Mesterházi Lajos: A PROMÉTHEUSZ-REJTÉLY

Mesterházi LajosA PROMÉTHEUSZ-REJTÉLY

(Részlet)Regény

(Részlet)

Fapadoskonyv.hu Kft.

Fapadoskonyv.hu Kft.honlap: www.fapadoskonyv.hue-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-299-457-4

4

A PROMÉTHEUSZ-REJTÉLY

Réges-rég, úgyszólván gyerekkorom óta foglalkoztat a kér-dés; egy ideje azonban – mint mondani szokás – seméjszakám, sem nappalom miatta. Kezdem érteni a föltalálokmániákus küzdelmét a közönnyel, értetlenséggel, s hogyha másképp nem érnek célt, úton-útfélen ordítják: „Heu-réka!” És pimasz ostobaságnak érzik, hogy a világ csakmegy tovább a maga útján, mint addig; hogy az emberekettovábbra is csak a maguk ügyes-bajos dolgai, jobbára ne-vetséges apróságok izgatják.

Én is, lám, mostanában minden barátomnak, ismerősöm-nek csak Prométheuszról beszélek, sőt, immáron írok.

Pedig, szavamra, senki nálam jobban nem tiszteli az elő-ítéleteket; senki nálam jobban nem vigyáz embertársainaklelki nyugalmára; tehát például, hogy ne kényszerítseőket egyszer már jól fölragasztott címkék levakarására ésátírására. Jelesül: ha úgy tudják rólam, hogy „a napi témákelkötelezett írója” vagyok, hát írjak napi témáról és napraelkötelezetten, ahogy illik. S ha maradt bennem valami azegykori filológus-palántából, ám tartsam meg álmaimban,magányos töprengéseimben vagy legföljebb szűk családikörben. Ne legyek másmilyen, mint amilyennek tartanak,még akkor sem, ha vagyok. Sokáig ellenálltám tehát, nemakartam megírni, amit most megírok, sőt, igazában semmitsem akartam írni, elvégre nem vagyok dilettáns, hogy örö-möm leljem a munkában, ha nem muszáj. És lám, ennyi tisz-tességes elszánás után: mégis írok.

Mert fölfedeztem a Prométheusz-rejtélyt.No, nem a megoldását, arról egyelőre nincs szó. Csak a

rejtélyt. A rejtély maga, majd meglátják, mennyire izgató!Nem is érti az ember, hogyan, hogy mind ez idáig senkineka szemébe nem ötlött, vagy ha igen – hallgatni tudott róla.

5

Ki volt Prométheusz, minden iskolás gyerek tudja. A gö-rög mitológiának az a hőse, aki a tüzet az égből az em-beriségnek lelopta, s akit ezért Zeusz Héphaisztosszal aKaukázusnak egy sziklájához láncoltatott. Ahol is napontamegjelent egy sas (némely források szerint keselyű), hogynaponta újra gyógyuló sebeit föltépje és máját szétmar-cangolja. Mígnem végül Héraklész, arra járván, a madaratmegölte, a láncot letépte, s Prométheuszt megszabadította.

Ez eddig rendben volna. Most jön azonban a rejtély!Mi történt Prométheusszal ezután? Mert hogy történt egyés más, az nyilvánvaló. De miként merülhetett homályba,tűnhetett el az emlékezetből személye, s ami vele még tör-tént?! Tudjuk, s aki nem tudná, majd kitérek még rá: azemberiség legnagyobb jótevője volt. Hogyan, hogy az an-tik világban sem csillagképe nincs (a sasnak, amely a májáttépte, van!), sem temploma, de legalább oltára vagy emlé-kének szentelt forrás, liget, ilyesmi?! Hiszen az egész ke-rek csillagos ég telis–tele a mitológia és a mondavilág oly-kor egész jelentéktelen alakjaival, sőt, egyik-másikának va-lamilyen puszta használati tárgyával.

Vegyünk egy közismert példát! Jellemzésül, hogymennyire aprólékosan pontos is tudott lenni az emberiségközös emlékezete! A Koszorú, amelyet Dionüszosz adottAriadnénak, mindmáig az egyik legtöbbet bámult és leg-karakterisz–tikusabb ábrája az égboltnak. Pedig hát gon-doljuk meg: ki volt az az Ariadné? Miféle hőstettet hajtottvégre?! Minosz bakfislánya volt, aki bakfismódra belesze-retett Thészeuszba. Miért is ne szeretett volna? Jóképű fi-atalember volt Thészeusz, halálraszánt hős, ráadásul – kül-földi. És – több megbízható forrás szerint – ügyes szívrablóis, értett a nők nyelvén. Kicsit udvarolt Ariadnénak. Vagyjobb híján, mert Phaidra még pöttöm kislány volt akkori-ban; vagy – ez is könnyen lehet – tulajdonképpen már ak-kor is Phaidra tetszett neki, de az azóta is sűrűn alkalma-zott és bevált, úgynevezett „dobva főző” taktikát követte:azért udvarolt Ariadnénak, hogy Phaidra féltékeny érdek-lődését fölkeltse. Végül pedig, amit legvalószínűbbnek fo-

6

gadhatunk el: tudta, hogy igen rövid a rendelkezésére állóidő, tehát az okos, gőgös, szép Phaidra helyett (hiszen kivolt akkor még az a Thészeusz?! Athénban is csak „jött-ment”-nek csúfolták!) a kisebb ellenállás útját választotta:az anyja vére Ariadnét, aki könnyen lobbant lángra, és ér-zéseit nagyon is kinyilvánította, magyarán: fölkínálkozott.Azt is tudnunk kell, ha kicsit közelebbről megforgatjuk adolgot, hogy ama bizonyos gombolyag nem Ariadné ötlete.De nem ám! Régi használati tárgy volt az a Minosz-házban,közönséges trükk, amilyen manapság minálunk, hogy a kul-csot a lábtörlő alá rejtjük. Megmagyarázom, ha valaki azon-nal nem értené. (Mert ugye, megszoktuk, hogy „Ariadné fo-nala”!) Minotaurosz, a szörnyeteg, nekünk meg általábanaz idegeneknek szörnyeteg. A családban, akárhogyan is, decsaládtag. Ha már egyszer Pasziphaét nem verték agyontüstént a bikával történt disznóság után. Mert bármilyenmegértéssel, bármekkora – meg sem engedhető – libera-lizmussal kezeljük is a nemi szabadosságot, a legkülön-félébb aberrációkat – kivált, ha nőkről van szó, ráadásulilyen régi ügyről – az, amit Pasziphaé művelt, mindenkép-pen: disznóság. Disznóság Minosszal szemben, aki számosegybehangzó tanúbizonyság szerint módfelett tisztességes,okos és igazságos uralkodó volt. Disznóság a családdalszemben: egy anya, akinek két szép gyereke van, méghozzáleányok! De disznóság a bikával szemben is; hiszen, minttudjuk, egy fából faragott tehénbe bújt bele a kéjsóvár dög(nem tudom őt másképp minősíteni), vagyis a szegény bikátis becsapta, azt a meglehetősen nagy és rossz természetű,de alapjában véve tiszta gondolkodású bikát! Ha tehát,mondom, ezek után nem verték agyon, sőt, megengedték,hogy a visszataszító nász gyümölcsét, a bikafejű félem-ber-szörnyeteget világra hozza – akkor tudomásul kellettvenniük, hogy elrejthetik bár kaján szemek elől a labirintus-ba, de az a szerencsétlen végtére ártatlan az ügyben, s még-iscsak családtag, féltestvér: ápolni, gondozni, etetni kell.Mármost kilenc évre hét athéni ifjú és hét leány: nem való-színű, hogy ez lett volna Minotaurosz minden tápláléka, sőt,

7

biztos, hogy nem. (Azt a tizennégy áldozati lényt a bikafejű,a maga bikaeszével, aligha osztotta be magának; de nem istudta volna beosztani, kilencévi táplálékul!) Tehát a kilenc„üres” év folyamán is rendszeresen szállítani kellett neki azélelmet, és – nem illik róla beszélni, bocsássák meg, de azélet dolgaihoz tartozik – almozni is kellett. Vagyis a családrendszeresen bejárt a labirintusba, családtagok is, belsőszolgák is, és tehát rendszeresen használták ama bizonyosgombolyagot. Még akik nagyon ismerték is az utat – azértlabirintus a labirintus –, biztonság kedvéért vitték a fona-lat. Ahogy manapság a legbiztosabb mozgású villanysze-relő is bekapcsolja a biztonsági övet, ha magasban dolgo-zik. A gombolyagot tehát nem Ariadné találta föl, a gombo-lyag szigorú balesetvédelmi előírás volt a Minosz-házban.Ő csak beléesett Thészeuszba, és beavatta szerelmét a házitrükkbe. Ahogy Pesten is előfordulhat manapság, teszemazt, hogy a bakfislány alkalomadtán elárulja valakinek: akulcs a lábtörlő alatt megtalálható. És ahogy nálunk is elő-fordulhat, hogy ilyen esetben az illető férfiember a kislánykönnyelműségét nem hozza kapcsolatba életre szóló elkö-telezettséggel, Thészeusz sem akarta egyszer s mindenkor-ra nyakába venni Ariadnét. Fiatal is volt még a házasságra,de meg a lakásviszonyai (együtt egy, a szó szoros értelmé-ben mérges természetű mostohával)! Szépen megköszöntea kellemes kalandot, és hajóra szállt. Vagy meg sem köszön-te, csak hajóra szállt. Ariadné pedig hogy s mint élt azután:azt tudjuk, hogy alkoholizált, ami az ilyenfajta nőkkel gyak-ran megesik; és amit a hagyomány finoman úgy fogalmazmeg: „Dionüszosz szeretője lett”.

Lehetséges, hogy kicsit sarkítottam, kicsit profánul vic-celődtem egy szerencsétlen kislány tragédiáján, de vé-gül is ez a tragédia nem olyasmi, ami ne történnék megúgyszólván lépten-nyomon. Én azt a kislányt szívembőlsajnálom, különösebb megbecsülést azonban nem érzekiránta, miért is éreznék?! Az esetet pedig, ugyebár, pél-daként idézem, hogy íme: ennek az Ariadnénak olyancsillagkép jutott emlékül az égen, mint a Fiastyúk. És

8

többfelé Göröghonban meg a szigeteken különféle ünne-pek, szertartások, istennőnek kijáró tisztelet! (Hogy netánösszekontaminálták személyét egy hasonló nevű termé-kenység-istennővel? Mindegy, az is jellemző, kétszeresenjellemző!)

Prométheusznak pedig semmi, de semmi.Továbbá: hadd emlékeztessek rá: a görög-római

mondavilágnak kerek tucatnyi főistenéből egyik-másikmind a mai napig nemcsak az égen, de itt, a földön, a min-dennapi életünkben is jelen van. Egy sor nyelvben, amitEurópában és Amerikában százmilliók használnak, a hétfőa Hold, vagyis Diana napja, a kedd Marsé, a szerda Mercu-riusé, a csütörtök Jupiteré, a péntek Venusé. Még mindig!És hány antik isten él a közmondásainkban, szólásainkban!(„Amit szabad Jupiternek…”, „Junói termet”, „Apollói szép-ség” stb.)

Prométheusz? Nincs!A legműveltebb klasszikus filológus sem tudná könnyen

fölsorolni a kisebb istenek, félistenek és félig-meddig is-teni lények hadát; azután a lokális isteneket, akik barlan-gokban, hegyeken, erdőkben, vizekben, szanaszét az egészakkor ismert világon lakoztak; végül a családoknak és aházi tűzhelyeknek isteneit: és ezek mind-mind számot tar-tottak országoknak, városoknak, emberek kisebb-nagyobbcsoportjának alkalmi vagy állandó tiszteletére, számot tar-tottak szoborábrázolatokra, számot áhítatra és áldozatra.Ha azt mondom milliónyian, keveset mondtam. (CsupánRómában és csupán a házi istenek száma több millió volt.)

És Prométheusznak, az emberiség legnagyobb jótevőjé-nek – ezt nem én mondom, hogy az emberiség legnagyobbjótevője, ezt évezredekkel ezelőtt és évezredek óta minden-ki elismeri! – nem volt, nincs sem szobra, sem oltára.

Pontosabban: ha mégis ábrázolták, azt ábrázoltákpéldáján, hogy milyen hatalmasak az istenek, és milyen ret-tenetes az ő büntetésük. Egyszerűen összetévesztették –képtelenül hangzik, de igaz – ezzel–azzal a cégéres gazem-

9

berrel! S ha van istenszobor – egyetlenegy –, amelyet nekitulajdoníthatnánk, kiderül: dehogyis az övé, az is Zeuszé, atűzcsiholó a villámra utal!

A romantika mintha valamit pedzett volna már ebből arejtélyből. Gondolok például Goethére, Byronra, Beetho-ven–ra; és a fiatal Marxra is, aki első tanulmányát Pro-métheusznak ajánlotta. Minden hódolatom ezeké a géni-uszoké; a Prométheusz-problémát azonban – s tán nemtiszteletlenség, ha megmondom –, félreértették. Ők isés mindazok, akik Prométheuszról úgy beszélnek, írnak,vagy a képzőművészetben úgy ábrázolják, hogy az embertszimbolizálják vele, az istenekkel és a természeti erőkkelszemberugaszkodó Embert. Bizony csak olyan ez, mintha,mondjuk, évezredek múltán az emlékezés a Kápolnai Föld-osztót olyképpen ábrázolná, mint amilyen Szántó Kovácshódmezővásárhelyi szobra: mezítlábas cselédnek. S nemannak, aki volt: Magyarország legnagyobb földesurának.

Prométheusz ugyanis nem ember volt, hanem isten.És istennek sem akármilyen. Elsőszülött ágon

származott. Ha valaki nem emlékeznék rá, hadd idézzemföl: kezdetben volt Gaia, a Földanya és Úranosz, az Ég-bolt. Az ő frigyükből először különféle szörnyek jöttek lét-re, százkarú óriások, egyszemű óriások, végül pedig az el-ső emberformájú lények: a titánok és titánnők. A legidő-sebb titán Íapetosz volt, a legfiatalabbik: Kronosz. Gaia ésKronosz, tudjuk, Úranosszal kurtán-furcsán elbántak. Mi-ként nemsokára Kronosszal is viszont a fia, Zeusz. Az el-ső titánnak, Íapetosznak pedig elsőszülött fia Prométheuszvolt. Mármost a matriarchátus – és a mese – logikája szerintrendben volna, hogy a legkisebbik gyermek az örökös. Ámegyrészt akkor az az örökös – leánygyermek. Másrészt ma-ga Zeusz a patriarchátus élharcosa és az olümposzi apau-ralom megteremtője volt. Vagyis az ő tulajdon logikája sze-rint: az isteni uralom unokatestvérét, Prométheuszt illettevolna! (Más dolog, hogy – mint majd látjuk – Prométheusz-nak egyáltalán nem voltak hatalmi ambíciói.)

10

Mindenesetre: azok az ábrázolások, amelyek szerint Pro-métheusz – az Ember, a dacos, az égre törő, a természeterőivel szembeszálló Ember, szépek, szépek és lelkesítőekis, de – alapvetően tévesek.

És tévesek azok a beállítások is, amelyek Luciferrelazonosítanák Prométheuszt. Megértem, kínálkozik az ana-lógia: „tűzhozó” emez, „fényhozó” amaz. Ámde már mostjelzem, és további kutatásaink során is figyelmeztetekmajd a fontos filológiai szabályra: a túlságosan kínálkozópárhuzamokat kezeljük nagyon bizalmatlanul! Mert néz-zük! Lucifer lázadó angyal. Prométheusz nem az; sőt –ha nem is gazsulál, de – lojálisán és a leghathatósabbantámogatja Zeuszt. Továbbá: Lucifer azzal a fénnyel, amithoz, rosszat akar az embernek; a Tudás Fájának gyümöl-cse: arcunk verejtéke, fájdalmas szülés, ezernyi betegség,halál. Prométheusz a bajokat lepecsételt korsóba rejtette,s amikor – nem az ő hibájából – onnan ránk szabadultak:tüzet adott nekünk és mesterségeket, hogy védtelen fa-junkat megmentse a Föld védettebb állatai között. Érde-kes azonban, hogy még Lucifer is mennyivel jobban jártPrométheusznál, ami az emberi hálát illeti!

Mert – hogy mást ne mondjak – ördög ide, ördög oda,voltak még vallások is, melyeknek követői Lucifert imádták,akár mint főistenséget, akár úgy, mint a jóistennek rossz,de egyenrangú társát. Imádta Lucifert Zarathustra, imádta,legalábbis fiatal korában, Szent Ágoston, imádták az albi-gensek, a bogumilok: keresztények!

Végül csak úgy mellékesen: A romantika rehabilitációskísérletei, mint láttuk, tiszteletet nékik, de – melléfog-tak, megfosztották Prométheuszt isteni rangjától. Ugyan-így melléfogott az a tudós is, aki afrikai ősemberleletét– nagy-nagy jóindulattal – elnevezte Australopithecus Pro-metheusnak, mivelhogy az már használta a tüzet. Kide-rült hamarosan, hogy a lelet egyáltalában nem Australo-pithecustól – azaz Déli Majomtól – származik, hanem Ho-mo Erectustól, vagyis Embertől. Kiderült továbbá, hogy a

11

lelet származási idejében a Homo Erectus Pekingtől Vér-tesszöllősig, az egész Óvilágban, már jó kétszázezer év ótahasználta a tüzet. Szinte fatális, hát nem?

A hálát és hódolatot, úgy látszik, ekkora késéssel márnem is lehet többé ilyenfajta baklövések nélkül pótolni. (Smáris gyorsan kijelentem: én nem rehabilitálni akarom Pro-métheuszt! Csupán tárgyilagos kutatómunkát végzek egyrejtély ügyében.) Annak a hálának és hódolatnak akkor ésott kellett volna megjelennie, ahol maga a történet meg-jelent. Miért nincs tehát Prométheusznak szentélye, miértnem ő az isten az istenek között, miért nem is volt sohavallásos tisztelet tárgya? S ami látszatra külön kérdés vol-na: tulajdonképpen mi történt Prométheusszal azután, hogyHéraklész megszabadította? Látszatra külön kérdés, de bi-zonyosra vehetjük, hogy összefügg az előbbivel, sőt, vala-miképpen azonos vele.

Prométheusz valamit tett, vagy valamit nem tett! Harendre-sorra megfejtjük, mi történt vele a kiszabadulásaután, akkor alighanem nyomán vagyunk a teljes válasznak,és megoldjuk a rejtélyt.