1

Tartalom

REDIVIVUS – Fodor Ákos

Fodor Ákos: N. N. töpreng; A bot megrémül; Relaxáció; Figyelmeztető táblácska; Egy szó; Auditív teszt; Kínálat; Záróegyenleg ........................ 4Podonyi Hedvig: Búcsú helyett – Fodor Ákos halálára ............................................................. 7Tandori Dezső: Hát még akkor!; Változatok „fodorákos”-ra ................................................ 12Révbíró Tamás: Visszhang, szétgyűrűzőben (esszé) ............................................................... 14Szepes Erika: Az üvegdiák, avagy az új szenzibilitás (tanulmány) ....................................... 16Falcsik Mari: Gyászolom; Már tudom; Három haiq Fodor Ákosnak ajánlva ..................... 32Két költő különös barátsága – Fodor Ákosról Zalán Tiborral beszélget Onagy Zoltán ........................................................................................................... 34Géczi János: .... törek. .................................................................................................................... 39Marno János: Egy sivatagi órán .................................................................................................. 44Vihar Judit: SMS-ek a túlvilágról ............................................................................................... 45

ÁTJÁRÁS – Nedeljko Terzić

Nedeljko Terzić: Az egzisztencializmus paradoxona (esszé, Kovács Jolánka fordítása) ......... 48Nedeljko Terzić: 14 vers az Ínség és keserűség ciklusból (Kovács Jolánka fordításai) ............ 51

LYRA Hungarica

Marno János: Holott; Merülő labirintus ....................................................................... 60G. István László: Kőedény ........................................................................................................... 61Szauer Ágoston: Révület; Most ................................................................................................... 62Zsille Gábor: Visszhangzik; Összerakható ................................................................................ 63Oravecz Péter: külső zseb; hazatérés .......................................................................................... 65Gál Sándor: Egy alkonyat örvényei; Ikrek ................................................................................ 66Fellinger Károly: mert; Cseresznyefüggő ................................................................................. 68Balázs F. Attila: mementó; szabadság; szépségvadászat ....................................................... 69Király Farkas: levélkék túlról ...................................................................................................... 70Balázs Imre József: Készülődés; Illatok; Szótlan; Összegömbölyödő zene ........................ 71Izsó Zita: Azonosság; Érkezés; Vendégség .................................................................................. 72Lázár Bence András: Béke van .................................................................................................. 74Svébis Bence: E.-ről ennyit; Ad hominem ................................................................................. 76Evellei Kata: Heg; blue (with a chance of white) ...................................................................... 77Fenyves Marcell: Ikarobótosz Attilosz vagy az elkúrt utas; Izomország ............................. 79Fecske Csaba: Napfény felel; (A nap még füstölög…) ............................................................. 82Birtalan Ferenc: A másodálmok; Ezerkilencszázötvennégy július negyedikén ................. 83Bíró József: Keresztül; Termőre fordul; Nemzetben ............................................................... 86Nyilas Atilla: Skorpió .................................................................................................................... 87Láng Eszter: Napló tükörben ...................................................................................................... 89Suhai Pál: Csalódások; Ember és szúnyog; Nyárvég ............................................................. 93Tornai József: Perceink réztáblája; Egy inghez ....................................................................... 96

Ta

rta

lom

2

Belső borítók: Lenkey-Tóth Péter

Az 59. oldalon: Láng Eszter műve

KÖVETKEZÕ SZÁMUNKBÓL:

Centrumban Czigány György20 év Parnasszus

Ta

rta

lom

REDIVIVUS – Fodor Ákos

4

Fodor Ákos (Budapest, 1945. május 17. – Budapest, 2015. február 21.) költő és mű-fordító, a magyar haiku mestereként tartják számon.

1968-ban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után a Zeneműkiadónál kezdte szerkesztői pályafutását. 1978-ban jelent meg első verseskötete, Kettőspont cím-mel. 2003-ban Artisjus Életműdíjjal, 2006-ban Nádasdy Kálmán-díjjal, 2007-ben az Artisjus Irodalmi Alapítvány Irodalmi Díjával, 2010-ben Bank Austria Literaris osztrák irodalmi díjjal ismerték el tevékenységét.

Eddigi kötetei• Kettőspont, 1978 (versek, műfordítások)• Idéző jelek, 1979 (versek, műfordítások)• Hasadó anyag, 1982 (versek, alkalmazott szövegek)• Képtelenkönyv, 1986 és 2010 (versek, Rózsa Edit képeivel)• Jazz, 1986 (versek, műfordítások)• Akupunktúra, 1989 (versek)• Lehet, 1995 (versek)• Dél után, 1997 (versek)• Macuo Basó: Százhetven haiku, 1999 (műfordítások)• Addig is, 1999 (versek)• Buddha Weimarban, 2002 (versek)• Szó-Tár, 2003 (válogatott versek)• Még: mindig, 2006 (versek)• Pontok, 2008 (válogatott versek)• Gonghangok, 2009 (versek)• Gongklänge, 2010 (versek)• Kis téli-zene, 2013 (versek)• Szabadesés, 2014 (versek)• Das Leben ist möglich, 2014 (társszerzők: R. Jurolek, A. Basic)• Gyöngyök, göröngyök, 2015 (válogatott versek)

(Hátrahagyott és közlésre szánt kéziratai nyomán még további posztumusz kötetei-nek megjelenése várható.)

Egyéb művei• Sancho Panza szigete (rádiójáték, Bródy János zenéjével)• Mintegy félszáz zenés színpadi mű (musical, opera, operett) magyar szövege• Drámafordítások• Versfordítások• Dalszövegek

Filológiai, ill. praktikus közreadásai: Schola cantorum (középkori vokális művek), Haydn: Die sieben Worte (oratórium), 8 Haydn-szimfónia, számos Vivaldi-concerto.

A 3. oldalon lévő fényképet Díner Tamás készítette.

5

Fo

do

r Á

ko

s

FODOR ÁKOS

N. N. töpreng„Legutóbb még élt.De fura, hogy most meg nem… – Mit kezdjek vele?!”

A bot megrémül„Végeim vannak…!”

RelaxációMennyei Menhelyaz álommentes alvás:mini-nirvána.

Fodor Ákos: N. N. (A szerzo kézírásával)

6

Figyelmeztetô táblácskaA panaszkodásmélyre-vájva tartósítMulandó Gondot!

Egy szó hommage à W. S.

metafifika

Auditív tesztKi beszél? Mindegy.Mit beszél? Nem érdekel:hallom: hazudik.

KínálatVan fény-nyelő arcés van fény-visszaverő.Válassz. Választhatsz!

ZáróegyenlegÉletem adtaméletemért.

Fo

do

r Á

ko

s

7

PODONYI HEDVIG

„Hányszor maradtam életben!”

Búcsú helyett – Fodor Ákos halálára

Néhányszor már kerülgették egymást, ő meg a Végzet. Elég lett volna csupán egy csöppnyi balszerencse, hogy el se kezdhesse földi pályafutá-

sát. Baljós időkben, háborúban, Budapest ostroma idején készülődött erre a világra. Sötét félelmektől roskadozva, fojtó levegőjű fővárosi óvóhelyeken szorongva, rommá lőtt utcákon iszkolva, behúzott nyakkal várták, már amennyire várták. Rommá lett addigra szüleinek a házassága is.

Ákos 1945. május 17-én reggel érkezett a kies VIII. kerületbe, állítólag könnyen (bár ezt az állítást mindig is kétkedve fogadta1), majd a VII. kerület egyik igen csúf, komorló bérházában látott neki, hogy teljesítse a felnövés hosszadalmas feladatát. Később többször mondta: körbe tudná rajzolni azt a helyet az akkori kockás konyhakövön, amelyre pár-évesen rámeredve egyszer csak rájött, hogy visszavonhatatlanul eldőlt: neki most már egy ideig itt kell maradnia. Hogy be van ide zárva.

Nem nagyon örült neki. Ki tudja, mennyire játszhatott ez közre abban, hogy kilencéves kora körül majdnem sike-

rült meghalnia. Fájt a hasa, doktorhoz vitték, aki nyomogatta a gyanús területet, és megál-lapította, hogy kólikás a gyerek. Hascsikarása van; ha nagyobb baja lenne, az jobban fájna neki, azt nem bírná ilyen fegyelmezetten. Csak azzal nem számolt, hogy ez pont az a gyerek, aki pont ilyen fegyelmezetten bírja. Mire negyvenfokos lázzal kórházba került, a vakbele már perforált. Az orvosok szerint fél órán múlt az élete – de megmenekült. Nemsokára még egy alkalma nyílt az örök távozásra: sebe csúnyán elfertőződött, ismét meg kellett operálni. Végül megmentették, csak a kínzatások gyöngyházfényűvé szelídült nyomait viselte élethosszig.

1956 októberében, tizenegy évesen, amikor iskola után saját kezűleg írt „forradal-mi röplapokat” dobált postaládákba egy osztálytársával, még aligha gondolt arra, hogy megint valós életveszélybe kerülhet. Nyilván komoly retorziókra számíthatott volna, ha lefülelik, sőt nemigen kétséges, hogy a családját is elővették volna. Mégsem a röplapozás-ból lett baj, hanem a rokoni jó szándékból. Akkor már rég külön élő apjának lánytestvére, a velük lakó nagynéni úgy látta célszerűnek, ha a forradalom leverésére érkező szovjet csapatok és a várható veszedelmek elől Ákost biztos helyre menekíti. Ezért kézen fogta és egy ismerőséhez terelte őt, a Vigadó tér egyik patinás házához, amit vastag falai miatt megfelelőnek vélt. Mire odaértek, az utcán már vad lövöldözés folyt. Csakhamar rájuk is lőttek. Álltak a „biztonságos” ház óriási kapuja előtt, amely nem és nem nyílt ki előttük, egykedvűen kopogtak körülöttük a tömör fába csapódó golyók. Máig is hallom, hogyan kopognak – merengett néha Ákos, és efféle merengéseit különösen mély cigarettaslukk követte.

1 Ennek Hipotézis című versében is hangot adott: „Mindig válságos / évszakom a tavasz; nap- / szakom a reggel. / Nehezen születhettem.

Po

do

ny

i He

dv

ig

8

Idővel valaki végre be merte engedni őket, de abban sem volt sok köszönet. Egy nagyeszűnek nem mondható ellenálló ugyanis jó ötletnek tartotta, hogy az egyik emeleti ablakból tiltakozásként a Duna-parton végenincs sorban vonuló szovjet tankokra lőjön. Azok persze, mentek tovább zavartalanul, csak az egyik fordult a ház felé minden sietség nélkül, kényelmesen beállítva az irányzékot, hogy azután örökkévalóságnak tűnő időn át lője a jobb sorsra érdemes épületet, amely minden ízében recsegett-ropogott, nyö-szörgött és jajgatott. „Azelőtt sosem hallottam olyat, hogy egy ház sír” – mondta Ákos.

A halállal való találkozásának további apró, ámbár hátborzongató mozzanataként szembesülnie kellett egy kis társával, egy tizenkét év körüli fiúval is, akit vele ellentétben nem kímélt meg a golyózápor. Holttestét valaki behozta a házba. Csakhogy valószínű-leg túl sokaknak juthatott eszükbe a négy méter vastag falak védelmébe menekülni, zsúfolásig telhetett a lakás, így a halottat nem volt hová tenni. Végül valaki megtalálta a kegyeletsértést kizáró, roppant egyszerű megoldást: tegyék a fiú holttestét abba az ágyba, amelyben az élő vendég fiú éjszakázik. És így is lett. Hogy milyen volt gyerekként a halott fiúval egy ágyban aludni, azt Ákos később sem részletezte, soha. Lehet, hogy ehhez nem tudta volna elég mélyre leszívni a cigarettafüstöt.

A középiskolás évek során a komor történeteket vidámabbak váltották fel, annál is inkább, mert elérkezett az első beteljesült, szép szerelem. Ákos mind elmélyültebben tanult zenét, és közben mind elszántabban készült – költőnek. A Halál csak módjá-val ólálkodott körülötte. Bár voltak nála esélyei, például amikor egy forró nyári napon, egy üveg pocsék vodka Margit-szigeti elfogyasztását követően, akkori jó barátja, Petri György2 meghitt társaságában a piszkos, mély, örvényes, és hajóforgalomtól sem mentes Dunában lubickolva hűsítette magát.

Vagy amikor zeneakadémistaként, egy balatoni buszos kirándulás alkalmával úgy döntött, hogy ő akkor most átúszik. Talán Almádiban történt. Mindenki más letelepedett a strandon, fürdött partközelben, ahogy szokás, Ákos bement a vízbe és egymagában tempózni kezdett. Senkinek nem szólt, feltehetően nem is tervezte előre, hogy a szem-közti partig meg sem áll. Jól és gyorsan úszott; pontosabban: szinte vízipókként szaladt a vízen hosszú karjaival-lábaival. A fejét lehetőleg éppúgy nem vizezte be, ha nem volt muszáj, mint Steinbeck Kék öböl-történeteiben Doki. Egyszóval, emelt fővel átúszott. De a túlparton nádast talált, kimászni nem tudott. Így jelképesen megérintett egy nád-szálat, és visszafordult. És ezt is megúszta.

Mivel már több órája eltűnt, a strandoló többiek a legrosszabbtól tartottak. Megköny-nyebbülten látták, hogy mégiscsak felbukkan. Peckesen a partra lépett, és ott rongybaba-ként nyeklett össze. Betették a buszba, néhány órán át aludt, majd folytatta az életét. (Ha akkor már ismerem, minden másképp alakul, mert – annak a szeretetnek maradéktalan fenntartásával, amit mindig is éreztem iránta – ezért valószínűleg megfojtottam volna.)

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés”3– a közismert shakespeare-i gondolatot jó párszor körüljárta, verseivel is. És gyakran mondogatta, hogy volt szerencséje sze-mélyesen ismerni Hamletet. Az 1962-ben bemutatott, Vámos László rendezte, Madách Színház-beli előadást töviről hegyire tudta, magába szívta, benne élt. Ha épp nem hangversenyre vagy az Operába ment, akkor a Hamletre „járt”. Több tucatszor látta. A rajongva csodált Gábor Miklóstól4 még egy bizonyos hanghordozást és intonációt is önkéntelenül átvett, amit jó füllel akár észre is vehetett, aki akarta. Ez kiváltképp akkor hallatszott, amikor felolvasott valamit. Kiváló felolvasó, előadó volt, és nem csak a saját írásait osztotta meg szívesen másokkal – „kihangosítva”. Ha arra kérték, mondja el ked-

2 PETRI György (1943–2000) költő, műfordító, újságíró3 SHAKESPEARE: Hamlet4 GÁBOR Miklós (1919–1998) színművész

Po

do

ny

i H

ed

vig

9

venc versét, nemegyszer Pilinszky János5 Egy szenvedély margójára című művét idézte. Egyébként a gyerekkora óta ismert, szeretett és tisztelt Pilinszky hanghordozásából is átvett egy keveset – anélkül, hogy direkt módon utánozta volna.

Úgy emlékszem, nemegyszer társa volt a hamletezésekben akadémista társa, a né-hány évvel idősebb Kepes Sára6 is. Sára rendkívüli tehetség volt, köztudottan Petri sze-relme, és Petri számos versének múzsája. Ákosnak szívbéli pajtása-jó barátja, és néhány sokkal későbbi versének szintén ihletője. Tehetségét és ráadásként kapott nehéz sorsát azonban nem tudta soká cipelni: huszonhárom évesen öngyilkos lett. Hátrahagyott ver-seit bő harminc év múltán Ákos kutatta fel Petrovics Emil 7 készséges közbenjárásával, és adta közre 1998-ban megjelent, Lehet című könyvébe foglalva.

Sára halála nagyon megrázta Ákost. Ez olyannyira látszhatott is rajta, hogy a Ze-neakadémia valamelyik jóindulatú munkatársa helyesnek látta őt pártfogásba venni, és elintézte számára, hogy a téli szünetben regenerálódni mehessen a Mátrába.

Ez alkalommal Thomas Mann óvta meg őt a korai elmúlástól – valóban nem kizárt, hogy az életét mentette meg. A csúszós téli úton pöfögő busz ugyanis karambolozott. Természetesen akkor még hírből sem ismertük errefelé a biztonsági övet, a magas, pár-názott háttámlákat. Az Ákos előtti, alacsony támlájú ülés fölött vascsőből hajlított ka-paszkodó húzódott, ütközéskor tehát minden bizonnyal ebbe verte volna bele a fejét, ami az álmoskönyv szerint sem jelent semmi biztatót. Csakhogy ő útközben a József és test-vérei című Mann-regényt olvasta, a vaskos könyvet a vascsőhöz támasztva. Így aztán azt fejelte le teljes erőből. A kemény könyvborító aljának éle így is felhasította a szája és orra közötti részt, látványosan dőlt a vére. A mentősök körülugrálták, az elsők között látták el, de végül is kiderült, hogy nincs komoly sérülése. Eközben nem messze tőle ült valaki, aki

5 PILINSZKY János (1921–1981) költő6 KEPES Sára (1942–1965) költő, zeneszerző7 PETROVICS Emil (1930–2011) zeneszerző

Fodor Ákos fi atalkori fotója

10

látszólag épen megúszta a balesetet, békésen várta, hogy sorra kerüljön, nem is nagyon foglalkoztak vele – ez a valaki belső sérülései következtében rövidesen meghalt.

A következő évtizedek végelgyengülésben kimúlt vagy épp látványosan elviharzó szerelmi, baráti kapcsolatainak gyászát itt és most nem taglalnám, inkább néhány olyan személyt említenék, akiknek az „elmúlása” szintén nagyon mélyen érintette Ákost.

Az egyik a nagyanyja, ama bizonyos VII. kerületi lakás teljhatalmú úrnője, Fái Fáy Zalai Szalay Mária, Fáy András reformkori író és politikus távoli rokona. Termetes, csu-pa szív, vehemens asszony, a csalni próbáló kofák réme, az ötvenes évek élelemhiánya idején fél kiló újságpapírba csomagolt disznózsírért fájós lábakkal Kőbányára is elcam-

mogó „családfő”. Sosem feledte, ahogyan vakbélgyulladásos, végét járó, lázas unokája kórházba indulás előtt átölelte a nyakát: „Vigyázz magadra, mert rád itt nagy szükség van!” Mindig szem előtt tartotta a „gyerek” érdekeit, akkor is, ha az épp nem nagyon kért ebből a szívességből. És „neki” halt meg, amikor hosszú élete végén eljött az ideje: a kezét fogó, pulzusát tapintó Ákosnak ajándékozta legutolsó szívdobbanását.

Pernye András8, aki 1980-ban mondott búcsút önként az életének, nemcsak a zeneaka-démiai tanárok egyike volt, nemcsak szellemi és szakmai tekintély: egyfajta apafigura is, akárcsak a korábban megismert Pilinszky. Meghatározó, követendő, rendíthetetlen idol, de emellett szívből szerethető ember is. Ákos sokszor emlegette őt, és Jazz című kötetében is felelevenítette alakját9.

A legkézzelfoghatóbb, legemberibb10 „apja” Ákosnak azonban mégiscsak Romhányi Jó-zsef11 volt (szeretteinek: Pötyike) –, aki érdeklődve, hosszasan figyelgette őt, mielőtt asztalá-

8 PERNYE András (1928–1980) zenetörténész9 FODOR Ákos: Jazz. Magvető, 1987. p. 91.10 ROMHÁNYI Ágnes találó jelzői Fodor Ákos búcsúztatásán hangzottak el.11 ROMHÁNYI József (1921–1983) költő, író, műfordító

Po

do

ny

i H

ed

vig

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

11

Po

do

ny

i He

dv

ig

hoz invitálta, jeles személyekből álló baráti társaságába fogadta, és családjának bemutatta. Az ő nagyszabású lénye, emberi színvonala, élettelisége, játékossága, humora, szövegbravúrjai, pompás főztjei, házigazdai bőkezűségének gesztusai mind-mind rendkívül imponáltak Ákos-nak. Mélységesen, odaadóan szerette fogadott apját. Hogy milyen hálát és szeretetet érzett iránta, azt jól mutatja, hogy halálos ágyán, egy óvatlan pillanatban kézcsók kíséretében kö-szönt meg neki mindent.

A saját apját, aki még a hetvenes években halt meg, sosem gyászolta így – mivel sosem jött létre köztük meghittség, és nem is igen tartották a nexust. Édesanyjával is sajátságosan alakult a kapcsolata. Bár külsőleg rendkívül hasonlítottak egymásra, egyéniségükben nem passzoltak. Képtelenek voltak például jól eldiskurálni, ezért Ákos nagyon-nagyon sok éven át úgy hívta fel őt nap mint nap, hogy különféle érdekesnek szánt témákkal, meg viccekkel készült a beszélgetéseikre, amelyeket a megfelelő lélektani pillanatban bedobhatott. Mire az édesanyja elhunyt, ők ketten már réges-rég, sokszorosan elbúcsúztak egymástól.

A mulandóság, és önnön mulandósága mindig is foglalkoztatta Ákost. Ezt a témát mindjárt a legelső kötetének12 mottójául szolgáló versben megpendítette: „…a halál (normál) Á-ja nélkül minden / zene hamis, minden szöveg / értelmetlen”. S innen csak néhányat kell lapoznunk, hogy a következő haikujával találkozhassunk, Megoldódik címmel: „gyógyíthatatlan / halandóság a bajom / és orvossága”13.

Sok máshoz hasonlóan, ő is azt szerette volna, ha valahogyan „kézben tarthatja” ezt a halál-dolgot. Nem akart tehetetlen csomagként, mások döntéseire bízva hányódni, nem akart lemondani önkényeztető, ahogy ő mondta: „ok miatt” kialakult szokásairól. Úgy akart élni, halni, hogy az hasonlítson rá. Erről már évtizedekkel a halála előtt is többször beszélt.

Ám sok mással ellentétben, neki ez sikerült. Fogyni érezve az erejét – és ami a legne-hezebb volt számára: a látását –, mindent aprólékos gonddal elrendezett maga körül. Roppant tapintatos módon, csupán az utolsó másfél napját töltötte ágyban fekve. Akkor is folyton föl akart kelni; végtére is attól, hogy az ember haldoklik, még nem muszáj tunyulnia, ha „ád magára”. Érdeklődött, hogy ugye, nem aggódom érte, és szóvá tette, hogy most biztosan nagyon feltart, hiszen tudja, hogy sok a dolgom. Két alvása között éppúgy beszélgettünk, mint ahogyan közel harminc éven át szoktunk. Még ugrattuk is egymást. Azt persze nem állítom, hogy minden egyes percben könnymentes derűvel tudtam kísérni őt, de a helyzet végtére is természetes módon adta magát. Valamint, ha valaki ilyen nagy útra készül, nem nehezíthetjük a dolgát saját önző nyavalygásunkkal.

Pénteken este sikerült kiülnie egy kis időre kedvenc foteljébe, jólesően megsörözött, ciga-rettázott, és másnap, 2015. február 21-én, szombaton délután ment el. Csendesen, méltóság-gal, simogatással. Kedves Vízivárosából, ahol életének csaknem negyven esztendejét töltötte.

Májusban lett volna hetvenéves – ám ahogyan azt számos alkalommal hangoztatta is: „dátumfrigid” volt. Úgyhogy, ez a közelgő kerekded évforduló szerintem a legkevésbé sem érdekelte. Ahogyan korábban az ötvenedik vagy a hatvanadik sem. Csak azt furcsállta kicsit, hogy Kosztolányi, Pilinszky, Pernye, Romhányi – és még hányan mások a „nagy öregek” közül, akikre áhítattal nézett fel – mind-mind fiatalabban haltak meg, mint ő.

„Hányszor maradtam / életben! – ne szomorkodj, / ha fáradtnak látsz.” – írta Pá-lya, kép című versében14. Hát, ez egyszer nem maradt életben. Ne szomorkodjunk, hogy megpihent. Örüljünk, hogy amit szeretett volna, azt saját bevallása szerint megcsinálta.

Én annak is örülök, hogy a legolvasottabb, legtöbbször idézett kortárs költők közé tartozik. És amíg olvassák azt, amit írt, addig a Végzetnek nincs hatalma rajta.

12 FODOR Ákos: Kettőspont. Magvető, 1978. p. 5.13 u. ott, p. 20.14 FODOR Ákos: Dél után. Fabyen, 1997. p. 30.

12

Ta

nd

or

i D

ez

sõ

TANDORI DEZS Õ

Hát még akkor!

Fodor Ákosnak

Nagy baj lenne,ha baj lenne.Így is az van,hát még akkor!

*Szint alatti fölébb szint.A Nincsjobb, minta Mégsincs.

*

ELEMISÉG

Ha érintkezünk, szintemindig tévedünk.Hogy megegyezünk.Ebben megegyezünk?

*

MIT MONDJUNKValami szellemeset?Valami valósat?Legjobb hallgatólag.

*

EGY–KETTÕLegjobb együtt.Mégjobb kettüt.Mindkett ütős.Egyik tárgyas,a másik múltidős.

*Erőltetjük a jelent.Hagyjuk, mit jelent.Bármit is jelenít,múlni hagyhatjuk, mint időt.

13

Változatok „fodorákos”–ra

FODOR ÁKOS: 3 NEGATÍV SZÓnincssemmibaj

T.D. (PONTOZÁSSAL)1.) nincs. semmibaj.2.) nincs semmi. baj.

T.D.: 4 NEGATÍV SZÓsenkinemtudsemmit

Ta

nd

or

i De

zs

õ

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

14

RÉVBÍRÓ TAMÁS

Visszhang, szétgyûrûzõben

Fél évnél is több telt el azóta, hogy Fodor Ákos távollétében forog a világ. Nincs többé esély arra, hogy ha a telefon megszólal, a barátom dallamos, sötétbarna hangját hallom a vonal túlsó végén. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy ezt vagy azt meg kellene beszélnem vele, mert bizonyára lenne néhány okos mondata, amit később talán versbe is öltöztetne...

Amikor megismertem, első kötete már megjelent, és bár fiatal ember volt, a tipikus elsőkötetes költők életkorán már jócskán túljutott. Egy barátomhoz mentem valahol a Nagy Lajos király útja mellékvizein, hónom alatt egy görögdinnyével. Nagy röhögésekre készültem, mint mindig, ha ezzel a barátommal találkoztam, de most ott ült nála a másik barátja: Fodor Ákos. Bemutatkoztunk egymásnak, és a délután attól kezdve vá-ratlanul mély merülésű, lassú járású beszélgetéssel telt el.

Ezután mindenféle évtizedek jöttek és mentek. Ritkán találkoztunk, de alig múlt el olyan hét, amikor telefonon ne beszéltünk volna legalább egyszer. Ha történt valami a világban, Challenger, Csernobil, Chapman, akármi, ami megihlette, arról beszélgetve lett, és utána mindig úgy éreztem, mintha egy főúri lakomán vettem volna részt: Ákos bőven ellátott megemészteni valóval. Előadásokat hallgattam a telefonban, megformált, tömörségükben is ékes mondatokat, tele paradoxonokkal, stilisztikai bravúrokkal, szo-katlan nyelvi szerkezetekkel. Nálam jóval magasabban járt: mintha műholdról figyelte volna a világot, távoli összefüggéseket látott és fogalmazott meg, olyanokat, mint senki más. Szabadegyetemet tartott a telefonban, én pedig csak néha szóltam közbe, hogy lendületet adjak a szavainak.

Felhívott néha akkor is, amikor éppen semmi rendkívüli nem történt a külvilágban; ilyenkor azzal kezdte: – Bemutathatom-e néhány újszülöttemet? – Az utóbbi időben írt verseit mondta el ilyenkor, és örült, ha megkértem, hogy egyiket-másikat diktálja le nekem. (Mindig, tévedhetetlenül így kezdte a diktálást: – A cím nagybetűvel, szokás szerint...) Ragasztós hátú post-it cédulákra írtam a verseket, és a falra tapasztottam az íróasztalom fölött, hogy gyakran oda pillanthassak. A cédulát csak akkor szedtem le, amikor a rajta lévő vers kötetben is megjelent.

Érezhetően szerette ezeket az alkalmakat: rostának használta a memóriámat. A legtöbb versét emlékezetemben hordom: olykor figyelmeztettem, hogy az újszülöttet korábban megírta már másként – ilyenkor gyorsan kidobta a szóban forgó művet. Mű-hely-mérleg című verse ilyen ihletésből született: „Eldobni egy rossz / verset: többet ér, mint két / jó verset írni.”

Némelyik kötetéről írtam is egyik-másik kulturális hetilapba, de 1999-ben váratla-nul arra kért meg, hogy tervezzek borítót a következő, Addig is című kötetéhez. Tudta, hogy csináltam már hasonlót: könyv- és hanglemezborítókat is készítettem már addig-ra, ezért a felkérés nem volt abszurd, csak meglepő. A címlapra egy párában lenyugvó – vagy felkelő – napkorongot állítottam elő a számítógépen, és a korong motívumát

Ré

vb

író

Ta

má

s

15

kitettem a gerincre is. Ezután még öt kötet arcának megtervezését bízta rám, és mind-annyiszor ezt az első gondolatot vittem tovább. A címlapon mindig Fodor Ákos költésze-tének egyik fontos motívumát, a tökéletességet jelképező gömböt vagy kört jelenítettem meg valamilyen formában, a gerincen pedig megismételtem. Az utolsó években afféle hallgatólagos játék volt ez köztünk: ahogy sorban jöttek a kötetek, várta, hogy mikor mit találok ki. Buddha Weimarban; Még: mindig; Gonghangok; Kis téli-zene; Szabadesés... Mindig megható, meleg hangú dedikációval küldte el a példányokat, amelyeken még hónapokkal később is érezni lehetett a cigarettafüstje illatát.

Aztán egyszer csak egy februári napon ennek az egésznek hirtelen vége szakadt. Még sokáig fogok önkéntelenül a telefon után nyúlni, amikor valamit nagyon meg kellene beszélnem Ákossal. Jó lenne felolvasni neki a telefonban ezt a néhány bekezdést is, hogy egy-egy jelző helyett frappánsabbat, különleges szórendi megoldásokat ajánljon... És ha nem ajánlana – akkor is.

Ré

vb

író

Ta

má

s

Révbíró Tamás Fodor Ákos-kötetekhez készített borítótervei

16

SZEPES ERIKA

Az üvegdiák – avagy az új szenzibilitásFodor Ákos emlékére

„Beszéljenek vele távolról, és kérdezzenek tőle, amit akarnak, mindenre a rendesnél értelmesebben fog válaszolni.” (Cervantes)

Az üvegdiák átlátszó, mégsem átlátható, agya gyors, nyelve pengeéles: védekezésre kész, ha a közelébe akarnak férkőzni. Bölcsessége univerzális: minden tudományt kita-nult, bejárta Európát, megismert mindent. Bámulók veszik körül, de mindig magányos marad. Pontosabban: nem magányos, hanem magába forduló, hogy magát építhesse.

Ha Fodor Ákos haikuit olvasom, ezt a fajta elzárkózó magatartást és mindenre ki-terjedő bölcsességet érzem. Mindezt haikuban, azaz gondolatonként 17 szótagban – ritkább esetben valamivel hosszabb költeményben, de a leghosszabb költeménye is rövidebb, mint az átlagos hosszúságú versek, és ugyanúgy a gondolat és a világkép sű-rítménye, mint a haiku, ami azért mindig fő kifejezésformája maradt. Végigolvashatom egybe az összes haikuját, mégsem fogom unni: a legváltozatosabb témákban adja a csak rá jellemző, groteszken okos választ. Egyes szakírók a haikut összekapcsolják az. ú.n. tudat-pillanat elmélettel, amelynek lényege, hogy az idő-tapasztalatok és a gondolatok végső határa a pillanat, e kettő egyesített megnyilvánulási formája a haiku:ezt a tapasz-talat-minimumot valósítják meg Fodor Ákos miniatűrjei.. Nagy szerepe van abban, hogy a magyar haikunak kialakult és megszilárdult az a változata, amit haiku-tipológiámban filozofikus vagy gondolati haikunak neveztem: nincs köze az eredeti japán haiku jel-legzetességeihez, a tájba ágyazott szimbolikához, a tájon keresztül az idő és az embe-ri élet múlása feletti szomorkodáshoz, elégikussághoz. Nincs benne évszakszó (kigó) és meglepetést hozó gondolati törés (kiredzsi), mert az egész gondolat maga meglepetés, amelynek kifejtésére csak a 17 szótag áll rendelkezésre.

Fodor Ákos haikuvilága: a bölcselkedõ haikukFodor Ákos legtöbb haikuija egyértelműen ebbe a csoportba tartozik; minden haiku

egy miniatűr világkép, önálló, kerek, lezárt egész. A benne felvetett témát Fodor azonnal megoldja; nem utal tovább más haikukra vagy egyéb költeményekre. Mégsem válik ettől haiku-világa heterogénné: a lezárt kis egységek mögött ugyanaz a világlátás, a személyiség finom kihátrálása rejlik, ami megteremti az életmű egységességét. Fodor világának két fontos pillére van, ezekbe kapaszkodik: a világ kultúrája és önnön szemé-lyisége, amelyet éppen a kultúra elsajátításával igyekszik egyre körvonalazottabbá, ho-mogénebbé tenni. Haikuinak a leggyakoribb megjelenési formája a paradoxon, a jelen is vagyok – távol is vagyok attitűdje.

Sz

ep

es

Er

ika

17

nem emlékszem rá. Azt hiszem: hihetetlen, felejthetetlen

Vagy:

ha közelebb van: élesebben látni, hogy elérhetetlen.

A személyiség kihátrálása, elvonulása a cselekvéstől váratlanul pozitív jellemzővé válik:

Amikor szívem gyáva és agyam lusta: véleményem van.

A megfordítottságok, inverziók a paradoxonhoz közelálló stílusalakzatok:

Úgy félek tőle, ahogy csak erősebb fél- het a Gyengébbtől.

A tárgyak és a személy felcserélődött a kiemelten negatív pillanatban – ennek a hai-kunak a címe is fontos:

KISGYEREK ÁLL EGY TÉLI KIRAKAT ELŐTT (szépernőmódra)

Hogy fázhat szegény kabát, cipő, sapka, sál! Nincs bennük ember.

Metaoptika címen megfogalmaz egy olyan paradoxont, amely akár emberek közti hierarchiára is vonatkoztatható:

Némelyik árnyék jelentőségteljesebb, mint ami veti.

Emberek közti inverz viszony az Axióma:

ki nem vigasztal meg, mikor megbántottad az nem is szeret

Inverzión alapuló emberismeret:

Aki nem számol mások elmebajával, az elmebeteg.

Sz

ep

es

Er

ika

18

És emberismeret ez is:

ha elmondhatnám, miért becsüllek nagyra: vérig sérthetne

Önmagát sem kíméli a paradoxonos – kissé már skizoid – megfogalmazásoktól (em-lékezzünk egy kötetcímére: Hasadó anyag, amelyben kiderül, hogy a címben jelzett szubsztrátum maga a költő, aki költői világának létrehozása közben olyannyira gyötrő-dik, hogy szinte meghasad):

a Mindent-Tudás Kútjába mártott fejem elfelejt engem

A valamivel hosszabb művek közé tartozik, de gondolatilag egészen az üvegdiák önérzetes bejelentése és paradoxonba öltöztetett vallomása ötvöződik egybe:

Nem emlékszem semmire: mindent tudok. Mindent elmondtam. Kezdődhet a csend, folytatódhat. Ismét gömb-boldoggá pihenhetnek a dolgok. Pótolhatatlanok vagyunk, de nélkülözhetőek.

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

19

Ars poetica-ját Michelangelóra hivatkozva, de tulajdonképpen Kosztolányi rövidítés-elvét is figyelembe véve fogalmazza meg:

Végy szótárt és a fölösleges szavakat hagyd ki belőle.

Nemes gesztussal – de nem meggyőzően − ajándékoz meg mindenkit az alkotás képességével, az adakozás és az axióma tréfás, ennél ő fájdalmasabban éli meg az alkotói folyamatot:

új szemmel nézni a régi képre: ez a mi alkotásunk

Csak egy alkotó van, akinek megadatik, hogy elfogadó szemmel nézze alkotását:

Isten csodálja Művét, és soha semmin nem csodálkozik.

Az oral history-k korában történészek figyelmébe ajánlhatná az alábbi igazságot:

Annyi történet van, ahányan elmondják – és mind érvényes.

Alábbi két haikuja példa arra, hogy nem vélemény, politikai irány nélkül áll a világ-ban (bár alább majd besorolom az új szenzibilitás alkotói közé, akiknek ez az egyik fő sajátosságuk, de ebben a tekintetben némiképp más az attitűdje).

Az összevont című Demokratúra jelen viszonyaink frappáns megfogalmazása:

„Aki RÁNK szavaz: tartsa föl a kezét! – Aki nem: mind a kettőt!”

A szóösszevonásban szereplő két társadalmi formát még rövidebben: egy-egy mon-dattal is megidézi Választékunk címen:

d i k t a t ú r a Vigyázz, mit beszélsz!

d e m o k r á c i a Mindegy, mit beszélsz. A paradoxon, az inverzió a stíluseszköze a különvéleményeknek, olykor tekintély-

rombolásnak. Szintén Axióma a címe egy Hegel-átértelmezésnek, amely – elnézést! – okosabb, mint a nagy filozófus definíciója:

Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.

Sz

ep

es

Er

ika

20

A jelenidő megfoghatatlanságát, amit mind a görögök, mind sok más vallás oly fáj-dalmasan él meg, miszerint csak múltunk van és jövőnk lehet, de a jelen csak az Örök-kévalók privilégiuma, Öregség címen képes tömöríteni 17 szótagban:

Van, amikor csak emlékszem arra, ami éppen történik.

Hosszabb kifejtésben: „ …a tegnap nincs már, / a holnap nincs még, / az emlékezet / csalóka, irreális, megfoghatatlan / valami, idegenség és irizálás, a jövő pedig bona fide felte-vés, és a hipo- / téziseket nem szeretem.” ( Az idézetben Szentkuthy Miklós prózai szövegét formálta sajáttá, erre utal a cím: Hierofontész – ez is része a kulturális emlékezetnek.)

Juan Ramón Jiménez-nek van egy gyönyörű, talányos kétsorosa:

Hozzá ne nyúlj! Mert így már rózsa!

ami a természet, a növények és a tárgyak emberi közreműködés nélküli, önálló szubsztanciaként létezését sugallja (több más versével együtt). Fodor Ákos ennek a szemléletnek a lényegét értette meg:

Talán hozzá se nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak gyönyörű nem lesz.

A filozofikusság gyakran erkölcsi kérdésekben fogalmazódik meg. Az empátia kinyil-vánításából a másikba oltott rossz beidegzés következtében meg nem értés – és emiatt pedig sértés válik:

Hozzá-térdeltem: úgy meghatott a Kicsi. „Pfuj, törpe!” – mondta.

Morálminimum címen mindenki számára ad útmutatást:

Ha adhatsz: úgy adj, hogy meg ne alázd a Más szegényebbségét.

Görög bölcsre (Epiktétosz) hivatkozik a birtoklás elvetésével:

Sose mondd azt: „el- veszítettem”, semmiről; mondd: „visszaadtam.”

Az adakozást is meg lehet fogalmazni paradoxonosan:

ha mindenedet odaadnád érte – mit adhatnál neki?

Sz

ep

es

Er

ika

21

Lelki tartásra int a Kis etika:

Süket embernek se mondd, mit nem mondanál annak, aki hall.

Valahányan, akik valamiféle tudományt művelünk, bizony elgondolkozhatunk azon, van-e értelme működésünknek:

A TUDOMÁNY be- bizonyítja a vízről, hogy nem vízszintes

Filozófia és pszichológia áll két haiku hátterében, amelyek félelemről tudósítanak ugyan, de ez a félelem csak állapotjelzés, nem tragédia:

Tériszonyunkban kitaláltuk az időt – most attól félünk.

És a másik:

nagyon fél a test. Tér-idő-iszonyában tapad, fáj, habzsol

Megválaszolhatatlan kérdés egy létállapotról:

(mondd, Mindenttudóm: a mozdulatlan labda áll? ül? vagy fekszik?)

Néha Fodor személyesen is részt vesz a kis jelenetekben (az új szenzibilitás irányzatá-ban a költészet középpontja az Én, az ő történeteit beszéli el a költemény); Fodor történe-tei általában kedvesek, szeretetreméltók:

Hópihe! lehet hogy azért születtem s nőtt orrom, hogy ráülj.

Vallomás arról, miben különbözik másoktól:

Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek.

Talán személyes volna, ha éppen nem kibújni szeretne a személyesség alól:

Szórakozottan másvalaki arcával mosolyodtam el.

Sz

ep

es

Er

ika

22

És két kedves ötlet, ami azért ötletként is tartalmaz némi bölcsességet:

EGY VAKOND-TÉZIS

A „madár” merőben légbőlkapott valami.

és a másik:

Bájos. Csúf. Ígéret. Mint egy ebihal.

Ez utóbbi miniatűr mégcsak nem is 17 szótagos: még annál is rövidebb. Fodor Ákos tömörítő hajlama egyre rövidebb formákra is rátalált: van olyan háromsorosa, amelyben minden sorban csak egy szó van:

3 NEGATÍV SZÓ n i n c s s e m m i b a j

És egy másik, aminek élvezetéhez némi kulturális felkészültségre van szükség: ennek viszont hosszú a címe, amely egyrészt beleszámít a terjedelembe, másrészt magyarázza az elkövetkező három sort. A haiku:

RÖVID RIPORT A BEETHOVEN–SCHILLER DUÓ FELLÉPÉSÉRŐL Két Örömtelen Ember azt harsogja, hogy MOST AZTÁN ÖRÜLJ!!!

A bölcselkedő haikuk sorát két briliáns példával zárom: az egyik a legemberibb apok-rif intés:

A TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT

Ne parancsolj.

A másiknak a lényege (tulajdonképpen trükkje), hogy az alanyra vonatkoztatott ál-lítmány egy létige nélküli, harmadik személyű jelzői állítmány, aki-ami érintkezési-irá-nyultsági viszonyban van a megnevezett alannyal:

Isten nem hívő. A nép nem demokrata. A víz nem szomjas.

Ennél bölcsebbet az üvegdiák sem mondhatna.

Sz

ep

es

Er

ika

23

Új szenzibilitás a haikukbanÖnellentmondásnak tűnik a személytelenséget igénylő haikukban már nem is csak sze-

mélyességet felfedezni, hanem a személy érzékenységét, érzelmességért is megérezni. Pedig mindaz, ami az új szenzibilitásra jellemző, jellemzi egyúttal Fodor Ákos haiku-világát is. Az új szenzibilitás képviselői, a ’70-es évektől kezdődően, nem érzik magukat semmilyen kö-zösség tagjainak, nincs közös – sőt semmilyen – ideológiájuk; az általánosságok csak any-nyiban érdeklik őket, hogy felfüggesztik az általánost; megtérnek az egyeshez, az érzékihez, az anyagihoz, a hétköznapihoz. Létezésmódjuk a paradoxon, a reménytelenség realitása. Ez az új szenzibilitás attitűdje a bölcselkedésben, megnyilvánulása az érzékenységben pedig az Én-hez fordulásban rejlik. Ahogy Hegyi Lóránd írja az „irányzatnak” nevet adó könyvében: az új művészet „az Én-teremtés szabadságára, korlátozatlanságára törekszik (…) legfőbb problémája a ’kulturális metafora’ személyes képzeleti-poétikus értelmezése (…) ennek a folyamatnak a kizárólagos központja az Én; ám a kulturális komplexumba ágyazott Én. (…) Az Én ellentétben a világgal – az egyetlen bizonyosság.” Az Én történetként elevenedik meg, tárgyiasan elbeszéli, elmeséli magát. A történetek mindig az Én megfoghatatlanságáról szólnak; a megfoghatatlanság játék, bújócska és végállapot: sehol sem vagyok, semmi sem vagyok, csakhogy mégis vagyok (ezt jelenítik meg az árnyék, sziluett, természetellenes testál-lapotok, emlékezzünk a „leguggolok a Kicsihez” képre; innen oda futások, átmeneti állapo-tok). A megfoghatatlanság az Én-keresés története. Az ábrázolásban a környezetet kitaláltság jellemzi, ezzel együtt mintha a személy valóságos léte is csak fikció volna. Ez a fikcionáltság teszi, hogy mind az Én, mind a világ mintha-létezésben van. Pedig az Én mégis kiemelkedik

Sz

ep

es

Er

ika

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

24

ebből a fikcionáltságból: ő van, a rejtőzködő világ csak felsejlőben. S ha végigolvassuk a Fodor által megírt háromsoros életképsorozatot, érezhető, hogy az Én-nel nem elkezdődik, hanem végső céljához ér a világ s a benne oly fontos tényező, a kultúra. Éppen ennek a befe-jezetlenségnek- befejezhetetlenségnek, sérülésnek, hiányállapotnak, töredékességnek az érzé-kelése az új érzékenység: a mindent mintha-ként megfogalmazó, mintegy mindent idézőjelbe tévő (paradoxonokban megfogalmazó) érzékenységben ez a modern, ez az új, ez különbözteti meg a korábbi korszakok érzékenységétől, érzelmességétől. Az új érzékenység – az idézőjelbe tett érzés és világ (emlékezzünk: 1979-es kötetének címe: Idéző jelek), a zárójelekkel módo-sított mondatok. Milyen érzékeltetően, láttatóan árulkodik erről egy haiku:

( milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében! )

A tudósítások az Én-ről mindig csak jelzések, csak állapotot írnak le, de az állapotot előidéző okot vagy a beálló következményt nem:

december. Éjfél. Életemnek is körül- belül mélypontja

Az érzelemben sokkal gyakrabban fontos az Én, mint az érzelem tárgya:

Jobban emlékszem: mit éreztem láttán, mint arra, mit láttam

Fodor Ákos. Fotó: P. H.

25

Vannak azonban idézőjel nélküli, ellágyuló pillanatai. Olykor burkoltak:

fölkereslek, hogy ne kelljen rádöbbenned: magamra hagytál

vagy mintha-állapotúak:

úgy vágyom rád, mintha itt se lennél

A haikunál hosszabb versekben teljesen azonos világlátás és versformálási mód mutatkozik, jelezvén, hogy a költő érzékenysége nem csak a forma hosszúságától függ. Vojtina újabb észrevételei címen „hosszú” családverset ír: ebben hangja elakad, amikor érzelemre kerül a sor (bár a szóhasználatba: „anyányi hiátus” nem kevés irónia is vegyül):

Írjunk, nosza, ha már mindenki ír család-verset! Hiszen pótolja abban a családfa a lírai hitelt, az azonos nevek adják a ritmikát s két-három, váltakozva tagolás, ellenpont, szerves egység, minden. … Anyám − − és itt el is fullad a vers, mert ugyebár, nincs arra szó, anyányi hiátus tehát. ….Ha Fodor címet ad, az megemeli a haiku jelentőségét. Ezt leggyakrabban az egyéb-

ként ritkán megnyíló szerelmesversekben teszi. Hogy milyen fontos számára a szerelem, arra éppen az elhallgatásokból, lenyelt vallomásokból következtethetünk: a cím a rejtés egyik eszköze.. Mint az alábbiban:

EGY ÁLOM SZINOPSZISA

szónál szebbet súgsz, kezdete és vége nincs, ölelsz, ölellek

A szépség fokozatainak megállapításában nagyon emberi, nagyon megható:

Van, ki gyönyörű. Van, kin észre kell venni. S van, aki attól szép, hogy hasonlít egy csúfra, akit szeretek.

A legritkább a megvallott, teljes egybeolvadás, bár itt a személyeket összetartozó tárgyak jelképezik:

Bármihez érek: te zendülsz. Nyelved lettem, harangom lettél.

Sz

ep

es

Er

ika

26

A szerelmes pillanatok érzelmességének megvallását játékos, kedves ötletek hangolják át:

hibátlannál szebb combjaid háromnegyed- hármat mutatnak (IDŐTLEN IDŐ)

vagy a mintha-pajzánság hangja szól:

Bámulom tested falra szökkent árnyékát – ma két lánnyal alszom! (GYERTYAOLTÁS ELŐTT)

Ha olykor-olykor gátlástalanul élvezi az életet, benne és a versben is túlcsordul az érzelem, azaz a vers hosszabb lesz:

ikrásodsz, mézem, színed mélyül, aranyom, borom, erősödsz; hunyoroghatok-e még fényedben, napom? (EGY HAIKU TÚLCSORDUL)

A kultúrában létezõ üvegdiákAz új szenzibilitás egyik fő jellemzője a kultúrában létezés – ez pótolja a társadalomban be-

töltendő szerepet, ezt jelöli meg Hegyi Lóránd az irányzat létmódjának (az irányzat indulása a hetvenes évek második fele, ebbe Fodor úgy kapcsolódik bele, hogy nálunk még nem létezett se irányzatként, se elméletként: a költő szeizmográfja előre jelzett és elébe ment a divatnak, s mindvégig kitartott mellette, amikor már-már feledésbe is merült). Fodor üvegdiák-altere-gója – „kora lelke” – szintén igyekezett a világ minden kultúráját magába gyűjteni, és néha továbbadni. Fodor irodalmi célzásait az olvasó – a diákot körülvevő bámész tömeg – könnyen érti; ismerős szövegekkel alkot újabb szövegeket, és gyakran a neveket is kimondja. A követ-kező címben (és alcímben), ami számára mindig fontos, a szövegekkel egyenértékű, fontos információkat közöl: HOMMAGE – egy forma csonkán tiszteleg a Törötten-Is-Tökéletes előtt:

„Irgalom, édes- anyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!” ( √ ) (HOMMAGE VI)

A személyiségébe beépült irodalmi kultuszművekkel tréfálkozni is lehet :

PÁRIS GRÓF KOMOR ARCCAL ÁCSOROG R. & J. TEMETÉSÉN

(„és ezt a hebrencs cafkát akarták az ÉN nyakamba varrni?!”)

Sz

ep

es

Er

ika

27

Klasszikus előd művének címét idézi egy haiku címében: Ars poetica, és az ókori szerző leghíresebb ódájának képéből alkotja meg saját ars poeticáját (aere perennius):

Ha síremléknél szebbre, tartósabbra vágysz: vers légy – ne költő! (kiem.: Sz. E.)

Goetheként szólal meg:

Mindig legyen két Jó Könyv kezedügyében: ezt írd, azt olvasd.

Sz

ep

es

Er

ika

Fodor Ákos. Fotó: P. H.

28

Kör címen Weöres Sándor saját maga által „szendergésben eltöltött élet”-nek neve-zett életmódját vallja magáénak:

ébredni alszom; lefeküdni kelek föl: napmintnapmintnap

Az etikai tisztaságban mindig példaként tartott József Attilához címezi a korszakunk álságát megbélyegző haikut:

Ó, drága J.A., itt mindenki csak mások múltját vallja be…!

Nem magyarkodás, nem nemzetieskedés vezeti a nyelv tisztaságának megőrzésére – ép-pen mert a leginkább magyarkodók ártanak a legtöbbet a századok által kimunkált magyar nyelvnek – összegyűjti a legbántóbb és a média által oly gyakran terjesztett nyelvrontásokat.

fölvállalta, hogy bevizsgálja – és akkor lerendezhetjük

Ugyanígy pécézi ki a Politikai beszéd szövegelemzésé-ben az értelmüket vesztett sza-vakat, olyan igekötőkkel látva el őket, amelyek a torzult változatok mai gyakorlatából ismerősek:

elszállóigék; belekötőszavak: föl- jelentőmódban

Amikor az érzelem túlcsordul és szétfeszíti a haiku kereteit

Láttunk már háromsorosnál hosszabb haikut a boldogságtól túláradni – igaz, hogy csak két sorral. Vannak azonban hosszabb költemények, amelyekben a rejtőzködő üveg-diák a fényre áll, hogy – ha nem is nagyon, de − belelássanak. A legkisebb kockázattal ezt akkor teszi, amikor beemel egy kötetébe mástól származó szöveget, nem vendégszö-vegként, utalásként vagy intarziaként, hanem tiszteletet parancsoló főhajtással egy ko-rán elveszített barát műveinek − emlékezetének megmentéséért. Kepes Sárát különleges embernek tartja, akikről így beszél:

„Vannak, / Akik nem rabjai / az optikai kánonoknak:/ közelből olyikuk kicsi / – s megnőnek, amint távolodnak!”

A 23 évesen öngyilkosságot elkövető Kepes Sára verseit azért is adoptálhatja, mert hangütésüket nagyon közelállónak érzi. Az indító mottó is beszédes: („ A leányzó nem alszik, csak meghalt.”), a leányzó ébrenlétéhez segít hozzá a művek felélesztésével. Hős-nőjének szerepét – nevezzük így, mert ő is görög hősnőként jellemzi – antik heroina ma-gatartásával világítja meg: „Kisebb-nagyobb Kreónok számára túlságosan Antigoné volt: használhatatlan.” Egy olyan korban, amelyben a rendíthetetlen erkölcs és a rendszabá-lyokat nem tűrő tehetség „használhatatlan”, József Attila és Kepes Sára kilép a világból. Életre szóló megrázkódtatás a kultúra értékeinek elveszítésére oly érzékeny üvegdiáknak.

Sz

ep

es

Er

ika

29

Szenzibilitása ilyen közegben versbe kívánkozik. Természetesen idézőjelben vagy visszavonva – de: már kimondva.

„Gyere / közel, közelebb, / még közelebb, kérlek, még, még, / egészen közel, tapadó-an-egészen! / – Én akarlak eltaszítani.”

Hasonlóan: (…Ám, mivel hogy lírai / énünk érzelmi okból került egy lapra, térjünk / rögtön a tárgyra, míg megfelelő a hőfok:) / Elutasítólag megsimogatlak

Az ellentétezés stílusalakzatától lesz oly váratlan és meglepő a vallomás:„…az isten verje meg lépteid / nyomát. Lábaidra, / lábaidra vigyázzon.”Megírja a rejtőzködés művészetét:

Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel. A biztosnál is mondj kevesebbet – még, ha kopárrá lesz is a látszat így; … És talán örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben sosem ejtesz ki a szádon afféle hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint „örökké”, mint „soha”.

És – ha ritkán is – kimondatik a legértékesebb, legrejtenivalóbb szó:

„…megy magától − el szavaink banalitása és a szó maga is utána, a semmin alkotott míves lyukon −

Talán: szeretni – mikor s hol épp lehet.”

Az egyszeri kimondás felszabadítja a többit is: „… és van, / van arc, amit csak az lát, aki szeret, / akit szeretünk. Ez a legszebb, / a legmulandóbb. A legérvényesebb.” (Emlé-kezzünk a két tenyér zárójelében érvényessé vált arcra – ez az érvényesség Fodor egyik legerősebb kategóriája.)

VígrendeletekKözismert tény, hogy a nagyon ifjú költők, sápadtan bámulva a holdfényt, halálról

gondolkodnak, majd meg is írják halálhívó verseiket. Ha van szerepjáték, ha születtek szerepversek – ezek azok. Az élet delelőjén tartó költők szemüket nem átallják a világra vetni, szerelmes dalokat zengeni, netán az igazságért harcolni. A hegytetőről lefelé bal-lagva azonban bekúsznak a kígyóhideg gondolatok: betegségek, öregség, veszteségek. És persze a riasztó halál. Ha még nincsen testközelben, lehet tréfálkozni vele, Önirónia címen elképzelni, sőt versben láttatni, hogyan is fog bekövetkezni, a ki nem mondott – egy darabig a negatívumok terén is érvényesül a szó ki nem mondás mágiája.

„lelkem elillan, / vánszorgok utána / – pálinka gyengül így / nyitva felejtett üveg-ben, / otthagyott pohárban: / tündér alkohol tűntén / lassan párolgó, nehéz, / émelyítő lötty”(PORTRÉ, GYUFALÁNGFÉNYBEN).

Elégikusabban, kételkedőbben: „megtörténik velem az élet / és az élettel megtörté-nek. / Eldönthetetlen: melyikünkben / lesz nyomtalanabb ez a történet.”

Sz

ep

es

Er

ika

30

Ontologikusabban:

jelenségemből, mint héjából a kagyló: eltisztulok majd

Amikor írta, talán még a tréfás haikuk közé szánta (benne persze azzal a vallástörté-neti tudással, hogy a halál mindenkiért a másik nem képében jön el):

Halál, légy gyöngéd. Ha nem erőszakolsz meg, jó szeretőt kapsz. (KÉRÉS ÉS ÍGÉRET)

Az aere perennius- létre vágyó fiatalabb költő művének korábban örök életet igényelt. Most, a halál-hangulatok közben változik a mű és alkotója közti viszonyról szőtt álma:

Vannak, s méltán, akik szoborrá halnak. − Végem, ha lesz: úgy legyen, mint a dalnak.

Az eddigi halál-víziókban a szép, kellemes halál képét vetíti fel. De Fodor Ákos talán legfőbb tulajdonsága, hogy okos: így a leghosszabb halál-hívás a többi kívánság mel-lett, kiemelten ezt a tulajdonságát szeretné megőrizni, mint ahogyan – nagyon okosan, őszintén − itt versben is leírja azt a fő személyiségjellemzőt, amit én nem magányként, hanem magára figyelésként, befelé figyelésként neveztem meg.

Várandósan, viselősen, elnehezedve ügyelek: figyelek befelé. Mindenféle igényem és képességem inga-mód leng maximum és nulla között. Próbálkozom, hogy türelmes, megértő legyek más-más állapotaim iránt − nincs dolgom, mely kötelezőbb lehetne ennél. Várok és vigyázok tőlem telhetően, hogy majd egészséges, szép és okos halál legyen.

Milyen sokatmondó, megrázó, ha valaki tömören, három sorban így búcsúzik − a Bekö-szöntő -jében:

Ne terítsetek. Ne bontsatok ágyat. Csak búcsúzni jöttem A Halotti beszéd-ek magaslatát közelíti egy idősíkokról, mindent körülölelő termé-

szetről s az élet céljáról írott summázat, a pecsétviasz az életmű végén:

MOST

Olyan éles és részletszegény a jelen, mint megannyi emlék:

Sz

ep

es

Er

ika

31

szép és vigasztalan. Mint ha a szél is múlt időben fújna, ragyogna a Hold. Mint ha a születő csak arra törekedne, hogy mondható legyen felőle örökre: volt.

Életműve barátokat, rajongókat, követőket szerzett a penge élességű gondolatok és az idézőjelek mögé bújt érzelmek költőjének, a mi üvegdiákunknak. Hadd búcsúzzam itt egyik barátjának hozzá írott nekrológjával, a hozzá egyedül méltó műfajban, a haikuban:

HALHATATLANSÁG

Hiánylistákon kezd gyűlni életműved – fejből idézve. (Rigó Béla)

Sz

ep

es

Er

ika

Fodor Ákos és Podonyi Hedvig. Fotó: Díner Tamás

32

FALCSIK MARI

Gyászolom gyászolom a csak verséből és versébenmegismertet akivel egy angyalszárny alatt és akiből olyan sokszor és milyen jól! éltemmost már Fodor Ákos miatt is legyen Isten

Már tudommár tudom – és ebben te segítettél –hogyan születik a hegyibolondelébb csak néz jobbrólutána balról aztán felülrőlmajd alulrólaztán elunja eztmert minden oldalról lát jólés egyikről se csak onnan

azután egy szép nap elkezdi mondani amit hall– itt határozza meg bolond-magát –hogy az egyik szólam hamisa másik célzatosa harmadik lebeg a felszínena negyedik megbeleragadt önmagába

és már élvezi hogy a füle ultraa szeme röntgen és nem hajlandó füldugót senapszemüveget se tennimár óhajtja letapogatnia minden-hiúság minden-érdekminden-eladó átlátszó csontjait és e napon már hívhatja isa szamárkordét amivel felmegy a hegyre

Fa

lcs

ik M

ar

i

33

Három haiq Fodor Ákosnak ajánlva

nekik a világneki meg a vagyonanekem ez a dal

*

vizen a tejetki az aki meri ezthol az az ecset

*lepereg a gyöngybegurul a pad alásose jön elő

Fa

lcs

ik M

ar

i

34

Két költõ különös barátsága

Fodor Ákosról Zalán Tiborral beszélget Onagy Zoltán

Onagy Zoltán: Hová, milyen messzire datálódik a Fodor Ákossal való ismeretséged?

Zalán Tibor: Különös megismerkedésünk volt, ahogy különös volt a barátságunk is. Telefonon felhívott Fodor Ákos, még Kortárs-időket élünk, én a szerkesztőségben ülök, és veszem a telefont. Szívesen adna a Kortársnak verset, de ahhoz az kell, hogy találkozzunk valahol, és üljünk le kicsit beszélgetni, postán nem szívesen juttatná el hozzám az írásait. Meg is beszéltük, hogy egy csütör-töki napon öt órakor találkozunk a metró Kossuth téri megállója kijáratánál. Letettem a telefont, valaki jött, vagy épp Száraz hívott be a szokásos főszerkesztői raportra, vagy elindultam az ÉS szerkesztőkkel vagy/és Páskándival a Nimródba, hogy meghányjuk-vessük az irodalom és a társa-dalom dolgát és sorsát, mindenesetre azonnal elfeledkeztem a szerzőről, akivel találkoznom kellett volna. Hogy ez amiatt volt-e, hogy korán a fejembe szállt a világ a Kortársban, vagy nem vettem észre, mennyire túlterhelt vagyok kézirattal, érdeklődéssel és alkohollal, ma sem tudom megvála-szolni. Gyakorlatilag eltelt egy év, amikor, és azt sem tudom, hogy miért, eszembe jutott Fodor Ákos, és a csütörtök öt óra a Kossuth téri metró-kijáratnál. Nem sokat töprengtem, vettem a telefont, és fölhívtam. Annyit kérdeztem, áll-e még a csütörtök öt óra a metró Kossuth téri kijáratánál.

Hosszú csönd, hallható cigaretta-szívások után csak annyit mondott, végül is, lehet róla szó. Találkoztunk. Nem tette szóvá az eltelt egy évet. Ilyen volt. Később abból derül ki, nem múlt el nyomtalanul az elmaradt találkozás, hogy az első nekem dedikált kötetébe annyit ír: Z. T.-nek, a felejtés ólomsúlyú bajnokának. Eleinte ritkásan futottunk össze, ami persze pontat-lan, mert akkurátus ember lévén, csak előre megbeszélt összefutásokra volt hajlandó és képes. Majd egyre sűrűsödtek a leüléseink, kezdetben az Angelikában, később a Markovits téri vendég-lőben, abban a házban, ahol lakott, végül a lakásukban. A lakásban találkozás abból a kény-szerből fakadt, hogy már nem szívesen mozdult ki – legfeljebb a sarokig ballagott el cigarettát vagy kenyeret venni. Az utolsó időkben erre sem volt képes, vagy ehhez sem volt kedve. Néhány találkozás után, természetesen mindig egy üveg borral csöngettem fel, azt mondta, ne vigyek bort, mert különben is a sört szereti, ha bort innék, akkor van mindig tartalékban a számomra, viszont bor helyett vigyek egy szál virágot a feleségének. Így történt valahány alkalommal. Mindig egy szál virággal állítottam be hozzájuk, ő az előszobában elvette a csomagolópapírt, Hedvig a virágot. Mindig egy szál virágot, soha nem drágát, de mindig valamilyen érdekes jószágot. Hát, valahogy így kezdődött, és így is végződött.

O. Z.: Emlékeim szerint kétszer találkoztam vele összesen, mindkétszer kocsmában, mindkétszer Szerváccal ültem. Azt hiszem, közelről ismerték egymást, mert Szervác „költőóri-ásom”-nak szólította ironikusan és gonoszul, tényleg valami földi érő télikabátban esett be a hóesésből, alig látszott ki belőle. Ákos nem volt kocsmás, jól gondolom? De hát hol másutt találkozhatott irodalmi emberrel?

Z. T.: Régen lehetett. Abból az időből még nem ismertem. Bár fiatalságunk esztendeiben nem negligáltam a kocsmákat, soha nem futottam ott össze vele. Persze kellett, hogy járjon

On

ag

y Z

olt

án

– Z

alá

n T

ibo

r

35

kocsmába, hiszen az egyik legközelebbi barátja Petri György volt, akiről talán nehéz elkép-zelni, hogy kerülte az ilyen helyeket. Úgy hiszem, ahogy magányosodott, befelé fordult, elve-szített embereket, nem keresett helyettük újakat, úgy szűntek meg számára a kocsmázások. Azt is gondolom, nem is a kocsmával volt elsősorban baja, hanem a kocsmában megforduló emberekkel. Nehezen barátkozott, nem szerette a hangoskodást, piálás közben is fontos dol-gokról akart beszélgetni, és nyilván zavarta a részeg fiatalok részeg zajongása. Nem kocs-mázott éjt nappallá téve, de rendkívül sokat olvasott, tehát mindvégig tisztában volt az iro-dalomban folyó fejleményekkel, elsősorban a költészetben volt tájékozott és otthon, de csak kevés teljesítmény volt számára fontos, és még kevesebb ember. Egyik első találkozásunk alkalmával azt kérdezte tőlem, ismerem-e Csengery Kristófot. Mondtam, hogy talán igen, talán nem, meghatározó találkozásunk nem volt, de közöltem már a Kortárs versrovatában. Mert belőle még nagy költő lehet, mondta. Mi ebben az érdekes? Csengery Kristófról keveset hallottam addig, és még kevesebbet azóta. De felfigyelt rá, és számon tartotta. Azt hiszem, ő sem ismerte személyesen, legalábbis erre nem tett semmilyen utalást. Nem elsősorban az emberek és rangsorok érdekelték igazán, hanem a valódi költői teljesítmények. Mármint, az ő kifinomult értékrendje szerint valódi teljesítmények. Mindig elfogadtam az ítéleteit, mert barátságunk alatt egyszer sem mondott elhamarkodottan és magalapozottság nélkül semmit. Ami Szervác iróniáját és gonoszságát illeti, nem tudom, a kérdéses időpontban hol tartott Fodor Ákos, de annyi bizonyos, hogy élete utolsó húsz évében ennek a nyelvnek az egyik legfontosabb költőjévé, nincs szégyen a kimondásban, költőóriásává nőtte ki magát. Nem mondom, hogy az országnak, mert a hatalom mindig szart rá, közel a hetvenhez József Attila-díjra terjesztették föl, de még akkor is, onnan is kihúzták. (Pedig a Kossuth-díj is kevés lett volna a számára…!) Amikor ez kiderült, meglehetősen nyugtalan haraggal vetettem föl, hogy számomra ismeretlen emberek is kaptak abban az évben díjat. Ő azonban, meglepe-tésemre, ismerte őket, és nem az foglalkoztatta, hogy több érdemük volt-e nálánál azoknak, akik kaptak. Gyakorlatilag az sem, hogy ő nem kapott. De talán mégis. Csak akinek hozzá kell szoknia a mellőzéshez, az kitűnően tudja palástolni a csalódásait, amikor mégis remél.

O. Z.: A második eset is tél valamiért, az Elek Pista szerkesztette Üdvözlet című JAK-kötet bemutatóján, hat jeles szerző, közülük két halott, egy politikus: Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József és Tóth Erzsébet, az est után kocsma, én külön ültem egy sarokba, nagyon hangosan szóltak az ünnepeltek. Fodor Ákos lezöttyent az asz-talunkhoz, azt mondta halkan, máig hallom: „Nem vegyülök forradalmárokkal.” Ez is érdekes, ahol Csengey Dénes megjelent, mindig érdekes volt, de azt akarom kérdezni, fiatalon közvetlenebb kapcsolatot, nagyobb aktivitást mutatott a magyar irodalmi közélettel, mindennapokkal?

Z. T.: Említettem, hogy abban az időben egyszer sem találkoztam vele nyilvános helyen, akkor sem, amikor a felsorolt költők antológiájának volt a bemutatója, már csak azért sem, mert magam sem voltam jelen a bemutatón. Nem lehettem, hiszen a kenyértörést hajdani ba-rátaimmal épp ennek az antológiának a létrejötte okozta, de erre most nem térnék ki szívesen. Nem volt forradalmár alkat, de minden társadalmi mozgást követett, és reagált is azokra – de sohasem a műveiben. Radikálisan liberális eszméket vallott, ahogy én meg tudtam állapítani, de soha nem zavarta, és a barátságunkat sem kérdőjelezte meg, hogy én legalább annyira távol állok a liberális eszméktől, mint a másik oldal eszmerendszerétől. Beszélgetéseink során én vol-tam a fék, ő pedig az elemző fél. Ha valóban azt mondta, hogy nem vegyül forradalmárokkal, amiben nincs okom kételkedni, akkor rá kell ismerjek a fodorákosi attitűdre. Soha nem han-goskodott, soha nem szájalt, nem takarta ki a sebeit a műveiben. De gondolod, hogy Petri egyik legközelebbi barátja nem volt forradalmár a maga módján? Nyilván a szájjal forradalmárkodó, nála fiatalabb emberek magatartásával nem tudott azonosulni. Nem volt utcaforradalmár, na, vagy hogy másként fogalmazzak, ő csöndes forradalmár volt, utcakövek nélkül, Petőfi és József Attila megszólítása és tetemre hívása nélkül, valami minőségi forradalomban hitt, de szándéko-san nem használtam itt a minőség forradalmát.

On

ag

y Z

oltá

n –

Za

lán

Tib

or

36

O. Z.: Későn fedeztem fel, nem hajtottam költőkre, azokat olvastam, akik eleve megvoltak. Amikor rábukkantam, már a haiku mestere volt, a haiku élvezetéhez pedig befogadóként is agy kell, jó hozzáállás. Honnan érkezett Fodor Ákos a haiku birodalmába? Milyen verseket írt a haiku előtt?

Z. T.: Azt gondolom, soha nem volt a nagy formák embere, noha híve alkalmanként igen. Nekem például nagy kedvvel elolvasta a közel ezer soros verseimet is, és sommás vé-leménye volt róluk, ugyanakkor ő maga a szigorú és rövid formákhoz ragaszkodott. A haiku birodalmába érkezés már mindörökre az ő titka marad, de ha bele akarok kontárkodni, azt mondom, hogy két irányból érkezhetett a haiku birodalmába. Az egyik a filozófia, a bölcselet, amely soha nem állt távol tőle, és a zene, bármilyen furcsán is hangozzék itt. A másik a befelé fordulás, az elmagányosodás folyamata, mint erről a rövid versek tudósítanak. Közhely, hogy rövidnek lenni nehezebb, mint hosszúnak. Illusztrációként az elhíresült G. B. Shaw mondat,

On

ag

y Z

olt

án

– Z

alá

n T

ibo

r

Fodor Ákos. Fotó: Tóth György

37

On

ag

y Z

oltá

n –

Za

lán

Tib

or

amelyet egy talán huszonhét oldalas, a szeretőjének írott levele végére biggyeszt, és valahogy így hangzott: „bocsásson meg, de nem volt elég időm ahhoz, hogy rövid legyek” Nos, Fodor Ákos napjai nagy részét azzal töltötte, hogy dolgozott, főleg élete utolsó, meglehetősen hosszú időszakában. Bármilyen furcsa is olyan költőre vonatkoztatni ezt, aki meglehetősen keveset írt, s ha írt is, mindössze három-hat soros verseket vetett papírra. Egész nap zenét hallgatott – Mozart volt a nagy kedvence, amiben természetesen nem értettünk egyet –, és szövegeken dolgozott. Nagyon sokáig ült a rövid verseken, nehezen adta ki a kezéből, illetve döntött úgy, hogy véglegesnek tekinti őket. Rendkívül művelt és pallérozott elme volt, ami szintén a rövid formák felé vihette, és rendkívül szellemes férfiú. Ez a fölényes – de nem fölényeskedő – szellemesség jellemzi a haikujait is, s bár Bashót és a japán költészetet roppantul kedvelte, ő maga inkább magyar haikut művelt, nem japánt.

O. Z.: Hogyan alakult ki a telefonos szertartásotok? Mi volt az eredeti oka, célja? Nyil-ván indul valahonnan. Emlékszel rá?

Z. T.: A kezdetre nem emlékszem, mert úgy tűnik föl most, visszatekintve az időben, hogy gyakorlatilag megismerkedésünk óta, de pontosítok, összebarátkozásunk óta úgy él-tünk, hogy irodalmi beszélgetésekre is használtuk a telefont. Amikor már nem nagyon moz-dult ki a házból, és nap mint nap magányosan ücsörgött a Markovits utcai lakásban, várva haza a feleségét, nyilván szüksége volt arra, hogy valakivel megossza a napját, az esemény-telennek tűnő idejét, amely mégis teli volt óráról órára izgalommal és érdekességgel. Én világ életemben lótifuti ember voltam, általában csak este érkeztem bele nyugalomba, késő este. Számára pedig nem volt késő este, sőt, sem este, sem reggel, sem dél. Ezt talán meg kell magyaráznom. Fodor Ákos valami időtlenségbe álmodta bele magát élete és életideje során. Akkor aludt, amikor álmos volt, akkor evett, amikor éhes volt, napszaktól függetlenül. Lánc-dohányos volt és láncsöröző, ez a folyamatosság nem kötődött sem órához, sem időszámítás-hoz. Nem voltak ünnepei, nem tartotta a karácsonyt, azaz a jeles ünnepeket sem, a születés-napját, névnapját nem ünnepelte. Tehát nem okozott számára gondot, ha éjjel kettőkor jutott eszébe fölvenni a telefont, és beleolvasni nekem a napi termést. Néha háromszor-négyszer felolvastattam vele egy-egy verset, hogy pontosan értsem, miről is van szó, lévén, én nagyon is vizuális típus vagyok, de őt ez nem zavarta, komolyan és türelmesen olvasott újra mindent. Valamennyi verse után megállt, és várta a véleményemet. Én pedig elmondtam. Ha valami nem tetszett a felolvasott munkában, akkor eltűnődött, és megígérte, hogy még gondolkodik rajta. Ha jól sejtem, nem sokat gondolkodott, inkább kidobta a verset, illetve, a használható részeket egy másik munkába applikálta bele. Persze, e mellett sokat marháskodtunk ezek-ben az éjszakai telefonokban, sokat komolykodtunk is. Érdekes, így visszagondolva, hogy én ritkán olvastam fel neki telefonba a verseimből, de szinte minden új munkámat elküldtem hozzá a látogatásaim előtt. Amikor megérkeztem, egy borítékban, vagy nagyon igényes és szép, mondanám, hogy drága, mappában vártak a szövegeim, a margón vékony fekete filc-cel, rajzolt gyöngybetűkkel a megjegyzései. Ja, és a borítékok! A borítékok mellé, amíg kijárt a világba, mindig kaptam egy friss, zöld falevelet, azzal a felkiáltással: ja, és levele érkezett, uram! És úgy adta át, mintha egy szál virágot tartott volna a kezében.

O. Z.: Rendet hagyott maga mögött Fodor Ákos? Egy kort elérve törekedni kell legalább a látszólagos rendre, amit maga mögött hagy az ember, vagy fütyülni rá? Az utókor átrendez mindent a maga szája íze szerint, ha egyáltalán?

Z. T.: Fodor Ákosnál akkurátusabb embert egyet ismertem, a bátyámat, aki úgy adta a kekszet a szőnyegen négykézláb mászkáló gyermekének, hogy ő is négykézlábra ereszked-ve ment utána egy kis söprűvel és egy kis lapáttal, hogy a kekszmorzsát azon nyomban el tudja tüntetni. Ákosnak nem volt gyereke, tehát nem tudom, hogyan adta volna a kezébe a kekszet, de volt egy környezete, amelynek a rendjéhez szinte monomániásan ragaszkodott. (Ebben is ellentétek voltunk, s talán szerencsére.) A szobájában éveken keresztül minden

38

úgy volt, ahogy először láttam, semmi nem mozdult el benne sehová, az asztalán a kagylók és kavicsok meghatározott rendben foglalták keretbe a tartalmakat: úgymint, érkezésemre előkészítve, alátétre állítva egy söröspohár, egy borospohár, és egy unikumos pohár. Megha-tározott távolságban egymástól. Magának is így terített. Ha volt boríték, az az asztal szélén várakozott, nem megbontva a rendet. Ha sört vett elő, láthattam, hogy a szekrény polcán katonás rendben sorakoznak a sörös dobozok (mindig langyos sört ivott, amit igen lassan szoktam meg…), a könyvespolcon minden könyv ugyanott, elvágólagos rendben és rend-szerben. Nem tudom, milyen volt a magánéletében, mert abba nemigen engedett belelátni senkit, de költői életében ugyanez a rend uralkodott. Minden megjelenését archiválta, sőt, nem átallotta fénymásoltatni nekem is azokat, mindig borítékban, és mindig ajánlással ellát-va kaptam őket, fekete mikrofilccel rajzolt gyöngybetűkkel. De azt is tudnunk kell, bármeny-nyire korszerűek voltak a versei, annyira korszerűtlen volt a költői attitűd, amivel próbálta viselni és elviselni a világot, benne az irodalmi életet. Csak olyan lapoknak küldött verset, amelyek kértek tőle. És hiába magyaráztam, hogy mióta világ a világ, a szerkesztők nagy része nem kér, inkább lapul, elutasít vagy hárít, tehát ezzel ne foglalkozzék, hajthatatlan maradt. S mert mindössze két lap volt, ahonnan rendszeresen kértek tőle (az egyik az ÉS, versszerkesztő Csuhai István, a másik a Parnasszus, főszerkesztő Turczi István), egy időben szinte alig közölte a verseit. Amikor szerkesztőknek javasoltam, hogy kérjenek tőle verset, szí-vesen és felvillanyozódva küldött mindaddig, míg egy fiatal és hebrencs versszerkesztő vissza nem küldte a postázott versek felét azzal, hogy írjon jobb és hosszabb verseket. Belegondolsz ebbe? A korszak egyik legnagyobb költőjéről beszélünk! Ettől láthatóan elszomorodott, és elment a kedve a versküldéstől, versközléstől.

De visszatérve a kérdésedre, azt gondolom, hogy mindent elrendezve és rendszerbe he-lyezve hagyott maga után. Nem feltétlenül a halálra készülve, hanem az élet zűrzavarában vágott rend fényébe helyezve. Utána semmit sem kell átrendezni. Inkább a tudomásul vétele volna fontos, annak megértése és fölfogása, hogy milyen kaliberű ember élt – és nem járt egy idő után – közöttünk. Eszembe jut, hogy szívesen beszélt arról, ahogy gyerekkorában Pilinszky térdén lovagolt. Vajon, ki kérdezte meg erről valaha? Egyáltalán, ki kérdezte va-lamiről élete utolsó évtizedeiben? És erre az sem mentség, hogy ma már Pilinszkyről sem tesz fel kérdést az önmagával elfoglalt, rossz kánonokat farigcsáló és önmagán kívül semmit, senkit el nem ismerő irodalom…

(2015. aug. 28. Esztergom)

On

ag

y Z

olt

án

– Z

alá

n T

ibo

r

39

GÉCZI JÁNOS

.... törek. Fodor Ákosnak

1.

Mondd, drága kísérőm az útonmegálljak-e gyújtani tüzet az oltáronmelyet kétezer év óta nem használt senkinekPannóniában, vagy menjek továbbszaporán törve a hosszúszálas rét füvétahogyan haladok bele a jövőidőbe?Amelyről neked a múltban emlékek jutottaklesz-e egy is majd közülük nekemkérdezzem-e bármelyik antik istent?Lesz-e szeretőm, aki a főszereplő testetúgy tolja félre, hogy fölmagasztals mint senki mellékalak a széljegyzetbenmaga is felmagasztosodik?Mondd, drága testem, te félnótás húsdarab mi marad, ha marad, s mi, ami nemha nem marad, lesz-e még kinekkedves a hajszag és a mellem közepéna szőke szőr, ahogyan serceg az ujjai alatt?Kell-e hű hit a gerinchez, hogy álljon?S kell-e egy szív mely úgy merül el mélyen bennemmint lüktető horgony a tenger kék vérébens amely hatvanegy éve éppen az enyém?Milyen lesz az, amikor magára marad a lélek?

2.

Költő vagy, akinek a szavaitesküvőn és temetőben mondják.Alany és tárgy, én és a dolgok.

3.

Nem apácák hímzette palástot viselsulckötényt hord nagy hasánmelyet kispocaknak hisz.

Gé

cz

i Já

no

s

40

4.

A név olyként törékeny, mint a szóha darabjaira tépődik egy testvagy széthull, miként marokból hullajtva szerteaz átmelegített homokés szétesik mind. Nincs lélek, mi egybetartde hang se, mely összeragaszt apró csészedarabokat a ragasztóanyag.Nincs semmi, ami örök. Meg ami marad.Ha nézed a tavat, olykoroly ezüst futja be, vékonyan, az egészethogy elhiszed, a kozmosz bőrét látodamely egybetartja, akárha eszme, a világots eszedbe ötlik Isten.Látod a kitelt holdat isa pupillát, oly kerekmegérted, mint érveta halhatatlan, amíg élsz, te vagys a teremtő áthat, nyíl a céltábla előtt feltorlódottlevegő üvegnehéz rétegét.Hogy törékenyek, mint a dolgokatkemény kéregkent befoglaló szavaka nevek, elég, ha gondolsz erre vagy arra

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

41

amikre szóból ruhát sohasem adtálnehogy azzal is sorsot adj számukra.Akként legyen ismeretlen erők összefoglalójas hogy legyenek azok amelyek számomraaz ismeretlen tudás birtoklói.

5.

Feketén, miként a nestléhogy megismerjenismét úgy szeretnéarról beszélt, hogy kapjonha nem ágyat, akkor legalább hazát.Oly szemérmeshogy versekbe bújtatja magát.

6.

Az, akit a képzelet teremtettmellé matematikát és etikátüldögél a teraszon, reptetgalambokat a téridőn át.

7.

Kutyaszőr-fakóaranyat mértek a víz fölött.

8.

Két repülő rajzolja közös X-étaz eget mint szelvényt, kitöltik.

9.

A sötét mondat mélyénegyetlen szárnyú fényes léleklenge, kóbor árnyak éléna sikátor mélyén Dante lépked.

10.

Mint aki látjahogyan száll alá a lélekaz istenből a kutyába.

Gé

cz

i Já

no

s

42

11.

A tekintetén és a félig nyílt szájánnyugtalannak láttam

ugatás maradéka.

12.

A hasad közepén, mintha mefisztofeles ülne rád nyirkos és hidegaz ultrahangozás után szétkent kenőcs.

13.

A halott kő magában tartja de a keze már kiszakadt a fényben ázik mint Apolló arca a mozdulat mellyel az anyagot elhagyta amelyben magára maradt.

14.

A szőlőt a levelek a ragok a szótőt úgy takarják egymáshoz tapadva egészen lefedve, mind a réseket.

15.

Miként férjek és feleségek együtt sétálnak a részek és egészek a parton hullámok heverésznek sirályok vijjognak és horvát kékek.

16.

Együtt sétáltunk, de ő a részek én az egészek között.

Gé

cz

i J

án

os

43

17.

A nyár eltelt a részletek keresésével hars, zöld és héjillatú volt végül is minden.

Az erős, pályagyepszerű fényben nem tűnt fel a gipszfehér háttér, az elporladó szobrok.

Mindig a környezet, mondtad, mondtad, változik a hőség s a hősök elcserélhetetlenek.

A történetek helyett sem új történetek a szövegek helyett másegyébb díszletek.

Jól tette-e avagy sem, okkal vagy nem okkal ez az évszak sem bírt el az álmatlanokkal.

Az lesz a múlt, ami volt a ma egy köznap rossz szagú halpiaca.

18.

Könnybe lábad a szemed a beleszállt emléktől.

Törek.

Gé

cz

i Já

no

s

44

MARNO JÁNOS

Egy sivatagi órán FÁ emlékének

Homokszemeim meg vannak számlálva.

Ma

rn

o J

án

os

Fodor Ákos. Fotó: Díner Tamás

45

VIHAR JUDIT

SMS–ek a túlvilágról Szeretek halottakkal beszélgetni. Új, ismeretlen eseményeket mesélek el, tanácsokat

kérek, a halottak véleményére vagyok kíváncsi. Becsapom magam, azt hiszem, van foly-tatása a megfordíthatatlannak. Próbálkozom. Vajon hallom-e még belülről a hangjukat? Vajon képes vagyok-e arra, hogy – akármilyen apró formában is – velem együtt éljenek tovább?

Fodor Ákosra fokozottan vonatkozik ez. A Mestert sohasem láttam. Csak gongszerű bársonymeleg hangja jutott el hozzám. Modern remeteéletre kényszerült, napjait több-nyire a lakásában töltötte. Mindig telefonon beszélgettünk. Minden mondata tele volt bölcs humorral. Bőkezűen ajándékozta az útravalót. Például ezt:

„Boldogok, akik – ha egyetlen haiku pontjában is – találkozhatnak és megérinthetik egymást.”

A haiku volt a mi találkozási pontunk. A Mester a haikuban „nem ismert tréfát”. Többször is alkalmam volt vele együtt zsűrizni haikuversenyeken. Az 5, 7, 5 szótagos

formához szigorúan ragaszkodott. A mesterkéltséget soha nem szerette. Az igényesség, a tökélyre való törekvés mércéjével mérte a haikut, amit tömörsége miatt is szeretett. Gon-dossága, segítőkészsége abban is megnyilvánult, hogy a már véget ért versenyek után is felajánlotta a résztvevőknek: elmagyarázza, hogyan lehet kijavítani a hibákat, hogy jó haiku születhessen. Akkor örült a legjobban, ha gyerekek által írott haikukat talált jónak. Nagyon bosszantotta viszont, ha a verseny során gyenge haikuval találkozott. Ezt az érzést egy haikuban is kifejezte:

Vih

ar

Ju

dit

Fodor Ákos: MOZART (A szerzo kézírásával)

46

Vih

ar

Ju

dit

Eldobni egy rosszverset: többet ér, mint kétjó verset írni.

Az alkotásban talán a játék öröme volt a legfontosabb a számára. Igazán jól játszani

csak kevesen tudnak. Fodor Ákos tudott és szeretett, akár József Attila. Haikui írásakor is a játék érdekelte. Játszott a szavakkal, a gondolatokkal, a ritmussal, a rímekkel. Gyakran maga is alkotott új szavakat, hogy még inkább hasson az olvasóra, hogy maradandóbb élményt adjon. Általában új összetett szavak keletkeztek a tolla alatt, amelyekben benne feszült a haikura oly jellemző ellentét az eredeti szó előtagja és az alkotott új szó előtagja között, megteremtve ezzel az olvasó asszociációját. A „Ianus” című például csak egyetlen összetett szóból áll: „Dicsmérel”. A sok szójáték miatt, úgy gondolom, nehezen fordítha-tó költő, bár angolul is, németül is jól hangzanak, jól értelmezhetők versei. Igazi értéke magyarul bontakozik ki leginkább. A szavak zeneiségével is játszott. Nem véletlen, hogy a Zeneakadémiát végzett költőnek talán a legjátékosabb és ugyanakkor az egyik legmé-lyebb zeneköltő, Mozart volt a kedvence.

Fodor Ákos most már az örök Parnasszuson játszik a szavakkal, a gondolatokkal. Útravalóként sms-eket kapunk tőle, ha köteteit, blogját olvasgatjuk. Verseiben folyama-tosan újra és újra keressük a segítő, bölcs szavakat, amelyekkel könnyebben élhetünk, amelyektől mindig kapunk valamit, mert mást és mást fedez fel bennük az ember. Hi-szen minden változik: a körülöttünk lévő világ és mi magunk is, ezért az adott pillanat-ban mindig más verse szólít meg bennünket.

47

He

rc

ze

g Á

ko

s

47ÁTJÁRÁS – Nedeljko Terzic

48

Az egzisztencializmus paradoxona

A mai költészet jövõje

A költői szabadság mindig is a társalgás magasztosabb fokozatának számított, egészen addig, míg nyomába nem lépett az „emberi szabadság“, mint a tömegek felé irányuló politikai udvarlás pótanyaga, melynek következményeként kialakult az élet és a művé-szet iránti kihívóan önhitt, lekezelő viselkedés és viszonyulás, s mindez szükségszerűen a Költészetet és annak egzisztenciáját is érintette. Az ilyen viszonyulás terméke a Költészet mély válságához vezet, mely évtizedek óta tart, de egyelőre túl korai és érvekkel sem lenne alátámasztható annak valami abszolút összeomlásáról beszélni. Amint a Költészet jövőjét említjük, már azt jelenti, hogy aggódunk érte s a fönnmaradásáért. Ezért is kell feltennünk a kérdést, miért és honnan ez a félelem, illetve ki is a Költészet potenciális ellensége, léte-zik-e ilyen, és ha igen, vajon mennyien vannak? Ki az, aki a legrosszabbat kívánja neki, vagy ha nem is kívánja, hát inkább figyelembe sem veszi, ami szintén pusztító hatású, ki hibáztatható bizonytalan jövője miatt, vajon ki az, és milyen indítékkal kívánja a Költészet megszűnését, és ezzel a kívánságával erősen hozzá is járul, hogy az esetleg végleg meg is szűnjön? Három jelenség károsíthatja vagy fékezheti, zavarhatja és lassíthatja a Költészet fejlődését, mai helyzetéből szemlélve, hisz éppen napjainkban van nagy válságban: az írók terjeszkedése és a költészeti túltermelés, a Költészet tiszta, hiteles, nemzeti hangjának el-vesztése, és az olvasók, a Költészet fogyasztóinak eltűnése. Ezek a jelenségek három, lát-szólag ellentmondó fokozatot képeznek, melyeket valahogy le kellene győzni. Egy bizonyos – azok, akik a Költészetet teremtik, „fényes jövőt“ kívánnak neki.

Verseket ma kevesen, s vannak vidékek, ahol egyáltalán nem olvasnak. Szükségsze-rűen fölvetődik a kérdés, kicsodák is vajon a Költészetnek nevezett szellemi jó fogyasztói – ez pedig az olvasók összessége, az olvasóközönség, amely felkészületlenül van kész tények elé állítva, hogy az erősen hamis, túl nagyra szabott emberi szabadsága közepette a széleskörű médiaterekben szubkulturális pótanyagokhoz juthat, előnyt engedve éle-tében a marginális eseményeknek, az ún. rest kultúrától megbetegedve, melyet tálalva és adagolva kap, s amely éppen így, fokozatosan és biztosan semmisíti meg az ember szellemét, hogyha, egyedüli és legkönnyebb kiútként azt választja, s meghajol az ilyen erőszakos támadás előtt, önmagát elárulva. Tény, hogy ezzel az író-költő veszít sokat, az olvasó pedig, aki átadja magát a nappali foteljában a kényelemnek, a televízió kép-ernyőjén látottak alapján alakítva ki gyakran elferdült képet a művészet mibenlétéről, nem saját érdekében konfrontálódik, hanem szilikonos szellemi ovulációt él át, és eltűnik az olvasóközönség népes táborából, amelynek tömegességével gyakran és hamisan di-csekednek a könyvtárak. Ez az egyik útja annak, hogy jelentősen csökkenjen az eladott verseskönyvek példányszáma, így igen gyakran úgy tűnik, hogy az írók saját maguknak és hozzátartozóiknak, barátaiknak írnak, vagy más íróknak. Költők naponta születnek, az olvasók pedig lassan kihalnak, akár az őslények. Ha hálóval kell őket összefogdos-nunk, akár a lepkéket, semmi jóban nem reménykedhetünk.

A verseskönyvek jövője e nehezen megoldható kérdésnek egy egészen másmilyen megközelítését jelenti, hisz senkit sem kényszeríthetünk a mai napon arra, hogy holnap

Ne

de

ljk

o T

er

zic

49

olvasson el egy verseskönyvet, s ezentúl legyen hű fogyasztója a Költészetnek. Külön ag-gódás tárgyát jelenti az a nyilvánvaló megalázás, ami a verseskönyvek áráról szól. Ez az ár megdöbbentően alacsony, ám a modern maroktelefonok még ezt is képesek megdön-teni – mármint azok, melyek a szolgáltatótól ingyen kaphatók, hogy a vásárló kezében állandó énközpontú figyelmet váltsanak ki, amely minden egyéb aktivitást kizár, így az olvasást is. Az emberek zöme inkább az ingyenes maroktelefont választja, mint egy kiváló verseskönyvet, melynek piaci ára ma a szellemi minimum alatt van. S ez egyben már a Költészet megszégyenítése is.

A múlt egyre távolodik, a jelen gyorsan pereg, s a jövő nem vár, egyedül kell megte-remtenünk, mint ahogyan a Költészetet is. Miközben Költészetet teremtünk, megteremt-jük a jövőjét is, ám a fennmaradása, a szerző után, az olvasótól függ.

Napjainkban a nagyszámú költő jelenléte s ezzel együtt a költészeti túltermelés egy-részt a Költészet biztos fennmaradását jelenti (mert, Istenem, van, aki megteremtse), az egyik fronton a rengeteg költővel, a másikon viszont, az egyre kisebb számú olvasóval, a Költészet jövőjének boznytalanságát láthatjuk csak. Az indíték, ami valakit írásra vagy jegyzetelésre késztet, minden leírtat költői beszédmódnak tekintve, különböző intenzitá-sú lehet, ám ez legtöbbször az imaginárius világba való menekülést jelenti a valóságból, vagy valaminek a bevallását az intim bíra felé, akinél nincsenek büntetettek, csak káro-sultak, s ezek az olvasók, akik, szerencsére, az ilyen költői jegyzetek többségéhez hozzá sem jutnak, mert azok megmaradnak az intim jegyzetekben, naplókban és az időgép-ben. Vagy csak a versösztönben, a szellemi cunamiban. A silány költészet, mely éppen ellenőrizetlen minősége miatt terjedhet gyorsan, károsan hat az igazi költészet befoga-dására, sőt, azt így mély válságba sodorja. Hogyan lehet megállítani e labilis jelenséget; egyszerűen, megfelelő helyet találni neki, több teret biztosítani a kritika hangjának, s ügyelni rá, a silány mű meddig maradhat meg a mában, s főleg a szellemi jövőben.

Kalliopé görög istennő, az epikus költészet múzsája sem viselt véletlenül aranyko-szorút a fején. Ő azt ki is érdemelte. Tehát, ha a költészet Isten ajándéka, akkor elpusz-títhatatlan, és jövőjéért fölösleges aggódni. Mégis, mi az, mik azok a tényezők, amelyek igyekeznek elpusztítani a Költészetet, vagy legalábbis hosszabb időre útjába állnak, s létét igyekeznek megakadályozni? Ezek: a technokratikus, bürokratikus, új-gazdasági, politikai és más, specializált, újító jellegű közlemények és beszédek, amelyek a társada-lom technológiai folyamatait követik, és tolakodóan kínálva sajátos nyelvezetű szöve-geiket, odahatnak, hogy a költői kifejezés tisztasága, túl egyszerűnek és földszintesnek karakterizálva és leértékelve, értelmét veszti. Az angol nyelv egyre gyakoribb használata a mindennapi kommunikációban az angol terminológiának a költészeti alkotásokba való beépülését hozza magával, s ezzel az nemzeti nyelvek eredetisége károsodik. Az egyes nemzeti Költészetek bármelyikében igen kevés alkotót tarthatunk számon ma, aki iro-dalmi munkásságát illetően nemzeti nyelvének tisztaságával átszőtt költői opust hagyott maga után, vagy jelenleg is ily módon műveli azt.

A Költészet olyan erő, mint a víz, mindig meg fogja találni a saját útját, akkor is, ha látszólag kiúttalan helyzetbe kerül, az ember pedig mindig is tanúja lesz a Költészet és a költészeti tartalmak felfedezésének, bármelyik jövő időben, bármelyik technológiai folyamatban, és mindig lesz valaki, akinek hirtelen és lelke mélyéről jön a felkiáltás: „Nézd csak, mit alkottam, hisz ez igazi Költészet!”. Éppen úgy, mint Arkhimédész, örö-mében azt is elfelejtve, hogy épp meztelen, ezzel a felkiáltással szaladt ki az utcára: „Heuréka!” A Költészet jövője már azért is biztosított, mert szellemi anyag, s ezért meg-semmisíthetetlen. Lehetséges és vetélytársi értelemben ugyan bármely más művészet részéről fenyegethetné veszély, ám mégsem reális veszély ez, hisz a Költészet kisebb vagy nagyobb mértékben minden más művészetben is jelen van. A Költészetet természetesen nem övezi egy átfogó tisztelet, ugyanakkor más művészetek és művészeti kifejezések

Ne

de

ljko

Te

rz

ic

50

szegülnek ellene, saját helyüket igyekezve biztosítani, versenytársnak tekintve a Költé-szetet a művészetek erkölcsi megbecsülésének ranglétráján. Erre mindig is éppen elég ok adódott, hisz a Költészet benne van a balett-mozdulatokban, a színészi kifejezésekben, a pantomimban, a festő mozdulatában, a karmester karlendítésében, az operaelőadásban vagy a grafikai variációban, s benne van természetesen az irodalomban is, de olyan mértékben, hogy a Költészet gyakran a prózát is átszövi. A Költészet nagy titok, amely itt rejtőzik, köröttünk mindenfelé, és állandóan odahat, hogy fedezzük már föl. Hiába próbálkozik bárki a megsemmisítésével, mert lénye természetszerűleg megsemmisíthe-tetlen, hiába próbálkoznak az átformálásával, hisz mindig a titok fálylába van burkolva, lényének formái minden pillanatra és helyre alkalmazhatók, megjelenésének idejét soha nem tudhatjuk előre, ezt feltételezni és megsejteni sem lehet. A Költészet olyan meglepe-tés, amelyet mindig édes szorongással várunk. Ma a Költészetet teremtőképtelen erők próbálják teljesen lemezteleníteni és átformálni, ám kérdés, hová koncentrálódik az a másik szellemi erő, amely mindennek ellentmondana? Kifáradt volna a szellemi anyag, vagy ez a mai állapot lassú föladása lenne, a költészeti tényezők ünnepélyes átadásáig az új nemzedéknek, mely nem lesz felkészülve arra, hogy a tiszta Költészetet elfogadja, teljes, eredeti szellemi erejében? Kinek adni tehát zálogba, kinek örökségként azt, ami évezredek óta teremtődött az emberi agyból és lélekből, távol a korszerű technológia halk zúgásától? Bár lehetséges, hogy a Költészetet is felhasználják majd új, az emberi lélektől mentes, kozmikus formáinak megteremtésére.

Figyelmen kívül hagyva számos, már megnevezett, de más, szokásos paradoxont és abszurdumot is, melyek a Költészet válságához vezetnek, a költők bűnrészessége ezt illetően abban merül ki, hogy még mindig nem találtak megfelelő módszereket ahhoz, hogy ezekben a válságos időkben saját hozzáállásukkal próbálják alakítani költészeti alkotásaik sorsát. Talán a költészeti alkotások bemutatásának módszeréről van szó, talán arról, hogy még mindig nem folyik igazi harc az ízléstelenség és a középszerűség ellen, s irodalomkritikai körökben mindent dicsérnek, ami csak megjelenik, s talán az is, hogy az igazi Költészet művelőinek mind kevesebb anyagi lehetőségük van, hogy műveiket megjelentessék.

Az, hogy milyen jövőbeni tekintély övezi majd a Költészetet, már nemcsak magától a Költészettől függ. Ennek terhét elsősorban a költők viselik, s az olvasóközönség, akinek feltételeket kell teremtenie, hogy hozzájáruljon a Költészet egzisztenciájának megmara-dásához.

Ha a fotóművészek képesek megállítani a pillanatot, akkor a költőknek hatalmukban áll, hogy megállítsák az időt, hogy visszaküldjék a múltba, vagy a jövőbe lendítsék előre – s ezzel az egzisztenciális fogékonyságukkal élniük kell.

Nedeljko Terzić költő, író, újságíró 1949-ben született a szerbiai Sremska Mitrovicán (Szávaszentdemeteren). Az egyedüli szerbiai irodalmár, aki tagja a Német Írók – Deu-tsche Haiku – Gesellschaft elnevezésű Társulatának. Nagyszámú rangos irodalmi díjat érdemelt ki Szerbiában és más európai országokban is. Verseit és prózáit eddig 23 nyelv-re fordították le. Sremska Mitrovicán él és alkot.

Ne

de

ljk

o T

er

zic

51

Ínség és keserûség

Fehér korom

A négy szobát fűtő kandalló az épületben,minek alapját két játszótér tartja,a vékonyka csövekbencsordogáló fa,s a gombnyomásra gyúló-elalvó lángocskaa dohszagú régi ház tűzhelyével dacol,melybe denevérek s patkányok költöztek,a korom s a hamu biztonságába,a tűzhelybe, mely körül melegedtünk, kacagtunk valaha, énekeltünk karácsonykor és a ház szent ünnepén, hogy arcunk kipirult, tenyerünkben áradt a meleg,így tértünk nyugovóra, s merültünk álomba.A fehér márvány kandallót,fehér falainfehér koromszemcsékkel, ragyogó szemek ölelik naponta, a család világ-központja ő,ám a régi ház még mindig nem lett emlékkönyvvé,valahogy nincs rá idő. Festők jönnek,a régi házban a tűzhelyet nézik, körbejárják,majd a darabka égboltot bámulják,mely a deszkatetőn, egy résen át csordogál a házba.Az épület körül satnya fű nő, s ki lekaszálja,vizelni rendre a régi ház mögé vonul,a darabka deszkafalona rossz sörrel telített vizelet szülte,zöld paraziták ütöttek tanyát,az élősködők őseink tenyerét marják,kik valaha az új tetőre, amikor kész lett, zászlót tűztek.A régi századok áporodott levegőjétmagukkal viszik a festők,s mennek, meg sem fordulva, hogy a fehér márvány kandallósépület ablakában méla tekintetünk észrevegyék.

Ne

de

ljko

Te

rz

ic

52

Majdnem szerelmes vers, a költészethez

Nem érinthetlek többé, óh, te Fenséges,kezeim nem ugyanazok már,míg te gyermeki, tiszta és szűzies maradtál.Melletted kék végtelennek néztem az eget, egy darabját látom most csak, mit enyémnek érzek,bár nem nagyobb a test porát rejtő urna talapzatánál.Így érintheti a halál szele azokat, kik nem tudják meg soha, holtan sem,zarándokok voltak-e itt, vagy nomádok?

Közeledbe lépni sem érkeztem, s lám,könnyű őzlábaid elvitték torzódat, ám arcod szépen arcomra simult,és sötét gondolataim elborítottak.Apró csalásaim bocsásd meg, kérlek,a hóviharokat, miket feléd küldtem, míg te, ó, láthatatlan és mezítelen,a poros polcokon, a könyvek között rejtőztél,hiába kerestelek,hisz nem ilyennek ismertelek…

Testeden-lelkeden sebeket vájtam én,s ezzel nem élhetek tovább.Valami egyre inkább omlik össze bennem.Bocsáss meg, röpke éltem királynője,nekem az imádottam maradsz, örökre.A ködbe löktél, vadállatok elé,sötét erőkkel harcoltam miattad,s kiderült, gonosz, földi halandók azok,kik puskacső mögül, galádul figyeltek,míg én, a magányos naiv, nem láttam álnok tekintetük,s benne az aszfaltra hullt vért, sem a verejtéket.Nehéz sebekkel borítva, de ártatlanul és szabadon kerültem ki végül, az emberi szabadság mocskától meggyötörten,faszegekkel feszítve a sűrű éjre,így nem tudhattam, hogy végig előttem álltál.Most tudom, a vég felé közeledve.Mire időm maradt még, az csak a megbocsátás.

Ne

de

ljk

o T

er

zic

53

Csörgedeznek még az áttetszõ patakok

Nicsak,ma reggel, állott szagú, hatágyas,kicsike hálószobánkon áttiszta vizű patakocska folydogálés oly hangosan csörgedezik,hogy a ház legvénebb lakójának sem értem a szavát,pedig arról dadog álmában, ki mit fog csinálni, ha megvirrad.Ezt a kedves,csillagfényes mennyezetű éjszakáta Költészet küldte nekünk, s nemcsak ezt.A padlóra patakotcsupasz falainkra madarakatmelyek virradatig énekelnekés mi is velükhogy közben elfelejtjük, gyomrunk üresmeztelen végtagjaink meggebednekés reggel a foszladozó köd sűrűjével takarózunkhogy felmelegedjünk valamelyest.Átfagyva érkezünk a reggelbeszorongvavajon hová tűnt közös álmunk,melyet úgy őrzünk most, hogy egymásnak mesélgetjük.

Éjszaka, dátum és határidõ nélkül

Csak ha elmúlt ez a szörnyű éjszakamár azt hittük, közülünk senki föl nem ébred sohahogy valami szörnyűség ér bennünket váratlanuléhesen és tisztátalanulmeztelenül és mezítlábasanki vállal bennünket ugyan, csak fejfájást okoznánk mindenkinek.Ő, ki a legidősebb köztünk,s kiről sohasem tudtuk, hány éves tulajdonképp,azt mondta, nyugodtak lehetünk.Az átkozott éjszakát egy megélezett kés hegyére szúrta,hogy onnan aztán mozdulni se merjen.Sajnáltuk az éjszakát,de a késnek azóta sincs nyoma sem.

Ne

de

ljko

Te

rz

ic

54

Akár a pokol

Gyakran kiejtelek a számon, hisz te vagy az egyetlen szó,melynek mindig helyet kell találnom,amikor beszélek.Te sérthetetlen,mit művelsz velem? Ne fedd fel többé nyilvánosan, kérlek, a gyengeségem.

Az elárasztott utak körforgalma

Egy száraz levél lebegett csöndben a víz felszínénfelemelt csúcsa, mint a hajó orra,kocsánya, a kormány,a vízbe merült.Gondtalanul fészkelődött,a vízcsöppeket lerázva magáról, akár a kutya, mely a megvadult kerti locsoló alatt rohan át a pázsiton.A part mentén elmerült ágakhoz sietett a levélhogy beléjük kapaszkodvahorgonyt vessen, s rothadásnak induljon.Mily hamis idilli kép.Ám az ágakhoz el nem ért,így nem volt más lehetőség,az örvény, a víz körforgalma kíméletlenül elsodorta,s eltűnt az egyik mellékágon,mely, akár a többi, főágnak képzelte magát.A víz tükréről eltűnt a kép.Ily halált egyetlen enciklopédia sem jegyzett még.

Az éléskamra polcai, kísértésekkel teli

Szaktanácsadást kértem Francesco Petrarcánál,szóbelileg hétszer elemeztem Salamon versét, az Énekek énekéta nyolcadik próbálkozásnál sikerült elfogadnom az ismeretlen poétaköltészetének színét és visszáját.Antonio Machadónak és Lope de Vegánakévekig élő játéka voltamígy menekültem el a hazai könyvtárakba.

Ne

de

ljk

o T

er

zic

55

Egyedül az olvasóterembenmindkét kezemben egy-egy könyvvelDesanka Maksimovićot és Miroslav Antićot olvastam hangosan.Amikor elhagytál, mert unalmas és erőszakos vagyokelfogadtam a megalázás néhány felkínált lehetőségét hisz lázálmomban is emlegettelekén, a gyönge és éretlen, amikor hirtelen eltűntél.

Majdnem minden a költészetrõl

Tőled csak meghatározott helyekenszoktam elválniilyenkor azt mondtammost utoljáraés soha többé. Utána (mindig) megalkuvóan tértem vissza mert a lét torkánúgysem tudok egyedül átkelnihisz félig elnyeltekmár a rémek,a másik felem meg Tebenned éljól megőrizve, hogy el ne pusztítsamegy újabb naivitásbanegy eltévesztett, ügyetlen önvédelemben.Lázasanverejtékezveátfázvamegalázvatévelyegvemagamtól elűzve álltam ottahhoz, mit Te kínálsz, örökre éretlenül.

Valahol dél körül

Szép fiatal nők jönnek a piacról hazafelémindent megvettek mit idős anyjuk reggel elfelejtettmohón bámulja őket apjuk generációjaméregetik idomaikats elképzelik testmozgásukat.Nadrágjukban ugyan nem történik semmicsak füleik forognak radarmódrahogy tökéletesen megértséka fiatal nők testbeszédét.

Ne

de

ljko

Te

rz

ic

56

Tragikus szójáték

A fészekben égFészek az égenA fészekben résFelhő a fészek felettA szélben fészek szállFészektelen madár.

Adósod vagyok

Hogy is tudtam az éjjel vajonőt, egész valójában magam mellé fektetniürességet köré,s belé életet önteni?Egyedül nem tehettem semmiképp,ez megadatott nekem.Mindenható,tudom, hogy létezel,amit eszem,amit iszom,amit teszek,mind Te adod,folytonosan, miért, mondd,hisz tudod, hogy sohavisszaadni nem tudom,én, a hajléktalan,ki otthagyta, veszni hagytagyökereit,és elindult megkeresni őt, a láthatatlan nőt.

A forenzikusok haladnak

A nyomozók, alighogy fölkeltek,máris a hatalmasakna-, kés- és lőpormezőre mentek,holttesteket ugráltak átlábfejüket már megmeredt

Ne

de

ljk

o T

er

zic

57

női combok közé vájtáknyugodtan jegyezgettekközben lágy mosollyalfigyelték titokbana laptoposmeztelen térdűfiatal gépírónőket,s kiabáltak – kávé mikor leszés mikor lesz szünet?Most a kis képernyő előtt ülnekkávét szürcsölnekmíg figyelmesen bámulják kedvenc sorozatukatmelyben a forenzikusokvillámgyorsan haladnak előremert fél óra alatt, amíg a műsor tartmár be is kell csukniuk aktáikat.Ülnek a nyomozók, lazítanak,hisz annyit ugráltak már folyóba, szakadékba, kútba, emeletről le az utcára,akasztásoktól, lövöldözéstől, sérülésektől fáradtak immár.Idegen haláloktól elkínzottanhajtják álomra fejük,míg a tömbházak szegleténsokasodnak a mini-parcellákfélkövér betűs nevekkel,széles, fekete keretekben.

Zsinór

Szemrebbenés nélkül várakozunk a partonhátha hullámozni kezd a vízs felbukkan a csoda.Egészen sötétedésig. Aztán az eget bámuljuk,de onnan se jönsemmi felénk. Köröttünkegy sorozat elcsépelt látkép, sehola csoda.Koromés nyomorszaga uralja a tájatmint két álmatlan szempillameggyötörten

Ne

de

ljko

Te

rz

ic

58

lezárulva.Könyörgünk utódainkhetedik nemzedékéneka néptudományban higgyeneks ne hívják őrültenmaguk ellen a látomásokat.Kilépünk a százévesplatánok lombjai alólhol a legtömörebb árnyakatés sóhajtásokat kerestük,melyeknek rabjai vagyunk.Majd egymást kézen fogvazsinórt alkotunk,hogy egyszerre huppanjunk a vízbe.A csoda hívására.

Hová jut a lelkünk Az Újtemető üvegezett polcárólleemeltük az Apánk porával teli ezüstözött urnát,kis serlegekbe öntöztük tartalmátés eladogattuk őket a gyűjtőknek,hisz Apánk híres személyiség volt.Minden reggel friss kenyérvárt bennünket a konyhaasztalon,csak idős Anyánk mondogatta mindig,összefont karokkal, hogyhogy nincs még világvége,mikor úgy várja mindennap.Csak ő ment elébe a halálnakkét évvel,mert nem tudta kivárni sehogy sem,s félt is, nehogy Az véletlenül elkerülje.A nemesfém ékszer áraa kozmikus bolhapiacokonalacsony volt nagyon, alacsony, akár a földszint. Mi grammokra árultukvégig, az utolsó csipetnyit.

Ne

de

ljk

o T

er

zic

59

Izs

ó Z

ita

LYRA Hungarica

60

MARNO JÁNOS

HolottA völgyben a keblek hullámzó hó-fehére s a piros kémények füstjeszikrázva bolyhosodik, ó, mért is nemszülethettem oda annak idejénmég, amikor nem volt irtózat bennemsemmi és senki iránt, hiszen ittértem érc gyanánt a hegy gyomrában,s neszeltem a fák hajszálgyökereit,mintha bújócskát játszottam volnavelük, melyük találja vagy veszti éppel a fonalát hozzám. Holott csakönmagam elől rejtőzködtem. Akáregy tetszhalott, ki nem tud magárólugyan, de másnak már tudatában van.

Merülõ labirintusA nő tekintete mélyről ismerős, mélyebbről, mint ameddig merülhetek;szemhéjam, megmondtam, lezárva, csakforgolódjék a szemgolyóm odabent.Ujjbegyem a járomcsontját éri,mire egymásnak esik két ősember,dorongokkal, melyek csapást mérnihivatottak a fejre vagy a törzsre,erre vagy amarra, épp a dorongfejétől függően. A füle olyparányi, finom, hogy beleférnea fülembe, illeszkedve halló-járatomhoz, melynek sehol sincs vége,vagy ha mégis, az már egyikünké se.

Ma

rn

o J

án

os

61

G. ISTVÁN LÁSZLÓ

KõedényMint egy gyűrt kőedény, ha volnailyen kézművesmunka, amit továbbformál az idő tektonikája, abba mitlehetne tartani? kenyér és méz férnebele, szerelmed pont ilyen, előhozoda szertartásrend szerint, kezed nemmonstrancia mégse, kettős rend mutatja,ad és vesz, betelhetetlen velünk –ha ideje betelne, a méz válnavérré, váltódásunk váltott szavakkalirányítja addig, mérhetetlenül is kimérve,olyan eucharisztia, amiben az idő lesztestté. Mint egy gyűrt kőedényt,tartalak, a kincs, amit, áldozópaphívek nélkül, szétosztok, táplál, és felnő belőle, de mikor? a kegyelembőltestté kényszerített idő.

G. Is

tvá

n L

ás

zló

62

Sz

au

er

Ág

os

ton

SZAUER ÁGOSTON

RévületBámulva gyenge tűzbe– nomádok, bennszülöttek –kellő időkig ülvehullámzó képek jönnek,

sok halvány, ferde részletrészeg maszkját felölti –akár egy másik élet,a mindenek mögötti.

MostAz ágak közt pannon derű,a kert érett párát lehel,sötéten lóherés a fű,az árnyékban macskánk hever.

Ez versben így lesz évekig.A való fonnyad, szétszalad,egykor majd helyét sem lelik.Öncélú minden pillanat.

63

Zs

ille G

áb

or

ZSILLE GÁBOR

Visszhangzik Prágai Tamás emlékére

Mi marad hátra egy emberből,nem tudom, a kertje, a könyvei,nem tudom, szája körül a ráncok,nem tudom, a visszafogott nevetése,nem tudom, ahogy mellettem ülta klubteremben egy választmányi ülésen,mellényben és zakóban, nem tudom,hűségesen figyelem, hogyan csapkoda halál, nem értem, nem értem,búcsúja előtt huszonnyolc nappalelküldte nekem a verseit,az utolsó, utolsó verseit,és azt fűzte hozzájuk levélben:a csonka szonett – a csonka, a csonka –öt szakaszból áll, de az ötödikbennincsenek szavak, csak a csend,és ez a vég nélkül lezáró szakaszaz olvasóban visszhangzik, visszhangzik

64

Zs

ille

Gá

bo

r

ÖsszerakhatóHa megnéztél három-négy vármúzeumot,a világ összes vármúzeumát láttad.Hiszen mindenütt ugyanazt mutogatjáka vitrinekben: rozsdás nyílvesszőt,lándzsahegyet, horpadt sisakot, kengyelt,kardot és kelyheket, csontból faragottékszerek és mütyürök hosszú sorát,egy teremben korsók és tálak;ha szerencsénk van, akad még néhányeredeti szőnyeg és sodronying,a kincstárnak nevezett szobában aranyés ezüst, egy velencei tükör: a régmúltvéletlen fennmaradt romjai –

Tapasztalt pályatársaim szerintegy bizonyos életkor felett a férfiminden szembejövő nőbenegy-egy régebbi szerelmét látja,minden mosoly, hangszín, mozdulategy hajdani kedvest idéz, egyszóval:három-négy igaz szerelmedbőla világ mindahány nőjétösszerakhatod –

És tényleg, mostanság minduntalanelém lép százféle alakbanDió, Judit és Anita,mi több, olykor még Tímea –

A városok, a tájak még újak,persze akadnak kisebb hasonlóságok,de az élmény összességében friss.Ez remélhetőleg így is marad,mert szörnyű lenne, ha öregen méga csavargás izgalma is megkopna,az utazás is varázsát veszítené.

65

Or

av

ec

z P

éte

r

ORAVECZ PÉTER

külsõ zsebhogy tegyenek kíváncsivá kívülre zárt titkaimhogy szelíden kérhess fedjem fel valódibb magamhogy szétforgácsolt akaratunk vasporát ne mágnesezze kényszerhogy hívássá nemesedjen köztünk a megszerzés ígérete hogy szégyenkezve nevessünk kiterített kártyáink fölött

hazatérésÁlmunkban égdörgés lovaik robajlása.Sötét folyam zúdul alá a völgybe,zörgő vasakat sodor az ár.

Itt vannak.

Megerőszakolni asszonyaink, kínok közt bírni szóra az emlékezőket,lemészárolni a bátrakat.

A gyávákat szolgáikká tenni,kardforgatásra oktatni szelíd gyermekeink.

Lángok festik a várost. Mire magunkhoz térünk,hollórajoktól kormos a hajnali ég.

Szakadt rongyainkba tekerve,imára kulcsolt kezekkel várunk,rémült angyalok.

Testvéreink hazatértek.

66

Gá

l S

án

do

r

GÁL SÁNDOR

Egy alkonyat örvényeiaz alkonyat örvényei

fáradtan mind ledőlneknem menekülnek

önmagukká kövülnekhajlataik titkokkal telve

ezer esztendők történelmepihen el bennük s általuk

kezek arcokszemek éke

lángol bennüka mindenség fénye

és öröme isha maradt még öröm

megélhető pillanat-részegy mozdulat

hívás talánahogy szél suhana hegy oldalán

s minden-mindenismétlődik újra

ott fent és itt alanta várakozás

kettétört pillanatcsupán annyiamíg a kézmegérint

egy másik kezetvagy amiként a képzelet

visszalobban az örvényekigs elnyugszik együtt

velük velem

67

Gá

l Sá

nd

or

Ikrek1

lehet hogy máma meghaloknem zárható ki e napból

semmi lehetségesegy széllegyintésföld-moccanás

eltévesztett mozdulats rád omolhat

egy kisded galakszismelyet az Istenmost teremtett

haragjában vagy jókedvébennincs bizonyosságés valójában márnem is érdekelnek

e semmi-veszedelmekhisz sem mögöttem

sem előttemnincsen megtörténhetetlen

2

még o d á i g elballagokodáig

a megsejtettértelmen túli hazáig

hol a mindenségrétegződik verssé

s minthaönmagát emelné

holott felette nincs mársemmi-semmi magasság

hiszen mindeztszuvas csontjaim tartjáka gerinc a kulcs-csontok

s az íves oldalbordákamíg maguk isszerteomolnaks lesznek részei

a mennyei pornakaztán ismét jönnek

teremtő erőkúj ifjú Isten-urak

gyújtanak jeges csillagokats adnak

csendet végső nyugalmat és embert

felismerhetőt

68

Fe

llin

ge

r K

ár

oly

FELLINGER KÁROLY

MertJuli álmában megjelent öt évehalott nővére, azon zsörtölődött,hogy miért cserélte le a folyosózöld szőnyegét, amit tőle kapott aneve napjára, elég lett volna, hakiporolja, aztán meg miért kellettbefonni a haját, talán tetszeniakar valakinek, hisz még öltözködnisem tud rendesen, meg aztán elhízottis, lusta vadállat, bezzeg az ő kékpulóvere, minthogyha rá öntöttékvolna, nem pedig Julira, neki malegalább két számmal nagyobb kell, így most Juli fáradtan, mint aki mély, lázasálomból ébred, tudja, ez az a kékpulóver, amit kinézett magánaka pozsonyi boltban, amiből csupánegy van és ami szűknek bizonyult, ámha tudta volna, hogy a nővérérepasszol, megvette volna szülinapiajándéknak, merő meglepetésből,ahogyan a jó testvérekhez illik,vagy halálának évfordulójára,s akkor még e verset se kellett volnahirtelenjében úgy összecsapnia.

CseresznyefüggõA gyerekszoba nagyított fali-képén, pont egyidős lehetek akisöcsémmel, úgy két éves talán, persze a valóságban három évvan köztünk, én hatvanhármas vagyok, ő hatvanhatos, anyám amikorfelkereste a fényképészt, akifestett képeket is bevállalt, úgygondolta, ezt a két régi fotótkell egymás mellé helyezni, aholén a meleg téli pulóverben, öcsém meg nyári rövid ujjúbanvan, valójában tűz és víz lettünkazóta, csak anyám szemében nem.

69

Ba

láz

s F

. Attila

BALÁZS F. ATTILA

mementofáradt agyag ráncos szikkadta nap gyilkos simogatásábanujjlenyomatok őrzikaz érintés a formálása magárahagyásmegmerevedett nyomait

szabadságszenvedélyes beszélgetés a sokszázados házak közöttfaragott kapuk unatkozó angyalokfényesre kopott macskakövekmasszív hidakmegszólal a mobil szabadságon vagyok a picsábamondod bosszúsan valakineka felhők együttérzőn megvastagodnaka kutya felemeli hátsó lábátnézed ahogy a vékony sugár lemossa a port a fűről

szépségvadászatCsüng az idő a meggörbült mutatóna kulcsos ember bezárja a rácsotcsíkokat vág a fénybőla szépség kifolyik a résekenés összeáll a retinán a kép

70

Kir

ály

Fa

rk

as

KIRÁLY FARKAS

levélkék túlrólkedvesem,agyarak világa ez a sebeké a véré.találomra ébred s rogy össze mind.menekül üldöz mint szörnyek szörnyeket.elkorcsul a szándék el a vágy.az emelkedő miazma észveszejtőméreg a sokasodó hantok fölött.számos valóság környékez már.

*

k.,már mindegy mióta nem kelt fel a nap. az időnek sincs értelme itt. lélegzünk még a hüllők közöttde haza vagy sírba menni kéne már.aszott honvágyunk lebeg a víz fölött akár homokból bűvölt léghajó.elfogadtuk minket senki n██ ██████.

*

k.,nem köd csak fekete súlyos páratakarja el avatatlanoknak átláthatatlanul a lidércfények köztiszapban kúszcsúszó bujaságot.álmot rejt mely leginkább valólét.valami bűz táncol testet öltve ürült testeket kéjdelej sző át.

*

k.,egy égtáj van e másik földön az őrület.a látomások mind oda vezetnekkorhadó fákból előugró szikrákmutatta csapásokon.ahonnan a fénynek kéne jönni onnan valami hiányzik. menedéket emlékeimből építek.

*

kedvesem,nincs mindig több út. itt már egy sincs.barátaim immár mind halott gyilkosok.

71

Ba

láz

s Im

re

Jó

zs

ef

BALÁZS IMRE JÓZSEF

KészülõdésCipők bemélyedései a nedves földben:izmaidban nyomot hagyó talpminták.Híreket kapsz arról, hogy még létezel,mint leveleik zöldjétől tavaszi fák.

IllatokEgy-egy illatban lapuló történet,egy-egy pillanatba sűrűsödő érzéskatalógus.Zöld anyagba bújnak el a villámlások,a zöld lángokból visszaépíthető minden.

SzótlanA túlpartról átinteget valaki,csak széles, túlzó mozdulatait látod most.Hangja késleltetve jut át hozzád,akkor már a parton ül, kis köveket dobál a vízbe.

Összegömbölyödõ zeneAmikor a hangok kinyitják az ajtót,végre beljebb indulhatsz a félhomályban.Ott látod magad, egy narancssárga fotelben elfészkelődve,fényetek most összeolvad teljesen.

72

Izs

ó Z

ita

IZSÓ ZITA

AzonosságRégóta vártuk ezt a pillanatot.A háború eltitkolt áldozatai végre újra felvehetik neveiket,a gyerekek tovább maradnak fent,a boltok hosszabb ideig maradnak nyitva, mint valami több napos ünnep előtt.És messze, a hatalmas dombok mögött, amiket már kéknek látunk,mint a túl sokáig a vízben ülő gyerek cakkos szája szélét,egyszer csak szólásra nyílik az föld, legördülnek a kövek, száj széléről lesöpört morzsák,te pedig nem lepődsz meg, mert régóta virrasztottál, de aki erre a zajra kelt fel,hogy felébredt, vagy feltámadt, még sokáig nem tudja majd eldönteni.

Érkezés Zátonyi Tibor képeihez

Ott hagyod az autód, gyalog indulsz el a bekötő úton,nemsokára már látszik a fa, amit a születésedkor ültettek, arra mászott fel,és arról esett le a szomszéd gyerek. Melletted egy permetező repülő kereszt alakú árnyékafut végig az elfagyott szőlőtőkék rendezett sorain. Kicsit arrébb egy kiránduló csoport méregetia helység nevezetességét, a nem túl nagy várromot. Valaki ordítani kezd, valami tanár lehet, megunt igazságokhoz szokott hangja, mint egy elejtett labda, pattog még egy darabig. A kirándulók a vonatsínek mentén indulnak tovább.Megdöbbenti őket az egykor egy családi ház alapjának kiásott,évek óta betemetetlenül hagyott gödör.Te közben beérsz a házba, a szekrény tetejét borító porban pedig észreveszed a körvonalait annak, amit keresel:bárki vitte is el, még nem juthatott vele messzire.

73

Izs

ó Z

ita

VendégségMinden reggel, miután elmegyekelválasztod a gyereket a melledtől,kihúzod a falból a háztartási gépeket,elhallgatsz, felhangosítod a zenét.Minden érkeznek adsz egy papucsota virágaidra is így teszed a cserepetnehogy gyökeret eresszenek valahol.Vendégeket fogadsz, s ők, mintha frissen lenne festve minden,rajtad kívül nem érnek hozzá semmihez.Pedig mindent megteszel, hogy otthon érezzék magukat, ihatnának a kedvenc poharadból,meglocsolhatnák a virágaidat,megüthetnék a gyerekeket. Ehelyett csak kikerülik a padlón a felmosott részeket megdicsérik a frizurádés elmennek még sötétedés előtt.Én már sosem találom otthon őket,csak onnan tudom, hogy ott jártak, hogy valaki megjavította a tévét és más elromlott dolgokat. Tudom, hogy nem versenyezhetek velükén, aki egész nap csapdákat állítok olyan állatoknak, amiket sohasem látok közben pedig hagyom kihűlni az ételt, elaludni téged, kiégni a villanykörtéket,te persze félre akarsz vezetni, ezért imádkozol minden este, lefekvés előttpedig tudom, hogy őket várod,és míg én odakint szemetet hordok, padlót mosok,vagy tisztítom a mások fegyvereit ők eljönnek és elvégzik az istenek dolgait.

74

Lá

zá

r B

en

ce

An

dr

ás

LÁZÁR BENCE ANDRÁS

Béke vanmert most az álmod mint a nyár vége bárhol hogy egyben hogy egyszer csak eltűnsz a kertben ahol alma hullik ha este jön és a régit ha volt ismind az összestnézd a földetegyszerre múlik

mint a nyár végebárhol mint most az álmod egybende ne ébredj kérlekmajd én veszekmindent ebédnekcsak aludj mert ma nem lesz nap se fény se semmi zaj csak béke semmi fény se baj nem lesz vihar se többetsemmi helye se lesz a könnynek

mert az álmodmint a nyár vége bárhol hogy egybenmint a fák a kertbenahol alma hullikvéres almafákvéreznek az estén át még ne ébredjvárj nincs itt semmialudj hát hisz álmod mega gyertyák együtt vigyázzák közös otthonunkbana múltak hiányátés a régit ha volt ismind az összestnézd a földetegyszerre múlikés nincs bűn sebüntetés se

75

se fény se zajmondom újrabéke van

mert most az álmod mint a nyár végebárhol egybenhogy egy kopott fejszemaradt csak a kertbenés virágoznak az almafákés közös otthonunkbanmint az álmod egy nyár végén bárhol mint egy lámpabél mint a gyertya mi hét lángjával ég együtt vigyázzák a különt a hiányát és hogy béke van se baj se zaj se lesz se vihar se többet se helyese lesz a könnynek

Lá

zá

r B

en

ce

An

dr

ás

76

Sv

éb

is B

en

ce

SVÉBIS BENCE

E.– rõl ennyitmint semmi közepén üres szerelvényvalami megállt felesleges hogy szépítsa forráshő csitul a szívburok pereménés elfogyott az a rengeteg csakazértis

koponyám hűtik nem várt hidegekrégi szerepem játszom a vakota szemhéj mögött egy gázel dideregmíg tárgyaimról törlöm ujjlenyomatod

mint lakkot kaparom rendjeleimetjózanság ront rám csattanó pofonösszemosódtak formák és színek

míg elhittem a padló a plafons pitvartól kamráig hordtak az erekte elfújod a gyertyát én levegőt nem veszek

Ad hominemegy versbe fogom rejteni a mérgets az ellenszert majd egy másikban leledha a fohász – vagy más – feltöri a térdedés orrod vére mint a kármin elered

rettegett időkből viseled vértedmellmagasságban roncsolt kötőszövetmíg szendereg tajtékos szemérmeda görcsök szaporák mint húsban a szögek

s árnyékom növekszik – átlépsz rajtamost zihálva hallom hangodatirgalmat loptunk uzsorakamatras lassan őrlő szélmalomharcokat

de elrozsdált ekénk csak szótagokat görgettémává váltál szonett lett belőled

77

EVELLEI KATA

HegEz a gyerek nem az enyém.Ne tegyétek a mellemre.Ha sír, nem akarom hallani.Az éhsége nem az én éhségem.A fájdalma nem az én fájdalmam.Nem utánam sír.Ezek nem az én könnyeim.Az arca nem az enyémre hasonlít.Nem belőlem szakították kipirosan lüktető testmelegét.Nem én feküdtem a síkos asztalon.Nem az én bokám köré szorult a kengyel.Az erek nem az én szememben pattantak elegy konokul kifelé törekvő élet súlya alatt.Nem rám hajoltak fehérbe öltözött férfiak.Hozzám nem nyúltak hideg, kesztyűs kezek.Nem az én gerincvelőmbe szúrták a tűt.Az én hasamon nincsenek nyomok.

blue (with a chance of white) Bangor, 2013

a pad szembenéz a tengerrela két széléről lekopott a festékbiztonságos távolságban ültek rajtaa korlát mögül visszanézett a víza lámpa vigyázta a mozdulatokata tekintetük táncoló sirálypáregy pillanatra sem ért összemégis egymás köré csavarodottfehér örvény hajlott bele a kékbehogy bezárkózzon a redők közéfehér ajtó hideg falakba csukvafehér ajtók a keskeny udvarokbana járdán sohasem lehetett elférniszemmagasságban tejüvegtapétaezért nem láthattak be az ablakonmeg kellett őrizni a távolságot

Ev

elle

i Ka

ta

78

Ev

ell

ei

Ka

ta

a közös terek hiányán keresztülamíg a mozdulatlan levegő súlyátóla házban megrepedtek az ajtókmost már nem lehet őket kinyitnia virágok lassan szétfeszítik a betontés egészen a város széléig kúsznakki a falak mögé ahol a dagály lapulkukák móló deszka bódék szemétés lámpa vigyázza a nyugalmata korláton halottak rávésett neveezüstözött táblácska művirágcsokora pad szembenéz helyettük a vízzelidő kell amíg a kék megszokjaa rászegezett szemek hiányát

79

FENYVES MARCELL

Ikarobótosz Attiloszvagyaz elkúrt utas

Lukiánosz nyomán

Már újszülöttként túlkorosz.Kihagyva néhány iskolátHegíosz Bótosz Attiloszhatévesen ledoktorált,

eszességére felfigyeltKuránosz, Szófosz és Zeé;vállán gitártokot viselt,a hangszert öklével veré,

a Múzsa-nyájnak pásztora:alig tízéves forma ő,megállt a búbján homloka;dinnyére nőtt az agyvelő,

majd roskadozva bírta csakez arc cipelni nagy fejét,növesztett hősöm szárnyakat:Hegíoszt többé nem lelék –

„ha innen nézem, hangyafos-nyi kertem”: és tovább hadartIkárobótosz Attilosz;repült, mint háromélü kard,

repült, mint felhős Szun Vu-kung,ki fényösvényeken szokottcikázni: készül héroszunk,de aztán szívott egy nagyot;

se űrlakók, se kósza dzsinn,se tájfun hátán széllovas:e légvidéken társa nincs,hiába mondaná: „szevasz”,

zsebébe túr: egy Lúkiánnaná, hogy most is ott lapul,erőt sem véve önmagánegész’ jól olvas magyarul,

Fe

ny

ve

s M

ar

ce

ll

80

pár hét után a holdra szállt,amit belaktak holdmanók:ezerben látta jómagátés mindnek Bótosz-képe volt,

később Talánba érkezett,jajong és búcsukönnyet ont;kométa testén célkereszt:belő egy éji tümpanont,

tudásom róla hézagos;kit érdekel, hogy merre tartIkárobótosz Attilosz:repül, mint háromélü kard;

a bálna – mint az dallva van –;egy elvarázsolt záptojás – így képzeleg, míg ittasanhever s elméje mélyre ás;

látom, hogy lénye ottrekedt,a nincstelen vállára dűl;még mormol életmű feletthalandzsanyelven görögül –

csak arra várt az irka ésa penna, hogy használjam én,de mit leírtam, mind hamis,tanú reá e költemény(.)

Fe

ny

ve

s M

ar

ce

ll

81

Fe

ny

ve

s M

ar

ce

ll

Izomországmessze-messze izomországhol a lány verőlegénymert a kölköt is kiosztjáka nagymuter kőkemény

megújul a konditeremvizsla úr erősödiklóg hazai kondiszerencsak a szív robotol itt

izomintézet az elnökfals szöveggel adja átminden baromarcút fellökvédi a tulajdonát

izomagyú focizsenikgyepen sem felejtenekfutballhuligánok verikagyon az ellenfelet

pláza több is áll a térenbent tolong a trendi néprókabunda nőszemélyenpárja vállán szűk menyét

izomrendőr az ivóbanelsimulnak ráncaia csapolt kenyértől jól vancsak rókázni jár ma ki

sok ezer csatorna és mindegy dobozból nézhetőgenerációkat békítkit zavar a hangerő

birkenau hirosímaizomország mezejénmilliók után ki rí maél-e oly nehézlegény

82

Fe

cs

ke

Cs

ab

a

FECSKE CSABA

Napfény felelamikor emlékké válikez is még szebb leszha véletlenül hozzá-koccan szívedhezfájdalmas gyönyörfényében újra látodés úgy érzed hogytudod ezt a világotaz idő sötét bugyraiból felhozodamit féltő vágyakrejtettek el ottszépséget tudást hogyvégleg ne vesszen ela sötétség szaváramajd napfény felel

(A nap még füstölög…)*A nap még füstölöga hamvadó hegyek fölött.A homály inge mögöttdereng a rét.

De már itt sündörögs lehullt levelekkel zörögelbóbiskolt fák között a vak sötét.

* Megjegyzés: a kurzivált sorok József Attila azonos című töredéke.

83

BIRTALAN FERENC

A másodálmok azok rohadtakindulsz félébredés után elveszettbekeresgélsz mindenmocsárvilágbanhiába tudod már semmi fölött nem rendelkezelszárnyalsz zuhansz kapaszkodsz elváltoznak az arcok kifordulnak ismerős fák a földbőlágkígyók sziszegve indulnak utánadrohansz egy troli után a hungárián behatárolt mindennem írsz determináltatne legyen visszahallás-íze a sornak

azok a rohadt másodálmok a trolikkalel otthonról valaki bántottkeresed az öreg költőtcsak tud mondani valamitmég majdnem üres a teremleülsz valaki néven szólítújságot adcsodálkozol rég jártál ott s emlékezik rádvárni kell mondta tartanak a próbákbelátsz mintha valaki vezényelneegyre többen ülik körbe az asztalokatbelenézel a lapbaaz első annak szerencsétlennek a verse elolvasodpróbálod beleélni magad a helyzetébeitt kellett volna elsütni az empátiátaz a kis hülye mindenütt ott vanezek szerint az öreg költőhöz is elmegymi a szart akarsz tényleg azt hiszed megoldhatja a dolgothiszen csak keresgél matat a versek közöttrezignáltan köhécsel akár a bölcsekde ilyen semmi dolgokkal megtömni egy lapotmár elnézést ostobaságfölállsz kimész a teremből keresed a megállótegy busz épp elindul bassza meg mérgelődsz

Bir

tala

n F

er

en

c

84

arról is lemaradtálde megnyugszolsemmi se fut el semmi

reggeli fény türemkedik a redőnyrések közöttrohadék másodálmoknem emlékszel a versből semmirepedig voltak benne jó sorokszerencsétlen kis hülye költő gondolodegyedül ébredsz nem is bánthatna senkicsak a szokásos másodálmok mire magadhoz térsz el is felejtedhogyan kell szeretni

Ezerkilencszázötvennégy július negyedikén

hatvan éveegy farkasréti valahai úri nyári villa kertjében ülünkszávuly erzsi nénivel pista bácsivalvelük a papp gyerekek zoli és zsuzsi

a szakadék szélén vettek telket szemben az ördög-orom esténként kiült valaki tárogatóval a sziklákra síró hangokkal tölteni meg a völgyet

hallom erzsi néni szopránját ahogy hívja őkethosszan kitartva az íketnagy mulatós volt mondták anyuéka rádióba is hívták de nem ment néha halkan dúdolgatott magában

kreiszékkel voltak társbérlők a közös konyha nyitott felsőablakán beszálltak fészket raktak a fecskék

ülünk a kertben ablakba rakva szól a világvevőkörben diófa szilva nyári alma

Bir

tala

n F

er

en

c

85

a hatodik percben puskás a kilencedikben czibor góljaa rimet-kupa sorsa eldőlt

illetve

nekem nem volt szokatlan a sírássanyit húsvétkor temettükanyu fekete ruhában járt volt egy fényes lakkridikülje zsebkendőnk széle feketével szegve

a mindennapos sírások közé beleillett az akkori mért dramatizáljam mi veszett el svájcban

ülünk a vadregényes kertbensírunk nyár van

pár nap múlva jönnek értemmindigégő cigaretta apunál anyunál a fekete táska

eltelt így-úgy hat évtizedjövőre bontják a népstadiont mit épülni láttamalámerül egy nyugtalan nemzet álma

én meg itt vagyokés volt ami voltnem lehetett hiába

Bir

tala

n F

er

en

c

86

Bír

ó J

óz

se

f

BÍRÓ JÓZSEF

Keresztül - Ágh Istvánnak -

rejt melyet kész áthidalva lehetmegér egyről váltószolgálatbankedv ezentúl által feltűnésmentboldogárasztást elevenkönnyeshasonló soha óta más iszkol rétsorára már hely azonban mégisvisszalátón belülről nyerserejét

Termõre fordul - Bertók Lászlónak -

különösen esélyáltali haladvavilágosba csűr idején mélységszámostól mindarra onnan tűzfelbukás huzalán várja szerintsajátos ősz egésze változatlanminden örök menekít emlékülváltozó sorszava érintvén szív

Nemzetben - Buda Ferencnek -

búzaszáltól megérleli cseppharmatánkiemelhetetlen álomrost kivált szárnysziromeset puhán hord tiszafáról méghelyreáll viharán keserves szélzászlóváló tárnaarany nehézködű szőttesselhűséges patakcsele szívizzást tömörítpásztázva örökmécs bölcstürelemmel

87

NYILAS ATILLA

Skorpió„Az ékesszólásról” hét tétele

I.

Apám azt mondta, ne használjam,így is tettem vagy huszonhárom éves koromig;akkoriban, amikor sok minden gyorsan változottaz ország életében, és benne az enyémben, küldteCsabai mama az első hajtógázas dezodorom.

II.

A hun királyról elnevezett pezsgőtkaptam tőlük ajándékba, és ha jól emlékszem,azt a róla szóló ponyvát is,amelyet egyik karácsony tájánmintha az előszobában heverészve olvastam volna el.

III.

Az ellenség nagy túlerővel körülzárja,hírhozói közlik, hogy nincs kiút. De van!Jókora halom nyerget hordat össze,meglocsolják olajjal vagy meleg zsiradékkal,s az út fölfelé: a kezében égő fáklya.

IV.

Ha a tűzgyűrűbe került ízeltlábúmegöli magát, vajon azért teszi,mint mondják, mert retteg a fájdalomtól,vagy inkább a rabságot nem viseli,és nem akar élve fogságba esni?

Ny

ilas

Atilla

88

Ny

ila

s A

till

a

V.

A skorpióban bízom,mert ő nem árul el.Vagy ha, azt is becsülettel teszi.Úgy szúrja bordáid közé a kést,hogy az megtiszteltetés.

VI.

Minden ember önmaga mítosza.Addig él, amíg a mítoszaőáltala, teveled és énbennem.Az egyiknek még él,a harmadiknak nem.

VII.*

„Claude Lorrainnek van mégiscsak igaza:a festményeken az előtér mindig visszataszító,a mű lényege a háttérben húzódik meg,ahová a hazugság: ez a rajtakapott álmodozás,az ember egyetlen igazi szerelme menekült.”

* Módosított idézet Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvéből, Szávai János fordításából.

89

LÁNG ESZTER:

Napló tükörben M. I.–nek

a ló fehér a fenyők lehullajtják tűleveleiket a tudás szó misztikuma elfedi az éhséget a futurizmus mint történelmi zsákutca mélylélektani levendulaillattal csalogat többségem kisebbséggé zsugorodik a tejút csillagai közötti bolyongásban a hangyák a hangaszálak között futkosnak összeszedik a morzsákat az asztal alatt egyik holdról a másikra cipelik a tojásaikkal együtt és nem filozofálnak az állampolgársági hűségről és a hűtlenségről sem mindenki tévedhetett még én is és te is de én bíztam benned jobban mint magamban végeredményében azonosak a céljaink de megvártam amíg kibogozod a szálakat a bolygóközi útvesztőben és nem bocsátottam meg neked mert nem adtál okot a haragra a Titán árnyékában ahol a testemben fészket rakott az elemi kíváncsiság és a szívem pillanatonként préselődött össze ritmusa felvette a te szíved ritmusát és úgy akartál eltűnni mégis hogy nyomod se maradjon az évek telnek majd utánam jössz-e utánad megyek-e nem tudom

*

keresztülvágott a réten a bizonytalan kimenetelű kaland kivédése érdekébenfutásra fogta az iramot hogy túléljeezt a hisztérikus lángolást a hőségetami fogva tartotta körülölelte szorítottahevítette változatos módszerekkelkísértette kísérte ébren és álmábanés munka közben és fészbukozáskorpedig írta közben a napi penzumotkiállításokról és könyvekről és javítottaa vizsgadolgozatokat és franciául beszéltbotladozott és azt gondolta neki semmise fog sikerülni miközben kereste a nekikijáró helyet de ami eddig történt az megtörtént és jól történt teljesen behálóztaaz éjszaka a nappalt és a nappal az éjszakát

Lá

ng

Es

zte

r

90

behálózta azt a másikat akitől úgy menekültvolna a Titán rétjein ahol nem voltegyetlen fa se az almafák már régen kiszáradtakaz almamagok felhasadozva várták az esőtés ő szerette volna ha méltósággal teli lassúsággal átöleli az a másik ha már elszakadni mégse sikerült

*

mintha egy kivilágított kirakatban ölelgetnék meg csókolgatnák meg dédelgetnék egymástméltósággal teli lassúsággal múlott az időa Titánon az eső is lassabban esett mint a Földönés a kihasadt almamagok befogadták elnyeltéka vizet megduzzadtak kis gyökerek eredtekbelőlük és napok alatt növekedtek fácskáváreményteljes éveket ígértek kibontakozástaz éhség csillapítását azon a bolygón ahol sárga kék piros és fehér emberek is éltek és mindenki színes lapokra jegyezte fel emlékeit és kitették a kivilágított ablakokbaés kirakatokba a gondolatokkal teli írt papírosokat némelyikre rajzoltak is és a titániak kedvezményekkel csalogatták magukhoza másbolygó-belieket holdakat ígértek nekik húst és hatalmat és munkát és kenyeret táblácskákon elhelyezett magyarázó szövegekkel világították meg a jövőt nem kértek tőlükútlevelet a vallásukat sem kellett igazolniukezen a bolygón szeretnék vele élni

*

a vertikálisan kötött vitorlákat és zászlókat kibontjákhorizontálisra igazítják vagy csak kiterítik a fűbea zászlókból kivágják a címereket szivárványosra festik és jelszavakat írnak rájuk szeretkezz neháborúzz most ez a divat és a fegyvereket halombahordják gúlát építenek belőlük és matematikaigeometriai megoldásokat keresnek rá az iskolásoka puska- és revorvergolyókat már kiszedték belőlükhogy pétankot játsszanak és a golyók nagy hanggal csattannak össze még fel is ugranak néhaversenyt is rendeznek és mindenféle könnycseppekmeg szikrák meg hópelyhek csillognak a játszótársam szemében ahol magamat pontolyannak látom amilyennek ő engem arról van-e szó hogy valami személyre szólóan működikszerelmesen és fesztelenül mint valami állat

Lá

ng

Es

zte

r

91

talán egy kutya vagy macska aki kegyelemben részesíti magát és a másikat önkénytelenül lehunyja a szemét apró kicsi csókocskákat hint és ezek a csókocskák megtöltik a szívet és a bolygótvisszaváltoznak mint a kisgyerekek és azt hiszikhogy majd óvatosan lassan visszatérhetnekés alakítanak eladnak és megvesznek engem

*

ha azzal foglalkozott volna mi a kinyilatkoztatásazt mondtam volna öreg hozzám de mindenegyetlen szóra összpontosult amely szókimondhatatlan ha elhangzana elvesztenéa varázst ami meg- és összetart bennünketakárcsak a Nevezhetetlen az Örökkévalóa játékban amelyben folytonosságok és egészekés törtek és prímszámok és matematikai sejtésekés megoldások és Fibonacci-számsorok keverednekaz az vagy nékem mi testnek a kenyérrel és Vajda Misu Heidegger-magyarázatával de aköltészetnek kifejezetten a láthatatlan színpad közepén kellett maradnia és játszani kelletta kétszemélyes darabot a mellékszereplőketmind a függönyön kívül hagytuk terepbővítésnem jöhetett szóba és a kisbolygók bolygóközi irodájának jelentése szerint annyira hitelesenadtuk elő a nekünk írt darabot, hogy meghívást kaptunk fellépésre a Jupiterre és a Titánra is és a gyermekeinknek nem volt kenyérkérdés az útmindent csak a magunk kedvére tettünk mindenbolygóközi utazás szükségképpen következettaz előadásokból a szerepekből és belőlünk

*

egymásba forognak az atavisztikus ősidő-töredékek a gyermekkor reminiszcenciáivala valóság és a fantázia megszüli a maga történeteitamelyek saját históriánkká válnakpontosan nyomon követhetően mennek a dolgoka kitalált történetek megtörténnek velünk a Titánona gondolatoknak ott semmi nem szabhat határtmeztelenül állok előtte lelkem nem rejti se ruha se testígéretek se sima érintések se néma vállalásként és vallomásként az igényeknek megfelelően ha pontos arányok nélkül isse háború se éhezés se ellenállás se gazdagsági válságcsak az értelmes és izgalmas eszmei kalandok számítanak melyek helyet kapnak történeteinkben érzelmi akadályok sem állnak útban ezért képes beletalálni a szív közepébe

Lá

ng

Es

zte

r

92

Lá

ng

Es

zte

r

meghágni az írásain keresztül letaglózni leterítenimagáévá tenni így kötni magához láthatatlan lánccal*

itt szeretnék élni a Titánon ezen a nagyszerű bolygón az univerzum legbiztonságosabb helyén ahová odaképzelek magamnak egy (hány éves is) férfit amikor csak akarom itt szeretnék jogosultságot szerezni a létre ráhangolódni közelíteni a legkevésbé tettenérhető lépésekkel felfedezni a sűrű erdőketa madarak fészkelőhelyeit a vízmosások katlanjainak kanyarulatait a vacsorákon feltálaltrózsaszínű lazacokat sonkaszeleteket éshalványra sütött karajt és két lábon állvaellenállni a kísértéseknek még a lazacoknak iskipróbálni a módszereket és működési formákat lágy alámerülés közben minden lelkizés nélkülelismerni a teremtés határait és a saját határokatállni a szeme előtt a világmindenség közepénbizalmas hangon nem szólni hozzá nem közölni velehogy szeretem nem hívni sorsdöntő beszélgetésekrenem robbantani ki háborút forradalmakat mégismegkülönböztetni a színjátékot a valóságtólés választ kapni szavak nélkül a kérdésre mertmagyarázatra nem szorul a tisztességes szándék

93

SUHAI PÁL

Csalódások A csalódást keressük. (Faludy György)

Nem jókedvükben jártak kicsaponganiFaludy taoista szerzetesei:erdei kolostoruk magányát szerették,és többre becsülték az estéknyugalmát, mint a városiizgalmakat, de mentek, mert a csalódást keresték.

Helyben vagyunk. Ha minketsem érdekel már semmi más, csak ami büntet:a gyönyör. Hiszen hiányával tüntet,s megsemmisül, ha elértük a célt.Akárhogy is: a Lehetetlenértelég kinyújtani kezünket.

Végül a sok szegény városlakónaknem marad más, míg kergeti a Holdat,csupán e kölcsönlét párás eszmélete,a kiábrándulás, amely tele-szívja magát a jó zsíros városi le-vegővel és a bűzbe nem fullad bele –némelyiknél nincsen is monstruózabb,márkásabb és fölfújtabb marhahólyag.

Ez itt a csalódás helye…Aki ide befektet, megérdemli a defektet: eleve romot kell építenie.Sok holdlakó. Szegény bolondok.Atlaszként, hátukon viszik az undokvilágot, bár maguk is indok-ra szorulnak, hogy le ne csússzanak a Semmibe. A nagy, büdös Semmibe.

Su

ha

i Pá

l

94

Su

ha

i P

ál

Ember és szúnyog …mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma? (József Attila)

Szúnyogcsípés? Aligha fáj,de annál jobban ég, mikor e kínnakpiciny bimbói bőrünkön kinyílnaksaját magunkat marni már.S hogy’ elvadult az édenkerti táj,mióta farkas űz, a róka lesben,s a halk, a suttogó füzesbena szúnyog Isten büntetése tán.

De mért büntet egy szúnyogot?Szegény mit is követhetett el,hogy mérget oltott vérszomjába, mellyelbennünket közös járomba fogott.S egy háborút is megalapozott.Ha megszólal bódult zenéjük,s e zümmögő kórus hangja belém üt,én tapsolok és máris tapsolok.

Ember és szúnyog – kétséges viszony.Bár magamat magam marom, dehogyha egy szúnyog mérge olt be,egykönnyen bestiává változom.És gyilkolok. Egy szegény szúnyogontorlom meg sérült büszkeségem,s közben magam valami ősi szégyenflagelláns ostorával csapkodom.

95

NyárvégMint este kötéltáncos árnyék,egy ideje már arcomonbilleg az ősz, s vele a már,még.

Talán csak nyárutó, csak nyárvég,vagy őszelő? – nem firtatom,amit az érlelő időrám mért.

Lüktető gyíktorok-halánték,s a múltam: fölveri a gyom,de kedv maradt, s bennem erősa szándék.

E hitben én mindig megállnék,bár tudom, nincs oly hatalom,hogy ne legyen mind keserűbbaz ajándék.

Amit kapok. Bizony hibáznék,ha nem köszönném meg napom,a szálló percet, mielőtta korma rám ég.

Fejem fölött az ingó ágvéggyümölcsei – haraphatom,van fogam, gyomrom, s a tüdőmés szívem is jó még.

De lám, megindult már e nyárvégellenem, puha talpakon oson: fölitat, mint a köd,beborít, mint az árnyék.

Su

ha

i Pá

l

96

To

rn

ai

Jó

zs

ef

TORNAI JÓZSEF

Perceink réztáblájaTe is ittál a mélytengeri hordóból,én is ittam,és tudtuk, hogy amit nyelünk, arany óbor,s aki szürcsöli, halhatatlan.Félig a válladon cipeltél föl a hosszú utcai lépcsőn,egészen a dupla ágyig.Nem emlékszem már, milyen későnértük el a bejárat mogyorófáit.

Csak arra ébredtem: lép-lépa Nap, s eléri a szobát:fölfalva a szőnyeg bársonyszéléts a könyvállványok fantomját.Ittunk a szeszből és a millió betűbőlhallgatást és rejtélyeket,mégis mintha csak a moirák muzsikálnának teljes erőből,hogy minden hegycsúcs megremeg.

Igen, mintha énekelne a föld és a brácsák,ölünk már egy volt, mikorelhajítottuk mi is az emberi álcát,és nem volna se szellem, se margarétasor,csak te meg én s csak valami elporlócserép, a sugárzománcán tengermélyi korsó,mérleget fest rá tíz ujj,és perceink réztáblája azóta rezzenetlen áll.

97

Egy inghezLegalább negyven éveIowa Cityben. Megtetszetta finom gyapjú anyagánakérintése, a hegyes gallérés téglavörös színed.

Hidegben a trikóm fölött,nadrágon kívül hordtalak.Emlékszel, hogy mikor a kissportgép leszállt velünka Grand Canyon repedékes tetején,kigomboltam a hosszú bőrkabátom,te a bitang szélben is melegítettél?

Itthon is sokszor viseltelek,úgy látszik, kölcsönös volt a ragaszkodásunk,mert ennyi idő alatt semkezdett foszladozni az ujjad végevagy a gallérod nyakrésze.

Sokáig nem gondoltam rád.Most, hogy öreg vagyok, veled együttörülök, ha fölkaphatlak,s te működsz máris, akár egyfilmfelvevő gép: legeltetem

pillantásom erős, enyhén kockásszöveteden, senki nem tud régiismeretségünkről, elég, ha éntudom, ki vagy,

ki voltál akkor, és milyenfiatal bika a gazdád valaha Amerikában.

Kiteríted elém a préri füvét,még ma is fölveszlek,ha fázom a fűtött szobában is,és látom, amint foltos, nagy farú musztángjaikonelindulnak a késő őszi vadászataikraaz indiánok.

To

rn

ai J

óz

se

f

98

20

15

Õ S

Z_

XX

I. É

VF

OL

YA

M_

3.

SZ

ÁM

Költészeti folyóiratElső szám: 1995. október 10.Megjelenik negyedévente

Alapító, főszerkesztő: Turczi István

Szerkesztik:Turczi István (vers, tanulmány)Szöllősi Mátyás (olvasószerkesztő)Király Farkas (on-line)Vass Tibor (képzőművészet)

Szerkesztőségi titkár: Pálos AnnaLapterv: Takács JózsefLogó: Urbán TiborTördelés: DT Pro Bt.

Szerkesztőség:1147 Budapest, Gyarmat u. 106.Tel./fax: 25-181-63E-mail: tippcult@t-online.huHonlap: www.parnasszus.hu

Kiadja a TIPP-Cult Kft.Felelős kiadó: Turczi István

Alapító mecénás: Ispánki László

ISSN 1219-3275

Lapunk megjelenését támogatta:

Sokszorosítás: MIPRODUKT Kft.

Előfizethető a Kiadónál (1147 Budapest, Gyarmat u. 106.)Megvásárolható webshopunkban: www.parnasszus.hu