘90 júniusban meg-

56

kaptam a diplomát, de már előtte leírtam, hogy az emberek már választot-

tak, csak nem tudják, hogy mit. Tehát hogy csak a tagadás volt, hogy mi ne

legyen, de hogy mit, az ilyen értelemben nem volt egyértelmű. Nehéz erről

beszélni, mert utólag szépen megmagyarázzák itt pl. a reformköröknek a té-

máját. Én nem állítom, hogy teljes hazugságokat mondanak, mert igazá-

ból az, hogy ki hova került, az nagyon sok esetben adott utasításokon múlt.

Miről van szó? Például a megyei pártbizottságnak a tagjai, a pártmunkások,

egy voltam ezek közül, különböző megbízást kaptunk, hogy egyik menjen el

Kecskemétre, Miskolcra, ki hova menjen, és ezt konkrét utasításra, tehát a

Szabó Sándor irányítása alatt. Illetőleg aztán dr. Vastag Pál, az első titkár, elő-

zőleg, Moszkvában tanult, később Békés megyébe vándorolt át képviselőnek

is, mert itt, Csongrád megyében gyakorlatilag kinyomták. 1985-ben Szabó

Sándor lett az első titkár, Komócsin elment nyugdíjba. Ezzel tulajdonképpen

itt már kezdetét vette a változás és különböző események történtek. Maga

a mozgolódás inkább ‘87-ben, sőt, ha jól emlékszem, a ‘86-os választásnál

a közösségek, és az emberek szabadabbá váltak. Pl. volt egy nagygyűlés, va-

lamelyik elvtárs elkezdte nyomni a szöveget, és akkor valaki bekiabált, hogy

mit magyarázol, a fél birkát elloptad. És akkor mentek a röhögések. A tár-

sadalomban a feszültség lazult. Színre léptek a négyek: Bihari Mihály, Bíró

Zoltán, Király Zoltán, Lengyel László.

Király Zoltánt gyakorlatilag fölemeltek a piedesztálra. Egy alkalommal

a Kapcába nem lehetett beférni, mert Király Zoltán beszélt az eseményen.

Nekem az volt a gondom, hogy nagy lányai ott vannak és ő kikezdett egy

másik nővel, a családot otthagyta. Én nem ítélek el senkit, mindenki úgy él,

ahogy akar, csak azt szoktuk mondani, ki hogy él, úgy ítél, és őnála ez nem

egy erkölcsös tartás volt. Tudom, ez a betokosodott, átkos, kommunista

gondolkodás, ahogy szokták mondani, de nyilván nem az élvezetek miatt

van az ember, bár élvezetek is kellenek, enni, inni, meg ugye jóban lenni a

lányokkal, de nem ez az életnek a fő dolga! Végül is jött a választás. Apró elő-

zőleg lemondott, azt hiszem ő az apósa a Gyurcsánynak. Maga a választásnál

Komócsin Mihály szintén kiesett a kosárból, ő szeretett volna itt képviselő

lenni, de nem lett. Megindult a változás, említettem azt, hogy ki hova ke-

rült az függött a főnökségtől is, Kecskeméten volt az első ilyen morzsa, ahol

a reformkörök mozgolódtak. Véleményem szerint az első morzsa a már em-

lített Vastag Györgyi volt, úgy gondolom, lehet nevesíteni. Aztán volt, aki

korábban, volt, aki később el is tűnt a süllyesztőben. Ugyanakkor viszont az

ünnepek, maguknak az ünneplése szépen alakult! Könyveik, a 10 éves meg-

57

alakulás, és így tovább... Szegeden karszalagos rendező voltam az országos

rendezvényen. Végighallgattam az összes beszédet. Tulajdonképp akkor tűnt

fel több vezér-jelölt, az első számú ember később következett. Itt fogadtunk

el egy változást előkészítő programot. Budapesten később kongresszust tar-

tottak, jött a pártszakadás. A kilépése egy csoportnak. Utódpártként (azóta

is vitatott) Magyar Szocialista Pártot alakítottak, és a – bajban vagyok a ne-

vekkel – egy semleges, harmadik, negyedik embert választottak titkárnak.

Szegeden is elkezdődött a szerveződés. Nagyon sokra emlékszem! Itt voltak

például a honvédségiek, honvédtisztekről beszélek, ott maradtak a munkás-

pártban, az nem szűnt meg, másik részük átjött, aztán csere-bere is volt, volt

aki elment majd visszajött. Végül is az MSZMP szétzilálódott, mint városi

pártbizottság, és egyéb szervezetek alakultak. Kevesen maradtunk. És jött az

1990-es év, a választások, különböző ellenpártok. Érdekességként említem,

hogy akkor, még ‘90-ben fel sem merült, hogy Horn Gyula mekkora tettet

hajtott végre, hogy megnyitotta a határt. Horn Gyulát nagyon tisztelem,

halálában is, meg halála előtt is, mert igen tisztességes, becsületes ember

volt, és többek között ő mondta, hogy a szovjet rendszerváltók, Gorbacsov

azt ígérték, hogy az adósságunkat kifi zetik azonnal, ha bármilyen gond van.

Akkor olyan 10 milliárd körül volt az államadósság, tehát nem egy óriá-

si tétel. Ezt csak mellékesen mondom. Én alapító tag voltam a szocialista

pártban. Az első alkalommal elmentem és ott maradtam, azóta is ott vagyok

benne.

Többször megfordult a fejemben, hogy ki kéne lépni, emberi gyarlósá-

gok miatt, de tekintve, hogy a számat nem tudom tartani, és ha szájaskod-

ni akarok, akkor azt mondják, hogy ne járjon a szád, kívül vagy, kívülről

könnyű beszélni. Tehát inkább az ember belül maradt, vállalta és mondta

a véleményét. Tisztségeket is vállaltam, voltam városi alelnök, indultam az

elnökségért is, de néhány szavazattal lemaradtam. Igyekeztem valamit ten-

ni, létrehoztuk a Dél-Alföld című újságot, de a további munkában is, a ma-

gam módján segítettem. Persze nem gondtalanul teltek az évek. Botka Lász-

ló megkért, hogy mondjak le az alelnökségről, mert az ifj ú titánok közül az

egyiknek felajánlották majd ő lesz az alelnök. Az alapszabály nem tette lehe-

tővé, csak három alelnök volt, és kedves Botka úr mondta, hogy legyen szíves

lemondani. Majd a következőnél változtatás lesz a szabályzatban, öt alelnök

lesz, és akkor szépen visszamasírozhatunk. Hát, erre – nem mintha különö-

sebben hiányozna – természetesen nem került sor. Mindettől függetlenül úgy

érzem, hogy sokat sikerült segíteni, egyrészt azzal, hogy ‘90-től majd ‘94-től

58

pedig a nyomdával. És onnantól kezdve pedig sok-sok millió forinttal, nem

is készpénzben, de nyomdai tevékenységekben: újság, könyvek. Aztán köz-

ben önkormányzati képviselő lettem. Sorjában tettem a dolgomat. Állandó

jelleggel fi gyeltem, mi történt, hogy történt. De az emberek színeváltozásán

eléggé nehéz végigmenni.

Személy szerint én is, de a környezetem, az emberek egy része is, fegye-

lemhez voltunk szokva. Államfegyelemhez, már ha lehet így nevezni. Termé-

szetesen voltak zsiványok, meg bűnözők, de mindig ment a szöveg, hogy: ez

egyszer majd meg fog szűnni. Ebben voltam benne egész pici gyerek korom-

tól. Az emberi egyenlőségről, hogy minden embernek egyenlőnek kellene

lennie – ma is ezt vallom.

Említettem a politikai főiskolát, ott már fel voltunk készülve, hogy itt

váltás van, váltás lesz. Többpárt-rendszer lesz. Elfogadtam, beszélgettünk,

vitatkoztunk, bíztam a jövőben. Mi többet képzeltünk el! Magyarország

minden magyarnak hazája lesz, a jelenlegi megkülönböztetésre nem gon-

doltunk. Arra főleg nem, hogy ismét a koldusok országa leszünk. Ez szinte

egy elfogadott dolog volt nálunk, hogy a jugoszláv és a cseh felbomlást má-

sok is követik. Trianon már távol volt, tehát a párizsi békék, közben a né-

meteket is átengedtük a határon... és nem történt semmi – nekem ez nagy

csalódás. Nem tudtunk elérni az országegyesítést. Hogy egy kicsit előre sza-

ladjak, láttam nemrég az István, a királyt a szabadtérin, az Alföldi rendezés-

ben. Nem akarok belebonyolódni, én hogy értelmezem, de egy biztos, hogy

a zárójelenetnél szebben és valóságosabban nem lehet kifejezni, hogy milye-

nek vagyunk mi magyarok. Egyszerűen be vagyunk zárkózva. A záró jele-

netben ott a királyi korona, amely ránk rácsukódik. Mi bent vagyunk és azt

lehet látni, hogy körben mindenki haragszik ránk. És ez ezeréves, vagy ezer-

száz éves harag, mert amikor mi ide betolakodtunk, akkor az itt lakókkal

nem egyeztünk, beolvasztottuk, erőszakoskodtunk. Európát leckéztettük. A

rendszerváltáskor sem azt éreztem, hogy most itt emberi kiegyezés történik,

hanem különböző pártocskák, vagy pártok megegyezése. Szándékosan pél-

dákat nem sorolok fel, ismerem a mai fő emberekről írtakat, legyenek jobb-

oldaliak, vagy baloldaliak, de mindkét félnek csak az ő oldalukon állók szá-

mítanak. Lehet így is élni, látjuk, hogy meg lehet tenni, de én ezt elítélem.

Azt is elítélem, hogy egyetlen mai érték, a pénzmennyiség nagysága. Szóval,

tisztában voltam azzal, hogy rendszerváltás lesz, és rendszerváltásról beszé-

lek, és most már harmadszor mondom a Gyöngyinek a nevét, tehát hogy

59

az én abban hittem, amit a Gyöngyi mondott, hogy rendszerváltás lesz itt,

Magyarországon. Ebben a helyzetben teljesen megrendült a hitem. Rendkí-

vüli hátrányba kerültem. Kinek mondhattam, hogy munka mellett egyete-

met, politikai főiskolát végeztem el, előttem fontos beosztások álltak, mások

meg ügyvédi szakhoz jutottak. Mindent vitt a rendszerváltás! Itt álltam a

családommal, hogy mi lesz. 1990 májusában visszakerültem a rendőrségre,

a vizsgálati osztályra, majd 1990. szeptember 30-án az Aerocaritas-nál egy

egészen másféle világban, a civil szférában kezdtem el dolgozni.

A „barátaim” nem segítettetek, hát elmentem az „ellenséghez”, Bába Ist-

ván ügyvédhez. Ő volt az egyetlen ügyvéd, akivel magázódtunk. Őt jó ügy-

védnek ismerték. De ő is követett el hibákat. Például egyik ügyemben Sz-né

benzinkutas ügyét vizsgáltam. A gyanúsított meghallgatásakor az ügyvéd úr

állandóan beszélt. Meg akarta határozni, hogy mit mondjon, miről beszélhet

a gyanúsított. Szabályosan az ügyvéd csak kérdéseket tehetett volna fel és ezt

megszegte. Ekkor időponttal jelölve a megszólalásokat mindent rögzítettem

a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyv lezárása után először a gyanúsítottal olvas-

tattam el leírtakat, majd aláírattam. Utána átadtam a jegyzőkönyvet az ügy-

védnek, aki olvasás közben elsápadt, majd kérte, hogy írjak újat, mert tudta,

hogy törvényt sértett. Kérésének eleget tettem.

Bába István szorultságomban segített, alapvetően ezért tisztelem. Bár az

utódjai lennének olyanok, messze sem észben, sem másban nyomába sem

léphetnek.

Bekövetkezett a rendszerváltás, konkrétan a kormányváltás, jöttek a gon-

dok, a nehézségek, igyekeztem az emberekbe lelket verni. Többek között az

első munkahelyen kívüli alapszervezetet létrehoztam, létrehoztuk, Gyálarét,

Szentmihály, meg Móraváros és egyéb területeken, aztán pár évig én is ve-

zettem.

Aztán a politizálás oda vezetett, hogy 1998-ban képviselői feladatot is

vállaltam az önkormányzatnál. 2002-ben munkát igazából befejeztem, mert

személy szerint – nem mondom, hogy ellenséggé váltunk Botkával – de az

igaz szót nem nagyon bírja. Nem bírják. Ők politikusok, tudom, amit tanul-

tam, amit ma is vallom: a politika nem más, mint a hatalomért való harc,

küzdelem, minden áron, és ha már megvan, akkor a mindenáron való meg-

tartása. Ebből sokan azt vezetik le, hogy ebbe a becstelenségtől kezdve min-

den belefér. Ez nekem nem ízlett, nem is jöttem bele, sőt, bizonyos szem-

pontból viccesen el szoktam ütni. Fiam Krisnás, ott él Krisna völgyében, és

van vejem, aki kemény Fideszes. El lehet képzelni: együtt ül a családi asztal-

60

nál egy vallásos Krisnás, egy Fideszes, meg egy átkos kommunista. Beszélge-

téseink nem vitanélküliek, de mindig meghallgatjuk, mindig igyekezünk oly

módon megvilágítani a dolgot, hogy a másik is megértse, ki mit gondol, de

nem szükséges a magáévá tennie. Rendkívül büszke vagyok rá! Ez nekem a

rendszerváltás. Amikor a pozitív dolgok jönnek elő.

Szétverték a mezőgazdaságot, erre is nagyon jól emlékszem. Miért kellett

szétverni? Vagy ugyan így az ipart, sőt az egész magyar gazdaságot. És eb-

ben – bármilyen furcsa – nem tudnám azt mondani, hogy a baloldal vagy a

jobboldal a főbűnös. De ez az egész bal meg jobb oldal olyan, hogy csak sor-

solással lehet eldönteni, hogy ki hova megy. Vitatkozom az ifj úsággal, a bará-

taimmal, a mai harminc-negyven évesekkel: Mentünk a Vajdaságba, egyikük

úgy kezdte mondókáját, hogy ő jobboldali. Kérdeztem, mi különböztet meg

egy baloldalitól? Szerintem nem az oldalak alapján, hanem a cselekedetekből

lehet megítélni, hogy ki milyen ember. Hiába mondom én, hogy ez vagyok,

vagy az vagyok, ha a cselekedetem az ellenkező.

Szinte borzasztó dolog, olyan emberekkel találkozom, akik mondják,

hogy „én soha nem voltam párttag”. Nem igaz, mert 960-980 ezer párttag

volt. Valaki úgy lehetett például művezető, ha tagja volt a pártnak. Nem

mondom, voltak olyan díszpintyek, akit be sem engedtek a pártba, hogy le-

hessen dicsekedni, hogy nem minden vezető párttag, hanem pártonkívüliek

is vannak. Ezeket valahogy elfelejtik, ha beállnak sorba a jobboldalhoz. Ne-

hezen emésztem meg a dolgot, mert én többet vártam az egész rendszervál-

tástól, nem azt, hogy újabb sehonnani emberek kerülnek elő, lesznek veze-

tők és a Himnuszból is idézhetjük, hogy: „Bújt az üldözött s felé Kard nyúl

barlangjában”… Szerencsére az emberek a nagy százalékával nincsen problé-

mám. de azt nem mondom azt, hogy soha nem is volt.

Egy példát megint említek: jó pár évvel ezelőtt, Ópusztaszeren, a park

előtt elhelyezkedő emlékművek lebontására sor került, de én sokkal koráb-

ban, a kezdet kezdetén próbáltam Lukács Imrét lebeszélni erről a kezde-

ményezéséről. Az elgondolás szép volt, de a végrehajtás törvénytelen. Az

ópusztaszeri emlékparkhoz vezető út baloldalán több hektáros legelő terült

el. A bejárathoz közel, engedély nélkül, emlékfalat építettek. Imre próbál-

kozott engedélyt beszerezni, de a hatóságok különböző okokkal ezt meg-

tagadták. A falra márványból ragasztottak táblácskákat, rajta az adomá-

nyozó magán- és jogi személyek neveivel, de volt néhány posztumusz név

is rögzítve. Az emlékfalak mellett árusító helyeket építettek, ünnepségeket

tartottak, olyan búcsúhely szerű alakult ki. A terület kezdetben egy kft.

61

tulajdonában volt, később kivásárlással Imréhez és a családjához került. A

létesítmény céljáról magasztos elképzelés volt: a világon élő magyarság ösz-

szefogása, nemzeti emlékhely, kiállítások, találkozók, vadász napok, szittya

népek összejövetele. Többször kértem, így ne csináld, engedélyt szerezzél

be, ettől függetlenül mindig segítettem, intéztem a füzeteit, közreműköd-

tem szervezőként, rendezőként. A lényeg az, hogy a törvénynek nem meg-

felelően, az építés, az ünnepségek folytatódtak. Hatóságok erélyesen léptek

fel, bontásra szólították fel a családot, ennek nem tettek eleget. Közben né-

hány építmény lebontásáról a törvényi rendelkezés elévült, azzal nem tud-

tak mit kezdeni, de a többit lerombolták. Néhány éve a Közéleti Kávéház

keretén belül a kávéházi asztalokra hoztak tégladarabokat, gyertyát, nemze-

ti zászlót és tiltakozó előadások hangzottak el. Korábbi polgármesterünk is

kiállt mellettük, tehát Szalai István is beszélt ott. Szó nélkül nem mindent

szoktam eltűrni. Ott a Szalai úrnak is elmondtam, hogy amikor polgármes-

ter volt, miért nem nyújtott hathatós segítséget. Felesége iparkodott férjét

menteni. Ott olyan dolgok hangzottak el, ami sem a valóságot nem fedte,

hazugságok voltak.

A szellemi összefogás, népeink találkozói elvezethetnek azonos gondol-

kodáshoz, új típusú nemzet megteremtéséhez. Addig míg egyes csoportokat,

embereket megkülönböztetünk, egymásnak ugrasztunk az anyagiak miatt,

fogy a reménységünk a gyönyörű szép Magyarországról.

Azon a bizonyos december 4-i napon nótaműsorral léptünk fel Ágyán.

Ez egy olyan helység Romániában, ahol csak be lehet menni, meg ki lehet

jönni. Délelőtt Szegeden, aki akart, szavazott. A kutyának nem jutott eszébe,

hogy mi van azzal a szavazással. Ahogy telik az idő, már bocsánat, hogy visz-

szatérek, annak idején mondtuk, hogy annyi partizán volt, hogy nekik kellett

volna felszabadítani a Szovjetuniót, aztán később az ötvenhatos témából, ha

valóban annyian voltak, akkor nekik kellett volna győzni és kiverni az oro-

szokat. Most ugyan ez a dolog, most mindenki ott volt szavazni a népszava-

záson. Ágyán meg elmondták, hogy magyarokkal több mint tíz éve találkoz-

tak, akkor Koós János volt a vendégük: Ez az egyenlő bánásmód a külföldön

élő magyarokkal szemben? Az ágyaiak mikor részesülnek az Erdélybe vitt

millió forintból? Ez alkalommal, mint máskor is vittem eladásra a kiadvá-

nyainkból több ezer forintértékben. Látva a mély szegénységet, a könyveket

odaajándékoztam a helybéli gyerekeknek. Műsorunk befejezése után a gyere-

kek felmentek a színpadra és nekünk elénekelték a „ Mennyből az angyalt”.

Megkönnyeztük.

62

Volt itt olyan, hogy a munkásőrség lefegyverezése. Az utolsó parancsnok-

kal, Szabó Jánossal együtt végeztük a politikai főiskolát, jártunk Budapest-

re. Itt élt ő is Szegeden. Különösebben nem foglalkoztak vele, egyes em-

berek lepattantak a munkásőrségből, főleg a közismert emberekről kellene

beszélni. Korábbi munkája a munkásőrségnek alapvetően az emberi segítség

volt, eljártak árvízi mentésre, a katonai kiképzésre, ünnepségek biztosítására.

Sok fi atal lányokat, fi úkat, meg idősebbeket láttam együtt, nagyon jó bará-

ti kapcsolatok jöttek össze. Csináltak építményeket, amikről utólag azt sem

tudták, hogy mire is lehet használni. Nem maguknak, hozzáteszem, se terv-

rajz nem volt hozzá, se anyag, se semmi, ezeket „beszerezték”, de készültek

különböző kulturális építményektől kezdve, garázs, sportpálya, gyakorlótér.

Jártak szolgálatban együtt a rendőrökkel, tudok képeket mutatni, szovjet ka-

tona, magyar katona, rendőr, munkásőr együtt mentek. Április 4-én meg a

tribünön együtt díszelegtek. Az árvíznél együtt tevékenykedtek. Ezt hívtuk

fegyverbarátságnak. Az általam szervezett fegyveresek találkozóján a munkás-

őrség is részt vett. Egyszer azt halljuk, hogy befagyasztották a munkásőrséget,

a ruhájuk egy részét be sem kellett adni. A fegyver nem volt kint náluk, szol-

gálat után mindenki leadta fegyverét. Azokat őrizték a megyeházával szem-

ben, ott volt a főparancsnokságuk. Ott volt a Tábor utcában, megyei párt-

bizottsággal átellenben. Kockás Ferenc volt a megyei parancsnok, de aztán

a Szabó János következett. Aztán később hallottam, hogy a horvátok kaptak

húszezer géppisztolyt, amely a munkásőrségé volt.

Látszódott, hogy az ország, a nemzet vagyonának a privatizálása során,

kezd egy újfajta gazdasági elit megszületni, miközben az egyszerű emberek,

a hétköznapi emberek azt várták, hogy itt a szabadság, és jön a Kánaán, és

közben pedig az állami vagyonnak a felszabdalása és magánosítása történt.

Az akkori államhatalom, vagy a társadalmi vezetés, de inkább hatalomról be-

szélek, azok az emberek, akik irányították, és ott voltak a polcon, igyekeztek

gyorsan lelépni. És jött a második meg a harmadik vonal, név szerint nem

akarok senkit kiemelni. Gyurcsányra és másokra gondolok itt. Átrendező-

dött a KISZ, a Hazafi as Népfront, később jöttek az új pártok képviselői. Né-

meth Miklós megmaradt naívnak és becsületes embernek. Nem mindenki

lépett le, jó néhány vezető, aki talán úgy érezte, hogy hibás, vagy hogy már

nincs köze az egészhez, az lelépett. És jöttek a második-harmadik vonalbé-

liek, ők úgy érezték, hogy „elnyomott emberek”, akik úgy voltak vele, hogy

most már lehetőségem van, akkor kapjam, marjam. Ebből adódott, hogy

közös megegyezés is volt közöttük. Tudom, hogy nem szép ilyenről beszélni,

63

mert nincs rá bizonyítékom, de az volt, hogy én is lopok, te is lopsz, nem

szólunk bele.

Egy példát pontosan el tudok mondani. Volt Szegeden egy VIDIA keres-

kedelmi vállalat, az előbb említett megyeházának a sarkán, most az adóha-

tóság egy része van az épületben. Az történt, hogy a nagykereskedelmi válla-

lat gyakorlatilag csőd közeli helyzet került. A vezérkar, vagy legalább is egy

része, tudta, hogy közel 800 millió forinttartozást fognak hozzájuk átutalni.

Mondjuk, október 15-én érkezik a pénz, már postán van. Most 5-e van, a

tíz napot kihasználták arra, gyorsan eladták a céget bagóért, aki már tudta,

hogy be fog futni a pénz. Ilyenek az összejátszások. Nincs mit szemére vetni

senkinek sem. Nem személyeskedésként, ha a mostani miniszterelnökünket

nézzük, hát ő miből gazdagodott meg? És a felesége? Hogy lett? Egyáltalán

mi lehet mögötte, valóban soha ne keressük az első millióját? De vegyük a

másik oldalt, nézzük meg a Gyurcsány-témát, egy forintért szakszervezeti

szállodát adtak, jó, hát volt rá tartozás, de nyilván nem nagyságban, hogy

a vásárlás ne járt volna tetemes többlettel. Nem tudom megmondani, hogy

akik szépen megtűrik egymás között azzal, hogy te is lopsz, én is lopok, ne

járjon a szád, azok meddig bírják? Keller Lászlót kizárták a pártból, vissza-

vették, most megint kizárták. Ez az, amikor nincs emberérték. Nincs, aki va-

lóban, tiszta kezű lenne valamennyire, mert nincsenek már tiszta kezek. Ha

mást odatesznek, akkor azt is megfertőzik. Ha itt nézzük, mit stikáztak Sze-

ged az önkormányzatnál a múlt pénteken. A nyakamat odateszem, hogy kel-

lő eligazítás lesz a Fidesznél és a Botka-féle csapatnál is, hogy huszonöt perc

alatt lerendezték azt a témát, amiben korábban nem tudtak megegyezni. Le-

pacsizták egymás között. De úgy, hogy az embereknek ezt nem kell tudniuk.

Az emberek többségét meggyőzik, mennyire boldog legyen, hogy 45 ezer

forintos küszöbért dolgozik, hogy van munkája. De nem tud belőle meg-

élni! Kell neki még trógerolni, vagy lopni. A kádári gulyáskommunizmus-

ból, mi az, amire azt tudom mondani, hogy az pozitív része volt? Az alap,

vallom, hogy minden embernek a megölése, meg egyáltalán az elpusztítá-

sa, megbocsáthatatlan. Megbocsáthatatlan, amikor egyenlőségjelet akarunk

tenni a barbarizmusok között. Az, hogy most a Kádár kormány, egyálta-

lán a Kádár-korszak, az negatív, azt igen nehéz megítélni. Korábban volt itt

Recsk, Hortobágy, meg ehhez hasonlók. Volt egy társadalmi kép, vagy hely-

zet. „Munkás ököl oda súlyt, ahova köll!” A volt uralkodó osztályt, és mint

ilyet, valamilyen szinten meg kellett semmisíteni. Ami önmagában emberte-

len cselekedet. Eszerint például valakinek volt egy szabósága, huszonöt hold

64

földje, vagy tagja volt a feudális rendszernek, azokat ki kellett iktatni, sok-

szor koncepciósan. Alapvetően azt mondták, hogy ez a többség uralma a ki-

sebbség felett. A dolgozóké a kizsákmányolók ellen. Ez önmagában sem volt

így igaz, mert akkor is volt az elsők között is első. Kötelező volt dolgozni de

biztosított volt a munkahely, szegénységben nem halhatott meg senki. Most

azt halljuk, hogy nagy volt a munkanélküliség a gyárkerítésen belül. Hogy

dolgozott vagy nem, az teljesen mindegy volt, megkapta a fi zetését, tehát a

munka morálja alacsony volt. De kötelező volt dolgozni vagy tanulni, mert

a KMK-ért elsőként csak lezárták, utána lecsukták két-három évre is, mert

dolgozni az kötelező volt. A másik az iskola. Iskolába járni kötelező volt a

gyerekeknek. Most meg beállítanak rendőröket, hogy a csavargást megszün-

tessék. Akkor egyszerűen nevelt a szülő és az iskola, de volt hittan is, ott is

jóra tanítottak bennünket. Szabadidőnket az úttörő munka foglalta el. Gye-

rekkoromban a 14 év alatti gyerek este 8 óra után az utcán nem tartózkod-

hatott. Egyszerűen nem lehetett, mert akkor fülön fogták a kedves szülőt. A

felelősség, a szülők felelőssége megkérdőjelezhetetlen volt. Hogy mennyire

érzi az ős felelősnek magát az utódja vonatkozásában, egyáltalán érzi-e ma, az

kérdés. Persze most már több nemzedék fölnevelkedett és minél lazábbak a

kötelékek, annál nehezebb a kötelezettségeket megkövetelni, főleg ha magam

sem tartom be azokat. A mai értelmiség döntő többsége, most már koránál

fogva, ingyen tanult, tanult a most megtagadott szocializmusban. Korábban

az volt, hogy mindenki járjon iskolába, mindenki tanuljon és majd valaki

lesz belőle. Ezeket érdemes áttekinteni, olyan eltérések, amelye jövőre nézve

kilátástalanok.

Kádárral igazából nem voltam közeli kapcsolatban. 1970-ben volt a nagy

árvíz, ő végigjárta az egész környéket, és az egyik kiskatonámhoz – elő volt

készítve, fegyverrel a kezében – odament Kádár. Kézfogás, és hasonlók. Tu-

dom, mert a környezetemből sokan nézték, például hogy, lehúzták vagy nem

húzták le a körmét a Kádár Jánosnak. Mert volt egy történet, hogy a körmeit

letépték a vallatásban. Engem kíváncsiság nem vezetett, mert a kedves felesé-

gem 15-20 évvel ezelőtt olyan súlyos betegséget kapott, hogy a körme alatti

hús elszarusodott, ennek következtében a körme különböző módon töre-

dezik, hasadozik és semmilyen módszerrel nem tudták meggyógyítani. Ha

olyan gyógyszert kap, hogy gyógyítja, az a veséjét, máját bántja, vagy épp más

betegséget hoz ki. Feleségemnek a körmeit bevágták egészen a körömágyig,

és szó szerint letépték, nekem is fájt, hogy a körmeit letépdesték, és több hó-

napig gyógyult.

65

Nagyon sok embert tudok mondani, akivel találkoztam, a Göncz Árpád

elnök úrral például, de Kádárral nem. Annyi még, hogy ővele kapcsolato-

san, sokan mondják, hogy más csak látszólag volt önmaga, amikor lemon-

dott, de én bízom benne, hogy ő őszintén akarta. Bár éppen ez a pártmegbí-

zatás egy betyár nehéz dolog. Az ember főleg a közösséget látja. Nem lehet

elvakult az ember, de azt látja, hogy szükség van rá, és amíg azt érzi, hogy

szükség van munkájára – jusson eszünkbe Radnóti gondolata, hogy a tiéd

vagyok, a földre hullok. Akinek van tartása, az ilyen. És a másik a pózolá-

sok, hogy most kiválasztom a kisgyerekeket, megölelem az öreg mamát és

hasonlóak, persze nem szükségszerűek, de nem lehet elkerülni, így szeré-

nyen alkalmazzuk. Ilyen volt a május elsejei felvonulás, a kívánságműsor. A

Mariska nénivel ők eltotyogtak akkor. Nem volt százezer gyerek keresztap-

ja, illetve névadója, mint annak idején Rákosi. Kádár mindig a munkáról

beszélt, ami nekem nagyon imponált, a munkának a megbecsülése, az élet

megbecsülése, ugye tőle jön, hogy a krumpli leves az legyen krumpli leves,

és hogy az asztalról csak akkor tudunk elvenni valamit, ha oda raktunk va-

lamit. Mind olyan dolgok, ami példaképé tette a számomra. Azt persze nem

tudjuk, hogy mennyi volt a valóság. Az ügymenethez mennyire bólogatott.

Az azonban én nagy bűnnek tartom, hogy embereket végeztek ki politikai

okokból. De ezekbe mennyire szólhatott bele? Annak idején a görög bölcs

Szokratész is megitta a mérget, mert a törvényt be kell tartani. Személy sze-

rint, ha az a rendszer nincsen, akkor ezt a kort nem éltem volna meg így,

másképpen mondva egy falusi ganajtúró lehetem volna. Persze ehhez kellett

az embernek a magánszorgalma is.

1998-ban így jelöltem célomat: „élni és élni, hagyni” és a végsőkig tartot-

tam azt, amire gondoltam. A világháború utáni rendszerváltás véleményem

szerint egy olyan dolgot adott, hogy százezreket és milliókat emelt ki a rossz

sorból. Ezt ma sokan elfelejtik.

Akkor a rendőrségtől eljöttem, volt egy útkeresés, hogy hogyan tovább.

Ekkor jelentkezett a Kozenkai Jenő. Kapcsolatunk régi volt, a Dinka József

ügyben mélyült el, ez az eset – melyet már említettem korábban – a kábel-

gyárnál történt, akkor Jenő önként felment egy közeli épület tetejére a negy-

ven fokos melegben, fekete ruhában és onnan fedezett engem. Aztán el kel-

lett járnom az ügyben, hogy ne fenyítsék meg, azt vetették ugyanis a szemére,

hogy nem kapott erre parancsot.

1988 év végén – legnagyobb megrökönyödésemre –, „Majzik István úr”

néven kaptam levelet a megyei pártbizottságtól. Akkor még nem nagyon

66

uraztunk. A meghívó az újszegedi szállodába invitált, hogy az Aerocaritassal

kapcsolatos előzetes megbeszélésre jelenjek meg, mint a megyei pártbizott-

ság képviselője. Hát elmentem. Ott érdekes emberekkel találkoztam: Csehák

Judit egészségügyi miniszter megbízottjával, Gyulay Endre püspök úrral az

Országos Mentőszolgálat elnökével, államtitkárokkal, a mentők helyi veze-

tőjével. Egy beszélgetésen vettem részt, aminek az volt a lényege, hogy az

egészségügy helyzete szükségessé teszi, hogy ki kell menni az utakra, men-

tőkkel, szakemberekkel, és mert az utak elhanyagoltak, elkésve lehet csak a

helyszínre érni. ‘88-ról van szó. Ezért hát egy civil mentőszolgálat alakuljon

meg Aerocaritas névvel. Létrehoztuk az alakuló bizottságot, Kozenkai Jenőt

megválasztottuk elnöknek, én mint alapító tag szerepeltem. Sajnos ez a nagy-

szerű vállalkozás mindössze hat-hét évet élt, a környezettől sok ellenállással,

törvényi akadályozással kísérve, és 1990-től az új kormány megsemmisítési

kísérleteivel.

A rendszerváltás az életutamban, röviden: a szegedi Dózsa, vissza a rend-

őrségre, és a leszerelés, nyugdíjba vonulás 46 évesen, havi 6500 forint nyug-

díjjal. Akkor mondta Jenő, hogy gyere hozzánk az Aerocaritashoz ügyveze-

tő gazdasági vezetőnek, úgysincs ideje foglalkozni a napi feladatokkal: „Első

sorban reprezentálok, szervezek, olyan munkatársra lesz szükségem, mint te

– mondta – aki a mindennapi életben ott van”. Jó pénzt ígért, beadtam a le-

szerelési kérelmemet, nyugdíjazást kértem. Hozzá tartozik a tényekhez, nem

hiszem, hogy nálam őszintébb, becsületesebb ember lett volna eddig, on-

nantól kezdve az ember „kurva” lett. Fölösleges szépeket festeni magamról,

mondják, hogy „ha az ember elkurvul, akkor már nem lehet visszavarrni a

szüzességét”. Arra viszont továbbra is vigyáztam, hogy anyagilag nem a ma-

gam és a családom vagyonát szaporítsam.

Elmentem, igyekeztem rendbe tenni az Aerocaritas egyesület és az alapít-

vány munkáját. Bizonyos galádságok oda is csapódtak. Például az egészségügy

miniszterhelyettest „elzavarták”, nálunk lett főorvos hatalmas fi zetéssel. Jött a

nagy álom. Jenő kitalálta, hogy szerezzünk helikoptert. A történet beindult.

Tevékenységünk az új kori mentés csíráját és kifejlesztését szolgálta. Persze a

Jenő bizonyos „legendákat” fűzött. Azt mondta, hogy írt Gorbacsovnak leve-

let, és a Gorbacsov ajándékozott két helikoptert nekünk, amit fel kellett újíta-

ni. Elment Olaszországba, ott imádkozott a Szűz Máriához, hogy adjon már

két helikoptert, és Mária mondta, hogy jól van, menj haza. Ekkor jelentkezett

az OTP-nél a főorvosunk (a korábbi miniszterhelyettes) közreműködésével

ott kapott ötven millió forint támogatást, abból megvásároltuk a két lengyel

67

helikoptert. Aztán volt egy Svájcban élő magyar ember, összegyűjtötte az otta-

ni magyarokat, onnan kaptunk öt helikoptert, a helyi civil szervezettől. Erről

fénykép is van. Tehát volt már kilenc helikopterünk akkor, amikor a Magyar

Honvédségnek sem volt ennyi. Gyakorlatban az összes adminisztrációt én

végeztem. Jenő mellett Szabó Ferenc dolgozott elnökhelyettesként. Közben

ment a légimentő szolgálat, ebben éltem, és volt nem egyszer olyan nap, hogy

l4-l8 órát is dolgoztam. Az Aerocaritas 1992-ben élte virágkorát.

1990-ben létrehoztuk a kft-t, Agóra néven. Elmentem Bába István ügy-

védhez, aki végül is a haveri körével összedobták a pénzt, hogy lehessen kft-t

létrehozni. Nem úgy mentem oda, hogy nincs semmi, hanem viszem a meg-

szerzett tapasztalatokat, és elintéztem, hogy megkapjuk az elvámolt tárgya-

kat, árukat, három hónap alatt hat boltot hoztam létre itt, Szeged körzeté-

ben. A másik, biztos voltam benne, hogy a szegedi pályát (Franciahögy – itt

épült fel az első Bába lakótelep) meg tudjuk kapni nagyon olcsóért. Arra

nem is volt semmi kilátás, hogy a sportegyesület tovább tudja folytatni, hisz

a rendőrség párhuzamosan működtetni kezdet egy másik egyesületet. Dlusz-

tus Imréék a Pacsirta utcai pályán dolgoztak, tehát a másik ott volt parlagon.

‘90-ben tehát megalakítottuk a kft-t, a pályát 3,8 millió forintért megvettük

a pályát. 5,6 millióért eladtuk a pályánál lévő két teniszpályát, meg az edző-

termet a súlyemelőknek. Magyarul a Bábának szereztem majdnem tisztán

két millió forintot. és még megmaradt több mint 10 ezer négyzetméteres pá-

lya, ami később 60-70 millió forintot ért.

Mint említettem az Aerocaritas nagyon szép karriert futott be. Az An-

tall kormány jutott hatalomra és a miniszterük, a Bod Péter Ákos a kero-

zinnak az árát felemelte. A miniszter nevét azért említettem, mert személy

szerint meg akarta akadályozni, hogy a Svájci gépeket megkapjuk, meg az

adó, meg minden, gyakorlatilag befullasztották a légimentő szolgálatunkat.

Ahogy felvirágzott, úgy el is halt. Nagyon sok embert megmentettünk, ezt

szó szerint kell érteni. Ha nincs ez a kerozin áremelés, tudtunk volna tovább

élni. Visszatérve az Aerocaritashoz, én vezettem az egyesületet, Jenő vitte az

alapítványt, nála voltak a helikopterek is, meg ehhez hasonlók. Később mind

kettő szervezetet felszámolták, a bíróságon eljártam, megszűnt az egyesület

és az alapítvány is. Az Aerocaritasról, annak idején egy csodálatos könyvet je-

lentettem meg, érdemes elolvasni bárkinek, akinek kezébe jut.5

Az Agóra kft. megerősödött, 1994-től indítottuk a nyomdát. A nyom-

da kialakítása mellett újjáélesztettük a szegedi művész klubot, újságok alapí-

5 Kozenkai Jenő (1999): Aerocaritas életre-halálra. Budapest: Eurocaritas

68

tottunk (Dél-Alföld, Szegedi Szépírás). Tulajdonképp azért kerültem a Bá-

ba-kötelékbe, mert látta, hogy pénzt tudok szerezni. Ő soha nem szólt bele

semmibe, említettem, hogy a nyomdát úgy adta át, csináljak vele, amit aka-

rok. 1994. május 12-én szólt Bába István, hogy menjek ki a Dorozsmai út

35-be: „Ott van az Illés Mihály, vedd át tőle a nyomdát és azt csinálsz vele,

amit akarsz”. Kimentem, átvettem, életemben előtte nem voltam nyomdá-

ban. A nyomdánál szerencsém is volt az induláskor. Egy korábbi kapcsolat-

ból eredő megrendelés volt az első munka, bírósági nyomtatványokat kel-

lett nyomtatni. Jelentkeztek cégek is. Éjjel-nappal tanultam megint, minden

szakmái könyvet átnéztem. (Később oktattam is két és fél évet a nyomda

ismereteket felsőfokú szakképzésben a Szegedi Tudományegyetemen.) És ak-

kor tehát beindult a nyomda. Egyrészt növekedett a létszámunk és akkor

december 12-én, ha jól emlékszem, szólt a Bába úr, hogy van egy nagyon jó

barátja, és csináljuk meg a könyvét. Persze a barátja úgy tudta, hogy a Bába

szponzorálja, a későbbi írók is így tudták-tudják, a nyílt színen soha nem

foglalkoztam ezzel, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Bába István soha

nem adott egy fi llért sem. És a Halász Miklós jelentkezett, egy ismert szegedi

író-újságíró, sajnos már meghalt, hozott egy kéziratot, és abból december 22-

ére könyvet csináltunk. Ez volt az első könyvünk, az „Elátkozott riportok”,

az akkori közállapotokról.

Aztán kezdtünk belendülni, egy csomó munka volt januárban, február-

ban, de aztán március körül szinte semmi munka nem volt. És akkor anél-

kül, hogy bárkitől tanácsot kértem, volna, elkezdtem menni, hogy hátha

lehet könyvkéziratot szerezni. A dolgozókat nem lehetett elküldeni, mert

jó szakemberek voltak. Akkor azt a holt időt úgy tudtuk kihasználni, ha

könyveket csinálunk. Így is volt, hogy amikor volt munkánk, akkor nem

könyveztünk, amikor kevés volt, akkor betettünk egy-egy könyvet. Annyi

pénzt lehetett kihozni a megrendelésekből, hogy a könyvek jelentős részét

ki tudtuk adni, nem kellett senkitől pénzt kérni. Így ismerkedtem meg Apró

Ferenc, Dér Endrével, Horváth Dezsővel, Németh Andrással, Simai Mihály-

lyal. Kiadtuk továbbá Békési Imre, Burány Béla, Csongor Győző, Katona

Judit, Kikli Tivadar, Molnár János, Pásti Júlia, Péter László, Polner Zoltán,

Rakonczai János, Rózsa János, Sándor János, Tandi Lajos, Takács Tibor, Ta-

masi Mihály, Tarnai László, Tóth Béla, Túri József, Veszelka Attila könyveit.

Sajnos nem tudom az összes szerzőt felsorolni, mert szétfeszítené e könyv

kereteit! Átlagban ötven könyvcímet adtunk ki évente! A legtermékenyebb

évben nyolcvanötöt! Összesen több mint ezer címet. Ekkor sikerült a szege-

69

di parkoló szelvények nyomtatását is megszerezni, az még nagyobbat lendí-

tett a dolgon.

1997 körül, elhatároztam, hogy összehívom az általam kiadott könyvek

íróit. Ehhez kértem és kaptam segítséget Kiss Ernőtől, az újszegedi Bálint

Sándor művelődési ház vezetőjétől. Kicsit üljünk le, beszélgessünk, hogyan

látják a jelent és a jövőt. Kiss Ernővel ismertük egymást, de mélyebb kap-

csolatunk ekkor még nem volt. Együtt írtunk levelet az íróknak. A beszél-

getésnek az lett a vége, hogy találkozzunk másik alkalommal is. Egy hónap

múlva megint beszélgettünk, és végül elhatároztuk, csinálunk valami kis tár-

saságot, hivatalossá téve kapcsolatunkat. Ez lett a Szegedi Írók Társasága, az

első elnökségében Dér Endrével, Simai Mihállyal, Kiss Ernővel, Tóth Bélá-

val, Jancsák Csabával dolgoztunk. Felvetettem, hogy csináljunk antológiát.

Ez lett a Szegedtől Szegedig című antológia. Az első kiadásánál 1998-ban

Simai Mihály volt az antológia főszerkesztője. Az illusztráció családon belül

maradt, nyugodtan merem állítani, a legszebb illusztrációkat készítette az

Andi lányom, aki grafi kus művésztanár. A Szeged kulturális nevezetességeiről

készült grafi kák egyikébe leányom belerajzolta azt is, amit hitvallásomként

szoktam idézni, Juhász Gyula levelének részletét: soha érdemet nem vártam.

Előtte nem beszéltünk erről vele, erre ráérzett valahogy. Megcsináltuk tehát

az első antológiát, száz-egynéhány embert tudtunk belevenni, a kötet csoda-

szépen reprezentálta a szegedi művészetet. Az Antológia kiadásának körül-

ményei szinte évente változtak, volt könnyebb és nehezebb időszak. Az An-

tológia cégünk anyagi és erkölcsi felelősségével került kiadásra. A Szegedért

alapítvány sok éven keresztül, esetenként százezer forint értékben biztosított

támogatást, Szeged város úgyszintén, de volt olyan eset, amikor ennél na-

gyobb összeget kaptunk a megvalósításhoz. Ugyanakkor a támogatás összege

soha nem érte el a költségek felét. Eddig tizenhat antológia jelent meg. Ti-

zenhat év! Most nem hiszem, hogy lesz tizenhetedik. Több évvel ezelőtt leír-

tam, hogy semmi nem hajt arra, hogy antológiát adjak ki, csak a saját lelkiis-

meretem. Az eltelt időszak alatt több mint ezer megjelentetett cím volt. Erre

mondta Péter László irodalomtörténész professzor, hogy száz év alatt nem

készült Szegeden annyi könyv, mint amennyit én kiadtam.

A „nótás” civil énemről néhány gondolat. Gyerekkoromban nagyon ko-

rán elkezdtem néptáncolni, a Tápió-menti „csapatban”. Aztán amikor idejöt-

tem katonának, úgy volt, hogy táncolhatok, Mező Karcsi bácsihoz jártunk

a színházba, amikor közölték, „Majzik elvtárs, maga katona, nem táncos”.

Úgyhogy aztán abba maradt a dolog. De a népzene és a népies műzene min-

70

dig közel állt hozzám! Mintegy 18 évvel ezelőtt hívta fel valaki rám a Bánfalvi

Józsi bácsinak a fi gyelmét, és a nóta egyesület titkára üzent értem. A Magyar-

nóta Szerzők és Énekesek Dél-magyarországi Egyesülete 1995-ben alakult.

Józsi bácsi mondta, hogy először ügyvezető igazgatónak kineveznek, majd a

közgyűlésen elnöknek megválasztanak engem Ez így is történt. Józsi bácsi és

Kikli Tivadar mellett tanulgattam a szakmát.

Nyilván, mint népi táncos valamennyire értettem a nótakultúrát és ta-

nultam népünk dalait, és a népszokásokat. A tánckottát is írtam, ismertem.

Hárman Kikli Tivadarral és Bánfalvi Józseff el irányítottuk az egyesület napi

munkáját, természetesen bevonva az elnökséget is. Minden hónapban egy-

szer találkoztunk a tagjainkkal, vasárnaponként 3-tól 8-ig. Együtt vagyunk,

énekelünk, eszünk-iszunk. Értékeket teremtünk és ápoljuk a hagyományo-

kat. Sokaknak ez a legfontosabb, vagy éppen az egyetlen társasági kapcsolata!

Csemer Gézával közös munkánk eredményeként újra kiadásra került a Dan-

kó-életmű, és további könyvek a korabeli Szeged polgári életéről. Később

megkezdődtek a vendégszereplések. Jártunk Szerbiában, Erdélyben, Auszt-

riában. Még ezzel kapcsolatban röviden két eseményről. Örök emlék, hogy

amikor Újvidéken szerepeltünk közvetlenül a bombázások után, láttuk a le-

rombolt hidat. A rendezvényen mondtam, hogy „amíg nyílik piros rózsa,

amíg szól a magyar nóta, feledni parancsszóra nem lehet”. A vendéglátóink

megkönnyezték. Később – már az új évezredben – Szegeden a székelyek au-

tonómia ügyének támogatására nagy tiltakozást szerveztem, felvonulással. A

Józsi és a Tivadar bácsi csendesen meghaltak már öt vagy hat éve. A Szegedi

Nótás Újságot Kikli Tivadar találta ki és szerkesztette, ezt vettem át tőle pár

éve, halála után mint kiadó-főszerkesztő viszem az újságot. A nyomda a nó-

tázók esetében is ernyőként működött. Tizenhárom nótás könyvet, Dankó

Pista teljes élettörténetét, Kókay meg sok-sok énekes művét kiadtuk. Nyolc

évvel ezelőtt igen kemény munkával sikerült elérni, hogy az újszegedi szabad-

téri színpadot megkapjuk egy nagyrendezvény helyszínéül. Nem kizárólag az

én érdemem ez, hanem dr. Kovács László a szegedi Deák Gimnázium igaz-

gatója és Németh József érdemes művész operaénekessel közös munkánké.

2013 nyarán Mészáros János Elek volt a vendégünk, aki tavaly a Csillag szü-

letiket megnyerte. 1100 ember egy magyar nóta műsor esetében óriási do-

log! Mert a magyar nótánál Pesten sincs két-három száznál több néző. A sza-

badtéri műsorainknál ingyenesen, vagy csekély összegű belépővel jöhetnek

a nyugdíjasok, a mozgáskorlátozottak, a vakok és gyengénlátók. Hát, ami

be van ütemezve, attól nem szoktam eltérni. Ez azt jelenti, hogy az emberek

71

számítanak rá, beírják a naptárukba, úgy rendezik az életüket, tehát ez egy

ilyen dolog. Az ifj úsági ház ad teret a havi eseményeinknek. Korábban vol-

tunk az alsóvárosi művelődési házban, a „Kapcában”, ahonnan egyik napról a

másikra el kellett jönnünk, akkor elmennünk a vasutas diákotthonba, kis idő

múlva onnan is menni kellett. Sajnos mindenki azt hiszi, hogy az egyesület

dőzsöl a pénzben, amit magas bérleti díjra tud fordítani.

Az utóbbi években életem egy másik fontos része a Szegedi Szépírás va-

lamint a Szegedi Szép Szó elindítása, megszületése. 2000-ben a nyomda be-

költözött a szegedi Csillag börtön egyik épületébe, az egykori bútorgyárba

a Cserzy Mihály utcába. Egy-két év eltelt, eszembe jutott, hogy kellene egy

újságot csinálni. Ha lenne saját újságunk, benne a reklámunk, ez jelenthetne

valamiféle hírverést. Irodalomról korábban is tartottam egy-egy beszélgetést,

könyvekről, versekről, de ekkor úgy gondoltam bemutatnánk művészeket

mindenféle művészeti ágból, festőt, szobrászt vagy írót. Először a börtön-

parancsnokkal beszéltem, hogy mi lenne, hogy ha csinálnánk közös rendez-

vényt. Ti adnátok ajándékot, kerámiát, vázát, és beszélgetnénk a művészek-

kel, Ehhez csinálnánk egy kis újságot, benne versekkel, prózával, tájékozta-

tóval a szegedi kulturális életről. Teljesen véletlenül akadtam össze Polner

Zoltánnal, akinek elmondtam az elképzelésemet, és ő abban a pillanatban rá-

kapott. Mondta, hogy évekkel ezelőtt volt a városban művészklub – folytas-

suk! Beszélgetést beszélgetés követett, hívtuk Tandi Lajost, és megegyeztünk

a teendőkben. Első rendezvényünkre Németh Györgyöt és Döbör Andrást

hívtuk meg, alig fértek el a vendégeink. Úgy néz ki, hogy egész jól érezték

magukat. Elkészült a Szegedi Szépírás első száma, Polner Zoltán főszerkesz-

tésével és Tandi Lajos tördelő szerkesztő munkájával sikeres volt a kezdet.

Megjelentettük a Szegedi Szép Szó című lapot is. Munkámból adódóan fog-

lalkoztam Szeged irodalmával, történetével. Juhász Gyula április 4-én szüle-

tett. Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha Szegeden Juhász Gyula emlékére

tartanánk a költészet napját. Létrehoztuk ezt az eseményt, majd október hó-

napra a szegedi próza napját is, amikor Dugonics Andrásra emlékezünk. Az

első magyar regény, az Etelka írójára.

Érdekes és izgalmas kezdeményeznek fogtam fel, hogy „Szegedi nemzet-

közi könyvkiállítást és vásárt” szerveztem, rendeztünk. Az első alkalommal

itt voltak hatvanan – magyarok és határon túli magyarok – a könyvek mel-

lett kiállítás és színpadi műsor is volt. Téved, ha azt hiszi valaki hogy ezeken a

vásárokon sok könyvet el lehet adni. Nem lehet, de talán nem is ez a lényeg,

hanem az értékek felmutatása.

72

Történt, hogy a feleségem életbiztosításának felhasználásával kivásároltuk

az egyik Bába lány tulajdonát a Kft-ből, így végül 24% lett a mi tulajdonun-

ka cégben. A lényeg, hogy elkezdtem a nyomdát, ugye akkor azt mondta

Bába István, hogy azt csinálsz vele, amit akarsz. Az első félévnek, lassan köze-

ledett vége is, látszott, hogy van pénz benne, mert sokat dolgoztunk. És ak-

kor az öreg mondta, hogy számoljunk el, csak kérne bérleti díjat az építmény

használatáért. Csináltunk egy olyan szerződést, hogy a visszafi zetés – az infl á-

ció akkoriban 44-45%-ék, ez 94-95ben volt – nem forintban lett meghatá-

rozva, hanem kiló búzában, hogy hány kiló búzának az értékét fogom neki

bérleti díjként kifi zetni. Szóval ment a nyomda, az öreget többször elvittem

Ünnepi Könyvhétre, ő adta a drótot milyen szponzor, meg a nyomdájával

dicsekedett mindenhol, de soha egy fi llért nem adott. Az évek szépen úgy

teltek, hogy nem forszíroztuk a jövendőt, viszont pénzem nem volt, hogy

kifi zessem őket. A teljes családjuk benne volt kft-ben, sőt, amikor született az

unoka, az öreg a saját részéből adott 100 ezer forintot, tehát tulajdonossá vált

a kis unoka is. Súlyos beteg volt az idősebb Bába István. Váratlanul meghalt.

Mintegy 10 éve. Néhány évig még a család békén hagyott, az ifj abb Bábát

tájékoztattam időnként a helyzetünkről, közben volt a hagyatéki tárgyalás,

majd Pista elkezdte feszegetni a dolgokat.

Nem mondom azt, hogy nagyon jól gazdálkodtam, de a több mint sok tíz

millió forint értékű könyvem volt a raktárban a börtönt területén. A cégnek

sok millió forint tagi tartozása lett felém, ez az amit soha nem fogok látni.

Sajnos ez a helyzet. Belement a cégbe a saját pénzem, a lejárt életbiztosításom

jövedelme, a feleségemé is. Elég gyatra volt az állapotom ekkor. De iszom a

citromfű teát, kocogom, kertészkedek, sokat vagyok az unokáimmal és nem

idegesítem magam!

73

TAPINTATOS REMÉNY ÚTJÁN

Utószó

Elvégeztem vonaltalan életem kiragadott felcsillanásaiból írtak javítását.

Igyekeztem képekkel, újságidézetekből válogatva a „spékelést” elvégezni.

Akaratom ellenére főszereplőnek mutatkozom, de elkerülhetetlenül a kö-

rülöttem élők, a zajló események sem másodlagosak, mindig hatottak cse-

lekedeteimre. Valahogy a léhaság, az értéknélküli időtöltés elkerült, ennek

ellenére kevésszer voltam jó időben jó helyen. Ha az életem most kezdődne,

nem ezt az utat választanám. Élni és élni hagyni, ez amit nem lehet feledni.

Ha választottam, kerestem benne a jót, a hasznosat, a szépet – sajnos a má-

soknak való megfelelést: magam másodiknak maradtam. Ez nem jelentette

azt, hogy a győzelem mámorát kerültem. A teljesítésben elsőnek igyekeztem.

Életutam morzsáiban, első sorban az interjúkérdéseknek6 megfelelve vála-

szoltam, így az adottak ismétlésnek is tűnhetnek. Az érzelmi háttér elmaradt,

az esemény megtörtént, cselekedtem, s ha volt eredmény, elmondtam.

Említettem édesanyám korai halálát, de elmaradt az, hogy mit jelentett

hiánya, tanácsai, biztatásai, meleg kezének simogatása, eligazító pofonjai. Az,

hogy mennyire szerettem. Ezt szavakba önteti alig lehet. Most voltam hetven

éves, Andi lányomtól kapott írásos vallomást igyekeztem elrejteni a szívembe,

könnyek nélkül olvasni nem lehet, azt hiszem, kevés apa kap ilyen szeretetet.

Ölelem unokáimat és bennük látom a jövőt, s megfi zetett értelmét életemnek.

Gábor fi am és felesége, Karonika, Andi lányom és férje Csaba gondos szülők,

van tehetségük, elgondolásuk a boldogságra, meglátásuk a holnapra.

A vallomás mellé rakott képekből, a dokumentumokból és írásos emlé-

kekből elkülönülten látható utam szakaszai. Tanulságos szüleim élete: anyám

a család gondozója, tüze áthatott bennünket, apám munkaszerető, de befo-6 A kötet alapanyagául szolgáló interjú három ülésben készült (2013.08.13., 2013.08.14., 2013.10.02.) a Szegedi Tudományegyetem Oral History munkacsoporja keretében. Az interjút Jancsák Csaba készítette. Közreműködött Kiss Gábor Ferenc. A kötetből a kérdéseket kiemeltük.

74

lyásolta környezete, amelyből igyekezett kiemelkedni, s végül megroskadt.

Testvéreimről csak jóra emlékezem, a maguk baját igyekeztek megoldani.

Összeköt bennünket egy lánc, mindig segítünk egymásnak. Tehettünk volna

többet is, talán.

A családomtól hamar elszakadtam, annyit tudtam tenni, hogy az általá-

nos iskola hatodik, hetedik osztályától – mint említettem, esténként a hon-

védségi kantinban dolgoztam – jutott kis mellékes a megélhetésünkhöz. Sor-

somat a népi tánchoz, a kultúrházhoz való kötődés tette könnyebbé.

A kötetben szereplő képek bemutatják szüleim életét, majd gyermekko-

romat, folytatódik a tápiószecsői általános iskolai táncos emlékekkel, végül a

népi együttes bemutatásával. Néhány emlék maradt tulajdonképpen a má-

sodik munkahelyemmel kapcsolatban (első a honvédségi kantin volt, ahol

a mai nyelven „feketén” dolgoztam, persze nem számítom a helyi erdészet-

nél végzett kapálást). Következett a BM. Karhatalom 1964. november vé-

gétől 1972 februárjáig. Közben 1967-69-ig az aknamentesítés és az SZ-100

jelzőkerítés építése a nyugati határvidéken (az utóbbiaknál nem fényképez-

kedtünk). ...és mindeközben még az 1965-ös és az 1970-es árvizeknél tör-

téntek embert próbáló események. A karhatalom felszámolásakor 1972-től

1990. szeptember végéig a rendőrségnél szolgáltam, közben vezényeltként

1982. június közepétől, 1989 elejéig az MSZMP Csongrád Megyei Bizottság

KAO-nál láttam el a rám bízott feladatokat.

A könyv e részében talán érzékeltettem, hogy befolyásolni, formálni tud-

tam olyan környezetet és felfogást, amelyek újszerűek és korábban idegenek

voltak mindkét szervezetnél.

Szolgálati nyugdíjba kerültem 1990 szeptemberében. Ekkortól az Aero-

caritas Mentőszolgálatnál voltam ügyvezető igazgató 1993. év végéig. Az ala-

pítás izgalmas időszaka volt ez! (Az Aerocaritas történetének megismerését jól

szolgálja Kozenkai Jenő a cég nevével azonos című könyve, melyet kiadtam.)

1991-től az Agóra Kft-t vezettem, majd a Bába és Társai Kft-t mint ügy-

vezető igazgató, 2014. március idusáig. Életem ezen szakaszának elbeszélé-

sekor igyekeztem bemutatni a megélhetés, a működtetés nehézségeit, azt a

nyomdai tevékenységet, amelyet „családi tagként” kezeltem. Leírt szövegben

nem lehet érzékeltetni a gondolkodásom, elképzeléseim, fáradozásom sok-

színűségét, amelyek a kiteljesedést és örömeimet okozták. Végig látva a ki-

adott könyvek sokaságát, az írók arcát, amint „magukhoz ölelik gyermekei-

ket” és azok örömét, akik a betűvetésből a cselekvő gondossághoz jutnak. Az

élet boldog pillanata látni azt, hogy cselekvésünk nem hiába való! Köszönöm

75

munkatársaimnak, hogy kezük nyomán a holt betű a végtelenségben él to-

vább!

A teljes kitárulkozást, valódi civil együttműködést valósítottuk meg a Sze-

gedi Írók Társaságában, és a Magyarnóta Szerzők és Énekesek Egyesületében.

Az életutam során kapott legfontosabb elismeréseket, kitüntetéseket a

könyvben elkülönítettem, csoportosítottam az adományozó szervezetek sze-

rint. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de mindegyik az adott körülmények kö-

zött elvégzett munkáról ad számot. Ugyanakkor számomra fontos volt az is,

hogy mindig közösség előtt vehettem át az elismerést. Valamennyi feladatban

örömömet leltem, nem gondoltam arra, hogy valamely cselekedetemet egy-

kor esetleg majd bűnnek tekintik, mert jól elvégzett munkát jelentett és vele

az emberi közösséget szolgáltam.

Tettem, amit tenni volt szükséges!

A Haza szolgálatáért, csak azért is!

Dr. Majzik István

MELLÉKLET

79

1. Születésem idején divatos képeslap

80

2. Majzik Imre nagyapám

81

3. Édesanyám 12 éves, bérmáláskor

82

4. Édesanyám 1937-ben készült igazolványképe

83

5. Édesanyám summásképe, második sor jobb szélen, 1943. április 25. Gomba

84

6. Summások, édesanyám első sor jobb szélen

85

7. Édesanyám 1946 táján Budapesten

86

9. Apám bal szélen, kezében a „csajka” egy napi munkabér

8. Ismerősök között, édesanyám és apám a kép jobb szélen

87

10. Villamosvasúti igazolványom 1948-ban, apám ekkor már villamoskocsi

vezető volt

88

11. Majzik nagymamám betegágyánál, akit „kofa” Papp Marinak hívtak, tőle

jobbra Erzsébet lánya és kisfi a, mama előtt János öcsém, jobbra apám, ölében én vagyok, a kép 1952-ben készülhetett

89

12. Anyánk halála körüli kép (1957. február 2.), Mária és Piroska húgaim, László öcsém, János öcsém és én (hátul balra)

90

13. Bp. XIII. kerületi Tanács értesítője szakmunkásvizsga kérelmemhez

91

14. Esküvői képünk

92

16. Gábor fi am Krisna tehénnel a Magyar Nemzet riportjában

(2000. április 1.)

15. 46 éve hű társam, kedves feleségem Julika, Andi lányom, és anyósom, a

család dédikéje

93

18. Együtt a Majzik család! Jobbról balra: László öcsém Zsuzsa feleségével, Tasi Béla sógorom Mária húgommal, Ács Sándor sógorom Piroska húgommal, én és

feleségem Julika, Ani (János öcsém felesége), öcsém János, és a kép bal oldalán

Ani, leánya a „kis” Ani. Felvétel a lakásunk udvarán készült 1999-ben.

17. Lányom és fi am családjukkal Somogyvámoson

94

20. 70. születésnapom önkormányzati köszöntése, Kiss Ernővel és dr. Szalay

Istvánnal

19. Mikulásként unokáimmal

95

21. Közös tánc Walter Jánossal, egykori tanítványommal

96

22. Táncos lányaink: Matúz Margit, Walter Mária, László Éva és Tóvári Anikó

97

24. A Tápiószecsői népi együttes Balassagyarmaton 1960-ban, ülő sor jobbról

az első fi ú vagyok

23. ...és a fi úk: Gál Mihály, Majzik István, Fecske István és Tóth István

98

26. Tápiószele 1964. Jó van az komám című komédia előadása, balról Majzik

István, Gyenes Ilona, Buli Ferenc, és Réti János

25. Tápiószele 1964. Dobi István az Elnöki Tanács elnöke vendégségben. Hu-

szártáncot adtunk elő. Középen, szemben vagyok

99

28. Jókai Mór Koromfi című vígjátékából készült Bolondok grófj a előadása

1964-ben, balról Németh Ilona, Off ela Ágota, Walter János, Magyar Mária,

Lengyel László, Czakó József, Dósa Piroska, Nagy Ferenc, Majzik István, Off ela József, Szatmári Katalin, guggol Dimov Béla

27. Huszárjáték, dalos és táncos színmű, szereplők: Lajkó János, Walter János,

Walter Mária, Kugler Pál, Hulik András, Czakó Rafael, Galambos István,

guggolnak: Nagy Ferenc, Tóth János, Majzik István, Bangó János,

Palotai István, Czakó József és Off ela József 1964-ben

100

29. A Cigányfi ú szerepében Majzik István

101

30. A Cigánylány szerepében Bácsics Julianna

102

32. Tanítványaim

31. Tanítványaim

103

33. Dósa Piroska és Lengyel László, akinek anyukája „Gulyú Julis” adta nekem

egyik húsvétkor Laci használt ruháját

104

34. BM Karhatalom című újságból, KISZ vezető lettem

105

35. Tisztes iskolás társaimmal. Az álló sorban jobbról a harmadik vagyok, jobb

oldalamon Bense Mihály ökölvívó

106

36. Szakaszparancsnokként 1967-ben Szegeden, a Széchenyi téren, katonai

eskün

107

37. Hivatásos katonai pályám kezdetén. Kimutatás a ruházatról és

fegyverzetemről

108

38. Beosztva, illetve vezényelve a 9145. számú honvédséghez „Sz-100”-as

munkára a BM. Karhatalomtól, a 2. sorszám alatt 1968-ban

109

38_a. Aknakutató jelvény igazolvány

110

40. A haza szolgálatáért érdemérem bronz fokozat (1967. október 13.)

39. Algyői gázkitörés 1968 telén. A katonáimmal biztosítást láttam el

111

41. Oklevél „Az egység élenjáró szakaszparancsnoka” címről, 1970-ben

112

42. Kitüntetésre felterjesztés az 1970-es árvízvédelmi feladat ellátása után, 17.

sorszám alatt

113

43. Árvízvédelemért érem (1970. július)

114

44. Közbiztonsági érem, arany fokozat (1970. augusztus 1.)

115

45. Aranykoszorús KISZ-jelvény (1970. szeptember 29.)

116

46. Biztató kezdet! (A kép jobb szélén vagyok)

117

48. Kihallgatás közben

47. Vezetői konzultáció. (A kép jobb szélén vagyok)

118

50. Rablás bizonyítása kísérlettel. (A kép jobb szélén vagyok)

49. Sántha Istvánnal keressük az elásott festményeket

119

52. Szeged, Fürj utcái KISZ-táborban a hetvenes évek végén, esti éneklés.

(A kép jobb szélén vagyok)

51. Mikulás ünnepség a rendőrségen. Kislányom a Mikulás előtt

120

53. A KISZ Vörös-zászló és jutalom átvétele a megyei szervezet képviselőjétől.

Gratulál dr. Kelemen Miklós főkapitány

121

55. Dózsa pályán a hetvenes évek végén. Guggolnak: balról dr. Varga Gusztáv,

Kisapáti István, Mucsi István. Állnak: balról Vörös János (NB-s focista volt),

én, dr. Hári Lajos, Gera Tamás, Széll Sándor (NB-s focista volt)

54. Ifj úsági Parlament a Szeged Városi Kapitányságon. Az asztalnál ül dr.

Barna Sándor, a jobb oldalon elől Gyurkó Vince kapitányságvezető.

A tanácskozást KISZ Bizottság titkárként állva vezettem

122

56. Köszönő levél a pártmunkáért 1976 novemberében

123

58. Fegyverbarátok találkozója, középen vagyok, hátam mögött Dombi Gyula

PB. Titkár

57. Rendkívüli helyzetben. A lakás előszobájában beszéltem a lefegyverzett

Dinka Józseff el. Itt haladtam el a balra lévő kapuhoz és lőtt el mellettem Dinka

József

124

59. Névadó ünnepség a főkapitányságon. (A kép jobb szélén vagyok)

125

60. Gyermekek névadója a KISZ-ben. A kisfi am az édesanyja ölében

126

61. Kiváló Ifj úsági Vezető Érem kitüntetés (1981. november 6.)

127

62. Szolgálati érdemérem 20 éves szolgálatért (1987. január 1.)

128

63. Lékó Péter a későbbi nemzetközi sakk nagymester sportpályafutásának kez-

detén az általam vezetett Dózsa labdarugója volt

129

64. Oklevél az MSZP megalakulásának tízedik évfordulójára

130

65. Belügyminisztériumi Határozat nyugállományú rendőr őrnaggyá

kinevezésemhez (2004. október 18.)

131

67. „Doktorrá fogadom” (1981), balról dr. Antallfy György rektor

66. Az érettségi utáni ballagás 1971-ben, búcsúzom az osztályfőnöktől, Fodor

tanár úrtól

132

69. A Határőrkerület munkájának éves értékelése. (Jobbról a második helyen

ülök)

68. Andi, Szilvia, Gabi, Nagy Ferenc és Ofella Sándor

133

71. A Nemzetközi Vitorlázórepülő Verseny megnyitója

70. Pohárköszöntőt mondok az MHSZ április 4-i ünnepségén a nyolcvanas

évek közepén

134

73. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták megyei tagjainak értekezlete. Vendég-

látók: jobbról balra Gyárfás Mihály, dr. Horváth Károlyné, országos elnök és én

72. Egykori II. világháborús szegedi alakulat megemlékezése 1984-ben,

beszélek, balra Bárkányi Pál szervező és dr. Kanyó Ferenc pártiskolai igazgató

135

75. „Egy kis ökörködés.” Kirándulás Hortobágyon (a felvételt Czifra Pál

munkatársam készítette)

74. Az értekezlet vendégei: tőlem jobbra Tóth Béla a Somogyi könyvtár

igazgatója, Gyémánt László a szövetség megyei vezetője,

hátrébb szemüvegben Oláh Miklós városi titkár

136

77. Országos Ifj ú Gárda Találkozó (1984). Megnyitja dr. Bódi György, mögötte

dr. Kelemen Miklós főkapitány, tőle jobbra Gyárfás Mihály a párt

megyei titkára, és dr. Majzik István

76. A jövő záloga – hirdeti a felirat. Az asztalnál, jobbról balra, dr. Botka

László, dr. Géczi József, Király Zoltán

137

78. Egy újságcikk: Befejeződött az Ifj ú Gárda-találkozó

138

80. MSZMP Csongrád Megyei Bizottság Közigazgatási és Adminisztratív

Osztály teljes létszámmal a házastársakkal együtt. (Feleségemmel a jobb oldalon ülünk)

79. Dr. Markoja Imre Igazságügyi miniszter, és Dr. Kun László a bíróság

megyei elnöke társaságában az országos találkozón

139

81. A Maty-éri pálya építéséhez a honvédséget mozgósító Czifra Pál temetésén

140

82. Búcsú meghívó a pártbizottságtól 1989. május 5-re

141

83. Egy fontos új élet kezdete: kikérő az Aerocaritastól (1990. július 10.)

142

84. Okirat az Aerocaritas lap indításához. Első lépések a Betűvetéshez

143

86. Gyulay Endre megyés püspök áldása az átadási ünnepségen. Tőle balra az

ajándékozó és Kozenkai Jenő a kép közepén

85. Kozenkai Jenővel az Aerocaritas Légimentő szolgálat Alapítvány vezetőjével

Budapesten a Hősök terén várjuk a német helikoptereket (1992. április)

144

88. Aerocaritas szakvezetése: balról Hegyi Imre főpilóta és felesége, dr. Majzik

István ügyvezető igazgató és felesége, Szűcs László gazdasági igazgató, Gombos László műszaki igazgató és felesége

87. Földön és levegőben az Aerocaritas gépei

145

90. Találkozás Horn Gyula miniszterelnökkel

89. „Gombaország” a nyomdában (1995). Balról jobbra: mellettem Kondor

István üzemvezető, Narozsnyik Ferencné üzletkötő, Rácskai Istvánné

kötészetvezető, Nyári Árpád főgépmester

146

92. Megbízólevél az önkormányzati képviselői választásról (1998. október 18.)

91. A falat kenyér – hitvallásom

147

93. Az önkormányzat a Jogi Bizottság mellett megbízott a Szociális és Család-

védelmi bizottsági munkával is (2000. június 16.)

148

94. Dr. Majzik István képviselő vallomása Szeged fejlődéséről a

Délmagyarországban

149

96. Most van a nap feljövőben – közös prímásverseny a Dankó Pista Emlékéért

Alapítvánnyal. A kép jobb szélén ifj . Rácz Lajos (második díj)

95. A Dankó Pincét avatom. Tőlem balra a második Frank Sándor tulajdonos

150

98. Nemzetközi és országos nótástalálkozó 2004-ben, beszél Nógrádi Tóth

István az Országos Nótás Egyesület Elnöke

97. Készülődés a Dankó estre (2002. március 23.). Dr. Bánfalvi József

műsorfüzettel a kezében, középen Ördögh Nóra műsorvezető, kezében a

múzeumtól kölcsön kapott Dankó hegedűvel

151

100. Egy sajtóhír a könyvkiadónk életéből: Kettős könyvpremier Szegeden

(1996. május 31.)

152

101. Kedves Barátunk! Meghívó 1997. december 18-ra városunk irodalmi élete

kiemelkedő alkotóinak baráti találkozójára

153

103. Pillanatkép a baráti találkozóról: Budai L. László, Horváth Dezső, Laczó

Katalin. A képen nem látszanak: Szabó Bogár Erzsébet, Simai Mihály, Dér

Endre, Péter László, Rózsa János, Kiss Ernő és én

102. Pillanatkép a baráti találkozóról. Balról jobbra: Koliger Károly, Kikli

Tivadar, Tamasi Mihály, Bálint Gyula, Németh András, Sándor János, Tarnai

László, Bátyai Gitta, Markó Pál, Polner Zoltán és Tóth Béla

154

104. Kilábalt az Agora Print. (Reggeli Délvilág, 1995. október 25.)

155

105. Költészet Ünnepe 1998. április 15. (Első ilyen kezdeményezésünk)

156

106. Az új termés: „Szegedtől Szegedig Antológia 1998” – A Tisza hangja

sorozat kezdete

157

108. A Meghívó hátoldala (1998. június 5.)

107. Meghívó az első Antológia bemutatójára (1998. június 5.)

158

109. Az Antológiát megköszönte levélben Göncz Árpád a Magyar Köztársaság

Elnöke (1998. június 25.)

159

110. A Római Katolikus Egyházközség köszönő levele Domaszékről

(1997. aug. 27.)

160

111. A Lengyel Köztársaság nagykövetének köszönő levele a Bába és társai

kft-nek (1998. február)

161

112. A nyomda igazi értéke: a könyvnyomtatás. Szeged krónikásai.

(Mai nap, 1998. augusztus 5.)

162

113. Gosztonyi Péter levele Svájcból

163

114. Juhász Gyula díj (1999. május 1.)

164

115. Polner Zoltán levele könyvének kiadásához (1998. január 31.)

165

116. Kanadában megjelent apróhirdetés az Éva útja című könyvünkről

166

117. Az USA-ból érkezett észrevétel az Európai integrációhoz való

csatlakozásunkról

167

119. Görgey Gábor miniszter, jobbján Tandi Lajos a Szeged főszerkesztője,

balról Sándor János színházi rendező-író

118. Békéscsabán, Meseházi könyvbemutatón neves személyekkel, balról a má-

sodik Schéner Mihály Kossuth-díjas festőművész

168

120. Görgey Gábor köszönőlevele (2003. február 12.)

169

122. Dér Endre író köszöntése és könyvének bemutatása, balról az író, Majzik

István kiadó, Kiss Ernőné, és Kiss Ernő, közöttük a lányuk

121. Könyvbemutató, balról jobbra: Majzik István, dr. Szűrös Mátyás, Gaskó

Béla, Ladányi Zsuzsa, Vajda János író, Trogmayer Ottó múzeumigazgató

170

123. Betűvetés új formájára meghívó, a „Vers-szak-ma” című sorozatra

171

124. Meghívó a Bródy Sándor-díj átadására (2000. szeptember 30.)

172

125. Emléklap a „Magyar Kultúra” napján (2001. január 21.)

173

127. Kis vidámság Kecskeméten. Feleségem a második ülésen, mögötte

Szvoboda Imre nyomdász

126. A Közéleti kávéház keretében köszöntjük az első sor közepén ülő Garay

Jánost, aki a rejtvényeket készítette a Szegedi Szépírás laphoz

174

129. A Közéleti Kávéház műsorvezetői és a leggyakoribb vendégek 2007-ben

128. A Művészklub vendégei 2006. november 30-án. Balról Bálint László 56-

os kutató, Karol Biernacki a Csongrád Megyei Levéltár vezetője, Majzik István

és Polner Zoltán

175

131. Itthon – otthon könyvbemutató (2004. november 25.) A Képen balról

jobbra: Holllósi Zsolt, én, Boda Magdolna, és Avri Shacham a könyv írója

130. Húsz éves a Közéleti Kávéház (2004. február 6.) Emlékkönyvet

készítettünk. Az előtérben Hiller István miniszter és Botka László polgármester

176

133. Szegediek az olimpiákon dr. Bali Mihály könyvének bemutatásán. Balról

dr. Bánki Horváth Béla többszörös szeniorúszó világbajnok, dr. Török Attila,

Petróczi Sándor, előtte a szerző, Csőke József fotós és a kiadó

132. Ünnepi könyvheti standunk. Monostori László üzletvezető, előtte Csőke

József öt Olimpiát megjárt fotós könyve, Tóth Rózsa kávéházi mindenes és

Majzik István

177

135. Radnóti Miklós válogatott írásai könyvbemutató. Balról: dr. Majzik

István, Fabulya Andrea versmondó, dr. Péter László és Gál Béla, a Radnóti

gimnázium igazgatója

134. Gregor József utolsó fellépésén dr. Bottkáné Égető Máriával a Közéleti

kávéházban

178

137. Dr. Pajor László a „Boldogok a félkezűek” című könyv szerzője balról,

mellette Sándor János

136. „Holtszezon a krematóriumban” címmel Somogyi Károlyné fotós

könyvének bemutatása. Bemutatta Horváth Dezső újságíró

179

139. A Hagyományok és népi játékok az óvodában című könyv bemutatója.

Balról Kériné Borda Edit, a kiadó, Varga Elekné és Kendella Ágnes óvodavezető

138. Dugonics András Magyar példabeszédek és jeles mondások hasonmás

könyv bemutatója. Balról: Tandi Lajos, dr. Forgács Tamás SZTE docens (az

utószó írója), és a kiadó

180

140. Stefan N. Ostroski szerb író Az új világrendre várva című művének

kiadása után

181

141. Koszorúzás Dankó Pista egykori szülőhelyén. Balról: Gyuris Imre, Fodor

Károly, Majzik István és Sarnyai István, a szegedi nóta együttestől

182

142. Takács Tibor Verses levél dr. Majzik Istvánnak (2002. augusztus 12.)

183

143. Oklevél a „Magyar Kultúra Lovagja” cím adományozásáról

(2003. január 22.)

184

144. Elismerő oklevél a Tisztelet Társaságától: „a Nap Embere”

185

145. Betűvetés – az I. Szegedi Könyvkiállítás és Vásár (2005. április 4-11.)

186

146. Betűvetés – az I. Szegedi Könyvkiállítás és Vásár (2005. április 4-11.)

187

147. Határon túli magyar irodalom a Tisza partján – a Vajdasági Körkép

2005. április 13-i számából.

188

148. Határtalan lehetőségek. Szeged a kezét nyújtja. (Nyugati Jelen, Erdély)

189

149. Dísztőr adományozása (2010. szeptember 7.)

190

150. A Hallgatói Sajtóért díj (2010)

191

151. A Szegedi Bajtársi Klub Emlékérmének adományozása 2. sorszám alatt

(2011. szeptember 30.)

192

152. Szeged Kultúrájáért Díj adományozása (Arany gyűrű, 2012. január 20.)

193

153. A magyar kultúrát ünnepeltük (Délmagyarország)

194

155. Fejér Dénessel a POFOSZ megyei elnökével, és két összefoglaló művel

1956-ról

154. Életmű díj a Magyarnótaszerzők és Énekesek Dél-magyarországi

Egyesületétől. Átadja dr. Szalay István (2012. július)

195

156. Ünnepi könyvhét. A Bába kiállítás megnyitója a Bálint Sándor

Művelődési Házban. Balról: Takács Tibor, Majzik István és Kiss Ernő igazgató

196

157. Csatlakozunk a Székely Nagy Meneteléshez (2013. október 27.)

197

158. Megszólal a varjú – Kár, kár, kár! (Délmagyarország, Dr. Zenei József )

198

158. 2013. október 28-i Délmagyarországi cikk, fényképpel a Székely menetelésről.