P e n t a g r a m

Meglehetősen szokatlan, ahogy ebben a Pentagram-

ban Vera Krmpotic költőnő bemutatkozik: „Rájönni

arra, hogy ki vagyok, és bemenni a mennyek országá­

ba, ez mindenki közös célja, és ez az ember egyetlen

valódi karrierje."

Az önvalónak ebben a keresésében igyekszik a segít­

ségünkre lenni ez a Pen/agram-kiadvány. Ez a füzet

az egymástól igencsak elágazó utak mentén érzékeli

a Szellem hatását - a történelemben, a Bibliában, a

jelenben, Európán belül és kívül, sőt m é g az egyelőre

érthetetlen kvantumfizikában is - a lelket keresvén, azt,

ami belülről fiatalon tart minket.

„Létezhet-e egy másfajta Ifjúság és egy másik öreg­

ség" - sóhajtozik Emerson, amerikai író máshol e

kiadványban - „mint amelyet a születésünk óta eltelt

évek számában mérnek? Bizonyos gondolatok szá­

mára mindig fiatalok vagyunk és maradunk."

Előfordulhatna ez? Másfajta Ifjúság és életkor, amely

nem függ a testtől, de teljes mértékben betölti azt? A

kvantum-gondolkodásról és a splritualltásról szóló cik­

kekben talán a mélyenszántó Lao Ce tovább mélyítheti

belátásunkat, amikor ezt írja:

„ Tao üres, sugárzásai és hatásai mégis kimeríthetetle­

nek. Ó, milyen mély. Ez minden dolog ősatyja. Erejét

gyengíti, bonyolultságát leegyszerűsíti, vakító ragyo­

gását mérsékli, és az anyaghoz igazodik. Ó, milyen

nyugodt. Örökké létezik. Nem tudom, kinek a gyerme­

ke. Már a leghatalmasabb Isten előtt létezett."

A FAMA FRATERNITATIS BÖLCSESSÉGE

A szolgálat valódi jelentése J. van Rijckenborgh

A megvilágosodott isteni ember, Christian Rosenkreuz testvér felfedezéséről a

valódi és eredeti leírás a következőképpen hangzik:

O egy olyan tanuló volt, aki eléggé be volt avatva a misztériumokba ahhoz, hogy megértse, mit kíván­

nak tőle. S mivel elegendő lélekminőséggel rendelkezett, melyet a szeretetszolgálatban sajátított el, elhatározta, hogy követi azt az utat, melyet Proteusz, Neptunusz szolgája mutatott meg neki. Elhagyta az otthonát, hogy megszerezze a valódi üdvösséget, útnak eredt a jóság, igazság és igazságosság szolgálatában. Azonnal jöttek a próbák. Meg kellett tanul­nia elfeledkezni önmagáról, önmagát telje­sen feláldozni a szolgálat oltárán. Az ala­csonyabb természetét teljesen át kellett ala­kítania, azáltal, hogy önmagát Krisztusnak, az ő urának erejében megtisztítja. Meg kellett tanulnia, hogy ez a tisztulás Krisztusban nem dogmatikus tekintély, melyet az ember ájtatos arccal követ, hanem hősiesség, rettenetes kockázat, iszonyú fáj­dalom, az alacsonyabbrendű természeti lény halála. Meg kellett tanulnia, hogy ez a pusztulás csak egy látszólagos pusztulás, egy tetsz­halál, ahogy Krisztus mondta Lázárról: „Ez a kór nem halálos, hanem életre visz", hogy Isten, a belső isten, a valódi önva­ló, Neptunusz, Christian Rosenkreuz rajta keresztül megdicsőülve életre kelhessen. Ez történt hát a mi esetünkben is. A tanuló - nevezzük A. testvérnek, amely az utódra utal - „a Krisztusban való üdvösség örö­köse" - a halálán van. Teljesen alámerül,

meghal Gallia Narbonensis-ben, vagyis „A nehéz próbák földjén". Belőle, az alantas sírjából emelkedik fel utóda, az új ember. Éppúgy ahogy Lázár értelme: „segítség nélküli ember", ezt az embert „név nélküli embernek" nevezhet­jük. Ez az ember nem akar többé „én" lenni, noha senki sem rendelkezik nála erősebb személyiséggel. O egy szolga, ő csak egy szolgáló akar lenni, az emberiség szolgálója. Ez a személytelen, a szellemben újjászüle­tett N.N. testvér hallgatott Krisztus figyel­meztető szavára: „Aki az életét - a belátását - nem akarja énértem elveszíteni, nem lehet a tanítványom." Ez az úton való haladás módszere, amely az egész világnak segít a bajában, és az élet­hez vezeti. így jön az újjászületett testvér a Rendhez, és miután tanulóideje letelt, elha­tározza, hogy útra kel. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói. Ebben az iskolában a tanulóik szá­mára a lélekmegszabadítás útját minden lehetséges módon, és gyakran az egyetemes tanításból származó eredeti szövegek alapján megmagyarázták és életükkel bemutatták. Amikor Önök ily módon újjászülettek, feltámadtak az alantasból, megváltva az énközpontúságtól a megpróbáltatások föld­jén történt haláluk által, akkor alkalmasak valóban arra először, hogy útra keljenek, hogy az evangéliumot kivigyék és a bete-

2

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapítói le­írták a lélek megszabadításához vezető utat, melyet többek között az egyetemes Tanból származó eredeti szövegek alapján a Szellemi Iskola tanulóinak és az érdeklődőknek elmagyaráztak - és életük példájával be is mutattak.

geket gyógyítsák. Akkor egy új hivatáshoz is jutnak, akkor építésznek fogják nevezni Önöket, ami azt jelenti, hogy építő, szabad­kőműves. S mindazok, akik szabadkőművesnek neve­zik magukat, vegyék tudomásul: az az igazi szabadkőműves, akinek az alantas termé­szete Gallia Narbonensis-ben meghalt. Aki az énjét önként fel tudja áldozni, az evan­gélium kívánalmainak megfelelően, csak az tudja az embereket szolgálni. Most már megérthetik Önök is, hogy csak az a tanuló tud továbbmenni, aki idáig eljut. Ha nem veti alá magát ennek a természettör­vényszerű eljárásnak, akkor a beavatás csak egy agyrém. Világunkban ezernyi ilyen beavatott van; prófétának és nagyon előre­haladottnak adják ki magukat, de életvaló­ságuk ellentétben áll az építés követelmé­nyeivel. Mindezek a beavatottak misztikával és dogmatikával üzérkednek, s a szeretetről, Istenről és a Krisztusról fecsegnek. Annak, aki a világot segíteni akarja, építőnek kell lennie, egy szabad kőművesnek, szabad­kőművessé kell válnia a Fámában leírt mód­szer szerint. Meg kell halnia, alámerülvén a próbák földjén, az evangéliumi kereszténység követelményeinek megfelelően. Történetünk jelképes hőse számára most megnyílik a beavatás ösvénye. Mint önsza-badkőműves, mint önmegvalósító nagyon el van foglalva saját egyéni építményének megváltoztatásával, hogy az egyre jobbá és alkalmasabbá váljon a szolgálatra, melyet el kell végeznie. Ezzel a belső megújító mun­kával elfoglalva találja meg a sárgarézből öntött emléktáblát, amely egyebek mellett az

összes testvér nevét tartalmazza. A sárgaréz egy rézötvözet. A sárgaréz ezote­rikus értelemben a szellemi fém, a szellemi birtok, amely a vénuszi és jupiteri értékek­ből, az érző és a tudati lélekből, az embe­riségért, a keresztény realizmusért hozott önmegtagadó szeretetszolgálat során meg­változott szeretettermészetünkből, a krisztusi valóságból fejlődik ki. Ez a változás, ez az ötvözés megtisztítja gondolkodási képessé­güket, és egy emléktáblát állít össze, amely lehetővé teszi, hogy mind jobban megértsük az axiómákat, az alapelveket és a királyi művészetet. Amennyiben Ön, éppúgy mint hősünk, önma­ga személytelen építésén munkálkodik, rög­tön rábukkan a sárgaréz emléktáblára; gon­dolkodási képessége hirtelen alkalmassá válik az isteni, mindenütt jelenlévő elvonatkozta­tásokat felismerni és magáévá tenni, lénye pedig olyan tudással fog eltelni, amely min­den földi ismereten túllép. Ezt a szent tudást, amely a tanulót kimondhatatlan boldogsággal tölti el, ezt az isteni adományt megragadja, hogy egy jobb helyre vigye. Ezt a bölcsessé­get a szívébe akarja zárni, hálatelten akarja azt a szívében felállítani, mint egy oltárt, ahol a felfoghatatlan isteni szeretetet imádhatja, amely közli magát vele és titkát bele akarja vésni a sárgaréz-emléktáblába. És akkor megtörténik a csoda. Amikor a megpróbáltatások földjén újjászületett megünnepli egyesülését a számára feltárult elvont gondolkodással, ő pedig megragadja azt, hogy a szívét megújítsa, akkor megele­venedik az a különös pont, melyet itt „szög­nek" neveznek. A szöget kihúzzák.

3

Egy római híd maradványai St. Thibery mellett, a Via Domitia mentén, amely Itáliát Hispá­niával kötötte össze és Gallia Narbonensis-en keresztül vezetett. Ez a dél-francia terület ma a Provence.

Az ezoterikában ezt a pontot a „hatodik szögnek" vagy a „hatodik kötélnek" is nevezik, melynek segítségével Christian Rosenkreuz kikerül a veremből. Az öt másik pont a pentagram, a lélektest öt pontjával azonosítható. így fog a belső Krisztus sírboltjába, Christian Rosenkreuz sírboltjába vezető ajtó szabaddá válni; a falat ujjongva lebont­

ják, és a „Zörgessetek és megnyittatik nék­tek" beteljesül. Az ajtón nagy betűkkel ez áll: Százhúsz év múlva megnyílok. A százhúsz Proteusznak, Neptunusz szolgájának a száma, a valódi üdvösség száma, amely szabaddá válik, mihelyt Krisztus nyomába lépünk, így leszünk képesek belépni a sírboltba, amely Christian Rosenkreuz Temploma.

Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon meg­

világosult emberének, CRC. barátnak a felfede­

zéséről pedig a következőképpen hangzik:

Miután A. Gallia Narbonensis-ben boldogan

meghalt, helyére szeretett testvérünk N.N. került.

Miután csatlakozott hozzánk és letette a hűség

és titoktartás esküjét, azt mondta nekünk bizal­

masan, hogy A. őt azzal vigasztalta, hogy ez a

szerzet nem marad sokáig ilyen titokban, hanem

német hazája számára segítséget és dicsőséget

jelent, s így állapota miatt neki egyáltalán nem kell

majd szégyenkeznie.

A következő évben, amikorra már iskolai köte­

lezettségeit teljesítette, és alkalmat kapott, meg

jelentős úti pénzt vagyis Fortuna erszényét, s útra

akart kelni, mint jó építész elhatározta, hogy ezen

az épületen változtat valamit, s célszerűbben

rendezi be.

E megújító tevékenység közepette találta meg a

sárgarézből öntött emléktáblát, amelyen a Szerzet

minden tagjának a neve rajta volt, s még néhány

más dolog is. Ezt az emléktáblát át akarta vinni

egy másik, alkalmasabb boltozatos helyiségbe,

mert hogy mikor és hol halt meg C. barát, azt

a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Az

emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt

kirántották, a vékony fal egy nagy darabja szintén

kiesett. Ekkor váratlanul előtűnt az ajtó.

Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal mara­

dékát és tisztítottuk le az ajtót, melyen egészen

fent nagy betűkkel ez állt: SZÁZHÚSZ ÉV MÚLVA

MEGNYÍLOK. Alatta pedig a régi évszám."*

Hálát adtunk ezért Istennek, s ezen az estén

mindent úgy hagytunk, mert először meg akartuk

tekinteni a rotánkat.

Fama Fratemitatis, 1614

4

AZ IFJÚSÁGI MŰ VEZETŐINEK TARTOTT KONVENT ELŐADÁSA 2011-BEN

A lélek rendületlenül előre tekint A Lectorium Rosicrucianum munkatársai minden évben összegyűlnek Európa és

Brazília különböző helyszínein, hogy előkészítsék a nyári heteket az ifjúság számára.

Az egyik ilyen összejövetel során az itt következő beszédet tartották, mely a „szolgáló

szeretet" kifejezést kísérli meg gyakorlati értelemben megvilágítani.

ALectorium Rosicrucianum Ifjúsági Műve minden gyermekben és minden fiatalban meg akarja őrizni a hatalmas

vágyakozást, a Másikra való éber és élő tuda­tot, a világlélekkel való kapcsolatot. Azt a kapcsolatot értjük ezen, amely az eredeti élettel, a legbensőnkkel, fogékony szívünkkel kommunikál, valamint a folyton bennünk áramló, soha nem nyugvó, átható, élő világosságenergiát. Az amerikai szerző, Emerson szavaival élve „kell, hogy legyen a fiatalságnak és öregségnek egy más mércéje is a biológiai életkoron kívül. Bizonyos gon­dolatokra mindig is fiatalok, úgymond kor-talanok leszünk és maradunk. Ilyen gondolat például az egyetemes és örök szépség iránti szeretet, mely azzal az érzéssel hagy nyomot bennünk, hogy a szeretet inkább tartozik az időtlen, mint a halandó élethez... Amikor a lélek előtt feltárulnak a dolgok, akkor idő, tér és természet semmivé zsugorodik össze." „A hétköznapi életben megszoktuk, hogy mindent tér-idő szemléletben vizsgáljunk. Mégis, bizonyos dolgok, melyeket állan­dónak tartottunk, egytől egyig, mint ta­pasztalataink érett gyümölcsei átalakulnak, s a földre hullnak. A szél elfújja őket, és senki sem tudja, hová. (...) A lélek azonban rendületlenül előre tekint, világokat maga mögött hagyva új világot teremt magának. Nem ismer időpontokat és ceremóniákat,

sem személyiségeket, sem különbözősége­ket, sem embereket. A lélek csak a lelket ismeri, az események szövik lobogó ruháját, melybe takarózik." (Emerson, Esszék) Azon ritka pillanatokért élünk, amikor megtapasztaljuk ezt a hatalmas erőt, amikor beleolvadunk a „lélek vizsgálatába", s ezzel eggyé válunk. Azokért a pillanatokért élünk, melyekben érezzük, hogy a szeretet minden - és mindent összeköt. Mindezt tapasztalhatjuk a másodperc egy tö­redéke alatt, ahogyan Pál mondja; vagy akár átélhetjük egy bennünket ostromló viharként is, míg fel nem ismerjük: Az élet folyamatos tanulás, és újra meg újra előre, az újra, a vi­lágosabbra, a magasabbra kell tekintenünk. Nagymesterünk, Jan van Rijckenborgh így írja „Az Egyiptomi Os-Gnózis " című könyvében: „Képzeljék csak el, hogy szüle­tik egy gyermek, méghozzá olyan gyermek, aki az eredeti lélekkel van felszerelkezve. Ha most ez a lélek testbe inkarnál, talál­kozik az ehhez a dialektikus természethez tartozó gonoszsággal. Most már arról van szó, hogy a gyermek vajon, ha felnő és élete irányítását a kezébe veszi, felveszi-e belső harcát a benne rejlő rosszindulat ellen, vagy minden további nélkül elfogadja azt és a legkisebb ellenállás útján halad majd? Mint lélekentitások, valamennyien a testben meg­nyilvánult ember diktatúrájának vagyunk

5

alárendelve, melynek következményeként a lélek annak a veszélynek van kitéve, hogy megölik, megfojtják." Emiatt beszél Jan van Rijckenborgh a Gnó­zisról: az élő tudásról, a valódi, legbelsőnk-ben szerzett tapasztalatról. Ez az egyetlen, amely ellen tud állni e diktatúrának. Ennek a felfogásnak az alapjait próbáljuk megerősíteni az Ifjúsági Műben, amikor a gyermekek még kicsik. Szerencsések azok a gyermekek, akik álmodnak, csodálkoz­nak, vagy akik ismernek a saját környeze­tükből bolondos, az átlagtól eltérő, kereső embereket - mint amilyenek gyakran az Ifjúsági Mű vezetői! Szerencsések azok a gyermekek, akik átélhetnek egy Ifjúsági Műben töltött hetet! Itt a stáb és a vezetés tagjainak vigyázó szeme rajta van a gyer­mek fogékony bensőjén, mely olyannyira nyitott, hogy egy egész világot akar - álta­lunk - megérteni és visszatükrözni. Remél­jük, hogy a gyermek növekszik: a külső tapasztalattól a saját belső tudásáig. Remél­hetőleg láthatjuk a gyermeket felnőni saját, egészséges életvidámságában, hirtelen támadó érdeklődésében, kíváncsiságában, és még abban is, hogy figyelme gyorsan elterelődik. Ily módon egy gyermek megta­nulja felismerni: • éppúgy, ahogy bennem, az egész termé­szetben minden pillanatban újra és újra egy új fejlődés veszi kezdetét; • bárhová is nézek a természetben, minden kezdet, minden mag magában hordozza az egészet; • emiatt a természet újabb és újabb lehetősé­geket kínál; s ez egy olyan hit, mely szoro­san össze van fűzve a reménnyel; • mivel az ember remény nélkül semmilyen esélyt nem ragad meg, azt mondhatjuk, hogy a remény tartalmazza mindig a vára­kozást; • a régi mondás, miszerint a „remény életet szül", szintén arról tanúskodik, hogy ezzel a várakozással lehet szert tenni az élet valódi kincseire.

Ismerni, remélni, megragadni a lehetőséget - mindezek hozzátartoznak az új lélekélet-hez. Ezek azok a kiindulási pontok, me­lyekhez egy gyermek belülről igazodik, és melyek által fejlődik. Ha, mint Ifjúsági Mű, a gyermeket életé­nek ebben a fontos szakaszában közelebb tudjuk hozni ezekhez a pontokhoz, akkor a gyermek még fiatal korában megtapasztalja a Szeretetet, melyet majd egészen biztosan tovább tud adni a későbbi élete folyamán. Azt mondják, hogy Isten szeretet, s hogy a szeretet a világegyetem építőanyaga. Mindez így is van: a szeretet egy építőelem, mellyel dolgozni kell, s nem pedig az álmo­dozás rózsaszín felhője. A szeretet egy erő, melynek két aspektusa létezik: harmónia és felelősség. Az emberben a szeretet belátás­ból ered; az élettapasztalat, a cselekedetek és az igazság következményeként. Emiatt, ha egy ember teljes odaadással, tel­jes szeretetével másokért dolgozik, a tiszta eszenciából megszületik a belátás - még­hozzá bizonyosan az elkövetkező nyári hetekben is. Aki el akar jutni a szeretethez, és a szeretetet alkalmazni akarja, akkor azt nem teheti meg csak elméletben. Légy gyakorlatias, hordozd a harmóniát és vállald a felelősséget; ebben rejlik minden, ennyire egyszerű ez. Végezetül az Alkímiai Menyegző „ötödik napjának" egy költeményével zárunk, Jan van Rijckenborgh magyarázatában: Mivel leszünk győzelmesek? Szeretettel. Hogy találunk szeretetet? Szeretettel. Mi tűnik ki jó tettekkel? A szeretet. Mi egyesíti a kettőt? A szeretet. (...)

Akkor ez a szenvedés már nagy örömre fog változni, sok-sok ezer fiatalnak örök valóságot hozni.

6

A JÓT AKAROM CSELEKEDNI, MÉGIS A ROSSZ ÁLL KÖZEL HOZZÁM

Fény Damaszkusz felett Mielőtt Pál az általunk ismert Pál apostol lett, tarzuszi Saul néven ismerték. Köztudott,

hogy ebben az időben az első keresztény közösségek egyik leghevesebb ellenzője

volt. Fanatikusan üldözte őket. Ha arról volt szó, hogy egy-két keresztény közösséget

megsemmisíthessen, Saul számára pár száz kilométer nem számított.

A z egyik ilyen pogrom során éppen Damaszkuszba tartott, ahol szintén élt egy keresztény közösség. Már

egészen közel jutott a városhoz, amikor egy vakító mennyei fény találta el, s lelökte lo­váról. Ezt a történetet az Apostolok cseleke­deteiben olvashatjuk, amely Károli Gáspár fordításában így hangzik: „Saulus pedig még fenyegetéstől és öldök­léstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kére tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. És amint méne, lön, hogy közelgete Da­maszkuszhoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből: És ő leesvén a földre, hallá szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, miért üldözöl engem? [...] nehéz néked az ösztöke ellen rugódoznod." [az ösztöke régi jelentése: állat nógatására használt hegyes végű bot, az eredeti Károli fordítás az ösztön szót használja ugyaneb­ben az értelemben; a fordító] Mialatt a sivatag homokjában hevert kato­náktól és ágaskodó lovaktól körülvéve, a szózatot hallva, rémülten kérdezte: „Kicsoda vagy Uram?", mire a hang így válaszolt: „Én vagyok a Jézus, akit te üldözöl". Saul ekkor remegve megszólalt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Az Apostolok cselekedeteiben olvasható történet szerint ez volt az a döntő esemény, amely az üldöző Sault Pál apostollá, a keresztény misztériumok előharcosává és inspirálójává változtatta, azzá a Pállá, aki a két természetrend ősi (egyiptomi) tanát - melyet Jézus Krisztus újra elhozott - a Földközi-tenger vidékén egészen Rómáig elterjesztette. Valóban, ami az emberek szá­mára bolondságnak tűnik, Istennél bölcses­ség lehet. Amellett, hogy néhány fontos utazást tett a közel-keleti keresztény csoportoknál, Pál számos támogató, felvilágosító és ösztönző levelet is írt e közösségeknek, amelyeket jól ismerünk. Az alábbi részletben, amely a rómaiaknak írt levél néhány szakaszát tartalmazza, a, jót akarni, de a rosszat tenni" témáját boncolgatja. A 17-26 szakaszok kel­lően megvilágítják, mit is ért Pál azon, hogy „a jót akarom, mégis a rosszat cselekszem ": „Mert tudjuk, hogy a törvény szellemi; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert amit cselekszem, nem ismerem; mert nem azt teszem, amit akarok, hanem amit gyű­lölök, azt cselekszem. Ha pedig azt cse­lekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik énben­nem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem

7

találom. Mert nem a jót cselekszem, me­lyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cse­lekszem, amit nem akarok, nem én cselek­szem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban ezt a törvényt, hogy a jót akarom cselekedni, mégis a rossz áll közel hozzám. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. 0, én nyomorult em­ber! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel [=lelkület; a ford] az Isten törvé­nyének, testemmel azonban a bűn törvényé­nek szolgálok." A mai ember számára ez a nyelvezet bizo­nyára elavultnak tűnik, ez a régies kifeje­

zésmód azonban tartalmi mélységét tekintve teljesebb, és több szempontból is jobban elősegíti a megértést. A szöveget egyházi körökben általános­ságban így értelmezik: amikor bármilyen módon megpróbálok jót cselekedni, a gonosz, tetteim ellentéte, azonnal lesben áll. Eltekintve attól, hogy az idézetnek egy egészen más jelentése is van - amit az alábbiakban fogunk kifejteni - termé­szetesen nem valótlan az az állítás, hogy az emberi, jócselekedet" felhívja és meg­valósítja saját ellentétét is. Sőt Hermész Triszmegisztosz azt állítja, hogy a jó ezen a világon nem más, mit a legkisebb gonosz. A gnosztikusok ezzel összhangban egyér­telműen kijelentetik: a földön nem létezik tökéletes jóság! Ezért van az, hogy a jóra való törekvés felszabadítja a gonoszt, már amennyiben ez a jó „a Jó és a Rossz ismeretének fájá-

PÁL MEGTÉRÉSE A „híres és művészi Jan Luiken" rézkarcolata. Jan Luiken volt az első, aki Jákob Böhme Aurora című művét hollandra fordította. Amsterdam, Joh. Covens en Corn. Mortier, 1729-es kiadás, K.U.Leuven, Maurits Sabbe-Könyvtár

„Mint a kordé elé fogott szamár" „Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz néked az ösztön ellen rugódoznod." Más helyeken, például az Apostolok cse­lekedetei 9,3-4 szakaszából kimaradt az utolsó mondat: „[...] és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből: És ő leesvén a földre, hallá szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, miért üldözöl engem?" Amikor az Apostolok cselekede­tei 22. fejezetének 7. szakaszában, Pál elmeséli a zsidók főtanácsában megtérése történetét, szintén csak annyit mond, hogy a hang azt kérdezte tőle, miért üldözi őt. Akkor vajon az Apostolok cselekedetei 26. fejezetének 14. szakaszában - amikor Pál Agrippa király és felesége, Berenike előtt második védőbeszédét mondja - miért ad hosszabb szöveget a hozzá szóló mennyei hang szájába?

Ez a probléma már a középkorban is fejtö­rést okozott, s több másoló is úgy vélte, az eredeti szövegben rejlik a hiba. Az Aposto­lok cselekedeteinek írója azonban nagyon is jól tudta, mit csinál. Először is tegyük fel a kérdést: mit is jelent a rúgodozás vagy rugdalózás és az ösztön vagy ösztöke? Ezek eredetét a kocsihajtóknál találjuk. Ha nem akarták, hogy az ökör vagy a szamár a kordé előtt állva maradjon, a kocsis a sze­

kér elejére egy köteg bogáncsot vagy egy hegyes botot erősített. Ha az igavonó meg­állt, a kocsi még előre lendült egy kicsit, és az állat belerúgott a tövisbe, ami megbökte a hátsó lábát, ami aztán a szó szoros értel­mében arra „ösztönözte", „ösztökélte", hogy továbbhaladjon. Ez egy igen szemléletes kép, hiszen ha valaki, mint Saul, ellenszegül Isten akaratá­nak, az saját magát akadályozza. Ugyanak­kor ez egy ősi jelkép, és Pál itt Euripidészt, a görög tragédiaírót idézi, aki Bacchánsnők című színművében egy olyan királyról ír, aki ellenáll a Dionüszosz kultusz beveze­tésének. Ezért Dionüszosz személyesen megjelenik előtte, és egy olyan szamárhoz hasonlítja, akit tövissel kell ösztökélni. Pál idézete tehát roppant találó, annál is inkább, mivel a középkorban sokan úgy vélték, hogy Dionüszosz és a zsidók istene egy és ugyanaz - nem véletlenül díszítették a zsidó érméket (vélhetően dionüszoszi) szőlőfürtök. A szanhedrinben, vagyis a fő­tanácsban, ahol istenfélő zsidók ültek, akik egészen bizonyosan nem ismerték a görög színdarabokat, Pál nem bocsátkozik részle­tekbe, s elhagyja a hasonlatot. De Agrippa és Berenike előtt, akik minden ízükben elgörögösödtek, Pál már kissé másképp adta elő a történetet.

ról" származik, tehát ugyanannak a fának a gyümölcse. A dél-németországi Staufen városában, ahol a hagyomány szerint a 15. században Faustot magával ragadta az ördög, a talaj a település alatt fokozatosan megemelkedett, aminek következtében az utak és házak falai megrepedeztek, ami a városka polgá­rai számára igencsak ijesztő. De vajon mi okozta ezt? 2006-ban 100 méternél mé­lyebbre fúrtak, hogy a városházát „gazdasá­gos talajhővel" lássák el - mindezt tehát a

legjobb szándéktól indíttatva tették. A fúró 140 méteres mélységben vízbe ütközött, ami átszivárgott a felette elhelyez­kedő Anhidrit (vízmentes Kalcium-szulfát) rétegbe. Ha az anhidrit vízzel keveredik (a földfelszín alatt), akkor gipsszé válik és mintegy 50%-kal megnő a térfogata. Ennek következtében Staufen-ben 2007 óta las­san, de biztosan havonta kb. 1 centiméterrel fokozatosan megemelkedik a talaj, s emiatt már házak százai sérültek meg vagy váltak lakhatatlanná, beleértve magát a városházát

9

is. A polgármester és a staufeni polgárok pedig tehetetlenül szemlélik az eseményeket. Másrészről azonban az is előfordulhat, hogy egy szerencsétlenség áldássá válik. Gyakran olvashatunk olyan emberekről, akik azt állít­ják, hogy utólag hálásak a sorsnak egy sze­rencsétlenségért vagy komoly betegségért, mert érzik, hogy ezáltal valami felszínre kerülhetett bennük, s rádöbbenhettek életük mélyebb értelmére. Az olvasó talán maga is tudna hasonló példákat említeni. De bármen­nyire igazak is ezek, még egyszer le sze­retnénk szögezni: Pál valami egészen mást értett ez alatt. Hogy felismerhessük mennyi­re mást, vizsgáljuk meg újra a szöveget. Láthatjuk, hogy itt két törvény, két jelenség áll szemben egymással, melyeket Pál külön­böző fogalmakkal illet. Egyrészt: a törvény, a szellemi, vagy más­ként a jócselekedet akarása, amely - lévén a lelkület (a bibliai idézetben: elme) törvénye - magában a lelkületben lakozik, vagyis ez „Isten törvénye a belső ember szerint". Másrészt: „A bennem lakozó bűn", a testem­ben, ami miatt a gonoszt (a helytelent) cse­lekszem annak ellenére, hogy nem akarom, tehát a másik törvény az én tagjaimban, a bűn törvénye, mely engem rabul ejt. „A jót akarom cselekedni, mégis a rossz áll közel hozzám" kijelentését Pál a 21. sza­kaszban a következőképpen magyarázza: lelkületemmel (ami az isteni természethez tartozik) ugyan Isten törvényét szolgálom (szívem legmélyéből a valóban Jót akarom tenni), azonban testemmel (a személyiség­gel, mely természete szerint e világ törvé­nyeinek van alárendelve) a bűn törvényét szolgálom. Pál ebben a levéltöredékben tehát kizárólag arra utal, hogy nem képes az „egyetlen Jót", „az új emberré válást" véghezvinni, mert megakadályozza ebben, hogy egyelőre a mulandó természet törvényeinek kell meg­felelnie. Ezért sóhajt fel minden ember, aki tudatosan átéli ezt az állapotot, mint Pál a 24. szakaszban: „O én nyomorult ember!

Kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?" Ekkor pedig egy adott pilla­natban áthatja a tudatot a felismerés, hogy ki - vagyis milyen új energia - is az, aki egyedül képes lehet erre, és aki meg is teszi ezt: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által." J. van Rijckenborgh Az egyiptomi ős-Gnózis című műve 2. részének 4. fejezetében kifejti, hogy amíg nem válunk abszolút új lélek-szü-letettekké, addig tudatállapotunkat illetően állandóan homályban, egyfajta ittas állapot­ban vagyunk. A Föld légköre egy olyan - a tudatlanság gonoszságának is nevezett - nar­kotizáló anyagot tartalmaz, amely minden ember vérében, sőt személyiségünk minden atomjában megtalálható a szív és a fej egyes részeinek kivételével, habár ezeket a szervek is veszélyezteti. Egyik levelében Pál is kifejti, hogy nem csak hús és vér ellen van hadakozásunk, hanem mindenekelőtt a levegőben lévő hatalmak ellen, ami alatt ő ugyanezt érti. Felfelé törekvő emberekként ezáltal éppen olyan kényszerhelyzetbe kerülünk, mint ami­lyet Pál a rómaiaknak írt levelében találóan ábrázol: „Az engem megérintő fényerő kö­vetkeztében a Világosságra irányulok ugyan, és a jóra törekszem, de a tagjaimban és a véremben fellépő erő uralkodik rajtam, és emiatt gonosz vagy visszás dolgokat teszek." Hermész Triszmegisztosz a következő tanácsot adja mindazoknak, akik ebben a kényszerhelyzetben vergődnek: „Álljatok meg, és józanodjatok ki! Nézzetek újra a szívetek szemével! Vessétek ki magatokból a tudatlanság szavát (a narkotizáló anyagot), melytől lerészegedtetek!" Hermész olyan emberekhez szól, akik a Világosság érintése révén minden erejükkel ki akarnak szaba­dulni ebből a kényszerhelyzetből, és a jót akarják cselekedni. Azonban ezt a tagadást, mely a vértípusunk­ban érvényesíti magát, nem tudjuk egyszerű­en egy akaratlagos elhatározással - „ezt nem fogom többé csinálni" - lerázni magunkról.

10

Nem, a probléma megoldásához intenzív küzdelemre van szükség. Akkor hát mit kell tennünk? Keressünk valakit, akit tekintélyként követhetünk? Már tudjuk, ez nem megoldás. Természetesen előfordulnak az úton irányadók, melyekkel egy küldött vagy irodalom, esetleg esemé­nyek alakjában találkozhatunk. Ahogy idő­számításunk kezdete óta mindig is léteztek gnosztikus közösségek, melyek Krisztust belső küldetésként ismerték és értették meg, vagy később olyan csoportok, mint a katá-rok, ugyanúgy korunkban is vannak ilyen szellemi közösségek, mint a modern Rózsa­kereszt és mások, akik az önmagunkban lévő vezetőhöz irányítanak bennünket. Mert ő az, akit követnünk kell. Ezt a vezetőt, ezt a bennünk lévő másikat - aki kezdetben még öntudatlan állapotban van - egészen külön­leges módon a szellem-lélekből, a szellemtu­dat és a megtisztult szív egységéből kiindul­va pillanthatjuk meg. Aki a másikat megleli önmagában, akit Pymandernek is hívnak, az - hogy Pálnál maradjunk - megtalálja önma­gában Krisztust, mint Krisztuselvet. J. van Rijckenborgh: „Ha szívünket megnyitjuk a fények fé­nyének, a szív rózsája is kibontakozik. Ha pedig céljánál és lényegénél fogva, minden akadály ellenére követjük ezt a világos­ságot, akkor az rendszerünkben keringeni kezd, mégpedig az elködösítő véráramlattal ellentétesen. így előbb vagy utóbb képesek leszünk arra, hogy lerögzítsük a fény magját a mennyei szívben, a homlokcsont mögötti nyitott térben.

Ezután Pymander, a bennünk lévő isten, a Gnózis kapujához vezet bennünket, arra a területre, ahol tiszta fény sugárzik, ahol nincs sötétség, ahol senki sem ittas, hanem mindenki tökéletes józan." A fentieket még egyszer, más módon is, a kínai bölcsesség nyelvén szeretnénk meg­világítani. A kínai Gnózis című könyvben, melyben Lao Ce Tao Te King című művét fejtik ki és magyarázzák meg, a következő­

ket olvashatjuk: „Tao-t nem lehet a gon­dolkodással megérteni, de az emberi akarat mágneses képességével sem lehet magunk­hoz húzni vagy irányítani. A Tao ugyanis nem a személyiségért, hanem a bennünk lévő másikért létezik." Tao vagy Krisztus - mert a kettő egy és ugyanaz - rezgéstere, finomságát, gyorsa­ságát és képességeit illetően, messze felül­múlja közönséges életterületünk rezgéseit. Tao a miénktől teljesen különböző mágneses asztrális területen nyilvánul meg. Azt pedig, hogy Tao lecsökkenti saját fényerejét, s az anyaghoz alkalmazkodik, a következőkép­pen kell értelmeznünk: Tao végtelen sze­retettel viszonyul a bukott emberiséghez.

11

Előbb vagy utóbb képesek leszünk arra, hogy a világosságelvet lerögzítsük a „mennyei szívben", a homlokcsont mögötti tudati térben

Azonban személyiség-emberekként nem mi vagyunk a bukott emberek; mi pusztán halandó léleklények vagyunk. Akkor hát lényünk legmélyén miért nem érezzük itt otthon magunkat? Ennek oka a bennünk lévő másik, a szel­lemszikra-atom vagy Krisztus elv ref­lexszerű reagálása. Az ősatomnak, a szív rózsájának a hatása. Tao pedig csak ennek nyilvánul meg. Számunkra - a térben és időben létező emberek számára - Tao üres. Mivel azonban az isteni Másik bennünk van fogságban, csakis mi, személyiség­emberek tudjuk őt megszabadítani azáltal, hogy felébresztjük önmagunkban. Hogyan történhet ez meg? Kizárólag önmagunk átadása, és aláhanyatlása által. Valami drámáról lenne itt szó? Egyáltalán nem, mert ezen önátadás során a dialektikus én alámerül a Másikban. Ezért tudott Pál egy adott pillanatban tökéletes megértéssel felujjongani: „Nem én, hanem a bennem lévő Krisztus" és „nékem fogyat­koznom kell, néki (a bennem lévő Krisztus­nak) azonban növekednie kell."

Az önátadást minden embernek egyedül, magányosan kell megvalósítania (noha minden ember össze van kötve egymással), mert a folyamat minden jelöltnél máskép­pen zajlik le. Ez azonban ne nyugtalanítson bennünket, mert Dao (manapság Tao helyett a Dao szót használják) sugárzása és hatása kimeríthetetlen, és ha a zarándok kitart, fel­ismeri, hogy számára is van segítség, mert

Dao mindenkiről gondoskodik, bármilyen állapotban legyen is. Egy dolog lényeges csupán: vajon valódi jelöltek vagyunk-e? A jelölt (kandidátus) kifejezés a latin candidus szóból ered, melynek jelentése: ragyogóan fehér. A jelölt tehát olyasvalaki, aki fehér ruhába öltözött. De valóban magunkra öltöttük-e szándékaink hófehér tisztaságát tökélete­sen őszinte önátadásunk révén? Mert Dao, vagyis a Krisztus-fény, valamennyi segítő hatásával, kizárólag ebben a tisztaságban tud megérinteni bennünket (jóllehet min­dig is bennünk lakozott, de elködösödött állapotunk miatt képtelen áthatolni a be­látásunkhoz). A Biblia találó hasonlatával élve: „ha egy mérföldet megyünk felé, két mérföldet jön szembe velünk". Hogyan hatnak Dao, a Krisztus-világosság sugarai? Az egyiptomi ős-Gnózis 1. részében a következőket olvashatjuk:, Amikor a Nap süt és fényt sugároz, akkor a sugarai, ame­lyek tegnap értek bennünket, nem ugyan­azok, mint amelyek ma érkeznek hozzánk. Az előző nap sugarai elérték céljukat, vagyis a lényünket, és abban kifejtették hatásukat, legalábbis akkor, ha nyitottak voltunk rá. A tegnap fénysugarai tehát elmerültek, meghal­tak, eltűntek és feloldódtak bennünk. A mai napon pedig új sugarak jönnek hozzánk. És ugyanígy kell látnunk a Gnózis fényét, azaz a Krisztus-világosságot, amely miután célját, a változást elérte, naponta meghal bennünk." A jelölt ezért csakis Krisztus által és Krisz­tusban, kizárólag az isteni természetből

12

A fordítás ferdítés... A rózsakeresztesek ezt mondják a Bibliáról: „Inkább kötelességünk arról tanúskodni, hogy a világ kezdete óta sem ajándékozták meg az emberiséget a Bibliánál nagysze­rűbb, csodálatra méltóbb és áldásosabb művel. Áldott, aki birtokolja, áldottabb, aki olvassa, a legáldottabb pedig, aki alaposan ismeri. Aki azonban megérti, és aszerint cselekszik, az hasonlít Istenhez a legjob­ban." Jelenleg azonban nem minden használat­ban lévő Biblia nyújt korrekt képet, ami az Új Testamentum néhány szövegének jelen­tését és mélységeit illeti, s ez megnehezíti a helyes megértést. Természetesen minden országban más a helyzet. Példának okáért az alábbiakban a holland nyelvű Biblia törté­netét mutatjuk be röviden. A legrégebbi fordítás szövegét az ún. Statenvertaling-ot (Állami Fordítást) egy 1926-os kiadásában használták utoljára, és szerencsésnek mondhatják magukat azok, akiknek még esetleg birtokában van egy ilyen példány.

Csak hosszú, fáradságos munkával jelen­hetett meg 1637-ben a Statenvertaling. A 17. század első évtizedeiben ugyanis a remonstránsok (Arminiánusok: a szigorú kálvinizmus ellenzői) és a kontraremonst-ránsok (dogmatikusabb kálvinisták) között hosszú ideje fennálló véleménykülönbség mellett hatalmi viszály is dúlt a szigorú kontraremonstránsok és zsinatuk, illetve a parlament régensei között, amely ez utóbbi­ak győzelmével végződött. Innen származik a Statenbijbel, „Állami Biblia" elnevezés. A 17. század reformált tudósai (néhány

sugárzó fénnyel győzhet. A Gnózis fénye mindig ragyog, mert az egyetemes Nap, a Nap mögötti Nap fénye ez. Ezért olvashatjuk a Bibliában is, hogy Krisztus halála bennünk életté változik.

kivételtől eltekintve) valamennyien egyet­értettek abban, hogy a szigorúan katolikus spanyolok kiűzése után egy egészen új bibliafordításnak kell megszületnie. Ezt a Statenbijbelt - melyet hat tudós lelkész tizenkét éven keresztül fordított nagyrészt görögből - hamarosan több száz­ezres példányszámban nyomtatták ki, és hozták forgalomba, mert nemcsak egyházi és iskolai Bibliaként, hanem ettől fogva házi Bibliaként is szolgált. Ez pedig merőben új jelenségnek számított, amit korábban lehe­tetlennek és elképzelhetetlennek tartottak. Buzgón olvasták és gyakran felolvastak belőle. Mivel pedig a Bibiiából vitathatatla­nul egyfajta mágia árad, már egyedül ezt a tényt is üdvözítőnek nevezhetjük, nem beszélve a megértés és alkalmazás még üdvösebb hatásairól. Az múlt század elején egy teológusokból álló kis csoport új Biblia-fordítást szorgalma­zott. Ennél nem csupán stilisztikai vagy más nyelvi jellegű javításokról volt szó, hanem - ahogy e tudós urak mondták - a görög és héber nyelvben való nagyobb jártasság révén pontosabb fordítást kell alkotni, így született meg 1951-ben az NBG-fordítás (NBG= Nederlandse Bijbel Genootschap, vagyis Holland Biblia Társaság), amely az iskolákban és az otthonokban a leggyakrabban használatos, és amelybe néha olyan érthetetlen változ­tatások kerültek, mint például az „kíván" szó az „akar" helyett, az „értelem" a „lelkü­let" helyett, vagy a „testi vagyok" helyett a „test vagyok" fordítás. Az ilyesfajta kétsé­ges szóváltoztatások nem mindig járulnak hozzá a szöveg jobb megértéséhez.

Krisztus fénye örök. Naponta nekünk ajándékozza magát, meghal bennünk, hogy egész lényünket átalakítsa, transzfigurálja. Aki tiszta szándéktól vezérelve megnyitja magát e folyamatnak, részesülhet belőle.

1 3

így gondolja Pál is, amikor azt mondja: „Krisztussal meghalni, és Krisztussal újra felébredni és élővé válni..." A gnosztikus fény sugarainak hatására régi lényünk elhal, és az új lény megszületik. Mindezt azonban könnyebb mondani, mint véghezvinni! Pál levelével éppen erre akar rávilágítani, ami­kor azt írja: „A jót akarom cselekedni, mégis a rossz áll közel hozzám." Az egész világon mindig is voltak olyan emberek, akik ennek az életfeladatnak szen­telték magukat. Ezért is létezik olyan sok szó és kifejezés a bennünk lévő másik jelölésére. Nevezhetjük: az iszapból kiemelkedő lótusz­virágnak, vagy szirmait kibontó rózsabim­bónak vagy Jézus szárba szökkenő vetőmag­jának, vagy akár - hogy Pálnál maradjunk - a lelkület belső törvényének, esetleg a bennünk lévő, újra feléledő Krisztusnak is. Ezek az utalások mind ugyanazt, a mikro-kozmikus rendszerünkben bezárva fekvő ősatomot jelképezik, amely új életre és örök alakulásra kibontakozik. Ahogyan pedig egy aprócska makkból óriási tölgyfa fejlődhet, úgy az örökkévalóság bennünk lévő elvéből egy örökkévaló lény jöhet létre, isteni és mindenütt jelenlévő, mindennel és minden­ben egységet alkotó. Ám az is igaz, hogy bár egy hernyó elvileg magában hordozza a pillangót, mégsem lesz minden hernyóból valóban pillangó. Egy-nek-másnak meg kell történnie ahhoz, hogy egy közönséges emberi, „pólyában lévő is­tenből" (a hernyóból) isten-emberi, szellemi alak (pillangó) váljon.

Végezetül szeretnénk bemutatni egy a té­mához kapcsolódó, igen eredeti, Izlandból származó ábrázolást. Halldor Laxness, izlandi író ,ji halkoncert" című könyvében szerepel egy világhírű

énekes, akit Gardar Holm-nak hívnak. Egy izlandi fiatalember, Alfgrimur kérdésére, hogy létezik-e tiszta hang, a következő vá­laszt adja: „Létezik egy hang, és ez minden más hangot felülmúl. Annak, aki hallotta, nem kell többé kérdeznie. Az éneklésemnek nincs semmi jelentősége, de emlékezz arra, amit mondok: ha a világ mindent megadott neked, ha a hírnév irgalmatlan igáját a válladra rakta, s a dicsőség izzó bélyegét eltörölhetetlenül a homlokodra sütötte, mint az emberiség ellen vétkezett gonosztevő­nek; akkor gondolj arra, hogy nincs más menedék, csak ez az ima: Istenem, vegyél el tőlem mindent, csak ezt az egy hangot hagyd meg nekem!"

Ez az egyetlen tiszta hang bennünk maga Isten, és lényünk legmélyéből nem is lehet kiragadni. Az összes többi hang - legyen az úgynevezett jó vagy rossz - arra „a halál testében lévő nyomorúságos emberhez" tartozik, akik még egyelőre mi is vagyunk. Ezeket a hangokat pedig valóban el kell ven­ni tőlünk az egyetlen, tiszta hang érdekében. Mindez persze csak akkor lehetséges, ha ugyanabban a lelkiállapotban vagyunk, mint Pál, és nem fordulunk el szomorúan, ami­kor Jézus, az Úr, a bennünk lévő világosság azt mondja nekünk:, Add el mindenedet és kövess engem!" Ha ez az isteni ősösztön, az Örök utáni vágyakozás elég erős bennünk, akkor vég­bemehet az egész létfontosságú folyamat, és mi reményteli bizakodással tekinthetünk spirituális jövőnk felé. Mivel pedig eb­ben az állapotban összekapcsolva érezzük magunkat az egész emberiséggel, ezért ez a világ és az emberiség szolgálatának módszere is.

1 4

A Most, csak a Most zt kérdezed Tőlem, hogyan kezdődött minden.

Én azonban ahhoz küldelek vissza téged, ami nem kezdődik: ahhoz a pillanathoz, amelyben megkérdezel engem és amelyben válaszolok neked. Te viszont tovább törekszel a kezdet nélkülin túlira, választ szeretnél kapni néhány dologra... De hiszen én nem válaszgyűjtemény vagyok! Egyetlen eleven válasz vagyok,

amelyben neked magadnak kell kérdésként feloldódnod.

(Vesna Krmpotic: A lélek hangja)

Az ész mindig kérdéseket tesz fel. Állan­dóan el van foglalva valamivel, mintha a következő válasz az egyetlen helyes lenne, olyan válasz, amely lényeges változást, megvilágosodást hoz. Sok elmélet létezik a világgal, az élettel és annak keletkezésével kapcsolatban. Nos hát, milyen jelentésük lehetnek ezeknek az elméleteknek az igazságkereső ember számára? Mit jelentenek számára a sza­vak, ha az igazság az észen és értelmen kívül fekszik? A szavak az ilyen ember számára olyanok, mint az útjelző táblák egy utak nélküli országban. Csak akkor van értelmük, ha egyetlen egy irányba mutatnak - vissza önmagára. Akkor értelmesek, ha a kérdést visszaadják a kérdezőnek. A keresőnek minden az igazsággal kapcso­latos kérdése később mindig egy és ugyan­azon kérdésként, mindig változatlan és

időszerű módon tér vissza: Ki vagyok én? Igen, ki is az a kérdező? Ki az, aki ezt nem tudja? Ha ő már nem létezne, a tudatlanság is megszűnne? Nem felesleges, látszólagos fátyol ő az anyag és a szellem között? Nem az a hely­zet, hogy ez a fátyol lehetetlenné teszi a Szellem szabad megnyilatkozását? A megvilágosodás nem ismeretgyűjtemény, hanem a tudatlanság eltörlése, egy semmit sem tudó hamis Én eltörlése. Ez csak a Mostban lehetséges, mert minden, ami léte­zik, csak a Mostban létezik. Az idő - a múlt és jövő - ennek a természet­énnek a létalapja, a menedéke. A Most az Én számára kibírhatatlan. Ha állandóan az örök Mostbeli életre irá­nyulunk, az Én elveszíti az erejét és eltű­nik, mintha soha sem létezett volna. Ekkor szóhoz juthat a lélek. És a tudatlanság megszűnik létezni.

1 5

Országút két alakkal. José Roberto Torrent Prats

1 6

A lélek hangja

Tőlem való függőség az egyetlen üdvös függőség. A Tőlem való függőség a Szeretettől való függőséget jelenti. A Szeretettől függj, és ne azoktól, akiket szeretsz.

Szeretned azonban mindenkit, minden egyes embert kell. Fogadd el, hogy sokakat elveszítesz, igen, sőt mindenkit;

azt viszont ne fogadd el, hogy Engem elveszítesz.

O, de ki vagyok Én? Irántam való szereteted vagyok. Irántam való szeretet nélkül senki iránt nem létezik Szeretet.

Irántam való szeretet nélkül az első legjobbtól válsz függővé, aki utadba kerül.

A Szeretettől függj, hogy szabad légy minden más függőségtől.

(Vesna Krmpotic: A lélek hangja)

A földön minden ember csak egy igénnyel és egy feladattal születik - ez pedig a sze­retet. De túl gyakran elfelejti, hogy miben áll ez a feladat, és csak az igény marad - a szeretet utáni kielégítetlen vágy. Az ember a többi embertől, a gyermek a szülőktől, a szülők a gyermekeiktől, a férj a feleségtől és a feleség a férjtől várja. És sen­ki sem elégedett teljesen. Mindenki panasz­kodik, hogy a világon nincs elég szeretet.

De mi a szeretet? És mi ez a világ? És kinek kellett volna elhoznia a világba a szeretetet, és nem tette meg, hogy nincs elég szeretet?

Az a világ, amit magunk körül látunk, a mi visszatükröződésünk, és természetével össz­hangban tökéletesen játssza szerepét.

De kik vagyunk mi? És ki az, aki a világ tükrében tükröződik? Az ember az - a mikrokozmosz - Isten sze­retett gyermeke, képe és hasonlatossága?

Mi történt? Hogyan lehetséges az, hogy elfelejtette az első szeretetet, a szeretetet, amelyből létre­jött, és amely lényének magja?

És a végtelen isteni szeretet kifejeződése nem annak a világnak - annak a tükörnek a teremtése-e, ahol az ember állapotát látná és emlékezne?

Ember, emlékezz!

Emlékezz, hogy lényed közepén alszik a szeretet, és arra vár, hogy megszaba­dítsd. Ezt csak te egyedül tudod megtenni! Csak te tudod azt a szeretetet magadnak és másoknak átnyújtani, amire mindenkinek szüksége van. És akkor már nem léteznek majd „mások", és te sem. Akkor már csak Egy marad - az önmagát odaajándékozó szeretet.

1 7

Kvantumfizika és spiritualitás

A kvantumfizika a szubatomi területek legkisebb részecskéinek tudománya. Hétköznapi

életünk, a számítógép, a tv és cd lejátszó világa a kvantumfizika nélkül ma már elkép­

zelhetetlen volna. Ennek ellenére a legtöbb ember számára a kvantumfizika valami „ok­

kult", rejtett és érthetetlen tudományág. Szinte senki nem érti a talányos információkat,

és hát valóban sok még a titok és tisztázatlan kérdés.

Sok tudóst ösztökélnek újabb kutatásra, s vonzanak szinte mágnesként ezek a titkok. Az atomok világa olyan szo­

katlanul viselkedik a kísérletek során, hogy az már túlmutat az emberi értelem határain. Ez még az olyan különlegesen intelligens emberekre is érvényes, mint Albert Einstein. Einstein kételkedett más, későbbi kvantum­fizikusok magyarázataiban, megpróbálta megcáfolni azokat, azonban nem járt sikerrel. Ennek kapcsán hangzott el szájából a fontos kijelentés: „Nem hiszem, hogy Isten csak dobókockázik a világegyetemmel". Mindazonáltal a fizika és a kémia már 400 éve elboldogul Isten nélkül. Ehhez -jóllehet akaratlanul - hozzájárult a 17. század híres filozófus-matematikusa, René Descartes1 is. Híressé vált mondása mellett - „Gondolkodom, tehát vagyok" - azt is megállapította, hogy két egymástól függet­len szubsztancia létezik. Az egyik a dolgok térben létező, materiális oldala, a másik a nem térbeli, láthatatlan, szellemi szubsztan­cia. Azóta foglalkozik a természettudomány az anyagi aspektussal, a bölcsészet- és a hittudomány pedig a szellemivel. Ezáltal rázhatta le magáról a természettudomány a vallási dogmákat, kezdhette el a természet előítélet nélküli megfigyelését és leírását. Ha néhány jelentős kvantumfizikus nézeteit

1 8

Láthatóvá tett kvantumhullámok. © D. Nolte, Purdue University, West Lafayette, USA

megvizsgáljuk, felismerjük, hogy a látha­tatlan, a szellemi, vagy az isteni bizonyos formái ismét némi térhez jutottak a fiziká­ban. Az úgynevezett anyag vagy materiális szubsztancia ugyanis a legújabb kvantumfi­zikai ismeretek szerint egyáltalán nem is lé­tezik. Csakis energia létezik. Ezzel mintegy kihúzták a nyugati, materialista társadalom alapját képező eszmék alól a talajt. Amen­nyiben ugyanis elfogadjuk ezen nézeteket, úgy felmerül a kérdés: vajon milyen követ­kezményei vannak mindennek az életünkre? Milyen következtetéseket vonhatunk le az életünkre vonatkozóan? Egy további felve­tődő kérdés lehet az is, hogy milyen módon hatnak, s hogyan befolyásolják életünket a legkisebb részecskék. A kvantumfilozófia arra tesz kísérletet, hogy leírja a legkisebb részecskék és az életünk közötti összefüggéseket. Rámutat, hogy a

kvantumjelenségek paradoxok, így gondolko­dásunk révén nem érthetőek vagy értelmez­hetőek, és csak nagyon nehezen követhetők. Érdekes azonban, hogy ezek a jelenségek bizonyos tekintetben mégis alkalmasak arra, hogy létezésünk láthatatlan, szellemi oldalát leírjuk általuk. Ha ugyanis az anyag nem létezik, akkor az érzékszerveinkkel észlel­hető világ nem más, mint illúzió. Az ember pedig tudta nélkül ezen illúzió fogja. Ezáltal megszülethet annak felismerése, hogy az új szemléletmódból kiindulva áthatolhatunk az illúzión, és a szellemi út bejárásával megta­lálhatjuk a valódi világot.

KVANTUMFIZIKAI KÍSÉRLETEK ÉS A TUDAT BEFOLYÁSA

Tudatunk által vagyunk képesek észlelni és elemezni mindazt, amit valóságnak neve-

1 9

A legkisebb részecskék világában darabokra törnek az anyaggal kapcsolatos elképzeléseink

zünk. A kvantumfizika sok kutatója meg van győződve róla, hogy tudatuk befolyá­solja a megtervezett méréseket, jóllehet nem tudják pontosan meghatározni, mi is a tudat valójában (ld. a Heisenberg-féle határo­zatlansági-relációt). A kvantumfizikában érvényes az ún. határozatlansági-reláció: amennyiben meghatározzuk egy szubatomi részecske pontos helyzetét, akkor annak sebessége határozatlan marad. A részecske térbeli elhelyezkedésének meghatározása közben többféle különböző sebességet is mutathat. Vagyis a részecskének egyide­jűleg több különböző állapota van. Ezt azonban már képtelenség felfogni. Való­jában tehát csak egy állapot bizonyos fokú valószínűségéről beszélhetünk (a részecske valószínűleg ott van, de az észlelés pillana­tában máshol is lehet, miközben ott is van.) Hiszen a „valószínűség" azt jelenti: való­színű, vagyis látszólag valóságos... A tudós saját megfigyelési módszere és szándéka révén maga is ilyen vagy olyan állapotba hozza a részecskét a sok lehetsé­ges állapot közül. Más szóval: a megfigyelő tudata befolyásolja a megfigyelést. A kvan­tumfizikában a világ tehát saját tudatállapo­tunknak, saját érzékelésünknek megfelelően jelenik meg! Ennyi volna csupán az egész valóság? Gondoljunk csak a kockajátékra: amíg nem dobunk, addig mind a hat szám, mind a hat állapot lehetséges. Dobás után viszont már csak egy állapot van. A kvan­tumfizikában ugyanakkor - átvitt értelem­ben - elképzelhető, hogy a mérőeszközök mindig csupán a képzeletbeli dobókocka egyes számát mérik és adják ki, s a további lapok számai korlátozott tudatunk és mérő­eszközünk számára nem mutatkozik meg.

Elképzelhető tehát, hogy a kvantumok vilá­gában létezik egy sokkal átfogóbb valóság. A kísérletek ugyanis továbbmennek: a kvan­tumok, a legkisebb részecskék feltehetően korántsem olyan tartósak, mint azt gondol­juk, így egy kvantumrészecske eltűnhet, majd váratlanul megjelenhet egy másik helyen. Az ilyen kvantumhatások révén a részecskék az áthatolhatatlan falakon is kön­nyedén áthatolnak. Elképzeléseink szerint a részecskék egy rövid pillanatra „feloldódnak a levegőben", anyagtalanná válnak, hogy az­tán hirtelen a fal másik oldalán ismét megje­lenjenek.

ENERGIA, ERŐ, ANYAG, TÖMEG

Mi tartja össze voltaképpen világunkat? Épp a fentiekben szembesültünk azzal a tudo­mányos felismeréssel, hogy az anyag, mint az emberi jelenség látható és biztos földi alapja, valójában bizonytalan. Mert a legki­sebb részecskék világában minden anyagról alkotott elképzelésünk darabjaira hullik. A régi görögök óta azt hitték, hogy az anyag legkisebb, oszthatatlan alkotórésze az atom. Az atom révén léteznek a valós tárgyak és az üres tér, amelyben e tárgyakkal találko­zunk. A XLX. század végén azonban az oszt­hatatlan atom létezése megkérdőjeleződött. A hígított gázokban előidézett elektromos kisülésekkel végzett kísérletek során egé­szen könnyű, elektromosan töltött részecs­kéket fedeztek fel: az elektront. Ez vezetett ahhoz az atommodellhez, amely egy bolygó­rendszerhez hasonlít. Középen az atommag, körülötte pedig elektronok száguldanak olyan elképzelhetetlenül nagy sebességgel, hogy az egészet egyetlen korongnak érzé-

20

keljük, akár egy repülőgép forgó propellerei. Az elektront az elektromos erő vonzza az atommaghoz, ahogyan a nehézségi erő a fáról földre hulló almát. A nehézségi erő és az elektromos erő két nagyon fontos erő a fizikában. Az elmúlt évszázadban további elemi részecskéket fedeztek fel, amelyek különféle tulajdonságokkal és új erőkkel bír­nak: a magerőkkel. Ezek alkotják a harma­dik erőt2 a fizikában. A fizikában tehát az energia és az erő, külö­nösen a magerő egyre fontosabbakká váltak, mivel az anyagot egyre kevésbé tekintik alapvető építőkőnek. Az elemi részecskék eddigi mérései során nem sikerült megál­lapítani az elektron átmérőjét, és szokásos fogalmaink alapján az nem anyag többé, hanem az energia pontszerű megnyilvánulá­sa. A relativitáselmélet megmutatta, hogy a tömegnek nincs köze semmilyen szubsztan­ciához, hanem puszta energia. A tömeget és az energiát a jól ismert E=mc2 képlet köti össze. Az E energia egyenlő az m tömeg és a fénysebesség négyzetének szorzatával. Azt mondhatnánk tehát, hogy az „anyag" nem más, mint „megfagyott" energia vagy „megmerevedett fény". De vajon van-e a kvantumfizikának olyan nézete, olyan di­menziója, amely nem a tudományos, hanem a „belső" ismeretből magyarázható? Vajon van-e összefüggés a kétféle tudás között?

ISMERD MEG MAGAD

„ Csak földi példakép minden, múlandó; itt lesz a csonka ép, s megbámulandó; mit nincs szó mondani, itt végbe ment; az Örök Asszonyi vonz odafent. "

Goethe3 az „örök-asszonyi" kifejezéssel a mulandóságból kivezető útra utal. Vegyük itt ismét az atomot példának. Az elektron

önmagában nem rendelkezik kellő energi­ával ahhoz, hogy eloldja magát atommag körüli pályájától. Csak akkor távolítható el róla, ha összeütközik egy energiában gazdag fényrészecskével, amely kilöki onnan. Va­jon értelmezhetjük mindezt jelképesen is? Ha igen, akkor mi a Föld felülete által fogva tartott elektronok vagyunk. Szenvedünk fogságunktól, vagy ahogy Buddha mondja: a születéstől, a betegségtől, az öregedéstől és a haláltól. A kellően magas energiájú vi­lágosság révén azonban megszabadíthatjuk magunkat a világhoz való kötöttségünktől. A belátás világosságában feloldódnak az árnyékok, mi pedig szabadabbak lehetünk. A földihez való kötöttség - az elektron atomhoz való kötöttségéhez hasonlóan - fel­oldódhat. A világosság alapvetően megvál­toztathatja helyzetünket.

MINDEN MINDENNEL ÖSSZEFÜGG

A kvantumfizika révén arra a következtetés­re juthatunk, hogy minden mindennel össze­köttetésben áll, minden befolyásol mindent, és minden függ mindentől. A kutatások valóban kimutatták, hogy egy részecske közvetlen információval rendelkezhet egy másik, tőle távol lévő részecske állapotáról. Kísérleti módon előállíthatunk például két iker fényrészecskét, amelyek azután ellenke­ző irányba száguldanak el. Több kilométer­nyi távolságra egymástól, amikor akadályt észlelnek, mindegyiknek döntenie kell, hogy két irány közül melyiket válassza. Kiderült, hogy ilyenkor a két iker-részecske kivétel nélkül mindig ugyanazt a döntést hozza. Úgy viselkednek, mintha egy láthatatlan szállal össze lennének kötve. A klasszikus fizika ezekre a jelenségekre nem tud ma­gyarázattal szolgálni, mivel a két részecske között sem felismerhető összeköttetés, sem aktív erőhatás nincs. Mindezek alapján a szubatomi valóság tehát a térben kiterjedt „kvantum objektumokból" áll, amelyek csupán a téren és az időn túl

21

Einstein az univerzum keletkezését egy fix pont körül forgó mozgásnak képzelte el: ez volt az ősrobbanás, a big bang (Id. a kép bal oldalán). Az óramutató járásával ellentétes irányban bontakoznak ki a különböző állapotok: a forró és sűrű korai univerzum, a koz­mikus tágulás fázisa, a ma megnyilvánuló világegyetem, utána a „sötét energia" fázisa, majd a lapos, üres világegyetem, azután elkezdődik a zsugorodás, kozmikus hullámok keletkeznek, mígnem újra bekövetkezik egy ősrobbanás. A kvantumfizika szerint ezen fázisok egyidejűleg a párhuzamos univerzumokban is mindenütt jelen vannak. © R.J.SIagter, www.asfyon.nl

írhatóak le egységként. Minden mindennel összefügg. Ennek analógiájára, a szuba-tomi világban uralkodó összefüggéseket tekinthetjük a minden mindennel való isteni egység és összekötöttség metaforájának.

AZ ÉRZÉKSZERVI ÉSZLELÉS HATÁRAI

Minden, amit a kvantumfizikáról tudunk, emberi megfigyeléseken és kísérleteken alapul. A kvantumfizikai kísérletek pedig túlmutatnak az érzékszervi észlelés határain. Érzékszervi észlelésünk meghosszabbításai, a mérőműszerek sem képesek a mozgásokat

és jelenségeket a maguk teljes valójában érzékelni, ugyanis minden kép tele van hibákkal. Ennek fényében azt mondhatnánk, hogy valójában senki sem értheti meg a kvantumfizikát. De hogy is érthetné, hisz még senki sem látott egyetlen részecskét sem, nemhogy szabad szemmel, de még mű­szerek segítségével sem, hisz az eszközök csupán a hatásokat képesek mérni! Be kell vallanunk tehát, hogy az anyag, ahogyan azt érzékszerveinkkel észleljük, nincs összhang­ban a valósággal. Tévedések és illúziók vilá­gában élünk, de ez nem zavar bennünket, sőt „normális" életünkben fel sem tűnik.

22

A GONDOLKODÁS HATÁRAI

Feltesszük most önmagunknak a kérdést: elhagyható az érzékszervek látszatvilága? Egyáltalán fontos ez számunkra? És végül: ha ez fontos, akkor hogyan menekülhetünk meg az illúzióból, a tévedésből? A kvantum­fizikusok tudásszomja egyre gigantikusabb tervekhez vezet. A gondolatkísérletek során egyre csak arra megállapításra jutnak, hogy bizonyos kérdések tisztázásához és megér­téséhez az univerzum teljes kiterjedését fel kellene használni a kísérletekhez. Lévén ez lehetetlen, itt egy határba is ütközünk. Bizonyos gondolkodók már jóval korábban elérkeztek e végső határhoz. A filozófiában a híres német filozófus, Kant (1724-1804) eljutott arra az ismert következtetésre, ame­lyet a fizikusok gyakran elfelejtenek: „Az emberi értelemnek az a különös sorsa, hogy olyan kérdésekkel terhes, melyeket nem tud megkerülni; mert ezeket maga az értelem természete teszi fel számára, me­lyeket azonban megválaszolni képtelen, mivel ezek túlszárnyalják az emberi értelem minden lehetőségét. Egyszerűbben megfo­galmazva: az ember nem képes kiszabadíta­ni értelmét a látszatvilágból." Egy hasonlattal élve azt mondhatnánk: ahogy a vízben élő hal nem mondhatja meg, milyen az élet a vízen kívül, úgy az ember sem képes rá, hogy irracionális vagy metafizikai kérdéseket az értelmével vála­szoljon meg. Legfeljebb csak felúszhat a víz felszínére és beleszagolhat a levegőbe. Fontos azonban megjegyezni, hogy a ter­mészetben olyan állatok is élnek, amelyek képesek átváltozni. A béka például kijöhet a vízből, továbbá levegőre van szüksége a túléléshez. Az ebihalra azonban ennek a fordítottja áll: neki éppen vízre van szük­sége a túléléshez, s a levegőn megfullad, akár egy hal. Ha azonban elérkezett az idő, az ebihal békává változik. Nem véletlenül tartozott a béka, és nem az ebihal az egyip­tomiak szent állatai közé.

A relativitáselmélet megalkotása után Einstein életének utolsó harminc évét egy a mindenséget átfogó elmélet kifejlesztésé­nek szentelte. Azt a lehető legegyszerűbb hasonlatot kereste, amely a fizika minden törvényét összefoglalja, és leírja az egész univerzum egységét, a keletkezéstől fogva a galaxisok és a Föld kialakulásáig. Einstein azonban nem érte el célját. Mindebből talán azt a végkövetkeztetést vonhatjuk le, hogy csak akkor ismerjük fel az illúzióból kivezető út igazi jelentősé­gét, ha életünk legmélyebb kérdéseire nem lelünk választ. Faust is a kudarc után hatol át az igazsághoz. A Faust második részének nyitómonológjában (Napfelkelte) ott rejtő­zik a kiút lehetősége:

[De nézd amott a roppant hegytetőket! Már jelzik a magasztos óra jöttét;] Az örök ragyogás elözönli őket, mielőtt sugara ránk is lehullna. Most, ím, a zöld havasi legelőket borítja kristálytiszta fénybe újra(...)

Ez a kijelentés az isteni aspektus felisme­résére utal. Ennek feltétele, hogy helyet ad­junk ezeknek az ismereteknek. Mi is segít­hetne ebben jobban, mint az a „nem-tudás", melyet már Szókratész is megfogalmazott: „Tudom, hogy semmit sem tudok", és az ítélkezés ebből fakadó hiánya mind az em­bereket, mind a történéseket illetően. Ren­geteg kvantumfilozófiával foglalkozó könyv létezik. De nem az a döntő, amit e szerzők leírnak. Csakis az a kvantumelmélet fontos, amit mi magunk személyesen megértünk: mi az én igazságom? Mi az én valóságom? Ezzel a kijelentéssel azonban vigyáznunk kell! A tapasztalatból eredő látás és gon­dolkodás - mint arra korábban utaltunk - tökéletlen és elégtelen, s így alapjában véve hibás. Ennek következtében sem magunkban, sem pedig a szakértőkben nem bízhatunk. Vagyis kiindulásként a bizony­talanságot kell alapul vegyük az ember által

2 3

felállított elméletekkel kapcsolatban. Ez egy új felismerés, melyet a kvantumfizika szinte „kikényszerít", ugyanúgy a korábban leírt spirituális útra vonatkozóan is. Minden em­bernek magának kell eljutnia a felismerésig. Erihez szükségünk van egy saját és szent tudományra: egy önnön benső tudomány­ra, egy szent és „gyógyító" tudásra, amely egészségessé, vagyis egésszé tesz minket.

1 Descartes (1596-1650) híres matematikus és

filozófus volt. 1619-20-ban intenzív kapcsolata

volt az akkori rózsakeresztesekkel, és oly nagyra

becsülte őket, hogy egyik legfontosabb művét ne­

kik szentelte. Ezt az egyház annyira rossz néven

vette, hogy jobbnak látta Descartes kapcsolatát a

rózsa ke reszttel hivatalosan is cáfolni (jóllehet, ő

továbbra is védelmezte nézeteiket), hogy pozíció­

ját és tekintélyét, mint híres tudóst ne veszélyez­

tesse. Noha Descartes 1637-ben megalkotta a

módszeres racionalizmust, továbbra is intenzíven

foglalkozott a természet feletti világgal, amelyet

tudományos módon akart kutatni, sőt benne Isten

létezésére is bizonyítékot kívánt találni (jóllehet

sikertelenül).

2 Negyedik erő: gyenge kölcsönhatás. Itt nem

foglalkozunk vele közelebbről. Ajobb megértés

érdekében talán az elektromos erőhöz köthet­

nénk. Ezen erő működése érthető meg a legne­

hezebben.

3 Johann Wolfgang v. Goethe, Faust. [ford. Jékely

Zoltán, Kálnoky László]. Szentendre: Interpo-

pulart, 1995.

2 4

Az egyénre szabott szent tudomány Sok olyan könyv van, amely a kvantumfilozófiát ismerteti. Amit azonban a szerzők

írnak, nem irányadó. Náluk csak egy olyan kvantumfelfogásról van szó, amely kizárólag

arról szól, amit személyesen felfogunk. Mi az én igazságom? Az én valóságom? Ah­

hoz, hogy az előző cikk végkövetkeztetését egy új perspektívából láthassuk, Giordano

Bruno (1548-1600) reneszánsz tudós mondása vezethet minket a helyes nyomra: „Mert

ahogyan valaki, aki az Egyet nem érti, semmit nem ért, úgy ért meg mindent az, aki

az Egyet igazán megérti; és aki az Egy ismeretét jobban megközelíti, az mindennek a

megismeréséhez is közelebb jut."

Ebben az összefüggésben jó lesz, ha azokra a kutatásokra utalunk, ame­lyeket a 20. század első felében haj­

tott végre a fizika területén a spiritualitással összefüggésben egy amerikai művész és tudós, Walter Russel (1871-1963). A következő törvényeket vizsgálta: „a di­namikus energia alapvető elvei", „az anyag és az anyag evolúciós menetének jellege", „az univerzum folytonosan változó és alkotó fáradozásnak való ábrázolása, melyet a fényenergia kivitelez és táplál". Tanítványai ezt russeli tudománynak nevezték el. Egyik könyvében a következő kérdést teszi fel: „Mi a valóság, és hogyan tapasztalha­tom meg azt?" Ehhez a következő mód­szert adja meg:

„... Az emberiségnek erre a nagy, meg­válaszolatlan kérdésére van egy egyszerű válasz. A halk hang minden ember benső­jében szüntelenül suttogja neki ezt a választ ébredező tudatába. Minden vágyat, amely az ember szívébe van írva, odavisznek a forrás­hoz, és a válasz mindig megjön rá, de csak kevés kérdés alapos, és alig valaki hallgat erre a válaszra. (...)" Alapvetően fontos ennek a csendes belső válasznak a meghallásához - így mondja minden bölcs tanító - a belső csend és a szív tisztasága. Ezek egyengetik az illúzióból az isteni valóságba vezető utat. A szív megtisz­títását az embernek önmagának kell elvé­geznie, ez az egész embert érinti, mert a szív befolyásolja a vért, és a test minden részéről

2 5

26

gondoskodik, a vér pedig befolyásolja a szívet, tehát érzéseinket és kívánságainkat. A kvantumvilághoz hasonlóan, itt is minden mindennel összefügg.

A VILÁG ILLÚZIÓJA ÉS AZ ISTENI VALÓSÁG

Az eddig elmondottakból két világ léte következik. Az egyik az anyagi világ, amely illuzórikus. Érzékeink olyan szinten megcsalnak minket, hogy azt gondoljuk, csak az létezik, amit érzékeink és mérőmű­szereink mutatnak. Embere válogatja, hogy aztán az illúzió szép lesz-e, vagy fájdalmas. Másrészt a horizonton egy fénylő új ország tűnik fel. Ez az az isteni valóság, amiről az összes világvallás beszél. Amennyiben az ember ezt a víziót, látomást meg akarja valósítani, meg kell találnia az illúzió vilá­gából kivezető utat.

ÜDVREVÁGYÁS - SPIRITUALITÁS

Hogyan is nézhet ki egy ilyen út? Az út kezdete az indítékok és érzések szellemi megvilágításban történő felismerésében áll. Fontos érzelmek a félelem, az aggodalom, a düh stb. De amit általában szeretetnek mondunk, az is érzelemnek számít. Me­lyik érzéstől hagyjuk magunkat vezetni, az evilági érzésektől, vagy az isteni érzéstől? Halljuk-e bensőnk lágy hangját? Aki pon­tosan odahallgat és választ, az a szív meg­tisztításával, és az eddig kényszerítő vágyak legyőzésével kezdi. Az isteni érzés, egy új szeretet, a Goethe által megnevezett Örök Nő, az isteni szenvedély, az isteni Vénusz, amely magához vonz minket. A gondolko­dás, amely nagy befolyást gyakorol a cse­lekedeteinkre, és amely gyakran érzésektől, vágyaktól és érzelmektől függ, tisztább lesz, elvontabban észlel. így csökken egyre job­ban a függőség. Gondolkodásunk behatárolt, még a testünk anyagát sem tudjuk megérte­ni. Tulajdonképpen önmagunkat sem tudjuk megérteni: az összes összefüggést köztünk

és mások között, sorsunkat, jellemünk sajátosságait Emberként nem tudjuk ezt felfogni, ugyanúgy, ahogy a hal sem tudja a vízfelszín feletti világot megérteni. A szív megtisztításának jobb megértéséhez nézzük meg a következő kvantumfizikai metaforát, szóképet: A kvantumok világá­ban minden részecskének megvan az anti­részecskéje. Ha az ember ezt a két részecs­két egymással összehozza, akkor kiegyenlíti a pozitívot és a negatívot, így megkapjuk a semleges fényt, a sötétből világos lesz. De ehhez először előkészület szükséges, irá­nyulás, hogy ezek a részecskék ténylegesen össze tudjanak találkozni, így az embernek is elő kell magát készítenie - a kívánságait, a szívét meg kell tisztítania. Ha megtaláljuk a kiegyenlítődést önma­gunkban pozitív és negatív között, ha teljes jóindulattal viseltetünk magunk és mások iránt, akkor a szívünk tiszta, semleges lesz. Akkor nem vonzunk és nem taszítunk, és nem vagyunk közömbösek a helyzettel szemben. Ha érzelmi életünk pólusait e semleges életmód segítségével egyensúly­ba hozzuk, akkor lehet szívünk boldog, és akkor tudja a szívünket teljesen egy másik rezgés befolyásolni.

ÖNÁTADÁS

Ha a szellemi úton már nem tudjuk, hogyan tovább, amikor minden kilátástalannak tű­nik, akkor elkerülhetetlen az Isten akaratára való irányulás. A bibliában ezzel kapcsolat­ban ez áll: „Uram, ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen meg." Ehhez álljon itt még egyszer a kvan­tumfizikai mérések példája: A tudós megismerni akar. A megfigyelés által szétrombolja a kvantumvilág természetes adottságait. A kvantumvilág megnyilvá­nulhat, de nem teljesen, és a tudósnak kétségei lesznek, mert nem érti ezt meg. Talán magunknál is észrevettük már, hogy

2 7

az akaratunk eredménye gyakran nem az, amit szeretnénk. Káoszt hozunk létre, és az energiánk elpárolog az életben. Ha azonban az isteni akarat hat, ez az ener­gia, ha reá ráirányulunk, táplálékká válhat. Az isteni akarat hasonlatául vehetjük az energiában gazdag fényhullámot, ahogy az a növényvilágban hat. Egy növénynek lehető­leg zöldnek kell lennie ahhoz, hogy el tudja nyelni a fénysugarakat. Változás és kölcsön­hatás után végül táplálékká alakul az állatok és emberek számára.

ÚJ ÉLETVITEL

Felismeréseinket, a fény által elkezdődött változásokat most a mindennapokban cse­lekedetté válthatjuk. Új mozgás jön létre az új táplálék, az új energia által. Analógia erre az a fényrészecske, amelyik egy elektronnal találkozik. Amikor az elektron elég erősségű fényt vesz fel, akkor mozgásba lendül, azt mondják „folyik". így tud ideális esetben az elektron az atomtól való kötöttségtől a kötet­lenségbe, tehát a szabadságba átmenni. Az emberben tehát a fényen és az új ener­gián keresztül valami olyan hatalmas do­log jelenik meg, hogy a helyzet, amelyben található, megújul. Eddig nyugvó, vagy akár megkristályosodott lehetőségek lendülnek mozgásba. Az ember mozgékonyabb, nyitot­tabb: szabadabb lesz.

ÚJ TUDAT

A János evangélium 10. részében azt mond­ja Jézus: „Bizony mondom néktek, istenek vagytok. " És milyenek az istenek tulajdon­ságai? Mindent áthatnak és mindent értenek. Egy új élet- és lélegzőtérben élnek. Ehhez alapvetően új lény szükséges. És a csodála­tos benne az, hogy ez lehetséges! Ahogyan az ebihalból béka lesz, úgy tud az ember életterületünkből kiemelkedni. Megváltozik, ha az isteni pránát, az isteni energiát tuda­tosan lélegzi be, miközben hallgat a benne

lévő „csendes hangra". Ezen az átalakuláson keresztül beléphet az égi életterületre. Ehhez is a kvantumfizika egyik tényállását hozhatjuk elő. Ahogy Einstein formulája mondja: E=mc2, minden részecske tulaj­donképpen „megkristályosodott energia" vagy „elfogott" fény. Magfúzió révén lehet például az anyag egy részét fényenergiá­vá átalakítani. Ez az a folyamat, amely a Napban szakadatlanul végbemegy, amikor a hidrogén héliummá alakul, amely által még rengeteg energia és fény is felszabadul. Megpróbáljuk ezt a tényállást még egy fokkal jobban megmagyarázni: Ha hagyjuk, hogy az anyag, az elfogott fény bennünk az isteni fénnyel történő (mag)fúzió által átalakuljon, akkor egy új, nemes elem, egy új test jön létre. Akkor világosság lesz bennünk. Sok misztikus beszél Isten megta­pasztalásával kapcsolatban egy nagyon erős világosságról. Ahhoz, hogy ezt a világossá­got közvetlenül nézhessük, a szemeink és érzékeink átalakulására is szükség van. Ha ez a csodával határos megtörténik, egy új tudat, egy új valóság nyilvánul meg bennünk. Új gondolkodás, új érzés, és új ér­zékelés fejlődik ki. Belőlük pedig új akarat és új tettek következnek. Betekintés kezdő­dik a harmóniába, Isten tervébe, és annak összefüggéseibe, ezt pedig új hatékonyság követi. A hernyóból pillangó lesz. Új tuda­tunkkal a világ fátylai mögé pillanthatunk, és felismerhetjük az eredeti természetet - az istenek kertjét.

Végezetül álljon itt még egy idézet a Tao Te King 4. fejezetéből. Itt a következő mély értelmű szavakat találjuk: Tao üres, sugárzásai és hatásai mégis kime­ríthetetlenek. O, milyen mély. Ez minden dolog ősatyja. Erejét gyengíti, bonyolultságát leegyszerűsí­ti, vakító ragyogását mérsékli, és az anyag­hoz igazodik. O, milyen nyugodt. Örökké létezik. Nem tudom, kinek a gyermeke. Már a leghatalma­sabb Isten előtt létezett.

28 F

A fekete Madonna Feltűnő, ahogy az ősi tudás, amely a történelmet rejtett szálaival többé-kevésbé át­

szövi, minden változás ellenére újra meg újra előtérbe kerül. Ez nem utolsó sorban a

rejtetten munkálkodó csoportoknak köszönhető, akik megerősítik és életben tartják ezt

a szívhez kapcsolódó ősrégi tudást. Az egyiptomi bölcsesség sok régi kelta történet ké­

peiben felbukkan, és új jelentést kap. Korunkban pedig egyre többen veszik fel újra az

ezüst fonalat, amely az ősi bölcsességen keresztül összeköt minket az eredeti élettel.

Már háromezer évvel ezelőtt, az ak­kori Európában élő népek tiszteltek egy fekete Istenanyát. Ő jelenítette

meg az élet női alapelvét, a folytonosan megújuló élet forrását; s az egyik legrégibb alak volt, akiben az emberiség az istenit tisztelte. Egyiptomban Izisz-Nephtys, az ikemővérek voltak ők. Amikor Kr. e. 2000-ben az indogermán népek benépesítették Európát, ezt az istennőt száműzték, többek között Máltára és Krétára. Később Artemisz-Diánának nevezték, akinek fekete szobrait még megtalálhatjuk Rómában és Nápolyban. Demeter-Melai-na-ként (a görög „melas", vagyis „fekete" szóból), fekete Aphroditéként és Kübelé holdistennőként is tisztelték. Elő-Azsiában Astarténak hívták, Izraelben ő volt Chok-mah, a bölcsesség, Indiában pedig Káli, a fekete istennő. A népi elbeszélések, mítoszok és legendák szimbolikájában még felismerhető az antik tudás. A legrégibb Madonnák Izisz és Hó-rusz egyiptomi ábrázolásai, valamint Kübele és Attisz, a gall anya-istennő alakjai. Ezek a még sok helyen megtalálható fekete Madon­nák egyáltalán nem mondhatók kereszté­nyinek. Egy tisztább tudásból származnak, amely egészen modem korunkig érzésként él tovább a helyi népességben. Ezért kebe­lezte be őket a római egyház, ugyanúgy, mint a kelták (és más népek) szent helyeit. Franciaországban sok „La Madeleine",

Magdolnának ajánlott templomot emeltek a régi kelta gyülekezőhelyeken, ahol szent kutak is voltak. Ean Begg „ The cult of the Black Madonna " (A fekete Madonna kultusza) című művében abból indul ki, hogy még körülbelül 450 fe­kete Madonna ábrázolás létezik, ebből csak Franciaországban 227. Nagyobb számú, kb. 50 van Lyon/Vichy/Clermont-Ferrand területén a Madeleine hegynél, mégpedig a legtöbbször templomokban. Azonban ti­tokzatosság lengi körül őket, és erről tanús­kodik a sok történet, amely szerte a világon róluk tudósít. Ugyancsak meglepő, hogy az egyház elhelyezi épületeiben az istennő szobrát, aki tökéletes ellentéte az ő édes és gyöngéd Mária alakjának. Az efézusi zsinat 431-ben bevezette „Isten anyja", Mária tiszteletét. Ez a fekete Madonna kultusznak egy alternatí­vája volt: ezzel ragadta magához az egyház Izisz, a Magna Mater örökségét. A római katolikus egyház mindig megkísérelte a fekete Madonnát a második helyre állítani, és a legszívesebben hallgat róla. „A Fekete Madonna kultuszában " Begg arról tudósít, hogy amikor 1952 december 28-án az Ame­rikai Tudomány Haladásának Egyesülete ismereteket tett közzé a fekete Madonnáról, a hallgatók közül minden pap és apáca tün­tetőleg elhagyta a termet. A fekete Madonna az örök isteni alkotás egy képe, amely szüntelen mozgásban van, és az

29

isteni impulzus örök ösztönzésére szüntele­nül megújítja magát. Természetesen a fekete szín szimbolikus. Az embernek konkrét képekre van szüksége, nem a megértéshez vagy szavakba foglaláshoz, hanem a valóság érzékeléséhez, amely teljességében „a lét". A fekete Madonna a láthatatlan közvetítője, a létezőnek, melyet elnyerhetünk, valahány­szor a formát magunk mögött hagyjuk és a szellemmel tudatosan találkozunk. Sok hagyományban a fekete az éjszaka, a sötétség, a káosz és a halál szinonimája, de a „nemlétezőé" is. Tulajdonképpen nem szín, hanem a színek hiánya, ellentétben a fehérrel, melyet akkor kapunk, ha minden szín összevegyül. A fekete Madonna nem keresztény kép, hanem valójában egy ar­chaikus elképzelés, melyet hozzáigazítottak a római kereszténységhez, és mint jelképet felismerhetjük több vallási és mitológiai hagyományban. Az indiai hagyományok szerint Brahma azután alkotta meg a világot, miután a nemlét fekete és kifürkészhetetlen mélyén függő arany tojásból előjött. Káli egy himnuszában így éneklik meg ugyanezt: „Minden dolgok kezdete előtt te a sötétség egy minden szót és gondolatot meghaladó formájában léteztél. Magasztos Brahma, általad, a te teremtő vágyad által keletkezett az egész világmindenség." Apuleius (Kr. utáni 2. század) értelme­zésében Izisz így szól: „Én vagyok minden, ami volt, és minden, ami lesz." Izisz jelké­pezi tehát az igazi, tiszta teremtőerőt, ezért a színek hiánya. Novalis írja: „A kozmikus

Fekete Madonna ábrázolás az ókorból. Artemisz kultikus képe Efézusból. A görög szobor római másolata (Kr. előtt 2. század).

30

Fogalom, értelem és ismeret egy ősi múltból - az örök isteni teremtés képe.

szűz visszatükröződik minden földi haja­donban, és tudatossá lesz bennünk, hogy a szeretet keresése az éjszakának történő odaadás, amely belső világunkba belép." A legenda szerint időszámításunk első évszázadában, a mai Franciaország területén Mária-Magdaléna lehelt új életet a fekete Madonna-Izisz kultuszába. A júdeai ese­mények után elmenekült, és a hagyomány szerint egy apró kikötőben, Sainte-Mari-es-de-la-mer-nél szállt partra. Vele volt a fedélzeten Arimathiai József, Mária nővére, Márta, fivérük Lázár és Jézus összes tanítvá­nya. Ezen a Franciaországban még mindig élő legendán alapul a következő elbeszélés: Provence egy barlangjában, nem messze a tengertől, élt egy sötét bőrű papnő. O volt Sára, az egyiptomi, a „Nap egy sugara". Azon a vidéken nagyon kedvelték, mint papnőt és gyógyítót (Sára hercegnőt is jelent). Közelről és távolról jöttek embe­rek tanácsot kérni tőle. O testesítette meg íziszt, az egyiptomi misztériumok örök anya-nézetét. E szerint a legenda szerint - létezik még több másik - Mária Magdaléna ezt a pap­nőt kereste. Mikor Provence-i barlangjában megtalálta őt, elfoglalta annak helyét, és éle­tének hátralévő éveit - mintegy 26 évet, 44-től 70 éves koráig - ott töltötte el. Mindket­ten tudták, hogy az egyiptomi misztériumok elveszítik aktív erejüket, és az új vallásban

oldódnak majd fel, mert az jelentheti majd a régi misztériumok megújulását, jelképe pedig Jézus Krisztus lesz. Ezért Sára már régóta várta jövetelét. A sötét bőrű papnő visszatért Egyiptomba, de az emberek fran­cia földön soha nem felejtették el, és a sok fekete Madonnában továbbra is őt tisztelik. Jóllehet, soha nem lehet bebizonyítani, hogy ők ketten valaha Franciaországban lettek volna, de a népművészet tiszta jelképrend­szere és a hagyomány mégis ebbe az irányba mutat. A legendáknak gyakran van valós magjuk, ami a valóság egy más szintjén nyugszik. így írja le A. Péter „Kabbala" című könyvében a Zóhárt idézve, hogy ő számunkra megismerhetetlen istenség: „Én vagyok, aki vagyok (és senki nem több) - Ehieh Asher Ehieh." Ez hatalmas misztéri­um, a Kabbala alapja. Ez az „én vagyok", ez az egy hasad két élő nézetre. Az egy isteni erőből származik két hierarchia vagy ener­giaáramlás. A Kabbalában „ábrázatként" vagy „orcaként" vannak megnevezve. Két rejtélyes áramlat jön elő az istenségből, mint lényegének legvégső pólusai. Peters írja: „Az egyiket mi „Ab"-nak nevezzük, ő a Világapa, a másik „Ama", a Világanya, aki fekete Madonnának van ábrázolva, mivel még nem fogadta be „Ab", az apa impul­zusát, ezért még nem léphet elő belőle az univerzum. A világapa az istenség nézete is, akit mi „Chokmah"-nak, bölcsességnek

3 1

Az anya-istennő, Izisz, évszázadokon át suttogja nekünk titkát: „Rajtam kívül nincsen semmi. Afeny bennem van."

nevezünk. A világanyát gyakran „Binah"-nak nevezzük, ez egy ősi múltból szárma­zó fogalom, értelem, tudás, hogy ebből a tapasztalatból egy univerzum formái épülje­nek fel, amelybe az isteni kovácsműhelyből kipattant millió szikra lesz bezárva. Ez a részlet nagyon szépen kifejti, hogy a Madonna fekete, mert még nem hívták fel arra, hogy fényt szabadítson fel önmagából. Ha e két elbeszélést összeillesztjük, akkor felfedezzük, hogy mi a titka a fehér és a fe­kete Madonnának. A Madonnát tekinthetjük az istenség anyai nézetének, teremtő erő­térnek, vagy ősanyagnak, de akár Földünk­nek is. Amikor a golgotai történés idején a Krisztus-energia fellobbantotta a fényt, attól a pillanattól kezdve a Földet átragyogta a fény. Ezzel a történéssel párhuzamosan lett a papnő fehér. Izisz istennőt ugyan­is gyakran feketének ábrázolták. A még feltárulatlan Krisztus-fény most meg tudott nyilvánulni. Az ember ettől a pillanattól kezdve képes magát a fénnyel közvetlenül, közvetítő nélkül, összekötni, amely azelőtt nem volt lehetséges. A szent tizenkettő evangéliuma Mária Mag­dalénát Jézus menyasszonyának nevezi. De ő egyszerre anya, menyasszony és lány is, ahogy az emberek számára, akik követői az úton, Jézus apa, férj és fiú is. Ezek olyan nézőpontok, melyeket mi csak magában az

emberben ismerhetünk fel, különben fel­foghatatlanok lennének. Ez a lélekember apa-anya nézete, úton a beteljesülés felé. A két papnő, aki a 2000 éves legenda szerint helyet cserélt, ezt az eseményt jelképezi. A fekete Madonnának, Izisznek és Nephtys-nek, a világos és a sötét nővéreknek még egy értelmezése lehetséges: Az égen Iziszt, mint a sugárzó Szíriusz A csillagot látjuk. De a Szíriusz B-t, Nephthyst, aki 50 évente megkerüli Szíriuszt, nem látjuk. A Szíri­usz B sötétebb csillag, szokatlanul sűrű és nehéz. Ez a két csillag vagy nővér jelképezi a lélek világos és sötét részét, a tudatost és a tudat­talant. Az ember felsőbb pólusa, az isteni szikra a kovácsműhelyből, megváltás után vágyódik. Ezt láthatjuk például a légzésben, az új gondolatokban és a megszabadulásra való törekvésben. A tudatalatti fogva tart minket a múltban, húz a földi, az anyagi felé. Senki nem tudja ezt a fekete Madonnát megtagadni, mert ő állandóan új kérdése­ket sugall. Ez az, amiért az emberek úgy érezték, hogy egy bennünk szunnyadó titok kapcsolódik hozzá. Az anya-istennő, Izisz, évszázadokon át sut­togja nekünk titkát: „Rajtam kívül nincsen semmi. A fény bennem van." Az értőnek pedig azt mondja: „Magadban keress, ne önmagadon kívül!"

32

Az idők során a különböző korok számos mítosza hagyományozódott

ránk, amelyek összegzik a régiek elképzeléseit a világ kialakulásá­

ról, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint arról,

hogyan alakul az ember sorsa a halál után.

AZ ISTENEK VIADALÁRÓL

Emlékszem e világ első harcára: Gullweig aranyasszonyt lándzsákkal leszúrták és elégették Odin oltárán. Háromszor hamvadott, háromszor kelt holtából, sorjában sokszor — ma mégis él. (Tandori Dezső fordítása)

Gullweig az éj lányai közé tartozik, de a Wane-isteneket, vagyis az archaikus, ódon erőket is megtes­

tesíti, amelyek annak idején a természet (és annak keretében az emberlények) anyagia-sulását, majd mértéktelen elszaporodását el­indították - ők voltaképpen a termékenység erői. Odin istennemzedéke viszont a gigászi teremtéstörténet új szakaszát vezette be: ők láttak hozzá ahhoz, hogy a féktelen burján­zás rakoncátlan erőit rendezzék és formába öntsék. Tevékenységük persze az embert is érintette, akinek akkoron - és még sokáig - nem volt a maihoz hasonló személyisé­ge. Egyre jobban belekényszerítették őt a testébe - tudósítanak a legrégibb hagyomá­nyok. Mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, csak a külsődleges, az anyagi világban is megjelenő test hordozza magában a belső fejlődés feltételeit, vagyis a lehetőséget,

hogy egyszer, egy szép napon az önmagára ébredő éntudat is létrejöjjön, így vívta harcát az emberben a két ellentétes erő: az isteni-szellemi és a burjánzó anyagi. Az istenek és az óriások összecsaptak egy­mással, és viszálykodásuk örve alatt elkezd­tek kialakulni a zabolátlan szaporodásnak gátat szabó határok - körvonalak támadtak és kirajzolódtak a formák: az irdatlan, szilaj erők határok közé szorultak, és még öntu­datlanul „bensőségessé" válva, a természeti lények így nyerték el formájukat.

A FELELŐSSÉG LÁNCAI

Ebbe a monumentális folyamatba illeszke­dik Gullweig esete, akit gerelyekkel, vagyis dárdákkal szúrtak le. Ez a kép a szellemi és anyagi világ összefüggéseinek újabb adalé­kával szolgál számunkra: Gullweig (a név aranyágat jelent) tulajdonképpen a nap ener­giája, az őskor hatalmas szellemi elve, ame­lyet minden ember birtokol, és amely velük együtt halad ezen a leírhatatlanul nagyszerű fejlődési úton, amelynek az emberi szellem nekivágott. Az a szó pedig, hogy „germá­nok" annyit tesz: „a gerely emberei" azaz lándzsás emberek. Amikor a természeti erők elkezdtek meg­jelenni az emberlényben (olyan emberi tulajdonságok formájában, mint az akarat,

i 3 3

becsület, nagyság, hatalom és birtok), ak­kor a Gulweiget átható új emberi impulzu­sok a szellemit teszik emberivé. A tiszta, osztatlan szellemi átalakult: összekapcsol­ták a földi léttel. Mivel azonban a szellemi örök, ezáltal az ember is összekapcsolta evilági mivoltát az örökkévalóval. így alakult ki a felelősség lánca - mert az aka­ratunk ugyan tényleg szabad, de a tetteink következményeit igenis viselnünk kell. A gerely pedig egyúttal az arany utáni (az emberre nagyon is jellemző) bírvágy jelképe is.

AHOL A SZEM REJTEZIK

Maradjunk csak még egy szempillantásra Odinnal, amint éppen a bölcsességet kor­tyolja Mímir rejtélyes kútjából Yggdrasil, a világfa alvilágba nyúló gyökerénél - iga­zából a világ menetére és az emberi létfej­lődés fokaira vonatkozó emlékek mézsörét szívja magába. Ez a cselekedet az emberré növekvés különlegesen fontos mozzanatát jelöli: minél mélyebbre hatolunk az em­berlét alapját alkotó erővonalak és mátrix talányaiba, annál inkább növekszik bennünk az egész mögött álló sejtelmes, magasságos terv iránti csodálat. Odinnak az egyik szemét (a tisztánlátást és mindentudást) kellett fizetségként zálogba adnia, hogy ihasson - szeme azóta is Mímir kútjában pihen.

A 28. versszakban azt olvashatjuk:

Mindent tudok, ó, Odin, szemed hol rejted: Mímir fenséges forrásának mélyén! Mímir minden reggel így merít mézsört Öldöklés Atyjának zálogából. (Tandori Dezső fordítása)

Ódin tehát feláldozta egyik szeme világát, hogy betekinthessen a földi világ históri­ájába és a tudatot fejlődésre sarkallhassa. Istenként felmérhetetlen áldozatot hozott, mert azáltal, hogy így részt vállalt a földi fejlődésben, nos, ezáltal feladta a saját, köz­vetlen előrelépésének lehetőségét a szellem fennkölt fejlődési síkjain.

AZ EMBER-AZ ÉN HORDOZÓJA

Minderre azonban úgy is tekinthetünk, mint ami közvetlenül érint bennünket, embereket - ugyanis az isteni és az emberi alapvetően egy és ugyanaz. Az egyik isteni szem kial­szik, feladja a látását, amikor az Isten műkö­dik az emberben. A szellemi világ közvetlen megismerésének lehetősége elveszett szá­munkra, helyette a mienk lett az anyagvilág térségeiben való tudatos észlelés képessége. Mivel azonban az isteni velünk együtt járja az utat, ez a hatalmas előrelépés egyben a belenövekedés, a vele történő összekapcso­lódás ígéretét is magába foglalja. Az ember az istenek hatására egyfajta Yggdrasil világfává, azaz én-hordozóvá lesz. S míg ez előtt csak egy alaktalan, bár az istenekkel összhangban létező és általuk formálgatott „anyag" volt néhány fénypont­tal magában, innentől az Odin-erők erélyes nyomására megkezdte hosszú, hosszú mene­telését a tudatos gondolkodás és felelősség­teljes cselekvés irányába. Mímir kútját mi is még mindig megta­pasztalhatjuk, mai, modern életünkben, ha minden reggel, ébredéskor újra meg újra felvesszük a fonalat, és arra gondolunk, hogy létünknek igenis van célja. Pontosan emlékszünk a hatásoknak arra a láncolatá­ra, amelybe felvettek minket. Ezáltal nap mint nap képessé válunk arra, hogy létezé­sünkhöz új, jelentőségteljes tetteket fűz­zünk hozzá. Minden nap iszunk személyes tapasztalataink kútjából, ahogyan korábbi megtestesüléseink tapasztalatainak összes­ségéből is, amelyek a tudatalattiban vannak

34

Thoth és Thor Az egyiptomi mitológiában hasonló tapasz­talati kincsre lelünk. Az egyiptomi aranykor akkor ért véget, amikor Hórusz, ízisz istennő és Ozirisz isten fia (aki az emberben a látnoki szemet is megtestesíti) elveszítette egyik szemét a sötétség erőivel való csatában: az isteni lény elmerült a természetemberben. Thoth, az isteni értelem és intelligencia meg-

eltárolva. Ez a tapasztalati kincs képezi tevékenységünk alapját. Az önálló gondolkodás és cselekvés újonnan elnyert képessége persze annak veszélyét is magával hozta, hogy az ember kizárólag a saját erejére próbál támaszkodni és a maga természetes eszére hagyatkozik, az isteni bölcsességet pedig figyelmen kívül hagyja. Minél inkább teret nyert az önállósága, an­nál többször helyezte szembe az ember saját akaratát az isteni szándékkal. Eltávolodott a szellemi elvvel összhangban levő kozmikus tudattól, és egy adott pillanattól kezdve már csak a jelenlegi tudatára - amely valójában póttudat csupán - bízta magát, noha az kizá­rólag a földi létfenntartásra irányul. És a biztonság helyett, amelyre az ember oly igen vágyik, sötétség vette körül. A belső észlelés szerve, amely az ifjú emberi­séget az ősidőkben vezette, a tobozmirigy. Ez volt a kapcsolódási pontunk a szelle­mi-isteni világhoz. Ez az apró szerv, mely szoros kapcsolatban van az intuíciónkkal, még ma is ott található bennünk. Fennáll azonban annak veszélye, hogy korszakunk új impulzusai az isteninek ehhez a maradék szeméhez már nem tudnak áthatolni, és ez az érzékszervünk bezárul. Ennek jelei jól megfigyelhetők az újszülötteken: a kicsik harmadik szeme, a fontanella, azaz a kis kutacs egyre zártabb, így ismétlődik állandóan, minden egyes individuumban a hajdankori isteni vezetés­től való elkülönülés folyamata, pontosan ugyanúgy, ahogy az anyaméhben minden

testesítője mutatja az utat, hogyan támadhat fel az emberben az isteni állapot, és kaphatja vissza a szemét, szerezheti vissza a látását. A Thoth név csengése nagyon hasonlít a germán Thor isten nevére, aki kalapácsá­val szakadatlan küzdelmet vív az óriások ellen, az isteni rend és igazság érdekében. Szívünk szakadatlan dobogásának ritmusa Thor kalapácsütéseit idézi.

egyes embrió átmegy az élet minden koráb­bi fejlődési szakaszán. Az új „harmadik szem", az új belső észle­lőképesség, amelyet a törekvő ember spi­rituális ösvényén elnyerhet, azt a fejlődést jelöli, amelynek során a bennünk régen megvolt isteni érzékszerv megújulva újra megjelenhet és megerősödhet: meggyógyul és helyrejön. Ez is rögzítve van abban a tervben, amely az ember és az isten transz-figuráció során történő egybeolvadásáról, összeforrásáról szól. Amíg azonban ez meg nem valósul, ad­dig a Szellem szemét Mímir kútja őrzi. A Szellem örök Most-ja múlttá, jelenné és jövővé alakul át, ahogyan azt az Edda - az idők során lefátyolozódott nyelvezetével - tudatja velünk. Felébred az ember tudata, azon tapasztalatok által, amelyeket az idők eonjain áthaladva szerez. Az ember életét mint fejlődési folyamatot ismeri meg. Kinő abból az érzésből, hogy mindennel egy, ami létezik. Aztán kilép az időtlenség érzéséből, és önvalójának tudatára ébred. A világ eseményei „hajdan éltek sorsává" (mese az emberről) válnak számára, ahogy azt A látnoknő arca című Edda-ének első versszakában áll. Ezen a hosszú úton az istenek alkonya elkerülhetetlennek látszik. Haláluk az emberi éntudat felébredését jelzi. Ezután azonban, napjainkban, jöhet a következő lényeges lépés, már amennyiben az ember közreműködik ebben: az isteni feltámadása az emberben.

3 5

KÖNYVISMERTETÉS IVAN OSOKIN KÜLÖNÖS ÉLETE

Értelmetlen ismétlés „A megszabadulást kereső számára az ismeret önmagában nem elégséges." P.D. Ous-

pensky az író idézi ezt Gurdjiefftől, mellyel a „tudás és a lét" közti egyensúlyra utal. Mert

a lét meghatározza a tudást, amit az ember képes megérteni, míg a tudás a lét egy új

állapotát teszi lehetővé.

Pjotr D. Ouspensky „Iván Osokin különös élete" (1946) című regény­ében írja le egy ember (mint mikro­

kozmosz) földi tapasztalatokon keresztül vezető utazását. Bemutatja az egy helyben toporgást, a tapasztalatok ismétlődését és az illető személyiség hiábavaló harcát, hogy ezeknek a dolgoknak megtalálja a miértjét. Egyik életében, amikor is elégedetlen az életkörülményeivel, Ivan Osokin egy má­gus tanítóval találkozik, aki jártas az élet misztériumában, ezért segítséget kér tőle. Ám még mindig azt hiszi, hogy megta­lálhatja szerencséjét a vízszintes síkon, és innen várja a segítséget, arra számítva, hogy minden jobb lesz, ha kap még egy esélyt. Habár a mágus valóban segíthetne neki, egyelőre nem adhat neki olyat, ami után Ivan még nem vágyakozik, aminek még nincsen tudatában. Ezért azt adja neki, amire Ivan valóban vágyakozik: egy továb­bi esélyt és még egyet, aztán még egyet... habár tudja, hogy mindez reménytelen.

Osokin tapasztalatai megismétlődnek, és az eredmény mindig ugyanaz. Úgy tűnik, hogy a szerencse elérhető közelségben van számára, de mindig elillan. A regény egy fontos szereplője Zinaida. O Ivan életének kedvese, akivel különös kapcsolata van. Az az érzése, hogy ko­rábbról ismeri a lányt. És habár szeretne együtt lenni vele, érzi, hogy ez, racioná­lisan megmagyarázhatatlan okokból, nem lehetséges. Zinaida neve „Zeuszhoz tar­tozót" jelent. Az emberben lévő szellemi elemnek tekinthetjük, mint a halhatatlan női aspektust, amely az emberi szemé­lyiséggel akarja magát összekötni. Habár az embert vonzza ez a nézet, nem képes arra, hogy válaszoljon erre a hívásra. Me­nekül, kifogásokat keres, de ezzel együtt nyugtalanságot, békétlenséget érez. így veszíti el Osokin újra és újra a lányt. Minduntalan visszatér a mágushoz, hogy újból megpróbálja. Persze semmi sem változik, és minden el­érhetetlen álom marad. A megoldás ugyan-

36

Ouspensky (1878 -1947)

is nem található meg azon a szinten, ame­lyiken a probléma fennáll. A körülmények mindig csak a belső valóság lenyomatai. Az ok és okozat világához tartoznak, és amíg az ember felépítése nem változik meg, addig életünk megváltozásával sem számolhatunk. A világosság csak akkor nyújt segítséget, ha az ember valóban megérti, hogy téves feltevésekre alapo­zott próbálkozásai sehová sem vezetnek. Sehová sem vezetnek, amíg az ember fel nem ismeri, hogy mik a határai, és ezzel a megváltás vágyát a különböző szinteken meg nem ismeri. De miféle megváltásról is van itt szó?

Egy bizonyos pillanatban, amikor már sokadszorra találja magát Osokin a mágus előtt, kezdi felfogni, kezd emlékezni... „déjá-vu" érzése van... mintha mindez már megtörtént volna, és újra meg fog történni, ha nem változik meg valami jelentősen. De addig semmi lényeges sem változhat meg, amíg saját magát nem változtatja meg és semlegesíti. Ez a változás csak akkor lehetséges, ha átadja magát a másik, nem ebből a világból való energi­ának, melyet éveken át felhívott, de nem követett és nem a helyes módon alkal­mazott. Most fel kell áldoznia akaratát, saját erőit és képességeit, vagyis oda kell adnia az énjét. Ez az egyetlen út, hogy az erő hathasson benne és általa. Itt az éntől való megszabadulásról, és

nem az én megszabadulásáról van szó. A mágus elmagyarázza Osokinnak, hogy csak azt lehet odaadni, amit tényleg használni tud, és ez csak az lehet, amiért feláldoz valamit. Az embertől hétszeres áldozatot követel­nek meg: mindannak feláldozását, ami őt mint földi embert képezi. Életének hét éve, melyet a mágus kért tőle, ennek az áldozatnak a szimbóluma. Adnunk kell, hogy kaphassunk, mindent odaadni, hogy mindent megkapjunk. Osokin döntés előtt áll, hogy ismét meg­próbálja-e földi erőkkel helyrehozni az életét és elnyerni Zinaidát, vagy meg meri-e termi a következő lépést, hogy átadja magát egy olyan erőnek, amely nem ebből a világból való, de közelebb van hozzá, mint a keze és a lába? „Keressétek először Isten birodalmát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak

3 7

Jósé Roberto Torrent Prats (1904-1990) spanyol festő tájképein meg­próbálta kifejezni az ember egzisztenciális egyedüllétét. Fiatal éveiben impresszionista volt, de végül olyan expresszionista stílust fejlesztett ki, amely jól kifejezi az emberi érzéseket. Egész életében Menorca szigetén élt és dolgozott, ahol egyébként született is.

néktek." Megérti vajon, hogy aki az isteni elvet szolgálja, az saját magának tesz szol­gálatot ezzel? Ezzel a döntéssel minden kereső szembe­sül. Ebben rejlik a misztikus paradoxon beteljesedése: „Aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti azt, aki elveszíti érettem az életét, megtartja azt." Ez a szabadsághoz vezető egyetlen út. Ez pedig a jelenlegi létállapot korlátozottságá­nak belátásából áll, az átváltozás iránti vá­gyakozásból, és hogy odaadjuk magunkat a bennünk lévő másik birodalom erejének. Ez az odaadás konkrétan azt jelenti, hogy

a belső és a külső életünket összhangba hozzuk a másik birodalom alapelveivel. Ezek a szívben, a mikrokozmosz magjában rejlenek, és folyamatosan kezdenek majd belülről kifelé megnyilvánulni. Ez történik, amikor a személyiség mulandó vágyai a lélek ősvágyakozása miatt fakulni kezdenek. A lélek fáradt a sok értelmet­lenség miatt, és olyan életet keres, amely kapcsolatban van az isteni szellemmel, mivel erre rendeltetett. Ha az ember kitart ezen életvitel mellett, akkor valóban az igazi változás útján jár. Teljesíti hivatását, hogy új ember váljon

38 F

A személyiség mulandó kívánságai kezdenek alábbhagyni, amikor a lélek ősvágyakozása ébredezik

belőle, olyan, aki nem forog többé együtt a születés és a halál kerekével, hanem múlhatatlan alapokat épít, együtt azok­kal, akikkel az örökkévalóságban egysé­get alkot.

AZ ÁLDOZAT ÉRTELME (részlet)

„Mi a feltétele annak, hogy valaki megvál­tozhasson?" - hangzik Ivan Osokin kér­dése, és várja, hogy a mágus ismét ezzel az okos, de számára alig érthető válasszal reagál: „Ha te más vagy, akkor minden megváltozik körülötted". De a mágus va­lami olyat mond, amire Osokin egyáltalán nem számít. „Tisztában kell lenned azzal - feleli -, hogy te magad semmit sem vagy képes megváltoztatni, és emiatt segítségre szo­rulsz. Át kell, hogy hasson ez az ismeret, mert ha ma felismered, de holnapra elfelej­ted, akkor azzal nem vagy előrébb. Ebből a felismerésből kell élned!" „Igen, de mit jelent az, hogy ebből a felis­merésből élni? - kérdezi Osokin. És ki tud ebben nekem segíteni?" „Én tudok - mondja a mágus - és 'ebből a felismerésből élni' annyit jelent, hogy vala­mi nagyot kell adnod, nem egyszer, hanem folyamatosan fel kell áldoznod, amíg el nem éred azt, amit akartál." „Ez nagyon kétértelműén hangzik"

- mondja Osokin. „Mit áldozhatnék fel? Hiszen nincs semmim!" „Mindenkinek van valamije, amit feláldoz­hat - felel a mágus -, azokon kívül, akiken nem lehet segíteni. De természetesen nem tudjuk, hogy mit kapunk áldozatunkért cserébe." (...) „Amit mondhatok neked, bizonyára na­gyon különösen hangzik majd - mondja az ember -, mivel te sosem gondolkodtál ezeken a dolgokon. Egyébként önmagában a gondolkodás sem segít. Itt tudni is kell. És hogy megtudd, amit kell, tanulnod kell. És tanulni csak tapasztalatok által tudsz. Ez az, amit nem értesz, és amíg nem érted meg a semmit magát, addig semmit sem tehetsz. Ha én akartam volna sem tudtam volna megtenni azt, hogy mindent odaad­jak neked anélkül, hogy te ne áldoznál fel valamit. Az embernek csak az adható, amit használni tud, és ez nem más, mint amiért áldozatot hozott. Ez az emberi természet törvénye."

„Nincs más módja?" - kérdezi Osokin. „Olyan módra gondolsz, amelynél nem kell áldozatot hoznod? Nem, ilyen mód nincsen. Te egyébként nem érted, mit kérsz. Ok nélkül nincsen hatás, nem igaz? Az áldozatod árán teremted meg az okot. Az eszközök mint olyanok, természetesen nagyon különbözők lehetnek, de csak az áldozat formája, értéke és súlya szerint különböznek. A legtöbb esetben mindent

39

egyszerre kell feláldoznunk, és semmit sem várhatunk cserébe. Létezik egy dervis szólás: Ha négy dologról képes vagy lemondani, eléred a tökéletességet. Hagyd el az életedet sajnálkozás nélkül; És ne várj jutalmat érte a mennyben!" (...) „Röviden még valami az áldozat miként­jéről. Azt mondod, hogy nincsen semmid. Ez nem egészen így van. Van életed. Te­hát az feláldozható. Olyan sokat nem érhet számodra, hiszen azt tervezted, hogy eldo­bod magadtól. (Osokin ugyanis öngyilkos akart lenni - a szerk.) Ezért azt mondom inkább, ajándékozd ne­kem az életedet, és akkor meglátom, mit tehetek veled. Sőt, még kényelmesebbé teszem a helyzetedet. Húsz, sőt, tizenöt év is elég nekem. De ez idő alatt az enyém vagy - követelem, hogy mindig azt tedd, amit mondok, kifogások és sajnálkozás nélkül. Ha te tartod magad ehhez a megál­lapodáshoz, én is így teszek. Ha elérkezik az idő, képes leszel arra, hogy ismere­teidet a saját magad hasznára fordítsd. Nekem épp most van szükségem valakire - persze nem azonnal, tudok várni, ha kell. Tehát már tudod, mit áldozhatsz fel. És most gondolj magadra. Tizenöt év hosszúnak tűnhet számodra, mert még fiatal vagy. De később felismered majd, milyen rövid idő is az, főleg akkor, ha belegondolsz, mit kaphatsz cserébe. Menj hát haza, és gondolkodj szavaimon. Ha mindent értesz, amit mondtam, és ös­szerakod a képet, gyere vissza és mondd meg, hogyan döntöttél.

Valamit még hozzátennék: mint minden ember, te is azt gondolod, hogy sok lehe­tőséged van, hogy ugyanazt megtedd. De meg kell tanulnod még, hogy csak egyet­len egy módja van annak, hogy valamit megtegyünk, a cselekedetnek nincsen kétféle módja. Nem lesz könnyű ezeket megértened. Még sok belső ellentétet kell megismerned magadban. Minden téves elképzelést meg kell semmisíts. Csak ekkor leszel kész valóban a munkára."

P.D. Ouspensky, Ivan Osokin különös élete

40