BÁLINT VERA

OLVASÓ, NAPLÓ

2019

2

AZ OLVASÓRÓL

A könyv címe megtévesztő lehet. Ez nem összetett szó. Csak egy olvasó és egy napló. Egy olvasó, aki naplót írt. A könyvekről, amiket olvasott. Miért? Az ok roppant prózai. Ez az olvasó nem rendelkezik memóriával. Ezért mindent rögzítenie kell. Például azt is, hogy mit olvasott. S hogy akkor, amikor olvasta, mikre gondolt.

Persze csak egy adott időintervallumról van szó. Ebben a röpke pár évben nincsenek benne a gyerekkor könyvei, a középiskolás csemegék, az egyetemi kötelezők, sem az ismerősök által ajánlottak, a könyvtárakban hozzám szegődők, az ajándékba kapottak, vagy a GYES alatti sorozatok. Tól-ig, ami megtalált, amit megtaláltam, de azokból is csak annyi, amennyit kedvem, időm, késztetéseim dokumentálni tudtak.

A válogatás tehát, az élet analógiájaként: nagyon igazságtalan és logikátlan. Az ismertetők hossza és rám gyakorolt hatásuk között nincs semmilyen korrelálás. Ebből is látszik, hogy a halhatatlanságnak semmi köze az értékekhez. Ilyen hevenyészett válogatásban szemérmetlenül elsüllyedhettek remekművek, és érdemtelenül sok szót kaphattak gyengécskébb változataik. Hogy csak egy példát említsek: Allende Kísértetháza nem szerepel a listában, pedig ez a dél-amerikai írónő főműve, nagy dobása, remeklése. Helyette négy másik, jelentéktelenebb, a mellékesek, amik viszont tán itt sem lennének, ha nem olvastam volna azt a bizonyos főművet.

3

Ráadásul akadt egy problémám, ami nagyon zavart engem. Előfordult, hogy egy-egy könyv nem tetszett (utólag olvasva szemlesütve konstatáltam, hogy milyen sok), és ennek a krónikás könyörtelenségével hangot is adtam. Azonban ezzel párhuzamosan mindig megkondult bennem egy hang - azonnal, élesen - ami megfedett pimaszságomért. Hogy jövök ahhoz én, a mezei olvasó, egy senki, hogy nagy írók, valakik bármely teljesítményét pontozgassam? Választ kerestem erre a toszogató kérdésre, olyat, ami engem is megnyugtat. Ezt találtam: csupán egy olvasó vagyok, aki pillanatnyi hangulatának, szellemi- és lelki állapotának, belső átéléseinek, tapasztalatainak, tudatállapotának, világnézetének stb. stb. megfelelően gondolatokat fogalmaz meg egy történetről, amit olvasott. Nem ítész, nem kritikus, nem irodalmár, nem lektor. Csak olvasó, egy a sok közül, aki „hangulat- és gondolatfoszlányok rendszertelen kergetőzését” próbálja láthatóvá koreografálni. Elnézést hát azoktól, akik kedvencükként forgatták ezt vagy azt a könyvet, nem beszélve a szerzőről, aki szándékai szerint tudása legjavát sűrítette benne. De hiába, ilyen kényes a szubjektív desztilláló készülék: minden porszem fennakad rajta. Jó hír, hogy ez az én privát porszemem, nekem van vele dolgom. Másnak ugyanez gyöngyszem is lehet.

Kiskoromban nem voltam olvasó gyerek, játszani akartam, mindig, sokat. Nem bűvölt el a betű, nem olvastam szépen. Emlékszem, amikor anyukám először vitt el egy könyvesboltba, hogy mesés könyvet vásároljon nekem. Már iskolás voltam, de én nem

4

vágytam a betűre, legfeljebb applikációs könyvekre, amikből háromdimenziós formák keltek életre, ha lapoztam bennük egyet. Jaj, hát az nem való neked, világosított fel mosolyogva, kissé talán szánakozva is az eladónő, és elém terített egy vastag, betűkkel sűrűn telenyomtatott könyvet, alig rajzokkal. Riasztóan sok volt benne a betű, és sírni valóan kevés a varázslat, a látvány, a játék. Talán ott szégyenkeztem először. Éreztem, hogy gáz van. Hogy valami nem stimmel, nem smakkol. Hogy én és a helyzet inkompatibilis. Pirulás, savanykás íz a számban, könnycseppek a szemem zugában. Kelletlenül, vállvonogatva kezembe vettem az ifjúsági könyvet, ami aktuális koromhoz illett. De a szívem ott maradt az ovisok kihajtós könyvei között, gyermekinek megmaradt örök-időmben. Ezt a lemaradást talán soha, semmiben sem hoztam be, azóta sem.

Gimis koromban suhintotta meg pálcáját bennem az olvasás tündére. Tolsztoj Anna Kareninája elbűvölt. Onnan kezdve nyúltam olykor ehhez a kellemes, mellékhatásoktól sem mentes humán-droghoz.

5

KEDVENCEK

Allende, Isabel: Aphrodité (Utazás az érzéki emlékezet tájain)

Ha van könyv, ami bárkinek ajánlható, mert nagy valószínűséggel bárkinek „bejön”, az Isabel Allende Aphrodité című legújabb csemegéje. A szó szoros értelmében az, hiszen fogyasztható finomságokról (is) van benne szó. Meg olyanokról, amik ugyan nem fogyaszthatók, de nagyon finomak.

Nagyanyámtól hallottam, hogy annál nagyobb keletje volt egy lánynak, minél jobban tudott főzni. És nemcsak azért, mert „férfit a gyomrán keresztül”, hanem azért is, mert a „farkánál fogva”. Az a hiedelem járta, hogy aki remekelt a konyhában, az az ágyban sem volt utolsó.

Ismert a népi mondás: „ágytól, asztaltól”. Hát igen, érzékiségünk két, egymástól elválaszthatatlan területei ezek. Nem lehet meg egyik a másik nélkül, pajkosan kergetőznek egymással érintkezéseik során. S ezekből az összegabalyodásokból születnek aztán az olyan erotikus üzelmek, mint az ágyon az ínyencségnek vagy az asztalon a másiknak a megkóstolgatása.

Mindkettő élvezetekről szól, érzéki örömökről, illatokról és tapintásokról, ízlelgetésekről. Csoda hát, hogy törvénytelen nászukban végérvényesen és elválaszthatatlanul egymás mellé keveredtek?

6

Allende asszonynak két remekműve is spontán levelezésből született. Az első, a hírnevet és a jogos hódolatot meghozó a Kísértetház volt. Állítólag amikor imádott nagyapja haldokolni kezdett, akkor fogott hozzá egy levélnek, ami aztán regénnyé nőtte ki magát.

Úgy látszik, a levél jó ómen az írónő számára, hisz ez a könyve is levelezés-történetből született. Isabel Allende jelenleg az Egyesült Államokban, Kaliforniában él. Édesanyja viszont Chilében maradt. A két ember lelki közelsége sűrű levelezésben manifesztálódott. Állítólag minden nap váltottak levelet egymással.

Allende műveit ismerve nehéz eldönteni, hogy mennyi az igazság és mennyi a mese ezekben a legendákban, de tulajdonképpen nem is ez a lényeges. A lényeg az, hogy született egy jó könyv, s innentől kezdve édes mindegy, hogy az anyuka leveleiből vagy Isabel fantáziájából.

Hozzánk szól, kedves mindannyinkhoz, bájos iróniával lefestve a fő célcsoportot. „Az olyan ember, mint Ön és én, aki egész életében a legjobb tehetsége szerint rögtönöz a fazék és a lepedők között, különösebb gondolkodás és teketória nélkül megragad bármit, ami keze ügyébe esik, mert örül a maradék fogainak és annak, hogy van kit megölelnie.”

A kezdő sorai biztosan szereznek számára örök és hűséges híveket, hisz olyan szívhez szólóan fogalmaz. Ok fejtegetései hatására egy sor középkorú hölgy sóhajt fel a világ minden pontján, és arra gondol, „mennyire a

7

lelkemből beszél ez a nő.” Annyira, hogy érdemes szó szerint idézni: „Ötvenévesen az ételekhez és az erotikához fűződő kapcsolatomon töprengek, a test esendőségén és azokon a számomra legerősebb kísértésen, amelyeknek a gyakorlatban sajnos túlságosan is sokszor nem engedtem. Bánom már a diétákat, a hiúságból elutasított ínycsiklandozó falatokat épp úgy, mint ahogy sajnálom nagyon azokat az alkalmakat a szeretkezésre, amelyeket függőben levő ügyek vagy puritán erények miatt szalasztottam el.”

Ugye, hölgyeim, ezek az élet-végi, na, jó, inkább csak hervadás-kezdeti leltározások gyakran zárulnak hasonló morfondírozással. A „hufnágelpistik” számának növekedésénél csak bánatunk nagyobb: „mért nem élveztem én jobban az életet?” És: „miért nem merítettem ki annak minden lehetőségét, buján és szégyenkezés nélkül?” „Miért tagadtam meg magamtól a finom és édes étkek és csókok gyönyörét?”

Ha azonban tévednék, és eddig semmi hasonló kérdés nem feszegette múlt-elemző lelkünket, meg sem fordult a fejünkben semmi hasonló, akkor most, a könyv elolvasása után bizonyosan fog.

Olyan érzékien, bájosan, szellemesen beszél ugyanis az írónő mindarról, ami a szerelemben és az étkezésben csábító, hogy az embernek ellenállhatatlan késztetése támad fejest ugrani ezek végtelen tengerébe. Vágykeltő és vágylohasztó szerekbe, közismert és unikumnak számító aphrodiziákumokba, hálószobatitkokba nyerhetünk bepillantást.

8

Minden csipkelődése mögött ott bújik a szeretet, amit a férfiak (és az ételek) iránt érez. Így az erősebbik nem egyetlen egyede sem sértődhet meg, amikor anatómiai főbüszkeségükről hetykén megjegyzi, hogy „kár egy szervet mindenféle fegyver- és szerszámnévvel illetni, amikor nem több egy szardíniás-doboz szerény tartalmánál.”

Elfogadja és megerősíti a tényt, hogy „nem tudunk ellenállni azoknak a férfiaknak, akik főznek.” Határozottan van bennük valami szexis. Mindenesetre sokkal több, mint a hasonló tevékenységű nőkben. Allende bevallott perverzitása példának okáért az a férfikéz, ami friss fokhagyma illatával átitatott. Szóval vannak férfiak, „akikből kinézzük, hogy ha pontosan tudják, hány percet igényel egy békacomb a serpenyőben, akkor még több okkal fognak emlékezni rá, hogy mennyi csiklandozásra van szüksége a G pontunknak, habár az nem olyan biztos, mert a mindennapi életben több figyelmet fordítanak a béka combjaira, mint a miénkre.”

Aki e kis mazsolák után sem kíváncsi a kalácsra, az vessen magára, és keressen máshol élvezeteket. De aki kedvet kapott, az szaladjon el a legközelebbi könyvesboltba, vegye meg magának ezt a remekművet, és merüljön el élvezetében. Ha jó estét akar szerezni magának, ebben biztos forrásra lel.

9

Allende, Isabel: A szerencse lánya

Ha egyetlen mondatba kellene sűríteni a cselekményt, akkor azt mondanám: egy lányról szól, aki arra teszi életét, hogy felkutassa eltűnt, Amerikába csatangolt szerelmét, s miközben férfinek öltözve, keresi-kutatja lázas hajszoltságban, nem veszi észre, hogy szerelme mindvégig mellette van, egy barátnak hitt kínai személyében. Állhatatos a szerelemben, ahogy egy fehérmágiát űző macsi (öreg, vak jós), Frézia mama tanítója állította róla. Ez ellen nincs sem orvosság, sem varázslat.

Érdekes, hogy a könyv felütését, az első mondat ígéretét nem váltja be a könyv. Miután így kezdte: „mindenki valamilyen különleges képességgel jön a világra, s Elisa Sommers hamar észrevette, hogy neki kettő is van: a jó szaglása és a jó emlékezőtehetsége”, az olvasó joggal várta az ezzel kapcsolatos tipp-zsetonjai beváltását. Arra tippelt, hogy a szimattal vagy az emlékezéssel kapcsolatos meghökkentő történetek füzérét, de legalább finom utalgatások pókhálófonalát kapja. De valójában ezek a várakozások nem teljesedtek be. Sem a szaglásnak, sem a jó emlékezetnek nem lesz különösebben kiemelkedő, a cselekményt fenekestül felborító, vagy előrelódító szerepe. Itt-ott felbukkan, de csak halvány háttérmotívumként. Nem ezekből bontakozik ki az Allendétől már elvárt misztikum.

Hanem másból. Ott van például a hősnő születése, amit sokáig homály fed. Különféle, egymásnak ellentmondó legenda kering körülötte, ami már önmagában is azt

10

sejteti, hogy nem egy kommersz történettel van dolgunk. Hogy szappanos láda vagy ládika, selyemkendő vagy nerc burkolta azt a kisdedet, aki belépett a chilei Som-mers család életébe, ez sosem derült ki, csak a dátumban volt közmegegyezés: 1832. március 15-én történt a nagy esemény.

Az biztos, hogy Elisában nem a damaszt lepedő patyolatillata maradt meg, hanem valami egészen más: gyapjú, férfi izzadság, és dohány illat. A jó szaglás és emlékezet mellett persze sok minden mást is megtudunk róla, például azt, hogy hamar jeleskedett a konyhaművészetekben is.

A család Angliából került Chile földjére. Miss Rose (akit Eliza desszert-illatáról ismert fel) mellett két fivére: John és Jeremy (zárkózott, magányos természet). Miss Rose magabiztos, vidám és szép nő volt. Ennek megfelelően nem egyszer kapott házassági ajánlatot is. Ő azonban nem élt vele. Úgy vélte, testvére mellett kivívott függetlenségét egyetlen férj mellett sem élvezhetné. Az volt a vágya, hogy férjes asszonyok irigykedjenek rá. Valaha ő is szerelembe esett, egy nős férfibe, a csalódás után csak írt, apró betűkkel, „egy névtelen dáma” aláírással végtelen, Sade márki írásaira emlékeztető regényeit.

S természetesen, akad még egynéhány mellékszereplő, akik olyanok a történetben, mint az ismétlődő minták a vásznon: fel-felbukkannak időnként, csomópontot képeznek, amik összekötik a kusza történet egyes szálait, egységes, szemgyönyörködtető szőnyeggé. Ilyen például

11

Frésia mámi, aki maucse nyelven mormol imákat, vagy marhanyelvet köt hasakra, amikor beteget gyógyít. Vagy Paulina és Felicián, azok akadályokat legyőző nagy szerelme, amit Paulina apja ugyan bőszen ellenzett ugyan (már csak azért is, mert sejtelme szerint kikeresztelkedett zsidók volt az újgazdag fiú, ami szemében a bűnök bűne), de tenni ellene vajmi keveset tudott. Az égben kötettett szerelemnek semmit sem jelentett az apai tiltás. Egyszer csak ők lesznek hajó tulajdonosok, akik közlekednek majd az óceánon, Európa és Amerika között, mint a két világ, a két történet hírvivői.

Aztán Jacob Todd, akinek megtetszett Rose, is beleszövődött a család életébe, tovább, egy újabb mintaként azon a bizonyos színes vásznon. Őt is Amerikába vetette az élet, ahol újságíróként talált ki olyan történeteket, amikre a sajtó igényt tartott. Ő tudósított Murietáról, a vérszomjas útonállóról, aki talán nem más, mint maga Joaquin Andieta, Elisa egykori szerelme.

A szokásnak és az elvárásnak megfelelően kötődnek, lazulnak azonban a szálak. Keletkezik egy fonal, ami látszólag csak egy rövid, mellékszál, el is tűnik, de csak tetszhalottként, mert egy alkalmas ponton újra előbukkan, belékarol az ott levő cselekményszálba, és tovább szövődik általa.

S nem lenne Allende, ha nem botolnánk babonákba: ha egy asszony nem tölti be hitvesi szerepét, bajsza serken, mint a szüfrazsetteknek. A kikötőnegyed sikátorai azért girbegurbák, hogy ne tudja magát bevetni közéjük az

12

ördög. Álmokba: Álmaiban néha vér lepte el szobáját, aminek közepén meztelenül és kócosan vonaglik, miközben egy szalamandrát hoz világra. Misztikába: Paulina levágott haját édesanyja becsomagolta egy batisztkendőbe, és a plébániatemplom nővéreinek ajándékozta, hogy készítsenek belőle parókát a szenteknek. Miss Rose egyik udvarlója olyan csokrot küldött kiszemeltjének, ami beszélt helyette: a leghalványabb rózsaszíntől a legsötétebb pirosig szedte össze a szálakat, hogy ezzel érzékeltesse a hiába nőtt szenvedélyeket.

Allende, Isabel: Lelkem, Ines

Ma január nyolcadika van. Ilyenkor valahol a világ másik felén gyertyát gyújt egy asszony. Elmélkedik és ha szárnyra kap a képzelete, akkor alkot is. Világhírű könyveket. Úgy hívják, hogy Isabel Allende. Aligha kell bemutatni valakit, akinek eddig 35 millió könyvét vették meg. Vagyis a legszerényebb matematikai számítások szerint is milliókban mérhető azoknak az embereknek a száma, akik könyvespolcán (és lelkében) ott csücsül a híres írónő valamelyik története.

Isabel Allende azok közé az írók közé tartozik, akiknél a népszerűség és a minőség egyszerre érvényesül. Ez a ritka párosítás teszi igazi csemegévé. Már a ráaggatott címke („mágikus realista”) is ínyencségeket sejtet. Történetei izgalmas meseszövések, amiket mesteri arányérzék birtokában fűszerez meg némi romantikával, babonasággal és misztikával. Így nem hogy fogyasztható, de kifejezetten élvezhető lesz minden műve.

13

A Lelkem, Ineztől az se idegenkedjen, aki különben nem szereti a történelmi regényeket. Mert igaz, hogy van benne az is, némi történelem, egy kis história, de a lényeg az a hamisítatlan allende-s mese-világ, ami a megszokott módon tobzódik a szerelemben, a szenvedélyekben, és az érzékkel adagolt misztikában.

A történet egészen a XVI. századig, a gyarmatosítás fénykoráig nyúlik vissza.

1526-ban, amikor nálunk a mohácsi vész tombol, pár ezer kilométerrel odébb egy fiatal lány lelkében tombol valami, egy tűz, mi jó esetben mindenkit utolér, előbb vagy utóbb, méghozzá végzetesen. Ines Suares, a magát csúnyácskának tartó, „csupa izom, csupa csont” spanyol lány egy körmenetben pillantja meg azt a férfit, akit aztán hites társának fogad. Juan de Málaga igazi Adonisz, a nők bálványa, olyanfajta, „akinek egyetlen nő sem tud ellenállni”, és akit aztán az összes nő megátkoz, azt kívánva, hogy „bárcsak másvalakit választott volna magának, merthogy ez a típus sok szívfájdalmat okoz.”

Ines életében meghatározó, de mellékes szerepe volt a férfinak. Arra rendeltetett, hogy megtanítsa a szép varrólányt a szerelem összes fortélyára, és arra, hogy elvezesse őt az újvilágba.

Inez ugyanis azért kelt útra, hogy elvándorló férjét kövesse. Meg azért, hogy találkozzon élete igazi, nagy szerelmével, Pedro de Valdiviával.

14

Pedro katonacsaládból származott, talán ennek köszönhette, hogy maga is kiváló katonává vált. Bátor volt, harcedzett, erős és hősies. Épp olyan, amilyen a női szívet az első pillanatban képes ripityára törni.

Miközben végigvonulunk a történelem egy szeletén és egy szelet szerelmen, kapunk ízelítőt sejtelmességből is. El lehet képzelni a lány köré szövődő legendákat akkor, amikor a legszolidabb pletykák is arról suttogtak, hogy Inez boszorkány, hogy csecsemővérrel táplált bujaságával és bájitalokkal bolondítja meg a férfiakat. Maga Ines egyébként képes volt megtalálni a föld alatt futó vizet, bármilyen mélyen is búvott az meg. Szolgálója, Catalina pedig egyszerre több helyen is jelen volt és egy sóhajtás alatt eltűnt a színről, ha úgy akarta. Tisztában volt azzal, hogy a betegségeket a testnyílásokon beszökő csintalan szellemek okozzák, és az is világos volt számára, hogy milyen fenséges és hosszú élet vár úrnőjére.

Így egy csöppet sem lepődött meg, amikor a Szüzek Templomának utcáján egybefutott a két hősszerelmes, Inez és Pedro. A vacogtatóan hideg éjszakán bőrük felforrósodásából tudták, hogy beteljesült végzetük. Olthatatlan szerelemre lobbantak egymás iránt, éppen úgy, ahogy azt Catalina jósló kagylói jó előre megjövendölték.

Pedro rögeszmés vágyává vált, hogy meghódítsa Chilét, visszatérve arra az útvonalra, ahonnan konkvisztádor elődje, Diego de Almagro megfutamodott. Mi sem volt természetesebb a becsvágyó Inez számára, mint hogy

15

kövesse kedvesét azon a kalandos úton, amit a köznyelv beszédesen a „spanyolok temetőjének” nevezett el.

A hosszú út során alkalmunk nyílik megismerkedni a konkvisztádorok kegyetlenkedéseivel, az őslakosok kétségbeesett ellenállásával, bepillantást nyerhetünk az emberi teljesítőképesség határaiba és a túlélés változatos módozataiba.

Ineznek, mint a mesében, jut még egy harmadik szerelem, az élete végén. Rodrigonde Quiroga, Pedro jobb keze és legkiválóbb kapitánya lesz a szerencsés kiválasztott. Ő aranyozza be Inez utolsó éveit odaadó és hűséges szerelmével.

S mint időközben kiderül, az ő kislányának, Isabel-nek meséli el élettörténetét Inez. Nem akarja a sírba vinni magával, ezért választja ki hallgatóságának Isabel-t, Rodrigo édes- és az ő fogadott lányát. Éppen időben: „Nem vagyok agyalágyult, mint sok öreg, még erős vagyok és a fejem is a helyén van a nyakamon, ám az egyik lábammal már az életem túl partján érzem magam, ezért látok és hallok meg olyasmit, ami másnak észrevétlen marad.”

Az egész életében makkegészséges Inez egy bánatos napon ágynak esik. Magasra szökik a láza, hány, lelkét rémálmok, testét hidegrázások gyötrik. Csak utólag jött rá, hogy mi volt az oka ennek a rejtélyes és példa nélküli rosszullétnek. Így adta tudtára teste, amit lelke már sejtett: hajdani nagy szerelme halálát. Önkívületében még

16

tisztán hallotta Pedro de Valdivia hangját, amint búcsúzóul azt suttogja: „Isten veled, Ines lelkem.”

Allende, Isabel: Zorro

Amikor megláttam a címet: Zorro, arra gondoltam, na, ez engem nem érdekel. Túl vagyok én már ezen, ha ugyan voltam valaha is közel hozzá, nem tudom. Úgy általában nem kötnek le a kalandtörténetek, a Zorro meg amúgy is lerágott csont.

Aztán megláttam az író nevét: Isabel Allende.

Lehet, hogy mégis elolvasom? - vetődött fel bennem rögtön ezután.

Az írónév túlságosan hívogató volt számomra, legyőzte a témával szembeni minden ellenérzésemet, konvenciómat, irodalmi sznobizmusomat, érdektelenségemet, és nekivágtam. Azt kaptam, amit vártam. Azokat a finom falatok, amikkel Isabel Allende konzekvensen kínálgatja az irodalom asztalánál csemegézőket. Az alapétel egy realitáson futó, akció-dús cselekményszál, leöntve a romantika finom mázával, és gazdagítva a misztika édes kis mazsoláival. Aki szereti ezt az íz-kompozíciót, az nem fog csalódni, aki meg nem, az olvasson lexikonokat.

Végül is ez az olvasás lényege, nem? Elröpít, képzeleteket szül, fantáziákat generál, egy kicsit elvarázsol, egy kicsit elfeledtet, egy kicsit szórakoztat.

17

Megismertet más világokkal. Megismertet magunkkal. Gondolatokat ébreszt. Tanít.

Tessék, Allende könyve az összes komoly és komolytalan olvasás lélektani ismérvnek megfelel. Akkor így már nevezhető legalább jónak, ugye?

Az már csak személyes perverzió, hogy engem a misztikája kábít el a legjobban, ezekért a bódító és ártatlan tudatmódosítókért szoktam az írónő írásaihoz nyúlni. Ezek a képek andalítóak, és éppúgy simogatnak, mint Reginát a tenger habjai, amikor a szolgálójával együtt a delfinek között fürdették állapotos hasukat.

De magának Zorrónak a származása is kellően egyedi ahhoz, hogy misztikussá váljon. Mert ha valakinek a nagyanyja Fehér Bagoly volt, sámán és javasasszony, nagyapja meg szökött tengerész, az ugyebár, eléggé ritka és izgalmas konstelláció. Nem kevésbé a szülői ág.

Alejandro de la Vega kapitány, Zorro apja azért érkezett hajdanán Felső-Kaliforniába, a San-Gabriel-misszióba, hogy a várható indián támadás ellen nyújtson segítséget az ott szolgálatot teljesítő Mendoza atyának. Amikor az egyik, harcokban megsebesült indiánt varrta össze egy tequilába áztatott lószőrrel, döbbenten kiáltott fel: „De hiszen ez egy lány!”

Az ámulata csak fokozódott, amikor többet is megtudott róla.

18

Toypurniának nevezték, ami Farkaslányt jelent. A kalandokban jártas olvasó már sejtheti is, hogy miért: a pólyás kislányt egy farkas fogta a foga közé, magával ragadta, majd nevelte néhány évig. A „kaliforniai Maugli” maga volt a megtestesült teljesség, tökéletes yin-yang-csoda. Nő, a maga érzékiségével, finomságával, légiességével és férfi, a harciasságával, hősiességével és bátorságával. Úgy kezelte a nyilat és a lándzsát, mint messze földön csak kevesen.

De la Vega kapitány, a mogorva és kemény harcos teljes egy hétig gyengéden táplálta az eszméletlen lányt, bor, tej és méz kábító keverékét csepegtette remegő szájába.

Aztán a kezdeti ámulatból szerelem született, a szerelemből házasság, a házasságból meg maga Zorro. Rá illik a népi mondás: csak megszületnie volt nehéz. Ötven órás küzdelem után kéken és zölden, a nyakára tekeredett köldökzsinórral húzták ki a keresztbe fordult Diegot hősiesen kitartó anyjából.

Ugyanekkor robbant a világra Bernando is, a szolgáló fia. A sors és az istenek akaratára így lettek tej- és lélektestvérek egy életen keresztül. Egymás árnyékai és segítői voltak mindvégig. Tisztában voltak, mit gondol a másik, még ha egy árva szó sem hangzott el közöttük. Akkor is együtt voltak, amikor nem voltak egymás mellett.

Akkor is, amikor Fehér Bagoly elküldte őket a vadonba, az egyiket keletnek, a másikat nyugatnak azzal, hogy ha a Nagy Szellem úgy ítéli meg, megkapják a kellő

19

beavatásukat, ha nem, majd négy év után próbálkozhatnak újra.

És lőn.

Mindkét fiút kegyelemben részesítette. Bernandónak megmutatta, hogy vezérlő szelleme a ló, és hogy ennek megfelelően a hűséget, az erőt, és a kitartást kell gyakorolnia. Nem is volt ez másképp. Szerelme, Éjjeli Villám a vérével egy repülő madarat festett egy sziklára, és azt mondta: „Ezek mi vagyunk, mindig együtt repülünk majd.”

Attól fogva, hogy megerőszakolt, megcsonkított anyjára rátalált, nem szólalt meg soha többé életében. Amíg csak tehette, társa, támogatója, védelmezője volt Diegonak, bajban és veszélyben egyaránt. Így telt az élete hűségben, erőben és kitartásban.

Diego beavatása majdnem tragédiába fulladt. De a róka, a zorro megmentette életét. Ezáltal lett Diego totemállata és újonnan született másik lényének névadója. „Olyan ügyesnek, ravasznak és okosnak kell lenned, mint ő. A te anyád a hold és lakhelyed a barlang. Akár a róka, úgy fogod felfedni, amit a sötétség rejt, nappal színlelsz és rejtőzködsz, az éjszaka lesz a tettek órája számodra.”

Máris csupa izgalom, és még csak a történet elején vagyunk. Aki el akar menekülni egy mesés és stressz-oldó világba, az olvassa tovább a történetet. Sok csodával találkozik majd, olyanokkal, amikre a saját életében soha nem gondolt, pedig akár ott is lehetnek, közvetlen

20

közelében. És különféle vágyakozásai születhetnek a mese nyomán. Például a szerelem után, az eszményi után, a tenger után. És az is megfogalmazódik lelkében, hogy milyen jó lenne neki is egy olyanfajta beavatás, amit a fiúk kaptak, ha megmondaná valaki, hogy mi végre született a világra, mi a küldetése, és melyik úton kell haladnia. De a könyvből azt is megtudja, hogy a Nagy Szellemet nem szabad sürgetni, ezért csak vár türelmesen, ahogy azt Isabel Allende megtanította neki.

Bíró Yvette: Futó

....Bíró Yvette első regénye nem önéletrajz, mert a személyesen megélt és a képzeletbeli események szabadon keverednek benne......Bíró Yvette első regénye nem önéletrajz, mert a személyesen megélt és a képzeletbeli események szabadon keverednek benne......Bíró Yvette első regénye nem önéletrajz, mert a személyesen megélt és a képzeletbeli események szabadon keverednek benne...

Nem nyomtatási hiba, nem is a cikkíró őrült meg. Ezt találtam róla az interneten keresgélve. Három merőben különböző helyről három teljes egészében egyforma mondat. Mikor harmadjára is ugyanez jött ki, feladtam a keresgélést, oly hiábavalónak tűnt az egész. Hát csak ennyit tudnak írni erről az asszonyról? Ezt a fantáziátlanul klónozott mondatot erről a fantáziával telített nőről?

21

Nem elég, hogy unalomig ismételt, még hamis is. Mert ez nem kitaláció, hanem maga az önéletírás, a testamentum, a számadás. Ha nem történt meg vele, akkor is. Mert akkor mással történt meg. A szomszédjával, a szerelmével, a rokonával. Nincs ebben képzelet, csak a puszta valóság.

De ettől izgalmas. Még akkor is, ha a tapasztalt olvasó már tudja, hogy valójában kár is feszegetni ezek határait, mert oly jelentéktelen árva kis mezsgye választja el őket egymástól, ami szóra sem érdemes.

A futó egy különös szó. Nemcsak azért, mert ún. nyelvtani homonímia. Egyrészt melléknévi igenév, amelyet jelzőként használhatunk egy másik szó mellett, másrészt főnév, amit önmagában. Még ebben a minőségben is ilyen kettős tehát, társas és magányos egyszerre.

Ugyanakkor jelentéstanilag is kétpólusú. Hisz ugyanúgy lehet elfutni valami elől, mint futni valami felé. Menekülés és haladás egyszerre.

Ez a látszólag egyszerű, rövid kis szó is mennyi mindent rejt magában. Hát akkor egy könyv!

Azt tartják, hogy a harmónia megteremtéséhez egyaránt kellenek fekete és fehér billentyűk. Mind kettőt látni engedi Bíró Yvette. A harmónia létéről vagy nem létéről azonban csak maga vallhatna.

22

Egy érdekes személyiség, aki újszülött unokatestvére meglátogatása ellen toporzékolva tiltakozott: „Nem akarok még egyszer megszületni!” Aki áldáskor azt mondta elcsukló hangon apjának: „Nincs Isten!” Akinek a legszebb bók volt, ha azt mondták: „rosszabb ez, mint tíz fiú.” Aki a nélkül vesztette el az édesanyját tizenévesen, hogy egyetlen kép is maradt volna róla. És aki ambivalenciával terhesen élte végig az édesapjával való viszonyt.

Vannak tragédiák, amik „járnak” az embernek. Ha már lejött egy pár évtizedre erre a „sárgolyóra”, akkor ott lapul földi csomagjában néhány halál. Például a szüleié. Ez a legtöbb földutazónak „megadatik”.

De hogy férj és gyerek? És egyszerre? És úgy, hogy ugyanaz a végzet őket elvitte, engem meg itt hagyott?

Ez azért nincs ott minden élet-poggyászban. Ez olyan extrém, hogy az analizáló elme rögtön működésbe lép, és kijelenti, várja, kívánja, hogy legyen benne üzenet, értelem.

Talán az volt az értelme, hogy világutazóvá vált ezután. Az első bőröndüzletben megvásárolt táskájával végigbarangolt jó pár várost. „Járkálj csak, arra ítélt.” Több idegenséget kipróbált, csak hogy birtokában legyen a megismerésre érdemes tapasztalatnak.

Vagy az volt az értelme, hogy hiány-költővé nemesedhetett. Mert ki is fogalmazhatná meg

23

pontosabban a hiányt, mint az, akinek emlékezetébe égette, a combjába építette azt az élet?

Ő tudja legjobban, milyen az, amikor nincs kire rányitni az ajtót, és nincs, akinek szennyesét összegyűjtse. Egy hírmondó, akinek egyetlen híre az, hogy nincs üzenet. Mert postás csak az lehet, aki él.

S ebben az elidegeníthetetlen hiányban minden kimondatlan maradt. Csend volt benne és üresség. Olyan volt, mint akit kirekesztettek az időből.

A pusztulás obszcén abszurditása mellett vannak más abszurditások is.

Például az, amikor betér abba a Quartier-beli szállodába, ahol barátjával találkozott volna, ha összejött volna a találkozás. De nem jött össze. Nem baj, azért csak bement. „Keresek valakit, aki nem jött el” - mondta az értetlenül bámuló portásnak.

Vagy amikor a berlini peronon várakozó embercsoport legnagyobb meglepetésére senki sem száll ki a Lengyelországból érkező vonatból, amit pedig annyira vártak a rokonok. Senki. Csak ő, és barátnője. Egy olyan hajnali homályban, amiben minden bizonytalan.

Itt-ott költővé emelte a szenvedés. („A néma kiáltásra nincs válasz.” „A fájdalom harc a csonkulás ellen.” „A tengert nem várja a másik oldalon a föld.”)

24

De benne van az egész magyar költészet. József Attila bádogkannája, Radnóti sem emlék, sem varázslata, Kosztolányi üllői úti fái, Petőfi elzúgó forradalmai.

Amikor az ember végigér a könyvön, egy sorson, ezen a sorson, megszámolja a fekete és a fehér billentyűket. Többet érzékel az utóbbiból.

Egy olyan filmet nézett végig, ahol a főhős szeretet-utazó volt. Nyakába vette a világot, csillapíthatatlan szeretetvágya hajtotta végig a világon, kezében az elmaradhatatlan NDK-s műanyag táskájával. Kevés volt a gyerekkori rejtett melegség és sok a felnőttkori trauma. A kimutatott gyöngédséget kereste, az elmaradt simogatást.

Amikor Sabine, egyik ismerőse végighallgatja a történetét, egy kleisti novella utolsó mondatával búcsúzott tőle: „És néha, majdnem úgy tűnt, hogy magát boldognak érezhette.”

Talán itt szökött be az a gyönyörű mondat, amivel pedig az írónő búcsúzik tőlünk: „Valahol gyönyörű lányok siklórepülésben azt állítják, hogy jól van, ami van.”

Most nincs jelentősége, hogy ezt történetesen Pilinszky fogalmazta meg. Megtehette volna Bíró Yvette is. Én vagy más. Mindegyikünk tudja ezt az igazságot. Ezek után szinte részletkérdés, hogy ki mondja ki.

25

Bodor Pál: A lány, aki nincs

A történet itt is elég sivár, inkább csak keret ahhoz, hogy megint elmondhassa, amit tud az emberről és a világról.

Gábor és Zé (Zenóbia rövidített neve) kapcsolatáról, ahol Gábor valósággal megteremteti a lányt. Először képeket teremt a jövőjéről, aztán eléri, hogy úgy és azt tegye a lány, ami belefér ebbe a képbe. Gábor öntörvényű volt, Zé-ben előre kialakították az elvárásokat, „boldog gyermeki jobbágyságot” biztosítottak neki szülei. Éveken át csak azt kezdeményezte-javasolta, amit Gábor belétáplált. Néha azért megmozgatta a saját képzeletét is. Például amikor törökparadicsomos palacsintát csinált, vagy sós fagyikon törte a fejét. Gábor boldogságkutató volt és felhőket fényképezett. Különféle meglepetéseket szervezett feleségének. Magnóra szerkesztett dolgokat, amit egy adott időpontban kellett a feleségének meghallgatnia. Aztán otthagyta. Élj nyugodtan és találj magadra - hangzott a búcsúlevél. Gábor szerint Zé pórázon élt. Örömeit eleve meghatározta. „Kialakítottam benne a zöld szín szépségének a bizonyosságát, hogy aztán örülhessen a zöldnek.”

Amikor otthagyta, tévés stáb kéredzkedik a lakásba, mert onnan jól látható a botanikus kert. Az operatőrnek felajánlja az ott alvást. Az belészeret. De ő is búcsúlevelet hagyva maga után továbbáll. Gábor visszajön. Ennyi a sztori.

Engem nagyon emlékeztet Szentkuthyra, csak kevésbé terjedelmes és asszociatív. Ízemlékek, hangulatok,

26

tárgyak, élőlények burjánzása. De míg Szentkuthynál a léttel való szerelem teremti a szó-dzsungelt, addig Bodor Pálnál az anyanyelv iránti hódolat. Beleszerelmesedett a szavakba, amikkel egyébként csínján kellett bánnia, azért fűzte olyan véget érhetetlen gyönyörrel egymás mellé a szógyöngyöket.

Bodor Pál: Egy fél élet

Az eddig olvasott Bodor Pál könyvek mindegyikéről az a benyomásom, hogy nem kifejezetten kalandregények. Úgy is mondhatnám, hogy nem sok mindenről szólnak, nincs egy határozott cselekményszál, bonyolítása meg pláne nincs, sokkal inkább képek sorozata.

Ennél a regénynél például nem is tudom megmondani, miről szól. Egyrészt van egy gyöngyfüzér, ami János életéből fűz fel gyöngyöket, de olyanokat, amikben egyetlen közösség a szál, amire fűződik, s ez maga János. A másik egyes szám első személyben magáról az íróról szól, feltételezem. Vagy tán a kettő ugyanaz, hisz Vera, Jánoska nővére is feltűnik az egyes szám, első személyű vallomásokban. De mintha mindkettő csak arra kellene, hogy filozofálgasson az élet folyásáról és az ember mibenlétéről. Meg arra, hogy emlékei mozaikjait megcsillantassa a múltidézés fénycsóvájában. Egy-egy zsánerkép, egy-egy részlet a várostörténetből. S mindez a világháború folyamán úsztatva. A két életszál szövése közben különböző életbölcsességeket fogalmaz meg, pontosan, gondolatébresztően, ahogy tőle már megszoktuk.

27

„Megszabnak legtöbbet használt szavaink.”

„A megfogalmazhatatlannal viaskodó embereket éppúgy jellemzi a kisszerű pontosság, amiként a bűntudatosokat gyakran a túlzott testi tisztaság.”

„Ujjunkat odatartjuk a világegyetem hasához, mint valami hőmérőt, s a tőlem forróbb vagy hidegebb tárgyak, élőlények érintése taszít.... El tudnál képzelni egy testmeleg szegfűt?”

„Minden ételnek megvan az egyszemélyes ősbemutatója.”

„Jánoska fehér kartonokra írta, akik hatottak rá, zöldre a fontos helyzeteket... először rajzasztalon rakta ki, aztán a padlóra, és akkor eszébe jutott, hogy még az örökölt tulajdonságok is megérnének egy másik színes kártyát, és akkor talán megismerhetné önmagát.”

„Hogyan lehetne mégis kimutatni, hogy túl a géneken, túl a lélek örökölt szerkezetén, túl a vékony és a görbe lábon, amelynek ősmodellje inasan és szőrösen és harciasan valahol szökdös a múltban, túl a készen kapott szemöldökön,és a patkóbél örökölt horogformáján-túl mindezen, mi az, amit az ember maga szippant be és szív fel a világban járása során?Minden lökés, ütés és simogatás mintáz valamit rajta, a világ-ahogy Dotschek tanár úr mondta - pecsétgyűrűs ököllel ütlegeli az embert, s az ütések elől nem lehet kitérni, a szerencsés ember is legfennebb az öklöt választja meg - tehát minden seb és minden heg valamit változtat az örökbe szerzett anyagon.”

28

Bodor Pál: Haldoklás anyanyelven

A jomondatok.hu weblapon olvasható néhány sor Bodor Pál Haldoklás anyanyelven című művéből. Valószínűleg azért kerültek oda, mert tényleg jó mondatok.

A főhős, „főbeszélő” egy haldokló férfi, aki korábbi ígéretéhez híven magnóra mondja emlékeit a fia számára. Ezekből a beszédrészletekből bontakozik ki az öreg élettörténete, de mellette még a fiatalok (a fiú és a meny) jelenlegi életéből (házasságtöréseiből) is kapunk retusálatlan képeket. Egy ember visszaemlékezése arra a korra, amikor még „a totyakos kori csöndes elpatkolás paradicsomi jövőnek” látszott.

Az öröklét előtti gondolatait örökíti meg. Amikor a test olyan sebesen rohad belül, hogy már a léleknek is kevés hely esik benne. De az „aszott bőrzsákká” zsugorodott testben mégis ott dobog az utolsó pillanatig az éber és okos értelem, parádés nyelvi formákban megvillantva magát.

Új szavakat alkot (kuporiság, szitokdallam, mulatéroz, számigál) vagy jól használható aforizmákat gyárt. A mosolyról például, ami „elviselhetővé teszi az emberek közötti szövetséget és harcot és közönyt, mint összecsikorduló fémtestek között a gépolaj”. Vagy a szerelemről, ami „nem tartozik a civilizációhoz, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint fejlődésképtelensége.” Költői metaforákat alkalmaz, mint az „élni akarásom poliglott szinkrontolmácsa” (a doktor) vagy a „teljes csend gyolcsa” (az ágyhoz kötött lét).

29

Közben pedig megszívlelendő fejtegetéseket olvashatunk a nyelvről is: „... hiszen az ember azért beszél, hogy magát megmutassa, szavaival megkapaszkodjon a világban, lebonyolítsa anyagcseréjét a mindenséggel.”

„A nyelv nemcsak kölcsönkapott szerszám, amelyet halálomkor visszaakaszthatok a szögre,... hanem művem is; aszerint, hogy miképp használtam.”

Többek között arról szól ez a könyv, hogy élete utolsó napjaiban mire gondolhat az ember. Milyen felismeréseket tehet.

Nyilván átfutnak rajta sorsának különféle eseményei, de meglepve tapasztalja, hogy milyen kevés igazán felejthetetlen vagy fontos volt benne. Sőt, a kilépés előtti prizmán nézegetve a múlt eseményeit alig találni említésre méltó színeket. Rájön az ember, hogy a tények tökéletesen feloldódtak benne, úgy, mint egy pohár vízben a tabletta, és mindig csak a hatás marad, a „csöppnyi méreg valahol a sejtek szintjén asszimilálódott”. Nem emlékezhet minden megevett szőlőfürtre, de azt nagyon jó tudja, hogy minden szem vitaminja beépült szervezetébe.

Aztán arra is rájöhet az ember ilyenkor, hogy minden reménye ellenére se sokat használnak az egyéni tapasztalatok. Régen, a haldoklás előtt még azt gondolta: a tapasztalatok továbbadása lehet valami olyasmi, ami életcélként, vagy az élet értelmeként meglépendő feladat. De ott, a rák lassú metabolizmusában megvilágosodhat

30

ez ügyben: minden tapasztalat és tanulság szigorúan egyszemélyes, mint a fényképes igazolvány, nem használhatja más.

Érdekes, ahogy az egyik legmakacsabb emberi tulajdonság, a hiúság miképp nyitogatja utolsókat verdeső, erőtlen szárnyait. Ahogy Zsizsikével, a mosolygós nővérkével kokettál a halálos ágyán. Vagy ahogy saját, egyre növekvő nitrogén-szagától borzad el.

Lehet, hogy ezek a közös utolsó élmények, kollektíven, univerzálisan jelen vannak, és mindenki találkozik is velük, ha arra az állomásra érkezik az élete. De vannak személyes élmények is a főhős esetében.

Furcsa fantáziálgatások, amellyel fűszerezi az „elíztele-nedő” emlékeket. Például elfilozofálgat azon, hogy mi lenne, ha valaki a jövő évezred végén kiásná a gondolatait. Nos, akkor valószínűleg csak egy áttetsző matériára akadna, ahol hangulat- és gondolatfoszlányok kergetőznek rendszertelenül egymással. Aztán ráakasztanák a címkét: „átlag kis polgár, unalmas világkép, szokványosnál terjedelmesebb illuzióvolumen.”

A kifelé menetelő test is fantáziál emlékké soványodott örömeiről. Mi lenne, ha valamiféle ideg szimulátor visszavarázsolná az ifjúság vért mozgató élményeit? Mi lenne, ha az egykori orvoslásnak megfelelően fiatal lányok feküdnének az idősödő (haldokló) mellé, kizárólag terápiás célzattal? Vagy ha ők nem is, legalább „holográfiai másuk kurválkodhatna nyugodtan a vének idegdúcaiban.”

31

A „mi lenne, ha”-k mellett a „mi lett volna”-k is óhatatlanul előcsörtetnek. Mi lett volna, ha nem szalasztja el élete két hatalmas lehetőségét, Barbarát, a milliárdos nőt vagy az amerikai miniszter által kínált munkát? Akkor talán nem olyan lett volna az életszínvonaluk, mint egy kiemelt szakmunkásé. Akkor talán Málika sem küldte volna ki a garzonból sikoltozva, őrjöngve, amikor haldoklott. Annak ellenére sem, hogy deklaráltan magas volt „élhetetlenségi hányadosa.”

Közben mások is megjelennek az emlékezés vásznán, háttérfestményként. Fábián, a főhős fia, aki ugyan félrelépett, de hát „szellemileg ragaszkodott” a feleségéhez, így el nem hagyta volna semmi pénzért. S a felesége, Magda, aki viszont férjét az „unottságáért”, „birtokon belüliségért” csalta meg. Aztán Fábián húga, Vera, aki egy rossz házassággal és egy pocsék anyaképpel a háta mögött a „temetés primadonnája”-ként jelenik meg abban a vízióban, amit a főhős saját temetéséről néz végig. De ott van Málika is, akinek anyósgyűlölete a főhős álmában manifesztálódott legbeszédesebben: a visszatérő álmaiban Málika is visszatérően, soha nem csillapult hisztériával verte-püfölte anyósát.

Szépen megírt könyv. Pedig tulajdonképpen csúnya dolgokról szól. Mégis jól esik olvasni, mert olyan mívesen kanyarított mondatok vannak benne, amik mentális élvezeteket jelentenek. Tulajdonképpen ez a hátránya is, ha mindenáron keresni szeretnénk ilyesmit. Minden szereplő remekbe szabott monológokat ad elő. A

32

főhős, annak fia, menye, a szeretők, mind kiváló stiliszták. Mintha minden mondatot ugyanaz az ember mondaná.

A női monológokat olvasva én csak irigykedem. Úgy szeretnék én is ilyen frappáns lenni. De az életben csak makogok, dadogok, butaságokat hablatyolok, jó, ha egy bekezdésre való szóforgácsot összehordok, ha ki akarom fejezni magam. Pedig milyen jó is lenne ilyen művelten és kerekdeden, ilyen ütősen, csattanósan beszélni, mint ahogy Felícia, Fábián szeretője tette.

Szerintem ilyen nők nincsenek is életben. Vagy csak savanyú a szőlő?

Akár így van, akár nem, ajánlani tudom bárkinek a művet, aki szereti a lélektaniba hajló irodalmi szöveget, ami filozófiát és esztétikát kever össze egy jól fogyasztható, kellemes koktéllá. Még akkor is, ha kényes témát érint. A halált, amivel kapcsolatban mindenki úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne hozzá.

Még akkor is, ha boldogtalanságról és magányról szól.

Mert ez a mi halálunk, a mi magányunk, a mi boldogtalanságunk is. Azért érezzük közel, ha nem akarjuk, ha lázadozunk ellene, ha hárítjuk, akkor is.

Eugenides, Jeffry: Egy test, két lélek

33

Ha filmet rendeznék ebből a könyvből, biztosan az ezüstkanállal kezdeném. Ahogy észak-déli irányban ingázik Tessie Stephanides hasa fölött. Nem látni mást, csak az ezüst csillogását, ami egyre fékeveszettebben leng fel-le, mint a hajóhinta a vurstliban. Aztán a nagymama, Desdemona arcára szegeződne a kamera, ahogy diadalittasan felkiált: - Fiú! Minden oka megvan rá, eddig huszonhárom esetben tippelt és ugyanannyiszor talált. Miért lenne másként éppen most? Az apa, Milton azonban lehűti. Most az egyszer tévedett az a híres kanál, mama. Ez a gyerek lány lesz, akárki meglássa.

Hát így indult Calliope Stephanides élete, ilyen felemásan. Akkor még senki sem sejtette, hogy így is folytatódik.

Szülei annyira kislányt szerettek volna, egy édes kislányt a báty mellé. A szó szoros értelmében mindent megtettek ezért. Elsősorban is Pete bácsi utasításait követték. A nagy becsben álló házibarát ugyanis minden kétséget kizáróan kinyilatkoztatta, hogy a peteérést megelőző huszonnégy órában kell nemi életet élnie annak, aki leánygyermekre áhítozik.

Hát ezért kapta azt a különös ajándékot a férjétől Tessie. Egy elegáns ékszerdobozba ágyazott szuper érzékeny testhőmérőt. Így történt, hogy amikor Milton és fia épp tojástörésre készült, Tessie odaállt férje elé: „Most mértem, hat fokot felment.” Ezzel lett vége a játéknak és ezzel kezdődött egy másik, ami a jelek szerint jól sikerült.

34

Kilenc hónappal később ugyanis Bingó! Bingó! -t kiáltott a büszke apa, amikor megpillantotta teremtményét az újszülött osztály rózsaszín karszalagos csecsemői között. Éppen azon a napon, amikor megszületett Callie, a nagypapát, Leftit szélütés érte. Abban a pillanatban, amikor a kávézaccból igyekezett megjósolni a jövőt.

Az egész könyvre ez a kettőség telepszik rá. Kettőség a narrációban, ahol az iskolásan realista részeket, a mesésen misztikus szövi át. Kettőség a főszereplőben, aki egy lánynak született fiú. Kettőség a szerkezetben, ami mesteri párhuzamban fut a jelen és a múlt vágányán. Az Idő nyargal végig a művön, a „megállíthatatlan Idő, ami úgy láncol minket a testünkhöz, ahogy a testünket magát fűzi láncra az Idő.”

S noha Callie kettőségével mi, az olvasók, a beavatottak fölényével, a kezdetektől fogva tisztában vagyunk, a főhős és környezete nem is sejti a jövőt. Még Desdemona sem, aki pedig eltemetett bűntudata miatt alapvetően gyanakvó. A saját testvéréhez ment hozzá. Valahol tudta, hogy nem szabad, de nem emlékezett rá. Folyamatosan rettegett attól, hogy gyerekeiben üt vissza Isten haragja. Aztán mikor látta, hogy fia és lánya is ép és egészséges, megnyugodott.

Nem gondolta, hogy az isteni igazságszolgáltatás könnyedén átszökkenhet nemzedékeken.

A könyv elég hosszú ahhoz, hogy több generációt, s benne több családot is megismerhessünk. Így például Lefti nagynénjét Szurmelinát, aki kifejezetten menekülési

35

szándékkal ment hozzá egy férfihoz, akiről semmit sem tudott, csak a lényeget: amerikai volt, és nősülni akart. Ilyen paraméterek mellett elképzelhető, hogy ez a házasság nem volt a házasságok legjobbika. A férj talán csak arra volt jó, hogy összehozza egyetlen közös művüket, Tessiet. S még arra, hogy Leftit az alvilágba csalogassa. Aztán eltűnt, és csak egy krimibe illő szál hozza majd vissza a történet közepe táján. Egyébként ez az ún. bűnügyi vonulat sem egyedüli regényben. A legvégére is tartogat egyet, ami már szinte banális, annyira gyermeki és váratlan.

Callie, Desdemona fiának és Szurmelina lányának közös gyereke aranyos kislány volt. A bajok a kamaszkorban kezdődtek. Akkor azonban különös változások gyötörték. Ahogy ez lenni szokott a kamaszoknál. S ahogy nem szokott, de megeshet. Ha az a bizonyos ötödik kromoszóma sérül. Mert ez a kis apró sejtecske okozta az összes galibát. Ezért maradt Callie még akkor is fájóan fiús termetű, amikor osztálytársai már javában nyolcvanas melltartókban flangáltak. S ezért nőttek az idegesítő szőrszálak ajka felett. Ez az oka, hogy lányokhoz vonzódott, s hogy első nagy szerelme is a legkedvesebb barátnőjével bontakozott ki.

Saját tapasztalatából kellett rájönnie, hogy ő „más”, mint a többiek. Hogy nem ez a normális. De nem tudta, mit kéne tenni. Egészen addig, amíg egy New York-i specialista meg nem akarta operálni, hogy „rendes” kislányt faragjon belőle. Akkor, tizenöt évesen szökött el messzire. Kemény leckéket kapott, de mi is várható egy

36

hermafroditától, aki olyan egyedül marad kétségeivel és életével, mint a kisujja.

Remek olvasmány. Az elemzők márquez-i hagyományokat vélnek felfedezni benne. Bizonyára igaz ez is. De ha mélyebbre ásunk, más gyökerekre is akadhatnánk. Egy csomó regényfajtára például. A realistára, a misztikusra, a bűnügyire, a lélektanira. És egy tucat hangnemre. Az ironikusra, a pátosszal telire, a leíróra.

A szerző interpretációja alapján azt mutatja be ez a mese, ahogy egy „gén átszörföz az évszázadokon”. S hogy miért? Mert az emberben, az író emberben makacsul ott él a remény, hogy a világ összes klasszikusa mellé még odaállíthat egyet, a sajátját. Jeffrey Eugenides számára a világirodalom azt sugallja, hogy „igenis érdemes álmokat kergetni, minden emberi álmok legkótyagosabbikát, azt, hogy meg lehet írni a hozzájuk méltó könyvet, a száztizenhatodikat a klasszikusok sorozatában.”

Szerintem sikerült.

Hegedűs Géza: Előjátékok egy önéletrajzhoz

Irigykedéssel olvastam ezt az önéletrajzot.

Egyrészt a rokonok miatt. Hegedűs Géza olyan népes rokonságot mondhat magáénak, amiről nem sok ember számolhatna be. A családfa ágas-bogas nyúlványai egészen a XVII. századig mennek vissza, de ami ennél is

37

felemelőbb: élő mese-láncként. Az egymást követő nemzedékek fáradhatatlanul adták tovább az utódoknak a családi legendárium történeteit, anekdotáit.

Volt elég anyag, ha arra gondolunk, hogy csak az apa egy tizennégy gyerekes családból származott. Igaz, hogy ezekből öt egy azon a napon meghalt, de így is maradt éppen elegendő ahhoz, hogy tanulságos sorsokat produkáljon a felmenők számára.

A róluk szóló mese legalább olyan fajsúllyal öröklődött, mint az ősök nagy becsben tartott történelmi portréi: apáról fiúra szállt, és nagy tiszteletnek örvendett. Az, hogy értő és érdeklődő fülekre talált a legendás személyiségű Hegedűs Géza személyében, az nem ártott a családtörténetnek.

(Egyszerre a mi „népes” gyerekkori karácsonyainkra gondoltam, a maga hét főjével, amik ehhez a rokon-invázióhoz képest nevetségesen szerénynek mondhatók, de nekem mégis olyan zajosnak tűnnek és olyan kellemes ízt adnak az emlékezés falatkáinak. Ha több rokonom lett volna, több emlékem is, több anekdotám, és több mesém.)

Nem szólva az élettörténetek krimibe illő izgalmairól. Mindegyik kész rejtély, üzenet, példázat, amit megfejteni vagy kihámozni az események kaotikus halmazából igazi detektív-csemege. S mintha összebeszéltek volna, ezt írja Hegedűs Géza: „Hiszen, ha akarjuk, a családi emlékeket a népköltészet egy sajátos formájának tekinthetjük: egy zártabb társadalmi közösség örökségét, magán-Iliászokat és magán-Odüsszeiákat.” Hát ettől olyan csodálatos

38

minden emberi élet. A misztika, a rejtély, az elrendeltség, az ismétlődés káprázatos égboltja tárul fel annak számára, akit érdekelnek az ember-csillagok.

Az irigységem másik tárgya az a műveltség, ami ebben a családban és személy szerint Hegedűs Gézában felhalmozódott. Az író és az édesanyja egymást pipálták le a szellemi megmérettetésben. Amikor Géza egy-egy sort idézett Eötvös Karthauzi-jából, (nem éppen habkönnyű olvasmány!), akkor anyja rátromfolt és oldalakat recitált ugyanabból. Nem nagy kunszt, hisz többször is olvastam - hangzott az anya evidenciája.

Ahogy egy világhírű hegedűművész mondta a napokban egy rádió interjúban: nem olyan nehéz hegedülni. Na, ja. Ilyen egyszerű ez.

A szellemi kapacitásokról szólva nem hagyhatom ki Pistát, az anya legkisebb öccsét. Hegedűs Géza sokáig lenézte, mert egyetlen könyvet sem olvasott el, és semmilyen irodalmi műveltsége nem volt. Halálakor jött rá azonban, hogy ennek a félreismert nagybácsinak egészen kivételes kvalitásai voltak. Kombináló képességével és sakk tudásával már gyerekkorában kitűnt. Énekelve tanulta a kötélpályák technikáját. „Úgy szavalta a liftberendezések műszaki megoldásait, mintha színpadi szerepeket mondana.” S valóban: remek színészi adottságokkal is rendelkezett. Tömérdek szeretője közül az egyik mesélte, hogy két szerelmi teljesítmény között kitűnően mondta el Hamlet nagy monológját, Arany János tolmácsolásában.

39

Itt áll előttem tehát egy számomra roppant irigylésre méltó ember, akit minden irigykedésem ellenére sem a sárga epével, hanem elismerésem fénylő csillámaival borítok be, ha rá gondolok.

Azért mert művelt, mert szellemes, mert humanista volt, s azért mert nekünk is feltárta élet-kincseit.

Hát hogyne lenne érdekes egy család, amely egyik szépreményű tagjának maga Vörösmarty Mihály dedikálta: „A szépséges Rozália kisasszonynak hódoló tisztelője.”

Vagy akinek a nemzedéke, a gimnazista fiúk csoportja még azon versengett, hogy ki talál rá egy elfelejtett Berzsenyi-műre?

Akinek az apja kívülről fújta a Toldit, az anyja meg versek garmadáját? „Eredeti tőkefelhalmozása”, ahogy Hegedűs Géza emlegeti műveltsége alapjait, innen ered.

És akinek főhőse, krónikása a szó szerint (miként Harmos Ilona, Kosztolányi felesége) burokban született. Nyolc hónaposan szólalt meg először: Hegedűs Géza-hangzott élete első két szava, az öntudat első büszke megnyilvánulásaként.

Annyi csoda van ebben a könyvben, hogy nem győz velük betelni az ember.

Csodálatos, hogy annyi tragédia, értelmetlen halál után is, ami ezt a zsidó-keresztény családot érte, megőrizték

40

derűjüket, életigenlésüket, életbe vetett hitüket. A család kilencven százaléka pusztult el a világháború őrületében.

Csodálatos, ahogy nemcsak sorsok, de fizimiskák, alkatok, hangok öröklődnek a nemzedékek széles skáláján. Mint egy körkép a festett falon: tekintetünkkel végigpörgetjük a fal képeit, és azt vesszük észre, hogy ezt vagy azt már láttuk, újból felbukkan, épp úgy, mint az irodalmak évszázados vándormotívumai.

Hegedűsék családjában például úgy ismétlődött az öngyilkosság vagy az agyhártyagyulladás, mint a népi hímzéseken a tulipán. Ugyanígy jellemző volt, fel-felbukkant elpusztíthatatlanul a pipa vagy a színház valamilyen formában. Minden családban volt kakukktojás vagy fekete bárány.

A halálok is lehetnek csodálatosak. Ilma néni halálos ágyánál végig ott tartózkodott hűséges férje, aki alig néhány órával Ilma néni halála után, halva esett közös ágyuk mellé. Ugyanígy halt zsidókat rejtegető férje után a hallgatag Gizike néni. A rémület és a fájdalom vitte el. Spitzer Izsó, Fáni néni duhaj férje egész életében nagy lábon élt, Európa különböző elegáns szállodáiban tünedezett fel, de egy elhagyott bihari falu kocsmájában borult utoljára az asztalra. Temetésére senki sem volt kíváncsi.

Leglíraibb és egyben legmegrázóbb haláleset a nagyapával történt. Hét gyermeke közül öt egy napon halt meg torokgyíkban. Igaz, hogy új felesége (mellesleg sógornője) szült neki újabb hetet, de az elmenteket nem

41

lehetett pótolni. „Attól a naptól kezdve soha többé nem vette kezébe a hegedűt Hegedűs Berti”. Komor, hamar őszülő férfi vált belőle. Ortodox zsidósága is onnan datálható.

De legcsodálatosabbak e műben a zsánerképek. Az egyes rokonok rövid, de frappáns jellemrajzai.

Mindegyik egy külön kis világ, amelyikbe belépvén egy tragikomédia kellős közepén találja magát az ember. Épp ahogy az író édesanyja mondta egy családi fotót nézegetve: „Akár egy francia tragédiának vagy bohózatnak az egész szereplőgárdáját ki lehetne állítani ennyiféle jellemből.”

Ott volt például Fáni néni, az apa legidősebb testvére, aki idősebb volt, mint anyja édesanyja, és akit nem ismert senki fiatalként. A nap minden szakában talált magának bevenni való orvosságot. „A gyógyszeripar nem tud olyan orvosságot feltalálni, amihez Fáninak ne volna betegsége.” - szólt a sommás bonmot róla. Talán ezzel ellensúlyozta azokat a nehéz éveket, amit hányaveti férje oldalán mért ki rá a sors.

Arnold az első házasságból szerencsésen megmaradt két gyerek egyike volt. Minden nap hajnalban kelt, ortodox vallásának összes hosszú imáit végig skandálva. Aztán a Royal Kávéházban megreggelizett. Roppant mód vigyázott magára. Soha nem ivott szeszes italt. Liftbe nem szállt, csillár alá nem ült. Viszont minden vasárnap a színházba ment. Egyhangú életében egy sorsjáték hatalmas nyereménye hozott rövid intermezzót. Bejárta a

42

világot, időt és pénztárcát nem kímélte, aztán, mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatta, ahol abbahagyta.

Egy másik báty, Nándor is figyelmet érdemlő személy volt. Eszményképe közt emlegette Deákot és Cavourt, mondván, hogy ők voltak azok, akik addig halogatták a teendőket, míg azok maguktól meg nem oldódtak. Hetvenhárom évesen jelent meg egy könyve Ady Endréről. Azonban a könyv megírásáig eltelt idő sem volt terméketlen. Okos, szellemes, széles látókörű publicista volt, ahogy ő fogalmazott: eszmekereskedő. Öt nyelven anyanyelvi szinten csevegett, de ha kellett, még ugyanannyin megértette magát. Nyolcvanöt évesen kijelentette: az élet nyolcvanháromig szép, utána már terhes. (Egyébként ő maga nyolcvanhárom évesen még felszaladt a harmadik emeletre.)

S ha már teljesítményekről esett szó, nem hagyható ki a felsorolásból Spitzer Leopold, a vésnök dédapa, aki másodszor nősülve leányainak barátnőjét vette el, harmadjára pedig, hetvenhét éves korában, hűen a hagyományokhoz, unokáinak barátnőjét. Nem járt fogorvoshoz, és éjfekete haját sem festette soha.

Az anya testvérei közül Olga volt a legérdekesebb, aki annyira utálta apját, hogy sokszor kellett a fürdőszobába szaladnia, ha az hazaérkezett. Szabályszerűen rosszul volt apjától. Később is, már asszony korában, ha csak felemlegették apját, hányinger fogta el. Pedantériája legendássá duzzadt. Puha rongydarabkákkal járt a lakásban, alkalmasint feltörölni a padló foltjait. A kilincsekre védőhálót horgolt. A saját kezére meg

43

kesztyűt húzott. Amikor gerinc fájdalmait már nem bírta tolerálni, éjszaka kiugrott a kórház magas ablakán.

Hegedűs Géza szülei kiváló emberek voltak. Remek házasságban éltek évtizedeken keresztül, harmóniát, és szellemi táplálékot szolgáltatva gyermekeiknek. Esténként színházba, moziba vagy kávéházba mentek, nappal az anya intézte a háztartás és a gyerekek gondjait, az apa meg kereskedői tevékenységét. Sohasem ejtettek ki a szájukon csúnya szót, a legbizalmasabb dolgokról is csak franciául társalogtak.

Összetartozásuk egyik megható dokumentuma az a rengeteg levél, amit Dóra megőrzött az utókornak. Minden levél ott volt a gyűjteményben, amit a férje írt hozzá házasságuk alatt, (pedig néha naponta 2-3 is hozott a posta), de az összes cédula is, amin érdektelen utasításokat, tennivalókat jegyzett le.

Apja meg egy fiatalkori fényképet őrzött tárcájában szeretve féltett asszonyáról: „ezzel a nővel van évtizedek óta viszonyom”, viccelődött ismerőseivel.

Angyalain jó humorú, kellemes emberek voltak, akik jó szívvel segítettek azokon, akiken tudtak. Szórakoztató barátok és eszményi szülők voltak, nagy műveltséggel, sznobság nélkül.

Az apát „szívós mértéktartás” jellemezte. Egész életében az „aurea mediocritas” elvéhez tartotta magát. Nem akart sem gazdag, sem szegény lenni. Nem akarta, hogy irigyeljék, de azt se, hogy sajnálkozzanak rajta.

44

Az anyát a jóisten is színésznek teremtette. Szép volt, vidám, rendkívüli memóriájú. Gyerekkori barátai között ott volt a híres Paulai Ede lánya, mindennapos vendég volt náluk. Mégsem lett színésznő. „Passzionátus tanuló” volt, ami azt jelentette, hogy minden létező tanfolyamot elvégzett. Kiválóan ismerte a mitológiát és a világirodalmat.

Az életeinkben vannak párhuzamok.

Ahogy Hegedűs Géza is rábukkant ilyenre, amikor Szabó Magda Régimódi történetét olvasta. Kiderült, hogy az ő édesanyjának teljesen az volt a házassági menetrendje, mint a sajátjának: Kurz Zelmának, a kor nagy szopránjának meghallgatása egy Verdi szerepben, aztán nászéjszaka egy velencei szállóban. Az már ezek után meg sem lepte, hogy ugyanazt az imát is mormolták esténként mindketten.

Csak legfeljebb másként értették félre. Ahogy Hegedűs Géza is, a gyerekkori esti áldást saját gyerekkori nyelvére ferdítette.

Erről aztán eszembe jutott az én kicsi lányom, aki a beszédtanulás idején szintén a saját nyelvén fordította le Hamupipőkét Hamipipőkére. Ugyanezzel az egyébként felettébb következetes gyermeki logikával emlegette Pocahontast Pocihontasként. Ezek után nem meglepő, ha elárulom: a kicsikém mindig gyönyörűen evett és olyan jóízűen, hogy reklámozni lehetett volna vele.

45

A születésnap pontosan úgy zajlott nálunk, mint náluk. Ha bármelyik fiúnak születésnapja volt, mindkettő kapott ajándékot, az ünnepelt többet. Nálunk is ez honosodott meg, nehogy a két kislányunk lelkében visszafordíthatatlan töréseket okozzon az egyenlőtlenség. Ebből a szempontból tehát, milyen érdekes, éppen olyan nevelési elveket alkalmaztam, mint Sonnenfeld Theodóra és Hegedűs Andor. (Csak a házasságom volt egy kicsit más, mint az övék!)

És amikor arról ír Hegedűs Géza, hogy egyetemista korában visszatérve a szülői házhoz, milyen kicsinek találta azt, akkor eszembe jutott hasonlóan megrendítő létélményem, amit gyerekkori macimmal kapcsolatban éltem át. Egy ponton rá kellett döbbennem, hogy a gyermekkori méretek felnőttkorra összezsugorodnak, mint a mosásban összement ruha. Mellbevágó felismerés: egy pillanatra nem tudja az ember, hogy eddig álmodott vagy most kezdődik az álmodás időszaka.

Furcsa, hogy nagyjából ugyanúgy bonyolódik az életünk. Ugyanazokba a felismerésekbe, tapasztalatokba botlunk mindannyian. Olyan kevés köztük, az egyes életek között a különbség, mint az élővilág DNS-láncai között.

Azt nem mondom, hogy néha nem vesztem bele ebbe a terjedelmes és végtelennek tűnő rokonság tengerbe (na, de hol vannak az én mentális képességeim Sonnenfeld Theodóra képességeitől?), de azt határozottan állíthatom, hogy nem sok ennél kellemesebb elmerülésem volt. Szívesen mártóztam meg benne.

46

A látszat ellenére nem árultam el sok mindent a könyvből. Még bőven maradt benne olyan jellem, történet, sztori, amit érdemes megismerni. Mindenkinek jó szívvel ajánlom.

Irving, John: Árvák hercege

A John Irvingtől megszokott világ ölel magába arra a pár órára, amíg olvassuk a könyvet. Életsorsok, meglepetések, visszatérő vándormotívumok, könnyek, és nevetések - minden, ami egy jó könyvhöz szükségeltetik. Mint a jó szakács, aki pontosan tudja, mivel varázsolja el az ízlelőbimbókat, úgy elegyíti John Irving is a jó könyvhöz valókat.

A Maine állambeli St. Clouds egy folyóvölgyben helyezkedett el. Mindent iszamós fűrészpor borított benne, amit ugyan szemmel alig lehetett észrevenni, de jelenlétéről tudósított a lakosok állandó tüsszögése és reszelősen ziháló tüdeje.

Először egy árvaház belsejében találjuk magunkat, ahol Wilbur Larch doktor, és két asszisztense, Edina és Angela nővér éli sajátos triászukat. Az intézetben született porontyoknak maguk adtak nevet: Angela nővér repertoárján beszélő- és háziállatnevek szerepeltek, Edina nővér pedig, akit gyengéd plátói szálak fűztek kenyéradójához, a John, a Wilbur és a Larch neveket variálta egymással, nagy találékonysággal. Igazából csak a fiúgyermeket érintette a névadás. A lányok keresztanyja ugyanis Groganné volt. Valójában nem volt sok értelme az egésznek, ideig-óráig tartott csak a

47

névhordás, hisz ha nevelőszülőket találtak, új neveket kaptak a kicsik.

Nem így Homer Wells, aki azért maradt meg élete végéig Homer Wells, mert az árvaházat sem hagyta el soha, csak felnőttként, ideiglenesen, és csak addig, amíg sorsát be nem teljesítette.

Egyetlen nevelőszülővel sem jött ki. Az első nehezményezte, hogy nem sírt. A második viszont addig kínozta, amíg már azért is sírt, ha valaki csak látómezejébe merészkedett. A harmadiknál szökésre késztette egy fiú rokon inzultálása. A negyedik szülőket, a kalandvágyó Kenter házaspárt, akik pedig tökéletesnek látszottak, egy áradás sodorta magával a mindenségbe. Maradt tehát Homer számára a hely, ott, a „fellegek között”, ahova „odavaló” volt.

Itt találkozott a Copperfield Dávid-dal, amit évről-évre felolvastak az ott lakó kis árváknak, itt ismerkedett a testi szerelemmel, Forby, a lányszárny vitathatatlanul legerőszakosabb lakója által, itt tanulta meg, hogy az életben hasznosnak kell lennünk, és ő mindig ott akart lenni, ahol hasznot hajt, itt szerzett figyelemre méltó nőgyógyászati tapasztalatokat. Homer Wells a húszas évei elejére számtalan szülésnél bábáskodott, és számtalan gyereket segített a világra jönni, csak egyet nem engedett neki a doktor: abortuszt nem végezhetett.

Larch doktor hálás volt, ha világra segíthette az árvákat, akiknek egyébként születésük tűnt életük legbiztonságosabb pontjának. Ugyanakkor

48

kötelességének érezte, hogy terhes anyákat szabadítson meg olyan magzatoktól, akiket azok nem akartak világra hozni. Úgy gondolta, hogy amíg nem „repes” a magzat, vagyis nem mozdul meg anyja méhében, addig törvényes dolog megszakítani a nem kívánt terhességet. Azt csinálta, amit kértek tőle: angyalt vagy árvát. Ha a lélekre hivatkozva támadták tevékenységért, akkor csak annyit mondott: „Akik a meg nem születettek lelkére hivatkoznak, lennének olyan szívesek megfontolni az élők életét.” A baba megtartása vagy elvétele személyes döntés, amibe sem más ember, sem a hatóság nem avatkozhat be. Egyetlen dolga lehet az embernek ezzel kapcsolatban, az, hogy elvégezze az „Úrdolgát”.

Homer másképp állt a dolgokhoz. Mindig hangoztatta, hogy az abortuszt törvényessé kellene tenni, de ő maga soha nem akart benne részt venni, mert gyilkosságnak tartotta. „Azt hiszed, hogy én Istent játszom, Te viszont tudni véled, hogy mit akar Isten. Ezzel szerinted nem istent játszod?” - kérdezte tőle Larch doktor. Később, évek múltán, amikor Angel fekete bőrű kedvese szorult abortuszra, mégis megtette, minden addigi elve ellenére megcsinálta a küretet. Talán segített döntésében a tény, hogy a kisgyereknek ugyanaz lett volna az apja, mint aki a nagyapja volt.

A doktor és tanítványa között egyébként egy életre szóló mély szeretet alakult ki. „Senki és semmi mást nem szeretek úgy, mint Homer Wellst” - írta a doktor naplója egyik bejegyzésében. Amikor Homer elhagyta az otthont, Larch minden este végigpuszilta a menhely minden egyes lakóját. De minden csókja Homernak szólt. Larch úgy

49

terelgette Homert, mint apa a legkedvesebbik fiát. Orvost akart belőle faragni mindenáron. „Larch doktor az orvos, én csak bediun vagyok”, hangzott erre Homer lakonikus válasza.

A sors azonban keresztülvágta terveit, ami Wally és Cuncyl személyében toppant be az árvaházba. Wally egy Worthington névre hallgató almaültetvényes fia volt. Az apját, akit mindenki alkoholistának gondolt, csak halála előtt rehabilitálta diagnózisa, az Alzheimer-kór. Wally és egy homárhalász álomszép lánya között kellett szövődnie egy románcnak, hogy elvezesse őket Larch doktor birodalmába.

Miután a lány teherbe esett, sürgősen angyalcsináló után kellett nézniük. Ez irányba tett lépésük vezetett tovább azon az úton, amin aztán Homer, Wally és a szépséges Cuncy együtt haladt most már az idők végeztéig.

Homer az első pillanatban beleszeretett a lányba, ezért egy percig sem habozott, amikor magukkal hívták otthonukba. Fogadott apja, Larch doktor is áldását adta a távozásra, azt remélve, hogy a kiruccanás egyben Homer hozzá fűzött doktori terveit is valóra váltja majd.

De nem a doktorság vált valóra, hanem a szerelem. Amikor Wally eltűnt a háborúban, a két fiatal összejött. Cuncy és Homer csupán egyik volt a sok, csapdába esett párnak, akik otthonosabbnak érezték magukat álmaikban, mint a valóságban.

50

Különös kapcsolat bontakozott ki a három fiatal között. Finom pókhálója a szeretetnek és a megbocsátásnak. Cuncy nem bírta magát rávenni, hogy hallható szóval bármit is jobbnak mondjon annál, ami Wallyval együtt történt, ha Homertól nagyobb gyönyört kapott is, ezért nem tudta Wallyt hibáztatni. Egyik sem akarta Wallyt megbántani, ezért csak titokban, nagy körültekintéssel találkoztak egymással. Évente átlagosan tizennyolcszor, ahogy ezt mindketten egy-egy fénykép hátuljára gondosan feljegyezték.

Szerelmük gyümölcse Angel volt, aki nem árvának született, és akiből angyalt sem csináltak. Kettesben, majd Wally dzsungelből való visszatérte után hármasban neveltek fel, nagy szeretetben. „Három szülőd is van. Másnak legfeljebb kettő jut.”

Homer élettörténete nem mondható mindennapinak. Így az is nehezen eldönthető, hogy a mondat, ami a Copper-field Dávid első napjain szerepel, mennyire illet rá. Az viszont biztos, hogy sokszor visszaköszönt életében: vagy csak azért, mert éppen huszadjára vagy többedjére felolvasta azokat az árváknak, vagy azért, mert előtolakodott az agyában, fürkésző kérdésként: „Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölte-e be?”

Irving, John: Fohász Owen Meanyért

Ebben a könyvben minden olyan különös, álomittas misztikával átitatott. Nem a megszokott alakokkal vagy

51

formulákkal szolgál, semmi és senki sem az, ami, hanem egy kicsit több, egy kicsit más.

Mindjárt a főszereplő, aki „zseniális és abszurd volt egyszerre”, egy különös, fura kis figura.

Először is termete miatt. Pici és könnyű volt, mint egy pehelypaplan. Úgy is adogatták a fejük felett az osztálytársak az iskolai szünetekben, mintha egy puha, súlytalan rongylabda lett volna. Az író érdekes kontrasztként jelentette be rögtön az elején, hogy Owen szülei viszont a gránit-bizniszben utaztak. A kő rideg szilárdsága és Owen testének légiessége nem az egyetlen finom ellentét, ami színesíti a könyvet. A főszereplő csak a bőrében idézte szülei vállalkozását: sírkő-színű volt, amely félig elnyelte, félig visszaverte a fényt, olyan áttetszővé varázsolva testét, hogy az erek nyomvonalát is gondtalanul végig lehetett követni rajta.

De legkülönösebb a hangja volt. Fülsértő rikácsoló hangon tudott csak megszólalni. Mint azt egy orvos később megállapította, anatómiai csoda az egész, ami abból fakadt, hogy gégéje állandóan fixált állapotban volt, és az ádámcsutka soha nem került ellazult állapotba. Ettől aztán folytonos sikítást hallatott. Épp olyan hangot adott ki, mint a sírkőkészítéshez használt gyémánt csiszolója. „A penge állandó, borzalmas sikolya minden bizonnyal a saját változatlan hangjára emlékeztette... A sírkőboltban töltött nyaram után jobban megértettem, mi vonzza Owen Meanyt a templomok csöndjéhez, az ima békéjéhez, a himnuszok és litániák lágyan omló dallamához...” „Owen Meany hangja nem volt más, mint

52

az összes legyilkolt egér hangja, aki életre kel és bosszút forral.”

Szülei akkortájt közölték vele a „kimondhatatlan borzalmat”, amikor az a bizonyos, egész életét meghatározó baleset is történt vele. Akkor jelentették be, hogy ők „azt” nem csinálták, ebből következően Owen „szűztől született”, vagy ahogy a helyi tiszteletes kommentálta az eseményeket: Isten kiválasztotta Owent.

Embereket irányított, látnok volt. Egy misztériumjátékon meglátta halálának dátumát. Ettől fogva úgy készülődött rá, mint más a születésnapjára. Előre elkészítette saját sírboltozatát, szép, kalligrafikus betűkkel rávésve halálának pontos dátumát. Aztán elment a vietnámi háborúba, ahol „veszteségi tisztként” szépen kivárta, mikor ér el hozzá az a nap, amit a sírkövére már jó előre odavésett.

Owen Meany-t imádták a lányok, kényeztették és cirógatták, ahogy illik ez egy fiúhoz, akit „babácská”-nak becéztek. Az iskolában meg a Szarkazmus Nagymestere ragadványnevet kapta. És ő volt „az a kis fickó a piros kisteherrel”, ahogy azok emlegették, akik tartottak tőle.

Ilyen főszereplő mellett a sztori sem lehet szokásos. Owen és a narrátor anyja közötti történet egy véletlen baleset köré szövődik, annak előzményeit és következményeit fejti ki ugráló idősíkokban. Owen volt az egyetlen ember, aki pirulásra tudta késztetni John anyját, de ő volt az is, aki az imádott nő halálát okozta.

53

Owen, aki soha nem tudott egy normális labdát ütni alacsony termete miatt, egy alkalommal éppen John anyját találta el, halálos ütést ejtve rajta. Owen számára ettől fogva vált világossá, hogy Isten az ő kezét vette igénybe. A krimibe illő fordulatok ezzel a jelenettel nem érnek véget. Az anya titkolt múltjára, eltitkolt kapcsolatára is sejtelmes nyomozások után derül fény.

A könyv írója sem mindennapi ember. John Wheelwright magányos figura, akit az anyja jellemző módon „kis kicsapongásomnak” hívott. Egész életében azt firtatta, vajon ki lehetett az apja, akit anyja olyan művészi tökéllyel eltitkolt előle, de amikor megtudta, elszomorodott. Az a kérdés, ami egész életében a szó szoros értelmében végigkísérte és vezette, csak egy magányos konklúzióban manifesztálódott: „Micsoda csalódás rádöbbenni, hogy az apám is csak magamfajta.”

Különös a meseszövés is. Az egyes történetek, szereplők felbukkannak, aztán előjönnek újból, ismétlődve, vándormotívumként, hogy az olvasónak mindig, felejthetetlenül az emlékezetébe vésődjenek. Így találkozik az olvasó vissza-visszatérően Owen szlogenjével, akire „rá tört a szívgörcs”, valahányszor valami váratlan dolog történt vele és aki „tévébe való”-nak mondott minden olyasmit, amiben „túltengett a lótrágya”. Szokatlan formai megoldásként a könyv nagybetűvel szedi Owen szavait, mintha azokra a betűkre akarna emlékeztetni, amelyeket ő vés műgonddal és nagy szeretettel a gránittömbök közepére.

54

Amikor megkérdezték az írót, mit akart ezzel kifejezni, akkor Irving ezt válaszolta: hősének személye és hangja is elég irritáló ahhoz, hogy ez formailag is realizálódjon. Piros betűkkel nem szedhette a szavait, ezért döntött a nagybetű mellett.

Ha minden sajátos ebben a könyvben, miért épp a kronológia lenne más? John Irving olyan történetet sző, amelyben az idő múlását a vietnámi háborúkban részvevők száma jelzi. Így lesz 1966-os év 385 300 amerikai katona, az 1967-es év 485 600 katona, a 68-as esztendő meg 535 100 Vietnámban állomásozó katona éve. Mintha ezen kívül semmi sem változna, minden marad a régiben, csak a katonák száma nő, megállíthatatlanul és vészjóslóan.

Ebben a furcsa Pantheonban, ahol nem mindennapiak a főszereplők, és a történet szövése sem hagyományos, számtalan érdekes figura jelenik meg.

Például John anyja, aki csak fekete és fehér ruhában hajlandó járni, egyetlen piros ruhája köré pedig egy egész kis legendát fabrikál. Valami különös egybeesés folytán, élete mindkét férfiját vonaton ismerte meg. Bizonyára ez is egy szimbólum, egy jel, amit megfejthet valaki, ha kedvet érez hozzá.

Hitközségük két lelkipásztorának zsánerképe is izgalmas. Az egyik „dögunalmas tökfej”, aki pilótaként kezdte, és csak látásproblémák miatt szállt „időnek előtte az egekből”. A másik viszont eredendően választotta a lelkészi hivatást. Hívei szeretetét azonban nemcsak ezzel

55

vívta ki, hanem azzal az együttérzéssel is, ami az emberekben támadt, szerencsétlen családját megismervén.

Vagy Lydia, a nagyanya cselédje, akinek rák miatt le kellett vágnia a jobb lábát, és aki ettől fogva tiszteletbeli családtaggá avanzsált. Direkt ő miatta fogadtak fel másik kettő cselédet: az egyik ellátta Lydia egykori feladatát, a másik meg magát Lydiát. Ettől fogva rázta ugyanazt a csengőt a cselédek hívására, mint amivel őt hívták annak idején, ha dolog volt.

A halálok is hangsúlyozottak ebben a műben, és azt már mondani sem kell, hogy nem mindennaposak. Owen vagy az anya halála részletesen kifejtett képsorozatok sokaságából áll, de a többiek elmenetele is említésre méltó. Mesések és álomszerűek. Lydia szempihentetés közben halt meg, miközben éppen kijavította az ő helyébe lépő Germaine kiejtését. A nagyanya pedig kezdeti tévéellenessége után úgy szenderült át a másik világra, hogy megdermedt ujjai a csatornaváltás gombot aktiválták.

A sok kis mozaik, a látszólag jelentéktelen apróság is egyetlen csodás történetben összegződött. A végére kiderült, hogy minden mozzanatnak vagy elejtett szónak volt rendeltetése, mégpedig az, hogy a teljességet, a minden-egy-egész érzetét keltse. Egyszer csak jelentőséget nyer az éveken át gyakorlott Owen-emelgetés, az anya utolsó kézsuhintása, vagy a nagybetűs névvel teleírt napló.

56

A regényfaló ember már nagyjából pedzegeti, mi kell ahhoz, hogy műalkotás szülessen. De hiába van ezek birtokában, mégsem tudna maga létrehozni egy ilyet. John Irvingek sikerült. Tikok és sejtetések, elhallgatások, és ráutalások, idősíkok vibrálása, történések misztikája, meseszerűen visszatérő motívumok, párhuzamok és ellentétek profi adagolása, egy csipet spiritualizmus, apró kis borzongások, fűszerezve egy jó adag mesélőkedvvel hozzák létre azt az alkotást, amelyben személyes sorsok és történelem fonódik egybe élvezhető masszává. Olyan sok rétege van, hogy bárki megtalálhatja benne a személyes kedvencét.

Ilyen könyvek után az is eszébe jut az embernek, amit Virginia Woolf írt a remekművek kapcsán: nem egyedi, magányos szülemények ezek, hanem mindig sokéves együttgondolkodás teremtménye.

Lessing, Doris: A fű dalol

A könyv legharmonikusabb része a címe. Téved, aki hasonló folytatásra vár. A történetben ugyanis semmi nincs, ami dallamra emlékeztet. Vagy ha mégis, az csak valamilyen bús, borongós blues lehetne.

A főhős, Mary, élete nem rózsaszín leánymese. Inkább szürke szociográfia, amiben egy alkoholista apa teremti meg a környezeti hátteret. Szegénységben, szeretetlenségben, gondokkal küzdve élnek, ahogy ez dukál ehhez a létformához.

57

Mary hamar magára marad, sorra veszti el családtagjait, két testvérét, és szüleit. A rokonok halála nem okoz nála különösebb törést, mint ahogy életük sem jelentett számára semmit. Változást viszont mégis hozott, hisz ettől fogva élte a maga boldognak titulált életét, önállóan, szabadon. Könnyű volt boldognak lennie, hisz nem volt viszonyítási alapja, és mert maga sem tudta, mire vágyik.

Mindaddig, amíg illetéktelen fültanúja nem lesz egy sorsfordító beszélgetésnek. Éppen róla beszéltek. Infantilizmusáról, és arról a csámcsogásra alkalmas helyzetről, hogy harminc éves kora ellenére nem talált még férjet magának.

Nem volt egyszerű Mary döntése. Egyrészt azért, mert jól érezte magát vénlányi tespedésében. Másrészt azért, mert ha „otthonra” gondolt, akkor vonatoktól rázkódó faskatulya jelent meg lelki szemei előtt. Ha meg házasságra, akkor pityókás apja. Hát, ezek nem valami inspiráló képek, nem igazán serkentették házasságra. Egy motiváló tényező viszont maradt, de az nagy erővel: a környezet elvárásai, a konvenciók béklyója.

Így lett felesége Turner-nek, az első férfinek, aki megkérte a kezét. Turner rendes pasas volt, de mint ilyen, szerencsétlen is. Csak kínlódott szegényes birtokán. Gazdasága tele volt félkész dolgokkal, félresikerült próbálkozásai szomorú mementóival. A méhészet, a dohány- és kukoricaültetvények, a nyúl- és pulykatenyészetek csak a gondolatig jutottak el, vagy csak egy kicsit tovább, de végül is semmiből sem lett semmi.

58

Mary viszonylag jól tűrte azt az ordító szegénységet, amibe belecsöppent. Annál több baja volt viszont a szolgákkal. A niggerekkel, akiket ki nem álhatott. Nem csoda, hisz kisgyerekként belé sulykolták: tartsa magát távol ettől a kiszámíthatatlan népségtől, akik gonoszak és irtózatos dolgokat művelhetnek vele. Egyetlen ember sem maradt meg náluk hosszú távon, Mary kiutálta őket a házból. Először csak ezek okozták a házaspár közti veszekedéseket. Aztán már más is.

Marynek kezdett elege lenni az egészből. Helyzetét mi sem jellemezte jobban, mint a gondolat, ami elhatalmasodott rajta: ebben az egész szörnyűségben az apja keze van, ő irányította, onnan, a sírból is az eseményeket. Csakis az ő műve lehet ez a reménytelen, kilátástalan, ostoba házasság.

Visszavágyott lánykorába, ahol bágyadt szürkeségbe burkolózva élhette meg együgyű boldogságát. Azt hitte, visszafordítható sorsának kereke. Szökése azonban csak arra volt jó, hogy rájöjjön: neki már csak a megkezdett útján van keresni valója. Nem tehetett mást, mint folytatni azt az életutat, amit nevelése elkerülhetetlenné tett.

Az a Dick, aki megismerkedésük kezdetén legalábbis szimpatikus volt, kezdte elveszteni az összes maradék báját az évek során. Legalábbis Mary szemében. Már nem volt semmi, amit Mary kedvesnek tartott volna benne. Nem szerette tehetetlenségét, fásultságát,

59

kimozdíthatatlanságát. „Mint egy nigger” - hangzott Mary végső lesújtó ítélete, amint beteg férjére pillantott.

Ennyi talán elég is kedv csinálónak. Hogy hogyan lesz ez az elszánt asszony mégis épp egy „nigger” lelki betege, s aztán áldozata, az maradjon titokban. Elöljáróban annyi, hogy a fekete-fehér, úrnő-szolga sablont megtörte valami katasztrófa, valami, amire senki sem számított: személyes kapcsolat bukkant föl kettejük között, váratlanul és pusztítón.

Ha az olvasó a kezébe veszi ezt a könyvet, nem szabadul tőle. Addig nem nyugszik, míg el nem olvassa. Izgatottan megy végig azon a lélektani íven, ami Maryt végül áldozattá teszi. Arra is rájön, hogy tulajdonképpen mindig áldozat volt ő. Részeges apjának, színpadias anyjának, hamis boldogságának vagy szegénységének.

Akik magyarázni szeretik a könyvet, azok a fehér gyarmatosítók allegóriáját, a feminizmus aspektusait, szkepticizmussal vizsgált megosztott civilizációt, egyén és közösség konfliktusát emlegetik. Akik olvasni szeretik a könyvet, azok két, saját reménytelenségükbe belefulladó embert látnak. S mellette magányt, kiszolgáltatottságot, félelmekkel terhes vergődő pszichéket.

De ez ne riasszon vissza senkit. Lehet, hogy nem vidám a történet, de ismerőssége mellett is hatásos. Olyan, mint egy remek lélektani krimi. Ennyi borzongás pedig direkt jót tesz, magányos, kiszolgáltatott, félelmekkel terhes mindannyinknak.

60

Mazzantini, Margaret: Újjászületés

Még soha nem olvastam olyan könyvet, ahol ilyen gyakran fordult volna elő a tarkó. Nekem, aki a jóga révén pontosan tudom, hogy milyen kitüntetett szerepe van az ember életében ennek a kis pontnak, kellemes meglepetéssel járt a felismerés: talán az írónő is tud valamit erről. Különben miért ismételgetné folyton-folyvást a tarkó jelentőségét? Ez a hely, a gerinc és a koponya találkozása, amit már az ősi szent iratok is „Isten szájának”, meg az „Igazság kapujának” emlegetnek, de még az orvostudomány is hangzatos névvel látta el (medulla oblongata). Egy különleges terület az ember ezoterikus anatómiájában, ahol az érzelem találkozik az akarattal, az ész a szívvel.

Diego, a főhős szerelme imádta Gemmán ezt a pontot. Gyakran kényeztette kedvesét azzal, hogy órákig csókolgatta azt. De a tarkó-motívum úgy vonul végi a könyvön, mint az eposzi jelzők az Iliászon. Hisz a megismerkedésük előtti pillanatban már ott a tarkó, amikor Diego megfordul Gojko hívószavára, és a tarkójához emeli a kezét. Ezután örökös tagja lesz a Gemma-pantheonnak. „A tarkóból születik az élet, a tarkó a folyó, a sors. Itt még érződik a születésed szaga.” Amikor örökbe akarnak fogadni, a pszichológusnő azt mondja nekik, hogy ezekben a gyerekekben mindig talál valami pluszt a szülő. Talán ott van Diego tarkója is, gondolja Gemma. A hajszálak tövénél kezdődik az élet. Nem érzem többé a nyaka szagát. Ezt gondolta akkor,

61

amikor szerelme, Diego halálhírét hallotta. Askának a tarkóján nyomta el a cigarettacsikket egyik fogva tartója. Diego erre a pontra tetovált egy rózsát.

A történet egyik színhelye Olaszország, ahol „csodákban mindig lehet reménykedni.” A másik Bosznia, ahol poklokat élhet meg az, aki rosszkor látogatott el oda. Nagyon közeli múlt minden. Még mindenki emlékszik rá. A háborúra, ami pár kilométerre tőlünk folyt.

A főhősnő, Gemma neve később nyer értelmet: azt a kis rügyet jelenti, amelyből új élet nő ki a sarjadzás során. Gemmának sohasem lehetett gyereke, ez a sorsa és ez a tragédiája. Ez életének megmentője is. Ha az ember nem követi saját útját, belebetegszik. Gemma követte és életben maradt. Még volt ideje a megvilágosodásra is.

Gemma, az olasz lány az olimpia évében, 1984-ben érkezik Szarajevóba. Itt ismerkedik meg Gojkóval, aki kísérőnek szegődik melléje, s akit eleinte kifejezetten gusztustalannak és tolakodónak talál. És egy másikkal, a genovai fotóssal, akivel viszont találkozásuk első pillanatában történik valami. „Nem lehetett megmagyarázni, mi is ez pontosan... Egy membrán, talán valami rabság, kezdettől fogva.” Úgy látszik, Diego ilyen hatással van az emberekre. Legalábbis született általa egy másik szerelem is, egy másik találkozásnál. Amikor Gemma apja és Diego találkozott. Diegonak rossz gyerekkora volt, egy apával, aki terrorizálta családját, Armandonak viszont soha nem volt fiúgyereke. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, épp, mint a mesékben. Amikor Diego meghalt, Amando arca

62

lebénult. De nem érdekelte, észre sem vette, csak sűrű könnyzáporban majszolta a naspolyát, amit annyira szeretett imádott veje.

Gemmát eleinte kicsit zavarja, hogy a fiú fiatalabb nála. Na és, mit számít. Diego nagymamája is tizenkét évvel volt idősebb a nagyapánál. Mégis leéltek egy hosszú életet, miután biciklijével együtt kimentette a tengerből a vak lányt. Mint ahogy a „szép hölgy és sovány fotós is” egy életre szövetkezett. Diegoval való édes éjszaka után még „visszabújik az életébe”, visszamegy Fabióhoz, a vőlegényéhez, akinek most, hogy megismerte az igaz szerelmet, felerősödnek hibái. Diego napokig nem mosakodott, hogy érezze szerelme bőrét, illatát magán. Fabió ehhez képest minden közösülés után bekapott egy csokis kekszet és minél hamarabb szerét ejtette egy alapos farokmosásnak. De nemcsak ebben más ez a srác, az egész lénye olyan bolond és fura, mint az állapotok, amit füves cigijei előidéznek benne. Amikor Gemma után megy, szokatlan ajándékkal száll le a vonatról. Kiskori székét hozza el magával. Folyton olyan dolgokat fotóz, ami a kutyának sem kell: pocsolyákat, lábakat a megállóban, vagy tonhalas konzerveket.

Gemma, ahogy ez már történni szokott, egy idő után gyerekre vágyik. Egy különös ikerterhesség ez: a vággyal együtt jön világra a veszedelem is. Szerelmük gyilkosa. Mindent megpróbálnak, épp úgy, mint a földön párok százezrei, akik bármit megadnának azért, csak hogy gyerekük lehessen. Lázgörbe, érős napok, programozott szeretkezés, vér- és spermacsapolás. Kiderül, hogy Diego spermáival semmi gond, Gemma méhével vannak

63

problémák. Nehéz ezt megemészteni, talán nem is lehet. Ez az a lelki állapot, ami permetként szórja szét gyűlöletcseppjeit. Minden nő terhes, minden barátnak van már gyereke, minden fordulóban kismamák idegesítő hada. Először csak elvetélt. De nem kell félni, biztatja az orvosa, ezek csak vak petesejtek, olyan burkok, amelyekben elfonnyad az embrió. Aztán még sok ilyen koporsó nélküli, temetés nélküli halált kell átélnie. Minden elhalt petesejt kővé szilárdult, friss sírhalommá rakódva testében. Nehéz elfogadni, hogy kilenc hónapig nem marad benne élet, kilenc hónap, egy háborúnyi és egy terhességnyi idő. Később szóba kerül az örökbefogadás. Aztán egy kisfiút ment ki Diego a vízből, akivel közeli kapcsolatba kerülnek, őt is szívesen magukkal vinnék. Az apa azonban hajthatatlan.

Végül marad a béranyaság. Néhány eredménytelen kísérlet után Gojko ajánlja egy ismerősét. A vörös hajú punk lány trombitás, aki vállalja a gyerek kihordását. Kell neki a pénz, hogy megvalósíthassa álmát, egy zeneiskolát. De attól fogva, hogy Aska és Diego „közösültek” a cél érdekében, minden megváltozott. Diego nem lángolt már annyira, mint korábban, Gemma észrevette, hogy „betűt rakott ki a sajt héjából, és úgy nézett hajdani szerelmére, mint egy kirakati bábúra.” Egy napon üzenetet hagyott Gemmának: Elmentem, szerelmem. Gemma Diego után utazik Szarajevoba, a háborús övezetbe.

A háború borzalmas. Lehet annak értelme, ami mindent semmissé tesz, a kolostor és a nyilvános vécé ugyanolyan törmelék lesz? Látjuk az orvlövészeket, akik örömüket

64

lelik gyerekes anyák vadászásában, és akik estére mindig rosszabbul céloznak, az addigra elfogyasztott rakija miatt. Találkozni lehet emberekkel, akiknek lyuk tátong a hasuk helyén. Véres végtagok hevernek szerteszét, mint egy rendetlen szobában az elhajított ruhadarabok. Az utcákon égett hangya szag terjed. Az értékek piacán magasra szökken a kerekek rangja, amivel annyi mindent lehet hurcolni: fákat a melegedéshez vagy hullákat, hogy ne legyenek útban. Az emberek bűzlenek, épp, mint az állatok haláluk előtt. A víz hiánya, és a félelem új szagokat teremt. A katonák levágott fejekkel fociznak, és ahelyett, hogy tiltakoznának, amikor emberek tucatjai lövik halomra társaik, elvonulnak egy cigarettaszünetre.

Gemma innen hozza haza a kisfiút, akit Aska megszült neki. Diego marad, azt mondja, elvesztette az útlevelét a hóban. De nem sokáig. Egy szikláról esik a mélybe. Talán csak szépet akart látni, mint egész életében. Talán a hasis lökte a mélybe.

Amikor megérkezik Diego halálhíre, Gemma ahhoz a férfihoz szalad, aki a repülőtéren olyan kedvesen viselkedett vele. Giuliano mindvégig kitart mellette. A legjobb férj lesz, akit csak kívánhat az ember. És a kis Pietro legjobb apukája.

Az igazságra is fény derül, amikor Gemma évek múltán, kamasz fiával visszalátogat Boszniába. Gojko hívja, Diego kiállítására. Akkor találkozik Gojko feleségével, aki nem más, mint az egykori trombitás lány. Ő meséli el, mi is történt valójában. Amikor elindultak „közösülni”, a peteérés csúcsán, nem történt semmi köztük. Diego

65

leszaladt fánkért, de nem tért vissza. Katonák lepték el a házat, s ő inkább bebújt a szemetes ládák mellé. Onnan nézte végig Aska megerőszakolását. Az 1992 végén született Pietro egyiküké sem volt. Sem Gemma, sem Diego vére nem csörgedezett benne. Az etnikai erőszak egyik gyermeke volt.

„Hiszek benne, hogy ha az ember megtalálja a gyerekét a világban, bárhogy alakulnak is a dolgok, a gyerek vele marad. Vannak emberek, akik elvesztik a gyereküket, aztán nap mint nap újra rátalálnak a fényképeken, a szekrényben lógó ruhákban. Mi is újra és újra rátaláltunk. Egy vadnyúlban, ami megáll autónk fényszórója előtt. Diego tarkójában.”

Mazzantini, Margaret: Ne mozdulj!

Már megint a tarkó. Valamiért nagyon fontos az írónőnek ez az emberi testrész. Kíváncsi lennék, hogy valamilyen spirituális indíttatás miatt-e vagy teljesen véletlenül, mondjuk érzéki alapon. Talán ilyen: különféle pántlikákat lobogtató egyféle bánatcsokor.

Ismerős történet tehát, ismerős szólamokkal (nem tudom, hogy hová mennek az emberek, amikor meghalnak, de azt tudom, hol maradnak; (apám meghalt) senkinek sem voltam már a fia; (eljön a pillanat) amikor a tükörben apánk arca néz vissza ránk; megrémít a gondolat, hogy ugyanazzal a kézzel simogatlak benneteket, amellyel felvágom az emberek hasát; Pontosan látom a másik életemet is, amelyben a meg nem történt dolgok

66

sorakoznak; el kezdjük keresni magunkban azt az embert, akik mindig is szerettünk volna lenni; semmi sem menthet meg minket önmagunktól) - ezek a közhelyek gyengítik kicsit az élvezeteket. Mintha kölcsönvette volna a veretes mondatokat hatásfokozásra, miként egy gyanúsan borgesit is (az idő kör alakú szobája). Mivel azonban nem eredetiek, és az unalomig elkoptatottak az ilyen típusú mondatok, hatásfokozásra sem alkalmasak.

Két érzéki vonulatra fűzi fel a történet szálakat. Az egyik a kitartóan fel-felbukkanó tarkó (... élvezni akartam a tar-kóját;... megcsókoltam a nyakát, ott, azon a ponton, ahol a tarkója eltűnik a rengeteg haja alatt) a másik az illat. (... közös illatunk emléke; ... (van), ... amikor megérzi az ember egy hónalj illatát a sötétben,... a családom illata is eltűnt örökre), akad, ahol kart karba öltve (A zsigereimbe vésődött ez a gesztus, ahogy korábban a ragacsos tarkója is.)

A történet és stílusa, a megírás formája könnyű olvasmánnyá teszi a regényt. Száguldunk együtt a mesélővel, értjük, érezzük, ismerősen kóborlunk labirintusaiban. Elmerülünk a történetben, végigmozizzuk. Olyan erősen képi anyag az egész mű, mintha forgatókönyv lenne. Magam is elbizonytalanodtam egy jelenet kapcsán. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban láttam-e valamikor, vagy csak az érzékletes leírás teszi ismerőssé. De tökéletes kontúrokkal láttam magam előtt a párt, emlékeztem rájuk, ahogy Itália figyeli őket a szakadó esőn keresztül Itália, egy bőrig ázott, reszkető, csont-bőr kisegér. Nem csoda, hogy a filmkészítőket megihlette a sztori.

67

Elmerülünk a szenvedélyekben, és arra gondolunk közben, hátha nekünk is megadatik egyszer. A szerencsésebbje meg csak emlékezik rá.

Nahai, Gina: A csend fátyla

Különös, ismeretlen, egzotikus világot tár fel ez a regény. Seherezádé történetének méltó párja, mítoszteremtő mese, amelyben a mesei-szürreális események a valóságból sorjáznak elő. Ahogyan a Száz év magányban G. G. Márquez valósággá tette a csodát, úgy lépnek át Nahai hősei is a földöntúliba, miközben évszázados tradíciók láncolják őket a földhöz. Ezek a tradíciók ismeretlenek nálunk, a perzsa-iráni-zsidó hagyományokról, ha tudunk is valamicskét, csak a férfiak oldaláról. Az Amerikában élő, iráni-zsidó származású írónő felkavaró hősei nők, akiknek életére egy réges-régi családi tragédia árnyéka vetül. Ezek a varázslatos asszonyok egymást követő nemzedékek során át próbálnak véget vetni a családjukat sújtó balsorsnak, szenvedésnek, bánatnak. A mű központi alakja Angyal Roxána, akit kislányként ismerünk meg, s aki felnővén szabadulni akar a nyomasztó családi örökségtől, ezért egy éjszaka felrepül Teherán csillagokkal teljes, hívogató egére, magára hagyván ötéves kislányát, Lilit, szomorú szemű férjét, Szorábit, és minden bánatának-örömének okozóját, Eretnek Teimúrt. Miközben sorsának alakulását követjük nyomon, talányos-jelképes nevű szereplők sorával ismerkedhetünk meg, mint például Hold Mirjammal, Macska Alexandrával, Mercédesz

68

Művésznővel, Kocsonya Jákobbal. Az írónő tárgyi felkészültsége, sokszínű képzeletvilága, árnyalt stílusa és finom érzékenysége magával ragadó olvasmányt teremtett, mely hosszú ideig vezette a Los Angeles Times sikerlistáját.

Nem ír valótlanságot a fülszöveg, valóban mesei, és kissé szürreális is, nemcsak Márquez-t (Száz év magány), de Allende-t (Kísértetház) is idézi. Nagyon hasonló mind hármójuk stílusa és maga a történet is: több generáció története, ahol senkinek nem juthat boldogság és nyugalom, mert akinek mégis, az nem sokáig élvezi; folyton menekülne mindenki, illetve többen rá is szánják magukat, de a végzet elől valahogy így sem lehet elfutni; a családi bonyodalmakat beárnyékolja mindig valamiféle háború vagy forradalom.

„... addig semmi sem létezik valóságosan, amíg nem beszélnek róla, hangosan, tanúk előtt, akik tisztán hallják és igazolják a létezést. Addig, gondolta, minden káprázat, még a fájdalom is.”

Tragédia ellen mandulakönnyeket készítenek, amiket egy tiszta lelkű ember itat meg a többiekkel.

Salamon Pál: A Sorel-ház

Egyik hétköznapi megvilágosodásom eredménye a felismerés, hogy nem egyéni életsorsok vannak, csak történetek. Ezek ismétlődnek az idők végtelenségéig, mindig, újra és újra, megunhatatlanul. A történetek

69

teljesen egyformák, csak a szereplők, akik végigjátsszák, különböznek, így adva némi sajátos színezetet egy-egy sztorinak. Persze, ez nem egy földet megrengető felismerés, volt már más is, aki rájött erre, csak pontosabban fogalmazott. Például Thomas Mann. (Az ember élete nem annyira individuális. Egyéni variációkban éli újra az emberiség örök mítoszait.) vagy Popper Péter (Mi a mostani helyzetem mitológiai modellje?), csak kettő azok közül, akiket én ismerek.

Ez jutott eszembe többek között, amikor A Sorel-házat olvastam. Meg elmélkedés az emlékezésről. Az ember eljuthat egy olyan pontra, amikor már nincs élő személy mellette, aki hitelt érdemlően megerősítené emlékeiben. És akkor jön törvényszerűen egy elbizonytalanodás, amikor már senki sem tudja megmondani, hogy egy-egy múltból felvillanó kép tényleg megtörtént-e, tényleg velem történt-e meg, akkor és úgy történt-e meg, ahogy azt én látom? Vagy az emlékezés vegykonyhájában ott bolygó millió kukta szájízének megfelelően keveredett egy sajátos eleggyé? Mint ahogy Klára asszony sem tudta megmondani egy idő után, hogy iker fiúk, Sándor és József léteztek-e valaha is a valóságban vagy csak képzeletük szülte őket?

Amikor elolvastam a címet, azonnal Julien Sorel ugrott be, a névegyezés miatt. De nem találtam túl sok párhuzamot a két főhős között. A képmutató, gyanakvó, befelé forduló francia nem említhető egy lapon a nyíltszívű, barátságos, altruista magyarral. Aztán később, amikor kiderült, hogy a főhős irodalom szakos ácsmester, önkéntelenül felvillant a Solness-párhuzam, hangzásban,

70

foglalkozásban, szimbólumában. Solness is mester, az építészet mestere, aki nagy rangot és elismerést vívott ki élete során. A torony, a magasság, az elmulasztott lehetőségek, az élet kívülről szemlélése lehet közös, talán nem is túl erőltetett párhuzam. S ha már a neveknél tartunk: érdekes a szerző egyszerű, bibliai töltetű neve is, ami persze nem direkt, nem a mű érdekében született, eleve adott és megmásíthatatlan, de mégis figyelemre méltó, mert oly mértékben hajaz arra a misztikára, ami a műben is megszólal, mintha szándékosan, a Sorel-ház sikerét növelendő hívnák úgy, ahogy hívják: Salamon Pálnak. A salamoni bibliai párhuzam jól ismert. A név jelentése talán kevésbé: nem meglepő módon béke, szelídség, boldogulás a jelentése. Salamon királyhoz társítják az aranykort, uralkodása alatt béke honolt Izraelben, s mily csodás véletlen: jótékony építkezések sora. Hogy Salamonról a bölcsesség is eszünkbe jusson, arról gondoskodik a frazeológia. S hogy ne legyen elég egy bibliai név, itt van ráadásnak a másik. A bibliai eredetű Pál-fordulás hétköznapi vetületéről mindenkinek lehet története, így ehhez a névhez is fűződhetnek többnyire hasonló asszociációk.

Persze, a név a legkevesebb, ami misztikus töltettel bír. Ennél izgalmasabb a Kinyilatkoztatás Tisztása, ahova apja vitte fel Mihályt kilenc éves korában, éppen úgy, mint annak idején dédapja az apját. Ezen a tisztáson megvilágosodik az elme, és sok mindenre fény derülhet, amit addig kérdések homálya fedett. Itt hallotta apjától: „Isten a világmindenség megteremtésével megtette a maga csodáját. A Földön a csodatevés emberi foglalkozás. Csak éppen csodát tenni nehezebb, mint

71

csodát várni.” Vagy itt tudható meg az is, amit szintén az idősebbik Sorel emlegetett: az élet értelmét nem keresni kell, hanem csinálni. Az emberi dolgok értelme egyetlen varázslat: a Semmiből Valamit teremteni. Ez az Istennel való kapcsolat egyetlen lehetősége is.

A Soreleket illetően keringtek mendemondák a nép körében. Hogy is ne keringtek volna, hiszen nem voltak átlagos emberek. Sorel Mihály ácsmester és középiskolai tanár volt egy személyben. Ezt a kettőséget sohasem értette meg környezete, némely időkben még tolerálni sem tudta. Apja, Sorel József otthona átjáró ház volt. Odasereglett a falu népe minden bújával-bánatával, hogy gyógykezelést kapjon lelkére, vagy aktuális nyavalyájára. Volt egy jelenség, amit a második meny, Lulu, Sorelség-nek nevezett magában, de amit megfejteni ő maga sem tudott.

Sorel József olyan erős ember volt, hogy több cirkusz is szemet vetett rá, s mint erőembert szerződtette volna. Ő azonban e helyett beállt katonának, és Galíciától Észak-Olaszországig bejárta a birodalmat. A mesés nevű Boldogházán telepedett le, aztán két faluval arrébb költözött a nem kevésbé kedves hangzású Rózsafára, további élete színterére. Ide kopogott be hozzá szerelme, Teréz, egy viharos estén, bőrig ázva, de boldogan, s ettől kezdve elválaszthatatlan párost alkottak. Kétszáz vendéget számláló második lakodalmukat évtizedekig emlegették az emberek. Az újjáépített házban Mihály felhúzott egy hosszú falu szobát, fia majdani örökségére. Könyvtárszoba volt az, sűrűn telerakott polcokkal. Sorel József különlegességét fokozta egy különös fejtartás, ami

72

alapján képessé vált, hogy arra nézzen, akivel beszél, miközben olyan messzeségekbe látott, ahová már senkit sem hívott magával.

Az igazi főhős, második Sorel Mihály. Valójában az ő életét követhetjük nyomon. A Kárpátok gyönyörű szikláitól, el Németország koncentrációs táboráig, és vissza, a Duna menti barokk faluba. Megismerhetjük szerelmeit, Zsófit, akit barátja kedveseként csak messziről és titokban szeretett. És Angyal Máriát, aki a Kárpát Szépe verseny megnyerése után eltűnt életéből, de csak rövid időre, amíg el nem emésztette magát Mihályért. Akkor visszament a fiúhoz és összeházasodtak. Mihály fogadott szüleinél, az Ilosfai villában kezdték meg közös életüket. Hogy befejezni nem tudták, arról nem ők tehettek, hanem a viharos történelmi események. A szégyenteljes háború, ami családokat és lelkeket zihált széjjel. Amíg Mihály a fronton volt, addig különféle alakulatok állomásoztak a házukban. De hiába maszkírozták az akkori túlélési akciók forgatókönyve szerint öregasszonnyá a szépséges Máriát, mégis megerőszakolták az orosz katonák. Aztán meg lelőtték. Mária nagyon szép nő volt, és igazán szerető feleség, Mihály mégsem volt maradéktalanul boldog mellette. Egy pompás test volt, akiről második Sorel éjszakánként erőszakkal próbálta elővarázsolni a lelket, amelyhez szólhatna.

Noha Mihály nem volt zsidó, megjárta a koncentrációs tábort. Úgy próbálta átvészelni, hogy sokszor botorkált csukott szemmel, minél kevesebbet lásson. A háború vé-gén, egy rehabilitációs intézetben ismerkedett meg

73

Luluval, a gyönyörű és gazdag gyógytornász lánnyal, aki önkéntesként segédkezett a szanatóriumban. Mihály egy idő eltelte után már nem kételkedett benne, hogy az Egek Urához benyújtott fellebbezése nyomán megnyílt számára az Édenkert kapuja (Jékely Zoltán: külön-külön összekulcsolt kezünk bocsánatért eseng azért, mert nem vétkezünk, mert testünk gyatra újra felidézni az Éden valóra váltott ígéretét.) Lulu pont olyan volt, mint amilyennek egy tökéletes nőnek lenni kell: odaadó és méltóságteljes egyszerre, szemérmes és féktelen, mikor mit kívánt a helyzet. A teljes odaadást és a teljes függetlenséget volt képes tükrözni egyszerre. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy Mihály meg a tökéletes férfit testesítette meg. Éppen akkor volt gyengéd és éppen akkor nem tűrt ellentmondást, amikor a gyengédség hiánya vagy az ellentmondás tűrése egy régen álmodott álomtól fosztotta volna meg a nőt, aki szerette. Egy időre elváltak útjaik, de pár év után, amikor Mihály Ágnessel, fogadott lányával a buchenwaldi táborba látogatott vissza, (Ráchel, egy hároméves zsidó kislány szentté avatására, ami annyit jelentett, hogy Sorel egy táblára rávéste németül és magyarul a kislány nevét, majd virágcsokrot tettek elébe) újból találkoztak. Akkor már hárman. Lulu magával hozta Mihály három éves kisfiát. Így kerültek mindannyian Mihály fogadott szüleihez, az Ilosfai-Sorel házba, háromszáz méterre a trafiktól. Amikor az ötvenes években koholt vádakkal letartóztatják, arra gondol, hogy úgy látszik, a sorsa mást akar, mint ő. A kihallgató tiszt, Gerencsér Tamás aztán egy szép napon megjelenik portájukon, mert attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta Lulut, nem tudta kiverni a fejéből. Amikor a szép nő, fájó szívvel ugyan,

74

de visszautasította felkínált szerelmét, akkor szörnyű tettre szánta el magát. Sorel Mihály nyomába szegődött nagy fekete autójával, és az erdei ösvényen halálra gázolta őt.

Mihály pedig nem volt akárki. Imádták az emberek és a tanítványai. Szava volt, a szavainak súlya. Amit csinált, az tökéletes volt, az iskolai órán, vagy valamelyik közeli építkezésen. Játszott azzal, hogy hányszor sikerül előre köszönnie a vele szemben jövőkkel. Nem túl gyakran jött össze: mindenki előre köszönt neki.

János, a harmadik Sorel sem volt mindennapi figura. Fiatal korában két szenvedélye alakult ki. A világlátás és az ajándékozás. Minden útjáról apró kedvességekkel tért vissza, amikre címkét ragasztott: „érdemei elismeréséül, a Sorel Hivatal.” Ezzel aztán azt érte el, hogy mindenki jobban örült az ötletnek, mint magának az ajándéknak. Utolsó útja nagyanyjához vezetett, aki az ország Szovjetunióhoz csatolt elhagyott táján várta harminc éven keresztül haza elvándorolt fiát. Amikor megérkezett unokája, úgy bánt vele, mintha a fia lenne. Nem azért, mintha nem lett volna tisztában az igazsággal. Inkább azért, mert többek között ezt tanulta férjétől: el kell viselni a nehéz sorsot, az csak keményebbé teszi az embert. „- Tudom, hogy te nem a fiam vagy, hanem az unokám. - Akkor miért szólít a fiának?” - kérdezte tőle kissé meglepetten János. „Azért, mert azt a rövid időt, amíg együtt vagyunk, nem akarom gyásszal tölteni. Gondoltam, éljük egy kicsit a világunkat. Ez lesz tőlem az örökséged.” Sorel Mihály egyébként akkor jött rá, hogy János nemcsak a fia, hanem az utóda is lehet, mikor az

75

kengyelt formálva kezéből lesegítette haldokló nagyapját Büszkéről, a család kedvenc lováról. János mindenkivel úgy beszélt, amivé válhatott volna, és nem úgy, amilyen volt.

S ahogy az illik egy jó regényhez, a fő alakok mellett különös, de remekbeszabott mellékfigurák is feltünedeznek. Így például a különös nevű Ferenc József, kőműves barátja, akinek azért adta anyja ezt a nevet, mert abban bízott, hogy a császár majd hazaengedi druszája apját a frontról. Vagy Szűcs Andor, aki a Zsidóház lépcsőházában le-feljárkált egy nyitott könyvvel a kezében. Mellesleg ő bízta gondjaira az árván maradt kislányt, Ágnest, aki kezdetben szótlan, szomorú kislány volt, de később, iskolás korában egy tünemény, aki virágcsokrot rajzolt a táblára, ha valamelyik tanárnak születésnapja volt. Kedves mellékszereplő a Trafikos is, aki falábával óvatosan kopogva közelített a hálószobához, nehogy felébressze rég látott szerelmét, amikor háromévi távollét után visszatér a frontról. Pechjére egy idegen férfit talált felesége jobb oldalán. Fogadott unokája lesz János, akit a bélyeggyűjtés rejtélyes birodalmába vezet be előszeretettel. Misztikus ködből bontakozik ki a cigány alakja is, aki egy elhagyott körhintán kereng körbe, saját hányásába majdnem belefulladva. A két világgá menő gyerek, Ágnes és János veszi pártfogásába őt, amikor nagyanyjuk miatt szöktek el otthonról. De végül épp a cigány miatt térnek vissza, aki a gyerekek kezei között hal meg, gyomorvérzésben. Azt mondta, üvegcserepeket etettek vele, mert nem volt hajlandó megválni a földjétől.

76

Van a történetben vándormotívum is, ami elmaradhatatlan kelléke minden regény-maratonnak. Ebben a minőségben tünedezik fel például a bor és pogácsa motívuma (már megint bibliai párhuzam!), először a Könyvtárszobában, ahol a patikus és a tanító jelenlétében keresték a férfiak a hiábavaló válaszokat a háborúk miértjeire. Aztán Klára asszonyság házában is felbukkan, mint a vendégfogadás elmaradhatatlan szimbóluma. De ezzel vendégelte meg Sorel Mihály is a falubelieket, amikor nagy nehezen (egy diákja közbenjárására) házasságot köthetett az osztályidegen svéd szerelmével, Luluval.

Hasonló motívumnak tekinthető a háromfalú könyvtárszoba, amit apja épített fiának örökségül. Ugyanennek a mását építi fel később Teréz asszony egy hódolója, amikor a hatalom kisajátítja a régi, eredeti Sorel-házat, és az özvegyet egy tűzoltószertárban helyezi el. És ennek a könyvtárszobának a mását pillantja meg Mihály, hazájától távol, Lulu Svédországbeli luxus-otthonában is. A hármas szám gazdag szimbólumvilága is egy eszköz, amely a könyvet körüllengő misztikát fokozhatja.

Mihály mindig megszállottan dolgozott. Napkeltétől nap-nyugtáig, mintha valami láthatatlan hajcsár ösztökélné arra, hogy sohasem nyugodjon. Ahogy befejezte a tanítást, ment házakat építeni. A béka- és gilisztatenyészethez szükséges medret is így ásta ki. Töretlen lendülettel, vehemensen. Pedig talán nem is hitt sikerében igazán. „Jól meggondoltad te ezt?”, kérdezte tőle a felesége a tenyészet kapcsán. „A fenét gondoltam

77

meg! ... Az jobb, ha sokat töprengek és semmit sem csinálok? ... Legalább kifárad az ember.”

Közben meg nagy életigazságokat fogalmaz meg. Rátalál például az atmanra akkor, amikor alkot, mert ilyenkor senki mással, csak az Alkotó Istennel barátkozik. Olyan iskoláról álmodik, ahol mindenki azt tanulná, ami közelebb vinné a saját ábrándjaihoz. Ha nem tud valahova eljutni, akkor örül annak, hogy álmodozhat róla. Néha azon kapja magát, hogy figyeli az eseményeket és igyekszik beilleszteni azok folyamába, amiket már átélt. Rájön arra, hogy miért fontos a múlt: ha ugyanis az embernek nincsenek feledhetetlen emlékei, akkor kevésbé hihet abban, hogy a jövőben valami érdemleges történik.

Miből tudom, hogy remekművet olvastam?- abból, hogy vitt magával, érdekelt, izgatott- abból, hogy olyan sok ismerős húrt pendített meg a lelkemben- abból, hogy arányosan volt vegyítve a realitás és a misztikum- abból, hogy olyan volt a történet, mint az élet, szép és csúnya, felemelő és hátborzongató, megmosolyogtató, és sírnivaló- abból, hogy gondolatokat ébresztett bennem, felismerésekre sarkallt- abból, hogy mondatokat kaptam tőle, amiket felhasználhatok, ha baj van: Isten a világmindenség megteremtésével megtette a maga csodáját. A Földön a csodatevés emberi foglalkozás; Az élet értelmét nem keresni kell, hanem csinálni. Az emberi dolgok értelme

78

egyetlen varázslat: a Semmiből Valamit teremteni. Ez az Istennel való kapcsolat egyetlen lehetősége is; János mindenkivel úgy beszélt, amivé válhatott volna, és nem úgy, amilyen volt. Vagy olyan mondatokat, amik egyszerűen csak szépek: Sorel József különlegességét fokozta egy különös fejtartás, ami alapján képessé vált, hogy arra nézzen, akivel beszél, miközben olyan messzeségekbe látott, ahová már senkit sem hívott magával; Egy pompás test volt, akiről második Sorel éjszakánként erőszakkal próbálta elővarázsolni a lelket, amelyhez szólhatna; Olyan iskoláról álmodik, ahol mindenki azt tanulná, ami közelebb vinné a saját ábrándjaihoz. Ha nem tud valahova eljutni, akkor örül annak, hogy álmodozhat róla.

Schrobsdorff, Angelika: Te nem vagy olyan, mint más anyák

Van egy közhelyünk, amely szerint minden ember élete kész regény. Ha ismerjük a közhelyek természetrajzát, akkor igazat kell adnunk ennek az állításnak. Minden bizonnyal valamennyink életét olvashatóvá lehetne tenni, ha lenne, aki megírná. De azért valljuk be, hogy többségünké csak nagy erőfeszítések árán válna élvezhető irodalmi művé. Olyanná például, mint amilyen Elza Kirschner sorsa volt.

Szenvedélyes, érzéki, viharos és megrázó, amiről egy magunkfajta földi halandó maximum álmodhat a tízemeletes prolilét örökszürke betonjából. Az

79

átlagembernek, jó esetben, megadatik egy társ, egy gyerek, egy munkahely, egy félmondatba sűríthető élettörténet, kétes egzisztenciák és kilátástalanságba poshadt álmok. Persze kérdés, hogy az a másik lét valóban olyan vonzó-e? Lehet, mégiscsak jobb megmaradni opportunistán, balfékként, determináltan ezen a rezignált, de kiszámítható oldalon?

Azonban akár ragaszkodunk hagyományainkhoz, akár más után vágyunk, akár begyepesedett konzervatívak vagyunk, akár megveszekedett idealisták, számíthatunk a regény okozta szellemi örömökre. Olyan ellentétekre, olyan érzelmekre és félelmekre épül ugyanis, mint egész létünk, ami független a földrajzi, politikai vagy társadalmi viszonyoktól, és amit oly jól ismerünk mindahányan, saját bőrünk tapasztalataiból.

Egy zsidónak született kislány, aki kitartó vonzalommal és megmagyarázhatatlan lelki vonzódással tart a keresztény világ felé, hogy aztán egy jól ismert paradoxonként mégis zsidósága miatt veszítsen el mindent, ami számára fontos. Egy asszony, aki a paradicsom és a pokol stációival megáldott vagy megátkozott. Egy öreg hölgy, aki testi szenvedések gyehennájában tisztul meg lelki kínjaitól. Aki egyszerre szeret és szenved, aki egyszerre szép és csúf, aki egyszerre bűnös és áldozat.

Két, jól elkülöníthető világ, ami az ő sorsában egyesül. Az egyik egy bámulatosan pazar, finom, szórakoztató lét, a gazdagság adta összes előnnyel, a másik a félelmekkel terhes, nyüszítős lét, a szegénység szülte hátrányokkal -

80

és hozamokkal. Hisz ez a gondterhelt, napi létért küzdő időszak nem csak nélkülözésről szól, hanem szerelemről, szeretetről, természetről, egy új, de csodálatos értékrendről.

Ám mindkét esetben a párkapcsolatok olyan kusza körtáncával, amihez hasonlatosat csak az élet (na, meg Schnitzler) produkál. Vadházasságok, baráti együttélések, az élet nyújtotta földi és égi örömök habzsolása. „Egy Überkandidelt massza”, mondaná rá az ómama, Elza édesanyja, aki számára ilyen volt az egész világ, és aki számára puszta képzelgés a férfi és nő közötti szerelem. Aki imádott gyerekeinek élt, a korán meghalt fiának, és a szintén rövid, de mozgalmas életet megélt lányának. Elzának, akit mindenki szeretett. „Az embereket, legyenek azok nők vagy gyerekek, mind egyformán vonzotta: keresték a társaságát, a szeretetét, a barátságát, a melegségét, amely áradt belőle. És ő adta magát, túlságosan is sokaknak, megfontolás nélkül, pazarlóan, könnyelműen..., hogy mi volt ennek a bűvöletnek a titka, senki sem tudta meghatározni... olyan kisugárzása volt, ami nem magyarázható sem testi, sem emberi, sem intellektuális adottságokkal.”

Ennek a különös, vibráló lénynek a történetét követhetjük nyomon, akinek úgy világított aurája, mint vörösbe hajló haján a napfény. S általa persze sok más, érdekes emberrel is találkozhatunk, akik ebbe a bűvkörbe hosszabb-rövideb ideig belekerültek, akiket megperzselt vagy felégetett ez a tűz.

81

Aztán a zsidó léttel, a nácizmus emberre való hatásával és viszonyaival - újból, de sohasem elégszer. Egy új nézőpontból pillanthatunk az őrült korba, Elza lányának emlékein és dokumentumain keresztül. Belecsöppenünk egy olyan miliőbe, amiben mindenki a Kirschner szülők papagájához hasonlatossá torzul: törvényen kívüli rab madárrá válik, olyan ketrecben raboskodva, ahonnan bármikor kivehetik és bármikor kitekerhetik a nyakát. Megjelenik a „hitvány mázoló” alakja, a „kísértetjárás” lidérces és minden emberi értelemet gyökerestől felfordító időszaka. Attól a pillanattól, amikor még senki sem vette komolyan az eseményeket, semmibe vették a „céllövő bódéba való figurát”, egészen az összeomlásig, amikor a világ és az ember enyészett el a XX. század csúfos apokalipszisében.

A kiszolgáltatottságnak fügét mutató édes-keserves jelenetek sem maradhatnak ki egy észre-lélekre ható könyvből. Olyan plasztikusan jelenik meg például lelki szemeink előtt az ómama szeretet csomagja, hogy szinte magunk is érezzük „szagosságát”. Mert a drága mama a háború nyomorúságában, jobb híján szappanos dobozba csomagolta a karácsonyi süteményeket. Így „csak” a szeretet ért valamit, amivel az ómama küldte ajándékát, a többi porrá zúzódott és áthatóan szappan illatúvá vált viszontagságos útján.

S közben mindvégig ott lappang a szülői intelem, az egész sztori vándormotívumaként: „Minden visszahullik ránk.” Ez a mondat a teljes amnézia sötétségéből tör elő Elza emlékezetében, romló életével egyenes arányban, és egyre fájóbb zakatolással. Olyan erővel, hogy a végére

82

csak az önvád marad: megfizetett mindenért, amit bármikor bárki ellen is tett, akarva, vagy öntudatlanul.

Ha valaki szereti a családregényeket, ha érdeklődik a női sorsok iránt, ha szereti a szerelmet és szívesen néz szembe az érzelmekkel, és ha éppen fogékony korszakában van, akkor ezt a regényt emelje le a polcról. Nem fog csalatkozni.

Tyler, Anny: Vacsora a honvágy étteremben

A könyv írója kétszer is elnyerte a Pulitzer-díjat, ami azért mégis csak jelent valamit. Annyit biztosan, hogy érdemes odafigyelni rá. Ehhez persze elég elolvasni ezt a könyvet is. Akinek egy kicsi kis irodalmi szimata van, az rögtön ráérez arra, hogy itt megszületett valami. Azt persze nehéz megfejteni, hisz ez az irodalom nagy talánya, hogy mitől jó egy könyv, mitől imádnivaló és letehetetlen.

Csak azt érezzük, amikor olvasunk, hogy szíven üt és gondolatokat ébreszt bennünk, és hogy a regény szálai csodálatos módon tovább indáznak bennünk. Megfogalmaz helyettünk, rólunk valamit. Ismerős minden, és ettől meghatóan közeli.

Az egész művön végigvonul egy lélektani szál, ami legalább olyan láthatatlan, és legalább olyan erős, mint a pókháló. A nőknek persze könnyen megy a lélekutazás, de talán ott hat a sorok mögött az írónő férje is, aki történetesen pszichológus volt.

83

Ha egy Honvágy nevű éttermet rendeznénk be képzeletünk eszközeivel, akkor biztosan teleaggatnánk mindenféle olyan tárggyal, ami nosztalgiára serkent. Színek, fények, csipkék, nippek és hasonlók. Ennek azonban semmi köze nem lenne a könyvbeli étteremhez. Az itteni ugyanis egy lecsupaszított tér, aminek édes kevés köze van ahhoz, amit általában az éttermekről gondolunk. Se függöny, se szőnyeg, se dísz, se virág. Egy hodály, ahol egybenyílik minden, megszűnik az intimitás és az otthonias légkör. Ilyenné varázsolta Ezra, a kisebb fiú furcsa szeszélye. Itt minden olyan natúr, hogy az már fáj. Hiányérzetet okoz.

S tényleg hiányzik sok minden. Nemcsak az élet- és ételszag, és nemcsak a környezetvidító tárgyak. Hiányzik az igazi összetartozás, a nagykönyvben megírt családi béke.

Ezra minden fontosabb családi ünnepet híres éttermében tartat meg. Elengedhetetlen, hogy mindenki ott legyen. Cody, a báty, Jenny, a húg, na meg persze anyjuk, Pearl. Ám soha, egyetlen alkalommal sem érnek a vacsorák végére. Valamiért mindig felrobban az áhított családi idill. Félig elfogyasztott fogások, félbe maradt terítékek, befejezetlen vacsorák emlékeztetnek erre.

Mintha életük is ilyen lenne, csupa félig-, meg félbe-, meg befejezetlen.

Pearl már vénlánynak számított, amikor megismerkedett a tőle pár évvel fiatalabb férjével. Minden olyan szép volt

84

az elején, pontosan, mint a mesében. De egyszer csak a férfi odaállt Pearl elé: „Ma este elmegyek.” Nem adott semmi magyarázatot, nem érvelt semmivel. Csak sokkal később, akkor, amikor Pearl már nem hallhatta: „Kimerített, kimerítette az összes jó tulajdonságomat.”

Pearl nem volt megátalkodottan rossz anya, csak olyan, akit kikészített a három gyerek és az a tény, hogy tökéletesen magára hagyták. Cody, a nagyobb fiú sohasem bocsátotta meg anyjának a veréseket.

S még valamit. Azt, hogy Ezrát jobban szerette. Ez olyan mély sebet ejtett a lelkén, ami egy pillanatra sem tudott begyógyulni, folyamatosan szivárgott erecskéje. Mániákusan féltékenykedett öccsére. És ezen az sem segített, hogy ahol tudott, keresztbe tett neki, vagy, hogy elszerette feleségét. Ezra úgy követte Codyt egész életében, mint az kísértetek az éjszakát.

Egyikük sorsa sem sikertörténet. Jenny félrement házasságai, Ezra magányai, Cody kényszerképzetei és Pearl gyökértelensége nem felemelőek. Mégsem süppedünk búskomorságba. Minden kedves iróniával, gyógyító rálátással van tálalva nekünk, olvasóknak, akik nem elszomorkodunk a regényen, hanem inkább elmerengünk és mosolygunk egyet.

S bármennyire is realista a történetszövés, azért maradnak titkok. Olyanok, mint Pearl naplójában a bejegyzések, amiket nem akart a világgal megosztani. A féltett titkokra egy szót rajzolt, sokszor, egymásra préselve őket, így: „lepkelepekelepke”. A mi lelkünkben

85

is maradnak ilyen lepkék, de az is lehet, hogy már régen ott voltak, még mielőtt bármit is tudhattunk volna Pearl-ről és az ő történetéről.

86

MAGYAROK ÉLETRAJZA

Borgos Anna: Portrék a másikról

Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen izgalmas lenne híres emberek társát meginterjúvolni. Azokat a „háttér-embereket”, akiknek ténylegesen sokkal nagyobb a szerepük, mint ami az első felszínes pillanatban látszik belőlük.

Ők olyan komplexitást képviselnek az adott híresség körül, amely komplexitás nélkül felét sem érné az a bizonyos hírnevesség. Magyarán arról a törvényszerűségről van szó, amit a népi bölcsesség lelkesen így szokott idézgetni: minden sikeres férfi mögött ott van egy sikeres nő.

Borgos Anna ráadásul olyan asszonyokat emelt ki az irodalomtörténetből, akik puszta írófeleség-szerepük mellett (ami nem kevés) még valami egyébbel is rendelkeztek.

Kosztolányi, Babits és Karinthy feleségének lenni, valljuk be, nem semmiség. Ők az irodalom húzónevei, géniuszai, vezéregyéniségei, a sors különös kegye folytán nem csak az utókorban, hanem már saját korukban is. „Beleházasodtam az irodalomba” - írja nem kevés írófeleségi büszkeséggel Török Sophie.

87

Mindegyik népszerű és híres ember volt, már életében. Elismerte és az irodalmi élet piedesztáljára emelte őket az olvasóközönség. Karinthy nem tudott úgy végig menni az utcán, hogy ne állítsák meg, szinte sohasem volt egyedül. A felé irányuló spontán emberi megnyilvánulások, ajándékok és protekciók egy percre sem engedték feledtetni, hogy ő már tett le valamit az irodalom kényes asztalára. Sztárok voltak, a kornak megfelelő sztár-imádattal övezve. Természetes módon, érdem szerint születetett meg sztárságuk, nem mesterségesen megtermékenyítve, mint manapság.

Szóval e három asszonyság hálát adhatott jó sorsának az irodalmi házasságokért. A „jó sors” azonban jelen esetekben némi női rafinériával támogattatott. Török Sophie, Babits felesége pontosan tudta, hogy kihez megy hozzá: egyáltalán nem a férfi inspirálta, hanem a költőfejedelem. Bőhm Aranka egy fogadás méltatlan alanyává süllyesztette a humor királyát. Egy barátnői telefonbetyárkodás nyomán akadt fönn Karinthy a nő hálóján. Attól fogva pedig csapdoshatott, mint a befogott hal, minden hiába, zsákmány maradt, egészen Aranka haláláig.

Bőhm Aranka kivételével mind két nőnek voltak irodalmi ambíciói, de sohasem béreltek helyet az írás Parnasszusán. Egyrészt a nőírók szokásos kivetettsége folytán, másrészt kétes megítélésük folytán. Olyanok voltak, mint a vezérigazgató lányai a gyárudvaron. Sohasem lehetett tudni, hogy az elismerés, a bók, a figyelem, amikkel elhalmozzák őket, nekik szól-e, vagy a státuszuknak.

88

Mindamellett talán a tehetség valódi szikrája is hiányzott belőlük. Bár Babits azzal bódította feleségét, hogy ő az egyetlen női író („... én meg merem írni, hogy nincs kívüled írónő”, írja a beszélgető füzeteiben), de ez az irodalom mélyebb ismerete nélkül is egy kissé túlzó kijelentésnek tűnik. Inkább egy szerető férj kedveskedő buzgósága, semmint helyét megálló értékítélet.

Az említett hölgyek nem csak feleség mivoltukban voltak hasonlóak. Mindegyiket egy különös töltésű szexualitás övezte. Igaz, Harmos Ilona volt talán a legvisszafogottabb e tekintetben, de színésznő volt, szerelmi játékokkal és helyzetekkel gazdagon felvértezve. Ám Török Sophie levelezése például tagadhatatlanul leszbikus hajlamokat szólaltat meg. Bőhm Aranka pedig maga volt a nősténytigris, a „stucctollas vadnő”, akihez mellesleg szintén vonzódtak nők is.

Tanner Ilona és Harmos Ilona nemcsak neveikben egyeztek, hanem abban is, hogy mindketten színes fantázia történetekkel szórakoztatták magukat az utcán sétálgatva. Elképzeltek mindenféle sztorit, feldobva az amúgy unalmas utcai baktatást.

Az őket összekötő hasonlóságról egészen sajátosan nyilatkozik Sárközi Márta. Önéletrajzában írja: „... az irodalomfeleségek külföldhöz szokott szememnek egész érthetetlenül buták és műveletlenek voltak. Az évek során kialakult bennem, hogy az írófeleségek különös ismertető jelei: a magyar írófeleség nem olvas mást, csak férje

89

műveit. Boldog és büszke, ha a férje nyilvános helyen verset olvas fel, melyben felszólítja feleségét, hogy dögöljön meg, vagy hagyja magát kioltani, mint egy lámpa, ha lecsavarják. A magyar írófelségek életének egyetlen célja és értelme összeveszíteni férjét a többi írókkal. Öreg napjaira aztán kettesben sétál vele, és amikor az író megkapja az obligát rákot, önfeláldozóan halálba ápolja.” Részben ez a véleménye Kosztolányinének is, amikor Tanner Ilonáról, Babits feleségéről beszél: „Tehetséges nő, de rendkívül műveletlen. Tehetsége elsőbben is nárcizmusából és indulattelt hőbörödöttségének talajából fakad.”

Tanner Ilona középosztályból származott, apja könyvelő volt, anyja dzsentri-lány. Eredetileg német anyanyelvű volt, a magyarral az iskolában ismerkedett meg. Nagy reményekkel indult az életnek, de kis eredményekkel kellett beérnie. Doktorátusról ábrándozott, de még az érettségi sem sikerült. Ennek fényében érthetőek és pszichésen indokoltak az akkoriban kialakuló önbizalom és identitás problémái, a „felfelé törekvés, a kitűnni vágyás olthatatlan és egyre sürgetőbb vágya.”

Első szerelme egy háromhetes reichenbergi nyaralás alkalmával bontakozott ki. A tartalékos zsidó hadnaggyal folytatott viszony egészen különös formát öltött. Tizenöt évig (!) leveleztek egymással. Ilona különféle kérész életű munka- és tanulási lehetőség után a külügy minisztériumban kötött ki. A hely csak azért említésre méltó, mert az itteni főnökétől lett aztán terhes, és az ebből adódó abortusztól meddő.

90

Babitshoz Szabó Lőrinc ágyán keresztül vezetett az út. Noha taszította a férfi rámenőssége és erőszakossága, jót tett szellemi hiúságának, hogy végre „intellektuális, irodalmi eszmecseréket folytathatott, és írók személyes életébe láthatott bele.” Ezek után kereste fel 1920-ban Babitsot, zöngéivel a hóna alatt és reményekkel a szíve körül. Olyan gyors sikerre azonban, ahogy az megtörtént, ő maga sem számíthatott. 1921. január 11-én ugyanis, a hetedik találkozás alkalmával Babits megkérte a kezét, január 15-én pedig összeházasodtak. Ilona tulajdonképpen egy férfi-alku öntudatlan alanya volt. Szabó Lőrinc, az odaadó tanítvány átengedte, átterelte ágyasát mesterének. Meghalni is kész volt érte, mit számított akkor ez a nemes férfi-áldozat!

„Ott lakni a sok könyv között, egy födél alatt azzal a furcsa, hallgatag emberrel...” - hangzik sajátos szerelmi vallomása. „Hogy Mihály megcsókolt engem, az nem okozott érzéki örömet, a nagy ember kegyét éreztem benne, s fölemelkedést egy szédítő magas polcra: fiatal, kezdő költő voltam, s a költők fejedelmének bizalmasa lehettem - ez szédített meg.” Egyik visszaemlékező szerint Ilona „a szerelmet hátmasszírozásért cserébe” engedte.

Ilona lázas naplóírásba kezdett, mintha egy percet sem akarna elveszíteni azokból az időkből, amiket a nagy költőfejedelem mellett élt meg. Feljegyzett mindent, ami fontos és ami nem azt is. „Emlékgyártás” vette kezdetét, ahogy Borgos Anna fogalmazza. Naptárt vezetett szexuális aktusaikról, megszállottan fotózott, lelkes

91

fotóamatőrként számos hangfelvételt készített a házban megforduló emberekről.

Kudarc és hiány. Ez volt Török Sophie életének két gyökérszava, ez jellemezte házassága előtt és ez Babits halála után is. A költővel folytatott évei sem hoznak kitörést, semmilyen tekintetben. Megmarad mindig ugyanannak a frusztrált, szellemi és testi értelemben is kielégítetlen embernek egész életében, aki tudatosan élte meg a zseni-feleség hálátlan szerepét. „Olyan volt, mint bohóc a szám után, amikor leszedte a festéket.”

Török Sophie lényegét két szóba sűrítettük, Harmos Ilonáét egyetlen is tökéletesen kifejezi: ellentétek.

Egész életét végigkísérték a polaritások. Szülei tűz-víz volta és a maga kettős pólusai: zárkózottság és a barátkozó hajlam, az introverzió és a színésznőség. „Az ügyesség, az okosság, a szépség, az egészség éppúgy megvolt benne, mint a «hódasság», a dacosság, a betegesség, a rosszaság... gyakorlatias erő és tétova, szorongó gyengeség.”

Amikor Harmos Ilona megszületett, apja így kommentálta: „A fene egye meg, lány.” Ebből rosszabb folytatásra számíthatnánk, de nem így volt. Liberális és meleg családi otthonban nőtt fel. Rettegett és imádott figura számára az apja, akivel soha semmilyen testi kontaktusa nem volt. Különös testi absztinenciában él: az apa tüdőbetegsége miatt soha nem érintette meg Ilonát.

92

Burokban született, nem a szó szimbolikus, hanem valódi értelmében. (Önéletrajzi könyvének is ez a címe: Burokban születtem) Későbbi fulladásos, pánikszerű rohamait is erre a tényre vezette vissza.

Kosztolányival való találkozása maga volt az égi megrendezettség klasszikus iskolapéldája. 1910-ben Ilona jegyet váltott egy Vígszínház-beli előadásra. A mellette ülő férfiról semmit sem tudott. És ez így is maradt volna, ha történetesen a szünetben nem látogatja meg barátját, Kosztolányi Dezsőt újságíró ismerőse, Kéri Pál, aki rövid beszélgetés után így fordult hozzá: „nem mutatnád be a húgodat?”

Ettől fogva a „húg” figyelni kezdte az égből pottyant ismeretlen ismerős verseit. És ettől fogva sokszor találkoztak véletlenül. A sok véletlenből azonban direkt lett, ahogy ez már a szinkronicitással lenni szokott.

A két ember tényleg olyan volt, mint két testvér. Külsőre is hasonlítottak egymásra. (Ilona „idegrendszeri hasonlóságra” vezette ezt vissza.) Pajtásai, játszótársai voltak egymásnak. Egy idő után azt vették észre, hogy érzelmileg és intellektuálisan is szükségük van a másikra. („Megszoktalak, akár a levegőt,/ bármerre nézek, mindenütt te vagy,/szekrényem alján, a fiókjaimban,/ az agyvelőmben, és nem veszlek észre.”) Megismerkedésük után két évvel összeházasodtak. Nagy lépés volt ez egy olyan embertől, aki nem régen még így beszélt: „Mindenemet neked adom, a pénzem, a nyugalmam, a szerelmem, csak a szabadságomat nem.”

93

1915-ben gyermekük született, Ádám. Ilona még időnként megfordult a színpadon, de már írogatott is, riportokat, novellákat, amik az exkluzív korabeli sajtóban jelentek meg. Az irodalommal való kapcsolata Kosztolányi halála után sem szűnt meg, publikált és hangjátékokat írt volt férje műveiből.

Bőhm Arankának, a „végzet asszonyának” nem az írás volt a fontos. Ő is korán el kezdett mozgolódni az irodalom, pontosabban inkább az irodalom művelői körül. (Adyval is kapcsolatba került, amely liezon szösszeneteit az ún. „Arany-versek” örökítik meg)

A „femme fatale” önkényesen magára akasztott szerepének megfelelően falta a férfiakat. Bekebelezte őket, mint a nősténypók a párját. Minél nagyobb falatnak bizonyult, annál nagyobb kéjjel. A hódítás volt az eleme, olyan éltető erő, mint másnak a levegővétel. Vannak tulajdonságok, amelyek minden emlékezőben visszaköszönnek: a feltűnési vágy, az erotikus túlfűtöttség, az éles megfigyelő- és kritikai érzék voltak Bőhm Aranka személyiségének tartópillérei. Volt „dögkoponya” (Devecseri), a „legnagyobb magyar «visszaélő»”, (Devecseriné), „nemi bohóc”, aki még a tudományt is úgy használja, mint vadnők a strucctollat. (Harmos Ilona). Egyik sem hízelgő aposztrofálás, de hogy valami egyediről szólnak, az biztos.

Karinthyval való házassága is ennek a szerepkörnek megfelelően alakult. Lázas, tüzes, hangos napokat éltek meg együtt. Mi a jó benne? - kérdezte tőle egy riporter. Karinthy így válaszolt: - „Az hogy kiszámíthatatlan...,

94

hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.”

Egyik ismerősük arról számolt be, hogy amikor évente egyszer vendégeskedett a híres pár portálján, mindig más étkészletet raktak elé. Az előzők tudniillik családi perpatvarok csúfos áldozataivá váltak. Örök vita volt köztük, házasságuk tizenhat évében csak magázva váltottak szót. (~Sztankay, Usztics Mátyás) Mindez azonban inkább színdarab volt, aminek eljátszásába mindketten belementek, mert az összeveszések és a kibékülések szabályozott ritmusa izgalmasabbakká tette együttléteiket. „A másik megsebzése, állandó izgalomba tartása volt a cél.”

Nem a hűség volt összetartozásuk habarcsa. Mindketten ki-kilengedeztek, mégis egymás mellett maradtak „Vérnászban”, marakodva. Karinthy Ferenc, a fiúk visszaemlékezései szerint Karinthy halálát is egy veszekedés előzte meg. Aranka még utoljára stílusosan ráborított férjére néhány pohár vizet, és aztán mindegyiket összetörte a földön. Karinthy a szobájába rohant. Amikor kibomlott cipőfűzőjéhez lehajolt, agyvérzést kapott és meghalt.

Három izgalmas emberi sors, három izgalmas nő. Gondoltam, hogy ebből csakis izgalmas olvasmány

95

születhet. És nem csalódtam. Az sem fog, aki belefog ennek elolvasásába.

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról

Akit kicsit is érdekel az irodalom, annak ez a név-kaval-kád kivételes szellemi izgalmakat okozhat. Nem mélyelemzést kap az olvasó, nem önéletrajzot, és nem is monográfiát.

Ez a könyv csak egy hajdani barát spontán visszaemlékezése a másikra. Harmos Ilona múltjának megmaradt darabkáit fűzi laza csokorba. Csupa apróságot, jelentéktelen adalékokat, amik azonban éppen e miatt értékesek. A kicsiségben rejlik nagyságuk. Hisz nincs annál nagyobb kincs, mint a személyes emlékezet apró, színes kövei. Amit csak egy ember tudhat, az egykori kortárs, és családbarát, a mindennapok hívatlan krónikása. Ezek a szösszenetek érdekesek, mert emberiek, mert egyediek, és viccesek, mert Karinthy.

Imádott élni. Habzsolta az ízeket, átvitt értelemben és konkrétan egyaránt. Hatalmas mennyiségű ételeket és italokat tudott elsüllyeszteni ínyenc gyomrában, mindig kereste az új ízeket. Ha valahova vendégségbe ment, rövid időn belül a konyhában kötött ki. Falta az ételeket és aztán kanálszámra küldte utána a „zsidó morfiumot”.

Olyan volt, mint elefánt a porcelán boltban. Gyakran leejtett valamit, leette magát, kiöntött valamit. Mindent elhányt, nem találta saját holmijait. Noha rengeteg

96

könyvet vásárolt, alig volt otthon belőle valami. Mintha vasvillával hányták volna rá a ruhát - mondogatták öltözeteiről.

Járása imbolygó, mozdulatai hányavetiek voltak. Ha éppen nem írt, akkor séta közben vagy az asztalnál ülve nagy nyolcasokat kanyarított a levegőbe húsos lapátkezével. Vagy eltakarta száját és nem-szeretem orrát. Annyira nem volt kibékülve cyranói méreteivel, hogy még kozmetikai műtétre is vállalkozott.

Lételeme volt a tréfa, egyes mondásai szállóigévé nemesültek. (Gyakorlat teszi a pancsert; Így irtok ti, így irtok én) Mindig játszott, mint egy gyerek, az is maradt mindig: óriás csecsemő, tele a világ iránti ősbizalommal, és optimista hittel. Az ember jó vagy jónak nevelhető. Hitt abban, hogy az embereket szelídséggel, jósággal, türelemmel meg lehet javítani.

Ha kértek tőle, mindig adott, nem utasított el senkit és semmit: legyen az pénz, írás, vagy előszó. Ebbéli igyekezete odáig fajult, hogy akkor is írt recenziót, ha el sem olvasta az adott művet. Olyan sokat írt, hogy már azt sem tudta, honnan veszi a gondolatait. Történetekre vadászott mindenütt, a sajtóban, a könyvekben, a lelkében, hisz témává magasztosulhatott bármi. Buzgalmában sokszor mások már megírt történeteit vetett újra papírra.

Mindenből tréfát csinált. Számtalan játékot találtak ki a barátaival. Anagrammákat gyártottak vagy eszperente nyelven társalogtak, „blődliztek” nyughatatlanul. Telefon betyárkodtak, sakkhalandzsáztak, gúnyvacsorát adtak és

97

egymás cukkolására agyaltak ki mókákat. Amikor megkérdezték tőle, hogy van Gizi nővére, rendszerint így válaszolt: „Oslóban.” „Ne félj te semmit, megsegít majd engem a jóisten”, mondta, ha valaki panaszkodott. „Szűnni nem akaró termetű hölgy”, aposztrofált egy kétméteres írónőt.

A halál is tréfa tárgya volt. Gyakran eljátszották saját vagy mások halálát. A temetéseken folyton röhögtek valamin, nehogy elbőgjék magukat.

A saját halálain is nevetett. Amikor orvosai közölték vele, hogy vak lesz, csak legyintett, „láttam már eleget”, majd I. Vak Frigyes néven szignálta leveleit. Amikor koponyáját megműtötték, azt írta: „Jól vagyok, csak egy lyuk van a fejemen hátul. Ott szoktam tartani a zsebkendőmet.”

Hinné valaki, hogy ez a hús-vér kolosszus és életművész romantikus volt? Pedig mi másnak nevezhető egy ember, aki saját bevallása szerint 500 levelet ír össze annak a szerelmének (Judik Etelnek, első feleségének), akivel mellesleg naponta találkozik?

Nem lehet csodálkozni népszerűségén. Ritkán közlekedett egyedül az utcán, valaki mindig tartózkodott hold-udvarában, vagy hívek, vagy barátok. Ha valahová bement, mindjárt autogramkérők állták körül. Sok üzletember valamilyen kedvezménnyel vagy aprósággal kedveskedett neki.

98

Egyedül magánéletében voltak viharok. Második felsége, Bőhm Aranka gondoskodott arról, hogy ne teljenek unalmasan napjaik. Közös életük tizenhat éve alatt végig magázódva csapkodták egymáshoz az aktuális étkészlet ominózus darabjait. Egyik ismerősük, aki évente fordult meg a családnál, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy minden évben új étkészletben szervírozzák az ebédet. A „legnagyobb visszaélő nő” - mondta Arankáról egy barátnője.

Karinthy olyan volt, mint Cyrano: elmés és harcos, jó és szenvedő. Olyan volt, mint a puha cipó, lágy és meleg. Aki oldalán baktatott, azt érezhette, hogy testvér van mellette. Jó testvér. Nappali álmodozó volt, világmegváltó, a lélek szerelmese és boldogságkutató.

Kovács Boglárka: Színház, szerelem

Vannak színészek, akikhez kéretlenül rátapad egy szerep, és az utókor emlékezetében elsőként abban tűnnek fel. Így maradt meg örök Szindbádként Latinovits, vagy így lett Kállai Ferenc Pelikán elvtárs.

Az emberek gyakran az autójukból kiabáltak utána: „Jó napot, Pelikán! Most hogy van?” A boltban meg így sutyorogtak mögötte az eladók: „Te nem ismered meg? Hát ő a tanú!”

A híresen nőfaló hírében álló Kállai nemcsak a nők irányába táplált olthatatlannak tűnő vágyakat, hanem a színészet iránt is.

99

Ahogy az a nagykönyvben elő van írva, már kisgyermekként éledeztek benne tehetsége szikrái. Azt nem tudta eldönteni: pap legyen vagy szónok, csak azt tudta, milyen remek mulatság volt, amikor a baromfiudvar hangos népségének, anyja csipke ágyterítőjét magára borítva nagy hévvel előadást tartott. Amit akkor, és aztán minden fellépései alkalmával érzett, arról „novellát lehetett volna írni.”

Attól fogva, hogy megszületésekor a bába felkiáltott: „hát ez egy tuti gyerek!”, a család már csak Tutinak nevezte. Ahogy anyja is, amikor a Bánk bán sikeres bemutatója után, a művészbejáró forgatagában felkiáltott: „Tutikám, hogy te milyen aranyos voltál!”

Ami a „szerelmességet” illeti, volt kitől örökölni. Apja ugyan csendes, visszahúzódó ember volt, anyai nagyapja azonban nagy Don Juan hírében állt. Igaz, hogy a vonat levágta fél lábát, de férfiasságában semmi kár nem keletkezett. A vérbő öreg a baleset után szeretett bele egy Zsuzsanna nevezetű hölgybe, akinek aztán számtalan gyereket nemzett.

Kállai Ferenc is nagy elánnal váltogatta szerelmeit. Mindezt egy hűséges feleség mellett. Marának, kitartó társának mindent elmondott. Így bujkálás, hazudozás nélkül élhette ki folyamatosan feltörő késztetéseit.

Az asszonya külön fejezet. Mindent eltűrt csapodár férjének, csak azért, hogy mellette maradhasson. Nem is mellette, inkább benne, érte. Feladta hivatását, a varrást,

100

mert zavarta nyugalomra vágyó urát. Egész életében híres és sikeres férje relikviáit rendezgette, gondos rendbe téve a róla szóló kritikákat, és az őt ábrázoló képeket. Lenyelte az összes félrelépést, mert szerette így is, hűtlenkedve. Feri sohasem „adta el”, ahogy ő fogalmazott, vagyis mindig visszatért a családi fészek biztos oltalmába.

Csak egyszer rengett meg ennek a bástyának a tömör tömbje. A Nagy Szerelem, egy gyönyörű francia színésznő személyében repesztette meg a vastag falakat. De Mara akkor is bámulatosan viselkedett. Képes volt megtanulni franciául. Azért, hogy férje szeretőjével tudjon társalogni, és azért, hogy lefordítsa a táviratokat, amit Kállai külföldi szerelmétől kapott. Így adódott az a mindennapinak éppen nem mondható szituáció, amikor Kállai a felesége elé állt egy alkalommal: „Mara. Hogy mondják franciául, hogy nem vagyok jól, mert nagyon hiányzol?” És Mara megmondta. És a szerelem el is tartott. Egészen húsz évig. Colette halála vetett vége a hosszú románcnak. Ezek után csak Mara töltötte ki Kállai Ferenc szívét. Ez az igazi szerelem? Vagy ez más? Valami hatalmas erejű szeretet, ami a Maha Anahata végtelen óceánjából kanalaz ki egy adagot?

„Vitt a szenvedély” - ahogy Kállai fogalmazott. Ahogy a magánéletben, úgy a szerepeiben, vagy a közéleti szerepléseiben is.

Életrajzi kötetében olvashatunk másokról is.

101

Így például Majorról, aki igencsak megosztotta az embereket. Sokan féltek tőle, sátáninak titulálva őt. Kétségtelen, hogy volt valami kétes politikai szerepeiben. „Egyik kezével szeretgetett, a másikkal meg ütött” - ahogy a színész emlékszik rá.

Vagy Bessenyeiről, akivel fiatal korukban nagy, ölelkező barátság alakult ki, de a későbbiekben valahogy eltávolodtak egymástól. „Öregek lettünk a barátsághoz” - fogalmaz líraian Kállai. „Egymás nélkül sem élni, sem halni nem tudtunk..., egymást pimpágyoltuk, támogattuk minden helyzetben”, emlékszik ugyanerre Bessenyei.

Megtudhatjuk azt is, micsoda véletlenek terelték A tanú-t a cannes-i filmfesztiválra. Gilles Jacob, a fesztiválok akkori igazgatója Magyarországon járt. Már vissza akart térni hazájába, amikor a köd miatt egyetlen gép sem szállt fel. Ő itt maradt, valamivel szórakoztatni kellett. A tanú-t vetítették le neki. Ha nincs köd, nincs meghívás a filmszemlére. Bacsó Péter nagyot ugrott örömében. Olyan nagyot, a cannes-i filmfesztivál díját szmokingban és talpig gipszben vehette csak át.

Kállai Ferenc emblematikus figurája volt a magyar színjátszásnak. Felejthetetlen, mert nagy, gazdag és szenvedélyekkel átitatott volt élete és pályája. Hetvenedik születésnapján ávósokra emlékeztető híradósok vitték el a Vidám Parkba, ahol a körhintán már ott várta elmúlt élete minden fontosabb szereplője. Rendeznek ilyen születésnapot annak, akit nem szeretnek?

102

A színészóriás élete vége felé, keserédesen így összegez: „Hetvenöt éves koromra, a vége felé, eljutottam addig az alapkérdésig is, amit már annyian feltettünk magunknak: Miért vagyunk a világon? Tessék mondani, miért születtem én meg?”

Erre a kérdésre, tudomásom szerint, eleddig még senki sem adta meg a választ.

Mensáros László naplói

Nagy igazságtalanság a színészekkel szemben, hogy csak a jelenkor értékelheti őket. Ugyanakkor ebben a hátrányban rejlik misztériumuk is.

Ők aztán tényleg az ezoterika sláger szlogenjének letéteményesei, a „most hatalma”, a „jelenben levés” senkinél sem érvényesül olyan pregnánsan, mint náluk. Nem tudnak lenni posztumusz sztárok. Nem fedezik őket fel száz év múlva. Most vagy soha. Ezek sikerük, sikerességük lehetséges idő alternatívái.

De nemcsak ebben a tekintetben éreztem közelséget az ezotériával Mensáros László naplórészleteit olvasgatva.

Ismerősen csengtek sorai a fülemben, mert hallottam, olvastam már őket eleget. Akkor, amikor a jóga filozófiájával ismerkedtem. Rá kellett jönnöm, hogy a jóga végső célja, az istenre találás semmiben sem különbözik a különféle istenkereső emberek törekvéseitől.

103

Mintha a jáma és nijáma előszeretettel hangoztatott erkölcsi tanításai kaptak volna megerősítéseket az ő tolmácsolásában. Többek között azt üzente nekem ez a könyv, hogy lám, minden spirituális útra tévedő ember ugyanazokkal a kérdésekkel, kételyekkel birkózik meg. Teljesen mindegy, melyik ösvényen indul el a vándor, a jelzőtáblák azonos feliratokkal ismétlődnek minden poros úton, mint egy klónozva elvarázsolt mese-erdőben.

A jóga hangoztatja a test ápolásának fontosságát. Miként a görögök „ép testben ép lélek” - ként elhíresült testkultusza. Vagy Mensáros testkultusza: „Csak az ép testet nem úgy kell elképzelni, mint egy díjbirkózót, hanem mint egy csodálatos harmóniával működő gépezetet.” A szaucsa azonban nem csak a test megtisztítását jelenti. Sokkal tágabban értelmezendő, hozzá tartozik a lélek nagytakarítása is. Az a tisztulási folyamat, ami során véglegesen kihajítjuk magunkból a negatív tartalmú elemeket. „Jó, hogy nincs miért büszke lenni magamra. Az újabb görcsöt jelentene.”

„A szenvedés mindig csak testünknek és szellemünknek szól, de lelkünknek soha, mert lelkünk érinthetetlen és szabad, s ha rajta keresztül élünk, megszabadulunk mindentől, ami testi, tehát a szenvedéstől is. El kell jutni addig az állapotig, hogy az ember szinte személytelen tudjon lenni.” Jammes szavait idézi Mensáros ezzel kapcsolatban: „Ha boldog lenni vágysz, el kell magad feledned.” Ez itt pedig véletlenségből nem az atman?

104

Érdekes ebből az aspektusból az a fejtegetés, amit a „jó életről” ír le. Hogyan lehet jó életet élni? Először is tanulni. Másodszor gondolkodni. Harmadszor elmélkedni. „... ez a folyamat kialakítja az emberekben a belső életet, amely képessé teszi önmaga megismerésére, a jó és rossz fogalmának felismerésére, a külső és belső élet felismerésére... A gyakorlati alkalmazás: lemondás, szenvedélyek, vágyak, indulatok fékezése a külső élet hívságos megélése felé, az hozza a legdöntőbb fordulatot.” Az életek nagy része „... rettenetes útvesztő, értelmetlen bolyongás, céltalan ragaszkodás valami mulandóhoz, soha nem rögzíthető látszathoz, mintha az ember a füstöt akarná megfogni.”. Mi más ez, mint a jógások számára ismerősen csengő aparighara vagy bramacsarja?

Ugyanakkor hozzá teszi, nagyon okosan, mint egy hamisítatlan jógi: „A fegyelmezettség nem az jelenti, hogy az ember a vágyait és indulatait visszafojtja. Tisztázni kell azokat és szublimálni.” S nem ez-e a jóga fő célja és gyakorlata?

De nem csak a Mensáros-féle jámák és nijamák tették számomra jógássá a könyvet, hanem az a tudatosság, ami helyenként megjelenik a vallomásokban, s ami a jógának az alapja, a fundamentuma, ami nélkül nem jóga a jóga.

A világ és önmagam tudatos szemlélése és megélései Mensárosnál is alapvetőek. Akkor például, amikor fájdalmairól beszél: „Ha megkaptam a morfium-injekciót s kezdődött a kellemes, fájdalomtalan bágyadás, erőszakkal próbáltam nyitva tartani a szemeimet, hogy el

105

ne elaludjak, hogy tudatosan élvezni tudjam a morphium hatását, a szabadon lebegő gondolatokat.”

De maga a puszta önboncolgatás is egy tudatos folyamat, ami ennek a naplónak a lényege. Szembesítések saját magával.

Persze, a végére kiderül, hogy nem azért vannak bármilyen jógás hasonlóságok, mert akár a legkisebb köze is lett volna a jógához, hanem azért, mert a jógában benne levő spiritualitások azonosak bármely spiritualitással.

Az életben minimum egyszer mindenki kimondja isten nevét. A másik létbe való átmenet kapujában biztosan. Ő aztán tényleg kereste istent. A naplójában oldalakat szán a miatyánkra, dacos monotóniával, mintha vezekelne. Idősen, 1984-ben pedig még szükségét érzi, hogy levelező tagozaton teológia tanulmányokba kezdjen.

Érdekes, hogy a folytonosan gondolkodó, lelkiismereti kérdéseket boncolgató embernek épp a Hamletjét hagyta ki a televízió, amikor a nagy Hamlet-alakításokat vette számba. Pedig a debreceni közönség emlékezetében máig nyomott hagyott ez a szerep.

Mensáros csodálkozik azon, hogy kollégái nem isten-keresőek. Hogy lehet az, hogy egy ember, aki naponta eljátssza a teremtést, nem közeledik istenhez?

Ő maga viszont elképzelhetetlennek tartja az életet nélküle. Még akkor is, ha ez a viszony olyan, mint

106

bármely párkapcsolaté: hullámvölgyekbe taszít és hullámhegyekre emel, közben úgy pulzálva, ahogy a világegyetem dobog.

Mellesleg nemcsak a jógikkal volt öntudatlan szinkronban. Megfogalmazta azt a gondolatot is, ami aztán Csíkszentmihályi doktor névjegyévé vált. „Hiszen épp akkor vagyunk legboldogabbak, ha kiúszunk önmagunkból, felolvadunk egy gondolatban, egy munkában, szeretetben, másban?” Ez a flow, ugye?

Van-e gondolkodó ember, akinek a fejében ne fordulnának meg pontosan azok a gondolatok, amik a napló-író színész fejében megfordultak?

Nem akarok nagy szavakat használni, de patetikus szavak, amiket megfogalmazok: egyetemes igazságokat fogalmazott meg. Valószínűleg azon egyszerű oknál fogva, hogy birtokában volt egy olyan fokú bölcsességnek, ami segítségével ezek a szavak öntudatlanul, de nagyon határozottan megformálódtak lelke égetőkemencéjében.

Megmagyarázza nekünk, épp, mint a nagy misztikusok, hogy igazságtalanság vagy a szenvedés csak az anyagi világ törvényei szerint tűnik igazságtalannak és szenvedésnek. Ha valakinek megadatik az a kegyelem, hogy nagyobb rálátása legyen az életre, akkor az rájön, hogy minden az Erő törvényei szerint működik, és ennek alapján ésszerű. Az Erő pedig tetszés szerint behelyettesíthető Istennel, a Léttel, a Teremtővel, az Élet

107

Egyetemes Akaratával, az Energiával - kinek-kinek világnézete, lelkiismerete és tapasztalata szerint.

Sok bölcs egybehangzó véleménye szerint az első és legfontosabb lépés annak elismerése, hogy az élet jobban működik és értelmesebbé válik, ha összhangban élünk ezzel a „láthatatlan renddel”. A világ minden problémája, reménytelensége és kétségbeesése abból fakad, hogy az emberek nem képesek észrevenni ezt az evidenciát. „... aki igazán érzi a szenvedés törvényszerűségeit is abban a pillanatban éppúgy megszereti a szenvedést, amelytől félt különben, mint magát a Törvényt, mosolyogni tud szenvedésén örülni tud neki és hálás tud lenni érte”. Mintha Nietzsche mondta volna. Az ő kifejezése az ún. amor fatale, a sors szeretete. „... függetlenül attól, hogy ki milyen, mindnyájan egyformák vagyunk, mert egy ugyanazon Erőnek vagyunk a különböző megnyilatkozási formái.” Nem ezt emlegeti Watt a szent tánc fogalma során?

A bűnről: „Végeredményben minden büntetést megérdemel az ember, mert nem tud eléggé jó lenni ahhoz, hogy a szabad életet megérdemelje.”

Az élet céljáról: „... egyrészt csendes boldogsággal, másrészt ordító ujjongással tölti el az embert, hogy minden élet gyönyörű, és minden életnek van értelme, célja, rendeltetése.” Vagy: „... mert a külső élethez való ragaszkodás okozza azt a nyugtalanságot és indulatokat, amik olyan boldogtalanná teszik az embert.”

108

A bulvár valószínűleg jót csámcsogna Mensáros másságán, férfiakhoz való vonzódásán. A felsőbb rendű szellem számára életének ez a momentuma semmit sem jelent. A művészete számít, csodás orgánuma, a szellemisége, a műveltsége, amivel képviselt egy emberfajtát. Rá osztották az „intelligens színész” szerepét, aki olyan volt, mint egy a gentleman, egy igazi úr. Vasalt ruhában és rendezett frizurával járt, kerülte az alpári kifejezéseket (a naplójában például előszeretettel írja archív formában a szavakat), és távol tartotta magát a közönséges emberektől is. Egyfajta jó értelemben vett arisztokratikus gőggel nézett le a bűzös, hangos világra. Istenkereső volt, aki lelkének éppen azokat a húrjait pendítette meg ebben a zongorajátékban, ami a többi zenész lelkében is ismerősen cseng.

Egyébként a zenéhez, a zongorázáshoz való vonzalmát mi sem fejezi ki jobban, mint hogy előszeretettel vesz elő olyan hasonlatokat, mind a naplójában, mind a vele készített beszélgetésekben, amik a zongorához kötöttek.

Azt mondta egy interjúban, hogy magát mindig hangszernek tekintette, közvetítőnek. Nagyon fontos, hogy ezen a hangszeren a legszebb darabokat szólaltassuk meg, a legtökéletesebb technikával. Így tudunk közel kerülni magasabb rendű önmagunkhoz, s ez által istenhez. Nem lehet elavult és agyonstrapált zongorákon versenyműveket eljátszani.

Nemrég olvastam misztikus tanítók írásait. Aztán jött Mensáros László naplója.

109

A kettő között alig volt különbség.

Mit akarok ezzel mondani?

Hát csak azt, hogy Mensáros a gondolkodás, a spiritualitás olyan fejlettségi szintjén állt, mint az ún. megvilágosodottak.

Ugyanazok a kérdések foglalkoztatták és nagyjából ugyanazokat a válaszokat adta, mint ők.

E számtalan bölcseleti megközelítés közös lényege az, hogy részei vagyunk a nagy Egésznek (ami nála a Cél, az Értelem, a Tartalom). Ennek a felismerése erőt és hitet ad az embernek, mert tudja, hogy semmi nincs cél nélkül, hogy a szenvedésein nem siránkoznia kell, hanem megkeresni értelmüket, hogy a legtöbb, amit tehetünk küzdelmes utunkon, az, hogy felolvadunk ebben a nagy egészben, hagyjuk, hogy elmosódjanak határaink. Nem úgy, hogy likvidáljuk személyiségünket, hanem úgy, hogy belefestjük a mindenségbe.

Mensárosnak ez sikerült, egy bizonyos mértékig mindenképpen. Ő megedzette „spirituális izmait” és ismerte az igét: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úrnak a tanácsa áll meg.”

Tudta, hogy a „láthatatlan rend”-be kell illeszkedni, mert ez az egyedüli üdvözítő megoldás az ember számára. Erről tanúskodik aláírása is, amiben keresztneve olyan jelentéktelenné és értelmetlenné válik, mint amennyire jelentéktelen és értelmetlen a többségünk földhöz tapadt,

110

önző, személyes ambíciók hátán lovagló, szűk látókörű léte.

Tőrey Zoltán: Emlékirat a sötétségből

Szókratész valami olyasmit mondott, hogy nem élet az, amit nem mesélnek el. Az embernek el kell mondania a saját történetét, annak összes konklúziójával és egyetlen értelmével, különben olyan, mintha meg sem történt volna.

Tőrey Zoltán tökéletesen teljesítette ezt a feladatot. Elmesélte az életét, úgy, hogy tanulságot is szolgáltatott. Méghozzá nem is akármilyet.

Megszületett egy fiú valamikor a harmincas évek elején. Szerencsés csillagzat alatt. Remek szülőkkel, kellemes polgári élettel. Az apa a Magyar Filmiroda igazgatója volt. Ebből következően olyan művészvilág fogta körül a fiút, amit sokan megirigyelhetnének, Bajor Gizi, Herceg Ferenc, Csathó Kálmán társasága nem adatott meg akárkinek. „Kényelmes, felsőosztálybeli életet éltünk, jó társasággal, könyvekkel, színházzal.” Az anya bájos, művelt és szellemes volt. Vagyis szellemileg, anyagilag és érzelmileg egy tökéletesen rendezett világ vette körül a fiút. Olyan, amilyenhez nagy reményeket szokás fűzni.

Az idillbe a háború rondított bele. Az egyébként liberális szellemű, a háború alatt zsidókat támogató apa nem kívánatos elemmé süllyedt. Osztályidegenné, az ezzel járó „kiváltságokkal” együtt. A váratlan és nem kívánatos

111

változások után az akkor tizenkilenc éves Tőrey Zoltán úgy gondolta, hogy az emberhez méltóbb helyet keres magának a világban. Azt tette, amit oly sokan akkoriban: disszidált. Első állomásán, Ausztriában még rokonok segítették, a második útját azonban egyedül tette meg. Bár nem ez volt eredeti terve, de végül is a romantikus hangzású Nelly-vel Ausztrália partjainál kötött ki.

A nagyreményű tervek realizálása tovább folyt. Fogorvosi karra iratkozott be, ez jó, és pragmatikus döntésnek tűnt. Közben persze dolgozott is, hisz külső segítség hiányában el kellett látnia magát. Nyugaton már régen bevált gyakorlat volt, hogy ha az ember dolgozik, akkor keres. Így történt, hogy ő is szépen gyarapodott. Pénzügyileg és nyelvileg egyaránt.

Vagyis költői túlzás nélkül kijelenthető, hogy emberi lehetőségei csúcsán volt, az élet sokat ígérő kapujában. S akkor történt a baleset.

Ezen a ponton hosszasan lehetne filozofálni az élet nagy rejtélyeiről, a véletlenek szeszélyes és veszélyes játékairól, a párkák kiszámíthatatlanságáról-mert mindez tényleg egészen fantasztikus és misztikus dolog, de nincs semmi értelme. A dolog megtörtént. A vegyi gyárban, ahol többek között dolgozott, arcába ömlött egy savval teli tartály.

Hangszálai tönkrementek, látását elvesztette.

„Elkezdtem helyzetemet vizsgálni, meglepve, hogy miért nem teszem fel a szokásos kérdéseket: «Mit követtem el,

112

hogy ilyen sorsot érdemeljek?» vagy: «Talán nincs is Isten, mert különben hogyan engedhette volna meg, hogy ez történjen velem?» Ehelyett ismét egy korábban már oly sokszor kipróbált, eredményes módszerhez folyamodtam. Megfordítva a problémát, azt kérdeztem magamtól: «Miért ne én? Miért volnék én különleges, hogy sérthetetlenséget, átlagon felüli kiváltságos életet várjak el?»”

Szóval így is lehet?

Úgy tűnik, igen.

Legalábbis Tőrey Zoltán megtámadhatatlan bizonyítékot szolgáltatott nekünk. Amikor bizonyossá vált, hogy már soha életében nem fog látni, akkor egy fantasztikus terv körvonalait rajzolta ki magában: eltökélte, hogy tovább él, méghozzá a körülményekhez képest a legjobban. A döntés olyan volt, mint egy „lelki anyajegy”, mindig vele volt, és mindig figyelmeztette, hogy megvalósítása azonos az ő ez utáni életével. Pont azt (vagy kicsit többet is) teljesítette, amit egy átlagos ember élete folyamán: kétszer nősült, nemzett egy gyereket, tanult (pszichológiát és filozófiát), dolgozott, és annyit utazott, amennyit csak bírt.

Teljesítménye még a bulvárnak is kapóra jött. Hisz igazán van létjogosultsága ebben a világban egy olyan embernek, aki vak létére mestermunkát végez a tetőeresz felújításakor, és remek belső polcrendszert épít. Mellesleg pedig könyvet ír, hagyományos írógépen. Az öreg Adleren számos tanulmány és levél született.

113

Szerette a gép hangját és kattogását, a gépelés fizikai fáradtságát és az aktus koreográfiáját. Ha hibát ejtett, észrevette, „látta”. Ilyenkor visszament, és ráütötte a jó betűt.

Az a csodálatos belső látás, amit kifejlesztett magában, nem ismeretlen. A tudósok kedvenc eszköze. Az agyban mindent tökéletes aprólékossággal előre lát, kivetít. Pont úgy működik, mint egy mozi, csak ehhez nem kell felkerekedni és beülni a nagyközönséggel együtt. Bennük van, bármikor használhatóan.

Így látta Tesla a maga komplikált szerkentyűit, vagy John Nash a bonyolult matematikai képletek megoldását. (Szepes Mária is ír a „képlátásról” a Varázstükörben.) Ő a „külvilág vizuális újjáépítésének”, „vizuális rekonstrukciónak” nevezte a folyamatot. „Az én képi világom olyan, mint egy jó minőségű, és magam által készített álomszerű, reális ébrenlét. Szorosan a többi érzékszervtől beérkező adatokhoz kötődik, és szigorúan a tárgyilagos valósághoz tartozik.”

Látta az arcokat, akikkel beszélt, a tájakat, amikkel utazásai során találkozott. Álmai még ma is sokkal színesebbek és részletesebbek, mint amilyenek voltak látása idején.

A vizualizáció olyan tökéletesre sikeredett, hogy az már időnként „belsőleg irányított kreatív abnormalitáshoz” vezetett. Képes volt például négyjegyű számokat négyjegyűekkel összeszorozni úgy, hogy a jobb

114

átláthatóság miatt a részeredményeket egymástól eltérő színekbe csoportosította.

Csodálatos pótlék volt ez, de csak majdnem tökéletes. Például a Braille írást épp e káprázatos virtuális világ miatt nem tudta megtanulni. Ugyanis ahelyett, hogy tapintással fogta volna fel a pontokat, elképzelte őket, majd átfordította az angol ábécé betűire. Ez hosszadalmas és fárasztó procedúrának bizonyult. Ha pedig szemizmai túl sokat dolgoztak aznap, akkor ugyanazt a fáradságot érezte, mint a látó egy egész napos monitorozás után.

Ez a bizonyos belső látás azért nem előzmény nélküli volt. Az apja mondta is neki annak idején: „Fiam, veled egy baj van csak, te sohasem hagyod abba a játszást.” És tényleg, Tőrey örökösen kombinált, vizualizált. Ha bármiről hallott, akkor azt levetítette a képzeletében. A szerkezet, az összefüggés lényegét kereste a megalkotott képekben. Ennek a lelki előzménynek aztán gyakorlati hasznát is vette: „Mikor évekkel később arcomra borult a világot láthatatlanná tevő álarc, lelkileg készen álltam.”

Vannak az ember életében történetek, amiknek kétféle súlyuk van. Egy akkori, amikor lezajlottak: jelentéktelen, feledhető kis epizódoknak minősülnek. És egy utólagos, ami olyan, mint egy meghatározó álom: nehéz és felkavaró.

Négy nappal a baleset előtt egy rövid újságcikken szaladt végig a szeme. Arról szólt, hogy valaki Franciaországban negyvennyolc év elmúltával nyerte vissza szeme világát.

115

Megérintette a cikk, nem tudta miért. Odavitte a lányhoz, aki pár hónappal később a felesége lett, és azt mondta. „Egy ilyen élet aztán igazi kihívás.” Kisvártatva még hozzátette: „Szerintem én egészen jól megbirkóznék vele.”

Vámos Miklós: Márquez meg én

Ez a könyv címe. Igazából a Márquez le is maradhatna, csak így: Én. Mert ez önéletrajz a velejéig. Elénk áll pőrére vetkőzve, mindent elmond magáról, amit interjúkban csak óvatosan adagolva. A barátságai történetét, és sikertelenségeit, az önmagával szembeni bizalmatlanságokat, a vágyakat.

Marquez csak ürügy, egy fikció fiktív szereplője. A Mi lenne, ha...?-játék egyik résztvevője. Azért ő, mert valószínű tényleg olvasta Vámos az életrajzát, és valószínű, el is ragadta, és az is valószínű, hogy talált párhuzamokat - épp, ahogy leírta a könyvben. (Párhuzamokat mindig mindenkivel találhatunk, ha akarunk. A fa ugyanaz, csak ágai és díszei mások.)

Mákos Tibor nevezetű szakács fiú és a nagy columbiai író képzeletbeli találkozása. Márquez elkíséri mindenfelé a fiút, miközben megtárgyalják a dolgok állását, képet adnak az akkori városról, annak életéről, és kritikát a társadalomról és politikáról.

Minden fejezetnek egy-egy név a címe, ami egy-egy nézőpont is egyben.

116

Tulajdonképpen mindent elmond magáról, amit már egyébként is tud az érdeklődő olvasó, és amit nem, azt is, de úgy, hogy közben Márquez igazi életéből is csepegtet adatokat, anekdotákat.

Babonás, szereti a nőket, érdekli az asztrológia, volt egy zenekara, novellistaként kezdte, tévésztársággal folytatta.

117

KÜLFÖLDIEK ÉLETRAJZA

Adamson, Joy: A fürkésző szellem

Az eredetileg Frederika Victoria-nak nevezett hölgyet második férje nevezte el Joy Adamsonnak. Annak annyira megtetszett ez a név, hogy élete végéig megtartotta.

Az életrajz előszavában azt írta a méltató, hogy ígéri, izgalmas olvasmány lesz. S tényleg igaza volt. Ennek a különös nőnek igazán érdekes életet osztott ki a teremtő a sors-vásáron. A szóban forgó hölgy nem más, mint a legendássá és közkedveltté vált Elza nevelője. Ez már önmagában is elég lenne az izgalmak garantáláshoz. De azért maradt még egy-két érdekesség a tarsolyban.

Hogy miért volt olyan elsöprő hatása az Elza-történetek-nek, arra Espeth Huxley ad egy hihető választ: „... felidézte az emberiség egyik legősibb mítoszát vagy álmát: a harmóniának azt az aranykorát, amikor az oroszlán a bárány mellett hevert, s amikor Ádám még nem kóstolt bele végzetes módon az almába.”

Amikor az ember élete végéről tekint vissza az elejére, akkor egészen mást lát, mint fordítva. Mint a kaleidoszkóp, teljesen más mintát ad. Ilyenkor könnyebb ráakadni az elveszettnek hitt darabkákra, és összeillesztésük is könnyebbé válik.

118

Így utólag, a visszatekintés mozijában sok minden furcsának látszik. Olyan dolgok, amik akkor, megtörténtük pillanatában természetesek voltak.

Amikor Joy Adamson kislánykorában „oroszlánosdit” játszott, aligha gondolt arra, hogy a játék egyszer majd valósággá válik. Egyáltalán! Ki hallott már ilyet: orosz-lánosdit játszani? Egy valamirevaló gyermek papás mamást játszik, meg boltosat, és ha már állat, akkor maximum hintaló. Persze, volt ő színésznő is, amikor Bobrika Jenjarként anyja puha sáljába burkolózva parádézott. Modelleztek és színdarabokat adtak elő, játszottak zongorán és megtanulták a szabás varrás alapjait. A tevékenység egész életében végigkísérte. Felnőttként nem csak a botanikával és az állatokkal foglalkozott, de remek festőnek is bizonyult. A mai szürrealista Ellen Altfesthez hasonlóan gyönyörű rajzokat készített környezete flórájáról. Összesen hét Kelet-Afrika növényvilágával foglalkozó könyv látott napvilágot élete alatt. Festett tál alátéteket, amit a kenyai állam az angol királyi párnak ajándékozott.

Hétszáz portrét festet díszeikbe öltözött bennszülöttekről. Melléktevékenységként pedig elefántcsontból faragott sakkfigurákat. Fennmaradó szabadidejében ősi lelőhelyeket tárt fel, apró hüllőket, rágcsálókat preparált. Később pedig, az Elsa-történetek egyedüli megélője és tulajdonosaként bejárta ez egész világot.

Másképp látja már Nyusznyuszt is az emlékezet, a kedves kis nyuszi barátot, aki egyszer csak az ebédlőasztalon végezte rövid és dicstelen pályafutását.

119

Mellesleg szobrász létének első darabja egy női alak volt, kezében egy-nyuszival.

De nemcsak ez volt a különlegesség a kislány életében. Az sem túl gyakran fordul elő az ember gyerekével, hogy bankjegykötegek között fogócskázzon. A kis Joy nagyszülei többek között papírbankjegyek bezúzásával és újrafeldolgozásával foglalkoztak, ezért álltak halomban az udvaron a bankjegybálák. A teniszpályával és úszómedencével felszerelt vidéki nyaralójuk meg valóságos gyermekparadicsom volt.

Apja, akit nem nagyon kedvelt, fiúnak tekintette őt, Fritznek szólította és biztatta, hogy járjon fiúruhában (Hemingwaynél ugyanez pepitában: ott az anya öltöztette kislánynak kisgyermekét.) Nem mindennapi véget ért: egy ismeretlen lépbetegség vitte el, ami miatt beteg testrészét kivették belőle és a prágai orvostudományi múzeum kiállító termébe közszemlére bocsátották.

Az orvosi világgal neki is volt kapcsolata. Miként Andreas Vaselius, akit a csontok iránti szerelme vitt el a hírnév felé (a híres professzort az anatómia atyjaként tartják számon, ő volt az, aki revideálta és új alapokra helyzete azt az évszázados tudást, amit addig Galeneusra Alapoztak), Joy is a csontokba szerelmesedett először. A bonctermek nem az undort, hanem az érdeklődést keltették fel benne. Huszonhárom évesen, amikor már az összes barátnője férjél volt, ő inkább az orvosi egyetemet választotta párjául.

120

Érdekes kultúrtörténet adat az az emlék, ami a dédapa automobiljával kapcsolatos. Akkoriban még ritkaságszámba mentek az utakon az autók. A parasztok egyenest füstokádó sárkánynak nézték és ennek megfelelően rettegtek is tőle rendesen. Üvegcserepeket szórtak az útra a vadállat megfékezésére. Erre a nagyapa gondolt egy nagyot, és mentacukorkával viszonozta a szokatlan vendégvárást. Ahol elhaladt félelmetes tragacsával, mentacukorkákat potyogtatott az aszfaltra.

Aki a Monarchiában él, az magyarokat el nem kerülhet. Az uradalmi cselédségük közül, ki tudja miért, épp a magyar Olga maradt meg emlékezetében, fekete hajú népes családjával. Vagy az a magyar fiú, akivel egy sítúrán ismerkedett meg. Elbűvölő volt és kedves, de nem annyira, hogy férjhez menjen hozzá.

Családjában elé sok rossz házasságot látott ahhoz, hogy megtanulja tolerálni és elfogadni a „hosszú pórázra engedett” kapcsolatokat. Első férjével is egy sítúrán találkozott. Ziebel egy jól kereső üzletember volt, kiterjedt kapcsolatokkal. Ez okozta vesztüket is. Hiába hordozta tenyerén ifjú feleségét, annak terhes volt a zajos társadalmi élet. Egy afrikai hajóút során ismerkedik meg második férjével, Peter Bally, svájci botanikussal. Harmadik férje, George Adamson sem volt mindennapi figura. A kevés beszédű férfi számos izgalmas kaland elszenvedője volt.

S hogy milyen volt az élet a vadonban? Izgalmas. És sajátságos. A mosakodás nedves ronggyal való letörlésből állt. A kincsnek számító vizet sok minden

121

pótolta. Például az elefánt lábnyomok mélyedéseiben felgyűlt lencselevesre emlékeztető folyadék. Amikor hajnalban felkeltek, az volt az első, hogy lepedővel végigsöpörték a harmatos füvet, aminek a nedvességét edényekbe csavarták. Később, amikor Joy-t megkérdezték, hogy mit tart legfontosabbnak az életében, habozás nélkül válaszolta, hogy a vizet.

Az ételek sorendje is felcserélődött. Egy-egy hosszabb túrán nagyobb becsben tartották a mazsolát, csokit és diót, mint a tojást vagy a hóst. Szunnyadó tűzhányókon kirándultak és sokszor kavicságyon aludtak.

Meg kellett küzdeni romboló sáskahadakkal. A szúnyogok ellen napi negyven gramm kinin fogyasztásával védekeztek. Krokodilusokat lőttek le, beindult elefántok elől menekülnek.

Az biztos, hogy a nyugalom és biztonság hiányzott életükből. Joy szerint még valami, és az nagyon: a zene.

Banier, Francois-Marie: Baltazar, a család szemefénye

Amikor először olvastam erről az emberről, felkeltette az érdeklődésemet, több szempontból is. Először is kiderült, hogy az apja magyar volt. Húszévesen jelent meg Párizsban, hogy befejezze a tanulmányait, de ott érte a háború, így maradt. Ez már önmagában izgalmas kapcsolódás. Másrészt kiderült, hogy elég sokrétű művész az illető. Könyveket írt, színdarabokat, aztán a fényképezés területén is aratott babérokat, és filmekhez is

122

van köze. Mikor a neten érdeklődtem utána, már kevésbé vonzó színben tűnt fel. A Loreal cég egyik örökösével keveredett kétes szerelmi viszonyba, nagyon úgy tűnve, hogy az öreg hölgyet a pénzéért hálózta be a Don Juan.

De érdekes volt azért is nekem, mert meglepett, hogy soha életemben hírét-hamvát sem hallottam. Nem csoda, hogy nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy életrajzi regényben örökítette meg a múltját. Hát persze, hogy az volt az első dolgom, hogy megrendeljem a könyvét.

Ahogy felfűtött a kíváncsiság izgalma, olyan hamar lehűtött a csalódás. Valahogy többet reméltem ettől az egyébként érdekes élettől.

Legvaskosabb fonala a történetnek az apa-motívum, amelyben annak durva erőszakosságait idézi meg. Állítólag volt Baltazárnak egy testvére, aki három éves korában meghalt. Talán erre a tragédiára vezethető vissza az apa vadsága. Baltazár vallomása szerint az apja csak a Háború és békét olvasta el, de annak is csak a háborús részeit. A zsarnokiság tipikus megnyilvánulásai jönnek elő a történetben. Nem volt szabad képeket vágni, ha nem ízlett az ebéd. Ez egy visszatérő kép: az apa agyba-főbe veri fiát, miközben annak fejére záporoznak az átkok, és az apa szájában lógó cigaretta hamuja. A vircsaftok tipikus képei. Pofon, vér, hangoskodás. „Olyan a fejem, mint egy széttépett papírdoboz... hol a szája belsejét látom, hol egy vörös csíkot a szemhéja alatt.”

A kis Baltazar világát jól érzékelteti bármely képsor, amit hirtelen kiragadunk a regényből. „Az ágyamban

123

biztonságban kellene éreznem magam, ott nem érhetnek utol, de a hirtelen csöndben, amikor a békés pillanatot kellene kóstolgatnom, képtelen vagyok eloltani a lámpát. Fáradt vagyok, néha ég a szemem, mert sírtam. Fázom az ágyban, félek, hogy lenn valaki bejön, vagy Tony visszajön, hogy gyilkosságot kövessen el. Kettős, hármas, négyes gyilkosságot.”

Aztán ott van az anya, aki eltűri ezeket a jeleneteket, és sokkal fontosabbnak tartja az apával való jó viszonyt, mint fiát dédelgetni. A gyerek Baltazar folyamatosan ezután sóvárgott: csak egyszer, egyetlen egyszer jönne oda hozzá az anya egy ilyen zűrös jelenet után, és mondaná, hogy ez sok volt már neki is, és hogy ő nagyon szereti a fiát. Csak így: „én szeretlek.” Vagy egyszer jönne el érte az apja az iskolába, hogy megmutathassa a barátjának, látod, engem is szeretnek.

Egy gyűlölködő és agresszív apa, egy közömbös, szeretetre képtelen anya. Mi kell még? A családi körkép Capucine-vel teljes. Egy nővérrel, aki mindenben nagyon jó, és akit mindig példaképként állítanak Baltazar elé. Még csak ő hiányzott a teljes boldogsághoz. Ha azt mondom, hogy a testvérek kapcsolata nem volt felhőtlen, akkor semmit sem mondtam. Baltazar finoman szólva nem szerette nővérkéjét. „Az agyamra megy. Ráadásul bandzsít. Sőt, örömködve bandzsít.”

Annyira sok a történetben a „nem-szeretés”, hogy néha elbizonytalanodok. Vajon tényleg Baltazart utálta a három családtag? Nem fordítva történt? Nem lehet, hogy Baltazar nem szeretett senkit? Ő maga is megfogalmaz

124

valamit, ami miatt kételkedővé válik az olvasó: „Mindig haragszom a többiekre, amiért nem szerettek eléggé. Néha meg az ellenkezőjéért. Nem nagyon tudom, mit akarok.” Talán az anya szájából elhangzott vádaknak is van némi alapja. Talán a „szörnyű Baltazár” címet nem indokolatlanul kapta. Az apja először rettenetes Baltazarnak szólította, aztán elhagyta a keresztnevet. Később a jelző „rohadtra” változott. Noha valóban szokatlan, sőt, rémisztő formája ez a becézésnek, a kis Baltazar sem volt mintagyerek. Legalábbis erre enged következtetni néhány elejtett mondata. Például amikor arról mesél, hogy nagyanyja nem szeretett vele sétálni, mert állandóan rugdosta a fákat, kinevette a járókelőket, és bolondot csinált magából. Vagy amikor anyja dörgedelmeit sorolja, aki kifogásolja, hogy ellökte nővérét, amikor az meg akarta csókolni.

Talán nem meglepő, hogy voltak a gyerek Baltazarnak furcsa dolgai. A szívéhez legközelebb például egy szekrény állt. „Csak egyvalami enyém ebben a szobában: két fekete-arany kínai lakk szekrény.” Ezeket fetisizálva szerette, beléjük bújt, elrejtőzött fiókjaikban.

Minden óra megállt a kezében, akár szétszedte őket, akár nem.

Az anyjának folyamatosan leveleket írogatott. Amikor anyja ott hagyta őt a gyerek szobában, mindig hiányérzete támadt. Szeretett volna mindig valamiféle vallomást hallani, ami arról szólt volna, hogy én vagyok az anyád, és nagyon szeretlek. Jobb híján leveleket írt az anyjának, de másnap mindig felbontatlanul talált rájuk a

125

szemetes kukában. Ha nagyon szeretett volna valamit, akkor tűző pirossal írta meg, és még egy tollat is odatett a papíros közepére. Néha egy-egy kérdésére kapott választ, nagy felfújt oválokkal, egy igent vagy egy nemet, de sohasem a jó sorba írva, így sohasem lehetett eldönteni, hogy az az igen vagy nem mire vonatkozott.

„Egy este mindent megírtam neki: a lehetetlen álmaimat, a szenvedéseimet és azt a heves, homályos, érthetetlen vágyat, ami torkon ragadott: hogy meg akarok halni.”

De az anya nem olvasta el azt a levelet sem. A mosdóban rúzsozta a száját, amikor Baltazar könyörgött neki, hogy hallgassa meg. „Mondd... tudok kétfelé is figyelni egyszerre. Szóval tudta festeni a száját, és tudta hallgatni, hogy arról beszélek, meghalok.”

Máskor a születésnapjáról meséli, hogy nem kapott sem-mit. Anyja kimentette magát: annyira utálja azokat az ostoba ajándékokat, de azért biztosította fiát: „... tudod, végül is, kedvelünk téged.”

Sokszor vádolta fiát: „Hány napomat rontottad el?”

Egyébként, szép, dekoratív nő volt az anya, aki mindig is sokat adott a külsőségekre. Nagyon jól illetek egymáshoz az apjával, szép párt alkottak.

Az apa mellett vannak más karakteres figurák is, így például a keresztanya, aki egy exkluzív nagyvilági nő volt, és aki élete első hét évében semmi szerepet nem játszott. Annál többet a későbbiekben. Perzsabundákban,

126

feltűnő sminkekben flangált, cigarettafüstös hangon lefetyelt egész nap, mindig is magázta keresztfiát, viszont sok jót tett vele. Ő vezette be a társasági életbe Baltazart. A taxiban a sofőrök mellé ült, mert semmit sem szeretett annyira, mint kifaggatni őket szerelmi életükről, mint mondta, azért, mert aztán olyan jó összehasonlítani őket. A saját férjeit sohasem név szerint említette, csak szám szerint (esetleg országuk szerint), ahogy követték egymást az életében. Magáról mindig egyes szám harmadik személyben beszélt. Annyira irtózott az orvosoktól, hogy átment az utca túloldalára, ha valahol egy ilyen nevet látott kiírva a falon.

Furcsa elbeszélői attitűdöt választ az író: valahányszor visszamegy a múltba, egy kalap alá veszi mindannyijukat, és a család nevében beszél. „A Klimtek tudni akarják... A Klimteknék ritkák a csöndes pillanatok... A Klimtek imádják egymást a nyilvánosság előtt.... A Klimtek szeretik ezt a hideg fényűzést... Sírnivaló a Klimtek szavajárása, mint egy hajótörés.”

Szereti a rövid, csattanós, akár kétszavas mondatokat. Gyorsan pergeti őket, amitől olyanok, mint egy fékét vesztett filmszalag kockái. S noha ez többnyire kifejezetten realista, tárgyias hatást kölcsönöz a könyvnek, vannak benne egészen lírai részek is.

„Az elhaló fényben... megpróbálom elcsípni a még csillogó szemernyi napfoltokat. A por, mint kristálysikoly, mint zokogás lebeg.” „A kandallóban szenesedő papíron gyönyörű virágokat látok kristályba zárva: gondolatokat, egy fehér szegfűt.”

127

Barnes, Julian: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Ha hozzá is szavakat kellene ragasztanom, akkor könnyen ki tudnám választani azt a hármat, ami kifejezi írása lényegét: idő, történelem, emlékezet.

A főhős egyes szám első személyben meséli el életét, ami belesűríthető kétszáz oldalba, és ami elsősorban a szerelem, a párkapcsolat, az emberi kapcsolatok körül forog. Erről az jut eszembe, amikor egyik interjúban annyira csodálkozott a riporter Vásári Tamáson, aki azt vallotta, hogy legfontosabb számára az életben a párkapcsolat volt. Ehhez képest másodlagos, sokadlagos a hírnév, a siker, a szakmai előrejutás, a tanulás, és minden egyéb.

Tony (Anthony) Webster visszaemlékszik gyerekkorára, arra a három kamaszra, akik akkoriban együtt lógtak és filozofáltak. Szövetségük szimbólumaként mindhárman befelé fordított lappal viselték óráikat. Így az időt csak a magukénak érezhették, sőt cinkostársnak. Aztán Veronikára, az első szerelmére, aki aztán egyik barátjának, Adriannak lett a felesége. Webster egy rosszindulatú (átkos) levelet írt nekik akkor, amit persze később megbánt. Megnősül, Margarettel jó házasságban élnek, születik egy kislányuk, Susie. Évtizedek múlva, Adrian öngyilkossága után találkozik a lánnyal újra, amikor annak anyja a végrendeletében Websterre hagyja Anthony naplóját. Ezt a naplót, a jogos jussot követelve

128

kerülnek újból egy téridőbe. Veronika egyik találkozásukkor egy csapat értelmi fogyatékossal randevúzik, akik közül az egyik Marynek szólítja, és különös figyelemben részesíti. Anthony azt süti ki, hogy talán ő Veronika és Anthony közös gyereke, és az ő átkának a megtestesülése. Aztán kiderül, hogy Veronika és az értelmi fogyatékos fiútestvérek.

Szülés, párosodás, halál. T. S. Eliot szerint ennyi tény esik egy életre. (~ Charles Handy könyvében, Éhező szellem, Viktória Wood komikus: „Északon születtem/Mondtam néhány viccet,/Tönkretettem két melltartót a szárítógépben, /Meghaltam.”)

Mi is a történelem, kérdezte tőlük Joe Hunt, a történelemtanár. „A történelem a győztesek hazugsága. Nos, csak amennyiben nem felejtjük el, hogy a történelem a vesztesek önáltatása is. A történelem olyan, mint a zsíros kenyér hagymával, uram. Semmi változatosság. Ugyanazt az ízt büfögjük vissza egész évben, ugyanaz a forgatókönyv, egy téma, sok variációval. A történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságainak találkozásából jön létre.”

Egyre kevesebb szemtanúja marad az életünknek, így egyre kevesebb a megerősítés és a bizonyosság, hogy mik voltunk és mik vagyunk.

Amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak, amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.

129

„Éveken át élsz ugyanazokkal a csomókkal, tényekkel, és érzésekkel. Megnyomok egy Adrian vagy Veronika feliratú gombot, a szalag elindul, és ugyanaz pereg. Az események megerősítik az érzéseket és viszont. Máshoz nem találunk hozzáférést, a doboz zárva van. De mi történik akkor, ha bármily későn is, megváltoznak az akkori emberekhez és eseményekhez fűződő érzéseink?”

Mit is tudok az életről, én, aki ilyen óvatosan éltem? Aki soha nem nyert és nem veszített semmit, csak hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok? Akinek hétköznapi ambíciói voltak, és hamar beletörődött, hogy azok sem sikerültek? Aki kerülte a sérüléseket, és ezt túlélő ösztönnek nevezte, aki kifizette a számláit, mindenkivel próbált jóban lenni a lehetőségekhez képest, aki számára az eufória... régi olvasmányélményekből ismerős kifejezés volt csak?

Bergyajev: Önmegismerés

Az oroszországi keresztény ifjúsági mozgalom az ezerkilencszázas évek elején kezdett egy kifejezést használni mindarra, amit modernek, eretneknek, szabadelvű baloldalinak tekintettek: „bergyajevizmus”, mondták némi malíciával.

Ha valakinek a nevéből fogalmat gyártanak, az elegendő rangot ad az illetőnek, nem? Vagy legalábbis felkelti az iránta való érdeklődést. Ki az a Bergyajev?

130

Írt egy könyvet, Önmegismerés címen. Ha a gyanútlan olvasó önéletrajzként veszi a kezébe, akkor csalódni fog. Merthogy nem sok életrajzi elemet találunk benne, inkább hosszú és mély leírásokat egy ember lelkivilágáról, és a benne cikázó gondolatokról.

Igaz, a magát misztikus anarchistának nevező Bergyajev rögtön az elején leszögezi: ne is várjunk semmi ilyesmit. Ő ugyan nem fog a múltban vájkálni, és esze ágában sincs semmiféle életrajzi mozzanattal kitárulkozni.

Nyikolaj Bergyajev, az „igazságkereső vándor”, kora egyik legismertebb filozófusa volt. Igaz, nem elsősorban hazájában, Oroszországban, inkább szerte a világon.

Ez az ember, akit mindig is gyötört a feledékenység, és kifejezetten rosszul teljesített az iskolai órák visszamondós feleleteinél, akinek házitanítója panaszkodott, hogy ilyen tehetségtelen tanítvánnyal még nem volt dolga, nos, ez az „ostoba” fiú a világ egyik legismertebb filozófusa lett. Kétségtelen, hogy tett is ezért.

Mert ugyan az iskolában a rossz jegyeket gyűjtötte, otthon viszont a filozófiai könyveket. Kevesen mondhatják el magukról, hogy tizenévesen kedvenc foglalatosságuk Kant és Hegel olvasása volt. Az sem hagyományos, hogy egy kisgyerek pontosan tudja, mi akar lenni. Az meg pláne egyedi, hogy nem tűzoltó vagy masiniszta, hanem filozófus. Ő pontosan az ellenpélda volt: tizenévesen tudta, hogy filozófus lesz. A filozófia szeretete és az élet értelmének keresése minden mást

131

háttérbe szorított. Mindenhol elmélkedett, kényszeresen, a filmszínházban, egy könyvet olvasva, sétálva, vagy valakivel beszélgetve, „zuhanó lángok között” és „harmincnyolc fokos lázban égve”.

Nem kapunk életrajzi történeteket, anekdotának, jeleneteket a múltból. Kapunk viszont mérnöki pontosságú leírást személyiségéről és gondolatvilágáról.

Ezek birtokában áll elénk egy férfi plasztikus képe, akit nem éppen simulékony természettel áldott meg a jóisten. Bevallottan izgulékony ember volt, aki könnyen kijött a sodrából, és hamar kavart fergeteges porfelhőt maga körül. Ha kéznél volt az ellenség, kisfiúként székkel támadt rá. Ha nem volt, akkor csak elképzelte. Ez is elég volt ahhoz, hogy forrongjon magában. A konfliktusos helyzetekben lubickolt, úgy érezte, ez az ő terepe, hisz itt tudta legvilágosabban kifejezni gondolatait.

Olyan dolgok idegesítették, amiket más észre sem vett. Ellenérzést váltott ki belőle egy pattanás az arcon vagy egy folt a cipőn. (Erről eszembe jutott Tesla, aki meg tudott őrülni attól, ha olyan nőt látott, aki gyöngy fülbevalót viselt.)

Bergyajev nem akart szembesülni a csúnyának tartott dolgokkal.

Nem tetszett neki a rokonok közötti hasonlóság, úgy érezte, ez sérti az emberi személyiség méltóságát.

132

„Mindenekelőtt utálkozásra hajlamos természetű vagyok, s a bennem levő undor egyszerre fizikai és lelki eredetű. Ennek következtében az életet félig csukott szemmel és félig befogott orral éltem. A kellemetlen erkölcsi szag ugyanúgy gyötör, mint a fizikai.” Élveboncolásának végkonklúziója: „Jellemem egy hűbérúré, aki felvonóhidas várában ül, s onnét lövöldöz.”

Na, de mi is várható egy embertől, akinek kimaradt a gyermekkora, eszmélése óta felnőtt, tele sürgető felnőtt-kérdésekkel, a lét és a bölcselkedés útvesztőivel. Akitől mindig távol állt az, amit életnek neveznek. Akit a későbbi híressége kifejezetten sokkolt. („Amikor valamiféle összejövetelen rendkívül tiszteletreméltónak vagy híresnek tartottak, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.”) Aki örömét lelte a szenvedésben. Aki sohasem tudott egyensúlyt teremteni álmai és valósága között. Aki nem szerette látni magát a tárgyiasult világban, és aki magát a tárgyiasult világot sem szerette. A fogalmak, az eszmék birodalma jobban csiklandozta érzékeit, mint egy tál gőzölgő sütemény az orr receptorait.

Világéletében küzdött a benne lakozó két lénnyel: egy szangvinikus és egy melankolikus, egy társasági és egy társaságkerülő, egy rosszul tanuló és egy zseniálisan gondolkodó, két ellentétes pólus, amelyek képesek tökéletesen ellentétes hatást kelteni, és elérhetetlenné tenni a vágyott harmóniát. Közlékeny lény volt, akinek problémái voltak a kapcsolattartással. Lelkileg orosz, testileg francia. Elnéző mások hibáival szemben, könyörtelen a magáéval szemben.

133

A sok negatív tulajdonság mellett számos pozitívval is megáldotta a természet. Rendkívül fogékony volt az élet tragikus dolgai után, átélte mások szenvedését, sokkal jobban megrendítette az ember nyomorúsága, mit a bűne. Viszolygott az erőszaktól. Szerette az emberek közelségét. Aggódott szeretteiért.

A részletes jellemrajzon kívül részletes fejtegetésekkel szembesül az olvasó, olyan fogalmakkal, amik az élet legalapvetőbb erkölcsi kategóriái. S valószínűleg az ő személyiségének tartópillérei. Különben milyen alapon emelte volna ki a bánatot, a szabadságot, a szánalmat, a lázongást a fogalmak végtelen tárházából.

Szigorúan leíró jellegű mű, ahol az író kínosan ügyel arra, hogy eredeti ígéretét, miszerint egy szót sem családról vagy érzelmekről, nehogy megszegje. De az önanalízis kihágásokra kényszerítő művelet. A könyv egyetlen érzelmesnek ítélhető eleme annak az 1922-es hajóútnak a megjelenítése, amely az Oroszországból kiutasítottak szállításáról szól. Holdfényes éjszaka, csöndesen imbolygó hajó, ígéretes szép jövő.

Érdekes Múri, a macska könyvbe szövése is. A katonásan elemző, szofisztikus sorok között úgy bolyong a házi kedvenc, mint egy eltévedt gondolat. Nem illik oda. Mit keres ez itt? - kérdezi magától az olvasó. Aztán rájön, hogy persze, hát a filozófus is ember, és bármennyire is igyekezett takargatni lényének eme aspektusát, nem sikerült. A filozófus is szenvedett érzelmektől, találkozott emberekkel, és élethelyzetekkel, kötött házasságot, és

134

egy életre szóló barátságot azzal a kis állattal, aki halálával aránytalanul sokat foglalkozik.

Mit kapott az önelemzéstől ez a magát örök átutazónak nevező ember? „Nem ismerem önmagam”, állítja magáról ötszáz oldalas önboncolgatás után. „A legkeserűbb tudás, amelyre az életkor előrehaladásával szert lehet tenni, az önkritika.” Hát ez nem túl megnyugtató az önmagát folytonosan kereső átlagembernek.

Talán Proust a könyvben is idézett gondolatába lehet kapaszkodni utolsó mentőövként „Elegendő tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy tudjam, a valóságban képtelenség elérni azt, ami a legbenső énemben rejtőzik.”

És mit kaptunk mi, olvasók?

Egy érdekes ember szokatlan portréját. Úgy bontakozik ki előttünk valakinek a képe, mint egy készülő festmény, ahol minden ecsetvonás közelebb visz a készhez, mindegyik szín éles és beszédes. Elénk tárul egy lélek rajza, a nélkül azonban, hogy bármit is ennek hátteréről tudnánk.

Remek filozófiai fejtegetéseket, olyan témákról, amik mindannyinkat érintenek: az élet értelméről, a halálról, a boldogulásról, a lényeges és lényegtelen elválasztásáról, keresésről és Istenről.

135

És mondatokat, amiket beilleszthetünk emlékezetünkbe, vagy előhozakodhatunk vele olyan helyzetekben, amikor fontos, hogy frappánsakat mondjunk.

„A kimondott gondolat hazugság.”

„Minden ember önmagában való cél, amely nem változtatható eszközzé.”

„Az igazság tiszteletben tartása, és nem az áldozat vállalás kedves Isten számára.”

„Jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, semmint elégedett disznónak.”

Fortes, Susana: Robert Capára várva

„A képeket nem felejti el az ember. Ez a fényképészet rejtélye.”

Ebben tényleg van valami. A fényképek színei, alakjai, helyszínei mélyebben belevésődnek az ember emlékezetébe, mint bármi más.

2008 januárjában Mexikóban került elő egy hagyatékból három doboz, ami telis tele volt olyan fényképekkel, amelyek a spanyol polgárháborút ábrázolták. A készítők személye ismert volt: Robert Capa, Gerda Taro és David Seymour.

136

A három ember közül az egyiket egész biztosan nem kell bemutatni. Ő Friedmann Imre néven látta meg a napvilágot. Aztán a szerelme, Gerta Pohorylle is ráakasztott egyet. A nagyvilág így ismeri: Capa.

Greta kemény lány volt. Talán abból fakadt, hogy két fiú testvére volt, talán abból, hogy apja a fiúknak megtiltotta, hogy sírjanak. Greta nem akart kivétel lenni, ő is tartotta magát ehhez a különös házi szabályhoz. Aztán ott volt Oscar, a bátyja, aki kikupálta kis húgát, és a fejébe sulykolta: az életben az a legfontosabb, hogy mindig határozott és magabiztos legyen az ember, akkor is, ha belül nem az. El kell takarni a gyengeségeinek, különben könyörtelenül kikezd minket a külvilág.

Hát ezzel a munícióval nem csoda, hogy Greta olyan lett, amilyen. Élesen előrenyúló álla, kissé gúnyos mosolya mintha ennek a keménységnek a kifejezője lett volna. Őt nem lehetett megtörni vagy elgyengíteni, nőként kezelni. Olyan volt a fronton, mint a többi férfi. „Improvizációs készség és hidegvér. Ezek az én fegyvereim. Már kislány koromban is ezek voltak. Így maradtam életben” - gondolta magáról Greta.

De lapozzuk az elejére azt a fényképalbumot, ami az ő életét tartalmazza.

Ott volt benne a fehér blúzos, vasalt szoknyás kislány, akinek szombatonként tilos volt a pénzhez nyúlni. Vagy ott volt az a kék sál, ami anyja nyakára simult mindaddig, amíg egy boltos ki nem lökte üzletéből: zsidóknak itt tilos vásárolni! Aztán a földre esett, és saras hóval

137

itatódott át. Egy lakás a Wachrstassén: felfeszített zár, halomba dobált könyvek, a kitekert nyakú papagáj, Flint kapitány a gőzölgő fazékban, a falon, odapingált horogkereszt és felirat: „Mocskos zsidó szukák!”

Vagy nézzünk bele Fridmann Imre albumába! Kisfiúként üldögél házuk hátsó lépcsőházában és egy macskát simogat, amíg el nem halnak a szülői házból kiáradó veszekedés-foszlányok. Aztán tizenhét évesen egy rendőrségi kihallgatáson ordibál vele a kihallgató tiszt és eltöri négy bordáját. Ugyancsak tizenhét éves, amikor anyja menekült uniformisba öltözteti és felrakja egy vonatra.

Capa és Greta Párizsban ismerkedtek meg. A fényképész Greta barátnőjét akarta lefotózni, aztán Gretába szerelmesedett bele. Az élet már csak ilyen.

Persze, csak laza kapcsolatnak indult az egész, Greta nem akart semmit. Úgy kapaszkodott Georgba, távol élő udvarlójába, mint a hajótörött a mentőövbe. De nincs mit tenni: ha egyszer az égiek egymásnak szánták a két fiatalt, akkor azok egymáséi lesznek, mindenféle georgok, önáltatások és vargabetűk ellenére is.

Először csak Imre menedzserének szegődik, aztán mikor egy hosszabb távollét után a hiány gyötri a komisz magyar fiú után, megváltozik a felállás.

A két fiatal Sainte-Marguerite szigetén gabalyodott egymásba. Hatalmas, életre szóló szerelem alakult ki

138

köztük. Olyan, amiről jó olvasni: ha van ilyen, akkor érdemes kivárni a sorunk, hátha nekünk is megadatik.

Greta szép lassan nem csak Imrébe habarodott bele, hanem ezzel párhuzamosan a fényképezésbe is. Megtanulta minden csínját-bínját, és legalább olyan erővel vonzódott aztán hozzá, mint a magyar fiúhoz. Sokszor az ő képei keltek el Capa neve alatt, de aztán lassan szétvált és egyéni, megkülönböztetett stílusjegyeket kezdett viselni. Ő is választott művésznevet, kedvenc színésznője, Greta Garbo magánhangzóit hívva segítségül: Gerda Taro lett belőle. Ott volt ő is mindenütt, ahol a többiek: fronton, lövészárokban, puskagolyók záporában. Bátor volt és hősies.

De mégiscsak nő. Akit a frontbeli férfiak körül zsongnak, és kegyeiért esedeznek. És aki, mint egy álmodozó tini, naplót ír magának. Szép kalligráfiával, ha eltévesztett egy-egy szót, radírral javított. Muszáj volt írnia, hogy rendet teremtsen a fejében. „Attól félek, hogy elfelejtem, ki vagyok.”

Capa-t karizmatikus embernek írják le a kortársai. A történeteit kiszínezve adta elő, kissé talán jobban kidomborítva bennük saját szerepét, és kissé talán jobban háttérbe szorítva a többiekét. De tény, hogy mindenki ráfigyelt, ha beszélt. Igazi igazságosztó volt: kóbor lovagként viselkedett a nőkkel, akár meg is verekedett értük, ha úgy hozta a helyzet. Frivolnak és ingatagnak tűnt a mindennapokban. „Jellegzetesen magyar humorával” gúnyolta önmagát, és csak egy hajszál

139

választotta el tőle, hogy mosolygó vállrándításait cinizmusnak ne bélyegezzék. Ő nem intellektuálisan közelítette meg a dolgokat, hanem zsigerből. Néha szószátyár volt vagy indokolatlanul harsány. Így tett mindig, amikor kényelmetlenül érezte magát.

„A jó játékos mindig úgy viselkedik, mintha az adu ász ott lenne a mandzsettájában” tanítgatta az apja annak idején. (Szavai most csengenek vissza azokon a mester-kurzusokon, ahol üzletembereket próbálnak fabrikálni siker-orientált korunknak: Tégy úgy, mintha gazdag lennél, és máris az vagy - hangzik egy karrierszakértő híres jelmondata.)

André hírnevét is ez a metódus hozta meg. Greta ötlete volt: kreáljanak egy gazdag, pénzes, híres fotóst, egy hangzatos, jól megjegyezhető névvel. Kérjék az aktuális tarifa háromszorosát.

Hát így születik a halhatatlanság. Egy akaratos és céltudatos nő vad fantáziálgatásából.

A könyv stilisztikája egyébként idomul a tárgyához. Sok rövid mondat van benne, pattogók, lényegre törők, épp, mint a fényképezőgép kattanásai. Az elbeszélő harmadik személy a legváratlanabb pillanatokban vált át egyes szám első személyűvé. Ez is olyan hirtelen történik, mint amilyen hirtelen villan a fényképező vakuja.

140

Girdoud, Francoise: Jenny Marx, avagy az ördög felesége

A Marx családban divat volt a becenévadás. A házasságuk alatt megszületett gyereknek is volt mindenféle beceneve, de magának Marxnak is. A diáktársai „mór”-nak nevezték sötétlő arcbőre miatt. Hívták ördögnek is.

Bismarck titkosszolgálati főnöke ügynöki tevékenysége idején jelentést készített Marxról: „Nagy, büszke,szúrós tekintetében van valami nyugtalanítóan démoni. Első pillantásra látszik, hogy zseniális és energiával teli emberrel van dolgunk.”

Furcsa egyeztetni magunkban, hogy az az ember, aki egy korszak ideológusa, majd bálványa volt, kocsmázott, verekedett, kis pénzét tőzsdén hizlalta, és úgy általában nem vetett meg semmilyen földi jót.

Amikor az ember hírességekre gondol, akkor hajlamos egyfajta eszményként tekinteni rájuk. Igaz, éppen Marx már régen túl van azon a koron, amikor illő vagy tanácsos volt példaképnek tekinteni. Mégis egy olyan név, ami könnyen elfelejteti, hogy ő is csak egy ember. Minden tekintetben pont olyan, mint mi magunk vagyunk. Csakhogy ő írt egy korszakot formáló könyvet, megteremtette egy ma már divatjamúlt, de virágkorában páratlan filozófia alapjait. Ebben az apróságban volt egyedi, minden más apróságban azonban egyforma velünk.

141

Először is ez a világhírnévre szert tett géniusz egész életében hontalan volt, miután 1845-ben, amikor az Egyesült Államokba folyamodott vízumért, lemondott porosz nemzetiségéről. Másodszor olyan szegény volt, mint a templom egere. Adományokból, kölcsönökből, na és örökségekből éltek. Amikor egyik nagybácsija, Georg von Westphalen haldoklott, így írt Engelsnek: „Ha ez a kutya most meghal, kint vagyok a csávából.” Ha ez fülünknek sértő, mert nem vall egy emelkedett, nemes lélekre, akkor mit szóljunk ahhoz, amit Engels barátnője halálakor jelentett ki: „Ha Mary helyett inkább az anyám....”. Marx, hasonlóan Hemingway-hez, ki nem állhatta az anyját.

A szegényesen tengődő családnak sokszor a mindennapi kenyéradag előteremtése is gondot okozott. Amikor a pár hónapos Franciska lányuk hörghurut következtében meghalt, akkor Marx így siránkozik: „amikor megszületett, nem volt bölcsője, amikor meghalt, nincs koporsója.” Marx még az adósok börtönét sem kerülte el.

Nem a tisztaságmániájáról volt híres. A mosakodás, az ápolt külső, a fehérnemű gyakori váltása nem volt jellemző Marxra, de Jenny sem vitte túlzásba a lakás-suvickolást. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) nagy vendéglátók hírében álltak. Szívesen fogadtak bárkit szerény otthonukban, és kínálták meg bármivel, ami csak található szegényes házukban.

Marx rengeteg betegséggel küzdött, mint mindenki abban az időben. Olyan kevésbé szalonképes betegségek is

142

kínozták, mint mondjuk az aranyér, és olyan, modern kori kór is, mint az álmatlanság.

Neki is voltak nőügyei, mint minden valamirevaló férfinak, ebben a tekintetben egy jottányit sem volt tisztább vagy becsületesebb, mint több millió férfitársa. Élete vége felé megismerkedett egy nála sokkal fiatalabb rajongóval, akinek „veszélyes fekete szeme” volt - és akit leveleiben „kegyetlen kis boszorkányomnak” nevezett. Ebből azért lehet némi következtetést levonni az ismeretség jellegével kapcsolatban.

Viszont kézzelfogható „eredményekkel” is járt félrelépése. Összeszűrte a levet azzal a szolgálóval, aki a mindenes szerepét töltötte be házuknál. Mikor Jenny, a hűséges feleség Hollandiában tartózkodott, alkalmasnak találtatott az időpont a légyottra, aminek gyümölcse egy fiú lett. A nagy filozófus középszerű fia egyszerű ember volt. Alacsony, jó modorú, de tartózkodó emberként emlékeznek vissza rá, aki nem sokra vitte az életben. Járműszerelőként halt meg 1929-ben, hetvennyolc éves korában. Apja nem akart tudni róla.

Létéről Engels, a nagy barát tudósított, ő is csak a halálos ágyán, gégerákosan, amikor már beszélni sem tudott. Talán nem akarta magával vinni a hírt a túlvilágra, talán a halál előtti tisztázás-kényszer tette, de tény, hogy egy palatáblára rávéste az évtizedekig hétpecsét alatt tartott titkot. „Frederick Demuth Marx fia.”

143

A két géniusz között kialakult levelezés elképesztő mérteket öltött. Öt (!) kötetnyi levelet gyűjtött össze az utókor.

Ennek fényében talán jobban hihető, hogy Engels nagyobb féltékenységi rohamokat váltott ki Jennyből, mint Marx összes flörtje együttvéve. Olyan mély barátság alakult ki a két gondolkodó között, ami már zavarta a feleség lelki nyugalmát. Ha éppen nem voltak együtt, akkor írogattak egymásnak.

A húsz nyelven gagyogó, jóképű, csillogóan elmés Tábornok (Engels beceneve) valóban páratlan barátnak bizonyult. Gyakorlatilag ő tartotta el szinte egész életében nélkülöző barátját. Folyamatosan kölcsönöket küldött neki, Marx pedig minden kéréssel úgy fordult hozzá, mint más a szülő apjához. Előfordult, hogy cikkeket írt, melyek aztán Marx neve alatt jelentek meg.

Jenny és Marx hétévi jegyben járás után kötötte össze az életét. Házasságuk első tizenkét évében hat gyermekük született. Házasságom termékenyebb, mint az iparkodásom - írta ezzel kapcsolatban Marx legjobb barátjának.

Jenny egy életen át hűségesen szerette férjét. Szentimentális képzeteket hajszolt, azon gondolkodott például, hogy milyen jó lenne, ha férje elveszítené a fél karját, mert akkor ő első számú és nélkülözhetetlen nörszévé léphetne elő. Tolsztoj feleségéhez hasonlóan ő is szó szerint ismerte férje minden írását, hisz maga másolta őket kitartó szorgalommal. Nagy örömére szolgált minden közös munka. A kortársak egyébként el

144

voltak bűvölve Marx feleségétől. Egyikük ezt írja: „Számomra ő volt és ő marad a női eszmény”, egy másik meg ezt: „Annyira híján volt minden gőgnek és merevségnek, hogy az ember egy anya vagy egy nővér társaságában érezte magát.”

Azonban a Marx-saga szerencsétlenségek sorozata volt. Hat gyermekükből három korán meghalt. Felnőttként pedig mindkét lánya öngyilkos lett. Eleanor francia férjével együtt vetett véget életének, miután elhatározták, hogy nem várják be hetvenedik életévüket. Sírhelyüknél egyébként Lenin mondott gyászbeszédet. Laura, aki apja vérmérsékletét örökölte, három gyermeke halála után negyvenkét évesen végzett magával. Mindkét lány a cián-kálit választotta.

Hantzscel, Hiltrud: Brecht asszonyai

„... (álmomban) Téged látlak, mindenféle nőkkel, és ez annyira felzaklat, hogy folyton felébredek, néha ordítva. Mindig ugyanaz az ócska színjáték. Mivel azonban a jó Morgenstern azt mondja, hogy a dolgok elmúlnak, ha beszélünk róluk, remélem, ez is elmúlik azzal, hogy most leírom Neked.”

Nem múlt el, mert életben volt tartva rendesen. Mármint a folyamatos új kalandok és szerelmek a férfi részéről, és a fájdalmak és megbocsátások a nő részéről.

Ezt a férfit nemcsak a nagybetűs személyes névmások emelik Férfivá. Sokat mondanak el róla az olyan

145

kívánságok is, mint amiről felesége végrendelkezett: „temessenek a lábához (!).”

Vagy az a tény, hogy egyikük „főnök”-nek szólította sze-relmét, másikuk meg így aposztrofálja saját magát: „az Ön chiefgirlje”.

Ez a férfi, foglalkozására nézve drámaíró, falta a nőket. Na, jó, a művészek, ugyebár! - legyint sokatmondóan és engedékenyen erre a közvélemény. Mit várna el az ember egy színház környékén lófráló eleinte ismeretlen, de később már keresett és híres írótól? Hát persze, hogy azt, hogy a színésznőcskék fürtökben lógnak rajta!

De ebben az esetben nemcsak erről volt szó. A szóban forgó férfi úgy alakította párkapcsolatait, hogy mindig felhasználta (kihasználta?) a mellé sodródó nőket. Nemcsak szexuálisan, hanem szellemileg is. Nála az „ágy és ebédlő asztal” tradicionálisan elválaszthatatlan klasszikusa az „ágy és íróasztal” újszerű formulájává módosult.

A körülötte feltűnő asszonyok nem holmi egyszerű, kalandvágyó színésznőcskék voltak, hanem okos, tanult, több nyelven beszélő nők, akik nemcsak az író otthonában voltak otthon, hanem az irodalomban is. Így kiváló munkatársnak, titkárnak, fordítónak, menedzsernek, ötletadónak bizonyultak azon az írói pályán, amin ily módon többeknek kell megosztozniuk.

Az író huszonnyolc évesen (!) így mentegetőzik jó előre: „Mindent elfelejtek... a fiatalkori szerelmeim is, akik

146

tőlem annyi közömbösséget elviselt, olyannak tűnnek, mintha csak egy könyvben olvastam volna róluk.”

Aztán később ezzel a kijelentéssel híresült el: „Egy komoly gondolat miatt minden nőt feláldoznék, vagy majdnem mindet. Sokkal kevesebb gondolat van, mint nő.”

Igen, ő az. Ez a kényeztetőnek egyáltalán nem minősülő cinikus mondat Bertold Brecht szájából fakadt.

Egyik életrajzírója szerint Brecht szerelmi élete olyan, mintha quadrille-t táncolna, ahol egyik nőtől a másikhoz keringőzik könnyedén. De akárhogy számolom, a francia négyes sehogy sem jön ki. Azt persze nem tudom, hogy van-e olyan tánc, amiben hét nő között kell lavírozni. És ezek csak a hivatalosan számon tartott „táncpartnerek.” Ott vannak még ebben a szédítő élettáncban a többi jelentéktelen „csukák”, néhány megszületett gyermek, és jó pár elabortált.

„Természetesen nem vigyáztam- vallotta ezzel kapcsolatban. Nem vagyok tarot játékos. Nem tudom visszatartani az adumat.” Amikor pedig egyik szerelme az ő tudta nélkül ment el abortuszra, akkor azt ekképp kommentálta: „Hát így könnyített magán a terhes ribanc. És ezt a törött edényt, amibe minden férfi bele ereszti a nedvét, ezt akartam én a szobámba állítani!”

Az ember, a Nő, mohón olvas a sorokban és a sorok között is akár, hátha megtalálja a Nagy Kérdésre a választ: miért ragaszkodnak a nők egy olyan férfihoz, aki

147

külsejében jelentéktelen, sőt ápolatlan, mosakodni nem szerető bőrdzsekis alak, és aki folyamatosan megcsalja őket, hazudik nekik, kihasználja őket?

Az érthetetlenséget fokozza, hogy mindezek ellenére a hála olyan hangjai törnek fel az érintett nőkből, ami a helyzet frivolságát tekintve enyhén szólva is érdekesek. „Szükségem lenne Rád mindenhol, mindenhez, mindig.” Az utolsó szerelem „A Te teremtményed.”-ként írja alá a leveleit. Egy színésznő így kér bocsánatot: „Ne haragudj, hogy tönkrementem!”

Pedig Brecht jó előre megmondta a nőknek: „A tiétek vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.” Házasságszédelgő volt, aki több nőnek ígért sírig tartó kapcsolatot. Hajcsár, aki minden barátnőből kiszedte a munkájához felhasználható erőket. Despota, aki házában megkövetelte, hogy megcsalt régi szerelmek éljenek együtt az újakkal. Zsarnok, aki nem bírta elviselni az új hím feltűnését a porondon. (Akkor sem, ha már semmi köze nem volt az illető hölgyhöz.) Hazudozó, aki szemrebbenés nélkül küldte minden asszonynak a „tudod, hogy semmilyen körülmények között sem tervezek nélküled”-féle üzeneteket.

De legyünk ilyen szigorúak vele! Dobjuk lazán a hátunk mögé a felháborodás vad feminista megnyilvánulásait és öltsük fel a megértő pszichoanalitikusét. Hátha közelebb jutunk a Nagy Titokhoz.

A pszicho analitikusok az anyához (ki máshoz?) vezetik vissza a nőkhöz való sajátos viszonyának minden

148

eredőjét. Az anya, aki kezdetben példás melegséggel csüggött a fián, egyszer csak, váratlanul, a pubertás beköszöntével és a környezet elvárásainak megfelelően el kezdett rideggé válni. Brecht ezt a törést nem tudta kiheverni sohasem. Nem mert kötődni, nem akart szenvedni, rettegett attól, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki. Ő így előzte meg a bajt: csalt, hogy ne csalódjon.

Meg aztán el kell ismerni, hogy valamit mégiscsak tudott ez a kordnadrágos, kelletlen férfi, ami ennyire vonzotta a nőket. Valószínűleg hatalmas szenvedéllyel és költői elragadtatással tudott szerelmet vallani. Zsonglőrködött a szavakkal. Jól ismerte és szerette a női testet. Volt egyfajta erotikus túlfűtöttsége. (Egyikük azt vallotta, hogy már akkor izgalomba jött, ha meghallotta a háta mögött Brecht halk köszönését.) Tehetséges volt.

Bár ez is kérdéses. Felreppentek az irodalomtörténetben olyan hírek, hogy Brecht műveit talán nem is Brecht írta. Ez egyébként nem oly ritka jelenség. Az utókor már kiderítette, hogy a Marx által szignált írások egy része Engels produktuma. (Erről Solohov története jutott eszembe, noha nyilván van még sok más is. Mondjuk ez az egyik legismertebb sztori, a „korszakos irodalmi csalások” sorában. Legalább olyan szaftos, mint egy ágyjelenet. Solohov elismert író volt, a Csendes Dont több milliós példányban kiadták, állítólag folyamatosan módosítva, az aktuális politikai helyzetnek megfelelően. De nem elég, hogy Solohov azután kapta meg a Nobel-díjat, hogy már jó ideje nem is írt semmit, 1965-ben, kiderült, hogy amit írt, az sem az ő kútfejében született. A

149

hírhedt mű nagy részét egy Fjodor Krjukov nevű ismeretlen kozák katona kéziratából másolta le,fűszerezve olyan írók soraival, akik az akkori irodalom tiltólistáján szerepeltek. Így jutott szóhoz Bulgakov és Platonov is abban a monumentális műben, amit eredetileg Solohovnak, az egyébként műveletlen, és írni nem tudó ügynöknek tulajdonítottak. Hát, ezek után bármi megtörténhet a megcsalatás amúgy sem túl diszkrét történetében!) Különösen John Fuegi életrajza után, akinek teljesítménye számokban mérhetően is tekintélyes: közel 25 éves munkásságát rögzítette csaknem 700 oldalon. Kifejtette, hogy Brecht állítólagos műveinek 85 százalékát a hozzá közel álló nők alkották.

Lehet, hogy felesleges szószaporítás az egész magyarázkodás, ok-kutatás. Női túlbonyolítás. El lehet intézni ezt az ügyet úgy is, ahogy Robert Gernhardt tette gúnyversében: „Amúgy igencsak/ fantáziátlan/Hím volt/kakas/búbolt/ És kész/.... Mindig hármat egyszerre. Míg /felcsinálta / a harmadikat, gépelte/A második/A napi kéziratot...

Matuschek, Oliver: Stefan Zweig

Zweig az írás szerelmese volt, többféle értelemben is.

Egyrészt szerette az írás rituáléját. Neki ülni az írás kellemes és izgalmas műveletének, maga elé teríteni egy makulátlan fehér lapot, kezébe venni egy elegáns tollat és gyönyörű, kalligrafikus betűkkel telerajzolni a sima felületet. Mindig lila tollat használt, a megvonalazott

150

oldalakat sűrűn, széltől szélig teleírta gondosan formált betűivel (csak egyik barátja szimbolikus és valódi elvesztése után írt egy darabig fekete tintával). A legnagyobb levélírók között tartják számon: naponta három levelet is képes volt megejteni. Ezek után elképzelhető, hogy milyen pontos, szinte órára lebontható életrajzot hagyott az utókornak. Jellemző az írás szeretetére, hogy a háború közeledtével nemcsak rengeteg konzervet halmoztak fel salzburgi házuk pincéjében, hanem rengeteg tintát és papírt is.

Másrészt szerette az írás művészetét. Ahogy egy valamirevaló íróhoz illik, sokat írt életében, mindig írt. Regényeket, elbeszéléseket, naplókat. A könyvei olyan népszerűek voltak, hogy egy időben kalózkiadásoktól kellett tartani. Saját bevallása szerint sohasem nézte át alkotásait, képtelen volt bármin is változtatni, miután írásba fektetett valamit. „Sajnos, én úgy vagyok vele, hogy az egyszer már kinyomtatott szöveget visszataszítónak tartom, mint minden kihűlt dolgot, és belső undorom (a tökéletlenség intellektuális beismerése ellenére) megakadályoz benne, hogy még egyszer hozzányúljak.” Azt tartotta magáról, hogy a végső túláradás, a mámor hiányzik személyiségéből, „egy kicsit mindig józan maradok” - tartotta alkotási módszeréről. Talán ez a józanság okozta, hogy olyan mélyreható jellemrajzokat tudjon készíteni figuráiról, a végsőkig boncolgatva jellemképüket.

Harmadrész nagy kézirat gyűjtő hírében állt. Becses kincsként őrizte relikviáit. Jellemző anekdota ezzel kapcsolatban az, amit első felesége mesélt: amikor férje

151

választás előtt állt, hogy egy automobilt vegyen-e vagy Beethoven íróasztalát, akkor habozás nélkül döntött az utóbbi mellett. Voltak olyan értékes darabjai is, amelyeket nem mert otthon tartani. Ezeket inkább egy salzburgi bank fiókjában helyezte el. Sok érdekesség mellett 1933-ban megvásárolta Hitler egyik beszédének tizenhárom oldalas kéziratát, remélve, hogy tanulmányozásával közelebb kerül a diktátor jelleméhez. Thomas Mann hatvanadik születésnapjára egy Goethe-autogramot ajándékozott.

Az íróasztalhoz kötötte az is, hogy nem igazán kedvelte az akkoriban dívó sportos elfoglaltságokat. Saját állítása szerint az újságok sportrovata kínainak tűnt számára. Olyan tériszonnyal küzdött, hogy egy magasabb színházi karzat is gondot okozott neki. Úgyhogy inkább bélyeget gyűjtött és békésen írogatott szobája meghitt csendjében. Furcsa, hogy ez a remek tollú, könnyen író ember élete egy szakaszában úgy érezte, hogy ügyetlenül és tehetetlenül társalog.

A következő idézet nemcsak arról ad információt, hogy miképp vélekedett az önéletírásról, hanem személyiségébe is ad némi betekintést. „Sohasem éreztem csábítást, hogy életem történetével traktáljak bárkit is: korántsem tartom olyam fontosnak személyemet. Sok mindennek kellett történnie, mérhetetlenül többnek, mint ami esemény, katasztrófa és megpróbáltatás különben osztályrészül jut egy nemzedéknek, hogy összeszedjem a bátorságomat és könyvbe fogjak, melynek főalakja, pontosabban: középpontja-én vagyok. Mi sem áll tőlem távolabb, mint

152

hogy előtérbe tolakodjam, s legföljebb úgy állok a helyemen, mint egy fényképes előadás mutogatója: a kor vetíti a képeket, magam csak a szöveget szolgáltatom, és tulajdonképpen nem is az én sorsomat mondom majd el, hanem egy nemzedékét- egykori nemzedékünkét, melyre a történelemben párját ritkító súllyal nehezedik a sors.” Kétségtelen életrajzi tény, hogy ő, aki egyébként olyan részletes beszámolókat adott mindennapjairól, két feleségét, és barátait egyszer sem említi visszaemlékezéseiben.

Zweig apja nem volt különösebben érdekes személyiség. Amikor hetvenedik születésnapját ünnepelték, szűk családi körben, akkor Zweig úgy emlékezett rá, hogy nem volt benne semmi meghatottság vagy szépség. „Olykor megértem az öregurat, de nem szeretnék olyan lenni, mint ő.” Azt hiszem, annyiban egyet érthetünk, hogy ez azért nem túl hízelgő álláspont egy apára nézve, aki mellesleg a családi hagyomány hullámain lovagolva lett textilkereskedő. Sokkal szívesebben töltötte otthon estéit kedvenc zongorája mellett, semhogy a szokásoknak megfelelően kávéházakban verte volna el a drága időt. Bizonyos értelemben hozzá hasonló életszemléletet vallott maga Zweig is, amikor így fogalmazott pár évtizeddel később a kávéházi időtöltésről: „... ez a felesleges végjáték, amiről feltétlen le akarok szokni.” Ami azt illeti, nem ez volt az egyetlen dolog, amiről le akart szokni. Egész életében tervezte, hogy abbahagyja a húsevést és a cigarettázást. Mindkettő megmaradt a terv szintjén.

153

Anyja több nyelven beszélő úri hölgy volt, az a kategória, aki „jó parti” címkével vonul be a házasságok íratlan történelmébe. A második terhessége után középfül-szklerózis támadta meg, ami aztán egész további életére rányomta a csöppet sem kellemes bélyegét. Fia műveit vagy az azokról szóló recenziókat úgy gyűjtötte, mint a mai büszke anyukák celeb-gyermekük bulvárcikkeit.

Stefan Zweig azok közé az emberek közé tartozott, akik irigylésre méltóan sokat utaztak életükben. Rászolgált arra a névre, amit Romain Roland adott neki „repülő salzbugi”-ként emlegetve őt. „Ha visszagondolok a tizennyolc és harmincéves korom közötti időszakra, és felidézem, mit is csináltam akkoriban, úgy rémlik nekem, mintha azokban az években csak a világot jártam volna, kávéházakban üldögéltem és nőkkel mászkáltam volna. A legnagyobb jóindulattal sem tudom felidézni, hogy valaha is dolgoztam, valaha valamit tanultam volna.” A tények viszont ellentmondanak ennek. Minden évben szerét ejtette annak, hogy a tengerpartra utazzon, egyrészt a klíma, másrészt kínzó és nem múló szénanáthája miatt. A különféle országokban való hosszabb-rövidebb letelepedés, vagy csak átutazás olyan természetes része volt életének, mint másnak az, hogy váltogatja a bevásárló központjait. Ezzel talán azt a hajdani sivárságot is akarta ellensúlyozni, ami gyerekként az iskolában fojtogatta. Úgy érezte akkoriban, hogy halálosan unalmas az iskolába járás. „Az iskola kényszer volt, sivárságok és unalmak kerete.” Ezzel a véleményével, azt hiszem, hidat képzett megelőző generációk és eljövendő diákok sok ezres hasonlóan szenvedő tömegeiben.

154

Elegánsan öltözött, finom szövetből készült sötét öltöny, csinos nyakkendő és az elmaradhatatlan gyöngy volt védjegye. Ezért nevezte gúnyosan néhány látogatója „szalontiroli”-nak az otthon bő gatyát, kihajtott gallérú fehér inget viselő írót. Gyakran kisegítette írótársait egy-egy kisebb-nagyobb összeggel. Világéletében udvarias úr volt. Ha visszalapozhatnánk élete video tárjában, akkor gyakran láthatnánk egy asztal mellett ülve, amint egyik kezével az asztal lapjára támaszkodik, az átvetett lábaival meg kalimpál. Közben összedörzsöli, tördeli szép, és ápolt kezét.

Mindent megtett a fiatalos megjelenéséért. Ideig-óráig kirándulásokkal és kúrákkal sikerült elhessegetni az elmúlás feletti aggodalmait. Negyvennégy évesen így fogalmazott. „Valami újat kellene kezdeni, egy másfajta életet, másfajta becsvágyat, másfajta viszonyt a léthez, kivándorolni, és nemcsak külsőleg.” Élete vége felé nemcsak a háború nyomasztotta, hanem az öregség közeledő réme is. Ötvenedik születésnapján elszökött az esetleges ünneplések elől, a hatvanadikon meg, amikor Carl Zuckmayerrel beszélgetett egy manhattani étteremben, azt mondta barátjának, hogy hatvan év elég, már nem számít rá, hogy jobb időket élhet meg. Egyébként utálta a nyilvánosságot, és az ezzel járó tortúrákat. Emlékezete szerint dél-amerikai körútján naponta egy kilót fogyott a körülötte kialakuló idegesítő felhajtás miatt.

Zweig életét nem tarkították hangos botrányok. Szabad szájúan előadott történetei ellenére még érett korában is hajlamos volt félszegen és bizonytalanul viselkedni nők

155

társaságában. Egy decens úr volt, mindig elegánsan és halk szavúan. Ez igaz volt szerelmi életére is. Nem vetette meg a nőket, sőt, saját vallomása szerint fiatal korában akár párosan is „fogyasztotta” őket, de nem voltak extrém megnyilvánulásai. Igaz, egyik életrajzírója szerint Zweig előszeretettel mutogatta magát fiatal lányoknak, de ezt a híresztelést semmi sem erősítette meg. Felesége vallomása is arra enged következtetni, hogy a nők nem voltak mellékesek életében. „Stefan ma állandó «főnyuszijává» nevezett ki. Többet nem is akarok, lelje néha nyugodtan örömét egy-egy alnyusziban.” Ezek után nem csoda, ha így biztatta férjét egy képeslapon, amikor az sítúrán vett részt az Alpokban: „Ne lépegess túl merészen a sítalpakkal, inkább csak lépj félre, ha sikerül.” Stefan Zweiget a szív ügyeiben nem lehetett gyors döntésekkel vádolni. Első feleségének, Friderikének hat és fél évig udvarolt, mire rászánta magát, hogy bemutassa a szüleinek.

Házasságkötésük nem tekinthető mindennapinak. Az ifjú ara, válásának fáradalmaira hivatkozva nem vett részt a szertartáson, saját maga helyett egy közös barátjukat küldte. A meghívókon „homoszexuális ceremóniára” invitálták a vendégeket. Az esküvő után pedig levélben érdeklődött a feleség arról, hogy mivel töltötte férje a nászéjszakát. Amikor egy újságíró megkérdezte a volt feleségtől, hogy miért nem született gyermekük, akkor Friderike kitérően, de sokat sejtetően csak ennyit mondott: „He was no Don Juan.” Ám az is lehet, hogy Zweig nemzési vágyát Friderika korábbi házasságából származó két lánya akasztotta meg, akikkel finoman

156

szólva sem volt háborítatlan a kapcsolata. Gondolhatta, hogy gyerekből ennyi is elég.

Friderike szívesen eljátszotta a vendéglátó és szerető író-feleség szerepét, Zweignek viszont sokszor terhes volt az örökös vendégjárás. Zweig távollétében nem egyszer sor került arra, hogy indiai turisták vertek sátrat a kertben. Zweig költött egy kis versikét, amit a náluk megforduló futóvendégek figyelmébe akart ajánlani. Azt tervezte, hogy a napóra alá, a ház falára ráfestik: „A nap is csak röviden pihen az égen/Vegyél példát róla, kedves vendégem.” Friderike azonban hallani sem akart erről.

1937-ben elvált első feleségétől, és titkárával kötött házasságot. Friderikével azonban mindvégig lelki kapcsolatban maradt. A válás kimondása után arra kérte felesége ügyvédjét, hogy egy ideig ne lépjen hatályba a határozat. Külön kívánsága volt, hogy felesége továbbra is, élete végéig viselje a nevét. Rendszeresen találkoztak és leveleztek egymással.

Halála ugyanolyan jól szervezett, pontos, és alaposan előkészített volt, mint egész élete. Második feleségével együtt öngyilkosságot követett el. (ez nem olyan ritka dolog a történelemben, mint ahogy elvárnánk tőle. Marx középső lánya és veje is végzett magával, de magyar példával is lehet szolgálni: Bajor Gizit is aggódó orvos férje segítette át a másvilágra, aztán magával is végzett.) Mielőtt végleg befejezték volna a földi pályafutásukat, búcsúleveleket írtak az ismerősöknek. Zweig német nyelven, két változatban fogalmazta meg nyilatkozatát az utókorhoz, és megírta utolsó levelét Frederikének is.

157

„Utolsó óráimban küldöm neked ezeket a sorokat, el sem tudod képzelni, milyen boldognak érzem magam, mióta ez az elhatározás megszületett bennem.” Barátainak azt kívánta, hogy a háborús évek sötétsége után mindenki pillantsa meg az új nap hajnalát. Végrendeletben rendezte el minden ingósága további sorsát. Egy hétfői délután akadt rájuk a cseléd a hálószobában. Mindketten ruhástul feküdtek az ágyon. Zweig a hátán, kissé nyitott szájjal, Lotte, a felesége oldalról ráhajolva és átölelve őt. Mérget vettek be.

Mazzucco, Melania: Vita

Az olasz emigránsok sorsát mutatja be, saját családján keresztül. Érdekes lehet maga a munka-, az alkotói folyamat, ahogy egy-egy valóságos dokumentumból kibontakozik a háttér, amit hozzá képzel.

Vita és Diamante egy olasz faluból, Tufa-ból szelik át az óceánt, egy mentőcsónak alján összebújva. Vita apjához kerülnek, aki nagy csalódás a kislány számára. Ezért Caruso-t, az énekest álmodja apjának, addig, amíg egy személyes találkozás után ki nem ábrándul belőle is. (Rocco, akkori szerelme viszi el Caruso öltözőjébe, egy fellépés után. Az akkori Caruso-nak nem sok köze van ahhoz a képhez, amit Vita hordozott magában, megöregedett, fáradt öregember ül ott, képzelete királyfia helyén.) Az apa, miután kiárusította zöldségboltját, kiadja a lakását menekülteknek. Vele él egy lány, aki prostituáltként keresi a kenyerét. Vita nem szeretné, ha közös fiúk születne, mert akkor apja soha nem tér vissza

158

az anyjához. És ha nem tér vissza, akkor meg anyja elfelejti őt. Egy tűzeset vet vége a dilemmának. Nem lehet tudni, hogy mi történt, csak annyi bizonyos, hogy Vita-nak van egy különös képessége: el tud mozdítani tárgyakat, ha mereven nézte azokat (akárcsak Clara a Kísértetházban). Körülötte összetörtek poharak, ajtók csapódtak be. Agnello azt mondaná erre, hogy isten akarta, hogy így legyen. Csak Vita tudja, hogy ehhez semmi köze istennek. Isten nem nézte a lámpát, csak ő.

Geremia, Rocco laknak ott. Rocco viszi a bűnözésbe Diamand-ot. Amikor kirabol egy hullát, előlép Diamant gyerekkori szerelme, nagy fogadkozások, aztán Diamand elmegy vasútépítésre dolgozni, Vita egyedül marad, és Rocco-val jön össze, aki nős, egy temetkezési vállalkozó, helyi maffiózó lánya volt a felesége, Vita-t sokszor a ravatalozóba viszi, koporsóban szeretkeznek. Geremia is szerelmes Vita-ba, de egy tüzes baleset miatt csúnyán eltorzul az arca.

Vita angol szavakra tanította Diamand-ot, úgy, hogy min-den szóért egy csókot kért. Beárulta őket Cichitto. Erre az apja nyúlketrecbe zárt Vita-t, aki örök életre megharagudott Cichitto-ra. Már vért köpött és halálán volt, amikor megkérdezte Vita-t: Én is Caruso gyereke vagyok? Nem, Cichitto, te senki fia vagy. Aztán megbánta a válaszát. Félretett Cichitto-nak egy műrózsát (ez volt a fő kézimunkájuk) és várta haza a kórházból. A temetésén ott volt mindenki, aki legalább egyszer seggbe rúgta, vagy megvette tőle az „utolsó” (ez csak a rikkancsok üzleti fogása) újságot. Vita szerette volna elkiabálni: én sem vagyok Caruso lánya.

159

Diamand vidékre megy, vasútépítéshez, rossz körülmények között, éhbérért dolgoznak. Favödrökben cipelte a vizet szomjazó társainak. Egyetlen kincse a lánc, amit Vita-nak szánt, ezt esténként a szájában tartja, hogy el ne lopják. Ez volt a talizmán, ami jelezte, hogy ők összetartoznak. Amikor hazatérve látta, hogy Vita Roccóval van, eladta a zálogházban.

Vita apja, Agnelló, cselédnek és feleségnek tartja Lenát. Amikor a vasútépítésről hazatért, fogorvost keresett. A Nemisfáj klinikán különös gyógymódot alkalmaznak. A Csábos Fogócskák örvénylő táncba kezdenek körülötte, vonaglanak, mutatják mindenüket, reménytelenül hamis hangon énekelnek, miközben a doki körbekötözi a rossz fogat egy erős, legalább tíz méter hosszú szalaggal, aminek a végét a Fogócskák szájukba veszik, nyalják, szopják, közben duruzsolnak, minél közelebb csavarodnak a foghoz, annál nagyobb a fájdalom. A környéken mindenki oda akar menni fogat húzatni.

Bongiorno Bros temetkezési vállalata messze földön híres volt. A leglátványosabb temetéseket rendezték. (Melles-leg „halottvirrasztás” is gyakran volt = maffiózók szeánszai.) Még siratóasszonyokat is rendelkezésre bocsátanak, ha igény van rá. Ló, virágok fekete öltöny fehér kesztyű minden alkalmazotton. Vannak, akik csak halálukkor részesülnek mindenre kiterjedő fürösztésben. Moe mosolyra húzza szájukat.

Rocco egyik munkatársa Moe, aki remekül sminkelt halottakat, mindig mosolygósra. Magyon jól rajzolta a

160

hullákat, mindent, ami megsebzett volt. Kifejezetten szerette az öreg és csúnya nőket.

Több idősíkon fut a történet. Egyrészt azon a múltbeli, múlt századbeli síkon, amin a felmenőket mozgatja sorsuk. A másik a kutató, jelenkori sík, ahol az írónő érintkezik a még életben maradottakkal, az emlékezőkkel, az emlékeket tárolókkal.

Az írónőre gyakran rászólt az apja: „Te ott hagyod a rizst, miközben nagyapád testvérei éhen haltak?!”

A családon belül osztják a leggyógyíthatatlanabb sebeket. A Mazzucciók féltek az élvezetektől, talán azért, mert egyszer valaki túl sokat megengedett magának. A sok könyvből arra következtetett, hogy ebben a családban mindenki beletemetkezik valaki más életébe, csak hogy megfeledkezzen a magáéról.

Nótári Tamás: Zarah Leander

Második Garbónak szerződtette a német filmgyártás, de ő lett az első Leander. A legnagyobb gázsit kapta, amit elő-adóművész kaphatott akkoriban (a mi Rökk Marikánkat hagyva maga mögött). Tele volt vele a színpad, és sikerfilmek garmadája kötődik a nevéhez. Az időszak 1937 és 1945 közötti. A helyszín Németország.

Erre a dátumra és erre a névre sokunknak nem a Leander neve ugrik be, hanem valami egészen más, aminek semmi köze a vidámsághoz vagy a mulatozáshoz. Nem

161

csoda az sem, ha nem ugrik be a színésznő neve, hiszen nincs minek beugrania. Nem műveletlenség vagy tájékozatlanság az oka. A Svédországban születő, Németországban debütáló Zarah Leander nevét egész egyszerűen nem ismeri a magyar ember. Érdekes jelenség ez, ha tekintetbe vesszük, hogy Németország, ahol ő maga volt a megtestesült csillag a művészet-egén, nincs túl messze tőlünk légvonalban. Miféle fal emelkedett, ami nem engedte, hogy dicsfénye áttörjön országhatárokat? Hogyan lehetséges, hogy tőlünk egy pár kilométerrel odébb élő szupersztárról a leghalványabb fogalmaink sincsenek?

Minden bizonnyal kétes híre zavarta meg az információk egyébként normális áramlását.

Zarah Leander hatalmas karriert futott be, ünnepelt díva volt. De talán rosszkor rossz helyen. Kapcsolatba került a német politikai vezetés akkori alakjaival. Járt Goebbels irodájában, találkozott Hitlerrel.

Életrajzírója, Nádori Tamás szerint ártalmatlan kapcsolatok voltak ezek. Ezt már nagyon nehéz eldönteni ennyi év távlatából, nem beszélve az egymásnak ellentmondó forrásokról. Senki sem tartotta a gyertyát Zarah szerelmi történeteinél, és a lelkivilágába sem láthatott bele.

A visszaemlékezések, amiket maga után hagyott, meglehetősen szubjektív szűrőn engedik át a múlt amúgy is homállyal árnyalt eseményeit. Művész ember volt, érzékeny, és exhibicionista, akinek egész élete arról szólt,

162

hogy a legvilágítóbb fényben tálalja fel magát az őt imádó közönség rajongó-asztalán. A dolgok makulátlan csillogása pedig olykor csak némi mesterséges fényezéssel érhető el.

Goebbels-ről úgy ír, mintha csak egy kellemes flört-tör-ténet huszadrangú alakjáról lenne szó. „Goebbels rendkívül érdekes férfi volt, volt humora, méghozzá nem is kevés humora, értette és szerette a csipkelődést - és hogy egyébként mit csinált, az nem az én dolgom.” A bagatellizálás a védekezés rejtett formája is lehet. Úgy tűnik, neki kedvenc formulája volt. Amikor nemzeti szocialista bélyeget sütötték rá, csak ennyit mondott: „Politikai idióta voltam. Nem tudom, mi a politika és nem is érdekel.”

Tényleg lehet valaki annyira apolitikus, vagy politikailag annyira vak, hogy ne lássa azoknak az erőknek a színezetét, akikkel kapcsolatba lép? Hogy ne derogáljon velük kokettálni?

Vagy ez tényleg nem számít? Mint ahogy Eva Braunnak is többet ért a smink, a nerc bunda, és persze a természetes emberi vonzalmak, mint a pártállás?

Bár ez már nem pártállás, és nem politika, ez elég egyértelmű emberirtás volt, és csak az nem látta, aki nem akarta látni.

Az is igaz, hogy könnyű hatvan év távlatából ítélkezni annak, aki csak olvas dolgokról, de a politikai vagy a

163

művészi elitet még hírből is alig ismeri. S aki sohasem volt hasonló szituációban.

Az a tény azonban, hogy Zarah kapcsolatban volt a náci vezérkarral, sajnálatosan rossz fényt vet utóéletére, lemoshatatlan nyomot hagyva rajta. S ebből a szempontból semmi sem árnyalja szolidabbá a képet. Ahogy a háború után egy visszaemlékező némi szarkazmussal megjegyzi: „Primadonnának öreg, de ami ennél rosszabb, Goebbels-szaga van, ami nem a legjobb parfüm.” Egy svéd liberális lap felszólította Zara-t, hogy jobb, ha visszavonul birtokára és halottnak tetteti magát. A fasiszta kapcsolat nem jó ajánlólevél senkinek, főleg nem azoknak, akik a halhatatlanság címkéjére pályáznak, noha nem kizáró ok. Hisz Zarah Leander is visszatornázta magát a népszerűség porondjára a háború után.

Zarah egy muzikális apával és egy üzleti érzékkel megáldott anyával indult útjára. Anyjához sohasem kötötték erős érzelmi szálak, nem sokra tartotta lánya diadalútját.

Zarah azonban korán elveszett, megmásíthatatlanul. Megbabonázta a színház, és a gyerekkori fellépések.

Hiába szült két gyereket, és hiába volt felvértezve az összes teendővel, amit egy valamirevaló középosztálybeli asszonyságnak birtokolnia ildomos, sohasem lett belőle háziasszony. A színpadnak lett asszonya, egy egész életre.

164

Az első és a második házassága válással végződött, de egyik sem múlt el nyomtalanul. Első férjétől születtek a gyerekei, másodiktól a vagyona. Az igazi boldogság negyvenkilenc évesen köszöntött rá, amikor megismerte azt az embert, akivel harmadszor is érdemes volt az oltár elé állni. Igaz, a nászéjszakát különös körülmények között töltötték (mindketten egy kórház külön szobájában, egymás fölötti emeleten, viszont lázas-szerelmes levelezésben), de ez semmit sem vont le az elkövetkezendő évek harmóniájából.

Művészi pályája még ennél is töretlenebb volt. A „zsinórpadlásig érő női basszista” csak jó protektorának köszönhette, hogy a sikerében kételkedő színházigazgató felvette. De megtörtént, szerződtették, és ettől kezdve gyakorlatilag nem volt megállás. Üstöke pontosan úgy süvöltött át minden akadályon, mint ahogy azt egy üstököstől elvárja az ember.

Még jó, hogy a hanglemez akkoriban a legjobban fogyó cikk volt. Ennek köszönhette az újdonsült sztár, hogy a gyermekkorából hozott tizenegy szobás családi házat, mint alapvető életcélt, messze túlszárnyalta. Csillagászati gázsija csillagászati tulajdonokat teremtett. A svéd tengerparti kastélya, amelyet harminckét évesen vett birtokába, teljes mértékben kielégítette igényeit. Szerényen beérte a hatvan hektárral, negyvennyolc tehénnel és harminckilenc szobával, amit új tulajdona biztosított számára.

A német színpad svéd nagyasszonya napi negyvennyolc cigarettával tartotta karban rekedtes hangját. Aki szeretné

165

meghallgatni, vegye meg Nótári Tamás róla szóló könyvét. Egy CD is jár ugyanis az életrajzi kötethez.

Seth, Vikram: Két élet

Imádom az élettörténeteket. Na, ez tiszta élettörténet, egy csomó levéllel és képpel alátámasztva. Egy Angliában élő indiai származású fogorvos története.

Indiából indul, hat testvér mellől. Különféle utakat ajánlanak neki a továbbtanuláshoz, de egyikhez sem fűlik foga. Mégis fogorvosnak megy, kényszeredetten, kedvetlenül. Németországban tanul, ahol egy családnál lakik. A család egyik tagja Henny is, a későbbi felesége, ekkor még menyasszonya egy Hans nevű férfinak. De később a férfi, talán irhája mentése miatt egy keresztény lengyel lányt vesz el a náci időkben, Henny és Shanti megmarad egymásnak. (Henny tartja a kapcsolatot Hans apjával) Leveleznek, aztán közös programokra járnak. Úgy hívják meg mindenhova őket, mintha egy pár lennének. Egyszer tényleg azok lesznek.

Furcsa pár, és nem csak különböző bőrszínük és mentalitásuk miatt. Shanti alacsony, tömzsi, félkarú ember (a háborúban amputálták lábát), mellette Henny magas, vékony, épkézláb fehér nő volt.

A külvilág felé soha nem mutatják ki érzelmeiket, de erős bennük a kötődés. Shanti szívrohamot kap, mindenki azt hiszi, ő megy el előbb, de az élet másképp rendezi. Hennynél rákot diagnosztizálnak, és meghal. Shanti túléli, de üresnek, hiányosnak, kietlennek érzi az életét.

166

Az író, aki lejegyzi a történetüket, Shanti egyik húgának a gyermeke, akit szintén tanulni küldenek Angliába és aki ott tölt néhány évet nagybácsija és nagynénije otthonában. Egyébként is írt már könyveket, erre a történetre valamelyik rokona biztatta. Ő először hárította, mondván, hogy nem sok mindent tud a nagybácsiról, de aztán teljesen váratlanul előkerült a padlásról egy bőrönd, és benne egy egész élet dokumentuma. Így hiába égette el az összes fotót és levelet Shanti, amikor a felesége meghalt, hogy ne izgassa elméjét semmilyen emlék, az emlékekről gondoskodott Henny, aki bőröndbe zárta életét. Ilyen gazdag levelezés eleve ritkán születik meg, de az még ritkább, hogy meg is őrizze azokat valaki. Shanti bácsi halála előtt sok időt töltöttek az emlékek felidézésével. A könyv ezekből az emlékezésekből született meg.

Sokat gondolkodott írója, hogy hol kezdődjön a történet. Ez érdekes kérdés. Hol kezdődik valakinek a története? Valamilyen fordulóponton? Vagy éppen ellenkezőleg, egy látszólag jelentéktelen történés is lehet a kiindulópont? Valószínűleg mindegy, ha igaz az ezotéria idővel kapcsolatos tétele, miszerint nincs linearitás, csak körkörösség, mint Borges összes elbeszélésében. Így bárhonnan indulsz, végigjárhatod az utat, nincs kezdet és vég, csak körforgás van, és aztán egy újabb körforgás, amelyek vékony szálon spirálként kapcsolódnak össze, és forognak a végtelenségig.

A kínai számmisztika alapján nagyon szerencsés napon született, mert csupa 8-as szegélyezte világra jöttét. (A 20

167

század 8. évében, nyolcadik hónap 8-án.) Az indiai számmisztika szerint azonban talán nem ez számított a legszerencsésebb napnak, mert anyja a balszerencse hordozójának akarta elnevezni. Mivel özvegy volt, fehér ruhát viselt egész életében. Fia csak így ismerte.

Testvérei közül legidősebb nővére volt rá hatással. Hamar férjhez ment, de hamar elvesztette a férjét is és a kislányát is. Attól kezdve egy leányiskolának szentelte az életét. Shantinak gyakran adott zsebpénzt, de megtiltották, hogy sárkányt vegyen belőle, mert ugyan roppant népszerű, de a művelt indiaiak által lenézett szórakozás volt sárkányeregetés. Shanti mégis vett néha magának egyet. Letépett belőle egy darabot, hogy használtnak tűnjön, és azt állította, hogy az utcán találta.

Shanti először egy operaénekes nőnél lakott, akinek azonban hamarosan elege lett Shanti népes baráti társaságából. Akkor kopogott be a zsidó Caro asszonyhoz, aki kiadta egyik szobáját. Henny azt mondta akkor az anyjának: „Ne add ki a szobát ennek a fekete embernek.” Ő maga élénk, csinos nő volt, sportolt, tanult és mindig nagyon elegánsan öltözködött. Hamar befogadták Shantit, aki albérlőből baráttá nemesedett. Henny anyja és Lola nevezetű testvére a fasizmus áldozatai lettek, mindketten gázkamrában végezték. (Utólag derült ki, hogy Lola gyengéd érzéseket táplált Shanti felé) Henny még időben elmenekült Angliába. Ettől fogva egész életét ez a múltbeli történés határozza meg. Soha nem tud fájdalom nélkül gondolni rá. A barátait úgy osztályozza, hogy segítettek-e akkoriban a rokonain, vagy nem. Aki nem érzett velük együtt, azt

168

törölte a barát-listáról. Egy Éva nevezetű nővel kétes, leszbikusnak látszó levelezés is fenn maradt. A cipők voltak a szenvedélyei, ha megtetszett neki egy darab, akkor is megvette, ha kicsi volt rá: elvitte a cipészhez kitágíttatni.

Jóga-elemek: nagyapja fivére lemondott a világról és szanjászi lett. A négy-öt éves Shantinak azt tanácsolta, hogy ha 50 éves lesz, hagyja ott a családját, és így, amikor meghal, akkor nem fog kötődni senkihez. A halál szem előtt tartásával kell alakítani életünket.

Egyik ismerőse feleségét Patanjalinak hívta.

Nem számít, a korábbi életek miatt bűnhődöm, mondta Shanti aranyere kapcsán.

Indiai-elemek: a felső három kaszt fiainak beavatásakor egy szent fonalat kapnak, amit egész életükben viselni kell.

Henny néni gyakran mondogatta: Boldog az/Ki elfelejti/Mit többé változtatni nem tud.

Ne mondd, hogy folyó. Mondd azt, hogy a Ganga, a szent folyó.

Vegyük észre, hogy akár egy más emberként is születhettünk volna... higgyünk az emberiesség logikájában, és talán idővel a szeretetben is.

169

Vonnegut, Kurt: Virágvasárnap

Huncsik Péter Szlovákiában élő politikus, pszichiáter, író. Mindig elégedetlennek érezte magát, pedig sok szakmai sikere volt, de nem élhette ki legnagyobb szenvedélyét, az írást. Első könyvéért (Határeset) Bródy Sándor díjat kapott. Operációja előtt felhívta Kurt Vonnegutot, a legkedvesebb íróját, hogy elmondja: ő nem biztos, hogy felébred másnap, ezért nagyon szeretne beszélni vele.

paranormális: (Jelentés a Barnhouse-effektusról című elbeszélés) Egy férfi, aki erős koncentrációval befolyásolni tudta a kockajátékot, a kémény tégláit lazította ki egy mérföldes távolságból.

sírás: Egyik őse kisfiú korában sírva fakadt a vas- és fémáru üzletükben. Azt mondta, ő nem akar boltban dolgozni, inkább művész lenne.

szag: Egyszer írás közben megszagolta a hóna alját. Többen meglátták és viccesnek találták, innen ragasztották rá a Szimat nevet. Az 1940-es évkönyvben a végzősök között: Ifj. Kurt Szimat Vonnegut-ként szerepel. Pedig nem is volt szimat. A szimat az, aki lányok biciklijének az ülését szimatolja.

típus: Egy szórakozott tudós portréjának van igaz alanya. Irving Langmuir azon gondolkozott, hogy amikor egy teknős behúzza a fejét, akkor meghajlik vagy összehúzódik a gerince. Borravalót hagyott a tányérja

170

alatt, mikor felesége felszolgálta a reggelit. Szuperjég találmány = ami szobahőmérsékleten sem olvad fel.

alkotás: „Ha az ember fehér papírlapokra rótt kis fekete jelekkel megnevettet vagy megríkat másokat, mi más ez, mint beugratás?”...A figurák rögtön a kezdet kezdetén kívánjanak valamit.

„Én vagyok az első, aki a baszás szót címben használta.” (A nagy űrbaszás)

„A végletes reménytelenség csak kis adagokban volt elfogadható.” (Az átváltozás Kafka, A sorshúzás Shirley Jackon, Macskajaj John Mcdonalt)

író: „A legtöbb nem valami talpraesett beszélgető... Bizonyos tekintetben szánalmasok, mindent le kell írniuk.”

olvasás: „Az egyetlen, ami életben tartja a képzeletet.”

név: „A német nevem miatt érzem úgy, hogy nekem mulatságosabbnak kell lennem a legtöbb írótársamnál.”

„Házasságunk nem volt Lázár.”

isten: Bertrand Russel kijelentette, hogy ha összefutna Istennel, ezt mondaná: „Uram, nem adtál elegendő információt!”

élet értelme: „Aki azt állítja, tudja, ugyanilyen erővel értekezhetne a Mikulásról is.”

171

172

EZOTERIKUSOK

Abelar, Taisa: Absztrakt repülés

Ha meg kellene határozni ennek a könyvnek a műfaját, akkor zavarban lennék. Igazából nincs benne cselekményszál, jellemfejlődés vagy lineáris történet.

Valamiről csak szól, nemde?

Hát persze, hiszen a kétszáz oldal ugyanolyan sűrűséggel teleírt könyv, mint bármilyen „normális” párja. S kapunk is tőle legalább annyi mondanivalót, mint egy másik regénytől. Csak speciálisat. Úgy mondhatnám, ez egy lelki varázslat gyűjtemény. Az ezoterikában jártas olvasóknak sokat elárul a tény, hogy az előszót Castaneda írta. Aki nem ismeri, elégedjen meg azzal az információval, hogy ő, Castaneda egy latin-amerikai antropológus, aki mexikói varázslóhagyományok feltérképezésével vált világhírűvé.

A varázsló-könyv egyébként látszólag úgy indul, mint egy átlagos. A főszereplő lánnyal Taishával ismerkedünk meg,aki maga a szerző és aki rendes múlttal rendelkezik, ahogy ez illik egy regény esetében. Megtudjuk róla például azt, hogy olyan családban nőtt fel, ahol nem sok szeretet kapott, ahol a bátyjai szórakoztak vele, az anyja meg kihasználta.

173

Nos, ez a meg nem értett lány egyszer találkozik egy nővel, Clarával, és ahogy az nem szokott lenni az életben, elmegy vele, az ő lakására, az első hívásra. Ez ugyebár nem életszerű kép, hisz az ember nem megy el csak úgy egy idegennel, legfeljebb ismerőssel, és mert általában elmenni sem szokás csak úgy ukmukfukk, hisz vár a munka, a család, a napi feladatok, és mert sem bátorságunk, sem lehetőségünk nem lenne ott hagyni csapot-papot.

De ez a regény sem megszokott, miért lenne hát megszokott a cselekményszál. Különben sem a valóságról szól, sokkal inkább a képzeletről. Mindarról, ami túl van a kézzel fogható anyagiasságon, mindarról, ami szellemi és misztikus.

A lány tehát Clarával tart, az ő elvarázsolt kastélyába, ahol olyan tanításokat kap, amik nem megszerezhetők akkor sem, ha kétszer körbeutazzuk a földet oda és vissza, ha elolvassuk a Kongresszusi Könyvtár összes kötetét, vagy ha háromszáz évig enged élni jó sorunk. Megtanul olyan dolgokat, amik nem tanulhatók meg az iskolákban, anyáink sem meséltek róla esténként, és könyvekből sem lehet összeollózni. Kizárólag itt, ebben a különös kastélyban lehet rájuk lelni. Neki, Taishának, és nekünk, akik elkísérjük útján.

Megtudjuk, hogy olyan öregek lehetünk, mint Arizona öreg lávahegyei vagy olyan fiatalok, mint az áramló patak. Minden csak rajtunk múlik. Minden csak a bennünk levő szántszándéktól függ. Az erőtől, ami a

174

mindenek mögött uralkodó lényeg, ami fönntartja a világot.

Sajátos és új dimenziókba kerülnek a szexualitásról tartott ismereteink. Minden férfi, akivel valaha kapcsolatunk volt, fénylő, féregszerű fonalat hagy a méhünkben. Ezen keresztül, mint valami végtelen szívószálon, vonja el tőlünk az energiát.

Tudomást szerezhetünk egy hatalmas erejű lelki gyakorlatról, amit ők összegzésnek neveznek. Az összegzés során végig megyünk múltunk minden eseményén és minden résztvevőjén. Tudatosítjuk és egy kilégzéssel elengedjük. A múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiát.

Használható gyakorlati tanácsokkal is ellát a könyv. Lankadó figyelem esetén, vagy különleges koncentráció előidézésére például egy ősi kínai gyógymódot ajánl. Ehhez nem kell mást tenni, mint egy bottal megbökni a nagylábujj és a mellette levő területet, majd a nagylábujj alatti kidudorodást a talpon.

Nyugtalanságra lefelé kell néznünk keresztezve pillantásunk, és egy energiaszikrát emelni fel középső ujjunkra.

Kapunk egy sor légzéstechnikát is.

Olyan titkokra is fény derül, amikre nem is gondolunk, még akkor sem, ha nap mint nap tapasztaljuk. Így például

175

az, hogy árnyékunk remeg, ha túlzottan telítve vagyunk érzelmekkel.

S ha minden gyakorlatot, amelyet a könyv kínál számunkra, maradéktalanul, valamint nagy kitartással végigviszünk, akkor lehetőségünk lesz arra, hogy a dél-amerikai varázslókhoz hasonlóan, mi, egyszerű, földi emberek is megvalósítsuk azt, amit a cím ígér: az absztrakt repülést. Éteri részünket bevisszük a mindennapokba. Abban a pillanatban, amikor fizikai testünk teljes egészében tudatára ébred energetikai, éteri hasonmásának, átlépünk egy absztrakt, teljesen másféle tudatszintre.

Akit kicsit is fertőzött a spiritualizmussal, az ki ne hagyja ezt a könyvet! Aki meg nem, az úgyis elkerüli nagy ívben.

Brunton, Paul: India titkai

Az olyan ember, aki kicsit is vonzódik a misztikához, előbb vagy utóbb Indiában találja magát. Abban az országban, ahol „a mese gyorsabb lábon jár, mint a tények.”

Így járt a hosszú és tartalmas életet megélt Paul Brunton is, (eredeti nevén: Raphael Hurst), aki korán érdeklődni kezdett az elvont dolgok iránt. Tanult filozófiát, dolgozott újságíróként, és sokat utazott. Úgy tartotta, hogy a vándorlét felel meg számára a legjobban. Egyrészt azért, mert személyes tapasztalatokat szerezhet általa,

176

másrészt azért, mert ebben az életmódban esélye sem volt kötődni helyekhez vagy személyekhez. Helyette inkább mindenhez és mindenkihez. Lelki alkatának, kíváncsiságának és spiritualitásának sokkal inkább megfelelt ez a lét, mint a tradicionális, röghöz kötött életutak.

Többek között Indiába is elvitte az út- és maga keresése. „A képtelen babonaságok és ősi képzelgések kavargó tengerében kerestem azt, ami csakugyan igaz.”

Valódi jógik után nyomozott tehát a titkok hatalmas országában, és rá is talált jó néhány példányra. Díszpéldányra is.

Találkozott olyanokkal, akik az emberek misztika iránti kiéhezettségét meglovagolva mindenféle trükkökkel ámították az ámulni vágyókat. Tudomást szerzett dr. Naoghiról, aki tudós társaság előtt, ellenőrzött körülmények között nyelt le mérgező vegyületeket, vagy izzó parazsat. Szembesült fakírral, aki éles késeket szúrt keresztül arcán, és a produkció betetőzéseként szemgolyóját emelte ki megszokott medréből. Ezekhez képest a zsebkendőbe illatokat „varázsoló” jógi üde színfoltnak számított.

Nem könnyű autentikus tanítókra akadni, hisz, ahogy ő fogalmaz, rengeteg, magát egyedül üdvözítőnek tartó iskola „ugyanúgy fecsérli hiábavaló esztendőit arra, hogy vallási hajszálakat hasogasson és metafizikai sodronyszálakat húzzon ki végtelen hosszúságúra, mint egykor a mi skolasztikusaink.”

177

De azért sem könnyű, mert a jógának annyi értelmezése van, ahány értelmezője. Ennek megfelelően jóginak is sokan hívják magukat azok, akik valójában nem jógik, csak szemfényvesztők, csalók, önsanyargató aszkéták vagy ügyes akrobaták. Az igaziak rejtve maradnak, mint ahogy egyikük mondja: „Vajon a királyok kirakják-e drágaköveiket közszemlékre az országúton?”

De jó sorsa mégis összehozza olyan különleges teremtményekkel is, akik valóban nem mindennapiak.

Ezek az emberek olyan dolgokat vittek véghez a saját szeme láttára, amikre ő maga sem tudott elfogadható vagy épkézláb magyarázatokat adni. Az egyikük például képes volt arra, hogy egy papírlapra, amin korábban Brunton írta le a kérdését, helytálló választ írjon, úgy, hogy meg sem érintette a szóban forgó papírost.

Látott olyan jógit, aki percekre megállította a szívverését, és hallott olyanról, aki ereit felvágva még a vérfolyást is képes volt leállítani. Vagy olyanról, aki hat hét eltemetés után tért vissza újra az életbe. Az efféle hajmeresztő mutatványoknál csak üzenetük ütősebb: „Az élet mindig megmarad. A halál csak a test szokásainak egyike.”

Végül rátalált valakire, az Igazira, a mindenki felett magasodó eszményre, Maharisi személyében. Amikor először találkozott vele, az mély meditációban volt, ami a kapcsolatfelvétel leghalványabb esélyét sem tette lehetővé. Mégis, első pillantásra volt ebben az istenemberben valami, ami Brunton érdeklődését

178

felkeltette, „mint ahogy a delejes vas magához rántja az acélforgácsot.” Az áhítatos hódolat ezután soha nem szűnt meg létezni, épp ellenkezőleg: állandóan virágába szökkent, ha csak a mester közelébe került az író.

Az ő tanítása roppant egyszerűnek (?) tűnt. Nincs semmi más feladatunk, mint megismerni magunkat. Ki vagyok én? Ez a kérdés kell, hogy lebegjen az ember szeme előtt, folytonosan, rendületlenül, „szilárdul, mint a hűség”, hisz, ahogy az egyik bölcs fogalmazott: „Aki saját magát sem érti, hogyan remélheti, hogy a mindenséget megérti egyszer?”

Az emberben isteni lélek lakozik. Ennek megértése, meg-érintése vagy a vele való találkozás minden emberi lélek elsődleges célja.

Ehhez nem kell lemondani a tevékeny életről. Nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy a megvilágosodáshoz barlanglakóvá kell válni. Elég a tevékeny élet melletti időnkénti, noha rendszeres elmélkedés. Befelé fordulás. Az elme lecsendesítése. Hogy megtaláljuk magunkban azt a bizonyos isteni szikrát. Megleljük a Tartósat, az Örökkévalót, az Igazat. Mindaddig, amíg az ember nem indul el önnön igaz valójának keresésére, értelmetlen köröket fut, kétség és bizonytalanság között vergődik. „Mit ér az, ha minden egyébről tudunk, de nem tudjuk önmagunkról, hogy ki és mi vagyunk?”

Ha valaki a mű irodalmi élményeiről kérdezne, akkor azt felelném, hogy ilyen tekintetben nem volt annyira magával ragadó vagy lenyűgöző az írás. De ha ugyanez a valaki arról érdeklődne, hogy akkor ő most elolvassa-e

179

ezt a könyvet vagy sem, akkor határozott igen lenne a válaszom.

Egy olyan ember szemének és agyának szűrőjén jelenik meg a jógik világa, aki író volt és misztikus egyben. Aki egész életében, miként minden gondolkodó elme, kereste az élet értelmét. És aki ez által, ha használható recepttel nem is, de legalább fogódzókkal szolgál a kérdést illetően.

Biztos minden olvasó talál benne olyat, ami neki, személyesen jelent valamit. Egy szót, egy mondatot. Egy életfilozófiát. Reményt, vagy ihletet.

Talán segít ráakadni arra, amit Brunton úgy fogalmazott: „isteni «belül-lét» misztériuma”. Ez akkor következik be, amikor szembesülünk mélyebb valónkkal, eljutunk az oszthatatlan lét gyökeréig, és amikor ráeszmélünk az isteni gondoskodás minden félelmet elűző bizonyosságára.

Brunton, Paul: Maharisi, az igaz mester

A Szent Jelzőtűz Hegyén él már 30 éve. Arunácsala a hegy neve. Vörös színű, kopár. A legenda szerint Síva egyszer megjelent a hegy tetején. Ennek az eseménynek az emlékére évente egyszer hatalmas tüzet raknak, amit kámforral és vajjal szítanak. A tűz azt jelzi, hogy a hegy szent terület. Az istenek helyezték oda, annak jeléül, hogy ott van a világ szellemi középpontja. Istenek lakják.

Maharisi egy hosszú fehér kereveten ül mozdulatlanul, egyetlen földi tulajdonával, az ágyékkötőjével izmos

180

testén. Körülötte párnák, lába alatt tigrisbőr. Magas, ötvenes férfi. Homloka is magas, európai, finom arcvonásokkal. Haja rövidre nyírt. Közepes nagyságú, sötétbarna szeme a távolba tekint. Nem vesz tudomást a körülötte levő világról.

Húszan ülik körül, vastag gyapottakarót maguk alá téve. Szantálfa rudacskák füstölögnek. A csarnokot finom, megfoghatatlan és meghatározhatatlan erő árasztja el, amikor a mester „szent önkívületbe” esik.

„Van ebben az emberben valami titokzatosság, s ez különbözteti meg őt minden más embertől, akivel valaha találkoztam. Valahogy érzem, hogy nem tartozik közénk, az emberi faj körébe, hanem inkább a természet világába való, a magányos csúcshoz tartozik, a megközelíthetetlen éghez, amely az egész űrt betölti... Ahogy ránéztem, arra gondoltam, hogy «ezt az ember megszabadította magát minden kínzó kérdéstől, és semmilyen fájdalom nem, férkőzhet hozzá.»”

A mester meditációja alatt Brunton egy álmot él át. Egy köves ösvényen áll, ötéves gyermekként. Maharisi magasan fölé tornyosodik, óriássá növekedett, ő pedig fogja a kezét. Együtt haladnak az ösvényen, félelem nélkül, nagy biztonságérzettel. Megszűnnek a negatív érzések, az ellenszenvek, a félreértések, a hűvösség és az önzés és kimondhatatlan béke árad szét. A nyugalom csöndes folyama áramlik körülötte, békesség tölti el a teret. Mielőtt kijönne meditációjában, megrebben szeme, és feje lefelé hajlik. Majd az idegenre irányul szelíd, fényes tekintete.

181

Egyszerű és szerény ember benyomását kelti, aki egyben méltóságteljes és lenyűgöző is. „Fejét nemes egyensúlyba emeli, mint Homérosz bölcsei.” Tartózkodó ember, aki mások hite és véleménye iránt békés közönyt, a vitatkozással szemben pedig ellenszenvet tanúsít. Senkit sem akar megnyerni a saját eszméinek.

Egyfajta kimért egyhangúság jellemzi, ugyanakkor érzelmes verseket ír szeretett hegyéhez. Nyugalom árad belőle, hangja mégis határozott, erélyes, gesztusai sűrűk.

Telepatikusan is érintkezik híveivel, aki a közelében van, úgy érzi, hogy lát mindent annak múltjából, jelleméből. Mindenki azt érzi, hogy a mester összekapcsolja szellemét a tanítványokéval, s „szívüket abban a napfényes nyugalomba hívja, amiben ő van örökösen.” A bölcsesség eléri tetőfokát.

Maharisi dél-Indiában született. Jogi pályán dolgozó apja sokat jótékonykodott. Maharasi, mint minden gyerek, eleinte sokat játszott, nem érdekelték a bölcseleti dolgok. Csak abban tért el társaitól, hogy nagyon mély álmokba merült. A legzavaróbb körülmények sem tudták felébreszteni, ami a diáktársai csínytevéseinek jó talajt biztosított.

Egyik rokona említette neki Arunacsála nevét, ahol zarándokúton volt. A név valamit megérintett a fiú szunnyadó lelkében, s komolyan érdeklődni kezdett a hely iránt.

182

A tanulás nem nagyon érdekelte. Tizenhét évesen volt egy furcsa esete. Hirtelen halálfélelem fogta el. Arra gondolt, mi lesz a halál után. Vajon én is meghalok?

És abban a pillanatban jött számára a felismerés, a bizonyosság. Megértette, hogy az én-t nem érheti halál.

Ez után az élmény után vett gyökeres fordulatot az élete. Eltűnt minden félelme, bölcs derű telepedett rá, közöny és alázat jellemezte. Gyakran esett misztikus önkívületbe és szellemi elragadtatásba. Évekig lakott egy olyan barlang mélyén, amely egy nagy jógi sírhelye volt.

Nem volt jógi a szó klasszikus értelmében, sohasem tanulmányozta a jóga egyetlen rendszerét sem, és nem volt tanítványa sem egyetlen mesternek sem. Neki volt tanítványa, de nem ő kereste magának. A fiatalember ragaszkodott ahhoz, hogy Maharisi mellett maradhasson. Ő mesélte, hogy a vadállatok is békésen megéltek mellette. A mester egy csöppet sem félt tőlük, a vadállatok meg egy csöppet sem közeledtek agresszíven. Gyakran órákig meredt a Nap vakító fényébe. Volt, hogy rablóbanda támadt rá. Az ütlegeléseket békésen tűrte, sőt, némi élelmet ajánlott fel nekik, mielőtt tovább állnának.

Maharishi megtiltotta a tanítványainak a hódolat legkisebb jelének kinyilvánítását is. Az élelmiszeren kívül soha nem fogadott el semmit.

Feltűnés nélkül segített az embereken, némán, de szüntelenül árasztva szellemi erejének gyógyító rezgéseit. „Ha az ember gyakran kapcsolatba jut a

183

bölccsel, lehetetlen, hogy ne világosodjék meg bensejében, mintha a Maharisi szellemi fényköréből kisugárzó világosság hatná át. Maharisi a csöndes nyugalomnak ebben az idejében elmémet az ő saját szellemi körébe vonja. Nyugalmas, kimért egyensúlya beteljesedett erőt takar, amely a hallható beszéd vagy látható cselekvés közege nélkül is ellenállhatatlanul hatni tud másokra. Vannak pillanatok, amikor olyan erősen érzem ezt a hatalmat, hogy tudom: bármit parancsolna is most a bölcs, azonnal készségesen engedelmeskednék. De Maharisinek eszébe sem jut követőit a szolgai engedelmesség láncára fűzni, és mindenkinek meghagyja legteljesebb cselekvési szabadságát...

...a Maharisihez hasonló emberek az isteni üzenet folytonosságát biztosítják a történelmi korokon végig, s ez az üzenet olyan régiókból ered, amelyekhez mi, egyszerűbb emberek nehezen férkőzhetnénk.... Nem von be tanaiba természetfölötti erőket, és nem kíván vallásos vakhitet. Még az Isten szót is ritkán veszi ajkára. Elkerüli a varázsló mágia sötét és kétséges vizeit. Egyszerűen az önelemzésnek egy bizonyos útját mutatja, amelyen a tanítvány bármely ősi vagy modern elméletre vagy hitre való tekintet nélkül járhat, s ez az út az embert végül az igaz önmegismeréshez vezeti.

Ebben az emberben a legcsodálatosabb rejtve marad. Időnként különös módon távolinak tetszik, máskor azonban a bensejében élő kegyelem jóságos áldása acélabronccsal köt engem hozzá. Különösen azért szeretem Maharisit, mert olyan egyszerű és szerény, noha a tekintélyerejű nagyság légköre szinte kézzel foghatóan

184

veszi körül, mert nem támaszt igényt rejtelmes erőkre, és fölkent papi tudásra, hogy ezzel hatást tegyen honfitársainak titokzatossághoz vonzódó természetére, és mert annyira hiányzik belőle minden nagyravágyás, hogy erélyesen tiltakozik minden kísérlet ellen, amely még életében szentté akarja avatni.”

Csögiam Trungpa: Sambala

A vágyott hely

Aki egy kicsit is jártas a spirituális világban, de talán az is, aki nem, hallotta már ezt a fogalmat: Sambala. Pozitív jelentésmező veszi körül, jó érzéseket kelt az emberben. Még ha nem is tudja valaki a pontos jelentését, annyit érzékel, hogy valami kellemes vagy vágyott dolgot idéz.

A fogalom elterjesztésében a tibeti és a mongol lámák a ludasak. Ők emlegetnek ugyanis régi szent iratokban egy országot, ami maga volt a megvalósult tökéletesség. Hogy a földi paradicsom valóban létezett-e vagy csak a fantázia szüleménye, arra már senki sem tud megnyugtató feleletet adni.

A szóbeszéd szerint az ég és a föld találkozásánál kell keresni a helyet. Azonban nem találhatja meg bárki. Csakis az, aki spirituális érettsége olyan fokát éri, érte el, ami ezt a kegyet, a Sambala megpillantását lehetővé teszi. Nem juthat el egy átlagos földi halandó, csak az, aki meghívást kapott oda. Meditáció útján már állítólag sok földi társunk megjárta ezt a boldogságos és misztikus

185

világot. Azt mondják, hogy Buddhát a Sambalában avatták be a kalacsakra (Idő Kereke) titkos tanításaiba.

Valahova a Himalája északi részére lokalizálják a területet, amelyet azonban roppant körülményes ténylegesen megközelíteni. Járhatatlan, szűk hágók, és barlangok vezetik el az arra kiválasztottat az „északi nyugalom helyére”. A leírások szerint Sambala a Szita folyótól északra található. Nyolc hegylánc szeli át. Az uralkodók palotája egy kör alakú hegy tetején magasodik.

Hasonmása a nyugati kultúrában is megtalálható. Leírása az aranykor boldogságos országára emlékeztet. A görögök és a rómaiak szintén emlegetnek egy helyet, és szintén északon. Ők Hüperboreának nevezik. Lakói tökéletes emberek, akik nem ismerik a betegséget, mert mindent meg tudnak gyógyítani, és akiknek nincsenek kommunikációs problémáik, mert egymás gondolataiban olvasnak. Az aranykorban „könnyű szívvel” éltek az emberek, „távol a bajtól, és távol a jajtól.” Ugyanígy a Sambala lakói. Hamisítatlan harmóniában élnek magukkal és a természettel. Csodálatos technikai eszközökkel rendelkeznek, amikkel gondtalanná válik a közlekedés, a jövőbelátás, vagy más bolygókba való bepillantás.

A szerző, Csögiam Trungpa számos népszerű buddhista tartalmú könyv írója. Leszögezi, hogy nem a Sambaláról szóló kalacsakra tanításokat kívánja közzétenni, hanem olyan bölcsességeket, emberi viselkedéssel kapcsolatos alapelveket oszt meg az olvasóval, amelyek az egykori tibeti, kínai társadalmakban jelen voltak, de ami a ma

186

emberének is hasznára válhatnak. Ezekkel a tanításokkal mind a személyes létünket, mind a körülöttünk levő emberek életét megnemesíthetjük, megtisztíthatjuk, bármiféle valláskövetés nélkül.

Bevallotta, hogy ő maga sohasem járt Sambalában, de hisz létezésében, és mély meditációba merülve el is ér oda, látja is a tükörben.

Egyébként a buddhista tanítók nagy többsége is úgy tartja, hogy a Sambalát nem külső helyszínnek kell tekinteni, hanem egy belső térnek, ami mindenkiben megtaláltatik, s amely a minden emberi lényben meglevő józanság és éberség helyszíne.

A sambalai hagyományok

Nagyjából négy alapelvre épül a tanítás:

1. Ne féljünk önmagunktól. Maradjunk mindig hősiesek és szelídek egyszerre, amennyiben ez lehetséges. Vessük le az önzés megbénító ruháját.

2. Ebből következik a második megszívlelendő tanács: tudatosítsuk, hogy sohasem vagyunk „szolgálaton kívül.” Mindig tartsuk szem előtt a világ segítésének nemes feladatát.

3. Vegyük észre és tudatosítsuk a körülöttünk levő jóságokat és szépségeket! Ezek a dolgok (egy szép szín, egy érdekes hang, a zuhanyból kilépő tisztaságunk, a víz csillámlása stb. stb.) talán a másodperc tört része alatt játszódnak le bennünk, de az ilyen egyszerű tapasztalatokban érhetjük tetten életünk alapvető jóságát. Érdemes

187

odafigyelni ezekre a mozzanatokra, mert ilyenkor mutatkozik meg előttünk életünk erőszakmentessége és frissessége.

4. Fedezzük fel magunkban a humorérzéket. Nem azt, ami kigúnyol másokat, vagy mások kárán nevet. Az igazi humorérzék azt jelenti, hogy képesek vagyunk könnyedén venni a dolgokat. Az emberi szívbe vetett bizalom több humorérzéket eredményez.

Az emberben szunnyadó alapvető jóság nincs feltételekhez kötve, van, mint az ég és a föld. Az eleve létező energiát a sambalai tanításokban szélparipának hívják. A szél ebben a metaforában arra utal, hogy az alapvető jóság energiája erős, bőséges és nagyszerű. Ha felvesszük a kapcsolatot a szélparipa energiájával, akkor automatikusan megszűnik a saját tudatállapotunk miatti folytonos aggódást, és elkezdünk másokkal törődni. Át kell érezni, hogy milyen csodálatos a világ. Megbecsülni, ami van, és nem azon keseregni, ami nincs. Érdeklődni kell a dolgok iránt, kíváncsisággal szemlélni mindent, ami körülöttünk van.

A félelem elengedése

El kell engednünk a félelmeinket. Nem úgy, hogy lesöpörjük az asztalról, hogy gyáván úgy csinálunk, mintha nem lennének, hanem úgy, hogy átlépünk rajta.

Hogyan érhető ez el? Először is figyeljük meg megnyilvánulásait, analizáljuk azokat. Mit érzünk? Nyugtalanságot, Idegességet? Szomorúságot?

188

A félelemmentesség nem azt jelenti, hogy levetjük magunkat egy szikla tetejéről, vagy hogy százötven kilométeres sebességgel veszünk be egy hajtűkanyart. Azt jelenti, hogy pontosan és közvetlenül tudunk viszonyulni a körülöttünk levő világhoz az érzékszerveken, a tudaton és a látás által együttesen.

Egyfajta könnyedség kell mindenhez, amit sikerre akarunk vinni. Lovaglás közben nem akkor jön meg az ember egyensúlyérzete, ha görcsösen kapaszkodik a nyeregbe, hanem akkor, ha megtanul együtt repülni a lóval. (~lalita)

A varázs felfedezése

A varázs nem valamiféle titokzatos hatalom, amit a jelenségvilág fölött gyakorlunk, hanem a világban eleve meglevő őseredeti bölcsesség felfedezése. A tibeti nyelv a lét eme varázslatos természetét drala-nak nevezi, ahol a dra ‘ellenséget’ jelent, a la pedig azt, hogy ‘valami feletti’. Szó szerint tehát ellenségen túlit, vagy ellenség felettit jelent. A drala világ tehát az ellenségek, az összeütközések túli világban található.

Hogyan idézhetjük meg?

Mint minden igazság, ez is roppant egyszerű. Olyan, amire azt mondjuk: Ja, csak ennyi?

A külső drala nem más, mint a környezetünkre való odafigyelés, gondoskodás és ápolás. Hogy rend, tisztaság

189

és harmónia uralja. Hogy kellemes és barátságos legyen ott tartózkodni. A környezet el- és berendezését jelenti, oly módon, hogy szentté váljon az.

A belső dralát az öltözködési, étkezési, pihenési szokásokra való odafigyeléssel lehet elérni. Olyan ruhát viselünk, ami illik hozzánk, és ami kényelmes, olyan ételt eszünk, ami táplál és egészséges, úgy választjuk meg tevékenységeinket, hogy hasznosak legyenek, és jó érzésekkel járjanak.

Ha marslakók figyelnének minket, biztosan nagyon elképednének, hogy mennyit használjuk a szánkat. A szánk a legnagyobb kapu. Nyitogassuk kevesebbszer! Nem kell annyit beszélni, enni, csókolni, ordítani, amennyit most tesszük. Minden mozdulatunk, gesztusunk arról beszél, mennyire vagyunk összhangban a világgal. Ha teljes ez az összhang, akkor lábaink előtt hever a belső drala.

A titkos drala a külső és a belső megidézésének eredményeként születik, és a most érzésében nyilvánul meg. A külső és a belső drala felélesztésével párhuzamosan élednek fel az öröm és az energia szelei.

Lehetőség a léleknek

Ha törülközőt vásárolunk, eleinte patyolat tiszta. Aztán mindenféle szennyeződés rakódik rá. De újból kimosható, újból tiszta lehet, ha ezt akarjuk Ilyen a lélek is. A sambalai tanítások olyanok számára, mint törülközőnek a mosópor.

190

Gorissen, Burkhardt: Szabadkőműves voltam

Azért vettem kezembe Burkhardt Groissen könyvét, mert szerettem volna tisztában lenni a szabadkőművességgel. Csak kósza, ellenőrizetlen információim voltak róla, titkok lengték körül és érthetetlenség.

Most, hogy elolvastam a könyvet, egy jottányit sem változott a helyzet. A szabadkőművesekkel kapcsolatban ugyanúgy kósza, ellenőrizhetetlen, titkos, és érthetetlen információim maradtak. Egy dolog változott: most kicsit több kérdés motoszkál bennem a témával kapcsolatban, mint annak előtte.

Érdekelt volna, hogy milyen lélektani fordulatok, sorsállomások után határozza el valaki: márpedig ő, ha törik, ha szakad, a „fényhozók” társaságához csatlakozik. És aki így dönt, mennyit tud a társaságról, honnan veszi az információit, és főként: milyen inspirációknak engedelmeskedve horgonyoz le a különös szervezet mellett? Mit vár el, és ehhez képest mit kap tőle?

Ebből a könyvből nemhogy fejlődésrajz nem bontakozott ki, de még csak árva motívumok sem. A főhős egyszer csak találkozott valakivel, és már hopp, ott is találja magát a szervezet kellős közepén.

Lelkizéstől ugyan nem mentes a könyv, de ez inkább a keresztény hit és a szabadkőművesség

191

összeegyeztetetését, illetve összeférhetetlenségét tárgyalta, azt, hogyan hidalta át az író a köztük levő távolságokat. A „hermafrodita hitben” levő embert mutatja be. Inkább tekinthető apológiának, önmagyarázatnak a könyv, saját spirituális útkeresésének, mint a szabadkőművességet tényszerűen feltáró és bemutató darabnak.

Nem tudtam meg semmit abból, hogy mi vezet oda, és mi térít el tőle. Csak annyit konstatáltam, hogy Groissen a könyv végére önnön szabadkőművesi létének végére is ér. Ott hagyja a „felvilágosodás gyermekeit”, és hagyományos hitköreiben él tovább. Vallomása szerint azért, mert míg szabadkőművesként az ember nem tud mibe kapaszkodni, addig keresztényként az Isten vigyáz rá. Nem mellékes különbség az sem, hogy a kereszténység életkultuszával szemben a szabadkőművesség halottkultusz.

Ugyanakkor elég részletes leírásokat ad azokról a boszorkányos színezetű rituálékról, amik a szabadkőművesség elengedhetetlen relikviáinak látszanak, és amik egy szürke hétköznapi embert minimum csodálkozással töltenek el.

Elég, ha csak a beavatási ceremóniára utalok, amit ködös talánnyal az „elveszett lépések kamrájának” neveznek. Az elnevezésénél van rosszabb is. A berendezés például. Feketére festett falak, egyetlen asztal és szék, egy gyertya, és egy koponya. Aki ezen megbotránkozik, annak megjegyzem, hogy a régi időkben az eleusziszi beavatandókat sírgödörbe tették, hogy „szimbolikusan

192

elszenvedjék az oszlási folyamatot.” Ehhez képest egy kis sötétkamra valóban lehet maga a mennyország is.

Nos, szimbólumban nincs hiány. Sőt, inkább túltermelés van. A sarok nélküli papucs, mint a sánta (fénykereső) ember szimbóluma, a bekötött szem, mint a fény felé me-netelés szimbóluma, az oszlopok, mint az inas lét szimbólumai, a hármasság hegemóniája. (három taps, három érintés a kőre, három rózsaszál, három mesterlépés, ami merev támadólépéseket takar) csak vékony szeletkék a szabadkőművesség hatalmas szimbólum-tortájából. Rövid, de cirkalmas mágiák a tűzzel, vízzel és földdel a beavatás során.

Az elismerés jeleként jobb kézzel a combra csapni, vagy a „gyengék vagyunk egyedül” imperatívuszát egy kettétört fapálcával illusztrálni szintén a népes szimbólumkör tartozékai.

Az esküt tevő marciális fogadalomban ígéri meg, hogy minden titkot megőriz. Ellenkező esetre pedig engedélyezi, hogy teste két részre vágassék, az egyik délre, a másik északra vitessék, elégetett csontjait pedig szétszórassék a négy égtáj felé. A fogadalom alatt a jelöltek derékszögbe hajlított kezüket szívükre teszik, ekképpen jelezvén, hogy inkább tépjék ki a szívüket, semmint bármit elárulnának az ott szerzett titkokból.

Az ember egyre csak arra gondol: mi értelme ezeknek a középkori színezetű, roppant teátrális beavatásokat lépésről lépésre véghezvinni? És miként lehet, hogy a világ számtalan nagy formátumú embere, tudósok és

193

politikusok, zenészek és írók is belementek ebbe a játékba? Mit kaptak cserébe?

Mert hogy többek között erre sem derült fény. Miért jó, ha valaki tagja ennek az egyesületnek? Milyen értelemben gazdagodik? Mit csinál egyáltalán az „összeesküvés a jó érdekében” címkéjű szervezet? Konkrétan milyen tevékenységei vannak?

Pedig a rangos névsorban ott szerepel mindenki, aki számított a felvilágosodásban. Rousseau, Voltaire, Danton. Vagy aki számított a világirodalomban és zenében, mint Goethe és Mozart. Ha ők tagjai voltak, akkor mégiscsak kell benne lenni valaminek.

Van is. Filozófiájában igazán tetszetős fogalmak, kifejezetten humanitárius eszmék kergetőznek egymással. „Testvérek vagyunk a nagy univerzumban”. „A szabadkőművesek a humanitás templomát építik.” „Szeretet, tolerancia és testvériség a malter a templom építésénél,” Vagy: „A munka humusz, amelyen az emberszeretet növekszik.” Célja a „jó embereket még jobbá tenni.” Segít a rászorulókon és óv a gőgtől.

Ezek elég jól hangzó jelmondatok, nem?

S valóban, olyan világméretű, emberközpontú szervezetek jöttek létre az égisze alatt (Vöröskereszt, ENSZ, Olimpia), amelynek létjogosultságát és erényeit senki sem vonja kétségbe.

194

Jó modorú, iskolázott úriemberek fekete szmokingos, lakkcipős elit társasága. Lehet, hogy ez a külsőség vonz sokakat? Ennyi lenne csak: a hiúság vására?

A kritikus Groissen ezzel kapcsolatban jegyzi meg: „Nagy nevekkel van felpántlikázva, mint a májusi ló, hogy sötét oldalait befedje.” Sok ember számára a páholy-tagság nem egyéb, mint személyes színpad exhibicionista törekvéseik kiélésére. Tolonganak a rivaldafényben, páváskodva ontva frázisgyűjteményüket.

De a fentiek tükrében meg pláne érthetetlen az az ordító disszonancia, ami számtalan területen felüti a fejét. A nemes célok és a cirkuszi rituálék. Felvilágosult eszmények és okkult gyakorlatok. A patetikus, színpadias megnyilvánulások, és a humanitárius megoldások közötti különbségek. Anglikán lelkészek, akik vasárnaponként tartott isten-tiszteletükre úgy tekintenek hétköznap, mint „egy mesére az 1001 éjszakából.”A tagjaik közötti szélsőségek: hogyan férnek el egymás mellett békés testvériségben a nagy művészek és a nagy sátánisták? Mintha két, egymástól gyökeresen különböző világ lenne a szabadkőművesség két oldala, aminek nem hogy hasonlóságai nincsenek, de éppen hogy ellentétei egymásnak. Az egyiknek semmi köze a másikhoz. Angyali és az ördögi egyszerre. Érthetetlen.

Vagy éppen ettől igaz? A sötétség és a fény, a pokoli és mennyei elválaszthatatlanságát, egységét jeleníti meg? Azt a létfilozófiai tételt, hogy a kettő ugyanaz?

195

„A szabadkőművesség, mint minden misztérium, elrejti titkait mindenki előtt.” S vajon miféle titkokat? És mire jók ezek a titkok?

Noha ezzel kapcsolatban azt írja a szerző, hogy már nincs értelme titokról beszélni, mert mindent feltártak és a nyilvánosság elé terítettek svéd asztalként a kilépett tagok. „Néha a szabadkőművesek titkolózása olyan abszurd, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem állt ki végre egy kőműves a piactérre és kiáltja ki, hogy nincs semmiféle titok.”

Vannak ismerős momentumok is. A szabadkőműves sztereotípiák. Az U-alakú asztal, a szögmérő és körző, a pecsétgyűrű, a nyakkendőre szúrt kitűző, a tengernyi szimbólum nem ismeretlenek senki előtt. Fekete öltöny, fehér kesztyű, mint ahogy egy luxusfogadás főpincéreinél szokás.

Azért voltak új ismeretek is. Már számomra újak.

Például a golyózásnak nevezett gyermekjáték. Ez egy páholyon belüli szavazás elnevezése, amellyel a testvérek új tag felvételéről döntenek. Minden páholytag markában egy golyó lapul, egy fekete és egy fehér. Nem kell mondani, hogy melyik az igen, és melyik a nem. A megfelelő golyót szigorúan titkos és ellenőrzött körülmények között egy dobozba hajítják. Ha megfelelő számú fehér gyűlik össze, a jelölt felvétetett.

Egyébként, ahogy az író megjegyzi: „Ha az emberek túl sokat vannak egymás között, hallatlanul nehéz az újat befogadni.” Ez a magyarázata annak, hogy számos kis

196

páholy van, kis létszámmal (10-15 fő) és magas átlagéletkorral. (60 év)

Hiányoltam a fokozatokat, az ívet, ami az érdeklődés kialakulásától, a teljes odaadásig emelkedett, és aztán lassú hanyatlásnak indult, a kiábrándultság első kis lejtőjétől, le, egészen a teljes elválásig. Csak annyit lehetett érzékelni, hogy az író már a rálátás, a visszatekintés előnyeivel és kritikájával szemléli a múltat. Így már iróniával emlékezhet a régi szép (?) időkre, amikor még ilyen hangokat hallott: „A szellem az, ami titeket összeköt”.

Melyik szellem? - kérdezi nyomban önmagát. Nem akkor, hanem most. Nem hajdanán, a szabadkőműves lét kezdetén, amikor még megkérdőjelezhetetlenek voltak a mondatok. Csak most, amikor a kiábrándultság szemüvegén keresztül nézi akkori kereső, tévutakon bolyongó önmagát.

Klimeron, Aimen: Káma Púra: A gyönyörök városa

Van egy dolog, ami mindenkit érdekel. Mi más lenne az, mint a szex. Ha művelik, azért, ha nem művelik, azért. Mindig akad valami, ami tovább borzolja a körülötte egyébként sem tétlenkedő hullámokat. A hatvanas években például a hippi-mozgalom hirdette szabad szerelem korbácsolta fel sokak szexuális fantáziáját. Már azokét, akik csak hallottak róla.

197

Napjainkban ugyanilyen szerepet tölt be a tantrikus szerelemnek nevezett csodafogalom. Mindenkiben olyan hatást kelt, mint a főszereplőben: egy időben „örvényt kavar és vonz.” Mindenkit izgat a mibenléte, a lényege, a lehetőségei. Főleg azokat, akik csak ácsingóznak iránta. Mindenki kapizsgál valamit róla, de mégis távoli és érthetetlen, és ettől olyan rettenetesen vonzó. Talán erre is igaz a bonmot: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.

Mert művelésére csekély az esély. Egyrészt azért, mert kevesek fogják fel igazi tartalmát, másrészt azért, mert még kevesebb azoknak a száma, akik alkalmazni is tudnák a tanultakat.

A tantrikus szex ígéretei nagyon vonzóak: hosszan tartó orgazmus, egyesülés az isteni szférával, az önvaló mély, és felejthetetlen megtapasztalása, a mágikus analógia, amely kozmikus dimenziókat ad az együttlétnek stb., stb. Persze némi spirituális előképzettség szükségeltetik ahhoz, hogy mindezek egyáltalán elérendő célként megfogalmazódjanak valakiben. Mert bánja a fene (az emberek zöme) a kozmikus energiákat, meg a Shaktit, meg a kundalinit, az ember anyagéhes fia (lánya) kézzel és érzékekkel fogható tapasztalásra vágyik, olyan testi kielégülésre, ami fölülmúl minden addigi szegényes tapasztalatot.

A Káma Púra című könyv egy kicsit közelebb visz a rejtélyhez. A címe sokat sejtet a laikusnak is. Hisz lehet valaki a szerelem művészetében járatlan, de olyan nem lehet, aki nem hallotta volna már ezt a szót: káma. Ha pedig hallotta, akkor ugyanaz jelent meg képzetében,

198

mint bárki másnak: valami, ami a szerelemmel, a szexszel kapcsolatos, valami, ami csiklandozza az érzékeket, vagy felpiszkálja a képzeletet.

Káma Púra, a Gyönyörök Városa. Egy hely, ami a szerelem szakszerű és magasztos művelésére rendezkedett be. Ahol sok olyan szabály érvényesül, amit nem ártana a mindennapok szürke, és hagyományos szerelmi életébe is beiktatni, de legalábbis fontolóra venni. Ősi, mély titkok triviális megvalósulásai.

Ilyen például a nemek külön légtérben lakás. (Castaneda tanításai között is szerepelt a házastársak elkülönítése.)

Aztán itt van a légkör-teremtés művészete. A minden mindennel összefüggés teremtő megnyilvánulásai. Amit a konyhanyelv talán úgy fogalmazna: „odateszem magam”. Mindent megteszek, hogy az adott szituáció tökéletes legyen. Az egész miliő, és annak minden apró részlete a nemes cél szolgálatába állított. A hangok, az illatok, a színek tökéletes, érzéki gyönyörré nemesített harmóniája, a magam extázisig felfokozott jelenléte, a szubtilis tér felhevültsége.

Vagy a szeretet. Annak fontossága, hogy nyitott és tiszta szívvel szeressük azt, akihez közeledünk, és csak ahhoz közelítsünk, akit szeretünk. Hogy ne pazaroljuk másra energiáinkat és értékes szexuális töltéseinket. Hisz nem szeretni bűn, csak nemi életet élni valakivel, akihez nem fűz szeretet.

199

S hogy a szerelemben nem az anyaghoz kötött mennyiség, hanem a szellemhez kötött minőség a lényeges. Az intenzitás számít.

S hogy jó lenne a szerelem tulajdonosi aspektusát kigyomlálni. Megtanítani a féltékenység zöld szemű szörnyetegét arra, hogy kezes bárányként falatozzék kezeinkből.

Egy fiú és egy lány életútja, pontosabban azok szexuális és szellemi ébredése tárulkozik fel előttünk. Minden olyan szexuális kaland megtörténik velük, ami megtörténhet az emberrel szexuális ébredése során. Születésüktől fogva kíséri figyelemmel őket addig a pontig, amíg teljesen egymásra találnak. Mármint ebben az életben. Mert miként az egy ezoterikus könyvhöz illik, az idő végtelenségében történik meg ez a találkozás, aminek nincs eleje és vége, amiben értelmetlenné válik az idő és az idősíkok fogalma, mert egyetlen egy valóság a folytonosság, az örökkévaló jelen.

A tökéletességhez vezető úthoz ők a tantrát választották. Ez a gyakorlat (és filozófia) a szexuális energiát használja a szellemi fejlődés üzemanyagaként. A férfiak megerősödnek férfiasságukban, a nők megszépülnek nőiességükben.

Ez elég szimpatikus megoldásnak tűnik, nem? A szeretkezés mint naponta elvégzendő gyakorlat? Ki az az őrült, aki nem szívesen él vele? Ez az energia a legkolosszálisabb erő és a legédesebb gerjedelem. Ha még egyéb haszna is van, még pedig nem is akármilyen,

200

hisz magát a megvilágosodást ígéri, miért ne? Van, aki becsapná érdeklődése kapuit egy ilyen fantasztikus lehetőség előtt?

Aligha.

Csak hát, ugye, az akadályok.

A testi, szellemi gátak, az éretlenség alacsony foka, a rá-termettségben jelentkező hiányok, a kitartás és elszántság különböző szintjei, a sors akaratai, az egyén lehetőségei, tehetségei - és lehetne folytatni a végtelenségig ezt a sorozatot, szóval hogy ez a millió, fránya kis gátacska szab határt a nekigyürkőzősnek, vagy parancsol megálljt a félúton levőnek.

Magyarán: sokan vállalnák önként és dalolva ezt a megmérettetést, de keveseknek adatik meg.

A könyv olvasása során sok titokról lebben fel a fátyol. Megtudjuk például, hogy a tantra gyakorlása komoly beavatást igényel, amihez elengedhetetlen egy autentikus tantrikus mester segítsége. Szembesülünk a tantra alaptételével, amely szerint a férfiak számára a magömlés pótolhatatlan energiaveszteséggel jár, s aminek emiatt a szex során nem szabad bekövetkeznie. Megismerjük, hogyan lehet egy energiát más típusú energiává átalakítani a „kreatív vizualizáció” által, hogyan történik a „szublimáció”, vagyis a szexuális energia átalakulása magasabb rezgésfrekvenciájú energiává. A tantrikus orgazmusban felfelé és befelé irányítódik a „szexuális gőz”. A paroxizmusig felfokozott energia megőrződik, és órákig, sőt, napokig is érezhető pozitív, feltöltő,

201

dinamizáló és spirituális hatással bír. Tudomást szerzünk arról is, hogy a legnagyobb erő a „yoni tattvában” rejlik, ami nem más, mint a menstruációs vér és a sperma borban feloldott keveréke.

Azonban nemcsak gyakorlatot, hanem fölismeréseket is kapott a főszereplő és ez által az olvasó is. Ezek közül az egyik legfontosabb az, amiről így ír: „Rájöttem, hogy a dolgok és események nem amolyan egyedülálló, szétszórt jelenségek, hanem titokzatos összefüggések szövik egybe őket, és valójában minden egy precízen kidolgozott terv előírásai szerint történik. Akkor olyannak tűnik az egész, mint egy hatalmas porlepte mozaik, amelyről a megértés szellője itt-ott fellebbenti és fokozatosan félreseperi a port, míg végül a színes kövecskék nagy titkokat rejtő ábrákká állnak össze.”

Ezek után lehet, hogy még többen állnak sorban a tantrá-ba való beavatás szűk folyosóján, mint eddig. Pláne, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a kezdéshez minimális adottságokra van szükség, olyanokra, amik mindannyiunkban ott szunnyadnak. A többi tanulás, gyakorlat és tapasztalat. S pláne, ha kiderül, hogy „ha a föld lakosságának egyharmada ismerné és alkalmazná a tantrát, az egész világ Paradicsom lehetne.”

Különben az igazi nagy dolgokat sohasem írják le. Talán azért, mert ezek intellektuálisan úgy is felfoghatatlanok. Egy olyan szellemi útra van szükség, ahol nem leírják és megtanítják a valóságot, hanem elvezetnek hozzá.

202

Ehhez minimálisan két feltétel szükségeltetik: egy ember, aki szeretné elvezettetni magát, és egy másik ember, aki képes minderre.

Milne, Hugh: Bhagwan, a bukott isten

Néhány különös kép:

Parányi ágacska nő bolyong pénz nélkül, toprongyosan, fedél nélkül a woodstocki piacon. Kezén egy arany Rolex óra.

Az egyik bennfentes, Síla, különös módját tervezi mestere meggyilkolásának. Egy tehenet szemel ki a „nemes” célra, amit megmérgez majd, aztán mérges tejével a szent állat a szent gazdáját.

Amikor a mulatók, kaszinók és kiadó vállalatok finanszírozásai is apadni látszottak, akkor spermabankon gondolkodtak, ahol a még nem sterilizált rajnisisták (Mohan Csandra Rajnis volt az eredeti neve, Bhaghwan Sri Rajnis a felvett neve, élete vége felé pedig Osónak hívatta magát, aki „sohasem született és sohasem halt meg”) árulták volna „felsőbbrendű magjaikat.” Ez minden, csak nem az a makulátlan tisztaság, amit egyébként elvárunk a spirituális utaktól.

Érdekel, ezért egyfolytában próbálom megfejteni, hogy mi hajt embereket egy olyan másik felé, aki szavainak és tetteinek (finoman szólva) megbomlott az összhangja.

203

De ne szépítsük a dolgokat. Ez az ember hazudott, harácsolt, megvezette a hatóságokat, becsapta és zsarolta a barátait, vad orgiákat űzött, és szünet nélkül drogozott.

Tette ezt úgy, hogy közben a fényűzés, a szex, a tudatmódosítók ellen emelte fel amúgy tekintélyes és roppant jól csiszolt szavát.

Olvastam Castaneda, a dél-amerikai varázsló életét is. Pontosan erről szólt. Néha megtévesztő hasonlóságokat mutatott egymással a két történet.

Nem volt olyan nehéz levonni a konklúziót: létezik egy emberfaj, mellesleg százalékosan az emberiség parányi hányada, amely tagjai elképzelhetetlen hatást tudnak gya-korolni a többiekre. Voltak így a történelemben mások, is, itt van legpregnánsabb példának maga Jézus, aki egy egész földkerekség életében és gondolkodásában hagyott kitörölhetetlen nyomot.

Azonban a fent említett szellemi vezetők Jézus kis lába-ujjához sem mérhetők. Legfeljebb az alatta levő piszokhoz.

Szemet szúróan sok közös vonásuk van. Igaz, ez már nem csak a szemet szúrja, a jó érzésen is ejt nehezen gyógyuló sebeket.

Mindkettő ember jellemvonásai közé tartozott a konfabu-lálás, a voyerizmus, a despotizmus, a fanatizmus, bizonyos fajta személyiség zavar. Egyik sem nélkülözte a nárcizmus, a celebritás és teátrálisság elemeit. Nem

204

voltak híján az öntudatnak sem. Amikor Osho az új világ földjére lépett, szerényen kinyilatkoztatta: „Én vagyok a Messiás, akire Amerika vár.”

Mindkettő rendelkezett hipnotikus képességekkel, sikereik nem kis mértékben ennek (is) köszönhetők. Az ilyen ember szavait akkor is zsoltárként fogadják az emberek (ezek Hugh Milne szavai), ha ellentmond önmagának.

Mindkét ember gyűjtött valamit. Igaz, Castaneda a maga bot- és késgyűjteményével elbújhat Osho mellett, aki mindent halmozott, ami drága volt és extravagáns. (Azt mondanom sem kell, hogy mellesleg Castaneda szigorú tilalom alá helyezte bárminek a gyűjtését.) Imádta és felhalmozta a drága tollakat. Lelkes híve volt a márkás óráknak és a Rolls Royse-oknak is.

Mindkettő ember a száguldás megszállottja volt. Noha Castanedáról nem tudom pontosan, hogy vezetett-e vagy sem, annyi azonban mindenesetre tény, hogy biztatta híveit: menjenek ki a sivatagba és engedjék autójukat a végső sebességig száguldani, mert így tapasztalják meg a végtelent. Osho hírhedt sofőr volt, nem ismerte a piros lámpát, és fittyet hányt a közlekedési szabályokra.

Mindkettőnél azonos módon történt a leépülés. Filmek és kazetták egész napos bámulása jelentette a szellem hanyatlását azoknál, akik fénykorukban sziporkáztak, és könyvek tucatjait olvasták el.

205

Mindkét csoportosulás mélyen megvetette a rajta kívül állókat (noha úgy látom, ez minden vallási körre igaz, és az egyéb spirituális köröknél sem ritka) Castaneda például „vízköpők óceánjának” nevezte a kívülállók lenézett többségét. Osho hívei szintén sajnálattal néztek (le) a kívül maradottakra. Akinek megszakadt a kapcsolata a szervezettel, az többé már nem számított embernek, tilos volt a kapcsolattartás a kinn rekedtekkel.

Ami azt illeti, a maguk köreiről sem voltak kifejezett jó véleménnyel. Általánosan elfogadott vélemény volt, hogy hozzájuk csak az elfuserált emberek kerülnek. Azok, kik boldogok és elégedettek voltak életükkel, megmaradtak a fenekükön. Castaneda egyik belső köréhez kapcsolódó vezető egyszer kijelentette: „Eléggé elcseszett életednek kell lenni, hogy itt végezd.” Találó ezzel kapcsolatban Amy Wallace véleménye: „Ha valaki magányosan hányódik a hullámokon, annak egy roncs is luxushajónak tűnhet.”

Mindezek ellenére le kell emelni Bhagvan (alias Osho) képzeletbeli kalapját e guruk előtt. (Osho imádta és halmozta a kalapokat is. Egy jósnő szerint azért, hogy bele ne lássanak) Ne hallgassuk el érdemeiket sem. Okos, szellemes, rendkívüli kommunikációs képességekkel rendelkező emberek voltak. Osho például egykori testőre állítása szerint fénykorában legalább tizenöt könyvet elolvasott naponta. Castaneda is sokat olvasott, éjszaka a hasa alá téve azokat.

Osho tevékenységéről és szerepéről sokat elárulnak ragad-ványnevei. Akit a „vagina gurujaként” vagy a

206

„gazdagok gurujaként” emlegetnek, az vajon hogyan gyakorolja az aszkézis tapaszát vagy az aparigraha íratlan törvényeit? A pompához való vonzódását nem rejtette véka alá. Akinek kevés volt a luxustanyáján parkírozó csodaautók látványa, az szóban is eleget halhatta, hogy ő mennyire megveti a nyomort.

Osho szervezete az ellentmondások kábító körforgásában kavargott. Talán ez a bódulat az oka annak, hogy senkinek sem tűnt fel a sok, egyébként hajmeresztő ellentét. Narancssárga köntöst viseltek, ami Indiában a nőtlenség és a remeteség jele, de közben orbitális szeretkezéseket folytattak, vagy ápolták ebben a viadalban szerzett harci sebeiket: a herpeszeket vagy a vérbajt. Beszédes az a tény, hogy sok lány prostituált lett a szervezet felbomlása után. Maga Osho hosszú és bölcs előadásokat szentelt a női orgazmusról és klitorisznak, és ismert volt egy „baszás-kazetta” néven elhíresült felvétel is, ahol Bhagwan dicsőítette és ismertette a „baszni” szó negyven lehetséges használatát. (A tanítványoknak hosszú szeretkezésekről tartott előadásokat, de ő maga két perc alatt végzett az aktussal.)

Erőszakmentességről prédikált és fegyverekkel kereskedett. Tilalmakat iktatott be, amiket ő könnyedén megszegett. Mercédeszekben terpeszkedett naphosszat, miközben tanítványai éjt nappallá téve építették luxusotthonát.

High szerint bármikor képes volt ellentmondani önmagának. Bámulatra méltó volt, milyen meggyőzően tette mindkettőt.

207

Osho szép, vaskos bölcsességeket mondott a pénzről, és annak elidegenítő szerepéről. Egyik beszédében felvázolta, hogy aki nem tud normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, az a pénzben keresi boldogságát. Ő kilószámra aggatta magára több ezer dolláros óráit és köntöseit. Igaz, emberi kapcsolatai sem a krisztusi szereteten alapultak. Vagyis mégiscsak nagy igazmondó volt. (?)

Osho szent közösségében olyan viszonyok voltak, mint a legrosszabb diktatúrákban. A hívek leveleit sorra cenzúrázták, sem bemenő, sem kimenő nem maradt felbontatlanul, a nem tetszőeket laza egyszerűséggel széttépték. Olyanok voltak, mint egy utóbbi időben olvasott best-sellerben (egyébként ponyvában) az abszolút negatív hős: a nagybácsi nem engedte levelezni a szerelmeseket, mindkettő küldeményét felfogta, és soha el nem jutatta jogos címzettjéhez.

Egy igazi guru valójában teljesen ismeretlen, mert elvonultan éli minimális szükségletre csökkentett szerény életét. És mert nincs szüksége nézőseregre. Osho mániákusan kereste a közszereplést, hamisítatlan shaw-man volt. Állandóan fényképeztette magát, és nem hogy elzárkózott volna a nyilvánosságtól, hanem kifejezette kereste azt.

Miért van az, hogy minden rémsége ellenére is csőstül özönlenek az ilyen vezetők köré az emberek? Műveltek, tanultak, egzisztenciában élők?

Ennek több oka is van.

208

Egyrészt társadalmi. Ha ezek a jó szimattal rendelkező guruk olyan időszakban állnak elő nézeteikkel, amik az akkori társadalmi viszonyokkal korrelálnak, akkor nyert ügyük van. Osho például akkor kínálta szabad szerelmét a piacon, amikor a legnagyobb kereslet volt rá: a hatvanas évek szexuális felszabadulásának idején.

Másrészt ott volt a Beatles, a maga minden régit elsöprő újszerű keleti kultuszával.

Aztán a lelki dolgok. Az embernek eleitől meglevő és soha nem csituló vágya a spiritualitás iránt. Az iránt, hogy megértse magát. Hogy tisztában legen élete értelmével és hivatásával. Hogy jelet kapjon arra, hogy nem hiába jött a világra. S a guruk mindezt teljesítik. A kezdeti katarzisban az sem számít, hogy egyelőre csak az ígéretek szintjén. Osho nem kevesebbet ígért az éhező aspiránsoknak, mint magát a megvilágosodást. Hát, ezért már tényleg érdemes ott hagyni olyan földi apróságokat, mint a család, a vagyon vagy a munkahely. A darsan találkozókon nagy transzparens hirdette: „Add meg magad, és én átformállak, ígérem.”

Ebben tényleg nem hazudott: az átformálás megtörtént, az biztos.

Az oda sereglőknek látniuk is kellett, hogy itt valami nagyon komoly dolgokról van szó. Hisz a „pisilni tilos” tanfolyamokon tiltották a WC-használatot és az ebédet is. A „húsz másodperces szabály” korlátozta a köhögést, aki megszegte, az mehetett.

209

A csomagolás is a kompozíció szerves része volt. Osho hosszú, lassú, elnyújtott mondatokban beszélt, a pontokat egy hmm-el, vagy egy ssz-szel lezárva. Ezen a jól cizellált parancsnoki nyelven mindent megmagyarázott. Például azt, hogy azért nem kell alsót viselni az átlátszó köntös alatt, mert az elviszi az energiát. Az energia egyébként kardinális fogalom. Energia-megosztás is létezett náluk (ennek keretében egy nő éjfélig, egy nő hajnaltól, közben négy óra alvás) Az előírások teljesítése kötelező. Aki ellenszegül, az elhagyja testét. Osho nem tűrt semmi szagot, ezért akit elé bocsátottak, alapos szagteszten esett át. (Castaneda sem bírta a szagokat, ugyanakkor mosakodni sem engedte boszorkányait)

Amikor egyik tanítványa terhessé vált számára, nem azzal állt elé, hogy ki vagy rúgva, fiacskám, hanem szépen megmagyarázta: neked kedvesem közeleg a megvilágosodás, amihez viszont hosszú csendekre van szükséged, vonulj el hát barátom egy magányos helyre és maradj ott, amíg nem szólok, hogy vége.

Egyébként be kell látni, hogy Osho valóban nem volt akárki. Nemcsak azért, mert kevesen ismételhetnék meg utána a több ezer ember tömeges elvakítását, hanem gyerekkora miatt is. Születése után három napig nem sírt és nem szopott, mégis életben maradt. A halál viszont mindig vonzotta. A halottégetők körül őgyelgett és minden rokona halottas ágyánál aktív szerepet vállalt. Soha semmitől és senkitől nem félt, vakmerő volt és elszánt. S mint egy jó jógi (???), ennek megfelelően

210

mélyen megvetette a gyávákat. A rettenthetetlen oroszlánt mindig irritálja a lábainál remegő nyuszika.

Szegény Osho, azért ő is csak ember volt. Felépített egy birodalmat, aminek összeomlását végig kellett néznie. Ilyen helyzetekben értelemszerűen fogy az ember lelkesedése. Na, meg az ereje is. Leleplezése előtt nem sokkal mondta: „Annyira megkönnyebbültem, hogy nem kell már megvilágosodottnak tetetnem magam.”

Azért a transzállapot marad. Némi szépségfoltja a dolognak az a tény, hogy ezt a transzot nem a guru spirituális ereje idézte már elő, csak egy vacak kéjgáz, („az önbizalom drogja”) amit fogorvosi rendelőkben használnak.

Vannak olyan jellemvonások, amik kottázhatók. Mindenkinél, akik számottevően hatottak a tömegekre, fellelhetők: szuggesztió, keménység, agresszió, színészi képességek, félelem nélküliség, emberek felettiség, törvényen kívüliség, ünnepeltetés. Aki rendelkezik ilyen és ehhez hasonló képességekkel, az jól eséllyel indul az „emberek megvezetése” című méltatlan versenyben. Ezek a vezetők képesek elhitetni az emberekkel azt, amire vágynak titkos álmaikban: hogy eljött a messiás. És teszik ezt úgy, hogy a megtévesztett sokaság nem is sejti: önmaguk önmagukban keltették életre azt, ami kint, a valóságban nincs is. Csak egy gonosz varázsló van, aki kényére-kedvére ugráltatja híveit, mert azok már abban a varázslatban nem is emberek, hanem köteleken rángatózó marionett-figurák.

211

Szepes Mária-Nemere István: Az élet örök

Nemeréről

Szoborként ülve olyasmit sugallt, amit később az ázsiai, afrikai fafaragványokon láttam: a megközelíthetetlenséget. Nem ült ki a pódiumra, a nézőtér soraiban maradt.

Túlságosan racionalistára sikeredtem. Én voltam a legrosszabb tanuló, három tárgyból bukásra, de negyven körül én vittem a legtöbbre.

Kinősült egy lengyel feleséghez, és egy lengyel feleséget hozott vissza. Most harmadik, írónő feleségével él Csongrád melletti erdejében.

18 szakmát művelt, de mindig csak író akart lenni.

Néha elfog a kényszerképzet, hogy egész életemben rossz úton haladtam.

Szepes Máriáról

Viktor mindig annak a felnőttnek drukkolt, aki vert engem. Én midig sírtam, amikor őt megbüntették, ő viszont örömében körbeugrált, és lehülyézett. Lelökött a székről, ha zongorázni akartam, csak ő zongorázhatott. 24 évig nem lépett ki a lakásból. Az írásban nem segített

212

soha. Negyvenkét éves koráig szűz volt. Utána kezdődött el a haddelhadd (?)

Ha szerelmi csalódása volt Mariskának (nevelőnő), akkor nagy pofonokat kaptam tőle, még rugdosott is. Volt, hogy ideges embert játszottunk, fel-le rohangáltunk a lakásban, csapkodtuk a bútorokat. Egy film jelenetet is gyakran játszottunk (a főhős belecsókol abba a székbe, ahol szerelmese a távozása előtt ült).

Viktort sokszor állították a sarokba. De ott is írt, az nem volt megtiltva neki. Kézírása kezdettől a halálig ugyanolyan maradt.

Születésem előtt néhány héttel kinyitották az ablakot, és berepült egy galamb, épp, mikor anyám imádkozott. Ezért hívták sokszor Galambnak.

Szepes Mária olyan férjet akar, aki tüdőbajos, sorvatag, bánatos, aki belehal az ivásba, és aki után „olyan szomorú lehetek majd.” Egyszer véletlenül meglátta Szepes Béla, félmeztelenül, rányitotta az ajtót. Szánalmasan sovány volt akkor Mária néni.

Egyenesen rávetem magam azokra az emberekre, akikkel szeretnék találkozni.

Olyan professzorok tanítottak, akiket az egész világ ismert.

Tizenhét éves korában megjelent nála meghalt fia inkarnációja. Most ötvenvalahány éves. Apja pap volt,

213

aki sokat veszekedett az anyjával. Külföldön él és gyógyít.

A világnak nem lenne semmi értelme, ha csak születünk és meghalunk.

Egy kutya jelent meg, amikor apja sírjára rá akarták tenni anyja urnáját. Nem tudni honnan jött. Mindvégig ott ült a sír mellett. Gyönyörű farkaskutya. Szorosan a sír szélére ült. Amikor az egyik sírásó megszólat: készen vagyunk, felállt és elment.

Leányfalun találkoztunk Hamvas Bélával. A legkomolyabb elméletek kifejtése közben faággal gyerekes firkákat rajzolt a homokba. Volt egy különös képessége, az angolban second sight-nak mondják: röntgenként látta az emberek benső képét.

Popper Péter: A nem értés zűrzavara

Közvetlenül a halála előtt Gertrude Stein megkérdezte: - Mi a válasz? Senki sem felelt. Elnevette magát, s azt kérdezte: - Akkor mi a kérdés, és meghalt.

Amikor a Tan Kapuja Buddhista főiskolán órákat tartott, akkor a dalai láma évente-félévente küldött egy szerzetest, akik tanítottak. Egyikük elhaladt a csoport mellett, ahol Popper Péter is állt. Hirtelen visszafordult, odament Popper Péterhez, összeérintette homlokukat és nyolc percig maradt így (ép ennyi idő kell ahhoz, hogy a fény a napból a földre érkezzen)

214

A zsidó hagyomány szerint az angyalok csak héberül értenek.

A kalacsakra tanítás szerint létezik egy titkos, zárt égi ország, aminek nincs bejárata, de a jóga szellemi erőivel el lehet jutni oda. (~Sambala) Ez az Ős-Buddha (Ádi-Buddha) birodalma, s aki oda elér, már felszabadult a természet minden törvénye és korlátozása alól. Azt tanítja, hogy a 25. pancsen láma inkarnációjakor jön el a földi aranykor.

Az ősidőkben talán ezer évekig is tartózkodhatott az ember a bardóban. Ma kb. négyszáz évenként újratestesül. Minél magasabb szellemi fokon van, annál gyorsabban. A dalai láma azonnal újraszületik halála pillanatában.

„óceániai érzés” Romain Roland megfogalmazása (~Jung: vallásos érzék)

Greta Garbo apja WC tisztító volt. Sokan innen vezetik le élete traumáját. Hosszú évekig elmagányosodva élt egy erdőben.

Ez milyen ember? - Jó. - Szóval hülye. (Gádor Béla)

A hinduk 4000 éve, a zsidók 3600 éve, a buddhisták 2 és félezer éve, a keresztények 2000 éve, az iszlám 1600 éve tanítja a jóságot az emberiségnek. Összeadva: 12 700 év! S az eredmény? ... az ember a jóságot díszruhaként ölti magára, főként ünnepek és szertartások idejére. S amikor

215

éppen nincs rajta ez a fényes öltözék, a végtelen számú hétköznapokon, kiderül, hogy belsejében még mindig az ősidők pogány istenei és erkölcsei uralkodnak.

Bizonyos iskolák szerint az ember karmikus ideje 70 év. A többi ajándék.

Ellentmondás: Materiális bizonyítékokat keresnek, szellemi lények létezésére.

Bulgakovnál Jézus a gyávaságot tartja a legnagyobb bűnnek.

Beavatás: értetlenkedés, felelőtlen alkalmazás, szándékos félrevezetés, misztikus hangulatteremtésre törekvés jellemzi. Tudatállapot-változás előidézése, megnyílik a szellemi látás, bizonyos időre megváltozik a fizikai érzékelés. A test nélküliség élményének megélése. Általában hosszas céltudatos gyakorlás előzi meg mind a gondolkodás, mind az erkölcsi érzék fejlesztése érdekében, ám ritkán előfordul „hirtelen megvilágosodás” is... Pontosan meghatározott bizalmas emberi kapcsolatot jelent a beavató és a beavatást kérő között. Idegen személyeknek nincs köztük helye. Csoportos beavatásról szó sem lehet.

Török Sándor: „Nem a tanítványnak kell hűségesnek lennie mesteréhez, hanem a mesternek a tanítványhoz. Másképpen: nem szabad korlátozni a tanítvány szellemi szabadságát, kereső, kutató indíttatását, és azt szigorú szabályrendszerekkel helyettesíteni.”

216

Nem tudom elfogadni, hogy isteni magasságokba jutott szellemi hatalmasságok úgy vetélkednek egymással, mint az óvodás gyerekek, amikor egymás homokvárába taposnak. Rontják egymás szellemi tanításait, tévutakra csábítanak... Hogyan egyeztethető ez össze a magas szellemi ranggal? Nem olyan ez, mintha egy generális bugyigumival kicsúzlizná a lakások ablakait?

A szentségbe történő beavatás csak felnőtt férfit illet meg, és fokozatosan történik, a szentség nem tárul fel egyszerre. Tulajdonképpen felvétel titkos társaságba.

Fázisai:- elkülönülés- kínzások és próbatételek- termékenység, fogantatás, születés misztériumai- halál és újjászületés- új név adása

A jobban informáltság tényéből fakadó előny a hétköznapi emberrel szemben. Azaz lappangó biztonság és hatalom keresése, aminek külön nyomatékot ad életünk kiszámíthatatlansága és bizonytalansága.

A buddhizmusban a beavatás során a lélek megismerése útján visszavezet a jelöltet a világlélekhez.

„Talán túl sokat kerestél, ezért nem találtál semmit”, (Buddha egy tanítványának) = aki csak arra figyel, amit keres, az nem veszi észre a körülötte levő világot, azt sem, ami kiszúrja a szemét.

217

A kabala is azzal magyarázza a kis mélyedést ajkad felett, hogy születésed előtt egy angyal odatette az ujját. Pszt. És akkor elfelejtetted az előző életedet.

Igazi mester:

- beavatott ezoterikus tanokba és megtalálja azokat az embereket, akik szellemileg, erkölcsileg érettek arra, hogy befogadják ezeket a tanokat- aki azt éli, amit tanít- nem sérti meg tanítványai szellemi függetlenségét és szabadságát- tiszteli más mesterek tanítását, akkor is, ha azok eltérnek az ő szemléletéről- nem haragszik a kételkedésért és a humorért

Hamis mester:

- csak saját tanítását tartja érvényesnek és igaznak- hatalmat gyakorol tanítványai felett- félelmet kelt a tanítványokban- kérkedik képességeivel- nagyon sokat beszél

Zaratusztra Hermész és Mózes inkarnációjában él tovább Rudolf Steiner szerint. (Zaratusztrát tartják az atlantiszi kultúra utolsó nagy szellemének.)

Régi vicc: Mi a filozófia? Egy sötét szobában valaki egy egeret kerget. Mi a vallás? Egy sötét szobában valaki egy nem létező egeret kerget. Mi az ezotéria? Egy sötét szobában valaki egy nem létező egeret kerget és

218

megfogja. A sötét szoba az ember lelke, ahol a tudattalanban létező istennel fogócskázunk, akit nem tudunk megfogni, amíg egónk, énünk kergeti. Az ego elől az isten mindig egy lépést hátrál.

Wallace, Amy: Életem Carlos Castanedával

Tulajdonképpen nem az zavar, hogy a sokat emlegetett Don Juan, Castaneda mestere kitalált figura. Abban sincs kivetni való, hogy az összes történet csak fikció, merő fantázia. Valójában mit számít, hogy igaz vagy kitalált, ha betalál, vagyis, ha hat az emberre, alakítja, új utakat nyit meg előtte, esztétikai örömökben részesíti?

Ez nem hazugság. Ez művészet. Mondjuk úgy: alkotói technika.

Ami lehangoló, az a többi hazugság. A vaskosak. Az embert bepalizó.

És ki volt ez a „pali”? Egy zseniális elme, aki ordenáré tréfát űzött az emberiséggel, vagy ahogy Amy Wallace mondta: „Óz volt, a nagy varázsló, aki arra késztette az embereket, hogy a csillagokért nyújtózzanak.”

Ahány ember, annyi tapasztalat. Aki öngyilkos lett vagy a pszichotikus szerek hatása alatt meghalt, aki felégetett maga mögött mindent, lemondott családjáról, és összes barátjáról, annak más a véleménye róla. Aki spirituális magasságokba emelkedett, csodás pszichés megélései

219

voltak, kikecmergett valami addigi rosszból, az akár istenítheti is.

De miről is van szó? Jobb lesz, ha elárulom, mielőtt én magam is olyan homályossá válnék, mint az a világteremtés, amiről éppen írok.

Castaneda nevét minden valamire való ezoterikus ismeri. Az amúgy is mesés Dél-Amerika mesékbe ágyazott főhősét. Antropológusként botlott egy hamisítatlan varázslóba, Don Juan-ba, ki számos csodás tanítással ajándékozta meg őt. Ő meg az emberiséget. Tizenkét lélegzetelállító, bámulatos karriert befutott könyvben összegezte tanításait.

A földkerekségen emberek ezrei lettek lelkes hívei a nagy varázslónak, sokan úgy forgatták könyveit, mint háziasszony a nagymama receptkönyvét, szóról szóra betartva az instrukciókat. Azzal keltek, és azzal feküdtek, amit ő, a halhatatlan mágus diktált nekik remekművein keresztül.

Beszélt olyan fogalmakról, amik nagyon jól csengenek az ezoterikus létre, és a spirituális halhatatlanságra kiéhezett, csodaváró fülek számára. Fogalmakról, amikről igazán senki sem tudja mit jelent, vagy inkább mindenkinek mást jelent. Olyanok, mint napjaink gumitörvényei, nyújthatók, és húzhatók, ki-ki a maga méretére, és világképére. Aztán beszélt olyan technikákról, amiket soha senki nem látott, nem gyakorolt. És beszélt olyan életviteli parancsokról, amik szigorú betartására ösztönözte békés nyáját, de amikből ő

220

egy fikarcnyit sem tartott be. A kapucsínó, édesség tilalma mellett ő nagy előszeretettel fogyasztotta mindezeket. A szex tilalma mellett ő háremet tartott. Az energetikai lopás volt előadásainak legfőbb témája.

Egy kis ízelítő extrém tanaiból.

- a belső csend eléréshez először állítsátok le a belső monológokat, aztán érjétek el az érthető álmodást, a kontrollálható álmodáshoz először a kezeiteket kell megtalálni álmunkban

- találkozzatok ellenkező temperamentumú emberekkel, osszátok meg vele a sorsotokat, jót fog tenni spirituális fejlődéseteknek

- letörtség vagy idegesség ellen egyetek hangyákat

- ne öleljétek meg a szüleiteket szemtől szembe, mindig csak bal oldalról és fél karral

- ne egyetek hagymát, az csak emberi mivoltotokat erősíti

- ne engedjétek, hogy szőr nőjön a térdeiteken

- ne szüljetek gyereket, minden szülés hatalmas lyukat hagy az energiatestben

- vaginátokat fürösszétek rozmaringgal vagy forró vízzel, de sohasem tusfürdővel

221

- bugyi nélkül menjetek ki a holdfényre, és dugassátok meg magatokat a széllel

Castanedával, mint más szellemi vezetővel kapcsolatban is, több kérdés merül fel.

Fontos-e, hogy egy szellemi vezér makulátlan legyen? Szükséges-e a kimondott szó és a véghezvitt tett között összhang? Használ vagy árt a népszerűségnek a hiteltelenség? Meddig terjed egy hipnotizált közösség vaksága? Megbocsátási kényszere? Szelektív látása? Jótékony szemhunyása a tények felett?

Wallace Amy, aki ezt az egész szaftos történetet elénk tárta, védőügyvédként lép fel. De mit is tehetne egy nő, aki halálosan szerelmes volt egy férfiba. A szerelem pedig legalább olyan boszorkányos kötődés, mint amilyenek Carlos tanításai voltak. Valóságos erődítményt alkottak, amit nem lehet egy éjszaka elsöpörni. Csak lépésről lépésre, óvatosan, mintha hímes tojásokon járna az ember. Így fáj legkevésbé, és így maradnak meg sértetlenül azok az édes örök titkok, amik érdemesek rá.

Van azért olyan tanítás is, amivel maximálisan egyetértek. Don Juan magyarázata szerint a szociális álarc fenntartása kiszívja belőlünk az életerőt, tehát önmagunk fontosságtudata a legeslegnagyobb ellenségünk, vagyis szabaduljunk meg mielőbb önmagunkra való fókuszáltságtól. Hagyjuk magunk mögött azokat a gyerekes aggodalmakat, amik így szólnak: szeretnek-e barátaim, népszerű és elfogadott vagyok-e az emberek között.

222

„A szabadság felé vezető út néha csak egy suttogás a fülbe” - írta Castaneda egy könyv ajánlásba (Röhrig Géza jutott eszembe erről: ha valakinek a nevét a fülébe suttogjuk, halkan, szinte csak lehelve, akkor az elájul.)

223

MAGYAR VEGYES

Abody Béla: Emlékezetem pályája

Emlékezet

lakájtermészetű, szükségleteinkhez igazodóMemóriám irigysége taszította meszesgödörbeMemóriám légypapírja

Halál

Kell a madárfütty, a búza és virágillat, de egyszerre mindenkinek nem jut belőle. Valaki átadja a helyét valakinek, így van megírva.

Környezetünk mindig rosszkor távozik, előbb vagy utóbb, mint ahogy mítoszteremtő képzeletünknek kapóra jönne.

„Ha még egy életem lenne” mondogatta Czibor Ján.

Mondatok

Kisüstön főtt esztétikám.Öregedő táncosnőként hátralépnek.Hasztalan gyömöszöli krumplis nudlivá degradálódott szellemi fütyülőjét.Anteusként megizmosodva visszazuhant.Aranyérpukkasztó erőlködés szintjén.Könyvelt románkori templomalaprajz-pontossággal.

224

Az ihletettség dallama kottázható.A műveket énesítő gerjedelme.Cigányútra futott nagy buzgalmai.Okvetlen lemondás minden szóról, szinte a teljes gazdagságról,az egy leírt jó szó tisztes szegénysége érdekében. (~ 999 szót meg kell ölni ahhoz, hogy az igazi, az egy megszülessen; Ady Lesznai Anna kapcsán)A törpévé zsugorodott óriások egyetlen esélye, hogy újra nőjenek.Mesteri ütemérzékkel megírt sors.A lepedő gyűrődéseinek gonosz képzőművészeti alakzata.

Latinovitsról

Személyisége nem állapot volt, hanem állandó feladat. Elpusztult azért, hogy szeressék, és mindent elkövetett ellene.

Bartis Attila: A vége

A címe puritánul csak ennyi: A vége. A két kapcsolatnak, gondolom. És egyúttal persze mindannak, amit ezek a veszteségek még magukkal rántanak.

Igaza van annak az olvasónak, aki azt írta, hogy két gyászfolyamat a könyv. Az első részben az apától búcsúzik, a másodikban meg élete nagy szerelmétől. Valójában egyiknél sem ismertem meg a pontos mozgatórugókat, a lelki-pszichés háttereket és gyökereket, így azt sem tudom elmondani, hogy pontosan miért volt olyan rossz, vagy rossznak érzett az apával

225

való kapcsolat. Hisz a besúgó volta, ami esetleg indokolhatná az ellenérzéseket, akkor, a történetmesélés kezdetén, még nem derültek ki. Igaz, Zweig megmondta, hogy a sors már ott van, mielőtt a történet elkezdődik.

A másik temetendő a Nagy Szerelem, ami kissé anakronisztikus, idilli, kevéssé valóságosnak tűnő, és néhol már határozottan unalmas, rétestésztásan elnyújtott.

Legjobb a befejezés, mert konstatálhattam magamban, hogy na, végre van történés, valahogy felgyorsultak az események, kibogozódnak a szálak, látom az összefonódásokat, és még meglepetéseket is hoz. Például azt a groteszk helyzetet, amikor sikeressé vált íróként a hóna alatt szorítja érdemrendes dobozát, még akkor is, amikor a buszon megbüntetik, mert nem lyukasztott jegyet. A pénzt csak úgy tudta volna előkotorni, ha elereszti a dobozt. De ő dicsősége termetes szimbólumát nem engedte, szorongatta a karjában, miközben pitiáner lebukása pénzügyeit rendezte.

Amikor nagyon dicsérnek valakit, vagy nagyon nagy sikere van, kicsit elszégyenkezek, ha bennem nem lobban fel hasonló lelkesedés. Volt már így Nobel-díjassal, de dél-amerikai best-seller-rel is. Persze, el lehetett olvasni ezt a regényt is, de azt éreztem, hogy felejthető a történet is és a stílus is, nem mozgatott meg bennem érzéshegyeket, nem hozta az érzések elsöprő lavináját, ahogy pedig aposztrofálják az írót („nagy érzelmek írója”). Ennek sok oka lehet. Például a túl nagy elvárás. Vagy az összehangoltság hiánya. Vagy a művel összeegyeztethetetlen hangulat. Az biztos, hogy nem

226

taposott a lelkembe úgy, hogy felkiáltsak tőle. Épp most olvastam egy riportot Elisabeth Gilberttel. Ő mesélte, hogy az olvasók elképesztő módon tudják magukra húzni a történeteket, sokszor olyat is olvasni vélnek benne, ami pedig benne sem volt. Hát, én most nem tudtam sok mindent magamra húzni.

Párhuzamok: az ajka vörösén kívül semmi vörös nem volt rajta. John anyja jutott eszembe Irving Shaw Fohász Owen Meanyért című könyvéből, akinek csak egyetlen vörös ruhája volt, de mindig fekete fehérben járt. Az idő ábrázolása ugyancsak erre a könyvre rímel. Megfordult az is a fejemben, hogy ő is olvasta, és tudatosan, vagy öntudatlanul beépítette. A magyar írók plágium-hajlan-dóságát tekintve ez nem is olyan képtelen ötlet. Szóval, ahogy Irving idézgeti a vietnámi háborút, teszi a hétköznapi történések mellé monumentális háttérré, úgy Bartis Attila a holdra szálláshoz mérten kronologizál.

Közhelyek: ha egy faszoborról háromszáz évig fejtették meg, hogy mi az (sakkfigura), akkor rólam mennyi idő alatt mondják meg, hogy ki vagyok.

Sors: Egy félpercnyi gombolkozás a nyárporos verőfényben ugyanúgy eldöntheti az ember sorát, mint Sztálin vagy Hitler... Az isten sem gondolta volna 61-ben, tizenegy évesen, hogy 33 esztendő múlva pár nap alatt megőszülhetünk egyetlen hajdani mondatunktól.

Halál: Éva nyom nélkül ment el, hiába kapott príma kritikát a Chopin lemezére. Csak ketten hagyhattunk volna olyan nyomot, aminek valódi tétje van.

227

Jó: A lélek számára az egyik legnagyobb teher, ha a valóság utoléri a képzeletet.

Egy helyen azt mondja: Nem lakó vagyok, ez az otthonom. Mindezt a postásnak. Vagy amikor először meghallja az ablakon keresztül Éva cipőjének kopogását, és rögtön tudja, hogy ő lesz az igazi. Azért ez nem mágikus realizmus.

Szinte már a főhős neve is kihívás, szabadandrás. Mintha valakit csakazértis-nak hívnának. (Mint ahogy gyönyörű, mégsem tolakodóan beszélő nevű szinte az összes szereplő: Vészi Johanna, Selyem Adél, Zárai Éva.)

Birnbaum Mariann: Láthatatlan történetek

Csalódást okozott nekem, két szempontból is. Egyrészt meglepett kis terjedelme, másrészt a tartalma sem hozta, amit elvártam tőle. A róla szóló beszélgetés felcsigázott, az sokkal izgalmasabb volt, többet ígért, de az olvasása nem elégített ki.

Úgy éreztem, sokkal több van az életében, mint amit leír belőle. Mintha nem lenne hozzá türelme, csak összecsapja, ahogy én is összecsapnám a mondanivalóm, többek között ezért sem vállalkoznék regényírásra, nem szeretek, nem tudok sokat beszélni, olyan mértékben zanzásítanám a mondandóm, ami az élvezet rovására menne, mint Birnbaum Mariann esetében is. Nagyon sajnálom, hogy nem írt többet, hisz anyagban nincs

228

hiány, úgy gondolom. Érdekes kötődések és véletlenek például. (Erről még lesz szó.)

Pedig tetszett a felvezetés, a történetek mögött bujkáló másik történet, ami mindig ott van, ott lapul, ahogy van ez az életben is. Ez egy nagy igazság, a történetek, sorsok hagymarétege.

A pici kis könyv első része egy hölgy szemszögéből mutatja be az élet utolsó órái. Az utalásokból nem nehéz rájönni, hogy ez maga az írónő, aki elképzelte, hogy nyolcvan évesen, egy baleset után hogyan válna élete külső figyelőjévé. Látja, ahogy a lánya, az ápolók mozognak körülötte, érti is őket, de nincs kedve reagálni. Közben pedig megidézi a múltat. Na, ebből is látni, hogy mindkét szál sokkal bővebb kifejtést is kaphatott volna, így olyan, mintha csak önmaga szinopszisa lenne.

Egyik vezérmotívuma a kis kötetnek a levél: a második rész kis történeteiben (mintha azok is csak ötletek, skiccek lennének) mindig feltűnik a levél, levelezés, mint a kapcsolattartás és -formálás legősibb eszköze.

A másik a véletlen (ez főleg az első hosszabb történetre igaz). Ha van véletleneken alapuló sorsfutam, akkor ez az, hisz a maga szűkszavúságában is említ néhány döbbeneteset. Már maga az alaphelyzet is: Disneylandbe ment volna az unokákkal, ha le nem ütik a fényes utcán. Ki tudja, mi lett volna, ha az eredeti forgatókönyv szerint megy minden. Kórház biztos nem.

229

- Példa a gyors asszociációs láncra, ami olyan, mint az álmok REM fázisa. Szonda a hasban. Mindig adott előételt és imádta a kenyeret. Amerikában nem evett igazit. Visszagondol a magyarra, a kétkilós veknire, Glasernél. Ott halt meg egy jó pár asszony, amikor sorban álltak és arra jött egy orosz tank. A hetvenes évek elején 3 nővel kártyázott, az egyik elmondja, hogy férje detektívregényt írt erről. Megihlette a jelenet: egy kupac halott nő. Valaki odaviszi a meggyilkolt feleségét. Úgy derül ki, hogy egy osztrák újság képén eggyel kevesebb halott van, mint a pesti felvételen. (Véletlen a véletlenben!)

- Példa a véletlenre. Ebéd a lányánál, vendég is van Angliából, a vő doktorandusa. Mariann kérdezi tőle, hogy nem ismeri-e véletlenül az ott élő rokonokat. Mindenki irul-pirul, még ilyen buta kérdést, hogy ismerhetne mindenkit egy több milliós városban, de véletlen megcifrázza a helyzetet, és kiderült: nem hogy ismeri, de kifejezetten barátok és ma is tartják a kapcsolatot.

- Egy komáromi ismerőse nagyon nehezen emésztette meg, hogy Auschwitzban maradt két szerelme is. Azt hitte belehal és ettől rosszabb már nem érheti. S akkor találkozott Rózsikával, akit feleségül vett. Utána derült ki róla, hogy kápó volt, aki előszeretettel ütötte-verte a komáromi zsidó nőket.

- Egy kései udvarló, Bandi alkut ajánl: nemsokára meghal mostani társa, de ő már ki is szemelte az utódot, Mariann személyében. Hogy szándékai tisztaságáról

230

tanúbizonyságot tegyen, 10 ezer dollár küldene a bankszámlájára. Mariann feldúltan kikosarazza. Fél év múlva Bandi, az előrelátó kérő hal meg, Irénke, akit temetni akart, még ma is él és virul.

- A pozsonyi út 40-et mindig megnézte, ha itthon volt, egyszer ki is vett ott éjszakára egy kis garzont. Egyik könyvből pornográf képek kerültek elő, amiken az ottani ágyakat, tárgyakat használták, Mariann teljesen rosszul lett, ő, aki a férjének sem engedte egész életében, hogy szájon csókolja, miután kiderült, hogy más nők nemi szervét illette szájával.

És ha már szex, akkor konklúzió: Mariann állítja, hogy egyetlen olyan nőt sem ismert, akit ne csalt volna a férje. Nekem is ez a tapasztalatom. Egyformák vagyunk másban is: utálunk nyilvánosság előtt beszélni és egyikünk sem volt első osztályú sofőr.

B. Élthes Eszter: Óda a szellemhez

Amikor elolvastam Élthes Eszter könyvét, először is csalódást éreztem. Mindössze annyi történt, hogy nem azt kaptam, amit vártam. Arra számítottam ugyanis, hogy életrajzon alapuló, és azon kiforró gondolatokat kapok majd. A médiából megismert Élthes Esztert értelmes, szókimondó asszonyságnak ismertem meg, akinek az életére és a gondolataira méltán kíváncsi lehettem. De kell nekem ilyen életrajz-függőnek lennem!

231

Az életrajz helyett egy ember vall arról, hogyan jutott el az evangélikus vallásból a katolicizmusba. Sok-sok ide vonatkozó idézettel, hosszas citátumokkal, amik a maguk nemében, és az érdeklődők számára biztosan izgalmasak is. Azoknak igen, akik hozzá hasonlóan katolikus írók hitéletét, vallomásait keresik és szeretik, akiknek lelki gyönyört okoz a megtérés-történetek olvasása.

Aki viszont életrajzra vágyik, annak nem való ez a könyv. Ha összetett szavak felől közelítünk a könyvhöz, akkor azt mondhatnánk rá, hogy inkább hittérítés, mint életrajz, ha hangnem szerint, akkor pedig inkább kritikus, mint lírikus.

Az elolvasás utáni második gondolatom az volt, amit Nietzsche fogalmazott meg a szavak kapcsán. Szerinte mindenki mást ért ugyanazon a szón, hiszen mindenkinek mások a tapasztalatai róla.

Mert egyébként hogyan lehetséges, hogy az olyan szavak, amik az én szótáramban pozitív kicsengésűek, és biztató tartalmúak (liberalizmus, demokrácia, jótékonyság, gyűjtőakciók), azok nála a szó szoros értelmében a „sátán kísértései”? Hogyan lehet, hogy ugyanaz a mindenki által ismert és sokat használt szó teljesen mást jelent az egyik embernek, mint a másiknak? Pedig ugyanabban az idősávban, ugyanazon a földrajzi szélességen élünk és megközelítőleg ugyanolyan időmennyiséget haraptunk már ki az idő végtelenségéből.

Nála a liberalizmus az egyik legfőbb rossz, amely a gonosztól származhat. Ennek a nézetének nem egyszer és

232

nyomatékosan ad hangot az írás során, mintha azon lenne, hogy egy percig sem lehessen elfelejteni az ezzel kapcsolatos lesújtó véleményét.

„A liberális szemlélet célja, hogy a jó és rossz közötti különbség elmosásával egy ragacsos, nyálas, feminista semmi-világban olyan langyos, nyálas, ragacsos embereket hozzon létre, akiket még megváltani sem lehet.” Ezek után nem meglepő, hogy a mai liberális szónokokat egyenesen a Sátán szolgáinak titulálja.

Elképzelhető, hogy az én spirituális ismereteim gyermekcipőben járnak, és ennek megfelelően gyermeki naivitással sematizálja a rosszat a bűnre, a bűnözésre, az erőszakra és ezek csendes társaira. De hogy a liberalizmus és a bűn közé egyenlőségjelet tegyünk, az mégis csak erős túlzás vagy torzítás.

A tőle megszokott hévvel, vehemenciával támadja azokat a dolgokat, amik az ő értékrendjével ellentétesek. Őt olvasva az embernek John Irving szavai jutnak az eszébe: „A hit nem más, mint háború a hit ellenségei ellen.”

Nem tud napi rendre térni például az evolúció tana és az egyház ehhez fűződő viszonya fölött. Micsoda képtelenség, mondja az írónő, hogy a pápa maga nyilatkozta az ötvenes években: lehetséges, hogy Isten valóban az evolúciót használta fel a teremtésben. „Egy ilyen nyilatkozat saját közösségének a sírverse.”

A segély csomagok, szeretetakciók kétessége miatt is felemeli szavát. Az ún. humanitárius cselekedetek ellenérzéseket váltanak ki benne. „Jótékonykodásunk mai

233

megoldásait helytelennek, sőt rombolónak, károsnak tartom”. Ugyanígy veti el a gyógyíthatatlan vagy nagyon súlyos betegek kezelésére való gyűjtési akciót, hisz ez a természet rendjébe, Isten rendjébe való súlyos beavatkozás.

Ennek kapcsán fogalmazza meg azt az élettapasztalatát, ami gondolom, sok emberben tiltakozást váltana ki: „... én még egyetlen igazi munkanélkülivel sem találkoztam az életem folyamán. Akiket én ismertem - pedig sokan voltak és vannak - egyszerűen csak nem akartak dolgozni vagy semmit, vagy csak mindig éppen azt nem, amit felajánlottak neki.” Erre emberek ezrei tudnák elmondani szomorú személyes élettörténetüket. Olyanok, akik valóban önhibájukon kívül váltak munkanélkülivé, és akik akkor sem találtak munkát, amikor már csak a félig megpenészedett kenyér várta őket vacsorára.

Az egyenlősdi, a „többségnek van igaza”-elve indulatokra serkenti. „Az egyformaság tényét kizárólag olyan emberek igénylik, akik valamilyen téren kisebbrendűnek érzik magukat. Ez saját gyengeségüknek gyötrő, fájó, kínzó tudatát bizonyítja, amit a beteg magának nem mer bevallani.” Azt vallja, hogy amíg a belénevelt egyenlősdivel nem mert szembeszállni, addig embertársaival szemben türelmetlen és haragos volt, hisz ugyanazt várta el tőle, mint saját magától.

Elutasítja a reneszánsz művészetét, mert pökhendien az embert helyezte középpontba, megfeledkezve Isten felsőbbségéről. „A reneszánsz templomok, paloták olyanok, mint a modern amerikai filmek, vagy mint a

234

filmek, színházak kulisszái: díszes homlokzat üres, hiányzó tartalom előtt.”

Hevesen ostorozza a „pótisteneket”. Ilyen példának okáért a biztonság utáni vágy vagy a félelem. Magyarázatként Jungra utal, aki szerint minden emberben, kivétel nélkül mindenkiben van egy belső mag, ami olyan transzcendens vágyak otthona. Ha pedig ezt a bizonyos magot nem töltjük fel Istennel, akkor törvényszerűen és ösztönösen feltöltjük mással, amivel aztán istenként bánunk. Azt hiszem, ha valamiben, ebben minden olvasó egyetérthet. Nem kell ugyanis senkinek messzire mennie, hogy megtapasztalja a „pótistenek” hatalmát: elég, ha magába pillant egy percre.

Érdekes, hogy a katolikus hitűeknél mennyire központi fogalom a bűntudat kérdése. Mensáros László is, aki mélyen spirituális, és mély spiritualitásában vívódó ember volt, sokat foglalkozott naplójában ezzel. John Irving azt mondja ezzel kapcsolatban egyik regényében: a katolikusokban olyan erős a nyomás a bűnvallásra, hogy gyakran szándékosan találnak ki ezt-azt, csakhogy bűnbocsánatot nyerhessenek.

Élthes Eszter könyvében vannak azért életrajzi utalások is. Így például a szigorú nevelőapáról, Bandi bácsiról szóló rész, aki százszor íratatta le a kislány Eszterrel: „a világ legbutább teremtménye, a társadalom söpredéke vagyok”, s ugyanakkor Thomas Mann-t, Fleminget tette meg kötelező olvasmányának. Nekem ezek a részek voltak a legizgalmasabbak. Az élet-mozinál érdekesebbet aligha tudnék elképzelni.

235

Az meg már az én külön bejáratú mániám, hogy szinte minden olvasmányban felfedezek jóga párhuzamokat. Amikor például azt olvastam, hogy „ha valaki nem tapasztalatból ismeri a keresztény életet, akkor az elméleti nehézségek hamarosan kételkedővé teszik”, akkor azonnal az jutott eszembe, hogy ez a jógával is így van. Amíg csak hallanak róla az emberek, meglehetősen ködös, és kétes képük van róla, csak a tapasztalat billentheti helyre az elfogadásában jelentkező egyensúlyproblémákat és képzavarokat.

A könyv végére pedig ugyancsak egy jógával kapcsolatos gondolat jutott eszembe, amit Elizabeth Gilbert fogalmazott meg. „A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését a szavak okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket pórázunkon. A saját mantráink bűvöletébe esünk.”

Az írónő arra kéri azokat, akik nem értenek vele mindenben egyet, hogy ne alkossanak azonnal elmarasztaló véleményt. Hátha egy adott alkalommal fordul velük a kocka és egyben világnézetük is, és mindaz, ami előtt addig értetlenül álltak, egyszer csak megvilágosodik.

Szót fogadok neki, mert nyitott ember vagyok. Nem ítélek el senkit sem nézetei miatt, és mindenképpen elgondolkodom azon, hogy mitől látja valaki teljesen másképp ugyanazt a világot, amit mind ketten

236

ugyanakkor szemlélünk. Talán máshol állunk nézelődés közben. Talán mások voltak a tapasztalataink. Ő a türelmét a katolicizmustól kapta. Én egy másik izmusból. Szerintem liberalizmus a neve.

Gerlóczy Márton: Mikecs Anna Altató

Schéfer Ida, most légy kerekes Terézia.

Fene tudja, hogy bukkant fel, bizonyára a szokásos netes szörfözéssel, amikor keresek valamit, és rá is akadok valamire, csak éppen nem arra, amit kerestem, hanem valami egészen másra, ami viszont már köszönő viszonyba sincs az eredetivel. De mindegy, még jobb is, egy nem várt kincs. Hát hogyne lett volna számomra az egy családregény, ami a felmenők naplóján alapszik! Nosza, gyorsan elolvastam, meghallgattam-néztem mindent, ami a témában fellelhető. Ezt el kell olvasni!

Nem is maga a stílus, vagy a történetfüzér bűvölt el, hanem a szituáció. Az a tény, hogy a nagymama és a dédmama is nagyjából azonos sorsokat futott be, ebből következően megegyező érzéseket és kínokat élt át, olyanokat, amilyeneket egyébként majdnem mindannyian. Érdekes, hogy mindkét nő egy naplóval osztotta meg a fájdalmát, valami belső késztetést érzett sorsa legyezésére. Csodálkoztam (ahogy Gerlóczy egy interjúban említette), hogy Jékely Márta nem olvasta anyja naplóját, csak a fiókjába süllyesztette, nem is sejtve, hogy egyszer majd több ezren lapozzák fel. Igazából sokkal izgalmasabb volt számomra a

237

tényfeltárás folyamata, az apró kis részletek, a titkok lassú kinyílása, amik az interjúkban bontakoztak ki, mint maga a regény.

Különös elbeszélési formákat használ az író, néha váratlanul csap át egyes szám első személybe, amikor Mikecs Anna, a három évesen vérhasban meghalt kislány beszél saját magáról, de többnyire a szokásos narratíva marad, az egyes szám harmadik személyű. A szerző dédanyja, Schéfer Ida, és nagyanyja, Jékely Márta (Jékely Zoltán húga, Áprily Lajos lánya) naplóján alapszik a történetszövés.

Már Áprilyt is kérlelte a lánya, Márta, hogy írja meg a család történetét, de Lajos úgy tartotta, hogy egy ilyen könyv túl nagy terhet és szomorúságot róna a családra (apja sikkasztott egy gyufagyárból) Gerlóczy Márton azonban már szerencsére nem volt ilyen tartózkodó, ő bátran vette elő a déd- és nagymama naplóit, leveleit, és megpróbálta az irodalom regényévé szőni az élet regényét.

Boldogtalan nők mesélnek életükről, akik a házimunkák véget nem érő robotjában őrölték fel fiatalságukat, reményeiket, vágyaikat, szerelmeiket. Mindketten tehetséges, többre hivatott nők voltak. Mindkettőt csúnyán megalázta, megcsalta férjük. Mindkettő több gyereknek adott életet. Jékely Márta, a nagymama első házasságából kettőnek, akik közül az első, Mikecs Anna, három évesen halt meg, a második, egy kisfiú, rögtön a születése után. Később férjhez ment egy szobrászhoz, Mészáros Dezsőhöz, tőle is született két gyermeke, az

238

egyikük, Zsófi, Gerlóczy édesanyja. Életét végigkísérte számos betegség, az egyik jött, a másik ment. Élő példa az ép testben ép lélek lehangoló igazságára.

Hasonlóságok tömkelege, már csak az asszonysors okán is, de személyiségünk folytán is. Kezdve a banális paprikás krumpli motívumon (nem tudta, hogy utálja a férje-nem tudtam, hogy ő mást ért alatta) a közös játékokon (fallabda, icka) át a szülés szeretetéig, egészen a mások előtt megszólalni nem tudás terhéig. Sokszor olyan, mintha ő én lennék, vagy fordítva.

Mindenben kételkedik, így semmit sem tudna biztosan állítani, hangjából hiányzik az erély, és a tekintélykövetelésnek az a foka, ami szükséges lenne a pedagógusfoglalkozáshoz. Nyomasztja, hogy rossz pedagógus, hogy nem tud az emberekkel bánni... És magányában szépen felöltözik, ki tudja, hátha mégis jön valaki. Felvettem új ruhám/ mert hátha ma hozzám/ eljön egy szép fiú/ csókolni forró szám. Magát is siratja, amiért nincs ideálja, és azt gondolja, nem is lesz már sohasem.

Na, és a FÉLELEM, félelem mindentől, ami félelmetes, és ami nem, félelem a gyilkostól, betegségtől, a súrlódásoktól, a zajoktól, Deszka Jánostól, rémhistóriáktól, koponyáktól, és attól, ha közelít a december vége. Félt az elhatározásaitól, a kezdeményezéseitől, a cselekedeteitől, mert majdnem mindegyik balul ütött ki, és ez bizonytalanná és önmarcangolóvá tette.

239

De van felismerés is persze, az mindig van, a felismerés, hogy nem lehet, nem érdemes fájdalmakon rágódni egész életünkben, mint ahogy tette Márta a szerető, Borbély Magdi miatt, aki még évek múlva is megdöbbentő és elgondolkoztató haragot váltott belőle. Amikor már túl mindenen, egy buszon szemben találja magát a megcsúfult csábítóval, aki már senkinek sem okozhat kárt, akkor is előbuggyan belőle, sebzett lelke legmélyebb bugyraiból a gyűlölet, és odakiabálja neki, hogy ő egy szajha, akit egész életén keresztül átkozott és akit legszívesebben most is szemen köpne. Mi értelme ennek? Az éveken keresztül csócsált keserűségnek? Ebbe csak az emésztőrendszer hal bele, Borbély Magdi biztosan nem.

Gerlóczy szájhúzós kelletlenséggel fogadta egyik riporter feltevését a könyv filmmé alakításáról. Pedig lehetne belőle film, nagyon is könnyen. Akár szürrealista álomképek lágy füzérével. Hisz annyi képpé dermedt pillanat van benne.

Ebéd az ükszülőknél. Az asztal patyolat fehér terítővel letakarva. Rajta középen egy színes futó. Egy másfél literes fajanszkancsó tele vízzel, egy másik fél literes tele borral. Terézia és a gyerekek tányérja mellé villa, Schéfer Andrásnak, a családfőnek kés is jár melléje. Leül termetes bőrfoteljébe és orrára tolja aranykeretes cvikkerét, a vacsoráig a Magyar Polgárt lapozgatja. Aztán nyílik az ajtó, és elsőként Terézia, a felesége lép be, nyomában a cseléd. A gyerekek a mákos laskából szednek a tányérjukra, Schéfer András pedig a sültből falatozik. Amikor szájához emeli poharát, ujján

240

megcsillan a nagykövű gyűrűje, közvetlen a jegygyűrű mellett.

A dédmamának, Schéfer Idának volt egy barátnője, akit egy kórházban ismert meg. Néha elment hozzá, és ilyenkor leültek, és hosszasan fésülgették egymás haját.

Ida a sötét fürdőszobába zárta a rosszalkodó Zsoltot (unokája Zoltántól), aki egy darabig ott gubbasztva sírdogált, aztán ha szólni tudott végre, kikiabált: csin, csin, itt a jó fiú. Valószínű, nem mondta senki Idának, amit Márta is csak később látott a tévében: a gyereket nem lehet sötétbe zárni, mert egész életében félni fog a sötét színektől. Márta félt.

Vagy: miután Márta elvégezte a gépíró iskolát, munkába áll Dunapentelén egy gyárban. Egész nap iratok fölött görnyed, ki sem látszik a munkából, Gerő elvtárs elhalmozta másolni való szovjet anyagokkal. Csak ír, ír, megállás nélkül, miközben fulladozik a teremben terjengő tömény cigarettafüsttől. Kalitkából szabadult rabmadárként hagyja ott a világnak ezt a sűrített poklát.

Vagy: Márta fekszik a nőgyógyászati műtőasztalon. Ki van kötve a négy végtagja, olyan, mint egy felkoncolásra előkészített csirke. Mindent lát a fölötte elterülő kerek tükörben, és a mindent érez, az érzéstelenítés nélkül végigvezetett műtét minden rettenetes fájdalmát. Krisztus jut eszébe ekkor, mert noha nem vallásos, megnyugtatja a gondolat.

241

Ki tudja előre, hogy minek mi lesz a vége. Ha tudnánk, értelmüket vesztenék a dolgok. Ki mondta volna meg például a tevékeny Áprilynak, hogy élete végén elér egy pontra, ahol katatón ürességgel állandóan csak egy szót ismételget, azon töpreng: szorongás, és innen kezdve nem érdekli semmi, semmi, még a saját neve sem, és soha többet nem mosolyog már, mert csak egy vágya lesz menni, elmenni mihamarabb.

Vagy ki mondja meg az édes, tündéri, kezelhető kisbabáról, Zsófiról, hogy egyszer majd fájdalmat is fog okozni anyjának, ahogy szakadékok szélére sodorja magát örökös nyughatatlanságával.

Babonás félelmek, sejtelmek is átsuhannak a művön, mint az életben is mindenkinél. A gyűrű például vándor motívumként. A konfirmálás után Ida egy gyűrűt kap anyjától. Ha a gyűrűből kihullik egy kő, Hegyi Árpád el fog hagyni, gondolja. Kiesik a középső. Következik Márta, Ida lánya, aki Lacival eljegyzésük után sétálni indul a Szamos partjára, a Hójába, kedvenc helyükre. Hazafelé Laci észreveszi, hogy nincs rajta a gyűrű. Márta három napig kutat utána. Mindhiába. A sorban a következő Zsófi, Márta lánya, aki Dezsőtől, Márta második férjétől kapott gyűrűt kéri el. De aztán el is hagyja, amikor Gyurival sétált a Duna-parton, elgurul. Így kapcsolódott a gyűrűhöz, mint tárgyi megnyilvánuláshoz, a balszerencsés ómen, mint babonás tapasztalat.

Vándormotívum az erősen kidomborodó hármas ér is a kézfejen, ami olyan, mint a szigony és ami Lajos megfigyelése szerint a felmenőkön időről időre visszatér.

242

Karinthy Frigyes: Capillária

Létezik egy ország.

A tenger mélyén található, lakói az oihák, nőnemű lények, furcsa, tejüveg-szerűen áttetsző testtel. Az a fontos számukra, ami érzékeikkel felfogható. Példának okáért minden használati tárgy vagy műszer ehető anyagból, rendszerint cukorból vagy csokoládéból készül. Egész nap finomságokat majszolnak, és élvezkedve nyögdécselnek hozzá. De ugyanilyen kéjes önkívületbe képesek esni egy finom piros kelme megpillantásakor is.

A hölgyek nem tartanak igényt hímnemű párjukra. Azaz mégis. Megtűrik a maguk között bullokoknak nevezett korcsokat, társadalmuk elcsenevészesedett háziállatait. Hagyják, hogy elkezdjék tornyaikat építeni, de csak addig, amíg azok lakhatóvá nem válnak. Akkor aztán kifüstölik őket onnan. A kevés életben maradott sem örülhet azonban sokáig „szerencséjének.” Ők az oihák pazar lakomáikon végzik, hiszen nincs is jobb egy öregkort megélt bullok agyvelejénél, pláne ha Nietzsche Zaratusztrájának könyvlapjaival hizlalták fel azokat.

A bizarr kép Karinthy Frigyes fejében rajzolódott ki. Ő írt egy könyvet Capilláriáról, a nők országáról, amelyben nem a leghízelgőbb képet festette a gyengébbik nemről. Egy olyan társadalmat ír le, ahol diktatórikus

243

egyeduralom formájában uralkodnak a nők. Csak az élvezetekre gondolnak, a férfiakat semmibe veszik.

A helyszín leírása kapcsán elmélkedik Karinthy azokról a tengeri állatokról, ahol furcsaságok tapasztalhatók az emberi társadalmakban megszokott nő-férfi viszonyához képest. Így például megemlíti azt a tengeri pókfajtát, melynek nősténye hússzor-harmincszor (!) nagyobb a hímnél. El lehet képzelni, mi történik végzetes találkozásukkor.

És innen már csak egy ugrás az ájtatos kabóca. Istennek e szokatlan teremtménye köztudottan leharapja párzás közben szerelmese fejét, ami Karinthy véleménye szerint „ájtatosságnak legalábbis különös.”

Talán a természetnek eme igazságtalanságát igyekezett helyrebillenteni Arabella című novellájával, amiben éppen a nő veszti el a fejét, a szó legteljesebb értelmében, hogy szerethessen. S valószínűleg ez a revans-vágy ihlette a szóban forgó művet is.

Pedig nem vádolható azzal, hogy utálta volna a nőket. Nagy szeretettel őrizte szívében mindvégig első feleségének, Judik Etelnek az emlékét. Ragaszkodott második, démoni feleségéhez is. Köztudottan bőséggel voltak kalandjai. Külön kötetet szentel a férfi és nő megbonthatatlan kötelékének, Egy nőt szeretni címmel.

De hogy is lenne vádolható rosszindulatú elfogódottsággal az az ember, aki Istenhez hasonlítja a NŐT, mert mosolyog és örül, hogy él, mert muszáj

244

megfordulni utána az utcán, mert egy üres szobában üldögélő férfi csak az oda belépő nőtől válik férfivá.

S aki így ír a kapcsolatokról: „... a nő nem csak test és a férfi nem csak lélek, és a nő nem csábító és a férfi nem csábított, és nem tengely és kerék, és nem nap és hold, hanem ikercsillagok, egymás körül keringve csábító és csábított mindkettő.”

Kovács Júlia: Az árva Mariska naplója

Kovács Júlia egy Tiszahát-vidéki faluból származó lány, aki korán elvesztve édesanyját Budapestre került. Először egy olyan családhoz, aki mindenes cselédként alkalmazta. De mivel Mariska szép és zsenge volt, mint a friss tavaszi gyümölcs, a férfiak örökös prédájává vált.

Néha kicsit már gyanús is az a kapóság, ami Mariska körül kialakult. Úgy tűnik, hogy feltűnése nyomán megannyi megigézett szempár, később matató kéz is bújik ki a föld alól.

Mariska egész pesti élete másból sem áll, mint abból, hogy elbujkáljon a koslató férfiak elől. Ezért különféle rejtekhelyekről látjuk előbukkanni, szemetes kukák mögül, ágyak, vagy éppen a lépcsőfeljáró alól. Még akkor is, ha szemetet szórtak rá. Mert finom lénye inkább tűrte a rádobott szemétkupacok gusztustalan halmazát, mint a férfikezek még ennél is gusztustalanabb tapogatózását.

245

De nemcsak a férfiak bántak vele gazul, hanem majdnem mindenki, akit mellé sodort az élet. Mostohaanyja tényleg mostoha volt, a javából. Minden munkát a nyakába varrt, bevádolta az apjánál, vagy bezárta a fészeren, és vízen, kenyéren koplalta.

Nagy barátnője, aki nyájas volt vele, megjátszotta az odaadó barátot, szintén becsapta, életér tört, és többször is meg akarta mérgezni. Hol a sütibe rakott bolond gombát, hol a csónakról lökte a tóba.

Mariska meg csak tűrt, mert nemcsak teste volt szép, de lelke is, és a széplelkek már csak ilyenek. Közben pedig folyamatosan fohászkodott az éghez, korán elment drága édesanyját siratva.

Stílusát tekintve langyos, kicsi szókinccsel, költői vagy lírai rétegek teljes hiányával A történet sem kifejezetten lebilincselő, inkább csak csendes, dísztelen elbeszéléssor. (Persze, ez lehet szándékos is, éppen a hiányokkal rímelni az egyszerűségre.)

Az egészben legizgalmasabb momentum a tény, hogy ez a lány, a napló írója aztán Hatvany Lajos felesége lett (akit egyébként úgy tartanak számon, mint aki „valamennyi társadalmi osztállyal házasságot kötött”). Frigyükből egy fiú és egy lány született. Az ezzel kapcsolatos levelezések (amik mellesleg a mellékletben kaptak helyet) a könyv legizgalmasabb részei.

Igazából nem tudom, miért és kinek íródott ez a könyvecske. Hogy a korabeli sajtó miért szentelt rá

246

néhány kritikát, és hogy egyáltalán miért jelentették meg, az már örök titok marad. Minden bizonnyal többet nyomott a latban az, hogy kinek a felesége volt Kovács Júlia, mint az, hogy volt-e tehetsége vagy sem. Na, de végtére ez manapság is így van. A hírnévhez bőven elég, ha odakötjük életünket valakihez, akinek már ez megadatott. Az ő sikereinek felszállópályáján ezek után mi, a tök ismeretlenek is felrepülhetünk. Igaz, arról már senki sem biztosít, hogy milyen lesz a landolás. Egyáltalán, hogy földet érünk-e. Szerintem ez történt árva Mariskával is. Árva maradt a felszállás után is, nem repítették tovább a siker szárnyai. Legalábbis erre lehet következtetni abból a hírből, amely szerint a meglehetősen nagy példányszámú kiadásból (6 ezer!) még tíz év múltán is ott hevert porosodott egy raktárban a java. Meg aztán a kritikák sem halmozták el virágesővel. Inkább vitriollal öntötték nyakon. „A komoly és elfogulatlan kritika az ilyen jelenségről csak mint az irodalom szomszédságában levő pathologikus tünetről vesz tudomást.”

Lengyel Nagy Anna: Fehér ember a lyukban

Az életben olyan kevés biztos dolog van. Örökké változó személyek, helyszínek és szituációk indáznak körül bennünket. Ilyen az életünk.

Nincs hát semmi csodálkozni való azon, ha olvasmányainkban is hasonlót találunk. A misztika minden jó könyvbe beleszövődik ilyen vagy olyan módon. Különös paradoxonként egy történet a mesés

247

elemeitől lesz valóságos. Ettől érezzük úgy, hogy hasonlít saját életünkhöz, ettől lesz ismerős és könnyen befogadható.

Lengyel Nagy Anna történetei is ilyen mesés környezetben játszódnak. Eleve sejtelmessé teszi a távolsága. Valahol Ausztráliában, a legtávolabbi, legelszigeteltebb kontinensen létezik egy kis helység, ami attól érdekes, hogy lakói opál-bányászattal foglalkoznak. No, lám, itt a második számú érdekesség. Lehet, hogy nem tudunk sokat az opálról, de annyit bizonyosan, hogy valami szép és értékes kő, valami kincs-féle (megint egy mesés elem!). S aztán ott vannak a bányászok, a maguk sokat sejtető beszélőnevükkel és sajátos élettörténetükkel.

Kiskoporsós, akit mindenki kerül, mert balszerencsés lé-nyétől úgy irtóznak az emberek, mint a himlőtől: jaj, csak nehogy ránk ragadjon! Vagy Steve, aki, mint Süskind felkapott hőse, bármikor képes arra, hogy szagokat és ez által szinte érinthető emlékképeket idézzen fel. Aztán ott van Repülőgép George, aki teljesen váratlanul, hol itt, hol ott bukkan fel, háboríthatatlanul közlekedik a térben és az időben.

Első látásra igazán nem mondható vonzónak Coober Pedy. A legyek százával röpködnek a város falai között, nem kímélve sem embert, sem állatot. Ellepnek mindent, még az ember szájába is bepimaszkodnak. Hőség honol a tájon, még éjszaka sem kegyelmez. Ha mégis szellő támad, az is csak arra jó, hogy felkavarja a vörös homokot, ami aztán újabb rétegként telepszik az így is

248

por borította fákra. Ócska kalyibák foghíjas sorozata alkotja a települést.

Mégis, kell lenni valami varázsos vonzerőnek, mert aki erre téved, letelepszik, és valószínűleg a maga számára is megmagyarázhatatlanul, de kezdi tűrhetően (vagy előző életéhez képest akár kitűnően) érezni magát. Innen már nehezen mennek tovább, elkábulnak a légkörtől, amit főleg az opál és annak bűvköre lehel.

Önálló történetek halmaza ez a könyv, amelyeket egyfelől a szereplők kötnek össze, akik úgy bolyonganak egyik meséből a másikba, mint valami kósza, kóbor vándorok. Másfelől persze, mi más is kötné egységbe a sztorikat, mint maga az opál. Mert ez van itt, ezen a poros vidéken a központban, ez a különös drágakő, aminek önálló élete van és saját törvénytára. Belengi a misztika (mint ahogy mindenkit, aki kezébe veszi). Állítólag az aztékoknak elég volt egy darab opált küldeni ellenfelüknek ahhoz, hogy az tudja, milyen veszedelem következik.

Minden kőnek egyénisége van és mindegyik tartozik valakihez. Mint ahogy a lélekpárok is egymásnak teremtettek, úgy teremtődik valakinek, egyetlen valakinek, az az egy, az egyetlen. „Az opál tiszta misztérium. Az abszolút véletlen műve... valamikor, évmilliókkal ezelőtt víz volt, tengervíz... Rejtély, megfejthetetlen titok: miért éppen ebből a vízcseppből lett opál, és miért nem egy másikból, egy másik helyen?”

249

Rejtélyes, ugye? De ismerős is. Mire is emlékeztet? A világ keletkezésére? A természet törvényeire? Vagy éppen személyes életünkre?

Lévai Katalin: Karácsonyi égbolt

Amikor a főhősnő, Laura megtalálja azt a bizonyos szürke kalapdobozt, benne szülei rejtegetett életének leveleit, akkor arra gondoltam, hogy de hisz ilyen kalapdoboza mindenkinek van, csak nem mindenki találja meg. Ez a különbség a kalapdobozok között: vagy megtaláltatnak vagy nem. De hogy vannak, ahhoz nem fér semmi kétség.

Meg az is eszembe jutott, hogy az ember élete annyira közhelyes. Azok a helyzetek, amiket Lénárd Katalin megjelenít, nagyon is jól ismertek, mert minket is érintenek, de ha miket nem, valamelyik testvérünket, rokonunkat, szerelmünket vagy iskolatársunkat biztosan.

Szerelmi háromszögek, megcsalások, családi titkok, elhallgatott múltak, mindennapos jó (?) ismerőseink. Nagy valószínűséggel minden olvasó volt már benne, vagy nyakig, vagy csak bokáig mártózva. (Erről a szókapcsolatról most Réz Pál jutott eszembe, Bokáig pezsgőben című memoárja, ahol a cím paradoxonja az eredeti jelentésköre - pezsgő, jólét, vigalom stb. - és valóságos tartama - szándékosan eltört üvegek, fájdalom, félelem stb.- között feszül.)

250

Ahogy Koestler mondja: a legnagyobb pillanatokban úgy viselkedünk mindannyian, mint egy ponyvaregény szereplői.

De bizonyos szempontból más a regény és más az élet.

Amikor Laura, ötven évesen belebotlik egy új szerelembe, akkor lépésről lépésre ugyanaz ismétlődik meg, mint pár évtizeddel azelőtt apja és akkori szerelme között. Az a szituáció, azok a pillantások és azok a szavak.

Nem tudom, hogy ez valóban így volt-e, de azt tudom, hogy vannak analógiák, sorsismétlések, klónozott életutak. Tehát akár elő is fordulhatott ilyen csoda. Hogy én is egy közhellyel éljek: az élet tényleg sokkal jobb történeteket tud írni, mint a fantázia. De ami az életben meglepő, fantasztikus, és misztikus, az nem biztos, hogy leírva is az. Az élet akkor jó, ha közhelyes. A regény meg akkor, ha eredeti.

A regényt családregényként kínálják. Mint tudjuk, ezek vaskos, több szálon gazdagon futó, népes családi viszonyokat bemutató művek.

Noha ez a könyv terjedelmét tekintve meg sem közelíti azokat, bizonyos szempontból mégis nevezhető családregénynek. Hisz valóban a dédanyákig nyúlnak vissza a szálak, mindegyik fontosabb rokonról kapunk némi információt. Ily módon a családfa kibontakozik előttünk, még ha nem is mamutfenyő, de mint egy elemzője találóan írta: bonsai formájában.

251

S ahogy ez a családregényektől szintén elvárható, ott van, akaratlanul is, és nagy fajsúllyal a mindenkori történelem. Elsősorban a szülők életében. Hisz az az időszak volt „gazdag” fordulatokban.

Ezen is elgondolkoztam a könyv olvasása során: a mi korunkból mik maradnak meg csomópontnak? Mi jellemzi majd múltunkat és benne magunkat? Kiket vádol meg, és kit emel piedesztálra a történelem? Mi szakíthat szét családokat vagy szerelmeket? Az Orbán-Gyurcsány kettőség? Az újból tomboló szélsőségek? A politikai intolerancia?

Akkor a világháború, a holokauszt, a kommunista eszmék a szocializmus építése, a forradalom és a konszolidáció évei, és annak minden visszásága és őrülete hagyott lenyomatot a kis ember életén, mint a fosszíliákban a levélerezetek.

Nanus és István (Laura szülei) házassága a gyermeki emlékezet szerint normális mederben folyt. Ezért volt meglepő és döbbenetes szembesülni a valós múlttal, ami inkongruens volt a sajáttal.

Ez mindig furcsa találkozás. Vannak körülöttünk emberek, akikkel hosszú éveken keresztül összeköt a sors, s akik elsősorban szülő szerepben láttatják magukat. Ez a szerepjáték viszont annyira rájuk tapad, mint egy hosszan hordott, elnyűtt kabát a viselőjére. Egyszerűen hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy ők nem csak szülők, hanem szeretők, feleségek és férjek, nők és

252

férfiak. S amikor mégis ezekben a szereposztásokban kerülnek elénk, zavarodottak leszünk, tanácstalanok, becsapottak.

Nem véletlen, hogy Laurában is megfogalmazódik: vajon az az ember, aki két merőben különböző nőben keltett ugyanolyan nagy szenvedélyt, ugyanaz volt-e, aki esténként felolvasott neki, és akit ő apának szólított?

A házaspár szerelmi háromszögben élte le életét. István fiatal korában, a háború előtt akadt össze Klárával, a budai úri negyedben élő szép és művelt lánnyal. S ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek. Akkor is össze voltak kötve egy ezüstszállal, amikor lanyhult már kapcsolatuk, és amikor mind ketten mást akartak az élettől, mint a másik. Vannak ilyen kötelékek az életben, divatos és elcsépelt szóval ezek azok a bizonyos karmikus kapcsolatok. Vagyis olyanok, amikből akkor sem tudunk kikászálódni, ha az összes energiánkkal ezen vagyunk is. Egy fogságba ejtett madár felesleges szárnycsapkodása kerekedhet csak belőle, szabadulás soha.

Klára és István végig szereti, támogatja egymást. Hol Klára menti meg István életét, hol fordítva. Ahogy a történelem szelei fújdogálják a két kis homokszemet. A két ember olyan szimbiózisban élt egymással, ami csak a nagy szerelmeknek adatik meg. Amikor már az álmaik is összekeveredtek, és a reggeli ébredésnél azt sem tudták, hogy előző este melyikük gyomra fájt.

Közben István megnősült, és elvette a kedves kis varrónőt, szintén szerelemből. Klárát később Genfbe

253

vezette az akarata, maradt Nanus, most már az egyetlen. A két nő drámai találkozását még tartogatja a sors, és István temetésén rukkolt elő vele. Ott állt egymással szemben a két nő, aki ugyanazt a férfit szerette, egy életen át. Csak szemük villan, mint Kosztolányinak, ha ismeretlen ismerősökkel futott össze. Csakhogy ők, vele szemben, nem mondhatják: „Lásd, téged is szerettelek.”

A múlt idézése mellett a jelen is porondon van, Laura és a lánya, Nikó személyében. De a jelen mutatkozik meg olyan aktuális kérdésekben, mint a cigánygyűlölet vagy a kiégési szindróma rövid kitérői.

Laura mondhatni tipikus női helyzetben áll elénk. Debütálása pillanatában veszti el második férjét, a sármos és gazdag fogorvost, aki, mit ad isten, egy fiatalabb kolléganője kedvéért dúlja fel a családi békét. Hát erre nem lehet azt mondani, hogy „minő véletlen”. A férfiak kapuzárási pánikja (és a nőké is) olyan gyakori ajtócsapkodás, ami, miként a válások, legalább minden második háztartásban hallatszik, s legalább egyszer. Ráadásul Miklós az a típusú férfi volt, akit a közvélemény „műgyűjtőnek” titulál: a szenvedélye addig lángol, míg meg nem szerzi újonnan kiszemelt kincsét. A zsákmányszerzés után viszont nem sokkal jelentkezik a „mikor léphetek le ebből az üres románcból” sürgető szindrómája.

De ugyanilyen gyakori az az érzéshalmaz is, ami egy hasonló helyzetben eláraszthatja az embert. A szívroham szorításával fellépő félelem az öregedés, a magány miatt,

254

a „mi lesz most én velem, egyedül” címkéjű aggodalom ellen.

Mivel a párkapcsolat a történetszövés szerves része, elkerülhetetlenek az erotikus mozzanatok. Az írónő él is velük szívesen.

Mind közül legerotikusabb az a jelenet, amikor Sándor, a nagypapa játszik felesége testén. Ahogy a vonóját húzza végig Teréz erotikus pontjain, s ahogy a test erre a zenére táncolni kezd, az valóban érzéki jelenet. Talán nem véletlen, hogy épp ez került a könyv fülszövegébe.

Az erotika mellett a líra húrjai is megpendülnek. Amikor például arról ír, hogy milyen volt Budapest a német megszállás idején („Volt egy város, ahonnan megszökött az álom.”) Vagy amikor a temetést meséli el („Csak a szertefoszló időt tarthatták gyöngéd ujjaik között.”)

A múlt fátylának fellebbentése sokféle lehet. A Benjamin Button életében a főhősnő, Daisy naplójából göngyölődik fel a tisztázó múlt. Egy százéves olasz férfi hetvenhét évi házasság után kötött útilaput felesége talpára. Akkor találta meg annak szerelemes leveleit. Ebben a könyvben pedig a főhősnő, Laura életét tette helyére. A múlt kirakós játéka rendezte el saját puzzle-jének addigi kaotikus halmazát.

Makkai Ádám: Az erő

255

Az alcím nem árul zsákbamacskát, épp ellenkezőleg, pontosan definiálja a könyvben foglaltakat: Szabálytalan önéletrajz versben és prózában. Így aztán, ha az önéletrajzra szomjazó olvasó arról panaszkodik, hogy de hiszen ebben a könyvben nincs is önéletrajz, akkor magára vessen. Előre meg lett mondva, hogy szabálytalan lesz.

Egy szonett koszorúval indít a rendhagyó írás. Utána prózai rész következik, de versszakokkal teletűzdelve. Olyanokkal, amik tovább- és átírására biztatja az író az olvasót.

A prózai szemelvények többsége valójában nem önéletrajz, inkább csak elmélkedés életről, halálról, isteni igazságszolgáltatásról, és igazságtalanságokról. Általános emberi problémákról. Arról, hogy a világ egyik fele éhen hal, míg a másik saját zsírjába fullad bele. Az étkezés, túltápláltság, étel-függőség motívuma egyébként többször is előbukkan a műben, például akkor, amikor rímbe szedi a témát („... kell-e hát ürügy a táplálkozásra,/avagy természetes joga volna az embernek,/hogy mindenki abba harap, amibe tud?” vagy „...hogyan lehetne tizenöt kiló zsírt/kiolvasztva testemből energiává alakítani/és elküldeni a kurd meg a szomáliai gyerekeknek?”)

Szól arról, ami Recsken történt, és ami annyira bizarr, hogy felfogni is nehéz. Létezhet ilyen abszurditás? Néhány „kivételezett” fogoly, hat-hét ember a kétszázból, mobil-zárkát cipelt a hátán. Ebben az esetben ez nem metafora, szó szerint értendő. Olyan vasketrecet

256

hordoztak magukkal (gondosan megágyazva egy deszkalappal), amit egy arra alkalmas pillanatban négyszögletes cellává nyitottak, és abba préselődve ástak tovább.

Az emberi kegyetlenség lélektana egyéb „csemegékkel” is szolgál. Kijevi orosz családok mesélték a hírhedt babij jar-i kivégzésekről, hogy a SS-katonákat roppant módon megviselte a halálosztás véget nem érő fáradtságos sora. Muszáj volt időnként egy kis cigarettaszünetre elvonulni és eldúdolni közben egy-egy szentimentális dalt.

Új aspektusokból szemlélhetünk dolgokat, olyan látószögből, amire eddig egész biztosan nem terjedt ki a figyelmünk fókusza. Például itt van a Lorenz-i pillangóhatás, ami Makkai Ádám megfogalmazásában így hangzik: „Egyetlen levegőszippantás valahol az utcán, és valahol valakit valahol a befolyásod alá sodortál.”

Vagy a macska-egérharc, amiben az egér halálfélelme „gasztronómiai tényezővé” válik. Eddig ugyebár úgy gondoltunk erre a mindennapos kis kedves történetre, hogy a macska azért kergeti olyan hosszasan kiszemelt egérkéjét, mert az sokkal fürgébb nála. Ez az évezredes tévhit most dőlt össze. Kiderült, hogy az ismételt el-elengedéssel az egér szervezetében olyan anyag szabadul fel, mely valósággal megpuhítja az egér amúgy elég rágós húsát.

257

Valószínűleg nem ez az egyetlen, és pláne nem ez a legnagyobb tévképzetünk, amivel egyébként akár egy életet is leélhetünk békében.

S az élet? Az is kap egy új aspektust. Igaz, de nem igazán vigasztaló. „... rádöbbentem, hogy az élet az anyaméh nevű fekete lyukkal kezdődik, melyből az erő kipréseli az embert, és a sír nevű fekete lyukkal ér véget, azaz fordítva: az anyaméhben kezdődik a halál, és a sírban az öröklét.”

Konkrét életrajzi töredékeket is kapunk, noha valóban elenyésző mennyiségben. Felvillannak az anyával kapcsolatos képek, az orosz megszállás „emlékezetes pillanatai”, vagy Muki, az egykori tanítvány, aki a Himnuszt énekelte halálos ágyán.

Kár, hogy ilyen szűken mérte az író az emlékezését, pedig lett volna miből merítenie.

Egyrészt nem akármilyen családba született, másrészt nem akármilyen életutat járt be. Apja Makkai János újságíró volt, anyja Ignácz Rózsa, aki színésznősége mellett számtalan könyvet is írt. Nagybátyja és egyben keresztapja Makkai Sándor, a híres erdélyi író volt.

Makkai Ádám élete úgy fonódik a nyelvek köré, mint ahogy a borostyán a házak falaira. Írni „csak” hat nyelven tud, beszélni ennél egy kicsit több nyelven. A családi legendárium féltve őrzi azt a mókás helyzetet, amikor egy telefonhívásra (mellesleg Kodolányi Jánossal társalogva) válaszol a maga viccesen kuszált, németes

258

magyarságával: „Ász ányuká nem fán ithon, én fágyok á gyerek ász ányukátol...” Nem mindennapi helyzetek történnek meg vele, amikben a nyelv a főszereplő: angol anyanyelvűeknek tanít angol nyelvet - és mellesleg a maláj királynak. Verseket alkot, publikál. Nyelvkönyveket ír, egyetemeken tanít nyelvet, és megszerkeszti a magyar költészet kétkötetes antológiáját. (A csodaszarvas nyomában) Még harmadik felesége is a nyelvhez köti bizonyos szempontból, hiszen Arany Jánosnak, a nagy nyelvzseninek a leszármazottja.

Ebből az életből lehet önéletrajzot írni. Mi, olvasók érdeklődve várjuk, hogy meg is tegye, mint ahogy ezt megígérte egy közelmúltban elhangzott rádióműsorban.

Márai Sándor: Béke Ithakában

Az irodalmi művek esetében az az izgalmas és szép, hogy mindenkinek van egy saját olvasata. Pedig adott egy objektum, egy szavakkal, mondatokkal telesorjázott papírhalmaz, ami változatlan. Ugyanazokat a szavakat tartalmazza. De ugyanazok a szavak másról szólnak az egyiknek és másról a másiknak.

Ez jutott először eszembe, amikor Márai Béke Ithakában című könyvét olvastam. Adott egy történet, amit az én korosztályom nagyon jól ismer, mert számtalan formában megkapta. Hallhatta meseként, végignézhette tévésorozatban, tanulhatta, ha gimnáziumba járt, és még egyszer megismételte, ha egyetemre is.

259

Az örök történet, az alapmű, Ulysses bolyongása. A sok tálalás ellenére is azonban eléggé egyöntetű kép alakult ki a főszereplőről, és a történetről magáról. Egy mindenképpen pozitív irodalmi és történelmi alak bontakozott ki előttünk, sok-sok legendával megspékelve, állandó jelzőkkel halhatatlanná téve.

Aztán jön ez a könyv, amiben felborul az addig felépített hitrendszer. Itt egyszerre egészen más megközelítésben tűnik fel Odüsszeusz és vele együtt az olimposzi istenek. Sokkal emberibben, és ebből kifolyólag kevésbé magasztosan.

Mert Helénát, Menelaosz csodaszép feleségét a legritkább esetben látja úgy az ember, ahogy Pénelopé látta: pattanásos hátú, rossz emésztésű, dögletes szájszagú világhírű csoroszlyának, aki mindennek tetejébe buta és alattomos is.

De öregnek sem igazán tudjuk elképzelni őt. Pedig Télegonos így találkozott a Szent Háború Nagyasszonyával: banya volt akkor már, akinek rizsporos és festékes arcát ezer lánc szelte keresztül-kasul. „Felismerhetetlenül eltorzult Eszmény” vált Szép Helénából. Az ilyen lelki megrázkódtatásra csak mély megrendüléssel lehet válaszolni. „Megborzadtam, mert először értettem meg, hogy minden veszély között, ami a földi létezés során az emberi lényre várakozik, legközömbösebb ez a láthatatlan és alattomos, kivédhetetlen ellenfél, az idő!”

260

Athénére se úgy gondol az ember, ahogy azt Pénelopé tette, akinek egy elhízott, kancsi aggszűznek tetszett a bölcsesség többre hívatott istennője.

Az istenek mellett az egyszerű földi hősök nimbusza is összeomlik. Mert miként lehetne vélekedni azokról a bátor harcosokról, akiket az unalom vagy a kapzsiság kergetett a harcmezőre, vagy éppen az, hogy halálosan unta a feleségét.

A könyv tehát egy jól ismert történetet mesél el, egyáltalán nem ismert verziókban. Ulysses történetét három szemszögből. A történet ugyanaz, mégis mind három résztvevő másképp kommentálja, mást lát meg belőle. Pénelopé, az „okosszívű” feleség, Télemakhos, a „távol harcoló” fiú, és Télegonos, Kirké és Odüsszeusz közös gyermeke, a későbbi apagyilkos és (mellesleg Pénelopé második férje) mutatja be az ő saját Fénythozó-verzióját.

A különálló fejezeteket egyrészt az köti egybe, hogy ugyannak a történésnek a szereplői ők. Másrészt a forma. Minden fejezet végén biblikus drámaisággal zár a refrén: „azt hiszem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban nem tudhatom, milyen volt-mert én csak a felesége voltam.”(„mert én csak a fia voltam”, „mert én csak a gyilkosa voltam”)

Úgy látszik, az ember kíváncsisággal kezdődik-állítja Pénelopé. Hisz férje „nem csak a betolakodott görögök dölyfe miatt szállott le az isteni rangsorból a földi világba. A kaland polipkarja rántotta le a mélybe, ahol

261

az emberek élnek... az emberi kaland, a kíváncsiság. Ő maga önként szállott le az emberek közé, mert ivott a kíváncsiság habos-szennyes italából, és ember akart lenni.”

Hát megkapta. Vaskos emberi tulajdonságokkal együtt. Föníciai kalmár módjára szerette az aranyat és az ezüstöt, mindenkit megölt, akiben nem bízott, vagy aki az útjába került. Hiú volt, akit felettébb módon zavart korán jött kopaszsága. Hősködött, miközben félt a kutyáktól. Megrögzött szokásokhoz ragaszkodott. Egyetlen ígéretét sem tartotta be, kivéve az egyet, az utolsót, amely szerint hűséges hitvese karjai közt fog meghalni.

Pénelopé tőle tanulta meg a leckét, azt, hogy az emberek soha nem olyan veszedelmesek, mint akkor, amikor bosszút állnak olyan bűnökért, amelyeket egyébként ők maguk követtek el. Meg azt, hogy ha lelkiismeretről kezdenek papolni, akkor valójában menekülési terveken törik a fejüket.

Telemakhosnak, a fiúnak sem sokkal fényesebb a „fényt-hozóról” kialakult képe. Azért kelt útra, mert rettegett a pillanattól, hogy apja hazatérve őt fogja eltenni láb alól. (Igaz, ezt a fenyegetettséget szolidan és jó fiú módjára csak ekképp kommentálta: „bizonyos, hogy kevés hajlama volt a családi élethez.”) Vándorlása során egy sor emberrel, férfivel és nővel találkozott, akik arról panaszkodtak neki, hogyan rövidítette meg őket a „nagyleleményű”. „Elvenni könnyű kézzel tudott, nagyszabásúan és mellékesen.”

262

A fiú elmosódó emlékeiben így egy kapzsi, mohó, és zsákmányra éhes apa képe bontakozik ki. Ez nem túl felemelő, még akkor sem, ha egykori szeretői (amelyből volt egy rakatra való) minden hibája ellenére is nosztalgiával emlékeznek rá.

A harmadik mesélő, Telegonosz, nem mindennapi felmenőket mondhat magáénak. Apja a világvándor Odüsszeusz, anyja meg Kirké, a varázsló, aki mindenkit, aki nem nyerte meg a tetszését, disznóvá változtatott. Még fia szerelmét, Skyllát is, akit aztán a biztonság kedvéért még fel is tálalt egy bőséges és ínycsiklandozó vacsora keretében. Még ilyen kivételes szülők sem biztosítékok azonban arra, hogy elkerülje az ember a végzetét. Mint ahogy Telegonosz sem.

Így a görög sorstragédiáknak megfelelően ő lett apja gyilkosa. Ahogy az elrendeltetett.

Rubin Szilárd: Csirkejáték

Azért rendeltem meg ezt a könyvet, mert Pilinszky azt nyilatkozta, hogy többek között őt olvassa. Aztán kiderült, hogy barátja volt az illető. Ahogy utána olvastam, egy elvetélt író volt, talán tehetséggel, de biztosan ki nem bontakoztatva.

Évtizedekig írt egy könyvet egy gyilkosságról, ahol az áldozatba beleszeretett. A Csirkejáték című könyvét tartják a legsikeresebbnek, engem nem ragadott el.

263

Tulajdonképpen egy szerelem története, ami a kisgyerekkorra nyúlik vissza. Orsolyával is itt találkozik. Aztán egy-egy fejezet az emlékezés egy-egy epizódja. Orsolyával a vonatos kiránduláson, a hajón, a lakásban. Szocialista feelingű identitászavarokkal. A főhős szegény proli, aki viszont, ha akarna, dicsekedhetne tehetős felmenőkkel, de a kiválasztott Orsolya viszont deklaráltan nagyúri környezetből jött. Végül megismerkedik egy kommunistával, bár a főhős a végsőkig zaklatja. Közben néhány barát tűnik fel, különösebb jellem- vagy lélekrajz nélkül, csak mint jelentéktelen díszlet, tapétaminta, papírmasé figura.

Kicsit groteszknek tűnnek a szocialista szlogenek, innen nézve nem lehet eldönteni, hogy a korral azonosulás vagy csak paródia. Amikor Orsolya nem akarta, hogy az egyetemen zavarja, akkor hirtelen felindulásában és dühében egy tacepaot rakott ki a faliújságra, hatalmas betűkkel hirdetve sérelmét: „Büdösek neki a prolik, de a demokratikus egyetem jó! Mindenki tudja meg, hogy burzsoá hiúságában még a szeretőjét is szégyelli.”

Egy másik gyöngyszem, amikor a vetélytársával vitatkozik, azt mondja az „ellenfél”: „Azt akarom, hogy egészséges kommunista asszony legyen.”

De legalább azt megtudtam, mit jelent a Csirkejáték szó. Időhúzás, Amerikában nevezik csirkejátéknak. Ki mer a sínen maradni legtovább a robogó vonat előtt. Most már tudom, hogy a Kontroll című film címe is lehetne ez. Hisz ott is ugyanezt a játékot űzik a szereplők.

264

„Bármilyen gonosz hatalomnak odaadtam, alávetettem volna magam, hogy sorsom körvonalat és tartalmat kapjon. Irigyeltem a múltban üldözött zsidókat, akiknek a létproblémáját világosan kirajzolta halálos ellenségeinek gyűlölete.”

Salamon Pál: Pál: Az utazás

Én is úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint egyik méltatója: fogalmam sincs, mit akart kifejezni vele, és miért írta. Marxtól például ezt kérdezik: a zuhanás előtt a legilletékesebbtől tudjuk meg, miért tántorgunk a szakadék szélén. De nem hogy erre nincs válasz, hanem semmire, olyan, mintha mindig odázódna a dialógus, majd csak lesz valami, majd csak kibontakozik valami, fény derül valamire - ez az olvasó vágya végig, de csak vágy marad. Megfogalmaz még egy célt is, ami ugyanolyan nesze semmi fogd meg jól, mint a nagyoknál tett látogatások: „... utazásunkra azért indultunk, hogy apám költői nyelvét, a tettek nyelvét beszélve megválaszolatlan szóbeli imáink és könyörgéseink helyett a tettek nyelvén szólva értessük meg magunkat a Teremtővel.”

Az előző könyve, A Sorel ház nagyon tetszett, odavoltam érte, igazi családregény-csemege.

De itt szinte semmi. Az író apja már korábban meghalt, de egy idő után újra ünnepelni kezdte születésnapjait. Így tette élővé. Aztán azzal, hogy ebben az utazó regényben utaztatja. Négy Javíthatatlannal, akit éppen az apa

265

tanácsára börtönökből hozott el. Egy fiút, aki anyja fizetővendégeit szúrta le, egy lányt, aki nevelőapját égette halálra, miután többször fajtalankodott vele, egy fiút, aki bankot rabolt, és a negyedikre már nem is emlékszem. Nem tudom eldönteni, mi az ő szerepük, mi a történet lényege vagy szimbólum rendszere. (Hozzáteszem: nekem és akkor! Ez nagyon fontos, mert lehet, ha más kontextusban olvasom, más ismeretekkel, személyes érintettségekkel, akkor minden másképp csapódik le.) Szóval ezek hatan útra kelnek, és a történelem nagyjait keresik fel. (Hitler, Sztálin, Marx és Churcill - ebben a sorrendben, amiből látszik, hogy időrend nélkül) Semmit mondó, időt húzó, ismétlődő párbeszédek. Nincs reveláció vagy felismerés, vagy vaskos gondolatok. Vagy csak nem jól olvasom. Vagy nem jókor. Nem tudom. Közben szerelmi szál Bernadettel, az apagyilkossal, és Annával, aki Sztálin titkos ügynökével. Minden érthetetlen nekem ebben a könyvben.

Például az is, hogy Buddha szavait szándékosan adta-e Sztálin szájába. Ha igen, mit akart vele üzenni (Ön szerint, Sztálin elvtárs, mi az ember végzete. A születés.)

Érdekes formaiság, hogy rengetegszer szerepel benne a mosoly leírása, pillanatfelvétele, nem tudom, hogy szándékos-e, valamilyen szimbólum-tartalommal, vagy csak az ismétlődés egyik megnyilvánulása.

Egyetlen konklúzió született bennem az olvasása során: nagyon úgy tűnik, hogy minden ember hordoz egy-két súlyos mondatot, amit egy életen keresztül cipel a vállán

266

keresztként. (Mint ahogy legendákat is, amik újragördülnek egy-egy családi összejövetel alkalmával, mindig ugyanaz, ugyanúgy.) De ne legyünk pesszimisták: akár áldásként is. Szóval (Vásári Tamástól tudom, hogy Kodály utálta ezt a szót, és ebben a kis szösszenetben, már annyiszor leírtam, hogy lassan magam is), hogy az ember élete néhány mondat és legenda csupasz fájára tekeredik. Ő ezeket említi itt is, többször is. Talán csak azért írta ezt a kis könyvet, hogy még egyszer, ki tudja hányadjára újra elmondja. Az egyik az anyja szájából hangzott el, hat éves korában: „Minden bajomnak az az oka, hogy te megszülettél.” (Ez körülbelül olyan fajsúlyú, amit én cipelek magamban. Amikor említettem anyukámnak, hogy egy tanfolyamon elég jól szerepeltem, akkor egy olyan kérdéssel válaszolt, ami finoman szólva leforrázott. Nyolc napon túl nem gyógyuló, maradandó égési sérülésekkel világosodtam meg akkor: „Te jó ég, akkor milyen lehetett a többi?”) A másik mondatot apjáról akarta elmondani, sokadszorra is, hogy ti. a lágerben nem engedte másoknak, hogy a halott emberektől elvegyék a kenyéradagot: ha elveszed a halottól, te is meghalsz, mondta. Nem nehéz szimbolikus töltetet köríteni ehhez.

Shäffer Erzsébet: A szőlővirág illata

Egy elbeszéléskötetet tart kezében az olvasó.

De lehetne fényképalbum is.

Egyrészt azért, mert stilisztikailag is képszerű, leíró jellegű írások jellemzik.

267

Másrészt azért, mert mindegyik egy-egy életkép, olyan, mintha valakinek a fényképalbumát lapozgatnánk.

Vagy mintha folyamatosan azon a villamoson ülnénk, amin az írónő üldögélt egyik írása tanúsága szerint. Az ablakhoz tapasztotta arcát, és úgy nézte az elé táruló látványt, a fák és emberek sorát, mintha filmben utazna. „Emberek raja tevékenykedett ebben a némafilmben.” Csupa „mesebeli” dolog, ami velünk, mindannyiunkkal esik meg.

Ahogy olvastam a történeteket, sok mindenben magamra ismertem. Kinyílott az én privát fényképalbumom is. Kezembe vettem a régi fotókat, és emlékeztem.

Arra, hogy én is milyen szívesen nézelődtem, a vonaton, buszon, az utazás kellemetlenségeit ellensúlyozta az az élvezet, ami az emberek megfigyeléséből fakadt. Roppant szórakozató életképeket kapott az ember így első kézből, jellemek és sorsok kusza sora bontakozott ki a szemem előtt. Élő mozi. Ingyen szórakozás.

S nagyon jól emlékszem a lavóros időszakra is, amikor nem volt fürdés minden nap, csak egy kis csapkodás felül, ugyanannyi alul, és kész. Aztán erről meg az jut eszembe, hogy a gyerekeim hallani sem akartak a lavórban fürdésről, amikor cserépjeire hullva készülődött megújulni fürdőszobánk, úgy néztek rám, mint aki most szabadult az őserdőből: mit akar ez a lavóros mosakodással?

268

A másik történetről is beugrik valami. Én is épp ilyen voltam, s nagy valószínűséggel ilyen minden anya a világon. Órákig tudtam nézni kicsi babám minden rezdülését, noha egész nap vele voltam, de nem is akartam mással lenni, ketten voltunk a világ, ő és én, akkor még szoros szimbiózisban. Úgy figyeltem moccanásait, apró, halvány szemöldöke rándulásait, pihegő lélegzését, mint a tudós a kémcsőben lezajló kémiai folyamatokat: belefeledkezve, leszűkült világgal, csakis rá koncentrálva. Ott aztán meg lehetett élni, az „itt és most” varázslatát.

És igen, a gyerekkori telek. Nem tudom, hogy az emlékezés nosztalgiája növeli-e meg a pelyheket vagy tényleg öklömnyiek voltak, de nekem is úgy jön elő a tél: szemet gyönyörködtető, csodás hóesés, szánkázás, láblefagyás, csak azért, hogy végül enyhíthesse a fájdalmat a cserépkályha melege.

Ismerős léptek az első szerelmek világ-térképén, amikor „megcsapott valami a titokból, ami egy nőt és egy férfit összefűz, ami megremegteti a levegőt körülöttünk, legyenek bárhol.”

Aztán az üdítő nyári záporok, a vonaton olvasás, és még ez is: a szemek meszesedése.

De vannak másféle párhuzamok is. Emlékszem, mennyire csodálkoztam Kálmánchey doktor, a debreceni pszichiáter könyvében azon, amit a szegénység kapcsán írt. Azt a szöget emlegette, amit apja egyenesre kalapáltatott vele, „jó lesz az még valamire, fiam” atyai

269

biztatásával. Azt hittem, ez egyedi történet. De nem, itt is felbukkant, szó szerint ugyanaz. A szegénységnek egyik szívszorító szinkronicitása.

S még egy párhuzam. Jang Ercsö Namu, az első híressé vált maori énekesnő meséli el önéletrajzában, hogy őrjítően sírós baba lévén, kézről kézre járt, de senki sem bírta sokáig cérnával. Így lett ő a „háromszor visszaadott lány.” Épp, mint a hindu teremtésmítoszban, ahol háromszor hozta vissza a nőt a férfi, és háromszor könyörögte vissza magának.

Élvezettel nézzük a villanásokat, amit a képzeletbeli fényképezőgép kattintgat elénk.

Látjuk a vonaton utazók rövid cinkosságát, a pár órára összezártak egyszeri közösségét. A kisfiút, akinek mindent tilt az anyja, ne igyál, ne egyél, üljél rendesen, és a nénit, aki pártfogásába veszi a gyémánt-szemű gyereket.

Nézzük a három korosodó hölgyet, akik a világ legtermészetesebb módján cseverésznek a tizennyolc fokos Balaton vizében, komótos úszásuk közben. Aztán elégedetten konstatálják: nagyon kellemes volt, ugye, kijövünk délután is.

Találkozunk Bora nénivel, aki ablakába tett bársonypárnán könyökölve várja a legfrissebb utca-híreket. Bizonyos napokon még csipkegallért is terített vállára, kezére meg csipkekesztyűt húzott, ezzel téve

270

ünnepélyesebbé a pletykavásár amúgy gyorsan múló, szürke pillanatait.

A Jövőre veled, ugyanitt színpadi jelenetei ismétlődnek otthonában. Nála is megjelenik egy lovag, minden évben, pontosan ugyanazon a napon, húsvét hétfőjén. Ezek után merjük azt állítani, hogy az élet nem utánozza az írói fantáziát?

Különféle jellemek tűnnek fel, olyanok, akiket ismerünk magunk is, mindennapi találkozásaink statisztái. A férfi, aki úgy ölel mindenkit, „gyereket, nőket, férfiakat, minden barátját, mintha az erejéből akarna átsugározni valamit, ott, akkor és azonnal.” A nő, aki őrmesterként pattog telefonozó társának, ukázokkal önt nyakon, és ellentmondást nem tűrően parancsolgat.

Aztán idézetek, amik a múlt olvasmány élményeinek hálóján fennakadtak. Henri Boulad, Menuhin, Márai gondolatai. Néha olyan érzést keltve, mintha az idézethez költött volna történetet az írónő, és nem fordítva.

Sok kedves, egyszerű történet. Olyanok, amiket minden nap végignézünk életünk nappali színpadán. Kiállítás pillanatképekből, ahol végig sétálhatunk, emlékezhetünk, nosztalgiázhatunk. Megállapíthatjuk, hogy mégis csak szép a világ, mert csodákat teremt körénk a föld, és mert káprázatos a virágok tombolása. Mert az ember olyan amilyen: kicsinyes, gáncsoskodó, féltékeny és humánus, humoros, nagylelkű.

271

Szabó István: Napfelkelte délben

Fogalmam nincs, hogy a hivatalos irodalom melyik kisepikai műfajba sorolná Szabó István művét, én mindenesetre egy furcsa hibridnek neveztem magamban. Látszólag próza, valójában líra.

A látszat olykor csal. Amikor az ember kézbe veszi a könyvet, azt gondolja, regénnyel lesz dolga. De amikor olvasni kezdi, nem tudja elhessegetni az érzést: ez tisztára olyan, mint a hangulati líra. Epikára hangszerelt költészet.

Olyan szívhez szólóan, impressziókkal telítetten, színekkel és hangokkal tűzdelten jelenít meg egy jellegzetes értelmiségi sorsot, ami ritka ebben a témában. Ezáltal az összes kínt, rosszullétet, önmarcangolást egy lágy ecsetvonással enyhíti. Jótékony fehér réteggel fedi be a cselekményt, mint ahogy Tóth Menyért tette a festményeivel. Így akár a könyvre is elmondhatnánk azt, amit a festő vallott fehér korszakáról: „... Az én fehérem a humánum, a szintézis és az aktivitás eredménye, egyben szimbólum... Az ártatlanság, a béke és olykor a gyász színe is a fehér. A nagy mindenséget egybetartó sugárzás színe.”

Ha valaki ráérős úri kedvében arról akarna adatokat gyűjteni, hogy milyen stációkon megy keresztül egy alkoholista, a pokol és a purgatórium mely buktatóin bukdácsol át, akkor jó helyen jár. Ennél pontosabb, szinte plasztikus látleletet a témáról aligha talál.

272

Leírást lel benne a kínok kínjáról, a kétségbeejtő fogságról, amiben az alkohol ragadja nyakon kiszemelt áldozatát. Amiben mindenáron, bármi áron hozzá kell jutni az adaghoz, akkor is, ha gyötör, akkor is, ha pocsék közérzet a vége, mert egy vérszívó démon, aminek ereje sokkal nagyobb, mint az én kis esendő emberi akaratocskám, letipor, és a földbe döngöl.

És beindul a gépezet, még a „tisztulás borzongató ösvényei” előtt, napról napra, rendszeresen, mint egy rossz tévésorozat, egészen „filmszakadásig”. Az „alkohol hamis nyugalmát” csak ez az eszeveszett, soha véget nem érő hajsza adja meg, ez a farkába harapott kundalini kígyó. Egyetlen kényszer hat: csak nem kijózanodni! Az elvonási tünetek korbácsütéseire mantrázza: csak azt nem, csak kijózanodni nem! „Körbenfutásos helyben járás” az alkoholista élete, egy ördögi paradoxon: ivás azért, hogy józannak látszanak és rosszullétig ivás, hogy elkerüljék a rosszullétet.

Mint a morfium a betegnél, úgy áramlik jótékonyan szét a szervezetben a kiszabott mennyiség, biztosítva a „spicces eufória szabad fantáziavilágát” az adott napra, az idő mámorra kiszabott határáig.

Ez a körforgásos pokoljárás mindent felemészt maga körül. Könyvek, ételutalványok, és ebédjegyek válnak „cseppfolyóssá” szép lassan. Ahogy eltűnnek a tárgyak, úgy foszladoznak semmivé az ismerősök, a család.

Aztán mégis csak elkezdődik a vég, amikor nincs tovább, amikor egyetlen út van előre, az elvonókúra.

273

Bepillanthatunk a csoportterápiák világába is, abba a vegyes kistársadalomba, ami az élet minden területéről verbuvál tagokat, olyanokat, akiket a „kényszerpályák tehetetlen sodródása deformált”. S akiket az „újra felszakított sebek égető kínjával” vádol a múlt: Miért? S akiknél a pokoli elkeseredettség, a depresszió kikerülhetetlen kátyú.

S persze a terápiával még nincs vége, az csak egy kétes belépő az új élet kapujában, még sok harc vár az elszánt harcosra. Mit lehet kezdeni a hirtelen felszabadult energiákkal? Hogyan transzformálható valami értelmessé, Valamivé az egyelőre még eluralkodó Semmi?

Közben sarkigazságok fogalmazódnak meg („... a menekülőknél nincs szemkontaktus; a «majd hívlak», gyakran jelent bizonyosságot az örök elválásra.”) S olyan képek teremtődnek, amiket az impresszionizmus festett színesedő virradatokról, síró égboltokról, a csendet táncra kérő akkordokról. A főhősben vágycsírák lázadnak és ösvény kanyarodik a lába alá.

Ez a történet reménnyel zárul.

„«Hát eljöttél»... - töri meg a csendet a hajdan Volt, s a Ma hosszú hallgatással bólint... Testetlen fájdalommal bolyongó múlt-énem önváddal mardosó régi szellem helyére a lezárt múlt végtelen nyugalma árad... újra egy vagyok magammal, s könnyűt sóhajtva indulok utamra, valószínűleg örökre itt hagyva életem e lezárt fejezetét.”

274

Szabó Magda: Szobotka, emlékek (válogatás)

Akarod újra élni?

Nagyon jó barátok voltunk, egészen addig, amíg egyszer elém álltál és így szóltál: „Annyira zavar, hogy nem tegezhetem.” Mire én meg azt mondtam: „Tegezzél”. Így kezdődött.

Lovranában vagyunk, rosszul lépek a csúszós sziklák közt, elesem, egy szirt átvágja az egyik nagy eret a karomon, orvos kötöz be később, akit a sivalkodó fürdőzők kiabálnak elő, én meg bután nézem, ahogy a vérem bugyog, egyenest az Adriai-tengerbe. 1968. Még tizennégy év van hátra az életből.

Pomáz, búcsú van, mézesből olvasót veszel, aztán csak nézel, nézel, míg fekszünk a magas fűben.

Fölém hajolsz.

Induljunk el Füredről, gyalogoljunk el Minkáig Csopakon, és legyen éjjel, ugasson a kutya, és mondd, hogy szeretsz.

Mondd: Kinek van ilyen rózsaszín talpacskája? Kutya, kutya, kis kutyalány. Te minden háborút megnyersz, Pyglet.

Olvass fel nekem verset, simítsd meg a hajam, becézd az ujjaimat, ragyogjon fel szemed közeledtemre.

275

Fogjunk kezet, és táncoljunk, és mondjuk a záró sort: „Mak-mak-mak!”

Szorítsuk egymáshoz a homlokunkat, most elég a szóból, ami jönne még, azt nem szabad másképp kifejezni, csak így, lassan, ütemre mozgatjuk a fejünket, azt a két, szorosan összezárt, egymásnak feszülő homlokot, hisz nincs nekünk sem külön fejünk, se külön sorunk, se külön életünk.

Egy-ütemű két szív, iker-lelkek reflexei.

Látlak, ahogy Salzburgban megrendeled a kirándulást, és kézen fogva megyünk a buszon a Wolfgang-tó felé, és állunk a Fehér Ló teraszán, és ételt dobálunk a hattyúknak... olyan kék a tó, olyan heves a nap, szemben a csúcs olyan magas.

Emlékszel, mikor az a gyalázatos időszak volt, hogy altisztet csináltak belőlem, s mindig értem jöttél, vártál a minisztérium ablaka alatt... aztán a Tankönyvkiadónál én vártalak, az ablakhoz álltál, felmutattad a karodon a kandúr macskát, aki a pincében élt. Te étetted.

Emlékszel, Andrétól jöttem haza azzal, hogy rohanok, mert náthás vagy, s Te azzal fogatsz, hogy megölték Szadatot. Aztán mindig ezt tárgyaljuk. Csak ketten.

Van, hogy beteg vagy, van, hogy rosszkedvű, szomorú. Még bántottál is egyszer. Te a polcodról a mennyezet alól a földhöz csaptad a fekete vázádat, de úgy, hogy nem

276

törik el. Én viszont eltörök egy francia tányért az Anyu készletéből.

Azt a pillanatot, amikor chartered gépen szálltunk a Colorado vize meg a Grand kanyon felett... aztán a nevadai sivatagban.... Együtt akartunk-reméltünk leesni repülővel. Miért nem estünk le a koppenhágai géppel együtt, mikor hazafelé tartottunk Mohn szigetéről?

Szaladunk kézen fogva Las Vegasban, és azt mondod, hogy itt egy éjjel-nappal működő kápolna, esküdjünk újra, 1972-ben. És aztán kézen fogva tovább rohanunk a stripen, és minden ragyog, a Stradust hotel is.... Volt egy utunk, amikor nem szállt fel a gép, Kölnben maradtunk... kettőnknek összesen 10 pfennigje maradt, és csak egyikünk mehetett a topura. Emlékszel a nevetésünkre? Arra a kiutalt lakosztályra Kölnben, ahol budoárom is volt, és Te gatyában, én kombinéban aludtunk?

Kérem azt a pillanatot, amikor megszólal a telefon tizenkét nap hallgatás után - „Meg akarlak ejteni” és én sértődötten visszavonultam -, és azt hallom: „Itt Tibor beszél.” A térdem remegését kérem, a megtorpanó szívemet. A tébolyult boldogság pillanatát, hogy vagy, hogy hallak, hogy ismét az enyém vagy.

Frissen mostam a hajam, puha, száll, illatos. ... eléd térdepelek, az öledbe hajtom a fejemet, és Te szagolgatsz és cirógatsz.

Előtted guggolok, és megígérem Neked, kimondják Rólad az igazságot.

277

Látom, ott vagyunk a repülőtéren.

Ezelőtt pontosan tizenegy hónappal arcod felé hajoltam, megpróbáltál csókolni merev, moccanásra képtelen száddal.

Biztos szerettél volna látni gyereknek. Magadnál hordod két és fél éves korombeli fényképemet, az asszonyarcom mellett.

Valamelyik hűvösebb napon végigmegyek a Boldog úton... Az állatorvos előtt alkotmányunk szerint megcsókoltuk egymást. Ahol kettévált, középen kétszer fel kellett ugrani, annak örök emlékére, hogy házasok vagyunk.

Az utolsó korty kávét meghagytam Neked, mint régen.

Emlékszel, mikor az én sikeremért felajánlottad Istennek a fél font húst, a szíved épségét és az egészséged?

Emlékszel, mikor nyúltáncot jártunk?

Emlékszel, mikor boldogok voltunk?

Emlékszel még rám?

Hol vagy, ahol nem vagy?

Hol nem vagy, mikor bennem vagy?

278

Olyan furcsákat gondolok. Mintha nem lett volna régen életem.

A mitológiai szerelem eltölt megint, csalom magam tovább.

Mit számít, hogy így volt a pillanat, vagy máshogy. Hogy itt volt, a földön velem, vagy itt, a képzeletben, bennem. Kell a hit, a szeretet. A holtamig kötődés. A mi Trisztán és Izolda szellem-házasságunk. Ha ezer évig bonc lettem volna Buddha mellett, sem lehetnék „bölcsebb.” Jó, hogy a lelkem nem látszik át, mert annak a tartalmával el lehetne pusztítani rakéta helyett a világot.

Temesi Ferenc: Bartók

Fura könyv. Nem kerestem, de rátaláltam. Egy akcióban. Láttam, hogy Bartók, és hogy életrajz, biztos érdekes, jöhet. Aztán kiderült, hogy nemcsak Bartókot ismerem meg belőle, hanem a szerzőt is, sőt, sok más embert is, ismertet, ismeretlent.

Bartók révén Kodály különös házasságait, az elsőt Sándor Emmával, aki húsz évvel volt idősebb nála, a másodikat meg Péczeli Saroltával, aki ötvenhét (!) évvel volt fiatalabb nála.

Na, és a legszebb lánykérést, amit valaha hallottam. Kodály odaállt Sándor Emma elé: Erasmust olvastam az éjjel. Szerinte a gráciák kötelessége, hogy az egymáshoz illő párokat összekapcsolják. A férjnek csak azt kell

279

mondania: Mea lux. Én fényem. A nő erre: Anima mea. Én lelkem. (Ha engem így kérnek meg, igent mondok, az már biztos!)

Egy másik csodás szerelmi történet Bartók első feleségével, Ziegler Mártával kapcsolatos, aki saját maga készítette fel utódját, Dittét a feleségszerepre. Aztán továbbállt, mindent ott hagyva, egyetlen asztalát és önfeláldozó szerelmét vitte csak magával.

Bartókról sok apróságot tudtam meg (utálta a vanília ízt és minden mesterségeset, jó volt a szaglása, beszédes a szeme, nem nevetett, de csodás volt mosolya, tréfás szövegű lapokat vásárolt útjai során, nyelveket gyűjtött; kalapot vett, amiben láthatatlannak érezte magát; selyemhernyót tenyésztett és szenvedélyesen gyűjtötte a bogarakat; érdekelték a csillagok, az ásványok, gyűjtött növényeket), sok fontosat (betegségek gyerekként és felnőttként egyaránt, kiütés, csonthártyagyulladás, fehérvérűség), sok kapcsolatot (édesanyja jól nevelt, szófogadó fiacskája, néhány korai szerelem alanya, női csukák párja, két feleség férje, két gyerek apja). Elolvashattam édesanyja róla írt visszaemlékezését. Megkaptam neve etimológiáját (harcot jelent). És megtudtam, hogy négy táviratot kapott hatvanadik születésnapjára. És honvágy, honvágy.

Hírességek:

- Cseh Tamás- Rózsa-Flores Eduardo- Szabados György

280

- Esterházy Péter- Szepesi Attila- Boncz Géza- Sinkovits Imre- Páskándi Géza- Frida Kahlo- Robert Creeley- Paul Simon

Híressé nem vált alkotók:

- Veszelka Attila- Kemenczky Judit- Váczi János Tamás

Ismeretlenek:

- utcaemberek- Zéman úr- Bukusza, a dudás

Városok:

- Bergen (kikötőváros, leírása odautazásra ingerel)- Csikágó- Szeged

Szavak:

- csekksakk- életrajzoló- diadal a szavatossági idő felett- hagymázott (=hagyj má)

281

Mondatok

- Megfigyeltem, akik sírnak, jobban felépülnek, mint akik mosolyognak.- Anekdota, ami ma már ezoterikus bonmot?: Shaw találkozik egy öreg indiánnal. Elmesélte, hogy benne két kutya él: egy jó és egy rossz. És melyik győz? Amelyiket jobban etetem.

Hasonlóságok:

Ha igazi zenét hallgatok, úgy érzem, sebezhetetlen vagyok. A legősibb időkkel vagyok kapcsolatban, és a legújabbakkal. Újra erő költözik belém, ötletek záporoznak az agyamba. Ha zene tölt el, az élet olyan, mintha minden erőfeszítés nélkül folytatódna.

Furcsa keringése ez az emberi életeknek, egymás útját keresztezve úszkálnak, vagy csak lebegnek egymás mellett. Ahány hal egy halastóban, legalább annyi életet ismertem meg. Ennyi információ egyetlen könyvben még sohasem zúdult rám.

Nem is sejtettem, hogy ennyire megkomponált. „Ez egy hypertext, sűrűn szőtt és megtervezett (például minden hatodik címszó a családregényt adja)... Baloldali beatlázadó voltam fiatalon, vonzódtam az ezotériához. Buddhista is voltam ebben a könyvben, némi taoista beütéssel... A regény három idősíkban játszódó három cselekményszála 110 fejezetet ölel fel. Szerkezeti szempontból is fontos a 69. fejezet, amelyben San Franciscóban Bartóknál megjelenik Életrajzoló, és

282

interjút készít az új évezredből visszalépve. Egyes zeneesztéták szerint Bartók zeneműveiben az aranymetszésnek jelentős szerepe van, s ezt a regény is így tartja, sőt maga Temesi is vonzódik az ebből következő szerkesztési elvhez. A 69. fejezet aranymetszésponton áll, s valóban fontos a két regényhős virtuális együttléte, már csak azért is, mert két eltérőbb személyiséget, mint Bartók és az író nehéz elképzelni. Bár mindkettejük kereső és alkotó ember, Bartók a művészet és a tudomány rabszolgája, az író pedig inkább élethabzsoló személyiségnek mutatja önmagát, aki még mindig keresi az igaz utat.”

Szabolcsi Bence Szentkuthynak vetett fel, hogy írhatna egy Bartók könyvet. Bartók polcán ott volt a Prae. Szent-kuthy nagyra tartotta Bartókot, de nem szeretett élőről írni. Akkor nem tudott kedve szerint belehelyezkedni a személyiségébe.

Megírta helyette Temesi Ferenc.

Végh György: Mostoha éveim

Ez a lelki alkat, akit ő, meg Szobotka testesített meg eddig számomra, törvényszerűen jár egyfajta sorssal. Nem a csillagok, hanem a jellem determinál.

Kapcsolódás: Eluardról kezdtem el írni grafológiát, de vele párhuzamosan már olvastam Végh Györgyöt is. Eluard számára a költészete csak szűkös megélhetést biztosított, viszont remekül csinálta a

283

könyvkülönlegességek vételét, eladását, éppen mint Végh György.

Végh György nevét sohasem hallottam. Határ Győző monumentális életrajzában olvastam róla először, arról, hogy ő is írt egy háromkötetes életrajzot magáról, s nekem ennyi elég volt. Pláne, hogy utána biggyesztette Mándy egyik művét (Fabulya házasságai), amiben az író karikírozza barátját. (Az talán nem meglepő adat, hogy a művecskével véget is szakadt ez a barátság.) Ha nem ismerem, még jobb, még izgalmasabb, majd megismerem így, hát, uccu neki.

Nagy kalapot és ócska kabátot hordott, sálat is, mindig, télen-nyáron így lehetett látni. Volt egy fekete korszaka (mint Picassonak a kék, mondja, s minő véletlen, nemrég olvastam Picassót), aztán szürke kabát, sötétkék ing kombináció sokáig. Nem szerette a karácsonyt, mint Jékely Márta (Gerlóczy) és akasztósdit játszott. (ez legalább olyan különleges, mint Vásári Tamás kéményseprűsködése, csak morbidabb annál.)

Magáról: részletes önarcképet fest magáról és jellemét illetően sem kukacoskodik, magánszorgalomból csavargó, gézengúz és léhűtő, aki csak úgy teng-leng az élet perifériáján, szenvedélyes ágyrajáró, szégyenlős, pirulós, félénk kis pubi, de nagyhangú paprikajancsi, ha senki sem látja.

284

Mintha már gyerekként benne lenne az a melankólia, szomorúság, depresszióra való hajlam, ami a későbbiekben, felnőttkorában látható formákat öltött. Mintha egész szomorú gyerekkora csak arra kellett volna, hogy olyan jókat búslakodhasson majd önmaga felett. Semmi jele a rezilienciának. Pedig ugyanolyan esélye van a plusznak, mint a mínusznak. (Már tudom, hogy választás kérdése ez. Hogy miért választja valaki a szenvedést, azt polcnyi irodalmak mondhatnák csak el, vagy azok sem. Itt nincs rá lehetőség.) Mindenesetre jól is ki lehet jönni a (lelki) nyomorból. Ő inkább dagonyázott benne. (A minap olvastam egy interjút Elisabeth Gilbert-rel, ő nyilatkozta egy krízise kapcsán, hogy milyen jó volt, mert dönthetett arról, hogy általa, utána jobb vagy rosszabb ember lesz-e.)

Annyi minden gyökeredzik a gyerekkorból, a hazugságra való hajlam, az önsajnálat, a gyűlölet, a megbocsátani nem tudás. Furcsa elgondolni, hogy mindezeknek a szöges ellentétét is kiválthatta volna az addigi életfolyam. Hol van az a pont, ahol eldől, hogy mivé sarjad egy megélés: jellemhibává, vagy erénnyé?

Kíváncsi lennék, hányan olvasták el ezt az önéletrajzot, kit érdekelt, hogy ki volt egyáltalán ez az író, ki szánt annyi időt a maga szűkös készletéből, ami a három kötet végigbogarászásához kell. A krónikás precizitásának (kicsinyességének?) köszönhetőn azt pontosan tudjuk, hány példányban jelent meg az egyébként túl nagy érdeklődésre számot nem tartó könyv.

285

Engem az életrajzok iránti különös vonzalmam mellett azért is izgatott ez az ember, mert roppant sok hasonlóságot fedeztem fel kettőnk között. Rajta keresztül felülről, kívülről tanulmányozhattam azt az embertípust, amibe akaratlanul, és csöppet sem dalolva magam is beleestem. A sorsnak, a gondolkodásnak, az élethez és magunkhoz való viszonynak olyan sok hasonlósága van, ami elemzésre, önmagamba nézésbe, jó esetben szükségszerűségek felismerésére predesztinált. De ahogy írom, már most is ugyanazt érzem, amit éreztem Végh Györggyel kapcsolatban, és magammal kapcsolatban is mindig: ideges dadogás csak az egész, tehetségtelenül összefércelt szavak, amik nem tudják hitelesen visszaadni azt a belső lélekmunkát, ami egyébként végigment bennünk. Olyan középszerű minden, mint ő maga, mint én. Tapéta-minőség.

A milyenségünk mindenben megnyilvánul.

Ez egy nehezen (vagy egyáltalán nem) levethető ruha, nem úgy van, hogy ledobom, és aztán ripsz-ropsz más leszek, ez egy olyan varázs-köntös (inkább talán kényszerzubbony), ami egy életre körbe kerít, és determinál, a középszerűség ott van a külsőnkben, a kapcsolatainkban, a találkozásainkban, a szavainkban, az életvitelünkben, abban, ahogy telefonon dadogunk valakivel, ahogy a boltban vásárlunk, ahogy megteremtjük magunkat, ahogy koldulunk szeretetet-mindenben, mindenben.

286

Tarján Tamás írta róla, hogy erősen közepes tehetségű volt. Vajon Végh György mennyit fogott fel ebből? Sokat elmélkedik sikertelenségéről, de ő is, mint általában mindenki, kívülről keresi az okokat, az élethelyzetekben, vagy szerencsétlenségekben, balsorsú fatalitásokban, ő konkrétan a Fabulya meséiben is - de vajon mennyire volt tisztában a maga részével, azzal a lehangoló ténnyel, hogy egész egyszerűen nem volt annyira tehetséges, mint ahogy szerette volna. És itt vele kapcsolatban is felmerül a kérdés: miért ad a jóisten törekvéseket az embernek, ha nem látja el a hozzá való munícióval is egyben? Ez nagyon kegyetlen sakkjátszma. Löki előre, miközben mindent megtesz, hogy mégsem tudjon lépni.

Már maga az a tény, hogy ilyen hosszasan búslakodik magáról, visszatetsző. De így van ez: minél elégedetlenebb az ember, annál többet foglalkozik magával. Boldogsággal telten nem keresünk fel terapeutákat, mint ahogy az önsegélyező tanfolyamokat sem örömünkben ostromoljuk meg. Magyarázza a bizonyítványát, fejtegeti tetteit, kapcsolódásait, fontossá emeli önnön magát, ha már más nem teszi meg. Magad uram, ha szolgád nincsen. Fals önsegélyezés ez, nem szimpatikus, savanyú szőlő-hangolású.

Nagyon jellemző ebből a szempontból egy sztorija. Ha új lakásba költözött, mindig levelet írt magának, amiben ecsetelte kiváló tulajdonságait. Arra apellált, hogy a főbérlők forró gőz felé tartva nyitják ki új bérlőjük

287

minden levelét. Így alapozta meg jó hírnevét és ágyazott meg a népszerűségének.

Sokat sírt, talán ez mind egy tóról fakad: a sírás, a szenvedni tudás, a betegségek, a kórházak, mert ott annyi fájdalom van. Saját bevallása szerint smucig volt („Tarháltam a potyajegyből”, írja, amikor a magyar tanár szétosztott néhány jegyet a Kosztolányi műsorra-ez a mondat egész életére is igaz lehet.)

Rokonítható egyébként az ő élete Szobotka életével, eszembe jutott az olvasás közben, klubtárs ő is, a maga meg nem értettségével, elvesztegetett, ki nem bontakoztatott tehetségével, fél-sikereivel, kudarcaival és hasra eséseivel, sóvárgásaival és önvádjaival.

Végh György élete olyan, mint egy receptkönyv. Ha valaki nem ismerné a szomorú középszert, de kíváncsi rá, akkor itt rátalál hozzávalóira.

- van benne egy alapsértettség. Nem tudja megbocsátani mostoha sorsát (a címe is Mostoha éveim), nevelőanyja gonoszságait, és később a Fabulya meséit. Mintha minden szenvedés, sikertelenség oka lett volna az a pár év, és aztán a könyv, magyarázat mindenre, ami balul sült el akkor és azóta

- fűnek-fának mesélte sérelmeit

288

- sokszor akart teljesen megsemmisülni, láthatatlanná válni, a menekülvén a megalázások elöl

- nem leszek képes rá, már csak alkatomnál fogva is, mondogatta (nem, úgysem, á, még hogy én? - mantrái)

- az életben és az irodalomban is egy szóval akarta eldadogni, ami benne van; ez, nem kell mondani, eleve halálraítélt vállalkozás, nem szeretett társaságban beszélni, képes volt órákat ülni hallgatag

- mindig a jövővel vigasztalta magát (a MAJD, mint potenciális megoldás, megváltás, feloldozás: ismerős téma)

- halálvárások, többször azt hitte, itt a vég, nem fog soká élni

- szent akart lenni, papnak készült

- nem nézett a másik szemébe, nehogy kiszolgáltatottá váljon ellenségeinek

- hiszékeny, magányos, becsapható volt

- gyűjtötte, mint később a könyveket, a megaláztatásokat, önfeláldozásokat és fájdalmakat

- „...majd egyszer valaki rólam is összegyűjti a híreket.”

289

- vágyak az elismerésre, a sikerre, ami hatására „azok, akik lenéztek, akik egy lyukas garast sem adtak volna a jövőmért, most csak ámulnak és csodálkoznak és vezekelnek,és bocsánatért esedeznek és én nagyvonalúan megbocsátok nekik.”

- odaadja valakinek az írásait, de nem mer előhozakodni vele, csak fantáziál, vajon elolvasta-e az illető és mi lehetett róla a véleménye

- gyakran elkalandozik olvasás közben, figyelmetlenül tanul

- pontosság a találkozókon

- kisemberekhez fűződő vonzalom

- aggódó képzetek szeretteivel kapcsolatban

- és ilyen típusú mondatok: valahogy azokkal is minden balul ütött ki; szinte kaktuszi igénytelenségű létet éltem akkoriban, vagy legjobb esetben ördögszekér voltam, mit a szél hajtott ide-oda a városban, összevissza nyargalászva vele vadul (ez nagyon jó szó, ez az ördögszekér, ezt olvastam róla: tövétől elszakadva és ezzel elszáradva, életét vesztve - a sors iróniájaként - a szél hátán új életre kel és magányosan szálldogál a kopár földeken-nagyon tökéletes kép); azt mondták rám, hogy „Pechvogel” vagyok, és fülembe dúdolták a slágert: peches ember ne menjen a jégre; ugyanazt a sorsot

290

emberek másképp viselik, jellemük, adottságaik folytán; minden ember végigéli a történelem összes nagy korszakát (ezt Thomas Mann jobban megfogalmazta, talán ő is onnan plagizálta).

Eleget foglalkoztam emberi sorsokkal ahhoz, hogy legyen róla véleményem. Azt hiszem, igaza van Szendi Gábornak, aki olyat írt egy cikkében, amire először hevesen ráztam a fejem, na, nem, ez hülyeség. De rájöttem, hogy így van ez: az ember maga dönti el, hogy milyen lesz. Erre persze bárki kapásból tromfolhatna: de ki az a barom, aki szenvedni akar, boldogtalan akar lenni, siker és szeretet nélküli koldus? Nem, ez nem akarat kérdése, csak egy belső hajlamé.

Az egyszerűség kedvéért kezdjük a születéssel( bárhonnan kezdhetnénk, nincs eleje és vége a történetnek, csak soha nem szűnő folytonossága). Amikor megszületik az ember, akkor kész pakkot kap. Benne van a haja színe, a szemöldökének vonala, a testalkata, az összes betegsége, a helyzetek, amikbe kerül, az emberek, akikkel találkozik. És az összes tulajdonság. Ebben nincs apelláta. Ezt kaptad, ezzel kell sáfárkodnod.

De! A krízis helyzetekre adott válaszokat, a lépések irányait, a feldolgozás kémiai előjelét, a belülről kibélelő mantrákat magad választod meg.

291

És ezekből a válaszokból, irányokból, előjelekből, mant-rákból és a felhasznált tulajdonságok dominanciájából keletkezik egy személyiség. És ez a személyiség aztán a szabályoknak megfelelően húzza maga után sorsát. A kételkedő, félelmekkel teli, önbizalomhiánnyal küzdő lélek valóban mindig rosszul dönt, kudarcot kudarcra halmoz, útkereszteződésnél a rossz irányba téved, minden próbálkozása falaknak ütközik, azt veszi észre, hogy gátakat kell átugornia és azt, hogy nem szeretik. Aki viszont győzni akar, pluszjelekkel rakja ki útját, azt mantrázza, hogy szép és jó vagyok, van önbizalma, bátor, az (majdnem) mindig jól dönt, sikert sikerre halmoz, útkereszteződéseknél a helyes irányba fordul, minden próbálkozásában szárnyal, és azt veszi észre, hogy őt az isten tenyerén hordozza, és akivel találkozik, az szereti vagy bálványozza.

Akkor most „Pechvogel” vagy „Korifeus”? Ez itt a kérdés!

A válasz megnehezítéséhez most csak egy adalék. Köztudott, hogy például az alkotást kifejezetten támogatja a mélabú. Ezt szebben is meg lehet fogalmazni, most éppenséggel Babitstól ollózva: „Dallá ringott bennem a kétség és a láz.”

292

KÜLFÖLDI VEGYES

Hofmann, Maria Georg: A. Galajda, a balkezes költő színre lép

Szeretek utána olvasni annak, akinek írása felkelti az érdeklődésemet. Maria Georg Hofmannról azonban nem sok információt sikerült szereznem. Így be kell élnem azzal az egyébként nem kevés adattal, amit a könyv nyújt számomra. Pedig annyira szerettem volna megtudni, hogy az „önéletrajzi ihletésű” regényében mennyi az önéletrajzi elem. És mennyi a mesei.

Névrokonával, E.T.A. Hoffmann, íróval ugyanis egy közös vonása biztos van: a mesélési hajlam. Olyan történetek bontakoznak ki előttünk, amikről nehéz eldönteni, hogy a valóság-vagy a képzelet kanyarította-e útvesztőit. Némelyiket körüllengi a misztika, a homály. Némelyik meg vaskos, akár egy vásári komédia.

Többek között azt sem tudom, hogy az anya és az apa alakja mennyire valóságos. De hogy kiemelkedő szerepűek az írónő életében, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több drámájában is feltűnnek ugyanezek a nevek: Dolóresz és Gyurka. Így hívja őket. Más normális gyerek anya, anyuka, anyci, meg hasonlók, ő meg: Dolóresz, és apa meg apus helyett pedig: Gyurka. Na, de a regény nem csak ebben tér el a megszokottól. Sőt, nyugodtan kijelenthetem, hogy ebben a legkevésbé.

293

A gyermek vizslató górcsövén keresztül tárul fel egy világ, Móri rokonokkal dúsított, sztorikkal tarkított abszurdba hajló világa. Minden alkalommal, amikor elhangzik a hívószó „vigyázz, a gyerek!”, akkor úgy tett, mint Vitray Tamás a Hauer cukrászdában, ahova nagymamája cipelte szombatonként: látszólag ügyet sem vetett a felnőttek unalmas bájcsevegésére, valójában azonban pengeélesre fent fülekkel itta minden szavukat, amikkel aztán a világról szóló ismereteiben egyre nagyobb hézagokat töltött ki.

És különleges történeteket fabrikált. Az apáról például, aki rovarok megkínzásában lelte perverz örömét, vagy a nagybácsiról, aki a bombázások kellős közepén, reflektorokkal. Olvashatunk szeizmográfként működő nipp-gyűjteményről (ami egyébként a szerző szerény megjegyzése szerint „diverz ostobaságok konglomerátuma”) A vitrinben sorakozó kis figurák valóságos táncra perdültek bizonyos rezonanciákra. A nipp-bál pontosan huszonötödik percében pedig mindig felsírtak a szirénák. Végig szemlélhetünk egy elképesztő szerelmi jelenetet, ami egy törpe színész, annak szállásadónője és fia, valamint egy angolna között zajlik le. Ehhez képest pitiáner szex-epizód anyika ágyjelenete, aki lovagló ülésben ugrik frissen holt férjére.

Szemünk elé tárul egy kettős esküvő, ahol legsnájdigabb nagybácsi veszi el az árva „madárijesztőt”, Gagit, és annak csodaszép barátnőjét, Beátát vezeti oltár elé a „címadó”, Galajda. A ceremóniához képest szinte mellékes tény, hogy hiába. Tudniillik a kettős lelkű Galajda épp az esküvője napján döbben rá, milyen

294

perverz célt tűzött maga elé a házasság téveszméjével. Ez az adott szituációban csalódásnak korai, felismerésnek azonban késői volt.

A jelentéktelen külsejű férfi egyébként foglalkozására nézve banktisztviselő, aki szabad perceiben nagyreményű költőként funkcionál. Remekműveket alkot, szigorúan a balkezével. Csak napközben használja jobbját, kínzó fájdalmak közepette.

Móri is „rosszabbik kezével” pingált háborús jeleneteket, meg Horthyról egy egész rajzsorozatot, nagyapja biztatására és örömére, na, meg a többiek rökönyödésére. De csinált egyebet is. Egy hanyag mozdulattal a Dunába hajította frissen szerzett fogszabályzóját, és csatornába a vizeletmintás üvegcséjét. A boltban cukorka helyett dekorációért toporzékolt. Gagi néni esküvőjén az Internacionálét rikoltozta.

Amire a köznyelv azt mondaná: „nem piskóta ez a gyerek”, arra anyja, Dolóres így reagál: „ha nem tudnám, hogy a mi gyerekünk, a sátán fattyának vélném.”

A szeretet-hiányos kislány spontán menekülése a mesevilágba a pszichológia legtriviálisabb alapkonfliktusa. Lélektanilag tehát máris találtunk magyarázatot a különleges meseszövésre. Ehhez járul még egy identitásbeli gubanc is: a nőnek született Móri-Dzsordzsó (merthogy neve is kettős) olyan kislány, aki folytonosan férfi létre áhítozik. S aki bármelyik huszadrangú nagynénijét vagy nagybácsiját közelebb érzi magához, mint saját édes szüleit. („Féltem, hogy ha

295

anyám meghal, közömbös lesz számomra, hogy nem létezik többé, és ez a közömbösség lesz elviselhetetlen.”) Aki elvesztett Istenét Athénével cseréli fel. („1939 szeptemberétől 1944. április 13-ig, összesen öt hónap és tizenhárom nap, azaz körülbelül 1670 nap alatt naponta legalább három imádság az egész emberiségért, több mint ötezer ima, sőt, a valóságban még ennél is több, s most azt kell látnom, hogy nem hallgattattak meg.”) Akiről tizenévesen derül ki, hogy egy ikerpár véletlenszerűen megmaradt női tagja. A fiú testvérke, a „kőgyerek”, egy „Lithopaedion” ott ragadt az anya méhében, s még spirituszba sem tudták tenni, mert csak darabokban jött ki onnan. („Csupán a dupla csavar maradt belőle, azaz belőlünk, a mi testvéri ölelkezésünkből.”) Ennyi már elég az írásba manifesztálódó szürrealizmusra, nem igaz?

A szövevényes, sokszereplős, anekdotikus történetszövés közben lassan már csak egy biztos fogódzó akad. Az, amit maga az írónő-kislány Móri mond: „Emlékezetem tarka kaleidoszkópjában az események sorrendje ismételten összekeveredik a ködből előbukkanó arcok újabb és újabb kombinációi révén. Mi volt akkor? Ki volt akkor?... A kép állandóan változik, semmi sem végleges. Mint a moziban.”

S tényleg: mi csak ülünk és nézünk, épp, mint a moziban.

Azt meg embere válogatja, hogy tetszik-e a film vagy sem. Aki szereti az extrémitásokat, az egyedit, a meghökkentőt, annak bizonyosan.

296

Kaiser, Regina - Karlstedt, Uwe: Kódolt vallomás

Ha romantikus szerelmi történetre számít az olvasó, akkor jobb, ha bele sem kezd a könyvbe. Noha az ígéret tényleg szerelmi sztorira vonatkozik, mégis mást kapunk. Inkább történelmi hátteret egy konkrét korról, és még fejlődésrajzot is, ami a korhoz dukál. Ízelítőt kapunk egy időszakról, ahol a kapitalizmus testesítette meg a Gonoszt, az emberiség rémét, a szocializmus meg a Jót, „amely köztes állomás a mindenki számára paradicsomi állapotot hozó világkommunizmushoz vezető úton.” Ahol a nyugati farmernadrágot és a templomba járót is ugyanaz a misztika vette körül. Valami titok, amiről csak sugdolózva volt szokás beszélni, de azt is akadozottan, a hiányos és homályos ismeretek miatt. Ahol a rendszer elvhű katonája együtt hallgatta a Luxemburg rádiót a fodrászmester szigorúan vallásos szellemben nevelt fiával. Ahol szentségtörésnek számított a vágy, hogy lássák az Északi tengert, Münchent vagy az Alpokat, mert aki erre gondolt, az már szégyenkezett is egyben: árulónak érezte magát.

Aki élt akkoriban, az visszaemlékezhet, aki még gondolatcsíra sem volt, az meg tanulhat belőle. Történelmet, személyes sorsokon keresztül. Aligha van ennél hathatósabb tanulás.

Valóban nem mindennapi helyzet, hogy fogva tartott és fogva tartó között bontakozzon ki valami, ami messze túllépi a rokonszenv határát. Bár ismerünk ennél cifrább esetet is, hasonló kategóriában. (Egészen különös volt Felice Schragenheim és Elisabeth Wust kapcsolata. Nem

297

elég, hogy leszbikusok voltak, de társadalmilag is meglepő posztokat foglaltak el: az előző zsidó újságíró volt, az utóbbi náci mintaanya. Németországban bontakozott ki a szerelmük, 1944-ben!)

Ez a regény azonban a legkevésbé sem sikamlós. Inkább tényfeltáró. Olyan, mintha egy jegyzőkönyvet olvasna az ember. Jelentést, amit a kihallgató tisztek szoktak megfogalmazni feljebbvalójuk felé.

A legizgalmasabb ebből kifolyólag nem is a kettejük között kialakult szerelmi kapcsolat, hanem ami mögötte, mellette van. Az a szociális háttér, amiből jött a két szereplő. Környezettanulmány ideológiákról, szülőkről, családi sorstörténetekről.

A gyermekek számára felszolgált történelemkép ugyanolyan sematikus volt, mint maga a kor. „Vannak kapitalisták, akiket fasisztának hívnak. Ők rosszak, mert háborúznak és kizsákmányolják a rossz embereket. Ezzel szemben az elvtársak jók, nekik sok barátjuk van, akik együttes erővel segítik egymásnak felépíteni a nagyreményű szocializmust. Nekünk, elvtársaknak jó példával kell elöl járnunk, mert meg van hozzá az öntudatunk” - hangzott a párt-ima.

Regina apja és anyja az eszme elkötelezett hívei voltak. Ad némi információt eme elkötelezettség mélységéről a tény, hogy az apa még negyvenkilenc évesen is könnybe lábadt szemmel mesélt Rosa Luxemburg haláláról. A protestáns családból származó anya akkor fordított hátat az ő Istenének, amikor kirobbant a háború. Nem bírt

298

közösséget vállalni olyan istenséggel, aki annyi szörnyűséget megengedett. De szörnyűségként érték meg lányuk „árulását” is. Skandalum volt, amikor kiderült, hogy Regina sajtószabadságot és a demokrácia alapvető jogait kérte számon a rendszertől. „Miről beszél ez a szerencsétlen? Hisz ezek rég megvalósultak nálunk.” Bűneit fokozta a Nyugatra való távozás tervével. „A fészküket bepiszkítók nem kívánatosak nálunk.” Hogy az eszme kontra gyerekek ügyében történt szakítás mégsem ment problémamentesen a szülők számára, azt jelzi utóéletük: mindketten szép csendben váltak az alkohol foglyává.

Uwe apja rendíthetetlen híve volt a szocializmusnak. Szótlan és megközelíthetetlen lénye lehetetlenné tette, hogy az életről diskuráljanak, azt meg végképp, hogy Uwe gyengédség utáni vágyát kielégítse. Könyvtárat viszont biztosított a fiának. Az más kérdés, hogy elég egyoldalú tartalommal. Így adódott, hogy szovjet szerzők és partizánregények garmada edzette Uwe kamasz lelkét acélos kommunistává.

Felnőttként Uwe azzal a büszke tudattal dolgozott az Állambiztonság berkeiben, hogy jó ügyet szolgál. Tökéletesen és megkérdőjelezhetetlenül tisztában volt a Rossz és a Jó mibenlétével. Nem voltak kétségei a felől, hogy a Jó oldalán áll. Csak évekkel később, amikor kezdett felszakadozni a hazugságnak ez a feszesen szőtt védőhálója, jöttek a kínzó kérdések. „Hát mégsem nemes célokat szolgáltam? A fél életemet rossz oldalon töltöttem?”

299

Mindkét személyiség ennek a furcsán ellentmondásos világnak a terméke. Regina a lázadó, a rendszer hibáira rálátó, a szabadságvágyáért bűnhődő ember volt. Uwe pedig a rendszer fanatikus híve, elkötelezett és lelkes kiszolgálója. Két oldal, két indíttatás. Mégis találkoznak középen, a szerelem útján, ahol mellőzhető melléktermékké válik a múlt. Rájönnek, hogy nem dolgozható fel, mint egy régi bútordarab. „A múlt egyszerűen hozzánk tartozik, a miénk.”

Jó lenne, ha ezt a gondolatot sokan sokszor ismételgetnék maguknak. Korunk sajátos „hősei”. Azok, akik vehemensen rázzák az öklüket arra a szocializmusra, amelyikben egyébként éltek és virágzottak békében oly hosszú ideig.

Keyes, Daniel: Szép álmokat, Billy!

Az a baj a híres írókkal, hogy ha kapunk tőlük valami nagyon jót, akkor minimum valami hasonlót várunk el tőlük a következő alkalomkor is. Ez a fajta várakozás pedig sokszor csalódáshoz vezet.

Ezek után nem árulok el titkot, ha azt mondom, most is ez történt. A Virágot Algernonnak szívfacsaró története után érzékeit tűhegyesre élezve ül le a felcsigázott olvasó az újabb remekmű befogadására. Azonban nem azt kapja, amire felkészült.

A történet érdekessége, hogy valós eseményeken alapszik. Főszereplője, William Stanley Milligan nagyon

300

is létező személy. 1955-ben született, Kaliforniában, és a hírek szerint ma is ugyanott él. Különlegessége személyiségzavarában rejlik. Olyan skizofrén beteg, aki nem kevesebb, mint harmincöt személyiséget hordoz magában. (Erről egy Karinthy mű jut eszembe. Mennyei riport című könyvében egy kozmikus robbanás fellöki a főhőst a kilencedik dimenzióba, pontosan Isten mellé. Amikor érzi, hogy egyetlen pillanata van hátra, és aztán menthetetlen zuhanni kezd visszafelé, kiszakad belőle a kérdés, mindannyink folyamatosan motoszkáló kérdése: Ki vagyok én? A válasz egyszerű: „Végtelen számú álmaim közül az egyik.”)

Pontosabban fogalmazva: embert. A pszichiátria szerint ugyanis a „személyiség” szó súlyosan diszkriminál. Azt sugallja, mintha nem hinnénk azok létezésében. Ezek az emberek pedig léteznek, a nap huszonnégy órájában viaskodnak egymással és a mag-Én-nel.

Nem egyforma az IQ-juk, mindegyik másban jeleskedik. Egyikük szabaduló művésznek sem utolsó. Másikuk perfekt beszél arabul. Közülük csupán egy cigarettázik. Noha a dolog így is elég bonyolult, még egy csavart kapunk: női egyént is rejt Milligan teste, aki ráadásul leszbikus, és mellesleg ő az elkövetője azoknak az erőszakos cselekményeknek, amikkel a hírhedtté vált férfit vádolják.

Bűncselekményei meglehetősen súlyos erkölcsi kérést vetnek fel: büntethető-e ez az ember? Vagy betegsége védetté teszi?

301

Keyes valószínűleg a teljes valóságot akarta ábrázolni, ezért folytatott a részletekig terjedő bemutatásokat. Mindegyik Milliganben rejlő ember felbukkan előttünk, olyan variabilitással, hogy lassan már az olvasó feje is belefájdul. Mi van? Akkor most ki beszél? Melyik „Én” bukkant most elő?

Szegény Milligan! Ez még egy kívülállónak is sok. Milyen lehet akkor megbirkózni magának az elszenvedőnek ennyi személyiséggel?

Keyes bicskája is beletörik ebbe a sokadalomba. Unalmassá és zavarossá fokozódik Milligan örökös személyiség cseréje. Feltördeli a könyvet is három részre. Az elsőben Milligan személyét próbálja elénk tárni, nem teljes sikerrel. A másodikra fellélegzik az olvasó: végre egy követhető és élvezhető leíró rész. Ebben Milligan családi körülményeivel és élettörténetével lehet megismerkedni. A könyv utolsó harmadában azonban megint a személyiség-kavalkádot kell nyomon követni annak, aki még nem vesztette el teljesen a türelmét és a tájékozódó képességét ebben a zűrzavarban.

Mit mond Maga Milligan erről az extrém állapotról? Hangokat hall, amelyek különféle dolgok megtételére ösztönzik. Ezek olyan emberek hangjai, akik a pokolból jöttek, csak azért, hogy őt gyötörjék. Elmondása szerint nagyon halkan beszélnek, szinte suttognak, olyan messziről, mintha egy másik országban lennének. Sokan vannak, és mindig az jön elő, akié a porond. „Aki a folton van, az hordozza az öntudatot” - mondja.

302

Úgy kell elképzelni az egészet, mint egy színpadot, amelyet szereplők hada népesít be. Mind ott vannak, egyszerre, egy helyen, de közülük csak az aktív, aki előlép a fénycsóvába. Az igazi Én, a mag-Billy azonban nem léphet elő, az a halálát okozná. Őt altatva tartják a többiek, így védik a szembesüléstől. „Ha kiengednék a foltra, véget vetne az életének.”

Kívülről csak azt látni, hogy Milligan teste megfeszül, szeme kifejezéstelenné válik, szemhéjai megremegnek, amikor szerepet cserél. A személyiségváltozások arc- és hangváltozásokkal járnak. Billy nyílt szemű, tétova arckifejezését hol súlyos, hol rebegő, hol egyéb szemhéjmozgás kíséri a cserék folyamán.

Az orvosok véleménye eltérő ebben az ügyben. Van, aki merő komédiázásnak tartja a helyzetet, van, aki klinikai kóresetnek. Maga az olvasó sem tudja biztosan megítélni, hogy mi ez az egész. Aki jártas a testbeszédben, az főleg elbizonytalanodik. Ugyanis Milligan ajkai folyamatosan mozognak,(valamilyen testrész örökös mozgása hazugságot takarhat) és szemei is jobbra fordulnak, mielőtt válaszol az őt vizsgálók kérdéseire. (a jobbra felfelé nézés vizuális konstrukciót jelent, magyarul: képi fantáziálást) Az ún. megsokszorozódott személyiség szindrómájának ellentmond az a tény, hogy ő pontosan ismerte minden emberének minden tettét. Az ebben a betegségben szenvedők viszont nem tudnak „egymásról”.

A gyógyulás módja az lehetne, ha összehoznák valamennyi arculatát, szembesítenék egymással őket, kitörve az időszakos amnéziából. Először az egymáshoz

303

közel álló figurákat társítanák, utána pedig mindnyájan egyesülnének a mag-Billyben. A tudomány szerint az emberben levő szereplők száma függ az elszenvedett trauma mélységétől.

Milligen poklokat járt meg. Miután édesapja öngyilkos lett, egy erőszakoskodó mostohaapa tartotta fogságban (olykor a szó szoros értelmében). Mindent elkövetett vele szemben, amit a köztudat családi erőszak fogalomköréhez sorol (levizelte, kikötözte, megverte, eltemette, fajtalankodott vele, kínozta stb.) Ennek a terrornak pedig egy „szimpla” személyiségzavar is természetes velejárója. Ilyen formán nem lehet csodálkozni azon, hogy Milligan oda jutott, ahova jutott.

Néha megáll az ember az olvasásban és azt veszi észre magán, hogy megérti Milligant. Arra gondol ilyenkor, hogy hiszen mi is, mindannyian, több személyiséget hurcolunk magunkkal, akik még egy vacak kabátvásárlás esetén is összecsapnak bennünk, nem beszélve lelkünk nagyobb kríziseiről. Az sem szokatlan a „normális” léttől, amit Milligan tett olykor. „Volt valami, amit meg kellett néznie, egy hely, amelyet meg kellett találnia, de nem tudta, hogy mi az, vagy hol van. Felszállt a buszra és egész a végállomásig ment, valahol átszállt egy másikra, aztán megint egy másikra, nézegetve a házakat és az embereket, de nem tudva, hová megy, vagy mit keres.”

Lessing, Doris: Megint szerelem

304

Egy nő (pláne, ha „virágjában hervadó”) előre élvezi a témát, a benne rejlő lélektani csemegékkel és filozófiákkal együtt: idősödő nő szerelmi élete, nálánál fiatalabb férfiak közreműködésével. Még jó, hogy „előre élvezi, tudniillik „utóra” ebből már semmi sem marad.

Hogy jön ahhoz egy magamfajta halandó, hogy világszinten elismert írót kritizáljon? Ezért csak szégyenkezve jegyzi meg: lehet, hogy rossz könyvvel kezdte, de azt kell mondania, érdekesebbnek ígérkezik az írónő saját élete, mint ez a regénye.

Már szülei megismerkedési története is több mint vad romantika: egy kórházban botlanak egymásba, épp akkor, amikor az apa frissen amputált lábát kezelgeti az ápolóként ott dolgozó anya. Aztán Zimbabwében élnek egy helyi kolónia tagjaként. Doris Lessing volt dada, és volt telefonközpontos is, mielőtt írásra adta volna a fejét. Két férjet fogyasztott el életében, mindkettőt rövid ideig ízlelgetve. A két házasságból három gyerek született. Egészen későn, 87 éves korában éri el a Nobel-díj. Ez elég érdekes, igaz?

Na, és a könyve?

Az irodalomhoz való kötődése azzal kezdődött, hogy afrikai éveiben sokat olvasott, érdekelte a romantikus irodalom, de a szociológia is. Az elemzők tanúsága szerint pályája utolsó részében a science fiction felé hajlott.

305

Ennek ellenére a Megint a szerelem nem idézi a fantasztikus irodalmat, legfeljebb annyiban, hogy fantasztikusan gyenge. Ez nagy csalódás az olvasó számára, aki már előre fente a fogát egy Nobel-díjas finomságra. Érzékeit kiélezte és rákészült az irodalmi ínyencfalatra. Ehhez képest kiábrándító az utóízként benne maradt fanyarság.

Először is adott egy múlt századi történet, a maga kivételes (kivételesen sematikus) főszereplőjével. A légies lány neve Julie Varion. Mint a díszcsomagot a papír rétegek, úgy vonják be alakját az üres klisék. Egy lány, aki minden bűvkörébe kerülőt megperzsel. Ehhez minimum tökéletesnek kell lenni. A szerző nem is takarékoskodik Julie „felöltöztetésével”. Mindent ráaggat, amitől az maga lehet a tökély. Julie csábítóan érzéki mulatt lány. Nemcsak szép, mint a hold, hanem okos is, mint a nap. Földöntúli zenéjétől vagy rajzaitól elnémulnak az emberek. Sztorija három nagy szerelem köré szövődik. De egyik sem teljesülhet be, hisz a lány rangon aluli. A férfiak meg rangosak. Az ellentét antagonisztikus és társadalmilag determinált. Hihető is lehetne akár, ha lenne mögötte valós történet. De csak egy összetákolt napló támogatja meg, amiben a lány vezeti valóságtól elrugaszkodott giccsmeséjét. Az utolsó férfi feleségül venné, mint ahogy egy igazi hőshöz illik: a közvélemény minden ellenállásával dacolva. A lány azonban a beteljesülés előtt öngyilkos lesz. Vagy megölik? Ez sohasem derül ki. Ennyi homály azonban direkt jól jön ahhoz a balladai homályhoz, amelybe a szerző illeszti őt: az elhagyatott erdei házba, táncolva, dalolva, a föld felett lebegve, mint ahogy egy mesebeli

306

tündér teszi, akit gonosz varázsló ítélt élethossziglani boldogtalanságra.

Szóval azt nehéz kihámozni, hogy miért, de tény, hogy a városka üdvöskéje lesz. Emlékét úgy őrzik, mint ahogy a hősöket szokás. Messzi tájakról zarándokolnak ide emberek, hogy láthassák Julie egykori otthonát.

Egy ilyen karizmatikus személyiség igazán méltó arra, hogy száz évvel későbbi utódai lefújják emlékéről a port és újraértelmezzék sorsát. Ha jobb történet lett volna, talán a regény is jobban sikeredett volna.

Sarah Durham, a Zöldmadár színház tulajdonosa. Ha már romantika, legyen kövér: ezt szolgálja a színház neve, és a hölgy alakja egyaránt.

Sarah Durham, a főszereplő, egy csinos nő a Lessing-álomból. Nem hús-vér, csak papír alkotja, meg rózsaszínnel karcolt tollfolyam. Csúnyán azt mondanánk, hogy egy nő a hetven és a halál között, de ez csak profán viccelődés lenne, és abszolút méltatlan az író eredeti szándékához.

Maradjunk hát a realitásoknál. A hölgy pontosan hatvanöt éves. De ezzel vége is mindennek, ami reálisnak nevezhető. Mert az aligha, hogy ebbe a hölgybe a társulat összes férfitagja ellenállhatatlanul szerelmes lesz, természetesen fittyet hányva az olyan törvényszerűségekre, amik a szerelem testi-lelki kondícióit normális esetben megszabják. Legyünk egyértelműek: hetvenes éveikben csoszorkáló hölgyekbe

307

ritkán zuhannak bele húszas éveikben nyargaló ifjoncok. Még akkor sem, ha olyan jól tartják magukat, mint Sarah Durham. Mert a bájos asszonyság éppen húsz évet tagadhat le bántóan súlyos korából. Ő a megtestesült antihetvenes: gyönyörű, feszes skalpgyűjtő.

Persze, szép dolog a lehetőség,(hogy igenis, lehetünk vonzóak hatvan felett) és a közhely (hogy igenis, a szerelem kortalan), köszöni is minden potenciális nyanya, de azért túl minden vágyódáson és fantáziáláson mégiscsak ott dörömböl a zord és megmásíthatatlan valóság: hatvan fölött már kissé rozzantak vagyunk és semmiképp sem elsőszámú alanyai a szerelemnek nevezett édes játéknak. Nem így azonban Sarah, a Zöldmadár színtársulat igazgatója.

Sarah húszéveseket megszégyenítő viharossággal szedi áldozatait környezete megtévedt férfi szereplőiből. Az még hagyján, hogy Stephen Ellington-Smith, a Julie-történet lelkes imádója gyengéd érzelmeket táplál Sarah iránt. Mi is várható el egy olyan férfitól, akinek pocsék a házassága (felesége egy távoli női rokonát szereti), és akit reménytelen szerelem fűz a jó pár éve halott Julie-ba. Még az is elmegy, hogy a fia-korú rendező, Henry bolondul bele Sarah-ba. Hallottunk már ilyet. De az már mégis csak sok a jóból, hogy a huszonhat éves szívtipró don juan, a darab egyik hősszerelmese is csapja a szelet nagymami-szerelmének. Ez a sok szerelmes éhenkórász, és az a sok egy napra időzített szerelmes levél egy kicsit megfekszi a még oly hatalmas romantikára kiéhezett lelket is.

308

Ennek még a romantikához, sőt, a szentimentalizmushoz sincs köze. Egyszerűen csak rossz, hiteltelen és hihetetlen. Semmi-lélektan és alig-történet - ez kevesebb, mint ami egy regényhez szükségeltetik.

Kár, hogy semmi jót nem írtam. Pedig kell lenni annak is. Az nem létezik, hogy egy műnek ne legyen pozitív tartalma. Hosszas gondolkodás után találtam is egyet: a szándék kiváló volt. Sajna, hogy megmaradt annak. Úgyhogy kedves írójelöltek: egy pazar téma kiadó! A kortalan szerelem lélektana még alkotójára vár. Remek téma, best-seller-gyanús. Bárki belekezdhet, aki tehetséget érez az írásra. Nem kell Nobel-díjasnak lennie.

Maugham, William Somerset: Az ördög sarkantyúja

Úgy indul a történet, mintha az író csak naplót írna. Jelentéktelen hétköznapi morzsákat, csak úgy, önmagáról. Mintha csak a vele történteket akarná rögzíteni, miközben, ahogy ez már szokásos, törvényszerűen és automatikusan bele-beleszövődik a mesélés szálaiba más figura is.

Aztán kiderül, hogy nem is ő a főszereplő, ő csak egy koordinátor, aki élvezhető egésszé fűzi össze a történések és szereplők egymástól külön álló részeit.

Többek között, mintegy mellékesen, egy átlagos, kétgyermekes westminsteri családdal ismerteti meg az olvasót. Mrs. Strickland úgy mutatja be a férjét, mint egy embert, aki nem igazán társasági, és aki az érdekes

309

többséget csak „halálra untatná” a maga „nem-érdekességével”. Ahogy Maugham írta róluk: „Olyanok voltak, mint egy régi tapéta figurái: nem válnak ki a háttérből. És bizonyos távolságból mérve egybeolvad a mintájuk... Volt bennük valami fakó jellegtelenség, mint általában az olyan emberekben, akiknek az egész élete csak része a társadalmi szervezetnek, akik csak benne és általa élnek.”

Az ilyen élet után, ami a megszokottság unalmával csordogál medrében, valóságos zuhatag az, amit a férj produkált egy meghökkentő levél formájában. Ebben lakonikus rövidséggel elköszönt a feleségétől, semmiféle magyarázatot nem adva váratlan tettére.

Szóval adott egy ember, egy nyárspolgár, ahogy felesége nevezi, aki egyszer csak ott hagy csapot-papot, feleséget, gyereket, polgári létet, és mindannak, ami addig volt, hátat fordít, a nulláról kezdve új életet. Ez mégsem nyárspolgári cselekedet, ugye?

Hát, a szóban forgó úr sem az. Egy festő rejlik benne, egy művészlélek, akinek addig lekötözött szárnyai törnek egy hirtelen fordulattal, eszeveszett erővel a szabadulásuk felé. „A lélek meglehetős állhatatlan lakója a testnek, és igen titokzatos átváltozásokra képes” - állapítja meg ezzel kapcsolatban Maugham.

Strickland egy viszonylagosan gördülékenyen működő polgári jólétet hagy maga mögött, csak azért, hogy elfojtott vágyainak szentelje életének hátramaradó éveit.

310

Ez nem jellemző az emberre. Pláne akkor, ha elmúlt már negyven éves.

Dohos, fűtetlen szobákban tengette inkább életét, de szenvedélyének adózva. Életének egyetlen színességét a körülötte szerteszét heverő, meggyötört festékes tubusok jelentették. Nem érdekelte a család, a feleség, a gyerekek, gyökerestül kiszakadt múltjából, és csak a festés jelenének élt. - Nem gondolok a múltra. Nekem csak egy dolog a fontos: az örök jelen - mondta Maughamnak, amikor az meglátogatta szegényes hajlékában.

Ha nagyon megszorult, „látványosság-hajszolók” után kajtatott, akiknek némi ellenszolgáltatásért megmutatta a város olyan látnivalóit, amit egyebek mellett a törvény tiltott. Dicsőséges pályafutásának nyomorúságos kinézete vetett véget: elérkezett arra a pontra, amikor már senkinek sem volt bizodalma a várost a nyakába venni azzal a furcsa, toprongyos alakkal. Akkor meg fordítást vállalt, vagy éppen szobafestőnek szegődött.

Végül, amikor már az éhhalál szélére sodródik, egy Dirk nevű elfuserált festő segít rajta. Magához veszi, és megosztja vele apró lakását, műtermét, és - feleségét. Blanche hevesen tiltakozott az ellen, hogy férje kis otthonukba hozza Stricklandat. Aztán mikor mégis hozzájuk került, mégis a szeretője lett. „Talán még mindig gyűlölte Stricklandet, de éhezett rá, és egész eddigi élete elvesztette minden jelentőségét. Már nem volt bonyolult, rejtélyes nő, nyájas és szeszélyes, megfontolt és könnyelmű: menád volt. Maga volt a vágy.” Blanche

311

ott hagyta Dirket, hogy sósavat igyon, amikor Stricland tovább állt.

Némi hányattatás után Tahiti szigetén köt ki a festő, ahol egy kedves, fiatal lány veszi pártfogásába. Tiaré egy fehér virág neve, amit ha megszagol a vándor, biztosan visszatér a szigetre. A lányt is így hívták.

Egy csodálatos nyugalomban és békében élték paradicsomi életüket, a tengertől nem messze, pálmafák hűsítő árnyékában.

De minden idillnek vége szakad egyszer. Strickland leprás lett, mindenki kerülte, ahogy csak tudta, feleségét meg kővel dobálták, ha mosni merészelt a közeli patakban. Utolsó napjaiban a ház falait festette. Csak ez érdekelte: az ócska, omladozó kalyibára festeni lelke utolsó repüléseit. Vakon, betegen.

A doktor volt az egyetlen, aki látta a művet. „A mennyezetről a padlóig furcsa, csodás festmény borította a falakat. Leírhatatlanul különös és titokzatos volt... Hatalmas, érzéki, szenvedélytől lobogó és egyúttal borzalmas, félelmet keltő mű volt, olyan ember alkotása, aki kifürkészte a természet rejtett mélységeit, és olyan titkokra jött rá, amelyek gyönyörűségesek, de egyszersmind félelmetesek; olyan emberé, aki olyan titkokat tudott meg, amit embernek nem jó tudnia.”

A mű nem maradt fenn, csak az emlékezet. A férfiről, aki Tahiti mesekönyvében satírozta élénken színessé a valóság szürke kontrasztjait. Akit senki csavargónak

312

tartott kora, és zseninek utókora. Akit Stricland-nak nevezett el Maugham, és Gauguin-nek a nagyvilág.

McCarthy, Cormac: Az út

Amikor az ember azt olvassa egy könyvről, hogy Pulitzer-díjat kapott, meg azt hallja a szerző más művéről, hogy filmadaptációja Oscar-esőt hozott, akkor nagy várakozással és izgalommal néz eljövendő könyvélménye elé.

A téma is tetszetős: apa-fiú viszony, egymásrautaltság, úton levés. Ebből ki lehet hozni valami nagyon mélyre hatót, olyat, ami az ember lelkéig hatol és földrengés szerű megrázkódtatásokkal jár. Amiket nem lehet egyhamar elfelejteni.

Ehhez képest a fő és szinte egyetlen érzés, ami az elolvasás után keletkezik, az a szomorúság. A monoton szürkeség, ami a művön végigvonul, ami várakozásteljes lelkünket is belepi, s már csak a felszínt megkaparva tör elő belőlünk a bátortalan kérdés: vajon mit akart üzenni az író? Csak találgatások maradnak a kérdés nyomán.

Valahol (nem tudjuk, hol) bandukol két ember (nem tudjuk, kik). Annyi azért kiderül róluk, hogy az egyik az apa, a másik pedig az ő fia. Nincs nevük, foglalkozásuk, nem emlékeznek semmire és nem terveznek semmit. Így persze nehéz történetet fabrikálni. Csak annyit tudunk, hogy volt egyszer egy anya is, aki azonban feladta a harcot.

313

De milyen harcot adott fel?

Talán csak az életben maradás volt a cél? Vagy valami több? Létezett valami, amit el akartak érni?

A táj olyan, mint József Attilánál, színtelen és egyhangú, de ott legalább „a múlt tarka”. Itt azonban mi tarka lett volna, az nincs. Nyoma sincs a múltnak. A két szereplőt nem köti semmilyen emlékhez semmi. Megszűnik az idő, a kontinuitás értelme és így fogalma is. Az egyetlen időpont, ameddig vissza-visszamegy a történet az a robbanás? világégés? földrengés? (nem tudjuk, mi), ami után elpusztult minden a Földön, és ami után csak hamus eső hullik szakadatlan és reménytelenül a tájra.

Ember- és állat-hullahegyek mindenütt. Néhány megmaradt sorstárs is feltűnik a porködben helyenként, de nincs különösebb szerepük. Megmutatják magukat, aztán belefoszlanak a nihilbe, mint a főszereplők mögött hagyott kietlen tájak.

Csak lábnyomokat látnak, meg különös hullákat. Az egyik feje például bizarr és megmagyarázatlan módon egy süteményes tál burája alatt aszalódik. A másik, a borzalmakat fokozandóan egy csecsemő: fej nélkül és nyársra húzva. A halál mindenütt ott van, még álmaikban is. Minél közelebb kerülnek a célként kitűzött tengerparthoz, annál többet alszanak. Mint a halálhoz közeledő öregemberek.

Minden sivár, kifosztott és pusztulásra ítélt, csak „zsebkendőnyi mennyországok” jutnak, azok is csak

314

ideig-óráig, amíg a kényszer (nem tudjuk, milyen kényszer) tovább nem hajtja őket a következő állomásra.

A tárgyaknak hangsúlyozottabb szerepe van. A tárgyak hierarchiája és értékrendje más, minden lehet értékes darab, ami a normális világban szemét vagy kacat, az is. A bevásárlókocsi például egy olyan motívum, ami örökösen visszatért hozzájuk. Elrejtik valami biztos helyre, vagy ellopják tőlük, vagy tolják maguk előtt, benne tartva az egyéb, számukra fontos, de nem nélkülözhetetlen eszközöket.

Aztán ott a pisztoly, amit a férfi hol a kezében szorongat, hol, mint valami mentőövet, a fiára testál.

Talán szimbólumok ezek?

A kocsi rakománya lehetne annak a szimbóluma, amit mi is, mindannyian magunkkal cipelünk életutunk során, hasztalan, de kedves tárgyak, vagy emlékek egész garmada. S a pisztoly jelképezhetné, mondjuk a döntéskényszert, azt a választási helyzetet, amibe oly sokszor kerülünk életünk során. Az igen vagy nem kimondásának lehetőségeit és vészterhes kizárólagosságát.

De ez csak találgatás, ugyanolyan homályos és körvonalazatlan, mint a helyszínek, ahol hőseink feltünedeznek. Kell, hogy legyen valamilyen szimbolikus története, mert valós alig van. A vándorlás ütemesen felbukkanó motivációkra épül. Ahogy eltűnik és megjelenik a bevásárlókosár, vagy ahogy a pisztolyt

315

szorítja hol a férfi, hol a gyerek tenyere, ugyanúgy cserélődnek a helyszínek. Lakatlan, elnéptelenedett helyszínek, aztán egy-egy lakható ház, éhezés és a túlevés váltogatják egymást.

Igazából úgy érzi az ember, mintha nem haladnának előre, csak körbe forognának saját tengelyük körül, mint a vurstli elöregedett, rozsdás, nyikorgó körhintája.

A tengerhez igyekeznek, de mikor odaérnek, nem történik semmi, sem fizikai, sem szellemi értelemben. Most akkor nem tudjuk, hogy tényleg ez volt-e a cél. Sőt, továbbmenve már így fogalmazunk: volt-e egyáltalán cél?

Semmit sem tudunk. Mintha nem is volna fontos semmi sem. Mintha lényegtelen lenne, hogy ki szerepel, hol, minek.

De akkor mi a lényeges?

Csak feltételezések születhetnek a vak tapogatások során. Talán a végső emberi értéket akarta megjeleníteni az író, azt, hogy ha minden elpusztul is körülöttünk, egyetlen élő marad: a szeretet? A férfit a fia iránt érzett szeretet hajtja, a semmiből a semmibe haladva is megtartani a szülői sztereotípiákat, egy pillanatra sem elfeledkezni arról, hogy a szülő dolga ellátni, segíteni, támogatni porontyát. Érte fagyoskodik, győzi le félelmeit, hoz áldozatot, az ő életben tartásáért.

316

Vagy azt szerette volna bemutatni, hogy a rosszban is kigyökeredzik a jó, mint ahogy gyenge és ködös utalások vannak a jó emberekre, amit a kisfiú folyamatosan keres? Magukat mindenesetre ezek közé sorolják. De ez a motívum annyira kidolgozatlan és üres, hogy az ember rögtön el is veti a metafora-gyártás írói szándékát.

Ugyanilyen érthetetlen a tűz-motívum, ami csak a gyerek kérdéseiben bukkan föl, de nem tudni, mit jelent és mit hordoz magában. Ilyenformán a Jó gyökértelen édestestvére. Ha akarom, lehet az élet, az egykor létező nap, az isten szimbóluma, ha akarom, csak egy tűz, amely melegedésre szolgál. Semmi sem biztos.

Szándék lehetett viszont valamifajta filozófiai mélység megrezegtetése. Noha igazából erre nem sok lehetőség adódott, a mű stílusából adódóan. Ugyanis olyan próza ez, amiben csak a legszükségesebbek vannak jelen, kép- és jelenetszerűen. Mindent megmagyaráz, ha figyelembe vesszük, hogy McCarthy drámákat is ír és könyveit kiváló anyagnak tekintik a filmrendezők: nem kell átírni bennük semmit, mert képek gyorsan változó sorozatából állnak, olyanok, mint az egymás mellé rakott pillanatfelvételek, amiket a filmes szakma gond nélkül tud hasznosítani. Kész forgatókönyvek. (Egyik könyvéből, a Nem vénnek való vidék-ből, több Oscar-díjas filmalkotás készült.)

Kitartóan keresve talál az ember el-elhullajtott filozófia-morzsákat, amiket azonban apróságuk ellenére sem könnyű megemészteni. „Minden felidézett emlék meggyalázza önmaga valóságba mélyedő gyökereit.”

317

Ha sokat kell gondolkodni valami jelentésén, attól még lehet jó?

Nemcsak a történetszövés minimalista, hanem a központozás is. Két írásjel létezik, a pont és a kérdőjel. Persze, ennek is lehet szimbolikus értéket tulajdonítani, ha nagyon akarunk, hisz minden bizonnyal nem a véletlen vagy az írói szeszély műve ez a szabályellenesség. Valószínűleg ezekkel jelezte az író azt, hogy vannak helyzetek, amikor semminek sincs értelme, amikor nem szeghetők meg a szabályok, mert már nincsenek, amikor minden és mindenki törvényen kívül helyezkedik. S ilyenkor már csak kijelenteni lehet, rögzíteni, leírni. Esetleg kérdezni. „Miben különbözik a soha sem lesz attól, ami sosem volt?” „Hány napig tudjuk kijátszani a halált?” „Amit az ember egyszer a fejébe tesz, az ott is marad?”

A fiúnak is alig van kérdése, amik vannak, azok sem emlékekhez kötöttek és nem is létfilozófiaiak (ami egy ilyen kataklizma helyzetben végül is indokolt lehetne.) Nem lesz tőlük gazdagabb, nem tanul belőlük, csak egy helyben topog, mint egész értelmetlen létezésük.

Egy ilyen helyzetben törvényszerű az Isten-tagadás, a perlekedés a mindenhatóval, akinek már csak a nyakát keresi, és csak azért, hogy megfojthassa. „Az úton nem járnak már istentanúk.” És: „Ahol az emberek nem tudnak életben maradni, ott az istenek sem boldogulnak.”

318

Neked tovább kell menned-mondja a haldokló férfi a kisfiúnak. De hová? És minek? „Neked kell tovább vinned a tüzet.” Vagyis az életet? De kivel? És hogyan?

Semmire sincs válasz. Kevés a szavunk. Ebben az ismertetőben csak egy szóból volt sok: a semmi szava többször fordult elő benne, mint az összes többi együttvéve.

Mindenesetre ez a könyv nem hozta azt a megrendülést, amit egyébként témája miatt hozhatott volna. Talán azért, mert ez nem is regény. Ez is egy forgatókönyv. Annak lehet kiváló, mint ahogy a film is, ami ebből készült, s amit 2009-ben Amerikában már bemutattak. Izgatottan várunk rá. Hátha a mozivászon keresztül megkapjuk azokat a katarzisokat, amiket az írott változaton keresztül nem. Csak 2010 májusáig kell várni rá.

Lehet, hogy csak szubjektíve van bajom a könyvvel. Vannak mesélős és vannak leírós történetek. Én az előbbi elkötelezett híve vagyok.

Namu Jang Ercsö: Búcsú tóanyánktól

Ami ebben legelőször érdekes, az a név. Annyi rögtön világossá válik, hogy nem túl ismerős hangzású. Ha belelapozunk a könyvbe, az is kiderül, hogy miért.

A szóban forgó hölgy a világ olyan részén született, ahol nem sok ember fordul meg, ahol még a madár sem jár. Ahogy az alcím jelzi: Élet a világ peremén.

319

A moszók egy különleges népcsoport. Sokszor és sokan összemossák őket a náhszikkal, de ők köszönik, nem kérnek ebből. Szeretik hangsúlyozni különállásukat, ragaszkodnak identitásukhoz.

Az Arany Homok Folyó (Jangce) két oldalán él a két nemzetiség. A nyugati partokon a magukat náhszinak nevezők 240 ezres társadalma, a keletin pedig a híres moszó társadalom nagyjából 30 ezer tagot számláló társadalma. Nemcsak abban térnek el a világ többi országától, hogy különleges helyen élnek, hanem abban is, ahogy élnek.

A moszók úgy vonultak be a köztudatba, mint az egyetlen és ez által roppant érdeklődésre számot tartó matriarchális társadalom. Ez azonban féligazság. A média által (túl) kelesztett, fogyaszthatóvá, sőt, ínyencséggé dagasztott híresztelés. Közelebb juthatunk a valósághoz, ha elolvassuk Namu könyvét.

Namu egy moszó lány, aki anyja harmadik gyermekeként jött világra. A harmadik apától.

Azokon a tájakon ez teljesen megszokott. Ez a normális. Ők maguk „vándorházasságnak” vagy „vizitelő házasságnak” nevezik ezt az intézményt. Nem kötődik hozzá semmiféle fogadalomtétel, vagyontárgy csere vagy tulajdonlás, hűségeskü vagy gyerekek gondozása.

Ők az egyetlen nép a világon, akik a házasságot a család elleni támadásként értelmezik. Hallani sem akarnak a

320

házasságról. Amikor a „felszabadító kínai hadsereg” be akarta vezetni a házasság szertartását, értelmetlenül néztek. Mire való mindez? Mi az értelme? És miért kellene együtt élni?

Számomra a moszók a párkapcsolat roppant szimpatikus formáját választották. Úgy is mondhatnám, az egyedül értelmeset. Azt, aminél természetesebbet el sem tudnék képzelni.

A házasság intézménye ellen fölösleges külön vádbeszédet intézni. Mindenki tisztában van halódásával. Minden második házasság kudarcba fullad. Rengeteg a csonka család, a szegény, apa vagy anya nélkül maradt gyerek. Rengeteg a megcsalás. A maga hevenyészett házi statisztikája szerint kivétel nélkül megtörténik a házasságokban a félrelépés. Ha nem, nem azért, mert azok kivételesek, hanem azért, mert nem volt alkalom. Így könnyű hűségesnek maradni. De akit megkörnyékez egy új szerelem, ott semmi sem marad szárazon.

Nos, a moszóknál nincsenek ezzel kapcsolatos lelki nyavalyák. Nem keseregnek az elment szeretőn, mert majd jön más. Nem érzik a gyerekek úgy, hogy elhagyottak lettek, mert nem hagyják el őket.

A házakban, amelyeket egyébként a nők irányítanak (ők osztják be a munkát, és a ház napi rendjét), csak a nők számára van külön szoba. A többek együtt laknak egy nagyobb helyiségben. Az idősek és a tizenhárom éven aluli gyerekek a tűzhely vagy a fal mentén húzódó hatalmas faágyakon alszanak.

321

Ha a kislány nővé érett, megjön az első menstruációja, nagy ceremóniával adják tudtára a falu népének. Szép ruhákba öltöztetik az alkalomra, és megkapja külön bejáratú hálószobáját is (ún. babahuago). Itt várhatja a bekopogó udvarlót. Ha teszik, beengedi, ha nem, akkor nem nyit ajtót. A bebocsátás nyert férfivel pedig egy szép és forró estét töltenek el, a kemencében rakott tűz izzó fényénél.

A felnőtt férfi a párjánál töltheti az éjszakát, ha nincs neki, akkor az istálló fölötti vendégszobában húzhatja meg magát. Nem aludhatnak egy fedél alatt női rokonaikkal, és nem emlegethetik szexuális kapcsolataikat. Ez nem szellemeskedés, vagy kiteregetés témája, mint nálunk. Becsben és nagy diszkrécióban tartják azokat a dolgokat, amik a hálószoba négy fala között történnek. A szexuális illendőség szabályai olyan szigorúak, hogy még a gyermekük apjának nevét is kötelesek elhallgatni. A moszó férfit ilyen formán semmilyen kötelék nem fűzi a gyermekéhez, nem tartozik iránta felelősséggel.

A szerelmi ügyek sohasem befolyásolják a családi gazdasági életét. A szerető tölthet hosszabb vagy rövidebb időt a kiválasztottjánál, de sohasem lakik nála. Az anyjánál van állandó szállása.

A gyerekeknek nincs saját apjuk, hanem a rokonság nagybácsijai, testvérei szolgálnak apa-képet. Ha az asszonyok megszeretnek mást, akkor azzal folytatják az életüket. Szabadon választják meg kapcsolataikat, addig,

322

amíg a kedvük tartja. Sokkal természetesebb és formája ez az együttélésnek, mint a mi kulturált félrebotlásaink. Nálunk csalás, hazugság, megbántás, megsebzések kísérik a kapcsolatokat. Itt meg vágyak és azok kiélése. Nincsenek tabuk, és össze-vissza bonyolítások, becsapások. Ez a legfontosabb különbség az összes többi társadalomhoz képest.

De a különleges lány beszámolói alapján többet is megtudunk róluk. Noha maga a moszó név már az i. sz. VII. századi kínai feljegyzésekben előfordul, a nép eredetét, és történelmi kapcsolatait homály fedi.

A moszók országa Dél-Kína és Tibet határán, a Jangce keleti partjánál kezdődik, és egészen Szecsuan tartományig nyúlik. Híres tavukat, a 3000 méter tengerszint feletti magasságban elterülő Hszienaminak hívják. A szent Gamu-hegy, azaz az anyaistennő lapuló alakja magasodik a tó fölé. A „Lányok országát” nemcsak a moszók alkotják, más nemzetiségiek is élnek velük (pumik, liszuk, jik, tibetiek, náhszik).

Az összes moszó osztja azt a nézetet, hogy a család alapja a kiterjedt, népes anyai ház.

Noha a tradíciók ellenére itt is fel-felbukkan egy-egy házasság, de fehér hollóként. A párkapcsolatokon alapuló együttéléssel nemigen találkozni, a hagyomány nem ösztönöz ilyesfajta formációkra.

A család központjában nincs se férj, se feleség, se apa: fivérek, testvérek, nagybácsik helyettesítik őket. Igazán

323

teljhatalma még a ház fejeként tevékenykedő rangidős asszony sem számít (ún. dabu), mindenkinek van beleszólása a család döntéseibe. Az ő övén himbálódzik a magtár kulcsa. A kor tisztelete mindennél előbbre való.

A moszó társadalom irányítása nincs a nők kezében, mint ahogy a média ezt előszeretettel terjeszti. A vezetés a férfi káderek kezében összpontosul. A családban az anyai kötelék határozza meg a vérvonalat, de ez csak matri-lineárissá és nem matriarchálissá teszi a társadalmat. A nők a család jogos vezetői, a családi vagyon kezelői ás társtulajdonosai. Nemi alapú munkamegosztás természetesen itt is megtalálható. A nők felelősek a terményért, a ház tisztaságáért, az ételekért. A férfiak építenek, legeltetnek, kereskednek.

Az igazán eszményi moszó elképzelés szerint az az igazi, ha valaki ugyanott hal meg, ahol született, abban a házban vagy szobában. Az a jó, ha a család sohasem szakad szét, így a vagyon sem. Kis tulajdonukat közösen kezelik, generációról generációra száll. Szexuális kapcsolataikat szigorúan a család berkein kívülre korlátozzák. Nem beszédtéma.

Szóval igazán nagyon egyszerűnek és természetesnek tetszenek a viszonyok. Ugyanakkor igaz az is, hogy különösebb érzelmi életre nem nyílik lehetőség. A legtöbb dicséret, amit a főhős kapott az apjától, így hangzott: „Pont olyan lábad van, mint a bácsidnak.” Ennél nagyobb elismerést el sem tud képzelni egy moszó lány. Azzal, hogy az apjára emlékeztette, arra az emberre, akit szívből szeretett.

324

Mindegyik moszó egyazon isteneket imád (Tibet és a tibeti buddhizmus felé orientálódtak). A mindennapos boráldozat a nők reszortja, a férfiak a szervezett vallásban vesznek részt, azonos ételeket fogyaszt (vajas tea, árpakeksz, Szulima bor, rizsbor), azonos népviseletbe öltözik, és azonos dalokat énekel.

A mondás úgy tartja: aki járni tud, az táncolni is, és aki táncolni, az dalolni is.

A krónikás lány is ennek köszönhette különös karrierjét. Mert eljutni egy olyan eldugott településről, mint ahol ő lakott, egy olyan gigászi városba, mint Peking, nagy szerencse kellett. Az ő szerencséje kínai néprajzkutatók képében jelent meg, akik magnóval a hónuk alatt vetődtek el a kietlen tájra, s miután hallották a lányt énekelni, hívták meg egy dalestre a „hegyen túlra”. Ilyen váratlan fordulat során tör ki Namu az ismeretlenségből, és lesz aztán népe egyik híres büszkesége.

Namu egyébként nem volt könnyű eset. Megszületése után egyfolytában sírt. Akármit is csináltak vele. Három ember is megpróbálta magához venni, de mind a három visszahozta. Így lett belőle a „háromszor visszaadott lány”. (Hasonlóan „többször visszaadott” fiú Az árvák hercegének főhőse.)

Különleges volt abból a szempontból is, hogy egy láma adott neki nevet. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, és nagy reményekre jogosított. Valamikor hároméves kora tájában hagyta abba a sírást, de akkor egy életre. Azt

325

mondják, elfogyasztotta a neki szánt könny-adagot. A heves kitöréseknek más formáját választotta ezután. Volt, hogy homokot szórt a hozzá közeledő fiú arcába, vagy ripityára törte az ebédlő berendezést, ahol pedig egy moszó lány számára legtisztességesebb munkát végezhette: a tanárokra főzhetett. Konok volt, sokáig kellett várnia, míg akadt egy legény, aki virágszobájának ablakán bekopog.

Az egyik legdemokratikusabb és leginkább természeten alapuló életnek létszik a moszók élete. A vágyon és a kölcsönös érzelmeken túl semmi sem szabályozza a szexuális kapcsolat kötetlenségét.

A különleges és megszívlelendő életfelfogás mellé még egy mondás is. Előttünk a múlt, mögöttünk a jövő. A múltat ismerjük, hisz ez társul szemünk elé, a jövő viszont, ami mögöttünk van, láthatatlan.

O’Beirne, Kathy: A Magdolna nővérek

Abból már elég sok következtetést lehet levonni, ha valaki a börtönlétet könyveli el élete legkivételesebb szakaszának. Kathynél ez a helyzet. Úgy emlékszik a Mountjoyban töltött időre, mint gyermekkora egyik legboldogabb időszakára.

Egy egész ruhatárat kapott, hajszárítót is ott használt először, és senki sem bántotta, vagy erőszakolta meg. Kell ennél több a boldogsághoz? Aki sokkal rosszabbhoz

326

szokott, annak valószínűleg nem. A relativitás fájdalmas és groteszk iróniája ez.

Amikor olvastam Kathy történetét, egy ismerős érzés kerített hatalmába. Pár évvel ezelőtt egy fiú mesélt életéről, amelynek kegyetlenségei annyira abszurdak voltak számomra, hogy itt-ott kétségeket szültek bennem. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy létezhet ilyesmi. Hogy torz fantázián kívül a valóság is képes ilyen jellegű szörnyűségekre. Sőt, hogy a valóság még nagyobb kegyetlenségeket produkál, mint amit a legcsapongóbb, legperverzebb képzelet valaha is kitalált. Akkor azt mondta az a fiú, hogy apja a radiátorhoz láncolta, és büdös zoknijával tömte be a száját. Kenyeret etetett vele, amire bőrdarabokat, vagy más gusztustalanságot rakott. Azt hittem, a fiú lódít, konfabulál.

Most, Kathy O’Beirne könyve nyomán is felmerült bennem néhányszor ez a kérdés. Hogyan juthatott valakinek ennyi szenvedés osztályrészül? Hogy van az, hogy ezt a kislányt mindig, mindenhol megerőszakolták? Hogyan lehetséges az, hogy egy apa mindig ok nélkül, és mindig brutálisan bánt a gyerekével? Lehet, hogy az igazság egyik oldalát láttuk csak, ami hiányossá teszi a történetet? Lehet, hogy nem véletlenül bántották, és erőszakolták meg ezt a kislányt?

Nem tudom. De az biztos, hogy ha csak a fele igaz annak, amiket ő leírt magáról, és elképesztően nyomorúságos múltjáról, akkor az önmagában is rettenet. A saját „tálib teokráciájáról” elbeszélt történet hátborzongató.

327

Egy despota apa tartotta uralma alatt az egész családot. Aki az utcán és köztereken maga volt a megtestesült jóság, a négy fal között azonban dühöngő fenevaddá vedlett. Ez ugyebár, nem ismeretlen felállás. Kathyt, a kislányát a legképtelenebb ürügyekkel és a legváltozatosabb formában kínozta. Verte, éheztette, pajtába záratta, vagy kikötötte éjszakára a jégverem nappaliban. A konyhaajtó hasadékába húzta a gyerekek kezét, és addig nyomta rájuk az ajtót, amíg el nem ájultak.

A szülői terrornak elvileg akkor szakadhatott volna vége, amikor Kathyt intézetbe adták, apácákhoz. A laikus és jóhiszemű elme azt gondolná: na, végre megszabadult a pokoltól. A valóság azonban rácáfolt a naiv hitre. Pokolból pokolba került.

A papok és más férfinépek megerőszakolták, a nővérek sakkban tartották. Halottakat kellett mosnia, vagy hányásos, széklettel csúfított lepedőket, rabszolgaként. Ha ellenállt, vagy olyat mondott, ami nem tetszett a menhely áhítatos vezetőinek, akkor elagyabugyálták. Csontok törése nem volt gátja az apácák regulázási módszereinek. Ha ez sem segített, akkor begyógyszerezték vagy beinjekciózták Kathyt és társait. Olyan szereket kaptak, amiket normális körülmények között lovak lenyugtatására használtak. Időnként elektrosokkal törték le a kislányok ágaskodó indulatait. Ha meghalt valaki, jeltelen sírba földelték, mint a kóbor kutyát. Ha gyereket szültek, elvették tőlük, és gazdag

328

amerikai házaspároknak jó pénzért eladták a csöppségeket.

Kathy szexuális megalázásának krónikája külön fejezetet érdemel. Ötéves korában nyúltak először a szoknyája alá. S ettől kezdve mintha nem lett volna megállás. Sokféle perverz alak matatott és talált kielégülést nála az idők folyamán. Először öt éves korában a tőle pár évvel idősebb fiúk. Első áldozásának előestéjén, hétévesen pedig egy pap erőszakolta meg. Az intézetben mások is kerültek hasonló helyzetbe. Azonban csak a jóistennél lehetett panaszt tenni. Az apácák őrültek házába toloncolták a „téves eszméktől szenvedő, szemtelenül hazudó” lányokat. Hétvégenként különféle külföldi csoportok tettek látogatást a menhelyen. Közülük egyik szintén Kathy megerőszakolójává vált. Az „eredmény” Annie, az édes kisbaba lett, aki túl beteg volt ahhoz, hogy továbbhajóztassák a tengeren túlra, de aki bearanyozta Kathy életét. Tíz évre. Akkor végeztek vele a halálos betegségei.

A kegyetlenségek és szenvedések persze nem múltak el nyomtalanul. Valahol ki kellett nyitni a lélek zsilipjét. Kathy babákat vagdosott szét. Gyakran bepisilt. Kezdett meggyűlölni mindent, amit addig szeretett. Az iskolát kerülte. Rebellis volt és hisztériázó. Gyakran tombolt, ablakokat vert be puszta öklével. Olykor rosszul volt feléje közeledő emberek látványától. Úgy érezte, belé fúródik azok tekintete, és felnyársalják lényét. Ezért inkább leszegte a fejét, makacsul követve cipője nyomát. Pánikrohamok gyötörték.

329

A Magdolna menhelyeket a XVIII. század végétől tartották fenn Írországban. Lakói perifériára szorult gyermekek voltak, mindazok, akiket valamiért kivetett maguk közül a család vagy a társadalom. (Lányanyák, bolti lopáson rajtakapottak, magatartási zavarokkal vagy lelki problémákkal küzdők, értelmi fogyatékosok.) Ingyen dolgoztatták őket, nehéz és megalázó munkákat osztottak rájuk. Szabadságuktól fosztották meg az ott lakókat. 1996-ban zárták be az utolsó ilyen jellegű létesítményt. Becslések szerint harmincezer nő esett a rendszer áldozatául. Az Irgalmas Nővérek sajátos nevelési módszereket alkalmaztak. Azt sulykolták az ott levő lányokba, hogy bűnösök, akik súlyos vétkeiket csak kemény munkával vezekelhetik le, és hogy a megpróbáltatások csak lelkük üdvösségét szolgálják. „Az apácák ronggyá vertek minket, és kitaposták belőlünk a lelket. Nyitott seb voltam, ők pedig sót szórtak vérző testembe és lelkembe.”

„Azt kívánom, bárcsak bedughatnám a múltat egy dobozba, és olyan szorosan lekötözném, hogy soha ne nyíljon ki többet. Akkor aztán kieveznék egy óriási, mély tó közepére, felemelném a dobozt egy horgonnyal, majd átdobnám a csónak peremén, s nézném, mint bugyborékol a felszín, miközben a doboz a mélybe süllyed. Gondolataimban azonban a horgony elcsúszik a tó alján, a doboz pedig visszaemelkedik a felszínre, akár egy meggyilkolt ember holtteste..., hogy tetemre hívja és kísértse a gyilkost.”

A múlt már csak ilyen. Kísért mindannyinkat. A kísértés formájában viszont vannak különbségek. A sors

330

kegyeltjeinél építőkövekké válnak darabjai, a kevésbé szerencséseknél bulldózerként eltapos mindent.

Pamuk, Orhan: Új élet

Amikor elolvastam a könyvet, egy interjú jutott eszembe. Haumann Péter beszélt benne arról, hogy az igazi varázslat a színpadon észrevétlenül történik. Ha rájön a néző, hogy bizonyos effektusok direkt ő érte születtek, hogy manipulálták a cél érdekében, akkor vége. Az igazi hatás csak akkor érvényesül, ha nem vesszük észre a hatni akarás szándékát.

Nos, ezzel a művel épp ez a gond. A hatás szándéka ordítóan türemkedik elő. Közben pedig megszűnik a varázs, és csak a szomorú elégedetlenség marad utána. Valami nagy-nagy hiányérzet, és egy merkantilista ízű számonkérés: egy Nobel-díjastól ennyi?!

(De ne legyünk maximalisták. Neki is lehetnek rossz napjai, és akár rossz művei is. Attól, hogy ez nem a legsikerültebb, a többi még lehet remekmű.)

Ennél a műnél azonban a csalódás többszörös. Először is elhúzzák az olvasó előtt a mézesmadzagot, egy fülszöveg formájában, ami márquez-i hagyományokat ígér. (Üzletpolitikának egyébként nem is rossz: ki tudja megmondani, az utolsó egy-két évtizedben hány könyvet adtak el ezzel az ajánlással, végtére is, ha Márquez, akkor az már eladható.) Márquez eseményhalmazai követhetőek, ahol mindenkinek meg van a maga

331

szerepköre, szövevényes élete és személyes misztériuma. A sok szál ellenére sincs kuszaság, csak élvezhető és izgalmas eseménysor.

Ezzel szemben Pamuk a maga két-három szereplőjével is képes volt megteremteni a káoszt. Nem áll össze a történet, nem kristályosodnak ki a motívumok. A szereplők életszálai nem fonódnak egybe. A misztériumból csak az érthetetlenség maradt. A balladai homály azonban jelen esetben nem vált erénnyé.

Márquez felcsigázza az érdeklődést, úgy mesél, hogy elbódulunk tőle. Pamuk is bódít. Mint a narkotikum, álmossá tesz. Unalmas cselekményszövés, erőltetett ideológiai háttér.

A fülszöveg másban is megtéveszt. Azt ígéri, hogy érdekes kalandokban lesz részünk. Nem találtam ilyet, pedig felcsigázva kerestem. Sem izgalmas utazás, sem lenyűgöző tájak, sem fordulatokban gazdag meseszövés.

Az alapötlet egyébként nem rossz. Kitalált egy regényt, ami persze lehetne bármi más is, egy másik műalkotás, vagy akár egy technikai csodagyártmány is. Nem a hordozó a lényeg, hanem amit hordoz. Mert ez a regény egy olyan lehetőséget ígér, amit semmi más kerek e világon. Egy csodát, ami által megváltozik minden körülöttünk, s amiben mi is mások leszünk. Aki elolvassa azt a bizonyos hegyeket megmozgató, fantasztikus könyvet, annak élete gyökeresen kifordul addigi állásából.

332

Érdekes a terjesztése is. Egy Mehmed nevezetű könyv-rajongó felvásárolja az összes elérhető példányt, és aztán elhelyezi azokat a város különböző pontjain, kollégiumokban, kávéházakban, buszmegállókban. (Épp úgy, ahogy a mi szimpatikus „Veszíts el egy könyvet!” akciónkban történik ez. Lehet, hogy innen kapták az ötletet a kitalálók?)

Persze, hogy mi is kíváncsiak vagyunk egy ilyen műre. Meg is tudunk róla egy s mást. Kiderül, hogy egy nyugdíjas vasutas alkotása és hogy futótűzként terjed. Az is sokat mondó információ, hogy egy ellenszervezetet hívott életre. Egy intézményt, ami direkt arra rendezkedett be, hogy a könyv indukálta „új élet” nyúlványait lenyesegesse.

Ha valaki elolvassa ezt a csodakönyvet, már nem olyannak fogja látni a világot, mint azelőtt. Világossá válik majd előtte, hogy mi a jó és a rossz, hogy minek jött a világra, hogy hogyan kell élnie. Egész egyszerűen megtalálja üdvösségét. Aki egyszer a kezébe veszi, az sohasem szabadul tőle. Több lesz, mint a biblia, magasztosabb, mint az összes evangélium. Egy misztérium lesz, aminek bűvköréből már akkor sem lehetne szabadulni, ha ezt akarnánk.

Az egész koncepció bizonytalanságát azonban mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy maga az író sem tudja, mi is pontosan a tárgya. Különben nem írna a könyv után bóklászóról úgy, hogy „keres valamit, ami enyhítené a fájdalmát, de maga sem tudja mit.”

333

Na, ezt mi sem nagyon tudjuk. A könyv legalább olyan sötétségben marad, mint a hozzá rendelt kusza cselekmény szálacskák. Valójában csak ködös képek, rejtélyes utalások, sejtelmes ígéretek halmazával találkozunk, a „nesze semmi, fogd meg jól” kategóriájából. Hiába gyűri le az ember egymás után a lapokat, azzal a sürgető reménnyel, hogy egyszer, valamelyik oldalon majd csak rátalál a lényegre, s végre feltárul előtte is a titok, amit egész életében hajszol: az élet értelme.

Ehelyett azonban csak olyan emberekkel találkozunk, akik lázasan olvassák ezt a könyvet, de közben arról fogalmunk sincs, hogy miért. A „miértek”-nek ráadásul ezzel még nincs vége. Végigkíséri az egész művet. Nem érteni, hogy mit akart közölni az író, csupán az biztos, hogy akármit is, az nem sikerült.

Amiben következetes az író, az a ködösítés. Mert ugyanolyan felderítetlen marad a Nagy Mű, mint a főhős szerelmi élete. Bizonytalan eredetű és kimenetelű érzelmi szálak fűzik Dzsánánhoz, a gyönyörű fiatal lányhoz. Nincs oka és története ennek a szerelemnek, készen kapjuk, mint a mélyhűtött ételeket. A különbség csak annyi, hogy azokat felmelegíthetjük fogyasztás előtt.

Igazán igyekezett megfelelni a misztikus tradícióknak. Talán épp ez volt a baj, a Haumann - emlegette direktség. Azonban a misztika ebben a tálalásban elillant, mint a kámfor, és mi ott maradtunk pórul jártan a kuszasággal, az unalommal, silány filozofálgatással, a

334

kibogozhatatlan, erőtlen és értelmét vesztett cselekményszálakkal.

Ráakadtam viszont egy tárgyra, ami nagyon tetszett. Egyik szereplő figyelemre méltó találmánya ez. Egy zsebórát fabrikált, ami pontosan jelzi azt a pillanatot, amikor viselője boldog volt. Ha rátalál a pillanatra, azon nyomban meg is áll. Ebből következően boldogságunk órája örökké tarthat. Ugyanakkor a szomorúságok idején felgyorsulnak a mutatók, őrült sebességgel darálják le a felejthető perceket. De ez még semmi! Éjszaka az alvással töltött időket kivonja gazdája hátralevő óráinak összegéből. Így áll elő az a pompás és vágyott helyzet, hogy egy perccel sem leszünk öregebbek a reggeli felkeléskor, mint ahogy az esti lefekvéskor voltunk, és mint ahogy ez már „rendes” életünkben utálatos módon lenni szokott.

Az idő egyébként központi szerepet kap a regényben. (Na, de ez el is várható egy márquez-i vonalon elindulótól.) A könyvolvasókkal szembenálló szervezet főnöke például magándetektíveket bérel fel, megbabonázott fia megfigyelésére. Hogy az idő jelentőségét egy másodpercre se feledjük, híres óramárkákról nevezi el őket. Fő célja a Nagy Szemfényvesztés elleni hadjárat. (Íme, egy újabb misztikus kellék: a megszemélyesített fogalom, a nagy szimbólum, ami nélkül például a másik felkapott misztikus, Coelho egyetlen regénye sem képzelhető el.)

Ugyancsak a szervezet-főnök próbálkozik a megvetett nyugat termékeit kitenni saját ódivatú üzlete kirakataiba.

335

De rögtön rájön, hogy elhamarkodottan cselekedett, nem számolt a „tárgyakba zárt idő jelentőségével”. A modern áruk nem csak a boltos, de még a többi árucikk nyugalmát is megzavarták, így hát gyorsan le is tett róluk. Ideológiát is kínál az emberek számára: csak az olyan tárgyakkal érdemes valamit is kezdeni, amit valóságosnak gondolnak, és a saját kezük meghosszabbításuknak vélnek, s amelyek éppúgy szolgálják a kiteljesedésünket, mint a költészet. Ez, akinek még nem világos, a hazai kisiparosság melletti lírai vallomás. (Egyébként a gyűlölt nyugat termékei iránt megvetés erős deja vu érzéssel jár. Ez a „feeling” ismerős. Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjünk: a szocializmusban zárkóztunk el ilyen vehemensen és kommunista gőggel az „imperialista csökevényektől”.)

A „végén minden kiderül” kegyelmére hiába számít az agyongyötört olvasó. Legfeljebb annyi derül ki (bár a végére már annyira elbizonytalanodunk, hogy semmiben sem vagyunk biztosak), hogy maga ez a könyv lenne az a bizonyos Nagy Könyv, az a mindent megoldó, mindenre választ adó, életben eligazító szentség. És ezzel végre, egy bizonyosságra tettünk szert. Határozottan állíthatjuk, hogy ez a könyv nem az. Nem a Nagy Könyv. De ötletnek mindenképpen érdekes.

Riggs, Ransom: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Nekem egy kicsit úgy tűnik, mintha a regényírónak csak arról volt koncepciója, hogy milyen hatásokat akar

336

kiváltani művével, de arról már kevésbé, hogy milyen eszközökkel. Az biztos, hogy valami borzongatót, sejtelmeset, misztikust akart kihozni magából, s erre a célra fűzte fel alkalomszerű megvalósulásait. Ezért van az, hogy a „normál misztikával” indított cselekmény hol krimi, hol horror elemekkel keveredik, némi összevisszaságot kölcsönözve a könyvnek. Sőt, még a manapság divatos családfaállítást is megidézi, amikor ezt írja: „... és mindennek az oka egy hetven évvel ezelőtti baj, amely úgy maradt rám, mint valami mérgező örökség és oly szörnyek miatt, akikkel nem küzdhettem meg.” (Egyébként Vámos Miklós is ír Szitakötő című művében a családfaállításról, a mű vége felé, elismerően szólva róla.) Mintha ijesztgetni akarna, nem tudja, mivel ijesztgessen. Ezért beletesz néhány kellemetlen fotót, megjelenít egy horrorisztikus környezetet, a mesék negatív szörnyfiguráival népesíti be a helyszíneket. Van mocsár, sötét, hideg, homály, belső szervek befőttesüvegben, életre kelő kentaur bokrok. Épp, mintha egy horrorfilmben pásztázna a kamera. Nyilván törekvése volt valami merőben és meglepően újjal is előállni, ezért találta ki a fényképeket. Fényképek színesítik a történetet, mintegy képileg alátámasztva az abban történteket. De inkább úgy érzi az olvasó, hogy a fényképekhez gyártott, néha kicsit talán erőltetetten sztorikat. Tulajdonképpen a meglepődést sikerült kicsiholni az olvasóból, de nem biztos, hogy abban az értelemben, ahogy ő azt szánta. Nem az marad az emberben, hogy te jó isten, micsoda újszerű látásmód, és forradalmian izgató szálszövögetés, hanem az, hogy itt azok a bizonyos szálak egy kicsit összekuszálódtak az újszerűség remélt vágyának illúziójában.

337

Adott egy nagypapa, akinek a lényét titok és homály övezi. Na, nem kifejtősen, csak úgy megpendítve, hogy mégis, legyen milyen szálon elindítani a történetet. Egyébként stiláris szempontból meglepőnek lehet tekinteni azt is, ami a leíráshiányban manifesztálódik. Vagyis szinte semmilyen epikus rész nincs a műben, párbeszédek laza sorára épül az egész. A nagyapa rejtélyes halála bonyolítja tovább az eseményeket. A főszereplő fiú egy többnyelvű szörnyeteget talál a nagyapa mellett, de őt meg emiatt zavarodottnak ítélnek, aki pszichiáter védelmére szorul. Aztán az apa és fia terápiás célból elutazik arra a kis távoli angliai szigetre, ahol a nagyapa idilli gyerekkorát töltötte. A fiú másért is megy: nagyapja kérte annak idején, hogy nézzen utána dolgoknak.

Az elhagyatott sziget legelhagyatottabb sarkában talál rá arra a kastélyra, amely valaha szebb napokat láthatott, de mára csak egy ijesztő kísértetkastély. Egyedül kell elmennie ide, mivel egyetlen ember sem akad, aki kalauzolná a hátborzongató környéken. És ő minden félelmét legyőzve belép a házba, sőt, kutatgat. Egy hatalmas, nehéz ládára lel, benne mindenféle fura fényképpel, amelyhez hasonlót a nagyapa mutatott neki, amikor még élt. Lányok, a hátukat mutatva, levitáló kislány, fiú, akiből méhecskék raja száll ki.

A fényképnézegetést hangok sora zavarja meg, ő utánuk ered, de csak egy suhanó fehér ruhás lányt tud követni. Őt is egy darabig. Végül egy sírhalom belsejében találja magát, onnan kilépve pedig egy másik világban.

338

Kiderült, hogy minden igaz volt, amit a nagyapa mesélt, és amit csodálattal, de kétkedéssel hallgatott annak idején. A kastélyt Vándorsólyom kisasszony igazgatta, aki hol madár, hol ember képében jelent meg. Szájában pipával van róla egy portré is, profilból. Pedig aligha tudhatták azt, amit Szurcsik József festőművész a napokban fogalmazott meg a Klubrádióban. Van egy kiállítása, ami profilból ábrázolja az embereket. Szerinte ennek nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk. Nem véletlenül ábrázolták az ókoriak is profilból hőseiket. Akkor őszintébbek, akkor maguk. Amikor szembenéz valaki a másikkal, akkor már szerepel, felvesz egy szerepet.

Kiderül sok minden abból a beszámolóból, amit a Vándorsólyom ad. Vannak különleges emberek, akikkel a szülők sem tudnak mit kezdeni. Ezeknek különféle képességeik lehetnek. Egyikük láthatatlan, másikuk levitál, harmadik tüzet éleszt. A fiú nagyapja is különleges volt. Ő látta a szörnyeket, amiket más nem. A fiú is ilyen. Amit nagyapja teteme mellett látott, az nem látomás volt, és nem megzavarodott lelke rajzolta elé, hanem valóság.

Néhány mondata: „Mindketten tudtuk, hogy milyen fontos fenntartani az illúziót, hogy vannak barátaink... Különleges embereknek nem lesz különleges gyerekük, és fordítva.”

Konklúziók: Bármi lehet igaz, ami a legnagyobb hazugságnak látszik, az is. Sohasem lehet tudni, mi az

339

igazság és mi a hazugság. Attól függ, hogy igaznak vagy hazugnak minősítünk valamit, hogy mit tapasztalatunk róla.

Rowling, Joanne Kathleen: Átmeneti üresedés

Az unalmas Miles, Samanta férje, azt ecseteli egy humoros adomában Kay-nek, akit vacsorára hívtak magukhoz, hogy Pagfordban mindenki ismeri egymást. Talán ez az oka annak, hogy családregénynek érzi az olvasó a könyvet, ami annyiban tényleg családregény, hogy sok családot mutat be egyszerre, párhuzamosan futtatva történeteiket, de ezzel vége. Ugyanis semmi köze a családregényhez. Ha mindenáron műfaji besorolást szeretnénk, akkor talán egymás melletti novellák füzéréről lehetne szólni, amiknek azonban nagyon is sok közük van egymáshoz.

Mintha az egész azt hirdetné egy különös regény-nyel-ven, amelyet egyébként a new age ezoterikus irodalma is folyamatosan sulykol belénk: összetartozunk, mi emberek, egymáshoz tapadunk, még akkor is, ha ez első látásra nem tűnik fel a szemlélőnek, mert jéghegyekként, lenn a mélyben, egymásból nőnek ki látható részeink. Olyan gyönyörűen és megmásíthatatlanul összefonódnak szálaink, mint a csipketerítő szemet gyönyörködtető mintájában a szálak.

Néhány hónapot ölel csak fel a regény, ami Barry Fair-brother váratlan haláláról szól addig, amíg el nem temetik. Ez alatta pár hónap alatt pedig megismerjük,

340

melyik família hogyan éli meg a város életét felkavaró halálesetet, de azt is, hogy milyen kapcsolatrendszerben élnek egymással, a családtagokkal, és a várossal, a többiekkel. Érdekes, hogy a párhuzamosság nemcsak abban nyilvánul meg, hogy egymás mellett vonulnak el szemünk előtt a családi jelenetek, hanem abban is, hogy közel hasonlóak ezek a jelenetek.

Arról szólnak, hogy mindenkinek van vaj a füle mögött, mindenkinek valamilyen mértékben szerepe van a városi panamákban,hogy mindenki családjában látens gyűlöletek izzítják az összetartozás kohóját, hogy mindenki őriz valami titkot,ami természetének megfelelően egyszer csak meghal, mint titok, és újraéled, mint evidencia.

A modern világ kellékei között, az iPod-ok, internetek, DVD-k és sms-ek világában, a Plaza-k korában olyan történetek kerekednek, mint az emberiség ébredésének hajnalán vagy mint a középkorban. Vagyis megint és már hányadjára ugyanaz az érzés: semmi sem változik, vagy ami mégis, az csak a csomagolás. Ugyanazok a bűnök, elbukások, és felemelkedések, mint évezredeken keresztül mindig és szakadatlanul.

De nemcsak párhuzamok alkotják a könyvet, hanem ellentétek is. Ott van például a fiatalok kapcsolata: Andrew és Gaia kapcsolata szinte idilli, romantikus, finoman cizellált, szégyenlősen éteri szemben a súlyosan naturalisztikus másikkal. Kristál, a hazai „nyócker” szülötte és annak viselt dolgai az edzett füleknek és szemeknek is sokkoló néha. Ahogy megerőszakolja anyja

341

pasija, vagy ahogy Mócsinggal (tanár házaspár fogadott fia) szórakozva okozzák kistestvére halálát - szóval ezek finoman szólva sem lányszobáknak való történetek. A kisfiút kirakják egy padra, egy adag csokival a kezében, ők meg a bokor alá mennek hetyegni. Hiába húzzák ki a közeli tóból, nem tudják már megmenteni.

És hogy miért Átmeneti üresedés a címe? A városi tanácsban Barry Fairbrother hirtelen halálával megüresedik egy tanácsnoki hely. Többen pályáznak rá, olyanok is, akiknek semmi köze hozzá. S miközben a zsíros állásért sorban állók tábora duzzad, egyúttal két pártra is szakad, ahogy ezt megszokhatta már minálunk a harcedzett polgár. Közben kiderül az is, hogy minden gyerek utálja az apját. Az egyik idegbeteg zsarnok, a másik mostoha, aki sohasem tudott szeretet adni, a harmadik egy vadállat, aki már az élet kezdetén magára hagyta porontyát. Aztán az egyik sértett gyerek kompromittáló kommentet helyez el a város web-lapján felmenőjéről. Őt azonban járványként követi egy újabb üzenet, és még egy. Ezekben a gyerekek kiteregetik a szennyest, a szülők féltve őrzött titkait, amik úgy söprik el a látszat jótékony ködét, mint a viharos szél a szemetet. (Az élet lemásolta ezt. Vagy fordítva? Kísértetiesen hasonlít ez a Sárosdi Lilla által felizzított Marton-ügyre. Kipakolás-láncsorozat.)

Hogyan? Andrew apja például elégedetten raboskodott a másik iránti megvetésének tömlöcében. Erődöt csinált a házából, ahol az ő akarata volt a törvény. Az a mérhetetlen szégyen, ami Andrew-ban gyűlt össze, nem volt beszorítható egy email-be vagy egy sms-be. Ezért

342

csak meghagyta magának, és kereste kitörési pontjait. Így lett ő a „kiteregetés” első számú tettese.

De nem csak apa-fiú viszonyban fehér lepedőjén éktelenkedik egy-egy makula, hanem a párkapcsolatokén is. Kay, a szociális munkás kifejezetten újdonsült barátja, Gavin miatt hagyta ott szülővárosát. És hogy gondolkodik erre fel Gavin? Rettegett attól, hogy addig fúr magának Kay utat befelé, míg egyszer csak ők lesznek a város Gavin-és-Kay-e egy csomó közös ismerőssel, és ez a kép elriasztotta. Attól félt, hogy egyre nehezebb lesz majd kimetszeni Kay-t az életéből. A félelmét tettek követték. Legyeskedni kezdett Mary, az özvegy körül, és hátat fordított az örökké elégedetlenkedő Kay-nek. Igaz, csak addig, amíg Mary iszonyodva ki nem adta az útját, amikor az szerelmet vallott neki.

A makula kissé eufemisztikusnak tűnik, ha Krystal családjára vonatkozatjuk. Ők a társadalom legalsó bugyraiban tengetik életüket, ahol a szegénység, a tudatlanság, az erőszak minden napos. Apját saját maga találta holtan, egészen apró gyerekként. Aztán még jött sok pótapa, egyik a másik után, de egyik sem különb a Deákné vásznánál. És anyja drogozása.

Sok véleményt elolvastam a könyvről. Meglepő módon több benne a bírálat. Hozzá kell tenni, hogy ők főleg a Harry Potterek fantázia világába ragadt rajongók. És ők ugyanazt az élményt várták el a könyvtől, mint a varázslóstól. Egyikük azt írta, hogy ő nem azért olvas könyvet, hogy megismerje a világot és a társadalmat,

343

hanem azért, hogy elszakadjon tőle. Na, ezen is meglepődtem. Ha ez a fontos számára, akkor olvasson meséket és sci-fit. Ha viszont a lélek és tartozékai érdeklik, akkor inkább az egyéb irodalmakban merüljön el.

Valóban kusza szálak szőtték át a regényt, nagyon kellett figyelni, hogy nyomon kövessük, ki kicsoda, és milyen vonalon kötődik a másikhoz, de ez egyfajta koncentrációt biztosított a regénynek. Valóban nincsenek benne pozitív figurák, de hát az életben sincsenek. Valóban nyers az egyik történet, és annak minden szava, de hát a státuszuk is az.

Hogy hiányzik a misztikum? Nem elég misztika maga a valóság? Hogy nincs benne fantázia? Nem fantázia kellett ahhoz, hogy felgombolyítsa ezt az egész fura történetet?

Nem irodalom az, amiben ilyen mondatok vannak: „... az ábránd olyan mélyre eresztette gyökereit, hogy azt a tények nem téphették ki onnan...; Olyan sűrű volt körülötte a gyász, mintha séta közben egy szemfedőt húzna maga után?”

Salinger J. D.: Franny és Zooey

Mindenképpen különös regény, szerkezetében és tartalmát tekintve is. Két részre oszlik a mindössze a kétszáz oldalas kis történet, kissé aránytalanul. Az első rész a Franny nevet kapta, és egy rövid epizódot mutat be

344

a lány életéből. Azzal kezdődik, hogy a szélfútta peronon várja Leon, barátja, aztán elmennek egy étterembe, de Franny kötekedő és negatív, végül egy ponton eszméletét is veszti.

Aztán jön a másik rész, ami ennek legalább háromszorosa terjedelemre nézve, és ami a Zooey (aki színész, és az egyik legszebb gyerek a családban) nevet kapta. Itt kiderül, hogy Zooey nem más, mint Fanny öccse, és öt másik testvérrel egy család tagja, ami nagyjából ebben a részben bemutatásra is kerül. Az öt testvérből kettő már meghalt, de az anya emlékezetében erősebben jelen vannak, mint az élők. Az egyik öngyilkos lett, a másikat katonai szolgálatban érte a halál. Valójában nem volt mindennapi az életük. Gyermekkorukban mindannyian egy rádióműsor szereplői voltak, amiben azonnal válaszolgattak különféle hallgatói kérdésre. Egyikük mondta ennek kapcsán, hogy ők csodakorcsok, akik sohasem szűnnek meg szerepelni.

Salinger sokszor érthetetlen és unalmas részletességgel ír le dolgokat. Például amikor tételesen felsorolja, hogy mik találhatók a fürdőszoba vagy a könyves szekrény polcán. A párbeszédei is gyakran ismétlőek, elhúzódóak, bő lére eresztettek, de talán a természetes beszédet követendőek.

A sztori központjában az a kis könyvecske áll, amit Franny hoz magával a találkára, s ami valamiképp mindig a keze ügyében van. Szinte mindent háttérbe szorított, nem érdekli az egyetem és a színjátszó kör sem, csak ez a kérdés. A zarándok útja című könyv arról szól,

345

hogy egy orosz paraszt fejében szeget üt a Bibliában olvasott mondat: imádkozz szüntelenül. De hogy lehet szüntelenül imádkozni? Ezt a kérdést kutatva indul el zarándokútjára, és találja meg a választ. Az ima egyszerű: Uram Jézus, irgalmazz énnekem (nyomorult bűnösnek). Ha ezt kitartóan ismételgetjük, egyszer csak hatni kezd. A megvilágosodás ugyanis az imádsággal együtt jár, nem pedig előtte. Az imádság egy idő után teljesen öntevékennyé válik, az ajkakból és a fejből egyre beljebb halad, be a szív legmélyére, és ott benn az emberben, valami automatikus funkcióvá válik, mint a szívverés. S ha az imádság valóban automatikus már, akkor az illető személy belép a dolgok valóságába.

Sok olyan fogalom jelenik itt meg, ami a keleti filozófiához kötődik. Az ego, a csakrák, a bodiszattvák és a spirituális emberek. Úgy tudom, maga Salinger is felhagyott egyszer csak az írással, és elvonult a világtól. Zooey elmondja, hogy ő tizenegy éves korától naponta elmondta a Négy Nagy fogadalmat, e nélkül enni sem tudott (megmenti a lényeket, féken tartja a szenvedélyeit, megbirkózik a Dharmákkal, és eljut Buddha igazságához).

Franny mondja, hogy belebetegszik az örökös egókba, mindenütt beléjük ütközik, a sajátjába és a másokéba. „Rosszul leszek mindenkitől, aki vinni akarja valamire, aki valami kiválót akar alkotni, mindenkitől, aki érdekes jelenség akar lenni. Őrültek vagyunk, mondja Zooey, ha tűrjük, hogy mindig mellékvágányokon tologassanak bennünket és bármi apróság történik körülöttünk, azt

346

mindig magunkra vonatkoztassuk, arra az ostoba, piszkos kis énünkre.”

Seymour (az öngyilkos báty) arról beszél, hogy bármiféle műveltség csak akkor lehet édes öröm, ha nem a tudás keresésével kezdődik, hanem ahogy a zen mondja, a nem tudás keresésével. Csak aki a tiszta tudat, a szatori állapotában van, az lehet Istennél, mielőtt isten kimondta volna a szót: „Legyen világosság.”

A két idősebb testvér, Seymour és Buddy afféle metafizikai szeánszokat tartott otthon a két kicsinek, mert úgy gondolták, azelőtt kell megismerni a spirituális vezetőket (Jézus, Ramakrisna, Lao-Ce stb.), mielőtt túl sokat tudnának Shakespeare-ről, Homéroszról vagy Blake-ről.

A vallás eredményét Buddy egy hosszú levelében egy kislányon illusztrálja, aki mélyen benn maradt az emlékezetében, ahogy a húsos pultnál várt a sorára. Mondogatta neki, hogy milyen szép, és hogy biztos vannak fiúpajtásai, mire a lány határozottan bólogatott, igen, Bobby és Dhoroty.

Seymour emlegette, hogy a vallás minden igazi tanulmányozásának oda kellene vezetnie, hogy a különbségeket, a fiúk és lányok, állatok és kövek, napok és éjszakák, hideg és meleg közötti fiktív különbségeket elfelejtsük.

347

Saramago, José: Kicsi emlékek

Amikor elolvasok egy könyvet, és nem tetszik, akkor mindig lelkiismeret furdalást érzek. Magamat vádolom érte. Arra gondolok, nem jó passzban olvastam, nem figyeltem oda eléggé, nem találkozott a kettőnk lelke. (Pedig arra is gondolhatnék, hogy egy jó könyvnek nem kell a nyomás, hogy a figyelmet keltse csak fel a tisztelt író, és hogy a lelkek csak akkor nem találkoznak, ha nincsenek.)

A fenti rövid bevezetőből nem nehéz kitalálni a folytatást. Kezdődött a terjedelemmel. Nem mintha kilóra lehetne mérni az élményt, de a kétely azért csak ott motoszkált a könyv kézbevételekor: hogyan lehetséges egy százegynéhány oldalas apró könyvbe besűríteni egy életet?

Nem lehetséges. Legalábbis Saramagonak nem sikerült.

Ő is abba a dilemmával kezdte, amivel minden emlékező: „Néha azt kérdezem magamtól, valóban magaménak mondhatok-e bizonyos emlékeket, s nem a másokéra emlékezem-e?”

Rövid, feledhető pillanatképek sora az önéletrajz. De olyan foghíjas és esetleges, mint a kötélre kiaggatott száradó fotók szomorkás látványa. Azon kívül, hogy mindegyik Saramagohoz tartozik, nem sok közük van egymáshoz.

348

Nincs köztük folytonosság, nem következnek egymásból és nem egymás láncszemei, mint ahogy pedig ezt a rendes „élet-tégláktól” jogosan elvárnánk.

Nincs benne mese, vagy misztikum, amikhez pedig olyan nagyon ragaszkodik az ember, ha életet mesél, vagy mert megélte már, vagy, mert elpusztul a vágytól, hogy megélhesse.

Nincs benne használható bölcsesség vagy konklúzió, amit az útkereső olvasó szintén elszánt igyekezettel kutat az élethez szükséges receptkönyvekben. Valami biztos és biztató, ami hetven év emberi és művészi tapasztalata után elvárható. Kicsi kis morzsákat kapunk csak, amiket az ínyencség ígérete nélkül nyelhetünk le. S ha már az asztalnál tartunk: nem fejedelmi lakomát csemegézhetünk, csak megszokott gyorsvacsorát, amit nem kicsattanó étvággyal, csupán elfogadó unalommal fogyasztunk.

Egy olyan írótól, akinek a neve puszta hivatali tévedés eredménye, többet várnánk el. Mármint a mesélés terén. Mert már maga a tény, hogy valakit „repkényretek”-nek hívnak, „megér egy mesét”. Egy ragadványnév ez, amit állítólag az Anyakönyvi Hivatala részeg hivatalnoka kanyarított kéretlenül a „rendes” név mellé. Az apa bosszankodott is miatta eleget. Írónk azonban úgy gondolta, ezért csak hála jár, hisz nem kellett hosszasan gondolkodnia jól hangzó írói álnéven abban az áldott pillanatban, amikor a nagyközönség elé lépett első regényével.

349

Ami azt illeti, nem volt töretlen ez írói út. 1943-ban írta meg az első regényét, aztán tartott egy pár éves alkotói szünetet. Egész pontosan húsz évet.

Úgy látszik, a nagy számok más tekintetben is szerepet játszottak Saramago életében. Másodszor egy nála harminc évvel fiatalabb nőt vett el, ami szintén izgalmas életrajzi adalék a híveinek.

Ez azonban nem a könyvből derül ki, tekintve, hogy az fájdalmasan hamar ér véget. Mire belemelegednénk a történetekbe, véget is ér a visszaemlékezés. Valahol az „arany gyermekévek” idején szakad meg a fonál, ami befejezésnek nem a legjobb, annak viszont igen, hogy magyarázatot adjon a bennünk kialakult hiányérzetre.

A sok „nincs” után most már itt az ideje szólni a „van”-ról is. A legszemléletesebb képei a szegénységről szólnak. Egy olyan világba csöppenünk, ahol például a vécét egy különleges tartály helyettesítette. Makulátlan fehér kendővel terítették le, és a kontraszt kedvéért a konyha sarkába állították. Az anyjával egy tányérból merték a levest, egyik a jobb, a másik a bal oldalról, ugyanazzal a kanállal. Az egyetlen lakható szoba padlóján csótányok tüntettek örökös tagságukért. A téli takarókat óramű pontossággal vitte el az anya a zálogházba, minden tavasszal, hogy aztán menterendszerűen minden télen érte mehessen.

S megjelennek benne az apai nagyszülők, akik „léteztek, de nem működtek”. A természet vagy a jóisten különös szeszélye folytán minden hiányzott belőlük, ami

350

kedvessé tehette volna őket. Így adódott, hogy a nagymama ritkán osztott szeretet-megnyilvánulása inkább emlékeztetett egy kemény csőrű madárcsípésre, mint emberi csókra.

S ott volt az apa, aki nagyon büszke volt fiára. Pedig akkor még a karrier csak iskolai szintű volt. Mégis elégedetten lobogtatta a géppel írt papírt kezében. Ezen Saramago iskolai jegyei szerepeltek, alatta pedig csupa nagybetűvel a felirat: „Bajnok fiam jegyei.” Mindig a zsebében tartotta ezt a nélkülözhetetlen okiratot, hogy alkalomadtán előránthassa fia (és önmaga) dicsőítésére.

S vannak benne gyerekszerelmek, kamasz megszégyenítések, iskolai csaták és csínytevések.

Akad azért líra is. Ilyen példának okáért a finom, illatos rózsaportól haldokló halak képe. Vagy az agyagmécses, amit banánhéjjal legyezgetett, hogy lángra keltse.

Nemcsak az apa, hanem a nemzet is büszke volt fiára. Saramago ugyanis az első portugál író, aki tevékenységét Nobel-díjjal jutalmazták. Nem kis ugrás ez egy olyan embertől, akinek a nagyszülei még írástudatlanok voltak, és akinek szülőházában fellelhető egyetlen könyv selyempapíros becsben tartott volt.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ebben a szerencsétlen találkozásban én voltam a hibás, nem a könyv. Ezért még egyszer bocsánatot kérek azoktól, akiknek kedvence ez a mű. Nekem mégis csak gyorsvacsora. Az a tipikus eset, amikor mindenfélét

351

bekapkodunk, ami éppen kezünk ügyébe akad, gyorsan, felületesen és különösebb következmények nélkül. Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, akkor a „kicsi emlékek” alá odakanyarítanék egy alcímet is. Úgy, mint ahogy az írnok tette családnevükkel, önkényesen és a másikat bosszantóan. Akkor így módosulna a cím „Kicsi emlékek-kicsi hatásfokkal”.

Sendker, Jan-Philip: Hazatérés

Bocsánat előre, minden rajongótól. Nekem nem jött be ez a könyv.

A borítón szalagcím hirdeti a könyv best-sellerségét. Néha az a sanda gyanúm támad, hogy az egész csak ügyes(kedő) marketingfogás. Bár ugyanilyen erővel azt is el tudom képzelni, hogy tényleg ez a tömegigény.

El tudom képzelni, hogy az író azzal a szándékkal ült le a klaviatúra elé, hogy ő akkor most alkot valami nagyot és összeszedte az ehhez való kellékeket: misztika, szeretet, szerelem, krimi, lélektan, mondanivaló, mély bölcsességek. Az is lehet, hogy a kiadó sürgette, ugyan Philipkém, küldd már el azt a rohadt kéziratot, hányadjára szólok már.

Tény, hogy a nagy alkotás még várat magára, ez csak fércre sikeredett. Az általa hatásosnak bizonyuló kellékek csak gyűrött gönccé álltak össze, nem remekművé. A történetből ugyanúgy születhetett volna jó könyv is, mint hogy nem született.

352

A hősnő (Julia Win) Burmába utazik, pár éve eltűnt apja felkutatására. Itt rögtön az első napon rátalál egy elhanyagolt külsejű, titokzatos idegen (Uba), aki érdekes történetekkel traktálja a lányt. Mesél egy Tin Vin nevű kisfiúról, akit az anyja nem akart, különösen aztán, hogy az asztrológus is kerek perec kijelentette: a december szombatján születetett kisfiú nagy bajt hozhat a családra. Az anya magára hagyja a fiút, kit a szomszédasszony vesz magához. A kisfiú megvakul, cserébe viszont extrém hallást kap. Tetejébe egy lányt is, akinek nincs lábfeje, de akit az ismerkedés pillanatától a hátán cipel.

Könnyen sejthetők a „csavarok”, amik sablonosságuk miatt inkább unalmas szögecskék (amik az ember irodalomra szomjazó érzékét döfködik egyre).

Szóval persze, hogy egymásba szeretnek, persze, hogy elválnak, s persze, hogy együtt halnak meg. S persze, hogy kettős élete van ennek a csúnya Tin Vinnek, mert így izgalmasabb. (Lenne.)

A történet kezdetén egy jól menő, de távolságtartó ügyvédet személyesít meg, aki divatjamúlt ruhákban jár, keveset beszél, de annál több komolyzenét hallgat, miközben könnyei potyognak. Egyszer aztán nem jön haza munkából. A feleség nem izgul, a lány az apja után megy (igaz, csak évek múlva).

A történet folytatásában terül szemünk elé a második énjét bemutató misztikus(nak szánt), felkavaró(nak szánt), és megrázó(nak szánt) történet. Mimi-vel a

353

fogyatékos lánnyal természetesen minden földi szerelmet fölülmúló a szárnyalásuk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ötven évet türelmesen várnak egymásra.

Az történt ugyanis, hogy a gonosz nagybácsi ragadja ki paradicsomi idilljéből a fiút, miután egy asztrológus közli vele, hogy csak akkor háríthatja el a rá váró életcsapásokat, ha egy rokonát folyamatosan segíti. Így hozatja el magához a vak fiút, gyógyítatja meg, és küldeti Amerikába. Az engedelmes fiú, pedig két tök idegen férfivel elmegy a sosem látott nagybácsihoz, otthagyván a minden nap látott és imádott Mimijét. Levelezni kezdenek, amit a gaz nagybácsi egytől egyig megtart. Ennek ellenére egy zokszó nélkül írogatnak a fiatalok egymásnak. Nemcsak a nagybácsi fejében fogalmazódik meg a kérdés ezek után: normálisak ezek?

Azt hiszem, közel állok ahhoz verzióhoz, hogy a kiadó sürgethette az írót a regény gyors befejezésére, legalábbis erre lehet következtetni az unalomig ismételt panelek halmazából. Többször közli velünk, kitartó olvasókkal, hogy miket hall meg a fiú, többször nyargalásznak el szemünk előtt a szerelmesek: Tin Vin, hátán lábatlan szerelmével. Néhány oldalon elfutnak, majd vissza, szerintem csak azért, hogy növekedjen az oldalszám.

Mint minden remekműnek készülő fércmű, ez is didaktikus, szájbarágó, közhelyes.

A történet nem nélkülöz mesés elemeket. A lány énekével meggyógyít embereket, mint ahogy az általa sodort szivarok is gyógyhatásúak. Mikor meghalnak, két

354

kupacban égetik őket, de a lángok összeérnek, egyenesen nyúlnak az égbe, tűzropogás nélkül.

De nem nélkülözi az ellentmondásokat sem. Júlia mereven elzárkózik mindenféle misztikumtól. Ez kissé logikátlan annak a ténynek a fényében, hogy az apja egy nagy misztikus volt. Az apa (Tim Van) mindent hall, ami csak van körülötte: ahogy szürcsöl méhecske, vagy ahogy mocorog a tojásban az embrió. Ha ez így lenne, elviselhetetlen lenne a zaj. Az információdömping ellen védekezik az agy, mikor nem emlékszik előző életekre, vagy szelektál az emlékek között.

Nagyon igazságtalan lennék, ha nem említenék két szép vonást is. Tetszett az a rész, mikor a fiú egy hang után ment, amiről csak később derült ki, hogy lány szívverésének hangja. (Sajnos, hogy ezt motívumot is az unalomig ismételte.)

S az is mindenképpen javára írható, ha gondolatokat szül az emberben egy könyv. Nekem ikerszülésem volt. Bemutatom mindhármójukat, íme: Mindig tudjuk, hogy kiért sírunk? Nemcsak úgy lehet szeretni, ahogy mi elképzeljük, hanem úgy is, hogy elképzelni sem tudjuk. Nemcsak az igaz, ami elmondható.

Tucková, Katerina: Gerta Schmirch meghurcolása

Miről szól a könyv?

355

Egyrészt a megbocsátásról. Arról, hogy nincs más választása az embernek, mint megbocsátani az ellene vétkezőknek, és magának is, minden bűnért. Ha nem teszi meg ezt életében, megteszi majd akkor, amikor a halál kapuja elé ér.

És szól arról a rémséges bábjátékról, ami konokul ismétlődik az emberiség végét nem lelő körforgásában, csak a bábfigurák cserélődnek fel újakra, ha fűrészporrá rongyolódnak, különben minden ugyanúgy és ugyanaz marad, s amely bábjátékot mellesleg a közmegegyezés történelem szóval jelöl, és gördít maga előtt monomániás megrögzöttséggel.

A történelemben mindig ugyanaz van, két pártra, felekezetre, csoportra szakadt egészek teszik a végsőkig elviselhetetlenné a másik sorsát, és akár a vásár hajóhintája, egyszer fentre győzedelmeskednek, aztán lentre zuhannak.

Nemcsak azt érzi az olvasó, hogy minden ismétlődik, van egyéb déja vu érzése is. Gyakran olyan, mintha nem is egy másik országról lenne szó, hanem éppen Magyarországról, a saját hazájáról. Amikor a szónok nacionalista jelszavakkal maga alá gyűri a tömeget, amikor utcákat keresztelnek át hangzatos jelszavakká a régi imperialista förmedvény helyett, amikor a hatalmat fenyegetőzésre használják fel, ahol azt írja az egyik sorstárs, hogy „itt is megvan a Mi és Ők kategória”, ahol a populáris propaganda bőségről harsog, miközben a többség szűkösségében vonyít, amikor már nemcsak annak rossz, aki ellen fellépnek, hanem annak is, akire a

356

fellépő szerepét osztották. Mintha kozmikus törvény lenne, hogy mindenütt a semmirekellők kerülnek a húsosfazék mellé. Mintha minden felnőttkori város siralmasan elszürkülne minden gyerekkori városhoz képest. S ilyenkor már csak az enyhít a megcsalatott emlékezés fájdalmán, amit Gréta tett: összevásárolja szülővárosa régi képeslapjait, és aranykeretbe kitapétázza vele a lakását.

S ismétlődik az őrület is: németesíteni a nevet a fasizmusban és csehesíteni az új kor nyitányán. Úgy cserélgetni nevet és vallást, mint rendes ember a használt az alsóneműt. Ismerősek a félelem manifesztációi: az az állapot, amikor az ember legközelebbi hozzátartozója után sem érdeklődik, csakhogy hogy békén hagyják és hogy a maga irháját mentse. (Erről egy kedves riportalanyom esete jutott eszembe. Ő évtizedekig hordozta magában apjának rossz emlékét, aki az ötvenhatos eseményekben a „nép ellensége” volt. Szégyellte apját. Félt, hogy maga is megjárja, ha kiderül apja vétke. Ezért szemlesütve és apját megtagadva húzta meg magát az egyetemen. Aztán múltak az idők, és az időkkel változtak a stigmák. Az ellenforradalmár hőssé emelkedett azóta. Az akkori letartóztatásokat ma már dicsfény vonja be. Így rajzolja át a történelem az árulókat hősökké, és persze fordítva is. De mi zajlik le egy fiú lelkében, aki majdnem egész életében orrolt apjára, megvetette, lenézte, megtagadta, és csak élete vége felé eszmél rá, hogy ártatlan volt, becsületes, sőt, mi több: hős? Ez nem lehet könnyű felismerés. Amikor ez került szóba, akkor a telefon másik végén elakadó hang jelezte, hogy mennyire nem az.) A szocializmus

357

kockaházai és kocka-gondolkodása, a kiváltságosoknak járó telefonmizéria szintén ismerős mindannyiunknak. Na és, a kényszerű társbérletek, a hozzá ragasztott agy-mosással: „... elvtársnő, eszedbe ne jusson hangot adni burzsoá igényeidnek... három szoba egy emberek egy gyermekkel az egyenesen bűntett a népi demokráciával szemben...”

S amikor a környék legjobb borászát meggyilkolják, akkor ott a kérdés: egy német halt meg vagy egy borász? Van értelme ennek a kérdésnek? Meg kell ölni egy remek embert, egy kiváló szakembert, mert a „bűnös nép fattya”? Van kollektív bűn és bűnhődés? A jelek szerint nagyon is. Az emberi értelem és humánum minden kétségbeesett tiltakozása ellenére.

S a rengeteg öngyilkosság, amelyeket kivétel nélkül a kilátástalanság, a patt-helyzet miatt követtek el.

(Végül egy személyes érintetés. Ez mindig van, ha jó a könyv. Azt írja valahol: „ott van az otthon, ahol az emberek üdvözölnek, amikor hazajössz.” Pontosan erről mesélt egy kozmetikus nekem, amikor a kezelés közben szórakoztatott történeteivel. Nem bírta a kint létet Svédországban. Valósággal elszökött, de nem bánta meg, mert amikor hazajött, sírni tudott a postás üdvözlésétől: „Jó napot, Valika!”Az említett mondat hatására elbizonytalanodtam, felmerül bennem a kérdés: ilyen értelemben nekem van hazám?)

Nézzük az elvitathatatlan történelmi tényeket. Úgyis mondhatnánk, hogy történelmi bűncselekményeket. Ezen

358

az olimpián egyetlen versenyszám van, különféle stafétafutóval.

A náci Németország elévülhetetlen bűntettei a legismertebbek. De csak azért, mert ezt dolgozták fel a leggyakrabban, legrészletesebben. Gyilkos mintája azonban ismétlődik számos más nép matériáján.

A zsidók sárga csillaga, itt egy hatalmas fekete N betű a hófehér karszalagon. A helyszín Németország helyett Csehország. A katonáknak más az egyenruhája. Gyakorlatilag minden más ugyanaz.

Csehszlovákiában rögtön a háború után feléled a revans pusztító vágya, és futótűzként végigsöpör az egész országon. A Benes-dekrétumok nem bánnak kesztyűs kézzel az idegenekkel, főleg a gyűlölt németekkel nem. Megfosztják őket minden joguktól, és igyekeznek minden fájdalmat visszaadni nekik, amiket magukon teszteltek legelőször. „Bátorságot és eltökéltséget”-et kért híveitől, s az sem zavarta, hogy pontosan azt, amit Hitler a fasisztáktól. A kegyetlenségek is univerzálisak: kővel kivert aranyfogak, mezőre hajított csecsemők, megerőszakolások, földre roskadó testek bakanccsal rúgása, kályhával megégetett testrészek. Johanna férje után kutatva talál egy veteránra, aki egy agyafúrt ördögi kártyajátékról számol be. Az aznapra kiszemelt áldozatot a lépcső széléhez állították, székre kötözve. Mellé egy másik szerencsétlent, aki fejéhez pisztolyt szorítottak. Aztán el kezdtek számolni. Nem tartott sokáig. Az ötödiknél már lezuhant a székes. Ha fejjel előre, az volt a fekete, ha hátra, miközben nézte lelökőjét, az volt a piros.

359

Az ún. brünni halálmenet ennek a kornak egy jellegzetes bosszúállása. De mint minden bosszúállás, elvakult és abnormális. Emberellenes és lélekpusztító. Teljesen ártalmatlan emberek esnek áldozatul. Olyanok is, akik csehnek vallották magukat, és olyanok is, akik az életüket kockáztatták ellenállóként. Ez mind nem számít, mert nincs mérlegelés vagy szelekció. Csak egy dolog van: nyakló nélküli bosszú, mindenki fölött, akinek az anyakönyvi kivonatában szerepel egy bűnös-bűzös szó: német.

A háború utáni Brünnben 58 375 németet tartottak nyilván. Ezek egy része eltűnt, egy részüket munkatáborokba osztották, a maradékot pedig kitoloncolták a városból. A Mendl téri gyülekezőhelyről indult a menet, 1945. május 31-én, este tíz órakor (az utolsó csapat hajnalban indult útnak) Többségük nő, gyerek és öregember volt. Egy részük a pohorelicei táborba került, sokan különböző gazdaságokba, és sokan a mennyországba. (rengetegen haltak meg tífuszban vagy vérhasban, sokakat agyonlőttek) Ezekből 1226 tért vissza otthonukba, elsősorban vegyes házasságból származó emberek, és olyanok, akik antifasiszta múltjukat igazolni tudták.

A történet hőse, Gréta is pechjére német apától született. Hiába gyűlölte az apját, szégyellte németségét és hiába imádta cseh anyját, és a cseh anyanyelvet, németnek számított, ami akkoriban szinonimája volt a halálraítéltnek. Gréta annyira gyűlölte az apját, hogy valójában egyáltalán nem érdekelte, mi történt vele a

360

háború után: „...ő már lélekben régen eltemette, és amire egyáltalán nem vágyott, az az volt, nehogy kiderüljön, hogy életben van.”

A történet végén azt mondja Grétáról lánya (akinek a kilétét némi homály fedi, mintha nem is lenne olyan fontos, csak következtetni lehet rá, hogy apja nem más, mint saját nagyapja), hogy teljesen értelmetlen volt az élete, nem volt benne szerelem, nem volt benne élvezet vagy boldogság, nem volt benne fejlődés. A múlt úgy tapadt életére, mint a hulla húsa a csontra. Olyan lehetett, mint anyja, akinek a halála előtt állt be egy nagy változás: elillant belőle az élni akarás, minta gáz a vurstliban vett léggömbből. Túl hamar tette tönkre az életét az Isten. Szemlélődve hallgatta a történeteket Szűz Mária csodatételeiről, és rezignált szomorúsággal vonta le a konklúziót: neki nem segített akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Soha nem lesz már akkor szükség rá, mint akkor volt. Hívása így érvénytelenné vált.

A háború éveiben nyugodtan gondolhatta, hogy teste szabad préda, amit bárki bűntelenül birtokolhat. S nemcsak azért, mert az ehhez hasonló nyomorult helyzetekben az ember csak egy összezsugorodott gyomor, ami folyamatosan fáj és nem hagy aludni. Az emberek pitypangot legelnek, mint a birkák, de nem sokáig, mert kiégett puszta lett a föld sáskajárásuk után.

Gréta egy átlagos kislány életét élte, akit a háború előtt ugyanaz érdekelt, mint mindenki mást. Szeretett volna egy békés családot, aminek csak halvány utóíze maradt

361

meg szájában, abból az időkből, amikor még apja szerette anyját. Visszaemlékezett, milyen szépnek találta a fehér zoknit, amiben menetelt apja és bátyja egy színes felvonuláson. Minden vágya az volt, hogy neki is legyen egy ilyen fehér zoknija, mert akkor ő is együtt menetelhet, a csapat elővédjén. Csak amikor megvette neki anyja, akkor derült ki minden számára. Elég volt apja diadalittas arcára nézni, ahogy megpacskolta anyja hátát a dicséretes vásárlásért, hogy ő nem azt a térdzoknit akarta. Akkor vált nyilvánvalóvá számára, hogy a család kettészakadt: a fehér zoknis menetelők, és a zokni nélküli otthonmaradók antagonisztikus kettősére.

A háború után ő is a halálmenet tagja lesz. Egy test, ami ösztönösen manipulál, az életben maradásért. A múlt kedves képeit szopogatja, vagy ábrándokat gyúr a túlélésért. Igyekszik nem megőrülni, és örülni minden apróságnak. „Hogy egyáltalán túléljem és ne csavarodjak be, megtanultam kikapcsolni az agyam. Azzá váltam, aminek ott tartottak minket. Egyszerűen kikapcsoltam. Néztem, amerre akarták, de nem láttam semmit, aztán elmentem aludni és nem emlékeztem semmire. Napokig azt csináltam, amit akartam, de egy tudatos mozdulatot sem tettem” - mondta egy túlélő.

Szerencséjére egy olyan családhoz kerül munkaszolgálatra, ahol rendes ellátást és emberi bánásmódot kap, s ahol gyermekét is szinte saját unokaként gondozzák. Később a népbiztoshoz, Josef Schmidthez került, ahol adminisztrátorként dolgozott a földtulajdon körüli ügyekben. Az alapjában dolgos, és sokszor megalázott életnek is vannak kellemes pillanatai.

362

Például amikor szüret alkalmával megköszönik nekik a munkájukat. Vagy amikor karácsonykor egymás kezét fogva almaszirmokat tettek egymás szájába.

Már-már lírainak mondható ez a kép, Barbona (Gréta lánya) egyik monológjából: amikor Athanaia néni, görög társbérlőjük beszél neki a tengerről, annyira lázba jön, hogy egy bögrébe sós vizet kever, csak hogy megízlelje a tenger érzetét. Igaz, nem járt sikerrel: az oldattól majdnem hányt, az anyjától viszont pofont kapott az elpocsékolt só miatt.

Gréta és lánya viszonya nem volt feszültségektől mentes. Egyik monológjában ezt mondja: „Néha úgy éreztem magam, mintha el lennék átkozva, mintha nem érdemelhetném ki anyám szeretetét.” Pedig kiskorában csak az éltette Grétát, hogy mellette van Barbona. De mindent elhallgatott előle, nem mesélt a múltjáról, az eredetéről. A kislány eltávolodott anyjától, és amikor férjre talált, el is szakadt tőle. A férj ugyanis kitiltotta anyósát és politikai monológjait a házukból. Akkor kissé elbizonytalanodott: „Miért éljen tovább most, hogy ismét ok nélkül megalázták, és Barbona kizárta őt az életéből? Nem tudta.”

Érdekes, ahogy a különféle jól ismert emberi sorsok megjelennek a regény vége felé. Egy-egy fejezetet arra szán az író, hogy bizonyos tipikus életutakat mutasson be. A munkaszolgálat idején testközelségben élő asszonyokat a világ több irányába vetette a végzet.

363

Egyikük a disszidálók tortúráját élte végig. Elképesztő nyomorban, éhezések, fázások között vándoroltak táborról táborra a számkivetettek. Nem azt kapták, amire számítottak. Amit az elképzelésükben idilli jövőnek térképeztek, az a valóságban, piszok volt, rettegés és bizonytalanság. „Talán csak azokban a pillanatokban voltam magamnál, amikor a levesért álltunk sorba” - vallotta erről az időszakról Teresa. „Jöttment csürhének” számítottak, akármerre vetette őket a sors.

Másikuk így fogalmazta meg élettapasztalatát: „Örülj egyszerűen annak, hogy meghagyták ezt a gyönyörű életet neked, és legyél olyan aprócska porszem, hogy már ne érje meg nekik újra sárba tiporni.”

Harmadikjuk nem tud szabadulni a múlttól, még a gyerekek is, akik valójában soha nem találkoztak apjukkal, úgy beszélnek róla, mint aki bármelyik pillanatban hazajöhetne a munkából. Gréta lánya szerint a srácok úgy félnek apjuktól, mintha egy szellem lenne, aki figyeli őket és tud minden lépésükről.

Gréta öccse, a hithű fasiszta utolsó leheletéig kitartott. Elvesztette ugyan az emlékezetét élete utolsó éveiben, de halála előtt visszakapta. Csak azért, hogy agóniájában tisztán láthassa vörös-fehér horogkeresztes zászlót, az új, egyesült Európa felett. Magával ragadó érzés volt.

A regény szerkesztése egyébként sajátos. Egyes szám harmadik személyben történik a narráció. Ám a végén van néhány, ad hoc szerkesztet monológ, amik Barbora vagy az egykori munkaszolgálatos társak szájából

364

hangzanak el. Sok év folyik egybe, az évek úgy rohannak keresztül a regényen, különösen a felszabadulás utáni időszak, mint ténylegesen az életben is: gyorsan tova szárnyalnak és alig marad meg belőlük egy-egy dokumentálásra alkalmas emléknyom. Esetlegesek és töredékesek a megemlékezésre számító emlék-szilánkok.

Tyler, Anny: Fekete bárány

„Itt vagyok mindjárt harminc évesen. Nincs otthonom, a lányomnak is inkább csak ártok, ahelyett hogy jó hatással lennék rá. Olyan világban élek, ahol mindenki öreg, beteg vagy hátrányos helyzetű. Ahol egyetlen barátom egy lány - és még neki is hazudok.” Barnaby Gaitlin önmagáról tett vallomása nem éppen szívmelengető. Mint hogy a fekete bárány státusza sem az.

Fekete báránya csakis a jó hírű és a köztiszteletben álló családoknak lehet. Olyan szerencsétlen, aki kilóg a sorból. Aki nonkonformista, aki letér testvérei, szülei, felmenői és leszármazottjai jól kitaposott útjáról, aki nem követi a számára előírt nyomvonalat, és elvárandó sorsot.

Barnaby Gaitlin ilyen. Családja tisztes alapítványt működtet. Jól állnak anyagilag. Szép ruhákban járnak, este nyolckor vacsoráznak, és rendre megülik a családi ünnepeket. A bátyja rendes családdal és munkával dicsekedhet. Van egy felesége, két gyereke, kétszintes, nagy háza. Felfelé ívelő pályán halad, ami minimális követelmény a „család kötelez” eszmerendszerében.

365

Barnaby semmi hasonlót nem könyvelhet el magáról. Egy ócska ház lepusztult lakását bérli. Nincs felesége és gyereke. Illetve van, persze, de egy másik államban. Ha látni akarja Opalt, a kislányát, utaznia kell néhány órát. Jó esetben ezer éves Chevroletjével, aminek különös jelentősége van a történetben. A nagyapjáé volt, mellesleg az utolsó darab, amit osztott üveggel gyártottak. Épp azután kapta tőle ajándékba, miután felgyújtotta a nappali függönyét. A család megbotránkozott, a nagyapa ajándékozott. Szép gesztus, még a Barnaby könnyei is kicsordultak tőle. És mégis ezt kell eladnia, hogy nyomasztó adósságából kikecmeregjen. Úgy volt vele, mint más a szakítással. Akkor jelentkezett a ragaszkodás, amikor már késő volt. A hiány vallotta meg, mit ért a vén járgány.

Barnaby ugyanúgy vágyott a jóra, mint bárki más. Ő is várta angyalát, aki majd megmondja, mit kell tenni ehhez. A családi legendáriumban angyalok tünedeztek fel sorra, akik elindították kliensüket azon az úton, ahol menniük kell. Különös ismertetőjelük volt, hogy éppen csak felbukkantak, tanácsot adtak és már odébb is illantak. A nagyapa, az apa és a báty már túl is esett ezen a szerencsés találkozáson. Emlékeiket a családi könyvtár bőrkötéseiben őrizték.

De a fekete bárányt csak az ördög látogatta meg. Na, jó, inkább csak a segédje. Mert még tisztességes betörőt sem faragott belőle. Amikor kamasz korában bejárogattak idegen otthonokba, ő sohasem emelt el semmilyen értékes tárgyat. Csak szerelmes levelekbe, naplókba olvasott bele, és néhány személyes tárgyat csúsztatott zsebre: réztojást vagy papírnehezéket.

366

Szóval ő is várja a maga angyalát, sőt tesz is érte. Ha nem jön magától, majd keres egyet. Egyik hétvégén, amikor bedöglött az öreg Chevrolettje, vonattal kényszerül elutazni. Ott lát meg egy nőt, aki felkelti érdeklődését. Kalandos módon közelít feléje, és úgy tűnik, rendben mennek a dolgok. Minden, ami az elején édes és kedves, az a végén keserű és idegesítő lesz: a lány hangja, bőrének simítása, történetei a gyermekkorról.

Szerethető fiú Barnaby. Persze, könnyű az olvasónak. Ő mindent lát, életének szereplői meg csak a felszínt, vagy összefüggéstelen részleteket. Mi látjuk, hogyan segít az öregeknek, vagy hogyan igyekszik tisztességes maradni. Belekukkanthatunk gondolataiba, ezért megértjük minden lépését vagy késztetését. Azokat is, amelyek a többiek fejcsóválva vagy pironkodva fogadnak. Nekünk tetszik ez a fiú, mert rezonál a bennünk levő fekete bárányra.

Wharton, William: Búcsú a szerelemtől

A téma nagyon izgalmas volt. Egy hetven éves hölgy (Mirabelle) szerelme egy húsz évvel fiatalabb férfival. (Monsieur le Peintre) Hát, igen, sajnos, már itt tartunk. Nemsokára én is elérem ezt a bűvös számot, nem árt tudni, mire számíthatok szerelmi téren. Ez egy jó kis lélektani búvárkodás lehet, gondoltam magamban, némi finom erotikával fűszerezve.

367

Csalódtam. Erőltetett volt, művi, direkt, olyan mesterkélt, hogy csodálkoztam: hogyan is tetszett annyi embernek, más nem ugyanazt érzi, amit én? Lektűr? Ponyva? Vagy csak egy félre sikeredett írói próbálkozás? Egy vadhajtás?

Mi volt rossz benne? A szituációk és a párbeszédek tákoltsága (Legyen óvatos, Jacques. Az áram veszélyes is lehet. Nehogy megsérüljön.) Mirabelle papírmasé figurája, közhelyes merengései, a helyzetek kitaláltsága, a tárgyak, amik a kellő pillanatban előtűntek és beteljesítették az elszabadult írói fantázia túlcsapásait. Mindezek miatt a hamisság édeskés torokfojtogatása volt végig az uralkodó érzés, néha szemöldökfelhúzogató vagy fej rázogató hitetlenséggel párosulva.

Az első csodálkozásom a párna kapcsán keletkezett. Mert az még csak hagyján, sőt, egyenesen rendjén való, hogy egy idős hölgy párnát visz magával napi sétájához. Hisz ki tudja, melyik pihenőnél tesz jó szolgálatot. De hogy kettő is akad nála, az már súrolta a hitetlenkedés határát. Az meg már maga volt a képtelenség csúcsa, hogy arra le is ül valaki, hogy szépen, lassan, barátságosan elbeszélgessen egy idős hölggyel. Ám akkor még nem tudtam, hogy ez ámulataimnak csak a nyitánya. És hogy nem csak a párnákkal volt előrelátó a makulátlan hölgy, de a papuccsal is. Mert éppenséggel varrt egyet, persze már vakon, hátha jó lesz valamire. És láss csodát, a cipellő éppen ráillet Jacques lábára. Ez is neki volt odakészítve, Hamupipőke férfi párjának, őt várta 50 éven keresztül, mint az a vilmoskörte-likőr is, amit még

368

Mirabella apja küldött haza a táborból. A halála előtti néhány kihasználatlan percben.

Az idős nő maga a megtestesült tökéletesség. Ebben a történetben legalábbis nem hullt le semmiféle lepel egyetlen rossz tulajdonságról, hibáról vagy bűnről sem. Szép, formás, okos, finom. Noha vak, remekül öltözködik, (és eszembe jutott, hogy ez még ép szemmel sem könnyű feladat) makulátlan megjelenésű (és eszembe jutott, hogy ehhez még az okuláré is kevés - vagy csak nekem?) Nyelveket beszél, jógázik (ez végül is hihető, nem mindenki olyan nyelvi analfabéta, mint én), úgy főz, mint Jamie Oliver (és eszembe jutott Valika néni, aki nemrég vakult meg, igaz, de a tányérját kente meg a kenyér helyett, amikor leült vacsorázni), és úgy zongorázik, mint Szvjatoszlav Richter. Nem mellesleg zeneszobrokat készít, olyan kis papírműremekeket, amik kifejezik az általa eljátszott zene lényegét. Vaksága mellett ez is derék dolog, bár annyi meglepetés után már nem is meglepő. Bármihez nyúl, mindenben otthonosan és flottul mozog. Így nem okoz számára gondot a lakásfelújítás, de még a szex sem. Ez különösen figyelemreméltó, ha hozzávesszük, hogy a hölgy 72 éves koráig semmilyen tekintetben sem élt nemi életet. Soha senkivel. Csak várta az igazit, annak tartogatta szüzességét, mint minden tini lány, és amint látszik, meg is érte várni, mert eljött a Nagy Ő. Nem paripán, nem fiatalon és nem időben. De jobb későn, mint soha. Mellesleg tapasztalatlanságához képest nagyon is rafinált NŐ. (Maga mellé ültet, főz, játszik, bókol, flörtöl, dicsér, kér, simogat, kényeztet, új figurákat talál ki.)

369

Az én hétköznapokhoz ragadt csökevényes gondolkodásomnak a főzés körüli teendők okozták a legnagyobb problémát (mindenkinek a gyenge pontja, ugyebár). Nos, komolyan morfondírozni kezdtem rajta, hogy vajon mikor főzi meg a több fogásos csodás ételeit, ha a reggeli hosszas jógázás után galambokat ápol, aztán felkészül a délutáni hangversenyre?

Mirabelle vaksága egyébként pszichológiai eredetű, egy gyerekkori szörnyű élményhez köthető. Kislányként szembesült anyja öngyilkosságával. A kádban vágta fel ereit, férje borotvájával. Ezek után nem akart többet látni.

Egy darabig a nővérével élt, aztán a galambjaival. Minden nap kisétált hozzájuk, és mivel hatásos volt a tréning, megint nem csodálkozunk azon, ami normális körülmények között csodálkozni való: a hóna alatt cipelt kis szerszámos ládikából varázsolt elő mindenfélét, amivel az összes galamb összes aktuális baját orvosolta. Ahhoz képest, hogy nem látott, bámulatosan működött galamb-klinikája. Érdekes, hogy éppen a galambokkal barátkozik, pedig azok köztudottan nem nagy barátai az embernek. (Eszembe jutott egy cikk, ami arról szólt, hogy a lakóközösség zavarására művarjakkal riogatták a galamb-hadat. Nem sok sikerrel. Másnap úgy találtak rá egyikükre, hogy a művarjúnak dőlve édesdeden aludt. Hát ilyen kis pimaszak ezek a városi galambok.) Persze csak az életben. Mirabelle galambjaival ilyen nem történhet meg. Ők szépek, bölcsek és simulékonyak, mint gondoskodó gazdájuk.

Olyan a könyv, mintha nő írta volna, olyan, mintha a férfi is nő volna. Legalábbis furcsa volt nekem, hogy a főhős

370

férfi gyanúsan sokat fürdött. Vacsora előtt, vacsora után. Nyakig merülve és hajat mosva. Ennek a témának legviccesebb váratlan fordulata az volt, mikor fürdés után kezére húzta a fürdőkesztyűt, és akkurátusan lesikálta a kádat. Kedves nőismerőseim! Találkozott valaki ilyen férfival? Aki nemcsak hogy kisuvickolja maga után a kádat, de említésre méltónak is tartja ezt a cselekedetét?

Legmorbidabb a vége. Ott sűrűsödik a könyvben elkövetett minden addigi hiba. Szentimentalizmusai, képtelenségei, izgalmasnak szánt elvétett szálai. Mirabelle meghal. Jacques első, rövid döbbenete után akkurátusan tesz-vesz a lakásban, néhányszor megfürdik, beszél szerelmével (persze magázódva, ezt az arisztokratikus beszédmód az egyetlen távolság köztük). És ezt az arisztokratikusságot erősíti a könyv formailag is: a hölgy szavai, gondolatai végig, szép, kalligrafikus betűkkel jelennek meg, mintha ezzel is hangsúlyozni szerette volna ódonságát. Aztán magához veszi a templomtorony kulcsát, amit sok egyéb ajándékkal rá hagyományozott Mirabelle. Felmegy, kitakarít (férfihoz képest nemcsak sokat fürdik, de sokat takarít is), aztán visszamegy, aztán megint fürdik, mígnem a romantikus szerelmi románc kalandosba fordul. Jacques az éj leple alatt elcipeli Mirabelle kihűlt holttestét a templomtoronyba. A galambjai halálhelyére. A fondorlatos megoldással kapcsolatban végig azon gondolkoztam, hogy lehetne-e tényleg ilyet csinálni. Ki és hogyan számol el a hatóság, a rendőrség, a gyámhivatal, az ügyvéd, a rokonok stb. felé? Hol vannak az ilyenkor megszokott hivatalos intézkedések, a halállal kapcsolatban elkerülhetetlen körök?

371

Nincs ilyen nő, nincs ilyen vakság, nincsenek ilyen csevegések, nincs ilyen tisztaság, nincs ilyen temetés. Persze, képzeletben bármi megtörténhet. Aki meg nem szereti a meséket, az olvasson statisztikai évkönyveket, nem igaz?

Na, de akkor mit adott nekem ez a könyv?

Sok mindent.

Mindezek ellenére.

Például a reményt, hogy mindig van remény.

A közösségeimet. Mert közösségem volt a kishitűség. A szerelmem illata, ami olyan, mint a friss istálló vagy lecsutakolt ló illata. A saját hang keresése. Az erőlködés, a ráhagyatkozás helyett. A visszafogottság, az élni tudással szemben.

Adott tényleges ismeretet is, amit én nem, de mindenki más tudott: hogy a testünk egyetlen magunk által is csiklandozható része a szájpadlásunk. A jó pap holtig tanul. Nekem is van még bepótolni valóm bőséggel.

És a másik tudást, ami tényleg nagyon megkapó szimbólum: a galambok gömbbé formálódnak haláluk előtt. Ez volt a legszebb. Igaz vagy csak a képzelet terméke, nem érdekel. Olyan szép, hogy megtartom magamnak.

372

Young, Paul: A viskó

Nemegyszer gondolkoztam már el azon, hogy miként születhet meg egy remekmű. Sok okosságot nem sütöttem ki, de az biztos, hogy valamifajta önállósulási folyamatról van szó. A szerző fejében megfogan egy téma, egy gondolat, amit kifejezni kíván, és azzal a leküzdhetetlen belső késztetéssel ül le a gép elé, hogy bepötyögje azt. És egyszer csak észreveszi, hogy kicsúszik keze közül az irányítás, már nem ő vezet, hanem a mű, ami önállóvá vált, magát táplálja, fejleszti és bontja ki teljes, varázslatos egésszé.

Ebben a könyvben nem éreztem ezt a varázst, nem vált egésszé és teljessé. Inkább úgy tűnt nekem, mint egy idea-gyűjtemény. A szerző lelki fejlődése során kicédulázott néhány fogalmat, ezzel kapcsolatos gondolatokat vagy tapasztalatokat körmölt alájuk, amiket elég érdekesnek és fontosnak tartott ahhoz, hogy másokkal is megosszon.

Csupa olyan dolgot egyébként, amivel a spirituális útján botladozó találkozott már valamilyen formában. Isten-kereséssel, formálódó istenképpel, azzal, hogy halálunk után fénylénnyé válunk, hogy angyalok röpködnek körülöttünk. Sőt, még olyan praktikus alaptanításra is futotta, mint a mértékletes evés népszerűsítése.

A szereplők sematikusak, épp olyan közhely-ízűek, mint a tanítások.

373

Pedig nagyon biztatóan indul a könyv. Bemutat nekünk egy embert, akire az első sorok elolvasása után kíváncsiak leszünk, örömmel ismernénk meg egész életét, vagy személyiségfejlődését. Ehelyett azonban egy roppant elnagyolt, két szélsőség közé ékelt sorsot kapunk. A két dolog, amit megtudunk róla, az élet két széléről hagyományozódott sablon: egy a borús és egy a napos oldalról. Szörnyű gyerekkor, egy alkoholista apa lelketlensége. És egy csodás, szerelem teljes házasság, ötször áldva gyermekkel. Közte a Nagy Semmi. A főhősről, Mackenzie Allen Phillipsről ennyit tartott fontosnak elmesélni a szerző.

Mert fontosabb, kimondást követelőbb eszmék voltak még a tarsolyában, és ezeknek kellett inkább teret teremteni. Meg kellett jelenítenie például a Nagy Szomorúságot.

Erre pedig a legdrámaibb helyzetet választotta, ami emberrel megtörténhet. Az előzményekhez híven a legsematikusabban.

Mi az ember legfojtogatóbb félelme? A halál. És mi lehet a legnagyobb emberi fájdalom? A gyermek halála.

Na, ő, ezt a kettőt adta össze sztori-keverésének vegykonyhájában. A jó szakács kreál valami újat, valami extrémet és meglepőt, ötletsziporkákkal fűszerezi főztjét. Paul Young csak elővette a legklasszikusabb, kipróbált receptet, és nem túl nagy fantáziával elénk tálalta.

374

Nem kell ennél nagyobb tragédia: meghal egy kislány, aki ártatlan, kedves, bűntelen. Méghozzá erőszakos, a legerőszakosabb halállal: sorozatgyilkos áldozza fel perverz agressziója ördögi oltárán. Ezek után aztán záporozhatnak a kérdések, tömegével. Miért velem történt ez meg? Hogy történhet meg egyáltalán ilyesmi? Hol van ilyenkor Isten? Meg lehet-e bocsátani a gonosznak?

A főhős indokolt emberi fájdalmában találkozik Istennel. Tulajdonképpen ez is rendjén van, a történet lélektanilag determinált, ismerjük a pokoljárások utáni megtéréseket. Mack valójában nem is Istennel találkozik össze, hanem a Szentháromsággal. Isten, Jézus, és a Szentlélek egyaránt jelen van, egyként és háromként is abban az erdő menti viskóban, ahol a gyilkosság történt, s ami egy szemvillanás alatt változott a hideg, dermedt valóságból virágzó, színpompás paradicsommá.

Profán formában. Jézus farmernadrágban flangál, Isten meg, mint valami madám a lányait, „picinyemnek”, meg „édesemnek” szólítja Mack-et. (Jézus profanizálása Saramagonál.)

Isten egyébként éppen funky zenét hallgat, amikor Mack rálel. Liszt felhőben álldogál a konyha közepén. Egyébként fekete, nő, és Papának szólíttatik.

A történetből megtudhatjuk, hogy Ádám rossz döntésének „köszönhetjük” mi emberek küzdelmes sorsunkat. Ha akkor ő nem lépett volna az önállóság útjára, minden másképp alakult volna. De mi nagyra

375

tartottuk magunkat, függetlenkedtünk, azt hittük, képesek vagyunk mindenre, hatalmi rendszereket építettünk, hierarchiákat. Vele együtt meg kaptunk gyötrődéseket, lelki kínokat, megoldatlan problémák sokaságát. Egy kiszámíthatatlan és félelmetes világot teremtettünk magunknak. Ezek után pedig ne istentől kérjük számon, ha nem úgy mennek dolgaink, ahogy szeretnénk. Ami rossz van a világban, az mind a gonosz műve. (A sok kérdés közül, amit a könyv nem tesz fel, íme az egyik: és a gonoszt nem isten teremtette?)

A biblia jelenetei is megvillannak, a népszerűek, amikről mindenki hallott már. Így járnak mindannyian a vízen, ha arra kerül a sor, mennyei mannákkal szerelkeznek fel a kirándulásra, miként a három királyok tették annak idején, bort és kenyeret vesznek magukhoz, ahogy az ma is dukál egy rendes istentiszteleten.

Érdekes módon a legmagasabb lelki síkokon is kitüntetett szerepet kap az étkezés. Folyamatosan sütnek-főznek, mint valami jól menő vendéglőben. A szentlélek gyakran találtatik a tűzhely mellett, ők maguk pedig a pazarul megrakott asztal körül. Ily módon gyökerezik a földben az az aranyszál, ami különben az éghez köt. Úgy tűnik, az ember emberi része még mindig vaskosabb, mint az isteni.

Engem nem nyert meg ez a könyv. Demagógnak, hatásvadászónak, gyengén összeférceltnek éreztem, sokszor untam. Szájbarágós, idegesítően direkt párbeszéd panelek jellemezték. Öncélú történet, ami csak arra volt jó, hogy a szerző elmondhassa istenről élete során

376

összegyűjtött téziseit. Nem értem meg jobban ezen túl a világot, nem kaptam válaszokat az engem is ugyanúgy foglalkoztató létkérdésekre. Nem felismeréseket közvetített, hanem közhelyesen kínált gondolatokat.

Amiről szólni akart, az rendjén van. Arról, hogy isten velünk van, hogy egyetlen értelmes út a hozzá való közeledés, és természetesen a megbocsátás, a régi sérelmek bölcs rálátással való orvoslása. Arról, hogy emberben végső soron győzedelmeskedik az isten.

De ahogy tette, az nem volt túl meggyőző.

Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokaknak adott s fog is adni örömet. Ezért azt javaslom, amit az angolok a pudinggal kapcsolatban: egyenek belőle, mielőtt véleményt alkotnak róla. Ha több mint tízmillió példányban elkelt, az mégis csak jelent valamit. Például azt, amit eddig is tudtunk: az emberek ki vannak szomjazva a lelkiségre. Meg hogy úton járók, utat keresők. Akiknek úgy kell egy jó, terelő szó, mint éhezőnek a falat kenyér. Vagy fuldoklónak a mentőöv. Nem illúziórombolásként, csak tényként említem meg, hogy a keresettségnek olyan kevésbé magasztos oka is lehet, mint például a jó marketing stratégia.

377

EMBER A SZENVEDÉSBEN

Bone, Edit: Hét év magánzárka

A párkák működése mindig meghökkentő. Ujjaik nyomán a legképtelenebb sorsok szövődnek, olyan tökéletes szálvezetéssel, amiben a teremtés egyetlen lelke sem találhat kifogást. A történelem áldozatának esett Edith Bone, alias Hajós Edit esetében is egy sor történelmietlen kérdés merül fel. Mi lett volna, ha kevésbé hajlamos a „kivert kutyák pártját fogni”? Mi lett volna, ha nem harcos igazságkereső? Mi lett volna, ha marad békés és biztos Nyugat-európiai babérjain, és nem vállalja el az ártatlannak tűnő magyarországi felkérést? Mi lett volna, ha valutában tud fizetni a kiadója?

De ő kivert-kutya-hívő és igazságkereső volt. Ez lökte a kommunista mozgalom karjaiba, amelynek kezdeti ölelése-ahogy ez már köztudott a történelemből- hamarosan fojtogató szorítássá változott. A negyvenes évek végén egy magyarországi kiadó egy szakkönyvfordításra kérte fel. Csak forintban tudott fizetni. Kézenfekvő megoldásnak látszott tehát Magyarországon megtelepedni arra az időre, amíg a fordítást megcsinálja, és amíg annak gyümölcseit elfogyasztja.

Így történt, hogy Edith Bone, a világpolgár, 1949 őszén Magyarországra cuccolt, gyanútlanul, sőt örömmel. A

378

Magyar Kommunista Párt azonban nem fogadta vörös szőnyeggel eltévedt báránykáját.

Az éber nemzetvédelmi hivatal résen volt, és mint tálcán kínálkozó kommunista-prédára, nyomban és haladéktalanul rávetette magát Editre. A gazdag polgári családból származó, mindenféle gyanús nyelvet beszélő, nyugattal érintkező „kétes elem” nem kerülhette el az ÁVO fürkésző tekintetét.

Ettől kezdve Hajós Edit életbeszámolója olyan, mint egy rossz, sémákkal teli film. Amit leír elfogásának körülményeiről és börtönéletének részleteiből, azokat már láttuk filmeken, és már akkor is azt gondoltuk magukban, biztos a hatás kedvéért sarkít a rendező, hisz józan ésszel elképzelhetetlenek azok a jelenetek, amik ma már tragikomikus bohózatoknak tűnnek. A sémák azonban szomorú valóságok.

Műveletlen, zavart személyiségű fiatalok faggatták a hat nyelven beszélő szókimondó asszonyságot, olyan dolgokról, amik nem történtek meg, csak az ő kilúgozott fejükben, gyatra és minden alapot nélkülöző fikciók voltak. „Fogva tartóim olyanok voltak, mint a magyar tanyákon szolgáló kutyák, a hatalmas, bozontos komondorok, akik előrerontanak, és megrémisztenek, hogy állj meg a kapunál. Ha elszaladsz, vagy elárulod, hogy félsz, a földre döntenek, ha helyben maradsz, lehajolsz, eljátszod, hogy fölszedsz egy követ a földről, akkor is, ha kő sincs a közelben, a kutyák szaladnak el.” Ezek a „kutyák” most azt csaholták a frissen csapdába

379

ejtettnek, hogy ő bizony angol kém, és hogy ismerje ezt be azonnal, különben megnézheti magát.

Hát mi más is lehetett volna egy angolul beszélő értelmiségi?

Amilyen egysíkúak voltak a pribékek fikció-gyártásban, olyan sokoldalúnak mutatkoztak a vallatás módozataiban. Volt itt minden, ami szegényes agyukból kipattant. Verbális terror, álomelvonás, ottfelejtés, megfélemlítés, zsarolás. Háromszor egy méteres patkánylyukak, hidegek, nyirkosak, és persze sötétek. Berendezésnek egyetlen ágykeret. Ágynemű gyanánt fadeszkák. A többit a képzeletre bízták.

Ami viszont dolgozott is rendesen. A teremtő vizuális memória olyan katonásan teljesítette dolgát, mint a kitüntetésre vágyó frontharcos. Editet intellektusa tartotta életben.

Normális körülmények között nem is gondolná az ember, hogy egy-egy olvasmány életmentő is tud lenni a puszta esztétikai élvezetek mellett. Legalábbis így volt Edit Bone Tolsztojjal kapcsolatban. Valamikor olvasott tőle egy novellát, ami egy rabról szólt. Ő azzal tartotta karban elméjét, hogy képzeletben végigutazta az általa egyébként jól ismert városokat. Ez a trükk Editnek is bevált. (Faludi meg fejben írt meg verseket, vagy rabtársaival tanultatta meg, hogy megmaradjon emberibb időkre.)

380

Bejárta egész Európát, négy útvonalon, oda és visszafelé. Memoritereket mondott és verseket írt. Szójegyzékeket készített az általa ismert nyelvek szavaiból. Mindez szigorúan elméleti alapon, fejben, papír és írószerszám nélkül.

Szárnyra kapott az alkotói fantázia is. Kenyérdarabokból eszkábált figurákat, „számítógépet”, betűkészletet. Papírból angol lobogót.

A hatvan éves, testileg leromlott, de szellemileg friss asszony végül kiszabadult.

A történelem megtréfálja a részvevőit. Egyik ilyen hatalmas „tréfa” a kommunizmus volt. Egy torzszülött, ami valamiféle degeneratív kódolás folytán saját magát falta fel. Így születtek olyan mutáns elemek, akik egy személyben voltak hívők, és árulók, besúgók és kémek, pártkatonák és fegyencek. A történelemben gyakran előfordul, hogy „amin átok ült 1925-ben, az 1936-ra szent írás lett”. És olyan jellegű paradoxonok is szép számmal vannak, mint Edité: „államellenes tevékenység” vádjával zár be évekig a magyar állam egy embert, aki mellesleg angol állampolgár. Ezek nem kuriózumok, ez maga a történelem.

Mit is lehet ezután mondani. Talán csak azt, amit Léderer Emma: „Ami megtörtént, azon már az isten sem tud változtatni - csak a történészek.”

Dr. Szegő György: Egy ima két istenhez

381

Először arra gondoltam, hogy ez egy átlagos élet, amin azt értettem, hogy egyszerűen, krónikásan van elmesélve, hogy semmi különös nem történt, csak annyi, mint bárki mással a huszadik század elején. Semmi különös? Elszégyelltem magam, mikor kimondtam, miközben ez az ember poklokat járt meg, a kegyetlenség és kiszolgáltatottság elképesztő bugyrait, a méltóság szilánkosra törését, a félelem tovább nem fokozhatóságát.

Szóval borzalmas, embertelen, felejthetetlen, megbocsáthatatlan kínokat élt át, én meg azt írom, hogy semmi különös? Iszonyatos, hogy ezt kell írnom. Attól „nem különös”, hogy több millió embertársa is hasonlókon ment keresztül, az európai népesség tetemes százaléka, ha abba a rettenetes korba szültetett, zsidóként.

Szegő Györgyöt és családját is elhurcolták. Ő is tetves és fekáliás takaróba burkolta csonttá aszott testét, meztelenre vetkőzött testtel vacogott a raporton, kilopta a hullák alól a kenyérdarabokat, körbeadott lavórból itta a levesnek csúfolt lábvizet, mint bárki más. Végignézte, ahogy egyik társa fejét kővel veri szét az egyik tiszt, majd kiloccsant agyvelejébe tapos véres-saras csizmájával. És még most is fél a farkaskutyáktól, és amíg él, fülében cseng a marhavagonok kattogása. Nappal éli rászabott, tisztes életét, éjszaka küzd démonikus félelmeivel. Mint sokan közülük.

Az akkor tizenhat éves fiú nem tudta pontosan, hogy mi történik körülötte (volt egyáltalán, aki tudta?), de azt érezte, hogy részese valaminek, ami misztikus és

382

borzalmas egyszerre. Haragudott mindenkire, az egész világra. Senki sem segített.

Csak maga maradt magának. És a képzelete. Minden felfordult, fenekestől. A rémálom, amiben élt, volt a valóság, és a valóság, amit teremtett, volt az álom. Egyetlen megoldás maradt ugyanis eltávolodni ettől a rettenettől: visszaálmodni magát a megszépítő, boldog, békebeli múltba. „...úgy tartottam magam életben, hogy pokrócom alá bújva, a tetűket elsöpörve gondolkodtam. Ekkor éreztem először, hogy az elme aktivitásának, a fantázia szárnyaló szabadságának legalább olyan megtartó ereje lehet, mint a fizikai aktivitásnak.” Így szagolt kölni illatot, vagy evett végig ínycsiklandozó menüsorokat, néha omlós islert a Keller cukrászdából.

Minden gondolat és tett az étel köré csoportosult ebben az élő horrorban. Semmi sem volt fontos, csak az ételszerzés, de az akármi áron. Szegő György is különféle módokon jutott élelemhez. Be kellett venni minden rafinériát, okosságot, ravaszságot, s el kellett ásni minden addigi szabályt, törvényt, etikát. Kenyérosztáskor megragadta a mellette levő halott társa kezét, és kinyújtotta azt is a magáé mellé.

A képzelet és a leleményesség mellett a humor sem írtható ki az emberből, bármely eszement erőszakrendszer dolgozik is rajta. Még ebben a reménytelen, őrült helyzetben is kikacsint.

383

Így például a hallássérült nagymamára gondolva jut eszébe a mókás helyzet: a nagyi annyira nagyra becsülte „fültanárját”, hogy leveleiben három l-el írta le a szót.

Koestler, Arthur: Párbeszéd a halállal

Koestler élete és személyisége kellően gazdag volt ahhoz, hogy egy tucat címkével lássuk el. „Külföldre szakadt hazánkfia”, „világpolgár”, „örök bajkeverő”, „depresszív és nőfaló zseni” (Szilágyi Iván Péter), „briliáns író” (Orwell), „nagyszerű vitatkozó” (Mikes György), „népszerűsítő lángelme”, „ideológiai szélkakas” (Michael Schammel), „karizmatikus lény” (Davis Martin). (Bár Faludy szerint „egyéniségének súlya nem egyszer agyonnyomással fenyegette a vendégsereget.” Ugyanezt kissé más szemszögből fogalmazza meg Szívós Mihály, aki szerint a „személyi konfliktusok” nélküli kapcsolatok ritkaságszámba mentek Koestlernél, nehéz, kötekedő természete miatt.)

Eva Zeisel-lel játszadozott gyerekkorában, felnőttként Einsteinnel készített riportot, és még ugyanabban az évben, csak hogy ne legyen unalmas az élete, a Zeppelinen utazott az északi sarkra. Jellemző, amit az a tiszt mondott róla, aki 1941-ben hallgatta ki Angliában a politikai menedékjogot kérő Koestlert: „A kihallgatott személy egyharmad részt zseni, egyharmad részt gazember, a maradék egyharmadot tekintve pedig őrült”. Az a tény pedig, hogy egyaránt rajta volt a nácik és a kommunisták feketelistáján, a karakteréről legalább annyira árulkodik, mint a korról.

384

Alig húsz évesen hagyta el Magyarországot. (Egyébként maga Koestler fogalmazta meg, hogy Magyarország fő exportja az első világháborútól kezdődően értelmiségekből állt. „A világ minden sarkába szétszórta őket az a centrifugális erő, mely akkor keletkezik, mikor egy kis országban rengeteg tehetség él, a kibontakozás lehetősége nélkül... Nem hinném, hogy Bizánc hanyatlása óta létezett volna hasonló tudós- és művészkivándorlás.”

Attól kezdve, hogy elhagyta szülőföldjét, meg sem állt, míg a világot körbe nem járta. Élt Palesztinában és a Szovjetunióban, megfordult Portugáliában és Franciaországban, megtelepedett Angliában.

Volt újságíró, hadi tudósító, behatóan foglalkozott a tudományos élettel és a parapszichológiával, és szépíróként sem volt sikertelen. Maga azt vallotta, hogy lénye csak kétötöd részben szépíró, háromötödét mindig a tudományos világ vonzotta- ismerői nem egészen osztják ezt a véleményt.

Élete első részében angolul írt, aztán meg németül. Persze úgy, hogy az anyanyelvét (ami igazán nem is anyanyelv, hisz anyja német volt, aki sohasem tanulta meg lakhelye nyelvét) sohasem feledte. A kortársak visszaemlékezései szerint sokat morfondírozott egy-egy odaillő szón, amikor magyarul nyilatkozott meg. Addig válogatott a szinonimákban, míg rá nem akadt az igazira. József Attilát mindenáron át akarta ültetni angolra. (Adyt átültette.) S amikor Mikes György, első találkozásuk alkalmával nagyvonalúan és engedékenyen angolul

385

szólalt meg, akkor Koestler kikérte magának: „Csak nem képzeli, hogy mi ketten angolul fogunk társalogni?!” Ő tehát ragaszkodott a gyökereihez. Ez a szerelem azonban egyoldalú volt. Ami azt illeti, nem sokat foglalkozott vele óhazája. 1980-ig negyven nyelven jelentek meg művei, a magyar nem volt benne. (Azóta már törlesztettek a kiadók ezen az adósságukon.)

Nem volt ijedős fajta. Mintha megrögzött adrenalin-hajhászként állandóan a kihívásokat és az élet-halál helyzeteket űzte volna. El lehet képzelni, hogy haditudósítóként, londoni vöröskeresztes autók vezetőjeként vagy idegenlégiósként megélt néhány meleg helyzetet.

Egyszer aztán, amikor az angol lapot tudósította Spanyolországból, a szó szoros értelmében életveszélybe került. Ugyanis kémtevékenység gyanújával börtönbe zárták, és az akkori helyi szokásoknak megfelelően azonnal halálra is ítélték.

Ennek az emlékére született meg a Párbeszéd a halállal című önéletrajzi könyve. (Egyébként kiemelkedő önéletrajzíró volt. Egykori barátja, Mikes György szerint kevés író életét ismerhet úgy a közönség, mint éppen Koestlerét. Négy önéletrajzi könyvet írt.)

Érdekes és hátborzongató a szituáció. Arra várni, hogy elérkezzen a halál. „A várakozás kínszenvedés; de a minden remény nélküli várakozás a legrondább dolog a világon.”

386

Minden átértékelődik egy ilyen helyzetben, máshová kerülnek a hangsúlyok. Maslow szükségletpiramisa beteljesedik, és rendeltetésüknek megfelelően életre kelnek a legalapvetőbb ösztönök. Az evés, ivás, az életben maradás ösztöne. „Ha új könyvet kapok, először azokat a jeleneteket keresem ki, amelyekben esznek; pontosan úgy, ahogyan kamasz koromban kerestem ki mindenekelőtt az erotikus részeket.” Minden lehet örömforrás ilyenkor, ha valamiképp, akár csak a leghalványabb aranyszálon is, kötődik az élethez.

A motivációktól és eseményektől megfosztott silány élet leleményessé teszi az embert. Ösztönösen küzdött teste és szelleme szinten tartásáért. Amikor fázott, akkor jobb híján ócska szalmazsákját hasította fel, hogy abba fekve melegítse meg elgémberült tagjait. Az ágyból szedett ki egy rugót, amivel egyenleteket firkantott a cella piszkos falára. Novellát kezdett el „írni”, pontosabban egy állatmesét, „de már az első mondatnál kibírhatatlanul érzelgős lett”, úgyhogy egy képzeletbeli kék ceruzával kihúzta az egészet.

Olyan tapasztalásokkal szembesült, amelyekről egy „normális” létben élő embernek fogalma sincs. Rájött, hogy az elme milyen csodás védekező mechanizmusokat tartogat vészhelyzetekre. „Kegyelemkábulatnak” nevezte a képességet, amiről maga az agy gondoskodik: hogy ne ébren élje át az ember saját megsemmisülését, a földi mércével leginkább álomnak nevezhető, különös, extázis-szerű tudatállapotba tereli. Ezt szolgálták azok a gyakorlatok is, amik szintén spontánul, az elme rejtett segélyraktárából törtek elő, amikor szükségessé váltak: a

387

transzállapotig mantrázott versek, vagy egy gondolatsor végig logikázása, tiszta, absztrakt spekulációval.

A bilincsnek is lehet örülni - a kötélhez képest. A halálraítéltek kezét ugyanis kötéllel kötötték össze, amikor kivégzésre vezették őket. A hideg, merev súlyos bilincs ily módon vált megváltássá. Cella is tud örömet okozni. A második „hajlékát” valóságos luxuslakosztálynak tartotta- az előzőhöz képest. Ebben volt kilátás, folyó víz és még takaró is. „Uram, add meg nekem a mindennapi apró bosszúságomat!” - hangzott rendszeres imája. A bosszú is jobb - a semmihez képest. Amikor hosszas magány után megjelenik nála a borbély, valóságos himnuszt zengett róla. „A szememet ellepő nedvesség prizmáján keresztül az a szőrt lenyúzó mester a szivárvány minden színében, csillogó dicsfényben tündökölt.” A borbély is jobb - az egyedülléthez képest.

Minden relatív. Ám „van a nyomorúságnak olyan foka, amikor megszűnik a relativitás”. Koestler akkor jutott erre a gondolatra, amikor már elviselhetetlenné váló szen-vedését próbálta mérsékelni úgy, hogy valami rosszabbra gondolt. De hiába próbálta felidézni a római rabszolgabányászok vagy gályarabok sorsát, sehogy sem enyhítette a sajátját. „Ha annak, akinek egyik lábát amputálni fogják, azt magyarázgatják, hogy vannak olyanok is, akiknek mindkét lábát levágtak, az már nem vigasztalás, hanem gúnyolódás.”

A börtönlakó legfontosabb létkérdése az idő. Koestler magában minden nap hálát adott az úristennek, hogy nem huszonöt vagy harminc órára szerkesztette napot. Nehéz

388

azonosulni azzal az idővel, aminek múlását egyedül a falra csikart vonalkák szabályos ritmusa adja. Nincs semmi támpont. Nem látni, hogy felkelne és lemenne a Nap, nincsenek tennivalók, és határidők, megszűnnek a programok és napszakok.

Megtapasztalta az ún. óceániai érzést. (A fogalom keletről indult, és állítólag még Freud is Romain Rolland-tól hallott róla először.) Lényege annak a tudatosulása, hogy része vagyok az egésznek. Ez a metafizikai bizonyosság, az „óceánérzés” olyan, mint a láthatatlan írás: kibetűzni nem tudjuk, de tudunk létezéséről, és ez már önmagában is reménykeltő.

Külön érdeme a műnek, hogy humorral tud emlékezni. „Szemmel láthatóan én voltam a legveszedelmesebb lény, aki valaha is betette a lábát spanyol földre - hozzám képest Mata Hari és társai csak gyenge dilettánsok” - írja az elfogatása kapcsán. „Bolin megszámolta pénzemet, és zsebre vágta. Nyugtát nem adott róla”. Így konstatálta a motozását.

Ahhoz képest,hogy igazán sokoldalú ember volt és hogy meglehetősen gazdag életművel rendelkezett, érthetetlen önbizalomhiánya: „A legtöbb ember kisebbségi érzete kis kunyhó. Az enyém: székesegyház.” S ahhoz képest, hogy többször volt a halál torkában, érthetetlen, hogy 1983-ban, negyven évvel a fogság után maga vetett véget életének.

Furcsa ezt mondani egy könyvről, ami halálról szól, de mégis: igazi csemege. Olyan mű, ami a lélek mélyéről tör

389

fel, az érzelgősség legkisebb jele nélkül. S ami lelki magaslatokra repít, megemészthetetlen filozofálgatások nélkül. Írói bravúr, hogy olyan helyzetben ironizál, ami a legkevésbé ironikus; úgy pendít meg érzékeny húrokat, hogy nem esik a túlragozás vagy túlburjánzás egyébként kedvelt irodalmi csapdájába.

Úgy látszik, hogy a haditudósító vér nem válik vízzé. A „börtönpszichózis egyik illúziójáról”, a szabadság és felelőtlenség csakis ott élő különös párosáról, a fogság lelki hozadékáról, a „spirituális tisztítótűzről” tudósít érdekfeszítő olvasmány formájában. Úgy olvassuk, mint egy jó riportot: érdeklődve és a sorokat élvezve.

Kuncz Aladár: A fekete kolostor

Ki hinné, hogy a rajongás is lehet átok?

Pedig lehet. Kuncz Aladár, Dadi, a röhögős kolozsvári diák imádta a francia kultúrát. A budapesti Eötvös Kollégiumban (ami Lackó Géza, a barát szerint kis „gall sziget” volt a nagy német áradatban”) csak erősödött ez a különös vonzalom.

Az nem lehet, hogy pont ő ne lássa Párizst! És sok társához hasonlóan, akiket vonzott a művészetek és az irodalom adys pezsgése, elutazott dicsőített városába. Először 1909-ben, aztán 1912-ben újra. Még egyéves ösztöndíjat is szerzett, hogy minél tovább lubickolhasson a francia művészetek gerjesztette boldogság-tengerben.

390

Akkor még nem gondolta, hogy tovább is alkalma lesz erre. Sokkal tovább, mint ahogy azt ő szerette volna.

1914-ben, a háború kitörésekor éppen egy kis tengerparti breton faluban tartózkodott. A mozgósításkor izgalommal, de gyanútlanul vette az irányt Párizsba.

A szeretett város azonban, gaz áruló módjára, foglyává tette. Az akkoriban ott tartózkodó internáltakat összegyűjtötte a francia kormány, és táborokba zsúfolta a szerencsétlen embersereget. A pincért, aki jobb megélhetés érdekében vagy csak puszta kalandvágyból érkezett a francia fővárosba, a bácskai fiút, aki Bleriotnál tanulta a repülést, az átutazó ügyvédet, aki Amerikába menet szusszant meg Párizsban, vagy a diákot, aki tanulmányútját költötte a „fények városában”.

Beszédes módon az „indésirable” (nem kívánatos elem) nevet biggyesztették rájuk. S valóban, a francia lakosság úgy bánt a vert haddal, mint közönséges bűnözőkkel. Kővel és ronda szavakkal dobálták meg őket. „Belém nyilallik a kérdés: mit tettem, hogy egyszerre megbélyegezett lettem, s ragályos betegséggel megvertek osztályába kerültem, akitől elhúzódnak az emberek?”

Noirmoutier-be viszik őket. A vár Vendée megyében fekszik, egy szigeten, az Atlanti-óceánon. A középkor legelején Szent Filibert alapította, aztán tűzoltó-múzeum üzemelt benne 1870-71-ben lakták utoljára emberek, német-osztrák civil alattvalókat zártak falaik közé. Ezután már csak patkányok és egerek gyülekezőhelye volt. S most a peches francia-imádóké.

391

- Törődjenek bele a sorsukba. A háború sokáig el fog tartani. Talán hat hónapig is - mondta nekik a fogolytábor francia tisztje. Ha csak meg is sejtjük, hogy öt évig maradunk így, megőrülünk vagy öngyilkosok leszünk - mondta az író.

De az ember túlélési ösztöne bámulatos. Találékonyan teremti meg az emberhez közeli körülményeket a legkevésbé emberi körülmények között is. Játékokat gyárt és játszik, tanfolyamot és előadást szervez, olvas, alkot, zenél, virágot ültet, viskót eszkábál, és megcsinál bármit, amit szűkös lehetőségei és újjáéledt kreativitása megenged. Mindent, ami a megszokott emberi életére emlékezteti. S a fogva tartott lélek is különös játékokra hívja a képzeletet.

Az olvasmányaikban úgy merültek el a foglyok, mint búvár a tenger mélyén. Eseménytelen életük csodás, plasztikus valóságot varázsolt köréjük. A regényalakok megtestesültek, és úgy váltak ismerőssé, mint bármelyik cellatárs. Az öntudat messzire járt, elmélyült és csak hangos külvilági jelekre tért vissza időtlen és tér nélküli szárnyalásából. Az olvasás nem esztétikai élmény volt ezután, hanem a mások életének és a természet egész gyönyörűségének az elrablása, kisajátítása saját maguk számára. „Lassanként azután a művészi képzeletvilágnak életünkbe való beáramlását már nem csak hogy nyugtalanul nem néztük, hanem a szerzett, rendszerint homályos benyomásokat kiérleltük, kiszélesítettük,s ilyenformán egy egész gazdag világot internáltunk magunk köré... Hol van az megírva,hogy a mi életünk

392

valóban csak ez a hitvány, fogoly árnyékélet? Nem szabad-e teljesen képzeletünk, amely kedve szerint minden sorsot magára ölthet?”

Érdekes emberek verbuválódtak egybe.

Bistrán Demeter, a próféta szűcs, aki alkoholba és egy Enyedi Klára nevű New York-i magyar lányba vesztette összes pénzét - és eszét is. Egyik társa eldobott rézbarna nadrágjából huszársipkát fabrikált, három tükördarabkával felgombozva. Azt hangoztatta, hogy ebben a három tükörben látja a múltat jelent és a múltat.

Vagy ott volt Zádory, a szobrász. Amikor a fogolytáborba érkezett, emelt hangon megszólalt, mint egy őrgróf a Hotel Hiltonban: - Adjanak nekem egy tengerre nyíló szobát! Aztán kapott egy szalmazsákot a legvilágosabb cella egyik elárvult négyzetméterén. Nem szólt egy szót sem. Csak feküdt karba tett kézzel, a plafont bámulva, két napig. Aztán, mint a kutya, aki megrázza magát a pocsolyában fürdés után, ő is lerázta magáról csalódását, és teret adott töretlen jókedvének. És habár viselkedésében volt póz, olcsó retorika és némi erőltetettség is, azért őszintén szállt harcba a fogsági élet apátiájával. Képes volt bármit napos oldaláról szemlélni, és a legutolsó csontba is belelátni szerelmének mosolyát.

Vagy Dr. Herz, aki paradox módon a fogságban talált önmagára. Ott élhette meg férfi testébe rejtett sejtelmes és hódító nőiességét. A női szerepek játszásával azt a lelki egyensúlyát nyerte vissza, amit hét lánytestvér mellett még gyermekkorában vesztett el. „Nyugodtan

393

halok meg, mert rám már az életben csak a rossz várhat. Ami boldogság érhetett, azt itt, a fogságban kaptam meg”, suttogta a halálos ágyán.

S ebből a színes kavalkádból, ebből a véletlenül összekeveredett társaságból állt össze a „szegény rongyosok légiója”, akik sajátos átalakuláson mentek keresztül összezártságuk folyamán. Lehet, hogy külsőleg emberi roncsok lettek, de bensőjükben nagy kinccsel gyarapodtak. Egyéniségük cifra díszeit, érvényesülő vágyaikat, dölyfüket és önzésüket ott hagyták a penészes falak között. Helyette azonban olyat kaptak, amit csak ők kaphattak, az „egységesítő szeretetet”. Amikor új szálláshelyükre terelték őket, akkor csapott a felismerés az íróba, hogy „nem nyolcvan ember, csak egy sors, egy rendeltetés indult ki a kapun, a nyolcvanból eggyé forrott ember, a mindenkiben és csak a mindenkiért élni tudó egy lélek.”

Megszületik egy fogalom, az általuk addig nem ismert lény, a „fekete barát”. Ő segít azokon, akik éppen bajban vannak. Ez több, mint az együttérzés, és más, mint a felebaráti szeretet, nem is puszta szolidaritás. Ez valami új, valami érzés vagy élőlény, amit csak az ismert, aki a fogolytábort ismerte. Nem kellett hozzá megbeszélés, tervezés, vagy jelszó. A sok szenvedés elválasztotta a szíveket, amik most ebben a teremtett lényben forrtak eggyé, hogy ezután egyben dobogjanak tovább. A sok fájdalom, sírás, kín méhe szülte meg a száz és ezerkarú, a száz- és ezerlelkű „egyembert”.

394

A Nyugat írói nagyra értékelték a művet. Azonban hogy mi benne a fikció és mi a tényanyag, azt senki sem tudja megmondani. Legkevésbé Kuncz Aladár, aki a fogság ideje alatt képzelete csalfa játékainak volt kiszolgáltatva. (A szakértők szerint például az egyébként gondosan részletezett szökés is csak tervezés szintjéig jutott, a valóságban nem realizálódott soha.) Az viszont biztos, hogy nagy része megtörtént, úgy történt. A tényszerűséget fotók és rajzok is alátámasztják.

Kuncz Aladár hagyta érlelődni magában az anyagot. Távolságokba kellett kerülnie ahhoz, hogy képes legyen megörökíteni emlékeit. Tíz évig érlelte magában mondanivalóját. Aztán kiadta. 1931-ben, halálos ágyán még magához szoríthatta a Babits által méltatott könyvet. Hogy áldás volt-e a „nagy kaland” vagy átok, azt csak ő, ott, abban a pillanatban tudta volna megválaszolni,ha valaki akkor megkérdezi tőle.

Tény, hogy egyműves szerző. Az utókorra fogoly-emlé-keit hagyta. Ennek köszönheti halhatatlanságát.

395

KÖNYVEK ALAPJÁN ÍRT CIKKEK

Akinek fáj az öröm (Jelto Drenth A világ eredete című könyve alapján)

Zsuzsa története egyáltalán nem egyedülálló. Az orvosok azt állítják, hogy száz nőből ötven be tudna számolni valami hasonlóról, ami előbb vagy utóbb megtörténik vele, ha szexuális életet él.

Zsoltival fél éve ismerjük egymást. Ő az első szerelem az életemben, és tényleg szerelem. Nagyon boldog vagyok vele, és sokszor adok hálát a jóistennek, hogy megismertetett vele. De furcsa módon gyakran azon kapom magam, hogy fohászkodom, istenem, csak ne szeretném ennyire. Mert akkor könnyebb lenne elviselni ezt az egészet. Azt, hogy nem megy a dolog. Egyszerűen nem értem. Amikor kettesben vagyunk, és nekilátunk „szeretgetni egymást”, minden olyan jól indul. Úgy érzem, teljesen felizgatnak a csókjai és a simogatásaitól is édes borzongások futnak végig rajtam, de amikor arra kerülne a sor, megfeszülök. Egyszerűen nem tudom magamba engedni. Nem értem, mi ez az egész, pedig annyira akarom, hogy jó legyen, hogy bennem élvezzen el, de nem megy. Amikor közeledik felém, úgy bezárulnak a vaginám falai, mint egy középkori várkapu a faltörő kos előtt. Nagyon bánt a dolog, rengeteget sírtam miatta. Értehetetlen és tehetetlen vagyok.

396

Zsuzsa egy betegségben szenved, amit úgy hívnak, hogy vaginizmus. A lényege: egy öntudatlan reflex, izom összehúzódás történik a behatolás előtti pillanatban. Akkor is, ha addig minden simán ment, és akkor is, ha a nő ezt nem akarja. Ennek ugyanis semmi köze sincs az akarathoz, épp ellenkezőleg.

Az ötvenes években Arnold Kegel talált ki a problémára egy speciális izomfejlesztő tornát. Annyira elterjedt, hogy magára és szexuális életére valamit is adó korabeli nő szinte kötelességének érezte beiktatni életébe.

Egy időben elterjedt volt a „tréner” nevű szerkezet. Ezek apró kúpforma súlyok voltak, különféle méretben, amit a hüvelybe helyeztek. A folyamatosan kicsúszni akaró súlyok bent tartása komoly izommunkákkal járt.

Ám ahogy ez már lenni szokott, az új idők új szeleket hoztak és eljött annak is az ideje, hogy ezt az egyébként népszerű módszert is felülírják. 1999-ben egy amszterdami kutatócsoport állapította meg azt, hogy noha van az izmoknak szerepe, korántsem annyi, mint azt Kegel gondolta. Bonyolult pszichikai történések vannak a hátterében. Lehet, hogy a vaginának nincs több köze a vaginizmushoz, mint a szájnak az anorexiához?

Mindenesetre folyamatosan napirenden volt a betegség is, és a gyógyítási módjai is. Franciaországban a XIX. században a hüvelymasszázst vetettek be a vaginizmussal szemben. A hüvelymasszás gyakorlata egyébként régi időkre nyúlik vissza. Az ókortól kezdődően alkalmazták, évszázadokon keresztül. Azt lehet mondani, hogy

397

gyakorlatilag az orvosok hivatalos feladatkörébe tartozott a hajadonok kielégítése. A hüvelybe valamilyen kenőcsöt kentek, amit aztán belülről alaposan belemasszíroztak. Különféle illó- és izgató anyagokat juttattak a „gyönyörök kertjébe”.

Mesmer, a hipnózis szülőatyja igazán nagy hírnevet vívott ki magának. Egyik kortársa szerint azonban inkább hírhedt volt. Ő egyszerűen sarlatánnak és ocsmány disznónak nevezte kollegáját. A hírek szerint a kezelésre szoruló hölgyeket magnetizált vízzel telt fürdőkádba fektették, majd izmos fiatalembereket rendeltek melléjük, akik simogatással gyógyították őket, („átkarolták a pácienseket azok lába között”) mialatt mélyen a szemükbe néztek.

Vannak ennél kellemetlenebb gyógymódok is, nem igaz?

A vaginizmus egyébként már annyira elterjedt, hogy oldalhajtásokat is hozott.

Egyik változatában például (diszpareunia) megtörténik a behatolás, és ezután áll elő valamilyen komoly fájdalom az alsó fertály valamely szegmensén. Létezik ún. belépő fájdalma és ún. mélységi fájdalma is, a legkülönfélébb megnyilvánulásokban, lehet görcsös, égető vagy érdes a fájdalomérzet.

A mélységi fájdalom oka anatómiai. Például az, hogy a méh az átlagos helytől arrébb helyezkedik el, vagy az, hogy egy méheltávolító műtét után túlzottan lerövidül a vagina. Némely nőknél a húgycsőnyílás feküdhet olyan

398

közel a vagina bejáratához, hogy az közösüléskor fájdalmat okoz.

Az ötvenes években egyébként, német orvosok nyomán hintették el a köztudatban azt a hiedelmet, hogy a „primitív” népek asszonyainál a vaginabejárat közelebb áll az ánuszhoz. (Ezzel is azt sugallva, hogy szerelmi életük sokkal állatiasabb, mint civilizált társaiké.)

A vaginizmus harmadik variációja még érdekesebb. (fokális vulvitis) A vagina körül olyan vöröses hegek keletkeznek, amik érintése éles fájdalmat vált ki. Mint ismeretes, a párok ebben az esetben rendszeres nemi életet élnek, az összes fájdalom ellenére. A száraz behatolások viszont nem tesznek jót a környék textúrájának. A nem tetsző műveletre tett válaszreakciók az apró, fájdalmas kis pontocskák.

A gyógyuláshoz szigorú „diéta” íratott elő, a behatolással járó közösülés hosszú tilalma. A sebek kezeléséhez a medikában egyébként is használatos ecsetelések. A gyűrűsizom működésének kontrolljához pedig fizikoterápia. Ez a komplex támadás hatékonyan vehető igénybe a fokális vulvitisszel szemben.

A nő és a házasságtörés (Dalma Heyn A vágy csendje című könyve alapján)

Mielőtt bármibe belekezdenénk, nem árt tudatosítani: a szenvedély a latin ‘passio’ szóból származik, amelynek viszont eredeti jelentése ‘szenvedés.’ A beszédes

399

információ után hallgassunk meg néhány sztorit, a szerelmeskedés valóságshow-jából.

Baker Miller pszichológus azt állította a nőkről: az egész életüket azzal töltik, hogy állandóan jót tesznek, de közben meg folyamatosan rosszul érzik magukat. Dalma Heym viszont épp ellenkezőleg: olyan nőkkel folytatott mélyinterjúkat, akik rosszat tettek és mégis jól érezték magukat.

Ezek a nők kivétel nélkül éltek szexuális életet házasságaikat megelőzően. Vagyis a házasság jelentett számukra merőben új formációt. A poligámiát hirtelen váltotta fel a monogámia, ami valósággal a sikeres házasság ikerszavává vált az egymást követő korok viharos századaiban.

A nők többsége elégeti korábbi szerelmes leveleit vagy naplóit, és igyekszik minden terhelő tárgytól, emléktől megszabadulni eljövendő házasságuk zavartalansága ér-dekében. Új lappal indulnak harcba a házasság frontján, azt a látszatot keltve, mintha mindent tőle, az új férjtől tudnának és tanulnának.

A többség igyekszik eltitkolni férje előtt előéletét, legfeljebb csak néhány alkalmi barát képét fenntartani, a valósághoz való hűség kedvéért. Na, meg azért, hogy így altassa el hitvestársa féltékenységét, és ébressze fel benne a hitet, hogy asszonykája olyan tapasztalatlan, mint a ma született bárány.

A megcsalás édes bűne

400

June gyereket akart. Ez az elhatározás több szorongással töltötte el, mint közeledő negyvenedik életéve. Mintha ez érvénytelenítette volna a partner választását. És mintha ez a döntés nélkülözte volna a romantikát.

Választottja, Russel rendes ember volt. Imádta kislányukat, jó apának bizonyult. Az ágyban sem voltak problémák. Mindketten megrögzött és elhivatott monogámok voltak. Ám June-ban a kisördög tette dolgát: a házasságtörés gondolata állandóan piszkálta a fantáziáját. Szüntelenül kérdezett magától: hogyan szakítanak rá időt a nők? Hogyan számolnak el a bűntudatukkal? Milyen érzés lehet? De volt más kérdés is. Egy kitartóan ismétlődő, ami imamalomként visszhangzott fülében: Vajon hozzámentem volna Russelhez akkor is, ha nem akartam volna gyereket?

A sok elmélkedés aztán gyakorlati síkra terelődött. Egy konferencián ismerkedett meg Jonathan-nal, a pszichológussal. Már azon a napon, amikor meglátta, sutba dobta minden addigi nézetét, a monogámiáról, meg a hűségről, meg a hasonlókról, és azt mondta magának: ez a férfi kell nekem. Úgy lett házasságtörő, mintha egész életében ezt csinálta volna.

Meglepődött saját hevességén, és elgondolkozott azon, mitől ilyen jó. Aztán arra jutott, hogy talán a játékossága miatt. Hogy sokat nevettek és mókáztak. Meg azért, mert ez a férfi folyamatosan figyelt rá.

Szex és semmi más

401

Connie először csak a szerelemre éhezett. Csillapíthatatlan étvággyal. Napjában többször kapta el a sürgető késztetés, oly erővel, hogy szinte mindegy volt, ki enyhíti. „Az volt a cél, hogy megtaláljam azt a férfit, aki legjobb az ágyban és pont. Megtaláltam és szeretkeztünk egy kiadósat.”

Ilyen egyszerű ez. Ment is évekig. De aztán Connie egyszer csak tartós kapcsolatra kezdett vágyni. Egész pontosan egy házasság terve körvonalazódott ki lelki szemei előtt. S a filozofálgatása kevésbé hajlamos lány egyszer csak agyalni kezdett. A házasságnak olyannak kell lenni, mint a szüleinké, ahol nem a testiség játszotta a főszerepet. Tovább okoskodva arra jutott, hogy hosszú távon jobban járna egy olyan pasival, aki nem fenevad az ágyban. Fejtegetéseinek konklúzióját pedig egy frappáns (ha nem is tudományos igényű) kérdésbe sűrítette: „Hogy is lehetne valakivel tartósan együtt élni, akivel másról sem szól az élet, mint a vad szexről?”

Első férjétől, a külsőleg tökéletesen macsó férfitól a hűséget megkapta, de apró gondként jelentkezett, hogy minden egyéb idegesítette benne. Ez a felállás pedig nem kedvez a hosszú párkapcsolatnak. A szex lapos volt. Soha nem nevettek. Nem érezte, hogy barátok lennének.

Igaz, eleinte a férj állandóan szeretkezni akart. De Connie úgy érezte, ez csak amolyan vizsga nála, nem sok köze volt az örömhöz. Árgus szemekkel és kihegyezett fülekkel figyelte Connie-t, és ha az nem lihegett elég meggyőzően, szemrehányást tett neki: „Te nem izgultál fel”, mondta olyan hangon, mintha mindenről a nő tehetne. És mintha a nő rontaná el az ő izgalmas játékát.

402

Tessék felizgulni, és hatalmas orgazmusokat átélni-hangzott a mögöttes üzenet. „Azt hiszem, a függőségem kellett neki, mert nőiesnek találta. Gyűlölte, hogy képes vagyok szeretkezni és függetlennek maradni, hogy birtoklom a saját szexualitásomat, és nem adom át neki.”

Connie pontosan egy évig élt monogámiában. Később ő maga csodálkozott a legjobban, hogy ilyen sokáig bírta.

Két eset a több ezerből. Aki elolvasta a cikket, bizonyára tud egy harmadikkal is szolgálni.

A szépség anyaszentháza és hazugságai (Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve alapján)

A nők rituáléi

A nő áldozatokat hoz szépsége oltárán. (feláldozza szabadidejét, dugipénzét, meggyőződését vagy ideáljait egy-egy kozmetikai beavatkozáskor vagy műtétkor) Bebalzsamozza és fénnyel vonja be bőrét. (kétes hírű szuper-ígéretű krémekkel vonja be bőrét) Imákat és mantrákat mormol magában. (lefogyok, szép vagyok, ennyi kalória, és annyi kiló) Nagyböjtöket iktat be életébe. Tisztító fürdőket vesz. Istenként bálványozza a képzeletében kialakított eszményt, azt a képet, ahogy szerinte ki kellene nézni egy jó nőnek (vagy neki).

A nő belép egy szentélybe (vásárlóközpontba), ahol mosolygó angyalok és kerubok (hostessek) állnak sorfalat a tiszteletére. Majd diszkrét bájjal az oltárhoz

403

vezetik (eladópult), ahol az eltévedt bárány kedvére áldozhat (pénz) az ott levő szentségek (krémek, lakkok, festékek) elnyerésére. Amint magához veszi azokat, miként misén az ostyát, megüdvözülve, szívében áhítattal, szemében a hála könnyeivel távozik templomából.

A szépségkultusz

A szépségkultusz igazságaira úgy tekintenek, „mint valaha Istenre, mint ami egyfajta parancsolatláncolat tetején áll, és hatalma lesugárzik földi helytartóihoz”: a szépségverseny hivatalnokaihoz, a női magazinok szerkesztőihez, a kozmetikai cégek, plasztikai sebészetek alkalmazottaihoz, és végsősorban az elsőszámú megcélzottakhoz: a nőkhöz.

Létezik a szépségnek nevezett dolog, ami szent és sérthetetlen, és amiért fáradozni ildomos. Ha betartod a katekizmust, mennybe jutsz (szép leszel, vékony, elfogadott, ideális), ha nem: pokolba (ronda, kirekesztett, magányos, önkínzó). „A szépség-liturgia azzal kecsegtet, hogy a szépség égető kemencéjében megtisztítja a női testet szennyeződéseitől.” A fájdalomról pedig azt ígéri, amit a kereszténység a halállal kapcsolatban: a hívő a túlparton (a kezelések után) fog feleszmélni, a bűntől (ráncoktól, kilóktól, felesleges szervektől) megtisztított fénytestében.

Mi ez, ha nem a középkor világnézetére visszavezethető tömeghipnózis?

404

Mi ez, ha nem vallás? Hitrendszer ez a javából. A szépség felavatatlan szentegyháza és annak kultikus rítusai.

A szépség anyaszentegyháza

Papjai a kozmetikai cégek, plasztikai és szépség gyárak dolgozói. Evangéliuma a magazinok hirdette szépségmítoszok. Nyelvezete liturgikus (súlycsökkentő keresztes hadjáratok, az evés bűnbeesése, kárhozata, gyónása, a szépség szentsége).

A Lancome egyik reklámjában, síri fényben egy látszatra halott nő fekszik a hátán, és egy titokzatos kéz ereszkedik le teste felé, hogy jézusi gesztussal megérintse arcát.

Hazugságokkal teleszórva

A ragyogó bőrt ígérő arckrémek is szerves alkotóelemei a szépség-vallásnak. A fény a megtisztulás, újjászületés, megtérés szimbóluma, s mint ilyen csúcspontja a vallási imádatnak. A lélektan oldaláról megközelítve is nagy a fény nimbusza: tudjuk, tapasztaljuk, hogy ragyogunk örömünkben. Érezzük a fény erejét a sugárzó emberből. Az alkotás szintén fénnyel vonja be az embereket: aki teremt, az fényt bocsát ki. A fénnyel felhívjuk magunkra a figyelmet, ha másként nem megy, strasszal, fogékszerrel, csingilingikkel.

A fényhez szabályok is társulnak. Mindenki tudja például, ha egy kicsit is jártas a szépségápolásban, hogy

405

idősödő nő nem használhat gyöngyház hatású krémeket. Ott a hatás ellenhatásba fordul.

Gerald McKnight, amerikai professzor szerint a kozmetikai krémek ipara „nem sokkal több egy súlyos átverésnél.” Az egyébként átlagosan ötven százalékos haszonkulccsal dolgozó gyártók krém-placebókat adnak el borsos áron. Az összetevők körülbelül tíz százalékába kerülnek annak, amit a nők kifizetnek értük. Egy 7,50 dolláros termékben 0,75 dollár az összetevő. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a drágábbal sikeresebbek az önhipnózisok.)

A szemfényvesztéshez még egy adalék. Az Isten Gyermekei szekta egyik kivált tagja említette életrajzában: a bevásárló központokban kifejezetten és szándékosan az „elveszettnek és sérülékenynek” tartott emberekre hajtott. Ezzel kapcsolatos a kínai kulturális forradalom eszmerendszere, ami az „újranevelő” vezetőknek azt tanította, hogy agymosásra legalkalmasabb emberi egyedek azok, akikben leginkább fejlett a bűn és bűntudat érzése.

A reklámok titokzatos szavakat duruzsolnak, olyan kitartással, mint ahogy a zsidó vallás használja a hébert, vagy a szabadkőművesek a titkos jelszavakat (mikroszóma, pH-érték, invcellátum, liposzóma). Olyan szavakkal varázsolják el a nőket, amikre azoknak nagy szüksége van: „kényeztetés”, „gondoskodás”, „védelem”, „megújulás”, „virág”, „méz”, „tej”, szóval Kánaán.

406

Az „újrastrukturáló”, „sejtregeneráló”, „sejtmegújító”, „öregedés gátló” megnevezések csak üres lózungok.

Még a szakma egyes szakemberi is elismerik a megtévesztést. Egy biokémikus szerint (Buddy Wedderburn) elenyésző hatása van annak, ha kollagént dörzsölünk a bőrünkbe. „Nem ismerek semmi olyat, ami be tudna jutni a bőrbe, legalábbis semmit, ami megállíthatná a ráncokat.”

A Shiesido („fiatalító” krémjei nálunk is kaphatóak) igazgatójának pedig ez a véleménye: „Ha el akarod kerülni az öregedést, költözz az űrbe! Nincs más mód a ráncok elkerülésére, ha egyszer kikerültél az anyaméhből.”

Azt tartják: fizikai szinten lehetetlen, hogy olyan mélyen jussanak ezek a csodakrémek a bőrbe, ahol hatást tudnának kiváltani vagy meg tudnák állítani a sejt öregedését. A bőr táplálása azért nem megoldható, mert semmi sem hatolhat be a szarurétegbe.

Horrorral ijesztgetve

A svájci La Parrie fürdőben hetente frissen abortált birkaembriókat használnak fel, a friss és élő sejtek miatt. A méhlepény elterjedt összetevője az arckrémeknek, mint ahogy a disznók gyomorenzimjei is. Emlősök magzati sejtjeit dolgozzák a krémekbe, az Orchidea „emlőkivonatot” kínál. Gerald Mecknight szerint Nagy-Britanniában, Franciaországban és Kanadában emberi magzati szövete sejtjeit árulják az arckrém-gyártóknak.

407

Állítólag szegény országokban beszéltek rá kései terheseket (6-7 hónaposokat), hogy jó pénzért vetessék el magzatukat, mert azt titkos, kozmetikai magzati szövetkereskedelemben értékesítették.

A rémtörténetnek van magyar előzménye is, a hírhedt Báthori Erzsébet, aki a legenda szerint szűz parasztlányok vérében fürdette fiatalosra magát. Igaz, azóta már megcáfolták a gyilkos híresztelést, de mint tudjuk, nem zörög a haraszt...

S ha már halál: a férfiak egyszer halnak meg, a nők kétszer. Először szépségük fölött celebrálnak szent misét, és csak ezt követi az igazi, az utolsó.

Állati vonzalmak (Helen Fischer Miért szeretünk? című könyve alapján)

Muszt, vagyis az agresszív udvarlás

Musztnak nevezi a szakirodalom azt az időszakot, ami a hím elefántoknál minden évben bekövetkezik, és két-három hónapig el is tart. Mondjuk úgy, hogy amikor az fiú elefánt megkívánja a lány elefántot. Ez a vágy azonban olyan elementáris, és robbanásszerű, hogy kifejezetten agresszív ösztönöket éleszt fel benne. A felgyülemlő vadságnak elég jól látható jelei vannak. A szeme és a füle közötti kidülledt mirigyekből nyúlós folyadék indul meg. Folyamatosan csepegteti a vizeletét. Péniszének tokja zöldes fehér váladéktól duzzad. Olyan

408

szúrós, átható szagot áraszt, amit a tehén már messziről megérez.

A nőstény közelében az elefántfiúk „muszta-táncba” kezdenek: fejüket magasra emelik, állukat behúzzák, hatalmas füleikkel izgatottan legyeznek. Finoman a tehén hátára helyezik ormányukat, majd közel százhúsz centis péniszüket a nőstény hüvelyébe tolják. Körülbelül negyvenöt másodpercig tart az aktus. Akkor lemásznak a partnerről, a maradék spermát a földre locsolják és komótosan odébb ballagnak.

Felfokozott izgalmi állapotok

Szexuális előjátékként a nyestek örülten kergetőznek egymással, szökdécselnek, vad kergetőzésbe kezdenek. A menyét még őket is felülmúlja.

A hím trillázó kiáltásokkal szaladgál össze-vissza, a nőstény pedig még a párosodás után is (amikor egyébként hím párja már az igazak álmát alussza) folytatja a heves ugrabugrát. A borz párzáskor a mancsával a földet kaparássza, miközben hangosan dorombol.

Az udvarló hím majom meredező péniszével két lábra áll, és parádézik a csimpánzlány előtt, ágakat rázogat, himbálózik, miközben választottját merően bámulja.

A kékbálnák kiemelkednek a tengerből, és olyan sebesen mozgatják melluszonyukat, hogy szinte vibrál.

409

A kirobbanó energia talán a fekete orrszarvúnál a legszembetűnőbb: megmerevedett lábakkal lépdel a nőstény körül, közeledve-távolodva, farkát csóválva, közben fújtat, és vizeletével permetezi a kiválasztottját. A közeli bokrok ágait megszaggatja, a megtépázott leveleket a levegőbe szórja.

Akár az ember

Ha egyik állatnak megtetszik a másik, különféle figyelemfelhívó jeleket vet be sikere érdekében. A színes tollakról, rikító hangokról, táncoló mozdulatokról mindenki hallott már.

Az emlősöknél létezik egy speciális testtartás (lordózis), amikor is a gerincoszlop előrehajol, a hát ívesen megfeszül, a hátsó pedig az udvarló felé fordul, egyértelműen jelezve a hajlandóságot a szexuális együttlétre.

Az udvarlásban is nagy találékonyságot mutatnak. Az udvarló oroszlán egészen elképesztő gesztust gyakorol kiszemeltje felé. Ha megpillantja imádottját, akkor fogja a vízparton legelésző gazellát, lecsap rá, és ahelyett, hogy állati ösztöneinek engedelmeskedve nekilátna, odahúzza a tetemet a nőstény oroszlán elé, és illedelmesen végignézi, amint az bekebelezi a zsákmányt.

Legviccesebb a hím cickány: a párzási időszakban hajthatatlanul kergeti a nőstényt, el nem hagyná egy percre sem mögötte szökdécsel, miközben orrával a lány farát döfködi szakadatlanul.

410

Sok állat étvágytalan a párzás ideje alatt. Az elefánt teljesen elmond az evés élvezetéről a tüzelési időszakban. Végül már azért is ér véget az emlegetett muszt időszaka, mert annyira lesoványodik és elgyengül, hogy nem bírja tovább a strapát. Az északi elefántfóka testsúlyának felét veszti el ilyenkor.

Szokatlan gyöngédséget tanúsítanak egymás iránt. A barnadelfinek megható finomsággal úsznak együtt, néha egymás alatt vagy fölött, de mindig párban, miközben simogatják egymást, egymáshoz dörgölőznek. A csimpánzok a francia csókot is ismerik, nyelvüket gyengéden a másik szájába dugják.

Még az olyan ember számára rémséges állatok, mint a denevérek vagy csótányok is tanúsítanak szerelmes figyelmet egymás iránt. A bőregerek bársonyos szárnyrezegtetésekkel kényeztetik egymást, a csótányok meg csápjaikkal simogatnak.

A boldogsághormon (dopamin) szintje akkor is felszökik a tüzelő nőstény juhnál, ha csak párjáról készült képeket vetítenek neki. Nőstény préri pockoknál kísérletezgettek ezzel a kémiai anyaggal. Ha növelték bennük a dopamin szintjét, hirtelen nagy érdeklődést kezdtek tanúsítani hím párjuk iránt. Ha csökkentették, akkor azonban látványosan apadni kezdett ez az érdeklődés.

A szomorúságra is az elefántok szolgáltatják a legérdekesebb példát. Kiderítették róluk, hogy gyakran könnyeznek bánatukban. Ilyenkor általában nem a

411

megszokott testhelyzetben vannak, nem állnak, hanem eldőlnek az oldalukra, talán azért, mert így szabadabban áramlanak a könnyek szemükből. Érzelmi könnyeket más fajoknál is felfedeztek. A kutyáknál (különösen az uszkároknál) kifejezetten gyakori jelenség, hogy könnyezni kezdenek, ha szeretett gazdájuk magukra hagyja őket.

Az öröm művészete (Csíkszentmihályi Mihály azonos című könyve alapján)

Senkitől sem várhatjuk, hogy élni segítsen nekünk.

Azt a hetven-nyolcvan évet, ami átlagosan megadatik a világmindenség megismerésére, a lehető legjobb kihasználtsággal érdemes eltölteni. Az életminőségünket a gondolataink és az érzéseink befolyásolják.

Persze nem azonosak a feltételeink. Egy ipari társadalomban élő ember legalább negyven órát dolgozik munkahelyen, aztán még valamennyit máshol, a pihenésre, feltöltődésre nem sok időt hagyva. Ezzel szemben a brazil őserdőkben vagy az afrikai sivatagokban élő emberek napi négy órát töltenek létfenntartásra, a fennmaradóban beszélgetnek, énekelnek.

Az ősi mítoszokban azoknak, akik boldogságra, szerelemre, örök életre vágytak, sokszor előbb a poklokat kellett megjárniuk. A ma emberének ennél kellemesebb a helyzete.

412

Egy biztos: mindenki a boldogságra vágyik.

A különbség csak a célokban és a hozzájuk vezető utakban van.

Nem mindegy, hogy hol és mikor keressük a boldogságot. Ezzel kapcsolatban nem árt tudni, hogy pozitív érzéseink kora reggel és késő este a béka feneke alatt vannak, és csak étkezési időben és délután a topon. Ugyanígy kritikus napoknak számítanak a vasárnap és a hétfő napjai, és legkedveltebbek közé a pénteki és szombati napok.

Azt már jól megtanultuk, hogy a pénz nem boldogít. Szociológusok megállapították, hogy a szegénységi küszöböt átlépve a további javak nem emelik érzékelhetően a boldogság esélyét!

A barátok viszont igen. Azok, akik legalább öt fontos barátot meg tudtak nevezni, hatvan százalékkal bizonyultak boldogabbnak a kevesebb barátot számláló társaiknál. Érdekes, hogy a családdal töltött idő, legalábbis a kutatások és statisztikák szerint, nem töltenek be ilyen nagy szerepet. Hatásuk közepesnek mondható: jobb, mint egyedül, de nem olyan jó, mint a barátokkal.

A lakás helyiségihez is köthetők kimutatható érzelmi szálak. A férfiak a ház alagsorában érzik legjobban magukat (feleség nélkül), a nők meg a fürdőszobában vagy a konyhában. Ennek magyarázatát mindenkinek magára bízom.

413

Az élet ún. apró örömei csak időlegesen elégítenek ki. A szex, a pihenés, az evés, és társaik csak kis mértékben üdvözítőek. Sajnálatos módon nem adódnak össze a hatásaik, épp ellenkezőleg. A mennyiségi növelés egy idő után csömörhöz, frusztrációhoz vezet.

Bizonyos emberek a körülményeiktől függetlenül boldognak tekintik magukat, mások meg a körülményeik ellenére is boldogtalannak.

Megszívlelendő a tudósoknak azon tétele is, amely szerint a lelki entrópia (energiaveszteség) nem akkor következik be, amikor valamilyen „nem-szeretem” tevékenységre kényszerítenek bennünket, hanem akkor, amikor nem csinálunk semmit! Sőt, az emberek lényegesen több testi nyavalyáról (fejfájás, hátfájás, depresszió) számolnak be hétvégén, mint a hét többi napján! Ebből vonja le mindenki a maga számára a megfelelő következtetéseket!

Nagyon fontos ellenőrzésünk alatt tartani a céljainkat.

Mit jelent ez?

Azt, hogy sem túl alacsony, sem túl magas labdákat ne adjunk fel magunknak, mert mindkettő eredménye súlyos önbizalomhiány lehet. Az önmegismerés fejlesztésével a célokat is a megfelelő mederben terelgethetjük magunk előtt, rajtuk békésen vitorlázva a vágyott boldogság felé.

414

De a legtöbb, amit tehetünk saját boldogságunk érdekében, ha tudatosan keressük az ún. flow-élményeket.

Mit ért ez alatt Csíkszentmihályi professzor?

A flow-élményekben az a közös, hogy ilyenkor a tudatunkat teljesen kitölti a tevékenység átélése, és élményeink harmóniában vannak egymással. Ide sorolható minden olyan tevékenység, amit teljes odaadással, mély beleérzéssel és nagy örömmel végzünk. Az ilyen tevékenységet tárháza szinte végtelen, és teljesen egyén függő.

Erre mondják a sportolók, hogy „minden összejött”, a vallási misztikusok meg azt, hogy extázisba estek, a muzsikusok pedig művészi elragadtatásról számolnak be.

Van, akinek valamilyen művészi elfoglaltság feledteti az időt, van, akit a mozgás varázsol el, és vannak olyanok is, akik egyszerű hétköznapi tevékenységekben is elmerülnek. Kiderítették, hogy az emberek vezetés közben sokkal gyakrabban kerülnek flow-állapotba, mint az élet egyéb területein bármikor.

A belefeledkezés élménye az intenzív élet élményét villantja fel a mindennapok szürke háttere előtt. A teljes belefeledkezés elvezet egy boldog, kivételes élet felé.

Bal szemmel nézni a világot (Anne Dickson: Új hang című könyve alapján)

415

A világ bal szemmel

Ez olyan, mintha egy neon megvilágította hivatalból belépnénk egy borongós barlangba. Meg kell tanulni látni. Teljesen más világ ez, ahol nem találjuk a megszokott körvonalakat, nincs világos és állandó határ a dolgok között, mindenből lehet bármi, átalakulhat és újabb értelmezést nyerhet. Semmi sincs szétszabdalva, részei vagyunk valaminek, mégpedig úgy, hogy mégis különállók maradunk. Ebben a világban nem „vagy-vagy”-ok vannak, mint a jobb szemes, racionális világban, hanem „is-is”-ek. A határok kitágulnak, mint az álomban. Itt nincs hierarchia, a logika sem fontos, helyette inkább körkörösség van, és a „bármi megtörténhet” szabadsága.

A balszemes látásmód túlmegy a szavakon. Abba a birodalomba tartozik, amelybe olyan fogalmak tartoznak, mint a némaság, a misztikum vagy a téboly.

A jobb érthetőség kedvéért egy konkrét példa. Egy idegennel találkozva ilyen kérdések fogalmazódnak meg jobb szemmel nézve: „Ki a fene ez? Mit akarhat? Tisztességesek a szándékai?” Bal szemmel meg ezt mondjuk: „Nahát, még nem találkoztam vele! De jó, hogy van egy újabb lehetőségem a kapcsolatteremtésre!” Jobb szemmel azt kérdezzük: „Mennyi pénze van? Mennyire kisportolt a teste? Milyen iskolákat végzett?” Bal szemmel meg ezt: „Milyen tulajdonságai vannak? Vajon mivel fog megragadni engem?”

Ahogy általában látjuk a szexet

416

A szexen azt értik, amit csinálunk. Vagyis a tevékenységen van a hangsúly. Ez pedig azt vonja maga után, hogy a szexuális mechanizmus kerül előtérbe, vagyis az olyan kérdések, hogy „hányszor, mennyit, hány emberrel, mivel” stb. Az egész sportszerű tevékenység, ebből fakadóan vesztesekkel és győztesekkel rendelkezik. Megvásárolható és nagyon is kelendő árucikk, egyfajta státusz szimbólum: ha van szexuális partnerünk vagy ha szexuális győzelmet arattunk, akkor egyfajta hatalommal bírunk. Ebből következően azok, akik ezt nélkülözik (öregek, csúnyák, szomorúak, betegek), azok erőtlenek, értéktelenek.

Széleskörű információáradat lepi el az érdeklődőket, kézikönyvek, és internetes oldalak ontják ismereteiket. Már ott tartunk, hogy Kaliforniában tanfolyamokon gyakorolhatják a szorgalmas vállalkozó kedvűek a nők orális kielégítésének technikáit. És ott, hogy nemi erőszak (!) szimulátorokhoz lehet hozzájutni. És ott is tartunk, hogy hamarosan egy beépített elektronikus ketyere fogja meghozni a nők számára azt a gyönyört, amit természetes úton még nem tapasztalhattak meg, de ami nélkül csak félembernek érzik magukat a jobb szemes teljesítmény-világban. „Egy távirányító érintésére az eszköz szerelmi játék nélkül kiváltja a szexuális extázist.”

Jól elkülöníthető rangsorok alakulnak ki, ahol a heteroszexualitás, az orgazmus, a testi adottságok magasabb fokúak, mint a homoszexualitás, az orgazmus nélküliség, vagy a gyenge testi adottságok.

417

Ennek a látásmódnak nagyon jellemző vonása a címkék használata. Különféle cédulákat akasztunk azokra, akiket szexuálisan megítélünk. Így lesz lepedővirtuóz, aki napjában többször és többel, és így lesz abnormális az, aki csak keveset és pláne öregen.

Különféle ellentétpárok szövik át ezt a gondolkodást, amik megkövesedtek és alig alakíthatók. Ilyen például a férfiak szex- és a nők szerelemigénye, vagy a poligám férfi és a monogám nő típusa, vagy az Évára és Szűzanyára szaggatott Nő.

Bal szemmel a szex

Ha vennénk a fáradtságot, és egy új perspektívában szemlélnénk a világunkat, akkor egy egészen új és szépséges világ tárulna fel előttünk.

„A szexualitást állapotként látnánk, a létezés folyamatos aspektusaként, függetlenül attól, hogy történik-e szexuális aktus, vagy van-e aktuális szexuális partnerünk. A szexualitást a személy belső tulajdonságaként határoznánk meg, amely nem függ a megjelenéstől, sem a kortól, sem a nemi hovatartozástól.” Nem törődik technikákkal és teljesítményekkel. Az egész testre kiterjedő élmény, amit nem lehet elválasztani az emocionális szükségletektől.

A szexualitás az emberi élet szerves része, egyik megnyilatkozási formánk. Egy energia, ami folyamatosan bennünk szunnyad, és amit sokféleképpen lehet kifejezni:

418

lehet, hogy éppen szerelemben, de az is lehet, hogy másban, mondjuk kreativitásban. A szexuális energia a belső személyes erő szerves része, amely önmagában állandó, amely nem rögzült, hanem képlékeny és változó.

Ebből az aspektusból nézve magunkat akkor is szexuális lények vagyunk, ha éppen nem gyakoroljuk a szexualitást.

Az intimitás és a szexuális tevékenység elválaszthatatlan egymástól. Egyenlőségen alapuló kapcsolatok születhetnek, ahol egyetlen ponton sem tárgyiasul a másik. Nagyobb lesz készségünk az egybeolvadásra, jobban alámerülünk a másikban.

A bal-szemes szex-szemlélet tehát egyfajta látókör bővülés, ahol rangja,értéke, minősége van lényünk szexuális aspektusának, és ahol akkor sem veszítjük el ezzel a bizonyos szexuális aspektussal a kapcsolatot, ha történetesen nem vagyunk aktívak a témában, ha éppen szinglik vagyunk, vagy férfi (nő) nélkül élünk.

Érzelmek szemétkupaca (Anne Dikson: Új hang című könyve felhasználásával)

Az ember alapvetően emocionális lény, de legtöbbször mégis arra kényszerül, hogy racionális legyen. El kell folytatnia az érzéseit, mert erre kényszerítik a társadalmi érintkezés íratlan illemszabályai, vagy a másik iránti tapintat, vagy az a szocializáció, ami élete legintimebb szférájaként emlegeti az érzelmi megnyilvánulásokat, és

419

arra tanítja, hogy bújjon el egy biztos helyre, ha túlzottan elhatalmasodnának rajta. Maradjon csak titok, amit legjobb hét lakat alatt őrizni.

Az érzelmek elhárításának vannak objektív és szubjektív okai.

Objektív oka például az az egyszerű tény, hogy így nevelkedünk. Hamar megtanuljuk, hogy nem bömbölünk, amikor nekünk ahhoz van kedvünk, ezt a szokást jó esetben utolsó ovis cuccunkkal együtt a sarokba dobtuk. S ezek után már nincs visszaút. Az iskolás, és a felnőtt már nem pityereg, amikor pityeregnie van kedve, nagy nyilvánosság előtt, legfeljebb csak szűk körökben és terekben, a hozzá legközelebb állónak, de leginkább csak önmagának.

Érdekes kísérlet igazolja az érzelmek társadalmi determináltságát. Egy érzelmekre apelláló filmet vetítettek egy japán és egy amerikai diáknak. A külön szobában, ahol egymagukban nézték a filmet, szinte teljesen azonosak voltak a reakciók, mindkettő elborzadásának adott teret, amikor el kellett borzadni, és nevetett, amikor nevetős jelenetek voltak. De mihelyst más is belépett a szobába, a japán fiú viselkedése megváltozott: szolidan végigmosolyogta a filmet, elejétől a végéig, pontosan úgy, ahogy azt az iskolában és a családban megtanították neki.

Az érzelmeinket illendő kordában tartani. Pláne, ha negatívak. Hisz ezek annyira nem illenek abba a trendi világba, ami a pozitív gondolkodásról, az agykontrollról,

420

a „happy-feelling”-ről regél csodákat. Azt erősíti az emberben, hogy csak pozitívan lehet sikeres, boldog és kiegyensúlyozott. És aki nem így érez, az kilóg a sorból, az selejtes, az nem teljes.

Ezek után semmi csodálkozni való nincs azon, hogy úgy vagyunk negatív érzéseinkkel, mint ha valami csúf és fertőző bőrbetegségünk lenne, amit szorongó igyekezettel takargatunk a világ előtt és csak akkor lépünk nyilvánosság elé, ha már kellően álcázottá tettük azt.

Az érzelmek alakulását befolyásolja az a jól ismert pszichés mechanizmus is, amiben a jókedv tágító, a rossz viszont szűkítő hatású. Ha jól érezzük magunkat, kitágulnak személyi határaink, nyitottabbá válunk, ha viszont bánkódunk valami miatt, jobb szeretünk csendben, magunkban végezni az emésztés fájdalmas műveletét. De mivel az ember „társas lény”, természetes létérdeke a „tágulás”. Úgy érzi, ez a normális.

Az érzelem-elfojtásnak szubjektív oka a bennünk levő eredendő félelem. Mert valójában félünk az érzelmektől. Nem szeretjük, ha valaki sebezhetőnek mutatja magát előttünk, mert nem tudunk vele mit kezdeni, nincs ellene jól beidomított eszközrendszerünk. De gondoljunk csak arra, hányan vacillálunk egy-egy kapcsolatban, vagy dobjuk be a törülközőt idő előtt, csak azért, mert nem vagyunk hajlandók felvállalni a dologgal járó érzelmeket. A leggyakrabban elhangzó szerelmi vallomás: „Félek tőled”. Ezt búgja érzékien a másik fülébe az, aki már „elkárhozott”, ahelyett, hogy tárt karokkal és nyitott szívvel várná a rázúduló érzéseket.

421

De ha van „elfojtás”, akkor a fizika szabályainak megfelelően kell lennie „kitörésnek” is.

Testünk folyamatosan jelzéseket ad számunkra. Mindenféle formában, mindenféle jelet. Pontosan figyelmeztet, mikor mire van szüksége. Ha történetesen viharfelhők lepik el egünket, vészjeleket küld, méghozzá rendesen. Az más kérdés, hogy mit fogunk fel ezekből, mivel akarunk szembesülni, és mitől futunk el jó messzire. Közkedvelt reakciónk a „fej homokba dugása” is. Pedig „ha mártírnak érezzük vagy sajnáljuk magunkat, neheztelünk vagy figyelmetlenek vagyunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy felhalmoztunk már egy csomó érzelmi szemetet, amely máris útjában áll a normális működésnek.” Nem beszélve azokról a testi megnyilvánulásokról, amelyek egy csúnya betegség formájában eléggé drasztikusan rázzák meg a vállunkat „ébredj fel végre, vedd észre, hogy nincs minden rendben veled!”

A pszichés betegségek mélyén az el nem mondott, fel nem dolgozott, ki nem élt érzelmek lapulnak. Nem véletlenül alapszik a lélekgyógyászat olyan technikákon, mint a beszéltetés, a csoport-terápiák vagy az önkifejező csoportok. Ezeken a helyeken nem hogy meg lehet, de meg is kell jeleníteni azokat az érzelmeket, amik elkorcsosult formában még vegetálnak bennünk.

Rossz belegondolni, hogy mennyi lelki szemetet hordozhat az ember, ha mondjuk eszmélésétől kezdődően (már pedig onnan indul a történet!) gyűjtögette azokat. A térrendezés művészete szerint az az ideális, ha bármely

422

akciónk előtti első lépésként nagytakarítást tartunk. Ki kell hajítanunk mindent, ami ócska, nem használatos, vagy káros. A fengh-sui sem csak tárgyi világunkra érti ezt a tanácsot. A lelki nagytakarítás legalább ilyen célszerű dolog.

Férfiak az impotencia ellen (Steve Jones Y: a „dekadens” kromoszóma című

könyve alapján)

Csakis kielégítetlen és megkeseredett nők terjeszthetik azt a rosszindulatú pletykát, hogy a férfi esze a legnemesebb szervében honol. Azt viszont a leginkább férfibarát nőtársunk is elismerheti, hogy valóban központi szerepe van életükben a nemi szervnek. S nemcsak azért, mert ténylegesen, lokálisan is a testük közepén van, hanem azért is, mert a lelkük közepét is ez foglalja el. A fallosz olyan számukra, mint autóban a motor, vagy mint nappaliban a tv-kapcsoló: ha valami hiba csúszik a működésébe, pánikba esnek, és bármit megtesznek annak érdekében, hogy haladéktalanul helyreállítsák a remélhetőleg csak átmeneti üzemzavart.

Az impotencia a férfiak rettegett kórja. Statisztikák szerint a világon 300 millió férfit érint. Az impotenciának számos oka lehet. Ugyanúgy emlegetnek vele kapcsolatban lelki, mint fizikai hátteret.

Régebben minden szexuális problémát az önkielégítésre vetettek vissza. Így az impotenciáról is azt tartották, hogy

423

a túlzásba vitt maszturbáció súlyos hozadéka. Sokan sóhajtottak fel ebben a vészterhes időben úgy, mint annak idején Diogenész: „Bárcsak csillapítani tudnám éhségemet a gyomortáj megdörzsölésével.” Rossz hír, hogy ezzel csak a korgást lehet mérsékelni, a nemi vágyat nem. Jó hír azonban, hogy értelmét vesztette az egész aktus, miután az önkielégítést felmentették a koholt vádak alól.

A maszturbációnak tehát édes kevés köze van az impotenciához, van viszont sok másnak. Így a magas vérnyomással rendelkezők, a dohányosok, az alkoholisták, a narkósok számíthatnak legnagyobb valószínűséggel impotenciára. De a stroke és a sclerosis multiplex is megöli a teljesítőképességet. A cukorbetegeknek a fele esik áldozatul. És bármilyen furcsa, nagyobb veszélynek vannak kitéve e tekintetben a kétkezi munkások, mint a vezető beosztásban levők.

Ha azonban minden kötél szakad, akkor is van megoldás. Ha nem megy a természet erejével, megy a technikával és tudománnyal.

Legkézenfekvőbb az implantátumok használata. Az 1940-es első modellektől hosszú utat tettek meg. A legújabb modellek üregekből állnak, ezzel adva vissza a petyhüdt tagnak a természetes feszesség illúzióját. A pumpát a herezacskóba rejtik, a víztartályt pedig a hasüregbe. Tökéletesnek nem mondható, hisz elcsúszhat, deformitást és a partnernek fájdalmat okozhat. Ez így első hallásra elég riasztónak tűnik, de kényszerű

424

használóinak álljon itt egy gyenge vigasz: még ez is jobb, mint a teljes működésképtelenség.

Aki fél a sebészeti beavatkozástól, előnyben részesítheti a mechanikus megoldásokat. Az első példányt 1917-ben fejlesztették ki és meglepő módon Peniscope-nek keresztelték el. A péniszt merevre szívó eszköz sem mentes a hibáktól. Hogy mást ne mondjunk: korlátozott időt enged csak. Fél óra után ugyanis vissza kell térnie a kiinduló állapothoz, ellenkező esetben oxigénhiány keletkezik. Ezen kívül a partner is szenvedhet a forró belsejébe bevezetett jéghidegre kihűlt pénisztől.

A szükség nagy úr. Főleg, ha sürgető. Erre az esetre legalkalmasabb módszer az öninjekciózás. Ahogy ez már a fentiek után várható, ez a megoldás sem tökéletes. Mert igaz ugyan, hogy tíz férfiból kilenc „igen”-t mond az eljárásra, de felük három éven belül mégis a „nem”-re vált, hisz bőre hegekkel lyukdalt lesz egy idő után.

Manapság azonban nem kell a fent leírt szörnyűségekkel gyötörni a legnemesebb szervet. Hisz miután berobbant a köztudatba és a közgyakorlatba a Viagra, attól fogva nincsenek problémák. Aki szerelmeskedésre készül, az csak bekapja a kék csodát és már teljesíthet is. (Állítólag közösülés közben kéknek látják a világot is, „mert a gyógyszer kötődik az enzimnek a szemben található verziójához is.”)

Azt azért érdekes lenne kideríteni, hogy nevének e speciális kontextusban való elterjedésének örül-e jobban a feltaláló (ti. Robert Virag - talán hazánkfia? - a

425

gyógyszert fejlesztő csoport vezetője a névadó), vagy annak, hogy jó kis összegeket lehet bezsebelni a forgalmából. A szer évente 300 millió dollárt jövedelmez.

Mellékhatások nélkül nincs gyógyszer, így ez sem mentes tőle. Ezek azonban annyira jelentéktelenek a hatás extázisához képest, hogy szinte szóra sem érdemesek (fejfájás, orrdugulás, arcpír).

S hogy ezek mellett még miként fogható munkára a szabotáló szerv, arról leginkább a keletiek tudnának mesélni, ahol se szeri, se száma a serkentő ötleteknek.

A Káma Szutra például egy teljes hónapig tartó nagyobbodást ígér azoknak, akik őrölt cseresznye, édesburgonya, nadragulya, bölényvaj, tealevél és napraforgó főzetét vetik be.

A hasonlót a hasonlóval elve alapján operál az a javaslat, amelyik a szamár péniszét nevezi meg legfőbb afrodiziá-kumnak. A kínaiak is ilyesmikből készítenek tablettákat, amelyeket aztán a rájuk jellemző módon neveznek el „Nagy Hős Tablettájának”. Ez aranyos, nem?

Azonban nem is gondolnánk, hogy mi minden lehet hatásos. Egy 1886-os szexuális kézikönyv feljegyzett egy különös esetet. A férfit csak az tudta felizgatni, ha felesége új parókát vett fel. Változtatnia kellett színét és stílusát, mivel egy darab szavatossága három hónapra rúgott. Akkor aztán sutba kellett dobni az aktuális darabot, és előállni egy merőben újjal. A meggyőző

426

eredmény számokban: öt év alatt két gyerek, és 72 paróka.

Legjobb tehát, ha mindenki önálló tanulmányokat és kísérleteket végez arra vonatkozóan, hogy neki személy szerint mi a serkentő. Hisz mindenkinek más lehet a Privát Szerelmi Serkentője.

Hát én immár kit válasszak? (Szendi Gábor: A nő felemelkedése és

tündöklése című könyve felhasználásával)

A választás még a piacon is nehéz, nem hogy a párkapcsolat területén. Az embernek vannak ideáljai, ami ritkán vagy hiányosan találkozik a valósággal. Most olyan szempontokat olvashatsz, amik egy kicsit megkönnyítik a férfi-mustra szívre-észre nehezedő terheit.

Majdnem minden lány megértő, férfias, gyöngéd, szellemes pasiról álmodozik. Gondolom, Te is. Ahhoz, hogy el is érjed, néhány használható, de eddig nem túl széles körben elterjedt szempontot osztok meg veled.

Először is van itt egy dolog, ami már a könyöködön jöhet ki, ha olvasol hasonló cikkeket, de kikerülhetetlen. Ez pedig az illat. Az a képességünk, hogy szag alapján választunk magunknak párt, akkor is, ha erről nincs tudomásunk, vagy éppen totál taknyosak vagyunk a nagy találkozás időpontjában.

427

A válóperes ügyvédek tudnának beszámolni arról, hogy eseteik hány százalékában hangzott el az ominózus mondat: „rájöttem, hogy nem szeretem a férjem szagát”. Hát, bizony, van ilyen. Ezért nem lehet szó nélkül elmenni mellette. „Rosszul szagolni” nem lehet, ez teljességgel kizárt, különösen nem ovuláció idején, amikor a nő amúgy is legendás szaglóképessége csak tovább finomodik. (Egyetlen egy esetben nem működik a dolog: a fogamzásgátlót szedő nőknél „megszűnik a szaglás ősi szelektív képessége”.)

Egy kísérlet ennek igazolására. Megkértek férfiakat és nőket, hogy hordják két éjszaka ugyanazt a trikót. Aztán nylon zacskóba zárták a becses leleteket. A nőknek ezeket kellett szagolgatniuk, és kiválasztani közülük a legszexisebbet. Csalhatatlanul, tökéletes szimattal böktek rá a legférfiasabb férfiakra, anélkül, hogy egy pillanatra is látták volna arcukat, vagy bármi halvány fogalmuk is lett volna arról, kinek a tulajdonát dörzsölik orrukhoz.

Most pedig kalandozzunk el izgalmasabb tájakra, mondjuk a daktiloszkópia felé. Ha vesszük a fáradtságot, és készítünk magunknak mindkét kezünkről ujjlenyomatot (azonos ujjakról, legjobb a kisujj) akkor azt fogjuk látni, hogy noha mindkét ujjunkon szép számmal vannak hurokból kiinduló barázdák, a jobbon mégis sűrűbben. A férfiak esetében még a miénknél is szembeötlőbb a különbség. Időnként azonban előfordul, hogy a bal kéz mutat sűrűbb hálózatot. Az ilyen „balos” férfiaknál nagyobb az esély a heteroszexuálistól való eltérésre. Ebből következően: ha biztosan férfias férfit akarunk magunknak kihalászni a rengetegből, akkor a

428

hagyományos, jobb kézen besűrűsödő ujjlenyomatút kell választani.

Na, jó, belátom, ennek kivitelezése azért nem olyan egyszerű dolog, főleg nem az első randin, ezért javaslok egy életszerűbb megoldást. Ehhez csak az kell, hogy gondosan megszemléld partnered ujjait. A fürkészéshez egy tényt kell szem előtt tartanod: a férfiaknak a gyűrűs, a nőknek a mutatóujja a hosszabb. Ebből logikusan következik, hogy ha fordított az arány, akkor feje tetejére áll a hozzá tartozó nemi jellemző is. Vagyis a hosszú gyűrűs ujjú nő férfias, a hosszú mutató ujjú férfi pedig nőies vonásokat fog mutatni. (Felmerülhet a kérdés, hogy ugyan kinek kell egy erőteljes, agresszív nő. Illyés Gyula írta Petőfi tanulmányában, hogy a forradalmi lelkületű, és a tudós-művész emberek előszeretettel választanak agresszív hölgyeket maguknak társul.)

Ha tehát még mindig ragaszkodunk a férfiassághoz, akkor hosszú gyűrűsujjúakat kell keresnünk a környezetünkben. Vigyázat! A szélsőségek az ujjak esetében is visszájára fordulhatnak. A „túl magas tesztoszteronszint szélsőségesen férfiasítja az agyat”, ami túl hosszú ujjakban is megmutatkozhat. Az értelmileg érintett autisták például ilyen ujjakkal rendelkeznek.

Az ujjakon túl, ami azért valljuk be, nem a legkönnyebb vizsgálódási szempont, van egy sokkal egyszerűbb. Ez pedig a magasság. Megfigyelték, hogy az I. világháború túlélői között kimutathatóan több volt a magas növésű. Rájöttek arra, hogy korreláció áll fenn a magasság, és a tudományos, üzleti sikerek között. Azt is bebizonyították,

429

hogy termékenyebbek, jobb a szaporodási képességük, mint alacsony társaiknak. Ha ehhez még a csípő-váll 0,7-es aránya is társul, akkor megtaláltuk a tökéletes férfit.

A férfiak állítólag vonzódnak a „babás” nőkhöz. És mi, nők? Nekünk sem mindegy. Felmérések ezreiből állt össze az ideális férfiarc: nagy orr, keskeny száj, erős pofacsont, mélyen ülő szemek, bozontos szemöldök és erős arcszőrzet. (Ha valaki berzenkedik ez ellen a minta ellen, és azt mondja, hogy neki ugyan nem az ilyen férfiak jönnek be, ne keseredjen el, ez csak egy átlagolt eredmény, az egyéni vágyakat messze kikerülve.)

A tökéletes férfi persze nem csak holmi külsőségektől lesz tökéletes. Patrick Barclay egy érdekes kísérletet vezényelt le. Férfiak arcképéhez hozzárendelt egy életrajzot. Ugyanahhoz a képhez ugyanazt az életrajzot. Viszont ennek két változatával. Az egyik átlagos volt, a másik megspékelve altruista aktivitással. Vagyis olyan ember víziójával, aki önzetlenül és szívesen tesz másokért. Természetes, a nők azok mellett voksoltak, akik segítőkészségről tettek bizonyságot. „A nők imádják az önzetlen hősöket.” (A férfiakat ezzel szemben teljesen hidegen hagyták a nők altruista vonásai, nem osztott és nem szorzott az ő választásukban ez a tulajdonság semmit.)

Akkor most foglaljuk össze az olvasottakat! Ha úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg a tökéletesig, akkor jól szemügyre kell venni a felhozatalt. Miután megakad a szemünk környezetünk legmagasabb egyedén, tanulmányozzuk át arcát. Ha kipipáltunk mindent, jöhet

430

az ujjhossza. Amennyiben ez is passzol, nem árt egy kis ráerősítés az ujjlenyomatával. Ha még az is kiderül róla, hogy egy önzetlen, önfeláldozó ember, egy tapodtat s menjünk tovább. Megvan az igazi!

Házasságról több szólamban (Madonna Kolbenschlag Búcsúcsók Csipkerózsikának

című könyve felhasználásával)

Család mindig volt. Ma is van. De lesz is még?

Minden bizonnyal, amíg jobbat nem találnak ki helyette.

Válságát azonban sok minden jelzi.

Amit a szimmetrikus családról tudni kell

Olyan új fogalmak jelennek meg a szociológia egén, amik a család válságát feltételezik a gyanútlan szemlélőben. Itt van mindjárt az ún. szimmetrikus család fogalma. Hát, ez meg mi fán terem?

A fogalomnak, ahogy illik, van egy szülőpárosa. Young és Willmot amerikai kutatók személyében. Az ő általuk felállított modell egy tágabb rokonságból álló nukleáris család. Erős házassági kötelék jellemzi, ahol a férfi és a nő egyenlő mélységű és intenzitású érzelmeket fektet be, mint ahogy a munkamegosztás is nagyjából egyenlő. A mégiscsak fellehető különbségek nem társadalmi gyökerűek, pusztán a két nem közötti fizikális különbségeken és eltéréseken alapulnak.

431

A fogalom mindenesetre azt jelzi, hogy a család frontján változások történtek, minőségi átalakulásokon ment át az utóbbi években.

Amit a háromházasságról érdemes tudni

Az antropológusok is bedobtak a közösbe egy új fogalmat, és elkezdtek „háromházasságos életciklusról” beszélni. Nos, ez a fogalom már könnyebben érthető, mint az előző, a laikus is kapizsgálja, hogy miről lehet szó.

Igen, igen, pontosan arról, hogy egyre többen házasodnak életük folyamán, méghozzá háromszor. A dolog tulajdonképpen érthető. Az utunk elején, még fiatalon, ifjúi mindentakarásunk és lendületünk hevületével kötünk házasságot. Aztán másodszor, érettebb fővel azért, mert végre elérkezettnek érezzük az időt a családalapításra. Végül harmadszor is nekibuzdulunk, kizárólag azért, hogy az igazival élhessük le hátralevő boldog napjainkat.

Már eleink is megmondták: a változatosság gyönyörködtet. Miért éppen a házasság lenne ebben kivétel?

Állítólag az amerikaiak, miként a kocsitartásban, úgy a feleségtartásban is utálják az „elavultságot”. Ezért mihelyst némi csorbát fedeznek fel szeretteik testfelületén, szívesen és gyakran cserélik le használt portékájukat valami újabbra.

432

Végül is ez ellen sem lehet kifogás. Az ember szép iránti érzéke és igénye specifikus. Nincs ellene mit tenni.

Amit a házasságról mondanak

A házasság olyan, mint a síelés. Vagyis szerelemből vagy szükségből vezéreltetve vakmerően nekivágunk a feneketlen mélységnek, mit sem törődve az esetleges veszélyekkel. Aztán egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy csúszunk lefelé a lejtőn, megállíthatatlanul. Lehetetlen visszafordulni. A végkimenetel ismeretlen, s ettől izgalmas és idegesítő.

A házasság olyan, mint a Monopolity játék. Az emberi kockázatvállalást fejezi ki szimbolikusan, de benne van az embernek a rendre való törekvése és a szabályokhoz való igazodási képessége. A játékra jellemző elemek, a komolyság, a ritmus, a változás a házasságokban is ismerős fogalmak.

A házasság olyan, mint a sivatagi délibáb. Messziről palota, pálmafa és teve látható. Aztán mikor közelebb érsz, eltűnnek a paloták, és a pálmák, és kettesbe maradsz a tevével.

„A tökéletes házasság olyan kell hogy legyen, mint a testvérek közötti ideális társkapcsolat, amelyet nem a halhatatlan szenvedély tart össze, és még csak nem is az egymás iránt érzett tisztelet, hanem a felnőttek világa elleni tiltakozás” - írja Cristopher Lasch.

433

Lehet sok minden jót, és legalább ugyanannyi rosszat elmondani a házasságról. Az emberek azért mégiscsak beleugranak, ki romantikából, ki szerelemből, ki puszta üzleti érdekből. Sokféle motivációja van, és sokféle értelme is.

Például az, hogy csatlakozzunk egy már meglévő értékrendhez, hogy szabályozottságot és játékszabályokat állítsunk fel párkapcsolataink rögös útjain, hogy gazdasági közösségre szövetkezzünk egy jó pár évre, és egyáltalán nem utolsó sorban: hogy értelmes, élhető keretet kínáljunk fel gyerekeink számára.

Intimitás-felelős (Susan Maushart Asszonysors című könyve alapján)

Amikor a „dédelgető funkció” működik

„Érzelmi munkának” is nevezik, meg „dédelgető funkciónak”. Egy átlagos feleség olyan sok időt és energiát tölt férje érzelmi egyensúlyba tartásával, hogy egy szociológus (Dennis Mardsen) stílusosan elnevezte ezt a tevékenységet „harmadik műszaknak”.

Neve tehát van bőven, de ami azt illeti, gyakorlata is. A nők valóban gondosan ügyelnek arra, hogy a vasalt ing és a gőzölgő vacsora mellett, vagy inkább mindezek előtt, rendben legyen a férfi mimóza érzékenységű lelkivilága. Mert lehet, hogy egyes modern háztartásokban az a bizonyos ing, meg étel lekerült már a napirendről, de hogy a dédelgetés nem, az biztos.

434

Egyrészt azért, mert a nők genetikusan erre predesztináltak, másrészt meg azért, mert számukra így megnyugtató. Amíg ugyanis rendben van férjük-uruk lelki világa, addig kibogozhatatlan gubancok nem keletkeznek a házasság gondosan szövött vásznán. Vagyis addig nyugi van. Legalább olyan fontos „asszonymunka” ez, mint a lelki harmóniáért elkövetett hetenkénti szex. (Erről egy klasszikus, Gábor Zsazsa egyik bonmotja jut eszembe: „Semmit sem tudok a szexről drágám. Egész életemben férjnél voltam.”)

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a feleség minden alkalommal megkérdezi a munkájából hazaeső férjét: - Mi történt, édesem? Mesélj! Aztán bámuló-érdeklődő szemekkel végighallgatja, és ha a helyzet úgy diktálja, orvosolja is a frissiben szerzett sebeket a maga ravasz női módján. Boszorkánykonyhájából azokat a szereket veszi elő, amik aktuálisan a legalkalmasabbak az érzelmek el-boronálásra. Buzdítja, ha erre van szükség, vagy vele sír, ha arra. Lovat ad alá, vagy lefékezi - ahogy azt a legendás női ösztöne csalhatatlanul diktálja.

Amikor a „redőny-effektus” működik

Nagyfokú tájékozatlanságról tesz szert az a nő, aki ezek után cserébe hasonló figyelmet vár el férjétől. Ez nem csere-kereskedelem. Ezt nem kapja meg. Az ügy szintén genetikus, sőt, pszichoanalitikus, de erről később.

Előbb a redőny-effektusról, ami nem más, mint a férj leereszkedő tekintete hasonló szituációban. Egy jó nevelt

435

férj ugyanis minden bizonnyal visszakérdez egy ilyen intimitásba csordult este után:- És veled mi volt, angyalom?

Az első mondat után, azonban tekintete üvegessé válik, és a perc röpke töredéke alatt elszáll jó messzire. A zsalu, szeme képzeletbeli redőnye plasztikusan lezárul, szinte hallani csattanását.

Egy okos feleség nem neheztel ezért férjére. Tudja, hogy ez a természet rendje.

Mert a tudósok addig bíbelődtek a kérdéssel, amíg ki nem derítették e gyakori jelenség okát. Minden a nemi identitásra vezethető vissza. Arra, hogy akit nő nevel (márpedig legtöbbünkkel ez a kellemes dolog történik meg), az női mintákat fog követni. Ennek a réme azonban szorongást vált ki a Férfiban, semmiképp sem szeretne nőiesnek mutatkozni, mert ezzel (szerinte) sebezhetővé és gyöngévé válna, ráadásul férfiassága is csorbulna. Ebből fakadóan egy életre szóló ambivalencia alakul ki benne: az eredendően meglevő érzékenységét utólagosan kovácsolt érzéketlenséggel ellensúlyozza. Nagy tévedése, hogy ezzel helyreállítja békebeli status quo-ját.

Ahogy egyik szociológus, Chodorow ezt sokkal tudományosabban (s ebből kifolyólag kicsit érthetetlenül) definiálta: „A nők által felnevelt fiúk kénytelenek a férfiasság követelményeit az anyaság premisszáiból levezetni. Egyszerűbben fogalmazva, a kisfiúnak ahhoz, hogy kis férfi legyen, el kell utasítania az anyát és mindazt, amit képvisel: a szeretet, a sebezhetőséget, a

436

gyengédséget. A férfiasság negatív megközelítéssel konstruálódik, vagyis mindaz lesz, ami a nőiesség, illetve az anyaság nem.”

Hát tessék, megint okosabbak lettünk egy passzussal. Most már tudjuk, hogy férjünk nem érzéketlen barom, és nem lelki analfabéta, amikor nem hallgat meg minket, vagy nem érdekli aktuális lelki állapotunk. Amikor a tévét vizslatja a mi lelki térképünk helyett. Csak egy megzavart férfi, valójában kisfiú, akinek minden baja abból származik, hogy anyjával való viszonya szociálisan problematikussá vált. Csak egy megszeppent lélek, aki csapdába került halként vergődik, mert nem tudja eldönteni, hogy az adott szituációban érzelmes vagy érzéketlen legyen-e.

Oscar Wilde után szabadon fogalmazva azt mondhatnánk erre: a fiúk nem lehetnek anyák, és ez a tragédiájuk.

Kutatások, amik nem rengették meg a világot (Ranschburg Jenő: Egymást keresik című könyve

felhasználásával)

Nőket kértek meg egy roppant egyszerű feladatra. Meg kellett fogalmazniuk, hogy egy célba dobás alkalmával milyen eredményeket várnak el maguktól. Nem is volt semmi baj.

Ment minden, mint a karikacsapás. Szép reményeket támasztottak labdadobó-tehetségükkel kapcsolatban, és többnyire be is váltották ezeket a reményeket.

437

Mindaddig, amíg maguk között voltak.

Mihelyst azonban fiúkkal kellett összemérniük erejüket, alább szállt a bátorságuk, és eleve rosszabb teljesítményeket jósoltak maguknak, nem hitték, hogy a férfiakkal ringbe szállhatnak.

Egy másik alkalommal két sikeres embert állítottak a kísérleti alanyok elé. Csak annyiban különböztek, hogy az egyik lány, a másik fiú volt. A feladat az volt: találják ki, milyen jövő vár rájuk.

A nőkre nézve nem túl biztató eredmények születtek. A sikeres női alanyra küzdelmes, kudarcos éveket vetítettek, míg hasonló adottságú fiú párjának ígéretes és sikeres jövőt prognosztizáltak.

Ebből azt sütötte ki a tudomány, hogy a lányok a fiúkkal szemben kisebb teljesítményekre képesek, mint saját nemükben. Meg azt, hogy a női mentalitás sajátos eleme a „sikertől való félelem”.

Így van ez, lányok? Tényleg frusztrál minket a fiú társaság? Tényleg ennyire gyávák lennénk?

Bármilyen furcsán hangzik: nem gyávábbak, mint a fiúk.

Fiúkat teszteltek érettségi vizsga alkalmával. Az interjúk során határozottan állították, hogy nem, természetesen ők nem félnek, nincs mitől, meg egyebek. De a szemfüles kutatók nem elégedtek meg a szóbeli válaszokkal, a testet

438

is górcső alá vették. Jól tették, mert ekkor derült ki, hogy a fiúk adrenalin-értéke megközelítette a kritikusat. Vagyis mást mondtak és mást éreztek. Lódítással szépítették a valóságot. Nem vallották be félelmüket, mert az annyira ciki és egy csöppet sem férfias.

Az agresszió viszont az. Az a legférfiasabb megnyilvánulások közé tartozik. S milyen messze áll a lányoktól!

Valóban? A lányok nem agresszívek?

A tudomány meglepően válaszol: de igen. És rögvest bizonyít is. Hat-hét éves gyerekeknek vetítettek egy filmet, amiben a „hős” durván bánt egy papírmasé figurával. A film végén a gyerekek is kaptak ilyen figurákat. A fiúk jól elagyabugyálják őket, pont ahogy a filmben látták, a lányok azonban távol tartották magukat a csúnya erőszaktól.

De csak addig, amíg jutalmat nem ígértek nekik. Mihelyst ugyanis csokoládét helyeztek kilátásba a filmbeli felnőtt férfi utánzásáért, a lányok is hasonló svunggal vettek részt a papír figura eltángálásában.

Én ebből arra következtetnék, hogy lám, milyen szép példa ez a lányok engedelmességére. A tudomány azonban másképp gondolkodott. Igazolni látták a feltételezést: a lányok igenis ugyanolyan agresszióval bírnak, mint a fiúk, csak a beléjük sulykolt jó neveltség tiltja azt kibontakoztatni. Azért nem jelenik meg az agresszió a viselkedésrepertoárjukban, mert a

439

szocializáció során sorozatosan ilyen mondatokat hallanak: „az agresszió férfias, lányokhoz nem illő dolog”.

Na, most aztán minden összekuszálódott. Semmi sem úgy van, ahogy eddig tanultuk az iskolában. Kiderült, hogy a fiúk félősek, a lányok meg agresszívek.

De nemcsak azt nyilvánította ki a tudomány, hogy agresszívek a lányok, hanem azt is, hogy főleg bizonyos helyzetekben. Elsősorban akkor, amikor kiszolgáltatott, védtelen emberrel bánik valaki rosszul. Na, végre, rehabilitálva vannak a lányok! Mert ha más érdekében, szolidaritásból, és segítőkészségből nyílik ki a bicska a zsebükben, az azért mégiscsak afféle „nemes erőszak”, mondjuk a „kegyes hazugság” édestestvére.

Ezzel kapcsolatban jegyzi meg a tanulmány: „A nő ugyanis veleszületetten humanista-szociális érdeklődésű, kapcsolatközpontú lény, akinek agresszív indulatai is elsődlegesen a szociális viszonyokban ember és ember vagy ember és állat viszonyában tapasztalt kegyetlenség hatására ébrednek fel.”

Így már mindjárt más!

Mit mond neked: Casanova? (Ráth-Végh István Szerelem, házasság című

könyvének felhasználásával)

440

Valójában nem sokat tudunk Casanováról. Ki hinné például, hogy ez a hódításairól elhíresült fiatalember valamikor papként kezdte pályafutását? Vagy hogy legalább hét nyelven beszélt és filozófia értekezéseket írogatott?

Ezek az értékek ugyanis eltörpülnek az ő egyéb teljesítményei mellett. Már az is nagy dolog, amit a naplóírás területén véghezvitt. Közel négyezer (!) oldalas emlékiratot hagyott hátra. Maga a tartalom pedig csak növeli becsét. Ugyanis itt számol be azokról a szerelmi történeteiről, amelyek aztán világhíressé, sőt, szimbólummá tették.

Pedig számbelileg nem volt kiemelkedő „munkássága”. A szakirodalom szerint tizenegy évesen vesztette el a szüzességét, és hetvenhárom éves koráig élt. Feltételezve, hogy utolsó napjáig aktív maradt szexuálisan, nem olyan borzasztóan sok az általa leírt 144 eset, hiszen ez évi 3-4 új ismeretséget jelent csupán. Ezt a mennyiséget bármelyik hazai don juan játszva túlszárnyalja.

Némelyik rock-sztárnak ez a mennyiség smafu. Maga Komár László beszélt valahol 2000-et megközelítő „udvarlásáról”.

A XVIII. században élt egy színésznő. Úgy hívták, Jeanne Gaussin. Hogy milyen volt színészi játéka, arról nem sokat tudni. Elhomályosítja ugyanis ezt egy minden tehetséget felülíró rekord. A szóban forgó hölgy földi pályafutásának 56 éve alatt 7700 (!) szerelmi kalandot mondhatott magáénak. Amikor valaki felrótta neki

441

„adakozó kedvét”, az önzetlenség nagyvonalú erényével legyintett: „Ugyan! Amikor ez annyi örömet szerez a férfiaknak és nekünk oly kevésbe kerül!”

Azt persze sohasem tudja meg az utókor, hogy mennyire felel meg a valóságnak ez a dicséretes teljesítmény. Bár, ha csak a fele igaz, az is elismerést érdemlő.

Azt hihetné az ember, hogy ezt képtelenség túlszárnyalni. Pedig nem így van. Legalábbis az írásos dokumentumok szerint. Egy Dubois nevezetű francia művésznő tudniillik egyenesen katalógust vezetett szerelmi életéről. Katonásan rangsorolta a fejleményeket. Ennek tanúsága alapján született a lajstrom, ami nem kevesebb, mint 16 527 (!) alkalomról regélt. Hogy ez miképp fért be a hölgy által leltározott húsz évbe, az még további kutatások tárgya lehet.

A fenti példák persze csak szerelmi légyottokra vonatkoznak. A házasság már más tészta. Mert igaz, hogy vannak kivételesen rövidre sikeredett együttélések, az esetek többségében azonban egy házasság hosszabb lélegzetű. Egy életre általában egy-kettő házasság jut.

Az ennél nagyobb számok már kiemelkedő teljesítménynek számítanak. Egy XVII. századi újság számol be egy stockholmi asszonyról, aki annyira ragaszkodott a házasélet örömeihez, hogy hét eltemetett férje után még egy nyolcadikat is megkívánt. Az egyház azonban gátat szabott ennek a mohóságnak, mondván, hogy a biblia sem tesz említést nyolc férjről sehol. Hét,

442

az még elmegy, de a nyolcadik maradjon meg ábrándképnek.

Nyolcadszor esküdni már csak a XX. században sikerült, az újvilágban elhíresült dívának, Gábor Zsazsának.

S ha már rekordoknál tartunk, nem lehet kihagyni Ráth-Végh István remek példáját. Az eset Rómában történt, meglehetősen régen, valamikor 336 táján. Akkoriban gyakran kopogott be az ajtókon a kaszás. Így történhetett, hogy egy huszonkét férjet elvesztett asszony lépett huszonharmadjára is az oltár elé. Kiválasztottja hasonló adottságokkal rendelkezett. Ő huszonegy feleséget veszített el korábban. A rekordházasság megköttetett. Amikor pedig ez az asszony is meghalt, a férjet nem hagyták gyászolni.

Egy babérkoszorút biggyesztettek a nyakába, úgy ünnepelték, mint a hadvezéreket szokás. Hát, ez tényleg ünneplésre méltó teljesítmény. Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy huszonkétszer nősült. Soknak az az egyetlen is felér egy hadjárattal.

Mitológia, nők (Ráth-Végh István Szerelem, házasság című könyve

felhasználásával)

Azt nem lehet mondani, hogy a görög mitológia kesztyűs kézzel bánt volna a nőkkel. Nem volt éppen nőbálványozó. A nőket adták-vették, cserélték,

443

folytonosan megcsalták vagy lóvá tették őket. De nem csak ők „jeleskedtek” a nőtiprásban.

A mitológia szemlélete szerint minden nő afféle Pandóra-jelenség. Pandóra szép volt, okos, bájos, megnyerő - mint minden nő. De borzasztóan kíváncsi is - mint minden nő. És ez okozta vesztét - ahogy a többiekét is. Kapott egy szelencét az istenektől, „ezt őrizned kell, fel ne bontsd! Ez tilos!” utasítással. Hát kell ennél több inspiráció? Valami, ami titkos, amit nem szabad? Ezt nem lehet kihagyni!

Hogy mit tett Pandóra? Azt, amit minden nő tenne. Belekukucskált a ládikóba. Kinyitotta azt. Így zúdította az összes bajt, betegséget, járványt, pusztítást az emberiségre.

A tisztánlátáshoz nem árt hangsúlyozni a tényt, hogy a mitológiát is férfiak írták. Szerintük minden baj okozója a nő.

Az sem túl hízelgő, amit egy római költő hirdetett a női nem eredetéről. Az ő véleménye szerint ugyanis állatokból alkották a nőket. Az pedig napnál is világosabb, hogy melyekből. Van bennük, ugyebár valami a kancából: ettől szépek és termékenyek. De ott van bennük a szuka is: ettől lettek harapósak. A bennük lakozó méh szorgalmat és tisztaságot kölcsönzött nekik. Hogy a negyedikként említett disznó mely tulajdonságokkal gazdagította a női nemet, azt csak találgatni lehet. És reménykedni, hogy semmi „disznósághoz” nincs köze.

444

Az egyik legnagyobb római költő így kiáltott a főisten felé: „Miért teremtetted a nőt, az emberiségnek ezt a gyászos ostorát? Ha fenn akartad tartani az emberi nemet, nem lehetett volna ezt nők nélkül?”

Valószínűleg hasonlóan gondolkodott az a Mathelous nevű francia költő, aki ötezer sort volt képes pazarolni a női nem pocskondiázására. Szerinte sokféle tisztítótűz létezik a bűnösök megtisztulására. Ezek egyike a házasság. A lesújtó véleményhez képest meglepő adat, hogy az illető kétszer nősült. Jó nagy bűne lehetett, hogy kétszer is önkéntesen ment pokolra.

A bibliából közismert az oldalborda-motívum. Hogy tudniillik ősanyánkat Ádám oldalbordájából teremtette a jóisten.

Ez aztán további magyarázatokat szült.

Egyes vélemények szerint az oldalborda görbe. Ebből aztán logikusan következik, hogy az asszonyi jellem sem lehet egyenes.

Mások szerint a különbségre kell odafigyelni, abban van elrejtve a lényeg: Ádám a puha, omlós anyaföldből jött létre. Éva a csontból, ami zörög-csörög. Ennek köszönhető mihaszna fecsegő-képessége.

Milton, a nagy angol költő csak annyit fűzött a bibliai történethez: ha az oldalborda fölöslegesnek mutatkozott,

445

mi a csudának kellett felhasználni? Jobb lett volna azon nyomban elhajítani.

Végezetül egy Dumas gondolat. Epésen jegyezte meg, hogy az asszonyt a teremtés legvégén alkotta meg isten. Majd hozzáfűzte: meg is látszik rajta a fáradtság!

Párkapcsolati kiskáté (James Hollis Édenterv, avagy a varázslatos másik

című könyve alapján)

1. Ami benn van, az kivetül

Ha van pszichénknek központi törvénye, akkor az így hangzik: „ami tudattalan, az kivetül”. Jung ezért mondta, hogy ha valamilyen belső helyzetet nem tudatosítunk, akkor az sorsként jelenik meg, rajtunk kívül. Amit nem tudunk magunkról, az a Másikra fog vetülni. Amikor találkozunk valakivel, akkor nem azt kellene megkérdezni magunktól, hogy „mi az, amit elvárok tőle?”, hanem azt, hogy „mit kérek a másiktól, amit nekem magamnak kellene megtennem?”

2. A szerelembe szerelmesedünk bele

A projekció, a kivetítés alapeleme a kapcsolatoknak. Keserű beismerés, de meg kell tenni: sokan a szerelembe szerelmesek és nem az illető partnerbe. Egy belső képbe szerelmesedünk bele, a másik hiányzó részünkbe, és nem akarjuk tudomásul venni, ha kiderül, hogy a projekción kívül nincs bennünk semmi közös. Sokszor már azzal bánthatjuk a Másikat, hogy azok vagyunk, akik, és nem

446

azok, akit Ő elképzelt magának. Novalis húsz éves volt, amikor reménytelen szerelemre lobbant a tizenkét éves Sophie von Kühn iránt, akinek szörnyű agybetegsége volt, és több sikertelen műtét után tizenöt évesen meg is halt. Ilyen fajta plátói szerelmek sokaságával lehetne előállni mind a Parnasszusi élet, mind a hétköznapi élet területén.

3. Becsaptam magam, ezért haragszok Rád

A projekcióknak az a természete, hogy az idő előre haladtával kezdenek elhalványulni. Megkopnak, mint a sűrű használatban az utazótáskák. Az a projekció, ami lehetővé tette, megszülesztette a kapcsolatot, kezd eltünedezni az idő múlásával párhuzamosan, és helyébe a másik mássága lép. Neheztelve konstatáljuk, hogy „ez az ember nem is az, akit én alkottam magamnak, hogy ő önmaga és nem a magam kreatúrája”. Haragszunk rá, mert egyszerre csak szerethetetlenné vált. Nem babusgathatjuk tovább, pedig minden vágyunk ez volt. Megfosztott minket gyerekjátékunktól. A csalódás miatt már mi sem vagyunk édesek és kenyérre kenhetőek, és ezért kizárólag a másikat tesszük felelőssé. Nehéz bevallani, hogy mi csaptuk be magunkat, és nem a párunk minket.

4. Papásmamás

Kellő hosszasan tartó házasságokban előfordulhat, hogy a társunk elkezd a szülőnkre hasonlítani. Gondoljunk csak arra, hogy sok helyütt egymást mamának, papának, papusnak és mamusnak hívják. Nekem van olyan

447

ismerősöm, akiknek még csak közös gyermekük sincs, ami ezt a megszólítást talán némileg indokolná. Mindketten egy-egy végigvitt, húsz évig tartó házasság után találkoztak, mégis apának és anyának szólítják egymást, a legmélyebb szerelemmel hangjukban. Ezek a jelenségek arról tanúskodnak, hogy a partnerhez való eredeti vonzalmat eredetileg nagyrészt a szülő-image irányította. Az erről élő tudattalan kép arra a lehetséges partnerre vetül, akit épp elénk sodor az élet.

5. Gyerekkori lelki sebek rekonstruálása

Épeszű ember soha nem mondana ilyet: „Meg akarom ismételni gyerekkorom lelki sérüléseit.” Nem mond ilyet, mégis ilyet csinál. Félelmetes felismerni, mennyire nem vagyunk tudatosak intim kapcsolataink kialakításában, és hogy mennyire erős az előreprogramozott vágy azután, amit már ismerünk. „Azért szeretlek, mert olyan ismerős vagy nekem.” Nincs olyan ember, aki mentes lenne a patológiától, mert miként mindenki megszúrja az ujját legalább egyszer az életben, úgy mindenki szerez lelki sebeket is. Ezért nem az a kérdés, hogy vannak-e lelki sérüléseink, hanem az, hogy milyen mélyek ezek, és milyen stratégiáink vannak a kezelésükre. Mennyire tudjuk magunk megoldani azt, és mennyire várjuk el az aktuális vagy leendő partnertől annak megoldását.

6. Amikor komplexusok találkoznak

Rendszerint a szinergiára törekvő energia hozza össze az embereket, vagyis a mindkettejükben működő komplexusok. Megtalálni a jó szülőt a másikban, vagy

448

olyat, ami hiányként jelentkezett gyerekkorunkban. Ad abszurdum még bántalmazót is kereshet a másikban az ember, hogy igazolja saját megsebzett lényét. Házasodhat valaki a hatalom áthelyezési szándéka miatt is. Egy ősrégi tanács óv attól, amit nagyon szeretnénk. A mélylélektan is ezt hirdeti: megszerezhetjük egyszerűen, amit a komplexus akar, amit a tudattalan múltunk akar, amit meg nem élt életünk akar, de utána az életünk nem tud mást, mint megvalósítani azt a tragikus forgatókönyvet, amelyre rejtett módon előre beprogramozott.

7. Boldogság vagy fejlődés

A legtöbb ember sírig tartó boldogságot vár el eszményi kapcsolatától. Ha módosítanánk ezzel kapcsolatos megkövüléseiket, talán könnyebb lenne az életünk. Azt kellene tudatosítani magunkban, hogy kapcsolataink fejlődésünket szolgálják. Meg kell vizsgálni, mit tanulunk egy kapcsolatban egymástól? Mit tudok adni a Másiknak, és ő mivel tud engem formálni? Ahogy Joseph Chambell írja a házasság kapcsán: „Szerintem egyik gond a házassággal, hogy az emberek nem jönnek rá, miről szól. Azt hiszik, a házasság hosszú szerelmi kaland, pedig nem az. Semmi köze a boldogsághoz. Az átalakulásról szól, s amikor az megtörténik, felemelő élmény. De előtte fejet kell hajtani. Meg kell adni magunkat. Adnunk kell. Nem lehet csak úgy diktálni.”

449

Sakk-recept (Bruce Pandolfini: Ne bízd a véletlenre című könyve

alapján)

Az ember folyamatosan kutatja-keresi a számára legkedvezőbb életrecepteket. Íme, egy sajátos minta. Bruce Pandolfini a világ egyik legismertebb sakk oktatója. Akár tud valaki sakkozni, akár nem, hasznát veheti intelmeinek. A játékban kikristályosodott stratégiák jól jöhetnek az életben is.

Ehhez a „recepthez” nem árt egy kis használati utasítás. Érdemes először végigpásztázni a tételeken. Többször és figyelmesen. Ha valamelyiket közelebbinek érezzük magunkhoz, akkor azt tüzetesebben is át lehet olvasni. Végül jöhet a maradék. Ha jól figyelünk, nagy igazságokat kapunk sakk-jelmezbe öltöztetve. Ne lepődjünk meg, ha kissé ismerősnek tűnnek. A manapság virágkorukat élő üzleti hálózatok hasonló stratégákat hirdetnek és alkalmaznak, igaz, saját ötletként eladva azokat.

1. Játssz a tábla, s ne az ellenfél ellen!

Minden, ami a játszmával kapcsolatos, meg lehet tudni a táblán található bábuk állásából. Hogy a nagy játékban sikeresek legyünk, a tényekre kell támaszkodni. Bármilyen lépést teszünk, nem árt előtte felmérni a terepet. Az adott szituáció átírhatja az elképzeléseket.

2. Ne hagyd figyelmen kívül a jó megérzést!

450

A földhöz ragadt szellem azt képzelheti, hogy rációval minden a helyére pakolható. Pedig nagyon sokszor az intuíció súg meg dolgokat. Számtalan felfedezés alapult megérzéseken vagy álombeli sugallatokon. Pandolfini azt mondja erre, hogy a lépések jók lehetnek, függetlenül attól, hogy látjuk-e értelmüket vagy sem.

3. Légy rugalmas!

Ez a tétel arról szól, hogy roppant fontos megtervezni életünket, megfogalmazni céljainkat. A leggyatrább terv is jobb, mint a semmi. Ki tudja, mikor, milyen szituációban lehet hasznát venni. A megbízható terv átlós, olyan, mint a sakk lépései: ettől egyszerű és megjegyezhető, logikus és sokoldalú lesz. Terv nélkül semmit sem ér az egész. Ahogy Seneca mondta: ha egy hajós nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, akkor annak egyik szél sem lesz megfelelő.

4. Figyeld meg ellenfeled lépéseit!

Egy tapodtat sem érdemes a nélkül tenni, hogy előtte gondolatban ne játszanánk végig ellenfelünk potenciális lépéseit. Állítólag a közelmúlt tudományos megfigyelései dokumentáltak, hogy a kezdők mindig a sakktábla feléjük eső oldalát figyelik. A tapasztaltabbak viszont mindkét térfelet pásztázzák tekintetükkel. Pandolfini úgy fogalmaz, mint egy tibeti szerzetes: „Ahhoz, hogy lássuk, amit mások látnak,oda kell ülni, ahol ők ülnek.”

5. Ne pazarold az eszközeidet!

451

Egyetlen tényező sem olyan fontos, mint az anyagi javak. Ezeket láthatjuk, megfoghatjuk és megszámolhatjuk. Általában az a játékos diktál, akinek nagyobb a fegyvertára. Figyelemre méltó sajátosság, hogy ha egy gyalog eljut a tábla másik felére, akkor bármely bábu válhat belőle. Azokat a bábukat már sohasem lehet megmenteni, amiket egyszer elvesztettél.

6. Légy kezdeményező!

A sikereink nem elsősorban a mi tökéletességünkön múlik, hanem az ellenfél tökéletlenségén. A sakk alapszabálya: a támadók diktálják a feltételeket, a védekezőknek tisztában kell tartani azokat. A támadók jobb pszichés helyzetben vannak: magabiztosabbak és erősebbek. És jobbak az esélyeik: több idejük, helyük és választási lehetőségük van.

7. Játssz középre!

A sakkot tanulók hamar elsajátítják az alap stratégiát: a centrum sokkal jobb, mert több lehetőséget szolgáltat. Bele kell menni a sűrűjébe, akkor is, ha az egyébként veszélyeket tartogat.

8. Az erőidet ki kell fejlesztened!

Nem lehet mindent egy lapra feltenni, nem lehet egyetlen bábura építeni a játékmenetet. Minden bábu-lépést harmonikusan ki kell fejleszteni.

9. Addig nyújtózkodj, amíg a sakktáblád ér!

452

A sakkban van egy kifejezés: „előremenetel hátrafelé”. Ez azt jelenti, hogy a legkedvezőbb stratégiai pillanatban hátrafelé is tudni kell lépni. Mark Twain mondta ezzel kapcsolatban, hogy az embernek életében két alkalommal tilos haboznia: egyszer, amikor megengedhet magának valamit és egyszer, mikor nem. Erre Pandolfini lakonikusan csak ennyit jegyez meg: „Ha tudod, hogy túlzásba vitted, akkor már késő.”

10. A gyengeséget alakítsd át erénnyé!

A gyengeség erősséggé alakítása a fejünkben zajlik le. Ez azt jelenti, hogy értékeljük, amink van, és ne sopánkodjunk azon, mi mindenünk nincs. Némelyik lépésben csak annyi a jó,hogy részben rossz.

11. Tanulj a hibáidból!

Úgy juthatunk előre, hogy vállaljuk hibáinkat és elfogadjuk a veszteségeinket. A sakkozók feljegyzik játszmáikat és több okból is tanulmányozzák a múltbeli csatákat. Egyébként meg azok a legnagyobb hibák, amelyekről úgy gondoljuk, hogy el sem követtük őket.

12. Keresd az apró előnyöket!

Meg kell fontolni minden olyan lehetőséget, amivel akár a legkisebb előnyre is szert tehetünk. Messzire juthatsz anélkül, hogy messzire mennél. Tanulságos megfigyelés, hogy amikor kezdők ülnek le a sakktáblához,akkor általában a nagy lépéseket keresik, ahol le tudnak venni egy bábut. A rafináltabb játékvezetésre csak a profik képesek.

453

Stresszben különbözve (Dr. Marianne J. Legato: Miért nem emlékeznek

a férfiak című könyve alapján)

A stresszre büszkék lehetünk, mert hogy ez is magyar, legalábbis az elnevezése. Selye János professzorhoz kötődik a „felfedezése”. Ő jött rá arra, hogy bizonyos környezeti hatások, amelyek befolyásolják az érzelmet és a vegetatív rendszert, károsak lehetnek a szervekre is.

Ez a szó még egyáltalán nem létezett a múlt században, a huszadik század 30-as éveiben született meg. Igaz, az a tünet együttes sem nagyon létezett, amit takar, hisz ez a felgyorsult, rohanó világ egyik kellemetlen mellékterméke. Ezért is hívják ún. urbanizációs betegségnek.

Ahogy megnőttek az elvárások az emberrel szemben, ahogy egyre többet kellett teljesíteni, egyre rövidebb idő alatt, úgy fokozódott feszültsége is. A megszokott nyugalmából kizökkent, fokozott válaszreakciókkal válaszolt az ingerekre. Ez pedig olyan hívatlan vendégekkel jár, mint a szorongás, a félelem, a harag, az agresszió.

Stressz során egy csomó ún. stressz hormon keletkezik. Egyikük az adrenalin, amelytől vérnyomásunk és szívfrekvenciánk megugrik, felfogásunk eltompul, és a stresszt kiváltó okra szűkül. Másikjuk a kortizol, amely, ahogy ez már lenni szokott, kis mennyiségben

454

kifejezetten áldásos, nagy mennyiségben káros. A szervezetvédekező mechanizmusát túlhajszolva kimerülést okoz. Stressz hatására egy sor olyan betegséget szerezhetünk, amelyek teljesen diszkomforttá tehetik életünket. Immunbetegségek vagy allergiák kínozhatnak egy életen keresztül. Depresszió és egyéb lelki betegségek alakulhatnak ki. Kimutatták, hogy például a sebgyógyulás is lassúbb tartós stressz esetén. És mindamellett még öregít is.

Szóval, ronda egy kórság!

Mégis: szükség van rá. E nélkül ugyanis csak silány vegetáció lenne az életünk. A stressz mozgósít, ösztönöz, élénken tart, mozgásba lendíti az önvédelmi reflexet, inspirál.

Szóval nem is az a baj vele, hogy van, hanem az, ha mértéktelen, ha képtelenek vagyunk kezelni. Mert hogy ez egy ilyen kór: meg kell tanulni kezelni.

Na, és ez az, ami a nőknek nehezebben megy, mint a férfiaknak. Bármennyire sajnálatos, ki kell jelenteni, hogy a nők nehezebben birkóznak meg a stresszel, mint a férfiak.

A dolog már ott kezdődik, hogy eleve másképp éljük meg a stresszt kiváltó eseményeket, vagyis más tényezőket ítélünk meg valós veszélynek, mint egy férfi. A különböző stresszorokra sem egyformán reagálunk.

455

Amikor megkérdeztek embereket, hogy ki érzi kezelhetetlennek a rá zúduló stressz-dömpinget, akkor hetvenhat százalék férfi és nyolcvannégy százalék nő érezte érintettnek magát. Amikor arra vonatkozott a kérdés, hogy mégis, szerintük mi a bajok fő forrása, akkor harminckilenc százalék okolta a munkahelyét, tíz százalékát nyugtalanította az egészsége, és csak kilenc százalék panaszkodott a gazdasági helyzetre. (Ez elég meglepő adat, hozzá kell tenni, hogy 2004-es angol felmérésről van szó.)

Abban viszont nincs semmi meglepő, hogy a férfiak inkább a munkahelyi konfliktusokra hivatkoztak, a nők viszont a családiaikat nevezték ki fő bűnösnek. Az tény, hogy a nők többsége kiváló multi-task feladatkezelő, azaz képes egyszerre több feladattal is megbirkózni. Viszont az is biztos, hogy amint egy kis porszem kerül a gépezetbe, a nők már valóságos porvihart vizualizálnak. Ráadásul, pechjükre, a nők sokkal intenzívebben és részletesebben emlékeznek a negatív élethelyzetekre, mint a férfiak. (Vagyis lányok, teljesen felesleges duzzogni a két héttel ezelőtti összeveszésen, s pláne néhány rávezető gesztussal emlékeztetni rá párunkat, ugyanis annak gőze se lesz róla, mi a fene bajunk van, mert amíg mi füstölögtünk, addig az ő emlékeit már rég elfújta a felejtés jótékony szele!)

A nők az agytörzsüket vonják be a gondolkodási folyamatba. Az agytörzs viszont olyan vitális funkciókat szabályoz, mint a szívműködés, vagy a légzés. Ezek után válik világossá, hogy bizonyos helyzetek, amik a férfiaknak meg sem kottyannak, nekünk problémássá

456

válnak: szívünk kiugrik a helyéről, és alig kapunk lélegzetet. A férfiak viszont a szürkeállományukkal dolgoznak, ami a gondolkodásért felelős.

Ezért van az, hogy a legstresszesebb helyzetben is képesek logikus gondolkodásra, sőt, mi több, akár élvezni a problémát. És ezért van az, hogy amíg az osztályban meghirdetett versenyszellemre a lányoknak inkább romlik a teljesítménye, addig a fiúké megsokszorozódik.

A férfiak szeretnek egyedül szembeszállni a gonosszal, ahogy ez egy valamirevaló hős férfihoz illik. Ennek viszont az a következménye, hogy a visszafojtás, feldolgozatlanság miatt gyakoribbak lesznek náluk a szív- és érrendszeri problémák.

A nők kifejlesztettek egy sajátos válaszreakciót a stresszre. Dr. Taylor és csapata „oszd meg és old meg” elvnek keresztelte el. Haladéktalanul külső segítséghez fordulnak, kibeszélik problémájukat, a barátnőjüknek vagy a pszichiáternek, egyre megy. Náluk inkább pszichés elváltozásokban, elsősorban depresszióban manifesztálódik a felgyülemlett sokk.

Az öngyógyítás eszközei is különböznek. A nők viszonylag ártalmatlan búfelejtőket találtak ki maguknak. Az evés vagy vásárlás nem olyan személyiségromboló, mint a férfiak által kifejlesztett védekező módszer. Ők az alkoholhoz és az erőszakhoz folyamodnak végső elkeseredésükben.

457

A használható megoldás elég triviális. Csak általánosságokban fogalmazható meg. A konfliktus megoldó képesség fejlesztése, a problémák tompításának tehetsége, az egészséges életvitel jól használható bokszkesztyűk a stresszel szembeni mérkőzéseken. Addig is, amíg ezekre a képességekre szert teszel, kívánok stressz mentes, boldog napokat!

Szenvedély az örökkévalóságig (John Gray Mars és Vénusz a hálószobában könyve

alapján)

A közkedvelt szerző szerint a szenvedélyt, a szexuális étvágyat a végsőkig fenn lehet tartani. De nem ez az egyetlen meglepő kijelentés az amerikai szexológustól.John Gray azzal vívott ki magának hírnevet, hogy a legközkedveltebb témával kezdett el foglalkozni, ami embert csak érdekelhet. Miután első szexszel foglalkozó könyve best-seller lett, nem kellett mást tennie, mint az első hasonmásait legyártani és szétteríteni a világban. Az első szenzációtól fogva ugyanis már írhatott akármit, az emberek vették, mint a cukrot. Így lett a Mars és Vénusz-könyvek első számú, privilegizált szerzője.

Pedig a híres amerikai szexológus tulajdonképpen nem mond semmi olyat, amit ne hallottunk volna már a szexről. Néha úgy érezzük: ez annyira triviális. Néha viszont úgy: na, ez azért túlzás.

John Gray úgy tett, mint Frank Júlia, a remek szakácskönyvek írója, aki minden ételt megfőzött legalább egyszer, mielőtt írt volna róluk. John is próbára

458

bocsátotta minden egyes termékét, mielőtt piacra dobta volna őket.

A kilenc évig szerzetesként élő szexológus az önmegtartóztatás keserveit csak hosszú és verejtékes munkával tudta kompenzálni. Éjjel és nappal szexelt tehát, hogy behozza lemaradását. Saját bevallása szerint előfordult olyan,hogy egy-egy fárasztó nap után lábra sem tudott állni. A nőknek azt mondta, hogy ő éppen tanulja a szexet, ami partnereit egy szemvillanás alatt lelkes és önfeláldozó tanítóvá varázsolta.

A hosszas és kitartó kutatómunka eredményeit a következőképpen összegezte.

A lélekhez két út vezet

Az egyik út a szex, a másik a romantika. Nem nehéz kitalálni, milyen nembeli megoszlással. Gray váltig állítja, hogy a férfiak is vágynak a közelségre, a lelki harmóniára, de pechjükre, (vagy a mi pechünkre?), ők más útvonalon közelítik ezt meg. Ők a lelki békét a szex után és útján találják meg. Amíg nincs szex, addig nincs szerelem.

A szex-tudós kijelenti: ha egy férfi nem kapja meg idejében a szexet (amit, csak a pontosítás és bevésés miatt ismételjünk: szigorúan lelki békéje miatt követel), akkor ne is csodálkozzunk, hogy szép lassan elhalnak benne az érzelmi ráhangolódás addig sem túl vaskos szálai. Sőt, történhet rosszabb is: ha a férfi nem kapja

459

meg nőjétől a szexet, akkor a nő hibái automatikusan felnagyítódnak a férfi szemében.

Mielőtt még valami csúnyát gondolnának a nők magunkban, Gray mindent megmagyaráz: „A férfi állandó szexuális vágya azt jelenti, hogy lelkileg a teljességre törekszik. Az élet külső sivársága egyesülni óhajt szívüknek érzelem gazdag és színes virágaival.” Na, így már mindjárt más.

A nők, mint az köztudott, másképp vannak bekötve. Nekik fontos alap a lelkek rokonsága, a szerelem, az ideák világa, aztán ennek megkoronázásaként jöhet a szex, ami szerencsére, nekik sincs ellenükre. Lehet, hogy van ebben igazság. Egy barátom, aki finoman szólva nem vetette meg soha a gyengébb nemet, azt nyilatkozta, hogy bizony ő amellett a nő mellett maradt meg, akivel szexuálisan a legjobban értett szót. A szellemi, lelki közelség szép dolog, akár magasztos is, de úgy látszik, a hosszú, sokáig fenn tartható kapcsolathoz édeskevés.

A szexuális érettség időpontjai

Sajnos, megerősített hírek alapján leszögezhető, hogy a férfiak a húszas éveikben vannak testi kapacitásaik, illetve libidójuk csúcspontján, a nők viszont két évtizeddel később. Ezeket a látszólagos antagonisztikus ellentmondásokat az élet valahogy mégis feloldja, különben az anyukák fiaik barátaival rendeződnének párba és nem korosodó férjükkel.

460

S ha már az időpontoknál tartunk: jól tudjuk, hogy másképp jár a női és a férfi szexualitás képzeletbeli órája. Mire a férfié tíz perc leteltével lefújja a riadót, addig a nőé akkor még csak az út felénél cammog. Ahogy a szerző fogalmazza: „A férfiaknak két-három percre van szükségük az orgazmus eléréséhez. A dolog nagyon egyszerű, alig tart tovább, mint egy pezsgősüveg dugójának a kihúzása, és máris elpukkan!” Na, püff neki!

De ha még eddig nem dobtuk sutba a szerelmi élet vekkerét, akkor lemérhetünk rajta még egy különbséget. Nevezetesen azt, ami a szeretkezés után jellemzi a párokat. Számoljuk meg azokat a perceket, amik az együttlét boldog óráit (na, jó, ne essünk túlzásokba: inkább perceit) követik, egészen az elalvásig. Az egyik cirka két perc, a másik közel fél óra. Hogy kinek a javára, azt mindenki saját tapasztalatai alapján válaszolja meg.

A nő a Hold, a férfi a Nap. Mint tudjuk, a holdnak különféle fázisai vannak, hol ilyen, hol olyan, változtatja alakját, és hangulatait. A Nap viszont egész nap folyamán teljes mellszélességgel mosolyog a zeniten. A szimbólumokhoz nem szükségeltetik magyarázat.

Szerelmet akarsz? Varázsolj magadnak! (Müller Rózsa Szerelmi varázslatok és varázslatos

történetek című könyve felhasználásával)

Ajándék tilalom

461

Ajándékozni öröm, tartja a mondás. De veszély is, amit viszont kevesen tudnak. Vannak hagyományosan olyan ajándékok, amiket nem ildomos igénybe venni. A kés, szúrószerszám tilalma elég közkeletű, a babona szerint ugyanis elvágja a barátságot. De vannak még itt tárgyak, amiket jó nagy ívben kikerülni, ha azt akarjuk, hogy tartós legyen szerelmünk. Férfinak soha ne ajándékozzunk öngyújtót, nyakkendőtűt, kulcstartót, patkószeget, üres pénztárcát, vagy saját portrénkat festmény vagy medál formájában.

Figyeljünk arra (és persze nem csak ajándékozásnál), hogy ne vegyünk fel olyan ruhát, amiben valami kellemetlenség ért minket. Ettől legjobb záros határidőn belül, minél hamarabb megszabadulni.

Jövőbe látni

Sokan szeretnének belepillantani a jövőbe, pedig lehet, hogy az lenne a legrosszabb mozi, amit életükben látnak. A szerelmi élet területén is létezik a jövőbelátás gyakorlata.

Ha Szent Valentin hajnalán kimegyünk az utcára, figyeljük meg, milyen az első velünk szembe jövő állat. Ha fehér kutya, akkor fellégezhetünk: abban az évben komoly partnerre akadunk. Ha viszont macska a szegény pára, ami mindennek a tetejébe koromfekete, akkor várnunk kell még egy kicsit a beteljesülésre.

Régen, parasztházaknál divat volt a gombócfőzés. Azon a szilveszter éjszakán, amikor a lány már betöltötte a

462

tizennegyedik életévét, tizenhárom gombócot dobtak egy üst vízbe. Mindegyik belsejébe egy férfi nevet raktak, egyikbe semmit. Az első felszínre jövő gombóc tartalmazta a jövendőbeli férj nevét. Vagy nem tartalmazott semmit, és akkor felkészülhetett a lány egy hosszan tartó lányságra.

Néhány jó tanács

Ahhoz, hogy valakit megszerezhessünk magunknak, eleget kell tenni a hódítás három aranyszabályának.

Először is szemkontaktust kell vele létesíteni. Ez elég jól megy nekünk, embereknek, konyhanyelven „szemezésnek” hívjuk, és már kis tinédzser korunk óta szorgosan gyakoroljuk. Viszont egyszer sem jut eszükbe, amikor alkalmazzuk, hogy mágiát végzünk. Pedig erről van szó. Ismerjük a szemmel verés fogalmát. Offenbachot szemmel verőnek tartották. Tény, hogy sok színpad leégett karmestersége alatt, és tény az is, hogy nem szívesen vállaltak fellépést nála a színészek. Ugyanígy vélekedtek Paganiniről. Az „ördög hegedűsének” állítólag ördögien szúrós tekintete volt. A hipnózis a szemkontaktusra épül. A kígyó is mereven nézi az áldozatát, mielőtt rátámadna. Az emberek meg bőrükön érzik a „szúrós szemek”, a „hátba szúródó tekintetek”, a „szemmel égetések” hatásait.

Másodjára meg kell érinteni kiszemeltünket. Különféle személyiségfejlesztő, önfeltáró kurzusokon, pszichológiai gyakorlatokon se szeri, se száma az érintésen alapuló terápiáknak. Ha meg akarjuk tapasztalni a szívcsakra

463

működőképességét, akkor széttárjuk a karjainkat, és magunkhoz ölelünk valakit. A kéz ujjain különleges receptorok vibrálnak. Elektromosságuk sokszorosára növekszik az egymáshoz vagy a másikhoz érintéssel. Ismerjük az érzést, amikor villamos ütésként ér, ha valaki hozzánk ér.

Harmadjára pedig teremteni kell egy helyzetet, amelyben rálehelhetünk kiválasztottunkra. Ez a szerelmi együttlét idején nem nehéz, sőt, inkább elkerülhetetlen, de a nélkül kicsit bajos dolog. Plinius a homlokra leheléssel gyógyított. Kezünk fagyosságát a tenyerünkbe leheléssel melegítjük át. A tantrikus szerelemben kitüntetett helye van a leheletnek, és azok variációnak. Ha szoros kötődésre vágyunk, akkor éjszaka, amikor kedvesünk az igazak álmát alussza, be kell lélegeznünk az általa kilélegzett levegőt.

Az elcsábításra legalkalmasabb hely nem egy diszkrét vacsorasarok valamilyen kellemes vendéglőben, még csak nem is egy homályos boksz egy éjszakai mulatóban, hanem a saját, szerény kis otthonunk. Mielőtt beeresztenénk kiválasztottunkat a szentélybe, érdemes rendbe rakni, és jó illatokat teremteni a lakásban.

Ha az univerzumot is be akarjuk vonni a kísérletbe, akkor válasszuk a péntek estét (Vénusz napja), holdtölte idején (egész pontosan a teljes holdtöltét két nappal megelőző napot).

S ezután jöhet mindenféle taktika és praktika, afrodiziá-kumok az asztalra, (kaviár, paradicsom, eper stb.) bódító

464

italok, (pezsgő, csoki stb.) és feng-shui kisegítő tárgyak. (piros gyertya, páros dísztárgyak).

Bónusként van itt még egy kedves boszorkányság. Vegyünk a szánkba egy falevelet, forduljunk a nap felé, és fogalmazzuk meg kívánságainkat: „fényes nap, kötözd meg kedvesem szívét, lobbanjon fel szerelme irántam és tartson mindörökké.” Aztán vegyük ki a szánkból a levelet, és vágjuk tizenhárom apró darabra. Egyetlen szeletkét rakjunk arra a tányérra, amiből kedvesünk fog enni. Ha lenyel belőle akár csak egy falatot is, nem marad el a varázslat.

Bármilyen praktikát végzünk, sohasem szabad elmondani senkinek. Ha ugyanis kifecsegjük, akkor megszűnik a varázsereje. Olyan ez, mint bizonyos titkos mantrák esete: ha kikotyogjuk, semmi értelme és ereje sem marad, megszűnik misztikája, csak egy üres puszta betűkapcsolat marad.

Hát rajta lányok, asszonyok, a puding próbája az evés!

Szeretek vagy félek (James Hollis Édenterv című könyve felhasználásával)

A mélylélektanban jártas pszichológusok és teológusok gyakran mondogatják, hogy a szeretetnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a félelem. Hiszen ahhoz, hogy szeretni tudjuk a másikat, akiről joggal feltételezzük, hogy akár meg is sebezhet bennünket, nos, ahhoz kell némi spiritusz.

465

A pszichológiai magyarázatok a genetikához vezetnek vissza bennünket. A sejttudatunkban a kezdet kezdetétől őrizzük és örökítjük a létezés alapelvét, amely az „üss vagy fuss” reakciójával vértezett fel bennünket. Márpedig ez a stratégia, ha a párkapcsolatok szintjére vetítjük, hisz a Másik feletti uralom megszerzésére törekszik.

Sovány vigasz ez annak a népes tábornak, aki a fizikai és lelki erőszak áldozata: de valójában a destruktív emberek saját szorongásuk termékei. Vagyis minden férfi és nő, aki bántja a párját, egy szorongó típusú lélek, akinek szorongása sajnálatos módon a partner állandó piszkálásában nyilvánul meg. Az nyúl erőszakhoz, aki nem tudja jól kifejezni magát. Aki nem tudja tudatosítani magában az eredeti sebesülést, pedig az meggyógyítaná a lelkét.

Egy vizsgálat szerint a férfiak 16 százaléka terrorizálja párját. Azonban ugyanez az adat a karriert építő rendőrtiszteknél felduzzadt 40 százalékra. Talán foglakozással összefüggő ártalom. A rendőri pálya ugyanis kifejezetten olyan hivatás, amely a hatalom minden attribútumával fel van ruházva, s ez vonzza a lelkileg instabil embereket.

Fritz Riemann német pszichiáter négy típusba osztja a párkapcsolatokban előforduló félelem-formákat.

1. A bántalmazó partnertől való természetes félelem.

466

2. A távolságtól való félelem. Attól való folyamatos rettegés, hogy egyszer talán elveszítjük azt, akit nagy nehezen megszerezni véltünk magunknak. Ennek szélsőséges példája Faulkner Rózsaszál Emily kisasszonynak című novellája, amelyben a nő megmérgezi szeretőjét, csak azért, nehogy az elhagyja őt, s utána évtizedekig együtt hál az édeskés szagot árasztó holtesttel.

3. A változástól való félelem. „Jaj, csak minden maradna a régiben” mondogatjuk magunkban, miközben tapasztalatokon alapuló szilárd felismerésünk, hogy körülöttünk mindig minden változik, és mi magunk sem vagyunk kivételek ebben.

4. Az állandóságtól való szorongás. Vagyis a Másik tér-nyerésétől való félelem. Annak a félelme, hogy társunk ránk telepszik, nem hagyja meg saját kifutási pályáinkat, az ő szabályrendszerét kényszeríti magunkra.

Egy másik teológus, Fritz Kunkel viszont a páros hatalmi harcokban részt vevő személyiségeket tipizálja négy pontban.

1. a Sztár: ő csodálatra vágyik, mások hódolatában és dicséreteitől várja azt a hiányzó részt, amit önmagán belül hiába keres

2. a Csimpaszkodó: ő képtelen önálló döntésekre, kizárólag a Másik megerősítésében, irányításában tud létezni, partner-függő

3. a Teknőc: ő az, aki védelmet és biztonságot keres minden kapcsolatában. A legkisebb ellenállás útját

467

választja, a pénzért és hatalomért házasodik, aztán ezek megszerzésével begubózik teknőpáncéljába

4. a Néró: ő leplezetlenül törekszik a hatalomra, az irányításra, nyílt dominanciára. Akkor van bajban, hogy ha hasonló ambíciójú partnerre akad. Egyébként ő azonosul leginkább kifelé mutatott személyiségével, az ajtaján csillogó réztábla, a garázsban parkoló szuper-autó és öltözéke minden kihívó kelléke harsogja, hogy „ez vagyok én”.

Ez a tipizálás, mint minden társa, nem feltétlen tiszta személyiségeket takar. A jellemek általában bonyolult hálózatokat alkotnak, amelyekben akár minden fajtából megtalálható egy csipet, csak mennyiségükben és sorrendjükben különbözve egymástól.

Már ez a kétszer négyes kis pontocska is elég lenne ahhoz, hogy párkapcsolatainkban olyan vékony rétegen lavírozhassunk, mintha olvadó jégréteg lenne az. De akkor még magán élményekből ki is egészíthetjük ezt a mintát olyan egyéb félelmekkel, mint például a Másik családjától való félelem, (anyóstól való félelem),az Én meg-nem-felelésemből való félelem, az önbizalomhiány vagy az önleértékelés vermei és így tovább.

És ezek után még csodálkozunk, hogy törött szárnyú kacsaként bukdácsolnak a párkapcsolataink?

A félelem és a szeretet összefüggésére az ún. szociopata emberek jelenségében érhető tetten legjobban. Mint köztudott, az ilyen embertársaink egész élete önnön mély és nyomasztó szorongásairól, és azok elhárítási manővereiről szól. Vagyis ők megrögzött félelem-

468

emberek. De azt is tudjuk róluk, hogy ők azok, akiknek nagyon komoly kapcsolatteremtési problémáik vannak. A legalapvetőbb emberi kapcsolatok megteremtése is nehézségeket jelentenek számukra.

És az ő példájuk lehet intő jel mindenki számára, mert arról szólnak, hogy a félelem és a szeretet tényleg egy lapon említhető fogalmak. Ha sikerülne szívünkben a szeretetet megteremteni, akkor nyíltakká és őszintékké válhatnánk. Erőinket a Másik szolgálatába állíthatnánk. Nem mártíromsággal, és különféle gyanús önfeláldozásokkal, hanem a szeretet tiszta erejével, ami, ha tényleg tiszta, nem tud hamis, csakis természetes és önzetlen lenni.

A szorongásainkat nem lehet kisöpörni, mert azok hozzánk tartoznak. Viszont arra van lehetőség, hogy háttérbe szorítsuk őket, tompítsuk élüket, halványítsuk vakításukat, a szeretet átalakító erejével.

Ez már lassan úgy hangzik, mint egy olcsó szentbeszéd. De a szavak már csak ilyenek. Túl sok minden tapad hozzájuk, ahhoz hogy pontosak és kifejezők legyenek. Mégis ezt a javaslatot adja a párkapcsolatra és minden emberi kapcsolatunkra a tudomány, és belső spirituális hangunk egyaránt. Ezért érdemes ezt megcélozni. A szeretetet.

Szóhorror (Patrícia Evans: Szavakkal verve... című könyve

alapján)

469

Minden testi erőszakot szóbeli bántalmazás előz meg.

A szóbeli erőszak nem okoz látható sérüléseket, mégis maradandóbb nyomokat hagy az emberben. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a kérdőívekből, amiket bántalmazott nők töltöttek ki. Állításuk szerint a verbális bántás ugyanolyan fájdalmas, sőt, fájdalmasabb, mint annak testi változata.

A szóbeli erőszak mindig kivált testi tüneteket. Ilyeneket mondtak a bántalmazottak: „megfájdult a gyomrom”, „összeszorult a torkom”, „mintha kést szúrtak volna a szívembe”, „azt hittem, összeroppanok a szavak súlya alatt”. A szakirodalom úgy tartja, hogy „az erőszak onnan ismerhető fel, hogy fájdalmat okoz az áldozatnak.”

A párkapcsolatokban a szóbeli erőszak egyértelműen társadalmi nemi szerepekhez kötött jelenség. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy kizárólag férfiak követik el, rengeteg ocsmány szájú nőtársunk is van. Tény azonban, hogy a férfiak kimutathatón nagy előnyt szereztek ezen a téren. Másrészt pedig a férfiak nem élnek olyan fajta félelemben a nőkkel szemben, mint amilyenben a nők élnek az erőszakoskodó férfiakkal szemben.

Sok nő nincs is tisztában vele, hogy erőszak áldozata. Abban a téves hitben él, hogy így van ez rendjén, a férfi már csak ilyen, nagyszájú, kicsit durva, olykor szadista, de hát „férfiból van”.

Ez hatalmas tévedés. Először is a férfi-létből nem következik egyenesen az erőszak Másrészt az erőszak

470

lehajtott fejjel való elfogadása egy rossz társadalmi beidegződés folyománya, aminek már rég lejárt a szavatossága.

Nem árt tudni: „ha az elhangzott szavak vagy az adott attitűd gyengíti, sérti vagy lebecsüli a másikat, akkor már erőszakról beszélünk.” Sőt! „Verbálisan bántalmazó tagadásnak” minősül, ha valaki következetesen „elfelejt” olyan eseteket, amelyek erősen hatottak a másikra. Ha például Jóska az Istennek sem emlékszik arra, hogy az előző szombat estén a sárga földig leordította Juliskát, akkor már ezzel is az erőszak egy fajtáját gyakorolja. Ez azért meglepő, nem?

Mert ebben a pillanatban nők százai kaphatnak a fejükhöz: de hiszen akkor én erőszak áldozata vagyok!

Annak felismeréséhez, hogy lebecsül bennünket valaki, önbecsülés szükségeltetik. Ezt a furcsa ellentétet mindjárt feloldom egy példával. Vegyünk egy klasszikus esetet: egy férfi ordibál egy nővel, pocskondiázza, megalázza. Az a nő, akinek nincs önbecsülése, arra gondol ilyenkor: „Jóska azért kiabál velem, mert rosszul csináltam ezt vagy azt, mert feldühítettem, mert nem tettem kedvére.” Akinek van önbecsülése, az így okoskodik: „Jóska, most rám zúdítja saját dühét. Azonnal szólok neki, hogy hagyja ezt abba, mert így nem lehet viselkedni.”

Senkinek nem kell eltűrnie, ha bántják. Egy filozófus ezt írja: „látni vagy elveszni”. Szerinte ez a két alternatíva létezik a világmegismeréssel kapcsolatban. Ne csukd be a szemed Te sem! Vedd észre, ha bajban vagy, és ne hagyd

471

magad! Ne engedj az erőszaknak utat! Láss, és nem fogsz elveszni!

Ha a következő teszt két kérdésére igennel feleltél, akkor már elmondható rólad, hogy erőszak áldozata vagy, voltál.

1. Partnered hetente többször dühös rád, ingerült veled, pedig Te semmi okot nem adtál és meg is lepődsz minden alkalommal.

2. Amikor megpróbálsz fájdalmaidról beszélni a társaddal, elutasításra találsz, de legalábbis úgy érzed, hogy nem oldottatok meg semmit. Nem vagy boldog vagy megkönnyebbült egy-egy ilyen beszélgetés után.

3. A partnereddel szemben gyakran érzed magad frusztráltnak.

4. Főleg a kapcsolat kommunikációja miatt vagy feszült.

5. Gyakran eltűnődsz: „Mi velem a baj?”6. Gyakran gondolsz arra is: „Önálló embernek tart

engem a partnerem?”7. A partnered ritkán vagy sohasem osztja meg veled a

gondolatait.8. Partnered állandóan ellenkező véleményen van, és

azt gyakran hangoztatja is.9. Sohasem mondtad még partnerednek: „Állíts le

magad!” „Ezt fejezd be!”10. Amikor beszélni próbálsz partnereddel, ő ideges

lesz, és ilyesmiket mond: „Fogalmam sincs, miről beszélsz!”

472

Szoknyaszertartás (Jang Ercsö Namu: Búcsú Tóanyánktól című könyve

alapján)

Egyszer volt, talán ma is van

Valahol a Jangce folyó partján él egy kicsi, harminc ezer lelket számláló közösség, a moszók közössége. Főként arról lettek híresek, hogy elutasítják a házasságot. Szigorúan az érzékek és a kölcsönös szerelem alapján kötnek kapcsolatokat, és csak addig, amíg érzékeik és kölcsönös szerelmeik így akarják.

Az ő társadalmukban terjedt el egy különös szertartás. Amikor a kislány nagylánnyá érett, egy ceremónián esik keresztül. A végén egy hálószobát kap, ahol háborítatlanul fogadhatja azt a szeretőjét, akivel hálni akar. Megmossa hosszú haját, felfrissíti ágyneműjét, és kiteszi az asztalra nemzeti italukat (egy kölesből készült bor-féle). Ha pedig megunja társát, kiakasztja a fiú tarisznyáját az ajtóba. Ebből mindenki ért, nem kellenek magyarázkodások és különösebb mea culpák. „Tarisznyából” ért az ember.

A nagy nap előkészületei

A moszók három disznót vágnak le. A harmadikat egy bizonyos szertatáson. Érdemes megjegyezni, hogy ők a disznó minden részét hasznosítják. A húsa mellett csontját, bőrét sem hagyják veszendőbe.

473

A disznó elkészítése után nekilátnak a hagyományos ételek készítésének, s ahogy az egy bármely hagyományos háztartásban is szokás: a lakás rendbetételének.

Ekkorra áll készen a lakás a vendégsereg fogadására, amelyet a rokonok és a meghívott lámák jelentenek. A lámák a tűz áldozathoz szükséges ereklyékkel lépnek be. Minél több vallási vezető vesz részt a szertartáson, annál emelkedettebb és fenségesebb a hangulat.

A lámák dalokat kántálnak. Halk duruzsolásukat néha a teli tüdőből megfújt tengeri kagylók búgása szakítja meg. Arra kérik az isteneket, hogy hosszú életet és számtalan gyereket adjon a nővé serdült lánynak.

Ez alatt szép lassan benépesül a nagyszoba. Minden vendég hoz magával valamilyen apróságot, amit egy kosárba helyez el.

Aztán körbeülnek és teát vagy bot szürcsölgetnek. Körbejár egy tálca, rajta napraforgó mag, körte és dió. Tűlevelekkel és pattogatott kukoricával díszített tálcákon kínálják a vendégváró italokat.

A tűzre zsályát dobnak és füstölőket gyújtanak.

Lányos készülődés

A moszók hosszú, fekete hajukat tartják nőiességük legfőbb jelének. Ezért érthetően nagy gondot fordítanak

474

ápolásukra. A beavatás előtti héten minden áldott nap hajat mosnak. Aztán bekenik jakvajjal, hogy minél csillogóbb, fényesebb legyen. Póthajat is raknak rá, jak farkának szőrből, selyempántlikával és szalagokkal hosszabbítják.

A bőrük ápolására is az univerzális jakvajat használják fel, ezzel puhítják megrepedt, kérgesedett talpukat és bársonyosabbá bőrüket.

A nagy nap előtti éjszakán lehetőség szerint korán fekszenek.

Kell másnapra az energia, na, meg a szépség szempontjából sem mellékes a jó alvás. Épp mint a menyasszonyoknál.

A beavatandó lányok a kakas kukorékolása előtt kelnek, hisz napkeltére illő elkészülni. Először az anya, aztán a lány hajbókol háromszor a felkelő nap előtt. A hajbókolásnak ezzel még nincs vége, a nap folyamán többször is elvégzik, a szertartás előírásainak megfelelően vagy a vendégek vagy a lámák felé.

A moszó „anyaszobákban” két oszlop található, amelyek tiszta és szép jelképei a férfi és nő harmonikus kapcsolatának. Ennek megfelelően egyik neve nőoszlop, a másiké meg férfioszlop. Ezek tartják a szoba fedelét és az eget is.

A lányt a nő oszlophoz kísérik, ahol a disznó és kukoricák mellett már vár rá egy öltözet vadonatúj. Az

475

európai fül számára értelmetlen kellékek rendeltetése mindjárt kiderül.

De előbb egy mese.

A kutyákról szóló mitikus történet

Amikor már mindenki összegyűlt, aki számít, és minden készen áll, ami fontos, kezdetét veszi a szertartás.

Furcsa mód a kutya behívásával kezdődik. Alaposan megvendégelik mindenféle földi jóval, ezáltal emlékezve az emberről és állatról szóló mitikus történetre.

E szerint az ősidőkben együtt élt állat és ember, örök életben örvendezve. Azonban ahogy telt-múlt az örökkévalóság, egyre többen lettek, és egyre kevesebb helyre szorultak. A helyhiánynak veszekedés, civódás lett a vége. Hamarosan az égig ért hangos perpatvaruk, megzavarva a Nagy Menny nyugalmát.

Ekkor döntött úgy az égi vezető, hogy megvonja az örök életet tőlük. Azon túl mindenki halandóvá vált.

Mivel felelősséget nem akart vállalni az élettartalomért, a következőképpen járt el. Csak kimondott egy számot, és várta, ki jelentkezik előbb. Aki elsőként felbukkant, azé volt az említett szám.

Amikor kibökte: „hatvan év”, nyomban a kutya jelentkezett. Az emberi lény lomha volt és lassú, neki csak a tizenhárom jutott.

476

Utána hiába fordult panasszal a Nagy Mennyhez, az csak a vállát vonogatta: „Menj, és próbálj egyezkedni az állatokkal!”

És így is lőn. Az ember felkeresett mindenféle tücsköt-bogarat, hogy cseréljen vele. De egyetlen állat sem állt kötélnek. Míg végül a kutya, aki még mindig szerette az embereket, ráállt a cserére. Így kapott az ember hatvan földi évet, és a kutya tizenhármat.

A szertartás pikáns befejezése

A mese után a lány levetkőzik, és anyaszült meztelenül fordul a vendégsereg felé. Egyik lábbal a disznón, a másikkal a kukoricán megállva. A rokonság gyönyörködve legelteti szemét a fiatal testen, és elégedetett konstatálja szépségét.

„Nézzétek e szemeket, mint égen a csillag. Nézzétek eme arcot, mint a hold. Nézzétek a kebleket, mint gömbölyded, érett barackok.”

A vendégsereg még egy utolsó dalra fakad, amiben a nő szépségét és a férfi erejét dicsőítik.

Az anya lehúzza jade karkötőjét, amit örökké viselt,(és amit ő is anyjától örökölt) megcsókolja, megérintette vele a homlokát, és lánya bal csuklójára húzza.

Az pedig meghajolt az anyja előtt, majd minden vendég előtt. Végül a láma fejéhez érinti az imakönyvet, majd

477

átlapozza a homloka felett, így biztosítva, hogy elméjébe vándoroljon a sok bölcsesség.

A virágszobában

Virágszobának nevezik azt a helyiséget, ami minden tizenhárom évet betöltő lánynak jár. A szoba falán még ablak is található, ami arrafelé nem annyira egyértelmű lakás-tartozék. Benne egy ágy és egy kandalló. Jár hozzá egy kis erkély is Vagyis minden adott, ami kell egy kis romantikához.

De a beavatott ilyenkor még zavarodott. Minden új, és minden ismeretlen. Hirtelen minden más perspektívát kapott. S hogy mit érezhet ilyenkor egy lány?

Nagyjából olyasmit, amiről az író számol be.

„Volt hosszú szoknyám és volt saját hálóm, mégsem tudtam, mit jelent nőnek lenni. Mielőtt ráakadok szeretőmre, aki szívesen énekel majd velem, meg kell tanulnom tréfálkozni és helyesen viselkedni, ha magamra akarom vonni a férfiak figyelmét. Be kell gyakorolnom a járást, amelyet anyám mutatott. Meg kell tanulnom úgy ülni, mint egy öntudatos nő. S lehet, hogy kissé lágyabb hangon kell majd beszélnem.”

Tűsarkúban hátrafelé (Cheryl Banard-Edit Schlaffer Tűsarkú cipőben

hátrafelé című könyve felhasználásával)

478

A cím sajnos nem saját találmány, viszont roppant eredeti. Egy német szerzőpáros adta ezt egyik könyve címének, arra utalva, hogy a nők is ugyanolyan sikereket érhetnek el, mint a férfiak, csak nekik egy kicsit több akadályt kell leküzdeniük, mint ellenkező nemű társaiknak.

Miről is van szó? Miért kerül a nőknek tízszer annyi erőfeszítésébe elérni ugyanazt a teljesítményt?

A szerzők szerint ennek több oka is van.

Az első mindjárt a sztereotípiákban rejlik. Abban a hagyományrendszerben, amit a nő nehezen emészthető falatként örököl elődeitől. A női szerepvállalás pontosan kijelöli a bejárandó utakat: egy nőnek szülnie kell, rendíthetetlenül nevelnie, példaadó anya- és feleségként helyt állnia mindazokon a színtereken, amelyek ezekhez a szerepekhez kötődnek: a munkahelyen, a lakásban, a tűzhely mellett és az ágyban.

Némileg ebből fakad az az attitűd, ami homogén lepelként ráborul a női társadalomra. Az a tulajdonság, amely késleltetésre rendezkedik be: a nők nagy része csak harmincas éveiben eszmél, amikor már van egy házasság és legalább egy gyerek mögötte, hogy hiszen útközben elhagyta valahol a kezdeti céljait. (A gyerek és a házasság projekt napjainkban, mint köztudott, erőteljesen kitolódott) E felismeréssel egy időben sürgetően jelentkezik a kényszer, megtalálni azt. Megvalósítani a gyerekkori, vagy lánykori rózsás álmokat.

479

„A nők élettörténetében nem az a legnyomasztóbb, hogy olyan hosszú időbe telik, míg valamilyen belátásra térnek, míg már tudják, mit akarnak, és tudatosságra törnek. A nyomasztó az, hogy sokszor már a kezdetektől fogva tudnak mindent, mégis mindig hagyják magukat eltéríteni.”

Jellemzőbb azonban az, hogy nem körvonalazottak terveik. Amikor a férfiak már pontosan feltérképezték, mit akarnak, merre induljanak, milyen állomásokat kell elérniük, addig a nők csaponganak a különféle reális, vagy illuzórikus elképzelések között. Mint ahogy vergődnek a szülők, a környezet elvárásai és saját ambícióik között, vagy mint ahogy gondot okoz a normák kislányos engedelmességgel való követése a saját, ezzel ellentétes késztetéseikkel szemben.

Nagyon karakteres a férfi és a női lélek különbsége ebből a szempontból. Amikor karriert befutott nőket kerestek meg, hogy faggassák őket sikereik mibenlétéről, akkor azok hárították minősítésüket. Nem akartak „karrierista nő” címkét kapni. Különféle szerencsére, csodákra, babonákra, sorsszerű fordulatokra utaltak és mindenképpen kisebbíteni szándékoztak szerepüket. Szemben a férfiakkal, akik határozottan és büszkén zsebelték be az elismeréseket, és semmi kétséget nem hagytak a felől, hogy mindent, amit ők elértek, az kemény és szívós munkájuknak, na, meg személyiségjegyeik remek kombinációjának köszönhető.

A két fél eltérő gondolkodásmódját kiválóan szemlélteti a következő párbeszéd. Az ambícióktól eredendően

480

duzzadó férj így szól a feleségéhez: „Célozd meg a Holdat. Ha elhibázod, akkor sincs nagy vész, a legrosszabb esetben a csillagokon landolsz.” S mi az erre adott tipikus női válasz? „Na persze, felnyársalva az egyik ágán.”

A nők több mindentől félnek - fogalmazza meg tapasztalatait Zdiarszky asszony, aki karrierista nők számára vezet hatékony kurzusokat. Félnek a közvéleménytől és a férjük véleményétől. Mindig magukban keresik a hibát, szinte lubickolva az önvádak lehúzó tengerében. Mivel utálják a konfliktusokat, mindenféle engedményre képesek, csakhogy elkerüljék azokat. A nők nagyon jól zsarolhatók rossz hangulattal. Inkább kivárnak, nem kockáztatnak semmit. A „szeress engem” és a „ne haragudj rám” vezérelvei között lavírozzák békekötésre hajlamos hajóikat egy életen keresztül. „A nőket, mint az elszabotált rakétákat, hibás kilövésre programozták be.”

Érdekes kísérletet végeztek a női gondolkodásmód prezentálására. Adott volt egy történet: „Anna orvostanhallgató. Egy fontos vizsga eredményeit fürkészi a hirdetőtáblán. Kiderült, hogy magasan a legjobb eredményeket érte el.”

Ennyi. Innen kellett folytatni, kiteljesíteni, befejezni a történetet. A végkifejlet borítékolható.

Hát igen. A többség teljesen leírta Annát. A folytatásban rémséges szerepeket osztottak rá a női történet-faragók. Pocsék házasság alanya volt, rablógyilkosság

481

elszenvedője, boldogtalan életút végigjárója, szóval tömény kudarc egy rakáson. Ötvennégy százalék horror jutott szegény kis Annának.

A nők nem mertek szép jövőt álmodni egy sikeresnek induló sorstársuknak.

Azért a helyzet fokozatosan és reményt keltően enyhülni látszik. Egyre több nő lép a karrier útjára.

A szerzők szerint társadalomtörténeti szempontból a mai karrierista nők legjobb analógiáját az amerikai feketék adják. Az ún. black bourgeoisie hasonló utat futott be, mint amin most lépdelnek a feltörekvő nők. A feketék egy része minden erejével, élete minden szegmensével bizonyítékokat tálalt a nagyközönség elé. Az iskolai végzettségével, szellemességével, ruházatával, viselkedési szokásaival demonstrálta, hogy éppen olyan civilizált tud lenni, mint a fehér ember.

A karrierista nő a teljesítményét teszi a legelső helyre. Első a munkakezdésben és utolsó a munkavégzésben. Öltözködése feltétlenül drága, de időtlen, feltűnésmentes. „Invesment dressing”-nek nevezik ezt a stílust. Sohasem a nőiességét hangsúlyozza, hanem az eszét, a tájékozottságát, a tettre készségét. Olyan tulajdonságokat igyekszik kidomborítani, amik eredendően férfi privilégiumok, de amikkel ő is prímán manipulál: határozottság, kezdeményező készség, vitára való hajlam.

Bárki betöltheti ezt a szerepet. Különösen azok, akik komolyan veszik a szerzőpáros intelmét: „Ha a nőknek

482

csak egyetlen tanácsot adhatnánk, akkor az így szólna: ne sodródjatok holdkórosan, mindig a közhelyek világában!” Akinek inge, vegye gyorsan magára!

(A cikk történetéhez hozzátartozik egy érdekes momentum. A több száz cikk közül, amit leadtam ennek a portálnak, ez az egy volt az, amivel problémák adódtak. Már nem emlékszem pontosan, miben nyilvánult ez meg, de azt tudom, hogy nem tetszett, talán nem is közölték. A teljességhez talán hozzátartozik az a nem elhanyagolható tény is, hogy a szerkesztők többsége férfi volt )

Van élet 40-en túl? Van élet 40-es méreten túl? (Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve

felhasználásával)

Ez valós kérdésként merül fel minden olyan emberben, aki közelít a rémségekkel riogató korhoz, vagy aki fiatal ugyan, de mélyebb színekkel festegeti jövőképét.

Tudjuk, hogy ebben a korban a nő szekerének rúdja kifelé áll a munkaerő piacon: nem kívánatos személlyé zsugorodnak össze. A férjek nagy része pedig éppen ezt a korosztályú feleségállományt cseréli fel frissebb húsra, nagy előszeretettel.

A 38 fölötti ruhaméreteket némi gyanakvás és szájelhúzás kíséri, és a nyomában lihegő szépség ipar fenevadja. Amint arra alkalmas áldozatot talál, beveti magát, és elutasíthatatlan ajánlatait teríti a tanácstalan túlsúlyosok elé: fogyasztó pirulákat, gépeket, edzéseket,

483

műtéteket kínál, korlátlan számban és korlátlan agresszivitással.

A Vogue egyik szépségrovat-szerkesztője szerint a városi nők akár jövedelmük egyharmadát is képesek szépségápolási mizériáikra fordítani, mert ezt szükséges és nélkülözhetetlen befektetésnek tartják. Vannak olyan szerencsés munkavállalók, ahol a munkaszerződésben biztosítják számukra divatos ruhákat és a szépségápolásuk egy részét. (ne felejtsük el, hogy nyugatról van szó!)

De miért is ne költenének vagyonokat magukra, ha erre kényszeríti őket a társadalmi nyomás. Ha akarnának, sem tudnának kibújni a tömegtömjénezés alól, ami a környezet, a közhangulat vagy a média világából árad feléjük. Dalma Heym, aki két női magazinnak is főszerkesztője, elismeri, hogy a nők alapos retusáláson esnek át, mielőtt címlapképpé tárgyiasulnának. Mostanára az olvasóknak fogalmuk sincs, hogy néz ki mondjuk egy negyven éves nő nyomtatatásban, mert cirka húsz évesnek láttatják. Ha ezek után belenéz a tükörbe egy hús-vér negyvenes nő, első gondolata az, hogy „te atyaúristen, hogy nézek én ki”, de ezt követően rögtön a második: „azonnal cselekednem kell!” Ide nekem egy kozmetikust, plasztikai sebészt, terapeutát, kinek mit, elhasználtsági szint és pénztárca függvényében. Dalma Heym szerint a kor letörlése az arcukról olyan, mintha a feketéket pozitívan ábrázoló összes képet automatikusan kivilágosítanának.

484

A Playboy Club munkaerő rangsora talán nem általános, de mindenképpen tanúságos. A pincérnői állásra jelentkezőket a következő fiókokba katalogizálta.

Az első dobozba kerülhettek azok, akik hibátlan szépségűek, mind alakra, mind arcra, mind ápoltságra való tekintettel. A második „csak” a „kivételesen szép” címet nyerhette el. A harmadik a kevésbé hangzatos „határeset” minősítést jelentette. Esetleg öregszik, esetleg csúnyácska, talán több mint ötven kiló vasággyal, de „hibái” korrigálhatóak. Az utolsó, emberszámba már alig vehető fiókon ez állt „elvesztette nyuszis külsejét”. Na, aki ezt a minősítést kapta, annak nem hagytak sok gondolkodási időt, máris felhúzhatta a nyúlcipőjét, és tovább nyargalhatott egy olyan helyre, ahol nem a külső szerint történik a felvétel. Már ha talált ilyet egyáltalán.

A nyolcvanas években nagy port vert fel Ingreed Feel esete, akit a National Airlines elbocsátott azzal a hajmeresztő indokkal, hogy súlya két (!) kilóval meghaladta a kívánatost.

Köztudott, hogy a modellek nagy százaléka anorexiában szenved. Viszont kevesebbet beszélnek a táncosokról, akik 38 százalékát érinti ez a munkahelyi ártalom. Az átlagos manöken, táncos vagy színésznő soványabb a lakosság 95 százalékánál.

A kérdőívek tanúsága szerint bármely pillanatban, amikor megkérdezik őket, a nők 25 százaléka éppen fogyókúrázik, 50 százalékuk pedig épp befejezi vagy megtöri fogyókúráját, vagyis bármely spontánul

485

kiragadott pillanatban durván a nők 75 százaléka valamilyen korrelációban van a fogyókúrával! Ahogy egy pszichológus találóan megfogalmazta: a nőknél normatív rögeszmévé vált a fogyókúra, egy nemzetközi szinten tárgyalt végeérhetetlen passzióvá.

Pedig C. P. Herman kutatatási alapján a rendszeres és hosszan tartó kalóriamegvonás negatív mérlege egy olyan személyiség, aminek fő pillérei a passzivitás, a szorongás, és az érzelgősség.

Míg a régi szép időkben az erkölcsileg kifogásolható lány számított „bukottnak”, ma könnyen ráragasztják ezt a címkét azokra, akik a fogyókúrás kísérleteikben vallanak folyamatosan kudarcot. Míg akkor a férjeiket csalták meg, most a fogyókúrában csalnak. A rózsafüzér kalóriaszámlálóvá alakult át. Régen a szűzhártya állapota volt közösségi érdek, ma az elhízás állapota és foka.

486

KÖNVYÉRDEKESSÉGEK

Kuriózumok a könyvek piacán

Ami a terjedelmet illeti

Ismerjük a kifejezést: „barokkos cím”. Valóban a barokkban terjedt a címadás rangkórsága, aminek rekordja az a 43 (!) soros cím, amiben szerzője több mint ezer oldalon szidja a színészeket.

Noha a sorok számát tekintve elbújhat elődje mögött, de tartalma miatt mindenképpen említést érdemel az a megtévesztő cím, aminek az írója az emberi gyöngeségekre hívja fel nagy találékonysággal a figyelmet: „Pum bididi, pum, pum, pumi, trarará, trarará, rá, rá! Mi az újság? Mit dobolnak? Mit trombitálnak? Furcsa férgekről van szó, amelyek mostanában mindenfelől előmásznak, akár a rút toportyánférgek!”

Ha a legkisebb könyv után kutatnák, alighanem a Cicero által emlegetett „könyv” vinné el a pálmát: állítása szerint létezett egy dió, amibe beleírták az egész Iliászt (15686 verssor).

Természetesen születtek megalomániás kísérletek is. Méghozzá magyar elméből: Vajnai Lajos, Amerikában élő hazánkfia pár évtizeddel ezelőtt fogott a grandiózus kísérletbe. Kerek két évig dolgozott mesterművén, a

487

biblia felnagyításán. Az eredmény három méter magas, öt mázsa súlyú, 8048 oldalból álló könyvóriás lett. Sajnos, a rövid életű szenzációnak semmi folytatása nem akadt.

Emberbőrbe bújtatott könyvek

Hihetetlen, de igaz.

Egy ideig csak suttogtak róla, később bizonyítást nyert: Robespierre ideje alatt Meudon-ban cserzőgyárat működtettek. Ide azt a nem kevés holttestet szállították, akik a forradalom idején bitófa alatt végezték. Bőrüket kikészítették, és jó minőségű borjúbőrként árusították. (Mondjuk ez dajkamese ahhoz a rémséghez képest, amiről Szendi Gábor ír a kannibalizmus kapcsán: állítólag emberek belső szerveiből készítettek ínyenc májpástétomot az oroszországi éhínségek idején.)

Így adódott, hogy sok ember, aki a politikába mártotta magát, egy könyvespolcon végezte.

De nem kellett feltétlen politikusnak lenne abban az időben, hogy nyaktiló alá kerüljön az ember.

A pletykák szerint Saint-Just szerelmi lángolását csúnyán lehűtötte egy lány. Amiért viszont csúnyán meg is lakolt. A kikosarazott hősszerelmes vérpadra juttatta a lányt. Ezek után készíttette ki a lány bőrét, és nadrágot csináltatott belőle. Végső soron ő győzött tehát: mégiscsak magára húzta a lányt, ha nem is az eredeti terveknek megfelelően.

488

Martalékká vált könyvek

Volt idő, amikor egy-egy könyv mondanivalóját az ördögtől valónak tartották, és ennek szellemében bántak is vele.

Servet, aki teológiai írásaiban letért a dogmák kijelölt útjáról, hamar a hatóságok kereszttüzébe került. Végül a pokol tüzébe is. A bírói ítélet szerint a szerző könyveivel együtt elégettetik. Az 1553-ban végrehajtott ítélet két teljes óra hosszat tartott, mert a szél minduntalan elhajtotta róla a lángot.

Voltak ennél megdöbbentőbb ítéletek is, szintén a „sötét középkor” idejéből. A dolog abból az agyafúrt ötletelés-ből indult ki, hogy vannak lélekmérgező könyvek. Na, már most, kézenfekvő, hogy ha mérgezőek, akkor mérgeződjön meg az is, aki csinálta. A végrehajtás legkézenfekvőbb módja pedig az, hogy a szerző egye meg a destruktív termékét szőröstül-bőröstül, akarom mondani papírostul-festékestül. 1643-ban a szerzőt választás elé állították: vagy megeszi renegát röpiratát, vagy fejét veszik. Mivel hősünk kényesebb volt fejére, mint a gyomrára, az előbbi mellett döntött. Pláne, hogy a jóságos bírák még engedményt is tettek: belefőzhette levesébe az inkriminált lapokat.

Különleges könyvek

A régi könyvek kötése éppen olyan fényűzően hivalkodott, mint a legpazarabb asszonyi köntös. Némelyik úgy meg volt pakolva ékkövekkel és

489

drágakövekkel, hogy valóságos ereklyévé vált. Firenzében őriznek egy könyvet, amihez a legügyesebb műasztalossal készítettek tartót. Ennek ajtaját híres festővel pingáltatták ki. A hozzá való kulcsot egy udvari tisztviselő őrizte, megtekintéséhez csak külön ceremónia után kerülhetett sor.

Erre a tisztségre mindenképpen rászolgál az az 1815-ben megjelent darab, amelynek címe: A szélkakasok lexikona. A furcsa kis mű névsorban sorakoztatja fel azokat a közéleti szereplőket, akik nem tartottak ki makacsul az elveik mellett, hanem a szélkakas irányába fordulgattak. Mindegyik név mellett annyi zászlócska, ahányszor megtörtént ez a pálfordulás.

Ezek után száz emberből kilencvenkilenc biztos ugyanarra gondol: micsoda vaskos kötetet lehetne napjaink köpönyegforgatóiról megszerkeszteni! Na, és hány zászló kellene hozzá?

490

TARTALOMJEGYZÉK

AZ OLVASÓRÓL - 3 -

KEDVENCEK - 6 -

Allende, Isabel: Aphrodité - 6 -

Allende, Isabel: A szerencse lánya - 10 -

Allende, Isabel: Lelkem, Ines - 13 -

Allende, Isabel: Zorro - 17 -

Bíró Yvette: Futó - 21 -

Bodor Pál: A lány, aki nincs - 25 -

Bodor Pál: Egy fél élet - 27 -

Bodor Pál: Haldoklás anyanyelven - 28 -

Eugenides, Jeffry: Egy test, két lélek - 33 -

Hegedűs Géza: Előjátékok egy önéletrajzhoz - 37 -

Irving, John: Árvák hercege - 46 -

Irving, John: Fohász Owen Meanyért - 51 -

Lessing, Doris: A fű dalol - 56 -

Mazzantini, Margaret: Újjászületés - 60 -

Mazzantini, Margaret: Ne mozdulj! - 65 -

Nahai, Gina: A csend fátyla - 67 -

Salamon Pál: A Sorel-ház - 68 -

491

Schrobsdorff, Angelika: Te nem vagy olyan, mint más anyák - 78 -

Tyler, Anny: Vacsora a honvágy étteremben - 82 -

MAGYAROK ÉLETRAJZA - 85 -

Borgos Anna: Portrék a másikról - 85 -

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról - 93 -

Kovács Boglárka: Színház, szerelem - 97 -

Mensáros László naplói - 100 -

Tőrey Zoltán: Emlékirat a sötétségből - 108 -

Vámos Miklós: Márquez meg én - 113 -

KÜLFÖLDIEK ÉLETRAJZA - 115 -

Adamson, Joy: A fürkésző szellem - 115 -

Banier, Francois-Marie: Baltazar, a család szemefénye - 119 -

Barnes, Julian: Felfelé folyik, hátrafelé lejt - 125 -

Bergyajev: Önmegismerés - 127 -

Fortes, Susana: Robert Capára várva - 133 -

Girdoud, Francoise: Jenny Marx, avagy az ördög fe-lesége - 137 -

Hantzscel, Hiltrud: Brecht asszonyai - 141 -

Matuschek, Oliver: Stefan Zweig - 146 -

Mazzucco, Melania: Vita - 154 -

492

Nótári Tamás: Zarah Leander - 157 -

Seth, Vikram: Két élet - 161 -

Vonnegut, Kurt: Virágvasárnap - 165 -

EZOTERIKUSOK - 168 -

Abelar, Taisa: Absztrakt repülés - 168 -

Brunton, Paul: India titkai - 171 -

Brunton, Paul: Maharisi, az igaz mester - 175 -

Csögiam Trungpa: Sambala - 180 -

Gorissen, Burkhardt: Szabadkőműves voltam - 185 -

Klimeron, Aimen: Káma Púra: A gyönyörök városa - 192 -

Milne, Hugh: Bhagwan, a bukott isten - 197 -

Szepes Mária - Nemere István: Az élet örök - 206 -

Popper Péter: A nem értés zűrzavara - 208 -

Wallace, Amy: Életem Carlos Castanedával - 213 -

MAGYAR VEGYES - 218 -

Abody Béla: Emlékezetem pályája - 218 -

Bartis Attila: A vége - 219 -

Birnbaum Mariann: Láthatatlan történetek - 222 -

B. Élthes Eszter: Óda a szellemhez - 225 -

Gerlóczy Márton: Mikecs Anna Altató - 231 -

493

Karinthy Frigyes: Capillária - 236 -

Kovács Júlia: Az árva Mariska naplója - 238 -

Lengyel Nagy Anna: Fehér ember a lyukban - 241 -

Lévai Katalin: Karácsonyi égbolt - 243 -

Makkai Ádám: Az erő - 249 -

Márai Sándor: Béke Ithakában - 252 -

Rubin Szilárd: Csirkejáték - 256 -

Salamon Pál: Pál: Az utazás - 258 -

Shäffer Erzsébet: A szőlővirág illata - 260 -

Szabó István: Napfelkelte délben - 264 -

Szabó Magda: Szobotka, emlékek (válogatás) - 267 -

Temesi Ferenc: Bartók - 272 -

Végh György: Mostoha éveim - 276 -

KÜLFÖLDI VEGYES - 286 -

Hofmann, Maria Georg: A. Galajda, a balkezes költő színre lép - 286 -

Kaiser, Regina - Karlstedt, Uwe: Kódolt vallomás - 290 -

Keyes, Daniel: Szép álmokat, Billy! - 293 -

Lessing, Doris: Megint szerelem - 297 -

Maugham, William Somerset: Az ördög sarkantyúja - 302 -

McCarthy, Cormac: Az út - 305 -

494

Namu Jang Ercsö: Búcsú tóanyánktól - 312 -

O’Beirne, Kathy: A Magdolna nővérek - 319 -

Pamuk, Orhan: Új élet - 323 -

Riggs, Ransom: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei - 328 -

Rowling, Joanne Kathleen: Átmeneti üresedés - 332 -

Salinger J. D.: Franny és Zooey - 336 -

Saramago, José: Kicsi emlékek - 339 -

Sendker, Jan-Philip: Hazatérés - 343 -

Tucková, Katerina: Gerta Schmirch meghurcolása - 347 -

Tyler, Anny: Fekete bárány - 356 -

Wharton, William: Búcsú a szerelemtől - 358 -

Young, Paul: A viskó - 364 -

EMBER A SZENVEDÉSBEN - 369 -

Bone, Edit: Hét év magánzárka - 369 -

Dr. Szegő György: Egy ima két istenhez - 372 -

Koestler, Arthur: Párbeszéd a halállal - 374 -

Kuncz Aladár: A fekete kolostor - 381 -

KÖNYVEK ALAPJÁN ÍRT CIKKEK - 387 -

Akinek fáj az öröm ( Jelto Drenth A világ eredete című könyve alapján) - 387 -

495

A nő és a házasságtörés (Dalma Heyn A vágy csendje című könyve alapján) - 390 -

A szépség anyaszentháza és hazugságai (Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve alapján) - 394 -

Állati vonzalmak (Helen Fischer Miért szeretünk? című könyve alapján) - 399 -

Az öröm művészete (Csíkszentmihályi Mihály azonos című könyve alapján) - 402 -

Bal szemmel nézni a világot (Anne Dickson:Új hang című könyve alapján) - 406 -

Érzelmek szemétkupaca (Anne Dikson: Új hang című könyve felhasználásával) - 410 -

Férfiak az impotencia ellen (Steve Jones Y: a „dekadens” kromoszóma című könyve alapján) - 413 -

Hát én immár kit válasszak? (Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése című könyve felhasználásá-

val) - 417 -

Házasságról több szólamban (Madonna Kolbenschlag Búcsúcsók Csipkerózsikának című könyve fel-

használásával) - 421 -

Intimitás-felelős (Susan Maushart Asszonysors című könyve alapján) - 424 -

Kutatások, amik nem rengették meg a világot (Ran-schburg Jenő Egymást keresik című könyve fel-

használásával) - 427 -

Mit mond neked: Casanova? (Ráth-Végh István Sz-erelem, házasság című könyve felhasználásával) - 431 -

496

Mitológia, nők (Ráth-Végh István Szerelem, házasság című könyve felhasználásával) - 433 -

Sakk-recept (Bruce Pandolfini Ne bízd a véletlenre című könyve alapján) - 439 -

Stresszben különbözve (Dr. Marianne J. Legato Miért nem emlékeznek a férfiak című könyve alapján) - 443 -

Szenvedély az örökkévalóságig (John Gray Mars és Vénusz a hálószobában könyve alapján) -456-

Szerelmet akarsz? Varázsolj magadnak! (Müller Rózsa Szerelmi varázslatok és varázslatos történetek

című könyve felhasználásával) - 451 -

Szeretek vagy félek (James Hollis Édenterv című könyve felhasználásával) - 455 -

Szóhorror (Patrícia Evans Szavakkal verve... című könyve alapján) - 459 -

Szoknyaszertartás (Jang Ercsö Namu Búcsú Tóanyánktól című könyve alapján) - 462 -

Tűsarkúban hátrafelé (Cheryl Banard - Edit Schlaffer Tűsarkú cipőben hátrafelé című könyve

felhasználásával) - 467 -

Van élet 40-en túl? Van élet 40-es méreten túl? (Naomi Wolf A szépség kultusza című könyve

felhasználásával) - 472 -

KÖNVYÉRDEKESSÉGEK - 476 -

Kuriózumok a könyvek piacán - 476 -

497