regi.tankonyvtar.hu · web viewde ott láthatja a korona ábrázolását az új kort idéző...

História 1979-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1979-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A török birodalom felemelkedése ........................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 61. Páncélvonatok a tanácsköztársaság idején ............................................................................. 62. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. ....................................................................................................................................................... 101. Az elsõ szovjet követségi sajtókonferencia Magyarországon .............................................. 102. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 141. A Magyarországi Vörös Segélyrõl ....................................................................................... 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 191. Harminc tonna arany hazakerült .......................................................................................... 192. Képek ................................................................................................................................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 251. A Dózsa-parasztháború új megvilágításban� ........................................................................ 252. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 291. Az aradi vértanúk ................................................................................................................. 292. Képek ................................................................................................................................... 31

8. ....................................................................................................................................................... 341. Korona és koronaeszme ....................................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 37

9. ....................................................................................................................................................... 421. Széljegyzetek Szabó Ervin levélgyûjteményéhez ................................................................ 422. Képek ................................................................................................................................... 43

10. ..................................................................................................................................................... 461. Mi volt a Vkf-2? ................................................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 48

11. ...................................................................................................................................................... 501. „A képen látható orosz együttes – zenészek, énekesek és egy szólótáncosnő – 1924–25-ben Miskolcon, a Széchenyi utcán levő Abbá ................................................................................. 502. Képek ................................................................................................................................... 50

12. ..................................................................................................................................................... 511. Olvasóink közül sokan keresik fel kézirataikkal szerkesztőségünket .................................. 512. Képek ................................................................................................................................... 51

13. ..................................................................................................................................................... 531. Egykorú leírás a kenyérmezei csatáról ................................................................................. 532. Képek ................................................................................................................................... 54

14. ..................................................................................................................................................... 561. Régészprofesszor levelei ...................................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 58

15. ..................................................................................................................................................... 611. A görög antikvitás és a rabszolgaság .................................................................................... 612. Képek ................................................................................................................................... 63

16. ..................................................................................................................................................... 65


História 1979-03

1. Étkezés a kõkorszakban ....................................................................................................... 6517. ..................................................................................................................................................... 67

1. Fõbb magyar méltóságviselõk a középkorban. A herceg és a bán ....................................... 672. Képek ................................................................................................................................... 68

18. ..................................................................................................................................................... 691. Kutatások Afrikában ............................................................................................................. 692. Képek ................................................................................................................................... 70

19. ..................................................................................................................................................... 711. Díszfegyverek a Károlyi-gyûjteménybõl ............................................................................. 712. Képek ................................................................................................................................... 71


1. A török birodalom felemelkedéseHEGYI Klára

A török birodalom felemelkedése

Az a jelentéktelen kis törzs, amelynek leszármazottai három évszázad alatt egy három kontinensre kiterjedő óriásbirodalmat teremtettek, oguz-török eredetű volt, s a népvándorlás 13. századi utórezgéseivel, a mongoloktól hajtva sodródott Turkesztánból Kis-Ázsiába. A terület akkori ura, a Kónjában székelő szeldzsuk szultán szállásul a törzsnek adta Szöjütöt és közvetlen környékét. A kis település a Kis-Ázsiából már csaknem teljesen kiszorult bizánci birodalom határán, Brusszától délkeletre feküdt. Ez az adományozás jól illett a szeldzsukok általános gyakorlatába, akik birodalmuk határaira tőlük függő nomád türkmén törzseket telepítettek, amelyeknek ez a határszolgálat – különösen Bizánc ellenében – kiváló lehetőséget adott a terjeszkedésre.

Az új szöjüti birtokosok éltek is a lehetőséggel: a dinasztiának nevet adó Oszmán sorra foglalja el a kisebb határ menti bizánci erődöket. 1326-ban elesik Brussza. A dinasztiaalapító fia, Orhán már itt rendezi be az első igazi fővárost. Mivel ekkorra a kis-ázsiai szeldzsuk állam kisebb-nagyobb önálló emirátusokra hullott, az oszmán-törökök megkezdik kétfrontos háborújukat. Hol a balkáni államok között, hol a szomszédos emírségekben dúló belviszályokat kihasználva terjeszkednek nyugat és kelet felé. A negyvenes években már a Márvány-tenger teljes keleti hosszában állnak szemben Bizánccal. 1352-ben a Dardanellák nyugati partján megszállják Tzympét, két év múlva a földrengéstől romba dőlt Gallipolit, s ezzel megvetik lábukat az európai oldalon.

Erre az időszakra létrejönnek az oszmán szultánság első intézményei, és állandó hadseregének alapjai. Az új állam önállósága ekkor már külsőségekben is megnyilvánul. Az 1290-es évektől Oszmán nevére mondják a pénteki nagy istentiszteletet. Orbán pedig először veret saját pénzt.

A 14. század második fele a területi terjeszkedésben és az állam szervezésben is a nagyhatalom kiépülésének korszaka. I. Murád (1362–89), aki az Oszmán-házi uralkodók között elsőként nevezi magát szultánnak, megkezdi a balkáni államok módszeres zaklatását. Még 1361 körül elfoglalja Drinápolyt, s Edirne néven a birodalom második fővárosává teszi. Ezzel egy időben Trákia java része is a kezére kerül. Kis-Ázsiából tömegesen telepednek át ide törökök: erről a bázisról, amelynek a Dardanellákon át biztos összeköttetése volt Kis-Ázsiával, indulnak a pusztító hadjáratok nyugat felé.

A Balkán-félszigeten nincs olyan erős hatalom, összefogásra, közös védekezésre hajtó készség, amely szembe tudna szállni a hódítókkal. Bizánc soha nem heverte ki azt a csapást, amelyet a kis-ázsiai szeldzsuk terjeszkedés, majd a város elfoglalásával és a birodalom feldarabolásával végződő, 1204. évi keresztes hadjárat okozott neki. Az 1261-ben helyreállított birodalom már csak árnyéka volt egykori önmagának: területe csaknem felére zsugorodott, tengeri uralma megtört, ipara és kereskedelme az itáliai köztársaságokat gazdagítja, maradék erejét belviszályok és külháborúk emésztik. Amikor a 14. század közepe táján Dusán szerb cár elfoglalja Tesszáliát, Bizánc trónjáért pedig belháború folyik, megérkezik az első császárlány a brusszai hárembe és az első török „segélycsapat” Konstantinápoly falai alá.

Bulgáriában az utolsó jelentősebb cár, a négy évtizedig uralkodó Iván Alekszander is csak átmenetileg tudja megerősíteni a központi hatalmat. Országa 1365-ben, éppen akkor, amikor megkezdődnek a bolgár földek elleni török támadások, három részre szakad. Nem áll jobban Szerbia sem. Dusán cár uralkodása alatt még ez a félsziget legerősebb állama, a cár halála (1355) után azonban fejedelemségekre bomlik.

A részállamok meggyengült kapcsolatára jellemző, hogy a török főerők első nagyobb, Makedónia elleni támadását mindössze két fejedelemség egyesített serege próbálta feltartóztatni, persze sikertelenül. Makedónia új uralkodója, a bolgár cár és a bizánci császár elismerik a szultán hűbéruraságát. 1382-ben elesik Szófia, négy év múlva Nis. Ekkor a már közvetlenül fenyegetett Lázár szerb és Tvitko bosnyák király szövetségre lép: 1387-ben ugyan megverik Murád előrenyomuló hadseregét, de a győzelmet nem tudják kihasználni. Már a következő évben török kézre kerül Északkelet-Bulgária. 1389-ben pedig Rigómezőn elvész a szerb függetlenség.

Szerbia nagyrésze még hetven évig nem kerül török megszállás alá, de fejedelme adóval és segélycsapatokkal kénytelen támogatni a szultán hódító háborúit. I. Bajezid, a „Villám” (1389–1402), elfoglalja a bolgár fővárost, Tirnovót, nikápolyi győzelme után pedig a vidini cárságot. Csapatai délen Albániát s a görög félszigetet pusztítják.


Az oszmán-törökök kis-ázsiai előnyomulása kevesebb fegyverzaj és több békés próbálkozás közepette megy végbe. A szeldzsuk örökségen osztozkodó emirátusok sorában a félnomád oszmán-török államalakulat kezdetben a gyengék közé számított, s még a 14. században sem elég erős ahhoz, hogy pusztán katonai erővel úrrá legyen a többieken. Uralkodói ezért aranyon vásárolnak városokat, házassági kötelékekkel, szövetséges segélynyújtással vagy éppen előnyös békeszerződéssel terjesztik befolyásukat. Különösen Murád szultán alkalmazza eredményesen e módszereket: Kis-Ázsia nyugati fejedelemségei sorra szorosabb-lazább függésbe kerülnek tőle. I. Bajezid viszont már inkább fegyverrel hódít: a század végéig leigázza a Fekete-tenger partvidékét egészen Trapezuntig, legyűri a Közép-Ázsiában fekvő legerősebb emirátus, Karamánia, és nyugat-kis-ázsiai szomszédai ellenállását.

Az oszmán-törökök nyugati és keleti sikerei végre megmozdították a közvetlenül még nem érintett európai uralkodókat, Nagy Lajos magyar király Bulgária egy részének elfoglalásával igyekszik megelőzni a törököket, de az általa létrehozott bolgár bánság (1365–1369) csakhamar összeomlik. Bulgária török bekebelezése már komolyabb lépésre ösztönzött. A Zsigmond király vezette német, francia, velencei, lengyel és johannita lovagcsapatokkal megerősített magyar és havasalföldi sereg 1396. szeptember 25-én Nikápolynál találkozik Bajezid seregeivel s szinte teljesen megsemmisül. A már-már halálra ítélt területek még is félévszázados haladékot kapnak: a mongol Timur Lenk 1402 nyarán Ankara mellett szétveri Bajezid hadseregét. Maga a szultán is fogságba esik, a kis-ázsiai emirátusok visszanyerik önállóságukat, a szultán fiai között egy évtizeden át dúl a trónviszály.

A vereség és a rákövetkező belháború megrendíti az oszmán államot, de későbbi terjeszkedésében megakadályozni már nem tudja. A hajdani kis határbégség már régen nem olyan nomád államalakulat, amelyet bármikor elnyelhet az őt körülvevő, örökösen hullámzó népek tengere. Az új szultánság annyiban még emlékeztet elődeire, hogy önmaga létét és ázsiai típusú társadalmi fejlődését állandó hódításokkal biztosítja, intézményrendszere azonban már szilárd. A 15. század második felében despotikussá váló központi hatalom alapjait a 14. század vetette meg: a föld javarészével a szultán rendelkezett, kialakulóban volt az örökletes földtulajdontól megfosztott, emellett mind nagyobb számban renegát- és szolgaszármazású, ezért az uralkodónak kiszolgáltatott uralkodó osztály. Megszervezték az állandó, zsolddal vagy hűbérbirtokkal fizetett reguláris hadsereget, létrehozták az államapparátus később már csak bővülő, de alapjaiban és működésében keveset változó rendszerét.

A török állam Ankara utáni fennmaradásához az is hozzájárult, hogy sem a sorozatos vereségektől elkábult balkáni országok, sem a Nikápolynál vesztes európai szövetségesek nem tudták kihasználni a birodalom megosztottságát. Azok a kis-ázsiai területek éltek az elszakadás lehetőségével, amelyeknek életében az oszmán-török hódítás nem hozott lényeges változást; a Balkán viszont, ahol az idegen megszállás az addigi fejlődési vonal teljes megszakadásával fenyegetett, elszalasztotta a visszavágás első és egyben utolsó komoly alkalmát. Dermedt mozdulatlanságban várta, hogy a testvérháborúban győztes szultánfi, I. Mehmed személyében újra török ura legyen.

Mehmed szultán uralkodása (1413–1421), s utóda, II. Murád (1421–51) első évei a belső rend helyreállításával telnek, s a hódítók csak lassan nyerik vissza korábbi lendületüket. Murád 1430-ban Tesszalonikit szerzi meg, ugyanebben az évben csapatai többször végigpusztítják a görög félszigetet és Szerbiát, egy évre rá elfoglalják Albánia egy részét. Északon beveszik Galambócot (1427) és Szendrőt (1439), s több ízben betörnek Magyarországra is. Kis-Ázsiában leginkább a karamánok állnak az oszmánok útjában.

A török sikerek újra kihívják a még élő balkáni államok és más európai országok összefogását. 1440-ben Nándorfehérvár sikeres védelme, majd Hunyadi János 1443-as hosszú hadjárata aktivizálja a Balkán törökellenes erőit. A szerbek és fejedelmük, Brankovics György, Hunyadi szövetségében harcolnak, Albániában Szkander bég áll a harc élére. Bár a pápa és az itáliai városok is színre lépnek, Hunyadi következő két vállalkozása vereséggel végződik (Várna, 1444; Rigómező, 1448).

A 15. század második fele a fergeteges török hódítás kora. Az egyik legnagyobb szultán, II. Mehmed, a Hódító (1451–81), nyugalomra szorítja a karamánokat, majd nagy gonddal előkészíti Konstantinápoly ostromát. Ágyúkat öntet, összevonja kis hajóhadát, és lezárja a Boszporuszt. A teljes ostromzár előtt még befut egy tucatnyi hajó vagy kétezer zsoldossal: ennyi segítséget ad Európa a halódó Bizáncnak. A város mintegy 7000 védője magára marad, s kéthavi ellenállás után megadja magát. Nem sokkal élik túl a birodalom maradványai sem: 1456-ban törökké lesz Athén és Közép-Görögország, négy év múlva a Pelopponeszosz, 1461-ben a Fekete-tenger partján elesik Trapezunt.

A Balkán sorsa is megpecsételődik. Hunyadi nándorfehérvári győzelme (1456) és Mátyás határvédelmi rendszere csak Magyarországtól képes távoltartani a törököket: 1459-ben török tartománnyá lesz Szerbia. 1463-


ban Bosznia, 1462-ben Mehmed felégeti Havasalföldet, s élére vazallus vajdát állít. Szkander bég még tartja magát, de a halálát (1467) követő évtizedben Albánia is szomszédai sorsára jut.

Mehmed Kis-Ázsiában is véget vet a karamánok meg-megújuló ellenállásának, az emirátust 1474-ben kebelezi be. Végez azzal a frissen született állammal is, amely Uzun Haszán vezetésével Kis-Ázsia keleti széleit, Kurdisztánt és Irakot egyesítette: e területek megszerzésével az oszmán-törökök Perzsia és a közel-keleti arab országok kapujához érkeznek. A 70-es években még megvetik lábukat a Krím félszigeten, ahol Kaffa megszállásával az évszázadokon át hűséges tatár vazallus állam létrehozásával biztosítják érdekeiket.

Másfél évszázad szakadatlan háborúskodása ért be a 15. század végére. A törökök szilárdan megvetették lábukat azokban az országokban, amelyek a 19–20. századig birodalmuk törzsterületét alkották. Az elsősorban katonai, s ezért valamennyire mindig bizonytalan megszállást felválthatta az öröklétnek szánt, konszolidált polgári berendezkedés.

A törzsterületek végleges bekebelezése, a katonai biztonság és megnyugvás a társadalom és államélet rendjének megszabását is lehetővé tette. Hódító Mehmed, aki magánemberként az európai kultúrához vonzódott, udvarában olasz művészekkel vette körül magát. Rómáról álmodott és az itáliai Otranto rövidéletű elfoglalásával az „igazi” Európa földjére próbált lépni, szultánként vaskézzel szilárdította meg a sokféle – szeldzsuk, perzsa, bizánci, balkáni – hatás alatt is alapjaiban ázsiainak megmaradt török államszervezetet. Elődei a hadiszerencse forgandóságában még nem nélkülözhették néhány arisztokrata család feltörő tagjainak katonai és államvezetői szolgálatait; Mehmed, most az állami földmonopólium teljessé tételével visszavette ezek összbirodalmi méretekben jelentéktelen, de mégiscsak létező magánbirtokait, ezzel párhuzamosan állásaikból is kiszorította, s szolgaszármazású főemberekkel cserélte fel őket. Ezzel teljessé vált a török uralkodó osztály alávetettsége.

Elég egyetlen pillantás a térképre, máris szembetűnik, hogy a török birodalom háborúi nemcsak szárazföldi területek megszerzéséért, hanem tengerek és tengerszorosok, azaz: a világkereskedelem fontos útvonalainak birtoklásáért is folytak. Az Európa és a Távol-Kelet között kiépült tengeri és szárazföldi kereskedelmi utak egy része Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten futott össze, az itteni nagy kikötőkben és szárazföldi lerakatokban cserélték ki áruikat a nemes- és színesfémeket hozó európai, és a selymekkel és fűszereikkel megrakodott keleti kereskedők. A törökök már Kis-Ázsia és Konstantinápoly elfoglalásával, Brussza vásárlóközponttá emelésével ellenőrzésük alá vonták az átmenő forgalom egy részét, a Fekete-tenger bekerítésével pedig északibb útvonalakat szereztek meg.

A tranzit kereskedelem teljes ellenőrzéséhez azonban el kellett foglalni a Közel-Keletet is, Szelim szultán, a Rettenetes (1512–20) 1514-ben szétveri a perzsa sah hadseregét, majd délnek fordul. Először Kis-Ázsia még hiányzó délkeleti szélét foglalja el, azután 1517-ig lerohanja Szíriát és Egyiptomot. Utóda, a Magyarországon győzedelmeskedő I. Szulejmán (1520–66), akit a törökök Törvényalkotónak, Európában Nagynak tisztelnek, többször megtámadja Perzsiát, elfoglalja Mezopotámiát, ellenőrzése alá vonja a Perzsa-öblöt és megszállja a Vörös tenger teljes partvidékét. A török vámhelyeket most már csak azok a hajók kerülhetik el, amelyek Afrika megkerülésével futnak ki az Indiai óceánra.

Az arab világ megszállása hatalmas új erőforrásokat – gabonatermő vidékeket és nagy kereskedelmi központokat – állít a birodalom szolgálatába. A másik két új hadszíntéren, Perzsiában és Magyarországon viszont csökken a hódítás lendülete. Az arab országokkal ellentétben a szultán hadserege mindkét fronton ellenállásba ütközik, amit a megnövekedett távolságokból következő nehézkesebb hadviselés miatt mind nagyobb erőfeszítéssel tud csak leküzdeni.

Ma már felmérhetetlen, hogy rendkívüli hadisikerei közepette Nagy Szulejmán mennyit érzékelt a két hadszíntér fenyegető nehézségeiből. Jogosan érezhette, hogy ő Európa legerősebb uralkodója, s birodalma a katonai sikerek, a gazdasági erő, a törvényes rend, a tudomány és a kultúra területén aranykorba érkezett. De már a 17. századból visszanézve is nyilván való volt, hogy az a csúcs, amelyre a birodalom az ő korában feljutott, nem pusztán a felemelkedés tetőpontja, hanem egyben a hanyatlás kiinduló pontja is.

2. Képek


1. Páncélvonatok a tanácsköztársaság idejénPOÓR István – SÁRHIDAI Gyula

Páncélvonatok a Tanácsköztársaság idején

A közúti közlekedési eszközök 60 évvel ezelőtt még „gyerekcipőben jártak”. A sínpárok viszont már behálózták Európát, sőt némi túlzással az egész világot. A vasút rövid idő alatt megbízható összeköttetést jelentett, gondosan megépített pályákkal, jól működő hírhálózattal, a menetrendszerű közlekedés e nélkülözhetetlen feltételeivel.

A hadsereg vezetői már a háborús készülődés idején kellő jelentőséget tulajdonítottak a vasútvonalaknak. Csakis a vasút biztosíthatta a tömeges személy- és árumozgatást – tehát a csapatok és az utánpótlás szállítását viszonylag gyorsan és nagy távolságra. A vezérkarok a háború kitörése előtt a hadműveleti elgondolások szerint befolyásolták a hálózat fejlesztését. Arra törekedtek, hogy az új vonalak a megfelelő irányokba épüljenek, másrészt, a hadsereg rendelkezzék olyan különleges eszközökkel, melyek háború esetén alkalmasak a saját és a megszállandó területek vasútjainak őrzésére, „biztosítására”.

Vagonok, mozdonyok ágyúval

Így születtek meg a páncélvonatok a századforduló éveiben. Az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének 12 páncélvonatát az első világháborúban a keleti lengyel–orosz, majd a román hadszíntereken alkalmazták.

A vonatok felépítésükben erődre hasonlítottak. Ágyúkkal és géppuskákkal szerelték fel őket, személyzetük létszáma csak a fegyverek működtetéséhez volt szabva. Nem vittek (mai szóhasználattal) deszantot, azaz gyalogos csoportot, amely a vonat körüli területeket megszállja, elfoglalja. Abban az esetben, ha a vonatot gyalogosok támogatására alkalmazták, azok külön a mozgó erőd lövegeinek, géppuskáinak fedezete alatt változtatták helyüket. Mindez természetesen korlátozta a páncélvonatok felhasználási lehetőségeit, de növelte a mozgékonyságukat, mert a szerelvény csak néhány kocsiból állt. A gyorsaságnak különösen harcfelderítési feladatok végrehajtásakor volt jelentősége, amikor a vonat arra késztette az ellenséges csapatokat, hogy tüzükkel elárulják erőik nagyságát és elhelyezkedését.

Az osztrák–magyar közös hadseregben többféle típusú páncélvonatot rendszeresítettek. Például a II. számú vonat képviselte az egyik „könnyű” típust. Mozgékonyságát az 1885-ben forgalomba állított MÁV 377. sorozatszámú, három kapcsolt tengelyű univerzális mellékvonali mozdony biztosította. Itt a három kapcsolt tengely azt jelentette, hogy a gőzhengerek dugattyú rúdjaihoz oldalanként 3–3 nagyméretű kereket kapcsoltak, azaz a vonóerőt összesen 6 kerék szolgáltatta. Az „univerzális” szóval pedig azt jelölték, hogy a mozdonyt vontatási és tolatási feladatokra egyaránt alkalmazták. A páncélvonatok számára szüksége volt, hogy a tolató mozdonyoknál megkövetelt gyors irányváltoztatási tulajdonság, a jó gyorsítókészség párosuljon a vontatási feladatokra szánt mozdonyok nagy végsebességével. Mindezen előnyökkel a 170 LE-s gőzgép éppen hogy elegendő teljesítményt nyújtott a szerelvény manőverezéséhez.

A mozdonyokra a MÁV Északi Főműhelyében szerelték fel a páncélzatot, kellően beburkolva a gépezet és futómű sérülékeny részeit, a kezelőfülke oldalait és tetejét.

A páncélvonat szerelvényének elején egy pőrekocsi, utána az ágyúkkal felszerelt „erődvagon” futott; ezután következett egy páncélburkolatú géppuskás vagon, majd a mozdony, amely mögé ismét egy géppuskás vagon került. A vonat végére egy páncélozott ellátó vagont kapcsoltak.

A páncélvonat elején futó pőrekocsi a biztonságot jelentette. Abban az esetben, ha a síneket aláaknázták, ez váltotta ki a robbanást, és ezzel megmentette az értékesebb szerelvényrészeket a pusztulástól. A mögötte futó ágyúskocsi felépítésében az erődöket (kazamatákat) utánozta. Mellső lőrésébe 66 mm-es űrméretű középsarkas tengerészágyút állítottak, amely jobb és baloldalra mintegy 30–30°-os szögben mozgatható volt.

Az ágyúsvagon két oldalfalára 1–1 lőrést nyitottak, e mögött helyezkedett el a két géppuska. Ezeknek a tüzelési szektora legalább 90°-ot tett ki, hogy nagy területet tudjanak „lefogni”. Az ágyúskocsi mellső része áramvonalas kialakítású, és oldallövegekkel is rendelkezett. Ebben az esetben nem a nagyobb sebesség érdekében, hanem a védettség fokozása céljából gömbölyítették le a felületeket. A kellően megdöntött lemezekről ugyanis a lövedékek nagy része lepattan, anélkül, hogy sérülést okozna.


A géppuskával felszerelt vagonok alakja nem sokban különbözött a korabeli személykocsikétól. Talán a tető félköríves kialakítása a legfeltűnőbb, amely ugyancsak a felület viszonylagos sebezhetőségét csökkentette. Az oldalfalakon kiképzett lőrésekbe 4–5 db. Schwarzlose típusú géppuskát építettek, ezek tűzgyorsasága, hatásossága még a tömegesen rohamozó gyalogságot is képes volt megállítani.

Az ellátóvagon a szerelvény hadtápját képezte, ebben helyezték el az élelmet, a konyhát, a tartalékanyagokat a fegyverekhez és a vasúti pálya javításához.

Az egyes kocsik személyzete az összeköttetést telefonokon és szócsöveken keresztül tartotta. A páncélvonat parancsnoka a fegyverek tüzét rendszerint a parancsnoki figyelőállásból irányította, mivel a vonatot innen utasításokkal vezérelhette.

A páncélvonatokat 4–15 mm vastagságú páncéllemezekkel burkolták. Az egyes darabokat szegecseléssel erősítették össze. A korabeli technológia egyrészt a páncélozott hadihajók építésének tapasztalatait, másrészt a gőzkazánok gyártási eljárásait utánozta. A szegecselés veszélyt is jelentett, ugyanis találat esetén a szegecsek leszakadt fejei kartácsként röpködtek a belső térben.

A Vörös Hadsereg harcaiban

A világháborúban készített páncélvonatok felhasználása a Tanácsköztársaság védelmi harcai idején komoly akadályokba ütközött. Az új számozás szerint a vonatok arab 1-től 12-ig terjedő számot kaptak, ebben a 9. és 12. számú átépített, rögtönzött típus volt. A páncélvonatok nagy része különböző sérülések miatt javításban állt. A Vörös Hadseregnek igen nagy szüksége lett volna ezekre a szerelvényekre, de rendbehozataluk, a békebeli anyagok híján és bonyolult szerkezetük miatt hosszú időt igényelt. Átmeneti megoldásként a javítások helyett a fellelhető anyagokból egyszerűbb szerkezetű, új páncélvonatokat rögtönöztek. A MÁV főműhelyeiben és nehézipari üzemekben, így a Salgótarjáni Acélárugyárban előzetes tervek nélkül készítették el a 9. és 12. számú páncélvonatokat, nagyrészt kazánlemezekből. Ezeket a szerelvényeket a MÁV 1910-ben forgalomba állított 376. sorozatszámú, 300 LE-s teljesítményű mozdonya vontatta. (Igaz ugyan, hogy a vontatás kifejezés nem pontos, mert a mozdony, ahogyan már említettük, a szerelvény közepén helyezkedett el.) A rögtönzött vonatok 3 magas, egy félmagas oldalfalú és egy (elölfutó) pőrekocsiból álltak, maximális sebességük mintegy 50 km/h volt. Külső formájukat tekintve nem hasonlítottak a közös hadsereg páncélvonataihoz, esetlenségük, szögletességük inkább nagyméretű víztartályokra emlékeztetett.

A páncélvonatok géppuskás és ágyús kocsijait tehervagonokból állították össze, azok rakfelületére helyezték el a szögletes dobozokat. Fegyverzetük provizórikusan felszerelt 8 cm-es tábori lövegből és néhány géppuskából állt. A repülőgépek elleni védekezés érdekében légvédelmi géppuskát is felszereltek a félmagas oldalfalú nyitott vagonra.

Bár a rögtönzött páncélvonatok „harcértéke” nem közelítette meg a világháborúban építettekét, alkalmazásuk mégis eredményesnek mondható. Nemcsak harcbiztosítási feladatokra, hanem a területek elfoglalására is felhasználták a szerelvényeket, a néhány fős személyzet bátran előretört, és fegyvereik tüzével mindaddig lefogták az ellenséget, ameddig a gyalogos, vagy lovas csapatok utolérték őket.

A Vörös Hadsereg parancsnoksága a páncélvonatokat úgynevezett hadseregközvetlen-erőnek tekintette és esetenként a legveszélyesebb irányokba 1–1 hadműveletre rendelte alá azokat a harcoló hadosztályoknak. 1919 áprilisában már négy páncélvonat volt üzemképes, hatot pedig Budapesten javítottak.

Bevetették ezeket a vonatokat a sűrű és jó vasúthálózatú északon és keleten, s a csehszlovák és román hadszíntéren. 1919. április 16-án a román előnyomuláskor a csucsai szorosban a 4. számú, a Fehér Körös völgyében a 8. számú vonat harcolt. Ez utóbbi mozdonya telitalálatot kapott Halmágy-csúcsnál, de vissza tudott térni saját területére. Budapesten állt karhatalmi szolgálatban 1919. május 31-ig az 1. számú, amelyet ezután a frontra küldtek. 1919. május 20-án a Miskolc elleni támadáshoz az I. hadosztálynak már alárendelték a rögtönzött 12. számú vonatot, amely végig ebben a térségben harcolt. Salgótarjánnál a 8. számú, Ongánál a 4. számú harcolt a cseh csapatok ellen az északi hadjárat során. A tiszai átkelés során, 1919. július 20-án a 80. dandárnak szintén alárendeltek egy páncélvonatot. Később, 1922 után a Horthy-hadsereg 7 vonatot rejtve tárolt, majd 1930 körül 4 szerelvényt helyreállított.

2. Képek


1. Az elsõ szovjet követségi sajtókonferencia MagyarországonPÉTER János

Az első szovjet követségi sajtókonferencia Magyarországon

Budapesten, a Duna-parti Bristol Szállóban 1934. április 11-én, szerdán délután 5 órakor kezdődött az első magyarországi szovjet követségi sajtókonferencia. A Szovjetunió első budapesti követe, Alekszandr Petrovszkij tartotta, aki két nappal korábban, április 9-én, hétfőn déli fél egy órakor adta át megbízólevelét Horthy Miklós kormányzónak a Budai Várban.

Mi a magyarázata annak, hogy a budapesti politikai széljárások ellenére diplomáciai kapcsolat létesült Budapest és Moszkva között? A válasz annál világosabb, minél többet ismerünk meg a titkos iratokból, amelyek budapesti, moszkvai, berlini, ankarai, római, párizsi diplomáciai érintkezésekről szólnak a magyar–szovjet kapcsolatok vonatkozásában. Meglepő, hogy bármelyik év bármelyik időszakából kerülnek felszínre egykori titkos feljegyzések, mindig mutatkozik jele annak, hogy a Szovjetunió a Magyarországi Tanácsköztársaság leverését követő években az ellenforradalmi, antikommunista és szovjetellenes jellegével dicsekvő magyar kormányokkal is szinte megszakítás nélkül törekedett a diplomáciai kapcsolatok „helyreállítására”. Mindig „helyreállításról” volt szó‚ mert a szovjet kormány következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy Magyarország már az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békével elismerte a Szovjetuniót.

1930. DECEMBER 9-ÉN Németország moszkvai nagykövete két levelet is intézett a Külügyminisztérium két vezetőjéhez: az egyiket a külügyi államtitkárnak, a másikat a politikai osztály vezetőjének írta. Mind a kettőben arról számolt be, hogy egyfelől Litvinovval, a külügyi népbiztossal, másfelől a Népbiztosság politikai osztálya vezetőjével folytatott beszélgetésben nagy érdeklődést tapasztalt Magyarország iránt.

Két héttel később december 23-án a moszkvai német követ ismét beszélget a témáról Litvinovval. Most annyira sürgősnek tűnik neki az ügy, hogy táviratban küldi a jelentését. Azt közli, hogy Moszkvából Ankara útján is történt puhatolózás Budapest felé. Litvinov szerint megegyezés esetén nem kellene Budapesten szovjet követséget felállítani, elég lenne a bécsi szovjet követet akkreditálni Budapestre, aki évente néhányszor Budapestre látogatna.

1930. december 23-án 23 óra 5 perckor feladott és Berlinben december 24-én 6 óra 10 perckor megfejtett rejtjel táviratát ezzel fejezi be a moszkvai német nagykövet: „Litvinov, aki élénk érdeklődést mutatott a magyar kérdés iránt, tájékoztatást kért arról, hogy Berlinben Bethlen látogatása alkalmával volt-e szó Oroszországról. Megismételtem, hogy az eddig kapott általános tájékoztatás szerint erről nem volt szó. Távirati eligazítást kérek.”

1931. JANUÁR 17-ÉN Kánya Kálmán berlini magyar követ látogatást tett a Külügyminisztériumban, tulajdonképpen azután, hogy a politikai főosztályvezető jelezte neki egy társasági össze jövetelen: érdekes hírei vannak Moszkvából.

Kánya fogékony volt a jelzésre. Az idős diplomata az Osztrák–Magyar Monarchia idején (Mexikóban volt követ az első világháború kitörésekor) szerzett viszonylag sok nemzetközi tapasztalat hatása alatt mentes volt a Horthy-időszak kormányainak provinciális világszemléletétől és a legelsők között volt, akik a Szovjetunióval rendezni szerették volna Magyarország kapcsolatait. Már 1922-ben tárgyalt a Szovjetunióval. Gróf Bánffy Miklós – az erdélyi Kisbán írói név viselője – képviselte Magyarországot 1922-ben a genuai Európa-konferencián külügyminiszteri minőségben. Ott szovjet kezdeményezésre Kemál Atatürk közbenjárására egy török szőnyegkereskedő villájában találkozott 1922. május 2-án titokban Csicserin szovjet külügyi népbiztossal. Bánffy olyan ajánlatokat kapott a magyar–szovjet viszony rendezésére és Magyarország nemzetközi státusának javítására vonatkozóan, hogy két hónappal később Kánya Kálmán, a külügyminiszter helyettese jelentkezett Csicserinnél a genuai beszélgetés folytatására. Meg is történt a találkozó már júliusban Berlinben, a Bach-panzióban. Ezt követő meg-megújuló tárgyalások után 1924. szeptember 5-én Kánya Kálmán írta alá az első magyar–szovjet megállapodást a diplomáciai kapcsolatok felújításáról Berlinben. Ez akkor sok nemzetközi és hazai körülmény miatt nem lépett életbe. Kányával 1931 januárjában a német külügyminisztériumban a következőket közölték: „Az oroszok élénk érdeklődést mutatnak a Magyarországgal való kapcsolatok felvétele iránt.” Ezzel a bevezetővel részletes tájékoztatást adtak neki a moszkvai értesülésekről. Kérték a magyar kormány véleményét.


Kánya Kálmán február 5-én jelent meg ismét a berlini külügyminisztériumban a magyar kormány válaszával. Ennek lényege, hogy a magyar kormány tárgyalásokat folytat a román és jugoszláv kormányokkal. Ezeket a tárgyalásokat megzavarná a magyar–szovjet érintkezés híre.

Kánya kormánya nevében megköszönte az érdekes közléseket és a német kormány készségét, hogy szolgálatait a magyar kormány rendelkezésére bocsássa. „Fenntartják maguknak a lehetőséget, hogy a kérdésre adott órában visszatérjenek.”

Időközben a moszkvai német nagykövet már tájékoztatta Litvinovot arról, hogy a magyar kormány belpolitikai nehézségek miatt egyelőre nem tartja alkalmasnak az időt az érintkezés felvételére. Litvinov válaszáról így jelentett a német nagykövet: „a belpolitikai nehézségek nem esnének oly súlyosan a latba, ha a szándék komoly lenne.”

1933. DECEMBER KÖZEPÉN a szándéknak ez a komoly pillanata érkezett el. Ekkor már (1933. február 4. óta) Kánya Kálmán volt a külügyminiszter. Kánya Kálmán december 22-én a következő szövegű rejtjeles táviratot küldte a római magyar követség ügyvivőjének: „Szíveskedjék az olasz külügyminiszterrel közölni, hogy sikerült azon belpolitikai akadályokat elhárítani, amelyek annak idején berlini tárgyalásainkat a szovjetekkel megakadályozták, és ennél fogva hajlandók vagyunk azokat haladéktalanul ismét felvenni. Kérjük, hogy ezen készségünket az olasz kormány az ottani szovjet nagykövet tudomására hozza azzal, hogy a tárgyalások lefolytatásával Jungerth újonnan kinevezett ankarai követünket bíztam meg, aki az anyagot a legjobban ismeri és éveken át volt kapcsolatban szovjet diplomatákkal. A tárgyalások helyét és idejét illetőleg alkalmazkodunk az oroszok kívánalmaihoz, bár legjobban szeretnénk Rómában tárgyalni.”

A SZOVJET VÁLASZT az olaszok közvetítésével kapta meg a római magyar ügyvivő és ezzel a szöveggel továbbította 1934. január 12-én Budapestre: „Az Orosz kormány örömmel felveszi velünk a tárgyalásokat elismerés tárgyában.”

Ez a távirat 12-én de. 11. órakor érkezett Budapestre s még ugyanazon a napon du. 3 órakor a következő rejtjelezett szövegű távirat ment Budapestről Ankarába Jungerth követnek: „Szíveskedjék a távirat vétele után azonnal Budapestre utazni. Innen az instrukciók átvétele után Rómába utazik. Utazás célja feltétlenül titokban tartandó. Munkatársai, valamint hivatalos körök előtt Budapestre utazásának indoklásául Balkán-helyzetről személyes jelentéstétel szerepeljen.” A távirat azzal a jelzéssel ment, hogy a követnek személyesen kell megfejtenie. Még a rejtjelező sem ismerhette meg tehát a távirat szövegét.

A fordulat előzményei: Litvinov Mussolinival 1933. szeptemberében az olasz–szovjet barátsági szerződés aláírása idején beszélt Magyarországról. Ankarában is folyt ilyen érintkezés: 1933. október 17–25-e között Kánya Kálmán Gömbös Gyula miniszterelnököt kísérte Törökországba. Ott a szovjet ügyvivővel találkozott. Feltűnő volt ezután, hogy a szovjet ügyvivő Gömböst elutazásakor kikísérte a pályaudvarra. A magyar lapok ezt a hírt egyenesen így hozták: a búcsúztatásnál jelen volt a Szovjetunió nagykövete. Október 29-én Pekár Gyula, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke parlamenti delegáció élén jelen volt Ankarában a Török Köztársaság kikiáltásának tizedik évfordulóján. Itt Vorosilov szovjet hadügyi népbiztossal találkozott, Berlinben pedig Hitler hatalomra jutása, 1933. január 30-a után folytatódtak a weimari német kormány által kezdeményezett közbenjárási kísérletek a magyar–szovjet kapcsolatok rendezésére. Mindezek mellett a budapesti döntésben fontos szerepet kapott a hír: a kisantant-országok készülnek felvenni a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.

Így indultak meg a tárgyalások 1934. január közepén Rómában s február 4- én meg is történt a megállapodás aláírása.

Magyarország és a Szovjetunió felújította tehát diplomáciai kapcsolatait 1934. február 4-i hatállyal.

AZ ELSŐ SZOVJET KÖVETET Bécsből akkreditálták Budapestre, aki 1934. április 9-én adta át megbízólevelét Horthy Miklósnak.

A „Magyarország” című esti napilap leírja, hogy fél egyre várták a követet a Dísz-térre, de már órákkal korábban sok érdeklődő gyülekezett. Köztük Hetényi főkapitány-helyettes vezetésével sok detektív. Alekszandr Petrovszkij követ Szeinin követségi titkárral a Bristol Szállóból indult a Várba. Az Est fényképet is közölt a követ indulásáról. Másnap – kedden – a követ Gömbös miniszterelnöknél tett látogatást.

SAJTOKONFERENCIÁRA a Külügyminisztérium sajtóosztálya útján 11-én, szerdán délután öt órára hívták meg a sajtó képviselőit a Bristol Szállóba. Jelen volt a sajtóosztály képviselője is. A TASZSZ bécsi irodájának


vezetője, Cserniák szerkesztő nyitotta meg a konferenciát és kifejezte azt a reményét, hogy a következő időben a két ország sajtójának munkatársai kollegiális módon támogatják egymást és ezzel hozzájárulnak a két ország népeinek kölcsönös jobb megértéséhez. Cserniák után a követ szólalt fel. Tudósításában a Pester Lloyd című budapesti német nyelvű napilap, a kormány „félhivatalosa” így jellemezte a követ szereplését: „A követ gyakorlott társalgó és ért ahhoz, hogy miként kell érdekes közlésekkel lebilincselni az újságíró hallgatóságot.”

Derűt keltve beszélt a követ arról is, hogy a budapesti lapokból szerzett értesülése szerint ő szombaton este valamelyik budapesti éjjeli mulatóban szórakozott. Nem lenne ugyan ebben semmi kivetnivaló, de sajnos nem igaz, mert 39 fokos lázzal a szállodai szobájában feküdt.

A legtöbb kérdés az első világháború utáni békeszerződések revíziójára vonatkozott. A mai olvasónak bele kell magát képzelnie a szovjet követ helyzetébe, és emlékezetébe kell idéznie, hogy abban az időben ez milyen izzón parázsló kérdés volt egész Európában. A követ így válaszolt: „Oroszország álláspontját a békeszerződések revíziója tekintetében Litvinov külügyi népbiztos így foglalta össze: Bennünket a békeszerződések revíziója természetesen nem érint, mert mi sem formálisan, sem morálisan a szerződéskötésekben nem vettünk részt és azokat soha el nem ismertük. Sohasem titkoltuk együttérzésünket ama népek iránt, amelyeket ezek a szerződések igazságtalanul sújtanak. Ebből következik, hogy mi nem ellenezzük ezeknek a szerződéseknek a revízióját, de csak akkor, ha ez a revízió békés úton és szabad akaratból eredő egyetértésben történik és ha a jelenlegi igazságtalanságok kiküszöbölése nem vezet más, esetleg még nagyobb igazságtalanságokhoz.

Közvetlen megfigyelések alapján Litvinov szavaihoz a következőket tudom hozzáfűzni: a Szovjetunió vezető államférfiainak a megnyilatkozásai világossá teszik azt a felfogásunkat, hogy Európa ma nagyon veszélyes állapotban van és az ellentétek ma talán élesebbek, mint amilyenek 1914 nyarán voltak. Az oroszországi általános vélemény szerint a jelenlegi határok erőszakos megváltoztatása elkerülhetetlenül mindenkinek mindenki ellen folyó háborújához vezetne. A Szovjetunió azonban állandóan és mindig mindenféle háborúval szemben áll. Mi a békeszerződések békés revízióját akarjuk. A Szovjetuniónak nemcsak Európa belső kérdéseiben ilyen békések a szándékai, hanem a Távol-Keleten is. Ezt bebizonyította a távol-keleti válság folyamán Japán vonatkozásában is.”

A magyar–szovjet kapcsolatokat érintő kérdésekre válaszolva a követ azt mondta, hogy az árucsere-lehetőségek beható tanulmányozása hamarosan elvezet a kétoldalú gazdasági kapcsolatok megélénküléséhez és elmélyedéséhez.

PARLAMENTI VISSZHANGJA is lett a követi konferenciának. Meginterpellálták a külügyminisztert: „A szovjet követ megsértette a nemzetközi jogot és támadta Magyarország rendjét. Mi erről a kormány véleménye?”

Ez az interpelláció annak a napnak az estéjén volt, amikor a követ a sajtókonferenciát tartotta. Kánya Kálmán egy hónappal később válaszolt: „Sem a szovjet sajtóiroda képviselőjének, sem a szovjet követnek a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetései nem lépték túl azt a határt, amely hasonló esetekben a nemzetközi diplomáciai gyakorlat szerint bármely követség részére nyitva áll a célból, hogy a vendéglátó ország sajtójának felvilágosításokat adjon.”

A budapesti diplomáciai eseményeket a moszkvaiak magyarázzák. A budapesti eseményekkel párhuzamosan folytak le ugyanis a moszkvai események a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok rendezése során. Jungerth-Arnóthy Mihályt, Magyarország első moszkvai követét Mihail Ivanovics Kalinyin, a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának az elnöke (az új alkotmány bevezetése, 1938 után a Legfelső Tanács Elnökségének az elnöke) fogadta megbízólevele átvétele céljából. Beszédében Kalinyin ezeket mondta a magyar követnek: „A Szovjetunió és Magyarország között nincsenek érdekellentétek. Sőt, sokban közösek érdekeink s indokolt lenne, hogy közös fronton legyünk a jelenlegi világhelyzetben.”

A moszkvai magyar követ így jelentett Litvinovval történt beszélgetéseiről: ,,A Szovjetunió gátat kíván vetni Németország Duna-völgyi terjeszkedésének és amennyire csak lehet, távol szeretné tartani Magyarországot Németországtól.” Litvinov egy alkalommal üzent is a magyar külügyminiszternek: „Magyarországnak a szomszédaival rendeznie kellene viszonyát. A Szovjetunió ebben tudna segíteni.” Egy másik alkalommal ezt mondta: ,,Magyarországnak szomszédai mellett Angliára, Franciaországra és a Szovjetunióra kellene irányítania kapcsolatait az eddigieknél nagyobb mértékben.”

Minél több irat szabadul fel a titkos irattárakból a magyar–szovjet kapcsolatokról, annál árnyaltabb és pontosabb képet kapunk arról, hogy milyen válaszutakon dőlt el Magyarország sorsa a két világháború között és a második világháború alatt. Ezekből az iratokból az is kiviláglik, hogy a Szovjetunió kormánya már azokban az években


is sokkal nagyobb hatást gyakorolt a nemzetközi események alakulására, mint amennyit eddigi ismereteink alapján elképzeltünk.

2. Képek


1. A Magyarországi Vörös SegélyrõlBORSÁNYI György

A Magyarországi Vörös Segélyről

„Még 1919-ben, amikor Szeged városa francia megszállás alatt volt, egész sor magyar elvtársat letartóztattak, elítéltek és elszállítottak Franciaországba és a francia gyarmatokra. Egyik elvtársunk, Kovács Péter, néhány hónappal ezelőtt Cayenne-ben meghalt. A MOPR francia szekciója és különösen Marty elvtárs kampányt akar kezdeni, valamennyi, még francia börtönökben vagy gyarmati száműzetésben levő magyar elvtárs kiszabadításáért és a Szovjetunióba való kijuttatásáért. Ehhez azonban tudnunk kell a magyar elvtársak nevét és tartózkodási helyét. Kérjük, intézzétek el a legsürgősebben ezt az ügyet, mivel ezek az elvtársak a száműzetésben szörnyű sorsban vannak…”

Az idézet egy 1925. november 13-án kelt levélből való, amelyet a Nemzetközi Vörös Segély Végrehajtó Bizottsága intézett a Magyarországi Vörös Segélyhez. A levél nyomán több tucat ember kezdett aprólékos munkába. Követték a szálakat, amelyek Szegedről először Szófiába, utána Szalonikibe, majd Marseille-be vezettek. Néhány hónap múlva már tudták, hogy a francia-guayanai fegyenctelepen két magyar – Bodor és Fátyol nevezetűek – raboskodik, egy Szibort nevű pedig a Korall-tenger szigetén, Új-Kaledóniában. Ezután akcióba lépett a franciaországi Vörös Segély. Cikkek jelentek meg a sajtóban, ügyvédi beadványok érkeztek az igazságügy-minisztériumba, interpelláció hangzott el a parlamentben. Végül sikerült elérni, hogy rövidesen mindhárman kiszabaduljanak reménytelen helyzetükből.

A fenti esetben nincs semmi rendkívüli: a Vörös Segély „hétköznapjait” érzékelteti csupán. A fehérterror áldozatainak segítése a két világháború között humánumot, áldozatkészséget, találékonyságot és nemzetközi összefogást követelt. Az egyes ember segítőkészsége nem volt elegendő: a szervezett üldözéssel szervezett védelmet kellett szembeállítani. Ennek a felismerésnek jegyében jött létre 1922-ben a Nemzetközi Vörös Segély.

A fehérterror áldozataiért

A Tanácsköztársaság leverését követő fehérterror Magyarországon már 1919 őszén szükségessé tette olyan szervezet létrehozását, amely az áldozatok védelmével foglalkozik. Ennek a munkának szervezeti kerete 1919 őszétől a Szociáldemokrata Párt Jogvédő Irodája volt.

A börtönök és internáló táborok foglyai között nagy számban voltak szociáldemokraták is; pártjuk nem zárkózhatott el tagjai segítésétől, és erre – legalitás folytán – volt is némi lehetőség. A húszas évek elején a politikai foglyok segítésében egység jött létre a kommunisták és a szociáldemokraták között. 1922-ben Bécsben megalakult a Magyar Bebörtönzöttek és Internáltak Segítő Bizottsága, amelyben a kommunista Gábor Andor, Landler Jenő, Seiden Ármin és Székely Béla mellett aktív tevékenységet fejtett ki a szociáldemokrata Böhm Vilmos, Buchinger Manó és Garbai Sándor. A bizottság munkája eredményeként Magyarországon is alakult egy hasonló nevű szervezet, amely az akkor már erős parlamenti képviselettel rendelkező – SZDP égisze alatt működött. A politikai foglyok segélyezésében nagy szerepet játszott a baloldali szociáldemokrata ügyvéd, dr. Hébelt Ede egyetemi magántanár, aki 1922–26 között nemzetgyűlési képviselő is volt.

Az első nagy jelentőségű akció a szovjet–magyar fogolycsere-egyezmény megvalósításában való közreműködés volt. A szovjet és a magyar kormány három alkalommal kötött ilyen jellegű szerződést: 1920. május 29-én Koppenhágában, 1921. július 28-án Rigában és 1924. szeptember 23-án Berlinben. Míg a koppenhágai elsősorban a két ország területén rekedt hadifoglyokra vonatkozott, a rigai a Tanácsköztársaság alatti cselekményekért elítélteket, a berlini pedig a KMP újjászervezési kísérletei miatt bebörtönzötteket szabadította ki.

A horthysta hatóságok nem voltak hajlandók pontos adatokat szolgáltatni a politikai elítéltekről, nem mondták meg, ki, melyik börtönben vagy internálótáborban van. A névsorok összeállítása és a foglyok felkutatása a magyarországi segítőkre várt. A szovjet kormány és a magyar kommunisták összehangolt erőfeszítései eredményeként összesen 402 politikai fogoly került – családostól – a Szovjetunióba. Köztük a magyar munkás mozgalom olyan ismert alakjai, mint Ágoston Péter, Biermann István, Bogár Ignác, Bokányi Dezső, Boross F. László, Czóbel Ernő, Jancsik Ferenc, Kelen József, Magyar Lajos, Matejka János, Rabinovics József, Szabados Sándor, Vántus Károly.

Legalitás, illegalitás


Az idő múlásával változtak a feladatok s ez megkövetelte a szervezeti keretek változását is. Az 1919 őszétől folyó tevékenység 1923 novemberében öltött hivatalos formát: ekkor alakult meg Bécsben a Magyarországi Vörös Segély, mint a Nemzetközi Vörös Segély szekciója. Első elnöke Seiden Ármin volt. Seiden Kassán született; 1904 óta vett részt a kassai munkásmozgalomban. 1909-től Budapesten folytatta munkásmozgalmi tevékenységét. A Tanácsköztársaság alatt a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt. A bukás után Kassára ment és részt vett a Csehszlovák Kommunista Párt megalakításában. A csehszlovák hatóságok üldözése elől menekült Bécsbe, ahol bekapcsolódott a magyar pártmunkába.

A VS-tevékenység félig-meddig karitatív, jótékony jellege lehetővé tette, hogy a szervezet a párt előiskolájává váljék. Ha valakire rábizonyították ezt a tevékenységet, elég nehéz volt miatta jogerős ítéletet hozni. Ez természetesen nem zárta ki a meghurcoltatást, esetenként a rendőrségen elszenvedett súlyos bántalmazásokat. 1925-ben Hámán Katót, 1930-ben Martos Flórát, 1934-ben Erdős Lászlót tartóztatták le a vezetők közül.

A „vées” csakhamar fogalommá vált a magyar munkásmozgalomban. A József Attilától megfogalmazott jelszó: „Testvér, segítsd a lebukottakat!” a morális parancs rangjára emelkedett. Az öntudatos munkás – néha olyan is, aki nem értett egyet a kommunista párt politikájával – kötelességének érezte, hogy valamivel enyhítse azok szenvedését, akiket „megőrjít a patkánypuha éj”. A legális munkásmozgalom különböző fórumain – kultúrrendezvényeken, szakszervezeti összejöveteleken – nem lepődtek meg, ha valaki körbejárta az egybegyűlteket és gyűjtést rendezett a börtönben lévők javára.

Pénzsegély, védőügyvéd, élelmiszercsomagok

A foglyok segélyezéséhez ugyanis elsősorban pénzre volt szükség. A Magyarországi Vörös Segély pénzalapja három forrásból táplálkozott: a hazai gyűjtésből, a világ különböző országaiban élő magyar emigráció segítségéből és a Nemzetközi Vörös Segélytől érkező rendszeres támogatásból. Nehéz megmondani pontosan, melyik pénzforrás volt a jelentősebb, mivel a befolyt összegek nagysága havonként változott. Inkább csak a szervezet hatékonyságának érzékeltetése végett idézzük fel egy 1924 végén kelt jelentés adatait. Eszerint akkor 290 fogoly, 198 házastárs, 220 gyermek, 18 özvegy és 34 árva részesült összesen 2612 dollár értékű segélyben. Ebből 1000 dollár származott a Nemzetközi Vörös Segélytől, a többi a hazai és külföldi gyűjtésből.

Az emigrációs források között az első három helyen (váltakozva) a Szovjetunióban, Franciaországban és az USA-ban élő magyarok szerepelnek. Érkeztek adományok a világ egyéb tájain letelepedett magyaroktól is. (Részlet egy 1934-ben íródott levélből: „Tudatom, hogy vagyunk itt páran, kik részt kívánunk venni a magyar bebörtönzöttek támogatásában. Bár nagyon kevéssel lehetünk segítségükre, mert magunk is nélkülözések közt élünk. Ha lehet, szíveskedjenek küldeni VS-bélyegeket és azokról időnként elszámolnánk Önöknek. E levélben küldünk 1 dollárt. Munkatársi üdvözlettel: Jose Szarka, Isla de Pinos, Cuba.”) A magyarországi adakozók között – a munkások mellett – akadtak jól kereső értelmiségiek is. A segítés egyik sajátos formája volt a mozgalommal együttérző orvosok akciója, akik ingyen gyógyították a rendszerint megrendült egészséggel szabaduló foglyokat, illetve a börtönben levők hozzátartozóit.

Az MVS-ben végzett munka nagy felelősséget, körültekintést, élettapasztalatot követelt. Élelmet, pénzt, meleg ruhát, könyvet, gyógyszert kellett bejuttatni a börtönökbe. Segíteni kellett a kereső nélkül maradt családot (természetesen differenciáltan, a fogoly és családja anyagi helyzetétől függően.) Nagy jelentősége volt a védőügyvédek kiválasztásának. (Idézet egy jelentésből: „Egy befolyásos ügyvéd segítségével sikerült szabadlábra helyeztetnünk Pécsett azokat az elvtársakat, akik a katonai bíróságon ültek. Az ügyvéd 700 dollárt kért a közbenjárásért. A bányászok gyűjtést indítottak, ami 400 dollárt eredményezett…”)

Aki VS-munkán dolgozott, annak figyelemmel kellett lennie minden apróságra. Pl. ügyelni kellett arra, hogy a börtönbe érkező csomagokat ne csomagolják egyformán, a címzés és a feladó kezeírása minden csomagon különböző legyen, tartalmuk pedig kalóriagazdag élelmiszerekből álljon.

A segélyezésnél nem lehetett különbséget tenni a fogoly pártállása szerint. Bár a Horthy-rendszer börtöneiben a rendszer egész ideje alatt a „politikai fogoly” kategóriája összecsengett a „kommunista” fogalmával, a valóságban a foglyoknak csak egy része volt kommunista érzelmű és ezeknek sem mindegyike volt tagja az illegális kommunista pártnak. Eleinte nagy, később csökkenő számban szociáldemokraták is ültek börtönben; akadtak anarchisták is, és jelentős volt az egyéb politikai ügyek miatt (pl. kormányzósértés) elítéltek száma. A segélyezés rájuk is kiterjedt.

A kommunista mozgalomban a húszas évek második felétől felerősödő szektás tendenciák ellenére ezen a területen soha nem szakadtak meg a kapcsolatok a kommunisták és a szociáldemokraták között. Nem véletlen, hogy itt jelentkeztek legkorábban a népfrontjellegű kezdeményezések.


A Magyarországi Vörös Segély tevékenységét – miként az egész nemzetközi kommunista mozgalomét – a nemzetközi szolidaritás jellemezte. Ha a világ bármely pontján életveszély fenyegetett olyan embereket, akik a haladás oldalán állottak, mozgásba lendült az NVS egész gépezete és a magyarok – bármilyen szerények is voltak lehetőségeik – csatlakoztak a nemzetközi akciókhoz. Többek között hallatták szavukat a Dimitrov-per idején, támogatták a Hitler hatalomra jutása után Németországból Magyarországra jött menekülteket.

A magyar forradalmi munkásmozgalom vezetőiért számos esetben kezdeményezett nemzetközi mozgalmat az NVS. 1925-ben Rákosi Mátyás és társai álltak a statáriális bíróság előtt; a nemzetközi tiltakozásnak sikerült elérni, hogy ügyük rendes bíróság elé kerüljön. Ugyanez ismétlődött meg 1927-ben a Szántó Zoltán és társai ügyében folytatott per idején. 1928 áprilisában a Bécsben elfogott Kun Béla kiszabadulásáért bontakozott ki nemzetközi kampány.

1932 júliusában Károlyi Gyula kormánya kész tények elé akarta állítani a világot: Sallai Imre, Fürst Sándor, Karikás Frigyes és Kilián György elfogását titokban tartották és csak közvetlenül a statáriális tárgyalás előestéjén akarták azt bejelenteni. A Nemzetközi Vörös Segély azonban tudomást szerezve a tervről, mozgósított. A készülő budapesti per híre a világsajtó hasábjaira került. Felemelték szavukat olyan, különböző pártállású és világnézetű emberek, mint Leon Blum, Karl Kautsky, Thomas Mann, Julius Fucík, Romain Rolland, André Gide, Edouard Herriot. Mint ismeretes, a tiltakozás nem tudta megakadályozni Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzését, de nagy része volt abban, hogy Karikás Frigyes és Kilián György megmenekült a halálbüntetéstől.

A harmincas évek beköszöntével a Magyarországi Vörös Segély munkája nehezebbé vált. A válság alatti tömegmozgalmak megnövelték a segélyezendők számát: míg a húszas években általában 2–300 fogolyról kellett gondoskodni, a harmincas években ez a szám 4–600 között ingadozott. Ugyanakkor az elfogottakra hosszabb időtartamú büntetéseket szabtak ki és a börtönviszonyok is rosszabbodtak.

A mozgalom a legnehezebb években sem hagyta cserben börtönbe került harcosait. A rendelkezésre álló dokumentumok 1934–1935-ből havi 500–1100 pengő gyűjtési eredményről tanúskodnak. Amellett elterjedt az a gyakorlat, hogy a börtönbe jutott munkásról saját kollektívája (elsősorban az adott szakszervezet) gondoskodik.

A KMP hazai szervezetének 1936 nyarán történt feloszlatása súlyos helyzetbe hozta a VS-t. Vezetői 1937 áprilisáig – amíg maguk is börtönbe nem kerültek – pártirányítás nélkül folytatták munkájukat. Letartóztatásuk után a Magyarországi Vörös Segély, mint önálló szervezet, megszűnt.

A foglyok segélyezése ezután áttevődött a legális munkásszervezetekbe. A bebörtönzöttek támogatása – változó szervezeti formák között – egészen a felszabadulásig folytatódott.

2. Képek


1. Harminc tonna arany hazakerültVIDA István

Harminc tonna arany hazakerült

1946. augusztus 6.

„A náci hordák által nyugatra hurcolt javaink egy része, a Magyar Nemzeti Bank aranykészlete kedden este megérkezett Budapestre – írta a Szabad Nép 1946. augusztus 8-i száma. – Az aranyszállító vonat fogadására fellobogózták a Keleti pályaudvart, a csarnokot erős rendőrkordon vette körül, azon túl már csak szigorú igazoltatás után lehetett beljebb jutni. A fogadásra megjelent Nagy Ferenc miniszterelnök, Gordon Ferenc pénzügyminiszter. Gerő Ernő elvtárs, közlekedésügyi miniszter, amerikai részről Schoenfeld követ és Weems tábornok, az amerikai katonai misszió vezetője. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságot népes szovjet tiszti küldöttség képviselte. A vágányok mellett tehergépkocsik sorakoztak fel az érkező aranykészlet elszállítására.” A hét kocsiból álló „aranyvonat”, amelyet Hegyeshalomtól Kilizsi János és Kovács György mozdonyvezetők hoztak, este 8 órakor futott be a pályaudvarra, Gordon Ferenc és George H. Weems tábornok rövid üdvözlő beszéde után Nyárádi Miklós államtitkár, a magyar kormány megbízottja, aki a szerelvényt Frankfurttól Budapestig kísérte, állt a mikrofon elé és a következőket mondta: „Jelentem, a 30 tonna színaranyat hazahoztam”. Ezután kinyitották az első lezárt és lepecsételt vagont, amelynek ajtajában két géppisztolyos amerikai katona állt, majd sorra került a szállítmány átadása. Az ünnepség befejeztével a Nemzeti Bank tisztviselői az aranyat teherautókra rakták s szigorú biztonsági intézkedések közepette, erős rendőri kísérettel elszállították a Nemzeti Bankba, ahol gondos mérések után az egyik páncéltrezorban helyeztek el.

A magyar újjáépítés szempontjából oly fontos eseményt majd egy éves politikai és diplomáciai küzdelem előzte meg.

Az ország kifosztása

Jóllehet Magyarország módszeres kifosztása már 1944. március 19-én, a német megszállás után megkezdődött, teljessé és tömegméretűvé október 15-e, Szálasi hatalomra jutása után vált. A nyilas kormányzat – a Vörös Hadsereg és a front közeledtére – november 14-én egyezményt kötött a német birodalmi kormánnyal a magyar ipari berendezések, műkincsek, nyersanyagok, mezőgazdasági és ipari termékek kiszállítására Németországba. A németek – a nyilasok segédletével – szinte felmérhetetlen értéket hurcolt el.

Magánosoktól, főként a zsidó családoktól sok értéket, képeket, ékszereket, ritka szőnyegeket szedtek el erőszakkal. Egy 1946 áprilisában készült felmérés szerint hozzávetőleg 60 ezer vagon, 570 uszály hagyta el az országot áruval megrakottan, nem szólva a közúti szállításokról. A magyar kormány becslése szerint a nyugatra hurcolt javak összértéke megközelítette a 3 milliárd dollárt, 1938-as értékben számolva.

1944 decemberében Temesváry Lászlónak, a Nemzeti Bank nyilas elnökének utasítására – a Gestapo embereinek közreműködésével a bank egész arany-, valuta-, bankjegykészletét, értékpapírjait, valamint az összes üzletkönyvét, okmányait, sőt még a bankjegynyomdát és az irodagépeket is vagonokba rakták. A rakományba kerültek a letétek, így a Magyar Tudományos Akadémia értéktárgyai 13 ládában. E felbecsülhetetlen értékeket előbb Veszprémbe, majd Fertőbozra vitték, s onnan 1945 elején Németországba, Spital am Phyrnbe továbbították. (Ide került a bank mintegy 500 főnyi személyzete is.) A kisvárost a 12. amerikai hadsereg szabadította fel, s annak egyik egysége foglalta le – hadizsákmányként – a Nemzeti Bank vagyonát. 1945 őszén a majd 30 tonnányi aranykészletet és az értékpapírokat átszállították Majna-Frankfurtba, a Reichsbank pincéjébe, ahová az amerikaiak Európa minden részéből összegyűjtötték a nácik által összerabolt nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és drágakövet.

Visszakerül-e a nemzeti vagyon?

A németek és a nyilasok által elhurcolt gépek, berendezések, termékek, kincsek sorsát az Ideiglenes Kormány, a demokratikus pártok és a közvélemény 1945 nyarától egyre nagyobb aggodalommal figyelték. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, majd Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945 júniusában közölte Arthur Schoenfeld budapesti amerikai követtel a magyar kormány jogos kívánságát: mielőbb szeretné visszakapni a zömmel amerikai megszállási övezetbe került magyar vagyontárgyakat. Az amerikai diplomata kitért az állásfoglalás elől, mondván, hogy nincs tájékozódva arról, milyen értékek vannak az amerikai hadsereg birtokában, s nem ismeri e kérdésben kormánya állásfoglalását sem. Schoenfeld arra volt hajlandó, hogy a magyar kormány


kívánságát továbbítsa Washingtonba.

Az Egyesült Államokból azonban hónapokig nem érkezett válasz. A baloldali pártok, elsősorban a Magyar Kommunista Párt elhatározták, hogy a nyilvánosság elé tárják az elhurcolt javak ügyét. A Szabad Nép, az MKP napilapja 1945. október 20-án „Vissza elrabolt javainkat” címmel elsőként számolt be az Ausztriában és Németországban hányódó és pusztuló magyar tulajdonról. Révai József, az MKP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára 1945. december 5-én, a Tildy-kormány programjának vitájában a nemzetgyűlés előtt is felvetette a kérdést. „A nagy amerikai nemzet, az Egyesült Államok örök hálára kötelezné a magyar nemzetet, ha egy nagylelkű gesztussal hozzájárulna ahhoz, hogy ezeket az elhurcolt magyar vagyonokat, értékeket, árukat visszakapjuk” – mondotta.

A súlyos gazdasági helyzet, a növekvő infláció, a közellátási nehézségek, a nyers- és fűtőanyaghiány, a dolgozó osztályok növekvő keserűsége és elégedetlensége a kormány, a demokratikus pártok és a közvélemény számára egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy az egyébként is romokban heverő ország nem nélkülözheti a nyugatra szállított gyárberendezéseket, vasúti berendezéseket, hajókat, ipari alapanyagokat és állatállományt. Azt is felismerték, hogy az értékálló pénz megteremtéséhez, a stabilizációhoz szükség lesz a Nemzeti Bank aranykészletére, mert másként az új pénz ércfedezetét nehéz lenne előteremteni. Az elhurcolt javak visszaszerzése így alapvető nemzeti érdekké vált, s a Kommunista Párt kezdeményezésére bekerült az 1946. február elején megalakult, Nagy Ferenc vezette új koalíciós kormány programjába. Szegedy-Maszák Aladár magyar követ végül 1946. március 6-án közölhette Nagy Ferenc miniszterelnökkel, hogy a Külügyminisztérium utasítást küldött az ausztriai és németországi megszállási övezetek parancsnokainak: vissza kell adni Magyarországnak a németek és a nyilasok által 1945. január 20-a, a fegyverszünet megkötése után elhurcolt nemzeti értékeket, felszereléseket és árucikkeket – az arany és az értékpapírok kivételével. Közben híre kelt, hogy Románia az angolszász hatalmaktó1 már visszakapta elhurcolt értékeit.

Diplomáciai tárgyalások

A magyar politikai vezetés ekkor a Szovjetunióhoz fordult támogatásért. A kormányküldöttség moszkvai látogatásakor (1946. ápr. 9–18.) Nagy Ferenc, Gerő Ernő, Gyöngyösi János, Szakasits Árpád – egyebek mellett – a magyar javak kérdését is szóbahozták. A magyar delegáció határozott ígéretet kapott Sztálintól: a Szovjetunió segítségére lesz Magyarországnak abban, hogy nemzeti vagyonát visszaszerezhesse, s ha a kérdés nemzetközi fórumok elé kerül, a szovjet kormány e tekintetben minden támogatást megad. A külügyminiszterek tanácsa párizsi értekezletén napirendre került a magyar kérdés. A tárgyalások során Byrnes amerikai külügyminiszter megpróbálta kétségbe vonni a nyugatra vitt magyar vagyontárgyak értékbecslését, de végül is elismerte, hogy van „egy kevés arany” az amerikai katonai hatóságok őrizetében Frankfurtban. Megnyugtatásul közölte, hogy a Frankfurtban levő aranyra már többen bejelentették igényüket, s vissza fogják adni azoknak, „akiknek joguk van rá”.

Byrnes nyilatkozatát a magyar sajtó, szinte pártállásra való tekintet nélkül, örömmel üdvözölte. Bár nem kerülte el a figyelmet, hogy a visszaszolgáltatás időpontja még homályban maradt. A súlyos gazdasági helyzet, a pénzromlás és a stabilizáció előkészületei égetővé tették, hogy Magyarország végre határozott választ kapjon. Ismét az MKP emelte fel a szavát. Szántó Zoltán kommunista képviselő a parlamentben 1946. május 22-én interpellációt nyújtott be, amelyben – a stabilizáció érdekében – nyomatékosan kérte az amerikai kormányzat mielőbbi döntését. Felszólalását a koalíciós lapok melegen méltatták. A kisgazda párti befolyás alatt álló Magyar Nemzet írta: „Az interpellációban nem egy képviselő, nem is egy párt véleménye, hanem az egész magyarság osztatlan közóhaja jutott kifejezésre.” A nyugati hatalmak megértő támogatását kérte ez ügyben az emigrációból hazatért Károlyi Mihály is, a magyar rádióban angolul és magyarul felolvasott felhívásában.

Az elhurcolt javak visszaszerzéséért folytatott politikai és diplomáciai harc utolsó felvonására a magyar kormányküldöttség washingtoni látogatásakor került sor.

Az Acheson külügyminiszter-helyettessel folytatott tárgyalásokon az egész magyar delegáció, tehát Rákosi Mátyás és a szociáldemokrata Ries István jelenlétében Nagy Ferenc kormányfő az egész aranykészlet hazaszállítását sürgette. 24 óra múlva Acheson memorandumot nyújtott át Nagy Ferencnek, mely többek között azt tartalmazta, hogy az Egyesült Államok kész visszaszolgáltatni az MNB amerikai őrizetben levő aranyát, ha a magyar kormány vállalja: amennyiben annak valamely részéről kiderül, hogy lopott arany, visszajuttatja jogos tulajdonosának. Emellett arra is ígéretet kaptak, hogy a németek által 1945. január 20. után elszállított, sőt, az 1944. október 15. után elhurcolt javakat is visszajuttatják. Nagy Ferenc kérdésére Acheson megerősítette, hogy a korábbi amerikai állásponttól eltérően nem kívánják cserébe a háborús károk megtérítését, mindössze a magyar–amerikai légügyi egyezmény megkötése és a gazdasági életre vonatkozó információk terén számítanak ellenszolgáltatásra.


Az USA kormányának engedménye természetesen politikai megfontolások is motiválták. Washingtonban – az amerikai érdekek szempontjából a magyar–amerikai kapcsolatok javítását, vagy legalábbis „szinten tartását” fontosnak ítélték, mert úgy vélték, hogy ez az együttműködés – a másik oldalon – a Szovjetunióhoz fűződő viszony lazulásával járhat, s ily módon akadályozhatják a szocialista nagyhatalom gazdasági és politikai befolyásának kiszélesedését Magyarországon. Mindezért jóformán semmilyen árat sem kellett fizetniük, hisz azt adták vissza, ami egyébként is magyar tulajdon volt. A gesztus ugyanakkor Magyarország számára nagyon sokat jelentett.

A megállapodás végrehajtása

A magyar küldöttség hazatérése után (1946. június 25.) az állami szervek nyomban hozzáláttak a washingtoni megállapodások végrehajtásához. Az amerikai kormány és a katonai hatóságok is megtették az előkészületeket. Az USA külügyminisztériuma 1946. június 31-én értesítette a magyar kormányt, hogy a Nemzeti Bank aranykészlete kiadható. Az aranykincs átvétele – az amerikai pénzügyi szakemberek jelenlétében – öt napig tartott. 29 985 kg színaranyat, amely 2696 db aranyrúdból és 40 zsák aranyérméből állt, 1291 db. 40x80 cm-es kenderzsákba csomagolták. Nagyszabású biztonsági intézkedések közepette 18 katonai teherautóból álló konvoj vitte a pályaudvarra. Az aranyat 3 lezárt, négytengelyes amerikai poggyászszállító tehervagonban helyezték el, mindegyikben 10–10 tonnát. A vonat őrzésére az USA európai főparancsnoksága 28 amerikai katonai rendőrt rendelt ki. Minden aranyszállító vagonban 2 MP (Military Police = katonai rendőrség) tartózkodott egy tiszt vezetésével. A kísérők – Nyárádi államtitkár, Bray ezredes, a szállítmány parancsnoka és mások – az étkezőkocsiban helyezkedtek el, amelyet Hitler eredetileg Éva Braun számára készíttetett, s ekkor az amerikai megszálló erők tulajdonában volt.

Az aranyvonat 1946. augusztus 5-én du. 6 órakor indult Frankfurtból. Az útvonalon, különösen az állomásokon, megerősített katonai őrség állott. Amikor a vonat a szovjet zóna határát az ausztriai Sankt Valentinnél elérte, két szovjet őrnagy is felszállt. A szovjet parancsnokság szintén nagy körültekintéssel szervezte meg a szállítmány további útját, egy-egy nagyobb állomáson még a peront is kiürítették. A vonat 6-án de. fél 11-kor már Bécsben volt, és du. fél 2-kor érte el a magyar határt. Rövid megállás után folytatta útját, s ha több órás késéssel is, de baj nélkül érkezett meg Budapestre.

A Nemzeti Bank aranykészlete az 1946. augusztus i-én bevezetett forint számára bőséges fedezetet nyújtott. Nyomban megkezdődött a gyárberendezések, nyersanyagok hazafuvarozása is. Később visszakaptuk a hajókat és a vasúti szállítóeszközöket is a Nemzeti Bank felszereléseivel és vagyontárgyaival együtt.

2. Képek


1. A Dózsa-parasztháború új megvilágításban�FIGYELŐ

HECKENAST Gusztáv

A Dózsa-parasztháború – új megvilágításban

A 16. század elejével foglalkozó történészek nem örültek, amikor megtudták, hogy 1972-ben, Dózsa György születésének feltételezett ötszázadik évfordulóján országos, sőt nemzetközi méretű ünnepségsorozatban kell részt venniük, mert azzal a rossz érzéssel kezdtek hozzá a megemlékezéshez: Mi újat lehet itt még mondani?

Dózsa György életrajza és az 1514. évi magyarországi parasztháború története több mint harminc éven átfoglalkoztatta Márki Sándort, az 1900 körüli évtizedek nagy tudású, haladó gondolkodású történetíróját. Monumentális összefoglalása, Dósa György címmel 1913-ban megjelent monográfiája a teljes, addig feltárt forrásanyagot felhasználó, nemzedékek történeti köztudatát meghatározó alkotás volt. Új források azóta nem bukkantak elő, történetíróink felvetettek ugyan, elsősorban a parasztháború gazdaságtörténeti előzményeinek jobb megvilágítására alkalmas, új szempontokat, 1972. elején mégis úgy látszott, hogy az ünnepi évforduló legfeljebb Márki eredményeinek korszerű átfogalmazására fog majd módot nyújtani.

Az első feladat, szükségszerűen, Márki munkájának friss szemmel való újraolvasása volt. Beigazolódott, hogy Márki valóban minden addig ismert forrást feldolgozott, éles elmével egyeztette adataikat, hidalta át ellentmondásaikat, de szinte egyetlen forrás egyetlen adatát sem vetette el. Márpedig minden történész tapasztalatból tudja, hogy a források nemcsak kiegészíteni szokták egymást, hanem gyakran cáfolni is.

Ugyancsak az újraolvasás során tűnt fel, hogy Márki forrásanyaga mennyire egyoldalú volt. Alig álltak rendelkezésére egykorú oklevelek, így kényszerűségből is, de történetírói alkatának is engedve, főleg elbeszélő forrásokat használt, s mivel ezek egykorúak vagy közel egykorúak voltak, előadásukat külön kritikai vizsgálatokat nem folytatva, hitelesnek vette.

Ebből már kirajzolódott a feladat: új kutatásokkal gazdagítani az okleveles forrásanyagot, elvégezni az elbeszélő források tartalmi kritikáját, és felülvizsgálni a Dózsa-felkelés történetének Márki-féle rekonstrukcióját, megnézni, hogy valóban olyan szépen kiegészítik-e egymást a különböző helyeken ránk hagyományozott adatok, mint ahogy Márki vélte.

Itt lép be a kutatás történetébe a történész munkájának két nélkülözhetetlen eleme: a szorgalom és a szerencse.

Fekete Nagy Antal levéltáros élete utolsó évtizedeinek minden szabad idejét a Dózsa-parasztháború kutatásának szentelte. Amikor 1969-ben meghalt, hatalmas terjedelmű, de még mindig nem teljes Dózsa-okmánytár, és egy torzóban maradt Parasztháború-történet volt a hagyatékában. Az Okmánytár tekintélyes része olyan oklevelekből állt, amelyeket Márki nem ismert, a félben maradt feldolgozásból pedig kitűnt, hogy az újonnan feltárt oklevelek alapján a parasztháború időrendjét, a felkelés katonai történetét másképp is el lehet rendezni, mint annakidején Márki tette, s hogy az oklevelekből levonható következtetések és az elbeszélő források között több kérdésben áthidalhatatlan ellentétek vannak.

Általános érvényű módszertani elve a történetírásnak, hogy egy egykorú, hiteles oklevél állítása nagyobb súllyal esik latba, mint a bár egykorú, de szükségképpen utólagos elbeszélésé. A Fekete Nagy-hagyaték nemcsak lehetővé, de történészeink kötelességévé is tette a munka befejezését, Márki monográfiájának az új anyaggal való szembesítését, a régi feldolgozás revízióját.

„Fortes fortuna adiuvat” – mondták a régi rómaiak: a bátrakat segíti a szerencse. Szerencséje a tehetséges kutatónak van – mondják a történészek. A szerencse akkor szegődött Szűcs Jenő mellé, amikor kézbe vett egy régóta nyilvántartott, de eddig nem tanulmányozott kódexet, a magyarországi ferencesek egy formuláriumát.

A formulárium olyan valódi oklevelek másolataiból és kivonataiból összeállított szövegminta-gyűjtemény, amelynek célja az oklevelek megfogalmazásának megkönnyítése: hogy az új oklevél megfogalmazását ne zavarják, általában kihagyják a mintaszövegekből a neveket és dátumokat. Ennek ellenére megállapítható volt, hogy a szóban forgó formuláriumot az 1514-et közvetlenül követő években állították össze. Több mintaszöveg a ferences szerzeteseknek a keresztes háború szervezésében vitt szerepét örökítette meg, másokból a parasztháború alatti tevékenységükre lehetett következtetni.


Így tárhatta fel Szűcs a keresztes had szervezésének technikáját, parasztfelkelésbe átcsapásának helyét és időpontját, valamint a parasztháború ideológiájának a ferences társadalomkritikában gyökerező egyik főágát. Dózsáék ideológiájának másik főágát, ugyancsak ő, a korabeli székely társadalom modelljében találta meg.

Fekete Nagy félben maradt Parasztháború-történetét Barta Gábor egészítette ki, dolgozta át és fejezte be.

A Dózsa-felkelés történetének új képe, ahogyan most Szűcs Jenő 1972-ben és 1974-ben megjelent tanulmányaiban és Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben címen 1973-ban kiadott könyvében előttünk áll, e három szerző részben egymás eredményeire építő, részben egymástól független, de lényegében egybehangzó kutatási teljesítménye.

Az új koncepció legfontosabb eltérései a hagyományos, Márki rajzolta képtől a következők:

Dózsa serege nem május közepén, hanem legalább egy héttel korábban indult el Pest alól, még nem az urak, hanem a török ellen. Először nem a Dózsa vezette fősereg, hanem az ország különböző vidékein gyülekező keresztes csoportok fordultak a földesurak ellen, május második felében. A főseregben csak május utolsó napjaiban következett be a fordulat, csak ekkor lett Dózsa a keresztesek kapitányából a parasztháború vezérévé.

Világosan kibontható volt az oklevelekből Dózsa kitűnő haditerve a szétszórtan küzdő paraszthadak összefogására. Mialatt Dózsa maga Temesvárt ostromolta, Dózsa Gergelyt egy sereggel Buda elfoglalására küldte. Ez a sereg bocsátotta ki Ceglédről Dózsa György híres kiáltványát, június közepe táján (és nem május közepén, mint Márki gondolta).

Az események időrendjéből és az elbeszélő források kritikai elemzéséből most már bizonyos, hogy Dózsa György ún. ceglédi beszéde a történeti legendák világába tartozik. Nem tudjuk, mondott-e Dózsa katonáit az urak ellen lelkesítő, a felkelésnek programot adó beszédet, de ha volt is ilyen beszéd, az nem hangozhatott el Cegléden, mert amikor Dózsa ott járt, még nem kezdődött meg a parasztháború; a különböző szerzőknél fennmaradt beszédszövegek pedig egymásnak ellentmondanak, részleteikben sem hitelesek.

Ugyancsak a legendák világába tartozik Nagybotú Mészáros Lőrinc ceglédi pap alakja is. Kétségtelen, hogy különböző, Lőrinc nevű parasztvezérek olvadtak eggyé benne, köztük a nagybotúnak nevezett Lőrinc, váradi ferences szerzetes, Dózsa egyik alvezére, a meggyaszói paraszthad élén álló Mészáros Lőrinc és mások, talán még nem Lőrinc nevű pap vezérek is. Az egybeolvasztás a 16. század végén működött történetírónk, Istvánffy Miklós műve volt, az így létrejött alaknak Eötvös József adott emberi hitelt Magyarország 1514-ben c. regényében. Márki Sándor pedig nem fordult szembe a hagyománnyal, inkább adatain tett erőszakot.

Teljesen újra kellett írni az oklevelek alapján a parasztháború történetét. Kiiktatódtak a történetből sosem volt ütközetek, dátumot kaptak és eseménysorok összefüggéseibe álltak be más csaták, hogy csak a legismertebbeket említsük, a régebbi feldolgozások a gubacsi csata elbeszélését egymástól időben távol eső harci motívumokból építették fel, a Temesvár alatti ütközet pedig oly gyors lefolyású volt, hogy talán nem is nevezhető ütközetnek: Dózsa György rögtön az összecsapás kezdetén fogságba esett, mire a vezér nélkül maradt parasztsereg szétoszlott.

Revízióra szorult a parasztháború leverését követő megtorlás hagyományos képe is. A nemesség kegyetlenül leszámolt a vezetőkkel, de ami a tömegeket illeti, a vérengző bosszú nagyon hamar átadta helyét a kártérítési igények érvényesítésének. A kártalanítási pörök, amelyekben – a feudális jog értelmében – nem jobbágyok álltak szemben földesurakkal, hanem földesurak egymással, a mohácsi vészig sem értek véget.

A parasztháború leverése után, az 1514. évi országgyűlésen elfogadott bosszútörvények sem bizonyultak hatékonyabbaknak a kor más törvényeinél; általában ezeket sem hajtották végre. A parasztságot megnyomorító hatásuk nem azonnal, csak hosszú idő elteltével, a 16. század végén és a 17. századtól kezdve érvényesült, már megváltozott körülmények között, s akkor már félelmetes erővel. Nem tévedett tehát a 19. század közepének nagy történetírója, Horváth Mihály, amikor a magyarországi parasztság újkori nyomorúságáért az 1514. évi törvényeket okolta. De teljesen hamis történettanításunk hatásos megállapítása arról, hogy a parasztháború vérbefojtásától egyenes út vezetett a mohácsi katasztrófához.

Az 1972-es Dózsa-évforduló új tudományos eredményei néhány év óta különböző feldolgozásokban hozzáférhetők. Ez év nyarán végre hozzáférhetővé lettek a feldolgozások alapjául szolgáló forrásszövegek is. Fekete Nagy Antal oklevélgyűjtését Kenéz Győző és Solymosi László közreműködésével Érszegi Géza egészítette ki és rendezte sajtó alá az Akadémiai Kiadónál megjelent, latin nyelvű Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV c. kötetben. Az 1514. évi magyarországi parasztháború okmánytára


mintaszerű kiadásban bocsátja a hazai és nemzetközi kutatás rendelkezésére, teszi további részleteiben is feldolgozhatóvá a Dózsa-felkelés leghitelesebb forrásait.

A 16. század elejével foglalkozó történészek aggodalmai tehát nem igazolódtak be. A történettudomány ritka pillanata, ha egy évforduló tudományos eredményei annyira új képet adnak a múlt egyik kulcskérdéséről, annyira új alapokra fektetik a további kutatást, mint ez a Dózsa-évforduló esetében történt. Dózsa György és a magyar parasztháború ezzel nyerte el jelentőségének megfelelő ábrázolását történetírásunkban.

2. Képek


1. Az aradi vértanúkBONA Gábor

Az aradi vértanúk

Százharminc éve történt, hogy 1849. október 6-án Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom volt katonai vezetőjét.

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Krezich Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Nagy-Sándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly gróf tábornok, valamint Lázár Vilmos ezredes mártírhalála azóta jelképpé nőtt. Annak a küzdelemnek és áldozatvállalásnak a szimbólumává, amelyet a magyar nép évszázadokon át folytatott nemzeti függetlensége megteremtéséért, a társadalmi haladásért.

Kivégzésük ugyanakkor bevezetőjét is jelentette egy megtorlási hullámnak, melynek során további, mintegy 30 volt honvédtisztet végeztek ki és vagy 600-at ítéltek halálra, majd kegyelemből sokévi várfogságra. Ezek a honvédtisztek – csakúgy, mint az aradi tizenhárom – a szabadságharcot megelőzően valamennyien császári királyi tisztek voltak. Közülük került ki 1848/49-ben a honvédség középszintű vezetőinek – hadosztály-, dandár- és egységparancsnokok – több mint kétharmada, s ha a rájuk rótt halálos ítéletet elkerülték is, derékba tört életsorsuk, a várfogságban töltött nehéz évek alapján éppúgy október 6-a áldozatai között illenék számon tartanunk őket, mint kivégzett társaikat.

Forradalmárok, vagy áldozatok?

A nemzeti kegyelet azonban, úgy tűnik, mindezideig csak az aradi tizenhárom vértanú nevét őrizte meg, a többiekről megfeledkezett. Pedig ezt az adósságot előbb-utóbb törlesztenünk kell: nemzeti önismeretünk, forradalmi hagyományaink ápolása követeli tőlünk.

Az első lépések már megtörténtek. Ezt két, a közelmúltban megjelent és nagy érdeklődéssel fogadott kiadvány is jelzi. Nemeskürty Istvánnak a negyvennyolcas honvéd hadsereg katona forradalmárairól írott könyvéről és Katona Tamás dokumentumkötetéről (Az aradi vértanúk) beszélek.

Igaz, más a műfaj, a téma megközelítése, de azonos a tárgy: mindkét esetben az 1848/49-es honvédsereg tisztjeiről van szó. Csakhogy az olvasó a két könyv kapcsán más-más eredményre jut. Nemeskürtynél a honvédsereg tisztikarának gerincét alkotó császári-királyi tisztek, mint elkötelezett forradalmárok, republikánusok jelennek meg, akik már a forradalmat megelőzően a cs. kir. hadseregben is haladó nézeteikről tettek tanúbizonyságot. Ezzel szemben Katona Tamás forráskiadványában – a hadbíróság előtt tett vallomásaik alapján – egy egészen más kép bontakozik ki előttünk az aradiakról. Itt valamennyien szinte szó szerint azonos módon védekeznek: Bécs utasítására tettek esküt a magyar alkotmányra, az ország megvédésére, s ennek következtében tartottak ki 1848 októberét követően is a magyar hadseregben. Politikával nem foglalkoztak, a függetlenségi nyilatkozattal azonban nem értettek egyet, de ekkor, 1849 tavaszán már túl késő volt visszalépni, amit különben a forradalmi kormány „terror”-ja is lehetetlenné tett. Ők tehát a „körülmények áldozatai”. S tegyük mindjárt hozzá, ezt állítja a Hadtörténeti Intézet levéltárában őrzött periratok tanúsága szerint a többi hadbíróság elé állított tiszt is.

Természetesen hiba lenne, ha nem számolnánk e hadbíróság előtti megnyilatkozások életösztön diktálta jogos önvédelmi jellegével. Ha nem látnánk, hogy szerepét, a szabadságharc alatti tevékenységét itt – a halál árnyékában – szinte mindenki kisebbíteni igyekezett, olykor még valótlanságok állításával is. Ez emberileg nagyon is érthető. Védekezésüket mégse intézzük el egyszerű kézlegyintéssel, ne írjuk csupán az önvédelem számlájára.

A honvédseregek felső- és középszintű parancsnoki karának zömét alkotó volt cs. kir. tisztek egy jelentős része ugyanis, amikor vallomásában a fentieket mondta – „igazat állított”. Igazat, de nem csakis az igazat és a teljes igazságot.

Ennek megértéséhez azonban térjünk vissza Nemeskürty koncepciójához. Ahhoz, hogy a honvédsereghez csatlakozott cs. kir. tisztek radikális forradalmárok, köztársaságpártiak voltak, sőt, gyakran kommunisztikus elveket vallottak. Nem tagadjuk, voltak ilyenek is. Súlyukat, az egészhez viszonyított arányukat azonban Nemeskürty eltúlozza olyannyira, hogy az olvasó számára úgy tűnik, mintha az egész honvéd tisztikar ilyen


felfogású elemekből állt volna.

A tisztikar dilemmája

Valójában a honvédsereg tábornoki és törzstiszti karának zöme – s ez egyben a volt cs. kir. tisztek többségét is jelentette – egészen más nézeteket vallott. A szabadságharcot önvédelmi harcnak tekintette, amelynek célja az 1848 áprilisában nyert törvények megőrzése. Nem az Ausztriával való szakítást akarták, hanem kiegyezést a dinasztiával – igaz, csakis azzal a feltétellel, hogy az uralkodó véglegesen elismeri azokat az engedményeket – az említett törvényeket –‚ amelyek Magyarország számára a Birodalmon belül nagyfokú politikai önállóságot biztosítottak. Társadalmi nézeteiket tekintve pedig ugyancsak messze álltak a republikánizmustól. Ezek a magyar származású cs. kir. tisztek a magyar alkotmányra tett esküjük alapján, hazafias okból – és tegyük hozzá: egzisztenciális helyzetükből fakadóan is tömegesen csatlakoztak 1848 őszén a honvédsereghez, vállalták a nemzet önvédelmi háborúját, de mihelyt azt látták, hogy politikai álláspontjukat veszély fenyegeti, azonnal élesen reagáltak is. Ők azok, akik 1849 januárjában – az 1848/49 fordulóján országszerte felerősödő radikalizmus és köztársasági jelszavak hatására – a váci nyilatkozatban mereven leszögezik: az alkotmány igen, de egy „idétlen republikánus” fordulat nem. S ők azok, akik nevében 1849. április végén Molnár Ferdinánd alezredes beadványban követeli Görgeytől, tegyen lépéseket a függetlenségi nyilatkozat visszavonatására és a Habsburg-házzal való kiegyezésre.

Persze ennek a tiszti csoportnak a nézeteit, felfogását sem szabad mereven szemlélni. Jelentős számban voltak köztük olyanok, akik a származásuk, neveltetésük és előéletük sugallta dinasztikus érzelmektől a forradalom és szabadságharc eseményei és tanulságai – az udvar nemzeteket egymás ellen uszító kétszínű politikája, kíméletlen fegyveres támadása, az 1849. márciusi összbirodalmi alkotmány stb. – hatására eljutottak a kossuthi függetlenségi politika helyesléséig, igenléséig. A Habsburg dinasztia trónfosztásával azonban a honvédseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek többsége soha nem tudott megbarátkozni. S hogy ebben a vonatkozásban Aradon ki volt az, aki valóban az igazat vallotta magáról, s ki az, aki csak a ‚bevett védekezési formát gyakorolta” – még az aradi tizenhárom esetben sem tekinthető egyértelműen tisztázottnak. Erre csak további konkrét kutatások alapján adhatunk megnyugtató választ, de a nyitott kérdésekre – különben kitűnő bevezető tanulmányában – Katona Tamásnak sem ártott volna utalnia.

A honvédsereg katonai vezetőinek – továbbra is csak volt cs. kir. tisztekről beszélünk – politikai nézetei, céljai tehát korántsem voltak egyöntetűek, ebből következően más és más okok motiválták különböző csoportjaikat, amikor úgy döntöttek, hogy szolgálatot vállalnak a honvédseregben.

A meggyőződéses forradalmárok és az „önvédelmi harc” hívei mellett azonban sokaknál egyéb okok és nézetek eredménye és következménye volt, hogy 1848/49-ben végül is több mint ezren, hivatásos cs. kir. tisztek csatlakoztak a magyar forradalomhoz.

E különböző motívumok részletes taglalására nincsen lehetőségünk e rövid cikk keretei között, nem is ez a célunk. Hadd említsünk meg azonban mégis egyet, egy aradi vértanú, Karl Graf Leiningen-Westerburg honvédtábornok pályájának, nézeteinek és politikai felfogásának kapcsán. Mindjárt azt is előre bocsátva, ne higgyük, hogy valamiféle egyedi, különleges esetről van szó.

Sors és példa: Leiningen

Leiningen ősi német grófi család elszegényedett ágából származott. 1819. április 11-én a Hessen-Darmstadt nagyhercegségben levő Ilbenstadt városában született. Apja, nagyapja, nagybátyjai, több testvére és unokatestvére a Habsburg uralkodóház szolgálatában álló cs. kir. katonatiszt, egyszóval a család egyike a megbízható, dinasztiahű családoknak. Gyermek- és fiatalkora egy részét Leiningen Aradon és Temesvárott tölti apja szolgálati helyének megfelelően – és nem ő lesz az egyetlen a honvédsereg idegen származású tisztjei közül, akinek döntésében 1848-ban ez is szerepet fog játszani. A családi hagyományt követve, Leiningen 1836-ban maga is katonai pályára lépett és 1840-ben hadnagy lett a magyarországi sorozású 39. sor gyalogezrednél. (Annál az ezrednél, amelynek legénysége és néhány tisztje az 1840-es évek egyik követválasztásakor Pesten egy tüntetésben is részt vett – a szabadelvű követ megválasztása érdekében.)

A cs. kir. hadseregben szokatlan gyorsasággal halad előre. 1845-ben már alszázadossá léptetik elő az erdélyi 31. gyalogezrednél, alakulatához azonban már nem vonul be, hanem meghatározatlan időre szabadságoltatja magát és megnősül. A polgáriasult nézeteket valló gazdag nemesi földbirtokos családból származó Sissány Elizt veszi feleségül – a leány családjának egyik tagja különben Táncsics Mihály egyik fő mentora, anyagi támogatója.

Házassága révén a temesközi Törökbecse egyik birtokosa lesz – a magyar nemesi középosztály tagja, osztozva


ennek a reformokat sürgető liberális nemességnek gondjaiban, majd egyre inkább véleményében is. Tanulmányozza a magyar alkotmányt, megismeri az ország jogait, egyik legközvetlenebb barátja sógora, Rohonczy Lipót lesz, aki majd a szabadságharcban honvédezredes és a 16. huszárezred parancsnoka. Érzelmeiben és felfogásában egyre inkább ahhoz a nemesi osztályhoz asszimilálódik, amely 1848/49-ben majd a forradalom és szabadságharc élére áll. (S ez a folyamat megint csak nem egyedi, többen járnak be hasonló utat – gondoljunk csak az angol származású Richard Guyonra.)

Elérkezik 1848 tavasza, az európai forradalmak időszaka. A forradalomé, amely érinti Leiningent, mint magyar honos földbirtokost, de érinti mint a német egység hívét is. Birtoka Törökbecsén 1848 nyarán az elsők között esik áldozatul az áprilisi törvények által sem kellően megoldott agrár- és nemzetiségi kérdés következtében kirobbanó délvidéki szerb felkelésnek. S az is hamarosan kiderül, hogy e mozgalmat titokban a bécsi kamarilla is támogatja saját céljai érdekében – 1848 szeptemberében már a hírlapok is közlik: a perlaszi szerb tábor bevételekor elfogott „szerb” tüzérek valójában a bécsi hadügyminisztérium által titokban ide vezényelt reguláris cs. kir. katonák. Az, hogy az udvar (bár 1848 októberéig hivatalosan lázadásnak nevezi a szerb felkelést és hozzájárul, hogy a magyar kormány cs. kir. sorezredeket vezényeljen ki ellene) valójában támogatja e mozgalmat – nagy felháborodást váltott ki a cs. kir. tisztek körében, és sokuknál hozzájárult ahhoz, hogy októberben a honvédsereghez csatlakozzanak.

Német egység – magyar szabadság

Leiningen eközben Frankfurtra is tekint, és az ott ülésező össznémet alkotmányozó nemzetgyűlésről várja a híreket: „Kell, hogy fiad a nagy német hazának polgára legyen…“, „Bécs előtt dől el sorsa az én kedves Németországomnak” – írja feleségének a bécsi októberi forradalom idején.

Igaz, 1848 tavaszán még úgy gondolja, az egységes Németország Ausztria és Poroszország szövetségében a cári Oroszország elleni háború eredményeként fog megszületni, ősszel azonban már látja: Bécsben a reakció kerekedett felül, s Leiningen ki is mondja, hogy a Habsburg dinasztia éppúgy gátja az egységes Németország megteremtésének, mint a Romanovok.

Felismerve, hogy a magyar szabadságharc így a német egységtörekvések természetes szövetségese, dönt azután 1848. október közepén véglegesen: Pestre utazik és szolgálattételre jelentkezik Mészáros Lázár hadügyminiszternél. Mint több más, németországi származású volt, vagy aktív cs. kir. tiszt (felesége révén nem egy magyar honos földbirtokos), a nagynémet egység híve, aki ennek következtében lép át a honvédségbe.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy Leiningen – a szó szociális értelmében – forradalmár, vagy republikánus lett volna. Ilyen szempontból – naplója tanúsága szerint – még Kossuth is túl radikálisnak tűnt számára. Az alkotmányos monarchia híve volt – természetesen nem a Habsburgé –‚ a függetlenségi nyilatkozatot követő leveleiből akkor, amikor az államforma nyílt kérdéssé vált, ez egyértelműen kiderül. Talán ennek az azonos politikai felfogásnak is köszönhető mély személyes barátsága Görgeyvel.

Nem hiszem azonban, hogy mindez akármit is levonna annak értékéből, amit Leiningen vakmerő bátorságával, mint század- és zászlóaljparancsnok, végül mint a híres – korábban Damjanich parancsnokolta – III. hadtest vezénylője, a szabadságharc egyik legjobb hadvezére a harc győzelméért tett.

Mint ahogy ez volt a véleménye a császári hadbíróságnak és Haynaunak is, amikor Leiningent és társait halálra, a fentebb említett vagy hatszáz volt honvédtisztet várfogságra ítélte.

Különféle, egymástól nagyon is különböző utakon jutottak el Arad börtönéiig. Egy dolog azonban mindegyiküknél kétségtelenül azonos. Az, hogy ezek az Aradon – Nagyszebenben, Nagyváradon, Kassán, Pozsonyban és Pesten – elítélt honvédtábornokok és tisztek, bármilyen politikai nézeteket vallottak is, a szabadságharc bukása pillanatáig a legjobb tudásuk és képességeik szerint teljesítették kötelességüket, mindent megtettek a honvédsereg – a szabadságharc – győzelméért. Kétségtelen tehát: a maga szempontjából méltán sújtott le rájuk a megszégyenített, elvakult és ostoba hatalom. És méltán hirdetik emléküket október 6. gyászlobogói is.

2. Képek


1. Korona és koronaeszmeKARDOS József

Korona és koronaeszme

„A magyar szent korona nevében”...: a Horthy-korszak politikai történetének kutatója számára jól ismert kifejezés ez. Gyakran találkozhat vele bírósági ítéletek élén, amelyek a magyar progresszió, politikai haladás legjobbjaira sújtottak le. De ott láthatja a korona ábrázolását az új kort idéző múzeumi kiállításokon: egyenruhákon, hivatalos bélyegzőkön, állami címereken, és megtalálható azon a baljóslatú képsoron is, mely a Nemzetvezető eskütételét ábrázolja 1944 végén. Újkori történelmünk legsötétebb korszakához kapcsolódva, annak mintegy eszmei alá támasztójaként, igazolójaként a korona valóban szinte kihívja a ma emberének kérdését: Vajon volt-e ennek a jelvénynek, illetve a körülötte kialakult politikai ideológiának valaha is más, pozitívabb jelentéstartalma? És ha igen: hogyan, milyen úton-módon formálódott végül is olyanná, amilyenként a fentiekben megjelenni láttuk? A nagy érdeklődés, a hagyomány tisztelete, a valóságos múlt megismerésének igénye, amely a korona visszaszolgáltatása és hazahozatala kapcsán olyannyira megélénkült, még időszerűbbé teszik a kérdést. Az e kérdésre válaszoló – elsősorban a korona mintegy „tárgyi” életét bemutató – színvonalas történeti munkák sem teszik feleslegessé a koronához fűződő, a koronától mint meghatározott tárgytól lassan szinte független ideológiának, a koronaeszmének rövid áttekintését.

A királyi koronától a Szent Koronáig

A korona jelentősége, funkciója már első királyunk, István idejében is túlmutatott az egyszerű hatalmi szimbólumon. István a pápától kért és kapott koronát. Talán nem túlzás politikai előrelátást, államférfiúi bölcsességet tételezni fel ebben az egykorú diplomáciai lépésben, amely egyaránt célozta a német-római császártól és – a nemsokára Rómától is elszakadó keleti egyházban a legfőbb egyházi hatalmat is megszerző – bizánci császártól való politikai függetlenség igényét és lehetőségét. Ugyanakkor a koronázás a királyi hatalom keresztény voltát is demonstrálta, amely esetünkben a végleges szakítást hozta a pogány múlttal; ez pedig a jövőt, a társadalmi haladást jelentette.

És bár az I. István halála utáni trónviszályok során (a trónviszályokba egy-egy trónkövetelő oldalán szívesen bekapcsolódó német-római császár zsákmányaként) István koronája is kikerült az országból (később el is veszett), a koronának, mint az állami függetlenség és a királyi hatalom kifejezőjének jelentősége nem szűnt meg, sőt erősödött. Ezt táplálta az egyház is, mely a királyok koronázásában – nemcsak Magyarországon – kezdettől jelentős szerepet vállalt; ezzel is biztosítani kívánta az államhatalomban elfoglalt helyét és szerepét. Hirdette, hogy az „Isten kegyelméből” való király az egyház közvetítésével, a felkenéssel, a koronázási szertartással különleges hatalmat nyerhet el. A királyok maguk is felismerték, hogy koronájuk dicsőségének és rnéltóságának – mintegy szentségének – hangoztatása személyes hatalmukat növeli, ezért szívesen fogadták az erre történő utalást.

Magyarországon a 13. századig, az egykorú gondolkodásban a király és a korona általában nem vált külön; a korona az adott király hatalmát jelképezte. IV. Béla idejében azonban már találkozhatunk a korona önálló szerepével. A király ugyanis a személyétől bizonyos értelemben függetlenített korona jogára hivatkozva vette vissza az a földbirtokokat, amelyeket elődei adományoztak el. A korona elvont fogalommá vált, aminek önmagában is joga, szabadsága, tekintélye, tisztessége van. Nemcsak magyar jelenség ez, de figyelemre méltó, ahogy nálunk jelentkezik. A királyi birtok eladományozása, a királyi hatalom gyengülése, a feudális anarchia kibontakozása idején a korona-fogalom válik az államhatalom ideológiai kifejezőjévé és ezáltal támaszává. A legendákban megörökített egykori erős istváni hatalom az I. István tulajdonának hitt szent koronában ölt testet. A „Szent Korona” kifejezés is ebben az időben, a 13. század derekán jelenik meg. És ettől kezdve a politikai gondolkodás hitelesnek vette, hogy a szent korona Szent István homlokát övezte.

A Szent Korona: fegyver és ideológia a hatalmi harcban

Az Árpád-ház kihalása és a trón megszerzése körül e belháborúk még inkább szükségessé tették, hogy az egymást sűrűn váltó, különböző uralkodóházakból való királyok uralkodásuk jogosságát a közvélemény által is elfogadott politikai-ideológiai érvekkel bizonyítsák. Ilyen bizonyítékká vált a szent koronával történő koronázás. A jelentőségében így megnövekedett Szent korona – a korabeli hivatkozás szerint – egyre inkább a királyság hatalmát jelképezte. Az igazságszolgáltatásban istennek és a szent koronának tartozó hűségükre eskették meg a tanúkat; a 14. század végétől pedig a külföldi országokkal kötött szerződésekben is gyakran szerepelt hivatkozás a koronára.


A feudális politikai gondolkodásban tehát általánossá vált a szent korona állami főhatalmat szimbolizáló szerepe. Különösen élesen nyilvánult ez meg a rendi törekvések politikai küzdelmeiben; ezekben a rendek a koronát nemcsak elválasztották a királytól, hanem szembe is fordították vele, mintegy saját hatalmuk jelvényeként. A 15. század elején – Zsigmond király fogsága idején – a királyt elfogó nagyurak az ország szent koronájának nevében gyakorolták a hatalmat; a koronát, az állami főhatalmat a királlyal szemben is magukénak vallották. Ahogy pedig a század közepén a nagyurak mellett a már szintén renddé szerveződött köznemesség is igényt kezdett tartani az államhatalomban való részvételre, ez is jogot formált a korona hatalmában való részesedésre. Jól tükröződik ez a törekvés az I. Ulászló koronázása (1440) alkalmából kiállított okmányban is. A megjelent rendek nagy tömege Ulászlót kívánta királynak a már megkoronázott gyermekkirállyal, V. Lászlóval szemben. A koronázás az anyakirályné által az országból nagy titokban, kalandos úton kicsempészett szent korona hiánya miatt egy másik koronával történt. Ezzel kapcsolatban a rendek kijelentették, hogy a királyok koronázása mindig az „országlakosok” akaratától függ, és a koronának (vagyis az államhatalom gyakorlásának) a hatékonysága és ereje az ő helyeslésükben gyökerezik. Úgy rendelkeztek tehát, hogy amíg az előbbi, a szent korona nem kerül vissza országba, illetve, ha visszaszerezni nem lehet, úgy minden hatékonyságot nélkülözzön, és annak „minden jelentése, szentsége, és ereje” mindnyájuk akaratából arra az új koronára szálljon át, mellyel Ulászlót megkoronázták. És bár itt az államhatalom már nemcsak a királytól, de magától a koronától is függetlenülni látszik, mégis kifejezésre jutott az „eredeti” korona jelentősége, többek között abban, hogy Mátyás később hatalmas pénzen volt kénytelen visszaváltani azt Frigyes császártól, mert hatalma stabilizálása érdekében a szent koronával akarta magát megkoronáztatni.

A rendi hatalmi törekvéseket azonban már nem lehetett visszaszorítani. Ez fejeződik ki abban, amit a koronával kapcsolatban Hármaskönyvében Werbőczy István fogalmazott meg. A szerző jogkönyvében a köznemesi rend érdekeit kívánta szolgálni: a nagyúri rend hatalmi monopóliumával szemben a fő- és köznemesek egy és ugyanazon nemesi szabadságának elvét vonultatta fel. Ennek igazolására felhasználta a szent koronával kapcsolatos nézeteket is. E nézet szerint az ország szent koronájának joghatósága alá tartozik a nemesítés, a birtokadományozás joga és hatalma, az országlással és az uralkodással együtt. A királyra azonban mindez a nemesek akaratából ruházódik át, akiknek kiváltságait, politikai szereplését viszont a koronához fűződő kapcsolatuk biztosítja. Werbőczy szerint ugyanis fő- és köznemesek egyaránt a szent korona egyenlő jogú tagjai, míg a nem nemesek kizárattak ebből. A jogfosztott, röghöz kötött népnek nincs – de ettől kezdve nem is lehet – köze a koronához. A koronaeszme ezzel történetének egy retrográd szakaszába lépett.

A rendi-nemzeti politika áramában

A független magyar állam bukása után a szent koronával kapcsolatos nézetek vesztettek ugyan régi jelentőségükből, de feledésbe nem merültek. Jelentkeztek az ország urai közötti pártharcokban, a trónért folytatott küzdelmekben, a Habsburg centralizációs törekvésekben, az országterület – mint a Szent korona teste – egységének hirdetésében. Sokban még pozitív szerepet is kaptak a Habsburg-ellenes rendi-függetlenségi mozgalmakban, a rendi ellenállás megnyilvánulásaiban is. Ennek során határozódik meg végleges formában a korona őrzésének rendje, megadályozandó, hogy a Habsburgok a koronát kivihessék az országból, s így koronázás (illetve a koronázás során leteendő, a nemesi rendi-nemzeti jogokat biztosító koronázási eskü erkölcsi nyomása) nélkül abszolutista módon uralkodhassanak. S hogy itt nemcsak formális óvatosságról volt szó, jól látszik abból, hogy az abszolutizmus teljes bevezetését megkísérlő I. József (1780–1790) is milyen fontosnak tartotta azt, hogy – bár nem koronáztatta meg magát – birtokába vegye a koronát, és milyen lényegesnek tartották a rendek a koronának már a császár haldoklása idején történő azonnali hazahozatalát. A koronának 1790 elején Bécsből Budára történő hazaszállítása a rendi-függetlenségi gondolat diadalmenetele volt. A koronát mindenütt hatalmas tömeg, zeneszó, ünnepség köszöntötte. A rendi-nemesi ellenállást azonban hamar lehűtötték a francia forradalomról érkező hírek és a polgárság, a parasztság – az udvar által is szított – mozgalmai. A nemesség mindennél előbbre valónak tartotta kiváltságos jogállását. A Hármaskönyvre bibliaként hivatkozva, a népet továbbra is kizárták a koronából és az abból fakadó jogokból.

Nem kevésbé jellemző, hogy amikor a reformkor haladó gondolkodói harcot indítottak a feudális viszonyok felszámolásáért, azt ők is a szent korona ideológiájának keretében kezdték el. A fiatal Kossuth 1833-ban a következőket írta: „A magyar nemes tagja a Szent Koronának, mely viszont a nemzeti felség jogainak képező jele, s így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jussal bír… De kérdem én, mit veszít mindezen igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkozhatnók: hogy a magyar parasztot személyében és vagyonában szintén senki sem háborgathatja, és hogy ő is birtokjogi tulajdonnal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek, a Szent Koronának.” Kossuth és a polgári átalakulás harcosai a koronával kapcsolatos elképzeléseikkel – Werbőczyvel szemben – a pozitív polgári törekvéseket kívánták igazolni. Ennek nyomán a feudális koronaeszme tartalmában fokozatosan átalakult: polgári gondolat-rendszerré vált.

Koronaeszme és a dualista államrendszer


A koronaeszme még haladó reformkori értelmezései azonban csakhamar háttérbe szorultak, vagy végleg eltűntek. Helyükbe a szentkorona-eszme valamiféle sajátos és homályos jog- és történetfilozófiává, tantétellé kezdett átalakulni.

A szentkorona-tan újkori megfogalmazására – a 19. század végén – Hajnik Imre munkáiban került sor. A szentkorona-eszme történetét ő még a pozitivista történettudomány eszközeivel vizsgálta és ábrázolta. A szent korona államfogalmának kialakulását ő a 14. századra helyezte, kijelentve, hogy ettől az időtől kezdve az ország területe a szent korona területe, a királyi jövedelmek és javak a szent korona jövedelmei és javai, minden birtokjog benne találja meg gyökerét, és aki szabad birtokot bír, közvetlen összeköttetésbe került a szent koronával, s így a hatalom részese, a szent korona tagja. Király és nemzet a szent koronában egyesült, a közhatalom egészét adva az országgyűlésen, ahol együtt alkotják a szent korona egész testét.

A szentkorona-tan – Hajnik után, függetlenül eredeti szándékától – a sajátosan jelentkező magyar nacionalizmus gondolatkörében nyerte el a közgondolkodást leginkább befolyásoló szerepét. A középkori birodalom emlékének, lehetőségének idézésére és igazolására jól felhasználható Szent Korona-gondolat ugyanis tökéletesen beleillett a magyar nacionalizmus eszmevilágába. A szentkorona-tan nem zárta ki az 1867-ben létrejött dualista rendszert, ugyanakkor eszmeileg a függetlenség illúzióját nyújtotta. Osztály- és nemzeti hovatartozásuktól függetlenül egységbe foglalta a királyt és az „egyenlő jogú” állampolgárokat, az egész „nemzetet”, a „történelmi Magyarország” (melyet – ha Horvátországgal együtt emlegették – a dualizmus rendszerében hivatalosan a Magyar szent korona országainak, illetve „Szent István koronájának országai”-ként neveztek) lakóit. Concha Győző, a kolozsvári, majd a pesti tudományegyetem politikai tanszékének professzora szerint már egyenesen természetes, hogy a „magyar fajnak” a környező népek közül ki kell emelkednie, hiszen az erős állam kiépítéséhez egyedülálló államalkotó eszmével, a Szent Korona-tanával rendelkezik. E tan egyik leghangosabb hirdetője, legnagyobb hatású képviselője, Timon Ákos pedig, aki hosszú egyetemi tanársága (1895–1925) alatt szinte uralta-birtokolta a magyar jogtörténetírást és oktatást, még tovább fejlesztette a spekulációt. A szentkorona-tanban ő is a magyar birodalmi törekvések igazolását látta. A szent koronában fejeződik ki – írta – Szent István birodalmának egysége, egységes főhatalmi szervezete, amelyben a társországok is elszakíthatatlanul benne foglaltatnak, mivel ők is tagjai a szent koronának.

Korona a király nélküli királyságban

Már csak az utóbbi érvelés is megmagyarázza, hogy a Horthy korszak idején miért élhette másodvirágzását a szentkorona-tan. Szerepét most elsősorban az elvesztett háború és területi következményei, a Monarchia széthullása, a levert, de mégis fenyegető proletárforradalom adta körülmények határozták meg. Ebben a helyzetben az uralkodó osztályok politikusainak, ideológusainak egyik fő törekvése az ezeréves történeti Magyarországhoz kötődő jogfolytonosság bizonyítása volt. Nézeteikhez alkalmas eszmei támaszt találtak a szentkorona-tan gondolatvilágában is. A magyar nemzet – ezek szerint – a szent koronában él tovább, változatlan egységben és harmóniában. Ugyanakkor a forradalmak államformáival, jogrendszerével az „ezeréves történeti alkotmányt” állították szembe. A békeszerződések realitása elől a szentkorona-eszme történelmi Magyarországot idéző mítoszába menekültek. A Horthy-rendszer politikusai, ideológusai az irredentizmus szolgálatába állították a szentkorona-tant, illetve az ebből megmaradt spekulációt, és így bizonyították a terület-revízió követelésének történelmi jogosságát.

Aktuális politikai törekvésekben is szerepet kapott a szentkorona-eszme. Így pl. az állami főhatalom kérdésében kialakult politikai és közjogi viták esetében.

Mint ismeretes, az 1920. I. tc. alapján az államfői teendők „ideiglenes ellátására” kormányzót választottak, akinek jogait a királyi hatalom vonatkozásában részletesen körülírták. Horthy hívei, közjogászai tiltakoztak e korlátozás ellen. A szentkorona-tan csorbíthatatlan érvényesülésének elvére hivatkozva történt a kormányzói jogkör fokozatos kiszélesítése, aminek nyomán Horthy bizonyos vonatkozásokban a királyi jogkörön kívül jogokat is kapott (pl. utódmegajánlási jog).

A szentkorona-tant a hivatalos Magyarország olyan demonstratív lépéssel is „gazdagította”, mint pl. az 1930. évi XXXIV. tc., amely kimondta, hogy „A bírói hatalmat az állami bíróságok a magyar szent korona nevében gyakorolják”. A Horthy-korszak egyik ismert közjogásza, Molnár Kálmán ezt a törvénycikket így köszöntötte: „Újból tettünk egy örvendetes lépést abban az irányban, hogy a magyar állam életnyilvánulásának formáit összhangba hozzuk ősi alkotmányunk szellemével.” A továbbiakban az is kiderül, hogy mi ellen kell felvonultatni az ősi jogot. „Kelet-Európának ege a mai állami és társadalmi rend gyújtogatóinak tűzcsóváitól veres” – írja Molnár Kálmán, „Miként védhetik meg a kormányok a nemzeteket és egyéneket, a III. Internacionálénak azzal a forradalmi törekvésével szemben, hogy az egyént vagyonától elválassza” folytatja. Ebben a helyzetben szerinte a szent-korona-tanának „bölcs útmutatása” jelzi a helyes irányt, az óvhat meg „ma a


népuralom túlkapásaival szemben.”

A kor törvényhozása az „országgyarapodás”-okat a szent korona testének kiegészülése gyanánt iktatta törvénybe, közjogászaink pedig ebben a szentkorona-tan hatékonyságát és sikerét látták. Mint Puky Endre, aki a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság évnyitó ülésén 1941 januárjában a következőképpen érvelt: „ha a „szentkorona” összetartó eszméje nem lett volna, a Felvidék, Ruténföld, a keleti és az erdélyi részek nem egyesülhettek volna újra az anyaországgal”.

A korona, koronaeszme-történelem

A történelmi hagyományokat kihasználó, irredenta politikát folytató uralkodó osztályok a második világháború tragikus viharába sodorták az országot. Ez a vihar és az azt követő események azonban elsöpörték magukat a kizsákmányoló osztályokat is. A felszabadulás után a magyar népet már nem lehetett történelmi illúziókkal, mítoszokkal félrevezetni. A nemzetgyűlés 1946. január 31-i ülésén az államhatalom tárgyában folyó vitában ugyan még elhangzott a szentkorona-eszmét védő hozzászólás: „Az az észrevételem; a köztársaságra vonatkozó törvényjavaslattal szemben – mondta Slachta Margit, a reakciós Keresztény Női Tábor képviselője –‚ hogy a szent koronára vonatkozólag nem tartalmaz semminemű intézkedést... A magyar föld a szent korona földje, a szent korona minden jognak a gyökere.”

A történelem kerekét azonban már nem lehetett visszafordítani. Az 1946. évi I. tc. Magyarország államformájául a köztársaságot rendelte el, és az államhatalom kizárólagos forrásául és birtokosául a magyar népet tette meg. A társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatása véglegesen „történelmi kérdéssé” változtatta a szentkorona tant.

A történelemmé vált szentkorona tan és a hivatkozásul felhasznált korona – ha rossz emlékek is fűződnek hozzá – része történelmi hagyományainknak. Természetesen teljesen más értelemben, mint ahogyan azt a magyar uralkodó osztályok alakították...

2. Képek


1. Széljegyzetek Szabó Ervin levélgyûjteményéhezMUCSI Ferenc

Széljegyzetek Szabó Ervin levélgyűjteményéhez

Szabó Ervin (1877–1918) valódi nagyságának, szerepének jobb megértéséhez nyújt eligazítást levelezésének 100 ív terjedelmű kiadása. A két kötet több mint 130 levélíró csaknem 1000 írását-levelét közli időbeli rendben 1893-tól 1918-ig.

A levelek nagyobb része a kutatók előtt eddig sem volt ismeretlen. A gazdag anyag egy része azonban újdonság. Elsősorban a különböző magyarországi és külföldi gyűjteményekből szép számban előkerült eredeti Szabó Ervin-levél gazdagítja sok friss adattal, számos új összefüggéssel tudásunkat a korról, különösen a századelő munkásmozgalom- és művelődéstörténetéről.

Forradalmi kapcsolatok és marxizmus

A múlt század utolsó esztendeiben, bécsi egyetemi tanulmányai idején orosz forradalmár emigránsokkal került kapcsolatba, s az ő meghitt, baráti körükben vált szocialistává Szabó Ervin. Kapcsolatai hosszú időn át fennmaradtak: még Szibériába száműzött régi bécsi barátjával is volt alkalma levelet váltani. Szerepet vállalt a külföldön készült forradalmi illegális propaganda-kiadványok Oroszországba csempészésében. Főleg az első, 1905–1907. évi orosz forradalom idején volt jelentős ez irányú munkássága.

Szabó Ervin 1899 őszén tért haza Budapestre, s itt hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába, a magyarországi szociáldemokrata pártmozgalomba. Állandó cikkírója, 1902-ben pedig segédszerkesztője a Népszavának, a párt központi lapjának, ezt követően még éveken át szerkesztette a Népszava Naptárát, valamint a párt március 15. és május 1. alkalmából kiadott irodalmi-művészeti mellékletekkel gazdagított ún. emléklapjait. Mindemellett kezdettől fogva elismert vezetője, szellemi irányítója a szocialista diákok mozgalmának. Kimagaslóan nagy érdeme volt Marx és Engels válogatott műveinek magyar nyelvű kiadása, amelyen a szervezett munkásság egész nemzedékei nevelődtek szocialistává, marxistává.

Szabó Ervin kapcsolatban állt a kor sok munkásmozgalmi vezetőjével és teoretikusával, haladó szellemű társadalomtudósával. Széles körű levelezése kiterjedt Ausztriára és Németországra, Franciaországra és Olaszországra, Belgiumra és Oroszországra, Angliára és az Egyesült Államokra. Victor Adler és Kautsky, Plehanov és Mehring, Bernstein és Sorel, Gompers és Huysmans, Lagardelle és Vaillant mellett több mint száz ismert és kevésbé ismert külföldi személyiséggel tartott fenn összeköttetést: eszmét cserélt velük, vitát folytatott, tájékoztatott ás tájékozódott.

Szabó Ervin szoros fegyverbarátságot hozott létre a Huszadik Század körével, a Társadalomtudományi Társasággal és vezető csoportjával: Jászi Oszkárral, Somló Bódoggal, Madzsar Józseffel, a polgári radikális mozgalom szinte teljes vezérkarával. A folyóiratnál és a Társaságban hamarosan betöltött vezető funkciói révén a szabadszellemű, antidogmatikus Szabó Ervin sokat tett a társadalomtudományi kutatások kibontakoztatásáért, a reakciós-klerikális támadások vissza veréséért. Nagy szolgálatot tett a magyar szocializmus ügyének is: az ő módszeres, szívós munkásságának köszönhetően nyert polgárjogot a marxizmus a magyar szellemi életben.

A világháború idején

A világháború Szabót is mélyen megrendítette. Az öldöklés okait elemezve eljutott az imperializmus lényegi jegyeinek feltárásáig, felismerte a világháború osztálymeghatározottságát, ebből egyértelműen levezette a proletárforradalom lehetőségét és szükségességét. Az imperializmus jelenségeinek további vizsgálata nyomán fogalmazta meg (Imperializmus és tartós béke című legvitatottabb tanulmányában) a védővámok reakciós szerepét, valamint a finánctőke és az államhatalom összefonódásának súlyos következményeit. Olyan felismerések voltak ezek, amelyek mintegy előre jelezték a fasizmus veszélyét, egyúttal ráirányították a figyelmet – a szabadságeszmék nagy társadalmi szerepének hangsúlyozásával – a monopolista kapitalizmust meghaladó „gazdasági demokrácia” létrehozásának szükségességére.

Az 1917. évi orosz forradalmak valósággal felvillanyozták. Az esztendő tavaszán az ország mielőbbi demokratikus átalakítását szorgalmazta; az év őszére már felismerte: a háború és az orosz forradalmak hatása más országokban is forradalmakat készít elő. Ezért – már súlyos betegen – támogatta a magyarországi háborúellenes, antimilitarista küzdelmet, segítette munkástanácsok alakítását, a tömegek megannyi spontán


forradalmi megnyilatkozását.

Betegágyán érte a hír, forradalmi munkásságának szép elismerése, hogy a moszkvai Szocialista Akadémia tagjává választotta.

Szabó Ervin nem érhette meg a forradalmakat. 1918. szeptember 30-án meghalt. Temetésén megjelent Károlyi Mihály vezetésével a majd egy hónappal később győzedelmes őszirózsás forradalom szinte teljes vezérkara, a budapesti munkásság pedig tízperces sztrájkkal búcsúzott nagy tanítójától. Együttes fellépésük mintegy jelképezte, hogy Szabó Ervint egyaránt magáénak vallja mind a szocialista munkásság, mind az egész magyar progresszió.

Irodalom:

Szabó Ervin levelezése. 1893–1904. (1) Bp., 1977, Kossuth Könyvkiadó, 694 old. Szerkesztette Litván György és Szűcs László.

Szabó Ervin levelezése. 1905–1918. (2) Bp., 1978. Kossuth Könyvkiadó, 1041 old. Szerkesztette Litván György és Szűcs László.

2. Képek


1. Mi volt a Vkf-2?DOMBRÁDY Lóránd

Mi volt a Vkf-2?

Az évek során több alkalommal visszhangot váltott ki Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig című emlékirata. A számos kritikában (többek között E. Fehér Pál a Népszabadságban, Vida Ferenc a Párttörténeti Közleményekben stb.) a Horthy-rendszer erőszakszervezete egyik sajátos termékének, a Vkf-2.-nek a megítélése kulcskérdésnek számít. Ugyanehhez a témakörhöz kapcsolódik sok vonatkozásban Máté György–Vida Ferenc: Hűség és hűtlenség című kis monográfiája is, Kossuth Könyvkiadó 1979. (A szerk.)

Az ellenforradalmi rendszer hadseregének mind katonai, mind politikai szempontból kiemelt jelentőségű vezető testülete volt a vezérkar. Főnökét – mint legfelső hadúr – maga Horthy Miklós kormányzó nevezte ki, közvetlenül az ő rendelkezése alá tartozott, neki számolt be tevékenységéről, a hadsereg állapotáról. A honvédelmi miniszternek a vezérkar főnöke nem volt alárendelve, őt a kormányzónak tett jelentései tartalmáról csak tájékoztatni volt köteles. A vezérkar működése meghatározta a hadsereg arculatát, befolyásolta az állam katonapolitikáját, de hatást gyakorolt az államélet egészére is.

A vezérkarnak feladata ellátásához elsőrendű érdeke volt a külföldi – elsősorban a kisantant (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) – államok katonai helyzetének és háborús felkészülésének megfigyelése, ugyanakkor a saját fegyveres erőkkel kapcsolatos titkos adatok megőrzése. E feladatot a hírszerzés és a kémelhárítás látta el, ami a vezérkar második osztályának, az úgynevezett Vkf–2-nek hatáskörébe tartozott.

A Vkf-2. felépítését a volt Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének vezérkarához igazodva 1920-ban alakította ki első vezetője, Stojakovics (Sztójay) Döme. A trianoni békeszerződés megtiltotta vezérkar létrehozását, ezért ez a szerv 1938-ig, a fegyverkezési egyenjogúság bevezetéséig mint a Honvédelmi Minisztérium VI. katonai főcsoportja állott fenn, s ezen belül működött a VI–2. osztály.

A Vkf-2. struktúráját kezdettől két alapvető – egymástól el nem választható, egymást kiegészítő – feladat határozta meg: a hírszerzés és a kémelhárítás. Az osztály eszerint tagozódott alcsoportokra, az úgynevezett alosztályokra. A hírszerzést a Központi offenzív alosztály („Koffa”.), a Nyilvántartó alosztály (,‚Nyíl”.), az úgynevezett „X” desifrírozó csoport, valamint az attasé csoport, míg a kémelhárítást a Defenzív alosztály („Def.”) látta el. A Vkf-2. szervezetét kiegészítették a hadtestparancsnokságoknál működő, így az ország egész területét behálózó, a Vkf-2. osztály irányítása és ellenőrzése alatt működő hadtest II. osztályok. A Vkf-2. osztályt vezérkari ezredes, míg az egyes alosztályokat vezérkari törzstisztek – őrnagy, alezredes – vezették.

Az osztály szerkezete az ellenforradalmi rendszer fennállása alatt lényegében nem változott, azonban a testület létszáma jelentősen növekedett. 1935-ben 56, 1938-ban 83, 1940-ben 74, míg 1942-ben már 152 fő az osztály tényleges állománya, amit a háború alatt tartalékosok behívásával még szükség szerint kiegészítettek. Ugyan ezen időszakokban a többi vezérkari osztály létszáma általában 25–40 fő között mozgott.

A Központi offenzív alosztály kiterjedt hírszerző hálózattal rendelkezett. A beszerzendő híranyag egyrészt szorosan katonai jellegű volt, kiterjedt a megfigyelt állam hadseregére: haditerveire, felvonulására, vezetésére, felszerelésére, alakulatainak elhelyezésére, mozgósítási és kiegészítési rendszerére, stb. Másrészt a „Koffa”. szélesebb katonapolitikai célokból érdeklődött minden olyan bel- és külpolitikai jelenség és tény iránt, mely a haderő megteremtésére – különös tekintettel a nemzetiségi viszonyokra – és annak növelésére vonatkozott; figyelemmel kísérte az ország gazdasági és ipari potenciáljának változásait. A „Koffa” tevékenysége a második világháborút megelőzően elsősorban a kisantant államok ellen és az őket támogató hatalmak felé irányult. Kiterjedt ügynökhálózata és nem utolsósorban a katonai attasék tevékenysége révén gazdag és megbízható információk birtokába jutott. Kevesebb sikerrel járt a magyar hírszerzés tevékenysége a Szovjetunió ellen. A háborús évek alatt a kémkedés már csak Szlovákiára és főleg Romániára szorítkozott. A német elhárítás már ezt sem nézte jó szemmel, bár a két hírszerző szolgálat között korábbról fennálló hírcsere egyezményre hivatkozva ekkor is igyekezett hasznosítani a magyar információkat.

A hírszerző munkában nagy szerep jutott a határ menti hadtestek II. hírszerző és kémelhárító osztályainak, amelyek a szomszédos országok határkörzeteiben – kb. 60 km mélységig – szervezték és irányították a hírszerzést, a határőrizeti és ellenőrzési szervek bevonásával. A határmenti átkelőhelyeken és községekben ezenkívül hírszerző egységeket is működtettek.


A „Koffa” összehangolta tevékenységét a politikai rendőrséggel és a csend őrséggel. A csendőrség kiterjedt besúgó hálózatával különösen értékes adatokat szolgáltatott a már említett határövezeti hírszerzés számára.

A Vkf–2. agyközpontja a Nyilvántartó alosztály, az úgynevezett ‚Nyíl” volt, ahol népes személyzet gyűjtötte és rendszerezte különböző szempontok szerint az egyes Vkf-2. alosztályoktól, a katonai attaséktól, a lehallgató és figyelő szolgálattól, a csapatoktól, valamint a hírközlő szervektől és sajtótól naponta folyamatosan érkező híreket, értesüléseket. Az ily módon összegyűjtött anyagból napi, heti és havi általános és tematikus összefoglalókat, értékeléseket készítettek a kormányzói katonai iroda a vezérkar főnöke, a honvédelmi miniszter, a miniszterelnök, valamint más katonai és polgárt szervek számára.

Fontos részlege volt a Vkf-2. osztálynak az „X” csoport, mely a különböző országok rejtjelezett katonai adásainak lehallgatásával, azok sifre (titkosírás) kulcsainak megfejtésével foglalkozott. Feladatai közé tartozott a vezérkar titkos üzeneteinek és parancsainak továbbítása is.

Az attasé csoport irányította a külországokban működő magyar katonai attasék munkáját, értékelte jelentéseiket. Másrészt a Magyarországon működő attasékkal kapcsolatos ügyeket – protokolláris feladatoktól a megfigyelésig – intézte.

A hírszerzés szorosan összefüggött a Vkf-2. Defenzív alosztályának munkájával. Az egyes részlegek egymást támogatták, információikat kicserélték és kiegészítették, az ügyek jelentős részében együtt jártak el. A hírszerzés és kémelhárítás teljes elválasztása lehetetlen lett volna. A hírszerző tisztek és ügynökök egyben kémelhárítással is foglalkoztak és fordítva.

A Vkf-2.-n belül – különösen 1938-tól – a legnépesebb részleg a „Def”, aminek oka a nyomozó tisztek létszámának gyors növekedése: 1936-ban 11, 1938-ban 20, 1940-ben 30 és 1942-ben már 53 fő volt. A központi apparátusnak – a gyarapodás ellenére – viszonylag kis száma mégis csak azt tette lehetővé, hogy az országos jelentőségű, nagyobb ügyekben működjék közre. Tevékenységét azonban szervesen kiegészítette a Vkf-2. alárendeltségébe tartozó hadtest II. osztályok hírszerző és nyomozó szerve. Ezek kémelhárító és hírszerző részlege az 1942-es állománytábla szerint – létszámuk más években is hasonló volt – hadtestenként 83 fővel működött. Ebből 25 nyomozótiszt a hadtestparancsnokság színhelyén – területének egészére kiterjedően –‚ 39 pedig az úgynevezett „K” kirendeltségeken „dolgozott”. Ilyen kirendeltségek voltak az üzemekben, a vasútnál, a postánál, a sajtónál és más hírközlőszerveknél, valamint a nagyobb helységek főbb hivatalaiban. Természetesen jelen voltak a „K” tisztek a csapatoknál is. A „K” kirendeltségek elhárító közegei szoros kapcsolatban álltak az üzemek katonai parancsnokaival, valamint az említett intézményekben jelen levő „K” ügynökökkel.

A hadtestek nyomozó szervei szorosan együttműködtek a rendőrség és csendőrség hasonló ügykörű részlegeivel s azok besúgóival. A területi katonai elhárítók a kisebb jelentőségű ügyeket – ha úgy ítélték meg – saját hatás körükben bonyolították le. Ha szükségesnek találták, a jelentési kötelezettségen túlmenően, bevonták a nyomozásba a központi „Def”. embereit is. A hadtest területén történtekről, a kialakult hangulatról a Vkf-2.-t folyamatosan tájékoztatták.

A „Def”. központi, vagy hadtest-nyomozói az általuk letartóztatottakat a főbb ügyekben – a legtöbb ilyennek minősült – a vezérkar főnöke ügyészének, más esetekben a hadtestek ügyészének adták át vádemelés végett. Ez után kerültek a lefogottak a vezérkar főnökének különbírósága, illetve a hadtestek hadbíróságai elé.

A „Def”. elvileg csak a hadsereget közvetlenül érintő ügyekben volt illetékes, azonban a gyakorlatban hatáskörét önkényesen olyan politikai ügyekre is kiterjesztette, amelyek nélkülözték a szigorúan vett katonai vonatkozásokat. Az 1941. októberében életbe léptetett 7650/1941. ME. rendelet módosította a hűtlenség bűntettének üldözésére vonatkozó korábbi jogszabályokat és kiterjesztette a hűtlenség bűntettének körét, kimondva, hogy az ilyen ügyekben „a bűnvádi üldözés elrendelésére illetékes parancsnok jogait kizárólag a honvédvezérkar főnöke gyakorolja”. Ezen igen tágan értelmezhető jogszabály értelmében kommunista vagy baloldali beállítottságú letartóztatottakat, legyenek bármely erőszakszervezet foglyai, mint ellenséggel szövetkezőket a hűtlenség bűntettével vádolták. Ujszászy István vezérőrnagy, a Vkf-2., majd 1942-től az akkor megalakuló Államvédelmi Központ vezetője – feladata a Vkf-2., a csendőrség, politikai rendőrség munkájának összehangolása – ezzel kapcsolatosan kijelentette: „minden beszervezett és öntudatos kommunista kötelessége a pártmunkán kívül a szovjetek részére katonai és politikai kémkedést végezni”, ennélfogva eleve kémgyanúsakként kezelendők. A politikai és a hűtlenségi ügyek –– a baloldali mozgalmak üldözése és felgöngyölítése, a lefogottaknak a Vkf különbírósága elé állítása – elsősorban a politikai rendőrség és a csendőrség nyomozó osztálya hatáskörébe tartoztak. A letartóztatottakat azonban a rendőrök és a csendőrök – minden közvetlen katonai vonatkozás híján is – eleve kémgyanúsnak tartották, s így bevonták a nyomozásba, vagy legalább tájékoztatták a „Def”.-et is. Így kerültek esetenként a „Def”. Hadik-laktanyában működő


nyomozói kezébe olyanok, akik nem voltak gyanúsíthatók semmiféle, a hadsereg érdekeit sértő kémkedéssel, „felforgatással”. Vidéken hasonló módon jutottak baloldaliak a hadtest-nyomozók börtöneibe.

A katonai kémelhárítás tehát szorosan együttműködött a politikai rendőrséggel és a csendőrség politikai nyomozó osztályával. A Vkf-2. főnökei gyakran fejezték ki elismerésüket a rendőrség és csendőrség közegeinek az együttműködéséért. Ez mégsem zárta ki, hogy időnként hatásköri villongásra kerüljön sor az egyes nyomozói szervek között. A rendőr- és csendőr nyomozók gyakran feleslegesen vonták be a „Def’.-et egyes ügyekbe, melyek végül is nem bizonyultak kémkedésnek; sőt, gyakran katonakollégáik legnagyobb bosszúságára, beleártották magukat a „Def”.-esek saját dolgaiba is. Elsősorban a csendőrnyomozók gyakran a „Def”. embereinek adták ki magukat, s a nevükben foganatosítottak letartóztatásokat. Ebből és ennek nyomán a csendőrök által alkalmazott egyre brutálisabb módszerekből főként 1943-ban jelentkeztek nézeteltérések, amikor a Vkf-2. eljárásai már inkább alkalmazkodtak az akkori kormány politika vonalához.

A Vkf-2. felépítésének és működésének ez a rövid áttekintése is bizonyítja, hogy a szerv tevékenységének árnyaltabb, hadtörténeti kiindulópontú megrajzolása elengedhetetlen az ellenforradalmi korszak hadseregének megismeréséhez. A vezérkar 2. osztálya ugyanis – vezetője és beosztottjai politikai beállítottságának megfelelően – a megszerzett információk célzatos, gyakran szélsőjobboldali színezetű tálalásával jelentősen befolyásolta a legfelső államvezetés katonai és politikai döntéseit.

2. Képek


1. „A képen látható orosz együttes – zenészek, énekesek és egy szólótáncosnő – 1924–25-ben Miskolcon, a Széchenyi utcán levő AbbáA képen látható orosz együttes – zenészek, énekesek és egy szólótáncosnő – 1924–25-ben Miskolcon, a Széchenyi utcán levő Abbázia-kávéházban vendégszerepelt hónapokig.

Nagybátyám – mint hadirokkant vöröskatona – a kávéházban dolgozott, mint ruhatáros. Ebben a munkájában segített nagynénim.

Szeretettel őrzi a fotót – a családi albumban –, s mesél róluk, akik hozzájuk is közvetlenek, barátságosak voltak, együtt szórakoztak műsoruk után, sokat emlegették hazájukat, s alig várták, hogy a szerződés lejárjon, s hazatérhessenek.

Nevükre sajnos már nem emlékszik, de az általa megjelölt gitáros férfi a fotón levő táncosnő férje volt, s szomorúan kapták a hírt, hogy az említett férfi 1925. április 18-án állítólag Kecskeméten meghalt.

Nénikém szeretettel emlékszik vissza rájuk, s meséli, hogy akkor hallotta először – orosz anyanyelvűektől – magyarul a „Valahol a Volga mentén…” c. orosz dalt.

Ez a nem kimondottan családi fotó egy régi-régi évtizedes barátságot őriz nénikém emlékezetében s az évtizediek viharában is féltő gonddal őrizte szerettei fotói között.

Beküldte: GELLÁK JÚLIA

3527 Miskolc, Selyemrét u. 24. I/3

2. Képek


1. Olvasóink közül sokan keresik fel kézirataikkal szerkesztőségünketOlvasóink közül sokan keresik fel kézirataikkal szerkesztőségünket. Ezeket örömmel vesszük, s a meg felelő színvonalon álló irásokból igyekszünk közzé is tenni. Az alábbi levél írója láthatóan több évtizeddel ezelőtti újság olvasása közben akadt arra a hírre, hogy a francia történelemben nem sok dicsőséget ért III. Napóleon császár Tiszaújlakról importálta a bajuszpedrőt. Leveléhez, melynek vonatkozó részlete itt olvasható, még fényképet is mellékelt. (A szerk.)

Az úgy történt, hogy egy alkalommal karácsonyi ajándékai között ott szerepelt egy doboz eredeti tiszaújlaki bajuszpedrő is. Annyira ki váló minőségűnek bizonyult, hogy attól kezdve – amíg csak pödörhette feltűnően nagy és vízszintes szerteágazó bajuszát – mindig tiszaújlaki bajuszpedrőt használt.

A szakáll- és a bajuszviselés reneszánsza idején nem lenne érdektelen felkutatnia tiszaújlaki bajuszpedrő receptúráját és hasznosítani, már csak azért is, hogy olyan jól ápolt legyen milliók bajusza, akárcsak annak idején a bajuszáról is híres III. Napóleoné, amelyet a közölt kép is kellő mértékben ` illusztrál. Így vonult be mintegy másfél évszázaddal ezelőtt a kozmetikai szerek gyártásának történetébe az akkor Európa-hírű magyar bajuszpedrő, amely nem kisebb, személynek, mint a francia császárnak, illetve annak bajuszának adott magasrangú hetykeséget.

SZIKORA MARIANNA

(Budapest)

2. Képek


1. Egykorú leírás a kenyérmezei csatárólSZEMTANÚ

SZAKÁLY Ferenc

Egykorú leírás a kenyérmezei csatáról

Kereken 500 esztendővel ezelőtt, 1479. október 13-án zajlott le a kenyérmezei síkon az a véres ütközet, amelyben Báthori István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán csapatai megsemmisítő győzelmet arattak egy Erdélybe nyomult török sereg felett. A csata körülményeit és lefolyását eddigelé elsősorban Mátyás király udvari historikusának, Antonio Bonfininek elbeszéléséből ismertük. Az ő hangulatos leírásából került át a köztudatba az a jelenet is, amint Kinizsi fogaival felragadja a földről egy hórihorgas török holttestét és táncot jár vele. Az alábbiakban közölt egykorú német nyelvű leírás a csata utáni napokban keletkezett, névtelen szerzője főként a Kinizsi környezetéből származó értesülésekre támaszkodott. Kisebb tévedései – nem szól arról, hogy a magyarországi segédhadak csaknem megkéstek az ütközetből, tévesen állítja, hogy Ali bég belehalt sérüléseibe – és kis terjedelme ellenére részletesebbnek és pontosabbnak tűnik minden más, a kenyérmezei csatára vonatkozó forrásnál. A fordítást I. Ursu román történész forrásközlése alapján készítettük (Revista pentru istorie, archeologie si filologie 1913. 147–150.), a kipontozott részek, az eredeti megrongálódása következtében, olvashatatlanok. A szövegben előforduló dátumok feloldását, valamint az eredeti névalakokat zárójelben, szöveg-kiegészítéseinket pedig szögletes zárójelben adjuk.

A Szent Kálmán napja előtti szombaton (október 9.) a törökök Erdélybe jöttek egy pasával, aki a török császár tanácsosa volt, neve Isza bég (Essembegh), és két másik főemberrel – az egyiket Ali bégnek (Ala wegh), a másikat Szkender bégnek (Schwenderwegh) nevezik – s ezek hárman voltak a fő-főemberek és 45 ezer törököt és románt hoztak magukkal, és amikor a tartományba érkeztek, az említett főpasa kiküldte hadinépét gyújtogatni és azok sok falut és mezővárost felégettek.

A második napon Ali bég küldte ki az ő hadinépét, ezek is gyújtogattak és elragadtak mindent, amit azon a napon elérhettek.

A harmadik napon a harmadik kapitány küldte ki az ő hadinépét, ezek úgy szintén gyújtogattak és elvittek mindent, amit azon a napon elérhettek... [Az emberek] Báthori Istvánhoz (Watrisfan) menekültek, mégis sok asszonyt és fiúgyermeket ejtettek foglyul.

Ugyanekkor Báthori István a köznépet az erdőkbe küldte s bevágatott minden utat és hágót, s üzent Kinizsi Pálnak (Kynesi Paul), a despotának (dispom) és a két Jaksicsnak (Jäghsten), hogy hamar jöjjenek és segítsék megmenteni a tartományt.

A negyedik napon, vagyis Szent Kálmán napján (október 13.) Báthori István és Kinizsi Pál ... [egyesítették hadaikat], s csatatérre vonultak a törökök ellen, s ott csapataikat csatarendbe állították és a királyi részen mindegyik kapitánynak volt hadizászlója. A mi urunk királyunk udvari hadinépe is saját hadizászlóval rendelkezett.

Azután a két fél csapatai csakhamar összecsaptak és egytől öt óráig viaskodtak, amíg a keresztények a törököket meg nem futamították. Az ütközetben senki sem volt olyan szorult helyzetben, mint Báthori István, és ha Kinizsi Pál a saját csapataival nem siet Báthori Istvánhoz, egész csapatával levágták volna.

Kinizsi Pál azt mondja, hogy életében nem volt még olyan csatában, amelyben az ellenség oly szilárdan állott volna, mint ahogy Isza bég a csapataival. Nem másként állt ott, mint egy erős kőfal; Isza bég azonban csak hamar megsebesült, elmenekült és csapatait Kinizsi Pál lekaszabolta, azután minden török megfutott.

És voltak ott románok is, mintegy négy- vagy ötezer gyalogos; ezek igen keményen harcoltak és sokat megöltek a közkatonák közül. Ahogy aztán értesültem róla, mindegyiküknek egy-egy – két visszahajló heggyel (zuerken) felszerelt – kopjája volt, ezt szegezte maga elé, a másik hasonlóképpen, és így mintegy jó kerítést vontak maguk köré, abból kifelé lődöztek és nagy károkat okoztak a lövéseikkel: azután a románok ezen csapatai ellen egy heves rohamot intéztek, amely szétszórta őket és mindnyájukat levágták…

Azután elfogtak egy törököt, aki elmondta, hogy Ali bég milyen súlyosan megsebesült, s hogy az övével ő kötözte be a sebeit… azután a Szent Kálmán nap utáni pénteken (október 15.) holtan meg is találták Ali béget


egy erdőben, a fejét levágták és elküldték Báthori Istvánnak és Kinizsi Pálnak.

Isza béget leszúrták, ugyanígy a törökök sok fő emberét. Isza bég fia fogságba esett, Ali bég fia fogságba esett és sok más török, akiknek a számát még nem tudni, mert még keresik a törököket az erdőkben és a hegységben. A lovakat azonban összefogdosták, azok... [száma] harmincezerre tehető.

A királyi részen mintegy 3 ezer ember vesztette életét, köztük valami ezer kopjás lehet, és Kinizsi Pál azt mondja, hogy egy egész nap nem bírta körüljárni a csatahelyet és hogy valami egy mérföldnyire járóföldön széltében-hosszában úgy hever egymáson a hadinép, mint a búzakévék.

A törököknél ágyúk is voltak és városokat és várakat akartak foglalni s meg akarták szállni az említett tartományt.

Odáig több mint kétszáz falut perzseltek fel.

Egy paraszt egy forinton három törököt vett és összehívta a darabontokat és sok fiatal ember is kiment a hadinéppel és a három törökkel, és a tömegben kikiáltotta: mindenki emlékezzék rá, hogy Mátyás király idejében három törököt vásárolt egy forintért és azután saját kezűleg levágta a három török fejét. Ez az eset a hetvenkilences évben történt.

2. Képek


1. Régészprofesszor leveleiMŰHELY

LÁSZLÓ Gyula

Régészprofesszor levelei

Ritkán nyílik alkalom, hogy széles közönség betekintést nyerhet a tudományos műhelyekbe: folyóiratok szerkesztésébe, tudományos intézetek munkatervét meghatározó koncepciók kialakításába, vagy akár a kutató-író tevékenység belső indítékaiba. Ehhez kíván fórumot teremteni a História „Műhely” rovata. Először a 70. életévéhez közeledő, immáron több történész és régész-generáció gondolkodását formáló László Gyula néhány vallomásszerű írását tesszük közzé. Azét a László Gyuláét, aki életcéljának is tekintette a tudományos kutatás eredményeit a „köznép nyelvén” elmondani, a tudóst közel hozni ahhoz a társadalomhoz, amelynek ír, s amely munkásságát élteti. (A szerk.)

Kós Károlynak Kolozsvárra; megküldte nekem „Székely balladák” című kötetét, könnyeztetően szép ajánlással: „régi jó barátomnak szeretettel emlékezésül” – írta bele a könyvbe. Én hát most köszönőlevelet írok neki, de bizony nehéz lesz, mert ő mindent tud már, amivel én küszködök, de azért megkísérlem a lehetetlent, olyan dologról írok, ami szíve szerint való, s amiről mégis sok dologban újat tudok mondani, merthogy én ástam ki. Falusi építészetünk kezdeteiről írok neki. „Indítom levelem, bocsájtom útjára.”

Kedves Károly Bátyám!

Elhomályosult szemmel olvastam ajánlásodat és nagyon szerettem volna melléd ülni és elbeszélgetni veled ásatásaim eredményeiről. Ezt most írásban teszem meg, gondold tehát, hogy ott ülök s mind mondom-mondom a magamét. Hát, Károly bátyám, elterjedt az utóbbi évtizedekben, hogy honfoglaló eleink putrilakók lettek volna. Kicsi, 3x4 méteres, jó egy-másfél méterre földbevájt földkunyhókban éltek volna. Kétségtelen bizonyságokat hoztak erre a régészek: az Alföld és más területeink egyre bővebben szolgáltak bizonyságul. Pedig a házra vonatkozó ősi szavaink (ház, fal, küszöb stb.) nem ilyen házat írtak elénk. Nos, én azt a megbízást kaptam ide, s tova 20 esztendeje, hogy keressek meg egy honfoglalás kori falut. A megbízás kétértelmű volt: keress meg, ha olyan nagy tudományú ember vagy, valamit, amit nem találtak, amióta magyar régészet van, de ehhez (ez a második hátulütő) olyan kevés pénzt kapsz évente, hogy alig néhány szobányi nagyságú területet áshatsz ki. Nekifogtam, s 20 év alatt valami négyszázezer forintot kaptam (évente átlag húszezret), míg egy-egy nagyobb római ásatás néha egyetlen évre félmilliót, meg többet is kap, mintha mi római leszármazottak lennénk. Azelőtt csak Árpád-kori földputrikat tártak fel és történészeink egy része gúnyosan tanította az Egyetemen, gúnyolva a „kultúrfölény” elméletét: íme, így laktak a honfoglalók, ilyen nyomorúságos pajtákban. Persze, ha valóban így laktak volna, hát Isten neki, nem lehet változtatni rajta. Nekem kezdettől fogva gyanús volt ez az ügy, mert pontosan ilyen földbeásott házakat ástak ki Közép-Európában és Ukrajnában olyan területeken is, ahol a magyarság soha nem élt, de éltek különféle szláv törzsek. Magyarul szólva tehát: a földkunyhók földrajzi elterjedése nem fedte a magyar nyelvhatárokat, ellenben szinte pontosan kirajzolta a szláv nyelv térképét. Dehát ez még nem lett volna érv, de én Felgyőn (Csongrád alatt 6 km-re, itt ások már jó ideje) megtaláltam föld feletti építményeink bizonyságait, s rájöttem az egész földkunyhó-legenda félreértésére. Nos, ezt írnám le Neked, Károly bátyám, hogyan s mint.

Mit találtunk meg, mi régészek? Azt, amit beástak a földbe, akár alapozásként, akár gödörként, sírként, de ami a föld felszínén állott, annak nyomát nem leljük. Így keletkezett a putri-legenda. Igen ám, de én nagyméretű árokrendszereket ástam ki, amelyekben az árok töltelékföldje általában szürke volt, de a négyszögletes árokcsatorna (úgy 30x40 m-es) egyik sarkában a föld elfeketedett és tele volt ételmaradványokkal (csontokkal), cseréptöredékekkel s feketesége azt mutatta, hogy más szerves anyag is bőviben került a földbe. Itt háznak kellett állnia, mivel pedig semmi beásás nem volt a földben, földre épített boronaház, vertfalú ház, vagy éppenséggel téglaház volt itt. A kazárokról tudjuk, hogy téglaépítményeiket nem alapozták meg, hanem csak elegyengették alatta a talajt és Vámbérynél is ilyent olvastam a turkomán építményekről. Eleinte nem akartam hinni a szememnek, amikor az árkokban téglatöredékek kerültek elő. De amikor a templom 11. századi sírjai között egész sor téglaépítményt találtam, akkor tudtam meg, hogy a halott házát ugyanúgy építették meg téglából, mint az élőét, a boronaházban lakók sírját is egy beékelt hasított fából készítették!

Ezzel egy időben rájöttem arra is, hogy voltak 30–40 cm-re (tehát nem méternyire) földbeásott nagyobb házaik is (7x3 m), amelyeknek végeiben nem volt szelementartó gerendalyuk és nem volt tűzhely sem benne: ezek lehettek a lakások, s előttük mindig ott találtam a földbe épített kemencét. De az igazi meglepetés csak most jön:


eddig mint egy 8 jurtát ástam ki, pontosabban szólván csak köralakú vizesárkát. Az egyiket ezenkívül még hatalmas árok vette körül négyzetalakban. Nem költöztek ezek már nemez sátraikkal, csak éppenséggel jobban szerettek benne lakni, mint a rideg, tégla vagy vertfalú házban, talán még a boronaháznál is jobb volt ebben az élet.

Így alakul át ásatásaim során a régi magyar házkultúráról való tudásunk, s tudom – éppen abban az irányban, amelyben Te is sejtetted és építőművészetedben meg is valósítottad. Így vethetünk véget egy „holtbizonyos” ásatási tapasztalatnak, mert bizony csak azt találták eddig, amit földbevájtak. Ezek lehet, hogy amolyan nyári konyhák lehettek, vagy szláv földművelők házai. Mindenre nem tudunk egyszerre felelni, lassan bontakozik ki a múlt hitele.

Nem tudom, hogy vagy vele, Károly bátyám, de én úgy érzem, nem csináltam jóformán semmit. Ennek az érzésnek oka, hogy mindig csak a jelent érzékelem, s ami múlt, az olyan, mintha mindig lett volna, vagy pedig mintha más csinálta volna. Mivel pedig a jelenben nem mindig dolgozom egyenletes őrlődéssel: az az érzésem, hogy bizony vajmi kevéske dolgot míveltem. Ezen az sem segít, hogy lassan én is – akárcsak már régebben Te – kezdek valamiféle jelképi alakot felvenni, de olyant, hogy nem ismerek rá arra a képre, amely rólam formálódik más emberekben. Mégis – elég bölcs vagyok talán – el kell viselni, hogy mások szemében mások vagyunk, mint saját magunk ismeretében. Gondolom, hogy most 90 esztendős ünneplésedkor Te is kaptál jelzőket, amelyek idegenek tőled, s kaptál méltatást, amelynek felnagyított arányai közt nem érezted otthon magadat. De nem is ezek a részletek számítanak, hanem az, hogy ünnepnap tudtál lenni kicsiny népünk életében, hogy fellelkesedtek, hogy felnéznek reád, hogy gondolatban meg szorongatják a kezedet s nyilván valami ilyenfélét motyognak: „köszönjük Neked, Károly Bátyám”. Igen, ez a szép s igaz, nem a lelkesedés torzítása, hanem annak tiszta tartalma az igazi „jutalom”, amire nyilván sohasem vártál.

Minden időmet, gondolatomat a nagyszentmiklósi kincs foglalja le. Arról írok könyvet és a fényképeket egy Helsinkibe szakadt hazánkfia, Rácz István csinálta (szebbek, mint az eredeti tárgyak!), a könyv is kettőnk neve alatt jelenik meg. A múlt hetekben is kint voltam 5 napra Bécsben, csak a kincsnek szenteltem az időmet és olyan meglepően egyszerű kérdéseket tudok most már feltenni, amit eddig nem tettek fel, pedig a reájuk adott válasszal indulhat meg a kincs igazi jelentőségének megvilágítása. Nem kell mást tenni, csak úgy venni kézbe a kincs darabjait, hogy elhiggyük: akik rendelték és akik csinálták, tudták, mit tettek. Ezzel egyszeriben egy sereg kérdőjel rajzolódik elénk és nem mehetünk tovább addig, amíg nem feleltünk reájuk. Mondjak egyet-kettőt? Nos, a páncélba öltözött fejedelem (amelyik hajánál fogva cipel egy foglyot, a másik fejét meg a nyeregkápához kötötte) egyetlen fegyvere a zászlós lándzsa. Miért nincsen íja, tegeze, szablyája? Miért nincsen lovának kengyele? Miért kisebb nála foglya stb., stb. A rokon perzsa tálakon a király teljes fegyverzetben díszeleg, az arányok rendben vannak, a király darázsderekú, itt meg olyan erős a dereka, akárcsak az enyém. Nos, ilyenfajta kérdésekre keresek feletetet, s őszintén megmondom azt is, ha nem találok. A könyv „értéke” inkább e kérdésekben van s nem a feleletekben. Azt már régebben megírtam, hogy a kincs két asztali készlet: a fejedelem készletét az első magyar pénzek mesterei készítették, a fejedelemasszonyét pedig a helyi későavar–magyar–bolgár udvari ötvösök. Már arra is gondoltam, hogy ez a kettősség nem olyan valaminek az emléke-e, mint amikor Anonymus szerint Árpád fia, Zoltán Mén Marót leányát, tehát egy helyi fejedelemét veszi el. Két könyvem megy nyomdába, mind a kettő a Kárpát-medence történetét tárgyalja az ősembertől Géza fejedelemig. Ha megjelenik, küldök majd.

Igaz szeretettel és tisztelettel:

1974. VI. 8-án

László Gyula

Levél arról, amit nem tudunk

Elmondom, hogy mi minden kellene nekünk ahhoz, hogy mesterségünkben jót tudjunk alkotni. Te a vasnak a mestere voltál, s nekünk többek között ehhez is kellene értenünk. Megítélheted, hogy mennyire nem értek ahhoz, amit Te egy életen át műveltél. Pedig én ásom ki – mi régészek ássuk ki – azokat a vasakat, amelyeket régi kovácsok, lakatosok csináltak, de nemcsak kiássuk, hanem magyarázzuk is. Nem mosolyodsz el ezen? De ugyanígy kérdezhetném a fazekasmestert, mit szól ahhoz, amit régi elődeinek munkáiról, cseréptöredékeiről írunk. Nyilván mosolyogna hozzá nem értésünkön. Hát a csontfaragó mester mit mondana, ha olvasná, hogy a csontmerevítéses íjlemezek faragásáról, az agancsokból készült tartók, zablapálcák készítéséről miket írunk. Magam értegetek egyhez s máshoz, s így még én is mosolyogva hallgatom, olvasom, mikor pl. valaki a zománcokról beszél meg az ötvöstechnikákról. Ugyanolyan műkedvelői kísérletek ezek, mint amikor olyasvalaki ír a festészeti technikáról, akinek semmi tapasztalata nincsen a színek világában, sem az anyagok


viselkedésében, sem semmiben, amit egy kezdő festőnek is tudnia kellene. De sorolhatnám véget nem érőn, hogy mi mindenhez kellene értenünk, amihez nem értünk. Az élet régen is éppen olyan teljes volt, mint ma, és „minden mindennel összefüggött”, ha egy-egy dolgot kiemelünk abból a környezetből, amelyben született, máris meghamisítjuk vele a múlt teljességét.

Nos, ilyen kapcsolatlánc van a műveltség jelenségei között is: itt is az anyagokkal kezdődik a láncolat s a végén ott találhatók a legelvontabb szellemi tények. Egyik dolgozatomban példát is adok erre, amikor egy látszatra közönséges nyílcsúcsot vizsgálok. A vas termelésétől egészen a nyíl jelképvilágáig van meg a kapcsolatrendszer, s közben ennek minden tagja beletartozik egy másik rendszerbe is. Részleteket akarsz? Nos, nézzük: a vas bányászata egy sereg eszközt (csákány, kalapács, szállítóeszközök, szellőztetés, kohók stb.) követel meg, amely mindegyike egymagában is ilyenfajta láncot alkot. A kovácsműhelyről itt ne is beszéljünk, hiszen ennek Te vagy a mestere, s tudod, milyen hallatlan tapasztalatot követel egy forma kikalapálása. Persze a tapasztalat csak úgy érvényesülhet, hogy izzítók, fogók, kalapácsok, üllők egész rendszere szolgálja s ezek közül is mindegyiknek megvan a maga „láncreakciója”. Következik a nyíl, amelyik az íjat feltételezi, továbbá az egyenesvonalú repülés tapasztalati ismeretét („nyílegyenesnek” kell lennie pl. a nyílvesszőnek, tollazatát pontosan „be kell mérni” stb. stb.). De nem akarom a nyilakról szóló rövid tanulmányom tartalmát előre elmondani. Talán ez a példa is mutatja, hogy voltaképpen valami olyanról van szó, amit közmondásunk úgy gúnyol, hogy „gombhoz a kabátot”. Valóban: ami reánk maradt a múltból, az olyan csekély, hogy hasonlítható a gombhoz, ami meg egykor értelmet adott neki – de ami elpusztult – joggal mérhető a kabáthoz.

Látod, milyen nehéz a mesterségünkben helyes eredményeket elérni? Hiszen nemcsak kovácsnak, fazekasnak, vadásznak, halásznak, földművesnek, pásztornak, nyergesnek, íjasnak, szövőnek, ötvösnek, bányásznak, csontfaragónak kellene lennünk, hanem otthon kéne legyünk egy-egy kor emberének gondolkozásában, hitvilágában. Meglátni a hitvilágban a mindennapok vetületét s a mindennapokban a hitvilág alakító erejét. Úgy-e csóválod a fejed, hogy ilyen ember nincsen! Nos, ezt kezdjük belátni, amikor a rokon tudományok szakembereivel dolgozunk együtt, s amit kiásunk, azt 6–8 kollégával együtt dolgozzuk fel. De vegyük mindehhez hozzá még azt is, hogy egy-egy ilyen lánchálózat minden tagja koronként más és más! Nemcsak formája változik, hanem használata, szerepe: állandó mozgásban van tehát a múlt s ebben Isten igazában tájékozódni csak vakmerő ember tudhat, aki vállalja a tévedés lehetőségét.

Ugyanis nem elegendő, ha egy régészember úgy-ahogy tájékozódást szerez egy-egy korszak bonyolult lánchálózatában, hanem – most jön a neheze – az egymást követő korok változásainak okát és értelmét is kell kutatnia. Ugyanis a történelem nem abból áll egybe, hogy amit az egyik kor szakembere megírt, odateszem a következő kor tudóját, aztán az utánajövőt s így tovább. Az elkülönített korok halottak, élettelenek. Nemcsak az egyes koroknak van mozgáshálózatuk, hanem a történelem egészének, egymást követő korainak egymás közt is.

De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: egy régésznek annyi féléhez kellene értenie, ahányféle tevékenység emlékei elébe kerülnek, s el kellene mélyedjen kutatott korának tudásában és hitében is. Hidd el, irigylem azokat, akiket nem gyötörnek ilyen kétségek, hanem az öröklött, megtanult mesterséget folytatják – rendszerint igen jól. Megköszönném, ha kérdéseket tennél fel nekem, Te, a szakember, nekem, a „műkedvelőnek”, mert bizony akármelyik mesteremberrel szemben műkedvelők maradunk!

(1975. augusztus 21.)

2. Képek


1. A görög antikvitás és a rabszolgaságTÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SARKADY János

A görög antikvitás és a rabszolgaság

„Mi, akik törődünk ilyesmivel, régen hallottuk, hogy Nikératos fia, Nikias valaha ezer embert tartott az ezüstbányákban, s ezeket ő olyan feltétellel adta bérbe a thrák Sósiasnak, hogy mindegyikért naponta nettó egy obolost fizet és eredeti számukat állandóan fenntartja. Hipponikosnak hatszáz rabszolgája volt ugyanilyen módon bérbe adva, akik naponta egy minát jövedelmeztek tisztán. Philémonidésnek háromszáz, akik fél minát hoztak, másoknak pedig, gondolom, annyi volt, amennyire anyagi erejükből telt.” (Xenophón: Poroi IV. 15–16. Szádeczky–Kardoss Samu ford.) Így írja le Xenophón, már a IV. században az előző nemzedék, a periklési kor gazdag athéni polgárai közül háromnak a rabszolgaállományát. Szép számok, nem csoda, hogy csak így, bérbeadva tudták őket hasznosítani. A szavahihető történetíró, Thukydidés pedig kortársként jegyzi fel, hogy a peloponnésosi háború idején, Dekeleia spártai megszállása után a kedvező lehetőséget kihasználva mintegy húszezer rabszolga szökött meg az athéniektől.

Rabszolgák a statisztikában

Az összkép megalkotásához, szilárd megalapozásához persze sajnálatos módon hiányoznak a részletes statisztikák. Kivételesek az olyan fontos és sokszor idézett közlések, mint amelyeket Athénaios, ez a római császárkori polihisztor tartott fenn a klasszikus kor három nagy városának rabszolgaszámára vonatkozólag: eszerint Athénben 400 000, Korinthoszban 460 000, Aiginában pedig 470 000 rabszolga élt. (Athénaios VI. 272. b-c.). Ha ő maga késői író is, tekintélyes korábbi szerzőkre hivatkozik forrásként: Ktésiklés, Timaios és Aristotelés műveiből vette adatait. Ktésiklés meg egyenesen Démétrios Phaléreus 312-es népszámlálása eredményeként jegyezte fel, hogy Athénben a 400 000 rabszolga mellett 21 000 szabad athéni polgár és 10 000 metoikos (polgárjog nélküli szabad) élt.

Óriási, százezres rabszolgaszámok tehát, amelyek mellett törpe kisebbséget jelentenek a szabadok tízezrei. Ilyen és hasonló adatok jól illenek a rabszolgatartó társadalomnak ahhoz a közismert képéhez, amely szerint csekély számú gazdag rabszolgatartó él a lakosság nagy többségét alkotó rabszolgák munkájából. Ezeknek a számadatoknak nagy szerepük volt a múlt század tudósainál a görög társadalomról alkotott képük kialakításában, s erősen befolyásolták Engelst és utána a kialakuló marxista ókorkutatást a rabszolgatartó társadalom sajátosságainak megfogalmazásában.

Milyen hitelesek Athénaios régi, jó szerzőkre hivatkozó adatai? Milyen pontosan hagyományozták őket? Ma sem lehet egyértelmű feleletet adni ezekre az elkerülhetetlen kérdésekre. De ezekben az adatokban már eleve találunk valami gyanúsat, ha a gyakorlati viszonyokhoz, lehetőségekhez próbáljuk mérni őket. Még Athénnél és talán Korinthosz esetében is hajlandók lennénk elhinni (Vagy még inkább: nem eleve kizártnak tekinteni) Ktésiklés ás Timaios számadatait; Aiginánál azonban meg kell állnunk, hiába hivatkozik itt magára Aristotelésre Athensios. Aigina szigetének területe mindössze 85 km ezen a területen 470 000 rabszolga önmagában is km ként 5529-es tehát ma is magasnak számító, az ókorban pedig egyenesen fantasztikus népsűrűséget jelentene. Ez a kor viszonyai közt szinte elképzelhetetlen zsúfoltságot eredményezett volna (pedig a pár tízezer főt bizonyára kitevő szabadokat még nem is számítottuk), olyan tömeget, amelyet a kevés termőfölddel rendelkező kis sziget a legaktívabb külkereskedelem segítségével sem tudott volna eltartani. Ez aztán gyanússá teszi a többi számot is. Egy olyan, a tudományban ma elég széles körben elfogadott becslés, amely szerint az 5. századi Athénben mintegy 300 000 ember lakhatott, akik közül kb. 150 000 alkothatta az athéni polgárságot, néhány tízezer (felmehetünk esetleg 50 000-ig) volt metoikos, és talán 100 000 körül járhatott a rabszolgák száma, nemcsak konkrét – bármennyire bizonytalan – számaival közelítheti jobban a valóságot, mint a régi adatok –, hanem reálisabban adja vissza az egyes kategóriák megoszlásával a társadalmi szerkezet alapvonalait is.

Ilyen kereteken belül valószerűbben közelíthetjük meg azt a kérdést: milyen volt a rabszolgák helyzete és szerepe a görög gazdasági életben és társadalomban.

…a piacon

Az antik termelés szervezeti alapformája a kis családi birtok, illetve műhely volt, amelyet az árutermelés kialakulása, a kereslet növekedése és a piac bővülése, legalábbis az esetek egy részében, olyan üzemmé


fejlesztett, ahol a családtagok mellett bérmunkások és később főleg rabszolgák dolgoztak. A klasszikus korban bérmunkásokként elsősorban beköltözött idegenek jöttek számításba. A görög polisok lakosai közt, főleg a demokratikus reformok után, nem sok szűkölködő és munkanélküli akadt: a polgárok többsége saját birtokkal rendelkezett. Így az egyre nagyobb számban beszállított rabszolgák jelentették az olcsó és jól kihasználható munkaerőt.

A rabszolgák részben közvetlenül, mint hadifoglyok kerültek a görög államokba, nagyrészt azonban a kereskedelem útján szerezték be őket. Egy adat szerint a görög–perzsa háború idején Kimón eurymedóni győzelme után (i.e. 469) húszezer perzsa hadifogoly került a rabszolgapiacra. A görög államok egymás elleni háborúiban görögök is nagy számban kerültek rabszolgaságba, bár az elég általános görög felfogás szerint csak a barbárokat lett volna szabad szolgaságban tartani, míg a görögök rabszolgaságba döntése bűnös dolog.

A rabszolgák a legfontosabb és legdrágább kereskedelmi cikkek közé tartoztak. A nagy központokban külön piacokon kerültek eladásra. A vevő megvizsgálta a szerencsétlen emberáru minőségét, éppúgy, mint a piacon kínált többi áruét. Megtapogatta az eladásra kerülő rabszolga izmait, megnézte a fogát, és megtudakolta, hogy mihez ért. Rabszolgák szinte minden szomszédos területről kerültek Görögországba, amint arról az ókori íróknál gyakran találunk említéseket. A thrákok Hérodotos értesítése szerint még saját gyermekeiket is eladták rabszolgának; Kis-Ázsiából pedig olyan sok frig került Athénbe, hogy egyik gyakori személynevük, Manés, valósággal a „rabszolga” szinonimája lett. Érdekes adatok illusztrálják az athéni rabszolgák etnikai eredetének sokféleségét. Tudjuk például, hogy egy gazdag metoikos, Képhisocióros, tizenhat rabszolgával rendelkezett, akik közül öt Thrákiából származott, három Káriából, kettő Szíriából, kettő Illyriából és egy-egy Skythiából, Máltáról, Lydiából és Kolchisból (vagyis a mai Grúziából).

Amilyen sokféle helyről kerültek Athénbe a rabszolgák, olyan különbözőek voltak az árak is, amelyen elkeltek; ezek az egyes személyek képességeihez igazodtak, és ugyanakkor a kereslet és kínálat szerint is változtak.

Jellemző a rabszolgaság nagy szerepére, és arra, hogy milyen mélyen gyökerezett ez az intézmény az athéni és általában a görög életben, néhány mondat Sokrates egyik beszélgetéséből, ahol a bölcs a barátság értékéről beszél és a kérdés megvilágítására a rabszolgaárakból indul ki:

„Mondd, Antisthenés, vannak olyan értékesek a barátok, mint a rabszolgák? Mert a rabszolgák közül az egyik két minába kerül, a másik egy fél minába, a harmadik ötbe, megint egy másik tízbe; sőt Nikiasról, Nikératos fiáról azt mondják, hogy egy talantonért vásárolt egy felügyelőt ezüstbányáiba.” (Xenophon: Apomn. 11. 5. Sarkady J. ford.)

Egy talanton (= 60 mina = 6000 drachma = 26,196 kg ezüst) rendkívül magas ár volt, amelyet nyilván csak a dúsgazdag Nikias adhatott meg egy rabszolgáért. Az is valószínű, hogy ebben az esetben egy tapasztalt bányász szakemberről volt szó, akinek megszerzése hasznot hajtó beruházásnak ígérkezett. Ettől a kivételes esettől eltekintve az adatok (az egyszerűség kedvéért drachmára átszámítva: 20, 50, 500, 1000, illetve a bányafelügyelőért 6000 drachma) valószínűleg elég reálisan tükrözik a kor rabszolgapiacainak árskáláját. Összehasonlításként: Képhisodóros rabszolgáinak fentebb már említett elárverezésekor az egyes rabszolgák ára 72 és 301 drachma között mozgott (nagyrészüké 100 és 200 drachma között); az árak nyilván a különleges alkalom következtében maradtak ilyen alacsonyak.

…a társadalomban

A rabszolgák helyzetét legalább is elméletileg mindenekelőtt teljes jogtalanságuk jellemezte. Aristotelés a rabszolgatartók közfelfogását fejezte ki, mikor „beszélő eszközök”-ként jellemezte a rabszolgákat; Aristotelés egyik tanítványa pedig azt írta Oikonomika c. művében, hogy a rabszolga életét három dolog tölti ki: a munka, a fegyelmezés és a táplálkozás. Elméletileg a rabszolgatartó hatalma korlátlan volt. A rabszolga minden tekintetben ura tulajdonát alkotta: ura megverhette, eladhatta, sőt meg is ölhette. Ez a jog, ha nem is mindig, de gyakran érvényesült a maga korlátlanságában, különösen ott és akkor, ahol és amikor a rabszolgák könnyen megszerezhetők voltak, nagy számban álltak rendelkezésre, és főleg: kizsákmányolásuk gyors és nagy nyereséggel kecsegtetett. Elég, ha egy végletes esetre emlékeztetünk: a római köztársaság latifundiumaira és bányáira, ahol a rabszolgák ezreit állatként kezelték és sokszor szisztematikusan halálra dolgoztatták – hisz utánpótlásuk nagyon könnyű volt. Viszont az is bizonyos, hogy az ókori rabszolgák helyzete az egyes korszakokban és helyeken nagyon különböző volt – ahogy a görög és főleg az athéni viszonyok is szemléletesen mutatják ezt.

Az egyes rabszolgatartók tulajdonában lévő rabszolgák száma nagyon különböző lehetett. A polgárok jelentős részének – talán a többségnek – egyáltalán nem volt rabszolgája. Sokan lehettek, akik kis birtokukon, vagy


műhelyükben a családtagok munkája mellett egy-egy rabszolgát is foglalkoztattak. Aki tíz–húsz, vagy éppen harminc rabszolgával rendelkezett, már kimondottan jómódúnak számított. Egy-két példával illusztrálhatjuk is ezt: Démosthenés mondja el abban a beszédében, amelyet örökségét hűtlenül kezelő gyámja ellen tartott, hogy atyja vagyonát két műhely alkotta: egy fegyverkovácsműhely, harminckét rabszolgával, és egy zálogba adott asztalosműhely, ahol húsz rabszolga dolgozott.

A csúcsot három gazdag ember jelzi ebben a korban: Nikias 1000, Hipponikos 600 és Philémonides 300 rabszolgával – ha ezek a számok egyáltalán hitelesek, és nem későbbi túlzások. Xenophón, aki ezeket a számokat (jó fél évszázaddal később) közli, azt is megemlíti, hogy ez a három nagy rabszolgatartó bérbeadta rabszolgáit, mégpedig bányamunkára; jellemzően mutatja ez azt is, hogy ennyi rabszolgát az egyes üzemek, gazdaságok nem is tudtak foglalkoztatni. A bérbeadás viszont olyan jelentős hasznot hajtott, hogy Xenophón erre emlékezve javasolja: az állam alapítson ilyen vállalkozást, hogy az ebből befolyó jövedelemmel javíthassa a polgárok anyagi helyzetét.

A szolgák jogtalan állapota és ennek következményei sok szenvedést okozhattak. Tulajdonosuk a rossz munkáért, vagy fegyelmezetlenségért tetszés szerint elverhette őket. Ez magában még nem is volt különösen megalázó, mert a családfő patriarchiális jogaival élve éppígy megfenyíthette családtagjait is. Ha viszont – akár csak közvetve, tanúként is – valamilyen bűnügybe keveredtek, és bíróság elé kerültek, tanúvallomásukat (néhány speciális esettől eltekintve) csak akkor tekintették érvényesnek, ha kínzással csikarták ki. Emellett olyan bűnökért, amelyért a szabad polgár pénzbírságot rótt le, a rabszolgákat általában megkorbácsolták. Sok külön kellemetlenséget kellett elszenvedniük munkájuk végzése közben is; például a pástétomsütő rabszolgának a (talán nem alaptalanul) gyanakvó tulajdonosok munka közben nagy fakorongot raktak a nyakára, úgy, hogy a rabszolgák tudtak dolgozni, de kezükkel nem érhették el a szájukat.

Mindezek ellenére megállapíthatjuk, hogy a rabszolgák sorsa, a velük való bánásmód Athénben elviselhetőbb volt, mint a legtöbb más antik államban. Ez nem a tulajdonosok jószívűségének tulajdonítható, hanem elsősorban a konkrét gazdasági szükségleteknek. A kis földbirtokos és műhelytulajdonos nem engedhette meg magának, hogy kevés rabszolgájának munkateljesítményét rossz bánásmóddal csökkentse. A belterjes mezőgazdaság és még inkább az ipar minőségi munkát követelt meg. Minőségi munkát azonban rosszul ellátott, kegyetlenül kezelt rabszolgák nem tudtak volna végezni. Egy hozzáértő rabszolga – a nagy behozatal ellenére is – nehezen pótolható értéket jelentett, különösen a kisebb rabszolgatartók számára. Ezért ezek saját érdekükben s arra törekedtek, hogy rabszolgáik munkaképességét, sőt munkakedvét fenntartsák.

A rabszolgák elviselhető helyzetét Athénben elősegítette a demokratikus államrend is, valamint az a körülmény, hogy a gazdasági élet különböző területein a szabadok és rabszolgák egymás mellett dolgoztak, lényegében egyenlő feltételek között. A demokrácia Athénben bizonyos fokig korlátozta a rabszolgatartók jogait is: így például senki sem ölhette meg rabszolgáját önkényesen. Ez nagyon kevésnek látszhat, de az ókorban uralkodó általános gyakorlathoz viszonyítva – amelyben a rabszolgatartó (a római császárkor törvényes tilalmáig) korlátlanul rendelkezett rabszolgái életével – kivételesen humánus rendelkezés volt. Egy Xenophón neve alatt fennmaradt oligarcha vitairat állásfoglalása, amely ezeket a viszonyokat, mint a rabszolgák és metoikosok elviselhetetlen féktelenségét panaszolja fel, és vágyakozva beszél Spárta szigorú rendjéről és fegyelméről, rámutat a lényegre: az erőteljes gazdasági és politikai fejlődés még a legelnyomottabb osztálynak is nyújtott pozitívumokat.

2. Képek


1. Étkezés a kõkorszakbanŐSEINK ASZTALÁNÁL

TROGMAYER Ottó

Étkezés a kőkorszakban

Neolitikus gazdasági „forradalom”

A jégkorszak végén bekövetkezett felmelegedés „emberibbé” tette Délkelet-Európa természeti képét. Míg a késő jégkori rénszarvasvadászok egyes csoportjai követték a lassan északra húzódó csordákat, mások régi településeik környékén valószínűleg tovább folytatták az ősi gyűjtögető vadász életmódot. Ekkor zajlott le az emberiség történetének egyik legnagyobb gazdasági változása, az ún. neolitikus gazdasági „forradalom”. Persze nem Európában, hanem súlyponttal Kis-Ázsiában, az ún. termékeny félhold területén. Néhány évezred alatt ezen a területen állandó települések – falvak, városok – sora jött létre, háziállatokat tenyésztettek, kultúrnövényeket termesztettek. A biztos élelem és védelmet adó fedél rövidesen demográfiai robbanásához vezetett, mely szükségszerűen maga után vonta a kisebb-nagyobb csoportok kirajzását, újabb és újabb területek benépesülését. E kirajzások eredményeként jutottak el, mai ismereteink szerint, az első földművelők Kis-Ázsiából a mai Thessalia területére. Bevándorlásukat, több hullámban történő megtelepedésüket az elmúlt évtizedek ásatásai alapján jól nyomon követhetjük. Sajátos kerámiájuk révén életformájuk is jól elválasztható a Macedon hegyektől északra élő népességétől. Az itt élő őslakosság – ebben benne foglaltatik a Kárpát-medence déli részeinek lakossága is – átvette s saját éghajlati és természeti környezetére alkalmazta a tőle délre korábban lejátszódó gazdasági forradalom vívmányait. Ezért kultúrája számos vonásban elüt az átadókétól, kerámiája pedig teljes mértékben különbözik, más alapformára vezethető vissza. Települési rendszerük még csaknem ezer évig őrizte a korábbi vadász-gyűjtögető törzsek mozgó életformájának emlékét.

Az ekkor kialakult gazdasági, ezzel együtt természetesen a táplálkozási rendszer továbbélése egész a középkorig nyomon követhető. Ne gondoljunk a főurak asztalára, hanem a nagy tömeget jelentő szegényekére, akiknek táplálkozásában a 19. századig jelentős szerepet játszottak az asszonyok által összegyűjtött gombák, ehető bogyók, gyümölcsök. Sajnos mindeddig nincs olyan középkori falufeltárásunk, ahol részletesen elemezték volna a hulladékban található nyomokat, melyek a táplálkozásról aprólékosabb információkat adhatnának. A korai neolitikum időszakából pedig kevesebb az értékelhető adat, hiszen ezek száma az eltelt idővel arányosan csökkent.

Hulladékgödrök tanúsága

Szeged környékén több ásatás leletei alapján kutattuk: mi kerülhetett őseink asztalára. A leleteket elsősorban az ún. hulladékgödrökben találjuk. Ezek a gödrök a telepeken belül elsődlegesen agyagnyerő helyek voltak, ahonnan a házak építéséhez, a kerámia készítéséhez szükséges nyersanyagot kibányászták, s később, a minden napi élet hulladékával töltődtek fel. Meghatározásukat zoológusoknak és botanikusoknak köszönhetjük, hiszen állatcsontok töredékeiről, növények magjának lenyomatairól vagy ritka esetben magvakról van szó.

A kérdést, mit is ettek elődeink 7000 évvel ezelőtt – igazság szerint egyetlen mondattal meg lehetne válaszolni. Mindent, ami ehető volt; még olyasmit is, ami a mai ember számára már élvezhetetlennek tűnik. Például olyan állatokra gondolok, melyek húsa számunkra rossz illatú (sirály, szürkegém, róka, borz stb.). Táplálkozásukat meghatározta a közvetlen környezet is. Az egyik mocsári szigeten igen sok vadmadár csontjára bukkantunk, nyilvánvalóan azért, mert táplálékuk jelentős részét az akkor igen gazdag helyi madárfauna adta.

Az életmód lassú átalakulására utal az elfogyasztott háziállatok és vadállatok csontmaradványainak százalékos megoszlása. Míg az általunk régebbinek tartott lelőhelyeken a vadállatcsontok aránya 60% körül mozog, a háziállatok csontjainak aránya ennek megfelelően alacsonyabb, később egyre növekszik, s a korszak végére eléri a 76%-ot. Ez azt jelenti, hogy a hússzerzésben még sokáig fontosabb volt a vadászat, mint az állattartás, illetve óvták az egyre jobban gyarapodó állományt. A háziállatok közül a szarvasmarhát, a juhot, a sertést és a kutyát ismerték és fogyasztották. A juh- és kecsketartás tudományát, az első állatokkal együtt a Kis-Ázsiából bevándorolt törzsektől vették át, a szarvasmarha háziasítása az átvett tapasztalatok alapján helyben is megindulhatott. A szarvasmarha, mely lehetővé teszi a tejtermékek előállítását is, a késői neolitikum időszakára válik első számú háziállattá.

A gyűjtögetett növényekről, sajnos, nincsenek adataink, de tudjuk, hogy búzát, árpát, kölest, lencsét


termesztettek. Az alacsony terméshozamok miatt, vélhetőleg, ez a táplálkozásnak kicsiny, mintegy kiegészítő részét jelenthette. A „mindennapi kenyér” ebben az időszakban bizony nem lisztből készült lepény volt, hanem zömmel madártojásokból, halakból, csigákból és kagylóból álló vegyes eledelt jelentett. Mindezt kevés hús egészítette ki.

Évszaknak megfelelő táplálkozás

A mai főzési tanácsadók felhívják a figyelmet az évszaknak megfelelő táplálkozásra, elődeinket erre maga a természet kényszerítette. Egy Szeged melletti lelőhelyen megfigyeltük, hogy a hatalmas hulladékgödör kitöltésében rétegesen változnak a különböző állatok csontjai. Legalul több volt az őz-, a szarvas- és a szarvasmarhacsont, majd igen nagy mennyiségű halpikkely és halcsont következett. Elképzelhető, milyen sok halat kellett meg tisztítaniuk, hogy azok pikkelyei négyzetméternyi területen több centi vastag rétegben annyi idő múltán is megmaradjanak.

Valószínű, hogy a tavaszi ívás időszakában szigonnyal, hálóval igen sok és – a maradványok tanúsága szerint – néha különösen nagyméretű halat zsákmányoltak. A hal ebben az időszakban az ember legfontosabb tápláléka lehetett. A zsákmány egy részét szárítással, füstöléssel tartósították. Erre utal, hogy az egyik későbbi időszakból olyan gabonatároló edény került elő, amelyben egy egész hal csontváza feküdt. Mivel a drága vetőmagon aligha tartották a gyorsan romló döglött halat, valószínű, hogy az a kamra falán függött, s a ház pusztulása során a leomló falakkal együtt pottyant a gabona tetejére.

A halpikkelyréteget éticsigaréteg követi. Egyetlen hulladékgödörben – megszámoltuk – több mint százezer éticsigaházat találtunk, köztük kagylókat is. Az esetek túlnyomó részében a csigaházak hegye le volt törve. Az évnek ebben a szakaszában bizonyára a rajzó csigák jelentették a döntő élelemforrást. Képzeljük el, hány hulladékgödör lehetett a 4–5 házból álló kis faluban, s mi csak egynek az adatait idézzük.

A földművelő életmódra való áttérés hosszú folyamat volt. Valószínűnek tarthatjuk, hogy amikor a kis szántóföldek kimerültek, amikor a környék vadállományát „levadászták”, a kis közösségek tovább költöztek, sőt lehetséges, hogy csak néhány évig vagy évtizedig laktak egy helyen. Később, a szarvasmarha-tartás és a földművelés lassú előtérbe kerülésével kezdenek kialakulni a többrétegű telepek, amelynek lakói egy-egy pusztulás után nem kerestek újabb telephelyet. Mivel fontos volt számukra a szántóföld, ezért házaikat az elpusztultak helyén építik fej újra.


1. Fõbb magyar méltóságviselõk a középkorban. A herceg és a bánLEXIKON

BERTÉNYI Iván

Főbb magyar világi méltóságviselők a középkorban

A herceg (dux) általában király öccse, vagy más közeli férfirokona, aki az ország egy meghatározott területén (többnyire egyharmadán) a királyéhoz hasonló uralkodói jogokat gyakorolt. A hercegség eredetét illetően eltérőek a vélemények. Az egyik felfogás szerint egy elavult, etnikai bázisát vesztett intézménynek – a magyarokhoz csatlakozott segédnépek feletti uralomnak – a felélesztése, a másik, valószínűbbnek tűnő elképzelés szerint a nagyúri csoportosulások hatalmi harcainak következménye volt. Az első magyar uralkodó, aki tudomásunk szerint ilyképpen megosztotta a hatalmát, Géza fejedelem (970–997). Így alakult ki Koppány önálló somogyi tartománya. A 11. század derekán I. András (1046–1060) uralkodása alatt öccsének, Béla hercegnek (1060–1063-ig király) volt külön területe, majd a 12. század elejéig folyamatosan találkozunk a dux-szal.

A hercegek uralma alatt álló terület a 11. században nagyjából az ország keleti és északi részeit foglalta magában (Salamon korában 15 megyét). Kálmán király (1095–1116) a 12. század legelején – testvérháborúban aratott győzelme után – megfosztotta öccsét, Álmost a hercegségtől és ezzel a hercegi méltóság egy időre megszűnt. A 12–13. században ismét többször találkozunk önálló területtel rendelkező duxokkal, sőt egyidejűleg több hercegről is tudunk; András (1205–1235) idősebb fia, (a későbbi IV.) Béla 1226-ban szlavóniai hercegségét erdélyire cserélte fel, a Dráván túl pedig a kisebbik fiú, Kálmán lett a dux. Hasonlóképpen több herceg van IV. Béla uralkodásának (1235–1270) második felében is.

IV. Béla – herceg korában – a „Magyarország királyának elsőszülötte” címet viselte, az ő fia, a későbbi V. István (1270–1272) pedig „Magyarország ifjabb királya”-ként adott ki okleveleket. E cím alapján a trónörökös herceget ifjabb királynak is szokták nevezni.

A herceg – saját területén – uralkodói jogokat gyakorolt; önálló udvart tartott. Saját (hercegi) méltóságviselőket nevezett ki. Az ő uralma alá tartozó országrészben fekvő egykori királyi birtokok hercegi birtokokká lettek. A dux mögött álló önálló terület gyűjtőközpontjává válhatott a királyi hatalommal való „legális” szembenállás lehetőségét kereső nagybirtokosoknak. A hercegség kierőszakolásában legtöbbször a nagybirtokosok művét kell látnunk.

Arra is van példa, hogy a király – a trónutódlás valamely veszélyes herceggel szembeni biztosítására – még életében megkoronáztatja trónra szánt fiát. Ilyenkor az illető nem kap önálló hercegséget.

A 13. század vége felé a központi hatalom meggyengült, a nagybirtokosok önállóan is elég erősnek érezték magukat a királlyal szemben. A hercegségre nem volt már szükségük, az gyakorlatilag megszűnt, a 14., illetve a 15. században már csak rövid időre éledt fel (I. Lajos öccse, István hercegsége a 14. század közepén, ill. Korvin János szlavóniai hercegsége az 1490-es években).

A báni méltóság már létezett Horvátországban, amikor a 11–12. század fordulóján a magyar királyok az Adriai-tenger partjáig kiterjesztették hatalmukat. A bán eredetileg Horvátország északi hegyvidékén működő tisztségviselő volt, de a magyar királyok által kinevezett új bánok már az egész horvát, dalmát és szlavón terület felett rendelkeztek. A bánság az 1222-es Aranybulla szerint azon négy országos főméltóság egyike, amelynek viselője még más tisztséget is betölthet. – 1275-től különválik a tengermelléki horvát–dalmát és a Dráva–Száva vidékre kiterjedő szlavón bánság.

A délnyugati terület mintájára királyaink a 13. században további bánokat neveztek ki, a szörényi, a macsói, a barancsi és a kucsói, a sói, az ozorai, továbbá a boszniai bánokat (ezek a déli Kárpátok a Száva és az Al-Duna vonalától délre eső területet igazgatták.)

A bánok az ország központjától távoli területeken az uralkodót helyettesítették. Széles körű, szinte autonóm jogszolgáltatási és katonai hatáskört gyakoroltak (bírói közgyűléseket tartottak, a király nevében a szomszédos területek ellen vezettek hadjáratokat). Ők voltak bánságuk legfőbb közigazgatási tisztségviselői is. A szlavón


bánok a 13. század közepétől több évtizeden át a spalatói és a traui ispáni tisztet is betöltötték, s így a gazdag dalmát városok feletti közvetlen fennhatóságot is élveztek. Különböző adójövedelmek illeték meg őket, kezükben voltak a terület királyi birtokai, emellett a vámokból és a bírságokból is komoly hasznuk származott. A 13. század második felétől pénzt is verettek a báni kamarában. Nagyszámú familiáris vette körül őket, közülük került ki helyettesük, a vicebán (al-bán) is.

Minthogy a báni jogkör igen széles volt, a nagybirtokosok hőn óhajtott vágya volt a méltóság elnyerése. Hatalmuk túlságos megerősödésének elkerülése végett királyaink viszonylag gyakran cserélgették a bánokat. Ha a bán területe valamely hercegével egybeesett, a bán a herceg mellett jóval kisebb szerepet játszhatott csak. Szuverén uralkodóvá sohasem lettek, nem folytathattak önálló külpolitikát, és nem adományozhattak a bánságuk területén fekvő királyi birtokokból sem.

A 15. századtól fogva a bánok fő feladata a törökellenes védelem szervezése és irányítása volt. Miközben a török előrenyomulás következtében a déli bánságok sorra megszűntek (legutoljára a macsói a 13. század végén). Mátyás uralkodásának idejétől fogva a horvát–dalmát és a szlavón báni tisztet ugyanaz a személy viselte.

2. Képek


1. Kutatások AfrikábanHÍREK

Kutatások Afrikában

Újból fellángolt a vita a szakemberek körében: vajon mikortól is számíthatjuk az ember fejlődéstörténetében döntő szerepet játszó emberszabású majmok kialakulását. Két amerikai tudós, Donald Savage, a kaliforniai Berkeley és Russel Ciochon, az észak-karolinai egyetemről azt állítja, hogy már 40 millió évvel ezelőtt éltek ilyen élőlények – a tudomány jelenleg a 30 millió évet fogadja el.

Savage és Ciochon olyan állkapocsmaradványok tanulmányozása után nyilatkozott, amelyeket Burmában találtak. A Pondau hegység környékén már 50 évvel ezelőtt sikeres kutatásokat végeztek amerikai tudósok, most azonban újabb négy állkapocsmaradványra bukkantak. A négyből kettőn még fogdarabok is találhatók. A fogkorona és az állkapocs formájának vizsgálata azt mutatta, hogy emberszabású majmokról van szó. A leletek közvetlen környékéről származó talaj műszeres vizsgálata alapján pedig feltételezik, hogy 40 millió éves lelettel állnak szemben. A Nílus völgyében bebizonyítottan emberszabású majmokat talált Elwyn Simons professzor egyelőre mértéktartóan nyilatkozott: „Néhány állkapocsdarabból képtelenség megállapítani az emberszabású majmok megjelenésének időpontját. A hitelt érdemlő vélemény kialakításához feltétlenül szükséges lenne a koponyacsont vizsgálata is – ezt azonban mindeddig hiába keresték.”

*

Rhodesia délkeleti részén, Fort Victoriától mindössze 30 kilométerre található az a rom, amely a ma oly sokat hallott Zimbabwe nevet viseli. A függetlenségükért küzdő hazafias erők máris Zimbabwenak nevezik országukat. Természetesen felvetődhet a kérdés: vajon miért e romhalmaz adott nevet a megújulásáért küzdő országnak?

A válasz magyarázata abban rejlik, hogy évszázadokkal ezelőtt a helybeli törzsek az aranykereskedelemből származó pénz felhasználásával hozták létre ezt a maga nemében hatalmas építményt. A színesbőrűek jogaiért ma küzdők ebben az épületben látják megtestesülni őseik kultúráját. Erre az elképzelésre utalt könyvében a rhodésiai kormány egyik hivatásos történésze, Peter Garlake, aki így írt: „Zimbabwe a helybeli törzsek tagjainak nagyszerű műve volt”. Ezért a mondatáért sokáig állandó zaklatásban volt része, hiszen a kormány hivatalos verziójától eltérő véleményt hangoztatott. A fehér telepesek ugyanis nem hiszik, hogy színesbőrűek ilyen építményt képesek lettek volna létrehozni. Nyilván ebben a megítélésben a mai bonyolult politikai helyzet is tükröződik. (A három fő elemből álló erődítmény falai 10 méter magasak, 5 méter szélesek – minden nemű kötőanyag nélkül rakták össze őket.)

A romokat Adam Renders 1868-ban fedezte föl, azóta több expedíció is kutatásokat végzett a területen. Az egyik legtekintélyesebb szakember, Theodore Bent úgy véli, hogy több mint ezer éves építményről van szó. Ennek ellentmondani látszanak viszont a legújabb vizsgálatok, amelyek során a röntgenes kormegállapítást is alkalmazták – Eszerint Zimbabwet a 13. században építették. Erre utal, hogy ebben az időben élte fénykorát a környéken a Mwene-Mutapa királyság. Perdöntő bizonyítékot még nem találtak, így a sokszor politikai indítékoktól vezérelt történészek véleménye jelentősen eltér egymástól.

Történeti témák az ókortudományi kongresszuson

…A klasszikus kor (Kr. e. 5. század) görög városállamai közötti politikai kapcsolatformák genezisének feltárásában jelentős eredményt értek el a legújabb kutatások. Ezek fényt derítettek arra, hogy például a különböző városállamok közötti közös polgárjogon alapuló államszövetség (szümpoliteia), vagy az idegen polgárok „vendégbarátokként” történő befogadása (proxenia), mely a modern idők „konzuli” intézményéhez hasonlítható, a kapcsolatteremtésnek már ekkor, az archaikus korban is ismert formái voltak.

…Köztudott, hogy például az athéni Peiszisztratosz által felfejlesztett Dionüszosz-kultusz szoros okozati összefüggésben állt a drámai műfajok, a színház kialakulásával. Ugyanakkor az is tudott, hogy a türannoszok a görög történelem „klasszikus” korszakában bizonyos módon a köznép (démosz) osztályérdekeit is érvényre juttatták. A kettő – a szociális és a kulturális politika – közötti belső összefüggések vizsgálata rávilágít a türannoszok és a démosz különböző rétegei közötti bonyolult kapcsolatrendszerre.

…További bizonyítást nyert a sémi nyelvek mondattanának a görög nyelvre gyakorolt hatása. Ez a nyelvészeti


eredmény szükségessé teszi a görögség és a Közel-Kelet népei közötti érintkezés kronológiájának újraértékelését.

Többek között ezek voltak azok a tudományos eredmények a FIEC (Fédération International des Associations des Études Classiques) ez év szeptemberében Budapesten tartott VII. kongresszusán, melyekről Hahn István professzor, akadémiai levelező tag számolt be folyóiratunknak.

Történész-klub

István nádor titokzatosnak mondott haláláról, Szabó Magda történelmi regényeiről, az ifjúság történelmi ismereteiről – ezek az első témái a Történész Klubnak, melyet a Történelmi Társulat és a TIT Budapesti Szervezete hívott életre. Minden hónap első keddjén, délután 17 órakor a Kossuth Klub földszinti terme ad otthont a rendezvényeknek. A Társulat kinevezte Klub-tanács célja: a közérdeklődésre számot tartó történeti kérdések megbeszélése szakértők bevonásával. Fórumot kívánunk nyújtani a történelem iránt érdeklődő közönség – mindenekelőtt a másfélezernyi társulati tagság – és a kutató történészek vélemény cseréjének. A programról rendszeresen értesítjük a História olvasóközönségét.

„Világtörténet”

Új történelmi folyóirat indult „Világtörténet” címmel. Az évente négyszer megjelenő periodika alapvető célkitűzése a magyar történelem mind erősebb egyetemes történetbe ágyazottságának elősegítése. A „História” hamarosan részletesebben foglalkozik a folyóirat célkitűzéseivel, a szerkesztők elképzeléseivel.

2. Képek


1. Díszfegyverek a Károlyi-gyûjteménybõlGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

TEMESVÁRY Ferenc

Díszfegyverek a Károlyi-gyűjteményből

A második világháború utolsó évében, sőt még 1945 után is a magyar családok százai és ezrei távoztak nyugatra. A háborús viszonyok között viszonylag csak kevesen tehették meg, hogy nagyobb szállítmányokat vigyenek át a határon; ennek köszönhető, hogy az évszázadokon át őrzött és féltett, muzeális értékű főúri anyag egy részét Magyarországon rejtették el. Egy-egy gyűjteményre építkezések, műemléki helyreállítások derítettek fényt: így került elő például a sárvári Nádasdy várban egy befalazott ötvös- és kerámia-gyűjtemény. Sokáig nem tudtunk a fóti Károlyi-család Magyarországon elrejtett anyagáról sem. Az ötvösremekekből, bútorokból, kerámiákból, porcelánokból, üvegekből, ruhákból, ruha tartozékokból, érdemrendekből, festményekből, használati tárgyakból, dohányzással kapcsolatos eszközökből és nem utolsó sorban a díszfegyverekből álló gyűjtemény negyedszázadon át lappangott egy magánlakásban.

A fegyverek sorát egy türkizkövekkel gazdagított, lóra való pallos vezeti be. Benedictus, azaz Benedek nagyszombati ötvösmester alkotása. A markolat kupakja profitált, felülete vésett és aranyozott. Háromkaréjos alsó lezárása ugyanúgy a török hatást, illetve a keleti motívumok továbbélését bizonyítja, mint a markolaton és a hüvelyen a vörös bársony alkalmazása, amely a török pallosok egyik jellemzője évszázadokon át, szemben a fekete cápás magyar pallosokkal. A markolat és hüvely azonban – a Perzsiából Törökországon keresztül érkező formák és stíluselemek mellett – jelentős nyugati hatást is mutat. A hüvelyen például fokozott szerepet kapott a felkötőpántok tagolása. A keleti virágos ékítmények helyett előretört a nyugati kultúrkör motívumanyaga és ha a türkizkövek meg is maradtak, a nefrit és jade lemezek már nem kerültek felhasználásra A korabeli forrásanyag ismeretében feltételezhetjük, hogy a pallos egy készlethez tartozott. A megszokottnál hosszabb, s így nyilván nem nyakban, hanem a ló jobboldalára, a nyereg alá kötve hordták. Ha hihetünk a szájhagyománynak, évszázadokon át használták: eredetileg azonban nem a Károlyiak, hanem a Kornisok, akikkel a Károlyiak már a 17. század elején családi kapcsolatban álltak. Feltehető, hogy összeházasodás útján került a Károlyiakhoz, akik a fóti kastélyban őrizték.

A Károlyi-gyűjtemény második darabja is a Kornis családhoz kötődik. Ez barna bársonnyal borított díszszablya, a család címerével. A harmadik tétel egy szablya-kard I. Ferenc József monogramjával. A család valamelyik tagja használhatta a császár szolgálatában a század végén.

A gyűjtemény kiemelkedő darabja a 61 cm hosszú, 8 gerezdes, török hitelesítő bélyeggel ellátott vezéri jelvény, buzogány, de kidolgozásban nem marad el mögötte a 12 gerezdes ezüst buzogány sem; mindkettő az ötvösművészet remeke. A buzogány a 16–17. században a hatalom jelvénye, és egyben a magyar viselet kiegészítő része volt. Díszmenetek, királyi (fejedelmi) fogadások ajkalmával használták. Formaváltozásukat jól követhetjük a szultáni buzogányokon. Ezeket erdélyi fejedelmeknek, a havasalföldi és moldvai vajdáknak küldték fejedelmi, vajdai méltóságuk elismeréséül.

A Károlyi-család és a magyar állam között létrejött egyezmény nyomán került fegyvertárunkba az az erdélyi főúri sodronying is, amely II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek – a Nemzeti Múzeumban őrzött – sodronyingével is vetekszik. Felülete nap-, hold-, csillagmotívumokkal és különböző aranyozott boglárokkal van „kihányva”. A nyakban boglárlánc, alatta egy megközelítőleg címerpajzs alakú, ékkövekkel kirakott tagon kiterjesztett szárnyú, nyakörves sas figyelhető meg. Korát a 17. századra tehetjük. A páncélingek használata nyugaton a 16. században megszűnt, de Erdélyben és a szláv államokban a 18. századig fennmaradt. Egy-egy darab előállítása nagyon költséges volt, mégis divatozott, mert a katonás megjelenés fényét emelte.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewde ott láthatja a korona ábrázolását az új kort idéző...

Documents