A REPÜLŐ EMBER

8. KÖTETVITÉZ HEFTY FRIGYESMÉGIS REPÜLTÜNK!...

A M. KIR. HONVÉDELMI MINISZTER 145.554/ELN. 30. 1942,RENDELETÉVEL ENGEDÉLYEZTE

V I T É Z H E F T Y F R I G Y ES

MÉGIS REPÜLTÜNK!...

Ii. KIADÁS

MAGYAR REPÜLŐ SAJTÓ VÁLLALAT ÉS STÁDIUM SAJTÓ-VÁLLALAT RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA, BUDAPEST

Felelős kiadó: Jánosy István.

Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság, Budapest, V., Honvéd-u. 10,Felelős: Győry Aladár igazgató.

ÊS MÉGIS REPÜLÜNK !. . .

Az Úrnak 1812-ik esztendejében a nagy BonaparteMoszkvánál csatát vesztett. A büszke Grand Armee-nakcsak töredékei jutottak haza,

A francia határra érkezve Napoleon, azóta világ-hírűvé vált üzenetét küldte aggódó hitvesének: — Asereg elveszett, de a császár egészséges! Egy évszázaddal később újból az oroszok s egy világellen folyt a harc. A Balti tengertől a Dnyeszter torko-latáig, a Kárpátoktól le az Adriáig egy bősz üvöltés, egyvad zivatar, — szétszórt hajával, véres homlokával állta viharban s harcolt a magyar!...

De négy esztendő küzdelmét, haláltmegvető hősies-ségét, irtózatos véráldozatát s egy jobb jövő reményétsem tudta a nemzet győzelemre váltani. A Monarchiahatalmas fájának gyökereit férgek rágták, — életnedvétpfácák szívták. Ami kozmopolita söpredék Európábancakk akadt, mind itt adott egymásnak találkozót, hogyélbomlasszák belső erőinket, megtörjék ellenállásunkat,

A tölgy kidőlt s lehulló koronája alatt mindent el-temetett! Porba hullottak a fészkek s tört szárnyakkalvergődtek öreg sasok ivadékai.

De jönni kellett s jött is a tetszhalálból a feltámadás.A vesztett csata után hazaszálló gépek sorában akadtépkézláb, sőt a sok suta között vadonatúj is. Néhány

6

gyárunk utolsó napig dolgozott s a háborús nagy soroza-tok maradványaiból került még „sarzsi” gép is.

A gépállománnyal növekedett, s motorok hangjávaléledt az önbizalom. Felülkerekedett az élniakarâs s cso-dálatos gyorsasággal varázsolt elő új madársereget.Egyik század a másik után alakult meg s a „légirend-őrség” vadász és felderítő rajai benépesítették az országelárvult levegőjét.

A rontás hatalma azonban még nem szűnt meg.Alig sikerült a szerencsétlenségből lábadozó nemzetetlélekzethez juttatni, a farkastorkú gróf máris SzentMihály lovára terítette az országot. A csúf árulás KohnBélának és Szamuellinek dobta prédául az átmentettvagyont.

Ebek harmincadjára került újból minden és a „szo-ciális termelésből fakadt jólét” majdnem felvetette azországot....

Koldusbotra jutott Szent István öröke s parlagonheverő földek hátán burjánzott a gaz.

Megállt az élet, megállt a termelés, de repülőgyá-raink dolgoztak tovább s igyekeztek pótolni a hiányokat.A repülő gárda változatlan maradt lelkében. Ugyanaz aszellem hatotta át a közösséget, mint akkor, a nagyvilágégés küzdelmes éveiben, — azt a néhány megtéve-dettet pedig, akik a szó igazi értelmében kívánták szol-gálni a „proletár hazát” s „elvtársi hűséggel” segítettéka megkótyagosodott népcsalókat, egyetlen kézmozdulat-tal közösítette ki magából a bajtársiasság elvét szentereklyeként őrző repülőgárda összetartása.

De a pusztulás démona még csak ezután száguldottát megtört haderőnk légi fegyverzetén. A vöröshadsereggyászos munkáscsapatai, fegyvert nem látott, háborúalatt mindig felmentett csepeli gyári alakulatok „hősi”

7

ellenállása nem tudták feltartani az oláh hordák be-özönlését. Az erdélyi székely hadosztály helyenkéntvisszavetette ugyan a túlerőben lévő ellenséget, amintazonban a magyar szívvel és lelkesedéssel harcoló csapa-tok nemzetiszínű lobogója megcsillogtatta a magyar jövőreménységét az ország népe előtt, a vörös rongyainakbűvkörét szertefoszlani látó népbiztosság ijedt parancsavisszavezényelte a helytállókat, akiknek nyomában azöntudatos proletárok egyszerre elvesztették harci kész-ségüket s olyan futást rendeztek hazafelé, hogy a diadal-masan felkelő nappal ékes, aranyzsinórok tömkelegébentündöklő oláh generális nyomában, háborítatlanul cso-szoghatott a bocskor a főváros kövein, hogy amit négy-éves háború és a szerencsétlen országrontás még meg-hagytak, véglegesen és alaposan megsemmisítse a mócokesztelen dühe és szarkát megszégyenítő harácsolása.

Ebben a kataklizmában jóformán mindenünk elpusz-tult. Az oláhok nekiestek gyárainknak s a gépeketutolsóig leszerelték. A drága Mercedes-, Benz- ésDaimler-motorokat, féltve őrzött, gondosan csomagolt,gyengéd szeretettel kezelt értékeinket, a repülőgépeket,műszereket, ócskavas módjára hányták vagonokba s irá-nyították sebtiben fatornyos hazájuk felé. De a vagonokszázai sohasem érték el Órománia területét, — ott hever-ték Nagyvárad, Dés, Gyulafehérvár pályaudvarain. Esőverte, nap égette, hó takarta be a kényes jószágokat,rozsda ette gondosan ápolt részeiket s mállasztotta ela furnirtörzsek eresztékeit. Mire valahára hozzájuk jut-hattunk volna, — nem volt belőlük többé semmi.

Az Apokalipsis lovasa azonban még mindig nemfáradt el száguldásában.

A kommune dermesztő levegőjét tavaszira varázslónemzeti hadsereg beérkezésénél már semmit sem talált,

8

Az egész országban nem volt többé annyi gép, amennyiegy századot hadilétszámon kitölthetett volna. Az oláhokkitakarodása után azonban megnyíltak a csűrök, — rejtettpajták mélyéről, a szomszédi Ausztriából előkerült lassannéhány elárvult madár, de bizony vedlettek voltak tollaiks bizonytalan szárnyalásuk.

A repülők nagyszerű szelleme azonban töretlenül élttovább. Még felemásan járt a pesti polgár, még huszár-bekecsben lépdelt a gyalogos és ulánusbarnát hordott aszanitéc, de a Rákos ősi mezején már seregszemlére gyűltössze a gárda, hogy megmutassa magát az ország Nagy-urának. Ezerkilencszázhúsz november 7-én repülőnapotrendeztünk avval a 22 géppel, amelyet a kevesek szere-tete átmentett a vészterhes idők során.

Ezen a napon az árvaságra jutott Rákos levegőjébenúj élet fakadt. Dörgő motoraink hirdették az életet, areményt és feltámadást. Vájjon mit érzett Kvasz András,a rákost öreg sas és annyi társa lelke mélyén, mikor aRákos felett a megtagadott, üldözött Hymnus fenségesakkordjai szállottak? ...

Éledt a remény, nőtt a gárda s gyarapodtak nevelt-jeink. Mire azonban magasabbra repülhetett volna amagyar Turul, lesújtott rá a Végzet, hogy megsemmi-sítse utolsó reményeinket. A trianoni határozat tövignyírta szárnyainkat s földre kényszerítette vágyakozá-sainkat.

Amit az entente végzett velünk, az repülésünk tör-ténetének mindenkor leggyászosabb időszaka lesz. Bar-bár kezek estek gépeinknek s könyörtelenül semmisítet-ték meg azt, ami még megmaradt. Zuhogott a kalapács,sercegett a fűrész s tollanként szedte szét egykor izmosszárnyainkat.

Egész munkát végeztek, Mire a bizottságok eltávoz-

9

tak, a halott madár tetemét kis faládába tehették. Sír-jára nem jutott kereszt, — a keskeny kopjafán elfért afelírás: — Fuit... volt!

Ez a rombolás aztán most már valóban eggyé ko-vácsolta a lelkeket. Ha akadt volna még valaki közü-lünk, aki elvesztette volna hitét, — most magára talált!Felülkerekedett a dac, fellángolt a csakezértis! Ésmégis repülünk, ha minden ellenünk esküszik is. Min-denütt ellenség les reánk, spionok vesznek körül, de rab-ságunkba nem nyugszunk belé soha!

Tudtuk, hogy küzdelmes, nehéz napok elé nézünk.Semmiből kell megint mindent teremtenünk. Nem leszanyagunk, nem lesznek eszközeink s mégis építenünk,alkotnunk kell. Ha kell, éjt nappallá teszünk s szájunk-tól vonjuk el a falatot, de dolgozni fogunk s teremtünk)hogy az újabb nemzedékek útját egyengessük.

*

Csaknem negyedszázad telt el. De Hungária égboltjáta Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap növendékeinektömegei s az önálló magyar légierőnek századai népesí-tik be. A fák sudarán, sziklafokokon egyre-másra soka-sodnak a sasok fészkei s ontják az új nemzedék nagy-szerű neveltjeit. Most már tudjuk, hogy munkánk nem volt hiába-való! Budapest, 1943. február havában.

TALÁLKA A HÍD ALATT.(1919.)

Az égen apró felhőfoszlányok úsztak. Magas köd-fátyol takarta el a napot s opálos színbe vonta a Dunaméltósággal hömpölygő hullámait. A nagy víz most ma-gasan áll, — a felső rakpartok peremét nyaldossa a las-san húzódó zöldár. Maholnap itt a húsvét, apraja-nagyjanyuszival álmodik előre. Ki tudja, mit hoz az ünnep?Ilyenkor tojást illik adni, — idén talán csak vitrinbőlvarázsolódnak elő gyengéd kezek készítményei...

Kommün van és a szociális termelésből már annyibőség fakadt, hogy a mélyponton alul szállítottuk le igé-nyeinket. Lemondtunk tojásról és mindenről, ami tarto-zéka volt mindennapi életünknek. De lemondtunk amegszokott húsvéti locsolás örömeiről is, pedig — haj devár valaki odafenn az öreg vár bástyái alatt s bizonynem bocsátaná meg a marxi talmudistáknak, hogy elszo-cializálták az élet apró, de nélkülözhetetlen örömeit...

Mindenesetre ünnep van... Tenni kéne valamit.Hetek óta raboskodunk az albertfalvai hangárok mélyéns csak lopva nézzük az eget...

Elég volt a semmitevésből! Ma valami „rendes” dol-got csinálunk. — Mit? Majd elvá,lik. Tombolnak bennünkaz erők!...

Futva értem a Dunapartra. Villamosnak se híre, sehamva. Egy Krisztinából jövő kocsin fürtökben lógnak az

12

berek. Vigasztalan eset. Márpedig nekem Mátyás-földre kell jutnom. Tétován nézek körül, — ebben a pilla-natban, mint a rémregényekben áll: „egy kéz nehezedettvállaimra” s hatalmas búr kalap takarja el szemem előlkilátást.

— Jöjjön velem! — parancsolja egy fátyolos mélyhang.

Halló — dobban meg szívem az örömtől — hiszen ezAszalai Te Karcsi, az ég küldött — vigyél ki a hangárbagyorsan, mert repülnöm kell.

Hát gyere, én is odamegyek. Csak aztán kapaszkodjjól, mert már van utasom és szűken lesztek ketten...

Egy perccel később a Kaszalától megszokott roha-nással száguldunk motorkerékpáron Mátyásföld felé.Mire megérkezünk, már nem érzem, hogy ülök s a sár-tányó laposra süllyedt alattam. A MÁG hangár kapu-jában Kasza Sándort találom. A Mackensen hadseregtőlvisszahagyott nagyszerű Fokker D. VII.-jét állítják éppensartra.

— Hova készülsz Sándor? — fordulok a mindig ne-vetőszemű légi akrobatához, aki 10 légigyőzelemmel ke-rült a háború végefelé az élen lévők közzé. A legnagyobbmagyar vadászrepülő és „a hősök hősének”, ittebei KissJózsefnek rajtársa volt s ott volt tragikus bukásánál is.

A bricsesznadrágos kis pilóta szeplős arca felragyog:— Elmegyek egy kicsit csavarogni, mert megöl az

unalom. Nem jössz?— Jövök én, de mennyire jövök. — Te, a Dunapartra

kellene kicsit menni, — régen nem csináltunk cirkuszt...tudod, egy kis sturcot, megkavarni kicsit a levegőt, —-most lehet, jó idő van!

Kasza nevető szemei huncutul pislognak. Halk, düny-nyögő hangján csak ennyit mond:

13

— Jó, hát csak gyere. A hidaknál majd találkozunk.Mire átrepülök Kőbánya felett, Kaszala már csak apró

pont a főváros füstös levegőjében. A Ferenc József-híd-nál érek ki a Dunára s a pesti rakpart mentén repülökfelfelé... Valami nagyon szépet, nagyon hatásosatkellene mutatni... looping? — áh, az nem olyan hatásosés alacsonyan még sem tanácsos .,.

.. .Egy sötét árny csap felém oldalról s Kasza Fok-kerja vág az égnek, ahogy felrántja mellettem a terep-színű kockákkal tarkázott gépet. Ahá, ez nagyszerű lesz!Egy kis vadászatot rendezünk, — ilyent még úgy sem lát-tak a pesti Dunaparton. — Belehúzok a magassági kor-mányba s igyekszem Kasza után. De lendülete nagyobbvolt s nem érek nyomába. Megvárom, míg megint felémbuktatja gépét, akkor azonnal hátat mutatok neki s jel-zem, hogy menekülök előle. Megérti s éles fordulóvalköveti mozdulataimat.

Három-négy erőszakos kanyarral — milyen pompásanfekszenek ezek a gépek közelharc fordulóban! — másod-percek alatt leadtuk magasságunkat s már a Gellérthegymagasságában forgolódunk. A partokon emberek sétálnak,mindig többen és többen. A Vámház körül egy villamosmegtorpant, a többi libasorban áll le megette. Bennünketbámul a vezető elvtárs, de a közönség is, mert feketegyűrűk képződnek a kocsik utasaiból. Az arcok felénkfordulnak, sokan integetnek. Fejük felett kergetőzünk,egy-egy pillanatban a Vámház palotát, aztán a szovjet-háznak kinevezett Hungáriát ugorjuk át.

Kasza elemében van. Talán egy kicsit túlságosan is élibele magát a légiharcba, mert úgy ront rám, mintha leakarna sodorni. A Fokkerek folyton 200 km.-en felülisebességgel hasítják a levegőt, — most az Erzsébet-hídfelett suhanunk át, a következő pillanatban az akadémia

14

felett vágom a túldöntött fordulót, hogy kikerüljek Kaszagéppuskáinak képzelt tűzpásztájából. Szüntelen nyaka-mon van, szinte hallom a sorozatokat és a golyók jajgatófütyülését.

No, most már kezd túlzásba menni a dolog. A Gellértszikláinak rohantunk neki, mindketten úgy rántva fel agépet, hogy csaknem súroltuk a Citadella omladékosfalait. Már nem nézünk fordulatszámot, sebességet, szószoros értelemben vagdossuk a gépet és hajszálra kerül-jük el az összeütközést. Jó lenne már befejezni, de Kaszanem tágít... szinte látom, ahogy mormogja magában:– nem menekülsz, még egy szériát kapsz, aztán letűnsz ...Itt lóg ki fejjel a gép jobb peremén, szeme hunyorogvaered az irányzék fonalkeresztjébe s míg árnyékkéntköveti kitérésem minden mozdulatát, ujjai görcsösen pré-selődnek a billentyűkre... Milyen jó, hogy nem húzat-tunk hevedereket a fegyverekbe, mert a küzdelem hevé-én már régen megszaggattuk volna egymást a magyarvirtus nagyobb dicsőségére...

De most már igazán elég. Hiszen úgy lihegünk, minthahegynek futottunk volna. Ez a bolond most már nem állmeg, hát majd én megyek át támadásba. Jobbra rántoma Fokkert, de ez csak csel, mert utána teljes erővel ellen-fordulóba dobom és hasra húzom a kormányt. SivítóImmelmann-fordulóba ágaskodik a gép, — oldalt kapokpillantásommal, hogy Kasza helyzetét lássam. — Hej !...torony!... híd ... Turul!... Egy villanás és szárnyvégenállva, hajszálra húzok át — a Ferenc József-híd két osz-lopán álló fekete Turulmadár között!...

Huh, de melegem van. . . el, el innen! Tisztára meg-őrültünk és itt zúzzuk magunkat halálra a feketére népe-sedett korzó ezreinek szemeláttára. S Kasza, ez a megbok-rosodott bikaviador ide is nyomon követett s ott villant

15

át ugyanolyan fordulóból az oszlopok között, mint előbbjómagam.

Nekem elég volt. Ráereszkedem a Dunára, ott a vízszintjén majd ő sem táncolhat körül, de főleg nem bújhatalám, hogy előttem rántva fel gépét, teleköpjön motorá-nak olajával. Lefojtom motoromat s két méterre a vízfelett suhanva gyönyörködöm a csillogó felület apró hul-lámgyűrűinek fodrozódásában.

De Kasza ide is követ. Nem sajnálja motorját, teligáz-zal húz el mellettem, talán egy méterrel még közelebb avíz színéhez, — szinte a vízen siklani látszik. De jön ahíd... hová megy ez a spanyol? ... már fel kellene rán-tania ... csak megy tovább ... Ne bolondozz!... — sze-retnék odakiáltani, — magas a vízállás, nincs hely a hídíve s a víz között... De már alatta van!... Egy pillanatraeltűnik, s mire felhúzva gépemet, a hídon átemelkedem,Kaszát égnek futó íven látom gyertyaként meredni a ma-gasba, ahol hirtelen hátára fordul s alig pár méterre a hídfelett befejezett loopingból repül tovább a Margit-híd felé.

Hát ennek tisztára elment az esze. És most ilyen pác-ban hagy. A partokon ezrek nézik eszeveszett játékunkat, slátták Kasza bravúros alárepülését. Ha most nem csiná-lom utána, örökre vége a „rönoménak”.

Azért se lesz vége. Még utána pillantok, amint szintea vizet szántva bújik el a híd budai íveinek egyike alatt,aztán gyors fordulattal veszek irányt a Lánchídnak sereszkedem a víz fölé.

Ahogy rohan felém a Lánc-híd íve, úgytetszik, minthaugyanolyan gyorsasággal süllyedne is. ösztönszerűlegnyomom lejjebb a gépet... már szinte a vizet súrolom...Pedig vigyázat, mert a legkisebb érintés fejjel ránt előre sbuktat a víz alá ...

A híd egyszerre ellaposodik. Feketeség borul rám,

16

érzem, mint nyom a víz tükrére... Óriási dörrenésselvisszhangzik a motor morajlása, amint a híd visszaveri akipuffogók robaját s ebben a tört másodpercben tisztáraaz az érzésem, hogy a vastraverzekbe ütköztem. De mártúl is vagyok s csak a képzeletszülte pörölycsapás kábu-latát érzem halántékomon,

Mindez másodpercekig tart csupán. Itt az Erzsébet-híd! Haha — ez egészen egyszerű. Gyönyörű ívben maga-sodik a Duna fölé a világ legszebb hídja s jó két-két métermarad még alattam, felettem, mikor elsuhanok karcsú ívealatt.

Nincs tűnődésre idő, — most már menjen a játék.Kasza megint elém kerül s dühösen fenyeget egy csónakot,amely a víz sodrára átlózva igyekszik a pesti oldal felé.Miatta ki kellett emelkednie pontos színttartásából s csakaz erzsébethídi ív magasságának köszönhette, hogy sike-rült simán átjutnia. A Ferenc József-híd íve szinte a vizénlebegni látszik, — hajszálra suhan el alatta a sötétkockásmadár. Egy pillanatra az az érzésem, hogy ide már nemkövetem duhaj pajtásomat, de megint csak a hiúság győz...Egy kicsit összeszorítom fogaimat, — egy pár pillanatrakihagy egy szívdobbanás... aztán ezen is túl vagyunk.

Kasza tovább gurul a víz felszínén, — csak nem pró-bálkozik az összekötő híddal is? ... Ide már nem megyekutána, — jobb lesz most már hazamenni. De hopp, hátmutassuk meg magunkat egy kicsit a nagyérdemű közön-ségnek is, felemelt karral, mint a gladiátorok... Aveplebs... morituri te salutant! s fogadjuk a tetszésnyilvá-nítást. Arassuk le az isteni nép kegyének fenséges meg-nyilatkozását, — a clownoknak taps jár és elismerés.

A vámháznál mégegyszer ráülök a pesti Dunapartra.Lefojtott motorral, „lassan” repülök a rakpart szegélyefelett s derűs hangulatban nézem a valóban lelkesen inte-

17

gető, hullámzó tömeget. Ez a rengeteg ember az alatt afélóra alatt szállta meg a dunapartot, mialatt mi „előadá-sunkat” repültük az ő szórakoztatásukra.

A hidak miatt előre kell figyelnem, pedig szeretnémközelről megnézni azt a kis csoportot, amely a „szovjet-ház” tetőterrasszáról fenyegetőzik. No lám, hiszen ezekfekete bőrkabátos terrorpubik ... Vörösszalagos bolsi-sapka elmaradhatatlan entente szíj, revolvertáska s az öv-ben két kézigránát. — Ja, hát hol marad az ágyú és azaknavető? ... teljesebb lenne az arzenál, amellyel talánazért szerelik fel magukat a derék legények, hogy a zseb-késsel, körömráspollyal és egyéb öldöklő szerszámokkalellátott gaz ellenforradalmárokkal szemben kellő bizton-sággal léphessenek fel... De mit fenyegettek eszemadta?Nem látjátok, mekkora vörös csillag ragyog rátok a szár-nyak alól? Hova lett az elvtársi hűség? ...

Nevetni tudnék — legalább is addig, amíg én vagyokaz úr. Korlátlan hatalmam addig tart, míg Mátyásföl-dön, vagy Albertfalván földet nem érek. Ott igyekszemmajd kellő komolysággal jelenteni a motor bejáratásacéljából végrehajtott repülés eredményét. Csak nem vármár a politikai biztos zord ábrázata, hogy a szovjetháztelefonüzenetére fejemre olvassa hallatlan vétkemet, mi-szerint a győztes proletariátus vagyonát könnyelműenkockáztattam? ...

Két ízben húzunk végig Kaszával a rakpartok felett,egymással ellentétes irányban, de jóval a partot szegé-lyező paloták felső emelete alatt. A budai Lánchídfőnélegy milimári rostokol, s míg életepárja a ló zablájátfogja, hogy a motorzajtól nyugtalankodó állat a Duná-nak ne szaladjon, nénémasszony lepedőnagyságú batyu-kendővel integet.

No, elég volt a hancúrozásból.

18

Most aztán gyorsan haza! Haza, mert úgy látom kékbemelegedett a motorom... vagy csak az én szemem kari-kázik? .,. Borzalmas, milyen éhes vagyok. A csavar fo-rog, a motor morog, a gyomrom korog... a „levegő ki-rálya” ebben a pillanatban egész havi gázsiját adná egyjó ebédért... talán egy darab füstölt szalonnáért, vagyegy — tojásrántottáért!... Micsoda álomképeket hajszolaz ember, — maga elé idézi a boldog békevilág életvi-szonyait, mikor a gazda pénteken belenézett a bugyellá-risába, aztán megcsóválta a fejét: — ejnye no, még csaka múlt héten váltottam egy hatost és már csak itt-ottvan belőle valami... Most tele a zsebem egyoldalon nyo-mott, jó „prolisalátával”, fehér 200 koronással, de haszakajtónyi lenne belőle, sem vehetnék érte mást, mintgerstlit.

Persze-persze, mert nem váltottam be „kékre”. Csaka kékpénznek, az átkozott burzsujvilág kapitalisztikuseszközének van most is becsülete, de főleg keletje. Azöntudatos proletár is csak kékpénzért hajlandó adni va-lamit a rekvirált készletekből, legfeljebb megmagya-rázza, hogy azért adja kékért, hogy az az átkos papirosmielőbb kikerüljön a forgalomból... Milyen nagy lélekis a köztársaságok felvilágosult neveltje. Ládafiába gyűjtia gyűlölt bankót, hogy ne károsítsa a proletár hazát, mertki tudja ... talán egyszer rosszra fordul Szamuelliék ügyes ha lehanyatlott a vörös csillag az égről, ki lehet nyitnia ládafiát... mert élni csak akkor is kell, nemdebár?

Néhány perc múlva félgázzal gurulok a hangárokfelé. Kasza már élénken vitáz a politikai megbízottal. Sfeledve minden izgalom.

Ki tudja, hogy percekkel előbb hajszálon függött kétszeleburdi élete!...

19

KÖZEL AZ ISTENHEZ.(1919)

Ha egy-egy verőfényes napon, mikor olyan kék voltaz ég, mint a Karmeliták templomának freskóján aMennybemenetel, a Csatárka dűlőn hanyattfekve, a gyer-mekkor boldog öntudatlanságával belebámultam a nagyvégtelenbe, egy idő után úgy elkápráztatott a feneketlentávlatok mélysége, hogy lehunytam szemeimet, mert az azérzésem támadt, hogy paránnyá törpültem ... Olyan sem-mivé, hogy gondolattal sem értem el a titokzatos régiókhatárát — a Végtelenséget.

Ki tudja, mi hajtott már akkor a magasságok felé,talán az a bűvölet, amely akkor lett úrrá rajtam, amikorelőször néztem alá a Triglav pallósszabta meredélyén, kétés félezer méter függőleges távlatába ...

Most 4000 méteren járok. Kristálytiszta a levegő sdermesztő a hideg. Különös, hogy éppen karácsony előttjöttem arra a gondolatra, hogy megostromoljam vágyaimnetovábbját, a hatezren felüli magasságot. Alant mindenfehér, a vakítóan tűző nap sugarai csillogva verődnekvissza a környező hegyek ormáról. Minden sugárzik kö-röttem, minden ragyog s felettem az ég olyan mély kék,mint az Adria a dalmát partok öbleiben. Tegnap hatal-mas északnyugati szél söpörte el a sok rétegben úszkálónimbuszokat, füstöt, kormot, a fővárost jellemző csúfszürke piszokréteget, hogy most szinte valószínűtlen tisz-taságban csillogtassa szűzi levegőpalástját.

Ez az álommadár, mely olyan hihetetlen könnyed-séggel és gyorsasággal emel a felsőbb rétegekbe, pár hó-nap előtt még a Nemere felett, a Mackensen hadsereg légiraJában vadászta le a Kárpátokon át igyekvő szarkákat,

20

hogy aztán az árulással végrehajtott országvesztés során,mint „Károlyi-préda” kerüljön a Háry-család oltalma alá.Most örülök a pompás Fokker D. VII.-nek, amelyhez ha-sonló tökéletes gép nem volt kezemben soha. Alig negyedórája hagytam el a mátyásföldi gyár repülőterét s már5000-hez közeledem. Az első 1000-re két és negyedpercalatt kapaszkodott fel a nagyszerű madár; 2000-re további3 perc alatt jutott fel. A harmadik ezer határát 8 percenbelül érte el, négyezerre 12 perc után érkeztem, s mosta repülés 17-ik percében a magasságmérő tűje már csakhárom rovátkával van az 5000-es alatt.

Ötezer méter! Emlékek rohannak meg. Látom a „Cir-kuszt” a Háry-század ötös raját, amint a Piave-t ellen-őrzi végig a szokásos légizár keretében ... Ujváry-Risz-tics-Hefty-Udvardy-Takács...

— Vigyázat! — Sopwith! — A varázsigére fej-fejmellett, egymás hegyén-hátán startol el a kvintett a kő-szirtes repülőtérről, hogy a Daimlerek végsőkig kihasz-nált erejével egyhuzamban emelkedjenek 5000 méterre,ahonnan a Jimmy is jobban szemmeltartható. A vadászatután megint ugyanúgy le, hogy repedjen a dobhártyas sakálok módjára ordítsunk egymásnak, míg azt hisz-szük, hogy a másik lett süket, mert saját hangunkat semhalljuk... így szoktunk a „magaslati levegőhöz”, — vé-gül már nem izgatott a feneketlen mélység. Sőt, itt vol-tunk igazán elemünkben. A kommün apostolai ugyan ke-vesebb bizalommal nézik szabad mozgásunkat, ezúttalazonban nem akadályoztak meg s elegendő volt a moto-romon eszközölt gyertyacserét felhoznom, hogy elmehes-sek egy kis „próbarepülésre”.

Valami azt súgja, hogy a nagy kékpalást ma nagyígéretet rejt. — Kitárult felettem a Menny hívogató vég-telenje, hogy megkíséreljem eddig elérhetetlen régiókban

21

jutni el. Mercedes motorom 260 lóereje még könnyedénemel, s a levegőszabályozás — ha a ritkább légtérbenfordulatszámom csökkenni kezdene — átsegít minden ne-hézségen.

Kissé lassabban, de szabályosan halad felfelé a ma-gasságmérő tűje. A hideg metszőn éri arcomat s még alárva alatt is érzem kegyetlen csípését. Kesztyűmön belülolajpapirosból készült ujjast hordok, de körmeim alattmár bizsergést érzek s vastag, prémmel bélelt bőrruhám-ban is meg-megborzongok. A hűtőre szerelt hőmérő piroscsíkja mutatja, hogy a Mercedesnek sincs melege, — amegszokott 70 fok helyett alig 40 fok a hűtő víz hőmér-séklete.

Lassan keringenek a főváros felett. Hol azt hiszem, aBelváros van alattam, hol meg az újpesti hidat sejtemtörzsem hosszában elvonulni. De ebben a magasságbanmár nehéz pontos vetületet találni, — alapjában egészPestet szárnyaim takarják. A tiszta légben fantasztikustávolságokat tudok áttekinteni. Dél felé, a Dunán végig-sikló tekintetem, kézzel elérhető távolságban suhan át aCsepel sziget alsó csúcsán, onnan tovább, a hatalmas folyómindjobban vékonyodó szalagján ... Ott, ott a paksi nagykanyar s egy kis megerőltetéssel Szekszárdot érzékelem,— aztán az Alföld lapálya összeolvad a láthatárral.

A magasságmérőre pillantok — 5800 méter. Tehát100 méterrel haladtam már túl a háború alatti legna-gyobb magasságomat. Egy kis izgalom fog el. — Mostkezdődik a hajsza a régen vágyott magasságért!

A hideg mindjobban érezhető, ördögbe is, miért kel-lett ezt a próbát éppen télen kísérelnem meg, mikor el-múlásomkor is már csak előmelegítéssel volt hajlandó aMercedes megindulni s két ízben is forró vízzel kellett^tónatölteni a hűtőt, míg a kellő fordulatszámot elér-

22

tern ... No, most már mindegy. Ilyen alkalmat nem mu-lasztok el. Meg aztán egy kicsit magával ragadott már arekordláz is s egy kis kíváncsiság, meddig bírja motorom.

Hm ... khm... mintha a hevedereket kicsit szorosravették volna, talán nyomja a mellemet? ... Kissé nehe-zebben lélegzem, — a tüdőm nem telik olyan jól, minteddig. Nagyokat kell szippantanom s sajnálom, hogy azorrvédőszita olyan sűrű szövésű ... Talán az akadályoz aszabad lélegzésben? ... Na persze, hiszen egy kicsit el-távolodtam a sártekétől...

Éppen most értem el a 6000 métert. Nagyszerű! Egykis büszkeséget érzek. Megdicsérem Fokkeremet s a Mer-cedest. Lám, milyen jó volt a németeknek, akik a háborúutolsó éveiben már evvel a nagyszerű madárral harcoltaka Sopwithok és Spadok ellen... A mi Albatros D. III.gépeink nem emeltek 5500-on felül, — a Daimlerek meg-bokrosodtak s vízszintbe hajtották az emelkedési görbeszépen ívelő vonalát. De a D. VII. még emel, a Merce-des simán fut, csak — mintha morgása keményebb, —hangja élesebb lenne... Olyan, mint mikor bemelegítéselőtt még hidegen jár. Behajolok az ülésperemen, s meg-nézem a termométert. Alig hiszek a szememnek — 32 foknulla alatt!

Most már úgy érzem, hogy harap a hideg. A hűtő-víz 32 fok, a fordulatszám erősen csökken. Utánanyo-mom, abban a feltevésben, hogy nézdegélődés közben túl-húztam a gépet, erre viszont megáll az emelkedés. —Ahá! Közeledünk a csúcsmagassághoz.

Beállítom a levegőszabályozó karját s a motor egy-szerre megelevenedik. Csaknem 100 fordulatszámmal nö-vekszik forgási sebessége s a gép tovább emelkedik.

Nagyon fázom. A didergés lassan állandósul. Néhaösszevacognak a fogaim is, s mintha magasbatörő vágyaim

23

is csökkennének... De azért sem adom fel! Hatezernégy-százon áll a mutató s lassan bár, de tovább emelkedünk.

A magasság növekedésével azonban furcsa érzéseimtámadnak. Előbb egy kis fáradtságérzés kerülget, aztán,hogy fordulni akarok, lábaim elmosódnak meg s a Fokkersehogysem akar szótfogadni. Ej, no hát csak van annyienergiám, hogy északnak irányítsam a gépet, mikor márCsepel felett lebegek? ... Persze lebegek, hiszen úgy tű-nik, mintha megállt volna alattam ez a nagy metropoliss én kötött ballon módjára egy helyben vesztegelnék.

Lassan mégis sikerül visszafordulnom s tűnődve gon-dolkodom, vájjon miért megy minden olyan lassan, olyannehezen.... Hiszen negyedórával előbb még loopingotakartam csinálni s most úgy érzem, mintha elhaltak volnaa karjaim. Igen, ez a magasság miatt lesz s innen a lassúgondolatfűzés, a tűnődés, a fáradtság, ami nem is csoda,hiszen már úgy zihálok, mintha kilométert futottam volnaegyhuzamban. És talán a dobhártyám is elfásult, mertnem hallom a motor berregését olyan keményen s eltartegy ideig, míg biztosan meg tudom állapítani, hogy6500-on vagyok.

Egy kis futó melegség szalad át fejemen s utána né-hány tűnő kék-karika gurul át szemeim előtt, — csak úgyhevenyén, mintha gyermekek labdákat hajítanának elémés a szívem adja tudtul, hogy — van! Egy kis nyomás ahalántékon, dehát ezek apró kellemetlenségek, amelyekegyáltalán nem fognak megállítani.

— Nem, azért sem! Úgy sem leszek rosszul, mintahogy léghajósok korábbi leírásaiban olvasható ... CharlieLemartin eszméletlenül fekszik s ekkor Avray fogai közéveszi a szakítózsinórt, hogy ha eszméletét veszti, meg-nyissa a szelepet. Ujjai elkékültek, orrán keresztül lassanszivárog a vér.

24

Ah, micsoda ostobaság ... hol vagyok még az ájulás-tól! ... Azért is csak feljebb.. Hm.. Hhm ... Persze, ahideg dermeszt meg ennyire. — Beakarok hajolni azülésbe, hogy figyeljem a magasságmérőt... Nagyszerű,nagyszerű!... Túlhaladtam a 6600 métert, a mutató kö-zelebb áll a 6700-hoz és még megyünk feljebb...

Egészen messze észak felé fehér hegyek csillognak.Jéghegyek... A kék tengeren úsznak, fordítva... a ten-ger fent, a jéghegyek alul... Mi ez? Északon jéghe-gyek? ... Oh te buta, hiszen Pest felett vagy és azok ahegyek a — Magas Tátra!

Lehet? ... Hogyne lehetne ... Jobbról a Gerlachfalvi,aztán a Koncista, az Oszterva ... Kriván ... Idáig érzema borzalmas hideget, amit a szél hoz felém...

6800 méter... Mi bújt ebbe a magasságmérőbe,miért táncol a mutatója? Isten tudja hol sétál, vagy —áll? Ejnye, ejnye már megint a karikák... sárgák éshalványpirosak ... de kékek és zöldek is. Hm ... khm ...Nem kapok már levegőt... Le kellene venni a maszko-mat ... le fogom venni... No, vedd le már... no, rajta,hát emeld le az álarcot... jaj, de lusta vagy és milyengyenge és hogy zúg a fülemben .. zszszszszszsz .. zszszsz-zszszszsz ... a mutató... izé 680 ... dehogy 680.000 ... nemlehet... egy nulla ... sok nulla ... kiszámítom, — ezer, két-ezer, háromezer, négyezer, ötezer, hatezer — mindjárt7000 ...

Most elég, Lemegyek... le... me... gyek... Elve-szem a gázt és lemegyek, ott van levegő ... zszszszszsz ...

Tisztába vagyok vele, hogy ki kell csak nyújtanomjobbomat és visszahúzni a gáz-emeltyűt. De egy darabigküzködöm, míg akaraterőm a szándékot tettre váltja át.Az erősen ritka levegőben amúgy sem tartaná motoromfordulatszámát tovább, az utolsó négyszázat már közel

25

10 percen át gyűjtöttem s alig hinném, hogy a Fokker8000 fölé menne. Talán oxigéntömlővel, mesterséges lég-zéssel bírnám tovább, de most készségem kimerült.

A gáz visszavételére a Fokker alól egyszerre kima-radt a levegő. Nagy áteséssel igyekszik fejre, hogy sik-lási sebességre jöjjön. Bizonyára nem nyomtam előre,mielőtt lezártam volna a motort s még jó, hogy nem ol-dalvást csúsztam le. A magasságmérő tűje rohamosan esiks mind könnyebbé válik a lélegzés is.

Három perc alatt 1000 métert vesztek, de igyekszemle, mert ösztönösen érzem, hogy a leszálláshoz nem leszerőm. Véletlenül a hűtő hőmérőjére esik pillantásom, —most már csak 30 fokot mutat. S a magasság gyorsan fogy.Időnként gázfröccsel forgatom meg a motort, hogy me-legen maradjon.

Négyezer méter, — megint mélyen és teli tüdővel lé-legzem. Közvetlen alattam áttetsző gomoly ok hengerge-tcznek, — kumulusz képződés. Beléjük merülök. — Egykicsit elszürkül a táj s hópelyhek húznak velem szem-ben nagy sebességgel. Az az érzésem, valami fehérlikölemben. Homlokomra tolom szemüvegemet s nagy meg-lepetésemre bőrkabátom öblén valóban hó ül.

Ettől a pár szemtől? De nini, már megint világosminden, nyoma sincs a felhőnek s a hó még egyre hullikölembe. No, lám, saját lélegzésem forró párái csapódnakle a maszkom előtt s hullanak hó alakjában alá. Vissza-tartom néhány pillanatig lélegzetemet — semmi. Megintkilehelek — hulldogálnak a fehér pihék...

Csak néhány perc a játék, — a két erősen eltérő hő-mérsékletű levegőréteg kiegyenlítődése megszünteti asajátos jelenséget.

A láthatár mindinkább emelkedik, — mögéje buktaka Tátra ormai is. Ferdén alattam futnak a Keleti pálya-

26

udvar mellől a vicinális sínpárjai Mátyásföld felé s márlátom a repülőtér hangárjait. Kétezren gázt adok s per-cekig melegítem köhécselő motoromat. A hűtő hőmérsék-lete ugyan közben egészen 25 fokig szállt le, most azon-ban gyorsan emelkedik s nemsokára kifogástalan lágy-sággal zümmög a Mercedes megint.

Öt percig körözöm Mátyásföld felett, csak aztán szál-lok le. Furcsa érzés ez így földközelben, a nagy magas-ságok után. Kilebegésnél egy kicsit átejtem ugyan a gé-pet, de a futószerkezet állja.

Begurulásnál senki sem „fogad”', — nincsen ováció,csak én tudom, hogy olyan magasságban voltam, minteddig magyar pilóta soha. Nagyokat lélegzem s szenve-délyesen szívom egyetlen cigarettámat. Hónapok óta„gyenge albán” csikarja mellünkből a tüdőt s szemünk-ből a könnyet — a népköztársaság emlékezetére... Deez a bécsi Export Sport, amellyel tegnap az olasz misszióattaséja kínált meg, kárpótlás mindenért.

Valaki oldalról hozzám hajol, — motorszerelőnk. Azthiszem fülembe akar kiáltani, de csak orrát dugja ciga-rettám füstjébe:

— Jaj, hagyja legalább szagolni!...Hirtelen odanyújtom a cigarettavéget. A fiú boldo-

gan szippant belőle, aztán visszanyújtja. Nevetve hárí-tom el:

— Nem, ez most nem volt „mutyiba”. — Megyekmár. Isten vele!

Egy kicsit bizonytalan a járás... de nagyon megelé-gedetten indulok hazafelé.

27

HETEDHÉTORSZÁGON.(1923)

Az eső egyhangú kopogással verte az ablakot. A csu-pasz fák ágai között fuvolázva jajdult a szél és hordta ma-gával a lehullott sárga faleveleket.

A kandalló előtt ültem és belebámultam a parázsba.Gyors hajszában kergették egymást a gondolataim. Napokóta tépelődöm s nem találok önmagamra. Idestova negye-dik hónapja már, hogy utoljára ültem gépben s érezhet-tem a ricinus szagát. Négy hónap óta olyan polgári életetélek, mint annyi ezer más és megfoghatatlannak tűnikfel, hogyan tartottam ki idáig. Hiába hajszolom magam alegizgalmasabbnak ígérkező börzei manipulációkba, —hiába kereskedem — mint annyi más ezer a non valeur-ökpiacán, — nem érdekel semmi. Olyan távol áll mindeztőlem, mint emezektől az én aviatikám.

Azt hittem családi alapon megoldom a kérdést. Ri-chárd bátyám alapítása a Duna Lloyd, egyre növekvő ará-nyaival bőséges teret ad a tevékenykedésre. ButtykayEdmunddal együtt az immáron kilenc vállalatot egyesítőbank kötelékében a titkári szerepet töltöm be. Élmények-ben nincs hiány és ha polihisztor lennék, most boldogörömmel tallóznék a kereskedelmi élet berkeiben. Van-nak emberek, akik úgy értelmezik az életet, hogy mindegymit csinálnak, csak biztosítsa a mindennapi kenyeret. Ér-tetlenül állok ezzel a felfogással szemben. A munka,amelybe nem viszünk lelket, mit sem ér s csak szürkerobot, amelyben kuli módjára görnyedünk.

The right man on the right place — figyelmeztet azéletbölcseleten alapuló angol közmondás. Minden emberta maga helyén... Mit keresek hát itt? Két hónap ótamár a Duna Lloyd vállalataihoz tartozó garage vezetését

28

is átvettem s azt reméltem, hogy a motorok világa köze-lebb hoz a nélkülözött aviatikához. Egy korunk gondolat-világába élő ifjú titánnak vajmi boldogság lett volna azén szerepem. Kocsipróbák a legkülönbözőbb típusokon,hosszú futkározások a Népliget szerpentinjein, próbautakfel a Várba, a Svábhegyre és a kilátóhoz, — de mindezcsak flastrom, amely nem ír a sebre.

Mit keresek ebben az idegen világban, mikor szá-momra egyedüli élet a lég? Amíg a felhők útját járom,lelkemet megnyugvás tölti el s áthat a boldogság érzete.Most hosszú hónapok óta nélkülözöm a kormányt, a ben-zin és olaj szagát. Nincs repülés, nincs aviatikánk. Azt aTrianont már sokan megátkozták, de ha az én átkom fogna,a „béke palotája” összeomlana.

Valami nosztalgikus vágyakozás száll meg és meg-rohannak az emlékek. Hanyatt dőlök a nagybácsitól örö-költ Richelieu-fotelben s mint egy szerelmes kisdiák —ábrándozom. Megjelenik előttem egy karcsú derekú köny-nyű jelenség, libbenő fehér álomkép — Albatros gép-madaram. Mohó vággyal kívánkozom puha ölébe s pil-lantásom megnyugszik a műszerek tábláján. Hallgatom amotor halk muzsikáját, pedig talán csak a szél dudorászika kályha kürtőjében s illúziókat idézek, álmot kergetek.Olyan jól esik az emlékezés.

De valami hiányzik... Valami, ami után érzékemvágyódik. Látni, tapintani és megrészegedni illatától...Attól az illattól, amely mindenki számára megfoghatatlan,talán ellenszenves is, de amelynek érzetére kitágult orr-cimpákkal, teli tüdővel szívom magamba az utca levegő-jében úszó kékes füstöt — a ricinus szagát. Rákos .. han-gárok ... és a nagy rét széltől felkorbácsolt, távolba ködlőfutó homokja...

Nem, ezt nem bírom tovább! Felugrom és magamat

29

űző türelmetlenséggel topogok keresztül-kasul a szobá-ban. A szekrényem előtt megállok. Szinte izgalommal nyú-lok a szekrény alsó fiókjába. Könnyű vászonkabátba haj-togatva: pilótasapkám, kesztyűm, szemüvegem.

Talán mosolyognának, ha látnák, amint kiemelem. Egyszerelmes leányzó emelheti így magához imádottjánakleveleit. És így hajthatja fejét a levélcsomóra, hogy ma-gába szívja egy-egy írásos vallomás sokatmondó illatát.Teli tüdővel szívom magamba a repülőruhadarabokból ki-áradó szagot, óh, dehogy — illatot... — és egy kicsit meg-borzongok.

Nézem a lelkemhez nőtt darabokat és szívemet össze-szorítja valami kimondhatatlan szomorúság. Ki tudnámegérteni, mi megy végbe most a repülés szerelmeséneklelkében, mikor a kilátástalanság talán hosszú búcsúrakészteti attól, amit egyedül szeret. Egyszerre azon veszemészre magam, hogy valami a torkomat is szorongatja, shiába küzdök ellene, felkívánkozik a megilletődés. Hátvalóban búcsút kell mondanom örök szerelmemnek, azaviatikának? Hát csakugyan meg kell tagadnom vágyai-mat, lelkemet s az álmokat, amelyekre életemet felépí-tettem? Nem élhetek többé annak a hivatásnak, amelyértoly sokat áldoztam s amelyért ezután is mindent oda-adnék? ...

Kezemben a drága öltözékdarabokkal, szinte magambaroskadva ülök a Richelieu-ben és birkózom meghatottsá-gommal. Ej no, csak nem fogok elérzékenyülni? Talán fel-morzsolódtak idegeim ezalatt a néhány év alatt s mostnem tudok magamnak parancsolni? Ostorozom gyengesé-gemet, de minden hiába. S míg nagyon határozottan kor-holom magam s dacos magabízással próbálom érzéseimetleküzdeni, kezemfejére pottyan valami... meleg...nehéz... s feladva az ellenállást, befelé sírok.

30

... Olyan jó volt a megkönnyebbülés ... hiszen nemlátta senki. Aztán gondosan becsomagolom megint a drágadarabokat s helyére rakom. Ha élne bennem egy kis ro-mantikára való hajlam, talán szalaggal kötöttem volna átés selyempapírba burkoltan küldtem volna nyugovóra azálmokat, a hitet és reménykedést...

Hányszor adódott már, hogy közmondások szolgáltakvigaszul. Most megint találkozom vele s talán azt mond-hatnám, ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb asegítség.

Délben, mikor a Deák Ferenc-utcából a Gizella-térrefordultam be, a Gerbeaud előtt régi ismerőssel találkoz-tam. Pál András huszárkapitány közli, hogy tanácskozásokfolynak a polgári légiforgalom megindítására. A megbe-szélések annyira előrehaladtak, hogy már a részleteketdolgozzák ki, sőt a beszerzendő gépek típusában is meg-állapodtak. A járatok egyelőre a Bécs—Budapest vonalonfognak közlekedni és hamarosan gondoskodniuk kell ahozzá szükséges pilótákról.

Nem tudom Boreas kegye űzte-e el a mélyenülő fel-hőket, vagy csak az én lelkemben derült fel a remény, deettől a pillanattól kezdve már derűsebbnek láttam a világot.

Kimondhatatlan izgalmak között multak a várakozásnapjai. Tudtam, hogy Pál András ígéretében feltétlen meg-bízhatok. A világháború pilótája minden bizonnyal éppúgyátérezte a lelkek vágyódását az oly soká elérhetetlen után,mint jómagam, s ügyemben nagy megértést mutatott.

És november végén végre eljött a megváltó pillanat.Aláírtam a Magyar Légiforgalmi Részvénytársasággal valószerződésemet Molnár János bajtársammal együtt, akihezharmadiknak még Risztics János csatlakozott.

Együtt volt tehát újra a hármas raj, márcsak TakácsNándor hiányzott. A világháború híres Háry vadász-szá-

31

zadának kipróbált erői és Grosschmid István nagyszerűvizipilótája, Ancona legendás hőse, újra egymásra találtak.

Véletlen folytán most egyszerre két malom kezdettőrölni. S én voltam benne a kő. Két urat kell egyszerreszolgálni: — szívbéli vágyam és jövőm ügyét. A VitéziSzéknek kötelezettség betartására irányuló azon sürge-tése, hogy egy éven belül élettársról gondoskodjam, ahatáridő leteltével immáron követelőleg jelentkezett. Egyrepülő átélt már nagyobb veszedelmeket is, tehát a házas-ság előtt sem torpantam meg. De a dátumok ütköztek,mert külföldi utazásom és a házasságkötésem előrelátha-tólag egyidőre esik.

Szerencsére a Felsőmagyarországot akkor még meg-szállva tartó csehek okvetetlenkedése egy kis késedelmethozott, — jövendőbelim iratai nehezen voltak beszerezhe-tők. Viszont az amsterdami gyárral folyó tárgyalások iselhúzódtak, egy kis mesterkedéssel tehát az elutazást meg-előzhette a házasságkötés. De két heti szabadság leteltévelútban voltunk Amsterdam felé.

Az expedíciót Pál kapitány vezette s ahhoz KazayKálmán főhadnagy csatlakozott. Ebben az időben szakadtránk az infláció, amikor már csak tízezrekben beszélhet-tünk. A tízezrekből napok alatt százezrek, aztán millióklettek, de ellátásunkban nem volt hiány, s utunk zavarta-lanságát küldetésünk biztosította.

Amsterdamban a világhírű Fokker-művek vendégeiboltunk. A Nederlandische Vliegtuigen Fabrik, a közismertHolland vendégszeretettel gondoskodott rólunk. Hollandia,amely nem élte át a világháborút és nem érezte a gazda-sági élet leromlásának nyomasztó hatását, nekünk igazána boldogság szigetét jelentette.

Az első napon — úgy tíz óra tájban ébredve — dél-felé levonultunk az étterembe, reggelizni. És hozták a

32

reggelit. „Vadat, halat, s mi jó falat, szem-szájnak ingere”.Nem tudtam, a méteres tálcával egyensúlyozó pincérügyességét vagy a tálcák megrakottságát csodáljam-e job-ban. Mikor aztán mindent leraktak elénk s a pincér eltá-vozott, úgy néztünk az előttünk felsorakozott paradicsomijókra, mint a gyermek a születésnapi asztalra, ahol álmainetovábbja, az ünnepi torta díszeleg.

Hát volt itt minden, amit utoljára csak a háború előttiidőkben láttam és élvezhettem. Kávé, tea, kakaó, csoko-ládé félliteres öblös kannákban. Aztán vaj, tojás, sonka,felvágottak a legkülönbözőbb kiadásban, szardíniák, méz,jam-ek, gyümölcs és külön feketekávé. Itt ugyan felesle-ges lett volna a pincér érdeklődése, hogy mit parancso-lunk; talán nem is egyezett volna a jó hollandusok felfo-gásával megfosztani a vendéget attól, hogy a földi javakközött szabadon válogathasson.

Isten látja lelkünket, nem kívántuk Hollandia romlá-sát. De a válogatás nem volt időhöz kötve. Szószerint vet-tük a néma biztatást, s először kiválogattuk azt, ami egykiadós reggelihez szükségesnek mutatkozott. Ezután követ-kezett a kóstolgatás. Ne higgyék a hollandusok, hogy vala-honnan a Balkán legsötétebb zugából látogattunk hozzá-juk, s nem értékeljük az elénk rakott jók változatát. Ott-hagyni semmit sem lehetett. S a készletek eltüntetésébenMolnár képességei az enyémeket messze felülmúlták.

Egy óra felé elkészültünk a reggelivel. Délebédre úgysincs kilátás, mert a hollandusok diner-jére csak öt óra-kor kerül sor. Addig még alkalmunk lesz megéhezni.

Délután beautóztunk Amsterdamba. Az egyik Grach-ton felfedeztük Pálék szállását s aztán összeült a hadi-tanács. Kitűnt, hogy egyelőre várnunk kell, mert a gyára gépeket még nem készítette elő átadásra. Addig leg-jobb, ha egy kicsit körülnézünk.

33

A város nem nagyon vonzott. Meg aztán sejtettem is,hogy a közeli napokban még sokat rójuk utcasorát. A sa-játosságokat hamar felfedeztem, s így sétáink nem voltakminden élmény híjján. A tenger szintjénél mélyebbenfekvő város lakói nehéz munkával hódították el a földeta víztől, úgy, hogy minden talpalatnyi földet méltóan érté-kelnek. A házhelyek drágák, nem terjeszkedhetnek a tér-ben, tehát a magasságba törekednek. A belső utcák ésvárosrészek házsorai gyermekjáték skatulyákra emlékez-tetnek.

Egy szobaszélességnyi portán négy-öt emelet áll. Dea helymegtakarítás céljából még a lépcsőházat is elspórol-ták. A felvezető kis csigalépcsőn két ember is csakvigyázva térhet ki egymásnak, de a jól megtermetteketmár megvárják a lépcső alján. A szobák ablakai viszontbízvást megfelelnek a kívánalmaknak, — rajtuk keresz-tül szállítják a házba a bútorokat. A tetőről úgy mered-nek előre a felvonó karfák, mint kisvárosainkban az eresz-csatornák. A karfa végén hatalmas csigák, s a kötelekbelógnak a mansard-szoba ablakán. Ha költözés van alakásban, a járdáról csigán átvetett kötéllel húzzák fel alegnagyobb darabokat is s a megfelelő emelet magasság-ban, az ablakon húzzák be. Ennek az eljárásnak a bútor-szállítók a nagymesterei, — így láttam páncélszekrényt isbejuttatni egy második emeleti szoba ablakán. Természe-tesen nem boldogulhatnának ablakszárnyakkal, — meg-oldásuk észszerű és amerikaias. Az ablaktáblák keretbeágyazott sínekben futnak s lentről feltolhatók.

Este hét óra tájban olyanná válik az utca, mintha vul-kán tört volna ki, s lávájával elöntené az utcákat. Azirodaidő végeztével a házak kapujában ezrével kitódulónők kerékpárra ülve áradnak a városba szerteszét. Mi-csoda tömegek karikáznak itt, — mintha egy magyar-

34

országi vidéki városka footballmeccsének nézőseregetávozna a mérkőzésről. De nincs lárma, kiabálás, nincsrendőr és forgalmi akadály. Az ezernyi nő óramű pontos-ságával hajtja kerékpárját s nem akadályozza az utca for-galmát. Vélnéd, napjában van itt gázolás, de krónikájuk-ban ez csaknem kizárt. Ekkora fegyelem mellett magátólgördül az élet tovább.

A következő napok bőséges élményei teljesen lekötöt-ték figyelmemet. Már a kora reggeli órákban kinn tanyáz-tam a repülőtéren, ahol szabad mozgást biztosítottak szá-munkra. Malonyai Arthur, a hazulról ideutazott főszere-lőnk boldog izgalommal habzsolta a sok látnivalót. Engemtermészetesen elsősorban gépeink érdekeltek. Két hat-személyes, utasszállító forgalmi gépe volt a gyárnak, azF. II. és F III. jelzésű magasfedelű monoplánok. Sajátsá-gos elrendeződésű, de jól átgondolt szerkezetű gépek. Azáltalunk rendelt F. III. gép motorját a német BMW.gyár szállította és 210 lóerős volt. Csodálatos, hogyanbírta ez az aránylag csekély lóerő az ötszemélyes kabin-nal ellátott monoplánt, amelynek a legújabb építési elvekalapján csaknem egy méter vastag szárnyai voltak. A törzsorrán a szárny kivágásában ült a pilóta s közvetlen mel-lette volt a motor, úgy, hogy a vezető unalmában a hen-gerek orra előtt vibráló szelepein zongorázhatott. Vezetőés motor egymás mellett csak úgy férhettek el ,hogy aközponti helyzetet mindkettőnek fel kellett áldoznia.Tehát a légcsavar sem a gép hossztengelyében, hanem at-tól eltolódva forgott, míg a pilóta kénytelen volt egy kicsitoldalról követni a gép repülési irányát.

Bent a kabin, az akkori idők minden komfortjávalkészült, Kényelmes bőrszékei mellett, a kabin sarkában,karcsú vázában virág, az ablakokat könnyű selyemfüg-göny díszítette, A pilótaülés felé nem volt ablak, vagy

35

átjárás, — a vezető kívülről mászott fel a gép orrán ésutasaival mindössze egy néhány centiméteres kis nyí-láson át közlekedhetett. A benzintartályt a szárnybanrejtették el, — ott volt hely bőven.

Pár napos várakozás után hazaérkezett Glen HenryFokker, aki Németországban egy nemzetközi konferenciánHollandiát képviselte. Mikor reggel megjelent a repülő-téren, első kérdése ez volt:

— Ja, wo sind die lieben Ungarn?A kedves magyarok jelentkeztek. És a nagyszerű piló-

tával és repülőgépszerkesztővel megindult egy kiadóseszmecsere. Mi mindent tudni szerettünk volna, de ő issokat kérdezett. Alacsony termete, kicsit kopasz szőke ko-ponyája a másik repülőnagyságra, Udet-ra emlékeztetett.Szeretetreméltó közvetlenséggel mesélt németországi ta-pasztalatairól, ahol a Rhön-ben kétüléses vitorlázó géppeltartott első nemzetközi versenyen vett részt. Gépe sajátszerkesztésű, kétfedelű, rácsfarkú biplán volt, amelynekkis kabinjában kereskedelmi igazgatója, Seekatz mérnökült. A gép viszonylag nagy szárnyaival az első kísérletnélszinte tehetetlennek bizonyult, meg sem érezte a két em-ber súlyát és a kormányhatások elégtelennek mutatkoz-tak. Seekatz később maga mesélte el kalandos légi utazá-sát, amelynek során csak Fokker ügyességén múlt, hogyép bőrrel földre kerülhettek.

Találkozásunk napján alig vártam valami nagyobbeseményt, de Fokker határozottsága kedves meglepetésthozott. Mintha csak egy kis autóútról lenne szó, amelyneksorán a szomszédba ugrunk át, beinvitált bennünket azelső próbára. Tudni szerette volna, milyenek a magyarpilóták vezetési képességei és ebből persze nem csinálttitkot, de nagyvonalúságára jellemző, hogy nem ültetettbennünket iskolagépeinek egyikébe, hanem mindjárt leg-

;

36

újabb és legnagyobb konstrukcióját, az F. V. jelzésű egy-és kétfedelűként kombinált gépét tolatta ki. Ennek a tíz-személyre berendezett, kabinnal ellátott és 360 lóerejűRolls-Roys motorral felszerelt pompás gépnek alsó-szárnya levehető volt, amikor a gép kevesebb utassal,parasolként repülhetett.

A pilótaülésből — ketten egymás mellett — remekkilátás nyílott. De bennünket, kik soha ilyen nagy gépek-kel nem repültünk, a pilótaülés magassága bizony meg-lepett. Mintha emeleti ablakból tekintettünk volna alá, úgyágaskodott a gép kabinorra a levegőben.

Fokker helyet foglalt a baloldali kormánynál, a jobb-oldalra bennünket ültetett. Molnárral felváltva végeztünkmellette ülve egy-egy felszállást, mialatt a kabinbannéhány szerelő foglalt helyet. A második felszállásnál alighagytuk el a repülőteret, hogy az apró parcellákra osz-tott sajátos holland vidék felett nagyobb kört repülveérjük el újra terepünket, mikor Fokker minden előzetesjelzés vagy figyelmeztető nélkül otthagyta a helyét. Be-ment a kabinba diskurálni.

A bizalomnak ez a jele kétségkívül hízelgő lehetett,de a hatalmas gép vezetését második felszállásra egyedülhajtani végre, egy kicsit izgalmasnak ígérkezett. De márnéhány perc után meggyőződhettem róla, hogy nincssemmi veszedelem. A gép engedelmesen reagált a kor-mányhatásokra, s úgy tűnt fel, mintha egész életembenF. V. lett volna a kezemben. A leszállásnál külön élveztema gép kitűnő rugózását, amely még a repülőtér apróbbgöröngyeit is észrevehetetlenné tette.

Alig álltam meg, hogy a hangárhoz guruljak, mikorFokker a kabinból előrejött:

— Ja wollen Sie mal alleine machen — ütött a vál-lamra kedélyesen. Aztán búcsú nélkül otthagyott. Megis-

37

metéltem a felszállást, amelynek során most már különélveztem a gép nagyszerű mozgékonyságát. Úgy feküdt afordulóban, mintha odaragasztották volna. Ha ilyen leszaz F. III. is, az az érzésem, nyert ügyünk van.

Fokker nem sokat teketóriázott. Elmagyarázta az „F.III.” berendezésének rejtélyeit, amelyekről csakhamar ki-tűnt, hogy nem is olyan különösek. Nem izgatta a pilótátműszerek tömegével, de megvolt rajta minden, ami a gépés motor ellenőrzéséhez és vezetéséhez szükségesnek mu-tatkozott. Az előlülés kétségkívül még az előző géppelvégzett próbák után is szokatlannak mutatkozott. Mikorbeadtam a gázt és a gép magasan úszó farokkal futni kez-dett, ez a kis szorongás is egyszerre eltűnt.

Mert ilyen egyszerű és becsületes gép kevés volt méga kezem alatt. Talán csak a D. VII. volt ehhez hasonlít-ható. Ment itt minden magától. És az elől és oldalt üléspercek alatt természetessé vált. Két felszállás után úgyrepültünk Molnárral, mintha egész életünkben sem ültünkvolna másban. A gép nagy méretei nem akadályoztak megabban, hogy éppúgy ne dobáljuk fordulóba, mint a mi kisvadászgépeinket, csak természetesen nem ment olyan gyor-san, mert a hatalmas fesztávolság mellett lassú lett a„bárka”.

Fokker ezután főpilótáját, Hesset mutatta be. A közép-termetű és feltűnő vékony férfi külseje egyáltalán nemárulta el a berepülő pilótát, akinek háta mögött a legkü-lönbözőbb típusok serege állt. Vele mentünk el motor-repülésre.

Az idő szomorkás volt, alacsonyan lógtak a felhők ésaz eső szemetelt. Három és félórán keresztül szünet nélkülváltozó magasságban jártuk össze Hollandia északi részét,ki egész a tengerig. A felhők helyenként megszakadtak sa kilátás javult. Megbámultam ennek az országnak sajá-

38

tos földjét, az apró parcellákat, amelyeket vizes árkok, csa-tornák vesznek körül. A csatornákon farmotoros kis kom-pok, uszályok közlekedtek, egyeseken evezővel hajtott csó-nakokat láttam, azok egészen Velencére emlékeztettekRend, tisztaság és a jólét sugárzott a föld minden részéből,a tanyaházakból és a településekből egyaránt. Betonozottmezei utak és az olasz strádákat is megszégyenítő ország-utak mindenfelé. De érthető a jólét, hiszen országukat év-század óta mi sem pusztította s minden hollandiéra hárombennszülött dolgozik a gyarmatokon.

Sohsem felejtem el, milyen sajátos volt a későbbiekfolyamán egy benyomásom, amelyet ott szereztem. Ebbenaz időben Hágában tartózkodott Éva húgom, aki csereakcióútján került nevelőszülőkhöz Hollandiába. Mikor meg-tudta, hogy Amsterdamban tartózkodom, a vicemamáékpompás Ford-ján eljöttek minket meglátogatni. A márátadásra kész gépek egyikével felvittem őt és vendéglátócsaládját egy kis légiutazásra. A hálás vicemama viszontScheveningenbe hívott meg.

Mikor visszafelé jöttünk, az egyik csatorna partjánegy pohár tejre egy parasztházba tértünk be. A ház előttmotorkerékpár állott, s a csatorna partjához kikötve jókül-sejüű, beépített motoros bárka állott. A vicemama a búcsú-zásnál nagy közvetlenséggel szorongatta a parasztasszonykezét. Távozásunkkor megkérdeztem:

— Ismerőse volt-e az öreg házaspár?— Nem, — mondta Tante Mulder, — nem ismerem

közelebbről, csak azt tudom, hogy nagyon-nagyon sze-gények.

Mégegyszer visszanéztem a háromszobás csinos házra,a saját bárkára, a fiú motorkerékpárjára s bármennyiremegerőltettem szívemet, hogy Mulder asszonysággal sír-jon részvétében, értetlenül bámultam a hollandi fogalmak

39

szerinti — szegénységet. Nálunk ezt jólétnek hívják. Bol-dog ez a Tante Mulder, hogy nem járt magyarországiparasztok közt. Megismerte volna a szegénységet!. ..

Kétheti amsterdami tartózkodás után hazatéréshezkészülődtünk. A Fokker egybeépített hatalmas szárnyai-val nem lett volna vasúton szállítható, azért elhatároztuk,hogy légi úton visszük haza. A döntés úgy szólt, hogy azelső gépet én viszem át Berlinbe, úgy, hogy velem jönneka többiek is. Onnan azután két géppel repülünk tovább.Elutazásunkat az is sürgette, hogy Németországban tető-fokára hágott a nyugtalanság. A márka rohamosan esett,s már nem is ezrekben, de milliókban számoltak az embe-rek. A lavina elindult, és nem volt megállás. Igyekeznünkkellett, hogy mielőbb kijussunk a kataklizmából.

Az idő azonban mind rosszabbá vált. Februárban vol-tunk s egész Európán ködök ültek. Gépeink közüla D. jelzésűt akartuk először átrepülni és én az idegenterepen való leszállás gyakorlására elhatároztam, hogy aFokker gyár telepére Rotterdam mellé, Waalhaven-barepülök. Hogy teljesen bedolgozhassam magam az újgépre, az útra nem vittem magammal senkit.

Indulásom napján valamelyest javult az idő s 5—600méter között repültem ki a rotterdami öböl fölé. Az öböl-ben horgonyzó hajók sokasága a vitorlás csónakok árbo-cainak erdeje, mély benyomást keltettek. Közel negyedórán át köröztem az öböl felett, hogy teljesen megrögződ-jék lelkemben az addig csak útleírásokban közölt kép,Élénkülő szélben szálltam le Waalhaven repülőterén, aholFokker gyárának megbízottjai már vártak.

Majdnem egy órát tartózkodtam a gyár telepén s leg-alább futtában megcsodálhattam az ott folyó munkát sdicsérhettem magamban Fokker lángeszét, amellyel ezt azóriási üzemet megteremtette. A gyár egyik mérnökének

40

kalauzolása mellett mindent megláttam, mi nekem érté-kes lehetett. Látnivaló pedig akadt bőven, mert Fokkertelárasztották külföldi rendelésekkel.

Búcsúzás után beszálltam gépembe, de mindjárt észre-vettem, hogy időközben megfordult a szél. A hatalmasrepülőtér egész hosszában kellett volna végiggurulnom,hogy aztán szél ellenében indulhassak. Egy pillanatighaboztam, aztán megfeledkezve nemzetközi előírásokról,szabályokról, beadtam a gázt, s hátszéllel nekivágtam azóriási térségnek.

Hanem, ha azt hittem, hogy ezt bosszulatlanul tehe-tem, mihamarabb be kellett látnom tévedésemet. Az óriásifelületű Fokker csak nem akart felemelkedni. Már régentúl voltam a repülőtér felén s még mindig vigasztalanegyformaságban száguld velem a gép a tenger felé. Arepülőtér peremét lápos, sással benőtt földsáv szegélyezte,amelynek szélén elszórtan birkanyáj legelészett.

Megállni nincs lehetőség. A helyzet által szorongatva,a jól bevált, de veszélyes eljáráshoz folyamodom. Túlnyo-mom a már vízszintesen rohanó gépet, míg a farok ma-gasra lendül s a gép átbukni készül. Akkor erős belehúzás-sal szakítom el a földtől s nem engedem többé vissza-süllyedni. Hajszálnyira suhanok el a riadtan rohangászóbirkák felett s jól messze bent járok már a tenger fölött,mikor végre elég magasságom van ahhoz, hogy vissza-fordulhatok.

Schipholban már ott várt Rotterdam feljelentése. Devendégek voltunk s öt forinttal sikerült a kirótt büntetéstegyenlítenem.

Ezzel a repüléssel aztán egy időre meg is rekedtünkés tétlenségre kárhoztatva barangoltam össze Hollandianagy részét, ahol annyi látnivaló akadt. Valószínű, hogy

41

más körülmények között nem is jutottam volna ennyiGlobetrotter élvezethez.

Itt is persze a repülés kérdései érdekeltek elsősorban.Előbb átlátogattam Soesterbergbe, ahol a jó hollandusokkatonai repülőállomása van. Gépeik nagy részét már is-mertem, hiszen a jámborok nem csináltak sok titkot kato-nai repülésük kérdéséből. Itt találkoztam össze a múltnekem oly kedves emlékeivel, mikor éppen megérkezésempercében egy jólismert gépformára lettem figyelmessé.Svédországban gyártott osztrák Phönix körözött a repülő-tér felett s bennem egyszerre százféle emlék éledt. Lát-tam megint az aszódi Lloyd gyárat, Minár Gyula néha egykicsit túlhajtott műrepülgetését s emlékeztem a háborúesztendejére, amikor a Phönix és az albertfalvai UCIközött lezajlott összehasonlító repülések a magyar gyárt-mányú gép sikerét hozták meg ... Mint megtudtam, azAlbatros gyár volt berepülő pilótája Sparmann honosí-totta meg a Phőnixet Stokholmban, — az ártatlan „Mö-belwagen” így a svéd hadsereg futárgépévé lépett elő.

A vicemama, De Back-né jóvoltából Sheveningenbeis eljutottam. A jó asszonyság nagyon meglepődött, mikora meghívást lemondva, váratlanul mégis megjelentemhágai lakásukon. A holland fővárost a száguldó autó abla-kából láthattam csak, de ami exotikum itt adódott, azzalmásutt találkoztam már. A sheveningeni csodás tenger-parti strand most kihalt és elhagyatott volt. A tenger jegesárja egyhangú mormolással csapkodta a mólókat és aparti védművek gátjait. Az idő csúnya volt, alacsony, sötétfelhőtakaró borult ránk, a szél kíméletlenül dudorászottés fehér tajtékban fodrozódtak a tenger hullámai.

Nagyszerűbb napot ki sem foghattam volna. A hosszú,keskeny, egyirányú közlekedésre készült hídon keresztüligyekeztünk ki a hatalmas gloriettbe, mely a tenger mé-

42

lyébe süllyesztett, betonba ágyazott, óriási vasoszlopokonhordja a nyolcszögalakú „filagóriát”, amely tulajdonkép-pen nem más, mint a tenger színe fölé épített tetőterrasz-kávéház. Most csendes volt és kihalt, mint a strand maga.Egy pápaszemes, pirospozsgás „meisje” vihogott hangosanaz egyik szögletben ifjú lovagjával s két idősebb nénikeszürcsölgette fázósan a Baumkuchen-nal körített teáját.Míg társaságom egy asztalhoz telepedett, én rögtön hely-színi szemlére indultam.

A gloriettet üvegfalak zárták körül és egy kis oldalaj-tón keresztül keskeny pallóval övezett mellvédre jutottamki. A szél keményen járta át kabátomat s a toronymagas-ságokba fölcsapódó hullámok fröccseiből kijutott nekemis, de gyönyörű volt a tenger háborgása s a gloriett vas-oszlopain szétforgácsolódott hullámok, millió cseppbenporladtak szét, amint egyik gyűrű a másik után ostro-molta a gloriett állványzatát. A szél időnként felerősödvevégigrohant a tenger felett s meg-megrázta a betolako-dott ember, hullámai fölé épített alkotását. Egy-egynagyobb rengésre bentről a „meisje” viháncolása s a jóDe Backné csendes kis sikolyai jutottak fülemhez, csakÉva húgom futkározott nagy elragadtatással egyik ablak-tól a másikig, nem győzött betelni az elemek ostrománakszépségeivel.

Ha profán ember s gourmand mester tanításainakszellemében gyomortáji élvezetek hódolója lennék, mostkellően méltányolnám mindazt a nagyszerűséget, amely-ben a hollandusok részesítettek. Nincs érzékem a gasztro-nómiai élvezetek iránt, de szívesen emlékezem vissza arraa zamatos, rózsapírban égő és fölséges illatú göngyöltsonkára, nem kevésbbé a különleges eljárással készült ésugyancsak göngyölt marhahúsra, amelynek készítésitechnikája ragadta meg legjobban a figyelmemet, mikor

43

felfedeztem, hogy egy ilyen tekercs hellyel-közzel kétméter hosszan vágott pompás marhaszeletekből került fel-göngyölítésre.

A Baedeker kalandozások mellett azonban kellőenhódolhattam repülési kívánalmaim kielégítésének is. Nagyélményt jelentett megfigyelni azt a csodálatos munkát,amely Fokker keze alatt égett. Ez a különös ember — ke-veréke a feltaláló zseninek, az autodidakta mérnöknek, aképzett technikusnak és a kitűnő sportembernek, — ilyentulajdonságok bélyegét magán viselő egyéniségével mármaga is külön figyelmet érdemelt. Jellemzése azonbannem volna teljes, ha meg nem emlékeznék kitűnő keres-kedői képességeiről, mert amit itt láttam, azt úgy kellettmegítélnem, mint a nagy fezőrök gesztusait, mikor egyet-len kézlegyintéssel, egy szóval, vagy egy hanggal intézikuí milliós üzletek sorsát.

Mert Fokker aztán igazán nagyvonalú volt. Alkotás-ban, kivitelben, kísérletekben és eladásban egyaránt. Ezek-ben a napokban éppen a C. IX. jelzésű katonai gépénekkipróbálása folyt. Ezt a 400 lóerős motorral épített hadi-repülőgépet, amely az akkori kor kívánalmainak figye-lembevételével a legtökéletesebb kivitelben készült, spa-nyol és brazíliai kiküldöttek jelenléte sürgette, merta kiküldöttek a gép átvételére és sorozatban való építésé-nek letárgyalására érkeztek.

Egészen elhűltem, mikor a reggelinél Hess, a gyárberepülő pilótája azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogya játszma sohsem volt még olyan izgalmas, mint most.Érdeklődésemre közölte, hogy a C. IX.-et eladták a spa-nyoloknak és brazíliaiaknak egyformán és vállalták soro-zat-gyártását anélkül, hogy a gép alkalmasságáról meg-győződhettek volna. Hüledezésemet látva, aztán nevetveigyekezett megnyugtatni:

44

— Jó, jó, hát ha eddig nincs is kipróbálva, de mamár repülni fogunk vele s reméljük, hogy holnapra meg-köthetjük a megállapodást.

Délelőtt 10 órakor a megbízottak a gyár három ko-csiján a repülőtérre érkeztek. A bemutatandó gépnek mégse híre, se hamva. Távol állottunk az idegenek csoport-jától, így meghallhattam azokat a feltűnés nélküli, degyors utasításokat, amelyek egymást követve futottak kia gyárba. Míg Fokker a nagy szerelő-hangár és a repülő-tér berendezéseit járja végig a vendégekkel, kiérkezik ámegy különösformájú teherautó, amelyről szemmellátható-lag nyers állapotban lévő repülőgép részeit szedik le. Agyár szerelői nekiesnek a törzsnek és szárnyaknak, kcr-mányrészek és felületek kerülnek ki a nagy teherautófiókrészeiből s nem egészen félóra leforgása alatt indu-lásra készen áll a repülőgép.

Most Fokker új konstrukciójának részleteit magya-rázza a bizottság tagjainak, azután Hess-t szólítja. Míg aspanyolok és caballeró rokonaik a gép berendezéseit vizs-gálták, berakták a gépbe mindazokat a műszereket, ame-lyeknek segítségével a pilóta megfigyeléseit eszközölhette.

Hess aránylag rövid motorpróba után szabad jelzéstad, s nekifut a térnek. Mint a legtöbb Fokker tervezésűgép, ez is könnyen megy el a földtől, majd óvatosan emel-kedik 1000 méterig, ahonnan nagy ívű körben tér vissza arepülőtér fölé. 1500 méter magasságban előbb óvatos, az-tán mind gyorsabb fordulók követik egymást s olyan pró-bák, amelyeknek kapcsán a gép alaphelyzetéből való ki-mozdulása csak olyan lényegtelen volt, hogy lentről megnem figyelhettük. Aztán Hess lejött 200 méter magassá-gig s rögtön ráment a mérő háromszögre.

Ε háromszög alakú pályán teljes gázzal, vízszintesrenyomott géppel száguldott végig, minden egyes szakaszon

45

pontosan mérve az időt, amelyből a gép sebessége kiszá-mítható. A sebességmérő repülések befejeztével teljesbiztonsággal szállt le s gurult be csoportunkhoz. Rövidés halk beszélgetés után Fokker mosolyogva fordult abrazilokhoz:

— Nos uraim, a méréseredmények azok, amelyekettegnap önöknek megadtam. A sebességben néhány kilo-méter javulást érhetünk még el, mindenesetre 280 kilo-méter óránkénti sebességgel már most is az élen va-gyunk. A gépen már csak lényegtelen kis változásokateszközlünk, a továbbiakat tehát megbeszélhetjük.

Vendégeit autóikhoz kalauzolta, s velük együtt elszá-guldott. Félórával később újra megjelent a repülőtéren.Megállt a C. IX-es előtt, aztán munkatársait szólította. Smost következett valami, ami szokatlanságával, egyúttalnagyvonalúságával méltán volt alkalmas arra, hogy mind-nyájunkat bámulatba ejtsen.

— Also Herr Hoffmann, — kezdte a nagyszerű em-ber, a gyár vezető mérnökéhez fordulva — figyeljen csakide. Hess a magassági kormányt túlérzékenynek, az oldal-kormányt viszont lustának találta. A kormányfelülete-ken áramlásból származó rezgéseket figyeltem meg s agép vízszintes helyzetben nem hozta ki a kívánt sebes-séget. A törzsből tehát itt — mutatott a farok felé s húztaujjait végig a vezérsík előtt — félmétert levágnak; a ma-gassági kormányt — főleg mélységében — csökkentik, astabilot pedig növelik. Mindezeket a magyarázatokat ujj-mutogatással kísérte. Széleseket kanyarított a felületeken,mintha krétával rajzolná meg az általa elképzelt pere-meket, így állhat plakátja előtt a rajzoló, ki valamelykötetlen témát kíván felvázolni, s míg hátralépve vizs-gálja a vonalvezetés harmóniáját, krétájával addig ja-vítja az idomokat, míg azok elképzelését kielégítik.

46

De hogy ugyanezt repülőgépen lehessen végrehajtani,azt sohse hittem volna. Nem volt itt fontoskodás, végle-tekbe menő számítás, századmilliméterek és grammok kí-nosan pontos kiértékelése, ez az ember odaállt s néhánymondatával olyan mélyreható változásokat diktált mér-nökeinek, hogy azokból akár egy típus születhetett volnameg.

Mikor bevégezte, egy kicsit még gondolkodott. Hom-lokát összeráncolta, ajkát, mint a duzzogó gyermek, ösz-szecsucsorítva elbiggyesztette, aztán munkatársaihoz for-dulva csak ennyit mondott:

— Hja — verstanden?— Verstanden, — volt az egyhangú válasz. Senki

semmit nem kérdezett, úgylátszik mindenki mindentértett.

De a bámulatot keltő mozzanatok sorozata még foly-tatódott. Fokker elköszönt, s megindul a hangár felé. Út-közben, a benzinállomásnál utántöltést végző nagy szál-lító kocsi mellett egy pillanatra lelassít. Ujját kalapjáhozböki:

— Gyorsan, gyorsan, Wynmalen. — Félóra múlva agyárban akarom látni a gépet.

Fokker távoztával, nyolc szerelő érkezik futólépésben. Nekiesnek a gépnek s negyedóra alatt szétszerelik.Addigra már ott áll a hatalmas teherkocsi s fölrakják agépet. A teherkocsi kifut a schipholi repülőtérről, végig-megy a Wolharding partján s vagy 500 méterre a repülő-tér bejáratától, megáll a csatorna partján. Egy perccelkésőbb ügyes szerkezetű, hosszú hidat fektetnek keresztbea part és a csatornában veszteglő farmotoros uszály kö-zött, — az autó reáfut és az uszály megáll. Alig csikor-dult meg a felvonó, amely a kis hidat keresztbefordítva acsatorna hosszára fektette, nagy puffogással nekiindult az

47

uszály, amely az átalakításra váró gépet a Wolhardingonkeresztül a gyár telepére viszi.

És most jön a műszaki csoda. Két nappal későbbrendes szemlélődésünk során járjuk a hangárokat, mikorfigyelmes leszek a jellegzetes nagy szállítókocsira, mely acsarnok elé kanyarodik. Egy perccel később gyors ütem-ben rakják le a két nappal előbb látott gépet. Látszólagsemmi különös rajta, talán inkább mintha formára vál-tozott volna meg... Alig készültek el a szereléssel, Fok-ker ismét megjelenik vendégeivel. A creol arcbőrű déliekmost már szemmelláthatólag felvillanyozva szállnak kikocsijukból. Rögtön nagy izgalommal, élénk taglejtésekközött követik Fokkert a géphez.

Ezúttal a zseniális konstruktőr maga ül a gépbe. Tízpercnyi motorpróba után jelet ad a bakok elvételére. Gáztad, és magasra lendülő farokkal fut neki a térnek,de ebben a pillanatban meghűl bennünk a vér. Nem fi-gyelte irányát, vagy a gép tört ki vele, — tény, hogy azalig 70—80 méterre előttünk álló hangárnak rohant. Semkitérésre, sem leállásra nincs idő. Mindnyájan a ka-tasztrófa bekövetkeztét várjuk s a rémület úgy úrrá letta lelkeken, hogy mindnyájan szinte tehetetlenül, meg-dermedve meredtünk a távozó gép után.

Már itt a hangár... nincs mentség. A gyengébb ideg-zetűekből kitör a kiáltás, — néhányan hátrafordulnak.Ebben a pillanatban magam is úgy érzem, hogy erősenösszeszorított fogakkal és visszafojtott lélekzettel a vég-zetes összeütközést várom. Egyszerre a gép megágaskodik.Egész érthetetlen meredekséggel emelkedik a hangárokfölé, olyan közelségben, hogy farokcsúszó jávai szinte sú-rolja a tetőt. Mire azonban a megkönnyebülés sóhajafelszakadhatott volna, újabb rémületünkre az erőszakosan

48

felrántott, sebességnélküli gép leszegi fejét s ijesztő gyor-sasággal átesve eltűnik a hangár mögött.

Megint a döbbenetes csend, — a zuhanás recs-csenését várjuk. Ehelyett mind erősebbé váló morgásjelzi, hogy a gép még levegőben van s egy pillanattalkésőbb a C. IX-es megjelenik a hangárok mögül olyanfordulóban, mintha hanyatt akarná vágni magát. Fejünkfölött alig ötven méter magasan zúg el éktelen harsogás-sal, utána még egy forduló s a repülőtér sarkában állóemlékoszloptól kiindulva rögtön a sebességháromszögmásodik célvonalának vesz irányt. Sokáig követjük amindjobban távolodó gépmadarat, amely tőlünk 5 km.távolságban lévő érintőponton fordul s előbbi repülésiirányára hegyes szög alatt közeledik vissza a háromszögharmadik érintő pontja felől.

A sebességi mérések befejezésével mégegyszer lejöna térre, úgy, hogy csaknem érinti a talajt, onnan kezdihúzni felfelé a gépet, hogy emelkedési szögét és idejétmeghatározhassa. Negyedórával később leszáll s a magaspártai módján, az elébe siető Hess-nek csupán ennyitmond:

— In Ordnung! — Also fliegen Sie Hess!És a gép, amely abban az órában látta meg a nap-

világot, Hess több órát kitevő alapos próbái nyomán egyhéttel később légi úton indult el Villa Puerta felé, hogykatonai pilóták ellenőrző repülések alá vegyék, míg soro-zatban gyártott testvérei megérkeznek.

Szép lett volna ebben a mozgalmas világban akár-meddig maradni, de a lelkünk minden nappal jobban haza-vágyott. Engem egész idő alatt kísértettek házaséletemelső két hetének emlékei s az otthonhagyott kéthetes asz-szonyka panaszkodó, kérő levelei. De legjobban űzött avágy, hogy nagyszerű madarainkkal mielőbb otthon lehes-

49

sünk, ahol az első szép tavaszi napokkal meginduló légi-forgalomhoz kellene gyakorlatoznunk.

Közeledtünk február végéhez s az idő csak nem ja-vult. Gépeink a szerelőcsarnokban készen várják indulá-sukat. Ezen az estén váratlanul megjelent körünkbenFokker, aki repülőterének éjjeli világítását jött megszem-lélni. Az érdekes útra Hess-el együtt elkísértem a nagyrepülőmestert.

A Németországban gyártott félmillió gyertyafényüfényszóró hatalmas sávban nappali világosságba öltöztettea repülőteret, amelyen a katonai pilóták egyike végzettgyakorlatozó felszállásokat. Csaknem egy óra hosszat fi-gyeltük a katonai gép repüléseit s ezalatt ugyancsak át-fázhattunk. Fokker kedves közvetlenséggel invitált be abárba, ahol előttem teljesen ismeretlen kotyvasztékokka!próbálta kísérőit bemelegíteni. Megkérdeztem tőle, hal-lott-e valaha a magyar pálinkáról?

— Oh igen — mosolygott, Bécsben ittam egy magyaritalt, de az borzasztó volt — és megrázkódott.

— Ugyan mi lehetett — kérdeztem nevetve.— Már nem emlékszem rá, de valami terkel, vagy

terleli . . .— Ahá — Törköly.— Az, az — vágja rá hirtelen örömmel, hogy a névre

ráismertem. Borzasztó volt. Percekig köhögtem tőle ésazt hittem, hogy torkomat és a gyomromat kiégeti. Nagyonerősek lehetnek a magyarok, akik ilyen itallal meg-birkóznak.

Később újból repülésre és a háborúra terelődött aszó. Érdeklődésére elmondtam, hogy első vadászgépem aző híres kis monoplánja volt és 100 lóerős Oberursel forgó-motorral kergettük az ellenfelet. Mikor meghallotta, hogyvadászrepülő voltam s háború befejeztével utolsó gépem

50

ismét egy Fokker, a D. VII.-es volt, egészen nekimelege-dett. Nála szokatlan élénkséggel fűzte tovább a gondola-tokat, hol lelkesedve, hol tréfálkozva beszélt további pá-lyafutásáról, munkáiról.

Egyszerre minden átmenet nélkül vállamra üt:— Nem volna kedve itt maradni? Most néhány új

géppel jövök ki és nagyobb sorozatot kell belőlük készí-teni, Hess nem bírja mindezt egyedül. — Szívesen látnámmagát. Gondolkodjék rajta. Ha hazament és ír nekem,erre még visszatérünk.

Egészen lehangolódott, mikor közöltem, hogy két év-vel ezelőtt a Vitézi Rend első száz tagja sorában avattaks az országot most el nem hagyhatom, mert csanytelekivitézi telkemen is gazdálkodom. De én olyan természetes-nek találtam a visszautasítást, hogy később sem gondol-kodtam felette.

Február 24-én végre eljött a várvavárt pillanat. Előzőnapon vállalatunk igazgatójának kívánságára hatalmasmennyiségű mandarint, narancsot és banánt szereztünkbe. Teletömtük a kabin hátsó ülése mögötti csomagtartót;de jutott belőle a székek alatt elhelyezett kofferekbe is.

Motorunkról kitűnt, hogy elég finnyás természetű.Arisztokratikus hajlamainak megfelelően külön benzolkeverékkel volt csak hajlandó kifogástalanul repülni.Tudtuk, hogy a hosszú útra gépünk szárnyába beépítettüzemanyagtartályunk nem elegendő, de azt is tudtuk,hogy a Németországból érkező hírek szerint ott olyan álla-potok uralkodnak, amelyek mellett aligha számíthatunküzemanyag beszerzésére. Ezért a kabinba 150 literes hor-dót állítottunk, telve a drága nedűvel, amelynek penet-ráns szaga, összekeveredve a banánok, narancsok és man-darinok illatával olyan szag egyveleget terjesztettek,

51

amely nem is annyira jávai, mint inkább a kínai manda-rinok illatára emlékeztetett.

A jó hollandusoktól vett búcsú érzékenységét el-nyomta a bennem feltörő és kellemes izgalommal vegyültkíváncsiság, hogyan fog végsőkig terhelt gépünk felemel-kedni. Az induláshoz Hess is kijött s maga intézkedett amotor bemelegítéséről. Pál kapitány, Kazay főhadnagyés Molnár János helyet foglaltak a kabinban. A pilóta-ülés háttámláján hagyott kis nyíláson keresztül gummi-tömlőt nyújtották át, amelynek egyik vége a baloldalonzsineggel volt megerősítve, míg a másik vége a kabinbalógott. Ez volt a telefon, hogy a hosszú út alatt érintkez-hessünk.

Az induláshoz kiválasztottam a repülőtér legnagyobbátmérőjét és egész a sarokba vonultam fel. Aztán teli gázés hajrá! A farok aránylag könnyen felemelkedett s mosthosszan hagytam a Fokkert felgyorsulni. A repülőtérközepe táján próbaképen lassan magamhoz húzom a kor-mányt s íme, a nagy madár elemelkedik s engedelmesenmegragad a levegőben. Nézem a fordulatszámot, sebesség-mérőt, — minden rendben. Két hatalmas kört írunk le arepülőtér felett, Pálék az ablakon át integetnek, aztán be-állok kompaszkurzusra és megindulunk — Németországfelé.

A motort teljes gázzal hagyom tovább mele-gedni s lassú, biztos emelkedéssel megyünk egyre följebb.Utrecht fölött már 1500 méteren járunk. A levegő rend-kívül párás, de fölöttünk tiszta s a párákon át az ég kékjehívogat. Lefelé viszont csak közvetlen magam alá látoks egyelőre még műszereimmel és a körülményekkel va-gyok elfoglalva, így a térképet nem nagyon figyelhettem.De felesleges is, mert a kabinból Pálék, innen ülésembőlpedig kompaszom irányítanak.

52

Lassan elhagyjuk a kis Hollandiát s Osnabrück fölöttjárunk. Az idő fokozatosan tisztul s nemsokára megjavula látás is. Két órája vagyunk már a levegőben, s Pálékmind sűrűbben telefonálnak. Megértem nyugtalanságukat,hiszen ott a kabinban a benzines hordó terpeszkedik éskelleti bájait, hogy illatával megrészegítse a rabságra ítél-teket. Szinte látom, mint váltogatják egymást az ablakok-nál, hogy egy-egy pillanatra friss levegőt szippanthassa-nak. De ők legalább kényelmesen ülnek s időnként ki-nyújtózhatnak, míg én itt ülésemhez kötve bódultan hall-gatom a mellettem dolgozó motor éles dübörgését. A ki-puffogó ugyan egy felfelé irányított széles csőbe torkollik,amely a hangot valamelyest elvezeti, de mellettem aszelepek kemény kelepelése éppen elegendő ahhoz, hogylassan megsiketítsen.

Múlnak a negyedórák s messze Németország felettjárunk. Olyan békés innen a táj, mintha nem is egy vég-éráit élő, szenvedésekben vonagló és pusztulásra ítéitnemzet sivár levegőjében járnánk. De nincsenek seholfüstölgő gyárkémények, mintha megállt volna az élet s azalant felvillanó kis fehérségek nem békés otthonok, desírkeresztek lennének.

Lassan érzem a fáradságot, jól esne derakamat ki-nyújtóztatni. Pálék aggódó figyelemmel telefonálgatnakés érdeklődnek nagybecsű hogylétem felől. Hogy meg-nyugtassam őket, tréfás válaszokat adok, és biztosítomszorongó utasaimat, hogy minden a legnagyobb rend-ben van.

Már négy és fél órája vagyunk levegőben s közele-dünk a birodalmi főváros felé. Berlin külvárosainálmégis megélénkül alant az élet, mintha a Metropolis ma-gához vanzaná az összes erőket, s ott lüktetne a halódóbirodalom szíve Berlin gyárnegyedeiben. Mind szélesebb

53

és nagyobb körben bontakozik ki a német főváros óriásikiterjedése, mely hatalmas arányaiban még innen csak-nem 2000 méteres magasságokból is olyan impozáns, hogya kis Spree valósággal szalagnak tűnik csak fel a végtelenkiterjedésű városrészek mögött.

Már csak percek hiányoznak az 5 órából, mikor fel-tűnik a staakeni repülőtér, hatalmas Zeppelin hangárjá-val, amely mint egy nagy pup a föld hátán magasodik kia hangárok soraiból. Pálék idegessége fokozódhat, mertszinte szünet nélkül rángatódzik a gummicső, annak je-léül, hogy beszélni akarnak. Egymásután kapom az uta-sításokat, hol merre, hogyan forduljak, mennyi gázzalrepüljek és milyen legyen a gép siklószöge. De amikor azüzenetek már úgy váltják egymást, hogy alig van időma csövön át válaszolni, s arra is utasítást kapok, hogymilyen sebességgel siklassam be a gépet a repülőtérre,mégis úgy találom, hogy pilóta volnék és nem hárfa, hogyidegeim húrjain — mégoly művészi ihlettel is — tirádá-kat pengessenek, — hagyva csapot-papot, de főleg gummi-csövet most már két kézre fogom a kormányt, hogy leszál-lásom sikeres legyen.

A Zeppelin-hangár mellől siklóm be az aránylag nemnagy repülőtérre. A sebességre való utalás eredménye-ként csakugyan több gázzal érkezem be a számítottnál,úgy, hogy a kitűnő és 5 órás benzin súlyától megszabadultFokker sehogy sem akar leülni. Már a repülőtér végénéllebegek, mire végre a gép mégis leadja sebességét s földetérünk, de igyekeznem kell az elfordulással, nehogy árkon-bokron túlszaladjunk.

Mindegy. Megérkeztünk. Szinte hallom a mázsás kő-nek a dobbanását, amely most esett jle utasaim szívéről.Olyan dobogást is rendeznek a kabinban, hogy egy pilla-natig a repülőtér egyenetlenségét szidom magamban s

54

már ezt is az itteni állapotok terhére írnám. Felguruloka hangárokhoz, ahol a staakeni repülőtér parancsnokafogad. Éppen akkor érkezik ki a repülőtérre a meteoro-lógus professzor is, aki magas kora ellenére még mindigszemélyesen végzi a légköri méréseket és jó öreg D. VII,-es háborús vadászgépén naponta kétszer megy fel 5000méterre, hogy méréseket eszközöljön.

Mire csomagjainkkal kikászálódunk és sikerül a kabinajtaján éppen csak bepréselt benzines hordót megint kie-melni, egymásra nézünk. Ijesztő ez a csomaghalmaz, nemis beszélve a délöv gyümölcseiről, amelyek jól elrejtve,füzérekben szunnyadnak a kabin mélyén. Jő szerencse,hogy a benzol penetráns szaga alaposan áthatotta a kabint,mert a korszerű és Németországban még nem látott géprekíváncsi németek minden részletében végigvizsgálták gé-pünket s ha vissza nem tartjuk őket, bizton még a pod-gyásztartót is megnézegetik.

Lezártuk a kabint ,és staakeni szállásunkra utaztunk.Ezen az éjszakán úgy aludtam, mintha nem is 5000 már-kás szobába helyezett volna el az infláció kezdődőkorszaka.

Mindannak, amit Hollandiában láttunk, hallottunk ésélvezhettünk, pontosan az ellenkezőjét találtuk Német-országban. A pénz értékének hanyatlása, a megindultbankóprés, az árak emelkedése, értékek zuhanása, vadbörzei spekuláció, éhség, letört hangulat, nincstelenség ésa munkanélküliség sivár képe mindenfelől. Ma még 10.000márka a napi ellátmányunk, de holnap már a duplája leszés így tovább. A pénz értéktelenedésével megindul acsereüzlet és vele a spekuláció. Senkinek sem kell a pénz.de mit is kezdjen vele, ha értéktelen papírnak bizonyul.Dolgozik a bankóprés s mikor papírral már nem bírja,kezdetét veszi a felülnyomás. Ittlétünk ötödik napján

55

25.000 korona a napidíjunk, ennyivel váltják be a svájcifrankban megállapított napi átalányunkat.

Menekülnénk már innen, de jaj, nincs sehová. Minthaaz ég is ennek a szerencsétlen országnak a sorsát siratná,ködbe borult és szünet nélkül permetez az eső. Nap-napután lessük az időjárási jelentéseket és készülünk fel atovábbutazásra. Mindennap újból kifizetjük számlánkat,búcsút veszünk a vendégfogadótól, koffereinkkel felpa-kolva kimegyünk az állomásra, hogy bevárjuk a helyi-érdekű vonatot, mely Staakenbe szállít. A repülőtérenlebzseljük át a napot, szüntelenül lesve az időjárási jelen-tést, amely egyformán vigasztalan. Késő délután aztánvesszük megint kofferjeinket és vonulunk vissza az állo-másra, hogy a városba visszatérjünk.

Február utolsó napján végre valamelyest enged azidő. A jóslat szerint az idő még bizonytalan, mert aFichtel hegység áthatolhatatlan felhőkben van. De sze-rencsénk lehet s akkor valahol Plauen tájékán áttörhetjüka kínai falat. Németeink nem akarnak hinni szemüknek,amikor csakugyan nekivágunk s néhány kör után el-tűnünk szemük elől.

Most már párosával repülünk, mert az én D. jelzésűgépem mellett Molnár az F. jelű Fokkerrel követ. Csak-hamar elhúz alattunk Potsdam s háromnegyedórás repü-lés után megjelenik Leipzig hatalmas pályaudvara. Innena magasból nézve úgy tűnik fel, mintha a pesti látszerészkirakatában elhelyezett játékvasút sínpárjai és boltívesalagútjai ásítanának a mélyből, ahol a pályatestek egyegész várost foglalnak el.

Az idő megint rosszabbodni kezd, a látás mind nehe-zebbé válik. Ismét sűrű köd terjeng körülöttünk, csak úgyrepülhetünk, hogy szárnyainkkal gépeink majdnem össze-akaszkodnak. Most Molnár megy elől, s Pál András navi-

56

gál, míg az én gépemben Kazay Kálmán próbál a mind-jobban eltűnő terepből tájékozódni. De már ég bennünka vágy, keresztültörni minden akadályokon, hogy leg-alább Nürnbergbe juthassunk el, ahonnan a folyók völ-gyén átvághatjuk magunkat Ausztria és Magyaror-szág felé.

Változó magasságban repülünk, de kénytelenekvagyunk egyre lejjebb ereszkedni, hogy el ne veszítsüka tájékozódást. Elképzelem, mint érzik magukat a kabin-ban megfigyelőink, amikor mi innen, szabad ülésünkrőlsem látunk semmit. Nemsokára csak 300 méteren hala-dunk a hullámosan váltakozó dombos vidék felett, de mégegyre lejjebb megy ... — vajh hová?

Géráig vergődünk el, úgy, hogy alig látjuk egymást.De itt a Fichtel zárja el utunkat és nincs tovább. Feladjuka reménytelen küzdelmet és két és félórás repülés utánvisszafordulunk. Hazafelé repülünk ugyanazon az úton,amelyen jöttünk. Haza? Kétségtelen. Csaknem egy hó-napja második hazánk lett Staaken, ahonnan úgy látsziknem tudunk elszakadni. Idestova másfél hónapja, hogyPestről elindultunk. Ki hitte volna, hogy repülőgépeneddig tart az út? Ha jól számítom, gyalogosan már haza-érkeztünk volna.

Ez a sáskajárás így tart már két hét óta. A munkások,akik reggel gyáraikba, munkahelyükre sietnek; az utazó-ügynökök, akik a vidékre járnak „hamsterolni”, már jóismerősként mosolyognak ránk. Kazay Kálmán a magaolthatatlan humorával igyekszik elszontyolodásunkatellensúlyozni. Chaplint utánozza és sokszor szívbőlmegnevettet mindnyájunkat. De hiába minden igyekeze-tünk, a szomorúságon mi sem változtathat. S a legszomo-rúbb talán én vagyok, mert immáron két hónapja nemláttam két hét házasság után otthagyott feleségemet.

57

Tenni azonban nem lehet semmit, most minden a termé-szet kegyétől függ. A szállodában már nagy hahotávalfogadnak s távozásunkkor csak így búcsúznak: Az ötóraiviszontlátásra uraim!

A staakeni viszontlátást nem kell leírnom. Dühösekvoltunk és elkeseredettek. Banánjaink rothadó szaga bele-ette magát ruhánkba és úgy éreztük magunkat, mint akibanánlekvárba ült. A drága mandarinok és csodás naran-csok gömbölyű háta behorpadt, hullafoltok keletkeztekrajtuk. A gyanús, poshatag masszákat egymásután haji-gáltuk ki. — s minden darabbal jobban foszlottak szétSzegő vezérigazgató reményei is.

Megint egyik nap múlik a másik után s mi a város ésa repülőtér között csak vándor olgatunk.

Az infláció pedig tetőfokára hágott. S már nem száz-ezrekben, vagy milliókban, de milliárdokban beszélnek.Az asszonyok színültig telt szakajtóval, vagy bevásárló ko-sárral viszik a pénzt, hogy az érte kapott áru szerényenhúzódjék meg a kosarak fenekén. Már nem nyomtak pénzt,csak felülbélyegzés árulta el, miként lett a tízmárkásbóltízmillió, a százmárkásból egymilliárd márka. Még ma isbüszke vagyok arra a reggeli számlámra, amelynek tanu-sága szerint 72 millió márkát fogyasztottam el reggelires mégcsak meg se kottyant. Ha nem lett volna kihatásai-ban olyan tragikus, a dolgon nevetni kellett volna. Ber-linben ekkor járta az a tréfa, hogy az Unter den Lindenenkét úr találkozik. Az egyik azt mondja: Száztizennyolc-milliárdhétszázharminchétmillióötszáztizennyolcezernégy-százharminc... A másik: SzázötvennégymiHiárdhatszázhat-vannyolcmilliókilencszáztizenháromezerötszázötven. Egyúr, aki hallgatja ezt a beszélgetést, odafordul a vele sétálótársához;

— Ezek bizonyára asztrológusok, akik a Napnak a

58

Földtől való távolságát és a Halley üstökös pályájának ahosszát számítják ...

— Nem, csak a piaci árakról beszélgetnek.— ? . . .— Igen. Az első egy tojás, a másik pedig a zsemlye

árát közölte.Március 16-án végre csakugyan komoly javulás mu-

tatkozik. A jelentések szerint az időjárás egész útvona-lunkon tűrhető. Nem szabad egy pillanatig sem késle-kednünk, — indulunk!

Talán huszadszor szedjük fel sátorfánkat és vonu-lunk ki az állomásra. Már nem bosszant az emberekgúnyos mosolya, sőt még az sem, mikor egyikük a leg-csendesebbnek látszó Molnárhoz fordulva, azt kérdezi,nem társulhatna-a be abba az üzletbe, amelyben mi uta-zunk, mert az jó üzlet lehet, különben nem mennénkkofferekkel megrakodva naponta oda és vissza .. .

Mielőtt gépünkbe szálltunk volna, nem hagyhattunkel egy meggyőződéses fohászkodást: — Már pedig mimégegyszer vissza nem jövünk!

A nagy nekibuzdulás, no meg az időjárás isten-asszonyának kegye mégis csak megsegítettek. Helyen-ként egészen jó, másutt csak tűrhető látási viszonyokmellett minden nagyobb nehézség nélkül jutottunk el akritikus pontig, ahonnan csaknem három hét előtt olyankeservesen kellett vissza térnünk. Fennakadás nélkülértük el Plauent, és simán keltünk át a Fichtelen is.Bambergen keresztül vezető három órai repülés utánmegjelent végre Fürth, Nürnberg repülőtere, ahol a ber-linivel szemben tökéletes rendet és fegyelmet találtunk.A magas fennsíkon fekvő repülőtéren úgy tettük le aFokkereket, hogy utasaink saját bevallásuk szerint bi-zonytalanok voltak, vájjon melyik pillanatban történt a

59

leszállás, amiben tagadhatatlanul része volt a gondosanegyengetett repülőtér simaságának is.

Ezen az éjszakán megint egyszer jól aludtunk.A hazavezető út nagyobb részét megtettük, most márújra élednek reményeink. Este jóleső izgalommal tár-gyaljuk a hazaérkezés várható körülményeit s terveketszövünk, mint fogjuk két nappal később néhány naposszabadságunkat családunk körében eltölteni.

Másnap már korán a repülőtéren vagyunk s aligérkezik meg indulási engedélyünk, máris levegőben va-gyunk. De a köd réme megint ott ólálkodik a közelbens meg kell elégednünk hogy Nürnberget megláthassuk,aztán vissza kell fordulnunk, mert a köd teljesen leeresz-kedett. A rémület ezúttal nem tartott sokáig, mert élénkészaknyugati szél keletkezett, mely délfelé szétzilálta aködöt s mi mégegyszer nekivágtunk a hazavezető útnak.

Nemsokára ismerős tájak fölött jártunk. Regens-burg, Passau és a Duna vonalán tovább Linz és Bécs felé.Az idő teljesen kitisztult, a felszállt köd azonban 600méteren zárt réteget alkotott s így viszonylag alacso-nyan kellett az utat végigrepülnünk. Az osztrák hegyek-ben már lehullott a első hó s ragyogó fehérsége kísértbennünket a Semmeringig, ahol a felhők magassága 1000méterig emelkedett.

Nem minden izgalom nélkül közeledtünk az öregcsászárváros felé. Innen már csak egy ugrás az út hazáigés akadálya sincs továbbutazásunknak. Ahogy átrepü-lünk a Wienerwald felett s alattunk az osztrák fővárosházrengetegei suhannak el, mintha a köddel együttborús hangulatunkat is elfújta volna a szél. Wien, Wien,nur Du allein — dúdoltam előbb magamban, aztán mindhangosabban. Kaisermühlennél ráfordulok a Dunára s a

60

méltósággal hömpölygő folyam felett siklunk Aspern, alegendás hírű légikikötő felé.

A repülőtér előtt bevárom Molnárt s közelébe érvekört intek neki. Megérti és hatalmas balfordulóban ível-jük körül a repülőteret. Szorosan felzárkózom Molnármellé, aki meglehetős nagy sebességgel, fokozatosannyomva gépét, igyekszik egérutat venni, hogy elsőnekszállhasson le. Nyomában vagyok s tudom, hogy mostnem volna értelme a vetélkedésnek, — sokkal szebb, haegyütt szállunk le. Magam elé engedem, s vagy ötvenméterre mögötte siklom én is a repülőtér talajára.

Gépeink itt is méltó sikert arattak. Hopfner bará-tunk feleségével és Kostivallal együtt nem tudnak be-telni a gép szépségével. Pedig csakugyan nem lehet szép-ségről beszélni, hacsak nem tekintjük a szárnyak való-ban sikerült alakját, mert a törzs szögletes és vászonnalburkolt s ebben bizony semmi szép nem lehet.

De Hopfnert a Fokker másért érdekli. Tudom, hogymár évek óta egy kabinos gép megépítésén töri a fejét,hogy Ausztriában az első utasforgalmi vállalkozásra, légiszállításra kapjon engedélyt. A bécsiek repülni is szeret-nének, ma azonban fáradtak vagyunk a négy és három-negyedórás út után inkább pihenni vágyunk. Hogy azon-ban meg ne fájdítsuk barátaink szívét, másnap indulá-sunk előtt egy tízperces körre még felviszem mindhármu-kat s bizonyára nem hiába, mert leszállás után lelkese-déssel ugrik Hopfner a nyakamba:

— Ezt a gépet megépítem magamnak, de két piló-tára, hogy oktatni is lehessen vele.

Március 18-án délután félháromkor aztán telefon-értesítés ment Mátyásföldre. S pár perccel később leve-gőbe emelkedtünk, hogy végre hazai légtérben hordoz-hassuk meg Fokkereink szárnyait, Ezen az úton, amely

61

egész távrepülésünk legrövidebb szakasza volt, nem saj-náltuk motorjainktól a fordulatszámot. Szinte egymássalversengve, olyan igyekezettel repültünk hazafelé, hogymire Pándorfon, Győrön, Komáromon és Pilisvörösváronát elértük a csiki hegyeket és a Jánoshegy jellegzeteskilátójának kedves képe dobogtatta meg szíveinket, máritt is volt drága Budapestünk, amelyet két hónappal ez-előtt hagytunk el s ahol hisszük, hogy semmi nem vál-tozott.

A mátyásföldi új hangárok előtt hatalmas ember-csoport várta érkezésünket. A tisztelgő kör alatt — mégma is érzem — valósággal a torkomban dobogott a szí-vem. A nagy várakozás megkönnyebbült érzésével és aviszontlátás fejlett érzett kitörő örömmel jöttünk ésfogadtak bennünket.

Mikor elsőnek leszállva, odagurultam a hangárokelé, tekintetemmel ösztönösen rég nem látott páromatkerestem. A csavar még forog, mikor a felém mosolygótekintetek rémült borulását látom s hadonászó emberekfutnak jobbszárnyam felé. Abban a feltevésben, hogymagas ülésem talán valamilyen akadályt takart, hirtelenkikapcsolom a motort és előrehajolok megnézni, mi tör-tént. Ebben a pillanatban egy női alakot látok hátra-hőkölni, amint valósággal az odaszaladok karjaiba roskad.

Egy pillantással felismertem a helyzetet. Feleségem— az ifjú bohó gyermek — tört át a kordonon és szaladtönfeledten a gép felé. Nem vette észre, hogy a légcsavaréppen fejmagasságában forog. — hajszálon múlt, hogy anehezen várt viszontlátás katasztrófával nem végződött,de a kis intermezzo hatása mindössze néhány pillanatigtartott. Aztán lelkes emberek karjai nyúlnak fel a pilóta-ülés felé, s barátaim vállán kerültem a földre.

Otthon egy levél vár, — Berlinben hagyott szerelőm

62

értesít harmadik gépünknek a gyári pilóta által történtátrepüléséről. Nézem a borítékot s szánakozással fejtemle róla a bélyegeket ...

Negyvenhatmilliárd volt! . . .

SISYPHUS KÜZDELMEI.(1924—25.)

Egyszer régen, még a háború utolsó esztendejébenszabadságon voltam Budapesten. Régi jó szokáshoz híven,— mint annyi sok más frontpilóta — magam is kíváncsi-sággal telt várakozással néztem a nap elé, amelyben afrontgépeinket előállító gyárakat végiglátogathatom. Azelső kirándulásom Albertfalvára vezetett, aztán az aszódiLloyd gyárat kerestem fel.

A repülőtéren éppen néhány Lohner ,,C” gép kerültberepülésre. Cziegler, a gyár pilótája, homokzsákok helyett inkább élősúlyt vitt, abból a helyes elvből ki-indulva, hogy a gyár alkalmazottai között annyi derékés szorgalmas ember érdemli meg, hogy a repülés örö-meiben részesüljön, hogy nem szabad egyetlen felszállástsem elmulasztania, amelynek kapcsán arra érdemes em-bereket a repülés szépségeinek élvezetével jutalmazhat.

Az egyik felszállás előtt magas, izmos, jómegjelenésűszőke fiú tűnt fel, aki szemmellátható érdeklődéssel vizs-gálgatta a startra állított gépek olyan apró részleteit is,amelyek inkább a szakértőket és mérnököket, mint ilyengyerekembert érdekelhettek. Bier Henrikkel, a gyárneves pilótamérnökével állottam a starton lévő gépekközelében s mindketten a szőke fiúról beszélgettünk.Bier tréfásan megjegyezte:

63

— Ha nem tudnám, kinek a fia, azt kellene hinnem,hogy gyári spiónnal van dolgom. — Érdeklődésemreaztán elmondotta, hogy a szőke fiú a 80-as évek egyikneves tanügyi főigazgatójának, Felsmann Józsefnek ésRotter József, a Ganz-Danubius hajógyár igazgatójánakunokája. A fiú tehát vérében hordja a műszaki ismeretekmegszerzésének hajlamát. A fiatal Rotter Lajos mái-gyermekéveiben, mint a Horánszky-utcai reál diákja fel-tűnést keltett különleges rajzképességével és műszakidolgok iránti érdeklődésével. Most minden szabad idejé-ben a repülőtereket bújja s úgy járkál Albertfalva ésAszód között, mintha nem is gimnazista, hanem vándor-diák lenne.

Itt ismerkedtem meg Rotter Lajossal. A repülés lá-zában égő fiúval csak futólag beszélhettem, de kipirultarca mindjárt elárulta, hogy itt is előrehaladott ,,infek-ció aeriensis” esetével állunk szemben, — a fiút beol-totta a repülés heve s az oltás alaposan megfogamzott. —Akit elkap a gépszíj ... — futott át agyamon, mikorelbúcsúztam tőle. A kis diák boldog izgalommal szoron-gatta szíjjon csüngő táskájában a kis fényképezőgépet,amellyel a magasból felvételeket készített.

Aztán a „gyári spion” eltűnt előlem, s csak hosszúévekkel utóbb találkoztam vele ismét.

Egy évvel azután, hogy a Magyar Légiforgalmi Rész-vénytársaságtól megválva átmenetileg ismét polgári fog-lalkozással keserítettem életemet, egy októberi naponváratlan vendégeim érkeztek. Éppen mátyásföldi kisvillám verandáján üldögéltem, mikor két feltűnő magas,jómegjelenésű fiatalember kopogtat be hozzám. Az egyikRotter Lajos, a másik Feigl Gyula volt.

Gyors ütemben lefolytatott beszélgetésünk során

64

megvilágosodott jövetelük célja. S az első szavuk utánúgy éreztem magam, mint a szigetre vetődött hajótörött,aki a láthatáron vitorlát pillant meg. Rotter és Feigl el-mondták, hogy Feigl László, a Citroen magyarországi vál-lalatának igazgatója támogatásával repülőgépgyártáshozkezdtek. Gépük munkálatai a Hungária Automobilgyár·műhelyében már annyira előrehaladtak, hogy jelenleg amotor beépítése folyik s nemsokára sor kerül a gép ki-próbálására is. Rotter visszaemlékezve aszódi találkozá-sunkra, most avval a kéréssel jött a világháború ismertvadászrepülőjéhez és forgalmi pilótához, vállalnám el aFeiro I. berepülését.

Minél tovább beszélt, annál nagyobb szimpátiával ésnövekvő érdeklődéssel hallgattam. A fiú nem is sejtette,milyen csodás hárfa húrjain zengenek varázslatos meló-diái, amelyek úgy simogatják a szívemet, mintha drágaírt tennének fájó sebre. Három hónap óta nem repülhet-tem és ez a három hónap egy volt az örökkévalósággal.Most megjelenik nagyratörő álmaival ez a keménykötésűfiatalember s úgy ront ajtóstól a házba, hogy majd össze-dönti a falakat. Mert elmondásából az tűnt ki, hogy egé-szen szokatlan és merőben új konstrukcióval készül be-mutatkozni. Gépe magasfedelű monoplán, a szárny eléhelyezett kettős vezetőüléssel és kabinnal három utasrészére.

Zárt törzsű gép Magyarországon . . . Hazai szer-kesztésű korszerű forgalmi gép . . . Egészen valószínűt-lenül hangzott. Hozzá még nem is ismert gépszerkesz-tőink egyike, hanem ez a fiatalember merészkedik ilyensajátosságokra, amelyek bízvást fejtörést okoznának egygyakorlott konstruktőrnek is.

A megbízást természetesen vállaltam s a fiúk nagymegelégedéssel távoztak. Nem tudom, a megbízó, vagy

65

elfogadó volt-e boldogabb, de ezen a találkozáson olyanfrigy jött létre, amelynek kihatásai a magyar repülésújjáéledésének és kialakulásának időszakában jelentősszerepet játszottak.

Rotter Lajosban hamarosan minden vitán felüli ki-tűnő szerkesztőt és önzetlen jóbarátot ismertem meg. De-rűs életszemlélete, vidámságra hajló természete és kitűnőhumorérzéke mindenütt méltánylásra és megértésre ta-láltak. Szellemes élcei mindig ott ültek, ahol legcélszerűbbvolt elhelyezni, s bár humorának éle sokakat érzékenyentalált, mégsem tudott rá senki megharagudni.

Ennek az évnek novemberére a kitűnő Zsolnay János,az albertfalvai repülőgépgyár volt szereidé vezetőjénekmesteri irányítása mellett elkészült a gép. Sajátos formái-val, újszerű elrendeződésével általános nagy feltűnést kel-tett. A három személy befogadóképességű kabin vastagsá-gából elfogyó törzs a csillapító síkoknál merészen kar-csúvá formálódott, a kormányfelületek viszont feltűnőenkicsinyek voltak. Mint egészen szokatlan és addig csakkevesek által alkalmazott újítás szerepelt a csillapító síkállíthatósága, amely a pilótaülésből, egy — a szerelék-falon elhelyezett kis kerék útján történt.

Az elölről Mária-üveggel borított pilótaüléshez kisoldalajtó vezetett. A jól párnázott, egymás mellé helyezettülések lehetővé tették, hogy az elől ülők egymással nyu-godtan beszélgethessenek. A kilátás a kitámasztott és meg-lehetősen vastag profilú szárnyak alatt zavartalan volt.De a vezető utasaival csak egy kis ablakon át érintkez-hetett.

Csendes, lombhullásos telelői napon került sor a gépelső próbájára. Előző napon már sokat bíbelődtünk a 120lóerős Le Rhone motorral, amely a letűnt világháborúédes-bús emlékeként szakadt a nyakunkba valamelyik

66

lomtár fenekéről. A jó öreg forgómotor önmagában is uni-kum volt ebben az időben, mert hiszen hazája, Francia-ország és születési éve még 1913 volt. Most 10 éves múlt-jával kihullottak már csikófogai. Mint egy kiérdemesültventillátor, alig fordult már annyit, hogy komoly szelettámasszon. De mindenesetre keveset ahhoz, hogy a vi-szonylag nagy utasgépet könnyedén emelje a levegőbe.Malonyay Arthur, a Magyar Légiforgalmi kitűnő főszere-lője vette gondozásába s sikerült annyi lelket önteni belé,hogy első próbánkon mégse hagyjon cserben.

Új gépek kipróbálása nem megy minden izgalom nél-kül. Különösen, ha a szerkezet olyan újszerű és merész,mint a Feiro volt. A papíron megszerkesztett gép ténylegesműködése az első felszállások elvégeztén meglehetősenproblematikus. S elég dolga van a pilótának, hogy â rend-szerint első összeszerelésnél még némi fogyatékosságokatés főleg beállítási hibákat mutató gépet simán elvezesse.Itt azonban hiába volt minden mesterkedésem, hogy elsőfelszállásomra egyedül induljak, — Rotter gépének kipró-bálását nemcsak elméletben, de gyakorlatban is végigakarta élni.

Elvem ellenére tehát ketten ültünk a gép kettős kor-mánya mellé azon a novemberi délutánon, mikor a Feiroelső felszállását végezte. A Le Rhone, mint annyi másforgómotor, csak az áram rövidrezárásával volt kikapcsol-ható, ami egy gombnyomás útján, az érintkezés rövidre-zárásával történt. Hűvös, őszvégi napon minden más motortelőbb be kellett volna melegíteni, a Le Rhone azonbanállandóan teljes fordulatszámmal futott s így alig egy per-ces próbajárat után már kellően bemelegedett.

Az első magyar szerkesztésű utasgép első próbájánakcsak szerény közönsége volt. Mikor a forgómotor jellegze-tesen sziszegő hangja egy pillanatra elhallgatott, hogy rö-

67

vid gázfröccsök segítségével várjam meg, amíg a kerekekelől az ékeket eltávolították, egy pillanatra Rotterre néz-tem. Inkább mosolyogva, mint komolyan nézett vissza rámés pillantásában érdeklődés látszott. Egy kicsit felvontszemöldöke mintha azt kérdezte volna: Csak nem kétel-kedsz benne? Ügy fog menni, mint a karikacsapás és reámmindig számíthatsz is...

— Vigyázz, — szóltam oda Rotternek —- lehet, hogya gép fej, vagy faroknehéz, megpróbálom repülés közbenállítani, de ha szükség van rá, majd te csavarod az állítókereket.

A felbődülő motor gyorsan ragadott el minket. Azelindulás pillanatában feltűnt, hogy egy gondolatnyielőrenyomásra már magasra lendült a gép farka. A ma-gassági kormány tehát mindenesetre kellő érzékenységű.Alig 70—80 méter nekifutás után érzem, hogy kellőenfelgyorsultunk a repüléshez. Óvatosan emelem el a gépetavval a szándékkal, hogy utána mindjárt kontaktussalrövidre zárom a motort, s egy hosszabb ugrás után le-ereszkedünk. A gép azonban egyre jobban érezhetőmódon fejre nehezül és fokozatosan magamhoz kell von-nom a kormányt, hogy a gépet egyenesben tartsam.A szabályozókerékhez kapok, hogy a csillapító síkot be-állítsam, de alig két méterre suhanunk a talaj fölött,figyelmemet a gép vezetése és irányban tartása köti le.

— Fejnehéz!... Állítsd a csillapítót — kiáltok Rot-terre, aki erős kézzel markolja meg a szabályozó kereketés hajtja jobbkéz felé. A fejnehézségi nyomás könnyeb-bül, de mire leszállásra gondolhatnék, már kifogyott aló-|lunk a repülőtér s a Rákospatak mélyedő völgye hullám-zik alattunk. Nincs más hátra, — körre kell mennünk.

Körre . . . körbe, de a kormány már itt játszik aderékövem csattja előtt. Mit csinálok, ha a gép fejnehéz-

68

sége a motor leállításával még tovább növekszik? S eb-ben a húzott kormányállásban mintha a csűrő is nehe-zebben járna, — bármekkorát húzok rajta, a gép csaklustán jön vissza. Ide-oda kapok pillantásommal s ösztön-szerűleg keresek leszállásra alkalmas helyet. Már túl-haladtunk a Rákos keskeny síkja felett s az újra emel-kedő dombhajlatban az egymást váltó földek között,repülésünk irányára fekvő tarlót pillantok meg. Gyorselhatározással megkísérlem a leszállást.

A motor rövidrezárásával azonban a fejnehézségijesztően érezhetővé válik. Gyorsan közeledünk a talaj-hoz, így ösztönszerűleg nagyobbat húzok a kormányba akelleténél. Szöcske módjára szökik fel, amint pedig egygondolatnyit visszaengedem, neki rohan a földnek. Szo-katlan érzékenységével ugyancsak munkát ad, amíg amotor járatása mellett hullámzó mozdulatokat végrecsillapítani tudom, de időközben kifogy alólunk a ki-szemelt kis tarló is. Most már mindegy. Érzem, hogy lekell szálinunk.

— Megfogózni. — Kiáltok Rotterre, — mert leszállunk.— Miért?. — Mi baj van? — trombitál fülembe.— Lehetetlen tartani a gépet, a gát előtt földet keli

érnünk!Most már tudom, mit kell tennem, hogy a gépet ép-

ségben hozzam le. Odasimulok a domb oldalához ésarasznyira követem a talaj emelkedését. Szántók suhan-nak el alattam, hepe-hupás barázdák, gőzeke szántás.Most — kiáltok mégegyszer utasomra s benyomva a ki-kapcsoló gombját, hasamra húzom a kormányt. Csaknemvízszintes helyzetben érintjük a talajt. Néhány keményzökkenő, a gép farka megkönnyebbül, a hirtelen fékező-déstől lassan emelkedik, mintha átfordulni készülne,

69

aztán meggondolja magát s erős dobbanással vissza bil-len a földre.

Nagy lélekzetet veszek. De mielőtt még bármiregondolhatnék, Rotter vidám, erős hangját hallom.

— Ez stramm volt! Itt az árok!Kikászálódunk ülésünkből s bokáig süllyedünk a

friss fekete szántásba. Elbújunk a szárny oszlopai alatt,két lépésre előttünk íme ott a fentről látott árok, egymélyre szántott mesgye, a szántott tábla szélén ...

Egy kicsit nézdegélünk, aztán meghányjuk, vetjük atörténteket. Megállapítjuk, hogy a kis kerék hajtókarhijján csak nehezen mozgatható s oly keveset állított acsillapító síkon, hogy az a fejnehézséget meg nem szün-tethette. Aztán úgy állottunk ott, mint a kárvallottgazda, mikor már nem segíthet felfordult lován. Itt aszekér, de nincs, ami húzza, s mi vagy három kilométerretávolodunk el a repülőtéren túl. Odaát már minden csen-des s nemsokára senki sem lesz található. A gép pedignem maradhat itt éjszakára s azt még a puha szántáso-kon keresztül haza is kell vonszolni.

Bizony öreg este lett, amire bekászálódtunk s a han-gár előtt eltávolítottuk a kerekekről a tengelyig érősarat. De a Feiro épkézláb került tető alá, a hibákat megmajdcsak eligazítjuk valahogy.

Másnap a gép szétszerelten a műhelybe került vissza.Hosszan tanácskoztunk a teendőkről. A megbeszéléseredménye az lett, hogy a törzset meg kell hosszabbíta-nunk. A túlkicsi vezérsíkot magasabbra emeljük, s ki-kerekítjük a magassági kormányokat is. Három hónapimunka után, amelyben Rotter Lajos volt osztálytársa,Jánosy Pista, az „Ezermester” szerkesztője is odaadóantevékenykedett, új köntösbe öltözött a gép. Aki most

70

látta, el sem hitte volna, hogy ugyanaz, amely nemrégena kecskebak szerepében kellette magát.

A következő év tavaszán, 1924 áprilisának első napjai-ban ismét kinn állottunk a mátyásföldi hangár előtt. Amúlt tapasztalatain okulva most már egyedül készültemfelszállani. Rotter nagyon zokon vette elhatározásomat,mert égett benne az ambició, hogy a gép első szárnyalá-sát maga is megfigyelhesse, de lelkiismereti kérdést kel-lett csinálnom belőle, nehogy fiatal és értékes életét nemvárt események során kockára tegye. Mert bármennyirebíztam a fiú képességeiben, a tapasztaltak mégis gondol-kodóba ejtettek. A rám váró feladatokat egyedül kellmegoldanom.

Az első próbaugrás viszonylag jól sikerült. Rájöttem,hogy a gép meghosszabbított farkával és a megnöveltkormányfelületekkel egészen megváltozott. Megszűnt afejnehézség, ehelyett most a farok irányában tolódott ela súlypont s a gépet erősen nyomni kellett. A csillapító«ík állás segített a bajon s a következő felszállásnál márkezemben volt a gép.

Az előbb óvatosan végrehajtott fordulók után szű-kebb körön leírt fordulók nagyobb bedőléssel következ-tek s bár a motor alig adott 1100 fordulatot s egykor120 lóereje helyett mindössze 80-al dolgozhatott, sikerült200 méterre feltornásznom, ahonnan nyugodt szép sik-lásban érkeztem le.

Most már magamhoz vehettem utasomat. A követ-kező napokon Rotter állandóan velem tartott s vele vé-geztem a gép berepülésének összes próbaútjait. Malonyaymester reggeltől-estig dolgozott, hogy rendbehozza amotort, de a végelgyengülés kétségtelen jelei között amotor állapota mindinkább rosszabbodott. Kabóca mód-jára hol sziszegett, hol elhallgatott s az utóbbit gyakran

71

elkövette a kritikus pillanatokban is. Nem javult megakkor sem, amikor május közepe táján a „Hadröá”-nak(a Hadirokkantak, Árvák, Özvegyek alapja javára) lát-ványos bemutató repülést végeztünk Mátyásföldön és énkénytelen voltam a rettenetes rossz motorral mutatni betúldöntött fordulóimat, hogy a nagyérdemű publikumkedvére szórakozhassék.

De ezzel aztán be is telt a mérték. Le Rhone kis-asszony csendben elhalálozott s teteme felett elfelejtet-tünk könnyet ejteni. Zsolnay mester kaján vigyorgássalfogott hozzá, hogy a Feiro-t méltó motorral párosítsa, demíg a munkálatok folytak, új készülődés kötötte le érdek-lődésemet. Rotter második konstrukciója a kétüléses,kétfedelű iskolagép volt épülőben. A Hungária autógyárrepülőgépgyártás állandó színhelye lett, udvarán és mű-helyeiben az újjá éledő magyar repülés sasfiókjainakszárnytollait illesztgették.

Nem mehetünk el szótlanul ezeknek az éveknekemléke mellett. Az ország egén sötét felhők tornyosultak,a gazdasági életre nehéz idők jártak. Százféle vállalko-zásban kereste kiki a maga boldogulását és százegybenomlottak össze reményei.. Nálunk is megjelent az inflációréme s nyomában megindult a gazdasági pangás. Min-denki csak a mának s kevésbbé a holnapnak élt. Senki-sem tudta, mit hoz a holnapután. „B” lista járta és soro-zatos elbocsátás. Ki gondolt repülésre, aviatikára? Taláncsak az a néhány száz lelkes magyar, fejlődni vágyó ifjú,a repülés szerelmesei. Ebben az időben egy országosgyűjtés aligha hozott volna össze egy gépre valót, még-kevésbbé volt magánvállalkozás és támogatás remélhető.

S mint az életben a csodák, úgy itt is egy véletlenvezetett a megoldás nyomára. Feigl László, aki a Feiro-gépek építését összeköttetéssel és pénzzel támogatta,

72

mindenkinél nagyobb áldozatot hozott. És áldozatánakmértékét nem a támogatás nagysága, hanem hozamánakreménytelensége és kilátástalansága emelte teljessé s arepülés számára annyival szebbé, hogy áldozatkészségenemcsak a Feíró, hanem a magyar repülőgépépítés alap-jait teremtette meg. Akkor, amidőn a közjó istápolásárahívatottak ajtaján hiába kopogtattunk, egy szerény pol-gárember 100.000 koronát áldozott s áldozott vele nem-csak vagyont, de a jövő zálogát és biztosítékát is, mikorlemondott jólétről, a gondtalanság örömeiről, hogy azújjáéledő magyar repülés alapkőletételéhez egy darabtéglával járulhasson.

*

Míg a Hungária kis műhelyében lázas munka folyt,a Feiro-repülésben néhány heti szünet következett. S ezeka napok számomra maradandó emléket biztosítottak.

Június elején a Magyar Légiforgalmitól felkérés ér-kezett, hogy vegyek részt egy vendégrepültetésen. ATeleki- és Széchenyi családok körében családi ünnepetültek, amelynek programmjába korszerűen a repülést isbeillesztették. A Magyar Légiforgalmi az egyik gépét pi-lótával együtt egy hétre kölcsönadta a vendéglátó famí-liának, hogy a nagy családi találkozóra repülőgépen sétál-tassuk meg a vendégeket.

Június 5-én indultam el Mátyásföldről, ugyanazzal agéppel, amelyet légiúton hoztam el Amsterdamból, hogyutasaimmal Sárpentelére repüljek. A kabinban grófTeleki Gyula és báró Prónay Gábor társaságában mégketten ültek.

Derült időben, de igen erős ellenszéllel küzködve,egy órai repülés után értem el Székesfehérváron keresz-tül Sárpentelére, ahol gróf Széchenyi Viktor fehérmegyei

73

főispán birtokán, egy hatalmas legelőn szállottam le. Akocsikon kiérkezett vendégsereg élén Széchenyi Viktorbensőséges barátsággal üdvözölte az újonnan érkezette-ket, s főúri gesztussal azonnal megtalálta azt a hangot,amely felmentett engem attól, hogy vendégnek és ne csa-ládtagnak érezhessem magamat köztük.

Annyi gondterhes nap és nehéz idők adta nélkülözésután most néhány napra megint visszaálmodhattam azo-kat az időket, amelyeket az otthon, a békeidő kiegyen-súlyozottabb élete, nyugalma és jobb gazdasági viszonyainyújtottak. Mert anélkül, hogy a fényűzésnek legcseké-lyebb jelét is tapasztaltam volna, minden szépben és jóbanrészem volt. Az idő alkalmassága lehetővé tette, hogy aközel 50 főre szaporodott társaság repülni vágyó tagjaiszabadon élhessenek a lég járás örömeinek.

Előbb Sárpenteléről Székesfehérvárra, majd Sárszent-mihály, Nádasladány érintésével Rétipusztára, onnan pe-dig Zichyfalvára repültem, hogy mindig visszatérve aa Széchenyi uradalom kiinduló repülőterére, bebarangol-jam vendégeinkkel egész Fehérmegye területét. Az ura-dalom intézőjét, húgát, anyósát, Sárpentele plébánosát éstanítóját csakúgy megrepültettem, mint a grófi famíliatagjait, akik Széchenyi Viktor társaságában mindannyi-szor végigélvezték a székesfehérvári repülőtérig és visszavégzett repüléseket.

Egyik felszállásomat a két kiterjedt család fiatalhölgy tagjaival végeztem, s még ma is fülembe cseng az avidám viháncolás, amit ezek a gondtalan leányok a gépkabinjában rendeztek, hogy szinte rengett belé a kabinpadlózata. Lesiklás alatt, míg a motort leállítottam, a szár-nyak halk susogásán keresztül szűrődött a gráciák vidámkacagása. Ki tudná megmondani, az önfeledt jókedv, vagya félelemérzet palástolása vétette le a szordinót a hegedű-

74

ről? ... De az idő oly csodás volt és a levegő oly nyu-godt, hogy végül a legteljesebb az én boldogságom volt,mikor a legelő pompás talajára úgy tettem le a gépet,hogy percekbe tellett, míg a vendégsereg férfitagjai a kere-kek nyomát a fűben megtalálták.

Mikor egy hét után Teleki Gyulával és Prónay Gábor-ral visszarepültem Mátyásföldre, az volt az érzésem, hogygyönyörű vakációt töltöttem valahol az olasz Riviérán.Testben és lélekben kipihenten, újult erővel foghattammunkához.

*

Őszre hajlott az idő, — egy esztendő repült el szinteészrevétlenül. Ezalatt szorgalmas munkával és fáradha-tatlan igyekezettel szárnyai nőttek a gólyának. Míg a Hun-gária gyár az új Rotter-gép megteremtésén dolgozott,Hosszú Lajos, a világháború egyik érdemes pilótája s arepülés ezermestere nehéz feladatra vállalkozott. Pepe-cselő tudományának felhasználásával és egész fantáziájá-nak latbavetésével, mint jó mágushoz illik, életre keltettehalottaiból az öreg Le Rhone-kisasszonyt, hogy folyékonydadogásával mégegyszer halálra rémítgesse a gyengébbszívűeket. Az öreg motor került kisegítésképen mégegy-szer a Feiró raktárába, hogy szükség esetén számolhassunkvele.

Szeptember vége felé a Feiro „Dongó” is megjelentMátyásföldön. Ha a Feiro I. meglepetést, úgy ez a gépméltó csodálkozást keltett. Mert ez aztán meghazudtolásavolt minden eddigi teóriának. Amit Rotter merész fantá-ziája ebben a gépben produkált, azt előtte még nem kísé-relte meg senki. A „Dongó” ugyanis vitorlázó repülőgépszárnyakkal készült. A kétfedelű és egymás melletti ülé-sekkel épült kétkormányos iskolagép szárnyainak mély-

75

sége a tőben mindössze egy méter, a támasztódúcok utánpedig csak 68 centiméter volt, de az utolsó három bordá-nál ez is felére csökkenve kerekedett le.

Aki ezt a gépet látta, több-kevesebb meggyőződésselrövid életűnek jósolta. Pilóták, megfigyelők, szerelők ésa repülés minden rendű és rangú barátai egyaránt úgyvélték, hogy ezek a szárnyak a gép fenntartására teljesenalkalmatlanok. Szentül hitték, hogy a „Dongó” napjai megvannak számlálva és én is vele fejezem be pályafutásomat.

Nekem a gépről más volt a véleményem. Lehet, hogyehhez nagyban hozzájárult Rotter szerkesztői készségébevetett feltétlen hitem és számításai iránti bizalmam, delehet, hogy pilótaérzékem súgta, mert ismét kész voltamfeladni elvemet s Rotterral együtt hajtani végre az elsőrepülést.

A gépbe most egy 50 lóerős Haacke-motort építettünk.A nehézkes, háromhengeres alkotmány a németországimotorgyártás egyik legjobb szerkesztménye volt. De hiábafutkároztam végig vele a mátyásföldi repülőteret, a mo-tor gyengeségéből származó elégtelen húzóerő mellett, aviszonylag nagy fesztávolságú gép sem tudott velünk fel-emelkedni.

Így került sor megint a megalkuvásra s a vénkisasz-szony ismét elfoglalhatta helyét a „Dongó” orrában.

A Légiforgalmi Társaság hangárja előtti keramitontartottuk meg a motorpróbát. A felszálláshoz néhány kí-váncsiskodó merészkedett oda, közöttük egy fejkendősnéne, az Erzsókjával. Szerelőnk éppen azzal volt elfog-lalva, hogy becsatolja deréköveinket. A kislány riadtannézi a műveletet, aztán egyszerre odasúg anyjának fülébe:

— Nízze, anyaóm, hozzaájuk kötik a gípet!...Az első próba megnyugtatóan sikerült. A Rhone

ugyan hörgött egy kicsit, de 70—80 HP. erejéig mégis von-

76

szolta a gépet, mely könnyen emelkedett a levegőbe s amotor futásának megszüntetésére simán ért földet.

A szerencsés próba hírére a Légügyi Hivatal főnökeis megjelent a repülőtéren. Wassel tábornok érdeklődés-sel szemlélte meg a gépet és behatóan magyaráztatta elszerkezetét, majd végül azt a kívánságát fejezte ki, hogyjelenlétében folytassuk a kísérletezést. A kívánság előlnem térhettünk ki. Rotter beült mellém s a „Dongó” neki-lendült.

Kitűnő start után simán emelkedtünk a levegőbe. Dehajh, — egy beállítási hiba mindjárt galibát okozott. Agép erősen lógott balra s éreztem, hogy sima fordulótmárcsak jobbra végezhetek. Amikor azonban elhajlásomatmegkezdtem volna, az a csapodár vénlány megint hűtlen-kedni kezdett. Előbb csak hebegett és olyasvalamit pana-szolt, mintha fáradt volna, aztán talán kezdte unni a nya-kára telepedett férfiakat, s úgy vélte, jobb, ha helybenhagyja őket.

Hiába volt minden könyörgésünk, a Le Rhone futásaegyre lassúbbá vált, 1200 helyett márcsak 1000 fordulatotcsinált, aztán 900-at, majd 800-at, de fordulatszám csök-kenésével a fennmaradás lehetőségének reménye is egyretávolodott. A bestia! Éppen most, mikor a Nagyvezér kí-váncsi szereplésünkre s mikor talán már nyílott volna egyhalvány reménysugár, hogy sikerül a „Dongó”-t tudomá-sul vétetni.

S míg a motor egyre erőtlenebb szuszogása mellettelőrenyomom a kormányt, hogy sebességünket megőriz-zem és megpróbáljam a repülőtérre való visszatérést, egykis intermezzo emléke suhant át agyamon, öreg MolnárJános barátom kapaszkodott fel a ,,Dongó” üléséhez elsőfelszállásom előtt, mielőtt még Rotter mellém telepedettvolna. Pár pillanatig elborult arccal tekintgetett a fan-

77

tasztikus keskeny szárnyak felé, aztán megszorítva keze-met, aggódó tekintettel s egy kis szomorúsággal hangjá-ban mondta nekem:

— Frigyes, hát igazán fel akarsz ezzel menni? ... Hamegáll a motor, úgy megy le, mint a kő!... Neked csalá-dod van.. .

És most meg kell kísérelnem a repülőtérre való visz-száj utast. Döglődő motorom szaggatott sziszegéssel csök-kenti pillanatról pillanatra a húzóerőt adó fordulatszámot.A gép erősen balra lóg, alig tartható, pedig a kormány-botot úgyis már jobb térdemhez szorítva tartom, hogy azegyensúly fennmaradjon. Jobb fordulóra már nincs kilá-tásom s balfordulóban a gép kétségtelenül ledől.

S ezekben a kritikus pillanatokban nem volt más esz-közöm, mint a hitem, hogy a gépet fenntarthatom. A motorhebeg és ráz és 500-ra csökkent a fordulatom. Már sikloklefelé s a föld rohanvást közéig. Teljes erővel nyomom átjobbkéz felé a kormányt, s ebben Rotter is segít. Végreszembekerülünk a hangárokkal s a gép egyenesbe jön.

Előttünk 100 méternyire a repülőtér. S a „halálszár-nyak” még mindig siklanak... és biztosan fenntartanak.— Most már akár meg is állhatsz — sziszegtem a pihegőmotor felé, mely egy utolsó sóhajtással végképen megálls én a legcsodálatosabban lebegő madárral hihetetlenüllapos szög alatt suhanok be a repülőtérre s peremétől 80lépésnyire megállok.

Rotter kiszáll s mégegyszer berántja a motort. He-begve, prüszkölve vonszol bennünket lassú gurulásban arepülőtéren keresztül, fel egészen a hangárokig, aholWassel tábornok siet hozzánk elsőnek szerencse kívána-taival. Lábaim és karjaim egy kicsit remegnek a megeről-tetéstől, de jó arcot vágunk s vidáman felelgetünk a jelen-

78

voltak kérdésére. Egyszerre Wassel tábornok a következőkérdéssel fordul felém:

— Mondja kérem, milyen sebessége van ennek agépnek?

— Vízszintesen teljes gáz mellett 140 kilométer,Tábornok úr.

— No és, ha 300 lóerős motort építenénk bele, kitudna hozni ugyanannyi kilométert?

Szinte elhűltem a kérdés hallatára. A „Dongó” kife-jezetten iskolacélokra készült kétüléses gép volt, amely-ből semmi erővel sem lehetett volna 160 km-nél többet„kihozni” a gép épségének veszélyeztetése nélkül.

— Csak átépítés mellett, Tábornok úr, — feleltembizonytalanul.

— Hm — mondta csalódottan. — Akkor hát a gépbennünket nem érdekel. S búcsút véve, eltávozott.

Ambícióinkat az eset nem törhette le. Éppen a követ-kező napra vártuk új motorunk érkezését. A 100 lóerősOberursejl-motor vadonatúj, — ezzel talán célt érhetünk.

A beépítés gyorsan ment. Malonyay mester készítetteel a gép hiányzó részeit s félórás motorpróbával be is járat-tuk. Március első napjaiban ismét készen állt a gép s mostmár hallatlan önbizalommal fogtunk a kísérletek folyta-tásához.

Az első repülésre Feigl Gyulát vittem magammal.A startnál úgy tűnt fel, mintha a rohanó gép törzse ésszárnyai egymáshoz viszonyítva időnként kimozdulnának.Ez a mozgás a levegőben is megnyilvánult s az egész gép-nek valami sajátságos hullámzó mozgást kölcsönzött. Kü-lönben jól feküdt és simán végeztem el az első fordulót,mikor a gyönyörűen zúgó motor, egy éles kattanás utánhirtelen kihagyott, majd utána rázni kezdett.

A legrosszabbkor! Haladéktalanul leszállást kellett

79

végrehajtanom, de a gép ebben a pillanatban hátszélbenvolt, kénytelen voltam a „Dongó”-t nagy sebességgel földrehozni. Kifutásnál az egyik kerék gumija kipukkadt; —a hirtelen beperdülő gép alsó szárnya a földet súrolta éskönnyebben megsérült.

A motor okvetetlenkedése egy kicsit lehangolt. Közöl-tem Rotterral észrevételemet s a szárny és törzs elmoz-dulásával kapcsolatos tapasztalataimat. Még aznap a szár-nyakat tartó támaszdúcok közé erős keresztmerevítő kábe-leket illesztettek s az eltörött szeleprugót kicserélték. Más-nap Rotter társaságában már gyönyörűen spiráloztam sminden úgy ment mint a karikacsapás.

Április végén végre elhatároztuk, hogy a gépet ünne-pélyes bemutató keretében ismertetjük meg a nyilvános-sággal. A Mátyásföldön rendezett látványos repülőnaponmegjelent, József királyi herceggel az élen, a polgári éskatonai hatóságok fejei között több tárca minisztere ésrendkívül nagyszámú közönség. A motor kifogástalanulfutott és Rotter is elemében volt.

A bemutatót mindjárt azzal kezdtem, hogy a M. Á. G.-gyár felől jövet alacsonyan, teljes gázzal úsztam el a meg-jelentek felett, hogy gépünk sebességét demonstráljam.Alig fordulok meg a repülőtér szélén, mikor Lulu fülembeordítja, hogy menjünk mégegyszer végig a közönség felett.Teljesítem kérését és 10 méter magasan húzunk el a han-gárok frontja előtt. De mielőtt az egybegyűltek föléértünk, Rotter hirtelen mozdulattal kioldja magát, meg-kapaszkodva a szárny élén kiképzett fogantyúba, fel-húzódik az ülésből, majd elkapja a szárny támasztó dúcotés kimászva a törzsből, a szárnyra kapaszkodik ki.

A hatalmas test ellenállását a gép természetesenugyancsak megérezte. Nem kis munkámba került, hogyegyenesben tartsam. A bolondoskedvű fiú pedig jobblábá-

80

val harangoz és integet a szörnyülködő nézősereg felé scsak akkor mászik vissza az ülésbe, mikor a MÁG-gyártornya fölött fordulóba viszem a gépet.

Igazi Rotter-stikli volt. Úgy kuncogott mellettem, minta csíny tevő gyerek, akinek sikerült a bácsi kalapját a vil-lamos alá gurítani. De nem vehettem tőle rossznéven,mert ilyenkor elemében volt s nem is lehetett nagyobbboldogsága, mint hogy másokat rémítgetett.

A pompásan sikerült bemutató hatáskeltésében énsem akartam elmaradni. Úgy dobáltam fordulóba a„Dongó”-t, hogy alig volt pillanat, amelyben vízszintesenrepültünk volna. Befejezésül 400 méter magasból egyet-len zuhanórepülésben céloztam meg a repülőtér közepé-nek jelzőkörét. Tíz méterre a talaj felett felvettem a„Dongó”-t, de nem számítottam az átmerülésre. Nemlehettünk egy méternél magasabban, mikor a gép a siklás-ból kijött és újra emelkedésbe kezdett. Egy kicsit meg-hökkentett, egy kicsit gondolkodóba ejtett, úgyannyira,hogy jobbnak láttam a játékot befejezni. Félórája voltunkmár levegőben,” s a szegény „Dongó” olyan volt, mint a ki-facsart citrom.

Néhány nappal később vizsgára vittük madarunkat.3000 méterre kapaszkodtam Rotterrel a magasan úszó,gyönyörű kumuluszok fölé. Előbb Hűvösvölgy felettköröztünk, majd átrepültünk Rákoskeresztúrra, onnanAlagra, ahová addig egy zárt felhőréteg húzódott fel.A ragyogó nap fényében ezer színben csillant meg a felhő-tenger tejfehér felülete s mi ott úsztunk el alig néhányméterre felette, rohanó árnyékunktól követve.

Háromezer méter magasságban leállítottam a motortés kis gázfröccsökkel siklottunk Mátyásföld felé. 2000körüli átadtam Lulunak a kormányt. A motorral ügyesenjátszva, baj nélkül hozta le a gépet egész 700 méterig,

81

olyan egyenletes siklásban, hogy alig kellett egyenlíte-nem. Ez volt Rotter Lajos első önálló vezetése. Akkor mégcsak sejtettem, de magam sem tudtam, hogy a fiatal mér-nökből majdan az ország legkitűnőbb pilótája lesz.

A „Dongó”-val folytatott kísérletezések alatt a Feiro I.átalakítása is megtörtént és új köntösében a keresztségben„Daru” nevet nyert. — Hajh, magasan repült a daru sHispano-motora mily szépen szólt... Milyen más volt eza 8 hengeres, Lamblin-hűtővel ellátott, remek franciamotor, amely úgy zümmögött, mint egy darázs. S micsodaerő ragadta el a gépet, mikor Rotterral és Feigllel a kabin-ban, a hosszú pihenés után először emelkedtünk megintlevegőbe.

Most már naponta telt ház örvendeztette meg a„Daru” urait, — úgy jelentkeztek kabinunk utasai, minthaegy dalmát tengerparti kéjutazásra indultak volna, napi-díj mellett. Ezeknek a repüléseknek a során összebaran-goltuk a főváros környékét és a félvármegyét, számtalanembernek szereztünk múlhatatlan örömöket. Mert közbena „Daru” kabinja is átalakult. Remekül párnázott bőrülé-seihez finom lábszőnyeg, selyemfüggönyök és hamutartó,meg virágváza csatlakoztak. A gép belseje fényesre lakko-zott és mintázott fabetétjeivel és brokát mennyezetévelolyan volt, mint egy főúri asszony boudoir ja. A tükör semhiányzott belőle.

A gép vizsgarepülése kitűnően sikerült. Nyolc percenbelül ment fel ezerre és 22 perc alatt 3000-en volt. Kitűnőbeállításával most már kormányzás nélkül repült és szél-lökéses, rossz időben is meglepő nyugodtnak mutatkozott.Minden reményünk megvolt, hogy ez a pompás gép végreméltó szerephez jut s kisegítőnek beállíthatjuk a magyarlégiforgalomba, olyan esetekre, mikor egyes utasok sürgős

82

kívánságára nehéz lett volna hatüléses forgalmi gépetindítani.

De az idő múlott, — és nem történt semmi. FeiglLászló anyagi ereje kimerült és sehonnan sem érkezetttámogatás. A mecénás kedvét szegve félrevonult, deugyanígy vett erőt a lemondás mindnyájunkon. Ez a korés körülményei nem voltak alkalmasak a vállalkozás nagy-szerűségének elbírálására.

Néhányszor még szóbakerült a gép felhasználásánaklehetősége, néhányszor felütötte fejét valamilyen elgondo-lás, amely látványos napokra vagy kísérletekre szándéko-zott a gépet igénybe venni, — ejtőernyőugróktól légi-akrobatákig minden rendű és rangú vállalkozó tett kísér-letet arra, hogy a gépet szóhoz juttassa, de még nagyonrajtunk feküdt Trianon bilincse s túl mélyen takart a fedő-palást ahhoz, hogy alóla az élet kivirágozhassék.

A „Daru” és a „Dongó” közel két éven át tétlenül áll-tak a mátyásföldi hangárban. Azután a közöny és részvét-lenség beburkolta őket a feledés homályába, a kor igényepedig kilakoltatta és elhelyezte őket egy külvárosi telekraktárába.

Ezzel sorsuk megpecsételődött. A lyukas tetőn át be-folyó víz lassan elmállasztotta a gondosan épített szárnya-kat. Nyáron hőség, télen a hideg, a hó és víz romboltákés repesztették eresztékeit. A szárnyak vászna megpety-hüdt, a furnír megvetemedett. Légcsavarját kikezdte azidő foga s a motor berozsdásodott. Négyévi állás után, egyszéttört állvány alatt összeomlott a „Daru” futószerkezetes a szétszedett gép roncsai lomtárba kerültek. Sic transitgloria mundií...

De a romokon új élet fakadt, s a kimúlt madarak fió-kái felemelkedtek új szárnyalásra. A Feiro Művek mun-kája nem volt eredménytelen, mert kitermelték az első

83

szakmunkásokat s tápot adtak egy kitűnő mérnök szer-kesztői megnyilatkozásának. A „Daru”-t és „Dongó”-t a„Karakán” követte, amely korát megelőzve vívta ki azaviatikai körök csodálatát és szerkesztőjének vezetésében,tíz évvel később, világrekord felállításával tette nevétmaradandóvá.

Mint akkor a küzdelem nehéz éveiben, a „Karakán”világraszóló diadalában is együtt voltak a munkatársak,Rotterrel való kapcsolatomból igaz barátság fejlődött

ÉGSZAKADÁS!...

— Coupé?— Oui!— Alors, contact!— Un, deux, trois! -— hangzik a kiáltás..,Egy sziszegő fújás, éles kattanás s a Lorraine 450 ló-

erejének bömbölése dübörög végig az aspeni repülőtér víz-től csillogó gyepén. Második napja szakad az eső, vigasz-talan egyformaságban, nehéz, ólmos felhők csüngenek alignéhány emeletmagasságban s az Enzersdorf felé vezető útelvész az eső szürke párázatában.

Visszaviszem a gázt s a hatalmas francia utasgéppellassan az indítóvonalra gurulok. A Spad törzséhez támasz-tott kis létrán a meteorológus kapaszkodik fel ülésemhez:

— Voilà la fiche météo! (Tessék az időjárás jel entés!)Nohát, ez elszomorítóan pocsék. Eső és köd az egész

vonalon végig, felhőmagasság 200 méter, láthatóság 500méter... Bánhida vihart jelent... Kabinom „plén sárzs”— teljes terhelés alatt, mellettem, a Spad törzsközepénlévő páros ülés egyikében egy idegenlégionista franciapilóta az utasom. Nehéz repülés lesz.

84

Órámra pillantok. Itt az indulás ideje.Szembefordulok az enyhe széllel, lógó farokkal szá-

guldunk a felázott tér felett, nehogy egy kátyúban fejre-álljunk. A Spad nehezen akar eljönni a földtől... már ittvannak a hangárok ... Végre megragadunk s kerékmagas-sággal lebegünk át a magasfeszültség vezetéke felett.

Egy pillanattal később szürkül a táj. Még alig emel-kedtünk 100 méterre s már ködben vagyunk.

Félgázzal vízszintbe nyomom a hatalmas kék madarats pontosan az enzersdorf—orthi országúton vezetem aDuna felé. Egészen ki kell hajolnom ülésemből, hogy el netévesszem az országút keskeny, világosabb csíkját, amelyebben a pillanatban már egyedüli vezetőnk a mind sűrűbbéváló ködpárában,

A francia-román légiforgalmi társaság átalakítottháborús gépeivel aligha röpködtek annakidején ehhezhasonló vigasztalan esőben, térdigérő ködben, mert„műszerei” kevés segítséget nyújtanának. Sebesség-mérő, magasságmérő, benzinállásmutató és olajfeszmérő,végül egy időóra: ezzel a „vakrepülés” műszerei ki ismerültek. Ennyi segítséggel valóban csak vaktában lehetrepülni, de hát mirevaló a pilótaérzék és a jó öreg —országút? ...

Most jön a kritikus útszakasz. A Dunához érünk. Előbbegyenként kiemelkedő fűzlombok, aztán homokos záto-nyok, kis szigetek suhannak el villámgyorsasággal alat-tunk ... most csak pontosan az irányt, hogy Petronellnélátcsússzunk a prellenkirchen—hegyesha(lomi országútra.

Szemüvegemet elborítja az esővíz, olajos kesztyűm-mel törlöm le s egyszerre homályos lesz előttem minden.Lerántom a szemüvegemet, az esőcseppek .vad erővel verikarcomat. Behúzódnék a celluloid védőlap mögé, de aligméterekre suhannak alattunk a fák, távíróoszlopok tö-

85

mege, — egy pillanatnyi figyelmetlenség, s nekiütközhe-tünk az akadályoknak.

Pislákolva, öklömmel dörzsölve szememet, meredek amost már földig ereszkedett párázat sűrűjében. Mindenösszeolvadt, minden tejszerűen fehér. Az eső végigcsoroga védőlap peremén s kis tócsákba gyűlik össze. A széláramlása időnként kinyomja a meggyűlt vizet s arcombalöttyint ja.

Már csak szakaszonként látom az országutat. A törzsperemén kihajolva meredten figyelek. Minden kis út-kanyart pontosan követnünk kell. Helyenként kisebb el-ágazások válnak el az országúttól, — ezek a szorongó pil-lanatok, — vájjon nem tértem-e le az irányunkból? ...

Nini, — ott nyílegyenes út fehérlik elő a ködből...hol lehet ez a tökéletesen szabályos útszakasz, amelyrenem is emlékszem itt Hamburg körül? ... De mi ez? ... azút... mintha felágaskodna . . . ez nem is út... ez afehér ... ördögbe is ... hiszen ez rádióoszlop!...

... Villámgyors mozdulat, — hátrarántom a gázemel-tyűt, hatalmasat csavarok a felhúzott magassági kormánykerekén és a Spad, aerobus mivoltát meghazudtoló frisses-séggel szökken fordulóba és húz el a rádiótorony mellett.

Izzadó homlokkal ereszkedem vissza földközelbe. Csakmegtaláljam megint az országutat!... Szerencsém van —amint a föld megjelenik, Lajtakáta, majd Zurány suhan elalattunk. Hegyeshalomnál világosodik s Magyaróvár felettmár megint 100 méter magasan követjük a Győrbe vezetőországutat. A Lorraine egyhangúan mormol s hátradőlökkicsit pihenni.

Most érek csak rá, hogy utasommal is törődjem. Bou-vier bozontos szemöldökén csillog a homlokáról csorgó víz.Borostás állát félrehúzza s valami félreérthetetlen mozdu-lattal sercint az ülés pereme felett: .., erdállórrr!.. · Nem

86

is mond többet, de ezzel az egy szóval ékesen fejezi ki azidőről és a helyzetről táplált véleményét.

Győr felett még megszorongat kissé az ágyúgyárhatalmas kéménye, aztán ráülök a „Fleischhacker-strasse”-ra s Kocsig nagyobb megerőltetés nélkül sikerüleljutnunk. Az eső időnként alábbhagy, de Bánhida felőlismét csúnya fekete felhőcafatok húznak alánk, csakhamarújra lejjebb kell szájinunk. A terep is emelkedik, ismétkezdődik a tapogatózás, pillanásig feszült figyelem. Ke-mény eső veri a védőüveget.

Méterről-méterre lejjebb kényszerülünk. A Fleisch-hackerstrasse egyébként is rossz karban tartott mezei utaitátáztatta az eső, — már nem észlelhető vonal, csak mind-jobban elvesző sejtelem, amely az egyre emelkedő ésszüntelen változó dombsorok közt kanyarog. Kétségbeejtőgyorsasággal szűkül a határ... Nincs egyetlen támpont,nincs 100 méter láthatóság, de van fa, erdő, hegyoldal,rémes összevisszaságban. Pillanatnyilag felvillanó jelensé-gek, cikkázva, lélekzetet elállítóan rémítgetnek. Csak öregpilóták, a „kísérleti nyulak” ismerik ezt a hajszálat mered-tető, szívet torokban dobogtató izgalmat, mikor kitágultszemmel, nyitott szájjal zihálunk a villámként cikkázógondolatok örvényében ... most.., most... most recs-csen...

Az út tovább szűkül, végül összeborul. Már nem kejlkihajolnom, nincs mit néznem. Rápillantok az iránytűre sbeállok 125 fok alá. Talán felemelkednék és átjutnék afelsőgaljai kutyaszorítón... Mintha a szürke piszokbólfehér falak suhannának el mellettem... igen egy kiugrópárkány ... sínek .... kis csillék.... Uramisten, — a bányá-ban vagyunk!... Gázt!

A Lorraine nem tudja felvenni a hirtelen gázadagot.

87

— köhint egyet. Ez a köhintés olyan, mintha mázsás kala-páccsal vágtak volna fejbe. Még a lélekzetem is eláll.·

Hirtelen düh fog el. Most hagysz cserben, nyava-lyás? ... most, mikor még a teligáz sem húz talán ki töb-bet? — De már fut tovább, időnként felmordul s az eddignyugodtan suhanó gép táncolni kezd. No, még ez is... milesz a vége? ... vissza kellene fordulni.

Vissza, — de hová? Fordulnék, ha kompaszom nemőrült volna meg. Azt hiszem, egyenesen repülök, de aziránytű rózsája megkergülten forog körbe. Erőteljes szél-lökések dobják meg a Spadot s a hatalmas gép kecskebakmódjára ugrál a kavargó piszok láthatatlan hullámain.Bouviér úgy kapaszkodik a mellettem lévő ülés peremén,mint a járni tanuló gyermek ágyacskája szélén, — csaka szája mozog ... Szinte hallom monoton morgását: ... er-dallorrr!... Zihálva dolgozom a kormányokkal, — ösztö-nöm kétségbeesett küzdésre sarkal. Érzem, hogy mostcsak hidegvér s az Úristen kegyelme segíthet.

Hirtelen világosodik... még néhány pillanat s kijutoka felhőből. Előttem néhány száz méteres, viszonylag tisztatérben maga a pokol válik láthatóvá. A felgördült függönymögül félelmetes vihar rohan felém. A földigérő, fekete-szürke, dühödten kavargó felhőgörgetegen villámok cik-káznak keresztül-kasul s a felhők fákig nyúló foszlányainkeresztül szinte érzem a vihar tomboló felhőszakadását.

Úristen, — ez maga a pokol. Azt hiszem, kiáltottam.Előrenyomom a kormányt, becsűrök és vadul betaposottOldalkormánnyal egy kétségbeesett jobb fordulót vágok ki.A szárny élen álló gépet a vihar előszele megragadja s hal-latlan erővé,! löki a magasba. Szinte érzem a szárnyak nyö-gését, a motor remegő küzködését, s megbolondult liftkéntszáguldunk felfelé.

Pillanatok alatt ismét felhőben vagyunk. Meg akarom

88

állítani fordulónkat, de a kompasz eszeveszetten forog.Érzem az akadályok, a kémények, a hegyoldalak, a bányaközelségét. Már nem gondolkodom. Halántékom lázasanlüktet. Nem tudom, lélekzem-e, de a Lorraine még egyrefeljebb visz s a magasságmérőm 300 métert mutat.

Lehetetlen, hogy érzékem cserben hagyjon. Energikuscsűréssel, a magasságikormány megnyomásával igyekszemegyenesbe hozni a gépet, A motort lefojtom. Az oldalozószél még egy kicsit pofonlegyint, de aztán ez is megszű-nik ... Jól van, öreg madár! — most csak ki ebből a szürke-fátyolos szószból!...

A motor halkul, a gép megint nyugodtabban siklik, amagasságmérő tűje lassan ereszkedik... a műszernélkülivakrepülés szorongásával meregetem szemeimet a sem-mibe, — mikor jön a föld? De mi ez a kis drukk ahhozképest, amit néhány perccel előbb a pokol tornácán érez-tem? ... Mindenesetre... nem mondom ... már világo-sodhatna ... már itt lehetne a föld, hiszen már megint csak100 méteren jár a mutató ... hm... kezd megint meleg-lenni ... nohát, mi lesz ... még nincs semmi? ... ejnye...hát most már nem megy tovább ... én ... én ... gáztadok... de — itt jön valami.., út! — nem... vasút...sínek ... távíróoszlopok ... hurrá! --- meg vagyunkmentve!

Akkorát ordítok megint, hogy túlharsogom Bouvierkiáltását is. Kilógatom izzadó üstökömet, — de jó a frisslevegő ... a víz ... Az eső végigcsurog arcomon, pislákolvahunyorgók és ugrálom át a távíróoszlopokat. A vasút ret-tenetesen kanyarog, — szüntelen fordulózással kellkövetnem.

Hirtelen apró őrház suhan el alattam, majd kis kert,utána sorompóval lezárt út.... újból kert és — állomás.

89

Sarkonfordítom a Spadot és leszorítom az alacsony épü-let elé.

Egy röpke pillantásra látom csak feliratát, de ez a pil-jlanat nagy szorongást szabadít fel. Körülrepülöm Kisbérvasúti állomását, az összefutó sínek szövevényében pilla-natok alatt tájékozódom s már kész is a további tervem.

Száznegyven fok alatt nekivágunk a móri horpadás-nak s ráülünk az alacsony dombsorok közt vezető székes-fehérvári vasútvonalra.

A sors is megszánta szegény vergődő áldozatait s ki-engedte egy kicsit szorításából. Az eső megszűnt s két-háromszáz méter magasságban, jó két kilométeres látó-térben suhanunk át a Bakony és Vértes között Sárrét fe^é.Ez a néhány, viszonylag nyugalomban telt perc elegendővolt, hogy felfrissítsen s ne essem kétségbe, mikor Fehér-várhoz közeledve, a felhők megint szárnyaink közt bujkál-nak keresztül.

Megyünk lefelé. Az eső megint szitálni kezd s Székes-fehérvárig fokozatosan erősödik, Mire a koronázó várostelérjük, a repülőtér rádióállomásának antennatornyai márcsak halványan ködlenek elő. Egy pillanatig kísért a gon-dolat, hogy leszálljak, de Bouvier-re tekintek. Errőleszembe jut, hogy a zuáv Bukarestbe igyekszik s nagyonelkeseredne, ha a Pesten ránk várakozó csatlakozó gépetlekésetném vejle.

Megkeresem a velencei vasútvonalat s a távírópózna-vadászat kezdődik elölről.

Az eső szakad, mintha dézsából öntenek. A vastag zsi-nórokban hulló zuhatag vad erővel véri a gépet és a látástegészen elveszi. Bőrsapkám már régen nyúlósra ázott, a vízbecsorog nyakamon és végigfut a hátamon. Lassankéntmind több és több csíkban érzem a víz csorgását, nem-sokára borzongani kezdek. Utálatosan hideg vízben ülök.

90

Bouvier le akar húzódni a kabin belsejébe, de a csomagoktömkelegében nem talál utat. Látom, hogy a víz a nyitottpilótaülésekből a kabinba csorog, de nem tehetünk ellenesemmit.

Öt-hat méteren suhanunk a vasútvonal felett. Néhaegy-egy jegenye csetlik utunkba, ilyenkor alig van időm,hogy átugorjam. Jó, kiadós, idegekre menő játék, — feléregy éjszakai zivatar-repüléssel. A vidék vigasztalanul egy-formán csillog, apró tavak suhannak el nagy gyorsasággalalattunk, — most sokasodnak, egyre nagyobbodnak, — ta-lán a velencei tó felett járunk... Ki tudja, hiszen min-dent elöntött a felhőszakadásszerű vízáradat. A Spad is,mintha nehezülne, — több gázt kell adnom hogy fenn-tartsam és a váratlan akadályok átugrásához szükségessebességét biztosítsam.

Martonvásár—Nagytétény. A sínek összefutnak,szétválnak, — utak fehérlenek keresztül-kasul, nagy össze-visszaságban. Kémények suhannak el mellettünk. Meglehet bolondulni ebben a zűrzavarban... Végre jobbrólopálos szürke folt, — a Duna! Szinte rávetem magam ésszorosan a balparthoz simulva suhanunk a víz ellenébenfelfelé.

A víz már nem csorog... ömlik arcomon. Fújva,prüszkölve köpködöm a számba csurgó vizet. Érzem, hogynincs ruhámon egy tenyérnyi száraz hely többé, — az ülés-ben kavargó szél kartonossá merevíti rajtam a ruhát s ahideg szüntelenül borzongat.

Kegyetlenül kínos érzés, de nem foglalkozhatom vele,mert itt sötétlik fel a Ferenc József-híd ... Átemelkedemrajta... Riadt arcok pillantanak felfelé. Egy kocsit lovakragadnak el... csak mint villanás suhan el szemem előtta gellérthegyi barlang ásító feketesége. Most újra égnek-meredő sötét oszlop, — az Erzsébet-híd. Éles jobb forduló

91

a híd eltűnik, majd újra megjelenik. Csaknem lesodrom aföldig lógó esőfüggönybe elvesző csücskét, de egy pillanat-tal később balról hajlanak felém a templomtornyok ...

Háztetők, kémények, villámhárítók.,. mint örültkaleidoszkóp sodródnak utamba szüntelenül. Most a Rákó-czi-út sarokházai villannak fel alant. A vízben csillogó ut-cákon semmi élet, — a járdákon nincsenek emberek. A vízszéles patakokban hömpölyög a járdák mentén... Kereszt-ben széles út, magasra kiemelkedő kupolák... a házsorokfelső emeleténél mélyebben repülök. A motor dübörgésebántó recsegéssel verődik vissza a házsorok között...

Az az érzésem, hogy vesztünkbe rohanok. És az esőmár nem is eső... zuhatagként szakad, mintha el akarnáönteni a világot. Szemem sajogva ég a víztől, már nem ispislákolok, csak időnként tudom egy villanásra kinyitniszememet... őrület, — ezt nem lehet kitartani!

Nagy fekete függöny homályosítja el a parányi látástis, — a Keleti-pályaudvar. Ráfekszem a Kerepesi-útra, deegyszerre összefolyik minden előttem, — sínpárok ezreikuszálódnak alattam ...

Uramisten, — csak nem tévedtem el? Házak, utcák,megint sínek, sík mező és újra fatelepek... Nincs többétájékozódásom, — már csak az életösztön tartja kezembena kormányt. Nem látok műszert, magasságmérőt, sebesség-mérőt, — nem látok semmit. Még kezemben van a kor-mánykerék, — látom, hogy alattam szörnyű káosz kava-rog, — orrom előtt egy motor dörög, érzem, hogy a gépszárnyai fenntartanak, de nincs többé támpontom s a vakkávált madarat már csak két évtized hatodik érzéke vezeti.

Reménytvesztetten, inkább csak életösztönömet kö-vetve, már harmadszor fordulok körbe, mikor egy pilla-natra megint széles út fordul alám ... Megfogom!...Végigmegyek rajta, — valahová csak elvezet... Megint

92

sínpárok, — keresztben hosszú zöld csík nyújtózik...Hopp, ez a Cinkotai Nagyitce erdőcskéje!...

A többi már csak mint emlék suhan át gondolatomon...Sashalom, Mátyásföld ... Éles, jobb forduló ... templom-torony ... alant fekete, lapos tetők, hangárok... repülőtér.

Gázt el, — gyújtás kikapcsolás. Gyors süllyedésselsuhanunk a csillogó tócsák felé, — most egy húzás ... Vízsistereg... magasra fröccsen. A „Spad Berlin” megemelifarkát. Egy pillanatig úgy tetszik, mintha fejreállna, aztánlassan visszaereszkedik. A farokcsúszó a latyakban erősencuppan, aztán csak a viharzón zuhogó eső veri bántó ber-regéssel a szárnyak felületét.

Bouvier-re nézek. Szent Isten! — ki ez a madár-ijesztő? ... Most ő pillant rám. Csodálkozó pillantásábanszánalom tükröződik. Aztán, mint a kutya az eső után,megrázza magát... erdalorrr!...— ordítja dühödten s le-ugrik a magas ülésről. A víz nagyot loccsan alatta. Két-ségbeesetten áll meg. Menne, de hová? Köröttünk kőhají-tásnyira földig borul a láthatár s sehol semmi életjel.

Bekapcsolom a gyújtást és megforgatom az önindítót.A motor beugrik. Teljes gázt adok, hogy beguruljak, — agép meg se mozdul, — tengelyig süllyedt a sárba.

Néhány perc múlva, a hangot követően, megérkez-nek a szerelők. Nekifekszenek a szárnyaknak, — nem segítsemmi. A gép nem mozdul. Deszkákat raknak a kerekekalá, a szárnyakat emelik, — végre megindulunk. Deszká-ról-deszkára, csigalassúsággal, rettentő munkával, félórahosszat vergődünk befelé a kétszáz méter távolságból.

A hangárban leroskadok az első bakra. Nincs erőmfelmenni a pilótaszobába. Ólmos fáradtság ül tagjaimra.Vörösre csípett szemem sajog.

Megpróbálják a kabinba folyt vizet kimerni. Remény-telen vállalkozás. Egy találékony szerelő kihúzza a reszelőt

93

nyeléből s hegyes végével hasbaböki a furnértörzset. Egyikvödröt a másik után tölti a vastag sugárban ömlő esővíz,mely a szárnyak élén is szüntelen csorog.

Felvánszorgom az irodába ... száraz ruhát kölcsönöz-nek és beöltöztetnek.

Az autóban még elnézem, mint ömlik végig az abla-kon a faleveleket leverő felhőszakadás, aztán végigdőlöks lehunyom szememet.

*

Ez volt a légíforgalom hőskorszaka.Ma? — Boykow-műszerek ... Sperry robotpilóta ...

rádióirányítás ... légmentesen záró kabinok ... nemzetköziidőjelzőszolgálat... Mennyivel egyszerűbb a repülés!...

SZIVÁRVÁNYHÍD.

Ezerkilencszázhuszonhét május húsz! Örökéletű dá-tum a repülés történetében.

Lindbergh átrepülte az óceánt!Évezredes álom került megvalósulásra. Az új térben

szivárványhíd épült a két kontinens közé s az Újvilágotaz Óvilággal összekötő hídon Lindbergh neve vonul át atörténelembe.

Blériot csatornarepülése óta nem volt ehhez foghatószenzáció. Nincs más beszédtéma, nincs más kívánság,mint a csodamadarat közelebbről megismerni. De hiábafordul az érdeklődők tömege a jólértesültek felé, mostsenki sem adhat felvilágosítást. Mintha a jenki propa-ganda készítené elő a bemutatás hatásosabbá tételét, hogyaz első fénykép, az első adat, a hős nyilatkozata fantasz-

94

tikus áron kerüljön a nyilvánosság elé s töltse vagyonuk-kal élelmes üzletemberek feneketlen zsebét. Pedig a gépott szállt le a mámorban úszó, önkívületben tombolótömeg sorai közt, mégsem akadt ember, ki ezt a pillanatotmegörökítette volna. Mikor a kis Ryan gép május 21-éneste 10 óra 22 perckor, a Le Bourget-i repülőtér nappalifényt árasztó sugárkévéinek tündéri világításában földetért, a közel 10 óra hosszat szívszorongva váró ember-tömegek szemét a könny homályosította el s a lelkesedésminden elsöprő áradatában egyetlen hangorkánba olvadtössze százezernyi tömeg diadalordítása ... Ki tudott volnafényképezőlencsén keresztül nézni mindent elvakító újvilág csodájára? ...

A tömeget Lindbergh kalapja érdekelte s a megérke-zés mozzanatának nemes egyszerűsége, amint a kabinbólelőbúvó pilóta az első hozzáérőt köszöntötte: — I amLindbergh!...

Lelki szemeimmel visszapillantok az elhagyott konti-nensre s a pilóta együttérzésével újra élem a megváltómozzanatot.

A Curtiss Field fényszórójának csápja tapogatózó kí-gyózással oson végig a hatalmas newyorki repülőtér felett.Könnyű felhőfátyol takarja az eget, a bujkáló hold sápadtderengésében finoman szitáló eső permetezi a hangárokat.

A fényszóró megtorpan. Vakító fényben karcsú mo-noplán alakja rajzolódik a hangár sötét hátterére. Tompazúgással sárga-piros tankautó kanyarodik a sugárkévébes megáll a repülőgép alumínium orra előtt.

Magas, nyurga fiatalember ugrik le a soff őr mellől:— Good evening Mister Jackson, — mennyire vagyunk?

95

A Ryan művek üzemvezetője bensőséggel rázza meg afeléje nyújtott kezet:

— All right, Mister Lindbergh! Háromszáz gallontfeltöltöttünk, a proviant a gépben van. Tíz percig fut-tattuk a motort, úgy jár, mint egy kronométer!

Kedves mosoly játszadozik a fiatal pilóta gyermetegvonásain. Élénk taglejtéssel szorítja meg az üzemvezetőkarját:

— Éppen megbeszéltük Rhonsvillel, hogy megnézzüka Manhattan ma esti előadását. A jó fiú már jegyet isváltott, mikor az időjelző állomástól telefonáltak, hogy azészaki Atlantic felett váratlanul magas nyomás alakult kis a depresszió Üj Fundland körül feloszlóban van, — ezta kedvező alkalmat nem szabad elmulasztani. Rhonsvillma reggel hallotta, hogy az Orteig-díj megmozgatta aColumbia gyárat is ...

— Hát 25.000 dollárért bizony már neki lehet vágnia pocsolyának — nevet Jackson, bár ahogy én önt isme-rem, nem nagyon izgatja a pénz.

Lindbergh elgondolkozva nézi a szerelők sürgés-for-gását. Alig hallja az üzemvezető megjegyzését. Lelki sze-mei előtt kitárul a végtelen víztükör. Kelet felé révedezőpillantása áthidalja az óceán távolságait.

Maga előtt látja Parist, az álmok városát, mindenpilótavágyak végső állomását. Évek óta kísért a cél alégen át összekötni a kontinenseket. Hawker és AlockBátor nekilendülése megtorpant a nagy víz hullámain...Mindennek korához kell érnie. Neki most sikerülni fog.Huszonöt esztendejének fiatalos lendületével, sok évespilóta múltjának bőséges tapasztalataival és azzal a nagynagy akarással, mellyel a távolba néz, legyűri a nehéz-ségeket, hogy elvigye az Üj Világ üdvözletét az 5regEurópának.

96

Átkerül a gép túlsó oldalára és óvatosan bújik be azajtót helyettesítő keskeny nyíláson. Két hatalmas benzin-tartály között kúszva húzódik a pilótaülésbe. Nem gyújtjameg a belső világítást, mert a feje felett hagyott ablakontejszerűen ömlik el az egész gépet bevilágító reflektorfénye. Pillantása a benzinmérőt keresi. Helyeslőleg bic-cent fejével. 1350 liter üzemanyag biztosítja útjának sike-rét. A benzin... pompás 200 lóerejű Wright Whirlwindmotorának éltető eleme. Ameddig ez a táplálék ki nemfogy, Charles Lindbergh nem jön le a földre, ha az óceánmégegyszer olyan széles volna is. Egyelőre 40 órája biz-tosítva van.

És ha megáll a motorja? Nem, erre nem is szabadgondolnia. Bár számolt minden lehetőséggel. Összehajtottés néhány perc alatt felfújható gumicsónakja ott vankönnyen hozzáférhető helyen elraktározva, — fenntarta-nák az addig részben megürült hatalmas benzintartályokis. Aztán ha nincs is rádiója, mert annak súlya helyett isinkább benzint visz magával, vízre ereszkedve jelet admajd az ülése karfáján lógó világító pisztollyal, míg észrenem veszik... Észreveszik? — Lindbergh elmosolyodott.Majd észreveszik az európai kontinens felett, de Parisbanminden bizonnyal!... Addig nincs más dolga, mint Pioniernavigációs műszereit figyelni.

Talán még enni sem fog. Mint jó pilóta, beszerzettugyan négyet az amerikai hadsereg napi adagokra osztottélelmiszercsomagjaiból, de magában csendesen óhajtotta:— sohase kelljen hozzányúlnia. Vizes kulacsa már más!Ez lesz az üzemanyag, mint motorának a benzin. Az őmotorja a szíve ... a keménykötésű, amerikaiba oltottsvéd mivoltának bizonyítéka... mozgató rugója. Nemesanyagból kovácsolt; mérlegelésében sem dobban hango-sabban, vagy talán egyszer, csupán egy pillanatra, mikor

97

jóságos anyjának fehér arca ködlik fel előtte: — hogyujong majd „MAM” boldogságában ...

A reflektor fénye egy pillanatra kialszik, a kabinrasötétség borul. Aztán újra felvillan a fény... kettő ...három... Fehér csóvák futkároznak a kabinablakon ke-resztül. Lindbergh kibújik szűk odújából. A szitáló eső-ben a newyorki rendőrség motorkerékpáros különítmé-nyének tagjai jelentkeznek, hogy átvegyék a gép őrizetétaz indulás pillanatáig. Lindbergh kiadja az utasítást abaragráf lepecsételésére, aztán beül kis kocsijába, hogyszállására térjen. A nagy út előtt jó lesz néhány óraipihenés.

*

Lassan dereng a hajnal, nehezen akar világosodni. Azeső még egyre szitál, csak a scotlandi homokdúnák körülszaggatja a ködöt a tengerpart légmozgása. Az alvásbólsemmi sem lett, a csomagolás elvette utolsó, pihenésreszánt perceit is. De mi ez a kívánalom ahhoz a forróvágyhoz képest, minél előbb ott ülhessen a kormány mel-lett, hogy nekivágjon a nagy Ismeretlennek.

Ahogy közeledik az indulás pillanata, egyre tisztáb-ban érzi, hogy nem csupán sportszelleme irányítja vállal-kozását, hanem az a nagy felelősségérzet is, amely repü-lése fontosságának tudatára tölti el lelkét. Két világfigyeli, — embermilliók reménykedő, aggódó szeretetekíséri szárnyrakelésének pillanatától minden lépését — azaviatika hiteléért. Charles Lindbergh ebben a pillanatbana technika, a kultúra zászlóhordozója, mert vállalkozásá-nak sikerével új fejezetet nyit az emberi művelődés tör-ténetében.

Hét óra felé megszűnt az eső. Kitárulnak a hangárkapui, féltő kezek a starthelyre vontatják az útrakész

98

repülőgépet. Lassú, óvatos menetben motoros rendőrökfedezete mellett ér a hatalmas vászonmadár a Roosevelt-tér nyugati sarkába, ahol mégegyszer átvizsgálják és fel-töltik a hatalmas tartályokat.

Hét óra 40 perckor megperdül a légcsavar és egyen-letes, lassú futásban jár a motor a bemelegítéshez. Lind-bergh mögött bezárul az ajtó, a kívülállók szíveinek dobo-gása egybeforr a motor ütemes zúgásával. Nyolc perccelkésőbb elhalkul egy pillanatra a Whirlwind dübörgése. Aszerelők elhúzzák a kerekek elől a fékbakokat, aztán teljesgázzal hördül fel a motor s a Spirit of St. Louis neki-iramodik a mezőnek.

A történelmi pillanatban döbbenetes csend ül a néző-téren. A szívek ott szoronganak a torkok körül, — izga-lom, meghatottság fojt el minden szót. A Ryan-gép ma-gasra emelt farokkal, egyre gyorsuló mozgással fut kes-keny kereke” n. Már elérte a repülőtér közepén festettjelzést, még mindig nincs a levegőben... A több naposesőzéstől felázott talaj szemmel láthatóan fékezi a kere-keket. Most... végre elválik a talajtól. De nem emel-kedik, a repülőteret szegélyező nagyfeszültségű vezetékpedig ijesztően közeleg... Az idegek pattanásig feszül-nek ... egyesek nem bírják tovább s itt is, ott is a ré-mület kiáltása hangzik fel. Már csak néhány méter...ebben a pillanatban a gép orra megemelked k s a Spiritof St. Louis könnyed biztonsággal, csaknem 10 métermagasan húz el a veszélyes pont felett.

Olyan mámoros ujongás söpört végig a repülőtéren,mely másodpercekre még a motor bugását is elnyomta.A Ryan-gép pedig lassú, lapos balfordulóval elhajlikészakkelet felé s beáll a kompaszkurzus irányába. EgyCurtiss Orion-biplán, mely fotográfust vitt magával, egyideig még követi a gyorsan haladó gépet, aztán visszatér

99

s a Spirit of St. Louis 1927 május 20-ának reggelén eltű-nik a barátok szeme elől

A ködfátyol lassan oszlóban, Cap Cod körül teljesenfelszakadt s Új Skócia felett végre kitárult a tengervégtelen láthatára. A Ryan alacsonyan repül, alig néhányméter magasságban húz el a part mentén cirkáló vitorláshajók felett. Időnként még zivatarzónákon halad keresz-tül, — a földön hónyomok fehérlő foltjai mutatják a többnapos depresszió átvonulásának útját, messze kelet felépedig alacsony köd takarja a part vonalait s a tengerzöldjéből élesen válnak el úszó jégmezők fehér üstökéi.

St. Johnnál Lindbergh elhagyja az amerikai konti-nenst ... lassan ködbevész az utolsó leszállási lehetőség sdélfelé ott morajlik alatta a végtelen tenger habos hullá-maival, honnan nincsen már visszatérés, csak mindigelőre... a nagy, a végső cél felé!

A motor egyenletesen tompa morgása megnyugtatóanérzékelteti, hogy minden rendben van. Felette az égboltfoszlányos, magasan úszó felhőivel, alatta a zöldeskék víz-tükör bizonytalan szürkeségben olvad össze az ég horizont-jával. Fokozatosan csökkenti a motor futását, amíg mű-szerei után is teljesen vízszintesen halad a tenger felett.

Most, hogy benzinkészletének fogytán, a reggel mégtúlterhelt gépe nem kívánja a kormány állandó nyomását,ráér önmagával is foglalkozni. Előbb még csak bizonyta-lan érzésben, később mind tisztábban alakul ki benne egyprózai tudat: — megéhezett.

Ahogy azonban a napi adag csomagjára esik tekin-tete, rövid mérlegelés után két narancs mellett dönt. Akormányt térdei közé fogva hámozza meg a gyümölcsöt súgy felüdül tőle, hogy lemond minden további étkezés-ről. A narancsmagokat maga mögé köpködi s eltalálja velea törzsbe épített benzintartályt. Pompás, ez nagyszerű

100

mulatság! Most ujjai között megnyomja őket s úgy ug-rasztja a tartály falára szegecselt, zsebkendő nagyságúlemeznek. Számolja a találatokat s megelégedett öröm-mel állapítja meg, hogy 50 százalékos biztonsággal célzott.Alatta a könyörtelen tenger mélysége ásít, előtte ezerkilométerek bizonytalansága és — Lindi — szórakozik.

Ebéd után az ébrentöltött éjszaka fáradsága jelentke-zik. A motor álmosítóan morog... olyan jó lenne egy ki-csit elnyújtózkodni. Mit is tegyen a bágyadtság ellen...Végigellenőrzi a navigációs műszereit, irányát pontosantartja. Gnomonikus és merkatoriális beosztású térképeienyhén hajló félkörben, 160 km-es szakaszokban mutat-ják előírt útirányának vonalát, így átlagosan óránként kellcsak kurzust változtatnia. Hatezer kilométeres útjánakegyhatodát repülte át eddig s még 2000 kilométert kelltenger felett megtennie.

A levegő meglehetősen nyugodt, a nagyszerű Ryanrebbenés nélkül úszik, jóformán nincs-is mit tennie. Hir-ellen elhatározással fojtja a motor futását s lassú sikló-repülésben ereszkedik le a végtelen víztükör felé. Százméter magasságban repül egy ideig s ablakán keresztülfigyeli a hullámok játékát. Az álmosság azonban nemszűnik. Most régi cselhez folyamodik ... lemegy 3—4 mé-terre a zajló hullámok fölé s elkezdi vadászni a magasabbtarajokat. Néha csak centiméterekre suhan át a feltornyo-suló vízcsóvák felett s ez a játék megy órákon keresztül,nem adva módot, hogy önmagával foglalkozzék.

De vigyáznia is kell, jóval északkeletre jár a hajókrendes útvonalától s a hidegebb zónában még sűrűn buk-kannak fel a tenger áramlásától sodort jégmezők. A napidőnkint átsüt a felhőkön s megvilágítja a havas folto-kat, melyek élesen válnak el a tenger zöldjétől, aztán akörvonalak fokozatosan elmosódnak s a kis ablakon át

101

rőt lila fény kezd derengeni... a leszálló alkonyatbanláthatóvá vált kipuffogó lángok lobbanása.

Vízközeiben mindjobban sűrűsödő ködképződés indulmeg, a láthatár szűkül s kevéssel fél kilenc után beáll ateljes sötétség. Az éjszaka átvette birodalmát.

Műszerek foszforeszkáló számlapjai zöldes fénybensugároznak, a magasságmérő mutatója lassú mozgássalhalad felfelé. Ezer méter magasságban lefojtja a motorfutását, most minden figyelmét a tájolás köti le. Egy órairepülés után a felhőbe gomolyodó köd eléri a gépet. Lind-bergh kénytelen magasságát továbbfokozni. Köd és gépversenyt emelkednek felfelé, míg végre a Ryan kerül kigyőztesen... a sűrűn gomolygó viharfelhők alul marad-nak s amint 3000 méter magasságban kiemelkedik a cu-mulo-stratusból, megpillantja végre a halványan derengőcsillagokat. Hiába keresi azonban a holdat, — nincssehol, csak vigasztalan sötétség köröskörül.

Időnként el-eltűnnek a csillagok is s a láthatáronvillámok kékes fénye cikázik át. A hirtelen támadt vilá-gosságban gigantikus felhőtorony bukkan elő s az addigcsendesen repülő gép himbálózni kezd. A levegőbenfeszült nyugtalanság vibrál, — köröskörül súlyos gomo-lyokban hömpölyögnek a felhőtömegek, — vihar vankészülőben.A pilóta keményebben markolja a kormányt, tudja,hogy önmagára utaltságában minden rajta múlik. A hatal-mas monoplán bakugrásszerűen botlik az áramlásban, amotor fel-felbúgó moraja érzékelteti, hogy a Whirlwindis keményen küzd a feléje törő léghullámokkal. Időnkéntmegzörren a felső világítóablak táblája, jégverés paskoljaa Ryan szárnyait. Éles fordulattal irányítja vissza a gépéts kerülgetni kezdi a lecsapódásban lévő felhőtorlaszokat.Λ villámok cikáznak és félelmetesen szép tömegben

102

hömpölygő felhők húznak el a 200 kilométeres sebességgelszáguldó gép körül. Az Ember küzd az elemekkel. Márnem érez fáradtságot, nem kísérti az álom lenyűgöző érzése,idegei megfeszítésével dolgozik, mint a hajó kormányosaa vihartól korbácsolt tengeren, hogy irányban tartsa im-bolygó gépmadarát. Az előbb még egy ponton álló muta-tók valóságos táncot járnak a műszerek számlapjain, afordulatszámláló tűje ideges vibrálással járkál szüntelens sebességmérője 40 km-es különbségeket játszik.

A fiatal pilóta gyermekarcán dacos vonás ül, ő mártudja, hogy meg fog küzdeni az elemek haragjával. Azórák mégis csigalassúsággal múlnak s amint éjfél után amegszakadt felhők közül ismét előtűnnek a csillagok s ahold sápadt fénye bevilágította a mélyen alant csillogótengert, az ismét kezes báránnyá szelídült gép kabinjábanmegkönnyebbült sóhaj szállt fel a Mindenhatóhoz, hogya nehéz órákat átélni engedte.

Túl van a kritikus időponton. Már megpihenhet. Mostérzi csak, milyen meredten ült, amint görcsös ujjakkalmarkolta órákon keresztül a kormányt, s valósággal bele-kábult a műszerek s az iránytű vizsgálatába. Nemsokárahajnalodik... odaát Európában most már reggel van sParis készül fogadtatására. Milyen jó volt, hogy St. Johnigkövette az amerikai partokat, így még világosságnál láttáks tudják, hogy nekivágott a tengernek. Különben úgyismindegy... 12 órája lebeg az óceán felett, de még nemlátott hajót s egyetlen élőlényt sem. Talán ott lent, sokezer méteres mélységben repked még néhány sirály azúszó jégtömbök körül; de azok is mind gyérebben mutat-koznak, amint lassan dél felé hajlik el kurzusa s a kabinzérus fok körül volt hőmérséklete megint kissé emelkedik.

A hold fénye egyre sápad s kelet felől mintha vilá-gosodna a horizont sötét vonala . . . Hajnalodik. Fény derül

103

a szárnyak felett, szemekben és lélekben, erő, önbizaloms nagy elszánt akarat acélosodik megdobbanó szívében.Most már nem jöhet semmi. Hiába hoz a nap feltörősugara újból ködképződést, könnyű szívvel adja át magáta vakrepülésnek, hogy órákon keresztül bujkálva a meg-megszakadó ködfoszlányok között kivárja, míg a nap fel-szívja a tenger utolsó páráját is. Mehet tovább a hullám-vadászat, egyetlen szórakozása nagy magányában.

Megint ott suhan a végtelen víztükör felett, alig 30méter magasságban. Micsoda veszély a futókerekes szá-razföldi gépnek! De eszébe sem jut a gondolat, — a Whirl-wind valóban úgy jár, mint az óra.

Erős északnyugati szél fodrozza a hullámokat s ahogyérzi célja közeledtét, úgy nő szívében az izgatottság is.Szemei előtt víziók kelnek életre... partokat, szigeteketlát a távol ködben felbukkanni s ezek a képzetek néha olyélénkek, hogy megzavarodna, ha térképei nem mutatnákvilágosan, hogy útvonalán nincs más, mint a tengervégtelenje.

A nap delelőn áll, enni is kellene valamit. A türel-metlenség azonban már fogva tartja, váltakozva repül 500méter és a tenger szintje között. Órákon keresztül kutatjaát lázas pillantása újra és újra a horizontot... végre ...délután, kissé délre útvonalától, fehér vitorla bukkan előa tenger kékjéből... aztán egy második ... harmadik...halászbárkák, a part közelségének kétségtelen jelei.

Most már dalol. Fütyörészik és három-négy méter ma-gasságban játszik a fehér hullámtarajok felett. Embertakar látni, élő lényeket sok órás egyedülléte után. Egye-nesen nekirepül az első vitorlásnak, de nem lát senkit.Megkerüli a másodikat: ijedt, csodálkozó arc jelenik mega kis halászhajó kajüt ablakában. Az a gondolata támad,

104

hogy tájékozódást kérhet, de aztán eszébe jut, hogy azokodalenn talán nem is értenek az ő nyelvén... Mindegy!

Nekirepül a következő bárkának, honnan viharosanintegetnek feléje. Hirtelen lezárja a gázt és kiordít abla-kán: — merre vezet az út írlandba? Nem kap választ, deez már nem aggasztja, csak saját hangját akarta hallani.Túláradó jókedvében játszani kezd a kormánnyal és hul-lámvonalakban siklik a tarajos víztükör felett.

Észrevétlenül repülnek a percek és alig fél órávalkésőbb ködbe burkolt láthatáron feltűnik végre valami...már nem vízió, valóság... a Valencia-sziget szaggatottpartvonala. A Dingle-öbölben álló hajók kürtői vastagködcsóvával üvöltenek feléje, zsebkendők fehérje csillana napfényben, szinte hallja az alant állók extatikus üvöl-tését.

Vízszintesre nyomott magassági kormánnyal siettetigépét. Az Írország és Anglia közötti tengerszakaszon hajóhajót követve, szinte vezeti helyes irányban. Két órairepülés után átjut a Szigetország felett... megjelenik aLa Manche csatorna, melyet Blériot hidalt át elsőnek csak-nem egy évtizeddel előtte. Nem rejtheti el meghatottsá-gát, mikor Cherbourgnál eléri a francia partot, honnannagy elődje ugyanolyan elszántsággal vágott neki a bizony-talan tengerszakasznak, mint most ő a százszor akkoraóceánnak... Mégegyszer hosszú pillantást vet a lassanködbevesző tengersáv felé: Good bye father Blériot!

Most azután előre, már csak egy ugrás a cél! Kutatótekintete átröppen fel nem mérhető távolságokon... Nyu-gat felé csodás tisztaságban terül el az európai kontinens.Innen 1000 méter magasságból eljut pillantása akkoraterületre, mit milliók egy emberöltő alatt sem láthatnakmeg. Már tudja, hogy üzemanyagával jól gazdálkodott s

105

Parisig még feleslege is marad, hát nem sajnálja aWhirlwind fordulatszámát.

A nap lassan lebukik a látóhatár mögé s megjelenneka london—párisi légi járatok útvonalának jelző lámpái.Milyen más érzés így, a félóránkint egymást követő repülő-terek felett... Úgy érzi magát mint a győztes versenyző,ki a célszalag elszakítása után még tisztelgő körét futja aközönségnek. Negyed órája figyeli már azt a sajátos deren-gést, mely egyre rózsaszínűbbre festi az ég alját, .. köze-pén óriás felkiáltójel ágaskodik káprázatos fényárban ...az álmok városa … Paris!

Pontban 10 órakor megszólal a le-bourget-i repülőtérparancsnokának telefonja. Az Eiffel-torony megfigyelőjeizgalomtól elfúló hangon, szaggatott szavakban adja tud-tul, hogy egy idegen repülőgép köröz ezer méter magas-ságban a torony felett... irányt vesz a bourget-i repülőtérfelé... Magasfedelű monoplán. Csak az amerikai lehet!

A következő percben megafonok hangja inti csendrea közönséget. A katonai parancsnokság utasítására meg-állanak a motorok, elhal minden zaj s reflektorok fényeömlik el nappali világossággal a hatalmas repülőtéren.Százezer ember hallgatózik lélegzetvisszafojtva a némaéjszakában.

Végtelennek tűnő percek... aztán mind tisztábbankivehető zúgás jelentkezik, a motor nélkül sikló gép jel-legzetes susogása. Aztán hirtelen felmorduló motorzajnyomán, szemmel követhető magasságban átzúg a repülő-tér felett a nagy Ismeretlen, egy csodaváró világ álom-hercege, a túlsó világrész üzenetével. A motorzúgás körül-fut a téren, aztán elhallgat s ebben a pillanatban a ban-

106

gárok felett cirkáló fényszórósugár elfogja a lefelé siklógép alakját...

Ami ezután történt, őrök időkre a történelem egyiklegnagyobb mozzanata maradt. Százezer ember ajkánmorajlik fel az extázis kitörő rivalgása. Az emberáradatmegmozdul... a repülőteret szegélyező betonkerítés ha-talmas oszlopai egyetlen roppanással dőlnek ki s a féke-vesztett emberáradat feltartóztathatatlan, mindent elsöprőrohama önti el a repülőteret.

Mint feldúlt hangyaboly nyüzsög, gomolyog az ára-dat a leszálló gép felé. A levegőben összefolyó hatalmashangorkánban éljenez, ordít, tombol egy nemzet lelkese-désének, felszabadult örömmámorának rivalgása. Min-denki első akar lenni, hogy saját szemével lássa ... hogycsak egy újjal érinthesse... talán kezét szoríthassa megannak, ki emberfeletti, nem remélt teljesítményével mű-szaki világunk hőse, s Paris csodaváró egének fénylőüstököse...

És a ziháló, forrongó embertömeg közepette, fel-adva minden reményt próbál kijutni szűk kis ajtóján egycsapzotthajú gyerekember. Hol mosolyogva, hol értelmet-lenül nézi az érzelmeknek ilyen mámoros kitörését. Nemért egy szót sem a körötte kavargó hangorkánból. Márközel félórája imbolyog holtfáradtan teste az embertömegfeje felett... hiábavaló minden földrejutási kísérlete,— megadással tűri, hogy labda módjára kézről-kézre,adják. Bordage ezredes, a repülőtér katonai parancsnokavörösregyúlt arccal szólítja katonáit, de szava elhal atomboló zajban. Az álommadár is meg-megbillenő szár-nyakkal sodródik ide-oda, félő, hogy szétforgácsolja azemberek határtalan lelkesedése, mely ebben a pillanatbannem féltő tisztelettel, hanem attól a vágytól űzve keresi

107

a géphez vezető utat, hogy csak egy szilánkot is leszaggat-hasson róla.

Gépet és pilótát meg kell menteni a szeretet fojtogatótúláradásából. A kétségbeesés az ezredest találékonnyáteszi. Kiragadja Lindbergh kezéből pilótasapkáját s azthirtelen elhatározással egy közelben álló amerikai ripor-ter fejére nyomja: — Itt van Lindbergh! A közönség fi-gyelme feléje fordul... az ezredes és a pilótasapkásférfi — hát persze az a Lindbergh ...

— Gyorsan, gyorsan a fogadóbizottság elé — kiáltjaújból az ezredes, mire vállra kerül az ál-Lindbergh s a tö-meg harsogó ujongásától kísérve sodródik lassan a köz-ponti épület felé, míg az igazi Lindbergh a katonai repü-lők védőszárnyai alatt felkerül az egyik hangár tetejére sonnan nézi fátyolos szemekkel világraszóló teljesítményé-nek feledhetetlen fináléját.

*

Nehéz álomból ébredtem.Rengeteg víz felett repültem. Órákon keresztül hall-

gattam a motor egyenletes mormolását, időnként azonbanmintha magasabb hangon berregett volna ... most is hal-lom még ezt az éles, bántó berregést...

No persze, — hiszen ez nem is álom, — a csengő szólhosszan, türelmetlenül... Valaki régen nyomja, lalan eza képzettársítás adta az álomképet is... a motor bántórecsegését...

Kiugrom az ágyból. — Kinek jut eszébe ilyen hajnaliórában költögetni? Csak nem forgalmi útra kell megintmennem, talán ismét egy ..supplémentaire” járattal Pancso-vára, vagy Bécs felé... ördögbe is, várhattak volna, leg-alább addig, míg valahol elérem a túlsó partot... márnem lehettem messze Európától. . Milyen érdekes

108

lett volna, ha Lindbergh nyomán megérkezem.,. mond-juk Budapestre!... miért ne? Hogyan is mondja Zrínyi, aköltő? — Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. — Ma-gyarok az óceán felett... Erről ámodtam éppen...

Sebtében magamra kapóin hálókabátoma-t és megyekajtót nyitni, A veranda ablakán át a felkelő nap sugarábanfürdő égboltra esik pillantásom: — az idő derült, nyugodt.Na, nem bánom, jöjjön az a soros út .. .

Az ajtónyíláson Adorján János, az első rákosi pilótákegyike és Bella Andor barátom, az Est munkatársa esnekbe. Szó szoros értelmében feldöntenek. Jó időbe telik, mígsikerül őket leültetnem, de reggeli toalettem miatt márhiába mentegetőzöm. A barack és cigarettánál végre meg-tudom jövetelük célját.

Óceánrepülésí Ez a varázsige, amelynek kábulatábanringatózik ma minden jótét repülő lélek. Ha okkultistalennék, most megállapítanám, hogy a szellem jelentke-zett ... Egy éjjelen át meredisni vágyó érzéssel, remény-kedő álomképben a túlsó part felé ... most itt vannakszeánsztársaim és az ébrenlét valóságába ültetik át azálomképet.

— Ami Lindberghnek sikerült, megcsináljuk mi is —magyarázta Adorján bensőséges lelkesedéssel. Nézd, temost légiforgalomban repülsz, — jó kondícióban és gya-korlatban vagy. Gyakran teszel utakat nagy terheléssel, afrancia gépek erős motorral repülnek, -— semmi sem fognagyobb nehézséget okozni. Ezt a határtalan lelkesedéstnem szabad kihasználatlanul hagyni. Lélektanilag itt apillanat...

— össze keli fognunk minden erői -— folytatja Bellakipirultán. Gyűjtést indítunk. Megszervezzük a társadal-mat és a mozgalomba állítjuk a sajtót. Művészek, éneke-sek, muzsikusok díjtalanul bocsátják tudásukat rendelke-

109

zésre, a társadalmi egyesületek, bajtársi szövetségek, azország apraja-nagyja mind egyek lesznek az igyekezetben.Meglásd — szorítja meg karomat — néhány hét alattegyütt lesz a pénz, — megrendelünk egy modern távolságigépet, kiutazol Amerikába, előkészítjük a repülést és neki-vágsz annak a .., pocsolyának, hogy megmutassuk a pe-mákoknak és a cigányoknak, hogy összeszoríthatnak ha-táraink közt, de a magyar mivoltunkat nem fogják meg-törni tudni soha!

Míg beszélt, lágy vonásai megkeményedtek. Néz-tem hullámos szép haját, csillogó szemeit, hallgattam me-leg hangjának dallamos zengését — és az volt az érzésem,ha tíz, száz ilyen Bella Andort állítunk a magyar tömegekelé, magával ragadják az emberek képzeletét és felgyújt-ják a lelkesedést, melynek lángjában megfogan az Eszme.De ismerem fajtámat... Hátha csak szalmalángban lob-ban el a lelkesedés s annyi igyekezet s jószándék váliksemmivé? ... Nem, nem szabad kétkednünk, — ennek azeszmének testet kell öltenie, — a magyar revízió gondo-latának át kell szárnyalnia a kontinens határain s megkell mutatni a világnak, hogy létünkért folytatott har-cunkban nincs megalkuvás!. . . Nem, nem, soha!...

A ház megélénkült, az utcán emberek siettek dolgukután, míg befejeztük az előzetes tanácskozást. Közöltembarátaimmal, hogy boldog örömmel vállalom a feladatot,amihez még forgalmi társaságom engedélyét kell kikér-nem. Megtanácskoztuk, hogy második, harmadik pilótátis számításba veszünk.

Elsősorban a forgalmi pilótákra gondoltam. Mol-nár, Újvári és Endresz nevei kerültek felszínre, delatolgattuk Grosschmid, Minár és Maier részvételétis. Az óceánrepüléshez jó kondíció, széleskörű pilóta-ismeretek, higgadtság, kitartás és jó ítélőképesség

110

kellenek. Amint sorra vettük a számításba jövők neveit,Endresz főhadnagynál mindig újból megragadtunk. El-határoztuk, hogy másnap felkeressük a Spolarich repülőasztalánál, ahol az érdiek társaságában szokott feketézni.Nincs is különösebb elfoglaltsága, szabad és tele vanszárnyaló akarattal.

A mondott időben csakugyan megtaláltuk baráti kö-rében. Mint az egész ország minden sarkában, persze aSpolarich-asztalnál sem folyt másról a szó. Röviden vázol-tam Endresz előtt terveinket s közöltem, hogy rá is gon-doltunk a pilóták összeválogatásánál. Csendesen bólonga-tott, aztán a nála megszokott kedves mozdulattal fordultfelénk:

— Hát nézzétek, urak, az óceánrepülés nekem való...Nagyon erős vagyok, — szorongatta megfeszített bicep-szét — és nagyon egészséges. Hát ha úgy gondoljátok,hogy én repüljem át az Óceánt, nem bánom, én szívesenátrepülöm, akármilyen madár .is kerül nekem, csak legyenjó motor, mert az Óceánon ott is vannak depressziók —lengeti kezét a padló fölé hajolva. — Ahhoz kell sok ló-erő ... — Tűnődve hallgat egy pillanatig, aztán elmélázvamondja: — Egy jó motor, az nem rossz!...

Mindnyájan mosolygunk és ebben a pillanatban tud-juk, hogy — Endresz Gyurka átrepüli az Óceánt!...

ÉJJEL PARIS FELETT.

„Le Bourget, Mesdames et Messieurs, descendrez —s'il vous plait!”

A fekete uniformisba bujtatott konduktor kisasszonyszéles mozdulattal tárja szét a villamoskocsi zárókorlátjáts a tolakodás, veszekedés, szitkozódás nélkül kifelé tóduló

111

közönség egybeolvad az autókon, motorkerékpáron, bicik-lin s gyalogosan igyekvőkkel, akik Paris legnagyobbrepülőterének kapuján kedvenc és megszokott vasárnapiszórakozásuk színhelyére igyekszenek jutni.

Színes, tarka kép a végeláthatatlan sorok felvonulása.Ameddig szemem ellát, a nyílegyenes flandriai úton, leg-alább ötszáz autó és öt-hatezer ember halad lassú moz-gással a repülőtér felé, hol már teljesen ellepte a beérke-zett közönség a Lindbergh-emlékszoborral ellátott nagyteret, hangárok közeit s a magas vasráccsal ellátott sétányútjait egyaránt. A nők, az utolérhetetlen párisi ízlésselkészült toalettekben, — a férfiak ezzel szemben sport- ésbaszksapkában, a madárvilágban megszokott kép ellen-téteként — szürkék, jelentéktelenek, — de ki-ki párjá-val, mert a francia egyedül vagy saját nembelivel kirán-dulni nem megy soha.

Aviation! Ez az a varázsige, melyet a francia úgymond, mint mi említjük Magyarhonban Szent István nap-ján a — Körmenetet! Aviation! — Az ő szemükben ős-jogon született, különlegesen francia nemzeti érzést táp-láló, szívhez nőtt „Fogalom”! Ezt a közönséget nem kíván-csiság hozta ide ki, hanem a büszkeség: — látni, mit pro-dukál az ő pénzén táplált, az ő szeretetével fejlesztettfrancia repülés. Ez az ő erejük s aviatikai nagyságuk titka.Nincs egyetlen francia, kinek szemében a repülés szere-tete, támogatása ne a ,,Gloire” tartozéka lenne. S mígszerte Európában vasárnap kihaltak a repülőterek, — ittolyan mozgalmas élet folyik, mint nálunk talán csak egy-szer az évben, egy heteken át beharangozott, látványosrepülőnapon.

Pedig az idő nem is kedvez. Csúnya szélrohamokcibálják dühödten a hatalmas betonhangárok tetején lengőszéjlzsákokat, — az égen alacsony felhők húznak s időn-

112

lient finom esőt permeteznek a közönség nyakába. — Rásem hederítenek.

Az előtérben hosszú, régi építésű fahangár előtt szépsorban rajzanak a sétarepülést lebonyolító társaság cifrasárga gépei. Hatalmas tábla hívja fel a publikum figyel-mét a „légi keresztelőre”, az első felszállásra. Miként nemlehet igazi debreceni az, ki még nem volt a Nagyerdőn,— nem valódi párisi, aki a Szajna királynőjét még nemlátta a magasból. A kis két- és négyüléses gépek kör-hinta módjára kergetik egymást a fővárosi fölé, hiszenegy ilyen, közel félórás út csak 100 frankba (22 pengő)kerül, ennyit pedig minden francia megtakarít a légikeresztelőre, ha mindennapos aperitifjéről kellene is egyhónapig lemondania.

Míg a C. A. F.-társaság a közönséget kocsikáztatja, alevegőben szünet nélkül cikáznak a gyakorlatozó katonaigépek és repülőrajok. Itt egy Nieuport Delage vadászgépveti már huszadszor a „looping the loop”-nak nevezettcigánykerékfordulót, — amott két Dewoitine akrobatagépegy Hanriottól követve pereg alá orsószerűen: — képzeltlégiharc! Majd lassú méltósággal s félelmetes dübörgésselegy 18 gépből álló Breguet felderítő raj vonul át a repülő-tér felett, mint vándor darvak, ékalakú tagozódásban,

A közönség lelkesedik s komoly aggodalommal figyeliegy-egy merészebb pilóta mutatványait, mintha sajátvagyonáról s életéről lenne szó. Egyszerre az egyik fe-szálló Bréguet-gép keréktörés következtében átbukfence-zik a földön s jóidőbe telik, míg a pilóta a gép mellettláthatóvá lesz. Mindezt a közönség rendkívüli izgalommalfigyeli s a megkönnyebbülés moraja zúg végig sorain,amint az összetört géphez kirobogó autóból zsebkendő-lengetés jelzi, hogy a pilóta sértetlen maradt.

S itt egy kép villan át emlékezetemben. A közönség

113

»oral közt sétáltam „civilben” a múltévi pesti mátyás-földi repülőnapon. Egy Junkers „A 20-as monoplán mű-repülést mutatott be. Egyszerre a pilóta elállítja motoráts szépen, szabályosan lecsúsztatja a gépet. Egész a földig.A közönség, persze, ezt nem érti. — Jesszus, — lezuhan,— lezuhan! — zúg végig a soron, — ám a Junkers ismétmagasba szökken s repül tovább. Ebben a pillanatban egypadon ágaskodó „dáma” csalódottan fordul társaságához:mondja már... mit viccel ez itt nekem?! Mire ez a nagygezéresz? Hisz le se zuhant!... — pedig abban van leg-alább valami izgató!...” — Mondanom sem kell, hogy azta „hölgyet” itt ezért a kis elszólásért — meglincseltékvolna!

Az összetört gépet nem vontatták félre, — ott szerel-ték le a baleset színhelyén, — a közel három kilométerhosszú repülőtéren ezalatt zavartalanul bonyolították lea forgalmat.

A központi igazgatósági épület tetején elhelyezettmegafon messzehalló hangon jelzi minden gép érkezését,indulását. Álló, álló! (halló-halló!) Aer Union EBDE ötóra 15-kor Sangatte felett, ENPG a Csatornán (LaManche), AIRT 18 utassal leszállt — hangzik egyre-másraa különféle forgalmi gép rádiójának jelzése s most egyfélóráig olyan forgalmas a vámépület előtti betontér, mintegy központi pályaudvar.

Csupa többmotoros, hatalmas, 6—24 személyes utas-gép fordul meg az ellenőrzőállomás előtt. A meggypirosLioré Olivier, a barna „Goliath”, a világoskék Bréguet,fehér Armstrong és Handley Page, sötétkék Potez ésgalambszürke Jabiru-gépek tarka seregében ott a hatal-mas ezüstszínű német Junkers és égszínkék Fokker is.Csendesen suttogó megjegyzések beh sok irigységet, kese-rűséget takarnak, — hiszen itt mindenki tudja, hogy a

114

világ legkiválóbb utasgépei — a német gépek! S mostaligha áldják azt a politikát, amely a németeket addigkötötte gúzsba, míg a korlátozott munka eredményekénta „Michl” megteremtette a legkiválóbb forgalmi gép-típust, melyhez hasonlót a francia technika minden eről-ködése sem képes felmutatni. S mennyi lelkitusa s meg-alkuvás eredménye volt, míg végre ők maguk is megvásá-rolták s forgalomba állították — a gyűlölt „boche” kon-strukcióját ...

Lassan sötétedik, az óriási repülőteret szegélyező han-gárok tetején piros jelzőlámpák gyúlnak ki, az északisarokban pedig egyszerre vakító fénycsóva villan át arepülőtér felett, a forgótoronnyal ellátott világító bástya500.000 gyertyafényű reflektora. Szabályos időközökbencsap ki a fény csóva a világ négy tája felé, messzire jelezvea közelgő gépeknek a repülőtér fekvését és a leszálláshelyét.

Percbe sem telik s a közönség már megszállta a hatal-mas büfféépület lapos tetejének minden talpalatnyi pont-ját, míg egy udvarias fényszóró nappali fényt áraszt aterrasz közönségére.

Félóra múlva a megafon jelzi, hogy a legközelebbiérkezés éjfél előtt háromnegyed 12-re várható. Ezt az időtazonban már mégis inkább a boulevardok sétányain vagya caffé-restaurantok utcára kitelepített „kertjében” illikbevárni. A közönség lassan oszladozni kezd, hogy egy hétegyhangú robotját követő vasárnap újra feketére telítseaz aerodromot, amely minálunk Pesten olyan árva, mintmaga a levegőnk, amelynek kétharmadát területeinkkelegyütt elvesztettük.

Leon Rugamère-rel, a légiforgalmi társaság egyik piló-tájával megvacsorázom, aztán egy fekete mellett üldögé-lünk a terraszon a sötét, csillagtalan éjszakában. Távolból

115

idesötétlenek a katonai hangárok körvonalai, — itt-ottsejtelmes világosságként egy-egy kinnmaradt gép szárnyabontakozik ki a sötétségből. Lassanként kialszanak a hely-zetlámpák is, csak a repülőtér szegélyét jelző apró fényekcsillannak meg, mint szent jánosbogárkák fosztorfényeslátománya. Egy traktor tompa puffogással dohog a han-gársoron, — az utolsó gépeket vontatja fedél alá, aztán ezis elhallgat és mélységes csend borul a tájra.

Féltizenegykor felcihelődünk és lebandukolunk afrancia légiforgalmi társaság hangárja felé. A kivilágítotthangárkapuban Gaston Ribault főszerelő és két segédjevárnak.

— Alors monsieur Hefty — comment ça va? — Êtezvous prêt à vol de nuit — fogadja a Dubonnettől szeder-jespiros arcú főszerelő köszöntésemet.

— Eh — bien mon chef, — hogy működik a világítás?— Kitűnően, A pozíciólámpák rendben vannak, a

motor kifogástalan, nyugodtan mehet.Társaságomnál teendő vizsgám egyik pontjaként ma

egyórás repülést kell végrehajtanom. Megengedték, hogy2000 méteren berepülhetek Paris fölé, de mindig úgy,hogy szükség esetén a repülőteret még biztosan elérhes-sem. — A pompás „ziccert” persze nem hagyom ki.

Paris éjjel! — Mennyi fantáziát foglalkoztatott már ametropolis napszállta utáni életének romantikája ... Tui-lerák fénye, a Montmartre pezsgő élete, a boulevardokforgalma s az éjjeli mulatók pezsgőmámoros hangulata,midinettek vidám kacagása és az összefonódott párokgondtalan csókolózása... Egy magányos séta a Bois deBoulogneban, vagy a csendes Szajna-parton, kettesben...mindig csak kettesben, — a családi háromszög már mér-tan, — maradjon a professzoroknak .. .

És mégsem a földi örömökre vágyom, hanem arra a

116

látványra, amit a milliós metropolis tündéri fényárja ígér.Az elektromosszemű fények milliárdnyi tengerét, a láza-san élő, dolgozó Paris lüktető vérkeringését...

Pontban tizenegykor meglendül a Bleriot-Spad csa-varja s rövid motorpróba után kigurulok vele a betonhoz.Az irányítótoronyból szabad jelzést kapok s továbbguru-lok, hogy a repülőtér végén szélirányba álljak be. Egyfényszóró világítja meg utamat s szab egyben irányt azinduláshoz. Még akkor is kísér, mikor szélirányba fordu-lok s visszaveszem a gázt, hogy jelet adjak indulásomhoz.Abban a másodpercben, hogy teljes gázt adok, a fényszórókialszik s én nekifutok a vak éjszakának.

Irányzékom a 1égiforgalmi hangárok és a leszállójelfénypontjai közötti keskeny sötét folt. A Spad puhán futa sima terepen, — egy könnyű húzás s a levegőbenvagyok. Megvilágított műszerfalamon csak a sebesség-mérőt és fordulatszámlálót figyelem s egyenesen repülökelőre, míg 200 métert el nem értem. Akkor lassú nagyívben addig fordulok, míg kompaszom 180 fok eltéréstnem mutat. Most már tájékozódom.

Enyhe szög alatt éppen a katonai hangárok hosszúsorát keresztezem. A láthatárról kezdenek elválni afények, utcasorok jelennek meg, a kiválogatott bourgetiországút, mely Pantin nagy temetője mellett elhaladva, avi,lletti kapun át éri el az egész Parist körülfogó bástya-falakat.

Magasságnyerés céljából kitérek St. Denis felé, majdAubervilliersen keresztül újra a bourgeti utat veszemirányba. Négyszázötven lóerős Lorraine Dittrich-motoromkipuffogói kékes-lila lánggal világítanak. Ahogy alattamfényárban úszik a vidék, hatalmas kétfedelűm alakja oda-rajzolódik a világos háttérre s a sötét körvonalak kísérte-

117

ties árnya kísér, mintha az alvilág fantoma suhanna ametropolis fedett.

Magasságmérőm 1000 métert mutat, — lassan délnekfordulok. A vasút mentén álló hatalmas gáztartályokhosszú sorát az északi pályaudvar üvegcsarnokából előtörőfény világítja meg. A rakodókon óriási nyüzsgés-mozgás,— a hatmilliós főváros gyomrába itt töltik az egymást érővonatok rakományait. És előttem az ezeregy éjszaka meg-elevenedett meseképe, a legcsodásabb tündérvilág, ame-lyet költő fantáziája megalkotott.

Mintha a csillagok miriádjaival telehintett mennyboltöltözött volna ünnepi köntösébe, teleaggatva csillogó kris-tályok ragyogó özönével, mintha egy mély tó tükörképeverné vissza a felületére hullott sugarakat, olyan káprá-zatos fényözön varázsolta nappali világosságba a gloirenemzetének bálványozott fővárosát. Percekig tart, míg azösszefolyó ragyogásban megkülönböztetem az ismertvárosrészeket s innen a magasból is tájékozódom.

Hatalmas félkaréjban, mint szent jánosbogárkáktólszegélyezett széles út, hajlik a Szajna a metropolison ke-resztül. A sűrűn egymást követő átszelő hidak sorát a kétkis sziget, a La Cité és St, Lajos szigete szakítja meg. Nemolyan romantikusok, mint a mi Margitszigetünk, — nin-csenek parkjai, évszázados fái, de a ,,szigeten” lakni mégisszép és főleg előkelő. És mögöttük, a Szajna partján aTuileriák kertje, a királyi palota, mely most szelíd fénytsugároz a park évszázados fáira.

Hová nézzek, — mit csodáljak először? ... A nagy-körút és Andrássy-út impozáns kereszteződését, amely itta Concorde-térről kiindulva, a híres Royal, Madeline,Italien, Poissoniere és Beaumarchais körutakat személye-síti meg s a Boulevard Sébastopole-t szeli keresztül,vagy az Elysée-mezői gyönyörű parkjait, amelynek fái

118

alatt Paris felső tízezre költi aperitifjét? Alattam aMontmartre élete nyüzsög s odaát, a Szajna túloldalán aLuxembourg-kert szökőkútja aranyhalakra hullatja ezer-színben csillogó vízcseppjeit.

A Bois de Boulogne óriási kiterjedésű erdeje, mintsötét karéj, öleli körül a főváros nyugati peremét, — arra-felé tartok. Az Étoiles-ból kiinduló csillagkép központ-jában ott van Paris világhíres diadalíve, az Arc deTriomphe. A Champs Elyées és a Avenue de la GrandArmée pompás útvonalában úgy áll a Triomphe-kapu,mint az Unter den Lindenen a Brandenburger Tor.Autók ezrei futnak a széles utakon s lámpáik hosszúcsíkot fonnak az úttest hosszára.

Motorom egyenletes dübörgése szinte zavar ebben azáhítatos szemléletben. Pedig ez az óramű pontosságú mű-ködés az egyedül megnyugtató helyzetemben. Kétezerméteres magasságom ellenére is érzem, hogy minden biz-tonságom motorom bugásában rejlik. A Spad siklószámaalig segítene túl ezen a közel 100 négyzetkilométerre ter-jedő és körül fallal bezárt erődítésen, melynek határábanugyan ott sorakoznak a katonai és polgári repülőtereklégiói, de amelyek egy motorhibával lekényszerült gépszámára alig nyújthatnának segítséget.

Hirtelen eszembe jut, hogy a Versailles! kapun túl ottfekszik Issy repülőtere, amelyen egykor Farman emelke-dett elsőnek a levegőbe. Délnek fordulok, a Trocaderomulatókkal teli parkja fölé. Mint óriás tilalomfa áll aMars-mező végében Eiffel világhíres alkotása, a „bábeli”torony. Csúcsától a kétemelet magasságban kiszélesedőlábáig egyetlen hatalmas felirat sugároz a világ négy tájafelé, lángoló betűkkel sziporkázva embermilliók tekinte-tébe: — Citroën.

A franciák büszkesége, az európai Ford, a citoyen kis-

119

autója: — Citroën. Hetvenötezer darabot gyártott egyet-len évben, — hetvenötezer kispolgár kényelmét szolgáljaés azt a boldog tudatot, hogy az érvényesülés felé meg-történt az első lépés. Mert a francia élet örömeinek állo-mása más, mint a mienk.

A kereső, önálló életet élő francia első vágya Made-laine, Blanche vagy Yvette szőke, barna, fekete fejecskéje,aztán a Citroën s végül a propre maison, a saját otthon,amelyben Madelaine s a Citroën is elférnek. Konyhaugyan nem lesz, mert azzal bíbelődjék a patron, s a cuisineegyébként is gusztustalan valami, de lesz benne főzőfülke,ahol az ételt melegíteni s szükség esetén egy rántottát iskészíteni lehet. Apropos — fürdő ... No nem, az felesle-ges. Ha fürödni akarsz, menj Deauvillebe, Trouvillebe,vagy a Riviera valamelyik fürdőhelyére, — otthon elégegy háromliteres mosdótál és frottierkesztyű, — a többit el-végzi a kölni... És lesz természetesen előszobája, aholmegvárják egymást a bejövetelnél, mert ketten egyszerrenem férnek el benne. De inkább így, mint a barbár kele-ten, ahol a háziasszonyok főznek s utána elmosogatnak —brrr! — és a lakásba a konyhán járnak keresztül. — For-midable!

Beh sötét lett egyszerre, — persze, kirepültem a para-dicsőmből. Milyen szokatlan a katonai gyakorlótér hatal-mas mezejének sötétsége a nagy fényesség után. Alantminden csendes, de figyelmük jele, a reflektor fénye ottsugároz a betonkifutó előtt, ha netán le akarnék szállani.Hallották motorom zaját s minden eshetőségre tudatjákkészenlétüket.

A gépbe hajolok és figyelem műszereim foszforesz-káló számlapiait. Minden megnyugtató. Magasságom vál-tozatlanul 2000 méter, sebességmérőm 160 km-t mutat.Olajnyomásom rendben, benzinem még két órára ele-

120

gendô. Az idő... nem, az időből már nem nagyon futja.Több mint egy órája vagyok a levegőben, — most igye-keznem kell hazafelé.

Elhatározom, hogy körülrepülöm a város falait.A Vaugirard városrészen keresztül, az orleansi kapunálérem el megint Paris határait. A montparnassei temetősötétlő fojtja olyan, mintha az egyik lakónegyed áram-szolgáltatása csődöt mondott volna, annál jobban tobzódikfényében az Italia-tér s a Szajna újra elém kerülő csíkjamögött a Nemzeti-tér, ahonnan a nyolcvan méter szélesút ágazik el a vineennesi repülőtér felé.

A Gervais-kapu érintésévé} érek Pantinnál a bourgetiországút fölé. Most már telik magasságomból. Lezárom agázt és lassan siklóm a messziről sötétlő repülőtér felé.Bourget fölött néhány kört írok le és megbeszélés szerint,gázadással felbőgetem motoromat.

Már csak 300 méteren vagyok. Körülrepülöm arepülőteret és délről, a város felől helyezkedem a leszál-láshoz. Kis gázzal siklóm lefelé s számítgatom, vájjon jólhelyezkedtem-e... Ebben a pillanatban erős fénycsóvákszelik keresztül a sötét teret s fényes sávot vetnek a betonkörül. — Kitűnő. Lezárom a gázt. Már csak 100 méter...mindjárt lent is leszek...

Ördög és pokol, — mi ez? Egy gép kanyarodik elém...,a londoni járat Farman Godath-ja... Légcsavarjai meg-csillannak a fénynyalábban, amint hátulról elébe világí-tanak. A Farman földet ér s egyenesen gurul tovább abeton felé. — No jó, ugyanabban a kísérőfényben leszál-lok mögötte én is ...

Lebegtetem a gépet, — talán két méter magasan lehe-tek. A Spad egyenletesen süllyed... most lassan húzoma magassági kormányt... és — a fény egyszerre kialszik.Vak sötétség borul mindenre.

121

Megőrültetek? ... Hirtelen odakapok és előrelököm agázszabályozót. Motorom hebeg, akadozik, de nem jönlélekzethez. A nagy feketeségben ott lebegnek, mint Ma-homet koporsója. Érzem, mint süllyed velem a gép, mo-torom időnként húz egyet rajtam, aztán csak köhint studom, hogy mindjárt cserben hagy. Itt semmi sem segít,— a jószerencsére kell bíznom magamat. Legalább a mű-szereket látnám... de egy pillanatra sem tudok az üléspereme alá tekinteni. Kikapcsolom a gyújtást és várok.

Átkozott érzés ... most mi lesz? A Spad folyton süly-lyed, — itt lehetne már a föld, mert mindjárt sebességetvesztek s szárnyon érintem a földet... Minden hajam-szála az égnek mered, sapkám alól izzadtság csurran alá.Annyi évet adnék életemből, amennyivel megrövidíthe-tem ezt a keservet.. ,

Egy kemény ütődés, s a Spad hirtelen elfordul. HálaIstennek, földön vagyok. Csavarom még lendül egyet,gyorsan bekapcsolom a gyújtást, — a motor beugrik ésszép egyenletesen jár ördög vitte volna, — a kritikushelyzetben cserben hagyott... Vagy talán éppen ez volta jó?

Most érzem, mennyire kifárasztottak a feszültség ne-héz percei. Hátradőlök ülésemben s kicsit pihenek.A beton még mindig sötétben van, — fülem zúg s semmitsem hallok. Egyszerre óvatosan tapogatózó fény szalad áta betonon s rajtam megáll. Jókor külditek!...

Gázt adok, hogy beguruljak, de erős oldalkormány-zással kell a gépet egyenesben tartanom. Balra lóg studom, hogy az átesésnél a bal kerékrúgózás kengyeletörött el. óvatosan gurulok a betonra, ahol Durmond fő-pilóta kerek arca mosolyog felém.

— Ga va bien?— Au contraire mon chef — válaszolom... ellenke-

122

zőleg... nagyon bosszús vagyok.« — Mért nem adtak vilá-gítást, sötétben ültem le, mint a ruca.

— C'était excellent — kitűnő volt, — mondja derűsmosollyal. — Most már mehet a vonalra éjjel is.

— Köszönöm, — ilyen kiszolgálás mellett lemondoka gyönyörűségről.— Tout à l'heure — billenti ujját sötétkék bask sap-kájához s vidám fütyüléssel megy fel a teraszra, aperitifjes a „petite” mellé.

Éjjel álmomban liften jöttem lefelé.. . egyszerre akötél kilazult s én zuhanni kezdtem...

Jó, hogy nem volt magas az ágyam.

TRIANGLE KERESZTJE.(1929.)

— Triangh ...?— Oui... c'est dommage!Mintha a mélyből jövő hang búgna keresztül az erdő

csendjén, úgy orgonált Guilemeau hangja, amint egy kiskárörömmel, de mosolyogva billentette meg sapkáját:

— Triangh ...?A Triangh minden bizonnyal a Triangle rövidítését

jelentette, amely alatt azt a háromszög-repülést kell érte-nem, amelyet társaságom a le Bourget-i repülőtérről ki-indulva, Compiegne, St. Quentin, Amiens, Poix és Beau-vais vonalán írt elő gyakorlatul számomra. Ez a 300 kilo-méter távolságot meghaladó repülés amolyan erőgyakor-latul szolgál a légiforgalomhoz, csak örülnöm kellene,mert az egykori világháború legendás csataterei és törté-nelmi nevezetességű városai felett vezet keresztül és így

123

akaratlanul is egy darab történelem kísér el Északfrancia-ország felett végzendő utamon.

Triangle ... Engem lidércként kísér. Mintha lassankálváriámmá válna, ma harmadszor készülök az útnaknekivágni.

A baj nem jár egyedül. De engem már egyenesen afátum kísér. A Triangle csak nem akar háromszögrepü-léssé sikeredni, — minduntalan elakadok fele útján.

Mikor az első rendelkezést megkaptam, mosolyogvaböngésztem végig térképemet. Több, mint tíz év állt mö-göttem, ezalatt nagy utakat jártam meg. Kenyerem letta térképolvasás, s ezt a készséget most teljes értékbenkell kamatoztatnom. Eddig útvesztőink, a városokatösszekötő vasutak, országutak, folyók, tavak, hegyek és aföld színének jellegzetes foltjai, az erdők irányítottak.Franciaországban, ezen a hatalmas alföldi jellegű síkságona rendkívül sűrű úthálózat lesz az irányítóm.

Jó öreg Spad-Berlin, egy háború alatt bombázásrahasznált madár szomorkodott egyedül a hangár sarkában.A bombakioldókat és rekeszeket eltávolították, törzsét kisablakokkal látták el és megszületett belőle a francia légi-forgalmi társaság első utasszállító gépe. Ha a sárkányanem lett volna eredetileg olyan nehéz, a beleépített hatal-mas Lorraine Dietrich-motor könnyen bírta volna el aztaz öt utast, amelyre szánták, de végül is meg kellett négyhellyel elégedni, hogy abból is a biztonság okáért mind-össze három találjon gazdát, akiknek az úttörők sorsábankellett osztozníok.

A jó öreg madár ismét kinn áll a hangár előtt. Del-mont szerelő szuszogva birkózik a gúla-alakú hatalmasszerkezettel, amellyel a motort kell beindítania. No hiszen,ugyancsak elcsodálkoztak volna a rákosi hőskor repülői,ha valaki azt mondta volna, hogy egyszer olyan motorok-

124

kal szállunk, amelyeket kézzel nem lehet beindítani. Márpedig a Lorraine kompressziójával meg nem birkózna em-ber fia. Vállalkozó szellemű szerelők jókedvükben néhaavval szórakoztak, hogy megfogva egymás kezét, csatár-láncot alkottak a csavar körül. Akkor aztán az egyik bal-kezével belekapaszkodott a csavarba, míg másik kezét alánc utolsó pontján állónak nyújtotta. Egy-kettő-három!vezényszóra a csatárlánc futólépésben megindult s ígysikerült akkorát lendíteni a csavaron, hogy az egyszer tel-jesen körülfordulhatott. Csakhogy a Lorraine motornak, snem kezesbáránynak született. Nyolcszor-tízszer kellett ajátékot megismételni, míg sikerült a motort annyira meg-szivatni, hogy a Delco gyújtómágnes segítségével a motorbeugorhatott.

Delmont a csavarnak támasztja az indítószerkezetet.A gúla tetején elhelyezett kerék fogai belekapaszkodnaka légcsavar hasonló fogazatú tárcsájába. Most a gúlaegyik oszlopán elhelyezett szivattyú csövét összeköti akülön kis kocsin odatolt szénsavpalackkal. A lég-csavarnál álló szerelő elkiáltja magát: un-deux-trois sabban a pillanatban megnyitják a szénsavpalack csapját.A betóduló légnyomás a pumpán keresztül megforgatja agúla tetején álló tárcsát, mire a motor erős robbanás kísé-retében forogni kezd. Delmont riadt igyekezettel menekülaz indítószerkezettel a légcsavar közeléből s az egész tár-saság arcán boldog öröm sugárzik át: — a motor meg-indult.

Hányszor indult meg ez a motor és hányszor állt meg,mikor legkevésbbé kellett volna. Nem csodáltam, — sze-gény madártól már mi sem telhetett. Egykor gyönyörűkobaldkékre festett törzse szomorúan megkopott. Festé-sén ki-kibújt sárgás alapszíne, a többit jótékonyan leta-karta a fáradt motorból csöpögő olaj nehéz füstje. Ezt a

125

motort utoljára talán hónapokkal előbb tisztították, való-sággal ragad rajta az olaj és a piszok. Kormányai lötyög-nek, mintha csak valamely özönvízelőtti bárka kerekeilennének, szárnyainak zárólécei a bordavégződéseken ön-állósítva magukat, mind másfelé mutatnak. De a bárkamég repül és vígan keseríti tovább a Triangle keresztjéthordozók életét.

Először Raveu, a gyár főpilótája vitt el vele utasként,talán csak azért, hogy bizalmat keltsen az öreg láda iránt.Aztán amikor látta, hogy a vezetés mikéntje a legkisebbmértékben sem érdekel, magában rögtön megállapította,hogy itt valóban nincs szoktatórepülésre szükség. Az elsőpróba után tehát szárnyaimra bocsátott s én annyivalnagyobb örömmel szálltam az öreg madárba, mert jómessze hátul a törzs közepén elhelyezett üléséből remekkilátás nyílott, ami a föld megközelítését és a leszállástnagy mértékben megkönnyítette.

A „bárka” csakugyan gyönyörűen feküdt a levegő-ben. Jól kiegyensúlyozott, jóindulatú gépnek mutatkozott.Hanem a leszállással már egy kis baj volt. A futószerke-zete átkozottan gyengének és komplikáltnak bizonyult.Mint valaha az ősi Etrich Taube-nál, itt is villás kallan-tyúk szabályozták a kerekek repülésirányból való kimoz-dulását. Régi tétel az, hogy mindig csak az a megoldás jó,amelyik egyszerű, mert a bonyolult szerkezet ezernyihiba forrása lehet. Hát ez a tétel a Spadnál bebizonyult.Csak egy kicsit kellett odaejteni az ormótlan testet smáris elnyúlt a futó kengyele, a Spad pedig olyan piruet-tet vágott ki, hogy egy primaballerina is megirigyelhettevolna.

Jó szerencse, hogy a közmondások ismerete sok min-dentől mentesít. Vigyáztam rá, hogy én legyek a máskárán tanult okos. Miután meggyőződtem róla, hogy egy

126

kis ügyeskedéssel szép „hárompont” leszállást lehet velecsinálni, addig lebegtettem ki a Spadot, míg az utolsóarasznyi magasságból magától szépen leült.

Harmadik felszállásom után olyan finoman tettemmár le, hogy tojások sem törtek volna el alatta. Raveu úgytalálja, hogy akár indulhatnék is haza, ha hátra nem lennemég a „triangh ...”, amelynek szakaszairól minden állo-más külön jelent. Másszóval svindli nincs, — ezen túl kellmég esni.

Jó, jó, — de most már harmadszor próbálkozom. Azelső alkalommal kihagyott a motor és én St. Quentinbenrekedtem, ahonnan csak másnap sikerült továbbjutnom.Minthogy pedig a szabályzat szerint egy nap alatt kötelesa pilóta a háromszögrepülést végrehajtani, utam ered-ménytelen volt. Második alkalommai már Poixig jutot-tam, de a felázott talajon ottrekedtem s mire az egyetlenöreg portás segítségével kikászolódtam a hínárból, s aszerelőket sikerült a faluból előkeríteni, öreg este lett ésnem kíséreltem meg a továbbrepülést.

Most harmadszor áll kinn a Spad a betonon, hogymegjárassa velem a kálváriát. Delmont bizonykodik, hogya motor nem fog cserben hagyni, mert utolsó javítása ótaugyan megint 200 órája van, de ez a motor kivételesképességű szerszám, amelynek a 200 óra meg se kottyan...Hogy a szelepek kotyognak egy kicsit — Istenem, az asz-szonyok is sokat kotyognak, még sem áll meg a szájuk.Az öreg Lorraineban megbízhatok, ·— mielőtt cserben-hagyna, jóelőre füstölögni fog, hogy idején figyelmeztes-sen a veszedelemre...

Gyönyörű kilátások!... Majdnem olyan gyönyörűek,mint az idő. Sűrű köd ül a tájon s nem látni a szemben-lévő hangárokig. De itt vezet el mellettünk az országút,amely nyílegyenesen fut Senlisig, ott aztán hamarosan

127

keresztezem az Aisne folyását és hát — „maga úgyis ki-ismeri magát, annyit repült már ezen a vonalon ...”

Menjek... ne menjek ... számolom ki a gombjaimon.— Ne menjek — jön ki. Nem gilt. Hiszen ezen a kölcsön-kért, ócska bőrkabáton már csak minden második helyenvan gomb. Tanakodásomnak monsieur Rosa vet véget,aki valaha a becsületes magyar Rózsa névre hallgatott,míg a hosszú évek során el nem franciásodott. De hapilótája lehet Monsieur Éftiii, akkor mért ne lehetne Ró-zsából Rozááá? ... Az egykori dunántúli fiú felajánlja,hogy velem tart, — hátha mégis meghűlt a hűvös éjsza-kában a Lorraine s éppen akkor kap köhögési rohamot,mikor — tíz-húsz méterre egy város házai felett, a leg-kevésbbé kívánatos.

Az indulással nincs semmi baj. Hangármagasságbanmegfordulok és ráülök a mondott vonalra. Compiègneelőtt elérem az Aisne-t s nem sokkal utóbb a Sommefolyócskát, amelynek mentén a világháború ádáz csatáidúltak. Zavar nélkül értük el St. Quentint, ahol olyanalacsonyan érkeztünk meg, hogy csak el kellett vennema gázt és a Spad máris ült.

Jelentkezéshez a motort le sem állítom. Megkapomaz aláírást, az ellenőrzőkönyvet Rózsa markába nyomoms a repülőtér legnagyobb hossza irányára elstartolok.

Pontosan nyugatra tartva, Boves irányában repülöktovább. Az idő egyre rosszabb s minduntalan lejjebb kellkerülnünk. A felhők helyenként szinte a földön gurul-nak és elveszik a látás utolsó lehetőségét is. Rózsa a fejétcsóválja s fülembe ordít, hogy ennél jobb időben semlett volna érdemes útnak indulni. Szemünket meresztjük,n°gy egy pillanatra se tévesszük el az irányt, mert vissza-találni szinte lehetetlen.

Ilyen alacsony repülésnél felsül minden tájékozódó

128

készség. Olyan rohanó ütemben húznak el alattunk út-kereszteződések, vasút, házak, tanyák, városok, hogyszinte képtelenség a térképen követni. Ehhez legalább75.000-es léptékű térkép kellene, de csak 200.000-ünkvan. A második Somme keresztezésig még csak ment adolog, de most be kell magamnak vallanom, hogy csaktapogatózom s sejtelmem sincs, merre, mit találok. Anapok óta tartott esőzés egyforma feketére áztatott min-dent, — a mezei utak összefolynak a terep színével, apatakok pedig száz Somme-á dagadtak s ember legyen,aki magát a mindenfelé csillogó vízfelületek közt kiismeri.

Idő szerint már itt kellene Amiensnek lennie. Jobb-kéz felől várom a nagy kiterjedésű megyeszékhelyt, debalról bukkan elénk. Előbb apróbb, jellegzetes külvárosiházak, aztán emeletes házak, paloták, utcák... gyönyörűtemplomtorony — eh, nem szeretem őket, csak tisztaidőben, amikor nem meredeznek szárnymagasságbanaranyló gombjaik, egy-egy fényes kereszt... minthatilalomfák állanának a kemény dübörgéssel rohanó, víz-től csöpögő Spád útjában. — Még egy templom, kettő-három ... tornyok, villámhárítóhegyű kupolák, csúcsívek— meg lehet bolondulni ebben a káoszban... itt csak ajó Isten ismeri ki magát.

Rózsához fordulok, de magasra vont szemöldökállá-sából következtetek, hogy itt ő se nagyon ismeri ki magát.Talán megkérdeznénk a kékpellerines forgalmi rendőrt...hé police... melyik út tér el Poix irányába? ... de mirea kérdést elgondoltam, egy tejeskocsis tolja hátra víztőlázott kapucniját, hogy egy pillantást vessen arra a bolondpilótára, akinek kedve van ilyen időben repülni.

Ha nem segít semmi, jöjjön a térkép. Poix Amiens-től délnyugatra van. Hamar kompaszkurzust, aztán majd

129

csak rátalálunk. — Na, nem mondtam? Már itt is van.Még tíz perc s kikötünk második állomásunkon.

A sugáregyenes országúton riogatjuk a kocogva ha-ladó lovakat. Hiába motorizálták a világot a champagneiparaszt ezután sem hordja gépkocsin az articsókát. Amelegvérű állatok ugyancsak temperamentumos fickán-dozást rendeznek a Lorrain zúgására, amelyre feleletülostorok suhintanak utánunk fenyegetőleg. Valóban nemtalálok örömöt a zavar keltésben, de nem merek letérniaz útról, mert kétfelől úttalan földek terülnek el.

De várjunk csak? — Itt valahol tévedés lehet. Hiszenén pontosan délnek repülök. A kompasz nem csal, —tehát megint eltévedtünk.

Hamar a térképet. Hát persze... Breteuil irányábarepülünk. Már vissza is fordulhatunk. — Szemrehányólagnézek Rózsa felé, — én otthon hasonló körülményekközött már segítettem volna a pilótának, ha idegen nekia táj... De Rózsa behúzott fejjel a kabin irányába hallga-tózik, aztán az olajnyomásmérőre mered tekintete.

Követem pillantását. — Tyhű, a kutyafáját... amanometer csaknem nullán áll. Itt az olajjal baj van.most már magam is hallom azt a reszelő hangot, mely amotor felől jő s időnként meg-megrázza kezemben a kor-mányt. — No, még csak ez kellett!

Gyors elhatározással fordulok meg s repülök az or-szágúton visszafelé. Az eső is zuhogni kezd s hamarosanteleveri a szélvédőm ablakát. Az ellenzőről szemüvegemreporzik az eső s csakhamar le kell vennem, mert semmitsem látok. Pislákolva, hunyorgó szemekkel hajolok átidőnként a portán, hogy legalább pillanatokra tájéko-zódjam.

Már erősen unom a dolgot s éppen azon gondol-kodom, hogy leszállok valahol, amint legelőre találok,

130

mikor kissé jobbra tőlem, egy sötétlő pajta tetején különöstárgyat kap el pillantásom... Egy szélzsák!

Hurrá ,— helyben vagyunk. Ahol szélzsák — otthangár, — ahol hangár, ott repülőtér, segítség, montőrés fedél, amely alatt meghúzódhatunk, míg a magasbóla nap melegével nem cserélődik fel az Istenáldás.

Körülrepülöm az aránylag kis teret, — közepén nagykörben a felírás világlik — Boves. Amiens polgárirepülőtere. Valami úgy rémlik nekem, mintha hallottamvolna róla... talán egy figyelmeztetést, hogy nem soksegítséget jelent, mert nincs állandó személyzete, — denem gondolkodom s egy perccel később már ül is a Spad.

Begurulunk a mindössze két gép befogadására alkal-mas fahangár elé. Hollandi halászpatriarkára emlékeztetőöreg szerelő kászálódik elő s ugyancsak nem érti, hogyankerültünk ide. Hallott ugyan motorbúgást, de éppenszidta a katonai „virtsaft”-ot, amely ilyen bolond időbenrepülni küldi a szegény pilótát. — Előkotorássza a kerék-bakokat s elsősorban is motorpróbát tartunk.

Az eredmény siralmas. A második sorozat gyertyanem gyújt, minden elolajosodott. Amint levesszük a„kapotázst”, a motorzáró burkolat mögül feketén ömlikelő az olaj. Rózsa megvakarja az üstökét, aztán csaklegyint:

— Mégint félsült a triangle. Kicsi kell várni!Búsan kászálódom le a gépből. Most már elment a

kedvem végképpen. Hát én már sohasem fejezem be ezta körutazást, amelytől lassan kergekórt kapok? Hol azidő komisz, hol a motor mondja fel a szolgálatot, — vagyegyütt jár a kettő, hogy csak azért se sikerüljön Persze,az előrehaladott évadban már semmi sem csoda. A csa-tornára ködök ereszkedtek, — a napokon át tartott hideg-

131

beáramlás okozza a lecsapódásokat. Nincs mit tennem,együtt kell úszni az árral, amely elragadott.

Hát ha már órákig tartó pihenőre kényszerülök,megnézem a falut. Lentről pillantom meg a tornyát, ame-lyet innen nézve, nem takarnak ködök. Be is megyekegy percre, — milyen jóleső lesz a nehéz percek izgalmaiután! Nem lesz eső és motorzúgás, — békesség és csendhonol a falak között, az oltárról pedig Mária képe int...

Egy hordószállító autó van bemenőben, — velüktartok. Negyedóra múlva megállunk a község főterén.

Míg a dolgát intéző soffőrre várakozom, betérek azeiső vendéglőbe. A kis kerek asztalok egyikénél helyetfoglalok és egy aperitifet kérek.

— Chartrail Medoc? ... Dubonnet? ... Rivale? ...Vaugogne? ... Sorofleur? ... hadarja a patron gépiesen.

— Un grand verre Dubonnet, s'il vous plait!Egy hajtásra kiiszom az égetett malátára emlékeztető

kotyvasztékot. Borzasztó, miket nem isznak össze ezek afranciák. Utoljára gyermekkoromban találkoztam a Du-bonnet-vel. Akkor azonban Contratussin volt a neve ésbronchitis ellen diktálta belénk a doktor. Kesernyés va-cak ez instállom, de megittam, mert még kesernyésebbvolt a szájamíze ,az olaj szagától és átfázott az esőben alelkem is.

A szomszéd asztalnál néhányan bor mellett ülnek.Igazuk is van, — a Champagne borainál különb nemkell. Nekem azonban legalább egy litert kellene fogyasz-tanom, hogy felmelegítsen. — Mind engem nézegetnek.Most látom csak, hogy úgy ülök itt, ahogy a gépbőlkiszálltam. Fejemen ott a pilótasapka, bőrkabátomon aCidna jelvénye. Az asztalfőn ülő idősebb férfi lassan fel-kel s felém kocog. Megáll egy pillanatra, aztán úgy kezdi,mint minden francia, ha egyúttal köszönésnek is szánta:

132

— C'a va?— Très bien!Egy kis csend, aztán az öreg újra kezdi:— Aviateur?— Oui, monsieur! A beszélgetés csak nem akar megindulni. De az én

patríciusom nem adja fel. — Mauvais temps ..,

— Formidable!Most már megsajnálom a nagy igyekezetet, azért egy

kicsit derűsebben folytatom:— J'avais un atterissage è campagne ... Kényszer-

leszállásom volt.Az öreg megélénkül. Kéretlen odatelepszik asztalom

mellé. Sapkáját áttolja feje búbjára, állát a tenyerébetámasztja s beszélni kezd. Elmondja, hogy fia szinténrepülő volt, egyetlen fiú. A háborúban esett el. Németpilóta lőtte le, mindjárt a Cambrai-i nagy támadás után.De pár nap múlva eljött a vaskeresztes gép és koszorútdobott le a Péronne melletti temető új sírjára. De le-dobott vele egy kis csomagot is, — fia ruhájában találtholmik voltak benne. Annak az egy németnek megbo-csátott. Lovagiasan cselekedett. Jöjjek el hozzá, a szom-szédban lakik, majd megmutatja a reliquiákat.

Mikor felálltunk, a patront leintette. Vendégevagyok, — a többit otthon isszuk meg. Az ajtóban hir-telen megállott. Gyanakvólag vizsgált egy pillanatig,aztán fejét rázta:

— Nem, maga nem germán.— Nem. — Magyar vagyok.

Ingatta a fejét és tűnődve mondja:— Maguk is harcoltak ellenünk..

133

— Aligha uram. A mieink közül senki sem járt anyugati fronton.

Szinte felfohászkodik. Széles mosollyal tárja ki azajtót:

— most már elmúlt. Menjünk!A főtérről betorkoló utcák egyikébe fordulunk. Elő-

kertes kis ház előtt az öreg megáll.— Beviszem Önt otthonomba, mert a fiamra emlé-

keztet. Szeretnék valamit megmutatni. Ritkán jár nálunkrepülő, — a fiam bajtársai már régen elmaradtak. Hja —sóhajtja —, az idő nemcsak jó orvosság, de azt is feled-teti, amit nem akarunk.

Hozzá hasonló idős hölgynek mutat be — a felesége.Amint a feszültség kissé felenged, megindul a beszélgetés.Különös nekem ez az idegen família, akiket sohasem lát-tam s akik közé most ilyen váratlanul idecsöppentem. Azaz érzésem, hogy megjelenésem valóban gyermekük em-lékén keresztül önt melegséget hangulatukba, — az öre-gek boldogok, hogy repülőkről beszélhetnek. Megtudom,hogy a fiú hadnagy volt az Arrast ostromló német had-sereggel szembeállított repülőezredben és már négy légigyőzelme volt, amikor elérte végzete.

Kikívánkozik belőlem a kíváncsiság, — vájjon mi-lyen érzülettel viseltetnek ezek a franciák német szom-szédaik iránt? óvatosan ismét a frontra, a háborúra tere-lem a szót. Beszélek az isonzói nagy harcainkról, a Piavé-ról, ahol magam is állottam franciákkal szemben. Meg-győződéssel mondom nekik, hogy a francia pilóták mindigkiválóan verekedtek és a légi harcban olyan úri módonviselkedtek, mint egy — francia. Az én embereim elnéz-nek és a szemük megcsillan. A férfi hirtelen feláll ésmegemeli a poharát:

— Vive la France!

134

— A votre santé!Egészen megilletődöm ezen a lelkiségen. Pedig hát

magunk is ilyenek volnánk. Bennünk is felfokozott anemzeti érzés s egy-egy — nemzetünket illető elismerésminket is boldoggá tesz. A mi vérünk is úgy pezsdül megaz indulók hallatára, mint ahogy a francia lép ütemesena katonazenekarok hangjainál s ugyanúgy szorongatjatorkunkat a megilletődés a Himnusz hangjaira, ahogy afranciában) buzog fel a lelkesedés, ha a Marseillaise-thallja.

Rokonlelkek ha találkoznak... Egyszerre azon veszemészre magam, hogy nagyon melegen diskurálunk. Roham-léptekkel halad az óra mutatója s mire észbe kapok, megkell állapítanom, hogy lassacskán dél lett. Búcsúzásrafogom a dolgot, de házigazdám méltatlankodva fog karon:

— Hiszen még nem is beszélgettünk. Szeretném há-borús emlékeinket megmutatni.

Hiába szabódnék, vele kell tartanom. Kilőtt srapnell-hüvelyekből készült virágvázák, gránátfejből alakítottdohányzókészlet, légcsavarból készült fényképráma ésszivardoboz... Mintha csak az otthonit látnám. Azutánfényképek töméntelen sokaságban. Falakon, asztalon, áll-ványokon csupa fénykép. Kellemes emlékek lengik körülaz elárvult fiúszobát, — most itt vagyok a repülők között.Régi Farman, Blériot, Santos Dumont és Voisin gépek,— az egyikben Pierre Villeroy sergent ül. Teli arcú,mosolygó képű fiú, jellegzetes francia vonásokkal.

Az íróasztal fölött, egy nagyobb keretben is a fiúképmása. Hosszabban elnézem, aztán az apához fordulok:

— Méltó ellenféllel szemben esett el, nevét győzel-mekkel örökítette meg és a hazáért adta életét. Mindenfrancia apa büszke lehet a fiára.

Tovább megyünk a hálószobába. S itt az öreg han-

135

gulata furcsa változáson megy keresztül. Miután előre-bocsátott, előbb szótlanul megáll az ajtóban, aztán hir-telen a szobából nyíló másik ajtóhoz lép. Bozontos szem-öldökét összevonja, arca furcsán elkomorul, aztán az ajtómellett csüngő szentképre mutat. Talán Szent 'Ceciliátábrázolja. Nem értem, mit akar az öreg vele és kíváncsitekintettel várom magyarázatát. Egyszerre odalép s gyorsmozdulattal félrehúzza a szegen lógó képet, amely mö-gött a falban ujjnyi lyuk válik láthatóvá.

— Látja ezt? Látja ezt a lyukat? — sziszegi mostmár egyre haragosabban —, ezt a lyukat egy németgolyó ütötte!

Várakozva pillantok rá. Az öreg, mintha nem értenémagatartásomat, türelmetlen kézmozdulattal teszi hozzá:

— Boves-en is átvonultak a németek. Utcai harcokvoltak és belőttek a házam ablakán. A golyó itt fúródotta falba. Ezen a helyen a fiam fényképe volt és a golyóazt ütöttei keresztül.· Ez nem repülő volt — mondjaszinte kiabálva, — ezt egy másik német küldte ide. Afeleségem éppen a szobában volt, az asztal túlsó oldalánült. Ha véletlenül nem ott, hanem ezen az oldalom ül,őt találta volna a golyó.

Nagyon bárgyún nézhettem, mert az öreg méltatlan-kodva ismételte:

— Igen, kicsi híján múlt, hogy egy német meg nemölte.

Egyszerre megéreztem, hogy itt bújik ki a lóláb. Azaz évszázados gyűlölet, amelyet itt a németek ellen szí-tottak, nyilatkozik meg most ennek a békés polgárnak afelháborodásában. Három méterre asszonyától ütődött afalba egy minden bizonnyal eltévedt golyó, s — Istenem— egy csendéletet ábrázoló olajnyomatot is találhatottvolna. S ez a véletlen összejátszásából adódó ártatlan

136

mozzanat emléke ott rágódik ennek a szegény polgárnaklegbensőbb érzésvilágában és mérgezi meg időnként han-gulatát. Hát csak ennyi az ok a fellángolásra? Hát ilyenparányi okokon áll, vagy bukik népek gyűlölete, vagyszimpátiája? Meg nem állhattam, hogy észrevételt netegyek. Nagyon csendesen mondtam az öregnek:

— Uram, mindez már régen elmúlt. És elmúlt veleminden, ami okot adott a gyűlölködésre. Odaát, Germá-niában nem gyűlölik a franciákat és meglátja, egyszermég megtörténik a közeledés.

— Impossible ... Impossible ... — tör ki haragosan.Nyugodt hangon ismétlem meg újból állításomat és hozzá-fűzöm, hogy el is kell jönni egyszer ennek az engesztelő-désnek, mert két olyan nagyszerű faj, mint a gall és agermán, kell, hogy a civilizációnak szövetséges őrzőilegyenek.

Egy kicsit nyomott hangulatban hagytuk el a szobát.Most már határozottan búcsúzom. Amint kiérünk a bolt-hajtásos kis kapun, az én emberem mégegyszer a sze-membe néz.

— Mondja, ön igazán nem germán?Mosolyogva nyúlok tárcám után és elébe tartom

francia pilótaigazolványomat: Nationalité: hongrois. Egykicsit zavarba jön, aztán bensőségesen megölel:

— Jó emléket hagy itt nekünk, boldog voltam, hogyegy magyar pilótát megismerhettem. Ég Önnel! Bonnechance!

A repülőtérre érve, Rózsa éppen elkészült a motorrendbehozatalával. Az idő változatlanul szomorú volt ésmeglehetősen lehangoltan ültem gépbe megint. Aligemelkedtem túl a repülőteret övező platánfákon, márisvízszintesbe kellett nyomnom a kormányt. Kezdődött abukdácsolás elölről. Most már biztonsággal repültem rá

137

a Poix felé vezető útra s néhány perc után simán értükel a repülőteret.

Elhatároztam, hogy itt sem tartunk megállást. IsmétRózsát küldtem az irodába és az ellenőrzőkönyv lebélyeg-zése után folytattuk utunkat.

Most már feladtam a reménytelen tájékozódást azegyre nehezebbé váló terep felett. Végigrepülhettemvolna a Beauvais-en keresztül vezető hatalmas ország-utat, de nem akartam időt veszteni. Kompaszkurzusután vettem irányt vissza a fővárosnak, — Parist el nemtéveszthetjük.

Most már csak az iránytűt figyelem. Rózsa úgy ülmellettem, mint akit az egész út nem is érdekel. Minden-esetre bizalma jeleként könyvelem el, hogy csendesenbóbiskol mellettem. Faljpk a kilométereket s az órábóla perceket. Ügy látszik, motorom megemberelte magát,talán utolsó erejét adja ki. Csak kevéssé veszem visszaa gázt, a motor nemsokára úgy is javításba kerül. Száz-nyolcvan kilométeres gyorsasággal közeledünk a fővárosfelé s tudom, hogy Gonnesse-nél kell elérnem a LeBourget-ba vezető utat.

Minden simán megy. Egy kicsit megszédített ugyana talaj gyors suhanása, magas fák, jegenyék, gyárkémé-nyek kacsintása, de egy óra húsz perces repülés után,megnyugodott érzéssel kerülgettem a Cidna hatalmashangárait, ahonnan a főszerelővel az élen, az egész mon-tőr sereg kivonult.

— Triangle... — kiabáltak, sapkáikat az égnekdobálva, de tudtam, hogy ez a lelkesedés a Triangle sike-res befejezésére kilátásba helyezett — italoknak szól.

A Triangle tehát sikerült. De azóta a Boves-i öregházaspár jár az eszemben.

138

Vájjon eljő-e egyszer a lelkek nyugalma és azengeszte(lődés?

A repülőik világa nagy s mindannyian egy családtagjai vagyunk. Ha ránkbíznák az egység megteremtését,— béke honolna a világ felett.

ELSÖTÉTÜLT A NAP ...

A Tuileriák parkjának évszázados fáira lassan le-szállt az est homálya. Szemben a Louvre palotájával, apark kisebbik szökőkútjának párkányán üldögélve, vár-tam Martel barátomat, a Nemzetközi Légiforgalmi Tár-saság műhelyfőnökét, hogy kis Citroen-kocsiján Vincen-nesbe menjünk.

Holnap tartják meg az évenként szokásos híresrepülőnapot, amelynek keretében felvonul az egész légi-haderő, hogy a jó citoyennek megmutassa a Gloire jegyé-ben hatalmassá fejlesztett légiármádiát s a levegő kirá-llyainak magas művészetét.

A vincennesi repülőnap a francia polgárnak nem isannyira különlegeset ígérő eseménye, mint inkább kultúr-kívánalmainak olyan természetes velejárója, mint a jóközéposztálynak az opera és a felső tízezernek az auteillivagy a longchampsi lóversenyek, ijlletve, hogy kézenfekvőhasonlattal éljünk, mint a magyar sportközönségnek egyFTC—Rapid-mérkőzés, vagy az ügető tavaszi nagydíjáértfolyó versenyek.

Ezen a jelenségen el is lehetne tűnődni. Igaz, hogy arepülés Parisból indult ki és francia úttörők alapoztákmeg Európa aviatikáját, de a repülés itt valahogy nem-zeti üggyé vált. A kispolgár, aki valamelyik Seine et Oisemegyebeli adóhivatalban körmöli a kivetéseket, vagy a

139

külvárosi piac légylepte hústömegeinek kiporciózásávalboldogítja vásárlóit, a sport és méginkább a repüjlás terénolyan átlag műveltségre tett szert, hogy a Dumesnil kiskávéházainak terraszán vasárnaponként lefolytatott nagyviták keretében észszerű kritikával illeti a hadsereg leg-újabb géptípusainak teljesítőképességét, de nem akadmeg akkor sem, ha történetesen a tourviljlei akadémiakísérleti laboratóriumának legújabb felfedezéséről vanszó.

Lassan besötétedik és most már nyugtalansággallesem barátomat. A Rue Rivoli és a Rue Richelieu sarkánkellene rám várnia. Most indul az élet s a felgyúló lám-pák fényében hatalmas tömegek hullámzanak a parksétányain.

Ki tudná megmondani, ki rejlik a kedvesen raccsoló,hadarva beszélő, igen jól öltözött és csinos francia leá-nyok, asszonyok tartózkodó mosolya mögött? A francia nőkora és származása megállapíthatatlan. A Galleries Lafa-yette elárusító kisasszonya, a Printemps- vagy D'Hiver-áruházak irodatündére és a Boulevard Saint Germainkalapszalonjainak midinettje egyformán jól Öltözik aVaugirard előkelő villanegyedének dámáival, de ha aMqntmartreon találkozol velük, még a francia kísérődsem mond biztosat. Meg kell elégednetek a találgatá-sokkal.

Nyolc óra után néhány perccel végre megjelenikköpcös kis barátom. Jellegzetes sötétkék baszk sapkájavan s természetesen repülőjelvény a gomblyukában.A jelvényt, nagyon elmésen, a becsületrend piros szalagjaközé tűzte, mert hát a Legion d'honneur lovagja legalábbolyan büszkén viseli megkülönböztető jelvényét, mintnálunk a vitézi, vagy nemzetvédelmi gomblyukjelvényt.Amint megpillant, lelkendezve üt vállamra:

140

— Épatant, mon ami, — jó, hogy én meglátsz, merta Parisban uan sok embr.. . de uan kicsi magyar... énelveszti magát és nem találja... nincs.

Nem hiába volt derék francia barátom két évig abudapesti áldomáson, mint látható, ékesen beszéli gyö-nyörű nyelvünket. S mindezt olyan büszkeséggel mondta,mintha a Sorbonneon tartott előadását ünneplő közön-ség tomboló tetszésnyilvánítását fogadná ebben a pilla-natban. Karon fogom a jó fiút és gyorsan átvergődünk aRivoli forgatagán.

A Palais Royal mellett ott vár ránk a sárga kisCitroen. Lassan hajtunk a Rivolin végig, a Bastille irá-nyába, a Vincennes felé vezető úton. Csak lépésben halad-hatunk. Nem is kettős, hanem hármas sorokban, egymásmellett és alig egy-egy méter távolságban egymás mögötthalad a végtelen kocsioszlop, amelybe sikerül a kisCitroennel belesodródnunk.

A mi lényegtelen pesti méreteinkhez képest szédítőez a? forgatag. Hiszen egy-egy pesti lóversenynapra kifutóautók, taxik és magánkocsik legsűrűbb tömege is csakpókháló a gépkocsik olyan fantasztikus szövevényéhezképest, amely itt, az Andrássy-útnál félszerte szélesebbRivolit járdától-járdáig kitölti. Egy-egy útkereszteződés-nél, a rövid pelerines rendőr sípjelére pillanatok alatttorpan meg a hatalmas kocsisor, hogy aztán ötven méte-ren belül ugyanannyi kilométeres sebességgel száguldj a-nak az egymáshoz ragadt gépkocsik, mintha csupa vago-nokból alkotott vonatok rohannának a sugáregyenes úton.

Néha egy-egy, a forgalmat nem ismerő, vagy méltá-nyolni akaró idegen próbál egy hézagon a kocsik előttkeresztülfutni, mire az élenhaladó hirtelen fékezni kény-szerül. A váratlan megállásra fel nem készült mögötteskocsik fékei csikorognak, de már késő. Az első és hátsó

141

lökhárítók már koppannak s ez a puffanás gyors egymás-utánban morajlik végig az egész kocsisoron.

— Ki megvan stupid? ... üsse neki pof onto t...—kiabálja barátom nagy méltatlankodással, míg úgy jár alába a pedálokon, mintha orgonálna. Fékezés, indítás,megint fékezés, kapcsolás első sebességre és vissza a má-sodikról ... így megy ez közel egy órán keresztül tartózsonglőr mutatványokkal, amíg a Faubourg St. Antonienkeresztül, a Vincennesi kapun át végre elhagyjuk ametropolist övező falakat. Kívül aztán egy kicsit élén-kebbé válik a mozgás, — szinte megkönnyebbülünk, mi-kor három kilométer után végre elérjük a repülőteret.

Vincennesben, a Dupontné asszonyság kis maison-jában szállunk meg. A panzió már tele van s az étterem-ben egész repülőtársaságot találunk. Éjfélig tartó hatal-mas szócsatában latolgatjuk a várható eseményeket. Nagyvita indul meg a műrepülő bajnokság esélyeiről s egé-szen természetes, hogy a franciák ezúttal is Doretraesküsznek.

Ané.kül, hogy bosszantani akarnám őket, meggyő-ződéssel jelentem ki, hogy idén Fieseler, a német mű-repülő mester lesz a bajnok, aki Tiger-típusú sportgépé-vel messze felülmúlja mindazokat, akik az idei verseny-ben indulhatnak.

— No-no-no, a Fizlér kapja á Venszen verés, — Dorettudja edj uj figür, ász Fizlér nem tudja — jelenti kibarátom lelkendezve.

— Jó, jó, elhiszem, de ezt majd a végén mondja,amikor Fieseler nyakában lóg a Doret bajnokkoszorúja— mondom egy kis fölénnyel hangomban, ami a jó fran-ciát megint kihozza a sodrából. Úgy ugrik fel, minthakígyó csípte volna meg. Élénk taglejtéssel magyarázza

142

társainak, hogy én Fieselertől többet várok s azt állítom,hogy idén ő lesz a ,,levegő királya”.

A franciák egy pillanatig megdöbbenve néznek, aztánezer kérdéssel ostromolnak meg egyszerre: — honnantudom? Láttam-e Fieselert és mért vagyok olyan biztosa német győzelemben? ...

Nem akarom, hogy ezek a felhevült soviniszták haza-fiúi nekibuzdulásuk egész keserűségét rajtam töltsék ki,tehát felhúzva vállaimat, rejtélyes mosollyal csak annyitfelelek:

— Nous regarderons — meglátjuk. Azt tudom, hogyFieseler hátonrepülésből csinál mindent, ami a progra-mon van.

— Ollala!... — hangzik minden oldalról.Ez a jellegzetes kifejezés, amely a francia önfeledt

kiszólása, önkéntelen mosolyra késztet. Nem tudok sza-badulni gyermekkorom Winnetou emlékeitől... az indiá-nok csodálkozó felkiáltása kísért még mindig: — uff, uff!Most ezek is ilyen önfeledten ollalaznak, de az utána be-következett pillanatnyi csend azt mutatja, hogy taplótdugtam barátaim fülébe.

Nem baj, hadd rágódjanak reggelig, legalább nemlesz olyan váratlan és fájdalmas a meglepetés.

Gyors búcsút veszek.Amint felfelé haladunk Dupontné maisonjának két-

ségbeejtőn nyikorgó lépcsőin, a patron szobája ajtajánpillanatra rés támad:

— Doret, qui vainque, — Doret győz, — súgja valakia homályból.

Nevetnem kell. Az önámítás jó ír lehet a sebre. DeFieseler nem ir, hanem skót. Még ennél is rosszabb ...El fogja vitatni tőlük a pálmát!

*

143

Grande féie Aérienne! . . .A végeláthatatlan autótáborba ékelt kis Citroen tete-

jén állunk. Innen, a helyzet magaslatáról próbálunk atömegben tájékozódni.

Lenyűgöző látvány ez a kocsipark, amelyhez hasonlótcsak amerikai filmeken láttam eddig. Ameddig a szem el-lát, kilométerekre feketéllik minden a kocsik elképzelhe-tetlen tömegétől. A hatalmas repülőteret széles sávbanöleli körül a nézők gyűrűje, mely a hangároknál bezárul.Csak úgy találomra 50—60.000 főre becsülöm a tömeget,amelynek zsivaja méhek távoli zümmögéseként morajlik.

Keresem a gépeket, — hiszen úgy tudom, százszámrajelennek meg ilyenkor az égen, de csak néhány árva ma-dár fehérlik a sárguló gyepen. Martel megmagyarázza,hogy még ezen a hatalmas téren sem férnének el a be-mutatásra szánt gépek, — mind légiúton érkeznek s le-szállás nélkül fognak átrepülni a közönség felett. Magya-rázat nem lesz, de felesleges is, mert a gépek mind ismer-tek, csupán a Blériot-bombavetők bemutatkozása leszmjság, az akrobaták pedig a műsor végére maradnak.

Kiérkezésünk után félórával harsány fanfarok jelzik,hogy a nagy bemutató megkezdődik. Távolról mind erő-sebb dübörgés morajlik felénk, — jönnek a bourgetiak.Arcok tízezrei fordulnak a jelzett irányba, — mindenszem a ,,háziezredet” keresi. A párisiak büszkeségét. Beh— sok Lucienne, Jaqueline, Marye és Yvonne szíve dobbanmeg a gondolatra, hogy mindjárt felette repül el Marcel,Gaston, Henry és Roger, a „l'as des as”, — a levegő hőse.Mert, persze, mindegyik pilótája hérosz, akinek hőstetteikimondhatatlanok...

Pillanatok alatt fölénk ér a négy századból álló köte-lék. Hispano-Suiza-motoros kétfedelű Bréguet XIX.távolfefderítők, — ugyanaz a típus, amellyel a francia

144

aviatika büszkeségei: Pelletier d'Oisy, Thoret, Bos-soutrot, Costes, Le Brix, Bellonte es Guilbaud arattákvilágraszóló sikereiket. Ez a nagyszerű gép repült márLorraine Dietrich-motorral csak úgy, mint Renault-tal —egy egész sereg távolsági csúcseredményt ért ejl s mostitt dübörög felettünk hatvanadmagával, szabályosan ala-kított kötelékben, míg a franciák szinte a motorzajt istúlszárnyaló diadalordítással küldik feléjük tetszésüknyilvánítását.

A bevezető kötqlék el viharzik s pillanatnyi szünetkövetkezik. Talán csak hatásszünet, mint az előadótermekműsorszámai közt, hogy a közönség tetszésére kitombol-hassa magát. A Bréguetket azonban hiába újrázza a nagy-érdemű közönség, mert újabb hullám közelít. Ügy moraj-lik, mint a távoli földrengés. Pillanatnyilag még csak szu-nyograj, de rohamosan nő. Kolibrik ... kányák ... sasok...száz és száz mind nagyobbá váló gépmadár emelkedik fela látóhatárról.

A közönséget szeretném figyelni, de a látvány any-nyira lenyűgöző, hogy nem tudok tőle szabadulni. Martelbarátom sodort cigarettája alsó ajkára tapadva fityeg azönfeledten nyitvahagyott szája szegletén. Csípőre tettkezei ökölbe szorultak, hogy felindulását levezesse. Néhá-nyan vállba húzott nyakkal kisebbnek igyekszenek lát-szani, mintha attól tartanának, hogy a föléjük terpeszkedőmadársereg földresujtja őket...

És jönnek a gépek, mindent elsöprő rohammal, min-den zajt, kiáltást elnyomó dübörgéssel· Jönnek, mint azítélet, mint Madách falansztere, és tömegük elsötétíti anapot. Jönnek az újkor lángnyelvű sárkányai, acéltestük-ben acélszív dörög. Szárnyaik suhogása, légcsavaraik sur-rogása egybevegyül a kipuffogók pokoli hangorkánjával...

Harsog a levegő és dübörög a föld. Mint Seherezádé

145

palástja borul fölénk a gépek látást takaró szövevénye.Gép-gép mellett, szoros felfejlődésben, szárny-szárny mel-lett, összezárkózva, hogy szinte egynek (látszanak. Renga kocsi, amelyen állunk és rezeg a dobhártyánk a pokolihangorkánban.

Jönnek a technika csodái, kicsinyek, nagyok, egy- éskétfedelűek, terepszinűek, fehérek, sárgák, kékek, barnák,zöldek és feketék. Egy- és kétmotorosak, három- és négy-motoros óriások, lassúak és gyorsak, békés és háborús céltszolgáló szörnyetegek. A kultúra és hajadás, a pusztulásés rombolás eszközei.

Nem lehet figyelemmel kísérni őket s nem lehetközömbös pillantással siklani át köztük. Villámkéntcikázó tekintettel kíséreljük meg, hogy legalább röpketekintettel rögzítsük a látottakat, legalább nagyjából tart-hassuk számon a felvonuló típusokat.

A széttáruló legyező élén Farman Goliáthok halad-nak. Lomha szárnyalásuk diktálja az iramot. Szinte ért-hetetlen, mint tudnak a hatalmas Lioré Olivier-bombázóklépést tartani az ásatag Goliáthokkal. A Liorékat Potez,majd ezeket Amiot-k követik. Egy ezred Bréguet utánnégymotoros Bloch távbombázók következnek. Ügy har-sog a levegő, hogy szinte mennydörög már s hátunkonhideg futkároz. Egy szomszédos autó sárhányójához kötöttkutya gömböccé görnyedve lapít a földön, s míg egésztestében reszket, fejét hosszan elnyújtva, vonít keser-vesen.

Szinte fellélekzem, mikor az utolsó század is elvihar-zik felettünk s néhány másodpercre újra (láthatóvá válikaz ég. Most érzem csak, mint nyűgözött le a döbbeneteslátvány, a napot is elsötétítő gépmadárfalka ijesztő serege,idegeket megrázó bömbölése. Egy pillanatra magam eléképzelem a jövő háborújának emberét, akinek ilyen légi

1-46

inváziót keli kiállnia... bombák robbanása, alacsonyanszálló gépek fegyvereinek ropogása közepette. Látom atömegek harcát, gépek légióinak csoportos küzdelmétegymás ellen, amint különválva, valóságos erődként vív-ják meg harcaikat...

A repülés még gyermekkorát élte a világháború ejlőttiidőszakban, — de a Maneuvre d'Orient-en, a keleti nagy-gyakorlaton résztvevő Voisin-biplán már 4 cm-es ágyúvalvolt felszerelve. Igaz, hogy egyetlen lövés az ágyút ki-emelte a helyéből de a gépek már tökéletesedtek s éppenma mutatkozik be az új Blériot, amelynek páncéltornyá-ban gyorstüzelő ágyú mellett két gépfegyver, hátuljánegy harmadik s alsó részén a negyedik mered a támadófelé. ..

Nem múlott el félperc, hogy a felvonult légiók hangjaelmorajlott, mikor már újabb hullám moraja közelít.Könnyű felderítők, s néhány különleges feladatra készültCaudron, Potez és Salmson nyomában vadászok szágul-danak elő a főváros déli része felől. Agyúval és géppus-kákkal felszerelt Dewoitine- ás Morane-gépek zúgnak elfelettünk. Az előbbieknél szinte mégegyszer gyorsabbvadászok teljes gázzal, vízszintes repülésben húznak ke-resztül a téren, alig 100 méter magasságban. Jóval 400km-en felül becsülöm gyorsaságukat, amint bömbölő mo-toraik 800 lóerejével megvillannak a megbabonázott tömegfelett.

Még el sem tűntek a láthatáron, mikor újabb orkánkerekedik. Ezúttal a nagy „krekkek”, az új Hanriot-vadá-szok zsigerelik ki a nézők idegeit mindent elsöprő szágul-dásukkal. Több mint ezer lóerős motoraikkal 500 km kö-rüli sebességgel úgy suhannak el, mint a halál kaszája.Autós szamszédom kutyája már nem is vonít. Ott lapufa sárhányó alatt s alig lehetne kicsalni onnan. Az embe-

147

rek szeme láztól ég s rekedtre kiabálják magukat nagyigyekezetükben. Az ordításból minduntalan kihallatszik:— Impossible, impossible ... Mindezek ellenére a Hanriottényleg itt van s pallosként sújtó felvillanása igenis lehet-séges, sebessége valóságos, érzékelhető, lemérhető és —elképesztő!

Nincs időnk felocsúdni. A Hanriot-k tovaszágulda-nak, a levegő ismét remeg, — a bemutató nagy ágyúi, aBlériot-k közelednek.

Ügy jönnek, mintha Belzebubok törtek volna avilágra. Félelmetesek és feketék. Idétlen alakjuk szinteelrémítő. Már nem is gépmadarak, csak gépezetek. Moto-raik hangjára újból reng a föld és rémület szállja mega lelkeket. Háromszáz kilométeren felüli gyorsasággalviharzanak át a légen, — egy-kettő-három... öt kötelék,legalább 100 gép.

Nem tudni, a lelkek fáradtak-e ej, vagy az idegekfásultak el az egymást követő megrázkódtatásban, — ez-úttal már nem tellett a franciák készségéből sem. Az előt-tem álló autó tetején is ott áll a gazdája, de a Blériot-kelvonulásával fáradtan legyint: — elég volt. Elvégre a jócitoyennek holnap is kellenek az idegei, — holnap rásza-kad a hétköznap minden robotjával, kezdődik az élet ezergondja s lesz még mit izgulnia.

Vincennes nagy attrakciója még hátra van, — aztán,ha ez lezajlott, jön Issy les Moulineaux, Mourmelon leGrand, Juvissy, Pau és a többi bemutató, ahol alkalmalesz nézeteit kifejteni olyan hangosan, ahogy azt a moto-rok lármája indokolja s másnap olvashatja a Matint vagya L'Intransigeant-t, hogy ellenőrizze, vájjon megszokottlapja az ő nézeteit közölte-e fenntartás nélkül? ...

Elmorajlott a zaj, elcsendesült a táj s megbékéltek alelkek is, hogy a meeting szünetében a ,,levegő királyai-

148

nak” mérkőzéséhez új erőt gyűjtsenek. Az emberáradatelszéled a rögtönzött vendéglők között s átveszi birodalmáta fesztelen beszélgetés. Végre szóhoz jut a néző is, de nemtelik bele öt perc s újfent harsog a jlég a vitatkozók zajá-tól. Nevek, szakkifejezések röpködnek a levegőben, — avitában résztvesznek a nök is. Marianne és Rosalinde meg-feledkeznek a mindenható toalettkérdésekről s szenve-déllyel kardoskodnak az új Amiot mellett. Egy kis indisz-kréció hamarosan megvilágítaná a szenvedély okát, —Paul, az Amiot-gyár pilótája, Rosalinde pedig a szemköztitrafik elárusító kisasszonya s meggyőződéssel vallja, hogyPaul válogatja a Nestroy-szivarokat a legnagyobb elegan-ciával ...

Félóra elegendő volt, hogy a műsor első részét letár-gyalják. Üj izgalmak Ígérete fojtott légkört teremt pilla-natok alatt, amikor a nagytribün oszlopán megjelenik akezdetet jelző nagy piros fagömb. Minden szem arra a kétgépre irányul, amely egyelőre teljes megértésben pihena zöld gyepen. Az örök nagy riválisok: a gall kakas és agermán sas néznek farkasszemet.

Fieseler „Tigris''-ének kénsárga szárnyai égszínkéktesthez simulnak. A kétfedelű, 140 lóerős Siemens-moto-rával valóságos játékszernek tűnik fel a francia riválisezüstre festett, 300 lóerős, magasfedelű Dewoitine parasol-jával szemben.

Ma egy éve, német földön találkoztak utoljára. Akkorminimális pontkülönbséggel Doret győzött a világbajnokFieseíerrel szemben, akinek gépcserénél szokatlan volt aDewoitine 300 lóereje, méginkább a francia gép sajátosrepülési tulajdonságai a szinte önműködő Tigrissel szem-ben. Most idegen földön, ellenfele otthonában kell reván-sot vennie, hogy a .,levegő királya” címet német hazájá-nak hódítsa vissza.

149

Ahogy feldübörög a Dewoitine motora, az izgalompercről-percre fokozódik. Megpörgetik a Siemenst is, dea 14 hengeres Gnome-Rhone bömbölésében elvész a hét-hengeres kis motor hangja. Martelre pillantok. Úgy áll ottszétterpesztett lábaival, karbatett kezekkel, mint azistállótulajdonos, aki biztos a favorit színeinek győzelmé-ben. Ajkai közt új cigaretta fityeg, ezúttal azonban nemfüstöl, mint az eldobott vég, mert francia barátom ideges-ségében szinte szünet nélkül tüdőre szívja.

Most megszólal a megafon és tudtul adja, hogy elő-írt gyakorlatok következnek, amelyet a versenyzők előbbsaját gépeiken hajtanak végre, majd gépet cserélve ismé-telnek meg. Fieseler kezd.

Doret melegítésre futtatott motora elhallgat, s Fiese-ler kis biplánja pár lépést előregurul. Távcsővel figyelems látom, amint Fieseler szerelője mestere vállát érinti.A szerelő a felhágóról lelép, Fieseler bólint. Rövid neki-futás s a kis gép csakugyan tigris módjára szökken alevegőbe.

Másfél évtized van már mögöttem, ezalatt sok mű-repülést láttam. Európai hírű akrobatákat és világbajno-kokat. Mindenre elszánt amerikaiakat és jó fizetségértveszni kész repülőkalandorokat csak úgy, mint a műrepü-lés kifinomult érzékű művészeit. De amit Fieseler muta-tott itt, felülmúlt minden elképzelést. Csodálatosan pon-tosan végrehajtott feladatrepülései, mozgásának könnyed-sége és eleganciája magával ragadta a soviniszta franciá-kat is. Epetant... merveilleux, très bien ... c'est ça!... —hangzott az önfeledt felkiáltás mindenfelől. A pontozóbírák bólongattak s vita nélkül adták meg a legmagasabbpontszámot az egyes mozzanatok nyomán.

Dörgő taps fogadta a leszálló németet s a taps csakfokozódott, amint Fieseler felemelkedett üléséből. A hatal-

150

mas termetű Doret elsőnek siet hozzá s hirtelen elhatá-rozással magához öleli ellenfelét. A jelenet nem marad ha-tás nélkül. Az ellenfél megbecsülésének látása kiváltja afranciák lovagiasságkészségét, — újabb tapsorkán vihar-zik végig a tízezrek sorain, — a miniszterelnök is lelke-sen tapsol. Az arcokra megelégedés ül ki. Hogyne! Szépetmutatott a boche, de majd most!... Most Doret követke-zik ... aztán nincs tovább senki!...

A Dewoitine sem vesz hosszabb startot, mint ellenfele,csak előbb és meredekebben kapaszkodik felfelé. Három-száz lóerős motorával feleannyi idő alatt nyeri el a szük-séges magasságot, mint Fieseler s ennek megfelelően azegyes figurák közötti magasságnyerés ideje is rövidebb,miáltal az egyes mozzanatok folyamatossága szembe-tűnőbb. A közönség valósággal vele repül, — egy-egy szépfordulóján újult erővel harsan fel a taps s mire leszáll,már pirosak a tenyerek és rekedtre ordította magát atömeg.

Pedig az igazi még csak most következik, — a hely-illetve gépcsere egymás között. Az arcok felragyognak, atekintetek összevillannak. Még mindenki emlékezetében élDoret tavalyi győzelme, — biztosra veszik az ideit is.Fieseler azonban nyugodt. Tud valamit, amit a franciáknem tudnak ... Junkers 28-as dural vadászgépen gyako-rolta magát, ugyanolyan lóerővel, mint francia ellenfele.— ez a találkozás már nem éri felkészületlenül.

A jó galloknak megint van min izgulniok. Ez a boszor-kányos „Fizlér” rácáfol minden feltevésre. Micsoda dologaz, hogy ugyanannyi pontszámot gyűjt össze, mint ameny-nyivel Doret munkáját értékelte a bizottság? ... elvégreez Doret specialitása s azt nem lehet csak úgy egyszerűenkisajátítani... No, nem baj, majd a szabadon választottgyakorlatoknál... ott majd úgy porolja ki a nagy Doret

151

a németet, hogy nem a levegő királya, de még csak ful-lajtárja sem lehet a franciák bajnokának...

Doretnak a Tigrisen sehogy se ment a dolog. TalánFieseler kifogástalan munkája a Dewoitineon befolyásolta,vagy ezúttal neki volt szokatlan a viszonylag gyenge kismotor? ... két ízben is megcsúszott s hosszabb időbe tel-lett, míg szükséges magasságát újra elérhette. — A ponto-zásban bizony alulmaradt.

Vincennes most már nem népünnepély színhelyéhez,hanem megbolygatott méhkashoz hasonlított. Martel ciga-retta helyett a gyufát veszi szájába s úgy akar rágyújtani.Mindenki kiabál, veszekszik s készek megverni egymást.A nők ebben a pillanatban igazán nem szépek, de mégcsak sikkeseknek sem mondhatók. Magukból kikelve kiál-toznak és táskájukkal hadonásznak.

Soha ilyen izgalom! Hogyne, — hiszen a becsületforog kockán. Mi lesz, ha a pifke győz? Ezt a szégyentfrancia el nem viselheti. Jó, hogy a miniszterelnök állDoret mellett, mert talán megszaggatnák rajta, a ruhát,olyan hevesen gesztikulálva igyekeznek buzdítani.

Megint megszólal a megafon. Az eredményt hirdetiki. Fagyos csend a válasz. Aztán észbekapnak s udvariastaps csattan fel minden oldalról. Aztán megint felviharzika tömeg, — most Doretnak szól buzdítása.

Ezúttal a francia indul előre. Talán hogy a pattaná-sig feszült kedélyeket csillapítsa sa szinte dühös felbuz-dulást levezesse? Lehet, hogy a váltott gépek versenyé-ben való alulmaradásának kellemetlen hatását igyekszikeltüntetni, — tény, hogy alig tudják becsatolni vállheve-dereit, már gázt ad s a levegőbe szökken.

Amit végez, nem is repülés, hanem a düh tobzódása.Szabadon választott gyakorlatok vannak soron, — itt lehetmindent beleadni. Úgy cibálja a hatalmas fémmadarat,

152

mintha szét akarná szedni. Mozdulatai hevesek, kemé-nyek és szinte szegletesek. Szuperlativuszokban repül. Kétvéglet közt, az átmenetek simasága nélkül. Ijesztő szágul-dása valóban félelmetes. Ezerötszáz méterről végzettzuhanórepülésében lejön 100 méterig, ott rántja fel aDewoitinet ugyanabban a szögben, mint amivel a földetközelitette meg s emelkedik gyertyaszálként az égnek,orsó módjára peregve maga körül.

Pillanatról pillanatra változik helyzete. Denevérmódjára csapong, majd meg vércseként suhan a földnek,hogy szirénázva sivító motorával másodpercek alatt ezer-méteres magasságban tűnjék el paránnyá törpült alakja.A hossztengelye körül végzett „rolling”-jai szinte villa-násszerűen Egy-egy háton végzett mozdulatánál szintefélelmetes, ahogy az enyhén ívelt szárnyain fekvő gép ég-nek meresztett futójával s mélyen alácsüngő farokkormá-nyaival körözik, majd gyors mozdulattal felveti uszonyátés előre végzett amerikai fordulóból szinte megáll alevegőben.

Mindössze 20 percet töltött a levegőben, de ezalattszinte kifárasztotta nézőit.

— Hogyan képes ilyen szédítő forgolódás után mégsimán leszállani — tűnődik Martel, aki maga sohasemvolt pilóta s így természetesen a laikus szemével ítéli mega látottakat,

— Nézze — mondom, — az ő hátonrepülése nemtöbb, mint ha maga otthon beakasztja lábát a poroló ge-rendájába s fejjel lefelé csüngeszkedik.

Méltatlankodva néz rám, aztán dohogva mondja:— nem vagyok bolond.

Nincs idő az elmélkedésre, mert alig hangzott el azorkánszerű taps, felbúg a Siemens is s Fieseler ruccan alevegőbe.

153

Öt perc múlva minden francia tudja, hogy a bajnokicím elveszett s ezúttal germán fejre kerül a levegő kirá-lyának babérkoszorúja. Menne is már keserű csalódásá-ban, ha meg nem állítaná őt magát, de lélekzetét is az,amit az ördöngös német mutat.

Előbb felment ötszáz méterre. Aztán azzal kezdte,hogy egy fél orsóval hátára fektette a gépet s azontúlvissza se tért alaphelyzetébe. Mindent háton kezdett s ottis fejezett be. Negyed-, fél- háromnegyed fordulatok orsó-ban, oda-vissza, mintha a szegedi halászmester a süllőtforgatná a nyárson. Előre bukfencből folytatólag álló nyol-cas, — jobb és bal spirálvonal kétszer váltva háton, aztánbukóforduló hátonhelyzetből, piruett felfelé, cigánykerék,lebillegés erősen húzott helyzetből, előrehaladás nélkül,végül dugóhúzó háton, le 100 méterig, ahonnan szárny-élen vitte a gépet végig a tribün előtt, majd a leszálló jelfölé repülve, olyan függőlegesen csúsztatta le gépét aponyvára, hogy attól 30 lépésre megállott.

A sport csak sport s előbb jő a sport, csak aztán adiplomácia. Viharos erővel tomboló testszésnyilvánításmutatta, hogy a pillanat hatására kelt lelkesedés lángjá-ban a küzdő szellem még megnyilatkozik.

Hanem aztán... a hazamenet, gyászkíséretnek is be-illett volna. Így kísérhették utolsó útjára a franciák anagy Napóleont.

A hazavezető úton egy szót sem váltottunk. Mit isbeszéltünk volna?

Egy esztendeig minden franciát egy gondolat és vá-gyakozás hat át: — a reváns!.. .

154

VAKREPÜLÉS.

Α kezdeti idők madárembere, aki nappal nekivágotta végtelen levegőtérnek, hogy sokszáz lóerővel vontatottgépmadarán akkora távolságot hidaljon át, amelyhezhajónak, vonatnak háromszor annyi időre van szüksége,— ha leszállt az est s vele maga is leszállni kényszerült,hogy biztonságban várja be a reggelt, mikor útját foly-tathatja, — hovatovább rájött, gordiusi csomót kell meg-oldania, hogy amit nyert a réven, el ne veszítse a vámon.

Mert amíg a diadalmas gyorsaságú repülőgép pihentaz éjszakában, a sokkal kisebb sebességű, lenézett vonat,a göröngyös sártekén tapadó, porban gázoló gépkocsitovább szaladtak s falták a kilométereket. Az órák múlá-sával gépkocsi, vonat a repülőgép nyomában jártak s mirehajnalodott, begördültek a nagyvárosok pályaudvarára,ahonnan utasaikat valósággal házuk küszöbére tehették le.

Az éjszaka kényelmének nem áldozták fel a gyor-saságot.

A repülőgép hátránya még ezzel sem volt teljes.Amíg az égbolt látható volt, amíg a pilóta távlatokat

tekintett át, fölényét megőrizhette. Léte a nappal és a lát-határ függvénye volt.

De eljött az ősz s véle a borulás. Fátyolba takarózika nap s ködök homályosítják el a láthatárt. Az időjárásijelentés rovatai különös adatokat tartalmaznak. A felhőkmagasságát jelentő „plafond” mind alacsonyabb lesz, aláthatóság százkilométeres távlatai száz méterekre zsugo-rodnak össze. Hajnalban ellenséges hadak gyülekeznek smegülik a völgyeket, leereszkednek a láthatárra... Min-dent beborít, mindent eltakar a repülő kérlelhetetlen, ősiellensége, a — köd.

A forgalmi pilóta szabad mozgása megszűnt. És kez-

155

detét veszi a bizonytalansággal való küzdelem, — harc alét és nemlét körül. Mert a repülőgép már közlekedésieszköz, mint a többi szállító alkalmatosság, melynek egyet-len feladata a megbízható, pontos szolgáltatás. Személy-es áruszállításban egyaránt. Ha a szabad levegőben szálló,forgalmi akadálytól, összeütközés veszélyétől mentes re-pülőgép nem nyújt legalább akkora biztonságot, mint aföldi járművek bármelyike, még nem érett arra, hogy azember kényelmét szolgálja s csak mindenkori kiváltsá-gosok szórakozási eszköze marad.

Két év óta járom a Spadokkal Bécs és Budapest kö-zött az-utat s ezerszer tolult fel bennem a kérdés: — mintlehetne repüléseink biztonságát megoldani? Októberbenjárunk s utaink magassága mind csekélyebb lesz. A lát-hatóság romlása a mind szűkebbé váló látóhatár lassanlefelé kényszerít. Álmainkban, mint lidércnyomás ül tu-datunkra az ősz. Régen megszűnt borongós hangulata,színpompája kezd élni bennünk, mely annyi szép elégiárakésztetett és romantikára hangolt. Az ősz csak az álmo-dozóknak álom, nekünk gyötrő valóság. Sokszáz kilo-méteren át rohanó gépünk előtt látni akarunk... látnimagunk alatt a talajt, látni magunk előtt a közeledőtájat, — látni a láthatárt, mely helyzetünket érzékelteti.

A köd, ez az undorító, átkozott ellenség mindent ta-karó fátyolával fojtogat minket. Órákat késünk az indu-lással, mert nem látni a repülőtér végét s nincs mireirányt vennünk. Pilótaülésünk ölén nincs más műszer,mint egy magasság-, egy sebesség- és egy motorfordulat-szám mérő. Ha a köd a talajhoz szorít, hogy szinte úgyérezzük, mintha a mennybolt ereszkedett volna ránk, afákat ugráljuk át s szívdobogva lessük egyik pillanatról amásikig, mikor bukkan ki a ködből valami nem várt aka-dály, nagyobb fa, gyárkémény, magasabb épület, antenna-

156

árboc csúcsa, hogy elállítsa bennünk a lélekzetet s kizsi-gerelje idegeinket, amelyekre pedig olyan szükségünkvagyon... Dülledt szemekkel meredünk a tejszerű sem-mibe és gyomrunkat a torkunkban, szívünket agyunkbanérezzük. A nagy pillanatok feszültségével állandósul ideg-munkánk az órák hosszú sorára, hogy végül szinte er-nyedten adjuk meg magunkat sorsunknak, ha a feszültségvégre engedhet bennünk.

Nem, — ez butító, kegyetlen játék az élettel, géppelés utasok biztonságával. A papírforma a vezetők elgondo-lását igazolja. A repülőgép nem maradhat el a többiekmögött, — száz százalékos indulás-érkezést kell produ-kálnia, — mindegy, hogy milyen áron.

Ebben az évben társaságom próbálkozik meg a télijáratokkal.

És a kísérlet nyulacskája — én vagyok.Hosszas kísérletek folynak idestova három esztendőóta a pilóták műszerutáni, úgynevezett „vakrepülésének”megoldására. Az elképzelés kézenfekvő, a megoldás nemolyan egyszerű.

Arról van ugyanis szó, hogy a természetes ösztön út-ján beidegzett vezetési készség teljes feladásával, meg-tagadjuk repülő érzékünk irányítását s pusztán a mecha-nikus műszerek működésére bízzuk magunkat. Gyakorlat-ban ez annyit jelent, hogy a város forgatagában, bekötöttszemmel, a vakokat irányító fehér botot véve kézbe, pró-báljuk az átkelés helyes útvonalát kitapogatni, úgy, hogymellette a forgalmat is tekintetbe vegyük. A világtalanhiányzó látóképességét egy hatodik érzék helyettesíti,amellyel a megszűnt érzék helyébe a természet ruházzafel, de enélkül csak hosszas gyakorlás útján lennénk képe-sek tapogatózás útján a helyes utat megtalálni, mert a

157

látásától megfosztott pilóta helyzetérzéke teljesen fel-mondja a szolgálatot.

Mégis az egyedüli mód a műszerek utáni repülés,amely a műszerek megbízhatóságában való feltétlen ésmegalkuvás nélküli hitet tételezi fel. Hinnünk kell, hogyműszereink működése csalhatatlan, bízni benne, hogycserben nem hagynak, de legfőképen tudnunk kell, hogymentesek leszünk ösztönünk sugalmaitól s le fogjukgyőzni a kísértést, hogy ösztönérzésünk csábításainakengedjünk.

Milyen egyszerű mindez így elmondva s milyen nehéza valóságban. Képzeljük el Janek Gézát, ki egy negyed-századot töltött el nyeregben s elmondhatjuk, hogy a lóhelyes vezetése, terhelése, lépéseinek mértéke és kantár-hosszának szabályozása szeizmográf finomságú másodikérzékévé vált, most azzal a feladattal bíznók meg, hogy aló mozgásának érzékelését megszüntető rugós nyeregben,bekötött szemmel és kantár nélkül, ritmusjelző készülékútján próbáljon ügetést és vágtát, vízmosásokkal, dombokés völgyekkel tarkított terepen... A beidegzés, az évtize-dek gyakorlata során épített hatodik érzékünk megtaga-dásának nehézsége, csak akkor válik nyilvánvalóvá, hanem virtusból rövid percekre, de kényszerhelyzetben s aveszély tudatában, végtelennek tetsző órákon át kellalkalmaznunk.

Ilyen feladat végrehajtására jelölt ki társaságom.Egy kicsit izgat is a dolog, — egy kicsit — nagyon.Első leszek Magyarországon, aki „vakolni” tanul. Sokanmáris tanulás nélkül vakoltak — a szabadkőművesek. Asarkcsillag keletjén, páholytestvérek közösségében. Denekem csak egyetlen társam lesz, — oktatóm, Burtin.

Fiam lehetne. Tíz éves volt a Farman gyár vakrepülőiskolájának oktatója, mikor hazakerültem a frontról négy

158

háborús repülőév emlékeivel. Most engem fog oktatni agyermek, — ez a sors iróniája.

Burtin azonban különleges kiképzést kapott s két évóta ezt gyakorolta. A francia pilóták nagyrésze keresztül-ment már a tanfolyamon, — mindet Burtin vezette be avakolás rejtelmeibe.

A Toussus le Nobleban felállított Farman-iskolábankeményen folyik a munka. Jelentkezésemet követő órá-ban már gépben ülök. Jó öreg háborús kiképző típus, azF—71. kétfedelű iskolagép kormányánál hajtjuk végre a„bemelegítő” repülést. Én elől, Burtin hátul. Az öreg ládaelső ülését borítóperem szegélyezi, amelyre redőnyszerűés ezüstre festett vászonborítást lehet húzni. A műszer-tábla csak úgy hemzseg a különböző számlapoktól. Első-ben is tehát a segédeszközök használatának rejtelmeivelismerkedem meg.

Mindjárt egy merőben új műszerrel találkozom. Astatoskopnak nevezett készülék egy termoszhoz hasonlópalackkal van összeköttetésben, amelynek feladata, hogyaz állandó légnyomást képviselje. Vékony cső útjánegy műszerrel van összeköttetésben, amelyen keresz-tül a légnyomás kiegyenlítődik. Ha a külső légnyomásemelkedés vagy süllyedés folytán hirtelen megváltozik,a kis nyíláson át a külső és belső nyomás nem tud azon-nal kiegyenlítődni, tehát a termosz légköre és a szabadlevegő között nyomáskülönbség áll elő, amelyet a műszerlapján középállásban lévő nulla pont alá vagy fölé kitérőmutató jelez, méterekben fejezve ki a másodpercenkéntiemelkedést vagy süllyedést.

Ez a műszer nagyon megragadta figyelmemet. Né-metországban már évek óta motornélküli repüléssel fog-lalkoznak, — a statoskopnak ott lehet különösen nagyszerepe. De itt van mindjárt egy másik érdekesség.

159

Burtin kicsit unottan, de érdekesen magyarázza mű-ködését:

— Az elfordulásjelző az egyenesvonalú repülésiiránytól való eltérés és a haránt elmozdulások jelzéséreszolgál. A műszerlap alján félkörű ívben hajlított üveg-csövecske látható, amelynek színezett folyadékjában kisacélgolyó mozog. A golyó az alaphelyzetből való kitérésmértékének megfelelően, minden traverzáló, tehát átlózómozgást feltüntet, míg helyesen végrehajtott fordulónálközépállásban marad. Az irányváltozást pedig két egy-másra merőlegesen elhelyezett csuklón forgó pörgettyűmutatója jelzi, olyanformán, hogy bal fordulóban balra,jobb fordulóban viszont jobbra térve ki, a természeteskitéréseket rögzíti meg.

Hossz- és keresztdőlésmérő már nem ismeretlenek,valamint az úgynevezett finommagasságmérő sem, amelymindössze 100 méter magasságot — méterenként jelez sezzel a pilóta, leszálláshoz való helyezkedését nagy mér-tékben megkönnyíti.

Félórai szemlélődés és a műszerek működési elvénekmegismétlése után beindítják a motort s rövid start után,egy kiszolgált iskolagéptől nem várt merész emelkedésselcsakhamar 400 méteren vagyunk. Itt Burtin váratlanulmegmozgatja a kormányt s jelzi, hogy vegyem át.

Nincs semmi tennivalóm. A Farman kitűnően ki-egyensúlyozva, eleresztett kormánnyal is egj^enletes, nyu-godt repüléssel emelkedik tovább. Néhány perc eltelté-vel Burtin utasítását hallom a telefonban:

— Félgáz, horizontális repülés, éles fordulók utánhúzza meg a gépet a megítélése szerinti maximális emel-kedésre.

Pontosan végrehajtom, amit mondott. Fordulóbanszárnyélre állítom a gépet, — várom, hogy belenyúl és

160

visszaveszi, de nem mozdul. Második fordulómat húzottmagassági kormánnyal hajtom végre. A kis gép remekülengedelmeskedik, — túldöntött spirálból veszem fel, hogyutána az elrendelt maximális emelkedésre késztessem.

Érzem, hogy kitűnő gépen ülök, — kelleténél jobbanhúztam meg a kormányt. Óvatosságból előre nyomomkissé a kormányt s igyekszem egyenesbe hozni. Burtinazonban megrázza a botot annak jeléül, hogy a vezetéstát akarja venni. Egyszerre halkul a motor futása, — aFarmari égnek ágaskodik s meredek helyzetében megáll.

Érdeklődéssel várom, mi lesz. Már régen át kellettvolna esnünk, hiszen sebesség nélkül lebegünk a térben.A motor olyan lassan forog, hogy nem is tudom elkép-zelni, mi tartja a gép orrát a magasban. Telnek a másod-percek s a helyzet csak nem változik.

Zavarban vagyok. Ilyenben még nem volt részem.Ügy lebegünk egyhelyben, hányat helyzetben, magasbameredő lábakkal, mint Mohamed koporsója. Nem emlék-szem, hogy erősebb szelünk lett volna, amelyben a gépmegállítható. Àla bonheur! — ez stabilitás!

Még mindig ott lógunk. Csak bele ne lépjen az oldal-kormányba, mert akkor vége a lebegésnek s valamelyikoldalra végtére is le kell csúsznunk...

Tévedés! Még csak most jő a meglepetés...A Farman körül lassan fordulni kezd a föld. Igen, a

láthatár szép lassan jobbra tér el, tehát bal körben haj-lunk el. Az elhajlás lassan erősbödik, a táj mind gyorsab-ban forog. Még mindig a légcsavaron függünk s ebben ahelyzetben a gép bedőlés nélkül, függőleges tengely körülhajlik el. Mire teljessé vált a kör, Burtin fokozatosanutána engedi a botot, — a Farman lassan megint sebes-ségre jön s két, szorongástól nem éppen mentes percután ismét kézbe vehetem a kormányt.

161

Hát ez nagyszerű volt. Ha Burtinnak az a célja vele,hogy bizalmat keltsen a gép iránt, az teljes mértékbensikerült. Ilyen pompás tulajdonságú gépben bizonyáraegyszerű lesz a „vakolás” is,

A leszállás három pontra nagyon szépen sikerült.Burtin megelégedett. Röviden ennyit mond:

— Très bien! . , , Alors — sous cupoie! — Borításalatt tovább.

Mire észbekapnék, megzörren felettem az ezüstcello-nozású burkolat s eltűnik előlem a világ.

A burkolaton vágott két keskeny csíkon át vékonyfény csík hatol be s megvilágítja a számlapokat, ösztön-szerűleg keresem a kilátást a csíkokon át, de magasanvannak s még az ég kékjét sem látom át rajtuk.

— Engedje szabadon a botot, a startot én végzem —hallom Burtin hangját a telefonban. — Figyelje a műsze-reket és csakis a műszereket lássa — nyomja meg a hang-súlyt, —- aztán ha mondom, vegye át a kormányt s igye-kezzék utasításaim szerint vezetni a gépet.

Mire válaszolhatnék, utolsó szavát elnyeli a motorbömbölése, mely itt a kupola alatt kétszeres erővel hang-zik. A szűk, kis helyet pillanatok alatt megtölti a ricinus— nekem kedves, de ilyen mértékben émelyítő szaga.Hohó, mi lelte ezt a Burtint... mért viszi a földön for-dulóba a gépet, hiszen úgy sodródunk, hogy minden pil-lanatban kitépheti a kereket... Ej, ördögbe is, most megelhúzta a földtől a gépet... hogy ágaskodik s emellettjobbra lógunk vele ...

Önkéntelenül hátranézek, — szeretném látni ennekaz embernek az arcvonásait, — mit akar, engem ijeszt-getni? ... vagy hirtelen rosszul lett s most engem kenmindjárt a földhöz? ... Nem látok semmit, mert a ku-

162

pola mindent takar s csak karját láthatom, amint a bototfogja...

Igen, a botot... Most már aztán egészen nem ér-tem ... A bot a középen van s Burtin keze mozdulatlanulnyugszik rajta. Dehát akkor mért érzem, hogy ágasko-dunk, szédületes fordulóban dülöngünk s csúszunk holjobbra, hol balra, de mindenképen az észszerűség és kö-vetkeztetés teljes megcsúfolásával lehetőleg pont fordítva,mint ahogy szerettem volna, — mint ahogy lenni kel-lene ... Na, de ez most már túlzás, — hiszen hányat zuha-nunk lefelé!...

Nem állhatom tovább. Belekiáltok a telefonba:— Attention! Nous tombons! — Zuhanunk!...

Gúnyos nevetés a válasz. Aztán energikus rendre-utasítás:

— Plus tranquillement monsieur Éftiii... figyelje aműszereket, aztán nem fog zuhanni... — s megint hal-lom nevetését.

A műszerekre pillantok s egy picit elszégyenlem ma-gamat. Mi tagadás, az érzékeim ugyancsak megcsúfoltak.A dőlésmérők, elfordulás jelzők, variométer és sebesség-mérő egyértelműen nyugodt, egyenes emelkedést igazol-nak. Semmi kétség, — itt van máris Burtin állításánakigazolása — az öreg sas vakon éppen úgy bukdácsol, minta fészekből kilökött fióka. Ezt is meg kell tanulni, mégpedig elsősorban az öntudat feláldozása és fékentartásaárán. Igen, figyelni fogom a műszereket s nem hagyommagamat befolyásolni érzékeim által.

Így! Most hiába áll megint égnek a hajam attól a baldőléssel, jobbfelé végrehajtott bukófordulótól, amelyszinte keresztülnyom az ülésemen, mert most is egyenesenrepülünk ... illetve ... mégsem. Nézzük csak ... Ke-resztdőlésmérő golyója balra tért ki, az elfordulás jelző

163

ugyancsak balfordulót mutat, — a finommagasságmérőmutatója megállt, — semmi kétség, most balra kanyaro-dunk el.

Hm. Furcsa... furcsa és főleg kellemetlen. No, bir-kózzunk egy kicsit azzal az ősi ösztönnel. Ezt is meg kellszokni, ha kényelmetlen is.

Burtin éppen megrázza a botot. S máris vezényel:— Tout à droit! — Egyenesen!Tíz percen keresztül vezetem a gépet a műszerek

után. Időnként nem állhatom meg, hogy meg ne feszít-sem magam az ülésben, — az az érzésem, hogy sodródunkmegint. És a motor milyen lehetetlen hangokon sziréná-zik ... Persze, ha hinnék a fordulatszámmérőnek, látnomkellene, hogy hallucinálok, de most egy kicsit elnéztem adolgot s úgy érzésem szerint egyensúlyozom a gép meg-dőlését...

— Attent... attent... — hallom a mikrofonban. —Êtez vous fou?

Nem, nem bolondultam meg, Burtin úr, csak egy pil-lanatra megint ember voltam, — de bocsánat, ígérem,hogy robotos leszek megint lelkiismeretesen... csak ké-rem ... egy kicsit fáradt vagyok... Ez a furcsa helyzet,nem látok semmit, illetve látom az olaj füstöt lassan szű-rődni a réseken besugárzó fénysávban, sőt porszemeket islátok megcsillanni benne... de lehet, hogy nem porsze-mek, csak a szemem káprázik, — már elég volt, — mársok egy kicsit, — talán hagyhatnánk valamit holnapra is,hiszen órák óta vagyunk itt fenn, — talán fél napja is...Éhes vagyok, illetve korog a gyomrom, — nem tudom,kívánok-e enni, inkább egy kis friss levegőt...

Mindezt csak gondolom, de nincs bátorságom meg-mondani. Ne gondolja ez a zöldfülű gyerek, hogy túlsá-gosan megilletődött vagyok, — kitartok, ha kell, még egy

164

fél napig, — csak azért is, lássa, hogy magvar pilótávalvan dolga!

— Une demi heure! Assez! — Fél óra! — elég! —hangzik Burtin hangja s megrázza a botot, A következőpillanatban most már csalhatatlanul érzem, hogy égnekágaskodunk, — egy hatalmas nyomás úgy az ülésbe nyom,hogy azt hiszem, a nádfonatú ülés leszakad alattam, aztána motorzaj elhalkul s a hosszdőlésmérő csövét végig szí-nesre festi az alkohol kékje.

Figyelem a magasságmérő tűjét, — rohamosan me-gyünk lefelé. Még két ízben kell nyelnem, hogy a feltörőbuzgóság csúffá ne tegyen, aztán érzem, mint lebegünkki a talaj felett s rövid gurulás után megállunk.

Hirtelen az a gondolatom támad, — milyen ostobaarcot is vághat egy magamfajta újdonsült vakoló, mikorelső Valpurgistánca után leemelik fejéről a kupolát...Nos, nagyon közömbös arcot fogok vágni, — talán úgy,mint a Harry Piel, akinek semmi sem imponál s gúnyo-san felvont szemöldökkel néz vissza, mikor vetélytársá-nak golyója a füle mellett süvít el... vagy valami hason-lóan ... Egyre megy. Fontos, hogy roppant fölényesenfogadjam a napvilágot, mely fényt vetend ábrázatom szí-nére és kifejezésére.

Hanem mire a szerelők a kupolát leemelték rólam,minden szép elképzelésem kútba esett. Nem volt szük-ség hősi pózra, de még csak öntudatos ábrázatra sem,mert mielőtt a világossághoz nem szokott szemmel csakkörül is pillanthattam volna, már megint fejem fölé bo-rult a fedél s Burtin megnyugtató kijelentését hallom:

— Minden rendben. Látom, jól bírja, csak ne bolon-duljon megint meg, hanem nézze a műszereket. Mostmaga startol. S mielőtt bármit mondhatnék, hallom a

165

demarrőr bugását, amint indítja a motort s egy másod-perccel később újra beszól:

— Készen? Akkor lassan adjon gázt s vigyázzon,hogy egyenesen vezesse a gépet. Ha megvan a 80 kilomé-tere, lassan húzza el a gépet, de ne eressze vissza a földre,mert nem látja magasságát és ha felugrik, nem tudja kor-rigálni többet.

Most megint szeretném figyelmeztetni, hogy legalábbtartsunk egy kis szünetet, — hadd szívjak el egy cigaret-tát és egy kis levegő sem ártana meg, — de nem hagyidőt a tiltakozásra, mert hogy néhány másodpercet kések,már ő maga nyomja be a gázkart, s nincs mást mit ten-nem, mint teljes odaadással és figyelemmel végrehajtaniutasításait.

Beh nagy fohászok szakadnak fel az emberből, ami-kor úgy istenigazában szorítóban van ... Ugyanolyan ér-zésekkel drukkolok az egyenesért s a bemondott fordulókhelyes keresztülviteléért, mintha legalább is jövőm függneaz eredménytől... De érzem, hogy az a kölyök ott hátulmagában azt gondolja, hogy jobb lenne, ha elfelejtenékmindent, mi mögöttem van s kezdő süldőként foglalkoz-hatna velem, hogy ne téríteném el a gépet minduntalan,mikor pedig műszereim lelkiismeretesen mutatják atennivalókat... Hát igen, ez nem más, mint birkózás aszokás hatalmával, mely minden igyekezetével legyűrnipróbál. Nem is vakolás ez, hanem az önfegyelem nagypróbája.

Fáradtnak érzem magamat, de elhatározom, hogynagyon figyelmes leszek. Nekifeszítem hátamat az ülés-nek, hogy az oldalkormány minden gondolatnyi elmozdí-tása kiérzékelhető legyen. Már nem vagyok pilóta, hanemrobotember, amelyet gépezet mozgat s műszerek irá-nyítanak.

166

— Quatrevingt degrés à gauche — nyolcvan fokbalra — hangzik Burtin utasítása.

Kis csűréssel óvatosan lépek az oldalkormányba. Azelfordulásmérő tűje lassan kileng, de kitér a folyadékbanúszó golyó is. Nem jó! Jobban csűröm be a gépet, — agolyó engedelmesen visszatér s középen megáll. Pillantása Sebességmérőre meggyőz, hogy sebességem nem válto-zott s a fordulatszám is megmaradt, tehát a forduláshelyes.

— Ça van bien — jól van — szól Burtin a telefonba.Na hála Istennek. Ez az első helyeslés a vadkecske, bo-lond, részeg és hasonló enyelgések után. Mindenesetremegnyugtató, hogy ezt is tudom, ha nagyon igyekszem.Azt hiszem, egy kicsit bele is pirultam a dicséretbe, —csak észre ne vegye az a zöldfülű ott a kupola mögött,mert elszégyellném magamat.

Úgy látszik megtetszett előbbi fordulóm, mert egy-másután diktálja a váltott elhajlásokat. Szinte izzad azüstököm a nagy igyekezetben, amint a műszerek közt cik-kázó pillantások mellett próbálok összhangot teremteni asok tennivaló között, összeszorított fogakkal meredek aműszerekre s leheletszerű mozdulatokkal igyekszem azutasításokat úgy követni, mint a gondolat.

Nem tudom, mióta tart már a tortúra. Tagjaim sajog-nak az állandó megerőltetéstől, — félek, hogy a merevtartástól görcsöt kapok. Végre elhangzik a megváltóvarászige:

Finisch! Vous êtez sûrement fatigué, — donnez moile gouvernaille!

Eleresztem a kormányt s valósággal összecsuklomülésemben. Több mint egy óra hosszat ültem megfeszítettizmokkal és idegekkel, meredt szemekkel csüngve a mű-szerfalon, küzködve az olajfüst fejfájdító szaga okozta

167

rosszullét érzésével, lenyűgözve a vakság nyomasztó tuda-tával. Hiába ül mögöttem oktatóm, ki minden téves moz-dulatomat könnyűszerrel helyesbbítheti, ha önérzetem sbüszkeségem arra kényszerítenek, hogy kifogástalan veze-téssel önállóságot mutassak minden igyekezetemmel ésminden áron!...

Csikorog a burkolat kallantyúja s lassan világosságderül a sötét kamrában. Persze, hogy elfeledtem a HarryPiel-i mozdulatot s úgy hunyorgók, mint a csecsemő, haStandi néni villanylámpa fénye mellett akar gyönyör-ködni benne. De Burtin nem nevet. Eltűnődve figyel pármásodpercig, aztán komolyan mondja:

— Nagyon fegyelmezett volt, — nagyon jó volt. —És nyomaték kedvéért megszorítja a karomat.

No lám, — a pocok... Megdicsért. — Mit is illikilyenkor mondani? Valami fölényesen nyugodt, elhárító,kicsit szerénykedő, de nem minden büszkeségtől mentesmondat... Eh, nem! Mért ne tudnék ember lenni?

Derűsen a szemébe nézek:— Igyekszem, Burtin úr, igyekszem. — Ha egy ki-

csit türelmes lesz velem, azt hiszem jól végzek Magánál.És ezt szeretném, mert bizonyára sok baja és bosszúságavan a tanítványaival.

Kemény, kicsit ellenszenves tekintete most egyszerremegenyhül. Futó mosoly szalad át szája szélén:

— Érdekes és szép, de nehéz mesterség ez — mondjaeltűnődve. — Cigarettára gyújtunk. Burtin beszélni kezds mire pár perc múlva az étterembe vonulunk, oktató éstanítvány nagy megértéssel mélyed el fejtegetéseiben.

Másnap Lallouette, egy öreg sas, majd utána Thuau,a társaság régi forgalmi pilótája vesznek munkába. Többmint két órát töltök kupola alatt. Még bele-bele kon-tárkodnak a helyes kormányzásba a „szokás” kísértő

168

szirénhangjai, de az öregek már keveset javítanak s meg-elégedetten adják tudtomra, hogy holnap feladatokbanlesz részem..

Délután egy perc híjján egy órát vagyunk levegőben.Az idő borult s rosszabbodásra van kilátás. Tűnődve állok„kínzókamránk” mellett, vájjon bebújjak-e mégegyszera boltozat alá, mikor hátam mögött egy motor kerepelé-sére leszek figyelmes. A jól ismert hangokra megdobbana szívem s annélkül, hogy a gépet láttam volna, saját-ságos érzések rohannak meg.

Hátrafordulok és örömtől felcsillan a szemem. Valódi„békebeli”, rácsfarkú Farman áll az iskolahangár kapujaelőtt. Gondolája messze nyúlik előre a kétfedelű alsószárnya felett. Toló légcsavaros Vivinus motorának négyhengere szívbemarkoló kerepeléssel köpi hátra az olaj-füstöt ... Ricinus olaj szagát hozza a szél. Valami össze-szorítja a torkomat.

... Farman ... Kutassy .. . Rákos!... Most húztuk kiBubrofszkyval a Guszti masináját... Tivadar a farok-rács alá csúszik. Lehúzza a Chauvière légcsavart s mell-magasságban mozgatja, míg legjobb állásba kerül...

— Kontakt!— Kontakt — kiált Kutassy.Bubrofszky nagyot lendít a légcsavaron. Sziszegő,

cisszegő gyújtással ugrik be a Gnome és veri ki az olajat,míg mi a szárnyélnek feküdve igyekszünk a hatalmasFarmant visszatartani. — Aztán Guszti felemeli a kezét,— a földre vetjük magunkat. A Farman egyre növekvőgyorsasággal, imbolyogva rohan a Rákos homokbuckáifelett... A páros kerekek valóságos tojástáncot járnaka futószerkezet rúdjai között. — Végre egy domb fellökia gépet... a Farman megragad a levegőben ...

~~ Repül . . . repül — fakad fel ajkunkon az ujjon-

169

gás — előrenyújtott nyakkal, görnyedt derékkal, ke-zünkkel térdeinkre támaszkodva állunk... nézzük avarázsmadarat és majd ki szakad szívünk az izgalomtól...Repül... repül!

Ügy megfogott az emlékezés, hogy egyszerre aztéreztem, hogy elhomályosul előttem a Farman képe ...Talán így emlékezünk egy kedves halottra. .. egy fehér-hajú nagymamára, akit nagyon szerettünk . .. Halljukjóságos hangját, levendula illatát hozza az emlékezés , .levenduláét, amelyet akkor éreztünk, mikor nagymamaelővette csipkés kis kendőjét. Valami kópéságot követ-tünk el és sírtunk,., Áldott jó nagymamánk akkortörölte meg szemünket a csipkés kis kendővel s azótaédes mosolyt csal ajkunkra az emlékezés. Levendula illa-tát hozza a szél...

A Vivinus még lassan kelepel és felém libbenti kékesfüstjét... Mély lélekzéssel szívom magamba s — Re-pülök — Ti értitek ezt — kéjesen megborzongok. Aztánegyszerre hihetetlen vágy ragad meg... repülni evvelaz álommadárral, — visszaálmodni a múltat, benne feled-kezni. — Olyan erős bennem a vágy, hogy szinte ösz-tönszerűleg követem gondolataimat. Futólépésben sieteka hangárhoz.

Nem hittem, hogy ennyi készségre találok. Lau-gereaux úr, az üzemi főnök maga vezet a drága géphez.Megkérdi, repültem-e valaha ilyen avult „ládával”? El-mondom pár szóval rákosi vonatkozásaimat. Derült mo-sollyal hallgatja, aztán néhány szóval elmagyarázza agyújtáskapcsoló s a csűrőkormány működését.

Tíz perccel később a levegőben vagyok. A rövid neki-futás annyira meglepett, hogy a földre akartam vissza-nyomni az elemelkedett gépet. Valósággal állunk a leve-gőben. Mögöttem Bossoutrot, a Farman-gyár világhírű

170

pilótája ül, aki csak röviddel előbb állította fel az 5000kg-os terhelés világrekordját. Nem nyúl a kormányhoz,csak élénken figyeli munkámat. Elindulásunk előttnéhány szót váltott a műhelyfőnökkel, aki minden bi-zonnyal közölte az előbb közöttünk folytatott beszélgetést.

Lassan elhaladunk a repülőtér felett s nagy ívbenfordulok a teret szegélyező hangárok mögé. Amint ki-érünk a szabad földek fölé, kísérőm vállam felett előre-hajol:

— Ha 200 métert elértünk, a tér déli sarkában pró-báljon néhány fordulót!

Tisztán hallom minden szavát. A légcsavar hátra-felé veri a légáramlást, az előlről jövőt felfogja a cellu-loid szélvédő széles lapja. Az emlékezés meleg érzésévelmarkolom a jól ismert kormánykereket s nyugtatomlábaimat a hatalmas pedálokon.

Nincs előttem semmi, csak a szárny mellső élét érzé-kelem, ha kissé oldalra fordulok. Tökéletes a kilátás, —mintha a levegő óceánja fölé kitolt hídon ülnék, a hoz-zámtartozó gépből semmit sem látok. S a hátam mögött.dübörgő motor kemény járására, a rövid törzsön végig-vonuló finom rezgést átveszik a szárnyak is, de mindeztolyan puhán, olyan lágyan, hogy szinte elzsongít a levegőfeltámadó, enyhe hullámmozgása.

Kétszáz méteren Bossoutrot útmutatása szerint for-dulózni kezdek. Előbb óvatosan, majd mind jobban bele-melegszem. Eszembe jutnak Chevillard, a békeidők nagyrepülőművészének boszorkányos mutatványai, — magamelé idézem azokat a szárnyélen végrehajtott fordulókat,amelyekkel hovatovább még nagy honfitársa, a vakmerőPegoud loopingjait is elhomályosította, — aztán kísérőmlátható örömére mind jobban és jobban döntögettem bea lomba nagy madarat, míg sikerült kemény csűrőmun-

171

kával csaknem derékszögű bedőléseket végrehajtanom,amelyekből már csak mélybebukással vehettem ki a csű-rőre lusta gépmadarat.

Gyönyörű szórakozás volt! Úgy megtelített boldog-sággal, hogy mikor a nagyon szépen sikerült leszállásután kezet fogtam a főpilótával, meg nem állhattam,hogy utána magamhoz ne öleljem. A „disziplinwidrig”magatartásomon egyáltalán nem lepődött meg. Mosolyá-ból megértettem, hogy átérzi lelkesedésemet. És úgymegropogtatta viszontölelésével a derekamat, mintha avilágrekordját jelentő 5000 kilót akarta volna megemelni.

Reggelre esőre ébredtünk. Hideg szél fújt s rongyoskis felhőfoszlányoikat hajtott a sötét égen. Tíz óra feléelállt az eső, de a szél erősödött és alacsonyan száguldófelhőrongyokból szitáló szemek permeteztek. Fázósanbújtam a kupola alá s egyáltalán nem irigykedtem Bur-tinra, akinek még kijut a hideg permetbői is.

Ma feledni látszottam mindazt, amit eddig belémdiktáltak oktatóim. Mindjárt a start után erősen eldőltvelem a gép. Kivettem, de közben túlhúzhattam,mert sebességvesztéssel merültünk le s a futómű nagyotdobbant a földön. Burtin egyenlített s beleszólt a tele-fonba, hogy vigyázzak, mert a levegő nyugtalan és erő-sen dobál.

Tíz perc múlva már kivert a veríték. Műszereimmint megvadult koboldok táncoltak értelem és cél nélkülössze-visszaságban. Hiába vettem elő eddig szerzett gya-korlatomat, — hiába feszítettem meg idegeimet a vég-sőkig, hogy kellő időben és mértékben védjem ki a nyug-talan (!evegô alattomos támadásait, — olyan tojástáncotjártunk, hogy minduntalan Burtinnak kellett belenyúlnia.

Ott tartottam, mint az első napon. A gép megintmindent csinált, csak azt nem, amit én akartam. Egy mű-

172

szerem sem tudott nyugalmi helyzetbe jönni s vélük moz-gott, forgott kompaszom is. Képtelen voltam hosszabbegyenest repülni s elég munkát adott a gép puszta fenn-tartása is.

Lassanként úrrá lett rajtam a tehetetlenség érzete,ami türelmetlenné tett s néhányszor keményen védtem kia gép nagyobb kitéréseit. Ezt Burtin is észrevette s nagygyakorlatából tudta, hogy figyelőképességem végét járja,De nem engedhetett. Egy óra volt előírva s ezt az időt úgykellett értelmeznünk, mintha forgalmi gépen, felhőkközött, vagy nagy ködben, viharban állomására kellenejuttatnom a rámbízott gép utasait. Most nem számít agyengeség, — most ki kell tartanunk minden áron!

Ma már nem tudnám megmondani, mint ért az óraés vele gyötrődésünk véget. Mert mikor végre leemeltékfelőlem a kupolát, Burtinra esett pillantásom és elment akedvem attól, hogy panaszkodjam. Míg engem a kupolavédett, őt fél órán keresztül verte az újból megindulteső s vörösre csípte ábrázatát a hideg őszi szél. A víz be-csorgott nyakvédőjén és átáztatta hátán az ingét.

Fogvacogva siettünk a meleg szobába, hogy egyduplarumos teával hívjuk vissza a lelket kifagyott tag-jainkba. Az én sapkám is vizes volt, — de piros is lehe-tett volna. Vért izzadtam ez az óra alatt. Jövő munkámkóstolója keserű ízt hagyott a számban.

No, de hiszen az istenek mindig kegyesek voltak aküzdőkhöz, — most sem róttak ki többnapos vezeklést avakon megkísérelt repülésért. Másnap már egészen tűr-hető időben állunk starthoz.

Kilenc óra van s nekem háromszögrepülést — „Tri-angle-t” kell végrehajtanom. Három repülőtéren való le-szállást, helyesebben leszállási kísérletet, miután telefonutasításra Toussus le Nobleból két — meg nem neve-

173

zett — katonai repülőtérre kell átirányítanom gépemet,majd ugyancsak vakon végrehajtott leszállás után, anél-kül, hogy megállapíthatnám helyzetemet, ismét tovább-repülnöm, míg Toussus-be vissza nem irányítanak.

A feladat izgalmasnak ígérkezik, A jó öreg Lallouettejön velem.

Megegyezünk, hogy az egyes állomásoknál a gépbenmaradok, de ötperces pihenőt tarthatok — napvilágnál.

Az idő most sem jó, sokat kell dolgoznom. Kézzel-lábhal irányítom masinánkat, alig várom, hogy elérjük azelső álomást. Végre a motor fordulatszáma csökken sLalouette megkezdheti velem az első vakleszállást.

Most már nem a műszerek, hanem telefonutasításaiszerint repülök. Gyors egymásutánban hangzanak rendel-kezései. A 30 perces repülés alatt fülem a motor zajátólkissé bedugult, — befogom orromat s erősen belefújok.Kellemetlen csattanással tér vissza hallásom s most tisz-tábban veszem ki Lallouette szavait.

Kétezer méteres magasságból, meglehetősen gyorsanereszkedtünk le 200-ig, itt vízszintes repülésre utasít ok-tatóm. Két kört írunk le, aztán megkezdődik a helyez-kedés.

— Vigyázzon M. Hefty, — most beirányítom a re-pülőtérre. Közlöm a magasságokat, fordulatszámot is, denem szabad egy másodpercet sem késlekednie. Ha nemokvetlenül kell, nem nyúlok bele, — egyedül fog le-szállni!

Huh, de nagyot dobbant a szívem... Most hátvigyázat!

— Tizenöt fokot jobbra, aztán egyenesen. Adjon egykis gázt... sok, sok, sok... úgy, most jó. — Csűrjönkicsit balra, mert jobbra lóg... Gázt elvenni ... marad-jon ez a siklási szög alatt.. . sebesség 90 kilométer...

174

úgy... jó... Kitartani... hagyja csak így... vigyázat... las-san ... egész lassan húzza a magasságit... még... hopp,most állj... tartani... tartani... meghúzni!... Most!...Ügy érzem, mintha állnánk a levegőben. Pillantásomide-oda cikázik ... sebesség 65 ... 60 ... 50 ... Ejj,— nagyon süllyedünk ... csak már itt lenne a föld ... —Bumm!

Az egész gép dübörög, harsog, kerekek csikordulnak— a földön vagyunk. Megint Lallouette:

— Lépjen be balra ... jobban... még, mert jobbrakitörtünk! — Teljes erővel betaposok az oldalkormányba,— végre fog s néhány zökkenés után megállunk.

Félretolom a kupolát. Egy kicsit káprázik a szemem.Nem a világosságtól, mert az ég borult s eltakarja anapot, hanem az utolsó pillanatok izgalmától. Mint avillám röpködtek fülembe a vezényszavak s villámkéntcikáztak mozdulataim is, ahogy késedelem nélkül haj-tottam végre a vezényszavakat.

Jobbra tőlünk hegyestetejű fahangársor, — előttükcsúnya nagy fekete őslények. Aha, az új Blériot bom-bázók telepén vagyunk.

Tudom, hogy nem szabad vizsgálódnom, de mostnem is érdekel. Tűnődöm, milyen hihetetlen, hogy vakon,pusztán telefonutasításra így be- és le tudtam hozni agépet. Előrehaladott kísérletek folynak a repülőgépekrádióirányításának megteremtésére... Ha most történe-tesen nem telefonon, hanem rádióval irányítanak, talánugyanilyen szerencsésen földrehozhattam volna egy for-galmi gépet utasaival, őszi ködökben, vagy sötétségben.

Míg Lallouette néhány szót vált ismerőseivel, ku-tatva vizsgálódom, honnan ereszkedtünk be a térre? ...Igen, ott az akadályjelző toronynál vettem el a gázt, —addig a drótkerítésig siklottam... az első haránt pásztá-

175

nál kezdtünk kilebegni s ott... talán 100 méternyiretőlünk érinthettük a talajt. — Igen, látom kerekeink nyo-mát a tegnapi esőzéstől felázott talajon, — a jobbkerékegy kis kátyún gurult át, azért tört ki velünk jobbra...

Hát ez nagyszerű! Egészen büszke vagyok. — Vájjonmint vélekedik oktatóm?

Lallouette kicsit méltatlankodva vonja fel a vállát:— Jha... hát persze jó volt. Hogyan is képzelné

másként? Elszégyellném magamat, ha öreg kollégám nemcsinálná kifogástalanul!...

Mi tagadás, — én nem találom olyan természetesnek.De hát ha oktatóm mondja?... Egészen felvillanyozvaborítom magamra a kupolát.

Második leszállásunk valahol Franciaországban, egymásik katonai repülőtéren, csaknem olyan jól sikerült. Atalajközeli légáramlás időelőtt leejtette a könnyű Far-mant, mely a talaj érintése után kissé felemelkedett.Lallouette lefogta a szökkenést s simán értünk talajt.

Ötnegyed órás repülési idő után kitűnően sikerültnavigálással úgy csúsztunk be a Farman iskola repülő-terére, hogy egy pillanatig magam is valószínűtlennektartottam a leszállás ilyen simaságát. Lalloutte nagyonmegdicsér:

— Excellent! Délután még gyakorolunk egy kicsit,aztán vizsgára jelentem be.

— Nem lesz egy kicsit korai? Nem állítom, hogyilyen szeles, dobálós időben valami kellemes lenne a ve-zetés, de maradnék még egy napig.

— Nna... én nem tudom... Majd meglátjuk.Tudja, hogy mivel vizsgázik? — Goliáthtal!

Lallouette jelentősen mosolyog, én meg arra gondo-lok, hogy ezt a mulatságot elengedtem volna. A két-motoros Farman Goliath utasszállító gép vezetése még

176

nappal is komoly munkát ad, — ,,vakolásra” meg éppennehézkes lehet, ha nem sikerül tökéletesen kiegyensú-lyozni a terhelésnek megfelelően.

Egy kis elfogultsággal kapaszkodtam fel másnap aGoliath — nevéhez méltón magas — kabinjába, amely avakrepülés céljára már burkolt pilótaüléssel készült, Akabint magába foglaló hosszú törzsének megemelt részé-ben, valóságos odúban kuporodtam az aránytalanul kiskormánykerék elé, hogy szemügyre vegyem azt a bábeliműszerzavart, mely a burkolat mélyén tobzódott.

A két motornak megfelelőn a fordulat, benzin- ésolajnyomás mérők és levegő szabályozók párosával el-helyezve szaporították az eszközök halmazát, amelybenhirtelenében ki sem ismerem magamat. Jó időbe tellett,míg a dzsungel megvilágosodott előttem s jelet adhattam,hogy készen vagyok.

Ez az indulás ugyancsak izgalmas volt. Már vagy100 métert rohan velem a két motorától elragadott óriás,de még mindig nem emeli meg éktelen hosszú farkát.Egészen neki kell feküdnöm a kormánynak, míg végrelevegőbe kerülnek a kormányok s el tudom húzni aGoliathot. Abban a pillanatban pedig, amint levegőbeemelkedünk, olyan elemi erővel húz el balfelé a gép,hogy alig tudom az oldalkormánnyal egyenesbe tartani.

Valóságos birkózás kezdődik a makrancos keselyű ésvilágtalan vezetője között. Hallatlan kormányerők kínoz-zák izmaimat és semmi sem működik természetesen. Egy-egy légáramlat megdönti a gépet, amelyet csak egész erő-vel tudok egyenlíteni. Ha Lallouette nem hagyta volnael hátulsó ellenőrzőhelyét, azt kellene hinnem, hogy őrögzíti a kormányokat, hogy megkeserítse életemet.

Egy negyed óra után kész vagyok erőmmel. Szeret-nék néhány percre megpihenni, mert hasizmaim sajog-

177

nak s kezem egészen megmerevedett. De hiába hívomoktatómat, — a velünk jött motorszerelővel és másod-pilótával egyetemben előrement a messze kinyúló gondolaorrába. Motoraink bömbölése mellett hangomat nemhallhatja.

Minden perccel kétségbeejtőbb a helyzet. Erre a bir-kózásra nem készültem el. Valahányszor abbahagyom aroppant „faroknehéz” gép kormányának teljes erővel valónyomását, hogy elernyedt izmaim felengedjenek, a kétSalmson fordulatszáma ijesztően esik s az otromba nagymadár orrát megemeli... Néhány pillanat és sebesség-vesztetten valamelyik irányba lecsúszom vele ...

Negyedszer ordítok torkomszakadtából s hívom piló-támat a vezetés átvételére anélkül, hogy meghallanák.Ellenben a kabin orrából beáramló penetráns bűz elárulja,hogy azok ott elől megint kétségbeejtőn komisz cigaret-tára gyújtottak.

Egyszerre düh fog el. Értelmetlennek találom, hogynem kapok utasítást, nem beszélhetek oktatómmal, hanemidezártan kínlódom erőm végső megfeszítésével.

Hirtelen mozdulattal lezárom a gázt s nagyot fohász-kodva, előrenyomom a kormányt. A motorok felhajtó-erejétől megszabadult gép engedelmesen bukik orra smeredek siklásba kezd.

Nurmi lemaradt volna a futás mellett, amit derékutasaim rendeztek a kabinból hátrafelé. Lallouette érthozzám elsőnek:

— Mi van, mi történt? . .. Motordefektus?— Nem, uram, az áldóját a Goliáthjuknak! Nincs

motorhiba, csak vegye át a kormányt gyorsan, mert mind-járt itt hagyom a helyemet!

Egyetlen ugrással ülésében terem. Gázt ad a moto-roknak s átveszi a gép vezetését.

178

Valósággal kiestem az átkozott odúból. Előrevánszor-gom a világosság felé s utasaink csodálkozó pillantásátólkísérve, a gondola orrában foglalok helyet.

Egyszerre ostromolnak meg kérdéseikkel:— Mi volt, mi történt?— Semmi — mondom kedvetlenül. — Ez az átkozott

láda olyan faroknehéz, hogy lehetetlen tartani.— Faroknehéz — kap homlokához Bonneuil, a má-

sodpilóta. — Igaza lehet — dadogja vörösbe gyúló arc-cal s gyors léptekkel siet hátra Lallouettehez.

Egy perc múlva zavartan hajol hozzám:— Monsieur Lallouette bocsánatot kér, — a csilla-

pítósík valóban el volt állítva, mert tegnap terhelési kísér-letek folytak a géppel s elfelejtették visszaállítani.

Kevés ember vált meg még olyan elégtétellel az isko-lától, mint amiben nekem volt részem. A lehetetlenül el-állított géppel végzett repülésem kárpótlásául mégegyszerfelszállhattam a „Noé-bárkával”, — ezúttal kísérő nélkül,napvilágnál. Az égen két felhőréteg takarta a napot s énközéjük húztam a Goliathot.

Műszereim mutatói vezettek biztonsággal magányosutamon.

A vakrepülő tanfolyam nem volt hiábavaló.

MOVERO.(1929.)

Mátyásföld felé robogott a helyiérdekű villamos.Annyiszor jártam meg már ezt az utat, hogy semmi semérdekel. Unottan néztem ki a kocsi ablakán és a reggelimeteorológiai jelentés esélyeit latolgattam.

179

Sashalom állomást hagytuk el éppen, amikor egykerékpáros férfi kanyarodott a József főherceg-útról aKerepesi-út felé. Hirtelen felugrottam. Hiszen ez BemardMátyás volt repülőalezredes, akivel utoljára még a kom-mün nehéz napjaiban találkoztam, amikor mindnyájan alégierő kötelékében szolgáltunk, hogy gépállományunkatmegmenthessük. Bernard Mátyás akkor egy felderítőrepülése során alacsonyan szállva, csuklóján a vörösöklövésétől találatot kapott és sebesülten hozta haza gépét.Kórházba került, — azóta most láttam először s első gon-dolatom az volt, hogy beszélek vele ...

Leugrottam a mozgó vonatról s így majdnem össze-szaladtunk. Nagy volt az öröm. Bernard alezredes el-mondotta, hogy szentmihályi kis villájában visszavonultanél és vár jobb időkre, mikor ismét szükség lesz szolgá-lataira.

— Nos és addig — kérdeztem — nem szenvedi megnagyon a repülés hiányát?

— Hát talán most megint hozzájutunk — mondja el-gondolkodva és tekintete a távolba réved. — Ha nem ismotorral, de motor nélkül. Petróczy, hajdani légügyihivatalfőnökünk lett a MOVE ügyvezető alelnöke s veletárgyaltam a közelmúltban a vitorlázó repülés megterem-téséről.

Felfigyeltem. Évek óta kísérem érdeklődéssel a ver-saillesi békeszerződés által megkötött Németország hősiesküzdelmét az aviatika fenntartásáért. Ez a nagyszerű ger-mán nemzet a maga hallatlan élniakarásával és elhivatott-ságával nem adja be derekát s nemcsak azt igyekszik át-menteni, ami a múltból megmaradt, de megtalálja atovábbfejlődés és újjászervezés módját is. Ha a béke-szerződés eltiltotta a motorok használatát, repülni fogunkmotor nélkül, — adták ki a jelszót, s a staakeni hatalmas,

180

négymotoros utasgépük entente általi kíméletlen szét-fűrészelése után teljesen az ifjúság előkészítésére és neve-lésére fordítják erejüket.

Milyen hamar felismerték az aviatika rendkívülijelentőségét! Ott voltak a repülés bölcsőjénél és gépeikegyütt szántották a levegőt a franciákéval. De mennyivelkomolyabb és alaposabb formában!... Amikor diktátorraik még rácstörzsű tákolmányokkal kísérleteztek, nálukmár az Aviatik és Albatros járta. Mikor a franciák a párisikiállításra vitték a mihamarább feledés homályába merültmotoraikat, a német Mercedes már 100 órás futásbanárulta el a német aviatika fejlettségét.

Mindenben vezetnek és mindenben példát mutatnak.Elsőnek ismerték fel az ifjúság rendszeres nevelésénekszükségességét s állították a gyermekhadat csatasorba.Tudták, hogy a repülés fejlődése nem tűr megállást. Ki-taposott vágányok használata helyett újak lerakásáhozfogtak. A háborús generáció fáradsága és fokozatos kiöre-gedése nem sok jót ígért. Beállították tehát a szervezésgerincébe az újabb nemzedéket, s már gyermekkorbankezdték el katonás nevelését.

Igénybe vették hozzá az iskolát s lenyúltak a gyer-meklélek bimbózó méhébe is. Helyes elképzeléssel éspedagógiai alapossággal oltották be az aviatika irántiérdeklődést. Mire a gyerekember ifjúvá serdült és elérte15-ik életévét, szakoktatók felügyelete mellett már hároméve részesült előképzésben a modellezés keretében. Ει-sajátította a hozzá szükséges kézügyességet és megnyílt,előtte a találékonyság és leleményesség sokat ígérő vilá-gossága.

Aztán egy szép napon kivitték a repülőtérre s ott egyfurcsa kis tákolmány elé állították. Első pillantásra látta,hogy repülőgép. Volt két szárnya, meg valami törzse is,

181

ha a formát egyelőre csak sima rudacskák helyettesítet-ték is. Akadt azon a gerendán ülés is, s előtte egy botágaskodott, a kormány. Milyen szépen mozogtak ott hátul,a farok végén azok a kis felületek, jobbra-balra, föl és le,— jaj, de érdekes volt.

Az oktató elmesélte, mennyi komolyság rejlik a játé-kos mozdulatokban, hogyan repül a gép. Aztán a csemetebeült és maga is próbálta. S nem sokkal utóbb felszálltvele a gép s ő egyedül ült ott a gép orrán, nagy magára-utaltságában. És repült lágy, hangtalan suhanással, bol-dogan szárnyaló lélekkel a magasságok felé. A germánifjú repült, mert megnyesték bár szárnyait, de nem nyű-gözhették le szellemét és a Géniusz feltört, hogy a megnem alkuvó nemzedéket azokba a régiókba segítse, ahováalkotó szelleme törekedett.

S most itt van Bernard alezredes s nem is sejti, hogylátszólag egyszerű közlésével mit mozgatott meg bennem.Hát valóban akadt Magyarországon egy ember, aki fel-ismerte ennek a motornélküli repülésnek rendkívüli jelen-tőségét és szíven viseli az ifjúság jövőjének és boldogu-lásának sorsát?

Petróczy István, a monarchia legelső tábori pilótája,aki még 1910-ben Wright-gépen tette le pilótavizsgáját,már az újvidéki nagyszerű repülőtér megteremtésévelmegmutatta, mennyi szervező készség van benne. S lám,most itt, a Magyar Országos Véderő Egyesület élén is elsőgondolata a repülés s annak fejlesztése érdekében olyanlépésre szánja el magát, amellyel még akkor is sikert kellaratnia, ha nem találna megértésre és sehonnan semkapna támogatást.

Ebben a munkájában segítenem kell. Az ifjúságnaknevelőkre és oktatókra lesz szüksége. Bernard Mátyásegyedül nem fog vele megbirkózni tudni. Hiszen a repü-

182

lés lehetőségének híre futótűzként fog elterjedni és szá-zával jelentkezik majd a lelkes ifjúság, hogy szárnyakatöltsön.

Tág tere lesz a lehetőségeknek s mi is megindulunkNémetország útján. Be fogjuk látni, hogy a jó pap holtigtanul s le kell vetnünk túlzott öntudatunkat, ha tanulniakarunk. Már pedig szomszédaink nagyot alkottak éssokat teremtettek. Más kárán tanul az okos, — mi meg-takaríthatjuk a tanulópénzt. Azt, amit a németek kikísér-leteztek, maradéktalanul átvehetjük. Cél szentesíti azeszközt.

Mikor Bernárdtól elbúcsúztam, tudtam, hogy ez atalálkozás fordulópontot jelent aviatikai tevékenységem-ben. Francia társaságomnál már úgyis kilátástalan volttovábbi helyzetem. Hat éven keresztül repültem légifor-galmat Budapest—Bécs és Budapest—Belgrád között, minta magyar kormánnyal kötött francia egyezményben ki-jelölt pilóta. De a viszonyok változása folytán egyrerosszabbá válik a helyzet, a frank is értéktelenedik s akereset nem áll többé arányban a fáradsággal. Egy kispihenésre vágyom s lesz időm szervezéssel foglalkozni.

Petróczy nagy örömmel fogadott s egy héttel későbbBernáthtal együttműködésben megindult a munka.

Üj és nagy problémák előtt állottunk. Hiába kutattuka repülés irodalmát, mert abban a vitorlázó repülésrőlédes-kevés akadt. Voltak ugyan szakkönyvek és leírások,de a szervezésünk megindításához szükséges legelemibbtudnivalókból semmit sem tartalmazott. Elindulásunkinkább fantáziánkra és a józan következtetésre alapozó-dott. Ebben pedig nem volt hiány.

Az egyesületi szervezet hamar létrejött. Megalakítot-tuk a MOVE-repülőosztályt s a névben is megállapodtunk.Nagy segítségünkre volt Szeder János, aki a MOVEO-ige

183

futuruméhoz folyamodott. S minthogy mi a MOVE-repülőosztály összevonásából a Move—R.—O. nevet kere-kítettük, Szeder megállapította, hogy címünk egyúttalfogadkozásunk: — Movero — mozgatni, cselekedni fogok.

Az egyesület elnöke Petróczy ezredes, ügyvezető al-elnöke Bernard alezredes, titkára Benyáts Sándor lett.Magam a sajtó- és propagandaügyek, valamint a szerve-zés nagy részét vállaltam. Elsőben is elhatároztuk, hogylégiforgalmi társaságomnál való lekötöttségemre valótekintettel, Bernard alezredes vezetésével, ketten Német-országba mennek, s a Rhönben tanulmányozzák a vitor-lázó repülést, egyúttal megszerzik a szükséges képesítéstis. Bernard alezredes Reiner József egyetemi hallgató tár-saságában utazott ki s onnan küldte rendkívül érdekesközléseit.

Ezalatt idehaza kialakítottuk a szervezet kereteit.A németországi Poppenhausenből egyelőre két gépet ren-deltünk. Egy Zögling sikló és egy Hol's der Teufel vitor-lázógépet. Ebben az időben a Zögling siklógép már hato-dik esztendeje volt használatban, s olyan jól bevált, hogysemmi lényeges változtatást sem eszközöltek rajta.

Kiírtuk a tanfolyamokat. Felhívásokat közöltünk azösszes lapokban és beszámolókat a vitorlázó repülés meg-indításáról. Szinte nap-nap után jelentek meg cikkeim ésértekezéseim az ország minden nagyobb városának napi-lapjaiban s egymásután következtek előadásaim is.A figyelem lassan a kérdés felé fordult, annál is inkább,mert sajátosságával és lényegével méltán számíthatott aközönség érdeklődésére.

Hogyne ... Repülés motor nélkül... Eddig mást sehallottak, mint azt, hogy a gép lezuhant, mert megállt a-motor. Olybá tekintették a repülőgépet, mint a meglőttmadarat, amely tehetetlenül zuhan le, ha megszűnt

184

szárnycsapása. De mindkettő téves volt. Csak kevesenfigyelték meg a sirályok és ragadozók repülését, a sasét,a vércséét, sólyomét és a héjját, amelyek kiterjesztettszárnyaikkal, minden látható fáradtság és mozgás nélkülis biztosan úsznak a levegőben. És nem figyelték meg agólyát, házi madaraink legismertebbikét, amely ugyan-úgy köröz a légben és nyer magasságot, mint a sirály,anélkül, hogy szárnyaival bármit is mesterkedne.

Az új repülési módot és lehetőségeit előbb be kellettültetni a köztudatba. A közvéleménynek be kellett ideg-zenie. Meg kellett teremteni a bizalmat a motornélkülirepülés iránt és eloszlatni a ködöt, mely lényegét ho-mályba burkolta. És ez a hosszú és fáradságos felvilágosítómunka mindaddig nem vezethetett teljes eredményre, míga meggyőzés gyakorlati tényekkel rendelkezésünkre nemállt.

Bernárddal elsősorban is terepszemlére mentünk.Egyelőre hiányzott a Rhön, s a rendelkezésünkre állótereppel kellett megalkudni. Tudtuk, hogy anyagiak nemállanak rendelkezésünkre, s munkánk terepét a helyiadottságok sorában kell megkeresni. így esett a választása Budaörs feletti csíki hegyek egyik kopár magaslatára,a Farkashegyre, amelynek tetejét egy kis teknőszerírmélyedés tompította, míg oldalai nagyobb lesiklásokra ésvitorlázásra voltak alkalmasak.

A gépek megérkezése az iskola felállítását erősensürgette. De a kopár Farkashegy tetejére hangár és lakásis kellett. Hiszen egy órai villamosutazás után még ugyan-annyi gyaloglás következett, s ott a hegytetőn, mindenkultúrától és emberi segítségtől távol, magunknak kellettalapot teremteni.

A Move-ban ebben az időben sok nagyszerű emberadott egymásnak találkozót. Ezek sorában foglalt helyet

185

Ratkóczy Bódog ny. huszár ezredes, a legnagyszerűbb éslegáldozatkészebb emberek egyike, akivel valaha talál-koztam. Fúró, faragó, mindenhez értő ezermester, akinekmunkaszereteténél csak bajtársi érzése és szívének jóságavolt nagyobb. Hangár kellett, de milyen hangár... Asziklavárba kellett otthont telepíteni. Kő volt ott bőven, desemmi más anyag. Otthonunkat is kőből kellett megépí-teni, hogy a csíki hegyek élén álló bérctetőn helyt tud-jon állani a gyakran orkánszerűen dühöngő északnyugatiszélviharban.

A feladatot Ratkóczy vállalta. Az első tanfolyam-hallgatók áldozatos közreműködésével, éjt nappallá téve,saiátkezüleg dolgozott az otthon megteremtésén. Va-rázslatos gyorsasággal emelkedtek a beton falak, amelye-ket a fáradságos munkával a sziklákba vésett alapokraépítettek. Az Otthonnal párhuzamosan megindult egy fa-hangár építése is, amelyet méretei arányát túlhaladószilárdsággal kellett építeni.

Mikor a hangár készen állott, boldogan cipeltük felgépeinket s állítottuk összeszerelten fedél alá. A hangárfalára pedig hatalmas tábla került, a következő felírással:

„Ez a Farkashegyi hangárunk, épült 1929 június-jú-lius havában, Ratkóczy Bódog ny. huszárezredes vezeté-sével és a növendékek közreműködésével.

A petróczi Petróczy István ny. repülőezredes, a Moveelnökének kezdeményezésére létrejött vitorlázó repülő-osztály 1929 július 1-én kezdte működését és BemardMátyás ny. alezredes főoktató vezetése alatt, vitéz HeftyFrigyes, a főoktató helyettesének és Reiner József segéd-oktatónak közreműködésével megtartott első tanfolyamá-nak résztvevői a következők voltak:

Voloszynovich-né Tóth Jolán, Benyáts Sándor titkár,if j. Armbrust Lajos, Formanek Lajos, hegyeshalmi Halassy

186

Tibor, Kelényi László, Lőrinszky Gyula, Mateóczy Flei-scher Endre, Riehmer József, Spányi Ernő, Szabó Józsefés vitéz Udvarhelyi Béla.”

A tanfolyam az első időkben Bemard és Reiner ve-zetése alatt folyt s bizony erősen küzdött a kezdeti ne-hézségekkel. A terep vigasztalansága, a rengeteg kő, ahegyek tagoltsága, a lejtők meredeksége egyaránt hallat-lan nehézségek elé állították a kezdeményezőket. Ahangárhoz épített kis műhelyben megállás nélkül folyta munka, hogy a szünet nélkül adódó törések javításátelvégezhessék. Volt olyan nap, amikor mindhárom gépegyszerre megsérült s az egész nap keményen fáradott tár-saság elszontyolodva kényszerült az otthonba vissza-vonulni s a szobából nézni a szelek járását, amelyekpedig legalább a vezetőknek adtak volna vitorlázási lehe-tőséget.

Ezek a fiúk velünk együtt a repülés pionírjai voltak.Hogy a rendkívül költséges üzemet fenntarthassuk,

az első tanfolyam tagdíja fejenként 600 pengő volt. Ezborzasztó áldozatot jelentett. Hiszen nem anyagilag füg-getlen, gondtalanságban élő emberek szórakozását, hanemkeresetükből élő lelkes hívők áldozatos munkáját jelen-tette. A rendkívül magas tandíj miatt az első felhívásrajelentkezett több mint 200 jelöltből mindössze 12 embermaradt, akik éppen csak egy gép indításának lehetősé-gét biztosították. De dolgoztak körömszakadtáig, fárad-hatatlanul.

Talán legnagyobb tisztelet illeti meg VoloszynovichnéTóth Jolánt, aki ebben az időben már motoros repülőés Endresz Gyurka tanítványa volt, ennek ellenérenem átallotta kényelmét feláldozni, hogy a csoportnaksegítségére lehessen. Nyáron a tűző nap forróságában,mikor a sziklák csak úgy ontották magukból a felvett

187

meleget, — ősszel, sivító szélben, szitáló esőben, télenhóban, fagyban, egyformán állották a sarat s végeztékmunkájukat fáradhatatlanul. Ennyi küzdelem 600 pengő-ért ... A ma gyermeke talán akkor sem lenne ennyi áldo-zatra képes, ha nem tőle kérnének tandíjat, hanemrepüléséért neki fizetnének.

Ősszel végre magam is felszabadultam, hogy ebből amunkából is kivegyem a részemet. A fiúk már eljutottak,.A” vizsgájukig, amelynek keretében legalább 300 métertávolságú siklást kellett végezniük. Egyesek ezen is túl-jutottak és Formanekkel az élen, már fordulóikat gya-korolták.

Ha meggondoljuk, mit jelent a magárautaltság,mikor a növendék beül a gépbe és a gummikötél erejé-vel levegőbe lendülve szabad szárnyalásba kezd, megért-hetjük, hogy az önállóságra, gyors elhatározásra és cse-lekvésre nevelésnek ez a módja a legkitűnőbb előkészí-tésnek bizonyult.

A növendék megszokhatta a légjárás változásait,gépét uralnia kellett különféle helyzetekben és céltuda-tosan odavezetni, ahová az oktató rendelkezése utasította.S mindezt olyan terepen, amelynek mostoha körül-ményei elindulása pillanatától kezdve csak a leszállásbiztosítására kényszerítik s elsősorban helyezkednie kell,mielőtt a repülés más részletének megfigyelésére, vagyélvezetére is gondot fordíthatna.

Keményen csikordult a szántalp a köves talajon s afelszálló gép ott imbolygott, a terep tagoltsága miattmindig örvénylő levegőben. De a kormányt erős kéz s azöntudatot határozott szív irányította. Az úttörők munkájamindig mostoha és fáradságos volt, de meg kellett hozniez áldozatot, hogy az utána jövőknek könnyebb munkájaés boldogulása legyen.

188

November végén egy reggel éppen belgrádi utamróltértem haza. Erős délkeleti szél fújt s én keményenbirkóztam Jupiter-Spadom kormányaival. Itthon közöl-ték velem, hogy csak másnap kell visszamennem és ígyszabad vagyok. Eszembe jutottak az én farkashegyi bará-taim. Most ott nagyban vitorláznak, itt a legjobb alkalom,hogy végre magam is megnyergeljem a könnyű kisvászonmadarat.

Délfelé érkeztem fel a Farkashegyre, ahol Bernardalezredes éppen vitorlázott. A viszonylag keskeny kisdélkeleti lejtő előtt rótta köreit s együtt drukkoltunk anövendékekkel, az első félóráért. Gömbös Gyula díjátpályázta meg Bernard alezredes s hallatlan nagy volt &zörömünk, mikor sikerült az időt kirepülnie. Leszállásaután ismét startra állították a Hoi's der Teufelt.

—- Tessék Frigyes, talán megpróbálnád, — igazítottBemard a gép ülésébe. Tulajdonképpen nem mondhatokneked semmit. Ügy is megtalálod a helyes siklószöget.Itt a lejtő előtt vannak felhajtó áramlatok, — ha nem isjutsz magasra, de egy ideig vitorlázhatsz.

Az újszerű repülési mód annyira lekötötte figyelme-met, hogy a kérdezősködésről is megfeledkeztem. Tud-nom kellett volna, hogy mi a harmadfokú ,,C” vizsgalényege s hogy 5 percen keresztül úgy kell magamat alejtő előtt tartanom, hogy a felhajtó térből ki ne kerül-hessek. Hogy hol van ez a felhajtótér, — fogalmam semvolt. Szemben velünk egy kőhajításnyira a hatalmasOdvas-hegy emelkedett, s csúcsa a délkeleti lejtő fölényúlt. A szél a budaőrsi Kálvária felől egy öblös völgyönkeresztül érte a lejtőt, amelyet jobbról a lejtő elhajlása,balról pedig végződése határolt.

Bemard Mátyás kihúzni-futni-el! — vezényszaváraszinte helyből emelkedett el velem a gép. Mire a kötél

189

lepattant, 8—10 méterre lehettem kiindulási pontom fe-lett, A szél zúg s a gép, szinte áll a levegőben. Ilyen hely-zetet repüléseim során még nem tapasztaltam. Egy pilla-natra az az érzésem, hogy nincsen sebességem, előre kel-lene nyomnom a kormányt, de érzem, hogy a gép bizto-san fekszik a levegőben, s követi a kormány mozdulatát.

Pár másodperc után már teljesen kezemben van agép. Balra fordulok, pillanatok alatt elérem azt a szélesletörést, amely egy félbehagyott bányában végződik.Könnyű ívben fordulok vissza és húzok el a lejtő előtt,ahol Bernard és a növendékek felém figyelő tekintetéveltalálkozom. Érzem a gép biztos fekvését, s tudom, hogyhelyes szög alatt siklóm lefelé. De a szél, amely a lejtő-nek ütközve emelkedésre kényszerült nagyobb erővel törfelfelé, mint amennyivel gépem süllyed, s nemcsakegyensúlyban tart, de lassan emel is. Mire balfordulóvalmásodszor lebegek el a lejtő előtt, már tudom, hogy meg-nyertem a csatát és kezemben tartom a vitorlázás felté-telét.

Nem tudom, hány perce repülhetek a keskeny lejtőelőtt fel és alá, de egyszerre az jut eszembe, hogy a lejtő-től eltávolodhatnék. Az Odvas irányában távozom, amintazonban elhagyom a lejtőt, a fenntartó erő váratlanulmegszűnik és a gép siklásba megy át. Gyors fordulattaligyekszem vissza a lejtőhöz, de már késő. Érzem, hogy agépet tovább nem tarthatom. Még néhány ívet írok le.aztán az Odvas tövében egy keskeny kis parlagon simánleszállok.

A furcsa helyzet, hogy nincs alattam futószerkezet ésszinte magamat kellett a géppel leültetnem, meg semlepett nagyon. Életem első vitorlázórepülése tehát nemhozott meglepetést, — a sok év tapasztalata és repülő-érzéke áthidalta a problémát.

190

Kiszállok és visszapillantok az elhagyott lejtőre. Egygép siklik lefelé, hosszan, méltósággal lebegve a keskenyvölgyön át. Formanek Lajos, Bemard legelőrehaladottabbnövendéke érkezett le hozzám Zögling siklógépén s hoztaBernard és társai üdvözletét. S a következő pillanatbanfentről hosszan elnyújtott „Brávóóó” kiáltás hangja ha-tol el hozzám. Formanek ragyogó arccal fordul felém:

— Most tessék nekem is gratulálni — letettem a,,Β” vizsgát!

— Nagyszerű Formanek, — és ez miből állt?— Egy percet meghaladó siklást kellett végeznem,

egy jobb és egy bal fordulóval és sima leszállással.— Hát a leszállás kétségtelenül jól sikerült, örülök,

hogy első ,,B” vizsgásként üdvözölhetlek pajtás.Néhány perc múlva leérkeztek a csoport tagjai s

megindult a tetőre való visszaszállítás. Micsoda erős küz-delem volt ez a lejtő meredélyével és a terep mostoha-ságával... Ziháló tüdővel, lépésről-lépésre, lassan ván-szorogva emelte a gépet egyre feljebb az elszánt kis csa-pat. A lejtő utolsó harmadában lebocsátották a gumi-kötelet s a gépbe akasztva a fenn állók húzásával se-gítve juttatták vissza a tetőre, ahol Bemard örömmelrázta meg kezeimet:

— Nahát Frigyes, ezt szépen csináltad! Huszonhétmásodperc hiányzott a ,,0” vizsgához!. . .

Sebaj — vigasztaltam magamat, — nem áll meg aszél s ha nem csalódom, én leszek az első „C” vizsgásMagyarországon.

Fogadkozásom valónak bizonyult. Mert a következőév februárjában a budaőrsi terep legnehezebb lejtőjén,északkeleti szélben indultam ,,C” vizsgára, miután elő-zőleg a Szekrényeshegy délkeleti oldalán is csaknem 3percig tudtam magam tartani egy előzetes kísérlet során.

191

Rögtön a start után kitapogattam a legjobb felhajtópasztát s azontúl nem mozdultam belőle. Olt íveltem nagykitartással a keskeny sávon belül, ahol nem is a lejtővelpárhuzamosan, hanem a lejtőre keresztirányban végez-tem az új Hangwind géppel nyolcasban írt köreimet.Egyes pillanatokban, ha lankadt a szél ereje, vagy aszemközti Petróczy oromról leömlő szélnyúlványok alevegő áramlását eltérítették, a gerinc magasságáig le-süllyedtem, de mindannyiszor sikerült magamat ismétfeltornásznom. Tizenhat és fél perc repülés után az,,orr”-nak nevezett hegynyúlványon simán leszálltam sezzel valóban az ország első „C” vizsgása lettem.

Pár nappal később a Petróczy orom előtt Bernarddalkettesben vitorláztunk. Határtalan élvezet volt, ahogy ahegy gerincén s a lejtő áramlatait zavaró hatalmas szik-lák fölött, egymást kerülgetve vitorláztunk. A két nagyvászonmadár az „ördög vigyen” és a „Lejtőszél” pajzánjátékát kitörő örömmel figyelte a növendékek serege,akik elsőízben láttak két gépet egyszerre a levegőben.

Tavaszi könnyű hó feküdte meg a terepet s a hideg15—20 fok között váltakozott, de az iskolázás folyt ren-dületlenül. A hegy tetejének katlana, a Mókusvölgy ma-gas füve rengeteg görgeteg-követ takart s lassan elun-tam azt a sok törést, amelyet növendékeim hibájukonkívül elszenvedni kényszerültek. Rövid terepszemle utánrájöttem, hogy a Szekrényes alján lévő katlan, amelyeta Ratkóczy által ásott kút után Kútvölgynek neveztünk,kezdő iskolázásra sokkal alkalmasabb.

Ide vittem le csoportomat, amely az időközben AntalLajos vezetése alatt létesült MAVAERO tagjaival szapo-rodott. Az eredmény nem maradt el. A kevésbbé tagolts főleg hirtelen hullámoktól mentes terepen gyorsabbanés törésektől mentesen folyt az iskolázás. Félannyi idő

192

alatt, mint amennyivel eddig hoztuk vizsgára tanítvá-nyainkat, összes növendékeink megértek az első fokúvizsgára s most csendes vetélkedés indult meg a MOVEés a MÁV csapatai között.

Egyik délután családom látogatott ki a Farkas-hegyre. Frici fiam immáron hatesztendős s az első elemiosztály buzgó kis diákja volt. Pocok kora ellenére máréveket töltött a repülés légkörében, úgy, hogy egész kisaviatikussá fejlődött. Ha barátaim körében megjelent, afiúk mindig azzal szórakoztak, hogy a „srácot” — ahogyfiamat Wawra Dezső elnevezte, — egy kis polémiába be-ugrasszák. Frici fiam sohsem maradt adós a válasszal.

Kezdő kis életében is állandóan repülők között moz-gott, reggeltől estig őket hallgatta. Mindenki szívesenfoglalkozott vele s így mindent látott és hallott. Mintjólértesült kis szakemberhez illik, csak repülőnyelvenbeszélt és könyv nélkül fújta a gépek neveit és teljesít-mény adatait. Rövid idő alatt tisztában volt a repüléslényegével s ugyancsak meglepte barátaimat, mikor egyvita során, amely akörül forgott, vájjon a Hangwind,vagy a Prüfling felel-e meg jobban a vitorlázás kívánal-mainak, a következő felvilágosítást adta:

— A Prüflingnek kisebbek a szárnyai és nehezebb,mint a Hangwind, azért a Prüflinggel csak jó pilótáktudnak repülni, mint Bernard bácsi, meg apukám. ANuni bácsi (Kelényi László) repüljön a Holci-val. amivelolyan magasan repülhet, mint a Jánoshegy...

Már régen törtem a fejemet, hogyan vigyemmagammal a gyereket egy felszállásra. Azt a 26 kilóta gép meg sem érzi, hiszen elrepültek a Zőglingjeinkegy-egy növendékünk 100 kilójával is. Sőt mi több, aza komikus helyzet is adódott, hogy a szegény gépmadárvezetője súlyosabb volt, mint a gép maga.

193

Egyszer aztán elővettem a csemetét s anélkül, hogyészrevette volna, miben sántikálok, kipróbáltam vele alehetőségeket. S most, hogy itt volt az édesanyja is,úgy véltem, itt az ideje, hogy nagyreményű csemetémetfelavassam.

A hangármesterünknek jó kemény kis párnája volt,ezt beleszorítottam a Zögling vezető ülése mögött a törzskeresztezésébe. Aztán a fiút hónaljánál fogva úgy oda-szíjaztam, hogy mozdulni sem tudott. A gyermek súly-pontban ült, a gép tehát jelenlétét meg sem érezhette.

A kísérlet nagyszerűen sikerült, — az erősebben ter-helt gép valamivel gyorsabban siklott, de kormány-hatásokra változatlanul érzékeny volt,

Másnap érintkezésbe léptem a filmirodával és akövetkező héten a Frici gyerek újból meglovagolta új-szerű pótülését. A Kútvölgy katlanát hó borította s ke-mény hideg volt. De Frici fiam vitézül állta a hidegets egy mukkot sem szólt. Megismételt repülésben siklot-tunk le a hegyek tetejéről „utasrepülésben” a jól sike-rült felszállásokat egy héttel később a mozik híradó-jában lejátszották.

A felvételek a nézőkben vegyes érzelmeket keltet-tek. Egyeseket mulattatott, másokból megbotránkozástváltott ki. Főleg a nők szörnyülködtek és fakadtak kiméltatlankodva a „lelketlen apa” ellen, aki nyaktörővállalkozására nem átallja fiát is feláldozni. Frici fiam-mal ültem a sötét nézőtéren s lestem a hatást, amikora gyermek szembetalálja magát a vetítőgép vászonképé-vel. S mialatt a film pereg s megjelenik ifj. Hefty Friciteljes kicsinységében, a csendesen kuncogó fiú mögöttegy női hang sziszegi a csöndességbe:

— Egy ilyen apát fel kellene akasztani!...

104

Frici halkan pisszeg, aztán mikor a film lepergett,odasúgja nekem:

— Hallotta apukám, mit mondott ez a néni?— Nem hallottam semmit, — hazudtam, hogy fi-

gyelmét eltereljem.— Jó is — súgjai nekem vissza a Frici gyerek, —

mert a néni sértőt mondott. De miért beszél az olyan, akinem ért az aviatikához!...

A lavina pedig gördült tovább. Mindenkit magávalsodort, akit útjában talált. Vizsgakísérleteimmel egyidő-ben egy lelkes kis társaság keresett fel s terveiheztámogatásomat kérte. A kis cserkészek vezetőjük, anagynevű turista és természetbarát Zsembery Gyulavezetésével, már régen tervezték a repülésben való rész-vételüket. Németországból szerzett rajzok alapján, aWickhardt-féle hajóépítő műhelyben egy Zögling épí-téséhez fogtak, amelyet azonban hosszú időn át nem tud-tak befejezésig vinni.

A szárnyak terjedelmüknél fogva útban voltak.Hely hiányában a ház falára, az eresz alá akasztottákőket, ahol nap és eső felváltva végezték rajtuk rombolómunkájukat. Mikor a gép építését megszemléltem, elsőpillanatra megállapíthattam, hogy az eddigi fáradságosmunka eredménye, a nyers szárnyak teljesen tönkre-mentek. Azt ajánlottam a lelkes kis csoportnak, hogy azépen maradt részek felhasználásával építsenek egyetújra, addig pedig megkísérlem, hogy részükre egy gépetkölcsön, vagy ajándékképpen megszerezzek.

Ugyanebben az időben ugyanis megindult Magyar-országon a siklógépek építése. Az országosan ismert ki-tűnő bútorgyáros, leányfalvi Lingel János, aki az ipar-terén kifejtett nagyértékű munkájának elismeréseképenkormányfőtanácsosi címmel tüntettek ki, mint a Movere

105

társelnöke, Bernárd Mátyás kérelmére vállalkozott arra,hogy az egyre nagyobb arányú igények kielégítéséreegy sorozat Zögling gépet készít, Lingel igazán elisme-résreméltó gesztussal az első példányt a Moveronakajándékozta.

A gondolattól indíttatva most már magam jártamközbe Lingelnél, hogy a cserkészek nagyon szerényanyagi helyzetére való tekintettel egy gépet önköltségiáron bocsásson rendelkezésükre. És Lingel megint jó-szívű volt, A cserkészek csoportja tehát egy másodikgéphez is jutott s evvel megteremtettük a további mű-ködésnek alapját.

Most már nagyon benne voltam az ügyek vitelében.Megszerveztem a cserkészrepülők csoportját, amelynekelnöke Zsembery Gyula, titkára pedig Lazarus Lajoslett. És 1930 február 1-én Tabódy Tiborné, a képviselőkrepülőbizottsága elnökének felesége a ködbeborult far-kashegyi hangár előtt lelkes szavakkal avatta az„Apród”-ot és a „Farkaskölyköt”. Evvel elindítottam acserkészrepülést is, amelynek azután hat éven át veze-tője voltam.

A lavina már Isten tudja hol járt és mindent magávalragadott. Nemcsak Pest környéke, de a vidék is jelent-kezett. A Kaposvárott székelő Somogymegyei AutomobilClub vezetősége fordult Bernardhoz segítségért, hogy arepülés mozgalmába bekapcsolódhassék. Bernarddal Ka-posvárra utaztunk, ahol nagy és előkelő közönség élénKeresztes Fischer Ferenc főispán jelenlétében tartott,közel kétórás előadásom nagy sikert aratott. A lelkeshangulat hatása alatt nyomban összeültünk s még aznapeste megalakult az ország első vidéki repülőosztálya a„SACAERO”, amelynek szervezése ugyancsak reámhárult.

106

Áprilisban esedékessé vált leutazásom Kaposvárra.Egy időre tehát meg kellett a Move-tól válnom. Ott kel-lett hagynom a nagyszerű társaságot, a szeretetreméltó-ságában páratlan vezetőjüket Bernardot, az áldozatkész-ségükért lassan mindjobban felfejlődő növendékek lelkescsapatát s működésem színhelyét, hol annyi odaadássalfáradoztunk közösen a sportrepülés megteremtésén»

Utoljára még felkerestem a Farkashegyet. Szerdadélután volt és a hegyen senki sem tartózkodott. Sorrajártam azokat a helyeket, ahol növendékeim első ugrá-sukat végezték és a lejtőket, amelyek először emeltekmagasba. Megálltam a Petróczy-oromnál és számot-vetettem további lehetőségekkel.

Gondolatban ott építgettem újabb hangárokat, irtot-tam az erdőt és tettem szabaddá a domboldalakat. Lát-tam a Farkashegyet, mint a Move egyre hatalmasodótáborának kiépülő nagy állomását, amelyet benépesíteneka magyar ifjúság tömegei. Mert a repülés nemcsak sport,de életlehetőség. Nekünk a hazának új generációkat kellnevelnünk s ezreket segíteni szárnyalásra.

Köröskörül béklyók szorítanak és csonkák a hatá-raink. Kéréssel és imádsággal üdvözülhetünk, de az or-szág határai vissza nem térnek soha. Fegyelemben edzett,vasakarattól áthatott, izzó hazafiságtól fűtött nemzedé-ket kell nevelnünk és segítenünk, hogy megnőjenekcsonka szárnyai. Ez a mi feladatunk és ez a mi jövőnk.

Mert élni kell, de repülni muszáj!

197

HEGYEK ALJÁN.(1932.)

Kacskaringós út után, sárban ragadva, latyakot da-gasztva, amúgy nyakig sárosan értünk be Pilisboros-jenőre. Rotter Lulu büszke hegyei, a Kevélyek fenyege-tőn meredtek alig félóra járásnyira. Egyenletes, hosszúhegyvonulat. Félelmes meredeken, de a vitorlázónaksokat ígérőn integetnek a Kis és Nagy Kevély, Ezüst-hegy, — balra a híres délnyugati láncolat folytatásakénta Hosszúhegy, előtérben a Ziribár, — még messzebb,talán vitorlázógéppel el sem érhető távolságban a Pilisemeli öntudatosan a többiek felett fejjel kimagaslóüstökét...

Lehotkay Pista szellős Steyrével a templomtérbejárójánál kínálkozó nagyvendéglőnél állunk meg. Te-repszemlére jöttünk, — illő a hűvös időben egy kis mele-gítőről gondoskodnunk. Néhány szóval elmondom jöve-telünk célját s megkérem a vendéglőst, legyen a hazafiascélban segítségünkre.

A barátkozás gyorsan megy. Vendéglős barátunkugyan egyáltalán nem lelkendezik, hogy portája immáronrepülő cserkészek tuszkulánuma leend, csak akkor eny-hül meg mogorva ábrázata, mikor biztosítom, hogy ittnemcsak szódavizet s málnaszörpöt fogyasztó árvaleány-kalaposok, hanem a rendes szivarfüstöt meg nem vetőöregcserkészek is vannak, akik, ha nem is fogják sohanem látott magasságba lendíteni a korcsma forgalmát, denem lesznek rosszabb fogyasztói, mint az itteni legények,akik miatt még a helyi rezesbandát is mozgósí-tania kell...

Míg a derék sváb fokról-fokra enyhül, magambanmegállapítom, hogy a legbecsületesebben jártam el s nem

198

rajzoltam fellegvárakat. A Wawra-Ramaseder-Gaugusch-Thurzó kvartett majd gondoskodik róla, hogy az öregrajszégyent ne valljon Borosjenőn...

most már egy lépéssel tovább is megyek. Addig-addigcélozgatok egy nagyobb, száraz, idegenek hozzájutásátólmentes helyiség szükségességére, míg ráfanyalodik, hogytánctermét megmutassa.

Remek hely. Olyan nagy és tiszta, hogy egészen meg-illetődünk. Ünnepélyes csendben mérlegelem a körül-ményeket, a korcsmáros meg minden bizonnyal azigénybevétel várható kiadásait. Nem, bért aztán igazánnem fizethetünk. Már csak azért sem, mert akkor hollesz az ajándékozó személyének nagyrabecsülése s azajándékozás gesztusának nagyszerűsége. Csak nem enged-hetem, hogy Pilisboros jenő tekintélyes vendéglőse,a magyarság iránt érzett hűség apostola megfosz-tassák a támogatás tényének elismerést érdemlő lehe-tőségétől ... Meg aztán miből is fizetnénk mi, akikúgy adjuk össze a szegényebbek útiköltségeit, hogy késvene érkezzenek az üzem kezdetéhez? Hajlandók leszünkúrbérjog elismeréseként 1 koronát fizetni a derék ven-déglősnek, s gondoskodunk róla, hogy repülő tudósítása-inkban kellően méltányló sorokban emlékezzünk meg arepülés kitűnő barátjáról, aki legszebb helyiségét bocsá-totta a nemes cél rendelkezésére...

Helyiség tehát már volna. Nem pihenésre, mert arrasem kedvünk, s sem időnk, hanem a gépek tárolására,hogy a rázós úton való hosszadalmas szállításokkal netegyük tönkre szegény Zögling jeinket. Milyen jó lenne,ha mindig használható állapotban tarthatnánk őket! Agyakori szereléssel csapok, csavarok, vasalások kikopnaks nem lesz mivel pótolnunk őket.

Szerelés? ... szerelés? ... várjunk csak! Hogyan is

199

állunk a ki-beszállítási lehetőségekkel? Ez az ajtó gya-núsan szűknek látszik... Uramfia, hogyan húzzuk be idegépeinket, ha keskenyebbnek bizonyul, mint a mi gépünkfarka? Hamar egy mérőlécet, nehogy meglepetés érjenbennünket... — Egy kis üröm az örömben, — az ajtómég átlóban is 10 centiméterrel keskenyebb, mint a Zög-ling csillapítósíkja. — Itt bizony minden alkalommalszerelés lesz!

Mindegy. Ágyrajárók vagyunk és könyöradományok-ból élünk. Még a dzsikkért is lehajolunk. Abból is a re-pülés oltárának füstje száll az ég felé. Aki kér, legyenszerény. Hagy a köznek kérünk s a nemzet javáért fára-dozunk? — Annyit máris megtanulhattunk, hogy ezcsak velünk együttérzőknek erény, a többség legyint.Vagy kíváncsiskodik: — lássuk a medvét!... Mint annaka városnak sápkóros magisztrátora, aki sápot kívántszedni, — mikor aztán megértettük vele, hogy nemnekünk, hanem nekik kell áldozniok a repülésért, rövidenkimondta a szentenciát:

— Előbb jöjjenek ide az urak, mutassák mit tudnak,hány gépük van, akkor majd megengedem, hogy a köz-gyűlés elé hozzák a kérésüket.

— De nekünk előbb kell a támogatás, éppen ezért,hogy valamit mutathassunk, — ha már itt körözhetünk aváros felett, akkor nem támogatást, hanem beléptidíjatkérünk a mutatványokért s nem szorulunk a várostámogatására — érveltem a derék honatyának.

— Nohát pedig én nem engedem a város vagyonátkockára tenni, — mert mi lesz, ha az urak lebuknakavval a szélmalom nélküli micsodával és elmegy a pénzhiába ... Ki fog ezért felelősséget vállalni?

A hatásos kérdésre viszont kérdéssel válaszoltam:Úgy látszik polgármester úr rekompenzációs alapon

200

gondol támogatást nyújtani... Mennyiről lehetne tulaj-donképen szó?

— Hát úgy egy ötvenest megszavaztattunk volnaéppen, ha már olyan fontos az a röpülés!...

Megdobbant a szívem. Jól hallok? A város 50.000pengőt áldozna a repülésért? ... Hihetetlen. Azért óva-tosságból megkérdeztem:

— Milyen ötvenest gondolt polgármester úr?— No ne féljen — nevetett — nem ötven fillért

gondoltam ... Adunk mi ötvenet pengőben is!.. .Nos, és most tízcentiméterrel szűkebb az ajtó. A

csillapítósíkból aligha vágjuk le a többletet, viszont azajtófélfát se tágíthatjuk ugyanennyivel, — itt szerelnifogunk.

Korcsmárosunk aligha tudta megérteni, miért sza-kadt ki olyan nagy sóhaj belőlem, mikor a község leg-szebb helyiségét ajánlotta fel a nemes célra. De engemmár megborzongatott a közelgő tél. Látom a fiúkat,amint gémberedett ujjakkal kínlódnak a csűrőkormányhuzalok összefogásán s tízszer ejti ki merev ujjuk aszánytővasalás csapját, hogy tizenegyedszer elő se kerül-jön többé a keményre taposott hóból.. .

Nincs mit sopánkodni. Bevallom magamnak, hogybizony még ennyire sem számítottam. Legutóbbi ittlétemalkalmával megnéztem a katolikus pap fészerében fel-ajánlott helyet: — pókhálós, lemállott vakolatú, és egyikoldaláról nyitott, döngölt padlójú helyiség ígérkezett...No a mi tánctermünk ehhez képest paradicsom, — afiúk megrészegednek, ha meglátják ezt az álomhangárt...

A megszokott szerdai összejövetelünkön beszámoltama látottakról. Nagy örömriadalban törtek ki. Micsoda?Rendes helyiségünk lesz? Meleg szoba, fűtött terem ésvilágítás”7 Éljen a parancsnok űr!

201

Az értekezlet elsősorban is a szállítás költségeit sza-vazta meg, ami azt jelentette, hogy mindjárt megindulta hozzájárulási díjak beszedése is. Megint a két Lehotkayjárt elől jó példával s kék-két pengőt fizettek le ThurzóRezső kezeihez. A többi sem akart elmaradni. A vándorokmegint kitettek magukért. Spiesz Gyuszi a következő ékesszavak kíséretében tette le koronáját:

— Ta hamz her Séf, — a Djuszi máma nem fogvacsorázni, de a Zöglingek holnap bálteremben alszanak!

Mire Rotter Lulu adománya teljessé tette a szállításiköltségeket, néhány fillér jutott még borravalónak is.Hadd emlegesse a fuvaros, hogy cserkészrepülőknek szál-lított! ...

A nagy eseményhez kivonult a gárda maradéktala-nul. A kocsi olyan kísérettel ment, ami beillett volnalakodalmi menetnek is, mert végigdalolták a bécsiországúttól Borosjenőig a kálvária minden stációját.De a Kálváriára vezető út sáros, — a stációk pedig azútmenti csapszékek voltak, ahol! a kocsis szokásához hívenés fokozott készséggel állt meg, hogy:

— Nézzék meg a fuvaromat! Tésszán röpülősök...Zeppelin — toldotta hozzá minden alkalommal, minthogylegjobb meggyőződése szerint mégis a Zeppelin a leg-tökéletesebb repülő alkalmatosság a földkerekén.

A gépek láttára azonban a mi házigazdánk ridegségeis felengedett. Kigyűlt a vendéglő és a környező házakapraja-nagyja. Akkorra már olyan gyűrű vette körül agépeket, hogy gondom volt a tömeget távoltartani. Min-denki meg akarta fogni, megtapogatni, vájjon ténylegvászon-e az a fehér, ami a szárnyakat borítja. Egy hosszúlegény belehajolt a kocsiba, végigmustrálta a szárny bel-sejét, aztán fölényes szakértelemmel magyarázta akörötte állóknak:

202

— Ez a szárny belül üres. A szél belefúj a szárnyba,ami megduzzad, mint a hajó vitorlája s úgy úszik alevegőben.

Egy Tamás megpróbált replikázni:— Az nem úgy van. Elöl van neki olyan propeller,

az fújja hátra a levegőt, de az nem megy bele a szárnyba,hanem alája fúj!...

— Aba smarn! Ennek nincs propeller. Rákötnekolyan kötélt, aztán futnak vele és földobják a levegőbe...Én már láttam Pudaörsön.

Nem hallgattam tovább az élvezetes vitát, mert afiúk már megkezdték az alkatrészek behordását. KétZögling siklógépet és a Hol's der Teufel vitorlázógépethoztuk ki egyetlen fuvarral, amit a szárnyak bizony meg-szenvedtek. Itt is, ott is benyomások voltak láthatók,egyik helyen pedig beszakította a vásznat a döcögős útonkirázódott farokrács rúdja. Jó, hogy itt hordom a zse-bemben azt a negyedméter vásznat és görbe tűbe fűzöttsusztercérnát, amellyel kireparáljuk a sérüléseket. SzéliPista zsebében pedig kis üveg hígított cellon várja, hogyfeszesre húzhassa a sérült rész borítását.

Sejtelmem nem csalt, — a csillapítósíkot le kellettszerelnünk, hogy az ajtón beférhessen. Teljesen szét-szedett állapotban, minden kis részt különválasztva raktukbe gépeinket a táncterembe. Aztán megálltunk az ajtó-ban — gyönyörködni. Ilyen szép „milliőben” még nemláttam gépeinket. Felsmann Tamás nem állhatta meg-jegyzés nélkül:

— Talán hagyjuk itt a masinákat és rendezzünkkiállítást belőlük, úgyis olyan szépen van a terem de-korálva ...

Nevettünk, mert kék-sárga-piros papírgirlandok lóg-

203

lak alá a mennyezetről. Az elmúlt héten „grossesHamuri” volt... Kézfogót ünnepeltek.

Későre járt az idő, mire a hurcolkodást befejeztük.Hamar sötétedik s így le kellett mondanunk, hogy azegyik gépet próbaképpen összecseréljük. Vendéglősünkvigasztalására hamarosan áldomást ittunk, aztán a„terepkutatókkal” megindultunk helyszíni szemlét tar-tani.

Rotter Lulu nem volt velünk, így találomra indultamel a fiúkkal a község nyugati ki járó ja irányába. Keskenyvölgyön át lassan felkapaszkodtunk a környező magas-latokra. A dombháton nagy kiterjedésű legelőt találtunk,teli kövekkel s az egész terepet behintő szikladarabokkal.A fiúk ennek ellenére lelkendeztek. A két Tibor, Stef ésRajky jobbra-balra szaladgálva szemrevételezték a terep-részeket s Stef természetesen lejtők után kutatott.

Mind mélyebben haladva nyugati irányba, a község-től három kilométernyire elértük a fensík letörését.

— A solymári fal — szaladt ki Felsmann Tamás szá-ján a meglepetés, amint a Kevély helyzetéből felismertesíterepet. Erről az oldalról még nem közelítette meg asziklás meredélyt, amely északnyugati frontjával szinteegyedülálló vitorlázási lehetőségeket ígért. Sajnos itt ahelyszínen már nem volt olyan kívánatos, mint a bécsiút felől nézve, engem inkább az iskolalejtők érdekeltek,amelyek a nagy oldalak kipróbálására éhes fiúk előkészí-tését fogják biztosítani.

Ránksötétedett, mire a lelkes csoporttal visszaindul-tam. Mi tagadás, egy kicsit messze kerültünk ot[honunk-tól. Ezentúl tehát egy órai villamos utazást félórás autó-busz döcögés követ, aztán újabb fél óra, míg a vendéglő-től repülésünk terére jutunk, — visszafelé ugyanez a két-

204

órai út, — télen nem sok időnk marad az üzem lebonyo-lítására. De fő az, hogy magunk urai leszünk.

Harmadik éve álljuk ezt a hősi küzdelmet, — minden-kitől elhagyatva, senkitől sem támogatva, — a magunk ere-jéből s a fiúk áldozatkészségéből. Nem volt, csak kriti-kában, ellenzésben, tiltakozásban részünk. Hiába fordul-tunk hatósághoz, közületekhez, — olyan korifeus is akadt,aki Trianonra hivatkozott.

— Örüljenek, hogy nem bántják önöket. Hatóságitámogatást? De kérem csak nem gondolja, hogy akadvalaki, aki vállalja ezért a felelősséget? ...

Hát igen, csak magunk vállaltuk. Tudjuk miért!Minden kezdeményezésnek megnemértés a sorsa. S ittmég a lényeget sem ismerik. Vitorlákat keresnek s nemritkán azt érdeklődik, hogyan merünk mi eljönni a Du-nától ... Veszélyes lehet a vitorlással a szárazföldön!.. .Mások aziránt érdeklődnek, kik azok, akik ilyen vesze-delmes szerszámra bízzák magukat, hisz ebben még csakmotor sincs. Lám, a repülőgép is mindjárt lezuhan, hamegáll a motor... s maguk most motor nélkül akarnakrepülni!... És mit kezdjek az olyanokkal, akik egye-nesen nekem szegezik megfellebbezhetetlen véleményüket:

— Ekkora emberek mért játszanak sárkányozást? Eznem komoly dolog. Mi értelme van a vitorlázó repülés-nek? Ugye csak sport! Na látja kérem. Nem vihet velemég száz kiló bombát sem, nem tud egy óra alatt Bécsigrepülni, nem vihet 8—10 utast.... akkor pedig mi ér-telme van?

Csak a jó Isten a megmondhatója, mit küzdöttem,érveltem, fáradoztam, hogy meggyőzzem ezeket az em-bereket. Nem mintha fontos lett volna véleményük, merthiszen a repülés ügyét egy jottányit sem mozdítottákvolna elő akkor sem, ha mindnyájukat arról biztosít-

205

hatom, hogy egyetlen vitorlázó géppel meghódítom Prá-gát és kifüstölöm a Hradzsin alól az egész magisztrátust...De meg kellett őket győznöm minden áron, hogy bizalmatkeltsek bennük, hitet a repülés fontossága, jövője és avitorlázó repülés jelentősége iránt, hogy ne úgy beszél-jenek a motornélküli repülésről, mint a kör négyszögesí-téséről, mert növendékeim szülői beleegyezéséért különharcot kellett vívnom minden alkalommai s személyesfelelősséget vállalnom minden egyes fiú életéért.

Állom a felelősséget és működésünk következ-ményeit. Nincs szabályzat, nincs előírás. Nincs hatóságitámogatásban részem, de halomba gyűlik asztalomon azóvások tömege. Ki engedte meg, hogy kiválasztott tere-pünkön repülhessünk, ki vizsgálta felül s állapította megalkalmasságát? Mért alkalmaztuk siklógépeink farokrácskikötődrótjain a szerelést egyszerűsítő bilincseket? Ho-gyan repülünk mi a Zingóval s hogyan került hozzánk agép? Mért jelentettük, hogy sikerült felszállásaink szá-mát megduplázni s időben is felfokozni, mikor azt nemkérdezte senki? Egyébként sincs semmi jelentősége, mertaz egyszerűen a tereptől függ...

Oh szent bürokratizmus és turáni szándék!...Hogyan mondjam meg a kérdezőknek, hogy terepünketmagam vizsgáltam felül, mert az egész országban a Movevezetője rajtam kivül az egyetlen, aki ért a vitorlázó-repüléshez ... hiszen ketten harcolunk a feltételek meg-teremtésén. — Közöljem a kérdezővel, hogy a Zingóteredeti német rajzok alapján a magyar repülés egyetlenmecénása, a kitűnő Lingel János építette és adta idenekem kipróbálás és vitorlázásra való felhasználás cél-jából? ... Vagy magyarázzam meg a kákán a csomótkeresőknek, mit jelent az a kis bilincs, mely a drótfeszí-tők szüntelen megbontása és újraszabályozása helyett

206

egyetlen mozdulattal szabaddá teszi a farokrácsot s egymásikkal pontosan beszabályozva biztosítja a helyes be-állítást ... Ha értelmet keresne, most nem kritikában,hanem dicséretben részesítené bilincsünket, amelyet — éserre büszke vagyok — magam gondoltam ki s csináltat-tam meg növendékeimmel. -

Ma el sem képzelhetnénk Tücsök-Vöcsök gépeinketa bilincs nélkül, — talán akkor magunk is csak sejtettük,de nem láttuk még horderejét. Mikor az első darab el-készült, Rotter Lulu, aki a műszaki ember alaposságávalmindenben körültekintő volt, némi kis gyanakvással must-rálgatta az alig 6 cm. nagyságú jószágot. Aztán drót-kötelet kerített s bilincsemet egy vastag fa törzsére kö-tötte. A bilincsbe nagyobb átmérőjű karikát akasztott,azon keresztül a Zögling cipelőrúdját fűzte. Aztán lábátnekifeszítve a fa törzsének, olyant húzott a bilincsen,hogy az erőlködéstől belevörösödött. A kis jószág meg-nyúlt, de nem jobban, mint Lulu ábrázatja, amint cso-dálkozással vegyes elismeréssel jelentette ki:

— Nem hittem volna!... Felszerelhetitek!És teljesítményeink? Hát azokat nem is lehet közöm-

bösen fogadni. Utolsó gödöllői tanfolyamunkat 670 fel-szállással végeztük. Huszonkét nap alatt 670 felszállásnapi 22 repülésnél többet jelent. Ez komoly teljesítmény.De még komolyabb az, hogy erre mindössze 3 törés esett,tehát a felszállásások számának alig fél százaléka. Nin-csenek bőven adódó eszközeink, a kiképzést olcsóvá kelltennünk s ennek a célnak szolgálatában tudom, jó mun-kát végeztünk.

Mire bevonultunk szállásunkra, fáradtan, de jólesőérzéssel néztük meg mégegyszer ,,lokálban” pihenőgépeinket.

Fészekben vagytok végre, tépázott kis madaraink!...

207

Jó éjszakát!A következő héten leesett az első hó s hideg északi

szél söpört végig a solymári fal fensíkján. A vendéglőudvarán síkosra fagyott a hó s metsző hideg szél fagyasz-totta belénk a lélekzetet is. De a fiúk lelkesedését nemhűthette le. Felvillanyozta őket az új terep ígérete. Kikia maga lejtőjét készülte „megrepülni”, ahogy azt ahosszú út alatt már előre kitervelte.

A szerelés az udvar betonján vajmi keserves volt.Vastag kesztyűkben sehogysem ment a munka. Kesztyűt-len kezeikkel kínlódtak a fiúk a szereléssel. A laposfejűcsapok beillesztése valóban tortura volt. A meggémbe-redett ujjak nem tudták kitapogatni az ujjbeggyel is aligelérhető helyen eldugott nyílásokat, a törzsfőtartó közepénátfutó drótfeszítő zárak végződéseit és a rugalmas Fok-kertüket. Mégegyszer annyi ideig tartott, míg a váltottszemélyzet végre elkészült a szereléssel s útnak indul-hattunk.

Szállítókocsi luxusát] persze nem engedhettük megmagunknak. A gépek kézben kerültek a starthelyre. Elő-állanak a vándorrepülők matadorai, — valóságos díj-birkózók, akiknek a Zögling 90 kilója meg se kottyan.Ramaseder (Török), Wawra (Rakitai) és Gauguseh, aszolnoki Lovassal versengve viszik a Zöglinget keresztbehelyezett rudakon, egyszerre lépve, hogy a Zöglingszárnya is egyenletesen ringani kezd. A szárny végén akis Lahocsinszky pipiskedik, de minden igyekezete elle-nére sem nyújtózhat olyan magasra, hogy a Zögling víz-szintes helyzetben tegye meg útját.

A fiúk időnként váltják egymást, így vonul a kétgép a solymári fal fensíkjára. A terepet még be kellrepülnünk, kezdőink — már amennyire a vándorok közt„kezdő” akad — ma még várni kénytelenek. A fensíknak

208

a Kevélyek felé néző oldalát választóéi indulási helyül,— ez a 30 méter körüli szintkülönbség látszik legalkal-masabbnak az első lesiklásokra.

Mire leverjük a startszeget s kifektetik a gumikötelet,északnyugat felől talajköd húzódik a völgybe s csak-hamar magunk is fátyolba burkolózunk. A várakozásnegyedórái keservesen múlnak, végre elunjuk s StefTibort gépbe ültetem. A kötél végén állók már elveszneka sűrű ködben, a leszálló terepet pedig még csak sejtenisem lehet.

A kísérlet rendkívül érdekei. Egy kis tusakodás utánmégis úgy határozok, hogy magam próbálom meg először,

A kötél lehullásakor már semmit sem látok a földből,csak hallóérzékeim irányítanak. Vájjon helyes iránybanrepülök-e, vagy eltérek s fordulóban érek földet? Ügyérzem, vízszintesek szárnyaim, de ez teljesen relatív fel-tevés, mert nincs mihez viszonyítanom.

Tudom, hogy pillanatok múlva földet kell érnem, —minden figyelmemmel a tejszerű fehérségen igyekszemáthatolni. Meredt pillantással vizsgálom a köd színét, merta föld közeledtével fokozatosan el kell sötétednie. Avölgyben nagy foltok mentesek maradtak a hótól, vagya szél hordhatta el, mert feljöttünkor nagyobb területeksötétlettek felénk a völgyből. Valóban kis idő multánmegjelenik a talaj s még van időm kilebegtetni a Zög-linget s enyhe ellenlejtőn simán földet érek.

A fiúk csak hangom irányából következtetve találnakrám. Visszatéréskor jócskán eltérünk irányunkból s astarthelytől vagy 50 méterre érjük el a tetőt,

Most már nincs kedvem növendékeimmel kockáztatniaz eltévelyedést, — még egy órát várunk, míg a ködkezd megint felszakadni. Amint egy-egy pillanatra atalaj láthatóvá lesz, elindítom Stef Tibort, Néhány rövid

209

perc után tisztán hallom a földet ért gép szántalpánaksuhogását s röviddel rá Stef hangját, amint csoportjánaktagjait szólítgatja. A fiúk boldog kiáltozással zúdulnak agép után s valósággal diadalmenetben hozzák visszaTibort, aki elmondja, hogy izgalmas pillanatokon mentát, mikor a tejszerű ködben egyszerre megvilágosodik sferdén pillantja meg a földet maga alatt. Mindjárt tudtahányadán áll s idején alkalmazott ellencsüréssel egye-nesbe tudta venni a gépet, éppen jókor, mert meglepetés-szerűen érte a leszállás pillanata.

Negyedórával később kiderült s megkezdődött aziskolázás. De a nap hőse Stef Tibor maradt s magam iselégtétellel állapítottam meg, hogy jő volt a fiúk előképzőiskolája.

A következő héten Rotter is velünk jött. most márhatározott célkitűzéseink voltak. Két nappal előbb Rotter500 kcm-es, belga gyártmányú F. N. motorkerékpárjánbebarangoltuk a Kevélyeket. Úttalan utakon, turista ös-vényen, marha- és juhcsapásokon, földgyüremlésen ésvízmosásokon keresztül gázoltunk csetlés-botlás között ahegy meredélyein, olyan helyeken is, ahol még az állat-nak is nehéz megállania. Úgy csellengtem a hátsó ülésen,mintha nem is tartoznék a géphez s hogy nyelvemet lenem haraptam, azt csak annak köszönhetem, hogy ahullámvasutat is megszégyenítő bukdácsolás alatt sűrűeszmecserét folytattunk a motorkerékpár sokoldalú hasz-nálhatóságáról, nem feledkezve meg annak megállapítá-sáról, hogy az előrelátó belga konstruktőr ezt a gépetspeciálisan a Kevély oldalára szerkesztette.

A Kevélyeket összekötő gerincen megállottunk. Luluegy. magaslatjelző vasoszlop tetejéről vizsgálgatta a lejtőalján húzódó terepet, míg én a gép felvitelének lehető-

210

ségeit tanulmányoztam. Mert azt természetesen már előreelhatároztuk, hogy Zingónkkal megkíséreljük a vitorlázást.

Másnap a vándorok csapata nekivágott a meredély-nek. És ez az út örök időkre hősköltemény marad amagyar repülés történetében. Mert amit itt bajtársi kész-ség, önfeláldozás, akarat és kitartás eredményezett, azt amai, kényelemben fogant fiatalság sohasem fogja meg-ismételni, vagy akár csak megérteni tudni.

A Zingó, teljes törzsborításával lehetett vagy 120kiló. De talán több is. Sajátos kiképzésénél fogva egyál-talán nem volt Zöglingként kezelhető. Csak az orrkam-póba akasztott „cipelőrúd” kezelői közelíthették meg, míga többiek csak a könnyű keretlécekből kiképzett ésvászonnal beborított törzset foghatták át kellő óvatos-sággal. A gép viteléhez legalább 10 ember kellett, akikegymást váltva vitték a nehéz készüléket.

A Kevély megmászásához a cserkészrepülők teljeslétszámmal álltak sorompóba. Már a hegy lábának meg-közelítése is nehéz munka volt. A lejtős terep föld-csuszamlásainak meggátlására húzott kősáncok és falak,de még inkább az egymást követő bozótok és a sűrűn állógyümölcsfák közt csak üggyel-bajjal tudtunk átvergődni,de a haddelhadd még csak ezután kezdődött.

Amint megkezdtük a kapaszkodást a lejtőn felfelé,kitűnt, hogy még teher nélkül is rendkívül megerőltetőa mászás, de a gép terhével súlyosbítva, egyenesen küz-delmes lett. Már nem lehetett szó a gép viteléről, csakvonszolva jutott lépésről-lépésre tovább. Kőfalakon, ker-tek szegélyösvényein át, a fiúk hátán került egyre feljebba gép. Egy-egy nagyobb szikla megkerülése még fáradsá-gosabb lett volna, — itt a fiúk nekifohászkodtak s kézről-kézreadva a Zingót, mégis átemelték az akadályokon.

Hörögve, fújtatva ziháltak csigalassúsággal egyre fel-

211

jebb. Megállásra, visszafordulásra senki nem gondolt.Ezek a pompás fiúk összeszorított fogakkal, inuk szakad-táig vonszolták tovább a gépet, egyre feljebb, míg másfélórás, küzdelmes munka árán végre elértük a Kevélygerincét.

De legfőbb ideje volt. Éreztem, hogy a lábaim resz-ketnek a megerőltetéstől és a hideg ellenére ingem csu-rom víz. Ugyanilyen állapotban voltak a többiek is, de atetőről mutatkozó gyönyörű látvány mindent feledtetett.A fiukat leültettem egy kőfal szélárnyékába s onnan gyö-nyörködtünk a ritkán látott távlatok szépségében. Enyhedélnyugati szellő lengedezett. A hó már csak foltokbanfehérlett a szántók között s a tiszta légben 50 kilométerreelláthattunk.

Eddig nem volt szó róla, ki kerül lesiklásra, — mostfeszülten lestek a fiúk döntésemet. Négynek volt jussahozzá s egyet sem állíthattam első sorba. Választanomkellett. Ahogy itt álltam köztük s belenéztem lelkükbe,amelyet várakozó, reménykedő pillantásuk olyan hűsé-gesen fejezett ki, éreztem, hogy nem tudok határozni.Nekem mind egyformán kedves s tudom, hogy mindnyá-juk lelkében azonos vágy kelt életre. Fiatal életük leg-döntőbb eseménye ez a start a Kevély tetejéről, — álmokmegvalósulása, eddigi fáradozásaik legnagyobb jutalma.

Döntsön a sors. Négy gyufaszálat vettem kezembe.Három fehér volt, egy pedig zöld. Egyforma darabokratörtem s sapkámba tettem. Kor szerint állítottam őketegymás mellé, a legöregebbet elsőnek. Aki négyük közüla zöld szálat húzza, az hajtja végre a repülést.

Félrefordított fejjel húztak s aztán markukatfelém nyitották ki. — A zöld gyufával Lahocsinszkytörvendeztette meg a sors.

Megint benső megelégedéssel élvezhettem nevelésem

212

eredményét. A másik három magasba kapta a kis Laho-csinszkyt s úgy vitték egyszer a gép körül. Nem volt ittirigység, féltékenység, csak önzetlen bajtársias együtt-érzés. A többiek is úgy szorongatták a megilletődött fiút,mintha valami rendkívüli sikert ért volna el s pillanatokalatt kötözték be a gépbe s állottak kötélre, hogy mielőbblevegőben lássák a nyertest.

Magam szívesebben láttam volna az öregebbek egyikéta gépben. Ez a rendkívüli magasság, amelyhez hasonlótmég egyikük sem ért meg, éppen a legkisebbek egyikétállítja komoly feladat elé. A Zingó a könnyű fiúval kisséfaroknehéz lesz, de nincs semmi, amivel a gép orrát meg-nyugtatón leterhelhetnénk. Ezért gondosan magyaráztamel mindent, amit a repülés biztonságos keresztülviteléhezszükségesnek tartottam, s külön próbát végeztettem Laho-csinszkyval, mennyire nyomja repülés közben a magasságikormányt, ha start után emelkedni kezdene. Mert azenyhe szél ellenére elkészültem, hogy a Zingó az emelőáramlatokról tudomást vesz.

El! vezényszóra a Zingó méltóságteljes lassúsággalemelkedett fölénk s a kötél lehullásának pillanatában már10 méterre járt kiindulási pontja felett. Lahocsinszkyszemmelláthatóan igyekszik a gépet nyomni, de a Zingónem vesz róla tudomást s magasságvesztés nélkül távo-lodik el a lejtőtől.

Az a hét perc, amíg a Zingó lesiklása tartott, jobbankifárasztott, mint a feljövetel. Nem bíztam Lahocsinszky-ban, aki ugyan meglehetős gyakorlattal rendelkezett, detartottam tőle, hogy lelkileg nem állja a szokatlanulhosszú lebegést. Szerencsére az idő egyébként nyugodtvolt s nem adódtak olyan mozzanatok, amelyek a fiútkihozták volna egyensúlyából. Innen a magasból úgylátszott, mintha sohasem érne földet, mert mikor már

213

úgyhittük, összefut árnyékával, még percek múltak elanélkül, hogy a gép csak kísérletet Is tett volna a leszál-láshoz való helyezkedésre. Végre, mikor legkevésbbé szá-mítottuk, megállapodott a mozgó fehér pont s Laho-csinszky Pilisborosjenő legszélső házai mellett, egy fi-karcnyi kis telken, simán leszállt.

A nagyszerű vállalkozás egész napunkat igénybevette. S részemre bőséges tapasztalatot jelentett. A fárad-ságot messze az eredmény felett állónak találtam,mely ilyenformán nem lehetett célravezető. Más módotkell kitalálni, hogy a gép a hegyre jusson. Lázasan ker-gették fejemben egymást a gondolatok. Hol futó autóvalvaló megvontatást, hol sárkányszerű felhúzást képzeltemel. Rotterrel meghánytuk-vetettük a kérdést. Egyelőreúgy határoztam, hogy a solymári falon teszünk próbát.

Az idő csakhamar alkalmasnak kínálkozott. Erősészaknyugati szelet fogtunk ki s a Hol's der Teufelt állí-tottuk startra. Rotter, aki közel egy éve C-vizsgás volt,nagyon szerette volna a próbát végrehajtani, —- átenged-tem neki.

Tizenöt méter körüli szélben indult. Kezdet-ben nem tudott a solymári fal túlságosan meredek éssziklás lejtőjének kavargó áramlataiból szabadulni, deaztán gyorsan emelkedett s mire ötödször ívelt el a soly-mári fal előtt, már 100 méterre kapaszkodott a fensík fölé.

Nagyszerű küzdő szelleme azonnal megnyilatkozott.Bár a szél ereje sokszor megállásra kényszerítette s szinteegyhelyben lebegett, lassan elhagyta a solymári fal emelő-terét s az északi irányban emelkedő terepalakulatot kö-vetve, fokozatosan megközelítette a Kevély nyugati pere-mét. Mire a Kevély elé ért, már a csúcs magasságábanjárt. A Kevély emelőszelében most már valóban helybenállva nézdegélt körül. Élvezte a Csobánka főterén korzózó

2144

lányok viháncolását s a legények lelkendezését, amintkalapjukat lengetve üdvözölték a soha nem látott gép-madár utasát.

Negyedórás távollét után Rotter visszaindult. Ahatalmas szél által erősen sodorva, szinte pillanatok alattért vissza a solymári falhoz, azt megkerülve, hátrahúzott'a borosjenői völgybe s az erős légáramlatoktól megdo-bálva, egy kis küszködés után simán földet ért. Ezzel arepüléssel megtörtént Magyarországon az első, kiindulásiponthoz való visszatéréssel végrehajtott távrepülés. —Rotter Lulu megmutatta oroszlánkörmeit.

Most szörnyű hideg napok következtek. De a Ván-dorok csoportjának lelkesedését a fagy sem tudta csök-kenteni. Rossz volt nézni, mint küszködtek a fiúk, míg agépet összeszerelték, de a cserkészszellemen és köteles-ségérzeten túl újabban egy meleg hang is sarkalta őket.

A rádió csalogánya, akit már régen kedves kapcsolatokfűztek az aviatikához, maga is kedvet kapott a magasabbrégiók közelségét keresni. Filótás Lili ott szorongott afiúkkal a „Noe bárkájában”, együtt topogott a rázósautóutazás után meggémberedett tagjaival a többiekközött, segített a szerelésnél s nem maradt el a gumi-kötél-kihúzásától sem.

Az az időszak, amelyet ez a kedves lány áldozatkészbajtársiassággal szűkebb körünkben töltött, legszebb em-lékeink közé fog tartozni. Örökké vidám természete,mindenkihez szívélyes modora rövid idő alatt szeretettétették a fiúk körében. Együtt tanult Ökrös századossal sélvezettel figyeltem azt a titkos versengést, mely közöttükfolyt, anélkül azonban, hogy azt rajtam kívül bárki észre-vette volna.

Csúnya, ködös napokat éltünk át, hóban és fagyban,rengeteg önfegyelmezés közepette. Távol minden lakott

215

helytől, a délebédet is ott a terepen kellett elfogyaszta-nunk. Az elemózsiás göngyöleget, zsíros papírokat össze-gyűjtöttük s halomba raktuk. S mire mindenki befejezteállva végigtopogott „ebédjét”, körülálltuk a papírhalmotés meggyújtottuk.

— Ááááááá — szaladt ki a lilára dermedt ajkakon amegelégedés kiáltása. A gyorsan libbenő lángok fölé ki-nyújtott kezek összedörzsölődtek, — egy kis illúzió éltetőmeleget árasztott a szomorkás, téli ködpárába. A másod-percek boldogságába ringatott lelkek hangulata ott tük-röződött a fagyott arcokon. Megindult a tréfák áradatas Lulu mindig szellemes élcei nyomán jókedv derűjeáradt a havas táj felett.

Filótás Lili lassan siklásra érett. Egyik novemberidélelőttön hosszú, lapos lejtőre' állítottam a Zöglinget,hogy olyan 80—100 méteres, „bemelegítő” ugrást végez-tessek vele. A lelkendező fiúk a kelleténél kicsit jobbanlendültek a kötélnek, — mire ,,el”-t vezényeltem, a Zög-ling már 4—5 méter magasan járt.

Most aztán élvezhettem ennek a pompás lánynaknagyszerű önuralmát. A váratlan magasság — hiszeneddig mindent földközelben végeztettem vele — egyál-talán nem hozta zavarba. Könnyű súlyának megfelelőn,szépen előrenyomta a magassági kormányt, s nem moz-dította meg többé. Az enyhe ellenszél által is tartott géppedig siklott, siklott, állandó talaj feletti magasságottartva, nyugodtan, rebbenés nélkül, mintha soha semakarna leszállani. Már régen túlhaladt a kijelölt leszálló-helyen, de még semmi kedvet sem mutatott magasság-vesztésre.

Mindnyájan feszült figyelemmel kísértük a gép útját.Most... most fordulnia kellene, mert szembefut vele egykis ellenlejtő, de balra tőle tovább lejt a terep. És Filotás

216

Lili, mintha csak olvasta volna gondolatomat, lassú ív-ben balra kanyarodott el s hajszálpontosan követve a lejtőirányát, enyhe zökkenővel, szerencsésen leszállt.

Órámra pillantok — pontosan fél perc múlott el. Amegtett távolság csaknem 300 méter, — semmi kétség,Lili kirepülte az „A” vizsgaidőt. Szóljak, vagy hallgassamel? A vizsga ideje nincs terminushoz, sem felszálláshozkötve, — igazság szerint dukálna neki. De ezt a repüléstegy kicsit a szerencse is kísérte. Lilinek pedig megala-pozott tudásra van szüksége. A rádiószpiker fegyelmezettönuralma alkalommal még csődöt mondhat, ha ambícióitszabadjára engedjük .,.

Nem, nem sietjük el a dolgot. Tanuljon csak tovább,a vizsgával ráérünk azután is.

Közömbös arccal fogadtam a jelentkezést.— Jó volt Lili, de mért maradt adós az utolsó

mozdulattal? Kissé siklóhelyzetben ért földet!...— Jaj, bocsásson meg parancsnok úr, — egy kicsit

soká jött a föld és olyan szép volt» hogy a felhúzásrólmegfeledkeztem.. ,

Arca kicsattanóan piros volt, szeme a boldogságtólragyogott. A fiúk csak addig vártak, míg elbocsátom.Akkor közrefogták s csak Ramaseder Dönci hősies ellen-állásán múlott, hogy ősi szokás szerint „fel ne avassák”első nagy repüléséért. De este dupla rum csúszott a fiúkteájába s repülőnótáktól volt hangos a szállás.

Lili olyan bájos volt, mint még soha. Boldogságanem ismert határt.

Ez volt első és utolsó nagy repülése. Hivatása, arádió elszólította s nem láthattuk körünkben többé.

De azóta minden nagyon szépen sikerült első hosz-szabb repülés az ő emlékezetét idézi.

217

KORMÁNYZÓI BEMUTATÓ.(1932)

Összeült a kupaktanács. Elsősorban az öregek teljesszámmal. A „Vándorok”, ahogy Borosjenő óta az öregrajt elneveztem. Farnady a repülés melegszívű rajon-gója, aki pályafutását még az öreg Rákoson kezdte, aholSvachulay Sándornak volt csendes bámulója, — a kisLahocsinszky, akinek édesapja mesterkedett még azöreg Rákos légkörében, hogy feltalálja a perpetuumrepülőgépet, aztán Morvay Szilárd a III. kerületi fő-igazgató fia, Thurzó Rezső fémárugyáros, Tatarek Béla,a repülő tanár, Zombory Kautz Valér főhadnagy, akiegy súlyos operációból visszamaradt bántalmai ellenérefáradhatatlanul buzgólkodott a csoport érdekében, Kal-tenbach Henrik a műegyetemiek egyik vezetője, no éstermészetesen a Gaugusch-Ramaseder-Wawra trió, akikaz együttesben az erőn alapuló tekintélyt képviselték.Hármuk súlya kereken három mázsát reprezentált, ma-gasságukból pedig Romeo bízvást beléphetett volnaJulia ablakán.

Nos, tehát együtt vannak a Vándorok s ezúttal,— mert a múlt kötelez, — nagy fába vágjuk a fejszénket.Rotter Luluval napok óta tanakodtunk, mi módon lép-jünk a nyilvánosság elé, hogy a cserkészrepülők áldo-zatos, de eddig vajmi keveset méltányolt munkáját szó-hoz juttassuk. Vagy inkább méltatáshoz. Immáron har-madik esztendeje dolgozunk fáradhatatlanul a repülő elő-képzés megalapozásán, három esztendő óta nem tudtukelérni, hogy munkánkról hivatalosan tudomást vegyenek.

Hiábavaló volt Zsembery Gyula bátyánk sok jóin-dulattal folytatott fáradozása és jószándékú igyekezete,hogy az illetékesekkel megértesse munkánk szükséges-

218

ségét és megnyerje támogatásukat. Néhány nappal ez-előtt azonban, szokásos szerdai összejövetelünkön, amindig jól informált Wawra Dezső csak megszólalt ám:

— Nem is lesz itt semmi Frici bátyám, amíg valaminagyfejű rá nem jön, hogy üres óráiban a repüléssel isfoglalkozzék, mert ugródeszkának az is jó, sőt népszerű-séget is lehet szerezni vele.

— Kedves Dezsőm — mondottam a hatalmas ter-metű detektívnek, akinek piros arca majd kicsattant azegészségtől, — nem lehet az aviatikát áruba bocsátani.A repülés csak a repülőké és csak szeretettel szabadfeléje közeledni. Lehet, hogy valami magasrangú kori-feus útján talán többet érhetnénk el, — lehet, hogymegrendezhetnénk bemutatónkat, mint a futballmérkő-zéseket, ahol a drukkerek csapata lesi a pillanatokat,amelyben idegeit jótékonyan bizsergető mozzanatok adód-nak, de ti nem olyan fiúk vagytok, akik a nehézségekelőtt meghátrálnátok. Bemutatót fogunk rendezni sajáterőnkből és biztosíthatlak benneteket, hogy annak teljessikere lesz.

Rotter Luluval leültem tanácskozni. És a snájdigfiú, annyi nehéz idő hűséges osztályosa, akinek tettkész-sége és vállalkozó szelleme már eddig is felbecsülhetet-len szolgálatot tett az aviatikának, ezúttal is lelkes öröm-mel tette magáévá a gondolatot. Bemutatót rendezünkGödöllőn, meghívjuk a Kormányzó urat és olyan pro-grammot fogunk összeállítani, amellyel keresztültörjük abennünket körülvevő közöny kínai falát. ,

Sok viharon keresztül megedzett gárda állott ren-delkezésre, telve olthatatlan tettvággyal es a repülésiránti őszinte meleg szeretettel. Csák ki kellett osztani aszerepeket, s tudtam, hogy bemutatkozásunk mozgásbafogja hozni az addig csendes berkeket.

219

Annyit már megtanultam, hogyha nagyon körül-ményes és előreláthatólag nagy ellenhatást kiváltó lé-pésre szánnám el magamat, elsősorban góbé barátomatkell felkeresnem. Nem hiába származott Jánosy PistánkSzékelyföld legdélibb perifériájáról — a háromszékilegényből nem hiányzott a furfang, de a kitartás sem...Hogy megörült az álnok, mikor elmondtuk, miről van szó.Egy kicsit a hátát is kenegette a jóleső érzés, hogy úgyszíve szerint való munkája akad. De nem hiába neveltékpapok a jótét lelket, mert hát nem volt egészen skru-pulusok hijján. Hogyhát így meg úgy, mégis mit szólnakhozzá a magas potentátok, ha megkerülésükkel csináljuka dolgot, meg aztán illenék is egypár vezetőségi embertmozgósítani... de akkor csak ennyit kérdeztem a makacsszékelytől:

— Vállalod, vagy nem vállalod? Mert ugyan mosthegybenhagynánk, ha nem döntögetnéd velünk együtta fát.

Jánosy István sértődött arccal húzta fel a vállát:— Hát olyannak ismersz engem Frici bátyám? Vál-

lalom. És akkorát csapott a tenyerembe, mintha leg-alábbis három lánc erdő döntésére kötöttük volna megaz alkut.

így történt, hogy Rotter Luluval és Jánosy Pistávalmegszövegeztük a meghívást, intézvén egyenesen Ma-gyarország Főméltóságú Kormányzójához avval a kére-lemmel, kegyeskednék bennünket kabinetirodája útjánértesíteni, mikor engedélyezné bemutatkozásunkat. Ésmegjött a válasz, mely augusztus 21-ére kilátásba he-lyezte a Kormányzó látogatását.

Lázas tevékenységben teltek a hetek, amely alatta vándorok tisztes gyülekezete minden követ megmozdí-tott. Munkánk annyival könnyebben ment, mert az ez-

220

évi nagy táborunk második tanfolyama futott s így azÖregek csapatán kívül a fiatalok is lelkesen tevékeny-kedtek. A mindig fáradhatatlan Zsembery Gyula bátyánkmegfelelő formába öltöztette a rendezést, amelyhez mi alényeget, a programmot adtuk.

A nagy szám ezúttal a hármas raj repülése volt,amelyhez hasonlót minden bizonnyal még sehol sem,lát-tak. Két Zögling közé a Zingőt állítottam a Perőc oldalgerincére. Elegendő gumikötél hiányában csak egyen-kint vezethettük az indításokat, abból a helyzetből ésavval a feladattal, amelyet a résztvevőknek kiosztottam.De nekünk a rajrepülés legnehezebb mozzanatát, a gé-pek szárnyközelben végzett összmunka ját kellett gyako-rolni, öt nappal a bemutató előtt sikerült végre a másikkét gumikötelet megszereznem és most kezdetét vettea legnehezebb- rész. Stef Tiborral., Ramasederrel és Thur-zóval felváltva gyakoroltuk a rajrepülést. Előbb párosa-val,v jobbról és balról, azután mindhárman együtt.

Ezt az indítási módot nagy gondossággal kísérletez-tem ki. Legnehezebb munkája kétségkívül a kísérőknekakadt, mert azoknak kellett az élen lévőhöz igazodni. Agépeket úgy állítottam fel, hogy a két Zögling között egygéptávolságnyi rés maradt. Kettőjük közé és elé a Zingótállítottam.

Külön kellett kikísérleteznem a kötelek húzó-erejét és a kihúzó legénységet ennek megfelelően alkal-maznom. Az indításnak egyszerre kellett történnie, avezényszavaknak viszont különféleképpen. Ha eltekin-tettem volna attól, mennyire megzavarják egymást a ki-áltozok, még mindég nem tudtam volna az összhangotmegteremteni. A kötél kihúzást tehát úgy kellett meg-rendeznem, hogy azonos vezényszóra mégis minden cso-port a maga külön tevékenységét hajtsa végre.

221

A gondolat szép volt, de a kivitel majdnem lehetet-len. Engedjem át valakinek a Zingót? Fogja-e a többitvezetni tudni? A Zingó röpte gyorsabb, siklása jobb, atöbbi tehát csak nyomva tudná követni, akkor pedig alájakerül. A tanakodás vége az lett, hogy a hármas raj-igazodni ... A tanakodás vége az lett, hogy a hármas raj-ról fájó szívvel le kellett mondanom. Fiatalok voltak mégtanítványaim s bizony ilyen feladattal egyiket sem ter-helhettem.

De a páros repülés annál szebb legyen! A gyakorla-tokat most már Ramasederrel végeztem.. Gépének in-dítókötelére 6—6, az enyémre 5—5 személyt állítottam.Az indítást magam vezényeltem. Saját gépemet csak ak-kor emeltem el, mikor Ramasederé már elhagyta a földetés siklásba kezdett. Rövid másodperceken belül utóiértemés most megkezdődött az „összehangoló tevékenység”.

Méterről méterre játszottam magam közelebb Rama-seder gépéhez, míg sikerült szárnyam végét az δ Zőgling-jének szárnya és farokkormányai közébe becsúsztatnom.Lélegzetelállítóan izgalmas pillanatok voltak ezek. Bár-mennyire is igyekezett Dönci nyugodtan siklani, gépétidőnként mégis meg-megemelték a légáramlatok. Moto-rikus húzóerő hiányában hiába való lett volna minden ki-térési kísérlet, — a sebességen mit sem változtathatott.Néha csak hajszálnyira emelkedett, vagy süllyedt el szár-nyaim vége a kísért Zöglinge mellett, ilyenkor átsuhantaz agyamon a kockázat, de főleg a következmények tu-data, azért persze nem hagytam ott, és a leszállás pillana-táig ragadtak gépeim szárnyai, anélkül, hogy „úszásba”jöttem volna..

Mire belefáradtam, elérkezett a második programm-szám gyakorlása. És ebben olyan társam akadt, aki-nek készségére és sportügyességére méltán büszkék

222

lehetünk. Endre László, Gödöllő főszolgabírája nemcsakjó tanítványnak, de jó bajtársnak is bizonyult. Hacsak te-hette, kifutott kis Ford kocsiján a Bolnokára, hogy velema vontatást gyakorolja. 300 méter hosszú drótkötélenakaszkodtam Fordja mögé a Perőc erdőmenti kifutó-jában, hogy onnan a magasba emeljen. Istentelen bak-hátas úton, girbe-gurba vonalban kellett a Fordnak sza-ladnia, és Endre Lacinak volt szíve, hogy a gyönyörű célérdekében kocsija épségét is kockáztassa.

Augusztus 21-ének reggelén 4 órakor volt az éb-resztő. Előző napon már hordták fiaink mindenhonnan afenyőágakat és cserfalombokat, amellyel a kormányzóisátort díszítették. A Bolnokai erdő sarkán, a gerincen át-vezető út melletti kis lapályon állott a kormányzói sátor,amelyet ügyes cserkészkezek építettek. Egy kis lomb-korona a tűző nap ellen, bejáratával a királyi park és akastély felé néz.

A nagy esemény a vezetőséget is megmozgatta. Dél-előtt 10 órára sűrűn tarkították az árvalányhajas cser-készkalapok a megjelentek sokaságát. A tetőre felvezetőút mentén is cserkészek állottak őrt, fent pedig, a kor-mányzói sátor előtt, arcvonalba sorakoztak a gépek.

Gyönyörű időnk volt. Magas fátyolfelhők lebegteksokezer méter magasságban s a levegőben semmi semmozdult. Az ég is kegyes hozzánk s fátyol mögé rejtette anapot. Mit csináltunk volna, ha déli szél támad s földhözragasztja madarainkat? A Perőc északkeleti lejtőjérőlmozdulni sem tudtunk volna.

Tizenegy órakor megharsantak a kürtök, pserkész-repülőinknek a gépek előtt felsorakozott frontja feszes vi-gyázzba merevedik. A cserkész zenekar a Himnusztjátssza, mikor a Kormányzó és kíséretének kocsijai beka-nyarodnak a lejtő elé. A Főméltóságú pár friss léptekkel

223

közeledik a csoport felé. A Hadúr sötétkék tengernagyiblúzban és fehér nadrágban, főméltóságú hitvese világosnyári ruhában. Pár lépésre mögöttük a szárnysegédek,majd ifjú Horthy Miklós és az udvari kíséret következik.

Zsembery Gyula jelentkezik és engedélyt kér a Pro-gramm megkezdésére. Elsőnek Stef Tibor indul egyedül.A könnyű fiúval magasra szökken a „Gödöllő” s még alejtő közepén is magasságvesztés nélkül halad tovább. Akormányzói párnak elsőízben volt alkalma motornélküligépet közelről látni és a Kormányzó látható érdeklődésselfigyeli a lepkeként szálló kis gép siklását.

Brávó — szalad ki önkéntelenül ajkán az elismerés,amint a gép földet ért, a Főméltóságú Asszony pedigmintha egy kicsit sóhajtott volna. Valószínű, hogy anyaiszívében egy kis szorongást érezhetett, hiszen István fiais sorsunk osztályosa — repülő. Fürge cserkészkezek kap-ják fel Stef gépét és sietnek vissza vele a tetőre, ahol mosta páros repülés következik.

Még gyorsan megadom az utasításokat, aztán már ve-zényelek is: Kihúzni — futni — el! Az elemelkedés simánmegy és Ramasedert, egyik húzójának elbotlásábólszármazott késedelme folytán, mindjárt a kötél lehullá-sakor be is érem. Ugy hirtelen átsuhan rajtam a gondo-lat: — milyen nagyszerű, hogy ez a start így sikerülhetett,— de nincs időm gondolkodni, mert Dönci gépét kell kö-vetnem, Most vagy soha.

Szinte a lélekzetemet is visszafojtom, ahogy kerülge-tem. Talán 200 méterre lehetünk a lejtőtől, mikor látom,hogy Dönci siklása kissé ellaposodik. Persze, a fiú sze-retné a mutatványt meghosszabbítani, de ebben nekemcsak nehézséget okoz.

— Nyomd — meg — kissé! — Szótagolom a paran-csot. Ramaseder késedelem nélkül szót fogad, de kicsit

224

jobban nyomta meg a kelleténél. Most meg lassú hú-zásra kell utasítanom, végre megnyugszik és a siklássimán megy tovább.

Tíz méterre egymástól, egy pillanatban érünk földet,Az összefutástól nem kell tartanom, mert nagyobb súlyá-val valamivel gyorsabban érintette a földet s elszánkázikmellőlem. Mire csoportom leér hozzánk, a futástól lihegőfiúk csillogó szemekkel kiabálnak össze-vissza:

— Gyönyörű volt, Parancsnok úr, brávó Dőncí, aKormányzó úréknak nagyon tetszett, — azt mondta: bo-szorkányos ügyesek ezek a fiúk, nem is tudtam, hogy ne-künk repülőcserkészeink is vannak.

A lelkendezők között persze legjobban Frici fiamugrál. Az érzékeny lelkű fiú szemében könnyek csillog-nak és úgy mondja:

— Apukám, ez klasszabb volt még, mint a többi.Tessék engem is elvinni!

Ránézek a pocokra, aztán nem állhatom meg nevetésnélkül. — No lám. A fiú.egy új gondolatot adott. Nem szok-tunk habozni, mert nem fejtörések között érnek tettre agondolatok. Mire felérünk a leszálló gépekkel, magamhozintem a kis Lahocsinszkyt,

— Laho fiam, gyorsan ide a kis párnát és egy szélesderékszíjat!

A kispárna a Zingóból, deréköv pedig Wavra Dezsőkabátjáról akad. A kispárnát beágyazom az üléstámláttartó oszlop és a hátsó merevítő közé s Frici fiamat lovag-ülésbe ráültetem. Ügy, mint hajdan Budaörsön. Most márkissé nagyobb lesz a súlyunk, de majd csak megbirkó-zunk vele. Aztán az övet fiam hóna alatt átvezetve, a fő-tartó háttámlához erősítem, Széli Pistát pedig Zsembery-hez küldöm, hogy a programmváltozást jelentse.

Frici fiamnak a Zőglingbe fászkelése érthető és élénk

225

feltűnést keltett. A Főméltóságú Asszony a sátor eléjön és mosolyogva rázza a fejét, mintha mondaná: Talánmégsem lehet veszélyes, ha apa viszi a fiát...

Úgy szökkentünk fel, mintha egyedül lettem volnaa gépen. Lebegési határon tartva siklottam a fiúval ahomokdombok felé, vigyázva arra, hogy a gép meg sebillenjen. Egyszerre érzem, hogy valami megmozdul aszárnyam alatt, — Frici fiam integet mindkét kezével,miközben a lába is úgy jár, mint a motolla. A lurkó meg-figyelte, hogy édesapja a kormányok eleresztésével szoktademonstrálni a repülés biztonságát, most őkelme is ha-sonlót cselekszik. Majd külön barack jár a kiváló propa-gandáért.

Felérve, Jánosy Pista avval fogad, hogy jó, ha egy kisszünetet tartunk, mert a fiúk nagyon megizzadtak. Mígkiadom a fiúknak a további utasításokat, Zsembery Gyulabátyánk integet a kormányzói páholy mellől.

Rotter Luluval együtt lépünk a Kormányzó elé. AFőméltóságú Úr jókedvű és vidáman mosolyog:

— Ez a motornélküli repülés kitűnő sport. A fiúkjól mozognak és a munkájuk nagyon hasznos. Ügy látom,sok nevelő erő van ebben a vitorlás repülésben, amely,nem is veszélyes, mint gondoltam volna. Az a páros repü-lés nagyon szép volt. Látszik, hogy jó mestere volt a fiúk-nak — bólint elismeréssel felém, majd Rotternak mondja:

— Dolgozzanak csak szorgalmasan, nekünk még na-gyon sokat kell kipótolnunk és itt egy egész új nemzedé-ket tudunk még felnevelni. Hol készültek ezek a gépek?És csinálnak már ilyet nálunk is?

Rotter felhasználja az alkalmat, hogy megismertessemunkásságát, Beszél készülő teljesítménygépéről, a Ka-rakánról, és arról, hogy ez a gép még európai viszonylat-ban is számottevő lesz.

226

Míg a Kormányzó úr előtt állunk, Frici fiam a naphősévé lett. A repülősapkás apró cserkészt a FőméltóságúAsszony vette pártfogásába. Megkérdezte, hogy hívják,ki az édesapja, mikor ült először gépen, szeret-e repülniés mi lesz, ha majd felnő? A nebuló pedig vallott, mint akarikacsapás. Ilyeneket mondott jól nevelt udvariasság-gal s nem minden öntudat nélkül:

— Ifjú Hefty Frici vagyok és az édesapám vitézHefty Frigyes, a legjobb pilóta. Én már kisfiú korombanrepültem (7 éves a pocok) és nagyon szeretek repülni, deaz édesapám nem engedi el a kormányt. Azért ha meg-nőttem, én is pilóta leszek és ha az édesapám már nemfog repülni, majd elviszem utasnak én!

Mikor kihallgatásunk véget ért, nagyreményű nebu-lóm a Kormányzó úr előtt folytatta fejtegetéseit. A fő-méltóságú pár jót mulatott a talpraesett válaszokon s ke-gyesen megengedték, hogy a Frici fiú a páholyuk mellettmaradhasson. Nem adta volna egy vak lóért. Ezzel aztána nap az ő számára be is fejeztetett. Csak legalább egytükör kerekedett volna valahonnan, hogy megláthattavolna magát benne.

Most Lulu programmszáma következett. Tudtam,hogy nem olyan gyerek, aki ezekután sima repüléssel meg-elégszik. A Karakán tervezőjének karakánul is kellettszerepelnie. Mindjárt gyanús lett nekem a dolog, amikora megszokott létszám helyett 7—7 legényt állított a kö-télre .. Ebből gavallérstart lesz — gondoltam és elgon-dolásom helyesnek is bizonyult. Lulu adós maradt az„el” vezényszóval, mire a pattanásig feszült kötél úgyhajította a Zőglinget a magasba, hogy Lulu egyszerre tízméterrel nőtt a fejünk fölé.

Hanem aztán valahol persze sebességet is kellett me-gint szereznie. Fejrenyomta hát a Zőglinget és olyan

227

„sturcot” vágott ki, hogy csakúgy fütyült. A lejtő felettbelehúzott a magassági kormányba, amivel megismételteaz előbbi bravúrját, de még mindig maradt elég sebes-sége ahhoz, hogy a megnyúzott kis madarat simán földretegye.

Idegcsiklandó és tetszetős mutatvány volt, az bizo-nyos. De nem szerettem volna, ha az én idegeim húrjátfeszítette volna a Zögling szárnymerevítő drótjaihoz ha-sonlóan Lulu barátunk 90 kilója. Ma kivételesen ezt ismegkockáztathatta. Jól emelte vele a nap fényét.

Utolsónak az én szereplésem maradt. Valahogy be-folyásolhatott az a lendület, amivel Rotter Lulu zabo-lázta meg a szegény Zőglinget, mert mikor a kifutó ha-talmas almafája alatt a Gödöllővel felállottunk, már tud-tam, hogy ma én is bolondot fogok csinálni.

Endre Laci pompás indítással tündökölt. Ma min-denki kitett magáért. Pillanatok alatt 50 kilométerrel fut-tatta második sebességen a Fordot és én sárkány mód-jára úgy faltam a métereket, hogy alig volt időm lekap-csolni. Talán 180 méter magasan lehettem, A nemvártmagasság bolond ötletet adott. Ebből a magasságbóldugóhúzóba csúszhatok.

Felszöktetem a Gödöllőt, teljes csűrés és pedál balraés hasrahúzom a kormányt. A Gödöllő egy pillanatigmegtorpan, mintha gondolkodnék, kövesse-e ezt az erő-szakos kormánymozdulatot, — aztán türelmetlen heves-séggel dugóhúzóba perdül.

Ügy forgott velem a Gödöllő, hogy a perdüléseketfigyelemmel sem kísérhettem. A hatalmas erő szinte do-bálja a fejemet, és szemem előtt összefolyik minden, ösz-tönszerűleg akarom előrenyomni a kormányt, de tudatbanmakacsul visszatartom. Még nincs itt a föld ... Még lehetegy fordulatot. Na még egyet... Még... De most már

228

elég. Gyors mozdulattal veszem vissza alapállásba éselőrenyomom a botot. A Gödöllő egy pillanatig gondol-kodni látszik, — egy kicsit sután oldalvást mozog... Bal-ról erdő fái sietnek felém, aztán a gép megáll mozgásában,már kevesebb színes karikát látok, és igyekszem megemberelni magam, míg nem messze az autóúttól a homok-partra siklóm.

— Na ezt betyárosan megforgattad — nevet felémEndre László s meleg elismeréssel szorongatja a kezemet,fin meg az övét és köszönöm neki. hogy kocsiját nem saj-nálva, olyan tekintélyes magasságra húzott fel vele.

Megint rohan felénk a tanítványok serege, De a gép-hez érve, gyorsan glédába áll, és feszes vigyázz-állásbantiszteleg az elgördülő kocsisor falé. Aztán boldogan újsá-golják, hogy a Kormányzó Ür ott fenn a sátor előtt hosz-szasan tapsolt és vele tapsolt egész kísérete. A cserkészekhurrá-t kiáltottak, Rotter Lulu pedig az öreg fiúkat szó-lította, hogy közös erővel megverjenek.

A nagy verekedés néma ölelésben ért véget. Mint amúltban is annyiszor, ismét bensőséggel nyilatkozott mega Rotterrel való baráti együttműködés. Zsembery Gyulabátyám kedélyes mosolyával jött a tetőn felénk.

— Hát ezt jól csináltátok fiúk! Azt hiszem a Kormányzó Úr szebbet nem is láthatott volna!

Körülnéztem tanítványaimon, aztán Rotterrel váltóttunk sokatmondó pillantást.

Az ütközetet megnyertük. Jánosy Pista diadalmasanmondja:

— A fát pediglen megdönténk!...— Ugyanvalóst! És belőle építünk tisztes hajlékot az

aviatikának!

229

FÁRAÓK FÖLDJÉN.

A Hármashatárhegy gúlájának tövében gyönyörűglédában állanak a gépek. Könnyű keleti szellő búsítjaa messiásvárókat. Közel száz cserkész, műegyetemista,rómaifürdői titán nyüzsög a szárnyvégre eresztett gépekkörül s lesi a gyanús egykedvűséggel konyuló szélzsákminden megmozdulását.

Északkeleti szél a nagy ígéret, álmok megtestesítője,hevesen dobogó szívek megnyugtatója, ha kell ösztön-zője. Csodás lehellete ihletet kölcsönöz. Ráfúj a nagy lejtőres Szezám megnyílása utat mutat a magasságok felé...Addig elméleti magyarázattal kötöm le a nebulók figyel-mét.

Tizenegy óra felé — gyötrelmes várakozás végtelen-nek tűnő percei után — váratlan szélbetörés ejti le aszívekről a mázsás göröngyöt. A tekintetek felvillannak.Pillanat alatt megmozdul a tábor.

A csúcs körül kihelyezett madarak is megmozdulnak.Illegetik szárnyaikat. Az élénken lengedező szellő bele-kap a kiterjesztett szárnyakba s a legénykék birkóznikezdenek. Mert jaj annak, aki a földön hagyná meg-sérülni féltett kincsét, — az ilyen figyelmetlenség a leg-súlyosabb elbírálásban részesül...

A szél még pajzánkodik kicsit. Kihagyogat. A szél-zsák szünet nélkül táncol. Nagyon meggondolandó lennenövendéket bocsátani szeszélyes szárnyaira. Gyorsan ha-tározok. Magam indulok elsőnek. Kitapasztalom.

Pár nap óta az Icarus meggypiros „Dongója” is ittvan a hegyen. Lássuk mit tud, talán sikerül vele fenn-maradnom.

Gyors kezek állítják starthoz. Éppen a bekötőhevede-

230

rek beszabályozásával foglalkozom, mikor Almásy Teddyhajol a „kádba”:

— Itt van Mohamed Taher pasa, a kairói gazdám,akiről már beszéltem: neked. Felhoztam a hegyre, mertszeretné látni, mennyire vagyunk vitorlázásban.., Te. akegyelmes úr összejárta már egész Európát, mert oktatótkeres. Látta a rhőnieket, az összes iskolákban volt már,hát most mutatnunk kell valamit... Már egy órájafigyeli oktatásodat. Ez neked is sokat jelent — teszi hozzábefejezésül s szemével a pasa felé csippent.

Feltűnés nélkül pillantok a jelzett irányba. Angol-baj uszos, orrcsiptetős, egészen európai arc. Látható ér-deklődéssel figyeli a készülődésünket.

—- Sokat nem tudunk mutatni, Teddy — válaszolomhalkan. Minden Boreas kegyétől függ. Drukkolj nekemkicsit, talán sikerül fennmaradnom!.. .

Hosszú, lapos indítás után, indítási magasságommalsíklom előre. A szerpentin kanyar fölött még szintbenérek ki a nagylejtő peremére.

Nincs baj, a gép „ragad''. Jó lejtőközeiben, a talajtólalig 5—6 méterre suhanok el a zömök kis „fürdőkáddal”.Mi tagadás, most is lubickolok, ha nem is vízben.de az éter hullámain. Ügy megszoktuk már, hogy azellenállás csökkentésére mind keskenyebbé váló törzsbenmár csak cipőkanállal lehet a jobban megtermetteketbepréselni, hogy Dongónk kényelmes, öblös kiképzésétmár bárkának, ladiknak s nota bene kádnak keresztelteel a repülő humor.

A sajka azonban ezúttal is jó fenntartónak bizonyul.Másodszor veszek már fordulót a Farkastorok megettkiugró bástya előterében,, s még mindig kiindulási magas-ságomban lebegek át a terep felett.

Harmadik nyolcasba kezdek s „nyalom végig” a

231

lejtő taraját, mikor a szél megint kihagy s a Dongó vesze-delmesen ülni kezd. Pillanatok alatt 10 méterrel süllye-dek a gerinc alá. Most aztán vigyázat, mert Draschenálfejezem be a jól indult kísérletet. Erre pedig valami meg-mozdul a zsebemben ... A pénztárcám sóhajtott talán.Onnan a mélyből csak Aranyné fuvaroskocsiján kerül fela Dongó a hegyre. Szinte látom Aranyné asszony örömtőlfénylő ábrázatát. De nem mind Arany, ami fénylik; egykis nekibuzdulás laposra apasztja pekuniákban vajmiszerény tárcáink öblét. Csínyján hát a Drasche-gyármelletti réten való leszállással, mert holnap is van mégegy nap s ki tudja, telik-e még a gárda áldozatos buzgó-ságából...

Éppen a Farkastorok kutyaszorítója felé sodródom.A Dongó úgy merül, mintha a „kád” léket kapott volna.Gyors elhatározással a Ruzicskarétet szegélyező oldalbakanyarodom. Egy leheletnyi fuvallat megkönyörül raj-tam és megemel vagy két méterrel. Pár másodperccelkésőbb oldalszélben bukdácsolok a magas fűből elő-bukkanó kődarabok és sziklatörmelékek között, míg egykis izgalom és szurkolás után, hogy mégsem lenne dicsődolog, pont a nagy padisah szemeláttára bukfencezni fel,a Dongót sikerül mégis simán leültetnem.

A szél, mintha csak erre várt volna, újult erővelfújni kezd s jelentősen megerősödik. Egymásután indí-tom a fiúkat, perceken belül 5 gép hintázik a nagylejtőlégterében.

Az egyiptomi valósággal együttrepül a fiúkkal. Kér-dések özönével ostromolja Almásyt, aki meggyőző érvek-kel bizonyítja a pasának, hogy ez a repülési mód felelmeg legjobban a lybiai sivatagból meredő sziklahegyeklejtőinek.

Egy idő után Almásy ismét mellettem terem.

232

— Jöjj, Frigyes, a pasa meg akar ismerni téged.Taher melegen rázza meg kezemet.— Nagyon szép az, amit itt látok. A vitorlázó repü-

lés felette érdekel engem. Ismeri a síkföldön való alkal-mazásának módját is?

— Hogyne, kegyelmes uram, Gödöllőn autóvontatással dolgozunk.

— Ah, igen, az a tröjj... Windenschlepp ... nemtudom, hogy nevezik magyarul... Láttam ilyent Grunau-ban, ott Kronfeld ... ismeri? ... a híres osztrák pilótapróbálkozott vele először... Hogyan csinálják itten?

Németül beszélgetünk. Elmagyarázom a pasának acsörlés lényegét és előnyeit. Nagy érdeklődéssel hallgatjafejtegetéseimet, aztán kedvesen mosolyogva, tört ma-gyarsággal mondja:

— A vizzont látásra... joramunkáth kivánokk!Míg lassan lefelé halad, Almásy egy pillanatra

visszamarad.— Te, a pasának éktelenül tetszett az oktatásod. Azt

mondta: „Der ist der Mann, den ich brauche!” ... Errőlmég beszélünk. Szervusz!

Egy pillanatra megilletődve néztem utánuk. Ez akülföldi összejárja Európa minden repülő központját,aztán elvetődik szép fővárosunkba, ahol ösbuda renv.'kfekvése mellett legfeljebb szórakozási lehetőségek hódít-ják az idegent, és felfedezi, hogy itt él az az ember, akileghivatottabb valóra váltani elképzeléseit..: Felködlikelőttem a Nílus, Kleopátra tűje... az obeliszkek... ar-cheológiai csodák, amelyeknek varázsa kísér gyermek-korom óta ... Milyen sajátos az élet... Megvalósít év-tizedes álmokat és elégtételt ad félreismeréséért, mellő-zésért ...

Ramaseder Dönci éppen utolsó körét írja le a

233

Drasche-gyár felett, leszállását kell figyelnem. Csak úgymagamban mondom, mintegy magyarázatul;

— Senki sem próféta a maga hazájában!.. .

*

A keleti expressz kényelmes bőrpárnáin végre ki-nyujtózom. Fáradtságos volt ez a hajsza. Két hete kap-tam meg az egyiptomi kormány meghívását Almásytól,s ezalatt a két hét alatt kellett rendeznem ügyeimet, eszkö-zölnöm beszerzéseket, megszerezni útlevelet, vízumot, át-utazási engedélyeket, Bécsből, Belgrádból, az egyiptomi,szerb, görög követségektől.

Milyen jó, ha az embernek olyan barátja van, akiotthonos az afrikai légkörben, a kultúra földjén csak úgy,mint a kietlen sivatagban. Almásy értékes utasításaikönnyítik meg dolgomat. Télből tavaszba, aztán forrónyárba jutok rövid hetek alatt; öltözékeimet, eszközeimetennek megfelelően kell összeválogatnom.

A Waggon Lits embere mentegetőzik, pillanatnyitürelmet kér, mert úgy látszik helyemre két jegyet adtakki. A helyemet igénylő görög nagyiparossal hamarosanmegegyezünk. Megkérdezi, szoktam-e álmomban hor-kolni. Nem tudom, mit céloz a kérdés, de mosolyogvabizonygatom, mi tagadás, egy kicsit — nagyon. Kétségbe-esetten néz körül, aztán a hálókocsikalauz oldja meg aproblémát. A görög úr némi drachmák ellenében akalauzfülkébe települ, míg én fél óra múlva határtalanmegnyugvással ringattatom magam a Pullmann nagy-szerű ölében.

Odakünn ismert magyar tájak egyhangú képe peregaz ablak vásznán; reggelre jugoszláv földön ébredek.Milyen jóleső érzés a nemzetközi egyezmények védelmealatt száguldani kényelmes biztonságban azon az orszá-

234

gon keresztül, amelynek földjét ellenséges érzület ésmesterségesen szított gyűlölet másfél évtized óta elérhe-tetlenné tette. Hat évvel ezelőtt már magyarságom vé-delmében izzítottam a talajt lábam alatt; most senkisemkérdi, szénám rendben van-e. A keleti expressz fülkéjetabu s engem nemzetközi jog véd ...

Athénben a hellén kultúra ezeréves alkotásai éppenúgy megihlettek, mint mindenkit, aki az antik világ lég-körébe kerül. Hajóm csak délután indul, addig útitár-sammal, egy derék némettel, aki a kairói követség fu-tárja mellett kapott beosztást, felkapaszkodunk az Akro-polisra.

Vájjon a tenger kitáruló végtelenje, vagy a történe-lem levegőjének igézete ragadott jobban magával? .. .nem tudnám megmondani. Mélységes boldogsággal ban-dukoltam új barátommal az antik művészet, romjaiban ismegihlető alkotásai között. A Mykeidon-kertek aljánleültünk és belebámultunk a végtelen kékség kápráza-tába, amelyben távoli hajók vitorlája fehérlett. Nembeszéltünk, csak a lelkünk szívta magába az álomszerűképet.

Mélyen alattunk, Pireus kikötőjében némán veszte-gelt a Lloyd Triestino hatalmas luxusgőzöse, a 8000 ton-nás Principessa Olga. A nagy csendben fel-felhallatszik agőzöst körülrajzó kisebb hajók és bárkák kürtje. Egymotorcsónak száguldva hasítja a vizet s igyekszik a mólótmegkerülni, a feltúrt hab csillogva remeg a tenger vég-telen kékje felett.

Szurtos gyerkőcök, gyűrött kis tunikákban, feketéresült és soha nem látott vékonyságú lábszárakkal mezíte-lenkednek a fehérlő porban. Szöghajú kislány — csúnyaszegényke — esetük-botlik köröttünk, míg baksisra nyúj-tott sovány kezét furcsán csüggesztve lengeti előttünk.

235

Már kotorásznék néhány drachma után, de német bará-tom tapasztalt a sáskajáráshan. Fillért sem érő maravé-dik kerülnek elő zsebéből s széles mozdulattal szórjaközéjük az út porába.

Egy villanás, a tunikák gomolyba hullanak. Fetrenga gomolyag, száll a por, s mire felkászálódnánk, már százlépéssel odább hempereg az utolsó pár a mindenhatóobulus birtokáért. Aki kapja — marja. Nem verekszenek,inkább keményen küzdenek minden maravédíért. Őseik,a gladiátorok is így küzdöttek egykoron... a pálma ak-kor is Maravédi volt...

A Parthenon talapzatáról mégegyszer körülnézünk,aztán elindulunk szállásunk felé. Mélyen zengő hanghullámzik át a légen, a ködsíp ismert bugása. A PrincipessaOlga hív. A beszállás megkezdődött.

Szállodánk előtt német barátom megszorítja a karo-mat:

— Most vigyázzon, mert kezdődik a küzdelem.Mosolyogva nézek rá. Talán a tengerre gondol?Ebben a pillanatban érnek le a szolgák podgyászunk-

kal. És másodpercek alatt szó szoros értelmében ajkamrafagy a mosoly.

A föld és pokol minden belzebubja szabadult ránk.Tíz-húsz-ötven szurtos alak rohan felénk egymást taszi-gálva, ordítozva, mintha egyetlen rohammal akarna le-gázolni. Cserzett karok nyúlnak koffereink után s másod-percek alatt szanaszét rángatják. Nem használ itt szépszó. tülekedés, parancs, az egymást tipró tömeg pillanatokalatt elindul és sodor magával, ki a kikötőhöz vezetőszéles úton keresztül.

— Vigyázzon a tárcájára — kiáltja felém a német— és készítsen elő drachmát. Szedje az apróját és ne ad-jon, amíg nem szólok.

236

Feleletet sem adhatok; ott gyúródunk, taszigálódunka megvadult tömeg forgatagában. Megpróbálom pillántásommal elérni hatalmas disznóbőr bőröndömet, avagyonmentő vásáron elutazásom előtt szerzett büszkeségemet, de sem ezt, sem többi tárgyaimat nem látom.Talán kétszáz lépésre lehetünk a szálló kapujától, de mégmindig közelharc folyik az egyes podgyászokért.

A tömeg hirtelen megtorpan. Csacsifogatú kordékékelődnek közénk s a lármás siserehad egyszerre köréjükcsoportosul. Megpillantom koffereinket is, amint nemvalami gyengéd mozdulattól vezérelve, egyik a másikután repül fel a kordéra. De mielőtt még értelmét talál-nám, mire volt jó feleúton rakni kocsira podgyászainkat,mikor ezt már a szálloda előtt is megtehették volna, elénkáll ám három-négy harcos alak s félre nem érthető moz-dulattal, éktelen halandzsázás közben követeli szolgálataijutalmát.

Már éppen nyakon akarom ragadni azt a hatnaposszakállal ékeskedő görögöt, aki egyenesen zsebemben ko-torászik, mikor német barátom hangját hallom:

— Adjon hamar 5—5 drachmát, mert már viszik acsomagjainkat!

Gépiesen osztom háromfelé a mindenható baksist,aztán loholok a tömeg után, amely újabb száz lépésremegint megáll.

—Azt a nemjóját — ez meg micsoda?— Tovább, tovább, megint adja a drachmákat, —

ezek kézből-kézbe adják az utast s minden újabb csoportmegvámolja. Mindegy, ne okoskodjunk, mert lemaradunka hajóról.

Gépiesen osztom megint a pénzt. Mindegyik elégedet-len s rikácsolva követelőzik. Elfut egy kicsit a méreg segészen ösztönszerűleg mellbeütöm a leghangosabbak

237

Az eredmény megkapó. Emberem szó nélkül hátat fordíts gyorsan ellohol. A többi utána.

Ahá, hát így kell ezekkel bánni! Persze, a naiv euró-pait valósággal megdöbbenti ez a keleti vásár, — félre-ismeri a tömeg magatartását s mint idegen, nem nagyonmer a tömeg ártatlan „dühével” szembeszállni. Nos, —határozom el magamban, — most aztán határozott leszek!

A kikötő korláttal elzárt bejáratánál indul a har-madik roham. A negyven méter széles rakodón keresztülújabb szállító-hadsereg segíti hajónk fel vonóliftjéig cso-magjainkat s újabb markokba kell lefizetnünk a jól szer-vezett sápolók meg nem szolgált baksisait.

Egészen megkönnyebbülök, mire kiszabadulva a tö-meg szorításából, a feljáró híd alatt jegyemet átadhatom.Kitűnő megjelenésű, választékosan öltözött nyugateuró-paiak egyenruhája villan a napfényben és figyelmessteward irányít lakosztályom felé.

A parton még magával ragad az elkerülhetetlenkényszer, hogy az európai szárazföld elhagyása előtt üd-vözleteket küldjek a honmaradottaknak, aztán zsebre-vágom a csinos kiállítású, de minőségéhez viszonyítvamég csinosabb áru görög cigarettákat, aztán újból felbúga hajó kürtje s a Principessa Olga, a nap leáldozó sugarai-ban méltóságteljesen távolodik el a parttól.

Amennyire ellenszenvvel viseltettem mindenkor avonatutazás iránt, olyan megindítóan szépnek találtam &tengert. Színek, hangulatok váltakoznak percről-percre.Kint ülök a hajó farában, hogy itt a tengeren is szabadutat engedjek a repülés iránti rokonérzésemnek. A sirá-lyokat nézem, ezeket a játékos kedvű, fehéren villogó tu-nikás, mindig éhes és szüntelen hangos repülőművészeket.

238

A közönség szemében szárnyas barátaim csupán idő-töltés kedvenc eszközei. Az utasok felváltva szórakoznakavval, hogy ételmaradékokat dobálnak a magasba s való-sággal fogadásokat kötnek tétre, helyre és reá melyikbukfencművész kapja el ügyesebben a dobott falatot. Akegyetlen emberállat azonban komiszkodik is szárnyaspajtásával. Hamar kitapasztalta, hogy a szegény állatok-nak gyöngéi is vannak, — helyzetek, amelyekben a kívá-natos falatért saját épségüket kockáztatják. Különösenegy gyanús külleműségű, szép kerekre nyílott HebronRózsája játszik kemény szettet egy feketesapkás gúnárral.Isten tudja honnan, — talán a konyha ellátásához kivetettháló fenekének maradványaiból — temérdek halat gyűj-tött össze egy vízhatlan strandtáskába s azokat dobáljaegyenként az uszályként korzózó fehér gavallérok töme-gébe. A lapos dobások alig arasznyira lendítik a halacská-kat a fedélzetdeszkák felett suhanó sirályok elé. A mohószárnyasok esztelenül vetik magukat az ínyencfalat után,jól odaverve szárnyaikat, — egyik-másik a kötélzetnekütődik.

Mind bosszankodóbban követem figyelemmel a játé-kot, amely az isteni nép nagyszerű látványosságának bi-zonyul. Megesik a szívem a szegény állatokon. Úgy érzem,mintha gonosz emberek paprikával mérgesített étellel,vagy szilánkokra zúzott csontokkal akarnák megkeserí-teni éhes társaik életét. Feltámad bennem a szolidaritás-érzet szárnyas bajtársaim iránt. No megállj, Rezsinké. Eznem tennis s nem mondod be a gam-et!

A farvitorla homlokrúdjárói hosszú sátorlap csüngalá. Talán a peremlépcső letakarására szolgál. Észrevétle-nül odaoldalgok s egy óvatlan pillanatban eloldom alsólebernyegét. A szél belekapaszkodik, pillanatok alatt ki-lebbenti a fedélzet fölé s jól nyakon legyinti a kaján del-

239

nőt. A sirályok szétrebbennek s egyetlen mozdulattal alibegő ponyva felett helyezkednek el. — Vége a mulat-ságnak. Kevesebb falat jut talán, de az könnyen hozzá-férhető lesz. A halacskák a ponyvára hullanak, de mielőtta libegő vászon levetné őket, már éhes csőrök zsákmányailettek.

Most már zavartalanabbul figyelhetem őket. Észre-veszem, hogy a hajó szívott légterébe vitorláznak. Egyet-len szárnyrebbenés nélkül, méltóságteljes imbolygássalúsznak a hajócsavarok keltette hullámok felett, nem per-cek, negyedórák, hanem napszakok óta, mintha elvesztet-ték volna a gravitációs törvénnyel való kapcsolatukat.Megfigyelhetem lebegő művészetük árnyalati finomságait.

Mintha lassított film elevenítené meg évezredek meg-foghatatlan titkait. Megfeledkezem előre elgondolt ter-veimről, postáról, írásról, társaságról, — kora reggeltőlkéső napszálltáig sirályaim utolérhetetlen művészetébengyönyörködöm. Az idő csodás, — mintha a természetminden szépségét arra tartogatta volna, hogy feledhetet-lenné tegye számomra ezt a földközi tengeri utat. Eszembejut az a másik, a háború alatt az Adrián, — torpedórom-bolón, aknazárakon keresztül, a scirocco kegyetlen forró-ságában, viharzó tenger árjában... Most minden csendes,csak a hajógépek zakatolása és a hatalmas alkotmányegyenletes, finom rezgése érzékeltetik, hogy vízen járunk.

Az égen egyetlen felhőcske sem látszik, — a tengerolyan, mintha olajat öntöttek volna felületére. Másodiknapja suhanunk Afrika felé. Hazulról télben indultam. Abőrkabátot könnyű felöltő váltotta fel. Most kiskabátbanülök, de már lekívánkozik rólam. Tegnapelőtt hóborí-totta tájon a jégpálya zenéjére keringtek a korcsolyázópárok, — ma itt groteszk gondolatom támadt: — milyenpompás lenne a szabadban megfürödni... !

240

Félórával később működésbe hozzák a szivattyúkatés a hajó fedélzetén kifeszített óriási ponyvakádban né-gyen fürdünk — tavasz fecskéi. Milyen kicsi a világ —a négy fürdőző közül három magyar s két percen belülazt is tudom, hogy egyik tanítványom édesanyja és húgaigyekeznek Alexandria felé, hol nagybátyjuk egy évtizedeállásban van, s most párhetes látogatásra várja őket. ,

Kedves, helyes emberek voltak, — most utólag is bo-csássák meg nekem, hogy sirályaimnál maradtam meg..Tollas kartársaim szebbet meséltek nekem, s még akkoris csacsogtak, mikor harmadnapon feltűntek a láthatárona forróövi földrész fehéren izzó parti sziklái. ..

— Repülő embernek csak fentről szabad megpillan-tania Egyiptomot — jelentette ki Almásy Teddy bará-tom, mikor január 20-án, gyönyörű tengeri út utánAlexandriába érkeztem. A Dekheila melletti repülőtérenmár ott várt a kis De Havilland Moly, hogy az elmaradha-tatlan sodawhisky után állomásom helyére repítsen.

Hunyd le a szemed a startnál — hangzik Almásyfigyelmeztetése a telefonon keresztül — s csak akkornyisd ki, ha az első fordulóban vagyunk!

— Halló, Teddy, szeretek szembenézni a dolgokkal,talán csináljuk fordítva!

Még hallom vidám nevetését, aztán megszűnik akövecses homok csikorgása és a kis Moly könnyedénkapaszkodik a kopár partokon keresztül a tenger fölé.

A nagy nemzetközi kikötő hemzseg az angol hadi-hajóktól. Még békésen füstölögnek a nyugvó hajóóriások,páncélos cirkálóktól körülvett hatalmas szürke csata-hajók, torpedórombolók és ártatlan madarak módjárakóvályognak a katapultokról kilőtt hydroplánjaik, de a

241

kép láttára érződik a háború szele. Az olaszok abesszíniaihadjárata erősen felkavarta a Tommy-kedélyeket...

Újabb forduló — eltűnik a tenger valószínűtlenkékje s kiegészítő színképeként megjelenik a másik ten-ger, a Szahara sárga homokja.

Szahara. Ez hát Almásy második hazája, a sivatagvégtelenje, egy kihalt világ, évezredek szenvedésénekföldje, Libya örökké vándorló, hengergő homokja. Zöldszemüvegemen keresztül is vakító csillogása elfárasztjahozzá nem szokott szememet. Keresem a vegetációt, aNílus völgyét, de körül, ameddig a szem ellát már a homokvégtelenje terül, csak a Maryut tavak sótól fehérlő kör-nyéke ad még egy utolsó színfoltot.

„Toronyiránt” repülünk, kompasz kurzus után. EzAlmásy eleme. Szemrevételezek néhány távolból feltűnősötétlő foltot, hajszálnyira neki repülünk. Mint ellaposo-dott hangyabolyok halmaza, egykor népes falvak homok-tól eltemetett körvonalai.

Alább ereszkedünk. Itt-ott kis fekete pontok, egy-egyárva tevekóró, elárvult bokor, mint emléke hajdani vege-tációnak — különben semmi. Kelet felé lassan mozgótevék vonulnak hosszú libasorban.

A motor egyenletes mormogása szépen elandalít sTeddy bizonyára rosszalló fejcsóválással látja, hogy le-csúszom ülésemben s kényelmesen ringattatom magam adéli órák feltámadó bőé-iben ...

Egy óra múlva sötét sáv jelenik meg a déli láthatá-ron. Gyorsan közeleg. A Nílus vegetációjának határa.Valóban határ, minden átmenet nélkül. Mintha a Ter-mészet vonalzóval húzta volna meg az életet jelentőtermőföld körvonalait, élesen válik el a homok sárgájátóla növényzet élénkzöldje, rizs- és gyapotföldek, pálmalige-

242

tek, keresztül kasul szántó úthálózat és Hollandiára emlé-keztető, árkokkal övezett, valószínűtlenül kicsi parcellák.

Önkénytelenül suhan át rajtam a kényszerleszálláslehetőségének gondolata s mintha megérezte volna, meg-szólal az a másik lég járó lelkű ember:

— Itt sem volna jó egy motordefektus!...Apró falvak húznak el alattunk, inkább sárkalyibák,

szögletes, tető nélküli, szürke vályogházak. Itt az eső fehéroryx, ritkán jelentkezik s akkor is csak kevés, a nap ellenpedig megvéd a szoba mennyezete, egy gyékény, vagyszitává ritkult rongydarab. Hatalmas datolyapálmák,sycomore fügefák és giacarandák meredeznek az ültetvé-nyek között. Kis ligetekben gyönyörű, fehérlő mór palo-ták. Feledhetetlen szép élmény, — lelkem mélyén hálátérzek Almásy iránt s igazat kell adnom — így szép meg-látni Egyptomot.

Átrepülünk a szent folyó felett, mely apró bárkáivalés hihetetlen magas árbócú vitorlásaival régi, biblikusidők képét eleveníti fel, aztán elterpeszkedik alattunk anagy metropolis karcsú minarettjeivel, citadellájával, szűksikátoraival és modern sugárútjaival, — Kairó — meg-érkeztünk.

A PIRAMIS VARÁZSA.

Az almazai repülőtér homokja a sárga semmibe olvad,még egy dobbantás egy félig egyengetett vádin át, aztána kis De Havilland Moly könnyedén válik el a talajtól. Acsillapító síkot emelkedéshez állítom be, aztán már csakkezem fejét eresztem a kormánybotra, — a Moly magátólrepül.

Nyugatról, a szemhatáron vándorló beduinok rög-

243

tönzött sátrai emelkednek ki, mint odahaza a cigánykara-vánoké. De mögötte éles ellentétként, amerikai méretűkertváros nyújtogatja 6—8 emeletes modern palotáinaküstökét, — Heliopolis... S máris Demardas, Abasszié, akülvárosok ... A Hassan-mecset... Cairo! — Ügy semrepültem még az ősi város felett, melynek sok évszázaddalezelőtt épült házaiban Memphis kövei mesélnek régmúltidők nagyságáról.

Khan Halil bazámegyed, a Mouski szűk sikátoraiinnen felülről szétdúlt hangyaboly járatainak látszanak.Zeg-zugosak és szeszélyes ákom-bákomban tarkállanak. ANílushoz közel kimagaslik környezetéből a Citadella,melyben egykor Mohamed Ali ölette rakásra az alkalmaz-kodni nem tudó mamelukokat... Karcsú minaretek eme-lik gyűrűs fejeiket a magasba, hol a müezzin kiáltja imá-ját Mekka felé fordulva. Délnek Gezirah, nyugatnakGizeh ködlik a Nílus párázatában. Észak felől a szentfolyó deltája ágazik széjjel, mint Seherezádé pálmalegye-zője.

A Mokattam hegy felől hosszan nézek el a pyramisokirányába. Már megjártam párszor ezt a csodálatos utat afáraók örökéletű alkotásai körül, de a némán meredő kő-kolosszusok varázsától nem tudok szabadulni. Most isrepülőszemmel mustrálgatom a magasból is impozánsóriásokat s tűnődöm, vájjon lehetséges volna-e vitorlázniszéles lejtőik mentén? Mi lenne, ha elvontattatnám maga-mat a nagy szelek idején a pyramisok fölé s megpróbálnékoldalaik felhajtó szelében fennmaradni?

A gondolat olyan élénk bennem, hogy sietve térekvissza Almazába. Almásy a Vörös-tenger menti kietlensivatag felkutatására kiküldött expedíciót irányítja, —még napokig késhet, ezt a kényszerű üzemszünetet hasz-nálom fel a megbizonyosodásra.

244

Utamra nem viszek magammal senkit. Ma egyedülkívánok lenni gondolataimmal. Érzem, hogy bele kellálmodnom magamat évezredek titokzatosságába s elmé-lyednem soha nem múló szépségek és nagyság élvezetében,

Százlóerős Lassalle-unkat a pyramis platón állítommeg. Máskor talán dühössé tenne a baksist kolduló „auia”a kocsiőr, kinek egyetlen jó tulajdonsága, egyben érdeme,hogy a kocsira rá se néz, — most szívesen nyomok mar-kába két kis piastert, minek ellenében ezerszer biztosít,hogy inkább megvakul, semhogy egyetlen pillanatra szemelől tévesztené ezt a gyönyörű, kiváló, fenséges kocsit,mely boldog lehet, hogy effendit hordozhatja nyívesméhében...

Megállok Cheops égbenéző üstökű síremléke előtt svalami furcsa gondolattársítással Kossuth haderő meg-ajánlási szózatának befejező mondatát hallom: — Le-borulok a nemzet nagysága előtt!... Lenyűgöző nagysá-gával szinte térdre kényszerít Cheops alkotása, a testtévált eszme, minden idők építészeti tudományának ez azörökké élő csodája. A világ négy tája felé épített oldalai-val a legtökéletesebb iránytű, melyet valaha tudománymegalkothatott. És kövei, öt ezredév viharát látott gránités mészkő tömbjei ma is épségben világlanak az Orioncsillagképe alatt. Évszázadok után évezredek peregtek lea történelem homokóráján, — emberek jöttek s alkotásaikmultak, csak a pyramisok állanak rendületlenül...

A Mena House felől cifra szőttessel takart tevékimbolyognak a műúton felfelé, — amerikai turisták haj-landók szerencséltetni a gúlákat magas látogatásukkal.Ezektől szökni kell, ha csak nem akarom minden —embertársaimról alkotott jóvéleményemet elveszteni.

A fal tövében álló dragoman ugyan váltig magya-rázza, hogy meg kell várnunk az amerikaiakat, de a baksis

245

mindenható hatalma előtt meghajol s kész egyedül kalau-zolni a pyramisban.

Különös érzésem támad. Valami kis szorongásféle, —talán csak annyi, mint diákkoromban a felelés előtt...Honnan ez a lámpaláz? Milliók járták meg már a pyra-misok alagútj ait, másztak fel a sírkamrához, amióta anagy fáraó temetőhelye kíváncsiak közprédája lett. Év-századok távlatában egymást követő generációk tapostákgránit feljáróit s bizonyára nem kerestek semmi rejtélyt.A tömegnek puszta látványosság, Bädekker programm-szám, amelyet illik megtekinteni, akár a milói Vénust aLouvre nagycsarnokában... De illik ilyenkor fitymálvas egy kicsit szánakozva mustrálni másokat: — hát ezenbizony nincs semmi különös, — nekem nem imponál, .Mert az úr nem kérdez és nem csodálkozik...

Ennek ellenére csodálkozom. Elsősorban azon, hogybizony egy kicsit izgatott vagyok. Gondolkodom, bemen-jek-e ezzel az arabbal, aki ugyan bizonyára éppen olyanjól gagyog el angolul, mint olaszul vagy franciául, deminek kínozzam magam az „aujja” idiómával, mikorcsendes magambaszállással elintézem gondolataimat nél-küle is. Ismeretlen utakkal aligha kell számolnom, a jár-takon pedig annyi ezrek után elcsellengek magam is,kísérő nélkül. így legalább elkísér az a kis izgalomérzet...vájjon mire esik tekintetünk újabb fordulóknál, — meg-pillantunk-e valamit elfelejtett korok rejtett maradvá-nyaiból ...

De örömömet elrontja a hamida. Szigorú meghagyá-suk van, nem szabad idegent egyedül bebocsátaniok. —Megadom magam sorsomnak.

Megindulunk a mészkőtömbökből álló pyramisbavágott „úton” felfelé. A jámbor arab, ki talán ifjúságaóta járja minden világtájak mindenfajta kíváncsiaival ezt

246

az utat, készségesen nyújtja feketére cserzett kezét ssehogy se tudja megérteni, miért nem kívánom támoga-tását igénybe venni a lépcsőszerűen emelkedő tömbökmegmászásánál.

Alig két emelet magasságban elérjük a bejáratot.Másfél emberszélességnyi, talán 3 méter magas nyílás, Amészkőtömbök fölé hatalmas méretű, veres színben játszógránithasábok gúlája magasodik, mintha a kolosszus roppant súlya ellen védené a bejáratot.

Vezetőm nyomán, lejtős úton, kb. 20 métert topogunkelőre, aztán forduló következik. Egyelőre teljes az illúzió,mert a nehéz, dohos levegő, részben megkopott, töredezettkövek, a síri csend, amelyben sejtelmesen koppannak lép-teink, a villanylámpák gyér világosságában imbolygóárnyak, évezredes titkok sejtelmes hangulatát varázsoljákaz élettelen kövek közé.

Ujabb forduló, — a járat szűkül köröttünk. Mit rohanez a bolond dervis, mintha a baksist az olimpián kellenemegkeresnie?... Szeretnék megállni, megszemlélni afolyosót, mint hidalták át a fejünk felett sötétbe burkoltmennyezetét? Folyosóm járunk-e egyáltalán, vagy csakaz építésnél szállításra meghagyott közlekedő alagutakegyikén kúszunk felfelé?

Egyenes haladásunk hirtelen végetér. Meredekebbenemelkedő rész következik. Talán 25—26 fok lejtésű, aligkét méter széles, de csaknem 9 méter magas folyosóbajutottunk. Eredetileg sima köveit fényesre csiszolták aszázadok folyamán végigtopogó saruk, — most deszka-padlózat vezet felette, amelyen a lépcsőfokokat keresztbeszegezett lécek helyettesítik. Vezetőm kioltja lámpáját sa hirtelen támadt vak sötétben egy pillanatra megtorpa-nunk. Aztán ismerős kattanás — és a folyosón árnyék-nélküli világosság ömlik el. A minden eredetiséget meg-

247

hazudtoló, illúziót rontó villanylámpák falba süllyesztettburái alól terjedő fény bevilágítja a folyosót. — Egyszerremegszűnik a varázs. A kultúra „áldásait” a pokolbakívánom.

Kedvetlenül bandukolok felfelé. Néhány lépés egye-nes út után újabb forduló következik. Tekervényes vájatokkeresztezik egymást és zavarják a tájékozódást. Most mégerősen lehajolva csoszogunk még néhány lépést, aztánkitágul az alagút és felérkezünk Cheops fáraónak a gizehikőfensík felett 40 méter magasságban lévő sírkamrájához.

A lámpák gyér világa mellett kisebb, szobanagyságúüreg mered reánk. Vezetőm igyekezete, hogy hangos kiál-tások valóban csodálatos visszhangját mutassa be,kevésbbé hat meg, annál inkább az a bámulatos pontosság,amely a termet alkotó, hatszor hat méteres vörös gránit-tömbök összeillesztésében s évezredek után is hajszálpon-tosságában nyilvánul meg. Előveszem tollkésemet, de méga finom penge sem talál tizedmilliméternyi rést, amelyenbehatolhatna a tökéletesen csiszolt lapok közé.

Míg elgondolkodom, mint voltak képesek a mi fogal-maink szerinti erőgépek hij jávai, a Nílus duzzasztása útjánide emelni a folyó túlsó partján lévő Mokattam-hegység-ből kibányászott kőtömböket, nagy lárma, vihogás köze-pette beérkezik az amerikaiak csoportja.

Pillanatok alatt pokoli hangzavar ömlik el az évezre-dek néma sírkamrája felett. A nők szeges botjaikkal bök-dösik a falakat. Fitymálva kérdik, hogyan lakhatott egykirály ilyen üres kamrában, — mért temetkezett ilyenmagasba, hogy „az embernek kilóg a nyelve, míg feléride, ahol nem lát mást, mint köveket... akkor otthon ismaradhatott volna, mert a Rocky Mountains-ben nagyobbsziklák is vannak...” Egy fölényes yenki a méter magasvörösgránit szarkofágra ugrik, grimaszokat vág és egy-

248

szerre három magnézium fénye lobban, hogy megörökítes-sék a világtörténelem számára mister Doodley ( ejtsd:dudlü). — Az jut eszembe, hogy ha nevéhez hasonlógumit hordana a szájában, talán még lehetne rendesembert faragni belőle ...

Mire napvilágra jöttünk, bizony fellélekzettem. Mostláttam csak, milyen világfájdalmas mélabú ül az én fel-lahom arcán. Szeme könnyes és fogai közt halk átkotküld az amerikaiak után. Megértem. Legszentebb érzéseintaposott a gaz yenki, aki nem átallotta megcsúfolni a nagykirály emlékét s gúnyt űzni abból a bensőséges hitenalapult érzésből, amelyet minden egyptomi ma is válto-zatlanul őriz.

Ezt a kirándulást másként képzeltem el. Többet sze-rettem volna tudni. A sírkamra felett emeletnyi magas-ságban nyílást láttam, —- a királyné kamrájának bejáratalehetett. Vájjon hogyan jutottak ide a sírrabló fáraóivadé-kok? Szerettem volna környezettanulmányt végezni, —elképzelni, miként mászhattak fel a sima kőfalba vertlapos kis vájatok segítségével a felső kamrába, amelyhezcsak kevesen juthattak fel eddig.

Érdekes lett volna megkeresni a pyramisba építettszellőző nyílásokat, kitapasztalni a világ legcsodásabbvisszhangjának keletkezési okát, — jobban megvizsgálnia sírkamrát egykor elzáró ajtó maradványait és ezer apró-ságot, amely izgatja képzeletemet és úgysem hagy addignyugtot, míg más alkalommal hosszabb időt nem tölthe-tek itt.

Most bizony jólesik a napvilág. Alig várom, hogy azamerikaiak elkotródjanak. Közlöm vezetőmmel, hogymost már a magasba törekszem. A tetőről a repülési lehető-ségeket szeretném megvizsgálni.

Arabom nagy nekibuzdulással felajánlja, hogy el-

249

kísér utamra, ősz fejére, hajlott hátára esik pillantásom,— magas korára valói hivatkozással elutasítom.

Rettenetesen megsértődik. Arab sohasem öreg. Jöjjekcsak fel vele, majd ő megmutatja, hogy félúton kidőlök,mikor ő még vezet felfelé. Nagyon megbántottam ugyan,de azért hajlandó régi római pénzt is adni nekem, hatudomásul veszem, hogy ő életének kezdetén áll még sígy van alkalma érdemeket szerezni a túlvilági életre,mikor hurik táncolják körül és gyönyörökben élhet hatvanfeleségével...

Mindent ráhagyok s a csúcson reám is váró örömökígéretében gyors ütemben kezdem meg a kapaszkodást.

Kiérve a gúla északkeleti gerincére, kisebbednek atalapzatnál még méteres magasságú tömbök s most egy-formán fél métert meghaladó nagyságú köveken kúszunkfelfelé. Arabom még néhányszor kísérletet tesz, hogyegyes túlzottan lecsiszolt helyen felhúzzon maga után,azonban csakhamar alám kerül s nemsokára már csakfeltolásra tehetne kísérletet.

Hetven méter magasságban lehetünk, — mosterősítem a tempót. Roppant megerőltető a mászás, mert amagas tömbökre egyszerűen lépcsőként kell felhágni, ha-csak nem kívánom magamat fellahom által asszony mód-jára támogattatni. De a jó öreg — testvérek közt is lehet70 éves — már régen lemaradt, — hat lépcsővel járokfelette.

Kísérőm a pyramis utolsó harmadában lévő „pihenőt”(állítólag Napoleon ágyúinak nyoma) szó szerint értelmezis meg is tartja. — Mire újból nekibuzdulna, én már acsúcs alatt járok.

Roppant megerőltető ez a mászás, — zihálva lélegzems minden tagom tiltakozik a továbbmenetel ellen. De haddámuljon el arabom. Váltig bizonygatta, hogy a „pihenőn”

250

túl nemigen jutnak európaiak segítség nélkül. Most nél-küle jutok fel a 200 „lépcsőfokot” befejező tetőre.

Egy kicsit megcsuklottak térdeim mire felértem, deaz elkövetkezők bőségesen kárpótoltak a fáradtságért. Ottállottam 147 méter magasan a környező fensík felett, holkitárult szemeim előtt a sivatag végtelenje. Idefent fen-séges csönd honol, — misem hallatszik fel a környezetzajából. A gizehi úton szaladó autók parányi fénylő boga-rak, — a Mena House pompás kertjének zöldje élénkenválik el a sivatag sárga homokjától. Mellettem a Chefren,a testvérpyramis emeli kucsmás üstökét, de elnézhetekfelette, bár a csúcsot, melyen állok, megtépázta már azidők vihara s csak az ide állított, gerendákból összeróttháromszögelési gúla hegye mutatja a Cheops eredetimagasságát. Még távolabb, a Chefrentől takarva, a Myke-rinos szerénykedik s pillant alá az alján emelkedő, alighárom emelet magasságú lépcsős pyramisokra, a nagyfáraó, Chufu gyermekeire.

Körüljárom a mindössze szobanagyságú tetőt. Ha-talmas kockaköveit sűrűn írták tele a látogatók s akitehette, a puha mészkőbe belevéste nevét. „Kísérőm” isfelérkezett s nagy igyekezettel mutogatja a nevezetesebbaláírásokat. Edward walesi herceg, a mostani walesi herceg-nagyatyjának s későbbi angol királynak, azután Welling-ton hercegnek s másoknak a neve közt, az egyik tömbbelső, el nem taposható felületére késemmel tenyérnyilapot simítok, aztán a vésést grafittal feketítem be rajta:

— Oser! — merészelj! — hirdeti a felírás, az ott éltnagy francia úttörő, Mouillard jelmondatát, — majddátum s utána kézjegyem következik. Egyszer talán eljutide fel az általunk nevelt első vitorlázó generáció vala-melyik tagja s akkor emlékezzék azokra, kik szárnyaitelnyerni segítették.

251

Északnyugat felől hirtelen fuvallat szaladt át a csú-cson, figyelmeztetőül jövetelem céljára. Egy lépcsőnyitlejjebb ereszkedem, honnan az egész lejtőt áttekinthetem.Rövidesen megállapítom, hogy a pyramis oldalainak szé-lessége 100 méter magasságban alig ér el 80 métert, tehát150 méter szélességű fronton való vitorlázásnál legfeljebb50 méter magasan lehetne a gép, ami felhajtó erő szem-pontjából — tekintve, hogy az oldalak az élekig nemhasználhatók ki, — a lehetőséget eleve megdöntik. —Maradna még a kőkolosszus felmelegedéséből származóhőlég kisugárzás, —- erre sem lehet nagyobb mértékbenszámítani, miután az egész plató maga azonos tulajdon-ságokkal rendelkezik.

Azon kapom magam, hogy egészen lehangolt ez afelfedezés. Ügy kell nekem. Mit is mászkál egy ilyen,hazájától messze szakadt magyar annak az üstökévelégbenyúló kőtoronynak a csúcsán, amelynek megpillan-tásakor Napoleon híres mondása hangzott el: — Katonák,— öt ezredév tekint le Rátok!... de amely minden roman-tikája mellett könyörtelenül nyilatkoztatja ki, hogy aGroup de vol à voile, azaz suhanó szárnyú, motornélkülirepülők csoportja jobban teszi, ha lemond arról, hogy ahallhatatlan fáraók felülmúlhatatlan remekének fölébemerészkedjék.

Alkonyodik. Hazatérésre keli gondolnom.A lejövetel nehezebbnek tűnik fel, mint a magasba

jutás ... Lépcsőről-lépcsőre ugorva ereszkedem lefelé.Helyenként homorítanom kell, hogy előre ne bukjam akeskeny kövek meredélyén. Szöcske módjára, páros láb-bal ugrálva, egy-egy síkosabb helyen pedig szégyen-szemre, ülőhelyzetben csúszva érkeztem le a pyramistövébe. Onnan mégegyszer feltekintettem.

Kevélyen, a leáldozó nap ereszkedő homályában még

252

gigantikusabbnak tűnő üstökével, az égbolt hátterébevész Cheops pyramisa. S míg lassan kanyarodom le aMena House felé vezető úton, megengesztelődve pillantokvissza a sejtelemszerűen ködlő gigászi árnyra ...Megismertem ... Feledhetetlen élmény volt!

S. O. S. A SIVATAGBAN.1936. ápr. 21—24.

A kis fekete Baby Ford egyenletes, könnyű ringássalszáguld a pálmafákkal szegélyezett nyílegyenes gizehiúton. Mögöttünk Cairo, előttünk a nagy pharao hallha-tatlan remeke, Cheops pyramisa mereszti égbeveszőüstökét, mint gigászi tilalomjel a sivatag bejáratánál.Időnként lassú méltósággal imbolyog utunkat keresztezvea sivatag hajója, hordónyi málha val megrakott teve, de aduda hangjára megértő bólogatással oldalog az út szélére,hogy magasra emelt fejének mindent lenéző pillantásávalintézze el új világok eszközét.

A Mena House csodás parkja előtt autó-autó hátán.Vasárnap itt nyüzsög a nílusparti metropolis felső tízezreabban a kiabáló tarkaságban, mely keletet jellemzi. Fel-kapaszkodunk a pyramisokhoz vezető erős emelkedőn,rákanyarodunk a sziklafensíkra, honnan négy ezredévnéma gulasora tekint a Nílus völgyére, aztán a Cheops,Chefren és Ferefren is hátunk megett maradnak s néhányzökkenő után rátérünk a fayumi sivatagi útra.

Almásy László kutató pillantással vizsgálja az előt-tünk sárgáló lankás terepet. Az Egyiptomi Auto Club általévenként megrendezett sivatagverseny céljához igyek-szünk.

253

Szombat reggel, tehát alig 24 órája indult el amezőny, hogy a 300 km távolságban lévő Baharia oázistelérve, onnan a karavánúton térjen vissza Cairóba. Szépidőben is komoly feladat, mert a sivatag nem tréfál, demost még a ghibli, ennek a kontinensnek aszaló déli szeleis megjött váratlanul.

Viszonylag sok kocsi állt a starthoz, Két kis németDKW, 2 Fiat-Balilla, 2 Pontiac, 2 francia Renault s 2 La-ssalle indult a versenyben, melynek szabályai szerint győz-tes az elsőnek befutó, egytípusú kocsipár.

A ghibli mindent ködszerűen takaró fátyolával, rosszlátással és nagy forrósággal küzködve, az összes verseny-zők elérték a Baharia oázist és velük tartott versenyenkívül a kis DKW. kocsiján az egyptomi német követ,Stohrer báró is, ki élelmiszerekkel és vízzel megrakottsivatagi segélykocsiját előre küldte az oázis szélére.

Minden szem az izzó láthatárt kémleli, — az elsőversenyzőnek most kell feltűnnie. Izgatott találkozásokközt múlik az idő, lassanként dél lesz, mikor a távolbanapró porfelhő kerekedik.

Az izgalom tetőfokára hág. Végre láthatóvá válik agyőztes team, — a két német apróság, a verseny legkisebbkocsijai száguldanak egyre növekvő sebességgel a cél felé.A következő percben magasra kifeszített horogkereszteslobogó alatt fut be a győztes kocsipár a célba.

— Was ist mit Stohrer — hallatszik a vezetők kér-dése, amint túl vannak a lelkes fogadtatás első percein.A bizottság közli, hogy az ellenőrző állomásokról mégsemmi hír a követ felől. Szótlanul hallgatják a helyzet-jelentést. A két német egymásra néz és visszaülnek kocsi-jukba:

— Wir kehren zurück, den Stohrer zu suchen.— Szó sem lehet róla — ellenkezik a bizottság.

254

Mégis csak hosszas meggyőzés bírhatja a teljesen ki-merült fiúkat elhatározásuk megmásítására.

Almásy a kipróbált sivatagkutató érzékével mártudja, hogy a versenyző párok nagy része már vissza nemvárható. Hazatérünk, hogy megtegyük az előkészületeketaz elveszettek felkutatására.

Néhány órán belül a nyilvánosság is tudomást szer-zett a hamsin által megnehezített verseny fiaskójáról.Estére összeül a bizottság a kereső expedíciók megszer-vezésére. Almásy javaslatára katonai gépek repülnek kiegymást váltó rajokban avval a feladattal, hogy kutassákfel a Baharia környékét és adjanak jelentést megfigyelé-sükről. Az afrikai nap áldoztával szinte átmenet nélkülbeálló sötétség és főleg a benzinhiány azonban arra kény-szerítette őket, hogy ne Bahariába repüljenek, hanemvisszatérjenek állomáshelyükre.

Amint tudomásra jutott, hogy az elveszettek közt vanStohrer báró német követ is, a kényes helyzetben meg-döbbent kormány úgy határozott, hogy azonnal mozgó-sítja egész mentő szervezetét.

Reggelre kész volt az expedíció terve és szereposztása.Almásynak a Baharia út második, oázishoz közelebb esőszakasza jut. Szikratávírón értesítés megy az összes állo-másoknak, sivatagi őrjáratoknak, — startra készen állanaka Royal Air Force és egyiptomi légi erők összes gépegy-ségei. Kedden reggel rajokban indulnak a térképen fel-parcellázott sivatag felkutatására, körülbelül akkora terü-leten, mint Magyarország, megkeresni egy három méterhosszúságú sportkocsit — gombostűt a Szahara homokjá-ban.

Indulásig előkészületekkel telik az idő. Almásy gya-korlott kézzel válogatja össze a konzerveket: paradicsomos

255

hal, zöldborsó, angol sauceokban elkészített bab, aztánmandarin, narancs, kétszersültek.

A koubbehi palotában lévő szálláson felkerül a sokvihart látott s mindig hű Ford hátuljára két hatalmasponyvazsákban néhány szétszedhető bambuszágy, takarók,kötéllétrák, hatalmas benzinkészlet s végül 25 literes tar-tályban ú. n. fantaszokban annyi víz, amennyi egy fürdő-kádat megtöltené, de külön töltődnek a hatalmas kulacsokis, mert a sivatagjárás biztonsága a víz, melyből semmimennyiség sem lehet elég.

Délutánra mindennel készen vagyunk. Almásyt nemhagyja nyugodni a gondolat, hogy azok ott kinnt nélkü-löznek. Megtudjuk, hogy Stohrer előreküldött poggyász-kocsija befutott az oázisba, míg a követ mindössze néhánydoboz szardiniát és két kulacs vizet vitt magával. Ez alegnagyobb takarékosság mellett is elfogyott ma délig, akérlelhetetlen inség pedig jelentkezik nemsokára.

Felülkerekedik a sivatagkutató előrelátása, — hirtelenelhatározással útnak indulunk, hogy felkutassuk az út azonszakaszát, melyen aligha keresi holnap a meginduló expe-díciók tömege.

Csak kettesben ülünk Almásyval, ismert Sahara Ford-ján és sietünk a Dzsebel Hamid felé. Itt-ott még nyomokkeresztezik utunkat, — eddig kimerészkednek a fővárosvállalkozóbb szellemű kirándulói, — aztán sík zerirenrohan a kocsink 80—100 km-es tempóban, szinte rezzenésnélkül úszva a sima felületet megülő vékony homokréte-gen. Ilyenkor úgy tetszik, mintha megállottunk volna,csak a vízfolyásszerűen elhúzó terep mozgása s a motorálmosító, egyhangú bugása jelzi, hogy faljuk a kilomé-tereket. Helyenként feltünedezik egy-egy árva teve-kóró,majd kiálló szikladarabok keltik azt az érzést, mintha

256

távoli hegy csúcsa tűnt volna fel, hogy közeledve, mind-jobban zsugorodjék össze jelentéktelen kődarabbá.

Kihalt világ, a Halál némaságával. Mennyi szenvedés,mennyi ismeretlen tragédia színhelye ez a megmeredt kő-sivatag, mely elzárkózottságával, Sphinxszerű némaságá-val csalogatja a kutatókat — talán csak a sarkok örök jéghónához hasonlítható — titokzatosságának megismerésére.

Egy órai futás után eltűnik a Dzsebel Hamid feketeüstöke. Szeszélyes sziklaképződmény, kialudt tűzhányómaradványa. Mig Almásy távcsövén végigmustrálja atetőről a láthatárt, magam szétnézek a sajátságos képződ-ményeket mutató romok között. Fantaszikus összevissza-ságban a legszebb színeződésben hevernek a kövek százaia sziklák s törmelékek között, — ásatag kövületek, karneol,megkövesedett sycomore törzsek, csillogó kvarcok és fél-drágakövek, — mintha a természet a geológusok számárahordta volna össze őket itt. Almásy a terep felvételét ésbeirányzását végzi el, magam a láthatárt kutatom át.Stohrer kocsijának azonban semmi nyoma.

Régen lefelé hajlott a nap, mire visszatérünk. A klub-ban megtudjuk, hogy az egész napon át cirkált gépek iseredmény nélkül tértek vissza, bárha lementek 500 mé-terre a terep fölé és minden sötétebb foltot megvizsgáltak.

Másnap, kedden reggel indulásra készen állott Almásycsoportja. A vezér Ford Almásy val, mellette az az olaszmérnök, ki állítólag keresztezte a DKW csapáit s mostazért jön velünk, hogy a nyomokat megmutassa. A máso-dik kocsi szintén Ford, Izzet bey vezetésével, ezen foglalokmagam is helyet. A Ford-sorozatot Munári direktor gépezárja be, megettünk pedig még négy olasz és amerikaiautó sorakozik.

Alig hagytuk el a fayumi utat, hogy nyugatnak for-dulva felvegyük irányunkat, mikor már kitűnt, hogy a

257

láncvonulat nem tartható. Izzet bey gépe nem birja aziramot, hűtőjének vize minduntalan felforrt, ami kelle-metlen vesztegelésre kényszerítette a csoportot. — Kísé-rőink is elmaradoztak, mire Almásy úgy határozott, hogya biztonság okából szükséges két kocsin kívül mást nemtart meg kíséretéből. Ezért a Dzsebel Hamidnál tartottrövid megbeszélés eredményeként maga mellé véve Izzetbeyt, engem Munári Fordjához osztott be, a többieketpedig visszaküldte.

A Dsebel Hamidnál megálltunk. Itt kellett lennie azállítólagos DKW csapának, melyen Stohrer nyomát követ-hettük volna. De a Dzsebel körül kígyózó régebbi és teg-napi saját nyomunk olyan kusza képet adott, hogy csakAlmásy gyakorlott szeme képes rajta eligazodni. Űgyolvas köztük, mintha nevek íródtak volna a palatörme-lékes homokba: — ez az én kocsim nyoma, mellette Balillacsapák, amott Kemál Ed Din herceg Citroenjeinek jelleg-zetes nyomai, — itt nyolchengeres Ford kocsipár széles be-vágásai. Stohrer kocsijának azonban semmi nyoma. Azolasz tévedett.

Negyedórával később a kísérőkocsik visszatértek, mipedig megkezdtük vándorlásunkat a kompasz kurzusnyomán. Most már gyors ütemben haladtunk, a Fordokminden nehézséget legyűrő erejével. Magasan áll a nap,bár áprilisban vagyunk, mely itt is tavaszt jelent, a déliórák tikkasztó melege a magyar nyár kánikuláját érzé-kelteti. A nap heve ellen csak a trópusi sisak véd, de méga szemünket borító sötét védőüvegen keresztül is fárasztóa fehéren izzó vidék ragyogása.

Egyhangúan mormolnak a motorok s a viszonylagsima terepen gyenge hullámzással száguld a két testvér-gép. Messze járunk a karaván úttól, mely nem más, mint

258

egyirányban haladó nyomok sokasága, — valamivel vilá-gosabb sáv a sivatag szürkéssárga egyhangúságában.

Az enyhén hullámzó terepen hegyére állított kövek-ből és szikladarabokból kiképzett ú. n. alam-ok tűnnekfel. Kóbor beduinok, vándor arab házalók s az első autósokállítgatták ezeket az alamokat a terep domborulatok csúcs-pontjain, mintegy kilométer jelzésül, hogy „hamsin” idejéntájékozódást nyújtsanak a mindent ködszerűen takaróhomokfelhőben. Végelláthatatlan távolságra ezek az egye-düli változatosságot jelentő pontok, most mégis zavarnak,hogy meredten kutató pillantásunk minduntalan elfogeêy_eSy alamot, mely csalókán az elveszett autó alakjátérzékelteti.

Hol Almássy lassít, hol mi adunk jelzést a Bosch kürt-tel a megállásra, hogy közelebbről nézzünk meg valamelysötét sziklát... ott... ott... az ott automobil!... de nem,csak egymásra rakott, időtől megfeketedett bádogkannák,talán valamelyik katonai autó járőr táborhelyének marad-ványai.

A feszült várakozásban lassan víziók kelnek életre, atürelmetlen reménykedés, mind gyakrabban válik láto-mánnyá, — le kell állnunk, hogy a felizgatott képzeletmegnyugodjék. Itt az ebéd ideje is.

Felfutunk egy magaslat tetejére, de a konzervek tar-talma lassan fogy... Mindnyájan egyre gondolunk, —azokra, akik most reménytelen várakozásban számoljákörökkévalóságnak tetsző órák múlását. Fel is kerekedünkhamarosan s rohanunk tovább.

Eddig délnyugat irányban haladtunk, most fokoza-tosan nyugatnak fordulunk a Kattara dünák felé. Aligfélórai száguldás után, feltűnik a láthatáron az észak-nyugati szél által összehordott s itt délkeletre lerakotthomokdomboknak a környezettől elváló, fénylő sárga

259

sorozata, mely mint összefüggő hegylánc húzódik több,mint 50 km távolságban. Csodálatos a Természet munkája,— egy lépéssel előbb még csikorgó kőzet, aztán átmenetnélkül emelkedik egy 30 méter magas domb a sziklák fölé,elmállott kőzet szélhordta törmeléke, apró kvarcszemekmirriádjai. Bejárunk lábához és megvizsgáljuk a dtina-sorok alját. Ha itt megfordult Stohrer kocsija, tisztán lát-ható nyomok jeleznék útját. De nem hogy csapákat, demég állati lábnyomokat sem látunk. Olyan kihalt, olyanélettelen ez a sivatag, mint az iskolakönyveinkben ábrá-zolt hold kráterképe.

Keletnek fordulunk, hogy a karavánúttól jobbra-balrafelvett 100 km-es zónánkat átfésüljük.

A terep lassanként rosszabbodik. Vele csökken sebes-ségünk is. Közeledünk a Vádi Rayan felé. A milliárd pala-és kőtörmelékkel borított föld felületét rendszertelen el-ágazással szelik keresztül-kasul apró kis vádik, vízmosás-szerű mélyedések, melyeken bakugrásszerűen zökkennekaz autók. Almásy kocsija is szünet nélkül hintázik előttünk,— a Ford rugók kegyetlenül nehéz munkát teljesítenek.

S minél messzebb nyugatra hajlik irányunk, annálszeszélyesebben járja a tánc. De lassítani nem lehet, mertestére el kell érnünk a 80-as kilométer pontot, hová talál-kát adtunk az expedíció összes résztvevőinek. Rég eltűntekaz alamok, — ember nem járta szűzi talajon futnak gép-kocsijaink a Vádi Rayan depressziójában.

A völgy váratlanul összeszorul, — dünák állják utun-kat. Almásy Fordja felbúg, teljes sebességgel, ferdén ro-han a homokhegynek. Mindjárt megfeneklik... de nem,— álomszerűén olvad egybe kocsi és homok... a sötét,bizonytalan alakú kis tömeg lift módjára emelkedik, majdfokozatosan lassul... s most egy hirtelen kapcsolás s a

260

derék Ford második sebességen feltúr a domb tetejére,hogy egy másodperccel utóbb eltűnjék megette.

Kis vártatva Almásy jelenik meg a tetőn. Int, hogyindulhatunk.

Nagy tempóban futunk Almásy nyomának. —- egypillanatra ráfut kerekünk az előbbi csapásra, kocsinksüllyedni kezd. Még egy kétségbeesett feltúrázás, pár szo-rongó pillanat s felbukkanunk Almásy mellett. Valamitkiabál, de nem érteni, a még lendületben lévő kocsi atúlsó lejtőn megszalad s mielőtt a jobbra lekanyarodólejtőre irányozhatnánk, tengelyig süllyed a homokban.Munári megtúráztatja a motort, a kerekek, mint kotró-gép szórják a lisztszerű homokot, de eredmény csak annyi,hogy most már a felhágó deszkáig merül el a Ford.

Lekerülnek a kötéllétrák s míg én a kerekeket ásomki a homokból, Almásy a hosszában kifektetett létrák elsőfokait gyömöszöli a gumik alá. Most teljes gázt a motor-nak, — a létrafokok egymásután gyűrődnek a kerekekalá, míg felhalmozódnak s a tolással is segített kocsi ha-talmas szökkenéssel terem kint a lisztes „kátyúból”, hogymeg sem álljon, míg megint szilárd talajra nem ér.

Egyszerre sajátságos morgás zaja tölti meg a levegőt,— az ismerős hangra a vadász szimatjával figyelünk fel.Messze a láthatáron nagy madarak húznak északkeletfelé, a Royal Air Force kereső gépei. Már hazafelé tarta-nak, — vájjon láttak-e valamit?

A túlsó dünaoldalon folytatódik a Vádi Rayan doli-nákkal teleszórt fensíkja. Órákig tartó, testet-lelket fá-rasztó rázódás után a karavánút öt kilométerenként meg-ismétlődő és számtáblával ellátott jelzései menténhaladva, végre ráfutunk a Baharia „országútjára”.

A láthatár egyre növekvő gyorsasággal szürkül.Éppen jókor érjük el a találkozó helyét, hol egy magas

261

sziklafal tövében már egymás mellett állanak a nyugaticsoport résztvevői, közöttük a két német versenyző a kor-mány által rendelkezésükre bocsátott 8 hengeres Fordok-kal, bennszülött mamour barátunk, a bahariai rendőrfőnökés Stohrer speciális felszerelésű kísérő kocsija.

A reflektorok fényében kiterülnek a térképek. Gyorsbeszámolók az összes résztvevők részéről, — de az ered-mény mindnél ugyanaz, — Stohrer sehol! Német társaink-úyan megviseltek, hogy alig lehet rájuk ismerni.

Patkóalakban helyezkednek el a kocsik s a körönbelül állítjuk fel a bambuszágyakat. Az egész napi forró-ság után hirtelen beállt hidegben jólesőn szürcsöljük akonservlevest, hogy fél órával később csend boruljon akimerült keresők táborára. Felettünk a csillagtalan ég-bolt, — bennünk sejtelemszerű nyugtalanság, — mit hoza holnap?

Hajnalban nehéz álomkép nyűgöz le. Női fodrász sza-lonban tartóshullámot fodorítanak valami láng-vörös haj-koronában. Kellemetlen egyhangúsággal búg a villany-gép, időnként egy hajszárító Főn is beleszirénázik.

Hirtelen felébredek. Pillanatokig tart, míg realizálnitudom a helyzetet. Különös fülledt meleg ömlik el rajtam,szemem-szám tele van finom porral s fogaim közt homokéles szemcséje csikordul. Megettünk fél kilométer távolság-ban komoran emeli üstökét néhány vulkánalakú hegy, — atéli oldalon húzódó dombok teteje, mintha füstölne...Fel-felsír az álmomban hallott hang és megdöbbenésselismerek a kellemetlen jövevényre, — megint a gebli.

Mire a tábor talpra áll, már lábra kel a homok is.Teleszórja a felnyitott sardiniás dobozt, kiszívja azt a kisolajat is, mit a hőség még benne hagyott, megaszaljautolsó narancsainkat is. Meg kell elégedni keksszel éslangyossá vált vízzel, — valóságos megváltás hát, mikor

262

a mainour sudánjai felkínálják frissen főtt feketéjüket.Egy kicsit olajízű a hűtő vizétől, egy kis motalkóillat semhiányzik belőle, de arab szakácsunk váltig bizonygatja,hogy jól kiöblítette a benzinkannát, mielőtt a kávét for-ralta benne. Nem hittünk a derék fellahnak, azért a kávéte pillanatban nem cseréltük volna el Spolarits espressó-jával...

Reggeli után újabb tanácskozás és szereposztás. Fel-tevésünk az, hogy Stohrer itt a Baharia oázist környezősziklás mélyterepen tévesztette el az irányt s az éjszaká-ban sziklának futva, kis kocsija törést szenvedett. Elhatá-roztuk tehát, hogy az egyre erősödő ghibli ellenére ezt azutolsó szakaszt is „átfésüljük”.

Indulásunk percében váratlan értesülés villanyoz felmindnyájunkat. A mamour közli, hogy Bahariából valóelindulásakor találkozott az egyik Pontiac vezetővel, kiazt állítja, hogy Stohrert szombaton a Baharia bejáratá-nál látta.

Amennyire a nehéz terep csak megengedi, maximálissebességgel indul meg a hajsza a hírhozó után. Pár óraielőnyét csak Fordjaink brutális hajszolása mellett hoz-hatjuk be, a terep viszont minden képzeletet felülmúlóigénybevételt jelent éles hullámaival, egymást követőhorpadásaival.

Ötven—hatvan kilométeres sebességgel rohan kocsinka sivatagi úton, melyhez hasonló csak száradt gőzeke-szántás lehet, — a rugók éles csattanással verődnek állan-dóan az alváznak, a kerekek elérik a sárhányók s a gu-mik nyihogva súrlódnak belső felületén. Egy-egy nagyobbzökkenőnél felugrik a kocsi, pár pillanatig szinte úszik alevegőben, hogy aztán velőkig ható robajjal vágódjékneki a következő meredélynek.

Elképesztő ez a kegyetlen száguldás — mintha

263

vesztébe rohanna a két kocsi... Most... most szakadszéjjel az egész rugózás... ezt az őrült táncot nem áll-hatja még ez a technikai remek sem. A kormány úgyrángatózik a kézben, hogy az izmok ernyednek el lassana szokatlan forgatásban, hol az egyik, hol a másik kere-ket csapja meg egy emberfejnyi kődarab, melyeket kike-rülni ilyen sebesség mellett fellibbenés veszélye nélkülnem lehet. — Félkézzel az ülésbe kell kapaszkodnunk,hogy fejünket ne verjük az esztelenül felvágódó kocsitetőzetébe, mikor visszazuhanva a változatosság kedvéértcsaknem nyelvünket harapjuk el. De csak tovább-tovább,mert néhány órai előnyt kell behoznunk mindenáron.

A forróság már egyenesen tűrhetetlen. Előkotorá-szom a termométert, de a kocsi szakadatlan ugrálása mel-lett képtelen vagyok leolvasni.

A ghibli által felkavart homok, mint ködfelhő ül raj-tunk, alig látjuk az előttünk haladó kocsit. Hirtelen egykar nyúlik ki belőle, felvillan a hátsó vörös lámpája sAlmásy kikanyarodik a tevés csapák mellé.

— Fedjétek le magatokat, számum közeleg — hajol kiAlmásy a kormány mellől.

— Nincs oldalfalunk — kiáltok vissza, — adjatokvalamit a szél felőli oldalra.

Izzet bey az amerikai tető oldal lebernyegeit kotorjaelő, de nem tudom beilleszteni őket. Könyökömmel tá-masztom meg az egyre jobban dühöngő vihar ellenébe,— egész erőmet össze kell szednem, hogy be ne nyomjonaz ülésbe. A réseken keresztül jajgatva söpri az orkán ahomokot s pillanatok alatt ujjnyi vastagon lep bemindent.

— Vízzel takarékoskodni, motort megállás nélkülfutni hagyni — hallom még Almásy hangját, aztán fel-búg a Ford és rohanunk tovább. A levegő egyre tűrhetet-

264

lenebb, a látás percről-percre rosszabbodik — benne va-gyunk a Szahara félelmetes homokviharában.

Pár perc múlva Almásy ismét szél ellen kanyarodik,mi melléje.

— Felforrt a hűtővíz, — kiáltja, — Frigyes töltsutána a hűtőkbe!

Kilépek, hogy leemeljem az egyik fantaszt, — ebbena pillanatban, mint millió fájdalmas tűszúrás borít el aszámum orkánszerűen sodródó kvarchomokja. Csak shortés vékony ing van rajtam, a szabadon maradt térdeimet,karjaimat pillanatok alatt vörösre csípi az éles apró pala-törmelék. Háttal állok az orkán nyomásának, de a tartálynyílásán kiömlő vízsugarat ide-odacsapkodja a szél erejes a drága nedű, melynek minden cseppje életerőt jelent,szétfreccsen a gépháztetőn. Végre tele mindkét hűtő, avíz hőfoka visszaszáll 80-ra, — mehetünk tovább.

Tikkasztó a forróság — minden képzeletet felülmúló.Most már a termométerre pillanthatok: — 52 fok! Nemérzünk bágyadtságot, mert a helyzet komolyságánaktudata s a kényszer, hogy a Pontiacot utól kell érnünk,energiánk megfeszítésére sarkal. A leállások azonban mindsűrűbbé válnak, most már öt kilométerenként fordulunkszél ellenében, hogy a minduntalan 100 fokra melegedővizet lehűthessük. Délfelé kiforrt hűtőinkből a víz, az újabbutántöltés nem kerülhető el.

A vihar most tetőfokán áll. Mintha füstölne a talaj,embermagasságban hordja a kristályos homokot. Kétségbe-esett erőlködéssel vigyázok, hogy egyetlen csepp víz semenjen veszendőbe, mert utolsó 25 literes fantaszunk tar-talmát töltöm eltikkadt ajkaink helyett a motor hűtőjébe.

Közlöm Almásyval a helyzetet. Arca komoly, de nemmutat megdöbbenést. Kiosztja a kulacsokat s egyszerű,természetes hangon mondja:

265

— Utolsó vizünk — vigyázzatok. Én nem iszom.Visszaülök a kocsiba. — Munárit oldalt hajolva, ki-

merülten találom. Gyorsan töltök az immáron utolsó lite-rekből s közlöm vele, hogy legfeljebb félóránként egy-egy decis pohárkával jut mindkettőnknek. A langyosmeleggé vált víz azonban nem üdít fel, így kénytelenvagyok két drága pohárnyit feláldozni a kulacs hűtésére.Benedvesítem nemezborítását, aztán kilógatom, hogy aforró szél szabadon érje. Két perc alatt megszárad aborítólemez, de az elpárolgás valósággal megfagyasztja akulacsban lévő vizet, mely fél órára feledtetni tudja aszámum pokoli forróságát.

Egy magaslat után egyszerre sötét tömeg bukkanelénk, — Almásynak alig van ideje leállni: — aPontiac. Kiugrálunk s a homok által befútt kocsihoz sie-tünk. — Üres.

Megdöbbentő kép a fényesen lakkozott áramvonalaskocsi itt, a sivatag közepén, megrokkantan, elhagyottan,— pár nap előtt még a Rue Baehler kirakatának csodája,most homoktól betemetett roncs. Személyzete elhagyta,— bizonyára felszedte őket valamelyik kereső autó s mostviszi magával az Almásynak szóló, eddig hajszolt üze-netet.

Itt nincs mit tűnődni. Túl vagyunk utunk felén, mostmár csak a Siwa oázis patrulljával való találkozás a fon-tos, hogy megfigyeléseink eredményét közölhessük egy-mással. Otthagyjuk az elárvult Pontiacot és megy a ke-serves vándorlás a butító hőségben tovább. Munarin a tel-jes kimerülés jelei mutakoznak, — megkérem, üljön át akísérő ülésbe s magam veszem át a kocsi vezetését.

Ugrálva, szökdelve rohanunk a lehetetlen, barázdáltúton, mert most már hajt a víz hiányának tudata... avíz, a mindennél drágább vizünk kevesebb, mint amennyi-

266

vel a kiránduló látja el magát, pedig a sivatag aszalóforróságában nem is a szomjúság, hanem maga a bensőnedvességtartalmát vesztett szervezet, a létfenntartás ösz-tönével követel kétszer, tízszer, százszor annyit.

Munari pár percre elbóbiskolt mellettem s ez egykissé magához térítette. Nyughatatlanságában visszaköve-teli a kormányt, de a hatvan éves öreg úr minden hősies-sége sem tud megbirkózni a fáradtsággal. Minden percbena kormányhoz kell nyúlnom, hogy a félrefutó kocsit újraegyenesbe hozzam, — magam már nem iszom, de Munarihomlokát locsolgatom, hogy ébren tartsam. A lecsurgóvíz piszkos barázdákat rajzol megviselt arcára.

Magamban csendesen áldom Allant, ki ezt a homok-vihart nyakunkba küldte s reménykedve lesem, mintgyengül ereje a lassan leszálló alkonyatban, hogy meg-váltást hozzon az elcsigázott keresőknek.

A sötétség beálltával, enyhült forróságban, reflek·toraink fényénél rohanunk tovább. Most már csak Al-másy vörös lámpája imbolyog előttünk, — vigyázva les-sük, hogy a távolságot pontosan betartsuk. Még száz kilo-méterre vagyunk Kairótól, de a hűtők vize már tartja ahőfokot, s végre megállás nélkül haladhatunk. Kilenc órafelé élénk fénypontok villannak elő a sötétből, pár percmúlva összefutunk a Siwa oázis patrulljával. — Fények,ha találkoznak a sötét éjszakában...

Rövid tanácskozás a reflektorok világa mellett, — fel-töltjük megürült tartályainkat, azután a Siwa őrjáratmegy tovább délnek, mi pedig a Nilus völgye felé. Al-másy bámulatos biztonsággal vezeti az alig látható nyo-mokon kocsiját s csak a Dzsebel Hamid előtt adódik megegy kis izgalom, mikor kocsink homokba futva megtorpans Almásy eltűnik a szemünk elől. Hosszú percekbe telik,míg észreveszik lemaradásunkat s visszatérnek kisegíteni

267

a megrekedt kocsit. A láthatáron lassan feldereng az arabfőváros vörös-sárga fénye s félóra múlva megkerülve asötétben még gigantikusabbnak látszó pyramisokat, be-gördülünk a Mena House fényesen kivilágított terrasza elé.Néhány sodawhísky és pohár sörök feledtetik az átéltnehéz órák kellemetlenségét. Fáradhatatlan Almásynkhősiesen állja a még együtt ülő kutató bizottság kérdései-nek pergőtüzet.

— Uraim — mondotta Almásy az értekezlet végén,— mi felkutattuk a lybiai sivatag közel 65.000 négyzet-kilométer területét az eltűntek után s behatoltunk min-denhová, hol emberi elképzelés szerint Stohrer megfor-dulhatott. Ezek után ki kell jelentenem, hogy egyetlenponton kereshető tovább, ez pedig maga a Bahariamélyföld.

Másnap reggel gyors egymásutánban startoltak aRoyal Air Force hatalmas Victoria bombavető gépei, ez-úttal a mentéshez szükséges eszközökkel. Ha Stohrer most,öt nappal eltűnte után még életben van, úgy kétmotorosnagy gépek egyikének fel kell találnia.

Az almazai repülőtéren feszült figyelem kíséri a ki-repült gépek rádióhívását. Fél kilenckor az élen repülőVictoria jelentkezik:

— Ο. Κ... a fedélzeten minden rendben.És tíz perccel később:— Halló... Almaza ... Halló ... két kilóméterre a

Baharia úttól autót látunk... két ember ... integetnek...leszállunk! — Elhallgat a további hívás, mert a Victoriakénytelen behúzni antennáját.

Az irodában hihetetlen feszült várakozásban telnek apercek, negyedórák... mindenkire ráült a napok óta ki-állott izgalmak nyomasztó érzete,

Végre ismét hívójelek:

268

— Halló ... Almaza... Stohrer báró német követtelés Markstein szerelővel útban hazafelé ...O.K...O.K...

*

A sportszellemnek és az önfeláldozásnak egy újabbszép fejezete nyert befejezést az eltűntek feltalálásával.Mint annakidején Nobile szerencsétlenül járt társai a hír-hedté vált vörös sátorban, úgy várta a törött kormányúkis DKW. árnyékában Stohrer és kísérője a megváltósegítséget. Ott a kegyetlen hideg, itt a kérlelhetetlen for-róság tette gyötrelmessé a várakozást, de mindkettőt él-tette a remény, hogy a kultúrközösségben rejlő összetartásés áldozatkészség elér segítő kezével irdatlan magá-nyukba is.

És feltalálta volna őket a segítség akkor is, haegy Amundsennek, vagy Almásynak kellett volna áldozatulesnie, mert nem volt szabad elvesznie hitünknek, hogyminden érdeken felülálló nagy és átfogó erő köt összemindnyájunkat, kik a tudomány szolgálatában állunk,— az emberi szolidaritás,

ARABESZKEK.

Egyiptom nemzetközi légikikötője, a sivatagból elra-gadott Almaza, Heliopolis nyugati részén fekszik. Azálomváros látta elsőként falai közt a nagy repülők:Latham, Rougier, De la Roche, Farman világhíres csapatát,a levegő nagy nevű primadonnáit, akik később a budapestiverseny sokat bámult szereplői is voltak.

Az immáron 40.000 lakosú várost az Empain bárócsalád alapította. A báró egy kútásás alkalmával rájött,

269

hogy a sívó homoktenger alatt nem nagy mélységben aΝílus beágazása tartja nedvességben az altalajt. Néhányfontért megvásárolt öt négyzetkilométer puszta sivatagotés azon elkezdett építeni. — Ma Heliopolis Cairo környé-kének legszebb része s a Koubbeh körüli fényes palotákés villák ugyanolyan tündéri képet nyújtanak, mint Pes-ten a Rózsadomb, Svábhegy, vagy a Gellérthegy lágy-mányosi oldala.

A sivatagi homok tulajdonképpen életerős termőföld.Ahol öntözik, életrekelti a vegetációt. Buja kerteket, dúsnövényzetet teremt a homok helyén. Itt is tündérkerttévarázsolta az évezredekkel ezelőtt virágzó életet élt, de akíméletlenül előretörő sivatag terpeszkedése által ismételpusztított földterületet.

Az almazai repülőtér hatalmas betonfalának szélénmár megkezdték az egykori Gliding Club helyébelépett Royal Aero Club iskola hatalmas vashangár-jának építését. Szemben velük, alig egy kilométertávolságban sívó homok, ezernyi éles palatörmelék ésszélfútta dünák közepette, vedlett fabódé állott. A hajdaniGliding Club „hangárja”.

Amit benne találtam, ugyanazok a hőskori igyekezetelijesztő maradványai, mint amelyek a századeleji pró-bálkozások európaszerte ismert kísérő jelenségei voltak...Szertehullott Zögling siklógép, egy fantáziaszülte madár...aztán Ibisek, nem egészen fehéren, de szabályos hosszúcsőrrel, mimikri színezettel, — az egykor itt működött,reménykedő, csodát váró, de sok csalódásban szétszéledetttársaság repülő eszközei.

Valaha — nem is olyan régen — Almásy kísérletezettitt megteremteni a motornélküli repülés lehetőségeit.

Akkoriban Abbas Halim egyiptomi herceg, aki avilágháború alatt német repülőknél volt megfigyelő, meg-

270

alapította az „Egyptian Gliding Club” lelkes kis táborát.A herceg valahol Franciaországban látott autóvontatásossiklórepülést. Hozatott Parisból egy nyitott és egy burkoltZögling-féle gépet, vásárolt egy Ford kocsit és azzalkezdte ráncigálni a rövid pórázra fogott gépet, amelybenkísérleti nyúlként felváltva két kezdő sportpilóta, azegyiptomi Hamdi és az olasz Marlia foglaltak helyet.

Egy nap meghívták nézőnek a sivatagi repülő Al-másyt. Amint később elmondta nekem, az életveszélyeskísérletek láttán a haja is égnek állt. Azonnal közbelépettés mindenekelőtt leállította a szörnyű műveletet. Aztánnekiállt a szervezésnek.

Tapasztalatai nem voltak, csak olvasott egyet-mást anémetországi vitorlázó repülésről és egyszer látta Kron-féld „csörlő” kísérleteit. De voltak elképzelései és tervei,— magyar mivoltához méltóan — merészek, de célsze-rűek. Mindenekelőtt csörlő-dobot készíttetett. Terelőhelyett nehéz vaslapra leágyazott csigakereket helyezetta csörlőkocsi elé, azon vezette át derékszögben az alig 200kg. szakítási szilárdságú acélsodronyt. Néhányszor meg-vontatott egy könnyű kis autót, amíg kitapasztalta az 50km-es sebesség eléréséhez szükséges csörlőerőt, aztánHamdit ültetve a „csörlőkocsira”, ő maga beült a kioldónélküli burkolt Soulki gépbe.

A start még csak sikerült valahogyan, de aztán úgysüvített tehetetlenül a csörlőkocsi felé, mint egy rakéta.Nyomta a gépet ahogyan csak tudta, hogy a vontatóhorog-gal „kirepüljön” a kábel gyűrűjéből, de Hamdi nem tágí-tott. Szerencsére az utolsó pillanatban, amikor elzúgott azautó fölött, mégis lepattant a kábel. Ennél az első „motor-nélküli” repülésénél Almásy felismerte a szakszerűtlencsörlés minden veszélyét! Későbbi szervező munkájánálbőven hasznosította tapasztalatait.

271

Ennek a repülésnek nyomán azonban magasra csa-pott a kis csoport lelkesedése. Almásy kísérletezett éstanult, gondolkozott és dolgozott. A Gliding Club két kez-detleges gépe, a Soulki és az Ibis mind magasabbraszökkent, elkezdődött az első oktatás és ezzel jöttek a töré-sek is. Mindez 1932—33 telén történt, aztán Almásyt hiva-tása ismét kiszólította a sivatagba, mire tavasszal megjött, akét gépnek már csak a roncsait találta a Gliding Club kisfabódéjában. De közben Marlia megvásárolta Kronfeldkétüléses „Fasold” gépét. Ezt már 1000 méteres kábellelvontatták 10 kilométeres pályán rohanó gépkocsival. Al-másy 400 méter magasságot ért el és leoldás után 20percig siklott a műszer nélküli hatalmas géppel. Újabbnövendékek jelentkeztek, és lassankint magyar embermunkájával lefektették az egyiptomi ifjúság aviatikai fej-lődésének alapjait. De eltelt két esztendő, amíg a GlidingClub úttörő munkája végre megértésre talált. Almásykitűnő barátja, Mohamed Taher, pasa az egyiptomi aeroclub elnöke megnyerte felséges nagybátyját Fuad királytaz ifjúsági repülés eszményének. Ezzel 1935 őszén bizto-sítva volt az egyiptomi motornélküli repülés anyagialapja is.

Almásy alaposságára és lelkiismeretes gondolkodásáravall, hogy nem vállalkozott egyedül az új iskola felállítá-sára és szervezésére, hanem kereste azt a munkatársat,aki a kérdés teljes ismeretében, elképzelései megvalósí-tását és az átszervezés maradéktalan keresztülvitelét biz-tosíthatja.

Munkánk nem volt egyszerű, hiszen az élettelen pusz-taságba kellett életet varázsolnunk. Szorgos kezek feküd-tek neki a háborús lövészárkok szántotta sivatagnak segy kilométeres körzetben asztal simaságúvá változtattáka köves, hullámos talajt. Mint a sivatag nagy részében,

272

itt is hatalmas kőfennsík alkotta a terepet, =— az a kevéshomok, amely a vádikat kitöltötte, pala és kvarc tör-melék, szélviharok által összehalmozott hordalék volt.

A köztudatban persze a Szahara úgy él, mint kietlenhomoktenger, hatalmas homokhegyek végtelen láncolata.Európai embernek így érdekes, — ebben teljesülnek ki aforróégövi tájakról alkotott romantikus elképzelései. Ámaz Európánál háromszorta nagyobb libyai sivatagban ahomok csak annyi, mint egy jókora asztal közepére helye-zett fogvájótartó, de még ezt a keveset is megtalálják azuáv filmek operatőrjei, hogy kielégítsék velük a yankeekés missek meg nem alkuvó kíváncsiságát.

Ebben a légkörben zajlanak le kockás Pierre, vörösJack és társai vérfagyasztó kalandjai, beduinokkal, sej-kekkel, burnuszos vad arabokkal, nomád törzsekkel, ame-lyek a békés tevekaravánokra vadásznak, de nem vetikmeg a sivatagi erődöket sem, ha azokból a zuávok általelrabolt szép Fatimét kell megszabadítani. A jó sivatagirablók persze nem jönnek zavarba akkor sem, ha titkosrádióállomást vagy korszerű repülőgépet kell hirtelen elő-teremteniük, miként ez természetes is, hiszen az ifjú sejktitkon Parisban tanult, képzett gépész és elektromérnök,nem beszélve arról, hogy eredetiben olvassa Strindbergetés Longfellow-t, de hadászati kérdésekben a Douhetiz-musról is önálló véleménye van ...

Merre is lehet ez a csodás világ? — Itt a sivatag ki-halt, élettelen holdtáj. Nincs benne teremtett lélek s leg-nagyobb állatja a parányi ugróegér. Száz és száz kiló-méterekre olyan sivár ez a kihalt világ, mint itt mostelőttünk, — kő, kő és szélhordta zúzalék.

Ide életet csak a pesti kávéház márványasztalánakfantáziája varázsolhat!...

273

Amint a tereppel végeztünk s fáradhatatlanul buz-dított fellahjaink az utolsó vádit is kitöltötték, én is el-készültem az Ibis maradványaiból összetákolt Eol-lal,amely most valami furcsa átmenetet jelentett a Zöglingés Zephir, vagy ha úgy tetszik az Ibis és Vöcsök között.Egy kicsit szánalmasan hatott ez a viharvert madár,— egy kicsit költözéskor visszamaradt, vedlett gólyára isemlékeztetett, de úgy véltük, a kegyetlen sivatagi tere-pen végrehajtandó csúszógyakorlatokra megfelel s meg-kíméljük jobb sorsra érdemes növendékeinket az idő-előtti felemelkedés ijedelmétől.

Jó hazafiakhoz illőn, szerszámoktól kezdve, az indítógumikötélen és acélkábelen keresztül az új gépekigtermészetesen mindent Magyarországból rendeltünk meg.Hamarosan kiszámítottuk azonban, hogy a rendelés be-érkeztéig még hetek telnek el, — növendékeink türel-metlen várakozását tehát csak az Eol-al elégíthetjük ki.

Vontatókötél hiányában a hőskori felvonósodrony-nyal álltunk a starthoz. Csörlőkészülékünk még munká-ban volt, úgy határoztunk tehát, hogy Almásy futó kocsi-val vontat fel a levegőbe. A szokatlan látványosságra aközeli homokdombokon gyakorlatozó angol tankosok isfelsorakoztak az út mentén s kaján vigyorgással lestekkészülődésünket.

Készen állunk, — Celió zászlóval indítójelet ad. Akötél megfeszül, de a Lassalle lefékeződik. Almásy gázt ad,mire a 120 lóerős motor hatalmas lendülettel indul. Avékony drótkötél a hirtelen rántástól éles reccsenésselkettészakad s szálaira bomolva, gomolyagba ugrik lábaimelé.

Akkora nevetés kísérte a jelenetet, hogy még a kö-zömbös egyiptomiak is felfigyeltek. Nem — ez a nevetésa gőgös angolszász faj fölényének viharzó gúnyröheje,

274

lenéző, kárörvendő megnyilatkozása volt. Első pillantá-som szegény növendékeimre esett, — sápadtan, zavartügyefogyottsággal állták körül a szárnyára dőlt gépet,míg az angolok komisz megjegyzések között, még mindigharsogó hahotával vonultak tovább kocsijaikon.

Másnap, kíváncsi pillantásoktól mentes korai órák-ban sikerült az Eol-t kipróbálnom. Úgy repült, mint agúnár, de — repült.

Kicsit faroknehézre sikerült, — bizony jócskánnyomni kellett a magassági kormányt, hogy siklásrakényszeríthessem. A hangár sarkában viszont jókora vas-darabot — egy csorbult fogaskereket találtam. Mire azEol orrára kötöztük, úgy meghunyászkodott, hogy alá-zatos készséggel lapult a földnek, — no, most már nemkellett tartani, hogy idő előtt égnek talál ágaskodni.

Milyen boldogok voltak a csokoládéemberek, mikorelőször foghatták kézbe a kormánybotot... Hámsin idő-szak közeledett, élénkülő szelek szántották végig a siva-tagot s a fiúk boldog izgalommal egyensúlyoztak a szár-nyakat lebegtető szélben. A másfél hónapig tartó szerve-zési munkálatok alaposan kiéheztették arabjainkat, akikegyéb eszköz hiányában eddig a hangárkapu gerendájánlógatták le lábaikat s sétabotjaikkal pótolták a hőn áhí-tott kormányrudat.

A repülésnek szaknyelve van, — szerencsére ezt méga rákosi homokról hoztam magammal, ahol gouvernailles,ailerons, gauchissement, empennage névre hallgattak agép kormányrészei, — most nagyszerűen felfrissíthettemnyelvtudásomat s bizony a ricinus motorolaj finom szagátéreztem lengedezni, mikor először ismételtettem a kezdőfogásokat növendékeimmel: — tenez la profendeur plusfacilement, tirez doucement, un peu seulement, moncher...

275

Most van csak alkalmam megismerni ennek a nép-nek szokásait, lelkületét, gondolkodását. S most értemmeg, mint vált az éghajlat az arab népek látszólagos hihe-tetlen lustasága magyarázatául.

A tűző nap hatására a homok rendkívül gyorsan jutel telítettsége határáig s már a kora reggeli órákbanszinte önti a visszasugárzó meleget. Délben kemencévéválik minden. Ember, állat bágyadtan esik az ellaposodóenergiák áldozatává. Jóformán megszűnik minden tevé-kenység. Délután négyig szünetel a munka s csak a beállóalkony hoz enyhülést.

Külön tanulmány növendékeimmel foglalkoznom.Négy fajhoz tartozó, ötnyelvű embercsoporttal kell meg-értetnem a dolgok lényegét. Bár a francia uralja a jobbkörök nyelvét, s a hivatalos nyelv az angol, meg kelltanulnom valamit az arabból is, hogy az erősen nemzetiszellemű Wafd-párti ifjúságnak az idegenekkel szembentáplált élénk ellenszenvét közömbösítsem.

A repülőket összefogó nagy nemzetközi érzés azon-ban itt is gyorsan átsegít a holtponton. Pár nap után mára legjobb hangulatban dolgoznak együtt Philipp Boctor,Mohamed Hamza Mustafa, Soukri Kamel, Hassan Ali,Elfi Moharram, Ali Madkur és a többiek egyformán.

Ennek a fajnak ősei még csaknem mind fellah-ok,pórok voltak, a fölöttük álló balladinok és effendik le-nézett, elnyomott jobbágyai. Szabadságot talán csak abeduinok, ezek a nomád, állattenyésztésből élő „szabad”emberek élveztek. A városiasodás magával hozta az állatisorból feltörésüket, lassanként maguk is felemelkedtek smost itt van együtt a nagytekintélyű pasa fia az egykorifellah, effendivé avanzsált leszármazottjának gyermeké-vel, anélkül, hogy a nálunk annyira kirívó társadalmi

276

különbségek csak árnyalati formában is megnyilvánulná-nak.

A fiúk orvosilag mind megfeleltek. Vannak közöttükhatározottan szép szál legények is. Nagyrészt egyetemihallgatók. A tanítási nyelvnek megfelelően többnyire azangolt beszélik, de tudnak franciául és olaszul is.

A válogatás hamar megtörtént s kezdetét vette atanítás. Gépünk az olasz Bonomi Zögling, amely csakannyiban különbözik az egész világon ismert s Magyar-országon is használt német siklógéptől, hogy farokrészenem favázas rácsszerkezet, hanem csőből alakított ugyan-olyan megoldású farokszerkezet, mint amilyen az egykoriHangwind vitorlázógép útján vált ismeretessé, A tovább-képzésre ugyancsak a Bonomi által szerkesztett Ballerinanevű 15 méteres vitorlázógép szolgál, egy teljesen Pro-fessor jellegű, kissé túlkönnyűen épített vállszárnyas egy-fedelű. A magas iskolát pedig Kronfeld Róbert, egykorhíres kétüléses teljesítménygépe, a Fasold, Groenhoff„Fafnir”-jának testvérgépe képviseli.

A gépeket egykoron hatalmas ládában Olaszország-ból szállították ide. Átvételükre azonban több mint egyévig nem került sor. A gépek ott hevertek az alexandriairaktárházban. Az állandóan nedves, sós tengeri levegőlassan kikezdte őket. Lemállasztotta az enyvezéseket,megvetemítette a nyírfalemezburkolást. A festés fel-hólyagzott s bizony szomorú és életveszélyes állapotbanvoltak reményteljes madaraink, mikor az oktatás kezde-tét vette volna.

Almásy alapossága itt is gyorsan segített. Kijárta azangol műszaki szolgálatnál, hogy gépeinket a legújabbelőírásoknak megfelelő vizsgálat alá vegyék. A kitűnőmérnökök útmutatása szerint csakhamar rendbejöttek

277

gépeink s most már kielégíthettük növendékeink türel-metlen kíváncsiságát.

A jó fiúkat elsősorban is gépeink megbízhatóságáróls a repülés veszélytelenségéről kellett meggyőznünk. Abemutatóhoz meghívtuk Taher pasát, a repülők elnökét,Kamel Eloui beyt, az elnök helyettesét, Abu Zahran tit-kárt és néhányat a fiúk szülei közül. Almásy felcsőrölt100 méterre, ott leoldottam a vontató kötelet.

Délután 4 óra volt és a levegőben tökéletes nyugalom.A Bonomi Allievo canto meg se rebbent, öt másodperccela leoldás után már tudtam, hogy a gép rendben van snyugodtan sorsára hagyhatom. Siklószög alá állítot-tam s elengedtem a magassági kormányt. Néhánymásodperc múlva levettem lábaimat is az oldalkormány-ról s a gép most teljesen gazdátlanul úszott a levegőben.Pontosan az alant állók csoportjának vettem azirányt. Még mindig 80 méter magasan voltam. Most tes-tem elhajlásával fokozatosan bedőlésre kényszerítettema gépet, mire a kis Bonomi Allcanto szabályos fordulóbakezdett.

Anélkül, hogy egyetlen kormánymozdulatra kény-szerültem volna, sikerült a nézők felett teljes kört le-írnom. Most térdemmel óvatosan visszanyomtam a kor-mánybotot, és karjaimat kitárva jeleztem, hogy még min-dig nem fogom a kormányt. Lábaim is láthatóan mozdu-latlanul csüngtek alá. De térdem nyomására a fordulóbadőlt gép engedelmesen egyenesbe jött, éppen akkor,mikor még kb. 8—10 méter magasban, újra szembekerül-tem a nézők csoportjával.

Most működésbe hoztam az összes kormányokat. Egy .rövid ellencsűrés, fordított belépés, a gép könnyedén meg-csúszik, s következő pillanatban leheletszerűen simul ahomokhoz — 10 méterrel a pasa előtt. Még serceg a

278

kvarchomok a szántalp alatt, a nézők megmozdulnak,hogy kitérjenek a látszólag még erős mozgásban lévő gépelől, de ugyanebben a másodpercben a gép megáll. Apasa előrenyújtja karját, én felállok az ülésből s máregymásba fonódnak a gratuláló kezek. Ennél tökéletesebbben kiszámítani sem lehetett volna.

A bemutató olyan átütő erejű volt, hogy a nézők egy-szerűen elképedtek. Megnyertük őket!

Másnap megkezdődött a kiképzés. Könnyű, kedvezőszélben ültettem gépbe egymásután a nagyreményűifjakat, akik Almásy mesteri csörlésében elsőízben kós-tolták meg az önálló gépvezetés kedves izgalmait. Nohiszen, volt is min örvendezni. Az Eol-on végzett gyakor-latok olyan jól előkészítették növendékeinket, hogy nyíl-egyenesen, kitérés és magassági kormányzási nyugtalan-ságok nélkül vezették a gépet,

Második indításukra már „Ugrás” következett. Elsőízben a levegőben! Ez bizony megdobogtatja kissé a szí-veket. Ha az ugrás nem is nagyobb, mint amekkorát egygyakorlott síző végez a sáncról, mégis csak elszakad azanyaföldtől, amelyhez évezredek múltja, teremtésbelirendeltetése kötötte... Felemelkedni a második biroda-lomba, ahol a mohamedán ismeretek szerint csak magaa nagy próféta fordult meg, hogy a másvilág gyönyörei-nek ígéretével csillogtassa meg földi halandói előtt is acsodák lehetőségét...

Elkészültem arra, hogy ennek à sajátos lelkületűnépnek a repülés tudományába való bevezetése rendkívülnehéz feladat lesz. A csokoládéemberek azonban meglepőgyorsasággal sajátították el a gép kezelését, sőt mihama-rabb a meggondolatlanság határán járó könnyelműségvolt náluk megfigyelhető, ami az arab lelkülettel és gon-dolkodással függ össze.

279

— Malesh — nem baj — vonta fel vállait MahmudHakim, amint egyik fordulójának túlhajtottságára figyel-meztettem.

— De kitörheted a nyakadat effendi.— In s'Allah — ha Isten is úgy akarja, tárta szét

tenyereit, — nem tőlünk függ, mit hoz a sors.Délben a sivatagszéli gloriette-ben ittuk a fölséges

feketét, melyet csak a fellahok hazája nyújt a kávé fogal-mának teljességében.

Hermes Celio, az iskola segédoktatója élénken magya-rázza, mint kellett elvágni a csörlő-autó vontató kötelét,hogy megmentse a kioldásról megfeledkezett növendékét.

— Nos és megmondta neki, milyen csacsiságot köve-tett el? ,.-..'.

— Meg! És kértem, gyakorolja a kioldást, nehogymégegyszer kitegye magát veszélynek.— Bukra-bukra, — holnap — hajtogatta.És másnap ugyanazt csinálta megint. ~Reggelenként a villamos végállomásánál várom nő-vendégeinket a vastag „Airwheel” (mélynyomású) köpe-nyes sivatag Forddal. Néha Celio is bejön s kellemes be-szélgetéssel töltjük ki a várakozás perceit.

Görög segédoktatónk rendkívül érdekes ember. Élet-regénye a legizgalmasabb olvasmány lehetne, amilyetcsak Wallace fantáziája szülhet. Míg kalandjai elbeszélé-sét hallgatom, megelevenednek előttem a félig gyerek-ember ifjú éveinek drámai eseményei s szinte érthetetlen-nek találom, mint őrizhette meg idegeit, amelyeket asors ugyancsak sokat tépázott? ...

Tizenkét éves lehetett, mikor szüleivel a pelloponé-zoszi félszigeten, Árkádiában nyaralt. Előszeretettel mász-kált a tengerparton, ahol hatalmas bóják voltak a fö-

28ϋ

venyre kifektetve. Az egyiknek alját egy nekiütődő hajó-orr széttörte, felsőrésze, mint a magdeburgi félteke feküdta tengerparton. A gyerekek körülugrálták s avval szóra-koztak, hogy körülgörgetve, nappal hátnak fordították,hogy strandkasul használhassák.

Celió és barátai — nagyobbacska legények —, hagörögök is, ismerik a virtust. Lássuk, ki tudja a métermagas féltekét felborítani. Mind végigpróbálják, de se-hogysem megy. Nosza, egybevetni az erőket! Hárman tol-ják, Celio az üreges oldal felől magafelé húzza. A féltekemeg-megbillen, éppen csak a felborításához szükséges erőhiányzik.

Látja a dolgot egy másik csoportban játszó nebuló éssegítségre siet. A félteke megint emelkedőben van, mikora kölyök odaér és nagyot taszít a bóját emelgető társain.Egy billenés és a félteke, mint egy kas, váratlanul át-fordul. — Celio alatta!

Pillanatokig tart, míg a gyermekek tudatára ébred-nek, mit cselekedtek. Kétségbeesetten feszülnek a hatal-mas búrának, hogy egy oldalán felemeljék, — mindenhiába. Erőik gyengék a mázsás harang visszaborításához.

Erre megijednek. Ahelyett, hogy segítséget hívná-nak, ki-ki fut, merre tud. Otthon sem szólnak semmit ssorsára hagyják kis barátjukat.

Celio a búra alatt dobol, kiáltoz, aztán véresre ka-parja körmeit, hogy kiássa magát... Hiú erőlködés. Rá-borul az éjszaka s őt is elhagyja ereje. A kimerültségtőlés izgalomtól eszméletét veszti.

Másnap bizonytalan időben eszméletre tér. Tagjaimegmerevedtek az összezsugorodott kuporgástól, éhségkínozza s gyötri a szomjúság. Talán ez a leggyötrőbb szen-vedései között. Napoknak tűnnek a percek, éveknek az

281

órák. Nem tudja mennyi ideje van végzetes fogságában,csak a búra alsó peremén beszűrődő fény sejteti, hogymég fenn van a nap. A fénysáv azonban lassan elhomá-lyosul, — leszáll a második éjszaka. S hogy szenvedéseitmég teljesebbé tegye, a dagály erős hullámveréssel egé-szen bokájáig sodorja a tenger vizét, mely a résen be-szivárog.

Víz ... víz... Inna belőle, de csak ujjai érintik avizes felületet. Bemártja ujját s úgy nyalja. Borzalmas asós víz, — nem oltja, csak növeli gyötrő szomjúságát.Hamarosan megint eszméletét veszti, —- legalább nem érziszenvedéseit.

Harmadnapra végre vallanak a kétségbeesett szülőkáltal faggatott gyerekek. Megemelik a búrát, — a látványratöbben elájulnak. Hetekig fekszik, míg gondos ápolás is-mét talpra állíthatja. A halálos izgalmak megtámadtákszemidegeit, — évekig kezelik, míg a sorvadást megállít-hatják.

Két évvel később a család átkel a tengeren és ElKuraymatba telepszik meg. Egy alkalommal kirándulásttesznek nagybátyjukhoz, onnan teveháton a néhány kilo-méter távolságban lévő Gurkaba, ahol a nagybácsinakremek arabs mén tenyészete van.

A kis Hermesnek nagyon megtetszik egy karcsú szépállat, amely láthatóan szelídebb a többinél. Megkéri nagy-bátyját, ültetné fel, hadd próbálja meg nyereg nélkül, haa betöretlen állatot meg nem nyergelhetik.

Az ifjú legény csakugyan szépen üli meg a lovat.Lassan meg jő a bátorsága és sarkantyúzni kezdi a heves-vérű állatot. Úgylátszik a nála lévő vesszővel is meg-üthette, mert a szilaj mén egyszerre megbokrosodott sésznélkül vágtatni kezdett. Nem használ a zabla, a fiú

282

erőlködése, — a nemes állat leszegett fejjel, eszeveszettvágtatásban száguld vele tova. Mire a megrémült csikósmaga is lóra kaphatott, a megvadult állat ifjú lovasávalmár eltűnt a sivatagban.

Több mint egy órán keresztül vágtatott a ló, mígereje fogytán, végkimerülten összerogyott. Mire a hátárólzuhant fiú feltápászkodott, a mén kimúlt. S most ott áll asivatagban, több mint 40 kilométerre minden emberisegítségtől, de minden élettől is, végtelen kőfensíkon, atűző napsugárban.

Eleinte abban reménykedett, hogy hamarosan utánajönnek és megtalálják. De itt is leszállt az est, mely ugyanenyhülést hozott az egész napi forróságban eltikkadt gyer-meknek, de segítséget nem jelentett. A gyorsan leszállóhomályban az előbbi forróságot erős lehűléssel váltottafel, — dideregve bújik meg a kimúlt ló teteme alatt, de ahideg ellen már nem talál védelmet. Reszketve kínlódjaát az éjszakát s másnap gyötrelme folytatódik.

A szomjúság és az éhség csakhamar kimerítik. Két-ségbeesett gondolatai támadnak. Hallott valamit arról,hogy szomjhalálra ítélt sivatagjáró beduinok leölik tevéi-ket, hogy a gyomrukban tárolt vízhez jussanak. Gondol-kodás nélkül lát munkához abban a reményben, hogy el-hullott lova gyomrában is talál vizet. Gyümölcsszedő késé-vel hallatlan munkával kibontja a döglött állat tetemét,de az áhított víznek nyomát sem leli. Most már megadjamagát sorsának és apatikusan várja végét.

Leszáll az est s a szűnő forróság mégegyszer reménytkelt benne. Megpróbál gyalog visszajutni övéihez. Mireazonban elindulna, rájön, hogy fogalma sincs róla, merremenjen. A sivatagban nincsenek támpontok, — az a né-hány, karavánok által állított kőoszlop, amelyet a lát-

283

határon felmeredni lát, nem árulja el, merre kell ElKuraymat felé indulnia. Gondol ugyan arra is, hogy vég-eredményben mindegy, hova jut el, csak vegetációra talál-jon, de ehhez már nincs lelki ereje. Így borul rá a máso-dik éjszaka.

Ezúttal is hagyományos szerencséje segíti. Ahol leg-nagyobb a szükség, legközelebb a segítség. Száguldásábankönnyűszerűen átment vele az állat olyan terepen,amelynek lapályát a futóhomok vékony rétegben kitöl-tötte. Itt megtalálták nyomait. Feltételezték, hogy a meg-vadult állat nagyjából egyenesen rohant tova s követtékirányát. Tevehátról megpillantották az elhullott ló teteméts a kis Hermest megmenthették.

Az én érdekes Celio barátommal s a növendékekkelkiszaladunk a sivatagi úton a gloriettehez. Ma különlegeskísérlet ígérete tartja a fiúkat izgalomban: — első felszál-lás a kijavított, kétüléses Fasolddal.

A sivatag vitorlázási viszonyairól még semmit semtudunk. Az a sok vita, mely eddig elhangzott, csupán fel-tevéseken alapult. Mikor elutazásom előtt Pesten a vár-ható légköri viszonyok és lehetőségek kérdését feszeget-tük, az öreg sasok sokatmondóan legyintettek:

— Szó sem lehet ott vitorlázásról. A sivatag állandóés egyenletes felmelegedése szinte kizárja a hőlégáramla-tok kialakulását. Ha vannak is ilyenek, azok egyenleteshőfokuk folytán eloszlanak a környezetükkel azonos hő-mérsékletben, illetve emelkedési sebességük olyan cse-kély lesz, hogy számításba sem jöhetnek.

Mi tagadás, biztató jel eddig vajmi kevés akadt. Afölénk terülő égbolt csodás mély kékjét legfeljebbpasztelebb árnyalatok váltják olykor, de azokat a nap-fényben ragyogó, égretörő tornyokban púposodó nagy-

284

szerű kumuluszokat, amelyek meleg nyári napokon amagyar Alföld mennyboltját tarkítják, bizony nem láttukmég sehol. Ittlétem második hónapja végén járunk, denéhánynapos fátyolfelhőzeten kívül semmi sem mutat-kozott, még kevésbbé „bárányok”, amelyek a feltörőmeleglevegő-áramlatok jelenlétének csalhatatlan árulóiszoktak lenni. Ezt az örök kékséget is meg lehet unni,napok óta azon töprengtem, merre találkozhatnék márnéhány jó „zsíros” kumulusszal, mikor ma reggel ágyam-ból első pillantásommal a hőn óhajtott gomolyagot pil-lantottam meg.

Gyors telefonálás minden irányba, — az ifjak észnélkül rohantak az) ígérkező eseményhez. A kumuluszugyan még valóban alig nagyobb egy jól megtermettbáránynál, de itt van és ha egy akadt, jő majd más is.A jó pásztor minden bizonnyal itthagyja a 99-et, hogymegkeresse a századikat. Méricskélem a magasságot, —a felhőcske becslésem szerint 1500 méter körül lehet.

A ledobható kerekeken gördülő hatalmas madarat arepülőtér falának sarkáig visszük, — innen közel 1100méteres kötéllel csőrölhetünk. Ezt a próbát megint csakérzékeim után kell végrehajtanom, — a Fasold műszereimég nem érkeztek meg, így nagyobb repülésről nemlehet szó.

Egy kicsit körülnézek a nagy madár bensejében.Minden színű s nagyságú karok és rendek tarkítják azöblös pilótaülést. Külön kerékkioldó, startkioldó a vezetőműködtetésével, önkioldó a startkészülékhez, mind egy-más mellett a fenékdeszkába szerelten.

A zászlójelre a Fasold szépen indul. Lapos szögbenemelkedem körülbelül 60 méterig, mikor érzem, hogy avontatási sebességem elégtelen. A nehéz gép megemelésé-hez egy kis szél kellene, de áll a levegő s a Fasold alig

285

mászik felfelé. Gyors elhatározással előrenyomom a gépets az ülés alá hajolva, megrántom a kioldót. Kattanásthallok, de beidegzett óvatosságból még nem viszem agépet fordulóba.

Furcsa érzésem támad, — kötelem nem vált el...Kihajolok az ülésből, — odalent Celio s Almásy integet-nek a zászlóval... Ördögbe is — viszem a kötelet, ame-lyet ott alant elvágtak már...

Nagy elővigyázattal, hogy hurkot ne vessen, húzommagam után a kötelet, amely az egyengetett terület szé-lén felhalmozott kőrakáson még rándul egyet, ösztön-szerűleg húzok még egyet a kioldón s érzem, hogy köte-lem elmaradt tőlem. Néhány másodperccel később simánföldet érek.

Egy kis vita, kölcsönös magyarázgatás, végül kitűnik,hogy ezúttal én tévedtem el a dzsungelben. A kötél-kioldókar helyett a startkerék kioldóját húztam meg, —ez bizony nem szabadíthatott meg a vontatókötéltől.

A balsikerű kísérlet kárpótlásául délután egy másikkülönlegesség kipróbálása van soron. Pagoni barátunk,Almásy egyik régebbi tanítványa, akit most továbbkép-zésen igyekszünk vitorlázásra érlelni, beleharapott abbaaz almába, amelyet a francia Illustration kínált fel arepülés Éváinak... Mignet, a kis Pou du ciel (Égi bolha)megalkotója közkinccsé tette a világ legkisebb repülő-gépének szerkezeti rajzait, hogy a repülést „minden-kié”-vé tegye.

A mindenki közé Pagoni barátunk is odasoroltamagát, Az emberek fantáziáját izgatja a tudat, hogysaját maguk alkothatják meg kísérletük tárgyát, a repülő-gépet s ezen az önalkotta madáron autodidakta módon,önképzéssel sajátíthatják el a vezetés mesterségét is. Azégi bolha mindössze 800—1000 pengőbe kerül, — valóban

286

nem nagy összeg, — ezt minden szorgalmas mesteremberösszekuporgatja bizonyos idő alatt. Ezért érdemes lemon-dani szórakozásról, örömökről, — még talán éhezni islehet egy kicsit, de aztán ,,saját repülőgépén” jár aboldog halandó, aki evvel valódi „aviateur”-ré vált.

A külsejére förtelmesen idétlen gépecske tulajdon-képen két sarkalatos elvet valósít meg, mikor egyesíti akacsarepülőgép és a réselt szárny nyújtotta előnyöket.Evvel megakadályozza a gép túlhúzásból eredő átesését,mert a felületek állásszöge mellett a vezérsíkot képezőmellső szárnyon az áramlás mindig előbb válik le, mint ahátsó hordfelületen, így a gép elől átesik s önműködőlégvisszanyeri repülési sebességét. Mignet emellett a kétszárnyat úgy helyezte egymás elé (a felsőt jó messze azalsó elé), hogy a mellsőnek lényegesen nagyobb állásszögevan, túlhúzás esetén tehát a mellső szárny felhajtóerejénekcsökkenése biztosítja az állandó stabilitást, annyivalinkább, mert a felületek sajátos elrendeződése réshatástbiztosít, amely az alsó szárnyon való leválást megakadá-lyozza.

Addig nézegettem a gyanús építésű kis gépet s szintea levegőben lógó motorát, idétlen nagy oldalkormányát,amely a csürőfelületek alkalmazását tette mellőzhetővé,míg azon kaptam magam, hogy — semmi kedvem sincsa bolhán repülni. Ugrálja át bár a La Manche-csatornát,szálljon bár ezredmagával a repülni vágyók seregében,nem kívánkozom vele a magasba, míg a levegő, szemmelnem látható, de mindig érzékelhető áramlatai emelnekezerméteres magasságokba s kitűnően megszerkesztettszárnyak a legjobban repülő vízimadarak, a sirály ésAlbatrosz természetadta biztonságával teszik mivoltunkatsúlytalanná...

Ha én nem is, de Almásy később kísérletet tett a

287

bolhával. — Rettenetes volt — vallotta, — soha ilyenbizonytalan érzése nem volt. Boldog volt, mikor végreföldön érezte magát. Főleg a magassági kormányzás érzé-kenysége és a csűrő hiánya hatottak kellemetlenül... Azoldalkormány helyrehozta ugyan az egyensúlyt ha a gépmegdőlt, de a fordulóban olyan érzése támadt, hogy nemtudja épségben földrehozni a tetűt... Mert ez bizonyólomlábról kívánkozott az anyaföldre!...

Pagoni már nem is repült vele. Első gurulópróbájá-nál a bolhát végleg elpattintotta!...

*

Alrnásy Teddy egy reggel összepakol és felrak aFordra.

— Gyere, Frigyes, kimegyünk a Bábelből. Ezt nemlehet sokáig büntetlenül folytatni, kell néha szellemifelüdülés és változatosság is.

Tiltakoznék, de leint. Ezt ő jobban tudja, tehát nincskibúvó. Tíz órakor leállunk a Mena House kertjében egyaperitifre, aztán felfutunk a pyramisok megetti ásatásokszínhelyére. A kutatások itt a mélyre mentek, hatalmaskatlanok tarkítják a váltakozva hullámzó dombok sorát.

Teddy derűs hangulatban van. Egy hete adta ki aFord „service” ismert sivatagkocsiját, melynek főértékeaz a Sahara-típusú pneumatiksorozat, mely Alrnásytervei szerint készült. A fantasztikusan túlméretezett kö-penyek tömlői alig fél légkör nyomás alatt futnak, — eza titka annak, hogy alig történik velük elsüllyedés.

Most is ezzel próbálkozik. Aggasztóan meredek om-ladékfal állja utunkat. Almásy hatalmasan felbúgatja amotort, aztán teljes sebességgel fut a meredélynek. Sze-mem előtt éppen csak felszürkül a homokfal, már érzem,hogy megállottunk — alattunk a megmászott lejtő.

288

Négyen ülünk a kocsiban, — hárman egymásranézünk. Teddy nevet:

— Ha ezt Pesten megmutatnám, nem venne senkimás kocsit s a dunaparti Hanglit Sahara-Fordok bástyáz-nák körül.

A fayumi útról nyugatnak fordulva, jó messzire be-szaladunk a sivatagba. Almásy valami kis dombvonulatotkeres, amelynek állítólag „északi lejtője” van. Hátha le-hetne ott vitorlázni! Mert bizony Kairó környékén min-den hegyoldalt, minden sivatagi dombot vagy homok-dűnét az évezredek folyamán változatlanul uralkodóészaki szél formált, ezek csak keleti, vagy nyugati lejtő-vel rendelkeznek, tehát vitorlázásra alkalmatlanok.

A nagy pyramisoktól mintegy 16 kilométernyire megis találjuk az alacsony homokdombot. „Gebei Chasab” aneve, magyarul hasáb-hegy (a szó török eredetű). Nevétpedig onnan vette, mert lábánál hatalmas elkövesedettfatörzsek fekszenek szanaszét abból az őskorból, amikoritt, a halál birodalmában, még hatalmas erdőségek állot-tak. Csakugyan a „hasáb-hegy*'-nek mintegy ötszáz méterhosszú és harminc méter magas északi lejtője van.

Almásy kerülgeti, méregeti a kilométerórával, majdhirtelen felbúgat ja a Fordot és valahogyan felrugaszko-dunk a „hegy” lapos tetejére. Csodálatos kilátás. Szinteiszom szemeimmel a végtelen sivatag fenséges látványát.

Ameddig a szem és azontúl az emberi képzelet ellát,enyhén hullámzó sárga, barna és vöröses homok- és kő-mezők. Itt-ott egy kimagasló sziklacsoport, szélformáltahomokdomb, rezgő körvonalú dűnelánc. Almásy hirtelena távolba figyel, gyakorlott sivatagkutató szeme ösztö-nösen megakad valamin, ami „nem tartozik a sivatag-hoz”.

— Látod? Ott azt a fekete pontot?

289

Szememhez emelem messzelátómat:— Valami nagy madár.Almásy izgul, elkéri távcsövemet:— Csakugyan, sivatagi sas. Déli pihenőjét tartja.

Fogjuk meg!Elnevetem magam:— Talán van lepkehálód?De Teddy most magyarázni kezd. Néhány évvel ez-

előtt a Mariut-sivatagban táborozott, ott mutatták abeduinok, hogyan kell sast „keríteni”. Lóháton megköze-lítik a déli pihenőjét tartó nagy ragadozót, aztán hatalmaskörben körülvágtatják, egyszer, kétszer, tízszer, mind-inkább szűkítve a kört. A sas szemmel tartja a lovasokat,de nem mozdul. Jóllakottan lomha és bágyadt. A körü-lötte vágtató lovas figyelése különös igéző hatással vana levegő királyára. Talán megszédül, vagy amint a bedui-nok állították, valami bénító hatás támad a bögyében, desaját szememmel láttam, hogy félóra múlva rádobták aburnuszt és elfogták!

Visszaülünk a kocsiba és megindulunk a delelő madárirányában. Már nem messze járunk tőle és Teddy márkészülődik a körbefordulásra, amikor a játék kezdete„szabálytalan” fordulatot vesz.

A sas nagy, lomha szárnycsapásokkal lendíti magát,de néhány percnyi repülés után, egy talajhullám tetejénleszáll.

Pár pillanat alatt ismét megközelítettük, amintazonban fordulni kezdünk, a sas megint nekilendül sföldközeiben tovább húz.

Még háromszor ismétlődik meg ugyanez és kíváncsianvárom, mint gondolja Almásy a megoldást. — Kifárasztjuk — mondja nevetve, — meghajszol-

290

juk, a déli hőségben, akkor aztán könnyebben adja megmagát sorsának.

Vagy félórája folyik a hajsza, a sas röpte mind las-súbb s a berepült szakaszok mind kisebbek lesznek. Egy-szer aztán végleg ülve marad. — Most jön a szédítés.

Nagy ívben kerüljük a madarat, mely felénkfordulvaköveti az autó minden mozdulatát. A körök mind szű-kebbek lesznek, már látni a hatalmas ragadozómadárélénken pislákoló szemeit is. Óriási horgas csőre nyitvavan, időnként ki-ki nyújtja rózsaszín nyelvét... Szom-jazik ... Kapkodva szívja a levegőt.

Már alig vagyunk harminc lépésre tőle. Ott körözünkegyre gyorsabban s a szegény madár alig tud már tipegnimaga körül, hogy a közeledő veszedelmet szemmeltart-hassa. Kocsink ismeretlen formájával és hangjával ösztö-nösen nyugtalanítja. Nem hajolunk ki, nehogy észrevegyeaz embert, melytől már megtanult félni.

Utolsó körünk alig 20 méter átmérőjű volt, — köze-pén ott ül a fogságra ítélt királyi vad. Már nem is fordulutánunk, csak fejét ingatja. Mögéje érve, lassan meg-állunk s a kocsi ellenkező oldalán kiugrálunk.

— Figyeljetek — súgja Teddy halkan. Vessétek lekabátjaitokat és libasorban, a kabátokat dobásra készentartva jöjjetek az autó fedezete alatt utánam. Egymás-után lemaradtok a körben, hogy minden oldalról körüllegyen zárva. Akkor aztán az én megmozdulásomra mindelindultok a sas felé, vigyázva, hogy ki ne törhessen. Akileghamarabb eléri, rádobja kabátját s utána vetődikmaga is, vigyázva, hogy a sas feje szabadon ne maradjon,mert csőrének egy csapásával súlyos sérülést okozhat.

Az autó fedezete alatt követjük a lassan továbbköröző Almásyt, míg mindnyájunknak sikerül a magahelyét elfoglalni. A negyedik ponton Almásy leáll s a sas

291

hátában megindul az állat felé. Mi ugyanígy. Lassan,vigyázva, minden lépést elhúzva mozgunk az áldozat felé,mely egyre nyugtalanabbul topog maga körül. Egy-egymozdulata olyan, mintha neki akarna futni, de már látja,hogy nincs elég helye ahhoz, hogy szárnyrakapjon.

Még három-három lépésre vagyunk. A helyzet olyankomikus, hogy nem állhatom meg nevetés nélkül. Denevetünk mindnyájan, a sas pedig rövid, vijjogó hangothallatva, Celio barátom és köztem rugaszkodik neki egér-utat venni. A görög azonban résen van, — velem együttugrik és szinte összeütközve esünk a hatalmas madárra.A kabátok egymásra borulnak s a következő pillanatbanAlmásy már szakszerűen csavarja körül foglyunkat, hogyaz mozdulni sem tud az autó fenekén.

Büszkén hajtunk zsákmányunkkal a város felé, egye-nesen az állatkertbe, hogy ott gondozásba adjuk értékesajándékunkat.

Pár hét múlva kis táblát kap ketrecére:Az egyiptomi vitorlázó repülők példaképe!

Madame Olga Buchanan panziója, a „Lafayette”, aMohamed Ali úton, kétségkívül a legeurópaibb intézmé-nyek egyike. Nem csak azért, mert a madame a kitűnőtábornokról keresztelte el a civilizációt jelentő, poloskák-tól nem éppen mentes szalonját, hanem azért is, mertméltán kél a gyanú, miszerint a zengzetes Buchanan névmegett a nálunk jólismert Buchsbaum rejlik.

Madam ennek megfelelően egészen egyéni étkezéstis vezetett be. Mármint, hogy a saját ízlése szerint valót.Mert azt azután joggal megkövetelheti ugyebár, hogypanziójának européer vendégei ismerjék és kitűnőnek

292

találják azokat az ínyencségeket, amelyekkel Madamecsaládias konyhája boldogítja az utána vágyakozókat.

Az egyiptomi konyhának kétségtelenül vannak külön-legességei, de Madame az egyiptomit egy kis Tel Aviv-ivalfűszerezi. Ahogy a bibliai idők olajbafőtt Szent Jánosrólemlékeznek meg, úgy szerepel Madame étlapján az olaj-ban főtt galamb. Szegény galamb, — megfordulna halóporaiban, ha fogalma lenne róla, milyen lidércnyomás-ként hat olajbanfőtt mivoltának puszta emléke is.

Két ízben próbálkoztam vele, aztán elhatároztam,hogy reménytelen kísérletek helyett inkább szobatársam-nak, a Hungypt Travel Bureau, vagyis a magyar utazásiiroda hosszú évek óta idekint élő kitűnő vezetőjének,Magurányi Jenőnek ajánlom fel, akinek gyomra remekülidomult Madame kosztjához. Magam részéről legszíveseb-ben a régen nélkülözött sertéssülthöz folyamodtam volna,ha sertés az egész Ni lus-völgy ben csak fikarcnyi isakadna. A mohamedán vallás tiltja a tisztátalan állathúsának élvezetét (lám, a jó Mohamed sem lehetett nagygourmand, mert a ropogós malacpecsenyén, vagy finom,illatos sertéspörköltön járt volna az esze, mikor a nílusidiétát megállapította...), így meg kellett elégednemavval, hogy Madam hátát borsództatom a disznósült élénkszínekkel ecsetelt természetrajzával s a hiánya okoztaelégedetlenségemet Madame szörnyülködésének pokoli él-vezetével kárpótolom.

Otthon megszoktam nyári idényben a nagyszerű füs-tölt szalonna mellé egy-egy gyönyörű, húsos zöldpaprikátfogyasztani el. Milyen szép formákat rejtett a természeta paprika hullámvonalas dudorokkal ékes potrohába..

Nos, egy napon új meglepetéssel szolgál Madame,Leheletfinom szakálltól pelyhedző álla egy fokkal méggömbölyűbbé dagad, mikor angyali mosollyal a „puszta-

293

különlegességet” tálalja elém. Felvillanó tekintettel gyö-nyörködöm a régen nem látott idomokban (a paprikárólvan szó) s mélyen lélekzem be illatát. — Remek!

Otthonias szakértelemmel kanyarítom ki torzsáját.Egy kis só, csipetnyi paprika s lehunyt szemmel harapoka zamatosnak ígérkező vastag húsába. — Mi az, mi lelteszememet, — már azt sem látom, van-e só a kés hegyén?...vagy mellészórtam talán? Alaposan megsózom a másodikfalatot, — bizony minden hiába ... a csodás paprikánakse íze, se bíze. Unalmas, mint a zöld fű, íztelen, mint aberántatlan parajlevél.

Az élet érlelő egyenlítői nap hatalmassá fejlesztette,de hiányzik a magyar talaj humusza, a televény, melycsurgó zamattal telíti a legmagyarabb gyümölcsöt. Gyö-nyörű formákkal kelleti magát, de hideg márványszobor,melybe életet nem, csak ihletet lehelhet az alkotó. El-hallgattatom kívánalmaimat, — majd kárpótol otthon azAlföld — talán egyszerűbb köntösű, de ízben gazdagabbflórája.

Ha már csalódnom kellett, vigaszt is keresek s vigaszttalálok. Miért van egy ugrásra tőlem a Földközi-tengeristenáldotta partvidékének gyümölcstermő hazája, ha nemJaffa narancsligeteinek bőséges aratását élvezem kárpót-lásul. Ökölnyi narancsok illatoznak a kosárban, mandari-nok halomba tornyozva, számlálatlanul, válogatott példá-nyokban.

Nem tudom, mikor ittam vizet utoljára, — narancslevével oltom szomjamat. Otthon csemege volt a narancs,— itt nem jelent többet, mint a hitvány kis szilva. Hakülönlegeset kívánok belőle, Almásy Teddyt kell meg-környékeznem. Abd el Moneim herceg birtokáról, vagya Kharga-oázis pálmaligeteiből hozzák repülőgépen azokata gondosan csomagolt, páfránylevelekbe göngyölt példá-

294

nyokat, amelyekből csak a felső tízezer asztalára jut,miután a Fuad király-úti csemegeüzlet kirakatüvegénkeresztül az isteni nép is végigélvezhette.

Mi tagadás, az embert elfogja időnként a honvágy.Olyan jó lenne most az Ezbekieh-kert helyett a — Margit-sziget platánjai alatt üldögélni... a Nílus helyett a Dunacsobogását hallgatni és a kaméleon színeiben pompázóaperitifek helyett a fölséges szőlőlevet kortyolgatni. Kék-nyelű ... Zöldszilváni., . Szürkebarát... Hárslevelű .. .itt pompáznának az aranysárga árnyalatainak mindenváltozatában, de ízben, zamatban olyan egyformán..,olyan — igazságot rejtő gyöngyözéssel, ahogy érezniszoktuk, ha messze sodort a sors. hogy mindenütt jó, delegjobb otthon...

Ma éjjel, álmomban bizonyára badacsonyi szőlőkközt fogok járni...

A REPÜLŐ BARÁT.(1933)

Daedalus és Ikarus óta csaknem minden nemzet his-tóriájában megtaláljuk a repülő ember legendáját. Ennekaz ősi vágyakozásnak, amely az ókor emberében a felhőkvándorlásának, a madarak röptének láttára kelt életre,nyomait ott találjuk a görögök és rómaiak mithoszábancsak úgy, mint a keleti népek és Ázsia őslakóinak 5000éves kultúrájában, a perzsa, kínai és egyptomi hitregék-ben.

Daedalus interea Creten longumque perosus —skandáltuk az iskola padjaiban s Publius Ovidius Nasohőskölteményének nyomán megelevenedett előttünk Ica-

295

rus sorstragédiája, amely az örök vágyakozás megnyilat-kozását jelképezte, egyben pedig azt a sorstragédiát is,amely a homo sapienst figyelmezteti, hogy soha sem lehet— homo volans.

Mennyi igyekezet, törhetetlen akarat, mennyi vágyó-dás az elérhetetlen magasságok iránt! Mennyi jószándék,feltaláló szellem és egeket csapkodó fantázia ostromoltaaz elérhetetlenség sínai hegyét. Azóta is a Parnasszusratörekszik az emberi akarat, mert véges mivoltának érze-tében többre, nagyobbra törekszik, mint ami számára atermészettől megadatott.

Minden nemzet büszke a maga Ikarusára. Ha végig-futunk repülési vágyak megnyilatkozásainak hosszúsorán, a lehetőségek elgondolásában mindig ott találjuk akor szellemét és felfogását. S amilyen mértékben a vég-telen távlatok szemléletéből, az ókor tapogatózó próbál-kozásain keresztül a mindinkább értelemre és szellemreépült újkor felé közeledünk, olyan mértékben enged azelképzelésből az értelmetlen tévelygés s válnak a meg-nyilatkozások mindig észszerűbbé.

A kínaiak, föníciaiak, asszírok és babiloniak kultú-ráját ismerjük a legrégebben azok közül, amelyek maifogalmaink és elképzeléseink szerint is értelemszerűek-nek mutatkoznak. A kínaiak mondavilágában ott szerepelmár a sárkány, melynek őse az özönvíz előtti időkbenminden bizonnyal a gyíkszerű hüllők egyike, talán aBrontosaurus és Pterodactylus egyesítéséből származóhüllőóriás lehetett. Kína, amely öt évezred távlatában ismár otthonos volt az üvegkészítésben, festészetben, amelymaradandó remekeit hagyta hátra az utókornak, lelki-világában még a babonák korszakában élt. Ám a sárkány,amelyről annyit tudott, hogy a növényevők családjábatartozó ősgyíkok egyike volt, tehát emberhússal nem

296

igen táplálkozhatott, elképzelésében mégis mint szörnyűhüllő élhetett. így varázsolta fantáziája olyan félelmetesábrázatúvá, amint azt mithológiájának számtalan meg-nyilvánulásában találjuk.

Azt is tudta, hogy a sárkány, bár nem a madarakcsaládjába tartozott, szárnycsonkjai segítségével ugrásai-nak hosszát úszómozgással növelni tudta. Így vált képze-letében a sárkány a szárnyasok világának szörnyetegévé.Mi sem természetesebb, minthogy képmását is ilyen for-mában igyekezett megalkotni.

De a külső jelenségeken túl, elképzelésnek most márkivitele az, ami bennünket ámulatba ejt. Sok olyan jelen-séggel találkozunk itt, amely arra vall, hogy ez a magaskultúrájú nép a fizika alapfogalmaival is tisztában lehe-tett. Ismerték az ellenállást és annak kihatását. Tudtakszámítani s minden síkban ábrázolni. Megalkották a sár-kányt, melynek eredeti kivitelezése a levegő haladás-irányára merőlegesen mozgatott ferde sík ellenállásánakés emelőerejének ismeretét tételezte fel.

Egyszerűségében is milyen csodálatos volt ez a sár-kány. Rövid, vastag kígyó formájában alakították ki.Egymás mögött párhuzamosan sorakozó és a fejtől a farokfelé vékonyodó, kerek papírlapocskák alkották a kígyó-szerű testet, olyanformán, hogy a négy világtáj felől alapocskákat egymással összekötő és az egymástól valótávolságát szabályozó zsinegek a síkokat a haladás irá-nyára enyhe szög alatt beállni kényszerítették. íme a maisárkányuk őse. Ha nálunk a sárkány egyetlen szelvényeszerepel is s azt hol négyszögre, hol körtealakra, hol meghat-, esetleg nyolcszögű formára alakítják is, lényegeugyanaz. Miután azonban az egymás mögé helyezett síkoknyújtotta stabilitás hiányzik, a gyermekek sárkányaira azegyensúly biztosítása céljából hosszú farkot kötnek.

297

A sárkány emberi értelem szüleménye. A monda-körben azonban se szeri, se száma azoknak a mosolyognivaló elképzeléseknek, amelyek azonban az akkori koremberének értelmi szintjéhez alkalmazkodtak s a kor fel-fogásának hű kifejezői lettek. A németek Walkűrjei, arómaiak Merkúrja persze éppúgy mondvacsinált alakok srepülésük pusztán fantázia szüleménye, mint Xiaxaresperzsa király sasoktól vont trónja.

A monda szerint a nagy király uralkodói nagy-ságához méltó tervet eszelt ki. Fogságba ejtettés hosszú időn át éheztetett sasokat kötözött trónusához,majd beleülve, egy hosszú rúdon a nagy ragadozók ínyencfalatját nyújtogatta az éhes állatok fölé. Mi sem termé-szetesebb, minthogy az éhes madarak vad szárnyalássalvetették magukat az elérhetetlen csemege után, eközbenmagasra vonták a trónt...

Bájos dajkamesék, gyermekkorunk „egyszer volt, holnem volt”-jára emlékeztető mondák alakjában gördültovább az idők szekere. Kötetre való kerülne ki a legen-dák hosszú sorából, de a naivitás, hozzá nem értés ésértelmetlenségek zűrzavarából toronymagasságra emel-kedik egy óriás szellem megnyilatkozása, amely az emberivágyódások történelmében új fejezetet nyit.

Leonardo da Vinci leül, papíron rajzol és számol. Anagy alkotó percegő tolla alól és szénkrétája nyománmég bonyolult szerkezetű, de emberi szellem alkottatervek varázsolódnak elő az izomerővel való repülés pro-blémájának megoldására.

A sokoldalú lángész megkísérli Ikarus repülését reali-zálni. A mondából valóságot próbál varázsolni. A mecha-nika még alacsony fokon áll, az erőgépek csak súlyokatemelnek, s haladó mozgás előidézésére képtelenek. Azemberi elme még nem fogja fel a madár repülésének

298

titkát. A kor embere üreges csontokat sejt, amelyeklevegővel telvék, — zsalus szárny szerkezetet képzel el sa tollak finom izomzat irányította mozgását tételezi fel.Feltevése szerint tehát a képesség magában a repülő lényé-ben rejlik. Leonardo tudja, hogy a madár ösztönadtaképességeit át nem veheti. De nem sejti, hogy emberi erőképtelen saját súlyának emelésére. Bízik az alkotóerőben,mely az ősi ösztönt pótolhatja ...

Kutatja az emberi erővel, szárnyak segítségévelvégrehajtandó repülés lehetőségét. A nagy elme erőát-viteleken gondolkodik. És krétája nyomán olyan erő-gépek vázlata kerül papírra és nyújt fogalmat elképze-léseiről, amely a Ma emberét is csodálatba ejti.

De a lángész, mely a milánói Sforzákat alkotta meg,a teremtő zseni, mely örök időkre biztosította alkotásai-nak halhatatlanságát, a repülés gondolatában icariádátélt át.

Minden gondolatnak korához kell érnie. Leonardoeszméje századokkal előzte meg a megvalósulást s azutána következő századok emberének értékes támpontotnyújtott.

S most elérkezünk a repülés fejlődéstörténeténekmagyar vonatkozásaihoz.

A XVIII. század elejéről felködlik előttünk a magyarIcarus, Cyprian páter alakja.

Vajmi keveset tud róla a történelem.A felvidéki nép ajkán élő monda szerint, a barát

magakészítette szárnyak segítségével, megejtve egy leányvarázslatától, éjnek idején elszállt a Dunajec-menti Veres-klastrom faláról a Tátrában lévő Halastóhoz, ahol aztánkővé meredve, ma is látható szikla alakjában, amelyet anép, sőt a Tátra-kalauzok is Mönch-nek, barátsziklánakneveznek.

299

Ezt a mondát többen feldolgozták. Lindner Ernő, aszepesiek kitűnő táj szólás-költője „En räuden Klaeusterwor Emaeul der schaenste Jong van Zaepserland” —kezdetű balladájában természetesen költői szabadsággalmeséli el a felvidéki ifjúnak történetét, aki ,,borzasztóokos” mivoltában csodálatos szárnyakat alkotott magának.Egy alkalommal egy kis madár kopogott be ablakán ésszólította ki a holdvilágos éjszakába s az ifjú felöltveszárnyait, elrepült kedveséhez, míg a merészség miattharagvó istenek le nem sújtották a vakmerőt.

Régen kísértett már a Cyprián mondával kapcsolatosadatok felkutatásának vágya. Nem is lehet közömbös szá-munkra, hogy élt valaha egy nagyszerű magyar ember,gondolkodó fő, ki korát megelőzve, olyan megoldást talált,amely a néhány évszázaddal előtte élt halhatatlan zseniminden igyekezete ellenére sem volt megvalósítható.

Hónapokon keresztül bújtam a könyvtárakat, régifolyóiratok sárgult lapjain kutatva nyomok után. Lehe-tetlenségnek tűnt fel, hogy itt élt légyen közöttünk azúttörő, aki a repülés apostolaként, nemzeti dicsőségünkaranylapjaira ira nevét s emléke mégis elvész nyomta-lanul. Ha minden nemzetnek megvolt a maga úttörője,méltán lehetnénk büszkék a sajátunkra.

Mennyit kellett böngésznem, olvasnom, anélkül, hogya rege eredetének nyomára akadtam volna.

Lassan mégis kialakult a monda képe, amennyireazt a még rendelkezésre álló adatokból sikerült kiala-kítanom.

A Tátra északkeleti oldalán kanyargó Dunajec felsőfolyásánál, Sublechnice közelében kolostor romjai álla-nak, amelyet tégláinak színe után Vörös Klastromnak híva nép. A kolostort 1319-ben alapította a Lapis Refugiipriorja, Márton s abban kezdetben karthauziak laktak,

300

majd később Mattyasovszky nyitrai püspök Itáliából acamaldu'li szerzeteseket, vagyis néma barátokat telepítetteoda, akik a Dunajec lazachalászatát bírták kiváltságul. —A néma barátok fogadalma a rend tagjait örök hallgatásrakésztette. Mennyi önuralommal s az önmegtagadás mek-kora lelkikészségével kellett megáldva lennie annak, ki arend falain belül kívánta leélni életét...

Ebben az időben a kolostornak 12 tagja volt. Közöt-tük élt Cyprián, aki nem is barát, hanem úgynevezettlaikus fráter, a rendnek orvosa volt. Korának kiválótudósa, megáldva mindazon tehetséggel, amely alkalmasvolt, hogy személyének tiszteletet szerezzen. Nemcsakorvos, de botanikus is volt. Rendkívül értékes herbá-riuma, mely 1764-ből való, magában foglalja a MagasTátra és a Szepesség 272 gyógynövényét, közli azok latin,német és tót neveit s főleg betegség esetén való alkal-mazásukat.

Ennek a poprádi múzeumban őrzött és barna kutya-bőrbe kötött munkának címlapjából kitűnik, hogy páterCyprián tudós, természetbúvár, alkimista, tűzmester, asz-talos, tükörkészítő, festő és ezermester volt, tehát átlagotmeghaladó képességekkel megáldott ember, — nem csoda,ha a repülés kérdése is foglalkoztatta.

Harminc évvel később, 1807-ben jelent meg Bre~detzky Sámuel komoly munkája „Neue Beitraege zur To-pographie und Statistik des Königreichs Ungern” mely-nek „Haligowetz und Rothes Kloster” című fejezetében akövetkező ékes közlés olvasható:

„A magány gyakran hat termékenyítőleg a feltalálószellemre. Mielőtt még a világ aerostatokról csak hallottis volna, már kísérletezett itt egy Cyprián nevű szerzetes,hogy magát szárnyak segítségével a levegőbe emelje. Sze-rencsésen el is jutott a Korona-hegy tetejéig.

301

Bővebbet mond Reissig „hites matematikus”, Gö-mör megyének a XIX. század elején élt mérnöke, aki akövetkezőképpen ír róla:

„A barát éveken át dolgozott a klastromban lévőlaboratóriumában két szárnyon, amelyeket karjára csa-tolt. Ennek két nyúlványa is volt, melyeket a két főszárnyóraszerkezettel hozott mozgásba. A kísérlet egy hold-világos estén történt. A klastrom magas kőfal kerítésérőlindult el a barát. Hosszan lebegve, valósággal úszott azűrben, míg a Korona-hegy tetejéig nem ért.”

Két évtizeddel később ismét találkozunk Cypriánléniájával. A Hasznos Mulatságok 1825-ik évfolyamában,a kor nyelvezetének megfelelő ékes szövegezésben azismeretlen szövegköltő a következőképpen elmélkedik:

„Nem ama bétsi órás Degen Úr volt az első, aki pró-bát tett mesterséges szárnyak segedelmével magát a leve-gőbe emelni, hanem előtte jó idővel a Veres Klastromban,mely a Kamara jószágaihoz tartozik, Szepes megyébenegy Cyprián nevű fráter tett először próbát a Kárpáthegyen a mesterséges szárnyakkal a levegőbe repülni.Többre is ment ezen próbájával, mint Degen Űr, mertnem szoríttatá magát egy lóiskolába, mint ez s nem vettmaga segedelmébe egy két levegő golyóbisokat (Luft-ballon), hanem szabad levegőben, a Korona nevű hegybércéről repült fel jó magasan.”

Idáig jutottam megállapításaimmal s bizony be kellettvallanom, — nem valami messze. Hiszen a rendelkezésreálló adatok olyan általánosságban emlegetik a barátot.hogy fel kellett tennem, miszerint a jószándékú megem-lékezők is csak egymás nyomát taposták s vajmi kevésfáradtságot vettek maguknak, hogy Cyprián históriájárólközelebbit kiderítsenek.

Bár lehet, hogy hiába is tették volna. Mennyi értel-

302

met adhatott a dolgoknak az, akinek a kérdés lényegérőlleghalványabb sejtelme sem lehetett. Ha Cyprián élt ésalkotott is, vajh ki tudja, maradt-e annak írásban bárminyoma. Amint ma tudjuk, kora nem volt iránta megér-téssel, kísérleteit Istenkísértő boszorkányságnak nyilvání-totta. Nyitra püspöke elrendelte az „Ördög szekerének”nyilvános megégetését, amelyet az egykori krónikások sze-rint Szepes-Béla piacán, nagy tömegek durva röheje éshangos kiáltozásai közepette hajtottak végre a „gonosztselekedeteknek miatta megengesztelésül.”

Nem, sem szárnyaiból, nem búvárkodásainak írásosemlékeiből nem maradt fenn semmi. Milyen iróniája asorsnak, hogy nagy emberek, nagy alkotásai megsemmi-sülnek, s nem maradhatnak az örökkévalóságnak. Késeiszázadok is csodálattal adóznának annak, mit kora nem is-mert el. Itt állunk tehetetlenül, korának nagy elméje s ateremtő lélek nagy megnyilatkozásának emlékein me-rengve és nem találunk kiutat. De kutatva fürkészünk amúlt távlatában s értelmet keresünk a történéseknek.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az írásos em-lékeket, Cyprián életének mozzanatait, nagy művénekmegismerését a feledés homálya borítsa. Avagy ténylegcsak legenda már... Képzeletszülte álomkép, mely olyankorok kísérője volt, amely a kérdés lényegét még nemismerte fel?

Forduljunk a következtetéshez. A századok szelle-met, felfogást átformálhatnak, de a történések színhelyétmeg nem változtatják. — A Dunajec kanyargó csíkja ottvész el a Magura hegyhátai között s évszázadok óta vál-tozatlan hűséggel zárja magába elvonatkoztatott életénekbensőséges titkait s a vidék romantikáját.

Mind mélyebben hatott át a gondolat, hogy nyomra

303

kell találnom. S a szerencse segítségemre jött. Négy hetiszabadságom meghozza vágyaim teljesülését.

Andor bátyám a Tátra alján állja az elszakítottmagyarság nehéz harcát a cseh szellemi elnyomatássalszemben. Az országos hírű sportember a Tátra egyik leg-régibb és legalaposabb ismerője, aki a Tátra-kalauz meg-írásával először tárta a Kárpátok rajongói elé ennek ahegyvidéknek csodás szépségeit s adott útmutatást azodavágyóknak. Ö lehet leginkább kutatásaimban segítsé-gemre.

S amikor 1933 telén hozzá feljutottam, két napot sempihenve, bátyám társaságában első utam a Magurábavezetett.

A csodás fatemplomú ősi cipszer városka, Késmárkvolt kiindulási állomásunk. Csikorgó tél volt és friss hóborította a tájat. A kéthengeres kis Tátra, ez a hegy-vidékre épített pompás kis kocsi tompa dohogással dübö-rög velünk a környező mezőkkel összefolyó szűk ország-úton. Vígan futunk keresztül Szepesbélán, — az út méglassan emelkedik. Rövid félóra alatt beérünk a Maguraaljába s a szerpentinek előtt egy percre megállunk.

Csodálattal bámulom meg immáron harmadszor alegnagyszerűbb vitorlázó terepet, amelyet a természetvalaha megalkotott. Vagy 100 méter magasságba emel-kedik ki a lankásan dombosodó terephullámokból a ko-porsó alakúi Kriegowszka, amelynek — talán 30 fokos — análunk uralkodó szélirányra merőleges északnyugati ol-dala a legcsodásabb lejtő, amelyet valaha láttam. A hegy-hát lapos teteje billiárd-asztal simaságú, óriási gyepesrét, mintha a Mindenható is motoros leszálló helynek ésrepülőgépvontatásra teremtette volna. A csodás hegy dél-keleti lejtője, a hegy lábánál fokozatosan csökkenő szög

304

alatt nagy kiterjedésű sík mezőbe fut le, olyan iskola-lejtőt alkotva, amelynél jobbat elképzelni sem lehet.

Szinte elbűvölten állok a természet-alkotta gerincdélnyugati oldalán, amely két-háromszáz méter széles-ségével még itt is vitorlázható. Valóban tűnődni lehet,vájjon nem emberi kéz alkotta-e meg ezt a tökéletesformát, amilyent a vitorlázó repülők milliós gárdája leg-szebb álmaiban sem tud elképzelni.

Az idő sürget, a világosság órái rövidek, sietnünkkell tovább. Az út emelkedik, s meredek szerpentinekenkanyarog velünk a Magura csúcsa felé. Az amerikai tetőszélárnyékában meghúzódva átengedem magam a tájszépségei élvezetének. Lélekben ott járok már a Dunajeckanyarulatában s próbálom elképzelni azt a képet, melyetAndor bátyám festett a klastrom romjairól.

Mert a legendás események színhelye, az egykorhíres Vörös Klastrom, ma már csupán rom. Harminc évelőtt munkások dolgoztak udvarán, akiknek vigyázatlan-sága folytán tűz hamvasztotta el. A cseh uralom nemnyilvánította védett műemléknek. Sublechnice szerénypolgársága pedig a maga mérsékelt anyagi eszközeivel,vajmi kevéssé áldozhatott reá s maradt minden úgy,ahogy a tűz és enyészet romba döntötték.

Hágin keresztül, Hanusfalván át érjük el a szeszé-lyesen kanyargó Dunajecet. Vize itt-ott keresztül csillana felületét borító vékony jégkéreg felett, — az út mosta Dunajec folyását követi.

A kis Sublechnice község paplakánál megállunk.Andor bátyám presbiteri teendőinek ellátására vissza-marad, én pedig nagy benső várakozással indulok neki aVörös Klastromhoz vezető kanyargó útnak, hogy az év-százados legenda színterén hallgassam nemes múltrólregélő romok vallomását.

305

Amint a hatalmas kőkereszt a klastrom bejáratánálőrt álló fák közül előbújik, a lombjukat vesztett ágakonkeresztül megpillantom a legendás kolostor falait is.

Az oldalsó bejárathoz épített szűk kis bódéban meg-találom a romok őrizőjét. Előadom jövetelem célját. Ajő öreg vállat von:

— Tessék csak, tessék, járnak ide annyi turisták,hogy az Isten se győzné őket számontartani. Aztán csakösszefirkálják, ami hely még pusztán maradt s elvinnéka torony gombját is, ha le nem égett volna.

Nem kísérlem meg, hogy az öreget meggyőzzem, deszeretnék egy kis megnyugtatással szolgálni s azért fel-ajánlom, kísérjen el utamon, szívesen jutalmazom fáradt-ságát.

— Hát el tetszett-e azt a Baedekert hozni, bár abbanem sok van írva, de többet az igazat megvallva én setudok. Csak mesélnek itt sokat az emberek. — nem leheteligazodni azon.

— Mondja kérem — szakítom félbe az Öreg iamen-tációját, — tud-e valamit az itteni barátok dolgairól?Hallott-e valamit egy Cyprián nevezetűről, aki repülővolt?

Csodálkozó mosollyal néz rám. Hitetlenkedve csó-válja a fejét,

— Repülő? Akkor uram még aligha szálltak fel azemberek, még kevésbbé a papok, hacsak meg nem dicső-ültek.

— No jó öregem, hát majd körülnézek egy kicsit,— most csak igazítson el, merre találom a refektóriumot,mert úgy hallottam, hogy abból még valami látható.

Ápolatlan udvaron keresztül botorkálunk előre apár lépésnyire emelkedő, részben romban heverő falazatfelé. Kapunak, ajtónak nyoma sincs már. Ívelt boltozaton

306

átbújva, előbb egy nagyobb terembe lépünk, mely atemplomnak oldalhajója lehetett. A roskadt tetőzet alattévtizedek óta befolyó esővíz elmálasztotta a méter vastagfalak vakolatát, amelyeken itt-ott az egykori festéseknyomai láthatók. Egy oltárszerű képződmény fakult ara-nyozással, oldalt egy szószék, középen keresztelő medencemaradványai. Áthaladunk a töredezett kőkockákkal fe-dett helyiségen és az oltár mögött megbúvó alacsony nyí-láson keresztül, a hat méter hosszú, de mindössze két mé-ter széles refektóriumba érkezünk.

Csodás látvány, melyre megbűvölten állok meg, míglassan hozzábátorodom. A megmaradt sekrestyében 12imapad, háttámlájukon festett jelenetek a barátok éle-téből. A vörös fenyőből készült remek bútordarabok egy-kor dús tűzaranyozását vörösre patinázta az idő. Lótusz-levelek markolják a támlák szegélyét s fogják közre afára festett képeket. Az egyiken csuklya nélküli barát-ruhás alak mutat fel, a részben erdőborította Korona-hegyre, — elrévedő pillantása mintha a távlatok vég-telenjét kutatná s lelke magas szárnyalással követné pil-lantását — Cyprián.

Szembenállók a székkel, melyen a legendák csuklyásálomlovagja adta át magát ájtatos érzésének, hogy lélek-ben vezekeljen Istenkísértő gondolataiért. Vájjon szelle-mének megfelelő tisztánlátás világossága élt-e a barát lel-kében, vagy őt is lenyűgözte gondolatainak, vágyainakmerészsége? Hitt-e abban, hogy öntudatlanul is a műve-lődés és haladás fáklyahordozója, vagy csak a kutatóelme kényszerérzetének megszabott útját követte? A ref-rektórium néma csendje nem ad rá választ.

Kinézek az ablakon, amelynek üvegtáblái a fényt át-bocsájtják, de átláthatatlanok. Az egyik kitört ablak egydarabját kezembe veszem. Tengerzöld színű, hullámos

307

változó vastagságú üveglemez, telve levegőbuborékokapró pontjaival. Öntött üveg. Ennek a néma romnak min-den köve, elpusztult berendezésének minden megmaradtdarabja elmúlt századok történelméről beszél.

De a falakat — megértem az öreg sekrestyés kesergőpanaszát — az emberi butaság, léleknélküliség és kul-túrátlanság égbekiáltó nyomai éktelenítik. — Miért kel-lett mr. Crown-nak, aki valamelyik társasutazás keretében,szerencsétlenítette a Tátrát megjelenésével, ilyen vastagkrétával és betűkkel örökíteni meg nevét? Száz meg százhasonló felírás szántja végig a refrektórium falának szent-képeit, a híres sedilisek támlaképeit, a bejárat kereténekcirádáit és a simára kapart kövek felületét egyaránt. Alatin közmondás örökéletű igazságát innen példázhatnánk:Nomina stultorum, jacent ubique locorum! — Az ostobáknevei minden helyen megtalálhatók. Ha a vandalizmus,amely ezeknek az utolérhetetlen becsességü emlékeknekszépségét ilyen barbár kézzel rontotta le, megszólalna»hangja mellett elveszne a jerikói trombiták harsogása is.

Még összejárom a kazamatákat, amelyek egykor abarátok cellájául szolgáltak. Keresem Cyprián apothéká-ját, amelynek berendezési tárgyai az első tűzvész utánrészben megmaradtak. De az emlékgyüjtők kíméletlenszenvedélye még a nyomokat is eltüntette.

Egy kicsit lehangoltan botorkálok a málladozó köveks a falakról lehulló vakolat törmelékei között, s érzem,hogy a látottak nyomasztólag hatottak rám. A szabadbavágyom, az utolsó mentsvár, a ,,helyszín” után.

Felkapaszkodom a bástyaszerű hatalmas falakra. Tetején másfélméteres szélességben valóságos sétaút kínál-kozik. Nyolc méter magasságból nézek alá a falak lábai-nál csörgedező patakra s elgondolkodom. A falakról Cyp-rián vajmi keveset röpülhetett.

308

Elbúcsúzom az őrtől s gyors léptekkel indulok azelőttem meredő lejtők felé. A Drei Kronenberg égbe-nyúló üstöke hívogatóan integet. A középső oromnak aDunajec felé néző meredélye úgy szakad le ezerméteresmagasságából, mintha gigászi hóhér pallósa csaptavolna le.

Kőről-kőre szökellve, átlábalok a sekély vizű pata-kon. Néhány száz lépés után meredeken kapaszkodom ahegy oldalába vezető túristaúton. Tíz percnyi gyaloglásután megbontom sálamat, újabb 10 perc múlva kigomboltkabáttal fújtatok az erős kapaszkodón. Minden lépésseltágul a kilátás, de tágul a tüdőm is, — a mászás ütememég változatlan.

Fél óra múlva már csak vontatott lépésben haladok.Mind sűrűbben állják utamat sziklák s figyelmeztetnek,hogy a Kronenberg megmászása mégsem stílszerű utcaicipőben. Ám időm rövid s szinte vonz az egyre tágulóláthatár.

Minél feljebb jutok, annál világosabb előttem, hogya Koronahegy szerepe Cyprián repülésében nem alapta-lan. Szinte izgalomba hoz, amint váltakozva mérlegelema lehetőségeket. Lépésről-lépésre újabb kiszögelések kí-nálják helyüket az eiugrani szándékozónak s valószínű-leg, hogy ikarusi szárnyak birtokában magam is kísér-tésbe esnék.

Közel egyórás erős kapaszkodás után végre a csúcsonvagyok. A sziklák kiugró párkánya még takarja a lejtőt»— lassan előremászok s egy előrebukó sziklán meg-fogózom.

A szezám nyílt meg alattam. Jő, hogy fogózom, mertelőreszédültem volna a feneketlen mélybe. Alattam tá-tongó űr, — mintha elveszett volna alólam a talaj s Mo-szabadon lebegnék ég és föld között.

309

Csodás kilátás nyílik a lengyel Tátrára s a Dunajeckanyargó völgyeibe látok. Úgy trónol a Koronahegy kör-nyezete felett, mint a koronát ékítő diadém. Néhány per-cet a kilátás élvezetének szentelek, míg a megerőltetőmászástól ziháló tüdőm megnyugszik, aztán már nyugod-tan vizsgálódom.

Ötszáz méteres lejtő, csaknem 70 fokos meredekség-gel fut le a mélybe. Nagyszerűbb starthelyet nem is alkot-hatott volna a Mindenható. Nem kell, hogy valaki a re-pülés rabja legyen, de még csak merészebb fantáziasem kell, hogy önkénytelenül ne elsőben is a repülés gon-dolata kísértsen.

Cyprián innen repülhetett!Megkísérlem az eseményt visszaálmodni.Cyprián szárnyai részben a denevér csont és izom-

rendszerével, de a madárszárnyak görbületével, vékonyhártyabőrrel bevonva épültek fel. A szárnyvégek talánmozgathatók, — a mozgást szíjak közbeiktatásával alábak végzik el. A test egyensúlyának fenntartására amadár farktollazatához hasonlóan uszony fedi a vég-tagokat.

Cyprián nem szaladt vakon a nagyvilágba. Az a 8méteres kolostorfal sokat regélhetne előzetes kísérleteiről,amelyek során a barát kipróbálta szárnyainak hordképes-séget. Valami fenntartóerőt kellett adnia, különben nemmerészkedett volna a Koronahegyre.

A középső sziklaorom lapos tetejének függélyes ve-tületi pontjától a Dunajec alája ívelő kanyarulatánaktúlsó partjáig a távolság 800 méter. Az így képzelt három-szög átfogója kb. 30 fokos lejtőt képez. Ha egy készülékilyen szög alatt halad, két eshetőséggel kell számolnunk.Vagy rendkívül felgyorsul az igen meredek — mondhat-nánk zuhanósebességet adó — pályán, vagy nagyobb a

310

süllyedő, mint a haladási sebessége. Ha tehát felteszem,hogy Cyprián magaszerkesztette szárnyaival siklani nemis tudott, de azok felülete elég nagy volt, hogy a barátsúlyát fenntartsa, jó egyensúlyi helyezkedés mellett aszárnyak ejtőernyőként működhettek,

Ejtőernyővel pedig már 100 évvel előbb repült azegyház egy másik magyar papja, Verancsics Ferenc, akiugyan, csak 20 méteres toronyból ereszkedett le, de készü-léke is kezdetlegesebb lehetett. Ha Verancsics épkézlábúszta meg kísérleteit — többet, mert az egykori leírásokszerint nyilvánosság előtt is bemutatta, — mért ne sike-rült volna ugyanez Cypriánnak, aki emellett görbülettelbíró szárnyaival még előre is haladhatott.

Aki már a szárnyak mozgatásánál tartott, túl voltazon a laikus elképzelésen, hogy a viszonylag nagy szár-nyakra ható ellenállást izomerővel próbálja ellensúlyozni.Kétségtelen, hogy Cyprián huzalokkal kikötötte szár-nyait s így az előrehaladási sebessége a szárnyak felhajtóerejét csak növelte.

Látom a barátot, amint a hegytetőre érve, egy időremegpihen. Alig 20 kiló súlyú gépének felhozatalábannéhány novícius segédkezett. A barát már megfigyelte,hogyan suhannak a nagy ragadozók a bércek lejtőin moz-dulatlan szárnyakkal, ha a szél pontosan a meredélynekfújt. Cyprián is ezt a napot választotta.

A könnyű délnyugati szél meglobogtatja a kiterjesz-tett szárnyak végeit, amint a hajlított faívekre szereltgép, ügyes kezek nyomán lassan alakot ölt. Cyprián mégegyszer gondosan végigvizsgálja készülékét, aztán a szár-nyak közét feszítő keretbe beléáll.

A Radziejawa felől most kel fel a nap. A barát ár-

311

nyéka úgy nyúlik át a szomszédos csúcsok ormain, minthaszelleme gigászivá növelte volna új világok álmodóját.A novíciusok szívdobogva, de áhítatos hittel figyelik akísértő minden mozdulatát.

Alant a mélyben most ébred az élet. A kolostor kert-jében szorgos kezek öntözik az ágyakat s a patak zuglói-ban hosszú boton elfekvő hálót vetnek a lazachúzás út-ján. Ki venné észre azt a parányi alakot, mely ott válikel az égtől fehér szárnyaival övezetten a szörnyű mere-dély felett...

A barát lassú léptekkel, óvatosan hág a sziklákonfelfelé. Szárnyait meg-meglibbenti az élénkülő szellő.Kámzsáját fejére húzta, csuháját vastag fehér kötél pó-lyázza dereka körül.

Most a szikla peremére ért. A novíciusok kétoldaltvigyázzák, hogy szárnyai vízszintesen maradjanak. Abarát belelép a farokuszályt rögzítő sarukba, — eljött arepülés pillanata!

Pillantását az égre emeli. Keskeny arcán megenyhül-nek vonásai. A nagy leszámolás előtt Istenéhez tér. Talánbocsánatkérés rebben el a keményen zárt ajkak közül sa kísértő segítséget kér.

Csak egy másodpercig tart megadó magábaszállása.Aztán felszegi fejét. Vonásai megkeményednek. Szemei-ben fellángol az újkor emberének dacos győzni akarása.Homlokáról hite sugárzik, — akarja s érzi, hogy a sors-nak — Daedalusa lesz.

Lassan előre dől. A szél meglibbenti csuháját s bele-kapaszkodik a kámzsa széleibe. Gyors pillantást vetmindkét irányba, ahol a noviciusok hideglelős izgalom-mal, alig tudnak lábukon állani.

— In nomine Dei! — szól mintegy önmagá-nak, s elrúgja magát a sziklafaltól. A novíciusok kezéből

312

kisiklanak a szárnyak s egy másodperccel később a barátalakja alátűnik a mélyben.

A hatalmas légnyomás megduzzasztja a felületeket,az esés lassul s Cyprián úszni kezd a légben. Harsogvazúg a szél a szárnyak körül s egy pillanatra szinte beléjefojtja a lélekzetet. Minden idegszálával a történéseketkövetve, teljesen tudatosan cselekszik. Alig lassúbbodottszabadesésszerű zuhanása, máris megállapítja, hogyegyensúlyi helyzete jó, de gyorsabban süllyed, mint sze-rette volna.

Már eltávolodott a sziklafaltól, — megkísérli a szárnyakmozgatását. Eddig nem próbálhatta, mert titkon vég-zett ugrásai olyan rövid lélekzetűek voltak, hogy szárny-mozgatás kísérletekre nem lehetett alkalma. Amint azon-ban néhányat rúg a levegőben, úszómozgásra beállítottfelületvégei meglibbennek ugyan, de készüléke billegnikezd. Gyorsan megmerevíti testét s az egyensúly isméthelyreáll.

Nincs ideje megfigyelésekre, — a föld rohanvástközéig. Domboldalak, fák sietnek feléje a mélyből s aláthatár lebukott a körülzáró hegyek mögé. Cikázó pil-lantással keresi leszállása helyét, — már csak másodperceivannak hátra.

Hosszan elnyúlt helyzetéből felemelkedik. Lábait ülő-tartásban emeli mage elé, hogy a földetérés pillanatábanmeg tudjon állni. A hirtelen felmeredő szárnyak lefé-kezik esését, — szinte megáll a levegőben, aztán úgy érzi.mintha fenntartó ereje hirtelen megszűnt volna s kemény,nehéz dobbanással esik a zsombékos part fái közé.

Még hallja a közeli fűzfán fennakadt szárny reccsené-sét, aztán néhány másodpercre jótékony zsibbadás ejtikábulatba.

Öntudata lassan visszatér. Már érti a történteket.

313

Szeme kitágul és a Koronahegy irányába fordítja tekin-tetét.

Kevélyen, a felkelő nap fényében ragyogva emeliégnek üstökét a Koronahegy. S az ember, ki magasba tört,szegett szárnyaival hever a föld porában, melyből lett, shová visszatért.. .

Mert a Természet nem tűr antagonizmust. A repülésgondolatának korához kellett érnie.

Nélküle talán még ma is megvalósulatlan lenne azévezredes álom.

ΤARTALOMJ EGYZÉK.

És mégis repülünk.....................................….................................. 5Találka a híd alatt .......................................................................... 11Közel az Istenhez .......................................................................... 19Hetedhétországon …....................................................................... 27Sisiphus küzdelmei....................................................................… 62Égszakadás....................................................................................... 88Szivárványhíd................................................................................... 98Éjjel Paris felett............................................................................... 110Triangle keresztje........................................................................... 122Elsötétült a nap .........................................................................…. 138Vakrepülés.............................................................................…..... 154Movero........................................................................................... 178Hegyek alján..............................................................................…. 197Kormányzói bemutató .................................................................. 217Fáraók földjén ..........................................................................…. 229A piramis varázsa ............................................................................ 242S. O. S. a sivatagban.................................................................. 252Arabeszkek ..................................................................................... 268A repülő barát legendája................................................................. '294