P e n t a g r a m

Az Upanisádok hangsúlyozzák: „Ismerd meg az Egyet, a lelket, ő a híd, amely a halhatatlanság­hoz visz." Az ember végső célja az, hogy megta­lálja a benne rejlő Egyet, a valódi lényét, a lelkét, a kulcsot, amely a Szellem kapuját, a mennyek bi­rodalmának ajtaját megnyitja. E Penfagram-kiadvány célja az emberben rejlő Egynek, Egyetlennek a keresése. Erre azt mond­hatják, hogy a Penfagra/nban mindig erről van szó. Fogalmazzunk tehát másképp: A téma ennek a keresésnek a leleplezése. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri cikkében az indokolt, he­lyes módszereket elkülönítik a félrevezető és ha­mis indokokon alapulóktól. A „Kilátások" című cikk is fel kell, hogy rázzon minket: „Valójában alig van fogalmunk róla, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, és mi itt a dolgunk. Mintegy álomvilágban élünk, melyben az ébredés pillanata folyton közel van, de újra és újra elmúlik" - írja a szerző.

„Aki tudja, hogy semmit sem tud, az bölcsebb a többi embernél" - tanította már Szókratész is. Ez a felismerés utat nyit „A templom mint munkahely" című írás megértéséhez. A rózsakereszt templo­mait a belső templom eszményi képmásainak te­kinthetjük, amely minden emberben megvalósítás­ra vár. Egy ilyen templom különleges légkörében kapcsolatba léphetünk az igazsággal. Ha megta­nultuk olyannak látni a világot, mint amilyen való­jában, akkor - a maga végességében - felismer­jük a hozzá tartozó igazságot. Akkor nyitottak va­gyunk egy magasabb igazságra, egy új látásra. Felismerjük, minek lehet és kell megtörténnie mind a templomi munkahelyen, mind bensőnkben.

A REGI ÉS AZ ÚJ EMBER KÉPESSÉGEI

A tisztánlátás, mint a régi ember képessége

Jan van Ríjckenborgh és Catharose de Petri

A modern szellemi iskola alapítói és nagymesterei két cikkben hasonlították össze a

világunkban gyakorolt népszerű okkultizmus lényegét a modern rózsakereszt felisme­

réseivel és alkalmazott életvitelével. Egyértelművé tették, hogy a két irányzat állás­

pontja és célkitűzése nem egyeztethető össze egymással. A szellemi világ felé forduló

új ember és a régi, természethez kötött ember „magasabb" képességeinek összeveté­

se kapcsán ezt írták:

M indkét képességre szert tehet bárki, aki szeretné. Részletezzük a régi ember magasabb szintű képessége­

inek korlátoltságát, végességét, és a vele já­ró nagy veszélyt, s amennyire csak tudunk, ugyanilyen részletesen kitérünk majd az új ember képességeire is. Az anyagszférának, melyben jelenleg élünk, sokféle tulajdonsága van, és különféle tör­vényeknek van alárendelve. Bolygónk tü­körszférájának, avagy a túlvilág szubsztan­ciájának, anyagának szintén különböző sajá­tosságai vannak. Összességében a gnoszti-kusok hétféle tulajdonságcsoportot külön­böztetnek meg, hét fajta anyagi megnyilvá­nulást és szintén hétféle dimenziót. Bolygói tartózkodási helyünk hétszeres struktúrájá­nak megfelelően az embernek hét észlelő­szerve van, melyekkel reagál a hétszeres anyagi természetre. Az ember tehát érzékszervei révén fejezi ki magát ebben a világban, és tevékenykedik az anyagban. Tény, hogy a hétszeres érzék-

szervi állapot csupán elvi lehetőség, hiszen az anyagszférában az ember a megszokott, hétköznapi életében mindössze öt észlelő­szervet ismer és használ, a maradék kettő csak hipotetikusan, feltételesen áll a rendel­kezésünkre. Legalábbis így van a fátyol ezen oldalán lévő emberek esetében. A tü­körszférában, a túlvilágon tartózkodó ember képes arra, hogy a másik két észlelőszervét is használja. Mivel azonban ott hiányzik az anyagi teste és az élet- vagy éterteste, nem képes már teljesen észlelhetően megnyilvá­nulni az anyagszférában. Következésképpen ez a világ, mind az anyagi, mind a tükör­szféra, számunkra egy megtört valóság. Az ember mégis hajlamos rá, hogy a meg­tört valóságot tökéletessé tegye úgy, hogy megpróbál hidat építeni a két életterület kö­zé, melyek ugyan idegenek egymás számá­ra, ámde mégiscsak egyazon világ két felét képezik. Ezt az áthidalásra való hajlamot nevezik „okkult"-nak, és annak kísérletét, hogy az ember érzékszervileg és strukturáli-

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany

Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói elénk tárták a

lélek megszabadításához vezető utat. Tették ezt többek kö­

zött az egyetemes tan eredeti szövegei alapján, melyet a

Szellemi Iskola tanulóinak és érdeklődőinek magyaráztak

el és mutattak fel példaként.

A hős Isfandiyar megöli a veszé­lyes Simurgh madarat. Kép a Sahnamé (Kirá­lyok könyve) cí­mű eposzból, melyben a hős­nek egy sor he­roikus megbíza­tást kell véghez vinnie. Több mint egy évezre­den keresztül ta­nították a népet Iránban bölcses­ségre, erényre és bátorságra a mesemondók azokkal a törté­netekkei, melyek ebből az eposz­ból származnak. Királyok könyve, Perzsia, körülbe­lül 1530.

A Szellemi Iskola semmilyen tekintetben sem irányul a tükörszférára, vagy annak egy területére.

san egy ilyen hidat építsen, s abból különfé­le hasznot húzzon, hívják okkultizmusnak. A létező okkult irányzatok az általuk kí­nált előnyökben különböznek, olyan elő­nyökben, melyek a különböző embertípu­sokkal függnek össze. így létezik olyan okkult irányzat, mely a vallási aspektusra irányul, és úgy véli, hogy tudatosan képes kapcsolatba lépni a túlvilági világosság területeivel. Egy másik a tudományra és a tapasztalatra irányul, a harmadik pedig teljesen anyagias, és az okkult képességeket csak arra használ­ja, hogy anyagi előnyökre tegyen szert. Vé­gül megnevezhetjük az okkultisták egy ne­gyedik csoportját, melynek célja az önérvé­nyesítés és a személyiség kultiválása, müve­lése. A modern Rózsakereszt semmiképpen sem érdeklődik ezen irányzatok iránt. Több­ször hangsúlyoztuk, hogy a mi célunk sem­miképpen sem irányul a tükörszférára, vagy annak egy területére, mivel az ilyen célkitű­zés nem kínál semmilyen megszabadító né­zetet. Célunk sokkal inkább minden ilyen irányú érdeklődés semlegesítése. A valódi ember a világ hétszeres anyagi megnyilvánulásának megfelelően szintén hét tulajdonsággal rendelkezik; mentes a jelenlegi életterület megtörtségétől és kor­látaitól.

A hét tulajdonság a következőképpen ír­ható le: Először is: a legmagasabb képesség úgy ér­zékeltethető, mint szereteterő. Ez alatt kizá­rólag azt a szereteterőt értjük, amely min­dent világossággá változtat. Valamennyi szent iratban az áll, hogy a világosság min­den felett áll. Isten szeretet és Isten világos­ság. A kereső embernek azt jövendölik, hogy egyszer ebben a világosságban fog járni, amely nem más, mint Isten. Az ember második képessége a bölcsesség, melyet az elme ért meg és dolgoz fel. A harmadik képesség az akarat. Ezen kizá­rólag azt az akaratot értjük, amely főpap­ként szolgál az ember templomában - sze­retet és bölcsesség által hordozva - Isten akaratát végrehajtva.

A valódi ember negyedik képessége a gon­dolat ereje. A szeretet, bölcsesség és értelem által vezérelve, az akarat által hajtva az em­ber ezzel az erővel építményét mentálisan a legapróbb részletekig megformálhatja. Az ötödik képességet nevezték a régiek ..Kundalini shakti"-nak. Ez a magasabb, általános életprincípium. Ez egy keringő, forgó energiában nyilvánul meg, mely az emberi testalkat rejtett erejéről tanúskodik. Ez a természet elemi erejének megnyilvá­nulása. Magasabb nézete egy képesség,

amely körpályákat követ, és a magasabb triádokból származó erőket és gondolato­kat vezet ide. Az alapvető prána-energiák (éterek) egyikéről van itt szó. Normális működésébe való beavatkozás elmebajhoz, vagy egyéb súlyos betegségekhez vezet­het. Filozófiánkban ezt dinamikus energiá­nak nevezzük, melyet azért összpontosíta­nak, hogy a mentális építményt életerővel lássák el.

A hatodik képesség a formamegnyilvánítás, a nyelv, vagy mantra isteni adománya. A mágikus hatású, teremtő szó kimondása ál­tal a mentális, életerővel ellátott építmény létrejön az anyagban. A hetedik képesség a másik hat képesség összegzése. Az összekapcsolódás erejében mindent, ami megvalósult, helyesen lehet alkalmazni az egyetemes Isteni szolgálatá­ban. Az első hat erő kivonata képezi a ki­áradó egyetemes világosságot, mely a hete­dik képességben összpontosul. A hét erő mindegyike gyújtópontként rendelkezik egy tudatmaggal, melyből a megfelelő erő vagy képesség kisugárzik.

Ha ezt a teljes mikrokozmoszával tevékeny ideális hétszeres embert vesszük alapul, megérthetjük, hogy normális esetben az em­ber egy ilyen feladatra nem lehet alkalmas. Az egyetemes képesség messze meghaladja lehetőségeit, s még a legjobb esetben is csak egy szegényes karikatúra állhat a való­di ember helyére. Szeretnénk mindezt né­hány példa segítségével érzékeltetni: Azt mondtuk, hogy a második képesség a bölcsesség, melyet az elme fog fel, tran­szmutál és dolgoz fel. A helyzet azonban

az, hogy az ember akkor is szert tehet tisztánlátásra, ha a bölcsességgel való kapcsolata nem áll fenn, és felfogóképes­sége erősen denaturált, elfajult. Mindany-nyian felismerhetjük azonban, hogy egy ilyen képességnek nincs köze az isteni szándékhoz, hanem az ember biológiai struktúrájához tartozik. A tisztánlátást egyfajta belső észlelésként lehet leírni, ami a távolból való szemlélő­désre hasonlít. Olyat látunk, ami az észlelő­től meghatározatlan távolságban történik. A tisztánlátás tehát olyasmi, mint az éterikus látás, amely az anyagi látóképesség kifino­modását és kiszélesedését jelenti. Vannak olyan gondolatok és hangok, me­lyek nagy távolságokat hidalnak át. Ez történhet például, ha valaki Önre gondol: „Még ezen a héten meg fogom látogatni." A gondolat eléri az Ön aurikus szféráját. Az agyalapi mirigy finoman hangolt szer­ve megérzi ezt az impulzust, és rezegni kezd, ami által a tobozmirigy is rezgő ál­lapotba kerül. Emiatt Ön legbelül látja majd az Önre gondoló embert, megérti az impressziót és tudja, hogy ismerőse a kö­vetkező napok egyikén felkeresi Önt. A meglepetés kizárt.

Az, hogy majdnem mindenki átélt már ha­sonlót, bizonyítja, hogy kivétel nélkül mindnyájan - legalábbis valamicskét - tisz­tánlátók vagy tisztán hallók vagyunk. Ebből azonban kifejlődhet akár pozitív, akár nega­tív tisztánlátás is. Negatív a távolbalátás, hogyha a kívülről érkező hatásokat beengedjük aurikus terüle­tünkre, és ott fogva tartjuk őket úgy, hogy

A természetes, úgynevezett magasabb szintű képességek nem jelentenek mást, mint a belső elválasztás kultiválását, művelését.

gondolatainkat teljesen ezek a hatások fog­lalják le. A ránk irányzott gondolatkoncent­ráció és a mások által a mi aurikus terüle­tünkre vetített gondolatok megőrzése miatt az agyalapi mirigyből kibocsátott áramlat a tobozmirigyet tisztánlátó érzékelésre teszi képessé.

Pozitív tisztánlátást fejlesztünk ki akkor, ha gondolatainkat erősen koncentráljuk, össz­pontosítjuk valamire. A célzott gondolaterő­vel bejutunk céltárgyunk aurikus szférájába. Ekkor a leírt módon érdeklődésünk tárgya nyitott könyvvé válik számunkra! Szükség­telen hozzátenni, hogy ezt a természetes ké­pességet különböző edzéstechnikákkal töké­letesíteni lehet meglepő, azonban ritkán po­zitív eredményekkel. Vizsgáljuk meg ezeket a fejleményeket hig­gadtan, magasabb nézőpontból, és rájövünk, hogy mindezek a természetes, úgynevezett magasabb szintű képességek nem jelentenek mást, mint a belső elválasztásunk fejleszté­sét, kultiválását. Ehhez a kultúrához az em­bernek sem jónak, sem bölcsnek nem kell lennie, és az életén sem kell változtatnia semmit. Mindenki, akit érdekel, szert tehet ilyen okkultizmusra, hacsak vérállapota és biológiai felépítése nem állít túl sok aka­dályt az útjába. A belső elválasztás működésének ilyen fejlesztése azonban a legnagyobb veszé­lyekkel járhat, amely nemcsak az érintett személyre, hanem mindenekelőtt a többi­ekre is hatással van. Ezzel a módszerrel ugyanis egy több mint felesleges lehetősé­get aknázunk ki, méghozzá nemcsak anya­gi, hanem morális és szellemi tekintetben

is. A tragikus az, hogy a valóban kereső embert mindez visszatartja az igaz ös­vénytől. Ha egy ember belevetette magát a tisztánlátás negatív, vagy pozitív edzésébe, vagy születésétől fogva ilyen érzékeny anyagtesttel rendelkezik, és nem védi őt egy egészséges, magas erkölcsi szintű életvitel, akkor aurikus szférája nyitott a különféle negatív erők számára, melyek a képesség és a belső elválasztás működése alapján uralhatják és irányíthatják őt.

A RÉGI ÉS AZ ÚJ EMBER KÉPESSÉGEI

A Szent-János-rózsa

A z előző cikkben figyelmüket a régi ember magasabb rendű képességeire irányítottuk, és megkíséreltük érthe­

tővé tenni, hogy ha a természetember egy magasabb rendű képesség birtokába kerül, az kihat a fejben lévő két belső-elválasztá-sú szerv, a hipofízis és a pineálisz, vagyis az agyalapi mirigy és a tobozmirigy, mű­ködésére. A hipofízis az aurikus szféra érzelmeket vagy benyomásokat feldolgozó szerve. Mindaz, ami bejut az aurikus szférába vagy akár csak megérinti azt, azonnal a hi­pofízis tudomására jut. Ez az érzelmi szerv mindent érzékel, amit az ember élete fo­lyamán felhív. Az érintés rezgésbe hozza a hipofízist. Az ebből kiáradó hajtóerő feléb­reszti a tobozmirigyet, a harmadik szemet szunnyadó állapotából, és fokozott haté­konyságra ösztönzi. Ezáltal a kezdeti érzel­mi benyomás belső látássá alakul. A két szerv hatékonyságát természetes mó­don ki lehet művelni. Ennek feltétele, hogy az ember e fokozott hatékonyság bevetésé­nek kulcsát birtokolja. Azonban ez csupán egy határozottabban kifejlődött természetes képesség, és kizárólag ebből a világból va­ló. Ezért a transzftguráció ösvényén járó tanuló az érzékelőképesség ilyen kiszélesí­tését határozottan elutasítja. Felismeri ugyanis, hogy az ilyen jellegű fejlődés eredménye nem más, mint személyiségmü­velés, amely erős földhöz kötöttséget okoz. Az ember ezzel pont az ellentétét éri el an­nak, amire a kezdetektől fogva rendeltetett. Akkor hát milyen magasabb rendű képes­séggel rendelkezik az új ember?

Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor először is fel kell ismernünk azt az alapelvet, amely­ből mindez kibontakozik. Ez az alapelv az én teljes és alapvető lebontása. Ez alatt ter­mészetesen nem azt értjük, hogy az ember­nek kevésbé önzőnek és egy kissé huma­nistábbnak kellene lennie, esetleg vallásos vagy egyéb irányelveket kellene követnie. Nem, az én lebontása alatt a természetem­ber egész bonyolult rendszerének lebontá­sát értjük. Csakis ezen az alapon lehet el­kezdeni a munkát. A cél elsődlegesen az, hogy tökéletesen megváltoztassuk a földi jelenség életáramlatait. Az első feltétel az életalap megváltozása, mert az egész lényt annak áramlatai tartják össze. A földi em­berben ható erők és anyagok a saját szint­jükhöz kötnek, és ott tartanak. Az embernek ezért attól a pillanattól kezd­ve, amint lábait a megszabadító ösvényre helyezi, figyelmét arra kell irányítania, hogy mindentől eltávolodjon, ami az „ént" megtartja és erősíti. Az ösvényen járó em­ber nem kerülheti el ezt a folyamatot. Ugyanis a végtelenül fontos lélegzőtért, az aurikus szférát, minden alacsonyrendü és közönséges anyagi befolyástól el kell olda­ni és meg kell szabadítani. Csak ha ez megtörtént, akkor kezdhetjük meg a mun­kát a megfelelő megvilágítás mellett. Abban a helyzetben, amelyben e világban élünk, nagyon valószínű, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Valóban biztos ala­pot nyújt-e az aurikus tér e tökéletes meg­tisztítása és ellenállóvá tétele mindenféle káros befolyással szemben? A biztonság annak tudatában található,

A magasabb rendű tudatosság emlékezete, amely a nagy- és kisagy között fekvő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd.

hogy az aurikus tér három olyan képesség­gel rendelkezik, melyeket az ember tudat­magja irányíthat. Az első képességnek vonzó hatása van, a másodiknak taszító, a harmadik képesség pedig mindent képes semlegesíteni, ami az aurikus térbe be akar hatolni. Nagyon fon­tos azonban, hogy ezeket a képességeket ne negatív módon, hanem pozitívan és jó­zan belátással alkalmazzuk. Csak így tud­juk biztosítani a megszabadulás lehetősé­gét. Normális körülmények között az em­ber saját belátása szerint alkalmazza e há­rom képességet. Ezért először át kell hatol­nia annak felismeréséhez, hogy a tudati mag folyamatosan egy veszélyes körfor­gásban van; egy felmenetelt mindig ha­nyatlás követ. Emiatt az ember e világ kor­látainak fogságában marad. A kezdő tanulónak továbbá fel kell ismer­nie, hogy alá kell hanyatlania ahhoz, hogy az új élet megnyilvánulhasson, és mikro­kozmoszában a mennyei Másik kibonta­kozhasson. Azonban e belátás elérését, az én által előidézett hanyatlás folyamatában, az „én" csak egy meghatározott pillanatig irányíthatja. Lehetetlen, hogy a tanuló ki­zárólag saját erejére támaszkodva valósít­sa meg a megújító folyamatot, mert tudat­magja csakis jellegének megfelelően cse­lekedhet. Ezért egy tökéletesen új erőre van szükség!

Ha elhatározzuk, hogy bejárjuk az ös­vényt, amely belátáshoz vezet, hamarosan

egy nem ebből a világból való erő tölt el bennünket. Ez az erő hozzásegít egy ma­gasabb rendű világ létezésének tudatához. A másodperc töredéke alatt felismerjük, hogy jelenlegi lényünk egy meghatározott vérállapot béklyóiban vergődik. Ez a felis­merés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a megfordulás szükségszerűsége tudatossá válhasson bennünk. Ennek elhatározásá­hoz egy nem ebből a világból származó erővel való kapcsolat az alap, mely az ere­deti hazával köt össze minket. Ezt a kap­csolatot nevezhetnénk a „magasabb rendű tudatosság emlékezetének", mely Isten szeretete által bizonyos mértékig életre kelt. Ezzel az emlékezettel tudatosan al­kalmazhatjuk lélegzőterünk három képes­ségét. Ekkor teljesen tudatosan elhárítha­tunk magunktól minden olyan vonzó hatá­sú befolyást, melyet kitűzött célunk tekin­tetében károsnak ítélünk. Használatba vesszük az aurikus szféra har­madik képességét, a semlegesítést. Ha ezen dolgozunk, és ebből a szempontból vívjuk meg nagy küzdelmünket (mert a két külön­böző életerőt nem lehet egyesíteni) akkor egy csodálatos folyamat fejlődik ki ben­nünk. A magasabb rendű tudatosság emlé­kezete, amely a nagy- és kisagy között fek­vő egyik agyközpontban található, erősen rezegni kezd. Ez megnyitja a hét agyüreget az univerzális prána, az isteni élet lélegzete számára. A rózsa kibontakozik a mennyei napfényben, és hét képessége felfrissül a

Szent Szellem erejében. Ebben a szellem­erőben lehet legyőzni a régi életet. Ebben az erőben sok tanuló vívta meg küz­delmét, vagy foglalkozik jelenleg is ezzel. Filozófiánkban ezt a harcot Keresztelő Já­nos folyamatának nevezzük. Az ehhez szükséges hétszeres erő a Szent-János­rózsa. A Szent-János-ünnepet az ünnepel­heti, aki aurikus szféráját előkészítette erre a folyamatra azzal, hogy a természetben megtett útja során maga mögött hagyta az éntudatot.

A benne lévő mennyei tudat így tökélete­sen megszülethet Isten birodalmában. Ezért a Szent-János-ünnep tetőpontja a fe­hér rózsa befogadása. Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy a főszen-télyben lévő rózsa megnyílik a magasabb rendű tudatosság emlékezetének erőteljes rezgései hatására. így érthetővé válik, hogy a tanuló számára, akiben ez az átadás - a rózsa elnyerése - megvalósult, miért érvényesek a következő szavak: „Annak (a mennyei Másiknak) növekednie kell, né­kem pedig (a természetembernek) alább szállanom (elpusztulnom)." (János 3,30) így indul meg az előkészítő folyamat. A Szent Szellem erejében megkezdődik a küzdelem az én és annak üzelmei ellen. A tanuló egy „Szent-János-lovaggá" válik. Természetesen a magasabb szintű képes­ségeket tekintve ezzel még távolról sem mondtunk el mindent. Ezért mélyüljünk el intenzívebben a Szent-János-rózsa jelen­ségében. Egy hétszeres rózsáról van szó. Egy hétszeres magasztos képességről, egy hétszeres tűzről, amely összefügg a hét agyüreggel. Ha ez a tűz fellobban, hét harmónia nyilvánul meg, mellyel egy hét­szeres fejlődés jár együtt. Az első harmónia a szeretet dala, amely

maga az Isten. Isten fény és szeretet. A má­sodik „ének" a bölcsesség dala, a harmadik a főpap akarati képességét foglalja magá­ban, aki belső oltára előtt énekli himnu­szát. A negyedik ének a gondolat erejét tar­talmazza. Az ötödikben egy dinamikus energia erői nyilvánulnak meg. A hatodik ének az új alakmegnyilvánulás, a hetedik pedig, összekapcsoló erejével egyesíti az előző hatot, és tökéletes „létté" társítja őket.

Ebből láthatjuk, hogy a tanuló a Szent-János-Rózsával úgymond egy talizmánt birtokol, egy kulcsot, mellyel a hét örök ajtót megnyithatja. A hétszeres magasztos képesség által kapcsolatba kerül az eredeti, isteni közösséggel, ahonnan a mennyei ember felépítéséhez szükséges valamennyi elem származik.

A rózsakereszt testvérei keresztény meg­győződéssel a keresztutat mindig a kereszt­re szegezett rózsa mágiájával kapcsolták össze, amely Jézus Urunk véráldozata által vörösre színeződik. Ezért ez egy talizmán, a fátyol lehullásának szimbóluma, mellyel a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető út hozzáférhetővé válik. Persze ez még nem jelenti azt, hogy a fátyol lehullásával az is­teni erők tökéletes hétszeres alkalmazása már lehetségessé válna. Azonban a hétsze­res abszolút „léttel" igenis összekapcsoló­dunk, és ezáltal tovább folytathatjuk a nagy müvet. Elsősorban egy lebontó mun­kára van szükség, melyet a tökéletes újjáa­lakulás munkája követ. Ismerjük a mon­dást: Amikor a fény megjelenik, a sötét­ségnek el kell tűnnie. A szükségszerű le­bontási folyamat nem drámai eseményt je­lent, hanem azt, hogy a tanulót megérintő egyetemes fényben meg kell szakítani az anyaggal való kapcsolatot, mert az nem

Textilszövet napraforgókkal, Perzsia, XVII. század

egyezik meg a fénnyel, és egy új anyag­csere-folyamatnak kell elindulnia. Az ebben a természetben való lebomlás te­hát ugyanakkor teljes megújulást jelent, más szavakkal: transzfigurációt. Amikor a régi meghal, ugyanakkor az új is megszü­letik. Az új ember hétszeres magasztos ké­pessége olyan mértékben növekszik, ami­lyen mértékben a transzfiguráció folyamata előrehalad. így a mikrokozmosz, a fokoza­tosan megnyilvánuló Szent Szellem veze­tése alatt visszajut elveszett hazájába. Végezetül szeretnénk még egy összehason­lítást tenni a régi ember helyzetét illetően. Megállapítottuk, hogy képességei a hipofí­zis és a pineálisz természetes kultúráján ala­pulnak, tehát teljesen e világ keretein belül fekszenek. Az új képességnél a hipofízis és a pineálisz a hétszeres rózsa két szirmát al­kotják, mert nagyon szoros kapcsolatban állnak a hét agyüreg közül kettővel. Az új képességek alapján már nem termé­szetes érzelmi- és érzékelési szervként mű­ködnek az aurikus szférában megnyilvánult dolgok számára, hanem magával a szent Hétszellemmel állnak kapcsolatban! Olyan érintésnek nyitották meg magukat, amely nem ebből a világból való, amit fűi még nem hallott és szem sem látott még soha. Kapcsolatban állnak az öt másik lótusz­vagy rózsaszirommal, és együtt a Szent Szellem tüzének hét lángját alkotják. Az ábrázolt út tehát teljességében nyilvá­nítja meg a hétszeres rózsát, míg a két belső elválasztású szerv természetes úton való fejlesztése során érzékfeletti képes­

ségekkel játszadoznak. Ezzel olyan jelen­séget hívnak fel, amely az emberben el­süllyedt, isteni képesség egyfajta „idegi rezgése" csupán. Ezzel összefüggésben gondoljanak Mózes­re és a kígyóra, valamint az egyiptomi fá­raók kígyó-utánzatára. Mózes saját szent tüzének botjával - emberfeletti képességei­nek szimbólumával - jelent meg a fáraó előtt. Bebizonyította a világnak, hogy az útnak a szabadság ösvényének kell lennie, míg a fáraó papjai ezt a szabadságot a szentségtelen kígyótüz pótszereivel próbál­ták megakadályozni. Sok szent dolgot és erőt lehet így utánozni. Az emberek pedig annyira hozzászokhatnak egy utánzathoz, hogy azt valóságosnak és lényegesnek lát­ják. Nem vonatkozik-e ez a megszokott emberi életre is, amit „életnek" nevezünk, de valójában csak gond és fáradozás? Ezért a tanulónak, ha meg akarja érteni ezeket a dolgokat, felül kell emelkednie a fogalmak szokásos leszűkülésén, hogy a fehér Szent-János-rózsát megkaphassa. Egészen bizonyos, hogy ez a fehér rózsa, ez a magasságos hétszeres képesség egy­szer a hét örök kapu egyikeként nyílik meg, hogy a tanuló megérthesse Krisztus szavainak jelentését: „Isten országa tiben-netek van!" (Lukács 17,21) A Jézus-ember a fehér Szent-János-rózsa, János áldozata révén tud megvalósulni. A tanuló az új ember magasságos képességei által felel meg a Máté evangélium (5,48) szavainak: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!"

A legkülönbözőbb kultúr-korszakokból számtalan mítosz ma­

radt ránk. Ezekben a korábbi emberiség elképzeléseit írták

meg a világ keletkezéséről, a természeterök és istenek aktivi­

tásáról, valamint a halál utáni sorsról.

A látnoknő látomásai Az Eddában összegyűjtött mítoszok leírják a

világ fejlődésének misztériumait. Az Eddában

az egyetemes igazságot olyan képekben ad­

ták tovább, melyek megfeleltek az akkori hall­

gatók képzelőerejének.

Az Eddáról szóló sorozatunk második részé­

hez a Völva nevű látnoknő egyik jövendölését

vesszük alapul. E kora-germán istendráma té­

mája egy szent világ aláhanyatlása, melynek

mitikus képei számunkra már nem érthetők

közvetlenül.

ALátnoknő jövendölése című eposz 57 versszakból áll és az ó-germán költészet csúcspontjának tartják, melyben a ránk

maradt tudás bőségét néhány versben foglalták össze. Az Althingben, a szabad népgyűlésben résztvevő arisztokrata közönség számára az ilyen dicsőítő énekek, közel és távol is jól ismer­tek voltak, melyek egész képsorozatokba szedett szójátékokat tartalmaztak. Manapság mesterkélt­nek érezhetjük őket, azonban ezek a nyugat-ger­mán irodalom csúcspontjait alkotják. A látó, Völva (vagy Vala, illetve Volve) képes volt a múltba vagy a jövőbe tekinteni. Ebben az eposzban a teremtés mély értelmű képét tárja elénk, egy ó-germán északi Genezist és egy tel­jes világciklus látomását, a világ ösidőkbeli kezdetétől, az istenek tevékenységétől fogva egészen annak a világidők végén bekövetkező hanyatlásáig.

Hallgassatok ide szent nemzetség, Heimdall sarjai, hatalmasok s csekélyek. Wotan, azt akarod, hogy adjam hírül, amit a régi mesékhői ismerek.

Emlékszem hajdan született óriásokra, akik felnevellek engem; ...látok kilenc otthont, kilenc világbirodalmát mély gyökerű világfának.

Érzékfeletti erőkkel megáldva, Völva, a lá­tó, hallgatóit mintegy lelki elragadtatásban a látható lét fölé repítette.

A Hadúrtól gyűrűt s nyakéket kaptam: a jövendölésért és a varázslásért, messzire láttam, láttam az összes világot.

Az emberek, akikhez beszélt, az Althinghez, a szabad népgyülekezethez tartoztak. Egy találkozóhelyen, a Thingstátténél, a csalá­dok legöregebbjei, a szabadok és a fegyver­hordó férfiak bizonyos időközönként össze­gyűltek a szabad ég alatt, hogy döntsenek a közösség fontos dolgairól. Ok azoknak az észak-germán törzseknek az utódai voltak, akik kb. Kr.e. 2500 és 1000 között messze északra vándoroltak. Indogermánok voltak, vagyis a szellemi erőkkel visszaélő atlanti-sziak kései utódai. Ez a népcsoport azelőtt a

kikerülhetetlen feladat előtt állt, hogy tuda­tos énhez jusson.

AZ ISTENEK HATÁSA SAJÁT LÉNYÜNKBEN

A látnoknö a belső úton közeledett a múlt­hoz. Tudata képes volt szellemi látással az istenek és emberek keletkezéséből kikövet­keztetni, megeleveníteni a múltat, és mind­azokkal közölni, akikben az emlékezet már nem élt olyan erősen. Az ősmúlt minden emberben egészen a jelenéig hat, hiszen ő ideiglenes eredménye és része ennek a fej­lődésnek. Szellemi eredete mint ősemléke-zet rejlik benne. A szellemi őserők ma is to­vább hatnak. Az Edda lehetővé teszi szá­munkra, hogy ébredező tudattal megtapasz­taljuk ezt.

Úgymond képesek vagyunk felébreszteni magunkban a látót. Amikor ő a világok fej­lődésének titkait hirdette, a hallgatók saját lelkületükben átélték ezeket a képeket. így ismét összeköttetésbe tudtak kerülni a rej­tett történéssel.

Tudok egy kőrist, neve Yggdraszill, szép szál fehér fa, nedvesség fürdeti. Harmatot hullat völgy-ölekbe: örökzölden Urd forrása felett áll.

Amit a látnoknö kimondott, az az istenség szava. Végtelen hosszú teremtési időszakok fejlődéseit lehetséges így, mintegy az időt lerövidítve, a tudat elé emelni. Így az akkori emberek is fel tudták venni magukba az is-

teni impulzust és megtapasztalhatták a ter­mészetre gyakorolt isteni hatást magukban és maguk körül. Az emberek nem távol és elválasztva látták magukat az istenektől, ha­nem az istenek sorsát közvetlenül saját sor­sukba szőve érzékelték, mintha az istenek tettei saját lényükben zajlanának le. Annak idején arról volt szó, hogy az átha­gyományozott üzenetet belülről tapasztal­ják. Korunkban azonban olyan lehetőségek nyílnak, hogy új módon érhetjük el ezt a lá­tást. A látó bűvkörébe vonta hallgatóit, és ők az Edda első 14 szakaszában impozáns képet kaptak a világ teremtésének időszaká­ról, az istenek őstörténetéről és az emberek keletkezéséről.

A 15-től az 50-ig tartó versekben a látó mintegy éleslátással írja le miként tört ki az első háború.

Fivér fivérrel vív, vért ont s öl, romlik rokonok békés barátsága. Világ vad kora jön, házasságtörőké,

bárd-kor, kard-kor, pattanó pajzsoké, orkánok s ordasok kora, felőrlődik a föld, iszony-emberekkel elvész e világ.

Ez a harc az istenek és emberek számára egyaránt tele van veszélyekkel és kaotikus, végidőszerü viszonyokat szül, melyekben minden a bukás martaléka lesz a ..Ragnarök"-ben, a végső csatában. A világ, és vele minden teremtett dolog hatalmas tűzfelhőben és az óceánok hullámaiban fog elpusztulni. Az 51-57. szakasz egy újonnan alakuló vi­lág látomását tartalmazza. Az istenek és em­berek új életet kapnak és megújult, eredeti dicsőségükben fognak egy akkor szűzies földön, békében és harmóniában lakni.

Látja, másodjára emelkedik föl tenger teljéből föld örök zöldje. Vízesések zuhognak,

fenn sas surrog, vájt kövü hegyről halra vadászik.

Az utolsó kép a béke és a harmónia jele. A sas békeidőben csak halakra vadászhat, ugyanis nincsenek többé elesett hősökkel borított csataterek... így az Edda minden képének egészen sajá­tos jelentése van. Sok elképzelést eredeti erejében hagytak ránk - mint az egyetlen, örök igazság lenyomatait és kifejeződéseit. A fejlődő én-személyiség az isteni (fejlesz­tő) erők hatására egyre erősödött és egyre aktívabb lett. Az istenek és természeti hatal­mak - magasabb és alacsonyabb rendű energiák - a régi germánok tudatában ala­kokká és személyekké váltak. így tapasztal­

ták meg, miként fejlődtek egyre tovább ők maguk a szellem és a természet kölcsönha­tása révén. Az istenek természeterőkkel folytatott harca hasonlít a képzőművészéhez, aki magát je­leníti meg szobrában. Ma arról van szó, hogy ezt a kölcsönhatást magasabb szintre emeljük. Egy tökéletesebb képmásról, a lé-lektestről van szó, amelyben a szellem telje­sebben képes tükröződni, mellyel lehetővé válik a test, a lélek és a szellem tudatos együttműködése. Ehhez bensőnkben a szel­lemet, a képzőművészt kell keresnünk, aki az új lelket és az új testet formába önti.

Forrás: Die Edda, feldolgozta Félix Cenzmer,

Diederichs Kiadó, Kreuzlingen/München 1981.

A templom, mint munkahely

Miért nevezik a modern rózsakeresztesek a templomaikat munkahelyeknek is? Szá­

mukra a templom egy olyan helyiség, amelyben a világosság földöntúli rezgéssel kon­

centráltan van jelen. E világosság intenzív megtapasztalása révén az ember fokozato­

san képessé válik arra, hogy tisztán lássa, ki is ö valójában. Mert ez a világosság fel­

tárja a negatívat és a pozitívat egyaránt.

A világosságban felismerjük a belső templom építési tervét, amely a ben­nünk lakozó lényben felépíthető,

összhangban az igével: „Avagy nem tudjá-tok-é, hogy a testetek a bennetek lakozó Szent Szellem temploma?" (1. Kor. 6,19) A megvalósítás pedig egy olyan új életvitellel lehetséges, amely összhangban van a temp­lom világosságával. A világosság e hatalmas kincsét azonban be kell tudnunk fogadni.

Tanítvány: Mester, hogyan láthatom meg a világosságot?

Mester: Mi sem egyszerűbb ennél, kedves tanítvány Ha az eget akarod látni, akkor fel kell emelned a fejedet és el kell for­dulnod az alattad lévő Földtől. így ha a világosságot akarod meglátni, akkor el kell fordulnod a sötétségtől.

Tanítvány: De miért tűnik ez nekem ennyire fáradságosnak?

Mester: A Föld közelinek tűnik, az ég távo­linak. Emiatt tűnnek a dolgok a Földön közelinek az égiek pedig távolinak, és emiatt könnyebb a figyelmedet a földire irányítani.

Tanítvány: Tudom, mester, hogy semmi sem nagyobb a világosságnál. Miért esik hát ilyen nehezemre meglátni azt?

Mester: Tudd, hogy sok olyan béklyó van,

amelyek megragadják és lefelé kénysze­rítik a pillantásodat. Ezek a félelem, a gond, a rettegés, a gőg, a kishitűség, a vágy és az értetlenség. De ezek a bék­lyók csak gondolataid sötétjében létez­nek. A világosságban eltűnnek, mint az árnyék a napsütésben.

Akkor hát miért kell egy szellemi iskolához csatlakoznom? Isten világossága mindenütt jelen van! Gondoljanak itt a Napra. Fénye a Naprend­szer egész térségébe eljut. A fény és ezzel együtt az élet a Földön a Naptól ered. Lég­kör nélkül a napfény halálos lenne. Gondol­janak csak az ózonlyukakra. A Föld légkö­rén kívül jelen van ugyan a Nap fénye, de nem látható. A földön kívüli tér feketének tűnik, mint az éjszaka. Csak ha egyenesen a Napba néznek, akkor láthatják vakító fényét. Egy szellemi iskola erőtere egy kozmoszt képez. Általa lesz látható Vulkánusz, az is­teni Nap világossága. Megkülönböztetünk függőlegesen beáramló és vízszintesen ter­jedő világosságot. A neutrínók szubatomi részecskék, melyek mindenütt megtalálha­tók a térben, de nem észleljük őket. mivel semmivel sem foghatók be. A függőlegesen beáramló fény ugyancsak mindenütt jelen van, de nem ebből a világból való. így sem-

BENYOMÁSOK A LECTORIUM ROSICRUCIANUM EGYIK TEMPLOMÁBAN

mi evilági sem fejthet ki rá bármiféle befo­lyást. És mivel érzékszerveink és tudatunk teljesen ebből a világból valók, természete­sen nem észleljük e világosságot. Természe­tünkben is sokféle látható és láthatatlan fény létezik. Az ultraibolya fény számunkra nem látható. A televízió képcsövei ilyen ult­raibolya sugárzást bocsátanak ki, amelyből úgy minden további nélkül nem észlelünk semmit. A fénycsövek falán lévő por azon­ban az ultraibolya fényt a látható tarto­mányba helyezi. így ez bizonyos fajta tran­szmutáció. Lényünk központi magja, a szívatom képes befogadni a Gnózis beáramló vertikális vi­

lágosságát. Ez aztán átalakul bennünk víz­szintesen terjedő világossággá, sugárbőség­gé, amely földi légkörünkben mindenki szá­mára észlelhető. Catharose de Petri „A megújulás pecsétje" című könyvben idéz néhány sort a János evangélium 15. fejezetéből: „Ti már tiszták vagytok, amiatt a beszéd miatt, melyet szól­tam hozzátok". A gnosztikus szellemi iskola gyújtópontjaiban a tanulóknak a világosság­ról beszélnek. És mialatt hallgatják a beszé­det és érzékszervileg is a Gnózis világossá­gára irányulnak, megnyitják lelküket annak, ami meg akarja érinteni őket. így a kapcso­lat erősebbé válik, mint korábban bármikor.

Az ehhez kapcsolódó nagy tisztulási és gyógyulási folyamat segítségével a tanulók intenzívebben telhetnek el Krisztus kegyel­mével. Mint a téridő lényei, mindent térben és idő­ben mérünk. Ezért tudatunk számára a most és az elérendő cél között beláthatatlan tá­volság és időbeliség van. A Gnózis örök vi­lágossága számára azonban az érintés egy tökéletes kapcsolat és a kapcsolat egy töké­letes tisztulás. Már akkor tiszták, ha a Gnó­zis megérinti Önöket. Mindent megkapnak, ha a világosságnak

ajándékozzák magukat. Csak dialektikus személyiségük érzékeli az egymásutánt, ami az anyag lassú folyásában az események sorrendjében megnyilvánul. Ezért mondhat­ta Jézus a gyilkosnak: „Bizony, mondom néked, te még ma velem leszel a paradi­csomban." (Lukács 23,43)

Mi a Gnózis? A Gnózis a nem ebből a világból való isme­ret. Nem juthatunk hozzá könyvekből vagy mások elbeszéléseiből. A Gnózis nem olyan tudás, amit valaki egyetemen szerez meg

Ha a Gnózis nem mondható ki, akkor miért beszéltek róla a Nagyok és miért írtak róla könyveket?

vagy egy élet tapasztalatai által összegyűjt. A Gnózis nem olyan ismeret, amely egy tő­lünk független forrásból fakad, amit aztán begyújtunk és megőrzünk. Senki sem aján­dékozhatja Önöknek ezt az ismeretet, és se­hol sem vásárolhatják meg. A Gnózist a „szív észlelésének" is nevezik. Ezen észlelés forrása saját magunkból ered. Nem hosszú vagy mély töprengés után ala­kul ki, hanem inkább szemlélet által. Nem az emlékezet mélyéből kell megéreznünk. a Gnózis sokkal inkább egyfajta megnyilvá­nulás. Székhelye a tiszta lélek és forrása maga a Szellem vagy világosság. Szavakkal nem lehet megközelíteni vagy kimondani. Közvetlenül a tudatnak nyilvánul meg.

Ha a Gnózis nem mondható ki, akkor miért beszéltek róla a Nagyok és miért írtak róla könyveket? A szavak, melyeket kimondták és a könyvek, melyeket írtak róla, kétségte­lenül gnosztikusak. De a gnosztikus nem ugyanaz, mint a Gnózis, mint ahogyan az „állatias" szó sem egyenlő az állattal vagy a „levegős" szó sem egyenlő magával a leve­gővel. Ha valaki egy izzólámpát két réz­dróttal egy áramforrásra kapcsol, akkor fény keletkezik. De a rézdrót, amely által a lám­pa ég, nem maga az elektromosság, csak vezeti az elektromosságot. Igy egy gnoszti­kus könyv soha sem maga a Gnózis. Azon­ban összeköthet minket a bennünk lévő Gnózissal. Ennek analógiáját találjuk a zsi­dó Tórával kapcsolatban: „Ne keverd össze a Gnózis burkát, magával a Gnózissal".

Amikor Máni a Napról beszél, akkor arra a fényre gondol, amellyel összeköthetjük ma­gunkat templomainkban, Vulkánuszra, a Nap mögötti Napra, így olvassuk a Kephalaia-ban:

Sokféle nézete van a Napnak: Ott van a fény. mellyel a világot és annak minden teremtményét megvilágítja. Ott van a szépsége, melyet minden teremtményre sugárzóan bocsát.

Ott van a békéje. Mihelyt beragyogja a világot, az emberek fogadják köszöntését. És ők továbbadják egymásnak a béke üdvözletét.

Ott van az élő lélek élete, amely a Nap segítségével szabadul meg minden láncától és béklyójától. Erőt ad az elemeknek, és a fény egészének színt és ízt ajándékoz.

Ahogy a Nap fénye sugárzóbb, mint minden fény a világban, úgy szépsége is hatalmasabb, mint minden emberi szépség.

Békéje a világ minden hatalmát legyőzi.

A megváltás, amellyel az élő lelket megsza­badítja, végtelenül többet jelent, mint minden más szabadulás.

A kinyilatkoztatás, a megnyilatkozás egy maga­sabb valóság meglátása, de nem a szemekkel, hanem más érzékszervekkel.

Az erő, melyet a léleknek ajándékoz, erősebb, mint minden más erő. A Napnak van még egy mélyebb, három­szoros aspektusa, amely az első és legnagyobb misztériumát illeti: ez pedig hajójának rakománya. Ez nem csökken, mint a Hold hajója. Ezt a bőséget nyilvánítja ki a Nagyság Atyjának misztériuma, melyből minden isteni hatalom keletkezett. Megtámadhatatlanul sohasem csökken.

A templomban a rózsakereszt tanulóját ösz-szekötik az igazsággal. Számára az igazság az, amit érzékelünk, amit látunk. A világ is lehet számunkra az igazság. Ha megtanul­tuk a világot a maga valójában látni, olyan­nak, amilyen, akkor megismerjük a világ valóságát a maga végességében, apályában és dagályában, fel- és lemenetelében, illúzi­óival és kilátástalanságával. Akkor megnyílunk egy magasabb valóság, egy új látásmód számára. A kinyilatkozta­tás észlelés, valamit meglátni, ami eddig rejtve volt. Egy magasabb igazság, egy magasabb való­ság megismerése, kinyilatkoztatása nem olyan tudás, melyet könyvből vagy egy kur­zuson elsajátíthatunk. Mester sem tanítja. A kinyilatkoztatás, a megnyilatkozás egy ma­gasabb valóság meglátása, de nem a sze­mekkel, hanem más érzékszervekkel. Az

igazságnak ez a fajta látása háromféle mó­don történik:

1. mint a hatásossá vált szívatomból kiindu­ló hit,

2. mint a megszentelt főszentélyből kiinduló remény,

3. mint az élet megújult szentélyéből kelet­kező szeretet

A hit, mint a természetfeletti valóság újra­felismerése, például szavakban,szövegek­ben vagy ábrákban. A remény az Atya valóságának meglátása. A szeretet az élet maga a valóságban, a va­lóságból és a valóságért. Atya, Fiú és Szent Szellem.

A hit az Atyából való, aki mindent terem­tett. A remény a Fiúból, aki az Atyát érteti meg velünk. A szeretet a Szent Szellemből való, aki maga az egyetlen élet. Ön nem az, akit Önmagának hisz, A valóságban Ön a Szellem-ember. Aki volt, aki van és aki eljövendő. Mert befogadta a Szellem adományát.

En fogadtam be a Szellem adományát?

Nem, nem ebben az értelemben fogadta be, de ez az Ön középpontjában él. Az Ön feladata, hogy többet éljen benne, úgy. ahogy Ő él Önben.

A „mi" értéke

Hermán Wijffels a Világbank volt elnöke, a Worldconnectors társelnöke és a Rene­

szánsz csoport társalapítója. E mozgalom tagjai azt tűzték ki célul, hogy a társadalom

minden rétegében támogassák a tudat pozitív változásának folyamatait.

Ebben az emberek és a meggyőződéseik a fontosak, nem pedig az (esetlegesen ma­

gas) beosztások birtoklása. Wijffels legfontosabb kiindulópontjai a fejlődés és az em­

pátia, tehát az a képesség, amellyel beleéljük magunkat mások helyébe. Erről beszélt

egy 2010-ben elhangzott előadáson is, amely sok tekintetben számot tarthat egy

Pentagram olvasó érdeklődésére.

ogy néz ki a világ 2010-ben? A né­pesség növekedése fokozódik, az elkeserítő szegénység és a nagy

gazdagság között pedig egyre éleződnek az ellentétek. Bolygónk 30-40 százalékos túl­terhelés alatt áll, és lassanként feléljük ter­mészeti tőkénket. Ennek okai a termőterü­letek pusztulása, az édesvízforrások túlzott felhasználása, az erdőirtás, az óceánok túl-halászása és a nyersanyagkészletek kime­rülése. Ezen kívül fajunk más fajok rend­szeres kiirtásával foglalatoskodik. Alapve­tő hiány fenyeget, ha úgy élünk tovább, mint eddig. Gazdasági rendszerünk önző, megrekesztő ésszerűségen alapszik. Emberiségként még mindig úgy élünk, mintha a Föld erőforrásai kimeríthetetlenek lennének. Ezért támadnak pénzügyi-gazdasági, ökológiai, társadalmi és intézményi válságok. Ugyanez érvényes azokra az értékekre, melyeken mai életmó­dunk nyugszik. Ennyit a mai helyzetről. A közeljövőben bolygónkon olyan együtt­élésnek kell kifejlődnie, melynek során a Föld természetes erőforrásait igazságo­sabban osztják el, és jobban gazdálkodnak velük, úgy hogy minden ember méltóság­gal élhet. Arról van szó, hogyan hozzuk egyensúlyba szükségleteink kielégítését a Föld fenntart­

ható termőképességével. Ehhez az egész vi­lágra kiterjedő együttműködés szükséges. Olyan globális tudat kifejlesztése, amely ab­ból indul ki. hogy egymástól és a Földtől függünk. Ez a „mi" fogalmának és a hozzá­tartozó empatikus képességnek a globális szinten történő kifejlődését jelenti. Ez tehát annyit tesz, hogy dolgozunk életmódunkon. A kapcsolatok értékalapként szolgáló etiká­járól van szó, ami alapján a következő peri­ódusban dolgozunk, és amelyben a döntése­ket mindig társadalmi és ökológiai hatásaik háttere előtt kell mérlegelni és meghozni. Ebben különböző felismerések lehetnek se­gítségünkre. Karén Armstrong Die Achsenzeit (München, 2006) című könyvé­ben az ókor aranyszabályára hivatkozik: Bánj úgy a másikkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ennek van egy ke­resztény változata is. Arról van szó, hogy felkutassuk etikánk legmélyebb gyökereit. Ez a vetekedés és a közösség viszonyát ál­lítja előtérbe. A kvantumfizika a következő eredményre jut: Minden össze van kötve mindennel. Minden, amit teszünk, követ­kezménnyel jár mások számára, és sok te­rületre kihat. Ez aláhúzza annak szükségét, hogy ne az elválasztottság, hanem a kötő­dés alapján gondolkodjunk és működjünk. Egy további felismerés a „potenciál", a le-

hetöségek tere, amely a teremtés által -vagy ha úgy tetszik - az ősrobbanás által keletkezett. Olyan potenciálról van szó, amely lépésről lépésre megy be az anyagba. Ha visszapillantunk a történelembe, felis­merjük, hogyan vették fel emberek e poten­ciál új impulzusait, részeit és hogyan valósí­tották meg az anyagban, ami által nagy vál­tozások következtek be. A potenciál egy né­zete az egészséges értelem, az „értelmes ön­érdek". Ez olyan cselekvést jelent, mellyel egyaránt szolgáljuk a saját érdekünket és másokét. Összefoglalásul azt mondhatjuk: Korunk ar­ra szólít fel minket, hogy az erősen megvál­tozott életkörülmények között ismét a lehe-

tőségeknek egy új hullámát vigyük az anyagba. Feladatunk úgy cselekedni, hogy a lehető legjobb módon adjuk át az életet a következő nemzedékeknek, megjelenési for­máinak teljes gazdagságában. Ez az élet esszenciája, lényege és értelme és egyidejűleg a spirituális dimenziója. Eszkö­zök vagyunk egy szakadatlan teremtési fo­lyamatban. Fejleszthetjük az ősrobbanásban rejlő potenciált, s vele egyszerre a sajátun­kat is, hiszen a kettő összetartozik. Ember­ként arra vagyunk hivatottak, hogy a terem­tési folyamat következő körének alakot ad­junk. Ennek fontos következményei vannak. Meg kell válnunk a fosszilis üzemanyag­okon alapuló lineáris folyamatoktól és ál-

landóan rendelkezésre álló forrásokból táp­lált körforgási folyamatokból kell meríte­nünk, tehát egy olyan gazdaságot építünk, mely a készletek helyett áramlási mennyisé­geken alapul. Ez a tartós forrásokból történő decentralizált energianyerést jelenti: vízből, napból, szélből, biomasszából, intelligens hálózatok kinyerő és szállítórendszerével. Egy további következtetés a körforgáson alapuló regionális és helyi gazdaság. Ehhez határokon átívelő törvényekre van szükség. Olyan monetáris rendszert kell kifejleszteni, amely a valós gazdaságon alapul, melyen a Föld teljesítőképessége is értendő. Akkor újra földelve állunk az életben. Sokirányú vezetésre van szükségünk, amely egyen­

súlyt teremt társadalmi, ökológiai és gazda­sági téren. A fejlődésben történő együttműködés esetén az erre az alapra helyezett társadalmi épít­ményről van szó. Az asszonyok javára be­fektetett pénz gyakran hatékonynak bizo­nyul. A nők képzésére fordított befektetések korlátozzák a gyermekek számát a csalá­dokban. Sok - a növények növekedésével és hasonlókkal kapcsolatban végzett - vizs­gálat kimutatta, hogy a kiterjedő férfi és a nyaláboló női energia arányának optimális­nak kellene lennie, nevezetesen az arany­metszésnek kellene megfelelnie. 1:1,6818. Ez azt jelenti, hogy a női tényezőnek bizo­nyos értelemben dominánsnak kell lennie.

Ez nagyon fontos kulturális feladat, és a kellő erővel sarkall annak megfontolására, hogy az e tekintetben megzavart viszonyok­nak köze van kultúránk kisiklásához. A glo­bális szinten felmerülő nagy kérdések korát éljük. A bolygónkon zajló jövőbeli élet szá­mára döntő jelentőségű, hogyan kezeljük ezeket. Pozitívan kell választanunk. Ehhez az eddiginél még átfogóbban értelmezett relacionális etikának és empátiának kellene alapul szolgálnia. Sok múlik azon, hogyan válaszoljuk meg a kérdést: Mi végre va­gyunk a Földön?

A lét spirituális, függőleges dimenziójának életre keltésére van szükségünk. Korunk ar­ra sarkall bennünket, hogy a szakadatlan te­remtési folyamatban egy új szakasznak ad­junk formát. Az ehhez szükséges összes be­látás, felismerés és technológia elvben meg­van. Most rajtunk múlik. És ha együttműkö­dünk, akkor sikerülni fog.

Az empátia, a mások körülményeibe való beleélés képessége. Hermán Wijffels számá­ra földi életünk lényege abban áll, hogy tu­datosan hozzájáruljunk a bolygónkon zajló folytonos teremtési folyamathoz. Ha empá­tiával dolgozunk egy közös érdekért, akkor egyidejűleg a saját érdekünkért is dolgo­zunk, s így mindenki emberhez méltó lété­ért. Ez egy pozitív és teljesen logikus fára­dozás, mellyel sokan fognak egyetérteni. Ezt azonban nem egyszerű megvalósítani. Aki így él, az lelki értékeket teremt. A má­sokkal való tiszteletteljes együttérzés révén kirajzolódhatnak egy magasabb szellemi élet mélyebb lényegi vonásai. Akárhonnan is nézzük, a Föld egy iskola marad, a kelet­kezés, virágzás és elmúlás szakadatlan kör­forgása, az ellentétek világa, az örömé, a szépségé, a betegségé, a szenvedésé és a ha­lálé. És senki sem lakhat rajta maradandó­an. A rózsakeresztesek felismerése szerint annak megértése a lényeges, hogy milyen

változékony minden, ami az anyagban létre­jött, hogyan formálódik minden, hogy aztán újra leromboltassék. Az ember, a kultúra, a civilizációk, az emberiség és végül maga a Föld - minden változékony és szakadatlan alakulásnak van alávetve. Csak a lényegi, a szellemben eredt gyökerek maradandóak. Eme lényegesre vágyakozik, törekszik az, aki a rózsakeresztes ösvényen van, mert ezek maradandó értékek. Az ember számára a lényeg nem csupán földi érdekekben rejlik (úgy egyénileg, mint közösségileg), hanem egy olyan életszínvonalban, melyen a kiin­dulópont a mások jóléte iránt érzett felelős­ség - a szeretet!

A rózsakeresztes erre a belátásra hangolja életvitelét. A világban és a világért akar dol­gozni, de nem akar már a világban foglyoskodni. Életfelfogásának bizonnyal fontos része, hogy hozzájáruljon mindenki emberhez méltó létezéséhez. Ez azonban nem minden. Belső szeme egy másik, tisz­tán szellemi életre irányul. Vezetője a benső Krisztus, aki feltétlen szeretettel kormá­nyozza szívét. A globális tudat egyetemes lélektudatba torkollik, mely valóban hordoz, és mindenekkel össze van kötve. Hermán Wijffelsnek igaza van: a Föld folytonos te­remtési folyamatában az emberiség olyan szakaszhoz érkezett, melyben a tudat kvan­tumugrására van szükség, különben a Föl­dön az élet fennállása forog veszélyben. Ezért fontos, hogy erre olyan emberek mu­tassanak rá, mint a Worldconnectors elnöke, és a Reneszánsz-Csoport tagjai. így járulnak hozzá annak tudatosodásához, hogy más életvitelre van szükség. Ha ebbe beleilleszt­jük a függőleges dimenziót, akkor a dialek­tikus embernek egy teljesen új létfeltételek­kel bíró egyetemes, kozmikus térre nyitunk ablakot. Az önérdektől a közérdekig fejlő­dünk, és áthatolunk annak tudatához, hogy: „Az én országom nem ebből a világból va­ló." (Ján. 18,36) Egy teljesen új távlat!

„A mi nagy kinyilatkoztatóink azok, akik a lélek igazi értelmét úgy ismertetik

meg velünk, hogy az emberiség iránti szeretetből odaadják önmagukat. Sze­

retetszolgálatukban bátran dacolnak rágalmazással, üldöztetéssel és halállal.

A lélek életét élik, és nem az énét, és így bizonyítják nekünk az emberiség

végső igazságát. Mahatmák-nak, a nagy lélek embereinek nevezzük őket."

(Sadhana, der Weg der Vollendung, A beteljesedés útja, München, Kurt Wolff

Verlag, 1921.)

Rabindranath Tagore azt írja a Sadhana cí­mű műve 2. fejezetében, melynek címe A lélek tudata: „Az ember története vándorlá­sának története az ismeretlen felé, törekvése halhatatlan önvalója, lelke megvalósítására. Ahogyan világokat épít fel és dönt romba, ahogyan óriási vagyonokat halmoz fel és ti­por sárba irgalmatlanul, ahogy álmainak és vágyainak jelképek garmadájával alakot ad, majd félrehajítja őket, mint kinőtt játékszer­ét a gyermek, ahogyan a teremtés titkát fel­táró varázskulcsot kovácsolja, majd - évez­redek munkáját figyelmetlenül elpazarol­ván - valami új rendszert kitalálandó, mű­helyébe visszatér, úgy lépdel az ember kor­szakról korszakra lelke tökéletes megvalósí­tása felé. Annak a léleknek a megvalósulása ez, mely nagyobb minden kincsnél, amit az ember felhalmozott, minden tettnél, amit végrehajtott, minden elméletnél, amit fel­épített - ama léleké, melynek felemelkedé­sét nem gátolja sem a halál, sem az enyé­szet. Az ember hibái és kudarcai bizonnyal nem csekélyek és kicsinyek, hatalmas rom­halmazokkal fedték be útját. Szenvedése roppant nagy, akár a vajúdás egy óriásgyer­mek születése alatt. Olyan beteljesedés elő­hírnökei ezek, amely végtelen. Az ember a mártíriumok minden fajtáját magára vállalta és vállalja még magára. Intézményei az ol­tárok, melyeken naponta bemutatja áldoza­tait, csodával határos áldozatokat lenyűgöző

mennyiségben. Mindez teljesen értelmetlen és elviselhetetlen lenne, ha nem érezné ön­magában a léleknek ezt a mély örömét, mely a szenvedésben próbálja meg isteni erejét és a lemondásban nyilatkoztatja meg kimeríthetetlen gazdagságát. Igen, jönnek a zarándokok, mindahányan, az utolsóig -jönnek, hogy átvegyék örökségüket a világ­ban. Mindig azon vannak, hogy tágítsák tu­datukat, egyre magasabb egységet keresse­nek, és egyre jobban közelednek az egyet­len, központi igazsághoz, amely mindent felölel.

Az ember szegénysége feneketlen mély, vágyai kielégíthetetlenek, míg igazán tuda­tába nem jut lelkének. Számára eladdig a világ az állandó folyás állapotában van, egy fantom, mely egyidejűleg van és nincs. Aki azonban felismerte lelkét, annak léte­zik a világegyetemnek egy középpontja, amely körül minden könnyen elrendeződik. És csak ebből a középpontból tudja egy harmonikus élet boldogságát elnyerni és élvezni. [...] Az Upanishadok nagy nyomatékkal mond­ják: Ismerd fel az egyet, a lelket, ö a híd, mely a halhatatlansághoz vezet. Ez az em­ber utolsó célja, hogy megtalálja az egyet, amely őbenne van, az ő igazi lénye, az ő lelke, a papi élet, a mennyei birodalom ajta­jának kulcsa."

Távlatok Érzékelésünk hatóköre hatalmas. Fényévnyi messzeségekbe látunk a csillagos égen,

halljuk a viharos szél közeledtét, napokkal és hetekkel előbb megérezzük a fenyegető

földrengést és érezzük a feszültségi terek okozta borzongást. A villamoson mellettünk

utazó ember csendes bánata mégis elkerüli a figyelmünket.

z érzékelésünket az a természettől velünk született képesség korlátozza, amelyet „tudatnak" nevezünk. Ami

tudatunkon kívül esik, az számunkra nem létezik, vagy legfeljebb csupán halvány sej­telmünk van róla. Mivel azonban érzékelé­sünk hatóköre látszólag oly hatalmas, tuda­tunkat mégis nagyra tarjuk. S habár ez nem teljesen alaptalan - legalábbis a személyi­ség fejlődésének határain belül -, tudatunk mégis csupán öntudat marad, amely valójá­ban csak saját kis világában tud tájékozód­ni: csak abban, ami őt érinti. Mindannyian falat emeltünk személyes kis múzeumunk köré: ez vagyok én. E kicsiny világ vonatkozásában ugyan elmondható, hogy az emberiség az idők során komoly képességekre tett szert a tudás, a tapasztalat és a belátás terén, a valóságban azonban alig van fogalmunk arról, honnan jöttünk, kik vagyunk és mit keresünk itt. Szinte na­ponta szembesülünk számunkra érthetetlen, lehetetlen, olykor abszurd helyzetekkel és eseményekkel, amelyeket azután fejcsóvál­va el kell fogadnunk. Olyan ez, mintha álomban élnénk, s noha a felébredés pilla­nata mindegyre ott lebeg a levegőben, újra és újra elodázzuk azt.

Ez az álom tart minket azon a területen be­lül, amelyet „önmagába zártnak" vagy „végtelen gyűrűnek" neveznek azok, akik már vethettek egy pillantást a határon túlra. Ezt a körülzártságot, ezt a behatároltságot szinte földrajzi adottságnak tekinthetjük, ám ez esetben nem „a csillagos ég a határ", ha­nem saját tudatunk. Ez pedig valahol mé­

lyen magunk is jól tudjuk. A csodálatos em­beri agy már ráébredt, hogy amit a minden­tudáshoz vezető határtalan kapunak vélt, az valójában éppen ennek korlátja. Talán ép­pen ebből a belátásból született meg valaha a „tudat" szó, amelyet a szótár úgy jelle­mez, mint „önmagunk és környezünk felis­merése" - egy definíció, amely nem éppen a széles látókörről tanúskodik.

A témával kapcsolatban azonban újra és új­ra makacsul felröppen a hír, felmerül a gya­nú, hogy talán mégis több van ég és föld között, mint amennyit érzékelésünk gyaníta­ni enged: utalások egy másik bennünk élő valóságra, amelynek látása azonban (még) nem adatott meg nekünk; képek és sugalla­tok egy olyan területről, ahova értelmünk nem képes elhatolni, képek és sugallatok, amelyek éppen ezért örökké viták tárgyát fogják képezni, mint például az, hogy vajon létezik-e egy felsőbb hatalom s egy hozzá tartozó túlvilág, melyet legendás lények né­pesítenek be. Megfoghatatlan távlatok ezek érzékelésünk rejtett sarkaiban, ősminták és jelképek értelmen és bizonyítékokon túl, melyek fáradhatatlanul ébren tartják az em­lékezést egy másik valóságra. Egyesek igaz­nak vélik őket, mások hisznek bennük, a többség azonban elzárkózik tőlük, mond­ván: ezek csupán egyszerű lelkeknek szóló mesék. Még akik biztonsággal nekiindulná­nak a túlvilágnak s mindannak, ami azt kö­rüllengi, azok sem jutnak távolabb a negye­dik dimenziónál. Azonban a valóságnak nem szakad vége a többdimenziós elméié-

[...] amíg beszélgettek, megjelent közöttük Jézus és így szólt: „Az egyetlen, örök igazság csakis Istenben van, mert egyetlen ember avagy gyülekezet sem tudhatja azt, amit egyedül Isten tud, aki minden mindenben. Az igazság kinyilatkoztatott az embernek a maga képességei szerint, hogy megértse és befogadja azt. [...] Amikor valaki hegyet mászik, s egy hegyoromhoz ér, így szól: „ez a hegy csúcsa, másszuk hát meg", ám a hegycsúcsot elérvén meglát egy másikat, amely még magasabb. [...] így van ez az igazsággal is. [...] Ezért ne ítéljetek el másokat, hogy ti se ítéltes­setek el. [...] Maradjatok hűek ahhoz világossághoz, amely már tiétek mindaddig, amíg egy magasabb világosság nem adatik néktek. Keressétek a világosságot, és bőségesen megadatik néktek; ne nyugodjatok, míg meg nem találjátok.

A Szent Tizenkettő Evangéliumából

teknél. A valóság egyrétü egység: az ami VAN. Olykor „mindenségnek" nevezik, vagy „igének" - megmutatható forma vagy hely nélküli, mégis mindent átható és min­denütt jelenlévő. Érzékelésünk hatókörén kívül zavartalan az áramlás az anyag és a szellem világa között. E két világ ugyanis sohasem vált el egymástól. A kicsiny vilá­gunk köré kigondolt falacska, amely fátyol­ként rejti szemünk elől a valóságot, csupán optikai csalódás, melyet az anyag fékezhe­tetlen túláradása táplál. Mindaddig, amíg nem látjuk át ezt a helyzetet, addig örökké kutatni fogunk saját kis királyságunkban va­lami új után; olyasvalami után, ami valóban értékes, amire elmondhatjuk: „ez az ! " Soká­ig kitarthatunk keresésünkben, de végül újra és újra odáig jutunk, hogy „ez még éppen nem az".

Fejlődésünk jelenlegi lépcsőfokán egyéb­ként ez a dolgok megszokott menete, bele­értve a hitetlenséget, a kételkedést és a gúnyt. Az egyetemes kozmológia szerint a föld-korszak az öntudat felépítésének csu­pán a kezdete: az emberiség fejlődésének egy olyan korszaka, amely az embert képes­sé teszi rá, hogy világunk illúziója mögött felfedezze a fejlődés újabb szakaszát: egy olyan hosszú és fáradságos folyamatot, amely az anyag csábításán keresztül egy új, magasabb létállapothoz, az ember eredeti céljához vezet. Mindez vonatkozik a tudatra is: az anyag mögött jelen van a szellem, ré­

gi tudatunk mögött ott bujkál a mindenség­tudat, melyet olykor kozmikus tudatnak is neveznek. Egyszer azonban betelik tapasztalataink pohara, s a világ többé már nem vonzza tekintetünket: semmi sem az, aminek lát­szik, semmi sem maradandó, minden jön, s elillan örökös körforgásban. Ez a fordu­lópont eredményezheti egyrészt a dolgok­ba való belenyugvást vagy a velük kap­csolatos megkeseredettséget, másrészt azonban elhozhatja a felébredést, figyel­münk irányának eltolódását a régi én is­mert tulajdonságaitól - birtoklástól, hír­névtől és hatalomtól - tudatunk határ­mezsgyéinek csendes jelzései felé, ame­lyeket oly sokáig túlharsogott a föld hang­zavara. Ez az irányváltás egyben az „én"-ről a „mi"-re való elmozdulás, mely során kicsiny énünk fokozatosan elveszíti önma­gát a nagy Én-ben, valód lényünk alapjá­ban. Misztikusan kifejezve: öntudat, amely képes szeretetté alakulni. Ami korábban csupán halvány sejtés volt, ezután élő valóságként emelkedik fel az ember szívéből: ahol úgy tűnik, minden ki­látástól megfosztanak, ott új távlatok várnak ránk. Az ősképek kilépnek az időből, és fénnyé olvadnak össze, amelyben régi tuda­tunk tévképzetei fokozatosan semmivé fosz-lanak. Leomlanak a falak, elmosódnak a ha­tárok és hatalmas távlatban ragyogó reggel­be siklik át a régi és az új tudat.

KÖNYVISMERTETÉS: AZ EGYETEMES GNÓZIS

Az őspránikus világosság A Lectorium Rosicrucianum felépítésének időszakában, 1948 és 1951 között egymás

után hat kiadvány jelent meg, amelyek együtt a Szegletkő sorozat nevet kapták, mivel

ezek a bennük kidolgozott rózsakeresztes eszme sarokkövei. Az egyetemes Gnózis, e

sorozat ötödik része olyan mü, amely istenképünket, emberképünket és világképünket

a feje tetejére tudja állítani. A szerzőknek ez is a szándékuk.

A húsz levélből összeállított könyvből egyértelműen kiderül, hogy mi a Gnózis, mi a Rózsakereszt, sőt, mi

tulajdonképpen a beavatási út, és az ezzel összefüggő földi feladatunk. A könyv máso­dik részében a szerzők megismertetik ve­lünk a keresztény evangélium szimbolikájá­nak mélységét. Sok dolgot tárnak elénk élénk, magával ragadó stílusban. Sokféle­képpen írják le emberi megbízatásunkat. Engedjük, hogy ez egészen áthasson és tel­jesen magával ragadjon minket. A leveleket bizonyos időközönként írták, mindig az elő­zőhöz kapcsolódva.

Az első hét fejezet részletesen leírja, mit értsünk Gnózison, mi az igazi és a hamis Gnózis. A szerzők foglalkoznak a Gnózis és a Szent Szellem, a Gnózis és az emberi kí­gyótűz, a Gnózis és az egyház, valamint Gnózis és a nagy költők és gondolkodók kapcsolatával. Az ősvágyakozás a szükséges kezdet, hogy az ember megismerje és szívében megőriz-

ze a Gnózist, melynek alapján minden idők szent nyelve a tudat hét spirálisához fordul. Itt azonban nem értelmi vagy érzelmi felfo­gásról van szó. A szó és az írás csupán köz­vetítő eszközök, az igazi Gnózist ugyanis nem lehet lejegyezni. A Gnózis erő, sugár­zás és világosság, amely keresi azt, ami el­veszett. A művészet, a tudomány és a vallás a dia­lektika határaihoz vezetik az embert. A Gnózis az igazi élethez viszi őt, vissza az isteni természethez, ahová eredete szerint tartozott!

Nem csak a teremtéstörténetben tudósítanak a kígyójelképről. Az egyiptomi papok szá­mára az arany kígyó a bölcsesség jelképe volt. Az Ószövetségben is szerepet játszik a tüzes- és a rézkígyó. A jó és gonosz tudása fájáról, vagy az élet fájáról való „evés" mel­letti döntésről van szó. A kígyók a gerincvelő mellett futó két ideg­szálatjelképezik. Minden embernek, aki az egyetemes Gnózis tanulója akar lenni, ma-

gának kell hidat vernie és megszőnie a fénypalástot. Hitbéli kapcsolata által hatol át a valódi bölcsességhez.

A „Gnózis és az egyház"-ról szóló fejezet­ben a szerzők felhívják a figyelmet a vallá­sos álláspontokban meglévő lényegi eltéré­sekre. „Bukottak vagyunk, és kegyelemre szorulunk" - tanítanak az egyházi fóru­mok. Vagy: „Isten a világ láthatatlan részé­ben lakik, mi pedig itt." Jan van Rijckenborgh rámutat egyfelől a Szentírás egyetemes Krisztus-Szelleme, másfelől az egyház Krisztusa közötti roppant nagy sza­kadékra. És felismerteti, hogy az 0- és Új­szövetség homlokegyenest ellentétesek egymással.

A Gnózishoz nem közeledhetünk hagyo­mányos vallással, okkultizmussal, miszti­kával vagy filozófiával. Az ember elveszí­tette az igazságra, a Gnózisra való fogé­konyságát! Szellemi felismerése nem adha­tó át. Lelki szükségtől és mindent fel­emésztő szent vágyakozástól hajtva min­denkinek magának kell azt újra megtalál­nia. A világirodalomból egy híres példa Dante keresése, melyet az Isteni színjáték­ban ábrázolt. A tisztulás hegyének tetején megjelenik Beatrice. O jelképezi a „ben­nünk lévő Másikat", az új lelket. Sarkalatos pont a könyvben az a rész, amely még egyszer részletesen foglalkozik a Gnó­zissal mint világossággal, erővel és sugár­zással. Ennek az új energiának a szerzők az őspránikus világosság névét adták. A prána szót a keleti vallásból ismerjük. A hinduiz­

musban a szél, a lélegzés, az életerő istene. A prána életlehelet, életerő, világosság. Az őspránikus világosság a Gnózis ereje. A kö­vetkező fejezetekben erről az őspránikus vi­lágosságról van szó, amelyet az eredeti em­beri, szellemi képesség helyreállításával új­ra asszimilálni tudunk.

A hét megszabadító cselekedetről szóló fe­jezetek az evangélium alapján írják le az új lélek kifejlődéséhez vezető hét lépést. Ez a lelkesültség az őspránikus világosság befo­gadásának előfeltétele. A szerzők elmagya­rázzák, hogy az evangéliumi beszámolók összes nézetének - Jézus születésétől, Já­nos általi megkeresztelésétől, a tanítvá­nyokkal való vándorlásától egészen a keresztrefeszítés és a feltámadás leírásáig - mély jelképes jelentése van, és a mostra, a bennünk lévő emberi rendszerre kell vo­natkoznia.

A hét megszabadító cselekedet „az ember­ben lévő Grálkehely" elkészítésére és fel­állítására vonatkozik, hogy belül megün­nepeljük a szent úrvacsorát. Itt annak a mély szimbolikának a hatása alá kerülünk, melyet az úrvacsora-ünnep nézetei fejez­nek ki. Ezután az Olajfák hegyén levő Getsemáné kerti esemény elemzése következik. Jézus magával viszi három tanítványát imádkozni. Ok azonban álomba merülnek. Péter, Jakab és János az emberi akaratot, értelmet és ér­zelmet képviselik. Nem képesek vele együtt felemelkedni az eredeti életterületre, amely-lyel a Jézus-ember - az ember, aki teljesen

A prána életlehelet, életerő, világosság. Az őspránikus világosság a Gnózis ereje, melyet az eredeti emberi, szellemi képesség helyreállí­tásával újra asszimilálni tudunk.

kész átadni önmagát az Isteninek - kapcso­latba lép, amikor erőért esedezik. Alomba kell merülniük, mert az esemény meghalad­ja tudatukat. Ez példa arra, hogy mennyire emberien, de mennyire mélyen jelképesen is értelmezhetők az evangélium nézőpont­jai. A könyv ehhez még további példákkal szolgál.

Az utolsó fejezet, á kompendium, az ösz-szefoglalás, számos kijelentéssel tanúsko­dik arról, hogy a Biblia bölcsességköny­vében, mindenek előtt az Újszövetségben Az egyetemes Gnózis minden témája meg­található úgy, ahogy egyébként sehol máshol. Itt befejezzük e könyv tartalmas szövegé­nek összefoglaló áttekintését. A müvet a modern Rózsakereszt irodalma egyik gyöngyszemének nevezhetjük. A szerzők ebben a könyvben lerakták azokat az alapo­kat, amelyeket későbbi könyveikben részle­tesebben kidolgoztak.