regi.tankonyvtar.hu · web viewhistória 1990-056 história 1990-056 minden jog fenntartva....

História 1990-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1990-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Politikus, magánember és a korszak. Horthy Miklós� � ............................................................. 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. A kormányzó. Horthy Miklós ................................................................................................. 22. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 101. Horthy Miklós életpályájának krónikája .............................................................................. 102. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 211. Kenderes, a családi birtok. Horthy Miklós birtoka .............................................................. 212. Képek ................................................................................................................................... 23

5. ....................................................................................................................................................... 251. Budaörs, 1921.Máriássy László naplója a királypuccsról .................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 28

6. ....................................................................................................................................................... 301. A kormányzó és a gazda. Horthy és Bethlen István� � ............................................................. 302. Képek ................................................................................................................................... 33

7. ....................................................................................................................................................... 341. Horthy és Zsilinszky ............................................................................................................. 342. Képek ................................................................................................................................... 36

8. ....................................................................................................................................................... 381. Amerikai diplomaták jelentései. Horthy Miklósról .............................................................. 382. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 421. Osztrák diplomaták jelentései Horthy Miklósról ................................................................. 42

10. ..................................................................................................................................................... 451. A Horthy-kultusz elemei ....................................................................................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 521. Gyászszertartás és politika. Horthy István temetése 1942-ben ............................................ 522. Képek ................................................................................................................................... 54

12. ..................................................................................................................................................... 571. A kormányzó Katonai Irodája .............................................................................................. 572. Képek ................................................................................................................................... 59

13. ..................................................................................................................................................... 611. Utolsó üzenet a nyugati szövetségesekhez. Horthy utolsó üzenete 1944-ben ..................... 612. Képek ................................................................................................................................... 62

14. ..................................................................................................................................................... 641. Miért nem ült Horthy Miklós a háborús bûnösök padján? ................................................... 64

15. ..................................................................................................................................................... 671. Horthy Miklós levelei Zsitvay Tiborhoz, 19491951� ............................................................ 672. Képek ................................................................................................................................... 72

16. ..................................................................................................................................................... 741. VAJNAI Lajos ...................................................................................................................... 742. Képek ................................................................................................................................... 75

17. ..................................................................................................................................................... 771. Amit tanítottak róla. Horthy a tankönyvekben ..................................................................... 77


História 1990-056

18. ..................................................................................................................................................... 811. A Köztársaság kikiáltása, 1918. november 16. ..................................................................... 812. Képek ................................................................................................................................... 83

19. ..................................................................................................................................................... 851. A második köztársaság kikiáltása, 1946. február 1. ............................................................. 85

20. ..................................................................................................................................................... 881. Egy pártalakulás történetéhez. A Független Magyar Demokrata Párt 1947-ben ................. 882. Képek ................................................................................................................................... 91

21. ..................................................................................................................................................... 921. 1849: egy amnesztia legendája. Görgey Artúr ..................................................................... 922. Képek ................................................................................................................................... 95

22. ..................................................................................................................................................... 961. Székelyek tanácskozása 1848 õszén .................................................................................... 962. Képek ................................................................................................................................... 99

23. ................................................................................................................................................... 1011. Magyarország Közép-Európa gazdaságában, 19451949� ................................................... 1012. Képek ................................................................................................................................. 106

24. ................................................................................................................................................... 1101. Református kollégiumok .................................................................................................... 1102. Képek ................................................................................................................................. 112

25. ................................................................................................................................................... 1131. A konstantinápolyi hippodromosz ...................................................................................... 1132. Képek ................................................................................................................................. 115

26. ................................................................................................................................................... 1161. A magyar õstörténet három problémája ............................................................................. 116

27. ................................................................................................................................................... 1201. Liberalizálódás Hruscsov idején ........................................................................................ 120

28. ................................................................................................................................................... 1231. Európa Intézet Budapest� ................................................................................................... 123

29. ................................................................................................................................................... 1281. Agybeteg volt-e Wilson és Roosevelt? ............................................................................... 1282. Képek ................................................................................................................................. 130

30. ................................................................................................................................................... 1331. A magyar honvédség magatartásáról a megszállt szovjet területeken ............................... 1332. Képek ................................................................................................................................. 133


1. Politikus, magánember és a korszak. Horthy Miklós� �GLATZ Ferenc

Politikus, magánember és a „korszak”

Ma a sztálini szovjet típusú, szocialistának nevezett modellből kiábrándult magyar társadalom érthetően kutat történelmi kapaszkodók után. Kik azért, mert volt eszményeiket vesztették, kik azért, mert soha magukénak nem vallották az előbbieket. Vagy éppen soha nem voltak eszményeik. Kik a koalíciós 1945–48-as évek, mások az 1945 előtti Magyarország szellemének felélesztésétől várnak eligazítást. De vajon nem hiába?

A két háború közötti Magyarországból, a „Horthy-kor”-ból, az 1945, majd még inkább az 1949 utáni politikai propaganda antikorszakot teremtett. Az ezeréves népelnyomás utolsó korszakaként, a történelem legreakciósabb tényezőinek kifejlődéseként mutatták be.

A történetírás az 1960-as évektől fokozatosan szakított e propagandatételekkel. A Kádár-korszak kiegyezéses politikája tolerálta a kettősséget: a szakmában már reális hang, aktaszerű tényfeltárás, a politikai propagandában még élt a „befeketítés”.

A szakma elmondta, elmondja: tarthatatlan a „Hitler utolsó csatlósa” politikai vádaskodással egy társadalmat egészében értékelni, és nem lehet az illegális vagy legális munkásmozgalom politikáját a rendszer egésze értékmérőjeként tekinteni. De elmondtuk és elmondjuk: a két háború közötti Magyarország nem utolsósorban az ország területi szétesése, a társadalom munka- és termelési kultúrájának csonkulása következtében megtorpanás a századforduló fejlődése után. Politikai rendszere fejlettebb volt a háború előttinél, de a nyugat-európai összehasonlítást nem bírja el. És míg Nyugat-Európa társadalmai mind nyitottabbá lettek, a társadalom alsóbb rétegei mindjobban emancipálódtak, a magyar társadalom zártsága, tulajdon- és társadalmi zártsága tartósnak bizonyult…

Horthy Miklós nem volt nagy államférfi.

1945 után a baloldali vicclapok és a kommunista párt propagandája a nép összes szenvedését, a különítményesek 1919–1920. évi törvénytelen működését, a fasizmus magyarországi betörését Horthy számlájára írta – jogtalanul. 1949 után már tankönyvek, politikai brosúrák is csak negatív jelzőkkel emlegették személyét. Az 1960-as években enyhült a szidalmazás, de jellemző, hogy szakmonográfia még a liberalizálódott utolsó években sem készült róla. Pedig tevékenységét a korszak kutatói igazán jól ismerték, ismerik. Nem a böllérbicskás különítményesek vezére volt, mint politikai beszéd állította néhány éve is, hanem az első háborúban, a forradalmakban szétesett magyar társadalmat konszolidálni képes személyiség. Az államfő iránti formai igényeknek megfelelt: jól képzett tisztként otthonosan mozgott a társasági életben, a királyi udvarban megtanulta az állami reprezentációt, s képviselője tudott lenni egy országnak. De mint államférfi, nem értette a korszak legdöntőbb új tényezőjét, a szociális mozgalmakat, a baloldali értékeket egyértelműen elutasította, igaz, a szélsőjobboldaliakat is idegenül nézte. Integratív személyiség csak a konzervatívok, a jobboldal számára tudott lenni. Személyileg sok paternalizmus és emberi jóindulat jellemezte, de inkább igazodott a világhoz, mintsem formálta azt. Egyéni képességeit és bölcsességét nem tudta bizonyítani, amikor 1941-ben vagy 1944-ben kellett volna. A nemzet 1945 utáni sorsa sokban másként alakult volna, ha tehetségesebb és cselekvőképesebb államfővel éljük meg a nevével összeforrasztott korszakot…

Az antikorszakot, az antihősöket mindig rossz politika teremti. Ha bukik e politika – megkezdődik a korábban szidalmazottak értékeinek felmutatása. De ha a történeti értékelést nem hagyjuk rá a tényeket kutató szakmára, a történettudományra, akkor a korábbihoz hasonló hibába eshetünk: az egykori antihősök mostani idealizálásába.


1. A kormányzó. Horthy MiklósSIPOS Péter

A kormányzó

1919 ősze és 1944 ősze között Horthy Miklós nélkül nem történhetett igazán fontos esemény Magyarországon. Sir George Clerk, az antant párizsi Legfelsőbb Tanácsának képviselője, 1919 novemberében az ő személyében látta a politikai viszonyok rendezésének biztosítékát. Edmund von Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja pedig a német megszállás utáni hónapokban is váltig arra törekedett, hogy biztosítsa az együttműködést Horthyval, s ezt a taktikát csak 1944. augusztus végén adta fel, amikor bizonyossá vált, hogy az államfő elszánta magát: rövid időn belül kivezeti országát a háborúból.

A huszonöt esztendő teljes históriájának előadására lenne szükség ahhoz, hogy feltárjuk Horthy Miklós szerepét Magyarország történetében, hiszen döntései és tettei az egész országnak és népének sorsát befolyásolták. Itt most azonban csupán arra szorítkozhatunk, hogy néhány fontosnak ítélt mozzanatot felvillantsunk, pályaképének jobb megértéséhez.

A Monarchia admirálisa

Horthy valamivel több politikai tapasztalattal rendelkezett, mint az osztrák–magyar fegyveres erők átlagos tisztjei, tábornokai. Nem abban az értelemben, hogy pártügyekbe bonyolódott volna, hiszen az a tisztikar számára szigorúan tiltott volt Ferenc József birodalmában. Pályafutása során azonban olyan szolgálati beosztásokba került, amelyekben – szem- és fültanúként, majd aktív katonai működésének utolsó esztendejében aktív résztvevőként is – bizonyos politikai jártasságra, ismeretekre tehetett szert.

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének legjobban minősített tisztjei közé tartozott. Határozott, erőteljes egyéniségnek, nyílt, készséges és előzékeny természetű embernek ismerték. Sok nyelven tudott: kitűnően beszélt magyarul és németül, jó angol, francia, olasz és horvát nyelvtudás birtokában volt. A „nagyon jó” általános katonai minősítést egy körülbelül kilencszáz fős, elit jellegű csoportban érte el.

1915 januárjában Horthy az újonnan épült Novara gyors-könnyűcirkáló parancsnoka lett. Az Adrián külön gondot okozott, hogy Otranto és Brindisi között hálókkal ellátott halászgőzösök akadályozták a központi hatalmak tengeralattjáróinak kifutását adriai bázisaikról a Földközi-tengerre. Horthy azzal szerzett hadi becsületet magának, hogy 1917. május 15-én a parancsnoksága alatt álló hajóegységekkel megtámadta a zárat, elsüllyesztett tizennégy, hálókkal felszerelt halászhajót, egy rombolót és egy lőszerellátó hajót. Az ütközetben maga is megsebesült. Nem volt ez valami világrengető és a háború sorsát eldöntő mérkőzés. Horthy egy eleve nem túlságosan veszedelmes akadályt „átmenetileg, úgy-ahogy elhárított”. Ha mítoszteremtésre nem adott is okot az otrantói csata, kétségkívül Horthy bátorságáról, kockázatvállalási hajlandóságáról tanúskodott. S végre egy győzelem, amely a k.u.k. flottában egy magyar tengerésztiszt nevéhez fűződött!

A császári és királyi udvarnál már jól ismerték Horthyt. Még 1908–1909-ben Isztambulból küldött jelentéseit – ekkor az ottani osztrák–magyar állomáshajó parancsnoka volt – elolvasták a katonai kancelláriában, a hadügyminisztérium elnöki osztályán, a vezérkari főnökségen, a külügyminisztériumban, sőt a trónörökös hivatalában is. A török birodalom fővárosában éppen akkor dúló polgárháborús eseményeket figyelve, Horthy két dolgot vett észre: azt, hogy milyen határozottan használnak fegyvert a lázadók ellen, valamint, hogy a felkelők leverésére bevetett csapatok soraiban minden nyolcadik katona rangjelzés nélküli ruhába bújtatott tiszt. Ekkor még nem tudhatta, hogy e megfigyelésének később mennyire hasznát látja majd. S nyilván arra sem gondolt, hogy az isztambuli angol követség egyik diplomatája, a hozzá hasonlóan kiváló lovas, Thomas Hohler 1919 után majd budapesti angol főmegbízottként egyengeti útját a hatalomhoz.

1909-től majdnem a háború kitöréséig, az uralkodó szárnysegédjeként, öt esztendőt töltött a császár és király előszobájában. Megfordultak ott a Monarchia nagyjai, aki csak számított, mindenki. Nem is kellett a szárnysegédnek udvariatlanul hallgatóznia, hogy a várakozók társalgásából széles körű politikai és társasági értesülésekhez, friss pletykákhoz jusson.

1918-ban azonban már nem maradhatott meg a politika passzív szemlélőjének; a politika betört a hadseregbe és a flottába is. 1918 februárjában zendülés tört ki a cattarói öbölben állomásozó hajókon. Horthy ekkor a Pólában horgonyzó „Prinz Eugen” csatahajó parancsnokaként teljesített szolgálatot. Erélyesen, bár fegyverhasználat nélkül, pusztán testi fenyítéssel elejét vette, hogy hajójának matrózai között szintén zendülés robbanjon ki. Tehát


nem „leverte” a cattarói felkelést, ahogy gyakran olvashatjuk róla, hanem megakadályozta a pólai tengerészek csatlakozását a mozgolódáshoz. Ez olyan tekintélyt biztosított számára, hogy Károly István főherceg, aki az uralkodó parancsára vizsgálatot folytatott Cattaro ügyében, javasolta Horthy kinevezését sorhajókapitányból ellentengernagynak, valamint a flotta parancsnokának. Károly császár és király elfogadta az előterjesztést, és Horthy március 2-án átvette új beosztását. Ez a gyors rangemelkedés példa nélkül áll a haditengerészet történetében. Nem fordult még elő, hogy valaki egy csapásra megelőzzön öt altengernagyot, tíz ellentengernagyot és huszonnégy sorhajókapitányt, s úgy kerüljön a flotta élére. Horthy igyekezett méltónak lenni a bizalomra, és el volt szánva rá, hogy minden eszközzel helyreállítja a rendet és a fegyelmet. A forradalmi erjedést azonban 1918 második felében a flottában sem lehetett többé feltartóztatni. Horthyban is megfogalmazódott az a később „tőrdöfési elmélet”-nek nevezett felfogás, amely szerint a politikai agitáció csupán azért terjedhet a fegyveres erők között, mert a hátországban nem tesznek erőteljes intézkedéseket a megakadályozására.

A forradalmi események áradata, az Osztrák–Magyar Monarchia bomlása 1918 novemberében a k.u.k. hadiflotta megszűnését eredményezte. Horthy november 30-án elhagyta Pólát. Egy hónap múlva neki is tudomásul kellett vennie, miként a többi tábornoknak és tengernagynak, az utódállamok kormányainak elhatározását: az V. rangosztály felett nyugdíjaznak mindenkit. Nem egyszerűen állásvesztés volt ez. A k.u.k. tisztikart 1918–1919 fordulóján súlyos identitászavarok jellemezték. „Az összeomláskor a hadsereg dinasztikus, összetartó, »törzsek feletti« alapelve csődöt mondott: a hadsereg és a flotta hirtelen nemzetiségi elemeire bomlott. Az a katona is, aki mindaddig dinasztikus hűségében soha meg nem tántorodott, s nemzeti faji érzését összhangba tudta hozni a monarchia felsőbb keretegységével, most kénytelen volt politikailag állást foglalni, s az eszeveszett szétfutás közepette a saját nemzete kebelébe végleg visszatérni. A birodalomnak tengerészeti főparancsnoka fonák helyzetbe jutott: nem volt már sem monarchia, sem flotta. Dinasztikus katonahűsége mint magánérzelem megmaradt, de a sors megfosztotta ezt a cselekvésbeli szankciótól” – írta, Horthy helyzetét általánosítva, Kornis Gyula.

A szegedi fővezér

A megbolydult helyzetben nem ritkán csak véletlenül vetett kit ide, kit oda a sors. Magyarországon a magukra valamit is adó politikai szervezkedéseknek többnyire megvolt a „saját” grófjuk. Nem volt tehát véletlen, hogy az aradi ellenkormány élére is arisztokratát kerestek. Az viszont véletlen volt, hogy éppen gróf Károlyi Gyula vállalta – habozás, tájékozódás után – a miniszterelnökséget. A román megszálló hatóságok – arra hivatkozva, hogy katonáknak nem engedélyezik az utazást – a Szegedre tartó kormányból „kiemelték” Szabó Zoltán tábornok, hadügyminisztert, s így a hadügyi tárca üresen maradt. Holott ha egyáltalán volt értelme az ellenforradalmi szervezkedésnek, az éppen a fegyveres erők szervezésében állott. Sürgősen keríteni kellett egy alkalmas személyt, Szegeden viszont nem akadt egy sem. Amikor sorra vették a meg nem szállott területen tartózkodó generálisokat – Kelemen Béla tanúsága szerint –, „egyik-másik nevének felemlítésénél csendes derültség vett erőt az egyébként borongós kedélyeken”. Ekkor Károlyi Gyulának mentő ötlete támadt: ismerte Horthy Miklóst, aki egy Arad megyei földbirtokos család leányát vette feleségül, s talán így juthatott eszébe, hogy fel kellene kérni e tisztségre Purgly Magda férjét, a még erőteljes férfikorban lévő nyugalmazott admirálist, aki az időben az onnét nem messze eső kenderesi családi birtokán tartózkodott. Károlyi választása általános egyetértésre talált Szegeden: kíváncsian várták az otrantói hőst, akinek a „híre megelőzte jöttét”.

A véletlen adta lehetőségeket Horthy jól kihasználta. Ügyes manőverezéssel függetlenítette magát az egymást követő kormányoktól, és elérte, hogy a vezetés alatt álló nemzeti hadsereg önálló erővé váljék, amellyel egyedül ő, a fővezér rendelkezik. Sikerült ráhangolódnia a Szegeden összegyülekezett katonatisztek, közhivatalnokok gondolat- és érzelemvilágára.

Horthy politikai-ideológiai „nevelésében” jelentős szerepe volt Gömbös Gyula vezérkari századosnak, a kormány hadügyi államtitkárának. „Gömbös állandó érintkezésben van a tisztikarral, igazi propagandaerő; folyton gyűlésezik; beszél, magyaráz, ágál, lelkesít” – jellemezte tevékenységét Kelemen Béla. A vezérkari századosnak sikerült Horthy köré toboroznia hasonló felfogású elemekből az ún. „szegedi társaságot”, amelynek tagjai közé tartoztak többek között Prónay Pál, Magasházy László, Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Pröhle Vilmos, Zadravecz István, Zsirkay János, Toókos Gyula, Hegyessy Géza, a Görgey és a Ranzenberger fivérek. A legtöbben Horthy legszűkebb környezetéhez tartoztak később, az ellenforradalmi rendszer egész időszakában. Athelstane-Johnson budapesti angol ügyvivő meglepődve állapította meg 1920 nyarán, hogy milyen hallatlan befolyást élveznek mindazok, akik korábban kapcsolatban álltak a szegedi fehérkormánnyal. Mint megjegyezte: aki Szegeden volt, akárha a Parnasszus hegyén aludt volna. A „szegediek” azt vallották, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az összeomlásért és a forradalomért. A területi integritás helyreállítása, a gazdasági és politikai hatalmi viszonyok átrendezése, az „őrségváltás” volt legfőbb céljuk.


A fővezért támogatták 1919 őszén Bethlen István, Teleki Pál és Bánffy Miklós erdélyi mágnások, közülük Bethlen és Bánffy protestánsok. Ők alkották a Horthy körül szerveződő hatalmi csoport kormánypolitikát formáló, nemzetközi kitekintéssel is rendelkező szárnyát. Horthy kevés híján huszonöt esztendős kormányzóságából húsz esztendőn át a „szegediek” közül kikerült miniszterelnökök: Bethlen, Károlyi Gyula, Teleki, Gömbös állottak a végrehajtó hatalom élén.

1919 augusztusában a nemzeti hadsereg s mindenekelőtt élcsapatai, a tiszti különítmények átvonultak a Dunántúlra. Itt megkezdődött a véres fehérterror. Horthy váltig tagadta saját felelősségét, amit pedig még a róla szóló dicshimnuszok szerzői sem nagyon tagadtak, noha iparkodtak mentő érveket találni számára. Doblhoff Lily szerint „nem állt még rendelkezésre sem elegendő fegyelmezett katonaság, sem szervezett hivatali apparátus ahhoz, hogy ezt a [ti. a vörös – S. P.] veszedelmet törvényes formák és keretek között letörhesse. Így az egyéni akcióknak kissé több teret kellett engednie, hogy elvégezzék azt a halaszthatatlan munkát, amire szükség volt, s amit a hatóságok még nem tudtak vállalni: a nyugtalankodók megfékezését, a veszedelmes vörös elemek letörését.” Tény, hogy a fővezér személyesen adott parancsot Prónay Pálnak a kommunistákkal való leszámolásra. Egy másik különítményhez, a Madary-századhoz írt utasításában megállapította, hogy „a tiszti századok már 6 hét óta végzik újra visszafoglalt hazánkban a tisztítás munkáját”. A „tisztítás”, ez időben Horthy kedvelt szavajárása, csupán szépítő kifejezése volt a bosszúhadjáratnak.

Király vagy kormányzó?

1919 őszén, az állami hatalmi viszonyok újjárendezése során, felmerült az államfői tiszt betöltésének kérdése. A nyilvánosság előtt az a gondolat, hogy a fővezér – ha ideiglenes jelleggel is – államfővé emelkedjék, első ízben október 12-én vetődött fel egy kaposvári gazdagyűlésen. Nagyatádi Szabó István, az Országos Kisgazdapárt vezére kijelentette, hogy Horthyt „minden politikától mentes előélete arra predesztinálja, hogy Magyarország kormányzója legyen”. A fővárosba is eljutott a javaslat híre. Károlyi Erzsébet grófnő október 14-én kelt levelében ezt írta József bátyjának: „Szabó kisgazda Dunántúl nagyon támadta a kormányt, ellenben Horthyékkal barátkozott. Azt hirdette, hogy egy kormányzó kellene, aki pártokon kívül áll (ez Horthy lenne), és aki kinevezné a leendő kormányt.” Meglehet, még szeptemberi siófoki megbeszélésük alkalmával alakult ki Nagyatádi Szabóban az a gondolat, hogy Horthy célja az ideiglenes államfői méltóság, és egy gesztussal elébe kívánt menni. A kisgazda vezérjavaslatát az a törekvés is ösztönözhette, hogy megakadályozza valamelyik Habsburg visszatérését a hatalomba. Feltételezhette másfelől, hiszen Horthy politikai mentalitása még nagyon kevéssé volt ismeretes, hogy ha a kisgazdák a kormányzói székbe segítik, elkötelezhetik őt programjuk, mindenekelőtt a földreform megvalósítása mellett.

A nemzeti hadsereg budapesti bevonulása után kezdődött meg a fővezérség irányításával az a nagyszabású kampány, amely végül március 1-jén Horthy Miklós kormányzóvá választását eredményezte.

A kormányzóválasztás azonban nem zárta le a hatalmi harcokat, csupán újabb fejezetet nyitott a politikai küzdelmekben. A „szegediek” katonai csoportjának túlnyomó többsége a kormányzói hatalom megszilárdításának módját a nyílt katonai diktatúra bevezetésében látta, és erre ösztönözte Horthyt. Követelésüket a különítmények törvényen kívüli uralmával, a fehérterrorral támasztották alá. A kilengések 1920 közepére már tűrhetetlen helyzetet teremtettek a gazdaság és a társadalom életműködésében. A hagyományos uralkodó osztályok, elsősorban a burzsoázia képviselői, határozottan követelték a kormányzótól, hogy teremtsen végre rendet. Kívánságaiknak újságcikkekben, parlamenti felszólalásokban adtak hangot. Hasonló kívánsággal fordultak Horthyhoz – a Budapesten állomásozó angol diplomaták kezdeményezésére – az antant hatalmak főmegbízottai is. Különösen a brit hivatalos körök intelmét nem hagyhatta figyelmen kívül a kormányzó, hiszen elsősorban ők teremtették meg hatalomra jutásának nemzetközi feltételeit. Joggal jegyezte meg az egyik angol diplomata, hogy „Őfőméltósága a mi teremtményünk”. Nem kétséges, hogy igaza volt Hohler követnek 1921 októberében: „…a magyar kormány sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít Őfelsége kormánya tanácsainak, mint bármely más kormányénak…” Az angol orientáció lényegében az 1930-as évek elejéig jellemző vonása maradt a magyar külpolitikának.

1920 közepétől más oldalról bontakozott ki minden addiginál veszélyesebb fenyegetés a kormányzói hatalommal szemben: a főként a Dunántúlon és a Kisalföldön honos katolikus arisztokrácia vissza akart térni a hatalomba. Ennek módját sokan abban látták, hogy eltávolítják Horthyt, megszüntetik a kormányzóság intézményét, és helyreállítják IV. Károly uralkodói jogait. Károlyi József szerint: „Horthy lejárta magát és nem imponál senkinek.” A rokon gondolkodású mágnásokkal együtt úgy vélekedett, hogy nem lesz addig rend, amíg nem áll helyre ténylegesen a királyság, „más pedig nem lehet király, a törvények szerint, mint Rögvest”. Ez volt IV. Károlynak – csak szűk körben ismert – gúnyneve, amit kedvenc és nem mindig helyesen használt szaváról kapott.


A legitimisták a jogi érveken kívül két politikai szemponttal kívánták alátámasztani az uralkodó visszatérését: azt hangoztatták, hogy csak ő biztosíthatja a rendet, és hogy csak törvényes király teremtheti meg a területi revíziónak, a történelmi Magyarország helyreállításának feltételeit. A budapesti német főkonzul szerint kedvelt propagandajelszavuk így hangzott: „Integritás a legitimitás révén.”

A szabad királyválasztók viszont úgy vélekedtek, hogy a legitimisták célja nem csupán a történelmi Magyarország, hanem az egész Monarchia helyreállítása, ami veszélyeztetné az ország még alig kivívott függetlenségét. „A valóság az, hogy az utolsó Habsburg éppen úgy nem tudott volna magyar lenni, mint bármelyik elődje. Nem a független magyar állam területi épségét hozta volna a trónjára visszaültetett király, de még a megmaradt csonka országot is tovább darabolni volt szándoka” – fogalmazta meg a kuruc érzelmű szabad királyválasztók aggodalmát Gálócsy Árpád, az Ex egyik publicistája.

Ily módon a különböző társadalmi erők eltérő érdekei – a magyar közélet hagyományai szerint – ismét közjogi ellentét formájában ütköztek meg. A szabad királyválasztók és a legitimisták küzdelme 1921 végén – nagyrészt a nemzetközi viszonyok, a Habsburgok visszatérését casus bellinek tekintő kisantant-magatartás és Anglia egyértelműen elutasító álláspontja következtében – a legitimisták vereségével és a Habsburg-ház trónfosztását kimondó 1921. évi XLVII. tc. elfogadásával ért véget.

A szabad királyválasztás valójában nem jelentett igazi királyválasztást, legfeljebb csak a ködös távoli jövőben; közjogi szempontból azonban fennmaradt a királyság intézménye. Politikailag ez egyértelmű volt Horthy kormányzóságának, az ideiglenes államfői hatalomnak az elfogadásával, vagyis hosszú időre szóló közjogi provizóriummal. Ez mindazok számára előnyös volt, akik gazdasági szempontból sürgették a konszolidációt. A burzsoázia az államformát másodlagosnak tekintette; magatartását az befolyásolta, hogy Bethlen, a szabad királyválasztó tábor politikai vezetője, kezdettől fogva elhatárolta magát a fajvédő jelszavaktól. Így alakult ki az a konszenzus, amely szerint – Kozma Miklós szavaival – „amíg a nemzet a királykérdést békés úton elintézni nem tudja, addig a kormányzó a nemzeti konszolidáció központja, és destruktív mindenki, jobbra és balra egyaránt, aki ezen konszolidációs munkát a kormányzó pozíciójának megingatásával bármely oldalról megingatni (sic!) igyekszik”. Persze ezzel a legitimizmus s általában az üres trón betöltésének kérdése nem került le a napirendről. Horthy magatartását, uralma egész időszakában, erősen befolyásolta méltóságának ideiglenes jellege, személyének választott volta.

A törvényes rend fenntartója

1922–23-tól a kormányzó mind kevésbé avatkozott be a kül- és belpolitika napi ügyeinek intézésébe. Ennek ellenére „semmiféle lényeges kormányzati tevékenység vagy külpolitikai akció nem történhetett tudta és beleegyezése nélkül”. A miniszterek havonta egy alkalommal rendszeresen beszámoltak neki tárcájuk ügyeiről. Az erős államfői hatalom elvét, a burkolt egypártrendszer módszerét és a miniszterelnök megválasztásának kizárólagos jogát példaképétől, Ferenc Józseftől tanulta.

A markáns politikai fordulatokat kormányzósága idején a miniszterelnök-cserék fejezték ki. A végrehajtó hatalom fölénye a törvényhozással szemben többek között abban is kifejezésre jutott, hogy valahányszor a kormányfő és pártja politikája között törés következett be, akkor nem a parlament többségi pártja váltotta le a kormányfőt, hanem ez utóbbi cserélte ki a pártot. Megtehette, hiszen megbízatását nem parlamentáris úton, hanem közvetlenül Horthytól kapta. „…nem hiszem, hogy a kormányváltozás alulról [ti. a kormánypárt részéről – S. P.] kikényszeríthető, a helyzet súlypontja minden vonatkozásban teljesen a Kormányzó Úrnál van” – írta Kozma Miklós, a kulisszák mögötti politika titkainak egyik legjobb ismerője.

A miniszterelnök iránti bizalom egyik legbiztosabb jele az volt, hogy a kormányfő megkapta Horthytól a parlament feloszlatásának és az új választások kiírásának lehetőségét, vagy ha nem, akkor az országgyűlés elnapolását tartalmazó legfelsőbb, bianco kéziratot.

Horthynak – akárcsak példaképének, a császárnak és királynak – eszköztárához tartozott a törvények és fontosabb rendeletek előszentesítésének informális joga. Saját kormányzati tevékenységének eszmei tartalmát ő a felvilágosodott abszolutizmusban jelölte meg. Ennek az ideális kormányformának keretében – ahogyan a budapesti osztrák követnek kifejtette – „a parlamentarizmus és a demokrácia arra jók, hogy az uralkodó intencióinak megvalósítását elősegítsék”. Konzervativizmusát számos kérdésben kifejezésre juttatta, így hosszú időn át hallani sem akart a titkos és általános választójogról. Sajnálkozását fejezte ki, hogy a választójogot nem lehet csupán „a megfelelő emberek” körére korlátozni. Nem értett egyet a földbirtokmegoszlás lényeges módosításával, és hangsúlyozta, hogy a hitbizományi intézmény híve. A vele tárgyaló külföldi diplomaták szerint nézetei a múlt századi eszmékben gyökereztek. Angol beszélgetőpartnerei különös előszeretettel hasonlították szemléletét a vidéki angol közbirtokoséhoz vagy a nyugalmazott brit admirálisokéhoz, valamikor


az 1860–70-es évekből.

Legfontosabb belpolitikai törekvése a „törvényes rend” fenntartása volt. Kozma Miklós szükségesnek tartotta egy naplójegyzetében szó szerint rögzíteni Horthy neki tett kijelentését: „…ebben az országban rendnek kell lenni, és én rendet is fogok tartani. A rendetlenkedőkbe belelövetek, s ha a rendetlenség jobboldalról történik, számomra a különbség csak annyi, hogy ezekbe fájó szívvel fogok belelövetni, míg egy esetleg baloldalról jövő rendetlenkedésbe passzióval.” Elutasította a társadalmi változásokat és ragaszkodott a rendszer 1921–22-ben kialakult konstrukciójának változatlan fenntartásához. Ezzel összhangban elutasította a fasiszta diktatúra megteremtésére irányuló törekvéseket is.

Lenézte és gyűlölte a nyilasokat, s több alkalommal figyelmeztette őket: el a kezekkel a hadseregtől! Olyannyira biztos volt legfőbb hadúri tekintélyében, hogy elegendőnek vélte az intő szót. Erélyes intézkedéseket a tisztikaron belül folytatott szélsőjobboldali propaganda megfékezésére nem kezdeményezett. Így történhetett meg, hogy kulcsfontosságú beosztásokba, főként a vezérkarba nyilas tisztek és tábornokok kerültek.

A Bethlen István és Chorin Ferenc vezette konzervatív csoporthoz tartozó gazdag és befolyásos arisztokraták és tőkések növekvő aggodalommal figyelték a harmincas évek közepétől, majd különösen az 1938. márciusi „Anschluss” után a magyar bel- és külpolitika mozgását a fasizmus és a nácizmus felé. Igyekezték meggyőzni Horthyt arról, hogy ha a német támogatást felhasználja is a területi revízióra, a visszaszerzett országrészek megtartásához okvetlenül meg kell kapnia a nyugati hatalmak, mindenekelőtt Anglia jóváhagyását is. Ezért Londonnal mindenképpen fenn kell tartania a jó kapcsolatot. E konzervatív körök azt is tagadták, hogy a németbarát külpolitika okvetlenül feltételezi a belső fasizálódást.

Horthy 1938–1941 között lényegében elfogadta ezt a politikai vonalat, és leváltotta azokat a miniszterelnököket, akik ettől, akár Berlin, akár a hazai szélsőjobboldal felé, túlságosan eltértek. Az első bécsi döntés, Kárpátalja visszafoglalása, majd a második bécsi döntés igazolta az alapvetően németbarát, de más nagyhatalmak felé is kisebb-nagyobb kapukat nyitva tartó politizálás eredményességét. Bethlen István a kormányzóság 20 éves jubileumán tartott beszédében hangsúlyozta: „Elsősorban kormányzónknak köszönhetjük, hogy az ország a későbbi időben megmaradt az alkotmányosság útján, és nem szédült bele olyan külföldi talajon nagyra nőtt irányzatokba, amelyek ott a nálunkénál később bekövetkezett ellenforradalmi reakciót jelentették az 1918-as baloldali kilengésekkel szemben… Kormányzójának köszönheti az ország, hogy megmaradtunk történelmi tradícióink útján, és nem kísérleteztünk alkotmányunk diktatórikus módszerek és példák szerint való átalakításával.”

Az első és a második bécsi döntéssel visszakapott területekből akár egy négyzetméternyi megtartására is csak akkor lett volna eshetőség, ha Magyarország mindvégig megőrzi semlegességi politikáját. Teleki Pál miniszterelnök, 1940. március elején, a washingtoni és a londoni magyar követnek címzett feljegyzéseiben nyomatékosan leszögezte, talán minden addigi állásfoglalásánál határozottabban, hogy az országnak feltétlenül távol kell maradnia a fegyveres konfliktusoktól; a kormány első és úgyszólván egyetlen feladata – írta – a magyar katonai és anyagi erők megőrzése, a lakosság átmentése a háború végéig. Ez a politika általánosan elfogadottá vált Magyarországon. A rendszernek és jelképének, Horthy Miklósnak a tekintélye az 1938–1940 közötti esztendőkben érte el tetőpontját.

Országgyarapítás és háború

A kormányzó népszerűségét már a korábbi években is formálta közvetlensége, egyszerűsége, joviális magatartása. Viselkedésében valahol középúton járt a spanyol etikett – ezt Ferenc József udvarában tanulmányozhatta – és a polgári demokratikus politikusok „néppel elvegyülő” magatartása között. Inkább a vidéki földbirtokos patriarkális életviszonyait kedvelte. Magánlakosztálya a budai Vár vendégszárnyában mindössze kilenc szobát foglalt el, holott az egész palotában 814 szoba volt. Napját korán, fél nyolc-nyolckor kezdte, rendszerint vívással vagy lovaglással.

Feleségével reggelizett, kedvelte a teát, a sonkát és a lágytojást. Étkezés közben olvasta át a reggeli lapokat. Tíz órakor kezdte a hivatalos napját, amikor az első szárnysegéd behozta a napi postát. Ezután felváltva fogadta az egyik napon a kabinetiroda, a másik napon a katonai iroda főnökét. Fél tizenkettőtől fél kettőig tartottak a kihallgatások. Ebéd után lepihent, majd délután négy órától fogadta a kormány tagjait s a többi magas rangú katonai és polgári tisztségviselőt. Szerette a színházat, szívesen bridzsezett, vadászott. Olvasmányait inkább szakművek, semmint szépirodalmiak alkották. A kormányzó a nyár egy részét a gödöllői kastélyban, másik részét kenderesi birtokán töltötte. Az uradalom kb. 1700 katasztrális hold nagyságú volt, intenzív állattenyésztéssel. A hivatalos civillista évi százhúszezer pengőt tett ki, ehhez járultak még a dologi költségek. Ez igen jómódú életvitelt tett lehetővé, de vagyon felhalmozására – a birtokon kívül – nem adott módot, erre


Horthynak nem is volt igénye.

Nem mondhatni, hogy Horthy a nagypolitika stratégiai kérdéseiben nagy távlatokban gondolkodott vagy önálló judíciummal rendelkezett volna. Persze arról sincs szó, amit többen írnak róla, hogy mindig annak adott igazat, aki utoljára beszélt vele. Ha ez így lett volna, akkor magatartását az állandó kapkodás, a folytonos változtatások jellemezték volna. Eppen ellenkezőleg: egy-egy időszakban mindig egy meghatározott tanácsadói körre hallgatott, s annak a véleményét még akkor is követte, amikor már indokolt lett volna a változtatás. Így többször csak lassan jutott el a helyes felismerésig, és későn cselekedett. Ez történt 1943–44-ben is, amikor – elsősorban a katonai körök befolyására – halogatta a cselekvést, jóllehet már belátta, hogy a németek elvesztették a háborút.

1941 áprilisában lépett a kormányzó a végzetes útra. Nem tudta elszánni magát, hogy lemondjon a csábító lehetőségről: visszaszerezheti a Bácskát, a Bánságot, és megvalósíthatja régi álmát, az adriai kijáratot. Teleki öngyilkossága sem volt elegendő ahhoz, hogy Horthy visszalépjen – még az utolsó pillanatban – a „hullarablásban” való részvételtől. 1941. június 22-én pedig lelkendező hangnemben közölte Erdmannsdorff budapesti német követtel, hogy huszonkét éve sóvárogva várta ezt a napot. Kifejezte azt a meggyőződését is, hogy Hitlernek ez a döntése biztosan meghozza a békét, mert Anglia és az Egyesült Államok belátja, hogy Oroszország meghódítása, a hatalmas nyersanyagforrások és mezőgazdasági területek birtoklása legyőzhetetlenné teszi Németországot. A következő napon Bárdossy – a kormányzó jóváhagyásának birtokában – elfogadtatta a minisztertanáccsal a Szovjetunióval fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítását.

Magyarországon a németbarát, jobboldali kormányzatnak olyan ellenzéke volt, amely hajlandó lett volna még több engedményt tenni Hitlernek, és a totális diktatúra kiépítésére törekedett. A környező országokban a vezető köröknek már nem kellett ilyen tényezővel számolniuk politikájuk kialakításában. Romániában Antonescu rendszere biztosabb garanciát jelentett a németeknek, mint a zavaros Vasgárda; Szlovákiában és Horvátországban kifejezetten fasiszta pártok kerültek hatalomra; Bulgáriában pedig Filov jobboldali színezetű pártja győzelmet aratott a náci jellegű Cankov-mozgalom felett. Magyarországon viszont számolni kellett Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártjával, és igen élénken szervezkedett az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja is, amely 1941 őszén szövetségre lépett a Szálasi vezette nyilas egységből kivált Baky László–Pálffy Fidél-féle Magyar Nemzetiszocialista Párttal. A szélsőjobboldali ellenzéknek együttesen több mint hatvan parlamenti képviselője, több ezer szervezete és több tízezernyi aktív tagja volt.

A magyar kormányzatnak a szovjetellenes hadjáratba való bekapcsolódását érzékelhetően befolyásolta a Romániával és Szlovákiával Hitler támogatásáért folytatott versenyfutás is. Antonescu már június 22-én „szent háborút” hirdetett, a német és a román csapatok együtt indultak támadásra Besszarábiában és Észak-Bukovinában. A szlovák kormány június 23-án adta tudtul országa részvételét, és a következő napon egy szlovák dandár is átlépte a szovjet határt.

Molotov szovjet külügyi népbiztos június 23-án hiába közölte Kristóffy moszkvai magyar követtel, hogy a szovjet kormánynak nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, sőt jóindulatú megértést tanúsít további revíziós törekvései iránt. Bárdossy nem is válaszolt az üzenetre, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása volt a felelete. Horthy – mint emlékiratában olvasható – nem kapta kézhez Kristóffy táviratát.

Még alapvetően szovjetellenes platformon is lett volna azonban más módja a keleti hadjáratban való részvételnek. Barcza György magyar diplomata szerint a németek valószínűleg beérték volna egy önkéntes légió útján vállalt demonstratív részvétellel, valamint fokozott gazdasági segítséggel, és elkerülhető lett volna a formális hadiállapot bejelentése, a reguláris magyar hadsereg bekapcsolódása a háborúba.

1944. március 19-e után Horthy a helyén maradt. Így nem csupán azt tette lehetővé, hogy a megszállás ellenállás nélkül menjen végbe, hanem azt is, hogy – személycseréktől eltekintve – a magyar közigazgatás, a hadsereg, a csendőrség és rendőrség, valamint a gazdaság működésében 1944. március 19. után is töretlen folyamatosság érvényesüljön a német érdekek szolgálatában. Nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok szerint indokolt lett volna, ha Horthy a dán uralkodó példáját követi, aki a német megszállás után valóban teljes passzivitást tanúsított.

Horthy elvi és meggyőződéses antiszemitának vallotta magát, s úgy vélte, hogy már az 1918–19-es forradalmakat is az okozta, hogy a „söpredék zsidóság cezaromániába esett”. 1927-ben a brit katonai attasénak kifejtette, hogy a zsidóság jelenti a fő veszedelmet, mert célja a haszonlesés és a bajkeverés. Jellemző volt szemléletére viszont, hogy antiszemitizmusa csak a „haszontalannak” minősített zsidók ellen irányult, a jómódú réteget „hasznosnak” és szükségesnek tekintette az ország számára. Nem értett azonban egyet a zsidóság fizikai megsemmisítésével. „Ő mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket” – így mentegetőzött Hitler előtt 1943. áprilisi


találkozójukon. Ez nem akadályozta meg abban, hogy 1944. március 19. után, éppen a zsidórendeletekkel kapcsolatban, feladja korábban oly féltve őrzött előszentesítési jogát, és szabad kezet adjon a Sztójay-kormánynak. Ennyiben osztoznia kell a felelősségben a több mint 400 ezer magyarországi zsidó pusztulásáért.

1944 júniusában az országban már csak egyetlen jelentékeny izraelita közösség maradt meg: a fővárosi zsidóság mintegy 200 ezer létszámú tömbje. A németek és a Sztójay-kormány, elsősorban Jaross Andor belügyminiszter és államtitkárai, Endre László és Baky László már előkészítették Budapest „zsidótlanítását” is. A kormányzó azonban ehhez már nem járult hozzá és a június 26-i Koronatanácson követelte a deportálások beszüntetését, július 7-én pedig dekralálta döntését „a zsidók Németországba szállításának” leállításáról. Horthy elhatározását motiválta többek között a szövetségesek normandiai partraszállásának sikere, XII. Pius pápa, Roosevelt elnök és Gusztáv svéd király személyéhez címzett üzenetei, közvetlen családi és baráti környezetének ismételt kérlelése. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy ekkor már ismerte az auschwitzi jegyzőkönyveket, s a kormányzó többé nem áltathatta önmagát a deportált zsidó vallású magyar állampolgárok sorsát illetően.

A bukás

Horthy 1944 nyarától már valóban törekedett rá, hogy „kiugorjon” a háborúból. Hozzá kell tennünk, hogy mind a magyar társadalom, mind a szövetséges hatalmak tőle várták a döntő elhatározást, hiszen úgy tűnt, csak ő rendelkezik a fordulathoz szükséges hatalommal.

A sikeres „kiugrás” minden országban oly módon zajlott le, hogy az államfő, a hadseregre támaszkodva, eltávolította azt a kormányt, amely felelős volt a háborúba való belépésért, illetve annak folytatásáért. Ez nem jelentett okvetlenül rendszerváltozást, hanem inkább olyan kormánycserét, melynek során több-kevesebb szerephez jutottak kifejezetten baloldali pártok, mozgalmak is. Horthy azonban még 1944 őszén sem volt hajlandó a baloldallal együttműködni.

Az államfő a háborúból való kilépést a hadseregre kívánta alapozni. Ő a k.u.k. fegyveres erők függelmi viszonyain nevelkedett, amelyek a tisztikar számára a feltétlen engedelmességet írták elő. Figyelmen kívül hagyta azonban, hogy fegyverszüneti proklamációja szakítást jelent az általa mindvégig hirdetett keresztény nemzeti politikával, amelynek ő volt a megtestesítője. A tisztikar azzal, hogy ellene szegült a „kiugrási” kísérletnek, hűtlenné vált ugyan a legfelsőbb hadúr személyéhez, de kitartott ama gondolkodás mellett, amelyre negyedszázadon át éppen ő nevelte tisztjeit.

Horthy sorsát 1945–46-ban mind a magyar kormány, mind a szövetséges hatalmak kormányai figyelemmel kísérték. Az angolok álláspontja egyértelműen az volt, hogy nem tekintendő háborús bűnösnek. Ehhez a véleményhez 1946 júniusában Sztálin is csatlakozott, amikor Nagy Ferenc miniszterelnöknek kifejtette, hogy bár Horthy gyengének bizonyult az államcsíny megszervezésében, legalább megpróbálta Magyarországot kivezetni a háborúból, és előzetes fegyverszünetet írt alá a Szovjetunióval.

A magyar kormány álláspontját Gyöngyösi János külügyminiszter 1945 júniusában közölte a szövetségesek budapesti képviselőivel kijelentette, hogy nem tud elképzelni egy „élő Horthyt” Magyarországon, viszont nem volna tanácsos bíróság elé állítani sem, netán kivégezni, s így mártírrá avatni. A legjobb megoldásnak azt találta, hogy maradjon külföldön a családjával. Ezzel a véleménnyel a szövetségesek mértékadó politikusai is egyetértettek. Nemzeti szimbólumokat nem nagyon szoktak bíróság elé állítani.

*

Horthyban a magyar társadalom túlnyomó többsége, negyedszázadon keresztül, szuverén államiságának jelképét látta. A volt kormányzó élete mégis tragikusan ért véget. Előítéletei, tétovázásai lehetetlenné tették számára a döntő órákban a nagy tetteket. Éppen az a társadalmi csoport hagyta cserben, amelyhez tartozott, amelyben a legjobban bízott. Nemcsak mint kormányzó, hanem mint hadúr is csődöt mondott; pedig erre a méltóságára volt egész életében a legbüszkébb.

2. Képek


1. Horthy Miklós életpályájának krónikájaSTEMLERNÉ BALOG Ilona – DEMETER Zsuzsanna

Horthy Miklós életpályájának krónikája

1868. június 18. Kenderesen Horthy István és Halassy Paula ötödik gyermekeként megszületik Horthy Miklós.

1874–1878 Elemi iskoláit Kenderesen és Debrecenben végzi.

1878–1882 Gimnáziumi tanulmányokat folytat Sopronban a Lähne-féle intézetben.

1882–1886 A Fiumei Tengerészeti Akadémia hallgatója.

1886. október 1. II. osztályú tengerész hadapródként öt tényleges és négy tartalék évre felavatják a Monarchia haditengerészetéhez.

1889 Leteszi tengerésztiszti vizsgáját.

1890. május–1891. január Tengerész zászlós a Konstantinápolyban állomásozó „Taurus” nevű felfegyverzett yachton.

1892–1894 Mint beosztott tengerésztiszt a „Saida” nevű korvetten 21 hónapos kelet-ázsiai úton vesz részt. Az út során eljut Elő- és Hátsó-Indiába, Ausztráliába, Új-Zélandra és az óceáni szigetek egy részére.

1896 A millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett hadsereg-sportversenyeken első helyezést ér el vívásban, harmadik helyezést pedig kerékpározásban. Pólában bajnokságot nyer a tengerészeti teniszversenyen.

1897. május–1898. március II. osztályú sorhajóhadnagyi kinevezéssel az „Artemisia” iskolahajó parancsnoka Pólában.

1901. július 22. Aradon feleségül veszi az Arad megyei földbirtokos és országgyűlési képviselő Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányát, Purgly Magdolnát. A fiatal pár Semmeringre megy nászútra, majd Pólában telepszik le. A házasságból 4 gyermek születik Magdolna 1902-ben, Paulette 1903-ban, István 1904-ben és Miklós 1906-ban.

1908 nyara Horthy Miklós a „Taurus” parancsnoka Konstantinápolyban.

1909. november 1–1914. május 1. Ferenc József szárnysegédje.

1914. december Visszatér Pólába.

1915. január Az újonnan épült „Novara” könnyűcirkáló parancsnoka.

1916. december 30. Részt vesz IV. Károly királlyá koronázásán Budapesten.

1917. május 15. A „Novara” részt vesz az otrantói csatában, Horthy Miklós parancsnok megsebesül, a lábába gránátszilánkok fúródnak. Bécsbe és Badenbe utazik gyógykezelésre. „Ellenfelünk a hálót vontató halászhajóiból 23-at vesztett, továbbá 2 szállítógőzöst, 2 rombolót és 1 repülőgépet… mi egyetlen hajót sem vesztettünk, az Otrantói-szorost pedig újra szabaddá tettük a búvárhajók számára. Bebizonyítottuk, hogy a »drifter«-ek alkotta tengerzár áttörhető, sőt fel is göngyölíthető. Ezt az ellenség is felismerte […] és ezután halászgőzöseit huzamosabb tartamra csakis nappal vetette be, úgyhogy a búvárhajók az Otrantói-szoroson éjjel szabadon haladhattak át.” (Horthy Miklós Emlékirataim. Toronto, 1974)

1918. február A cattarói lázadás idején Horthy Miklós a „Prinz Eugen” csatahajó parancsnoka.

1918. március 2. Ellentengernagynak nevezik ki.

1918. november 1. Altengernagyi kinevezést kap.

1918. november 30. Elhagyja Pólát. A család Kenderesre költözik.


1918 Torokbajban meghal legidősebb gyermeke, Magdolna.

1919. június 5. Horthy Miklós Szegedre érkezik.

1919. június 6. A szegedi ellenforradalmi kormány hadügyminisztere.

1919. július 20. Részt vesz Szegeden a Nemzeti Hadsereg első és nagy ünnepséggel egybekötött zászlószentelésén.

1919. augusztus 9. Horthy az ellenforradalmi kormánytól független „fővezérség”-et hoz létre.

1919. augusztus 13. Szegedről Siófokra repül.

1919. augusztus 15. Fővezérként hivatali esküt tesz József főherceg jelenlétében, ezzel valamennyi fegyveres erő fölött átveszi a főparancsnokságot.

1919. augusztus 22. Elrendeli az ország idegen hadsereg által meg nem szállt részein a kerületi parancsnokságok szervezését.

1919. november 3. Horthy Miklós és családja részt vesz Enyingen a dunántúli huszárezrednél tartott Hubertus-napi műkotorék vadászversenyen.

1919. november 16. A fővezér csapataival bevonul Budapestre.

1919. karácsony Felesége kíséretében a Mária Terézia laktanyában meglátogatja a különítményes Madary-századot.

1920. január 21. Budapesten részt vesz a párizsi békekonferencia magyar küldöttségének ülésén.

1920. március 1. A Nemzetgyűlés Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választja.

1920. április 1. Családjával beköltözik a budai királyi palotába.

1920. szeptember eleje Létrehozza a Vitézi Rendet, Az Országos Vitézi Szék elnöke és a vitézek főkapitánya lesz.

1921. március 7. A Mária Terézia-rend káptalanja Horthy Miklós sorhajókapitánynak „az Otrantói-szorost megfigyelő halászgőzösök megsemmisítéséért” a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét adományozza.

1921. március 27. Horthy Miklós és IV. Károly megbeszélése a budai Várban a királyi hatalom visszaállításáról.

1921. május Az első nyilvános vitézzé avatás a Margitszigeten.

1921. október 22. Horthy Miklós hadparancsa a hadsereget a kormányzóra tett esküjére emlékezteti IV. Károllyal szemben.

1922. április 1. Horthy Paulette házasságot köt Fáy Lászlóval. A házaspár később elválik.

1922. augusztus 15. A kormányzó vitézzé avatja idősebbik fiát, Istvánt.

1926. november 28. Emlékünnep a kormányzó részvételével Ferenc József halálának 10. évfordulóján a Nemzeti Múzeumban, Ferenc József halotti maszkja előtt.

1927. január 16. Vadászat Gödöllőn Horthy Miklós és Albrecht főherceg részvételével. 58 vaddisznót ejtenek zsákmányul.

1927. augusztus 4. 21 éves korában megnősül ifj. Horthy Miklós. Felesége gróf Károlyi Mária Consuelo. A házasságból két kislány, Zsófia és Nikolette születik.

1927. szeptember 18. A Johannita Lovagrend tiszteletbeli parancsnokává választja a kormányzót és a rend küldöttsége átnyújtja a rend jelvényeit.


1930. február 21. Horthy Miklós kormányzóságának 10. évfordulóján a felsőház elfogadja kormányzói érdemeinek törvénybe iktatását. Horthy Miklós nevét veszi fel Budapesten a Boráros téri Duna-híd, a Rádium Gyógyintézet, a Hadirokkant Otthon, a Debreceni Állami Kórház, a Pécsi és a Gyöngyösi Tüdőbeteg Gyógyintézet, a Szegedi Hadirokkant Otthon, a kőbányai családi háztelep. Az ötpengősöket Horthy Miklós képmása díszíti.

1930. február 14. Horthy Paulette második házassága, férje ifj. gróf Károlyi Gyula.

1935. május 24. Göring félhivatalos tárgyalása Budapesten Horthyval és Gömbös Gyulával.

1936. március 11. A Rajna-vidék megszállása alkalmából a kormányzó üdvözli Hitlert.

1936. augusztus 20. A kormányzó Ausztriába utazik vadászatra.

1936. augusztus 22. Látogatást tesz Hitlernél Berchtesgadenben.

1936. november 29. Gödöllőn vadászatot rendez Ciano olasz külügyminiszter tiszteletére.

1936. december A kormányzói pár Olaszországba utazik. Fogadja őket III. Viktor Emánuel király és Mussolini.

1937. május A kormányzó meghívására III. Viktor Emánuel családjával Budapestre látogat.

1937. július 1. A képviselőház elfogadja a kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatot.

1938. április 3. Horthy Miklós a budai palotában lévő lakosztályából „megnyugtató” rádióbeszédet intéz a nemzethez Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatolása nem változtathat Magyarország függetlenségén.

1938. május 11. Hitler meghívására flottagyakorlaton vesz részt Kielben.

1938. augusztus 18. Az országgyűlés Horthy Miklós részvételével Szent István halálának 900. évfordulója alkalmából ünnepi ülést tart a székesfehérvári vármegyeház udvarán.

1938. augusztus 20–26. Felesége társaságában Németországba látogat.

1938. szeptember 18. Göring meghívására Kelet-Poroszországba utazik vadászatra.

1938. október 1. Horthy Miklós a müncheni egyezmény alkalmából levélben üdvözli a német és az olasz kormányt.

1938. november 6. Horthy Miklós a magyar hadsereg élén bevonul Komáromba.

1939. július 18. Négy nap alatt, 46 órás repülés után Horthy István sportrepülőjével megérkezik Bombayba. A repülésről a sajtó mint „egyedülálló” sportteljesítményről tudósít.

1940. február 28. A képviselőház ünnepi ülésén elfogadják a kormányzó 20 éves országlásának megörökítéséről szóló törvényjavaslatot.

1940. április 26. Horthy István házasságot köt gróf Edelsheim Gyulai Ilonával. A házasságból egy fiú, István születik.

1940. június Tüdőbajban meghal Horthy Paulette.

1940. szeptember 10. Horthy kormányzó levele Hitlerhez, amelyben köszönetet mond a 2. bécsi döntésért.

1940. szeptember 15. Horthy Miklós ünnepélyesen bevonul Kolozsvárra.

1940. november 11. A kormányzó jelenlétében megnyitják a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemet.

1942. február 15. Kihirdetik az 1942 II. tc-t, a kormányzóhelyettesi méltóságról.

1942. február 19. Az országgyűlés Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé választja.

1942. augusztus 20. A kormányzóhelyettes repülő-szerencsétlenség áldozata lesz a keleti fronton.


1943. április 16–17. Horthy Miklós és Hitler tárgyalása Klessheimben. Hitler a háborús erőfeszítések fokozását követeli.

1944. március 17–18. Horthy Miklós Németországba utazik. Hitler közli, hogy elhatározta Magyarország megszállását. A kormányzó a helyén marad.

1944. szeptember 10. A Koronatanács ülésén a kormányzó bejelenti elhatározását, hogy fegyverszünetet köt a Szovjetunióval.

1944. október 11. Horthy megbízottai Moszkvában aláírják az előzetes fegyverszüneti megállapodást.

1944. október 15. Horthy Miklós rádióbeszédében bejelenti, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. Ugyanezen a napon a Gestapo elfogja ifj. Horthy Miklóst. A kormányzó családját a pápai nunciatúrára menekíti.

1944. október 16. Horthy visszavonja kiáltványát és lemond kormányzói tisztségéről. A németek a bajorországi Weilheim közelében fekvő Schloss Hirschbergbe viszik, és háziőrizet alá helyezik.

1945. május 1. Amerikai csapatok vonulnak Weilheimbe, Horthy Miklóst hadifogolynak nyilvánítják, és Augsburgba szállítják.

1945. május 8. Ifj. Horthy Miklóst az amerikai csapatok kiszabadítják a koncentrációs táborból.

1945. augusztus 28. Horthy, Miklóst első ízben hallgatják ki a nürnbergi háborús bűnösök ügyével kapcsolatban.

1945. szeptember 24. Horthy Miklóst tanúként Nürnbergbe szállítják.

1945. december 17. Elbocsátják a nürnbergi fegyházból. Visszatérhet családjához Bajorországba.

1948. március Horthyt újra tanúként hallgatják ki, Veesenmayer háborús bűnös perében.

1948. december 18. A Horthy család elhagyja Bajorországot.

1949. január 11. Rövid svájci és olaszországi tartózkodás után a család Portugáliába érkezik, Estorilban telepedhetnek le.

1951. július 22. A Horthy-házaspár aranylakodalma.

1953 Megjelenik Buenos Airesben Horthy Miklós Emlékirataim című visszaemlékezése.

1956. június 18. Horthy Miklós utolsó, 88. születésnapját ünnepli a magyar kolónia tagjaival Estorilban.

1957. február 9. Horthy Miklós halála.

2. Képek


1. Kenderes, a családi birtok. Horthy Miklós birtokaPÁL Csaba

Kenderes, a családi birtok

A Horthy Miklós személyéről szóló írások – természetszerűen – elsősorban a kormányzó politikai ténykedésével foglalkoznak, magánemberi vonásai általában háttérbe szorulnak. A magánéleti szállal összefüggően még inkább kívül esik a látókörön Horthy mint kenderesi birtokos, illetve kenderesi gazdaságának működése.

A kenderesi birtok

A nagybányai Horthy-család a 19. században a Szabolcs megyei Ramocsaházán él, s szabolcsi földjeik mellett Szolnok vármegyében, Tiszaroffon és Kenderesen is rendelkeznek birtokkal. Horthy Miklós apja, Horthy István viszont 1857-ben már Kenderesen letelepült birtokosként veszi feleségül dévaványai Halassy Paulát, Kenderes egyik legnagyobb földbirtokosának, Halassy Józsefnek a lányát. Horthy István Kenderesen a kakati határrészen fekvő birtokot örökölte, a maga 400 hold szántójával és 50 hold rétjével, házassága folytán azonban jócskán gyarapodtak földjei. A Horthy házaspár nevén a község 1884-es telekkönyve szerint már összesen 1423 hold 893 négyszögöl területű föld volt. Ez a birtoknagyság a századfordulóig – sőt egészen a húszas évek közepéig – lényegében nem változik. Horthyné, Halassy Paula 1895 februárjában meghalt, s birtokrésze – 658 hold – a Horthy gyerekek nevére szállt. Századunk első éveiben – az apa halála után – az egész birtokterület lényegében három fiú, István, Szabolcs és Miklós kezén van, s összesen 1437 holdat tesz ki. 1904-ből származó, s 1906-ban javított birtokívek szerint ebből a területből Horthy Miklós 699 holddal részesedik. Az 1911. évi, valamint az 1925. évi országos összeírás is ezt az állapotot mutatja.

Ezen a ponton érdemes megemlékezni arról az állításról, melyet Pintér István Ki volt Horthy Miklós? című könyvében (Zrínyi, Bp. 1968) olvashattunk. 1913 körül vagyunk „Ebben az időben Horthy egyelőre az összesen 202 holdas atyai birtok háromheted részét mondhatja magáénak. Egyhetedet örökölt, kéthetedet pedig örököstársától vásárolt meg. S ennyi földje van még Horthynak 1920-ban is, amikor kormányzóvá választásakor azt állítják róla, hogy nagybirtokos!”

Nem lehet tudni, Pintér István milyen forrásokból szerezte azt az értesülését, miszerint az atyai birtok mindössze 202 holdas volt. A szolnoki levéltárban található kenderesi telekkönyvek adatainak ismeretében ez az állítás nem felel meg a valóságnak. Ugyanígy a Horthy Miklós birtokának területére utaló állítás sem, hiszen mind az 1911-es, mind az 1925-ös országos összeírás adatai szerint közel 700 holdas a kormányzó birtokterülete, s ez közel sem az állítólagos 202 hold háromhetede! Igaz, ami igaz, ez a közel 700 hold sem számít nagybirtoknak.

A másik Horthy-birtoktest, az István és Szabolcs közös tulajdonában lévő 760 hold sem gyarapszik az összeírások tanúsága szerint 1911 és 1925 között. A tulajdonos személye azonban változik: Horthy Szabolcs 1914-ben elesett az orosz fronton, s az ő birtokrészének egésze az országos összeírás tanúsága szerint Horthy István kezelésébe került.

Ha összevetjük a Horthy-család kezén lévő kenderesi földek 1892-es (1466 hold) és 1925-ös (1462 hold) adatait, láthatjuk, hogy a földterület nagysága lényegében nem változott. A családi birtok összterületét nézve nagybirtoknak számít, viszont ha megosztottságát vesszük figyelembe, a két birtoktest a középbirtokok kategóriájába tartozik.

1925 után az eddigieknél lényegesen nehezebb a Horthy-birtok területi alakulását nyomon követni. Az 1935-ös összeírás szerint a kormányzó birtokteste 694 holdas, Horthy Istváné, fivéréé már csak 254 holdas, s új Horthy-birtokos ifj. Horthy Miklós 761 holdjával. Ez összesen 1709 katasztrális hold. A gyarapodás mikéntjéről nem találtam adatokat, mint ahogy arról sem, miért nőtt az ifj. Horthy Miklós nevén lévő birtoktest 945, a kormányzóé pedig 798 holdra 1937-re. Horthy István nevén ekkor 1935-höz hasonlóan 254 hold szerepel. A család birtokában ekkor 1743 hold föld van Kenderesen.

Az utolsó adatokat 1944-ből találtam (1947-es másolatokon). Ezeken a birtokíveken Horthy Miklós, ifj. Horthy Miklós, Horthy István (a kormányzó 1942-ben meghalt idősebbik fia!) és ifj. gróf Károlyi Gyula, a kormányzó veje szerepelnek. A kataszteri birtokívek alapján összesíthető adatok 1630 hold meglétéről tanúskodnak. Összevetve ezt az 1937-es, 1743 holdas adattal, az 1944-es adatok valószínűleg hiányosak. Az is tisztázásra vár még, hogy kenderesi emlékezők szerint a két Horthy-birtoktest (Kakat és Hosszúhát) 1200 illetve 900 holdas terjedelmű volt. 2100 holdas összbirtokról azonban eddig nem találtam adatokat.


A birtok gazdálkodása

A kenderesi Horthy-birtok, mint az eddigiekből is kiderült, kétközpontú volt. A község északi részén, a Kakat ér mellett terült el, s a kakati és hosszúháti részekre oszlott. A falu határának ezen a részén a rosszabb minőségű földek helyezkedtek el. Horthy Miklós törzsbirtokterülete a kakati rész volt.

Miután a birtok a harmincas, majd a negyvenes években még inkább a kormányzó és közvetlen családtagjai birtokában lényegében teljesen egységes kezelésűvé vált, a birtok gazdasági központja a fejlettebb hosszúháti részben teremtődött meg. A birtok viszonylag kedvezőtlen természeti adottságait ellensúlyozta némileg az, hogy kedvezőek voltak vízellátási és szállítási lehetőségei. Az öntözés a Kakat-érre alapozódott, a termékek viszonylag könnyű elszállítását pedig a vasút közelsége segítette elő. A harmincas évek elején, a Horthy-birtok saját útjaként makadámút is épült, mely a kakati és a hosszúháti birtokrészeket kötötte össze a falu vasútállomásával.

A birtok gazdálkodásában az igen labilis növénytermesztési eredmények miatt inkább az állattenyésztés dominált. A növényi kultúra összetétele lényegében megegyezett a faluban általánosan termesztett növényekével. Főleg búzát, árpát, kukoricát, zabot, lucernát, a silányabb minőségű vegyes földeken vörösherét vetettek. A terméseredmények a legszélsőségesebb határok között mozogtak. Búzából például a holdankénti 13,4 mázsás termésátlagot is elérték, de volt olyan év is, hogy az átlagtermés csupán 1,5–2 mázsa volt.

A takarmánynövények termesztésének nagy részaránya mutatja az állattenyésztés fontosságát. Az állattenyésztés bázisát a birtokon a hússertések, a tejelő tehenek és a hátaslovak alkották. A harmincas évek végéről származó adatok szerint évente körülbelül 600 malac volt a sertésszaporulat, s ezt hízlalás után értékesítették is. Több mint száz tehén tejelt, köztük 25-30 szimentáli. Az évi tejhozam 90-100 ezer liter volt. Sok helyütt arról tesznek említést, hogy Horthy Miklós nagy ménest és kitűnő hátaslovakat tartott. A harmincas évek végén 50 angol telivérből álló ménese volt, a gazdaságot kiszolgáló lóállományon kívül.

Az élőállatok és állati termékek eladásából a gazdaságnak jóval nagyobb jövedelme származott, mint a szántóföldi termények értékesítéséből. A birtokterület egy holdjára a harmincas évek végén 75-80 pengő jövedelem esett. Ez kevesebb, mint a korabeli átlag a hasonló birtokok esetében. A birtok korszerűen, de drágán termelt.

Eddig még nem esett szó a Horthy-birtok egyik jellemző növényéről, a rizsről, s ennek apropóján egy érdekes manőverről. 1941 és 1943 között 250 holdnyi rizstermesztésre alkalmas területet alakítottak ki a birtok szikesein, saját beruházásban. A kormányzó 1943 decemberében földadómentességet kért ezekre a területekre, mondván, hogy a munkálatok jelentős mértékben apasztották pénztartalékait. Horthy 250 hold szántóra tízévi, 1944. január 1-jétől 1953. december 31-ig, 5 holdnyi újonnan telepített gyümölcsösére nyolcévi, 1951. december 31-ig tartó ideiglenes földadómentességet kapott. Ennek előnyeit azonban – az ismert okok miatt – már kevéssé élvezhette.

A kormányzó és szülőfaluja

Horthy Miklós tényleges kenderesi gazdaként rövid ideig tevékenykedett. Az őszirózsás forradalom után, 1918 novemberében vonult vissza huzamosabb ideig a családi fészekbe, s ez az időszak is csupán 1919 júniusának elejéig tartott. A későbbi életrajzírók ezt az életszakaszát a „példás gazda” korszakaként jellemzik. Egykori kakati gazdatisztje, Őzse Miklós 1989-es személyes beszélgetésünk közben mondta el, hogy az akkor már főméltóságú kormányzó bizony a lábon álló árpát nehezen tudta megkülönböztetni a búzától.

A kenderesi Horthy-kúria a kormányzóválasztás után minden évben csupán két hónapra, rendszerint május júniusra vált a család nyaralóhelyévé. Horthy nem érezte méltóságán alulinak, hogy egykori ismerőseivel, barátaival, a falu közjogi méltóságaival, intelligenciájával tartsa a kapcsolatot. A mindenkori községi bíró évente egyszer „hivatalból” volt meghíva hozzá ebédre. Egy Süveges Zsigmond nevű kenderesi pedig, aki egykor Horthy egyik hajóján, a Novarán szolgált, állandó belépővel rendelkezett a csendőrök által egyébként szigorúan őrzött kúriába.

Horthyt szülőfalujában is sokan hívták meg keresztapának. A kormányzó ezeket a keresztkomaságokat többnyire számon tartotta (számon tartatta), s rendszeresen apróbb ajándékokkal kedveskedett keresztgyermekeinek. Az sem állt távol tőle, hogy igazán közeli ismerőseit, gyermekkori barátait pénzzavaruk esetén kisegítse. (Ennél azonban kicsivel többet is tett. Az 1924-ben létrehozott Horthy-segélyalapból a község vezetése a falubeli rászorulókat tudta segíteni.)


A személyes jótékonykodáson kívül a község más formában is profitált abból, hogy a kormányzó szülőhelye volt. Horthy kormányzóvá választásától 1944-ig sokat fejlődött a falu. Ebben az időszakban épült meg a községi vízvezeték, a posta, a községháza. Ez utóbbi építését a hagyomány szerint Horthy személyes pénzadománnyal is támogatta. Ebben az időszakban alakították ki a községen már korábban keresztülvivő 4-es számú főközlekedési út új nyomvonalát is, amely lényegében a maival esett egybe. Azt a lehetőséget sem szabad kizárni, hogy amikor Szolnok villamosítására sor került 1928-ban, akkor a mellette még az évben villamosított 17 megyei település közül Kenderes – kormányzói szülőfalu mivolta miatt – nem maradhatott ki.

A község, viszonozva a kormányzó jótéteményeit, a család életének apró rezdüléseire is odafigyelt. Sem örömöt, sem bánatot nem hagytak reagálás nélkül. A kormányzó ezekre a gesztusokra hol a kabinetirodán keresztül, hol személyesen válaszolt. A kapcsolat tehát élő volt közte és a kenderesiek között. Nem csoda, ha a falubeliek máig tisztelettel emlékeznek rá.

2. Képek


1. Budaörs, 1921.Máriássy László naplója a királypuccsrólSOLDOS László

Budaörs 1921

Az 1921. október utolsó harmadában lezajlott ún. ,királypuccs” eseményei ismertek. Máriássy László huszárszázados, a koronaőrség későbbi parancsnokának naplója mégis olyan részleteket tartalmaz, amelyek érdeklődésre tarthatnak számot. Ebből idézünk néhány részletet.

1921. október 22. szombat

Reggel kaptuk az értesítést, hogy Károly király csapatok élén útban van Budapest felé. Hírek szerint Andrássy, Rakovszky és Lehár tartózkodnak Őfelsége kíséretében. A csapatokat Ostenburg vezeti. A körletparancsnokság készültséget rendelt el. A helyzet zavaros, mert ellentétes parancsokat, híreket kapunk. Nekünk, a báró Than tábornok – akinek parancsőrtisztje vagyok – parancsnoksága alatt álló budapesti 1. vegyesdandár parancsnokságának egyelőre semmi szerepünk nincsen, a körletparancsnokság intézkedik.

Arra a hírre, hogy a király 5 órakor Kelenföldre érkezik, egy századot rendelnek ki fogadására. Ennek parancsnoka igen furcsa utasítást kapott: tisztelegjen Őfelségének, de századának fővetést ne vezényeljen. Szólítsa fel a királyt visszatérésre, de arra a parancs már nem tér ki, mi történjék, ha a király erre nem hajlandó.

Délután telefonálták a Miniszterelnökségről, hogy az Antant demarsot nyújtott át a kormányunknak: ha a király bejön Pestre, a kisantant bevonul az országba. Lelkiismeretlenség volt a királyt ebbe a kalandba belevinni. Most itt a baj. Ha sikerül Pestre jönnie, három napon belül itt lehetnek a szerbek és a csehek, ha meg a király visszavonul, az a királyság intézményét járatja le.

Ez a dilemma az intézkedéseken is meglátszik. Sárkány altábornagy mindenben a Várból vár utasítást.

Táviratok szerint a soproni, szombathelyi, győri és komáromi helyőrségek felesküdtek a királynak. A csapatok magvát a 3000 emberből álló Ostenburg-különítmény képezi, melyek előnyomulását Komáromnál felszedett sínek késleltetik, de hír jön arról is, hogy a csehek ugyanott átkelési előkészületeket tesznek.

A Mária Terézia laktanyában elhelyezett Ostenburg-féle pótkeret is fellázadt, de egy rendőrtartalék század leszerelte őket. Tisztjeik kötelek, létrák segítségével az ablakon át szöktek meg.

Október 23. vasárnap

Hajnali 4-kor küldönc jött értem és a parancsnokságra siettem. Ott tudtam meg, hogy Nagy Pál gyalogsági tábornokot az egész fegyveres erő, parancsnokomat, báró Than tábornokot pedig a harcba küldendő csapatok parancsnokává nevezték ki. Hát mégis fegyveres összeütközésre kerül sor? Nagyon, nagyon szomorú!

Than tábornokot a Várba hívatták, ahol azt a parancsot kapta, hogy vizsgálja meg a Kurtz alezredes parancsnoksága alatt a „Türkensprung” (Törökugrató) magaslatra küldött két zászlóalj felállítását. Than 5.40-kor érkezett vissza a laktanyába, ott azt a jelentést vette, hogy a két zászlóalj még csak két perce indult el, Kurtz pedig gyanúsan viselkedik, a berúgottat játszva kiabálja: „Nem fogunk testvérvért ontani!” Than Kurtzot leváltotta és S[h]voyt tette a két zászlóalj élére. Kurtznak elrendelte, hogy jelentkezzék a Várban Nagy gyalogsági tábornoknál. (Néhány óra múlva kiderült, hogy Kurtz egyenesen átment Ostenburghoz, akivel már előbb megállapodott, hogy a csapatokat hozzá átvezeti.)

Than, Vámos, T[o]ókos és én ezután autón a csapatok után mentünk. 6.15 órakor a Galgenbergnél értük utol őket. Később Budaörs községben elvonultak előttünk a gyalog és géppuskás századok, az üteg, valamint az elő- és oldalvédnek beosztott egyetemi hallgatók. Fegyelmezett benyomást tettek. Ennek ellenére izgató volt az elkésett felvonulás. Nem szállják-e meg előbb az uralgó „Türkensprungot” Ostenburgék? Hogy az előnyomulást gyorsítsuk, autón az elővéd előtt haladtunk.

Egy vadászó társaságtól hallottuk, hogy hajnalban Ostenburgék egy katonavonata érkezett Budaörs vasúti állomásra, tehát most a hátunkban vannak.


7.25 órakor elértük a magaslatot, de onnan nyugatra, pár száz lépésre már feltűntek Ostenburgék rajvonalai. Az egyetemi századból alakult elővéd felfejlődött és elkezdődött a szomorú testvérharc.

Éppen vissza akarunk indulni, amikor az állomáshoz irányított löveg egyik tizedese vágtában érkezik és jelenti: „Báró Than tábornok urat Őfelsége a király a budaörsi vasúti állomásra kéreti”.

Than nem ült fel ennek a beugratásnak. Később meg is tudtuk, hogy ez Ostenburg csele volt. A király ebben az időben Torbágyon tartózkodott.

Elindultunk vissza a kelenföldi laktanya felé, de rövid idő múlva a „Türkensprung” mögül egy hosszú katonavonat kanyarodott ki és autónkat meglátva ránk géppuskázik. A két löveg és a bal oldalvéd viszonozta a tüzet. Izgalmas versenyfutás kezdődik köztünk és a ránk tüzelő vonat között, hogy hamarabb érjük el Budaörsöt. (A másik autóval T[o]ókos rövid időre elmaradt és 10 perc múlva Ostenburgék elfogták.) Than a sofőr mellett ült, Vámos és én mögötte. Imponáló volt Than magatartása, amikor a vezérkari főnökét leintette. Ez ugyanis – amikor a géppuskagolyók sűrűn zizegtek körülöttünk – azt ajánlotta, hogy térjünk le balra a hegyek közé, mert egy magas parancsnok nem teheti ki magát ilyen veszélynek. Than csak ennyit mondott: „Csend!”

Budaörsön áthaladva kikérdeztünk egy csendőrt, de újat ez sem mondhatott. Későbbi jelentés szerint beszélgetésünk után pár perccel a csendőrt elfogták.

A falu közepén egy visszafutó egyetemi járőr jelenti: a budaörsi állomás a felkelők kezében van, oldalvédünket és odairányított lövegünket is elfogták. Egy egység most nyomul be a faluba. Ezeket már mi is látjuk. A község keleti szélére érkező lövegünket Than állásba rendeli: vegye tűz alá az állomást és az előnyomulókat, de ez már lövéshez sem jut, mert Ostenburgék emberei megrohanták és elfogták. Ezzel elvágtak bennünket a „Türkensprung”-on harcoló csapatainktól.

Megtudtuk, hogy Kurtz Ostenburg autóján a tüzérekhez hajtott és ott Than nevében az üteget a vasútállomásra csalta, ahol lefegyverezték őket.

Alig képzelhető el kritikusabb helyzet! Ha fel nem tartják a felkelőket, a Kis-Antant megszállja a csonka országot!

Than a habozó, tájékozatlan, a parancsokat erélytelenül teljesítő alárendeltjei között rendet teremtett és személyes fellépése, higgadtsága akadályozta meg, hogy a felkelők nem jutottak be Pestre. Pedig róla közismert, hogy legitimista, de mint igazi katona, nem politizál. Őszintén szólva most örülök, hogy amikor a hadsereg felesküdött a trónra lépő Károly királyra, én Szibériában voltam hadifogoly és így ilyen vonatkozásban lelkiismereti konfliktusaim nincsenek.

Ebben a válságos helyzetben érkezett Harnis zászlóalja, melyet Than azonnal az állomás visszafoglalására rendelt és később két rendőrtartalék századdal erősített meg.

A kelenföldi laktanyába ezalatt több csapat érkezett, melyek feletti parancsnoklással Than 9 órakor Uhlig ezredest bízta meg. 10 órakor a felkelők egy vonata a pályaudvar torlaszáig tört előre, de csapataink Rainprecht ezredes vezetésével hamarosan visszaszorították őket.

10.40 órakor a kormányzó is kijött és a katonák előtt buzdító beszédet mondott.

Közben annyi csapat gyűlt össze, hogy 11.20 órakor Than kiadta a parancsot a támadásra: Uhlig és Henzel ezredesek, valamint Luby őrnagy 700 puskával és 9 géppuskával a Gallenbergen (Dobogón) át nyomuljanak előre.

Később engem küldött Than egy paranccsal a harcolókhoz. Azonmód, ahogy voltam, pantallóban, cipőben ültem fel egy lóra. Lelovagoltam a rajvonalat, ahol a régen hallott golyók sűrűn cipegtek. Lovam ugyancsak kapkodta a fejét. A felkelők éppen akkor szorították vissza déli szárnyunkat, de a pozíciót hamarosan sikerült visszaszerezni. Ekkor látom, hogy a 2. rendőrtartalék század lövés nélkül sétál előre az ellenséges tűzben. Odalovagolva a parancsnokban unokaöcsémet, Farkas Attilát ismertem fel, aki kérdésemre, miért nem lövet, ezt válaszolta: „Hát hogyan lövessek, amikor nem tudhatom, nem Zozo (a bátyja) áll-e velem szemben?”

Uhligtól, Henizettől és Ghyczytől megtudakoltam a helyzetet és visszalovagoltam Thanhoz, jelentést tettem.

A támadás lassan halad előre. 12.18-kor még olyan közelről lőtték a pályaudvart, hogy telefonunkat át kellett telepíteni, sőt 12.32-kor csapataink Galgenbergig vonultak vissza.


A helyzet 13 órakor a legkritikusabb, de ekkor újabb erősítések érkeznek, a lőszerhiányt is pótolják, a sebesültek szállítását és ellátását pedig dr. Pfann mintaszerűen szervezi meg.

15 h-kor a szolnoki ezred és a rendőrtartalék elfoglalja Budaörsöt. Sok foglyot hoznak be, akiket parancsnokaik azzal bolondítottak, hogy Pesten kommunista felkelés van.

17 órakor a felkelők már minden vonalon visszavonultak, így legénységünk megkaphatta a menázsit, majd Than kiadta a parancsot az éjjelezésre és az érkező vidéki csapatokat tartalékba rendeli. Most már nagy erő van a kezünkben.

A reggel elvágott S[h]voytól is jelentést kaptunk. Ostenburgék megkísérelték bekerítésüket, amikor pedig ez nem sikerült, tárgyalni kezdtek. Ostenburg Törökbálintra vitte S[h]voyt, ahol Rakovszky, Andrássy és Hegedűs arra akarták rávenni, hogy csapataival álljon a király mellé és esküdjön fel, sőt maga a király is kapacitálta. Amikor S h]voy a kormányzóra tett esküjére hivatkozott Őfelsége dühösen kiabálva bocsátotta el: „Elvárom, hogy csapataimra nem fog lövetni!”

A tárgyalás során a király környezete és S[h]voy a tüzelés beszüntetésében egyeztek meg, és kijelölték a demarkációs vonalat. Ezenkívül a király kérette a kormányzót, hogy jöjjön hozzá személyesen, vagy megbízottat küldjön Törökbálintra. A kelenföldi laktanyában valami vacsorafélét üttettünk össze, aztán felváltva pihentünk pár órát.

Október 24. hétfő

Hajnali 3 órakor azt a parancsot kaptuk a Várból, értesítsük Ostenburgékat, hogy a felajánlott tárgyaláson a kormány küldöttei vesznek részt. Az üzenetet Than Mokcsay vezérkari őrnagy útján küldte Törökbálintra.

Nem sokkal ezután Sárkány altábornagy és Kánya rendkívüli követ megérkeztek és a Thannal folytatott rövid megbeszélés után tovább autóztak Törökbálintra. Én Thannal Budaörsre mentem.

8 órakor találkozunk a tárgyalásról visszatérő kormány megbízottakkal. Ugyanakkor S[h]voy is jelentette, hogy Sárkány előnyomuló csapatainkat megállította. Than ezen felháborodott, és az altábornagy előtt is hangsúlyozta, hogy a csapatokkal rendelkezni csak neki van joga. Azonnal elrendelte az előnyomulás folytatását, de ellenállásra már nem találtak. A felkelők parancsnokai csapatukat elhagyva menekültek. A mieink század- és zászlóaljszámra hozzák be a foglyokat. Ostenburg gárdaszázadát is elfogták. Komikus jelenetek játszódtak le. Az egyik Ostenburg-század elfogott két emberünket, hogy azok fogolyként kísérjék be őket. Így történt, hogy két bakánk 87 Ostenburg-féle kakastollas csendőrt és egy mozgókonyhát kísért be hozzám. Egy kis főhadnagyot, aki strammul, szinte díszlépésben menetelve vezette be kakastollas századát és feszesen tisztelegve jelentkezett nálam, úgy megsajnáltam, hogy fegyvereiket meghagyva küldtem őket hátra a kelenföldi laktanyába.

9.45-kor telefonjelentést kaptam, hogy a tegnap elfogott két ütegünket Törökbálinton visszafoglalták. Csapataink egyre nyomulnak előre, Than telefonon parancsokat osztogat, én pedig parancsait küldöm hátra és a foglyokat veszem át. 10.30-kor Uhlig már azt jelenti, hogy az elővéd elérte Torbágyot. Parancsot kap a további előnyomulásra.

12-kor kivontuk az egyetemi alakulatokat. Kezünkbe került Ostenburg érdekes intézkedése is, melyet a Vár megszállására adott ki. Ezt továbbítottuk a Várba.

15 órakor a csapatok már Torbágyon túl vannak, felderítő lovasság Bicskét érte el.

16 órakor a kormányzó egyik szárnysegéde és két attasé kíséretében Budaörsre érkezett Castiglione olasz követ. Than csak akkor volt hajlandó fogadni, amikor jelentettem, hogy Bethlentől írásbeli engedélye van, hogy a helyzetről tájékozódjék. Úgy látszik az Antant nem hiszi, hogy ellenállásunk komoly, mert Castiglione mindenáron harcot akar látni. Mivel a felkelők a környékről már régen visszavonultak, az olasz autójába ültem, hogy még valahol harcot mutathassak neki.

Harcot azonban már Torbágyon sem találtunk, csapataink békésen menázsiztak. Itt jelentették, hogy Őfelsége vonata 10 órakor futott ki innen Tata felé, másik két vonaton pedig Ostenburg és tisztikara menekült. Bicske felé is elnéztünk, de már ott sem találkoztunk harcolókkal, ami Castiglionét érdekelhette volna.

Visszatértem után Than és törzse a torbágyi állomásra helyezte álláspontját, ahová 19.40-kor érkeztünk. Mindent ide irányítottak: lőszert, élelmet, kórházi anyagot és a csapatok nagyobb részét. Itt van a budapesti


helyőrség csapatain kívül a debreceni, nyíregyházi, miskolci, egri, jászberényi, ceglédi, kecskeméti, pécsi, kaposvári, veszprémi, nagykanizsai stb. zászlóalj. Úgy látszik, a vasutak jól működnek.

A felkelők pontos létszámáról is megvannak már az adatok: vasárnap 8400 emberük volt, de ebből csak 3500-at vethettek harcba, lényegében az Ostenburg-különítményt, melynek a király az 1. gárdaezred nevet adományozta. Úgy hírlik, hogy amikor Ostenburg parancsot kapott, hogy embereit Sopronban, október 21-én vagonírozza be, mert csendőr zászlóalját Pesten leszerelik és feloszlatják, üzenetet küldött a királynak, hogy az uralkodás átvételére minden elő van készítve. Őfelsége repüljön Sopronba, ahonnét katonái kíséretében simán bevonulhat Budapestre. A szerencsétlen király hitt neki és megtette az elhamarkodott, végzetes lépést.

22 órakor az állomásfőnök egy telefonhírt jelentett, melyet a bánhidi főnök tranzitált. Siménfalvy ezredes, akit még szombaton elfogtak Győrben, embereivel kiszabadult és Tatáról telefonálta: „A felkelők szétzüllöttek, a királyt őrizetbe vettem, sürgősen kérek két tisztet és 50 embert őrizetére és a rend fenntartására.”

Szomorú hír! A király őrizet alatt! Fogoly! Talán ez nyújtja a lehetőséget, hogy az Antant komolyan vegye a helyzetet és leállítsa a kisantant mozgósítását. Izgalmas percek!

Sietős lenne az indítás, de felesleges mozdony nincs. Végre Kelenföldről sikerül szerezni egyet és két vagont. Ekkor meg minden csapat ki akar térni a kényes megbízatás elől. Ennek távol van az elhelyezési körlete, annak kevés a tisztje, amannak még nem ettek az emberei. Végre a pécsi zászlóalj két tisztjét és 50 emberét beszállítom, és addig nem mozdulok mellőlük, amíg el nem indul a vonat velük, 22.40 órakor. Nem sokkal ezután futártiszt érkezik a Várból. A csehszlovák határon kritikus a helyzet, ezért a budapesti és miskolci dandár csapatainak vissza kell menniük állomáshelyükre. Ha a csehekkel komolyra fordul a dolog, Thannal Balassagyarmatra kell mennünk.

Telefonhoz hívnak. Legényem jelentkezik a faluból, de nemsokára maga is megérkezik. Erzsike (feleségem) küldte ki még délután ennivalóval, ruhával, cigarettával Kelenföldre. Onnan gyalogolt el Budaörsre, majd egy előfogattal Biatorbágyra. János hű emberem, nyolc év óta békében, háborúban, hadifogságban és most is hűségesen kitart mellettem.

Október 25. kedd

Éjjel 3 óra tájban újabb parancs érkezett. Eszerint az üldözést két zászlóalj folytassa, Than tábornok pedig törzsével azonnal térjen vissza Pestre, ahol Balassagyarmatra való írányítására vonatkozólag további parancsok várják.

Mikor hajnalban Pestre érkeztünk, az állomáson egy vezérkari tiszt jelentette Thannak, hogy a balassagyarmati út már nem aktuális.

2. Képek


1. A kormányzó és a gazda. Horthy és Bethlen István� �ROMSICS Ignác

A kormányzó és a „gazda”

Horthy Miklós és gróf Bethlen István negyedszázados politikai együttműködése 1919 februárjában kezdődött. Bethlen ekkor már hetek óta Budapesten tartózkodott és a kormányellenes konzervatív és jobboldali radikális pártokat és katonai csoportosulásokat próbálta ütőképes erővé formálni. A flottáját vesztett tengernagy, aki feladatot keresett és szerepre várt, néhány napra tájékozódni utazott fel a fővárosba Kenderesről.

Konzervativizmus, antidemokratizmus, monarchia ellenesség

A találkozó nem járt kézzelfogható eredménnyel. Horthy rövidesen visszautazott vidéki birtokára, Bethlen pedig a proletárdiktatúra kikiáltása után Bécsbe menekült. A későbbiek alapján azonban valószínűsíthető, hogy már ekkor felismerték egymásban a leendő szövetségest. 1919 nyarán Horthy Bethlen javaslatára lett a szegedi ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, majd a szerveződő nemzeti hadsereg fővezére. Horthy viszont Bethlen politikai ambícióit támogatta. 1919 őszén – még mint fővezér – és 1920 nyarán – ekkor már mint kormányzó – egyaránt őt szerette volna látni a miniszterelnöki székben. Nem rajta, hanem a belpolitikai erőviszonyokon múlott, hogy az addig másodvonalbeli erdélyi politikus csak 1921 áprilisában alakíthatott kormányt.

Mi volt e rokonszenv alapja? Nyilvánvalóan a mindkettejükre jellemző konzervativizmus, antibolsevizmus és antidemokratizmus. Horthy esetében ez határozott militarizmussal és a diktatórikusabb kormányzati megoldások iránti vonzódással egészült ki. Az erőszakos, katonai megoldásokért Bethlen nem rajongott különösebben. Az ő politikai eszménye a 19. századi konzervatív-liberális jellegű parlamentarizmus volt. Elfogadta viszont, hogy átmenetileg és bizonyos korlátok között az „erős kéz” politikájára is szükség lehet. 25 esztendős együttműködésük alapvetően a fenti eszmei, szemléleti bázison nyugodott. Vitáik és esetenkénti szembekerülésük hátterében pedig többnyire az állt, hogy a tágan értelmezett konzervativizmusnak diktatórikusabb vagy liberálisabb változatát alkalmazzák, illetve érvényesítsék-e.

A konzervativizmus mellett összekötötte őket antilegitimizmusuk is. Számot vetve a nagyhatalmak és a kisantant mereven elutasító álláspontjával, mindketten úgy látták, hogy a monarchia visszaállítása, illetve IV. Károly visszatérése a magyar trónra irreális, megvalósíthatatlan célkitűzés. Lehetséges, sőt valószínű, hogy ez a helyzet Horthy egyéni ambícióinak is megfelelt. Bethlent viszont nem vezérelték ilyen szempontok. A király nélküli királyság állapotát azért fogadta el tartós megoldásként, mert Londonban, Rómában és Párizsban minden esetben arra intették, hogy ne vigye restaurációs kalandokba az országot. IV. Károly trónfosztása és a Habsburg-ház trónörökletességi jogának a megszüntetése (1921. november 1., illetve 6.) mindenesetre egy életre összekötötte őket. Kapcsolatuk, amely Bethlen zárkózottságához képest már eddig is elég szoros és bizalmas volt, a detronizációt követően tovább erősödött és fokozatosan új alapokra helyeződött. Horthy, aki 1920–21-ben a napi politika szintjén is meghatározó szerepet játszott az ország politikai életében, ettől kezdve egyre inkább a kormányzói méltóság reprezentatív funkcióinak gyakorlására szorítkozott, és az államügyek közvetlen intézését Bethlennek engedte át. S ha valamibe mégis beleszólt, azt a húszas évek végéig általában Bethlen tanácsainak megfelelően tette. Így történt például 1923-ban is, amikor a kormányzó párt jobboldali radikálisainak ellenzékbe szorítását a miniszterelnök a kormányzó határozott támogatásával tudta csak véghezvinni.

Gömbössel szemben Bethlen oldalán

Miniszterelnökségének első két-három évében Bethlen egyik legfontosabb politikai támasza a kormányzóság körüli és Horthy által személy szerint is kedvelt jobboldali radikális tiszti csoport volt. Gömbös és hívei a klasszikus parlamentarizmus felszámolására és egyfajta centralizált központi hatalom, esetleg katonai diktatúra létrehozására törekedtek. Konkrét céljaik között szerepelt többek között a szociáldemokrata munkásszervezetek likvidálása, a „destruktív”, azaz baloldali sajtó „megrendszabályozása” és a zsidóság elleni hathatós fellépés. A Bethlen által irányított konszolidációs folyamat viszont az ellenforradalmi rendszer óvatos, de következetes liberalizálásának az irányába haladt. A két törekvés között feszülő ellentétet állandó taktikázásaival Bethlen egy ideig sikeresen tompította, illetve hidalta át. 1923 tavaszára-nyarára viszont már annyira szembekerültek, hogy a szakítás elkerülhetetlenné vált. Abban, hogy az erőpróbából Bethlen került ki győztesen, döntő szerepet játszott Horthy.


1922 őszéig a kormányzó bizonyos mértékig hajlott Gömbösék érveinek az elfogadására, s maga is szerette volna miniszterelnökét a fajvédelem irányába befolyásolni. Részben Bethlen, részben Hohler angol követ és mások érveinek a hatására azonban egyre inkább belátta, hogy a diktatórikus módszerek, a baloldal teljes kirekesztése és az erőszakos antiszemitizmus nem a rendszer megerősödését, hanem meggyöngülését és egyben az ország elszigetelődését eredményezné. Bethlen befolyásának egyértelművé válását és a fajvédők „kegyvesztettségének” kialakulását Kozma Miklós” a jobboldali radikális csoport egyik vezéralakja és egyben „íródeákja” így örökítette meg naplójában: a kormányzó „Gömböséket éretleneknek tartja. Érzelmileg úgy az antiszemita, mint nacionalista politikát illetőleg teljesen velük érez, de ez csak keresztülvillan azon sorok között, amit mond, egyébként pedig mondja azt, amin három szó után meglátszik a miniszterelnök igen nagy befolyása és hatása… A kormányzó már nem az, akit én ösmertem fővezéremül. Sok keserű csalódáson ment azóta át. Sokszor megütötte a kezét… egy narkotizált bábuvá változott. Saját egyéniségét engedte annyira elszínteleníteni, hogy ma, miután mások fejével nem lehet, mások szavaival gondolkodik.”

Az 1920-as évek végéig egyetlen olyan esetet ismerünk, amikor Horthy nem fogadta el Bethlen tanácsát, és hathatósan akadályozta tervének megvalósítását. Ez a szovjet–magyar viszony normalizálásának a kérdése volt. Részben a Romániával szembeni közös külpolitikai érdektől, részben a szovjet piac korlátlan felvevőképességétől vezérelve 1924–1926-ban Bethlen a szovjet–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételére és a kereskedelmi kapcsolatok elmélyítésére törekedett. Az, hogy Moszkvában kommunisták tartották kezükben a hatalmat, maga pedig megrögzött antikommunista volt, a legkevésbé sem feszélyezte. „… külpolitikai kérdésekben – fejtette ki a parlamentben – nincs helye a szentimentalizmusnak” és ezért „a magyar kormányt… nem szabad szentimentális motívumoknak vezetniök.” „Nem volnék méltó erre a helyre – tette hozzá –, ha nem tudnék felülemelkedni ilyen érzelmi szempontokon.”

Horthy hozzáállása ugyanehhez a kérdéshez egészen más volt. Noha a szovjet kapcsolat külpolitikai és gazdasági előnyeit maga is világosan látta, álláspontját nem ezek alapján, hanem antibolsevista meggyőződésétől vezérelve szigorúan „elvi szempontok” alapján alakította ki. Viszolygott tőle, hogy a Szovjetunióval, amelyet „veszedelmes gennygócnak” tartott és „örök veszélynek” az emberiségre nézve, Magyarország diplomáciai viszonyt létesítsen. Kijelentette: „Senki sem kényszerítheti arra, hogy a szovjet képviselőjét fogadja.” A kormányzóval a háta mögött és nyomást gyakorolva a Horthyéhoz hasonló érveket hangoztató kormánypártra Bethlen valószínűleg ebben a kérdésben is maga mellé tudta volna állítani a parlament többségét. Mivel azonban a kormányzó támogatása ezúttal hiányzott, a szovjet–magyar viszony normalizálására a húszas években nem került sor. Ez az akkori magyar külpolitika egyik legnagyobb hiányossága volt.

Vonzódás az új szociális eszményekhez

A Horthy és Bethlen közötti jó viszony, amelyet lényegesen a szovjet–magyar kapcsolat eltérő megítélése sem rontott meg, először 1930–31-ben rendült meg. A gazdasági válság következtében újraéledő szociális feszültségekre és a politikai destabilizáció kezdeti jeleire a kormányzó – hasonlóan az időközben honvédelmi miniszterré avanzsált Gömböshöz – egyfajta „erős kéz”-politikával kívánt reagálni. Bethlen viszont nemcsak a bal-, hanem a szélsőjobboldali nyitás elől is elzárkózott. Ellentétük 1931. február 20-án öltött konkrét politikai formát. A kormányzó ekkor Koronatanácsot hívott össze, amelyet azzal nyitott még, hogy a „mai nehéz időkre” való hivatkozással „az államfő és a kormány közötti fokozottabb együttműködés” szükségességére figyelmeztetett. Ezután több általános és konkrét kérdésben bírálat tárgyává tette az elmúlt hónapokban követett kormánypolitikát. Bár a hangnem, amelyet használt, kedélyes, sőt barátságos volt, expozéja mégis a számonkérés jellegét öltötte. Kifogásolta, hogy az 1930. szeptember 1-jei tüntetés során és azt követően a hatóságok túl enyhén jártak el, és – Gömbössel egyetértve – javasolta „a statáriumnak preventióként való kihirdetését”. Összefüggést vélt felfedezni a zsidók beözönlése” és a tüntetések, sztrájkok gyakoribbá válása között. Szükségesnek tartotta ezért a „zsidóbeözönlés” megakadályozását és megengedhetetlennek, hogy „magyar vállalatok idegen zsidó tisztviselőket tartsanak”. Végül hathatósabb intézkedéseket javasolt azokkal a lapokkal szemben, amelyek – úgymond – „országos érdekeket sértenek”.

Horthy javaslatai, amelyeket leghatározottabban Gömbös támogatott, a rendszer liberális, parlamentáris vonásainak korlátozására és autoritatív jellegzetességeinek erősítésére irányultak. Bethlen azonban határozottan elzárkózott ez elől. Az elnöki székből ugyan kiszorítva, de ennek ellenére imponáló magabiztossággal, a tíz éve hatalmon levő politikus alig palástolt fölényével, a jogszabályokat emlékezetből citálva hárította el a kormányzó és Gömbös javaslatait.

Noha a Koronatanács napirendi pontjairól és lefolyásáról a nyilvánosság nem értesült, a történtek Bethlen önérzetét ennek ellenére mélyen sértették. Megalázónak érezte, hogy a kormányzó mintegy miniszterei előtt vonta felelősségre. Úgyszintén azt is, hogy „Őfőméltósága” bejelentette, hogy a továbbiakban közvetlenül,


mintegy a kormányfő feje fölött is érintkezni kíván az egyes szakminiszterekkel. Mindezt másként értelmezni, mint a kormányfő személye és kormányzati módszerei iránti „legfelsőbb bizalom” megrendüléseként, alig lehetett.

A februári Koronatanács után Bethlen még fél évig maradt miniszterelnök. Az átmenetet biztosító gróf Károlyi Gyula rövid életű kabinetje után, 1932 októberében Gömbös Gyula alakított kormányt.

1931. évi lemondásával, s különösen Gömbös 1932. évi kinevezésével új szakasz kezdődött Bethlen és Horthy kapcsolatában. A reprezentatív államfő és az operatív kormányfő közötti kétszemélyes szerepmegosztás, amely a húszas éveket jellemezte, megszűnt. Helyébe egy többszereplős és bonyolultabb politikai munkamegosztás lépett. A kormányzó ebben többnyire kiegyenlítő, egyensúlyozó szerepet játszott az elmúlt évtized értékeihez és hibáihoz ragaszkodó öregedő Bethlen és a fasiszta-náci eszmék hazai adaptálására törekvő fiatal és dinamikus Gömbös között. Ez a politikai háromszög 1935-ig bizonyult működőképesnek. Gömbös és Bethlen ekkor ismét elérkeztek a szakításhoz, s a kormányzónak ismét döntenie kellett a két politikus között. Ismeretes, hogy – szemben 1923-mal – ekkor Gömbös maradt a nyeregben, s a csatatérről Bethlen távozott vesztesként. A miniszterelnök ezt úgy érte el, hogy – korábbi ígéretét megszegve és Bethlen távollétét kihasználva – rávette a befolyásolható Horthyt a konzervatív többségű és így Bethlent támogató Ház feloszlatására és új választások kiírására.

A tanítvány ilyenformán alaposan megleckéztette a mestert machiavellizmusból, és az 1923-as kölcsönt kamatostul fizette vissza. Gömbös eljárását – némi öniróniától sem mentesen – maga Bethlen a kakukkmadáréhoz hasonlította, amely egy idő után kitúrja nevelőjét a fészekből, és repülni is mások hátán tanul. Viszonyuk ezt követően végletesen megromlott. A kormánypártból Bethlen azonnal kilépett; személyesen többé nem érintkeztek, és 1935 nyarán kis híján párbajoztak. Erősen megneheztelt Bethlen Horthyra is. Közel egy évig egyáltalán nem beszéltek, s bizalmas kapcsolatuk csak 1936-ban állt helyre.

Ismét a konzervatívok oldalán

„István gazda” háta mögött meghozott döntését Horthy néhány hét alatt megbánta, és már 1935 nyarán megkezdte újabb hídverését a konzervatívok, s közülük is elsősorban Bethlen felé. A konzervatív és demokratikus „alkotmányvédők” és a kormány harcába személyesen ugyan nem avatkozott be, közvetett módon azonban értésre adta, hogy maga is osztja a Gömbös terveivel szembeni fenntartásokat. Ennek jele volt például, hogy bátyja, Horthy István lovassági tábornok és felsőházi tag 1935 nyarán ismételten Bethlen páratlan államférfiúi kvalitásairól nyilatkozott. Emlékeztetett, hogy annak idején Bethlen is számos reformot kezdeményezett, csak „nem beszélt annyit róla, mint ma beszélnek”. „Gróf Bethlen István – közölték kijelentéseit az ellenzéki lapok – Európa legnagyobb élő politikusa, Magyarország legnagyobb értéke, akit külön meg kellene kérni arra, vigye a politikát, ha nem is akarná.” Ezt a gesztust 1935 őszén továbbiak követték, melyeket egy idő után Bethlen is viszonzott. Ilyen gesztusának tekinthetjük például a kormányzói jogkör bővítésének állandó követelését. Háromnegyed éves neheztelés után – egy közös vadászat alkalmával – a kormányzó és Bethlen 1935 decemberében már ismét négyszemközt tanácskozott. Ezt – valamikor 1936 telén vagy tavaszán – egy közös bridzsvacsora követte, amelyet a két feleség hozott össze férjeik teljes kibékítésének a szándékával. „Azon az estén – emlékezett a találkozóra Bethlen középső fia – a bridzs el is maradt, mert ők ketten mintegy két órás megbeszélésére vonultak vissza.” A lemondatástól Gömböst 1936. évi halála mentette meg.

A Gömbös halála és a második világháború kitörése közötti négy esztendőben a magyar belpolitika sajátos hullámmozgásban távolodott az 1920-as évek konzervatív-parlamentáris kormányzati módszereitől, és közeledett a Németország és Olaszország után immár számos más dél- és délkelet-európai országban is meggyökeresedett szélsőjobboldali-diktatórikus uralmi technikák átvétele felé. Darányi Kálmán, Imrédy Béla és Teleki Pál, e szűk fél évtized miniszterelnökei egyaránt azzal a feladattal vették át a kormánygyeplőt, hogy a Gömbös uralma alatt megkezdődött jobbratolódási folyamatot megállítsák és az ország külpolitikai játékterét megőrizzék. Az egyre kizárólagosabban Németország által dominált nemzetközi erőtér kényszerítő körülményei és a magyar társadalom feszítő belső problémái miatt azonban ennek a feladatnak maradéktalanul egyikük sem tudott megfelelni. Félig akarva, félig akaratlanul Magyarország egyre inkább a náci Németország mellé sodródott, és belpolitikájában is a szélsőjobboldali tendenciák kerekedtek felül.

A polgári, paraszti és szociáldemokrata baloldallal együttműködve ebben a folyamatban Bethlen következetesen az egyoldalú németbarátság és a németbarát szélsőjobboldal ellen lépett fel. A hagyományos parlamentarizmust és a polgári szabadságjogokat védelmezte, s Németország növekvő befolyásának lehetséges ellensúlyait kereste. Érvelését Horthy általában elfogadta, és törekvéseit támogatta. Az 1936 és 1944 közötti miniszterelnökök kiválasztására például kivétel nélkül Bethlennel egyetértésben, sőt személyi javaslatait elfogadva került sor.


Abban, hogy a fenti folyamatot ennek ellenére csak fékezniük sikerült, s megállítani vagy visszafordítani nem, nyilvánvalóan a nemzetközi erőviszonyok alakulása, illetve az ország geopolitikai helyzete játszottak döntő szerepet.

Horthy és Bethlen együttműködése a német megszállás után is folytatódott. 1944 márciusától – a letartóztatást elkerülendő – Bethlen az ország különböző helyein, barátoknál, rokonoknál bujkált. A kormányzóság azonban mindig ismerte tartózkodási helyét, s fontos döntések előtt vagy bizalmas megbeszélésekre rendszeresen felhozták a Várba. Ilyen alkalmakkor Bethlen mindig a németektől való elszakadást, a Moszkvával való kapcsolatfelvételt és a quislingnek tartott Sztójay menesztését sürgette. Tanácsait Horthy többnyire ekkor is elfogadta, azoknak érvényt szerezni azonban nem, illetve csak késve és vontatottan tudott. Valószínű azonban, hogyha Bethlen lett volna Horthy helyében, sokkal többet ő sem tudott volna tenni. Ötleteket adni ugyanis mindig könnyebb, mint azokat meg is valósítani.

1944 nyarán és őszén Horthy és Bethlen egyaránt abban bíztak, hogy sikerül elkerülniük az orosz megszállást, s angolszász érdekszférába kerülve némi korszerűsítés árán átmenthetik rendszerüket. Személyes jövőjüket illetően két lehetőséggel számoltak. Az egyik szerint Horthy megmaradt volna kormányzónak, s Bethlen a fegyverszünetet megkötő kormány vezetését vállalta volna. Ugyanakkor gondoltak arra is, hogy Horthy személye esetleg zavarni fogja Moszkvát. Erre az esetre egy több tagú államtanács felállítását vették tervbe, amelynek elnöke Bethlen lett volna. Ezek az eleve is illuzórikus elképzelések a kiugrási kísérlet meghiúsulásával és Szálasi hatalomra kerülésével minden aktualitásukat elvesztették. Horthy német fogságba, majd onnan a szövetségesekhez került. Bethlent pedig a szovjetek tartották „házi őrizetben” – előbb Magyarországon, majd 1945 tavaszától Moszkva mellett. Mint konzervatív politikusok a nyugat-európai polgári demokráciákban valószínűleg játszhattak volna valamilyen szerepet. A kelet-európai népi demokráciák politikai sakktábláján azonban nem volt hely a számukra.

2. Képek


1. Horthy és ZsilinszkyVÍGH Károly

Horthy és Zsilinszky

Bajcsy-Zsilinszky Endre politikai karrierje Szegeden kezdődött, amikor a Tanácsköztársaság bukása után ott már az ellenforradalom vezérkara „berendezkedett” és készen állt a budapesti bevonulásra. Ily módon még a Tisza partján ismerkedett meg azokkal a vezető politikusokkal és katonákkal, akik – Horthytól Bethlenig – később az ellenforradalmi negyedszázad idején vezető szerepet játszottak az ország életében.

Habár a Horthyval történt szegedi megismerkedéséről ő maga később nem tett említést, de a róla írt cikkeiből, fenntartás nélküli rajongásából közvetve arra következtethetünk, hogy kapcsolatuk kezdetei valóban Szegedig nyúlnak vissza. Zsilinszky szegedi tartózkodása alatt – lévén még a politikai vezető garnitúra második vonalában – nem ismerhette Horthy kapcsolatait és viszonyát az ellenforradalmi erőkkel, és így a különítményesekkel sem. Később azonban ő az, aki a Szózat hasábjain közli Horthy instrukcióját a propaganda járőröknek. Rapcsák Árpád, a fővezérség nemzetvédelmi osztályának munkatársa küldi azt meg Zsilinszkynek. A fővezéri instrukció utasítja közegeit az egyéni akciók meggátlására.

Felköltözve Budapestre, Zsilinszky is jelen van Horthy Miklós budapesti bevonulásánál és mi sem természetesebb, mint hogy ő írja napilapjában, a Szózatban a vezércikket a bevonulásról. Szokott historizáló módján Kinizsitől Horthyig tekint végig a magyar történelem kiemelkedő katonai vezetőin. Militarista szemléletének megfelelően síkraszáll a nemzeti hadsereg felépítéséért és írását sokat sejtetően így fejezi be: „Horthy Miklósra több vár, mint a nemzeti hadsereg vezérlete… ő rá vár az ősi tradíciókból táplálkozó új, modern, diadalmas magyar katonaszellem megteremtése…” – Zsilinszky akkor – Ulain Ferenc főszerkesztővel együtt – parancsuralom létrehozására biztatja Horthyt. Legyen vége a bálnak című vezércikkében kifejti: egy lezüllött társadalomban „a tömegeket észre téríteni csak parancsszóval lehet. Azt szeretnők, ha a fővezér – ma a legmagasabb állami méltóság – ököllel csapna az asztalra, mondván: vége a bálnak.” Újévi cikkében is Horthy, valamint a militarizmus a központi téma. Visszanyúl a magyar történelem dicsőséges katonai hagyományaihoz, hogy annál élesebben szálljon szembe 1918 pacifizmusával. Majd egy váratlan fordulattal a porosz militarizmust rokonítja a magyar katonaszellemmel, amely „függvénye a magyar nemzet földrajzi és népközi helyzetének”.

Zsilinszkynek és fajvédő társainak az elképzelése, hogy egy militarizált csonka Magyarország képes megoldani a nemzet előtt álló feladatokat, nem vált valóra. A hatalom legfőbb birtokosai – Horthyval és Bethlennel együtt – nem kívántak kalandokba bocsátkozni még kellő nemzetközi legitimálás nélkül és a békeszerződés megkötése előtt.

A húszas, évek eleje még az az időszak, amikor Zsilinszky – Gömbössel, Eckhardttal és másokkal együtt – a fajvédők táborában állt, és lapját, a Szózatot is a szélsőséges nacionalista-militarista szellem hatotta át. Ilyen érdemei alapján választották meg őt 1923 januárjában a MOVE új országos ügyvezető elnökévé. Három éven át tölti be ezt a tisztséget, arra törekedve, hogy a MOVE-t országos méretű keresztényszocialista sportegyesületté fejlessze. Cserkészeket, leventéket, lövészeket és frontharcosokat akart tömöríteni a MOVE zászlai alá. Szándékai azonban csak részben valósultak meg. Még 1926-ban is olyan illúziókban hitt, hogy a MOVE-ba szervezett tömegeket bármikor mozgósíthatja és az utcára viheti, hogy ily módon befolyást gyakorolhasson a belpolitikai eseményekre. Ezért tervezett 1926. március 21-re egy ún. „nemzeti demonstrációt”, amelyet azonban az illetékes politikai hatóságok nem voltak hajlandók engedélyezni. Zsilinszky nem ismerte fel, hogy a Bethlen-kormánynak és magának Horthynak már nem volt szüksége a jobboldali tömegek utcai tüntetésére. A konszolidáció folyamata kizárt minden ilyesfajta „megoldást”. Hiába írta Zsilinszky Kozmához intézett 1926. február 12-i levelében, hogy Budapesten „megmozdul az egész ország szervezett keresztény társadalma… a forradalom ellen és a nemzeti keresztény Magyarország mellett”.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Zsilinszky kapcsolatai Horthyval meglazultak volna. Éppen a Beniczky-ügy* napjaira esett Zsilinszky vitézzé avatása. Erre 1925. június 21-én került sor, amely alkalomból édesanyja családi nevét is felvéve, Bajcsy-Zsilinszkyre változtatta a nevét. Az ünnepélyes aktuson a Margitszigeten 305 tisztet és 1353 legénységi állományút avatott tisztté a kormányzó. Köztük volt – Zsilinszkyn kívül – Kozma Miklós, valamint László Miklós tábornok, Zsilinszky világháborús parancsnoka is.

Szeged után egy évtizeddel kezdődött Bajcsy-Zsilinszky magányos politikai útkeresése, miután kiábrándulva a fajvédő eszmékből, 1930-ban meghirdette a nemzeti radikalizmus politikai programját, és 1931-ben a tarpai


választókerületben országgyűlési képviselővé választották. Szembefordulva tegnapi osztályos társaival – Gömbösékkel – megindult a polgári demokratikus ellenzék irányában, hogy azután az 1935-ös választásokon már az októbristákkal (Buza Barna, Juhász-Nagy Sándor, Nagy Vince), valamint a polgári radikális Rupert Rezsővel és Zsolt Bélával szövetkezve szálljon szembe a Gömbös-kormánnyal, valamint a hitleri Németország eszmei és politikai behatolásával. A diktatúrákkal, a totális rendszerekkel szembeni határozott álláspontjából következett, hogy a tarpai bukás (1935) után – bár nem vehetett részt a kormányzói jogkörről szóló törvényjavaslat parlamenti vitájában – külön cikket szentelt ennek a fontos alkotmányjogi kérdésnek lapja, a Szabadság hasábjain. Ebben kifejtette, hogy már a húszas évektől kezdve ellenezte a kormányzói jogkör kiterjesztését. Álláspontján most sem változtatott, sőt érveit még egy újjal szaporította, amikor hangsúlyozta, hogy „a kormányzóság ősidők óta kisegítő intézmény Magyarországon…”. Kitűnő jogi érzéke sem hagyta cserben, mert különbséget tudott tenni a kormányzó utódajánlási és utódállítási joga között. Az már más kérdés, hogy a „bölcsek asztalánál” derült ki: a kormányzó rossz néven vette Zsilinszky jogfilozófiai „okvetetlenkedését”.

Bajcsy-Zsilinszky politikai pályájának legkiemelkedőbb szakaszát jelentette, amikor pártja fuzionált a Független Kisgazdapárttal, és 1939-ben ismét Tarpa képviselője lett a parlamentben, hogy elsősorban mint a párt külpolitikai vezérszónoka hallassa a hangját. Ezekben az években Horthy István közvetítésével helyreállt a régi jó viszony a kormányzóval. Amikor 1942 januárjában sor került Újvidéken és az ún. sajkás kerületben a katonai kamarilla véres akciójára, Bajcsy-Zsilinszky mindent elkövetett a bűnösök felelősségre vonása érdekében. Ennek során január 30-án hosszú levélben tájékoztatta Horthy Istvánt a Délvidéken történtekről és arról, hogy egy részletes emlékiratot készít ez ügyben édesapja részére. Abban reménykedett ugyanis, hogy a kormányzó elindítja a megtorlást és a jóvátétel munkáját. Szinte jóslás-szerűen megírta: „csak két dolog történhet: vagy Magyarország, Magyarország kormányzója és kormánya torolja meg ezeket a nemzetünket, nemzetközi presztízsünket sárba tipró bűnöket, a magyar törvény erejével, vagy esetleg mások, esetleg sokszorosan, akár vérbosszú szörnyű törvénye szerint [kiemelés tőlem: V. K.], akár valaminő békét diktáló nemzetközi fórum zöld asztalánál, de akkor már nem az igazi bűnösökkel, hanem a mi szerencsétlen drága magyar nemzetünkkel szemben.”

Február 4-én készült el a Horthy számára írott mintegy 25 oldal terjedelmű emlékirat, amit másnap későbbi felesége, Bende Mária vitt fel személyesen a Várba. Zsilinszky feltárta benne a délvidéki terrorakciók szörnyű részleteit, kérve a kormányzói biztos sürgős kiküldését. Miközben nagy várakozással tekintett memorandumának fogadtatása elé, február 16-án a kormányzói kabinetirodából hívták, és közölték vele: Horthy óhajt vele beszélni a memorandum ügyében. A kihallgatáson a kormányzó „feketén látónak” mondta őt, és még a naplójába sem írta le, mit mondott ezenkívül! Az volt az érzése, hogy az emlékirat „mély álomból ébresztette föl, s ez fáj neki”. Attól tartott: egyedül maradt az ébresztéssel, és mások talán hamarosan elmossák észrevételeinek és adatainak hatását.

Zsilinszky pesszimizmusa teljesen megalapozottnak tűnt, mert Horthy valóban nem intézkedett, és az ellenzéki politikusnak még hosszú és szívós küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy végül is a felelősségre vonás megtörténjék. A főbűnösök azonban Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök jóvoltából és Albrecht főherceg segítségével Németországba szöktek a bírósági ítélet elől. Akciói közé tartozott a délvidéki ügyben 1942. december 2-án elmondott híres interpellációja is, majd ezt követően az a lépése, hogy a kormányzat nyújtson jóvátételt az áldozatoknak, és állítsa helyre a jogrendet a Bácskában. Ehhez az akcióhoz kérte Zsilinszky Serédi Jusztinián hercegprímás, valamint a felsőházi tag, Apor Vilmos győri püspök támogatását. Habár a hercegprímás nem járult hozzá ahhoz, hogy Apor püspök a memorandumot átadó deputációt vezesse, Bajcsy-Zsilinszky ennek ellenére megírta az emlékiratot, a kormányzónak címezve.

Egyébként Bajcsy-Zsilinszky életében az 1942–43-as esztendő a memorandum-készítés időszakát is jelenti. 1943. január 16-i keltezéssel fennmaradt egy memorandum-töredéke, amely egy kisgazdapárti emlékirat fogalmazványának tekinthető. Ebben hét pontban foglalta össze a tennivalókat. Külpolitikai vonatkozásban a legfontosabb követelése: a magyar alakulatok hazahozatala a Szovjetunióból. (Ekkor még nem értesült a január 12-i voronyezsi katasztrófáról.) A hadi helyzet alakulásával, a szövetségesek győzelmeivel összefüggésben részleges kormányrekonstrukciót javasolt, és ellenez minden további zsidóellenes intézkedést, mert ez a „tisztesség és műveltség” fokmérője lesz a béketárgyalásokon. Végül is – bizonyos kiegészítésekkel – január 28-án juttatta el a kisgazdapárt nevében írt tízoldalas memorandumát Horthy kormányzóhoz, amelyben már nagy hangsúlyt kapott a voronyezsi katasztrófa.

A háború eme sorsdöntő időszakában Zsilinszky tervei között szerepelt, hogy felhasználva a kormányzóhoz fűződő jó kapcsolatait, legalább annyira „szalonképessé” teszi a baloldali ellenzék vezető személyiségeit Horthy előtt, hogy – vele együtt – a Vár ura hajlandó lesz fogadni őket, és megvitatni velük a háború és a béke kérdéseit.


Bajcsy-Zsilinszkynek a kormányzóhoz fűződő viszonyát a háború éveiben általában változatlanul bizonyos illúziók jellemezték, de voltak olyan pillanatok és helyzetek is, amikor meg-megingott a bizalma Horthy személye iránt. Írásbeli nyom ezekről a megnyilatkozásaiból természetesen kevés maradt. Ezen ritka esetek közül való, amikor egy Kállayhoz írt, 1943. június 5-i levelében ismételten szóba hozva a németbarát tábornokok eltávolításának ügyét, emlékeztetett arra, hogy már Teleki Pál is panaszkodott neki a kormányzó ragaszkodása miatt a náci agresszió érdekeit szolgáló Werth Henrik vezérkari főnökhöz. Rátérve a jelenre, Zsilinszky határozottan kijelentette: „Udvari szempontok itt nem számítanak… a Kormányzó Úrnak is látnia kell, hogy át kell csoportosítania a magyar honvédség vezető pozícióit.”

Egy másik ilyen eset, amikor a délvidéki ügyben bírálta Horthy magatartását. Zsilinszky ugyanis értesülve arról, hogy a kormányzó 1943. augusztus 13-án pertörlést rendelt el az újvidéki pogromért felelősök, Feketehalmy-Czeydner altábornagy és társai ügyében, barátai előtt keserűen kifakadva helytelenítette ezt a döntést. Volt rá eset, hogy a Horthyhoz felterjesztett egyik memorandumában, amelyben főleg Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter leváltását sérelmezte, magát Bánk bán Tiborcához hasonlítva, a tőle megszokott nyíltsággal így írt:

„Főméltóságú Uram! Elnézést kérek a talán szokatlan szókimondásért. Nem vezetett benne semmi más, mint magyarságom és aggodalmaskodásom szegény hazánk sorsáért. És úgy érzem, kisebb képességekkel és szegényebb hivatottsággal, de mégis a régi magyar hazafiak szellemében írtam meg a tiborci panaszaimat, akik keserű kötelességként is mindig vállalták a feladatot, hogy nehéz helyzetekben igazat mondjanak – felfelé is.”

Igyekezett minden lehetőséget és alkalmat megragadni Horthy befolyásolására. Már csak azért is, mert ő is ismerte a kormányzó volt testőrtábornokának, Igmándy-Hegyessy altábornagynak azt a mondását, hogy Horthy mindig a szerint formál véleményt a dolgokról, akivel utoljára beszélt.

Ilyen előzmények után juttatta el Bajcsy-Zsilinszky Horthy kormányzóhoz is az 1943. július 31-i ún. kisgazdapárti memorandumot és a maga nevében megszövegezett katonai emlékiratot. Bajcsy-Zsilinszky csak a maga személyében kapott meghívást a Vár urához, ami azt jelezte, hogy Horthy még 1943 nyarán sem tekintette eléggé „szalonképesnek” Tildyéket, Peyeréket, Rassayékat, és elutasította a Zsilinszky által felkínált lehetőséget a velük történő tárgyalásra. Így azután egymagában ismertette álláspontját a két memorandumában kifejtett kérdésekről.

Néhány általános kérdésről szólva, nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy megemlítse: a parasztságon kívül a másik legjelentékenyebb társadalmi osztályt, az ipari munkásságot sem fertőzte meg a náci szellem. Főleg a szervezett, szociáldemokrata munkásságot dicsérte, élén Peyer Károllyal. Majd szóvá tette a szélsőjobboldali veszélyt, amely a középosztály „szélsőséges eszméktől megkótyagosított” elemei felől fenyeget, és elmondta a véleményét a zsidókérdésről is. Ezek után ráirányította a kormányzó figyelmét a kisgazdapárti emlékiratra. Horthy a válaszában kijelentette, hogy igyekszik a németekkel kedvezően elintézni a magyar csapatok hazahozatalának az ügyét, habár – mint mondta – „annyira össze vagyunk fonódva a németekkel, hogy ilyen lépést sikerrel csak velük egyetértésben tehetünk meg”. Majd, amikor Horthy kijelentette, hogy nem követ el szószegést a németekkel szemben, Zsilinszky megjegyezte, hogy a németek már többször követtek el szószegést Magyarországgal szemben. Így például megtagadták a keleti fronton harcoló magyar csapatoktól a beígért fölszerelést. Különben is Olaszország kiválásával – utalt Zsilinszky a kisgazdapárti emlékiratra – érvényét veszítette az a háromhatalmi egyezmény, amelyhez Magyarország annak idején csatlakozott. Horthy „jogilag” igazat adott Zsilinszkynek, de attól tartott, hogy ha nem lesz óvatos a németekkel szemben, akkor román, szlovák és horvát csatlósaikkal együtt fogják megszállni Magyarországot.

Habár Horthy az egész kihallgatás folyamán óvakodott nyílt bírálatot gyakorolni Zsilinszky emlékiratáról, az emigrációban megjelentetett memoárjában, a kormánypárt jobbszárnyának 1944 februárjában hozzá felterjesztett emlékiratáról írva megjegyezte, hogy a kisgazdapárti emlékirat lekicsinyellte a kommunizmus veszélyét, ezért nem tartotta alaptalannak a kormánypárti jobboldal figyelmeztetését: „Ha Németország alulmarad, ez a bolsevizmus győzelmét jelenti és akkor jaj Európának!” A kormányzótól távozva Zsilinszky úgy vélte, hogy a lényeges kérdések megítélésében tapasztalt felfogásbeli különbség miatt – Kállayn kívül – Horthy sem bizonyul kellő partnernek a Magyarországot fenyegető veszedelmek elhárításában.

* Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, belügyminiszter, a katonai ügyészség előtt Horthy különítményeseinek rémtetteiről tett vallomást. Ezért 1925-ben letartóztatták és kormányzósértésért kétévi börtönre ítélték. Kiszabadulása után visszavonul a politikai élettől, és 1931-ben öngyilkos lett.

2. Képek


1. Amerikai diplomaták jelentései. Horthy MiklósrólL. NAGY Zsuzsa

Amerikai diplomaták jelentései

Az Egyesült Államok érdekszféráján kívül esett Magyarország, diplomáciai szolgálatának tagjai azonban kötelességszerűen és rendszeresen küldték beszámolóikat Washingtonba. Jelentések akkor is mentek, amikor még nem létesült diplomáciai kapcsolat a két ország között, s csak misszió működött Budapesten, valamint az időben is, amikor már megszakadt a diplomáciai kapcsolat: 1942-től a berni, stockholmi, isztambuli stb. amerikai követségek számoltak be a magyarországi fejleményekről. E jelentésekben, amelyeket a washingtoni National Archives őriz, természetesen gyakran szerepel a kormányzó.

Horthy Miklós az első világháború előtt is ismert volt az európai haditengerészeti és diplomáciai körökben, az amerikaiak azonban – legalábbis kezdetben – szinte semmit sem tudtak róla vagy éppen téves információik voltak. Első találkozásukra 1919 júniusában került sor, amikor Horthy mint a szegedi ellenkormány hadügyminisztere és a nemzeti hadsereg parancsnoka Teleki Pállal Belgrádba ment, hogy antanttámogatást szerezzen. Az Egyesült Államok belgrádi diplomáciai ügyvivője volt az első amerikai diplomata, akinek jelentésében Horthy szerepelt. Szerinte Horthy „korábban szorosabb barátja, szárnysegédje is volt az uralkodónak, Ferenc Józsefnek és nagybirtok-tulajdonos”.

Horthy képességeiről

A budapesti amerikai misszió, amely 1920-tól működött, részletesen beszámolt az államfő-választással kapcsolatos eseményekről, de egy ideig nem tudott mit kezdeni a kormányzói tisztséggel. Ez a zavar a szóhasználatban is megmutatkozott. Egy-két esztendeig ui. a Governor szót használták, amikor Horthyról írtak – ez az amerikai államok kormányzóira illett –, s csak később vált általánossá a Regent kifejezés.

A misszió vezetője, Ulysses Grant-Smith kritikusan, ellenérzéssel figyelte a nemzeti hadsereg tiszti különítményeinek garázdálkodását, s azokat a Ku-Klux-Klan-hoz hasonlította. Semmiképpen sem értette, hogyan fogadhatták el a nagyhatalmak Thomas Beamont Hohler angol megbízott budapesti jelentését, amelyik szerinte „fehérre mossa a terrort”.

Az atrocitásoktól, a jogrend hiányáról több beszélgetést folytatott Horthyval. Ezek egyikét 1920. június 15-én így rekonstruálta:

„Horthy: Fejemet adom, hogy itt nincs semmiféle »fehérterror«.

G-S: Rendkívül sajnálom, de meg kell mondanom, egyáltalán nem értek egyet Önnel.

Horthy: Micsoda?! Ön nem hisz nekem?

G-S: Ó, dehogynem! Én elhiszem, hogy Ön hisz abban, amit mond, de mindez az értelmezéstől függ.”

Az amerikai diplomaták Horthy személyéről és kvalitásairól nagyjában azonos vagy hasonló véleményt formáltak, bár úgy tűnik, e vélemény az idő előrehaladtával egyre javult.

Grant-Smith szerint: „Horthy szeretetreméltó és kétségtelenül becsületes úriember, kevés nagyravágyással, aki azonban sem nagy talentumokkal, sem erőteljes karakterrel nem rendelkezik, mégis ő a központi személyiség, aki körül a nemzeti hadsereg tömörül.”

John Butler-Wright 1927 júniusában vette át a követség vezetését. Neki úgy írták le a kormányzót, mint aki beszélgetés közben képtelen megmaradni egy téma mellett, összevissza kalandozik. Megbízólevelének átadása után azonban ezt Horthy javára írta, „egy rendkívül aktív elme” működésének tekintette, s a kormányzóban jelentős szellemi és fizikai energiákat látott.

Tíz esztendővel később, 1937-ben, Joseph E. Davies amerikai diplomata, aki korábban is járt Budapesten, hosszú beszélgetést folytatott a kormányzóval. Benyomásait így összegezte: „Kora ellenére megjelenése erőt és magabiztosságot mutat. Egyike azoknak a rendkívül erős és rátermett férfiaknak, akikkel Európában találkoztam. Meggyőződésében szilárd. Temperamentumos és kiegyensúlyozott.”


Az amerikai diplomatáknak Horthyról alkotott véleményét mindvégig erősen befolyásolta heves ellenérzésük a magyar arisztokráciával szemben. A követségi jelentésekben valóságos súlyánál, jelentőségénél nagyobb helyet foglal el a legitimista mozgalom IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletei után is, és azt hangsúlyozzák, az arisztokrácia határozottan szemben áll Horthyval. Grant-Smith ezzel kapcsolatban azt emelte ki, hogy: „A kormányzó protestáns és középbirtokos nemes,” s ennek ellenére ő emelkedett az állam élére. George A. Gordon, aki két évet töltött Budapesten, távoztakor így írt összefoglaló jelentésében: „Nem habozom abban összegezni véleményemet, hogy, a mágnás osztály – mely természetesen általánosságban azonos a legitizmussal – nagymértékben arrogáns, egoista, szűk látókörű. Ebből következően, ha ez az osztály ismét hatalomra kerülne, a jelen körülmények között teljesen képtelen lenne egy működőképes kormány fenntartására.” Butler-Wright egyenesen úgy látta, Horthy „a Habsburgok árnyékában él, a palota, melyben rezidenciája van, szintén az ő számukra épült, s tőle csak kőhajításnyira lakik József főherceg”. Az amerikaiak hajlottak arra, hogy Horthyban valamiféle self-made-mant lássanak. (Ugyanakkor elragadtatott hangon és stílusban tudósítottak olyan eseményekről, amelyek fényét és pompáját az arisztokrácia eleganciája, a díszmagyarok színessége adta meg, felettébb túlhaladott korszak légkörét árasztva.)

A húszas években Horthy nézetei közül két meghatározó elemet emeltek ki. Az egyik a kormányzó felfogása az alkotmányos módszerekről. Ezeket, mint Horthy többször kifejtette, teljesen alkalmatlannak tartotta válságos helyzetek megoldására, s magának azért követelt széles jogkört, hogy a parlament működésképtelenné válása esetén, mint mondotta, ő irányíthassa az eseményeket. A másik az a végsőkig elszánt indulat, amivel a bolsevizmust, a forradalmakat megítélte. Grant-Smith-nek kifejtette, „kész vérbe fojtani” minden esetleges „bolsevik kísérletet” Magyarországon. Az amerikai diplomatát meglepte az a hang, amelyet Horthy ezzel kapcsolatban használt.

Hitler árnyékában

A harmincas évektől, Hitler hatalomra jutásától kezdve, az érdekelte az Egyesült Államok követségét, mekkora befolyást gyakorolt Horthyra (s az országra) a náci ideológia és Németország. A jelentésekben foglaltak kapcsán nem szabad elfelejteni, hogy a követek elsősorban arról tudósítottak, amit nekik Horthy mondott, bár természetesen más forrásokat is felhasználtak.

John F. Montgomery és Herbert Pell, akik a hitleri időszakban, az Egyesült Államok és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolat megszakadásáig küldték jelentéseiket, ismételten Horthy náci- és németellenességéről, a nyilasokkal szembeni elutasító, megvető felfogásáról számoltak be. Jól érzékelték a Magyarország és Németország közötti sajátos viszonyt, amelyben az együttműködés mellett bizonyos távoltartási törekvés is jelen volt. Montgomery volt az, aki Magyarországot „vonakodó szövetséges”-nek nevezte, s a budapesti tartózkodásáról szóló könyvének is ezt a címet adta.

A növekvő német befolyást természetesen érzékelték. Montgomery úgy vélte, ha Nagy-Britannia nagyobb érdeklődést mutatna Magyarország iránt, jelentősen csökkenne a náci hatás. Csakhogy – írta – „amennyire itt mindenki látja, (az angolokat) egyáltalán nem érdekli a dolog”.

Ausztria német bekebelezése és a müncheni egyezmény után Montgomery azt jelentette, hogy a kormányzó tudatában van a náci aktivitás veszélyének, szilárdan kezében tartja a hadsereget. „A kormányzó továbbra is a helyzet kulcsa – írta. – Kétségtelen, hogy német- és náciellenes, nézetei azonban az alkotmányos eljárások hatékonyságáról nem kedvezőek… Hangsúlyozta, hogy teljesen bizonyos a magyar hadsereg iránta való lojalitásában és nem lehet feltételezni róla, hogy egy náci típusú forradalmat drasztikus ellenakciók nélkül eltűrne.”

Horthynak a nyilasokkal szembeni érzelmeit Montgomery az Operaház 1939. március 15-i gálaestjén történtek leírásával is illusztrálta. Ezen az esten a kormányzó, a diplomáciai kar, a társadalmi elit volt jelen, amikor a karzaton tüntetők az előadást „igazságot Szálasinak” ütemes kiáltozásával zavarták meg. Ekkor Horthy díszpáholyából egyenesen a karzatra rohant, s a megrökönyödött és a helyzetet csak nehezen felismerő közönség tetszése mellett maga hallgattatta el a tüntetőket.

Ha egyes részleteket kifogásoltak, bíráltak is az amerikai diplomaták, a kormányzó utódlásának alkotmányos biztosítását úgy tekintették, mint a védekezés egyik eszközét egy esetleges náci-típusú fordulattal szemben. A probléma 1934-től kezdve szerepelt jelentéseikben. Montgomery Gömbös rovására írta az utódlás rendezésének elodázását, Horthy nyomán feltételezve, hogy Gömbös magának kívánta volna biztosítani a kormányzói tisztséget. A végül kormányzóhelyettessé választott Horthy Istvánról Pell azt jelentette: „hazafias és intelligens férfi… kétségtelenül angolszászbarát”.


A Hitler által megindított háborúról Horthy kezdetben pesszimistán nyilatkozott: „Hitler szédületes melléfogása volt a háború megindítása” – mondta Montgomerynek, hozzátéve, hogy a szovjet meg fogja ragadni az első lehetséges alkalmat Besszarábia megszerzésére. Horthy leszögezte: „Európa megmentése az államok széles körű, szovjetellenes összefogásával lehetséges csak.” Más alkalommal azt fejtegette, hogy „az angol stratégiának ki kellene terjednie egy Baku elleni tengeri akcióra”.

1940 márciusában egy esetleges délkelet-európai német előrenyomulás lehetőségét latolgatva „azt mondta, hogy egy német inváziót ellenállás fogadna és ezt a felfogást széles körök osztják”. Az év októberében arról beszélt Montgomerynek, hogy „Magyarország már nem ura saját sorsának”, s „ha Németország nyerné meg a háborút, akkor nem lenne többé Magyarország”.

A szovjetellenes háború megindulásakor mentegetni igyekezett Pell előtt a magyar részvételt, s legalábbis a követ jelentéséből kitűnően, ennél jóval részletesebben foglalkozott Németországgal, a németekkel. „A németeket taktikátlan és humortalan népnek írta le – jelentette Pell –, amely teljesen alkalmatlan a világuralomra”, a Gestapót a szovjet OGPU megfelelőjének nevezte, s a szovjet vereséget kész ténynek tekintette.

Magabiztosan és megnyugtatóan nyilatkozott Horthy a második zsidótörvényről, még Montgomerynek. „Jelen formájában – mondotta – semmiképpen sem fogja keresztül engedni… abszolút vétójoga van a törvényhozással szemben, következőleg lehetetlen, hogy a zsidótörvény bármilyen formába az ő hozzájárulása nélkül menjen át.” Valóban: nem is hozzájárulása nélkül, hanem azzal ment át ez és a következő hasonló törvény is.

Ismeretes, hogy a budapesti zsidók deportálását Horthy a többoldalú külföldi tiltakozás hatására állította le. A stockholmi amerikai követség a svéd király tiltakozásának átadását követően azt jelentette, „Horthy lehangoltnak látszott. Őszintén beszélt és közölte, hatalma nagyon korlátozott. Kifejtette, az ország megszállásához vezető események során a németek azzal fenyegetőztek, hogy románok és szlovákok szállják meg Magyarországot. Egy ilyen megszállás – mondta Horthy – a legrosszabb lett volna Magyarország sorsára nézve, ezért egyezett bele a német megszállásba.”

Korabeli jelentések és a valóság

A képet, amely az amerikai diplomaták jelentéseiből bontakozik ki Horthy Miklósról, igen nehéz, vagy egyenesen lehetetlen összhangba hozni azzal a másikkal, amelyet ő maga rajzolt meg valóságos döntéseivel, az eseményekben játszott tényleges szerepével. Az amerikaiak által festett Horthy-portré szebb, mint a valóság, de csak látszólag. Látszólag, mert éppen a bennük foglalt kijelentések, megállapítások késztetnek bennünket arra, hogy ezeket – akár a zsidókérdésről, akár az ország német megszállásáról, akár a nyilas hatalomátvételről legyen szó – nyomban szembesítsük a történtekkel, s tisztán lássuk a kormányzó felelősségét, államférfiúi kvalitásait.

2. Képek


1. Osztrák diplomaták jelentései Horthy MiklósrólSZŰCS László

Osztrák diplomaták jelentései

A volt Monarchia osztrák felének az első világháború után majd annyi gondja-baja volt, ha nem több, mint Magyarországnak. Nyugalomra, nemzetközi kapcsolataiban kiszámítható partnerekre lett volna szüksége, de éppen keleti szomszédja, a volt társállam részéről kapta meg ezt a legkevésbé. Ezért az osztrák diplomácia fokozott figyelemmel tekintett minden magyarországi változás, így a forradalmakat követő politikai újjárendeződés elé is.

A Horthy színre kerülésében rejlő „lehetőségeket” kezdetben tökéletesen félreértették: egyrészt feltételezték királyhűségét, másrészt számítottak arra, hogy Ferenc József egykori szárnysegédje, a Monarchia egyik főtisztje a bécsi politikai törekvések iránt mindenkor megértést tanúsít, s helyzetmegítéléseiben követi az európai normákat. A diplomáciai testület tagjai közül többen régről ismerhették, egyesek talán baráti kapcsolatban is voltak vele – ami befolyásolhatta tisztánlátásukat.

A Horthy személyét érintő első követségi jelentések még azokhoz a magyar politikusokhoz sorolták őt, akik kiegyenlített belpolitikára, s a győztes valamint a szomszédos országokkal jó viszony elérésére törekszenek.

Mi több, az osztrák követ 1920. március 2-án az előző napi kormányzóválasztás viszontagságairól szóló beszámolójában arról írt, hogy Horthy a kormányzói jogok kiterjesztését azért presszionálta, mert így akart biztosítékot szerezni – az erős pozíciókkal rendelkező szabad királyválasztókkal szemben – arra, hogy az ex-királyt mielőbb visszahozhassa a trónjára. „Abba a helyzetbe akar kerülni – olvasható a jelentésben –, hogy bármikor szétkergethesse a Nemzetgyűlést, s katonai diktatúra bevezetésével helyreállíthassa a Monarchiát.”

Rövidesen rá kellett azonban ébredniük, hogy a fajvédők randalírozásai, a IV. Károly-ellenes erők megmozdulásai, a „felelőtlen elemek” nyugat-magyarországi bandaharcai, Erzberger gyilkosainak magyarországi rejtegetői mögött Horthy és közvetlen környezete áll; hogy a Kapp-, illetve a Hitler-puccs magyarországi szálai Horthy környezetéig vezetnek.

A nyugat-magyarországi, illetve burgenlandi csatározások miatt feszültté vált magyar–osztrák kapcsolatok következtében az osztrák követnek egy ideig nem volt módja felkeresni a kormányzót. Hosszabb szünet utáni első látogatásáról – 1922. január 26-án – a következőkben számolt be Cnobloch követ:

Bethlen István gróf miniszterelnök bécsi tartózkodása alkalmával született megállapodás értelmében e hó 22-én vasárnapra kaptam meghívást kihallgatásra a Kormányzóhoz.

Nagyon szívélyesen, melegen fogadott és az Osztrák Szövetségi Köztársaság elnökének és kormányának Magyarországot illető baráti érzelmeiről tett bevezető szavaimra hasonló értelemben válaszolt.

Egyébként kerülte az aktuális politikai kérdések érintését, s a 3/4 óráig tartó beszélgetés semleges témákra terelődött.

Mellesleg szólva megerősödött a korábban kialakult megfigyelésem, hogy a Kormányzó mentalitása, nézetei még mélyen az 1848 előtti időkben gyökereznek, s így országvezetői feladatát abban látja, hogy népét – a körülményektől függően szépszerével, vagy erőszakkal – a saját, tehát a Kormányzó módjára boldoggá tegye. Szerinte, mint azt kimerítően és bőven kifejtette, a felvilágosult abszolutizmus az ideális kormányzati forma. A parlamentarizmus és a demokrácia csak arra való, hogy az uralkodót áldásos szándékainak a megvalósításában akadályozza.

Feltűnő, hogy a tömjénezés milyen gyorsan képes foglyul ejteni ennek az egyébként valószínűleg nem az átlag alatti embernek az ítélőképességét és a ragaszkodás jeleként felfogott túláradó hódolat alapján miként értékeli fel saját személyét.

Nagy megelégedéssel mesélt a Kormányzó arról a lelkes fogadtatásról, amelyben utazásai során a vidéki lakosság körében mindenütt részesült.

Ez a mentalitás magyarázza meg, hogy személyes jóravalósága és legjobb szándékai ellenére miként tarthatja


Horthyt a kevés körültekintéssel megválasztott környezete teljesen a markában.”

Cnobloch követ a következő, a két országot érintő politikai kérdésekre is kiterjedő beszélgetésről már határozottabban fogalmazott jelentést küldött 1922. július 21-én miniszterének

„Igen tisztelt Miniszter úr!

Szabadságomról történt visszatérésem alkalmával, a külügyminiszter útján magánkihallgatást kértem a Kormányzónál, ami ma délelőtt meg is történt. Minthogy időközben újabb bandabetörések fordultak elő Burgenlandban, felhasználtam az alkalmat, hogy ezt az ügyet az államfőnél nagyon nyomatékosan szóba hozzam. Bizonyos nézetek, amelyeket a Kormányzó a beszélgetés során megfogalmazott, határozottan és találóan megvilágították számomra ennek az embernek a mentalitását. Ezek a vélemények Magyarország közéletének néhány eseményére olyan éles fényt vetnek, hogy visszaadásukat nem tagadhatom meg magamtól. Ugyanakkor szeretném teljesen az Ön belátására bízni, hogy ezt a levelemet az akták közé helyezi-e, vagy személyes tudomásulvétel után, a papírkosárba dobja.

A beszélgetésnek ezt a részét azzal vezettem be, hogy kifejezésre juttattam különös megelégedettségünket a lojális és korrekt magatartás felett, amely a Királyi Magyar Kormány által ezzel kapcsolatban hozzánk idejében eljuttatott közlésében és e nap mozgalmai elleni energikus fellépésében nyilvánult meg. Hozzáfűztem azonban, hogy a magyar kormány a felkelés ismételt fellángolásáért való felelősségtől mégsem szabadulhat teljesen, mivel elmulasztotta a mozgalomnak az elmúlt évben még létező káderét feloszlatni, s ennek jól ismert embereit, akik ezúttal ismét az egész ügy mögé állhattak – ártalmatlanná tenni. Utaltam emellett a követség ismételt közléseire és intervencióira, amelyeket mindig csak szkeptikus mosolygással fogadtak, s hogy a magyar kormányt soha nem lehetett rábírni arra, hogy a nagyon is jogosult aggodalmaink végére járjon.

Megjegyeztem végül, hogy a legújabb események bennünket annál kínosabban érintenek, mivel ebben az Osztrák Köztársaság létéért folytatott hősies küzdelmünk hátbatámadására irányuló kísérletet vagyunk kénytelenek felfedezni.

A Kormányzó, akit szavaim észrevehetően érzékenyen érintettek, utalt ezekkel szemben arra a nagy nehézségre, amit egy hazafiúi lelkesedésből indult mozgalom elleni energikus, mindenre való tekintet nélküli beavatkozás kiváltana, s megjegyezte, hogy ő már a múlt évi akció alkalmával is kénytelen volt személyesen beavatkozni egyes csapatok lefegyverzésének keresztülvitele érdekében. Majd a következő megjegyzése hangzott el: »De mégsem akasztathatom fel a legjobb barátaimat és legderekabb tisztjeimet, ha azok tiszta hazaszeretetből s bármiféle személyes érdek nélkül túl messzire mennének.«

Azt válaszoltam, hogy bizonyos körülmények között az embernek saját barátját is ártalmatlanná kell tennie, különösen ha – akár legjobb hiszeműen is – hazáját sodorja veszélybe az illető; s hogy itt ténylegesen ez az eset forgott fenn, az kitűnik abból az élénk érdeklődésből is, amivel az itteni kollégáim, különösen a kisantant képviselői, a legutóbbi eseményeket követték. A Kormányzó azt válaszolta, hogy meg lehetek győződve, hogy az egész ügyet határozottan felszámolják és hasonló események többé nem ismétlődnek meg.

Ausztria pénzügyi és politikai helyzetével összefüggésben a Kormányzó többek között megjegyezte, hogy 1919-ben osztrák politikusokkal ismételten folytatott megbeszélést magyar csapatok ausztriai beavatkozásáról, s hogy a maga részéről szívesen kész lett volna – és volt is olyan helyzetben –, hogy ott »a dolgokat egyenesbe hozza«. Erre azt válaszoltam, hogy én nagy szerencsének tartom, hogy egy ilyen kísérlet – ami mindkét ország számára fölöttébb végzetes lett volna – nem valósult meg, finoman utaltam arra is, hogy az állami tekintély helyreállítását itt sem sikerült neki maradéktalanul elérni, jóllehet a magyarországi helyzet lényegesen egyszerűbb, mint a miénk.

Az osztrák és a magyar korona folytonos értéktelenedésének említése alkalmával a Kormányzó azon nézetének adott kifejezést, hogy ezt a számára teljesen megfoghatatlan jelenséget a »Cion bölcseinek« tervszerű és céltudatos munkájára kell visszavezetni, akik a bolsevizmus kísérletének kudarca után most a mi államaink gazdasági alapjainak minden eszközzel való aláásása útján törekszenek uralmuk megvalósítására. Nem tudja megérteni, miért mondanak teljesen csődöt az ő gazdasági tanácsadói ebben a helyzetben, amelyből mégis csak kell, hogy legyen kiút. Nem tudja elképzelni – mondta –, hogy adódjon olyan tengerészeti probléma, amelyet ő valamilyen módon ne lenne képes megoldani.

Ebből a beszélgetésből, amely a Kormányzó részéről egyébként nagyon előzékeny, sőt szívélyes tónusban folyt le, én ismételten azt a benyomást nyertem, hogy Horthy admirális egy fölöttébb becsületes jellem, de teljesen el van telve 1848 előtti ideákkal – és a világ mai problémáival teljesen értetlenül áll szemben. Mindenekelőtt


azonban a Kormányzónak a közvéleményben kialakult képét: »az erős kéz embere« teljesen megalapozatlannak tartom.

Végül be kell vallanom – visszatérve a bennünket ma elsősorban érdeklő kérdésre –, hogy az előbbiekben visszaadott beszélgetésből nem meríthettem azt a megnyugvást, hogy a kormánynak sikerülni fog a felelőtlen elemeket végül is komolyan és eredményesen háttérbe szorítani.”

Az éles szemű és bátor hangú Cnobloch követ visszahívását már Kun Béla is kérte az akkori osztrák külügyminisztertől, Otto Bauertől; valószínűleg hasonló okok miatt Horthy is örült, amikor 1922 decemberében új személy, Franz Calice kapott megbízást az osztrák ügyek budapesti képviseletére. Bemutatkozó látogatásáról mindenesetre azt jelentette, hogy Horthy őt melegebb hangnemben üdvözölte, mint korábban Cnoblochot.

„A beszélgetés további folyamán – olvasható a jelentésben – a Kormányzó nem érintett egyetlen Ausztriát vagy Magyarországot közvetlenül érdeklő politikai kérdést sem. Mégis meg kell említenem egy Őfőméltósága által mellesleg tett kijelentést, ami jól jellemezheti állásfoglalását mindennel szemben, ami számára vörösnek tűnik.

Németország helyzetéről – családom pillanatnyi ottani tartózkodásáról esvén szó – azt mondta, hogy nem tudja felfogni, miért nem szakadt el Bajorország már régen Berlintől. Tudja: félnek, hogy az egyszer szétszakított birodalmi egységet nem lehet majd ismét helyreállítani, de ez az érv számára nem tűnik alaposnak. Ha a viszonyok Észak-Németországban normalizálódnak, ismét egyesülhetnének. Nem lenne szabad a hazafiságot – mondta – tisztán földrajzi alapon felfogni: »Senki sem gyűlölte úgy Magyarországot, mint én, amíg vörös volt.« Nem volt érdektelen a magyar nacionalizmusnak a német reakcióval, különösen bajor színezetével való szoros kapcsolatát ilyen illetékes szájból megerősítve hallani.”

Végül Hornbostel osztrák követségi titkár egyik jelentése szolgálhat további adalékul a Horthyról kibontakozó képhez. Calice követ helyett vett részt 1924-ben az újévi fogadáson, Horthy nem vette észre, ezért külön meghívta magához. A kitüntető figyelmességtől meghatott Hornbostel sem volt képes azonban teljesen „lenyelni” megfigyeléseit.

„A Kormányzó úr – írta jelentésében – a maga jóindulatú és fesztelen módján adott kifejezést afeletti sajnálkozásának, hogy azt a látszatot keltette, hogy egy országnak a képviselőjével – akihez különösen kedves akart lenni – udvariatlanul bánt. Ennek alapján szövődött egy 3/4 órán át tartó beszélgetés egy sor napirenden lévő politikai kérdésről, amelyből azt a benyomást nyertem, hogy a Kormányzó – a gyakorlatban mindenesetre, ha nem is meggyőződésből – az eddigi szélsőséges belpolitikai irányzatától mintha valamelyest eltérne. A nemzetközi kérdéseket illetően, utalva a nagyantant nehézségeire, az angol választásokra és az orosz bolsevizmus leépítésére, optimista felfogásának adott kifejezést a nagyok közötti ellentétek folytán ismét súlyra szert tevő legyőzött kicsik sorsát illetően.

Végül a Kormányzó úr őszintén hangzóan adott kifejezést csodálatának az osztrák gazdasági szanálás előrehaladása, a Szövetségi Kancellár Úr személye és Bécs város iránt, amit valamennyi város közül a világon – amit egyébként kétszer körülhajózott – a legjobban szeret. Hogy sikerül-e még az életben viszontlátnia, azt természetesen nem tudja, ebben az a szék a hibás, amelyre a sors – teljesen az akarata és ízlése ellenére – ültette.”

Ez a kijelentés azonban az osztrák diplomata számára is erőltetettnek tűnhetett a magyar államfő, illetve annak a személynek a részéről, akinek dinasztikus törekvéseiről több jelentést küldtek korábban kormányuknak.


1. A Horthy-kultusz elemeiDÖMÖTÖRFI Tibor

A Horthy-kultusz elemei

Horthy Miklós 25 évi országlásának korszakán eltérő intenzitással és hangsúlyokkal végighúzódik a kormányzó személyének – egyre gondosabban kimunkált – kultusza. 1919–20-ban Horthy „nemzetmentő” fővezérként jelenik meg, majd az ország legmagasabb közjogi méltóságát elnyerve a „legelső magyar” alakját ölti magára, aki válságos időkben pártok felett állva biztosítja a politika egyensúlyát, a társadalom rendjét. A harmincas évek végén, negyvenes évek elején pedig – kortárs szemmel – eléri pályája csúcsát, ő az „országgyarapító”.

A reprezentáló államfő

Minden személyi kultusz elsődleges összetevője a középpontjában álló egyéniség megtervezett közszereplése, a pontos forgatókönyv arról, hogy hol, milyen alkalomból jelenik meg a nyilvánosság előtt. A 20. században ez a jelenlét természetesen a tömegkommunikáció eszközei révén is érvényesül, Horthy esetében a sajtó, majd a filmhíradó, rádió csatornáin.

1919 őszén került a figyelem központjába a Nemzeti Hadsereg – a proletárdiktatúrától és a területvesztésektől sújtott ország egyetlen tényleges erőtényezője – parancsnokaként Horthy, az addig nem létező „fővezéri” rang birtokosa. Személyében – mai kifejezéssel élve – a militáris autokrata típusa testesült meg, aki a nemzetet a „ziláltság állapotából kiragadja”, erős kezű „kormányosként”. E kép kialakításában a „hitet, megnyugvást, békét és nemzeti öntudatot hozó” november 16-i budapesti bevonulás alapvető jelentőségű, és a későbbiekre is érvényesen meghatározta a Horthy-image alaprétegeit : bevonulás fehér lovon, tengertiszti egyenruhában a csapatok élén, hódoló küldöttségek fogadása, hálaadó istentiszteletek és zászlószentelések, határozott és katonásan rövid beszédek.

Az első idők jellegzetes terméke a képes Horthy-naptár az 1920-as évre, melyet „a magyar nemzet újjászületésének emlékére” adtak ki 1919 végén. Ebben a különítményesek által írt méltatások a mondák fehér lován érkező „új honfoglaló Árpádról”, az „ízig-vérig magyar” katonáról és hazafiról szólnak, aki a „magyar rónák szülötte” és nem a „főváros rothadt levegőjéből” került ki. 1919–20 fordulóján a fővezér még „Horthy-apánk”, akinek személyes kultusza nem különül el a Nemzeti Hadseregétől.

A fővezéri csapatszemléket 1920 márciusától kormányzói országjárások váltják fel. Az 1920: I. tc. és az ehhez kapcsolódó törvények szinte királyi jogkört ruháztak Horthyra, aki a nyilvánosság előtt immár a konszolidált állami főhatalom letéteményeseként jelent meg. Gyakran vett részt hősi emlékművek, különféle létesítmények avatásán, ő nyitotta meg az országgyűléseket, a harmincas évektől a hazai sajtóban diadalmenetként aposztrofált külföldi utakat is tett, de a lapok bő terjedelemben számoltak be a társasági életben (bálokon, operaelőadásokon, sportmérkőzéseken stb.) való részvételéről is. A harmincas évek végén a belpolitikai helyzet éleződésével egyre többször jelent meg országos jelentőségű eseményeken, melyek tág teret kaptak a tömegkommunikációban (pl. az 1938-as Szent István-év rendezvényein), és közvetlenül is fordult az ország népéhez (pl. híres 1938. április 3-i rádióbeszédében) – a személyével összekötött stabilitás és „nemzeti összefogás” élő jelképeként.

E kormányzói megjelenés mindvégig fontos összetevője volt a feltétlen tekintélyű „hadúr” szerepének betöltése. Külsődlegesen ezt a célt szolgálták az uralkodónak járó katonai reprezentáció formái: a szolgálati szabályzatban biztosított tiszteletadások („Ő Felsége” helyett a „Kormányzó”-nak), a várpalotabeli díszőrség, a Horthy személyére tett katonai eskü, a szegedi gyalogezred ezredtulajdonossága. A közvetlen elöljárói kapcsolatot érzékeltették a Horthy által kiadott „hadparancsok”, „legfelsőbb elhatározások”, a csapatszemléken, hadgyakorlatokon, tisztavatásokon, zászlószenteléseken való részvétel. (Az 1938-ban rendszeresített honvéd csapatzászlók csúcsán az államcímer mellett Horthy családi címere is szerepelt.)

A kormányzó 1920-ban alapította meg a Vitézi Rendet, ő volt az Országos Vitézi Szék feje és a vitézek főkapitánya. A lovaggá ütés és nemesítés középkori szertartását felelevenítő vitézi avatáson elhangzó szavak („Tisztelet adassék az igaz Istennek, akit a mi őseink Hadúrnak neveztek”) alapján kezdték Horthyt egyre gyakrabban, majd hivatalosan is Legfelsőbb Hadúrnak titulálni. Nemcsak vitézei körében, de más paramilitáris szervezetek (turáni vadászok, frontharcosok) vezetői is hangoztatták: „Egy a vezérünk, vitéz nagybányai Horthy Miklós, kinek szolgálatára mindenkor készen állunk.”

A kormányzó-hadúr akkor került népszerűsége csúcsára, amikor mint az „ország gyarapítója” – immár több mint


70 évesen – hangsúlyozottan a régi koreográfia szerint, csapatai élén, „legendás fehér lován” ülve, bevonult a visszacsatolt Felvidék, Észak-Erdély városaiba. A propaganda Horthy „fényes diplomáciai és katonai képességeinek” tulajdonította a sikereket, s ezt a képet erősítette a „zászló- és virágdíszbe öltözött” Komárom, Kassa, Kolozsvár utcáin diadalkapuk alatt „magabízó férfiassággal” érkező kormányzó ünneplése, aki a filmhíradók tanúsága szerint díszemelvényéről derűsen, felszabadultan fogadta a hivatalos küldöttségek, sőt egyszerű magyarok, népviseletbe öltöztetett kisgyerekek hódolatát.

Horthy-ünnepek

A Horthy-kultusz stabil, visszatérő keretét adták a kormányzó személyéhez kapcsolódó, minden évben megünnepelt évfordulók: november 16. (a nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre), március 1. (a kormányzóválasztás napja), június 18. és december 6. (a kormányzó születés- és névnapja).

Az ünneplés legmagasabb szintjén, az országgyűlés alsó- és felsőházának együttes ülésén két ízben (1930-ban és 1940-ben) iktatták „mélységes hálával és törhetetlen bizodalommal” törvénybe Horthy „elévülhetetlen kormányzói érdemeit”. Ehhez kapcsolódva egy sor felépítendő szociális és egészségügyi létesítmény (lakótelepek, kórházak, hadirokkant-otthon stb.) kapta Horthy Miklós nevét, majd – különösen a harmincas évek második felétől – egyre gyakoribb ez a névadás: Horthy Miklós út és körtér, Horthy Miklós híd, Horthy-kollégium, Horthy-ösztöndíj, Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap, Horthy Miklós Tudományegyetem, még Horthy Miklós-kilátótorony is.

A kormányzói jubileumokat díszfelvonulások, törvényhatósági és egyesületi díszközgyűlések, hálaadó istentiszteletek köszöntötték. Hasonló, bár kevésbé hivatalos jellege miatt inkább a „szegediek” ünnepe volt november 16-a, ekkor például Horthy részt vett volt tisztjeinek emlékvacsoráján, amelyen „Horthy Miklós fővezér-emlékserleget” ürítettek. A kormányzó születésnapját általában családi körben, gyakran kenderesi kúriáján töltötte, ilyenkor „bensőséges ünnepségen hódolt a lakosság a kormányzó előtt”. December 6-án operaházi díszelőadás volt a kormányzói család részvételével, és hagyományosan sor került a tábornoki kar, illetve a Vitézi Rend Miklós-napi ünnepségére. A harmincas évek végén a kormányzót ért szélsőjobboldali támadások ellensúlyozására az Országos Nemzetvédelmi Bizottság, a Tűzharcos Szövetség és más társadalmi egyesületek ezeken a napokon Horthy melletti hűségfelvonulásokat szerveztek a Várba.

A fegyveres erők körében az államfő születés- és névnapja (akárcsak korábban Ferenc Józsefé) katonai ünnepnap volt, melyen az őrségek díszbe öltöztek, az épületeket napkeltétől napnyugtáig fellobogózták. Hasonló módon megemlékeztek Horthy haditetteiről, az otrantói csata, a szegedi ellenforradalom évfordulóiról is.

A Horthy-ünnepnapokról minden lap, folyóirat beszámolt, kerek évfordulón bő terjedelmű visszapillantásokban köszöntötték őt, „vezérünket, családfőnket, sorsunk hajójának kormányosát”. A képes lapok fénykép-összeállításai egyrészt reprezentáló és triumfáló uralkodóként mutatják Horthyt, másrészt mintegy családi fotóalbumként tág teret adnak a magánélet képeinek, a szülők portréitól az „édes otthon” idilljein át a vadászó Horthyig. Az utca számos Horthy-képes, virágcsokros, címerpajzsos, feliratos „művészi kirakattal” üdvözölte a jeles napot. Ez alkalomból könyvek, albumok is megjelentek a kormányzó tiszteletére, a korszak vezető konzervatív irodalmát, tudományosságát felvonultató díszkötettől a hajdani bajtársak visszaemlékezésein át a Horthy-dalokat tartalmazó füzetecskéig.

A Horthy körüli „főkultuszt” családjának tagjai köré font „mellékkultuszok” is táplálták.

Felesége, Purgly Magdolna – aki gyakran kísérte Horthyt társadalmi szereplései során, ezzel családiassá oldva megjelenését a korszak magányos diktátoraival szemben – a „legelső magyar asszony” szerepét öltötte magára. A „magyar harcos” mellett ő volt a gondoskodó „magyar hitves”, aki nyomorenyhítő akciókat rendez, mozgalmat indít a magyar művészetért és karácsonykor saját kezűleg oszt ajándékot a gyerekeknek. A negyvenes évek elején került a propaganda előterébe Horthy István; „a magyar sportrepülés büszkesége”, akinek apjáéhoz hasonló felépítésű kormányzóhelyettesi kultusza már nem bontakozhatott ki; megjelenő elemei így is szemet szúrtak a dinasztia-alapításra érzékenyeknek.

Festmények, szobrok, plakátok

Horthy Miklós, a kormányzó képi megjelenésére már a első időkben jellemzőek azok az idealizáló, reprezentatív-uralkodói beállítások, melyektől egyik ábrázolási műfajban sem illett eltérni. A „szakralizált” portré összetevői: díszes altengernagyi egyenruha az elmaradhatatlan kitüntetésekkel (első helyen a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztje), markáns arcél, „magyar faji vonások”, határozott tekintet, melyről „komoly felelősségtudat és elszántság, önfeláldozó tettrekészség, a legférfiasabb és legnemesebb energiák tüze sugárzik”.


Horthy kenderesi dolgozószobájában egy saját maga festette Ferenc József-portré függött a falon, a fogadóteremben pedig rögtön egy életnagyságú Horthy-képbe ütközött a látogató. Talán nem véletlen, hogy a képzőművészeti alkotások közül a legnagyobb számban festmények ábrázolják a kormányzót; a Benczúr-tanítvány László Fülöppel az élen számos piktort foglalkoztatott a téma.

Jellegzetes az egész alakos portré, díszegyenruhában, karddal, a háttérben borús fellegekkel. Ezek a képek ott függtek minden vármegyeházán, polgármesteri hivatalban, ipartestületek, kamarák, társadalmi egyletek termeiben. Ritkábbak a Horthyt ábrázoló plasztikák; ahol vannak, ott mellszobrok, domborművek. A megrendelők az államfő személyéhez kapcsolódó ünnepeken avatták fel a műalkotásokat, díszközgyűlés keretében. Említést érdemel, hogy a harmincas évektől nőtt a Horthy-kultusz „kulturális dimenziója”, példája a Képzőművészeti Társulat dísztagjává is választott kormányzó húszéves jubileumát ünneplő tárlat a Műcsarnokban, melyen 619 alkotás szerepelt. De a tisztelgés nem jelentette a magyar művészet „gleichschaltolás”-át, a kiállított tételekből csak 3 volt Horthy-tárgyú.

Mivel Horthy alakja jellegzetesen „állóképekre beállított” volt, a tömegpropagandában megjelenő ábrázolásain is festmény-figuraként szerepelt. A képes folyóiratok ünnepi címoldalain például rendszeresen házi fotósa, „Koller udvari fényképész utóda Szenes” beállított felvételein tűnik fel. A róla – kormányzóvá választása alkalmából – készült fényképes, rajzos plakátok jó részéről is ez a Horthy néz le, míg képes levelezőlapokon aktuális politikai mondanivalóhoz montírozzák képét (pl. 1919-ben darutollas süveg mellé, 1938-ban nyilasellenes összefüggésben [„Ő a mi vezérünk!”] kettős kereszt és Nagymagyarország kontúrjai közé). Tömegesen kerültek használatba Horthy-bélyegek is, 75. születésnapja, illetve a területgyarapítások alkalmából.

Horthyt ábrázoló plakátok, képes levelezőlapok különösen ez utóbbi alkalomból kerültek nagy számban forgalomba. A Tolnai Világlapja 1938 novemberében több tízezer példányban nyomtatott Horthy-plakátot, melyet szétosztottak a felszabadult területeken. Főleg a békés úton visszaszerzett Felvidéken és Észak-Erdélyben tették ki a bevonulás során a kormányzó kisebb-nagyobb képeit: diadalkapukra, díszemelvényekre, sőt Ipolyságon még a város nemzetiszínű díszlobogójára is. A sajtó képriportokban számolt be arról, hogy a magyar lakosság „virágcsokrokkal koszorúzza meg kormányzó urunk arcképét”, s így ahol személyesen nem jelent meg, ott is őt ünnepelték, mint a „mi vezérünk”-et, az országgyarapítót, „akinek személyében eszmévé finomodik a magyar sors életereje”.

*

Horthy Miklós „személyi kultusza” a 20. században szokásos, hagyományos uralkodói külsőségekre épült, kihasználva azt a legitimációs aurát, melyet az ország első embere a király nélküli királyságban betölthetett. Stílusa konszolidált, arisztokratikusan emberközeli, szemben a fasiszta vezérek tömegkultuszával.

„Az államfő nemcsak ember, de szimbólum is…” – írta róla Herczeg Ferenc. A későbbiekben ez a társadalmi konszenzuson alapuló szimbólum-szerep fordult a visszájára: a korszak negatív megítélésének árnyéka teljes egészében rávetült a névadóra, Horthyra – függetlenül személyes politikai szerepének értékelésétől.

2. Képek


1. Gyászszertartás és politika. Horthy István temetése 1942-benVARGYAI Gyula

Gyászszertartás és politika

Horthy István temetése 1942-ben

A repülőhalált halt kormányzóhelyettes órája 1942. augusztus 20-án hajnalban 5 óra 7 perckor állt meg. Ám a roncsot csak délután 3 óra tájban lehetett megbontani, mert „…a benzingőzök még veszedelmesen párologtak…”. A minisztertanács augusztus 25-i ülésén ismertetett jegyzőkönyv ezt rögzítette:„…a Főméltóságú Úr holtteste a pilótaülésben találtatott meg felismerhetetlen állapotban, legnagyobbrészt megégve. A gépen kívül talált csontszilánkokból megállapítható, hogy halálát a zuhanással járó nekiütődés és nem tűzhalál okozta.” Míg az azonnal felállított műszaki vizsgálóbizottság – elnöke Keksz Edgár alezredes volt, akinek szélsőjobboldali kapcsolatait már ekkor is nyilván lehetett (volna) tartani – tevékenységét a roncs kötötte le, „…a repülőgépülésben talált holttestet lepedőbe csavarva, cinkkel bélelt ideiglenes koporsóba helyezték, majd beszállították a Nyikolevszka faluba települt… tábori kórházba. Itt egy nagyobb, ugyancsak cinkkel bélelt koporsóba helyezték át… A koporsó cinkfedelét jelenlétünkben – már megérkezett ekkor a hadseregparancsnok, Jány Gusztáv is – a koporsóra helyezték és leólmozták, majd a fa szemfedélt is ráhelyezték a koporsóra, amelyet gépkocsin a repülőtérre szállítottunk, és ott felravataloztunk.” Az elhunyt ravatala mellett augusztus 21-én hajnalig díszőrség állt, itt részesítették először egyházi áldásban és katonai tiszteletadásban. A korábbi római magyar katonai attasé, majd később a Mussolini-féle „salói köztársasághoz” akkreditált követ, Szabó László vezérőrnagy által aláírt jegyzőkönyv így folytatódik: „…a reggeli órákban egy sebesültszállító gépkocsira helyezték és felügyeletem alatt Sztari Oszkol vasútállomásra vitték. Itt csukott vasúti kocsiba helyeztük a koporsót…” A gyászszertartás színtere a főváros volt.

A temetés forgatókönyvre

Augusztus 20-án összeült a minisztertanács, a kormányfő este rövid rádióbeszédet mondott, tárgyalt az államfővel. A kormányülésen tett kijelentése – „…a kormánynak e történelmileg súlyos időkben még nagyobb fegyelmet kell megkövetelnie az egész vonalon…” – nem volt összhangban a kormányzónál tett látogatásával, ám rádióbeszéde már kapcsolódott a Gödöllőn történtekhez. Kállay Miklós – ez később vált csak megfejthetővé – a vezércikkekből áradó Horthy-kultuszt is túlhajtva fogalmazta meg: „Horthy Miklóst nehéz órákban adta nekünk a Gondviselés, azóta is mint egy ember áll mellette a nemzet, ma jobban, mint valaha.” A Gödöllőn történtekről a miniszterelnöknek tíz nappal később keltezett memoranduma tudósít, eléggé elnagyoltan. A kormányzóhelyettes halálát követő helyzet közjogi lehetőségeit vázoló írás szerint: „…amidőn részvétemet kifejezni Gödöllőn megjelentem, már meg méltóztatott említeni, hogy foglalkozni óhajt a tragédia következtében beállott helyzet mielőbbi megoldásával…”

Mindez a temetés forgatókönyvének az előkészítését nem befolyásolta. Ehhez a miniszterelnök a kormánytól kért és kapott felhatalmazást.

A belügyminiszter már 20-án kora délután rendelettel szabályozta az állami gyász részleteit: augusztus 23-ig, majd a temetés napján – 27-én – például színház- és mozielőadásokat nem lehetett tartani, elmaradtak a sportrendezvények is.

A fővárosban Szendy Károly polgármester aláírásával gyászkeretes falragaszok jelentek meg, a hadsereg vezetése – a honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke – gyászparancsot adott ki.

Csak az események alakulásából következtethetünk annak a pártközi értekezletnek eseményeire, amelyet a képviselőház elnöke, Tasnádi Nagy András avégből hívott össze, hogy a temetés lebonyolításának egyes kérdéseit, így a törvényhozás gyászülésének lefolytatását is előkészítsék. Ez utóbbit illetően a szónokok személyének megválasztásával az elhangzandókat is befolyásolni lehetett.

Az elhunyt koporsóját szállító vonat hazaindulásának napján – 21-én – nemcsak a kormány, hanem a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács is tartott ülést. Az LHT nem volt más, mint a katonai vezetéssel kibővített kormány; a gyászszertartás kérdései és a politikai vetületek azonban e fórumokon nem kaptak ekkor hangot.


A napilapok nekrológjai sem voltak kifejezetten politikailag értékelhetőek. A haláleset közvetlenebb politikai kisajátítására inkább csak a szélsőjobboldal vállalkozott. Rajniss Ferenc például már most a „defetista” kormányról beszélt, ami majd 1943-ban lesz általános a kormányjobboldali ellenzéke részéről.

A gyászszertartás részleteit nyilvánosságra hozó közlemény csak azon a napon – augusztus 25-én – jelent meg, amikor a sebesültszállító szerelvényhez csatolt gyászkocsi magyar területre ért.

A külföldről érkező részvéttáviratok pedig – így Hitlertől, az olasz királytól és Mussolinitől, a pápától, a bolgár és a svéd királytól, a finn, a svájci és a török köztársasági elnöktől, Pétaintól, Göringtől, Göbbelstől, Pavelićtől, Tisótól, Hirohitótól és Francótól – az ország külpolitikai helyzetének koordinátáit is megadhatták: később persze kevesebb távirat érkezett volna…

Az augusztus 25-én magyar területre érkező koporsót ejtőernyővel takarták le.

Az első nagyobb állomás Kassa volt, ahol nemcsak gyászszertartás ment végbe. A koporsót hivatalos küldöttség is várta, amelyet az igazságügy-miniszter vezetett. „Az ideiglenes koporsó felbontása után Radocsay László igazságügy-miniszter, … a belügyi államtitkár… és… Szabó László… vezérőrnagy… Horthy István… holttestének azonosságát kétséget kizáróan megállapította. A holttestet az ideiglenes koporsóból áthelyezték a Budapestre szállítás céljára szolgáló koporsóba” – rögzítette az aktusról beszámoló jegyzőkönyv. A gyászszertartáson Enyedi Andor, a Tiszán inneni református egyházkerület püspöke mondott imát, miközben a koporsót azzal a lepellel borították le, amely a Rákóczi hamvait tartalmazó koporsót fedte 1906-ban. Egyébként Kassán arra is teremtettek lehetőséget, hogy az elhunytnak a végtisztességet bárki megadhassa.

A különvonat délután érkezett a Déli pályaudvarra, ahol a miniszterelnök, a két kamara (képviselőház és felsőház) elnöke, a kormány tagjai, a vezérkar főnöke, a hadseregparancsnokok, a budapesti hadtestparancsnok és a főváros vezetői várakoztak. A csarnokban elhelyezett ravatalnál Soltész Elemér protestáns tábori püspök mondott imát, majd a Himnusz hangjai mellett a koporsót ágyútalpra helyezték, és a legszigorúbb protokoll szem előtt tartásával összeállított kísérettel a Parlament épületébe vitték.

E nap – augusztus 25. – szinte mentes volt a politikától. Talán csak azt lehetett találgatni, ki érkezik majd a temetésre külföldről.

Ima a kormányzóért

A következő napon azonban a gyászszertartás már túlmutatott önmagán. Augusztus 26-án délben ült össze a törvényhozás : előbb a képviselőház, majd a felsőház. Az üléstermekben elhangzottak egyébként nem igazolták, miért nem tartottak együttes ülést.

A képviselőház elnökének ijesztően lapos és politikailag semmitmondó enunciációját követően a miniszterelnök, Kállay Miklós szólalt fel. Bár Kállay pátosza nagyzenekari hangszerelésével olykor Berliozra vagy Csajkovszkijra emlékeztetett, szavait érthették az értők. Így azt a kitételt, hogy „…amikor Amerikában hónapokig mint közönséges ismeretlen munkás dolgozott, akkor érezte magát a legemberibbnek, függetlennek, elégedettnek… Hivatása volt arra a feladatra, amit a nemzet rábízott, mégis mindent elkövetett, hogy elhárítsa magától, amíg csak a kötelességteljesítés súlyos érveit nem sorakoztatták fel előtte…” Ám a kormányfőnek még a rádióbeszédét is meghaladó Horthy-kultusza azzal az elképzeléssel függött össze, hogy – a kormányzó pozíciójának hangsúlyozott erősítésével – elnapolják a dinasztia-alapítás tervét. A felsőház több momentumban ismételt: báró Perényi Zsigmond házelnök megnyitója Tasnádi Nagy András színvonaltalanságát másolta, ám Serédy Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek Kállaynál világosabban beszélt: „…gondosan kerülnünk kell olyan kérdések felvetését, amelyeknek megoldására a mostani háborús idők nem alkalmasak és amelyeknek felvetése a szükséges összefogás helyett megosztaná a nemzetet… nem azt mondom, hogy a nemzet hősi halottját ne gyászoljuk úgy, ahogyan szívünk diktálja és nemzetünkhöz illik…”

Mindezt persze elfedhette a Parlament kupolacsarnokában álló ravatal, amelyről a Pesti Hírlap így számolt be: „…a kör alakú csarnok közepén, a bejárattal szemben áll a ravatal. Mindössze öt lépcsőfokból álló emelvényen nyugszik a koporsó és a katafalk, mégis úgy magasodik fel az emberek feje fölé, a koporsó úgy lebeg a virágözön fölött, mint gyászgálya, amely már a halhatatlanság vizein úszik. A kupolacsarnok oszlopánál [!] egy-egy ezüst kandeláber lángjai sziszegnek, a ravatalnál négy, embermagasságú gyertyatartó permetez gyöngéd, szomorú fényt a barnára fényezett tölgyfa koporsóra, amelynek fedelén semmi dísz, csak a hősi halált halt… tiszti sapkája és arany markolatú tőre…”

A gyászszertartás a temetés napján, augusztus 27-én érkezett tetőpontjához: valóban megrendülést kelthetett.


A szertartást Ravasz László, a Duna melléki református egyházkerület püspöke vezette, aki gyászbeszédének retorikájával inkább a gyászpompa külsőségeihez csatlakozott, bár politikai mondanivalója is volt, amikor a miniszterelnök koncepciójához közelített. Ravasz László egyebek között ezeket mondta – szavait a rádió élőben közvetítette – a ravatalnál: „…katonáink merítsenek e halál fekete kútjából új erőt, legyenek még elszántabbak a nép vezetői, ez omladékon hívőbb építők, a dolgozó milliók még szorgalmasabbak, az anyai szívek erősebbek és az ifjúság eszményei ragyogóbbak, minden magyar még jobb magyar… Oltalmazd meg országunk kormányzóját, kiért többet nem imádkozott még imádkozó nép…”

A kupolacsarnokban zajló egyházi szertartás a Szózattal zárult, s míg a koporsót az ágyútalpra helyezték, az Operaház zenekara Wagner és Erkel gyászzenéjét játszotta.

A dinasztia-alapítás kudarca?

A temetés napjának mindennél nagyobb politikai tartalmat az adott, hogy kik érkeztek a temetésre más államok képviseletében. Ez a részvéttáviratoknál is élesebben utalt a ország külpolitikai elhelyezkedésére. Ribbentrop és Keitel, Ciano, a horvát belügyminiszter, a bolgár honvédelmi miniszter jelenléte is utalt erre, ám még több következtetésre a távol maradók, elsősorban a semlegesek adhattak volna indokot.

A Parlamenttől a Nyugati pályaudvarra vonuló gyászmenet nemcsak reprezentálta a politikai és az állami elitet: maga volt az. A pályaudvaron – „…a pályaudvar egész épületét, a fogadási oldal udvarát környező épületeket fekete drapériával vonták be…” – a kormányzói különvonathoz, a Turánhoz csatolt gyászkocsiban helyezték el a koporsót, amely tüzérségi tűz kíséretében indult el Kenderesre. Itt, a családi kastély előtt még egyszer felravatalozták: a gyászszertartás fináléját Révész Imre református püspök végezte. Beszéde politikai utalást nem tartalmazott. A kastélytól a családi kriptáig az út rövid volt. A gyászszertartás véget ért, ám a kormányzóhelyettes halálának politikai-közjogi következményei nem záródtak le.

A minisztertanács szeptember 1-jei ülésén a kormányfő elmondotta: átadott a kormányzónak egy memorandumot. Ezt az államfő ”…kegyesen fogadta és úgy vélte, hogy helyes irányban mutatott rá a most előállott helyzetre…”, de felfogását nem közölte. Ezzel Kállay – enyhén szólva – félretájékoztatta a minisztertanácsot, mert a memorandumban arról tett említést, hogy a kormányzóval részletekbe menően tárgyalt már. Amit a kormány ülésén a miniszterelnök még elmondott – az államfő egészségi állapota jó, tele van energiával és munkakedvvel –, az rádióbeszédére és a képviselőházban mondott szavaira utalt vissza. Maga a memorandum persze világosabban szólt: a miniszterelnök politikai elemzése bebizonyította az árva kis István királlyá koronázásának vagy fejedelemmé választásának, illetve kormányzóutóddá választásának nehézségeit és negatív következményeit. Javaslata pedig egyértelműen az volt, hogy a dinasztia-alapítást szólamokkal helyettesítsék – akár a törvényalkotás eszközével is. A finálé egyébként újabb ellentmondást hozott. Kállay a „Horthy István kormányzóhelyettes emlékének és a nemzet hálájának megörökítéséről” szóló törvénytervezet (a későbbi 1942:XX. tc.) előkészítése során saját frazeológiájával szemben kényszerült engedményekre, amikor a tervezet szövegezését felvizezte. A lényeg azonban nem itt volt: a miniszterelnöknek is – közvetítő – része volt abban, hogy a kormányzó dinasztikus elképzelései lekerültek a napirendről.

2. Képek


1. A kormányzó Katonai IrodájaDOMBRÁDY Lóránd

A Kormányzó Katonai Irodája

A Kormányzó Katonai Irodája a legfelsőbb hadúr és a hadsereg közötti közvetlen és operatív kapcsolat kimunkálása és fenntartása céljából 1920. május 18-án alakult meg. A kormányzó a Katonai Irodán keresztül – kezdetben a hadsereget érdeklő és érintő szinte minden üggyel, változással kapcsolatosan, a későbbi évek során a fontosabb ügykörökre leszűkítve – kívánt közvetlenül belefolyni a hadsereg életének irányításába.

A fenti célkitűzésnek megfelelően a Katonai Irodában futottak össze a hadsereg életével és működésével kapcsolatos valamennyire is fontos elvi, gyakorlati kérdések, személyi ügyek, beleértve a pletykákat is, amelyek mind a Katonai Iroda többek által irigyelt főnöke által referálva, az ő megjegyzéseitől, sőt tanácsaitól kísérve kerültek a kormányzó elé. Ennek során természetesen alkalma volt kifejteni véleményét általában mindazon általános tényezőkről is, melyek a hadsereg és tisztikarának helyzetét, hangulatát, Horthyhoz fűződő kapcsolatát érintették. Ezek a megjegyzések és vélemények természetesen sok esetben nem voltak mentesek az elfogultságtól, s egyes vélemények szerint nehezítették a kormány és a tisztikar, a magasabb parancsnokok közötti kapcsolat alakulását, fölöslegessé tették a gyakoribb közvetlen érintkezést.

Az iroda főnökénél való jelentkezést követően jutottak be a kormányzóhoz a jelentéstételre és kihallgatásra jelentkezők. Ez elvileg a honvédelmi miniszterre és a vezérkar főnökére is vonatkozott, ami alól a későbbi évek során mentesítette őket a kormányzó. Ekkor már csak az ügyeletes kormányzói szárnysegédnek kellett jelenteniük szándékukat.

A Katonai Iroda állományába mindössze 6 tiszt tartozott:

1. a Katonai Iroda főnöke,

2. a főnök helyettese,

3. az útimarsall,

4. két (I-II.) személyügyi előadó,

5. a főnök személyi segédtisztje.

Természetesen a Katonai Iroda vezetőjének személyéről kizárólag a kormányzó döntött. A mindenkori főnök, 1939. februártól már egyben főhadsegéd is, a kormányzó közvetlen, reá nagy hatással bíró munkatársa lett, akit többnyire baráti és harcostársi kapcsolatok is, fűztek Horthyhoz. Ő választotta ki a kezdetben még a Nemzeti Hadseregből jól ismert, ott kitűnt, megbízható személyiségeket. Megkövetelte tőlük a feltétlen hűséget, kormányzói akaratának és elképzeléseinek maradéktalan elfogadását, és annak mindenkor, mindenkivel szembeni gondolkodás nélküli képviseletét. Kétségkívül követelmény volt a magas fokú katonai szaktudás, lehetőleg háborús, frontérdemeken nyugvó tekintély, a vezetésben szerzett gyakorlat, a tábornoki és vezető beosztású tisztikar ismerete, s a velük történő tárgyaláshoz szükséges diplomáciai érzék, tapintat. A feddhetetlen és mintaszerű magánélet is a megkívánt kritériumok közé tartozott. Az irodavezetői szolgálat nemcsak kitüntető volt, hanem az érintettek azt követően, érdemeik elismeréseként, méltán számíthattak egyéb magas katonai beosztásokra.

A Katonai Iroda főnökének helyettese – általában ezredes – bizalmi állás volt. Őt a kormányzó jóváhagyásával az iroda főnöke választotta ki. Közülük Keresztes-Fischer Lajos, Miklós Béla és Vattay Antal lépett elő főnökké is. Feladatuk az általános helyettesítésen kívül a főnöktől kapott különféle bizalmas megbízatások intézésére is kiterjedt.

Az útimarsall az irodafőnök és helyettese mellett a legfontosabb bizalmi beosztás volt. Bizonyos önállóságot élvezve intézte a kormányzó bel- és külföldi útjainak tervezését és bonyolítását, szavatolta annak biztonságát. A részletek megbeszélése során gyakran került közvetlen kapcsolatba a kormányzóval. Ezt a beosztást 1923-tól 1944-ig folyamatosan Brunswik György töltötte be, aki szolgálata elismeréseként századosból altábornaggyá (1943) lépett elő szolgálatának ideje alatt.


A két személyügyi előadó a folyamatban lévő ügyek előkészítésével és adminisztrálásával foglalkozott. Hatáskörük magasabb parancsnoki és vezérkari, illetve alacsonyabb beosztású tisztek személyi ügyei kategóriák szerint oszlott meg.

A Katonai Iroda főnökének segédtisztje a szokásos személyi titkári feladatokat látta el.

A Katonai Iroda főnöke beosztását 1920–1944 között a következők töltötték be:

Báró Láng Boldizsár ezredes 1920–1922,

Kistoronyi Denk Gusztáv vk. ezredes 1922–1928,

Somkuthy József altábornagy 1928–1935,

Keresztes-Fischer Lajos tábornok, altábornagy 1935–1938,

Jány Gusztáv altábornagy 1938–1939,

Keresztes-Fischer Lajos tüzérségi tábornok, vezérezredes 1939–1943,

Dálnoki Miklós Béla vezérezredes 1943–1944,

Vattay Antal altábornagy 1944.

Láng Boldizsár a bécsi cs. és kir. katonai iroda beosztott tisztjeként került kapcsolatba Horthyval, őfelsége szárnysegédével. A Nemzeti Hadsereg megalakulását követően Láng ezredes a Honvédelmi Minisztérium elnöki osztály vezetője, majd a trianoni béketárgyalásokon résztvevő magyar küldöttség katonai szakértője. Beosztásai mellett a baráti kapcsolat is közrejátszott Horthy választásában. Viszonylag rövid irodafőnöki szolgálatát követően a párizsi magyar követség katonai attaséja lett. 1927-ben altábornagyként vált meg a tényleges szolgálattól.

Denk Gusztáv 1919-ben még a Prónay tiszti század egyik szakaszparancsnokaként került kapcsolatba Horthyval. Közvetlenül a miskolci katonai körzet vezérkari főnöki beosztásból került vk. ezredesként 1921-ben a Katonai Irodába, ahol előbb beosztott, majd Láng Boldizsár utóda. Rövid szolgálatát követően tábornok, majd altábornagyként a honvédség különböző magasabb parancsnoki beosztásaiban tevékenykedett 1940-ig, nyugdíjba vonulásáig. Legmagasabb beosztása: a honvédség főparancsnokának helyettese.

Somkuthy Józsefet a Nemzeti Hadsereg hadműveleti irodájában ismerte meg a kormányzó. Hét esztendeig állt a Katonai Iroda élén. A kormányzó bízott hűségében, nagyra értékelte szolgálatának kifogástalan és korrekt ellátását, megfontoltságát, érzékét a konfliktusok zökkenőmentes megoldására. Gömbös Gyula működésének veszélyes politikai ambícióktól terhes utolsó időszakában Horthy jónak látta megbízható hívét, Somkuthy tüzérségi tábornokot kinevezni először a vezérkar főnökévé, majd honvédelmi miniszterré.

Keresztes-Fischer Lajos rövid megszakítással nyolc évig töltötte be megbízatását. Ő 1939 februárjától elsőként már az új főhadsegédi beosztást is elnyerte. Keresztes-Fischer is a Nemzeti Hadsereg vezérkarában került kapcsolatba a kormányzóval. A Katonai Iroda vezetői közül talán ő állt legközelebb Horthyhoz. Nagy befolyással volt rá. Miként belügyminiszter fivére, köztudottan ő sem tartozott a németbarátok közé, s a magyar szélsőjobb egyáltalán nem „lelkesedett érte”. Horthy ezért is számított rá a hadseregben tapasztalható szélsőjobboldali befolyás elleni fellépésében. Feltétlen megbízhatósága játszott közre abban, hogy az 1938-ban bekövetkezett interregnum időszakában miként Somkuthyt, őt is időlegesen megbízta a vezérkar főnöki teendők ellátásával is. Ellenségei szerint Keresztes-Fischer tevékenységével akadályozta a kormányzó és a tisztikar közötti kapcsolat elmélyülését, amiért gyakori támadások is érték.

Jány Gusztáv rövid ideig töltötte be hivatalát. A magasabb beosztások egész sorát betöltő Jány nem érezte jól magát az iroda élén. Tragikussá vált szereplését a 2. magyar hadsereg parancsnokaként többek közt itteni megbízható szolgálatával érdemelte ki a kormányzótól.

Dálnoki Miklós Béla szintén rövid ideig volt a Katonai Iroda főnöke. Gazdag katonai, sőt katonadiplomáciai tapasztalatai, hadseregbeli elismertsége, politikai megbízhatósága miatt választotta ki Horthy munkatársának a háború vészterhes időszakában. Innen került 1944 augusztusában be nem teljesített bizalmi megbízatással az 1. hadsereg élére.


Vattay Antalt a kormányzó iránti ismert feltétlen hűsége vitte vissza 1944 augusztusában a Katonai Irodába, s lett az októberi tragikus napok egyik főszereplője.

Az irodafőnökök meg is feleltek Horthy bizalmának, ha a két utolsó vezetőnek nem is sikerült a végső szereplés olyatén lezárása, mint ezt a kormányzó elképzelte. Ez azonban nem rajtuk múlott, a kapott feladat nem képességüket, de lehetőségeiket haladta meg.

Sajnálatos, hogy a Kormányzó Katonai Irodájának – ennek a korszak politikai történetében rendkívül fontos szerepet játszó intézménynek – működéséről iratanyag egyáltalán nem maradt fenn. Így annak történetéről, vezetőiről a jelen cikk írója csak másodlagos forrásokból, illetve a témát csak távolról érintő egyéb ismeretei révén tud vázlatos képet alkotni. De hát ez is a történetkutatás természetéhez tartozik.

2. Képek


1. Utolsó üzenet a nyugati szövetségesekhez. Horthy utolsó üzenete 1944-benVIDA István

Utolsó üzenet a nyugati szövetségesekhez

1944. október 15. előzményei, s a szovjetellenes háborúból való kiugrás kudarcának okai ma már széles körben ismertek. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office irattárából származó két dokumentum azt valószínűsíti, hogy a budai Várban történtek összefüggtek Horthy újabb – immár utolsó – diplomáciai kezdeményezésével is.

A kormányzó 1944. október 11-én magához kérette Carlos de Almeida Alfonseca de Sampayo Carridót, Portugália budapesti követét, aki korábban is bejáratos volt hozzá. (Lisszabon – Bernhez, Ankarához és Stockholmhoz hasonlóan – azon semleges fővárosok sorába tartozott, ahol a magyar diplomácia a háború alatt kapcsolatot teremtett és tartott fenn az angol és az amerikai kormánnyal.) Dicsérte előtte Salazar politikai ügyességét, azt, hogy meg tudta őrizni országos semlegességét, miközben jó viszonyt tartott fenn Angliával. Bár szavaiban felsejlett valamiféle önkritika, Magyarország súlyos helyzetéért a külső körülményekre (Trianon), s a németekre igyekezett hárítani a felelősséget. Kijelentette, hogy az „ország most határozottan egy változás mellett foglal állást”, azaz szerinte megvannak a feltételek a katonai és politikai fordulat végrehajtásához, s arról igyekezett meggyőzni Carridót, hogy „most kedve szerint cselekedhetne, ha bármiféle segítséget kaphatna”. Bár nincs nyoma annak, hogy Horthy kérte volna: kérését továbbítsák Londonba – a portugál diplomatának nem volt kétsége afelől, hogy a kormányzó szavai az angol kormánynak szólnak. A portugál külügyminisztérium, tekintettel a két ország jó viszonyára, s a két államfő kölcsönös rokonszenvére, szívügyének tekintette, hogy segítsen Horthynak, ezért nemcsak Ronald Campbell lisszaboni angol nagykövetet tájékoztatta, hanem a Foreign Office-t is. Október 13-án a londoni portugál nagykövet személyesen kereste fel Alexander Cadogan külügyminiszter-helyettest, s ismertette vele Horthy üzenetét, akit persze a hír nem ért váratlanul, mert Campbell hajnali táviratából már értesült róla.

Az üzenet lényege annak közlése, hogy Horthy és a magyar kormány végre eldöntötte: Magyarország aláírja az előzetes fegyverszüneti egyezményt, leteszi a fegyvert a szövetséges hatalmak előtt, szakít a náci Németországgal, s kilép a háborúból. Visszanyervén cselekvési szabadságát, a kormányzó kész új külpolitikát folytatni, amely Portugáliához hasonlóan semleges, egyben következetesen angolbarát irányvonalú lenne. Ezt azonban csak akkor valósíthatja meg, ha a nyugati nagyhatalmaktól valamiféle segítséget kaphatna. Horthy akkor fordult a nyugati hatalmakhoz és kért „bármiféle segítséget”, amikor már megadta a felhatalmazást a Moszkvában tárgyaló Faragho Géza vezérezredes vezette magyar fegyverszüneti delegációnak az előzetes fegyverszüneti egyezmény aláírásához, s amikor már csak alig néhány óra volt hátra ahhoz, hogy Magyarország de jure kilépjen a háborúból. Mit akart Horthy, miben reménykedett?

Azon megfogalmazása, hogy „bármiféle segítséget” szívesen fogadna, azt mutatja, hogy még ekkor is vakon bízott abban, hogy a régen várt angol–amerikai ejtőernyős csapatok végül mégiscsak megérkeznek Magyarországra, s megmentik őt s az egész ellenforradalmi rezsimet a vélt pusztulástól. Nem kétséges, Horthy emellett abba a hitbe is ringatta magát, hogy a nyugati hatalmak esetleg politikai vagy diplomáciai mentőakciót is indíthatnak megmentésére. A kormányzó s a mögötte álló uralkodó csoportok utolsó, kétségbeesett akciójának politikai célja nyilvánvaló: ha már nem tudták kikerülni, hogy az úri Magyarországnak ne a Vörös Hadsereg előtt kelljen kapitulálnia, legalább azt szerették volna elérni, hogy az ország felszabadításában és megszállásában a nyugati hadseregek is részt vegyenek, s így a magyar ügyekbe ne csak a Szovjetuniónak legyen beleszólása. A politikai szándék tehát a régi: megmenteni az ellenforradalmi rendszert.

Az angol diplomácia az antifasiszta nagyhatalmak közötti megállapodások szellemében korrektül viselkedett. Cadogan, aki már tudta, hogy Magyarország két nappal korábban kapitulált, s figyelemmel kísérhette az e napokban Moszkvában tartózkodó Churchill és Eden tárgyalásait is, határozottan elutasította azt a gondolatot, hogy Anglia bármiféle segítséget nyújthatna Horthynak. „Az orosz csapatok azok, amelyek Budapesthez közelednek mondotta a portugál diplomatának –, s mi semmi esetre sem kívánnánk a szovjet kormánnyal való beható konzultáció nélkül cselekedni. Ha bármiféle folytatása lenne ennek a közeledésnek, akkor az tulajdonképpen csak a szovjet főparancsnokság és a magyarok közötti kapcsolatfelvétel lehet.” Az angol külügyminiszter-helyettes elhárította a közvetítésre vonatkozó portugál ajánlatot is, leszögezvén, hogy a további fejleményeknek másutt kell megtörténniük.


Horthy utolsó üzenetére tehát már nem kapott választ. Mindenesetre, az újabb nyitási kísérlet a nyugati hatalmak felé talán magyarázza, hogy Horthy miért hozta előbbre az előzetes fegyverszüneti egyezmény megkötésének bejelentését s a kiugrás végrehajtását, s miért halogatta a moszkvai megállapodások életbe léptetését. Bizonyítani akarta, hogy ő a helyzet ura, s időt akart nyerni. Egyik sem sikerült. Október 15-én a németek Szálasit és a nyilasokat juttatták hatalomra.

N. Campbell lisszaboni angol követ távirata a Foreign Office-hoz

1944. október 12.

Feladva: 1944. október 13. 3,25-kor éjjel

Érkezett: 1944. október 13. 5,35-kor

1758 Sürgős

A főtitkár közli velem, hogy a budapesti portugál követ azt jelentette, hogy a kormányzó hívatta őt, és a következőket mondta neki: 1. A kormányzó nagyon nagyra becsüli dr. Salazar politikáját és ügyességét, amely lehetővé tette számára, hogy megőrizze Portugália semlegességét, mialatt szigorú következetességgel fenntartja a szövetséget Angliával. Bárcsak maga is hasonló politikát követett volna. Sajnos a kiábrándulás a trianoni békeszerződésből, a félelem Oroszországtól, s a német hatalom bűvös befolyása a magyar politikában a németbarát többséget tette uralkodóvá, és Magyarország egyre inkább német harapófogóba került. A németek minden egyes ígéretüket megszegték, rákényszerítették akaratukat Magyarországra olyannyira, hogy kierőszakolták a legbestiálisabb zsidóellenes intézkedéseket, s most már a legelvakultabb németbarátok szeméről is lehullott a hályog. Az ország most határozottan egy változás mellett foglal állást, és a kormányzó most kedve szerint cselekedhetne, feltéve, ha valamiféle segítséget kaphatna.

2. Azt mondottam M. Sampayónak, hogy bár a kormányzó ezt a nyilatkozatát kétségtelenül azzal a szándékkal tette meg, hogy továbbítsák Őfelsége Kormányához, de most már nyilvánvaló, hogy ennek az üzenetnek nem vehetjük hasznát. Az orosz hadseregek Budapesthez közelednek és úgy tudom, hogy ezek a kilátások jó néhány magyart aggodalommal töltenek el, amire még sokkal nagyobb okuk lenne, ha az ország utolsóként maradna benn a háborúban Oroszország ellen. Magyarország jobban tenné, ha az egyetlen ésszerű megoldást választva megadná magát a három szövetséges hatalomnak addig, amíg van idő, és elfordulna a német zsarnoktól.

3. M. Sampayo egyetértett e

PRO. FO 371 39280

A. Cadogan külügyminiszter-helyettes feljegyzése

1944. okt. 13. A portugál nagykövet ma felkeresett, s tájékoztatott Horthy üzenetéről. Közöltem vele, hogy a lisszaboni angol nagykövet már beszámolt az üzenetről, aki egyben azt is megmondotta a portugáloknak, hogy ebben az ügyben nincs mit tenniök.

A nagykövet azt az észrevételt tette, hogy az üzenet nyilvánvalóan Őfelsége Kormánya számára készült, és a magyarok láthatóan félnek az oroszoktól. Azt mondottam, hogy nagyon valószínűleg ez a helyzet, de az orosz csapatok azok, amelyek Budapesthez közelednek, s mi semmi esetre sem kívánnánk a szovjet kormánytól való beható konzultáció nélkül cselekedni. Ha bármiféle folytatása lenne ennek a közeledésnek, akkor az tulajdonképpen csak a szovjet főparancsnokság és a magyarok közötti kapcsolatfelvétel lehet.

A nagykövet kijelentette, hogy ha akár ő, akár kormánya a jövőben segítségünkre lehetne ebben az ügyben, örömmel továbbítana bármiféle üzenetet Lisszabonba. Megköszöntem Őexellenciájának ajánlatát, de közöltem vele, hogy amint már jeleztem, úgy gondolom, a további fejleményeknek másutt kell megtörténniük.

PRO. FO 371 39280

2. Képek


1. Miért nem ült Horthy Miklós a háborús bûnösök padján?HARASZTI Éva (Nagy-Britannia)

Miért nem ült Horthy Miklós a háborús bűnösök padján?

Az alábbi két irat az Angol Országos Levéltár (Public Record Office) külügyminiszteri anyagában található (F. O. 371.59016). Az iratcsomó magában foglalja a többi között Horthy Miklós admirális Ernest Bevin angol külügyminiszternek küldött levelét, egy memorandumot Magyarország helyzetéről az utolsó negyedszázadban, ifj. Horthy Miklós levelét és személyes feljegyzését. Az iratcsomó 1946. május 22-i iktatású.

„Az ifj. Horthy összefoglalása saját magatartásáról és tevékenységéről, amennyire én ezt meg tudom ítélni, találó” – értékelte ezt a feljegyzést A. Macartney professzor. A másik közölt irat Frank Roberts moszkvai brit ügyvivő 1946. június 20-i Foreign Office-hez küldött jelentése. Frank Roberts levelét kommentálta 1946. július 9-i jelentésében A. Knox Helm, a budapesti brit Politikai Misszió vezetője. Utalt arra, hogy Gyöngyösi János magyar külügyminiszter szinte szó szerint azt a véleményt fejezte ki Horthyról 1945 júniusában, amit Frank Roberts egy évvel utóbb megfogalmazott Moszkvában.

*

Ifjú Horthy Miklós vagyok, Horthy tengernagy, Magyarország kormányzójának a fia. A brazíliai Magyar Követség vezetőjeként szolgáltam Rio de Janeiróban 1939. júliustól 1942. májusig. Akaratom ellenére, és számos tiltakozó táviratom figyelmen kívül hagyásával, német nyomásra a magyar kormány 1942. május 2-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Brazíliával.

Hivatalos minőségemben is németellenesként és nemzetiszocializmus-ellenesként ismertek; ezt bizonyíthatja Jefferson Caffery úr, az akkori brazíliai, jelenleg franciaországi amerikai követ. Még néhány nappal Pearl Harbor előtt is a személyes vendégem volt.

A két kormány közötti kapcsolatok megszakításakor azt az információt kaptam, hogy hajón történő elszállításomról később történik gondoskodás. Ebben az időben komolyan mérlegeltem, hogy hazatérés helyett inkább az Egyesült Államokba megyek, és a német elnyomás alatt arra képtelen magyar nemzet helyett ott adok hangot nemzetünk németellenes érzéseinek.

Egy tényező tartott vissza ennek a tervnek a megvalósításától, az, hogy evvel apám, Magyarország kormányzója ellen dolgoztam volna. Ő, aki szintén a németek ellenfele volt, még az ezt követő kritikus időszak alatt sem mondott le, mivel Hitler ebben az időben még bizonyos fokig tisztelte őt, s ezért tudtam, hogy ő sokkal inkább mint más, mérsékelni tudja a németek államügyeinkre és más területekre vonatkozó túlzó követeléseit.

Szemrehányást tettem volna magamnak, hogyha biztonságban, kényelmesen élek egy olyan időben, amikor otthon a nácizmus elleni harcunkat kellene segítenem.

Ezt követően 1942 augusztusában bátyám életét vesztette a keleti fronton. A szüleinkkel együtt nagyon bensőséges családi életet élő négy gyerek közül két lány betegség áldozata lett, és most bátyámat vitte el a korai halál. Egyetlen megmaradt gyermekként kötelességemnek tartottam, hogy hazatérjek, segítsem szüleimet, és amennyire csak lehetséges, apám segítségére legyek nehéz helyzetében.

Elhunyt bátyámmal kapcsolatban legyen szabad megemlítenem, hogy 1942 tavaszán, tekintettel apám előrehaladott korára, a Parlament kormányzóhelyettessé választotta. A tulajdonképpeni ok azonban az volt, hogy ismervén angolszász szimpátiáit (a Ford művek mérnökeként egy évet Detroitban töltött és gyakran járt Nagy-Britanniában) és a nemzetiszocialista Németországgal szembeni ellenérzéseit, azt remélték, hogy fiatalos lendületével el tudja hárítani a fokozódó német befolyást, és amennyire csak lehet, meg tudja őrizni Magyarországot a további konfliktusoktól.

A kis, de a németek által védett és támogatott magyar náci párt megválasztása után suttogó kampányt kezdett, többek között azt terjesztve, hogy bátyám kormányzóhelyettessé választásának oka az volt, hogy így nem kell a frontra mennie, hanem biztonságban itthon maradhat.


E pletykák megcáfolására és a frontkatonák harci szellemének jobb megismerése céljából pilótaként az orosz frontra utazott, ahol tartalékos repülőfőhadnagyként, vadászpilótaként vette ki részét a harcokból. Augusztus 20-án tért volna vissza a fővárosba, hogy megkezdje kormányzóhelyettesi tevékenységét; indulásának napján azonban – hajnalban – felderítő gépeket kísérve még egy repülésre indult. Felszállás után gépe alig emelkedett még a föld fölé, amikor hirtelen lezuhant, és a földhöz csapódva elégett. Noha nincs egyelőre elegendő bizonyító anyag, számos jel utalt arra, hogy a szerencsétlenség a németek szándékos szabotázsának tudható be.

Ifjúkorombeli sportbaleseteim következtében én alkalmatlan voltam a katonai szolgálatra. Hazatérve azonban jelentkeztem a hadseregbe, azt remélvén, hogy valamikor a jövőben katonai képzettségemet majd felhasználhatom a németek ellen. Időközben azonban számos politikai összejövetelt vezettem, illetve ilyeneken vettem részt, és mindezek németellenes célokat szolgáltak. Az ország 1944-es német megszállása után ritkán hagytam el szüleimmel közös lakásomat, végül már egyáltalán nem mentem el hazulról. Egyrészt látni sem akartam a németeket, akik nagy számban állomásoztak Budapesten, másrészt pedig azt az információt kaptam, hogy a németek engem legnagyobb magyar ellenségüknek tartanak, és elfogásomra terveket szőnek. Csak néhányszor, éjszakánként, titokban távoztam el, hogy Howie alezredessel, a lengyelekkel vagy jugoszlávokkal folytassak megbeszéléseket.

Titótól is érkeztek küldöttek, hogy megbeszéléseket folytassanak velem. Annak tudatában, hogy apám 1944. október 15-én délre időzítette a fegyverszünet bejelentését a Rádión, azon a reggelen elhagytam lakosztályomat, hogy egyik barátom irodájában találkozzam Tito küldötteivel. Az a benyomásom, hogy a Gestapo elfogta ezeket a küldötteket és arra kényszerítette őket, hogy elfogatásom eszközei legyenek. Három jól felfegyverzett testőr volt velem, de semmit sem tehettek az SS és a Gestapo által szervezett több száz fős túlerővel szemben.

Azonnal a mauthauseni koncentrációs táborba vittek, és a gázkamra és krematórium fölötti emeleten magánzárkába csuktak, ahol éhezve 6 hónapig vártam kivégzésemet. Azt hiszem, olyan politikailag értékes fogolynak tartottak, akinek a kivégzésével várni lehet a háború végéig. A 6 hónap elteltével a szovjet előretörés idején átszállítottak Dachauba, majd Innsbruckon keresztül Dél-Tirolba, együtt 150 különböző nemzetiségű politikai fogollyal, akik között volt Schuschnigg, Léon Blum, Niemöller lelkész és más fontos személyiségek. Itt szerencsésen megmenekültünk a főbelövéstől, és az 5. amerikai hadsereg szabadított fel minket.

Ezek az elmúlt nehéz évek fontosabb tényei, de még jó néhányat lehetne megemlíteni, amelyek mind alátámasztják azt, hogy a háborús évek alatt nem a Németországgal való együttműködés állt szándékomban, hanem az ellenük való harc. Ennek eredményeként, ellentétben azokkal, akik ezeket az éveket távoli országok biztonságában töltötték, családommal együtt én is valamennyi vagyonomat elvesztettem.

1946. április 24.

ifjú Horthy Miklós Weilheim, Pollingerstr. 25

Frank Roberts moszkvai angol ügyvivő levele a külügyminisztériumba W. G. Hayterhoz

Brit Nagykövetség, Moszkva 1946. június 20.

Kedves William!

1) Néhány hónappal ezelőtt szó volt közöttünk a Horthy tengernaggyal kapcsolatos szovjet álláspontról. Akkor azt az álláspontot foglaltuk el, hogy a hozzánk eljutott korlátozott számú információk szerint a szovjet hatóságok, úgy tűnik, nem tulajdonítanak különösebb fontosságot annak, hogy a kormányzó mint háborús bűnös ellen eljárás induljon.

2) Az egyik magyar követségi titkár ma meglátogatott, és megerősítette, hogy ez a szovjet álláspont. Azt mondta nekem, hogy a kérdést megvitatta Sztálin és a magyar miniszterelnök, az utóbbi mostani moszkvai látogatásai során. Sztálin úgy nyilatkozott, hogy noha Horthy gyengének mutatkozott államcsínye megszervezésében, amelynek eredménye az lett, hogy a németek fogságába esett, ő legalább megpróbálta kivinni Magyarországot a háborúból, és előzetes fegyverszünetet írt alá az oroszokkal. Ezért Sztálin nem hiszi, hogy Horthyt háborús bűnösnek kellene tartani vagy perbe kellene fogni. A magyar titkár, aki ezt az információt adta nekem, azonban hozzátette: úgy gondolja, az oroszok egyetértenek a magyar kormánnyal abban, hogy jobb lenne, ha Horthy nem térne vissza Magyarországra, mivel körülötte csoportosulhatnának a még létező reakciós elemek.

3) Magyar hírforrásom arról is beszámolt, hogy bizonyos eredményeket sikerült elérni a Szovjetunióban levő magyar hadifoglyok ügyében, akiknek számát ő 200 ezerre becsülte. Hosszú tárgyalások után egyfajta modus vivendi-t sikerült elérni az oroszokkal, amelynek értelmében ezek a foglyok fokozatosan, különböző


kategóriákba osztva kerülnek majd haza. Úgy tudom, hogy először a Németországba munkaszolgálatra kiszállított zsidók jönnek majd haza, utánuk következnek a rokkantak, majd a szovjet hadsereg által Magyarországról tévedésből elszállítottak és így tovább. Hírforrásom úgy gondolta, hogy utoljára a tisztek mennek, és hozzátette: még mindig fennáll a szállítóeszközök hiányának problémája. E levél egy példányát elküldöm Budapestre Carsénak.

Őszinte híve

Frank Roberts


1. Horthy Miklós levelei Zsitvay Tiborhoz, 19491951�ROMSICS Ignác

Horthy Miklós levelei Zsitvay Tiborhoz 1949–1951

Horthy Miklós 1919 és 1944 közötti szerepét a magyar politika alakításában történetírásunk az elmúlt években főbb vonalaiban feltárta. 1945 és 1948 közötti németországi hányattatásait pedig először 1953-ban megjelent emlékirataiból ismerjük. 1949 és 1957 közötti portugáliai életéről, életpályája befejező szakaszáról, ekkori gondolatairól és politikai felfogásáról azonban az alábbiakban közölt levelek az első hiteles tudósítások.

Ez a 11 levél része annak a mintegy félszáznak, amelyet 1949 és 1953 között Horthy Zsitvay Tiborhoz (1884–1969) intézett. Zsitvay a két világháború közötti magyar uralkodó elit tagja, 1929–32-ben igazságügy-miniszter. Irathagyatéka és emlékirata a közelmúltban került a Ráday Gyűjtemény állományába – Ausztriában élő családjának jóvoltából. A hagyatékra Benda Kálmán hívta fel figyelmünket, s ugyanő engedélyezte a Horthy-levelezés sajtó alá rendezését. Szívességéért ezúton is köszönetet mondunk.

A levelek külön, részletes kommentárt nemigen igényelnek; önmagukért beszélnek. A sorok közül egy mélyen konzervatív és antibolsevista ember portréja rajzolódik ki, aki a Nyugat Moszkva elleni „keresztes hadjáratában” reménykedik, aki a tömegdemokráciával szemben a származási és szellemi elit vezető szerepe mellett tesz hitet, s aki egyfajta antiszemitizmustól sem mentes. Mindezek 1919 és 1945 között is politikájának alapvonásai közé tartoztak. Érdekes azonban, hogy milyen határozottan áll ki egy közgazdasági szempontból is racionális, komoly földreform szükségessége mellett. Ez olyan momentum, amely már 1940–42-ben is megkülönböztette a nagybirtokos-arisztokrata elit számos tagjától, s amelyet történetírásunk mindeddig nem vett kellően figyelembe.

A levelezés egésze a Zrínyi Kiadó Sisak és cilinder című sorozatában fog megjelenni 1991-ben.

1.

Estoril, Villa Ramuntcho, Rua Henriques 12/VII [1949]

Kedves Tibor!

Ki sem tudom mondani, hogy megörültem tegnap érkezett kedves meleg soraidnak. Kérdezősködéseim dacára soha sem hallottam rólad, úgyhogy azt hittem, soha sem látlak többet. – Úgy értelmezem leveledet, hogy csak mostanában menekültél ki a pokolból. Hogy miképpen sikerült, most kinél vagy, mit csinálsz, nagyon érdekelne megtudni. – Mi 1944. okt. 18-ától 1945. máj. 1-ig egy bajorországi kastélyban voltunk Hitler foglyai, őrizve 100 SS katona, 12 Gestapo és 3 rendőrkutya által. Mikor az amerikai csapatok közeledtek, Hitler parancsot adott, úgy családomat, mint kíséretünket likvidálni. Az amerikaiak azonban oly meglepő gyorsan érkeztek, hogy az őrség – saját bőrét féltve – tovább állt, így életben maradtunk.

4 évig éltünk Bajorországban, sok honfitársunk közt kellemesen és nevetséges olcsón, azonban feleségem abszolút nem bírta a klímát, 4 tüdőgyulladása volt, így enyhébb tájakra kellett húzódnunk. Schweizba szerettünk volna mi is menni, de láttam, hogy a kormány fél nagyon az orosz inváziótól és engem mint antibolsevik czégért nem szívesen látna ott letelepedni. Így jutottunk Portugáliába. Itt nagyon kedvesen fogadtak. Szép ország, folytonos napsütés, pálma és virág mindenütt, meg előttünk az örök tenger, de persze nagyon vágyunk haza. – A világot ma tehetségtelen gyenge alakok vezetik, de annyi eszük mégis van, hogy látják, miszerint vége az emberiségnek, ha a Szovjet győzedelmeskedik. Azért agyon kell őket verni, mielőtt az atombombát ők is megfelelő mennyiségben gyártani tudják. – Erre várok és bízok benne, hogy nemsokára megindul a leszámolás, számunkra az egyetlen chance. – Hálás volnék, ha megírhatnád a mostani magyar Minisztereknek az előbbeni nevét és vallását, például Rákosi-Rott – zsidó. Legszívélyesebb üdvözlettel feleségem és menyemtől is, régi barátsággal

Horthy Miklós

2.

Estoril, Villa Ramuntcho 13/VIII [1949]


Kedves Zsitvay! Hálásan vettem hosszú érdekes kimerítő leveledet. Bizony Nektek is nehéz szomorú időket kellett átélnetek és most itt ülünk mindnyájan az idegenben és tétlenségre kárhoztatva várjuk, hogy forduljon a helyzet. Azonban azok, kik ma a világ sorsának irányítását végeznék, nem felelnek meg. Egy amerikai mondta egyszer Tr.1 elnökről: he is a very little man in a very big position.2 – És messze vannak! Minket sem nagyon izgat, ha Chinában vagy Malaya-ban fojtogatják egymást az emberek. Azért kell, hogy hamarosan meginduljon a leszámolás, különben vége az emberiségnek. – Ternaynak hálásan köszönöm Magyarország politikai lexikonját. – Kérlek add át úgy neki, mint Kern Aurélnak szívélyes üdvözletemet. Jól esik látni, hogy a mai magyar kormányban nincs egy magyar ember sem. – Mi itt csendben megvagyunk. Kis unokámban sok örömünk van. Februárban lépett be egy itteni kitűnő angol iskolába és a tanév végén első lett osztályában. Szépen fejlődik testben és lélekben; minden tekintetben atyjára hasonlít, kinek fájdalmas elvesztésében nem tudunk megnyugodni, annak daczára, hogy lassanként azt szokta az ember mondani, jobb azoknak, kik ezen rettenetes időket nem érték meg. És ha az ember töri az eszét, hogy mit kellett volna másképen csinálni, rájön, hogy nem kerülhettük volna semmiképpen el ezt az állapotot, sem mi, sem a nyugati szövetséges lengyelek. Stalin diktált, mert fenyegetőzhetett Teheránban és Jaltában, hogy kiugrik a szövetségből, ha nem teljesítik minden kívánságát.

Szívélyes üdvözlettel, régi barátságban

Horthy Miklós

3.

Estoril, 20/XI [1949]

Kedves Zsitvay! Elnézést kérek, hogy ily későn válaszolok hosszú, okos, érdekes leveledre; a mellékelt kitűnő beszéded és Kern Aurél „Pro Memoriá”-ját is megkaptam. – Egy öreg barátnénk meghívott, hogy egy kényelmes szép házába költözzünk át. Kiadásaink nem változnak ugyan, de másrészt kényelem, fűtés stb. szempontjából oly előnyöket nyújt, hogy propositióját hálásan elfogadtuk. Az átköltözés és sok minden más, úgy lekötötte időmet, hogy addig nem találtam meg a nyugalmat válaszolhatni. Mindjárt hozzá teszem, hogy új czímem: Estoril, Casal Sta. Margarida, Rua Infanto de Sagres, Portugal. – A mi a Nemzeti Bizottmányt illeti, kétségtelen nagy előnyöket jelent számunkra, hogy végre nekünk is van egy szervünk, melynek nehány tagja összeköttetést tart fenn a States department-tel és meghallgatásra talál. Hiszen az volt a katasztrófánk, hogy a két világháború tartalma alatt a Kis Entente nyugaton kopogtatott minden ajtón és bőven ellátta őket minden minket befeketítő hazugsággal, anélkül hogy feltárhattuk volna az igazságot. – Minthogy egy harmadik világháború esetére sorsunk a győztes hatalmak kezében van, és a vezető szerep Amerikát fogja illetni, nagyon fontos felvilágosításuk. Azért kell, hogy a Bizottmányt mindnyájan támogassuk, annak daczára, hogy összetétele kifogásolható. – Feladata a széthúzó magyar emigrátiót lehetőleg egy nevezőre hozni, a States department-et és az összes befolyásos nyugati államférfiakat – akikhez odaférkőzhetnek – helyesen áthangolni. Ne akarjanak kormányt játszani. Én idekinn nem ismerek pártokat, csak kommunista ellenes magyar embereket. – Ha otthon rendet csináltunk, döntsön aztán sorsa felett szabad választáson a szuverén magyar nemzet. – Beszéded egy pontjával nem értek egyet egészen, ahol a földreformról írsz. – Ezt meg kell csinálni, mert a birtokmegoszlás de facto elavult és egészségtelen volt. De nem fogadható el az, amit egy szovjet marsall parancsára Rákosi Mátyás produkált. Csonkamagyarország egyetlen pozitív bevétele gabona és állat exportunk volt. Most annyi búzát sem termelnek, ami az ország kenyérszükségletét fedezné. Értékes, az egész Európától keresett faj állatokat 7-8 holdas birtokon nem lehet nevelni. Földet a nép salakja kapott, megbízható kommunisták, agitátorok, a falurossza. Értékes, hozzáértő, konzervatív parasztjaink földjét elvették. – Azonkívül hogy jut a legértékesebb földbirtokos osztály hozzá, hogy máról holnapra földönfutó koldus legyen. Százezer holdas birtokoknak meg kell szűnni és ha nagy részét megváltjuk, gyárakat építhetnek, melyek sokkal többet hoznak, mint a szántóföld. Azonban kétezer, vagy mondjuk ezer holdas birtokokig, meg kell hagyni a földet tulajdonosainak, különben nem tud Csonkamagyarország megélni. – Legjobb hozzáértő agrariusaink 2000 holdat tartanak – mint maximumot – legmegfelelőbbnek. Az új kisgazdákat jól ki kell válogatni és kiképezni. Én a földreformot megkezdtem a vitézi telkekkel. Kaptak cca. 15 holdat, építettünk neki házat, istállót, kapott 2 lovat, egy tehenet. 3 évig nem fizetett semmit, aztán mindent meg kellett fizetnie. Azonban minthogy mindegy volt, hogy három vagy háromszáz év alatt fizeti-e vissza, oly kis terhet róttunk rá, hogy mind prosperált, nagy családot alapított és nevelt fel, és nem volt az az érzése, hogy ingyen kapott lopott földet. Persze ezt a kérdést nagyon át kell gondolni, azonban minthogy úgy is csak kolchoszokat fogunk találni és kétségbeesett kisgazdákat, nem hiszem, hogy nehéz lenne egy megfelelő megoldást találni. Ezen kérdésről azonban jobb most nem beszélnie mert kiváltaná a káros agitációt, – csak Neked akartam nézetemet kifejteni. A világ sok baja onnan ered, hogy rájöttek az intelligens csirkefogók: politikából jól meg lehet élni. Lewis (alighanem Lewynek hívták) képes az egyesült államokban egy-két nap alatt egy félmillió szénmunkást strikeba állítani és ebből úgy él, mint „az úristen Franciaországban.” Mióta kitalálták hogy két idiota véleménye fontosabb, mint egy geniális ember véleménye,


folyton választanak és minthogy az intelligens jól nevelt ember minden országban kisebbségben van, sok értéktelen ember megpróbál szerephez jutni. Azért választott Olaszországban 36 párt. A legügyesebb agitátorok sokszor szerephez is jutnak, de szerintem vezető szerepre csak akkor alkalmas igazán valaki, ha generátiókon át tisztességes becsületes embernek nevelték. Adja Isten, hogy hamarosan jöjjön az emberiség megváltása, talán a Balkán helyzet meghozza a start-ot.

Szívélyes üdvözlettel és régi barátsággal

Horthy Miklós

4.

Estoril, Casal Sta. Margarida, Rue Infante de Sagres 20/XII [1949]

Kedves Tibor! Köszönöm kedves leveledet. Igazad van, hogy ma sem szabad olyan véleményt hangoztatni amely – ha még oly helytálló is – hangos ellenvéleményt vált ki. Ma sok az egész világon az olyan ember, aki rájött, hogy a politizálásból jól meg lehet élni, csak olyan elveket kell minél hangosabban folyton ismételni, melyek sok voksot biztosítanak. Köszönöm a kedves verset is.

– Kellemes ünnepeket és egy igazán boldog új esztendőt – mely meghozza vágyaink és reményeink teljesülését – kívánva, szívélyes üdvözlettel és régi barátsággal

Horthy Miklós

NB. K. Imrét4 egy veszélyes csirkefogónak tartom, ki kommunista is volt. – Van-e most a „magyar kormányban” egy faj magyar ember?

5.

Estoril, Casal Sta. Margarida 12/111 950

Kedves Tibor! Nagyon köszönöm kedves meleg okos leveledet. Bizony van nekünk, itt kinn a hontalanságban panaszkodni valónk bőven. – A háborúk egészen mélyről felkerült alakokat juttatnak nagy szerephez. Analphabéták gyermekei között is akadnak néha, ritkán, különös koponyaformátio révén, genialis emberek, de ezek sem alkalmasak vezető szerepre, oda csak generátiókon át kitenyésztett jellemek valók. – Manapság felbuzdulva Mussolini, Hitler, Stalin stb. sikerein, minden utcaseprő megpróbál pártot alakítani. Gondolja – ki tudja, ha sikerül és feljutok, lophatok amennyit akarok; azért választott Olaszországban utoljára 36! párt, Görögországban sem sokkal kevesebb. E miatt van ma a világ vezetése mindenütt ily gyenge kezekben. Csak olyat mondanak és cselekszenek, ami a választók többségének tetszik, p.o. „soha többé háború”. „Az Atlantic-pact csak védekezésre van berendezve, ha Stalin támad.” Ha egyszer Stalin elkészül és támad, akkor győzni is fog. Micsoda erőt jelent már az is, hogy egy ember parancsol és sok száz millió feltétlenül engedelmeskedik. Nyugaton számtalan parlament sok ezer tagja beleszól mindenbe, sőt a kommunista része az ellenséget segíti, ahol tudja. Azért mégis bízom benne, hogy még ez évben megkezdődik a leszámolás, mert a nyugat expertjei tudják, hogy a Szovjet minden titok birtokában van és ha nem sietnek, alól maradnak. Azt hiszem, hogy nem Európában lesz a harctér. – Amint hallom, a „nemzeti bizottmány”-ban is bajok vannak. A helyett, hogy az amerikai közvéleményt és kormányt befolyásolnák, hazabeszélnek, marakodnak, nehányan, alkalmatlanok, otthoni vezető szerepüket szeretnék biztosítani. Így volt ez Szegeden is. – De ha megérem, csatlakoznak. Jusson a nemzet lélegzethez, világosítsa fel az elite-ünk mindenről, aztán határozzon. – Áldjon meg az Isten.

Régi barátsággal

Horthy Miklós

6.

[1950]

Kedves Tibor! Köszönöm érdekes tartalmas leveledet. A mellékelt köriratod egészen kitűnő. – Annak idején örültem az amerikai N.B.5 megalakulásának, feltételezvén, hogy minden igyekezettel a States Department és a közvéleményt fogják hazánk érdekében befolyásolni. A helyett többségben egy megbízhatatlan önző klikk került össze, kiknek már alkalmuk volt bemutatni, mennyire nem alkalmasak oly állások betöltésére, hol elsősorban erkölcsi megbízhatóság, aztán hozzáértés szükséges. Én velük semmi kapcsolatban nem voltam és nem vagyok.


Eckhardt Tiborral – ki Szegeden külügyi államtitkár volt – váltottam néhány levelet. Utóbbi is elítéli az egész társaságot. – Az én híreim szerint is egy érezhető jobbrafordulás van az U.S.A.-ban, adja Isten, hogy hamarosan meghozza az elkerülhetetlen leszámolást. – Nagyon örülök, hogy ilyen energikusan nekifeküdtél a helyzet tisztázásának. Szegény Töreky6 levelének nagyon megörültem. Ő egy ritka érték, persze hogy jó volna őtet bekapcsolni.

Szívélyes üdvözlettel, régi barátsággal

Horthy Miklós

7.

Kedves Zsitvay!

[1950]

Melegen köszönöm kedves megemlékezésedet születésnapom alkalmából. Oly szépen tudod magadat mindég kifejezni, hogy élvezet írásaidat olvasni. A történelem legkritikusabb és komplikáltabb periódusában, a világ vezetése oly kétségbeejtően gyenge kezekben van, hogy egy energikus elhatározás alig várható, miáltal győzelmi chance-aink is romlanak. A mi sorsunk össze van kötve az egész emberiség sorsával. Bízok azért a szerencsés finisch-ben, de sokkal gyorsabban el lehetett volna mindent intézni.

Reménylem jól vagytok és bírjátok szusszal.

Szívélyes üdvözlettel és régi barátsággal

Horthy Miklós

8.

[1950]

Kedves Tibor!

Köszönettel vettem és élvezettel olvastam hosszú tartalmas leveledet, melynek minden szavával egyetértek. Szép, ha valaki magát ilyen logikusan, meggyőzően tudja kifejezni. Én annál kevésbé értek hozzá, mert iskoláimat idegen nyelveken végeztem. – Nagy hiba, ha vezető államférfiak túl sokat rotyognak, kivált ha minden megnyilatkozásuk fő czélja szavazatokat szerezni. Hogy Teheránban, Jaltában, államokat, nemzeteket oda dobtak prédának, hogy Stalin ki ne ugorjon a szövetségből, vagy plane hogy Hitlerhez ne szegődjön a legkritikusabb pillanatban, tanácstalanságukban talán érthető, ha minden tekintetben elítélendő is. De felesleges folyton hangosan kinyilatkoztatni, hogy ők soha sem fognak támadni, ők csak védekeznek, Atombombákat nem használnak stb. – Meglepetésszerűen Moszkvánál kellene kezdeni, minél előbb! Úgy hallom, hogy a Sovjetben mint Chinában nagy Szovjet ellenes propaganda folyik, talán ez is használhatna, ha akad egy főparancsnok a ki kezébe venné a vezetést. – Félek, hogy tisztjeink közül sokat átcsábítanak „idegenlegióba” ágyútölteléknek. Katonáinkra otthon lesz szükség, ha Isten is úgy akarja!

Reménylem nagyobb gondok nélkül éltek. – Sajnos Ily menyem az utolsó időben rosszul volt és egy Lisaboni Sanatoriumba kellett nagy vérszegénység miatt szállítani. Öt vérátömlesztést kapott, de azóta szerencsére már a javulás útján van. Mi öregek, meg kis unokám jól vagyunk. Mint hogy októberben új lakásba költözünk, 2 hónapot szállodában töltünk nyugalomban. – Ingriw czikke a Vaterlandban elsőrangú, nagyon köszönöm. Szívélyes üdvözlettel, régi barátsággal

Horthy M.

9.

Estoril, Rua Mello e Sousa 21. Portugal

16/X [1950]

Kedves Tibor!

A tisztek közt az előléptetések érvényessége vagy érvénytelensége miatt egy bizonyos idegesség van és kértek,


„dass ich ein Machtwort spreche.”7 – Mint hogy szükségét érzem, hogy legalább e vonalon ne legyen veszekedés és különböző vélemény, megszültem a mellékelt nyilatkozatot.8 Ez valószínűleg megtalálja az utat a nyilvánosságba is, azért kérlek nézd át, hogy nincs-e jogilag szükség ezt vagy azt másképen kifejezni vagy kihagyni, aztán légy oly jó – lehetőleg postafordultával – visszaküldeni, mert nagyon várják. – Amint hallom odaát E. Tib.-nak9 nehéz a helyzete, a többség proletárdiktatúra alapon áll. Szeretném megérni az otthoni rendcsinálás idejét, különben egy soha sem látott harc indulna meg a hatalomért, mert végre a Dobi cigány10 is szívesebben Miniszterelnök, mint vályogvető Hejőbábán; – Mi most egy kedves Villába költöztünk és nagyon jól érezzük magunkat. A kis Istvánt az angol iskolában már latinra fogták, azért még mindég vezet. Te hogy vagy? már régen nem írtál. Reménylem nincs semmi baj. Jó idegek kellenek hozzá, hogy ne izguljon az ember e világpolitikai marhaságok és szégyenletes gyengeségek felett.


Horthy Miklós

10.

[1951]

Kedves Tibor! Köszönöm a jókívánságokat az újévre, melyeket ismételten szívből viszonzok. Utolsó levelem néhány nap előtt, meg régi czímeddel indítottam útnak. – Nagyon rossznéven veszem, hogy beteg lettél; most más dolgunk sem volna, mint hogy konzerváljuk magunkat a jövőre! Nem írod, hogy mi bajod van. Reménylem csak egy gyorsan múló indispositio. – De elég baj az, ha manapság, a sok nehézség és gond mellett, még rosszul is érzi magát az ember. – Mi a karácsonyfa mellett gyönyörködtünk unokám örömében, ki a félévi vizsgálatok eredményeképpen a sok angol gyerek közt ismét első lett osztályában. Egymásnak – mi öregek – persze nem adtunk semmit, mert nincs miből, de kedélyesen töltöttük a szentestét, gondolva a régi boldog időkre és remélve a radikális változást a közel jövőben. – Írjál – ha nem fáraszt – mihamarébb bővebben. Nem szeretlek a kórházban tudni.


Horthy Miklós

11.

Kedves Zsitvay!

[1951]

Megkaptam soraidat, melyek megnyugtattak annyiban, hogy legalább jó kezekben tudlak. Azóta talán már a második operation is szerencsésen átestél. Reménylem hogy más bajod többé nem lesz, van úgy is elég, legalább az egészség legyen rendben. – Oly kedvesen írtad le szomorú magányos karácsony estédet. – Hiszen az a legborzasztóbb, hogy reszketnünk kell az otthonmaradt kedveseinkért. – Adja Isten, hogy ne sokáig. Amerika szerencsére kijelentette, hogy Jugoszlávia megtámadását úgy kezelné, mint a Koreai esetet.11 Sok magyarunk életébe került volna. – Én is örülök Eckhardték vállalkozásának. Ezzel a Nemzeti Bizottmány reménylem liquidálva van.12


Horthy Miklós

Jegyzetek

1. Tr. = Harry S. Truman (1884–1972), 1945 és 1952 között az Egyesült Államok elnöke.

2. Nagyon kis ember nagyon nagy beosztásban.

3. Magyar Nemzeti Bizottmány, amely közel két éves előkészítő munka után 1949. július 21-én alakult meg New Yorkban emigráns magyar politikusokból. Feladatának a magyar nép kommunista uralom alóli felszabadításának elősegítését tekintette. Elnöke Varga Béla kisgazdapárti politikus, a nemzetgyűlés 1946 és 1947 közötti elnöke volt.


4. Valószínűleg Kovács Imre parasztpárti politikus, aki 1947-ben kényszerült elhagyni Magyarországot.

5. (Magyar) Nemzeti Bizottmány.

6. Töreky Géza (1873–1961) felsőházi tag, a Kúria 1937 és 1944 közötti elnöke.

7. Hogy hatalmi szóval avatkozzak közbe.

8. A nyilatkozatban Horthy elismerte az 1944 őszére tervezett, de már a Szálasi-uralom alatt végrehajtott előléptetéseket. A rangsoron kívül, politikai okokból történt előléptetéseket azonban érvénytelennek nyilvánította.

9. Eckhardt Tibor (1888–1972) kisgazdapárti politikus, 1932–40-ben a párt elnöke. A kormány megbízásából 1940-ben az USA-ba ment, hogy ott kapcsolatokat építsen ki. 1945 után a magyar emigráció egyik vezéralakja.

10. Dobi István (1898–1968) kisgazdapárti politikus, 1947-től a párt elnöke, 1949–52-ben miniszterelnök.

11. Az utalás háttere az 1945–50-re végletesen megromlott szovjet–jugoszláv viszony. A Nyugat szovjet támadástól tartott, s erre az esetre – mint Koreában 1950. június 26-től – fegyveres visszavágást helyezett kilátásba.

12. Az utalás a Bizottmány konzervatívabb (1945-ös) és demokratikus (1947-es) szárnya közötti ellentétekre, illetve állandó hatalmi villogásaikra vonatkozik.

2. Képek


1. VAJNAI LajosVAJNAI Lajos

Horthy Lisszabonban

1955-ben Lisszabonban a Parceria A. M. Pereira kiadó megjelentette Julio Sauerwein Száműzött királyok Estorilban című könyvét. Alcíme a következő: Kik ők, hogyan élnek és hogyan gondolkoznak, mit várnak?

A könyv írója a prológusban – miután megemlékezik Portugália természeti szépségéről, és arról, hogy ez a szép környezetű ország alkalmas a száműzöttek befogadására, hiszen a rendszer és a lakosság vendégszerető – áttekintést ad az 1950-es évek elején és közepén a Lisszabontól 30-35 km-re lévő, ma igen fejlett villa- és üdülőnegyedben élő és a II. világháború alatt, vagy után száműzötté vált uralkodócsaládok életéről, mindennapjairól. A közel 400 oldalas könyv különböző fejezetekben ismerteti a francia, olasz, spanyol uralkodóházak bukásának történetét, az Estorilba menekült, és ott szép villákban, lakásokban élő volt királyi családok, valamint utódaik életét, gondolatait, kívánságait.

Az előszó közepe táján, a könyv 18. oldalán néhány oldalas összefoglalót olvashatunk Horthy, Magyarország volt kormányzójának életéről. Itt a szerző közli Horthy nyilatkozatát Portugáliába való utazásának történetéről és itt-tartózkodásáról. Az ide vonatkozó rész fordítása a következő:

„E száműzöttek doyenje, Horthy admirális, saját magától, önként mondja el néhány szóban véleményét a portugál vendégszeretetről. Nem készült az esetről semmiféle különösebb tanulmány ebben a könyvben, úgy gondolom, hogy a több mint 80 éves admirális, különösen nagy energiája ellenére, már nem tekinthető trónkövetelőnek. Miután Magyarországon kormányzó volt, s ezt a kormányzást igen nagy bölcsességgel végezte több mint negyed évszázadon keresztül, most Portugáliában piheni ki azoknak a megpróbáltatásoknak a fáradalmait, amelyeken keresztülment. Akkor hagyta el országát, amikor e népet, amely számában ugyan kicsi, de akaratában nagy, az orosz hadsereg ólomtömegének súlya elárasztotta. Estorilban egy kis villában é1 feleségével, unokájával és menyével együtt. Ez utóbbi az admirális azon fiának özvegye, aki a II. világháború alatt repülőpilótaként teljesített szolgálatot. Horthy Ilona hercegnő (sic!) a család angyala, saját maga hozta létre azt a mintaszerű környezetet, amely telve van szeretettel és barátsággal. A kormányzó a maga bölcsességével, azzal a szerény filozófiával, amelyet tevékeny élete során összegyűjtött, az összes dolgokat, ügyeket a maga emelkedett szellemében és jóságában ítéli meg.”

„1948-ban jöttem Portugáliába – mondotta nekem – feleségem egészsége már nem bírta elviselni a bajor fennsík zord klímáját, és fiam, aki a Bernben lévő portugál követet ismerte, látogatást tett a követnél, hogy elérje azt, hogy ide utazhassunk. Igen rövid idő alatt mindenféle feltétel nélkül megérkezett hozzánk a jóváhagyás és a felhatalmazás a diplomáciai privilégiumok védelme alatt álló lakás ígéretével. Az Egyesült Államok Münchenben lévő főkonzula, akivel baráti kapcsolatot tartottam, egy »Temporary travel document« okmányt állított ki részünkre december 18-án, amikor végre elindulhattunk Weilheimből, ahol lakásunk volt mindattól az időtől kezdve, amióta Magyarországról eljöttünk, 2 éven keresztül.

Ez a csodálatos Estoril elkápráztatott bennünket a virágaival, amikor megérkeztünk. Visszaemlékeztem arra a benyomásomra, amelyet először 1896-ban tett rám ez az ország, amikor azzal a hadihajóval, amelyen szolgálatot teljesítettem, először jöttem ide. Egy nagy viharból keveredtünk ki, amely a biscayai öbölben lepett meg bennünket, ez a vihar a legrosszabb volt, amit csak a tengerésztiszti szolgálatom idején észleltem. Hatalmas hullámok árasztották el a hajóhidat. Napokon keresztül még főzésre sem tudtunk gondolni és csak a legnagyobb nehézséggel tudtuk biztosítani a hajó irányát. Nagy öröm volt a Lisszabonba való érkezés. E város szépsége igen mély benyomást gyakorolt rám, a fiatal tisztre. Visszaemlékezem, amikor Sintrába lovagoltam, és alkalmam volt végigmenni ezen a mai gyönyörű »Riviérán«, amely annak idején még csak a halászfalvak helye volt. Visszaemlékezem arra a szép színházi előadásra, amely a São Carlos színházban volt. A király és a családja diszkréten jött be és foglalta el a királyi páholyt. Nem sokkal azután megérkezett egy bizonyos torreádor, akinek nagy híre volt, és akit a teremben jelenlévő közönség igen nagy ovációval fogadott. Most, amikor 58 évvel később visszatértem és láthattam Portugáliát, Lisszabon környéke számomra szinte felismerhetetlen volt. Csodálatos utak, gyorsvasút, gyönyörű villák, amelyeket szép kertek vesznek körül; az egész világon talán a legszebb helyként emlegethető Estoril.”

„De mindenekfölött, ami számomra, mint korábbi államfő számára legérdekesebb volt, olyan hatalmat találtam itt, amelyet mindig növekvő csodálattal kellett szemlélnem, és amelyet dr. Oliveira Salazarnak, ennek a széles körű és világosan látó államvezetőnek az atyai és biztos vezetése alatt álló ország tökéletes adminisztrációja


nyújt. A hatalom helyesen van az ő kezébe adva. A rend tökéletes mindenütt és napról napra élénkül a fővárosban a prosperitás, ennek az általam eddig ismert országok közül legbékésebb, tengerentúli területekkel rendelkező ország fővárosának a prosperitása. Portugália – miután a rendetlenség és a rendezetlenség sötét periódusán átküzdötte magát – megérdemelte ennek a kiváló személyiségnek az eljövetelét, akinek munkáján, elfogulatlanságán és elhatározásain keresztül láthatjuk hatalmas intelligenciáját, amely a mostani világ vezetői között ritka tulajdonság: akinek a jelenléte az egész nép előrehaladásának, munkájának a folyamatosságát biztosítja. Salazar ezenfelül olyan nagy szellemi akarattal és jósággal rendelkezik, amelyet mindazok elismernek, akik, mint én, már gyakorolták a hatalmat. Kormányának szigorú alkotmányos jellege ellenére diktátornak nevezik néhányan. Nem ő az egyedüli, akikre jogtalanul használták ezt a címet. De ha minden diktatúra ilyen lenne, akkor a jelenleg ismert kormányformák közül a valóságban ez a legjobb. Ezen a jól irányított földön, ebben a csodálatos környezetben és ennek a barátságos és bátor népnek a körében élni – úgy ítélem meg – privilégium számomra, súlyos küzdelmekkel teli, hosszú életem után még édes békében.”

„Magyarország régi kormányzójának villájától néhány száz méterre él a spanyol királyi család feje…”

A Horthy Miklósról szóló összefoglaló ezzel ér véget a könyvben. A könyv írója a bevezetőben elmondott véleménye értelmében nem is ír részletesebben a Horthy-család életéről, a volt öreg kormányzó gondolatairól. A könyv maga egyébként részletesen foglalkozik a volt európai uralkodóházak Estorilban élő trónörököseinek, családjának történetével, mindennapi életével és visszatérésükre vonatkozó gondolataikkal.

2. Képek


1. Amit tanítottak róla. Horthy a tankönyvekbenHORVÁTH Zsolt

Amit tanítottak róla

Horthy a tankönyvekben

Gimnázium, 1945.: „A területi gyarapodás ára volt, hogy Magyarországnak a német fegyverkezés és háborús gazdálkodás szolgálatába kellett állnia. Végül is be kellett lépni a háborúba a Szovjetunió ellen. Az uralkodó osztály németellenes része nem volt elég erős, hogy eltérítse Horthy Miklóst ettől a végzetes lépéstől. Magyarország a németbarátok túlsúlya miatt háborúba lépett.”

Általános iskola, 1949.: „A kormányzóválasztás […] a tiszti különítmények, Horthy fegyveres alakulatainak a segítségével történt. Így került a kormányzói székbe Horthy Miklós, akinek nevéhez és személyéhez fűződik a magyar történelem egyik leggyászosabb és legszégyenteljesebb korszaka.”

„Horthyék békét ígértek a magyar népnek, földet a parasztoknak, munkát a városi és falusi dolgozóknak, megélhetést a kisembereknek, állást az értelmiségnek és nyugalmat az egész országnak. De mi lett az ígéretekből?

1920 januárjában nyújtották át az első világháború győztes imperialista hatalmai a békefeltételeket. A feltételek rendkívül súlyosak voltak. Még súlyosabbak, mint azok a követelések, melyeket a Tanácsköztársaság annak idején visszautasított. Ennek ellenére Horthyék a békefeltételeket elfogadták és 1920. június 4-én alá is írták. […] Horthyéknak nem fájt az ország sorsa, ők csak egyet akartak: visszaszerezni és biztosítani kiváltságaikat – még hazaárulás útján is.”

„Nem tudott eredményt felmutatni az ellenforradalom a földkérdés terén sem: Horthyék addig, amíg féltek a parasztságtól, vagy a parasztságra szükségük volt, mindent megígértek, még a földosztást is. Az ellenforradalom győzelme után azonban más hangon kezdtek beszélni. Már nem féltek a parasztoktól, hiszen a parasztság legerősebb szövetségesét, a munkásságot leverték, és a parasztság maga sem volt egységes.”

„Alig telt el két év, és máris kiderült, hogy az ellenforradalmi rendszer csődbe vitte Magyarországot. Az ellenforradalmi rendszer így már 1921-ben válságba került, és az a veszély fenyegette, hogy elsöpri helyéről a magyar nép élni akarása. Horthyék kétségbeesetten keresték a kivezető utat. Olyan segítség után néztek, amely megmentheti őket a bukástól. A segítséget meg is találták, de a magyar nép számára nem sok jó származott belőle. Idegen – amerikai, holland, de főleg angol – nagytőkések segítségével Horthyéknak sikerült uralmukat megtartaniuk. A külföldi bankárok azért siettek a kormány segítségére, mert attól féltek, hogy Horthyék bukása után ismét forradalomra kerülhet sor Magyarországon.”

„A fasiszta Németországban a magyar ellenforradalmi rendszer megtalálta új gazdáját. Horthyék nem voltak kényesek gazdáik megválasztásában. Mindig a mindenkori nemzetközi reakció szolgálatában álltak. […] A fasizmus németországi győzelme a Horthy-rendszert újból megszilárdította.”

„A magyar ellenforradalmi rendszernek kapóra jött a fasiszta Németországnak háborúra való készülődése. Ugyanúgy, mint a német fasisztáknak, a magyar ellenforradalom urainak sem maradt más kivezető útjuk, mint a háború. És a háború annál inkább kellett nekik, minél inkább fenyegetett újból a válság. A válság jelei pedig már mutatkoztak 1937–38-ban.[ …] A Horthy-rendszer újból megrendült, és az országban már nem volt sok hitele. Elveszett tekintélyét »nagy tettel« kellett tehát helyreállítani. Így kezdődött meg 1938-ban az ún. »országgyarapítás«, amikor is Magyarország Hitler-Németország révén visszakapta a trianoni békében elvesztett területeinek egy részét.”

„1944 márciusában Horthyt Hitlerhez rendelték. A magyar vezető államférfiak és Horthy maga is tisztában voltak a meghívás jellegével. A kormány tudta, hogy a németek előkészületeket tettek Magyarország megszállására. A kormány ennek ellenére semmiféle intézkedést nem tett a német támadás megakadályozására és a katonaságot továbbra is a keleti határ felé irányította.”

„Horthyék nem akarták a békét teljes szívvel és nem is tettek a háborúból való kilépésre megfelelő intézkedéseket. Az lett az eredmény, hogy a fasiszta Németország utolsó tartalékai, a nyilasok kerítették kezükbe a hatalmat, és ezzel az ország végzete beteljesedett.”


Középiskola, 1950.: „Kikből álltak Horthy ellenforradalmi bandái? A régi monarchia alatt szolgált aktív tisztekből, a társadalom lezüllött, aljas söpredékéből. Sokan a kilátásba helyezett kedvezmények és nagy zsold reményében, pusztán kenyérkereset céljából toboroztatták be magukat. Ezeknek a csapatoknak volt vezetője Horthy Miklós. Ki volt, honnan jött? Horthy 37 éven keresztül az osztrák tiszt életét élte a monarchia tengerészeténél. Esztendőkön keresztül Ferencz[!] József szárnysegéde volt. A dolgozó magyar néptől, annak problémáitól teljesen idegen környezetben élte le életét. 1919-ben, mikor megjelent Szegeden, az ellenforradalmi kormány tagjainak feltűnt, hogy csak törve beszél magyarul. Amikor a Szegedet megszállva tartó francia ellenforradalmi csapatok parancsnoka Horthy múltja iránt érdeklődött, hívei minden fejtörés ellenére egyetlen esetet sem tudtak felhozni életéből, mely valamely magyar üggyel kapcsolatos lett volna. Horthyban az angol, amerikai és francia imperialisták megbíztak, hiszen népellenességéről, kommunista-ellenességéről szegedi működése során is meggyőződhettek. Horthy, aki az imperialisták védelme alatt és hozzájárulásukkal szervezte az ellenforradalmi magyar csapatokat, teljes mértékben együttműködött a balkáni antant haderővel. Horthy csapatai közös főparancsnokság alatt álltak az antant balkáni hadsereggel. A Tanácsköztársaság elleni támadási terv kidolgozásánál Horthy tevékenyen részt vett, sőt kiszolgáltatta a honvédő háborút folytató Vörös Hadsereg megszerzett haditerveit az antant főparancsnokságának, vagyis ami ezzel ebben az időben egyenlő volt, az ellenforradalmi román parancsnokságnak. Az antant támadással teljes összhangban indultak meg Horthy csapatai is júniusban.”

„Több ezer ember legyilkolása, bebörtönzése a dunántúli Horthy-bevonulás emléke. Miután a román csapatok kivonultak Budapestről november 14-én, Horthy és csapatai november 16-án bevonultak Budapestre. A Duna partján »tetemre hívja a bűnös fővárost« és tudtára adja azt, aminek híre már régen eljutott, hogy martalócai »büntetni is tudnak«.”

„Horthy és köre, mint 25 éven keresztül általában, a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett a dolgozó nép iránt, nem mert az ellenállási mozgalom szerveire, melynek motorja az illegális Kommunista Párt volt, az antifasiszta néptömegekre közvetlenül, minden fenntartás nélkül támaszkodni.”

„Horthy és hívei maguk nevelték, táplálták éveken keresztül a nyilas söpredéket. Ha voltak is köztük bizonyos ellentétek, ennél jóval több volt az érdekazonosság. Horthyék a magyar reakció végső tartalékának tekintették Szálasi bandáját a dolgozó nép, a kommunizmus elleni harcukban.”

Általános iskola, 1960.: „A békeszerződést a magyar uralkodó osztály kormánya 1920-ban aláírta Trianonban, mert mindenáron biztosítani akarta saját uralmát. Horthyék árulták el és támadták hátba a Vörös Hadsereget, amely védte az ország határait. Ők hívták be az intervenciós csapatokat a Tanácsköztársaság honvédő harca ellen. Trianonért mégis a szomszéd népeket okolták, és huszonöt éven keresztül uszítottak ellenünk.”

„A kormány 1939-ben csatlakozott a kommunistaellenes paktumhoz s a háborút előkészítő háromhatalmi egyezményhez. Ezzel Horthyék kötelezték magukat arra, hogy részt vesznek a Szovjetunió elleni háborúban. Az uralkodó osztály a területi növekedésért, saját uralmának megtartásáért maradék függetlenségünket, népünk életét tette kockára.”

„Amikor 1944 október elején a szovjet hadsereg átlépte a magyar határt, Horthyék fegyverszünetet kértek a szovjet kormánytól. Azonban 1944. október 15-én Horthy hiába jelentette be a rádión keresztül a fegyverszünetet, előkészítés hiányában nem állott rendelkezésére fegyveres erő, hogy a fegyverszünetet keresztülvihesse. A németek meghiúsították a fegyverszünetet, Horthy pedig még aznap átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek, a fasiszta nyilaskeresztes párt vezetőjének. Szálasit és fasiszta bandáit tehát Horthy szabadította rá a magyar népre.”

Gimnázium, 1962.: „Horthy Miklós, előbb Ferenc József szárnysegédje, majd a monarchia admirálisa, az 1918. évi cattarói matrózfelkelés egyik vérbefojtója, még a tanácsköztársaság [!] idején kezdte meg ellenforradalmi különítményei szervezését. A garázda tisztekből álló ún. Nemzeti Hadsereg, melybe csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült – zömmel módos gazdák fiaiból – néhány ezer főnyi legénységet szervezni, borzalmas terrort valósított meg a Dunántúlon.”

„Horthy, a régi hitszegő beleegyezett, hogy néhány hónappal az örök barátsági szerződés megkötése után, orvul hátba támadja Jugoszláviát.”

„Horthyék a Szovjetunió győzelmei idején megkísérelték, hogy felvegyék a kapcsolatot a nyugatiakkal, sőt a szovjet csapatok közeledésére még fegyverszünetre is gondoltak. Jobban féltek azonban a magyar néptől, a munkásoktól és parasztoktól, mint hogy felfegyverezték volna őket a németek ellen. Horthy így Szálasi szálláscsinálójává vált.”


Általános iskola, 1966.: „[…] Szegeden Horthy Miklós ellentengernagy – a franciák segítségével – az egykori Monarchia tisztjeiből, kulákokból, börtönökből szabadult ellenforradalmárokból ún. »nemzeti hadsereget« szervezett, amelynek a valóságos nemzeti érdekekhez semmi köze nem volt. […] 3-4 hónap alatt több mint ötezer ember esett áldozatul a fehérterrornak, s körülbelül 70 ezren kerültek büntetőtáborokba és börtönökbe. Ilyen előzmények után ült össze az ellenforradalmárok nemzetgyűlése 1920. március 1-jén, hogy Horthyt kormányzóvá válassza. Az országházat törvénysértő módon katonai kordon vette körül. Az Országház folyosóin is tisztek sétáltak. A nemzetgyűlés ezek után Horthyt »egyhangúlag« Magyarország kormányzójává választotta.”

„Az egymást követő kormányok ezután még szorosabb németbarát külpolitikát folytattak. Ennek jutalmaként – a nyugati imperialisták jóváhagyásával – Hitlerék az első bécsi döntés értelmében engedélyezték Horthyéknak, hogy 1938 őszén elfoglalhassák Szlovákia déli területeit. (Horthy így a magyar nép előtt országgyarapító szerepben tetszeleghetett.)”

„A frontokon elszenvedett súlyos vereségek nyilvánvalóvá tették, hogy a németek elvesztik a háborút. Ezért Horthy kísérletet tett arra, hogy az uralkodó rendszert átmentse a háború utáni időkre. 1944. október 15-én a rádión keresztül bejelentette, hogy fegyverszünetet kért a szovjet hadvezetőségtől. Mivel azonban sem a dolgozó tömegeket, sem a hadsereget nem mozgósította a németek elleni szembefordulásra, próbálkozása eleve kudarcra volt ítélve. A németek arra kényszerítették Horthyt, hogy adja át a hatalmat a nyilasok vezetőjének, Szálasinak és a nyilaskeresztes pártnak.”

Gimnázium, 1970.: „[…] Horthy Miklós […] szűk látókörű és a dolgozó osztályokkal szemben a radikális módszereket egyedüli eszköznek tekintő dzsentri származású katonatiszt volt. Magyarul törve beszélt, mert fiatal korától kezdve részben a császári haditengerészetnél, részben az udvarban Ferenc József szárnysegédeként szolgált. Nevét hírhedtté tette a hadiflotta legénységével szemben tanúsított kíméletlen magatartásával. Nem véletlen tehát, hogy ezt a munkásokkal és az agrárproletárokkal szemben irgalmatlan nyers tisztet emelte a fegyveres hatalom az ellenforradalom vezérévé.”

Gimnázium, 1977.: „Hitler […] elhatározta Magyarország megszállását és a kormány »megbízható«, németbarát kezekbe juttatását. Horthyt Németországba hívta, és közölte vele döntését: 1944. március 19-én, kb. 10 hadosztállyal, megszállja Magyarországot. Horthy némi vita után beleegyezett a megszállásba és helyén maradt. Ezzel a magatartásával biztosította a magyar állami intézmények zökkenőmentes működését a hitleristák érdekében.”

„.1944 nyarán folytatódott a szövetségesek előretörése és a tengely széthullása. Románia, Finnország és Bulgária szembefordulása Hitlerrel megérlelte Horthyban is a »kiugrás« gondolatát. Leállíttatta a budapesti zsidóság deportálását. Lemondatta Sztójayt […], és bizalmas hívét, Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké. Az új kormány célja az ellenforradalmi rendszer átmentése volt a háború utáni időkre. […] Horthy azonban nem tett komoly előkészületeket. […] Titokban tárgyalásokat folytatott ugyan a Magyar Front képviselőivel […], de nem mert a Magyar Front mögött felsorakozó – ekkor már szervezett – bázisra támaszkodni, mert félt a munkásság kezébe fegyvert adni. Ezért nem adott határozott parancsot a »kiugrás« végrehajtására. Sőt, cserbenhagyta azokat a híveit is, akik a megbeszélések értelmében készek voltak a cselekvésre. Így lehetővé vált, hogy Hitler utolsó magyarországi tartalékai, Szálasi nyilasai jussanak hatalomra.”

Gimnázium, 1982.: „Horthy Miklós ezerholdas középnemesi családból származott. Pályafutását a Monarchia haditengerészeténél kezdte. Ferenc József szárnysegédje, majd az első világháborúban altengernagy és a hadiflotta utolsó parancsnoka volt. Ő fojtotta vérbe a cattarói matrózfelkelést 1918. februárban, 1919-ben a szegedi kormány hadügyminisztere és a nemzeti hadsereg főparancsnoka lett. A magyar politikai életbe történt bekapcsolódásakor újra kellett tanulnia magyarul, mert a hosszú K.u.K. […] szolgálat alatt anyanyelvét szinte elfelejtette. Horthy ugyan kezdetben a szélsőjobboldali középrétegek képviselője volt, de hamarosan ki tudta fejezni a nagybirtok és a nagytőke érdekeit is. A hatalmi eliten belül a mérleg nyelvének szerepét töltötte be az egész korszakon keresztül, s hazai tekintélye mellett élvezte az angol politikai körök szimpátiáját.”

„Horthy […] csak szeptember végén látta be, hogy […] nem az angolszászokkal, hanem a Szovjetunióval kell tárgyalnia. Elzárkózott a baloldallal való együttműködés gondolatától. […] Az országot váratlanul érte Horthy október 15-én a rádióban beolvasott fegyverszünetet kérő proklamációja. A kormányzó […] nem a németeket, hanem saját lehetséges szövetségeseit lepte meg e kellően elő nem készített lépésével. […] Október 16-án Horthy kemény német nyomásra visszavonta a proklamációt, s utólag kinevezte miniszterelnöknek a németek által már hatalomra segített Szálasi Ferencet. Ő maga lemondott, s erős német őrizet alatt elhagyta az országot. A Horthy-rendszer összeomlott.”


Általános iskola, 1984.: „Horthy Miklós 1909–1914 között Ferenc József szárnysegédje volt. A háború idején hajóparancsnok. Igazi karrierje 1918-ban kezdődött, amikor a haditengerészet főparancsnokává nevezték ki. A Szegeden gyülekező ellenforradalmár tisztek élére gróf Károlyi Gyula és Gömbös Gyula százados hívták meg, akkor a politikában még járatlan Horthy Miklóst. Horthy szemléletében ötvöződött a »prolik« iránt érzett gyűlölet az antiszemitizmussal és a sovinizmussal. Elutasított minden demokratikus gondolatot, ellenzett minden reformot.”

„1920 januárjában a terror légkörében bonyolították le a parlamenti választásokat. A nemzetgyűlés március 1-jén a »nemzeti hadsereg« által megszállt Országház épületében Horthy Miklóst kormányzói címmel ideiglenes államfővé választotta.”

„1920-tól minden közhivatal címében és vezetőinek rangjában megjelent a »magyar királyi« jelző, hangsúlyozva, hogy az ország államformája változatlanul a királyság. Horthy Miklós kormányzó volt a »legfelsőbb hadúr«, egyre nagyobb hatalma volt a hadseregben, a bel- és külpolitikában egyaránt. Egyetlen törvényjavaslat sem kerülhetett előzetes hozzájárulása nélkül tárgyalásra a parlamentben, feloszlathatta az országgyűlést, de őt nem lehetett felelősségre vonni.”

„A fasizmus előretörése Németországban, Ausztriában és Európa-szerte a magyar kormányok politikájára sem volt hatástalan. A szélsőjobboldali nyílt és titkos szervezkedések felerősödtek. A kormányzó jogkörének kiszélesítésével […] a magyar országgyűlés elvesztette azt a jogát, hogy Horthyt felelősségre vonja. A törvény utódajánlási jogot is biztosított a kormányzónak. A magyar politika egyre inkább német szolgálatba állítása a fasizálódás felé tolta az országot. 1938-ban a német csapatok Ausztriába való bevonulásakor a magyar kormány elsőként fejezte ki szerencsekívánatait Németországnak.”

„Az első bécsi döntés megerősítette a horthysta magyar rendszert. A revízió korábbi céljait, a történelmi Magyarország helyreállítását a diadalmámoros ünnepségeket rendező kormány nem vette le a napirendről.”

„ 1944 márciusában Hitler Németországba hívta tanácskozásra Horthy Miklós kormányzót, s március 18-án közölte vele, hogy a következő napon a német csapatok megszállják Magyarországot. A magyar államfő – vonakodás után – tudomásul vette Hitler közlését. Ily módon a német haderő minden ellenállás nélkül vonult be az országba.”

„Horthy Miklós nem tett a fegyverszünet megvalósítására hatékony előkészületeket. Csak bizalmasait, legszűkebb környezetét avatta be terveibe […]. Október 15-én a Rádióban felolvasták a kormányzó kiáltványát, amely bejelentette a fegyverszünetet. […] Az események irányítása a kora délutáni órákban kicsúszott Horthy és hívei kezéből. A hadseregen belül a vezetést a vezérkar németbarát tisztjei vették át. A németek megszállták a főváros kulcsfontosságú pontjait. A Nyilaskeresztes Párt mozgósította fegyveres osztagait. Horthy október 16-án lemondott kormányzói tisztéről, és kinevezte miniszterelnökké a Nyilaskeresztes Párt vezetőjét, Szálasi Ferencet.”


1. A Köztársaság kikiáltása, 1918. november 16.JELENIDŐBEN

HAJDÚ Tibor

A köztársaság kikiáltása

1918. november 16.

Egy évvel ezelőtt, 1989. október 18-án foglalkozott a Minisztertanács az új államforma kikiáltásának kérdésével, és született javaslat arra, hogy a köztársaság napja október 23. legyen. Ma már történelem, s majd az utókor történészei fogják vizsgálni, mennyiben volt ez része a következetes reformpolitikának az 1989. őszi politikai erjedésben. Azt is, hogy az államformaváltásban mennyire nyilvánul meg: Magyarország hol helyezkedett el 1989 őszén a sztálini szovjet rendszer lebontásában. (Még a csehszlovák, a román forradalom előtt, az MSZMP kongresszusát közvetlenül követő napokban.) Az alábbiakban két írás világítja meg a már valóban történelmi távlatba került első két köztársaság-kikiáltást. (A szerk.)

A magyar köztársaságot 1918. november 16-án kiáltotta ki az akkori budapesti Országház teret ellepő, kétszázezresre becsült tömeg, illetve a parlament kupolacsarnokában ülésező, a vidéki nemzeti tanácsok küldötteit is magában foglaló nagy Nemzeti Tanács. Még nevezetesebbé teszi e napot, hogy az őszirózsás forradalommal elnyert függetlenség ugyanekkor öltött törvényes formát. Az ideiglenes alkotmány szerepét betöltő Néphatározat első cikke kimondta: „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.” A Néphatározat további pontjaiban felszólította a kormányt, sürgősen alkosson törvényeket az általános titkos választójogról, az esküdtbíráskodásról, a sajtószabadságról és más szabadságjogokról, „a földmíves népnek földhöz juttatásáról”. Az új választójog alapján üljön össze az alkotmányozó nemzetgyűlés, fogadja el a köztársaság alkotmányát, és válassza meg a köztársaság elnökét.

Miután összedőlt a Monarchia

A gyűlés előtt a régi, 1910-ben választott képviselőház ült össze Szász Károly elnökletével, hogy kimondja feloszlását. Csak néhány tucat képviselő vett részt az ülésen, azok viszont vita nélkül elfogadták az elnök javaslatát, senki sem vetette fel a határozatképesség kérdését. Még kevesebben jelentek meg a felsőház hasonló tárgyú ülésén, melyen Wlassics Gyula báró elnökölt. A függetlenségi érzelmű arisztokraták közül jó néhányan mint vendégek ott maradtak és részt vettek a nagy Nemzeti Tanács ülésén, így fejezve ki szolidaritásukat a köztársasággal, a néppel.

Hock János katolikus pap és Károlyi-párti képviselő – mint a Nemzeti Tanács elnöke – terjesztette elő nagy beszéd kíséretében a Néphatározatot. A határozat szövegét Nagy György ügyvéd, a világháború előtt betiltott Köztársasági Párt alapítója olvasta fel. Beszédet mondott Károlyi Mihály és a szociáldemokrata párt nevében Kunfi Zsigmond. Károlyi miniszterelnök felolvasta a világ népeihez szóló szikratáviratát, melyben a szabadságharcos múltra hivatkozva leszögezte, hogy a magyar nép a Habsburg-uralom, a háború bűneiért nem felelős. Az új, demokratikus Magyarország „reméli, hogy megtalálja az országban élő testvérnemzetekkel való együttműködés lehetőségét”, és hogy felveszik a Népszövetség tagjai közé.

A gyűlés után a lelkesen éljenző tömeg elénekelte a Himnuszt és a Marseillaise-t.

A tömeggyűlést egyetlen incidens zavarta meg: repülőgépek jelentek meg az Országház fölött és a „forradalmi szocialisták” csoportjának szocialista köztársaságot követelő, vörös színű röplapjainak ezreit szórták az ünneplő nép közé. A kormány és a magyar Nemzeti Tanács tagjait ennél az akkor még teljesen képtelennek tűnő felhívásnál jobban aggasztotta, hogy a vidék képviselői között nem voltak jelen a hazai szlávok és románok nemzeti tanácsainak küldöttei. Azok már másfelé orientálódtak.

Táviratok százai, falvak és városok nemzeti tanácsainak határozatai követelték a köztársaság kikiáltását. A pesti munkásság már a forradalom másnapján, november elsején követelte Tisza Kálmán téri gyűlésén (ma: Köztársaság tér): a Nemzeti Tanács „kiáltsa ki azonnal a köztársaságot!” Erre két hetet kellett várniuk, ami nem nagy idő – 1946-ban jó fél évvel a háború befejezése és a rendszerváltás után lett csak ismét köztársaság Magyarország –, de forradalmi időkben soknak tűnt. Mire volt jó a két hét?

A határok…


Az elmúlt évtizedekben történetírásunk arra a nézetre hajlott, hogy azért késett a proklamáció, mert a forradalom kormánya nem volt elég forradalmi. Van is ebben igazság. Károlyi – aki 1918 februárjában még azt mondta a képviselőházban: „természetes, hogy a forradalomtól féltem az országot” – tekintettel volt nála is mérsékeltebb híveire. Visszásnak érezte, hogy ő, aki a béke érdekében többször próbált a királyhoz közeledni s végül elfogadta kezéből a miniszterelnöki kinevezést, hatalmi szóval detronizálja, s foglalja el a köztársaság elnöki székét.

Mindezért – s mert demokraták voltak – a kormányférfiak a hat hét alatt összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésre kívánták bízni az államforma eldöntését, az elnök és a kormány megválasztását. S manapság, mikor alkalmunk van megfigyelni a parlamentáris demokrácia hátrányait és előnyeit, úgy véljük: igazuk volt. A demokratikus választás eredménye lehet ilyen vagy olyan, de érvényét sem a nép, sem a nemzet nevében nem lehet kétségbe vonni. Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában a választások viszonylag gyors megtartása konszolidálta a demokratikus forradalmat. A magyar polgári demokrácia elbukásának egyik oka éppen a választások halogatása volt. S ha a választás után mégis elbukik, vívmányai legitimitását nehéz lett volna kétségbe vonni. Nehezebb lett volna az összeomlás minden következményét Károlyi Mihály, vagy a szociáldemokraták, vagy a Jászi-féle szabadkőművesek nyakába varrni.

A választások halogatásába persze belejátszott egy, a fentieknél súlyosabb indok: az új Magyarország határainak kérdése. Ha területe egy részén akár idegen megszállás, akár a nem magyar lakosság távolmaradása miatt nem sikerül megtartani a választásokat, az érv lehetett volna ellenünk a békekonferencián. De még ezt is vállalni kellett volna, ahogy vállalták mások is.

Még fel sem merült azonban a választások elhalasztásának szüksége, mikor külső események kényszerítették a kormányt elhatározása feladására. Nem a temesvári katonák, az ózdi munkások vagy Nagy György köztársasági pártja, akik ugyancsak hevesen követelték a köztársaság azonnali kikiáltását – az osztrák köztársaság proklamálása teremtett új helyzetet.

November 10-én Károlyi még azt mondta a köztársaságot követelő, tüntető tömegnek: „már benne vagyunk a köztársaságban”, de amíg a népakarat választásokon nem nyilvánul meg, „nem akarjuk, hogy a köztársaság kikiáltása és az elnökké választás puccsszerűen történjék”. 11-én megérkezett a hír, hogy IV. Károly király lemondott ausztriai császári trónjáról. Károlyi nyomban kijelentette: „ha egyszer lemondott az osztrák koronáról, tulajdonképpen automatikusan lemondott a magyar koronáról is”.

A Nemzeti Tanács november 11-én felszólította a helyi nemzeti tanácsokat (melyek a forradalom után még a falvak többségében is megalakultak): közöljék a nép akaratát az államforma kérdésében. A válasz teljesen egyhangú volt, senki sem emelt szót a királyság fenntartása mellett. Nem is lett volna realitása ilyen véleménynek, hiszen az ausztriai köztársaság november 12-i és a német köztársaság november 9-i kikiáltását is nagyban befolyásolta, hogy a győztes hatalmak egyértelműen leszögezték: szó sem lehet arról, hogy a Hohenzollern- és Habsburg-család bárhol uralmon maradjon. Az ellen nem lehetett volna kifogásuk, hogy Károlyi – az egyik legősibb arisztokrata család sarja – kikiáltassa magát a király nélküli királyság kormányzójának, de ilyen ízléstelenség tőle távol állt.

Királyhűség vagy köztársaság

És a néptől? Az ellenforradalom éveiben szokás volt ezt a megoldást azzal indokolni, hogy a magyar nép monarchikus érzelmű. Valóban az lett volna? Kétségtelen, hogy a Dunántúl katolikus falvaiban, a Felvidék és Erdély részben német városaiban mindig élt a Habsburg-ház tisztelete, s ez a tisztelet elmélyült Ferenc József idején. Ám a Tisza vidéki magyarság, Erdély nem német lakossága, tanyasi kunok és városi munkások a múltban is kevés jelét adták Bécs iránti vonzalmuknak. Magyar nemzeti királyság pedig a 16. század óta nem volt, felelevenítése annyira anakronisztikus, hogy komoly magyar trónkövetelő Rákóczi óta nem lépett fel. A forradalom igazságügy-minisztere és történetírója, a debreceni Juhász Nagy Sándor éppenséggel azzal érvelt 1945-ben megjelent könyvében, hogy az erdélyi fejedelmek „életfogytiglan választott köztársasági elnökök voltak”, s Kossuth kormányzó elnöki” címében félig kimondva már ott a köztársasági elnök. De akárhány híve volt a királyságnak – 1918 novemberében mélyen hallgattak.

Sőt, Wlassics, a felsőház elnöke felajánlotta, hogy a felsőház kiad egy köztársasági, detronizáló proklamációt. Károlyi azonban királyi abdikációt (lemondást) akart, s mikor ezt Batthyány Tivadar közölte Wlassiccsal, az önként vállalta, hogy személyesen szólítja fel lemondásra a királyt. November 13-án kereste fel őt eckartsaui vadászkastélyában, vele mentek Esterházy Miklós herceg főpohárnokmester, Dessewffy Emil gróf és Széchenyi Emil gróf a főrendek képviseletében. A király csak hosszas vívódás után, zokogva írta alá nyilatkozatát: a nemzetnek joga van az államforma megválasztására.


Csak mindezek után adta ki a Nemzeti Tanács november 14-én kiáltványát, amely e szavakkal fejeződött be: „éljen a szabad magyar népköztársaság”, s 16-án került sor a köztársaság ünnepélyes proklamálására. A közvélemény azt várta, hogy Károlyit köztársasági elnökké kiáltják ki, de ő meg akarta várni az új nemzetgyűlés megválasztását. Csak akkor – 1919. január 11-én – fogadta el a Nemzeti Tanácstól az ideiglenes köztársasági elnöki megbízatást, amikor a nemzetgyűlés összehívása teljesen bizonytalanná vált.

Magyarország teljes állami függetlenségét az 1918-as forradalom vívta ki 1849 után, és ez azóta fennmaradt – bár változó körülmények között. A népköztársaságot viszont elsöpörte az új forradalom 1919 márciusában. Annak bukása után az első ellenforradalmi kormányok (Friedrich, Huszár) fenntartották a népköztársasági államformát a választásokig. A változott körülmények között 1920 elején összeült nemzetgyűlés az akkori politikai hangulatjegyében negyedszázadra visszaállította a királyságot mint államformát.

A Monarchia romjain

1918 őszén a széthullott Habsburg-monarchia romjain alakult 3 független állam szinte egyszerre kiáltotta ki a köztársaságot. Csehszlovákiában azóta ez a nap nemzeti ünnep, s méltán. A mai állam – bár változó rendszerekben, egy szlovák függetlenségi epizóddal, a kezdettől csak ráadásnak tekintett Kárpát-Ukrajna feladásával – az 1918. októberi forradalom örököse. Ezért a politika sem kérdőjelezheti meg az ünnepet, a civil társadalom is elfogadja, s ha a szlovákok más dátumot tekintenek magukénak, az csak két nappal későbbre esik.

Ausztria vesztesége nem volt kisebb Magyarországénál, az idegen impérium alá került németek számát tekintve sem; s ha úgy vesszük, hogy ők voltak a Monarchia uralkodó nemzete: még kevésbé. De az osztrák közvélemény jobban felkészült a katasztrófára, fegyelmezettebben fogadta, ha keserűséggel is. Ezt jelképezi, hogy hivatalosan állami ünneppé (Staatsfeiertag) nyilvánították november 12-ét. Az 1934. évi jobboldali fordulat alkotmányából a „köztársaság” megnevezés elmaradt, s bár a háború után a köztársaságot visszaállították, november 12-e egyszerű emléknappá degradálódott.

Legrosszabbul a magyar független köztársaság kikiáltásának napja járt. A függetlenség elnyerésének fatális egybeesése a régi Magyarország nagyobb felének elvesztésével árnyékot vetett a köztársaságra; hiába vált a 67-es kiegyezés óta mind általánosabbá – ha kimondhatatlanul is – a felismerés, hogy a teljes függetlenség és a területi integritás nehezen tarthatók fenn együtt, a nemzeti tragédia nyomán keletkezett ellenforradalmi rendszer szemlélete a forradalmat a háborúvesztés következményéből szinte annak okává tette, erőszakot téve a kronológián. Még az ellenforradalmi rendszer bukása után sem merült fel a köztársaság napjának felelevenítése, az ötvenes évek ideológiája meg éppen nem akarta ünnepelni a polgári forradalmat. Trianon öröksége mellett ma sem képzelhető el, hogy november 16-a örömünnep legyen; de azért ott a helye jeles történelmi emléknapjaink sorában.

2. Képek


1. A második köztársaság kikiáltása, 1946. február 1.VIDA István

A második köztársaság kikiáltása

1946. február 1.

1946. február elején törölték el Magyarországon a két háború közötti, anakronisztikus „király nélküli királyságot”, s iktatták törvénybe a demokratikus köztársaságot. Bár az államforma rendezésére rögtön a felszabadulás után történtek intézkedések (pl. az államfői jogkör ideiglenes ellátására 1945 januárjában felállították a Nemzeti Főtanácsot, majd eltörölték a „magyar királyi” jelző használatát stb.), de a fontosabb, a mélyebben húsba vágó teendők: a romok eltakarítása, az újjáépítés megkezdése, a gazdaság és a politikai élet újjászervezése, a földosztás mellett nem jutott sem idő, sem energia arra, hogy a demokratikus erők az államforma ügyét napirendre tűzzék.

Az államforma kérdésének elővételét 1945 végén, 1946 elején kül- és belpolitikai megfontolások egyaránt indokolták. A Külügyminiszterek Tanácsa 1945. decemberi moszkvai ülésén döntés született arról, hogy a náci Németország volt „csatlósaival”, így Magyarországgal is, meg kell kötni a békét, s e célból mielőbb békekonferenciát kell összehívni. A Tildy-kormány és a koalíciós pártok előtt teljesen nyilvánvaló volt, ahhoz, hogy Magyarország a békekötés előtt a szövetséges nagyhatalmak, s a környező országok körében jó benyomást keltsen, s tanújelét adja annak, hogy a demokratizálódás folyamata nem állt meg, erőteljes kézzel hozzá kell nyúlni az antidemokratikus politikai intézmények és hagyományok, így többek között a régi államforma, a királyság felszámolásához. A felemás alkotmányjogi helyzet felszámolását a politikai rendszerben és az államszervezésben meglévő átmenetiség mielőbbi megszüntetése sürgette. Az 1945. november 4-i parlamenti választások után, november közepén megalakult az új, immár legitim kormány Tildy Zoltán elnökletével. Logikusan merült fel, hogy az állami főhatalom körüli bizonytalanságot is rendezni kell.

Köztársasági hagyomány

Az államforma megváltoztatásának gondolatát a Szociáldemokrata Párt vetette fel először 1945 decemberében a Tildy-kormány programja feletti parlamenti vitában. E párt volt az, amely már a két háború között is ápolta és ébren tartotta a köztársasági hagyományokat, s amelynek stratégiai elképzeléseiben – a demokratikus szocializmus programjában – a köztársasági államformának fontos helye volt. A szociáldemokrata kezdeményezéshez azonnal csatlakozott a Magyar Kommunista Párt is, noha az államforma rendezését formális kérdésnek tekintette, valamint néhány nap múlva a Nemzeti Parasztpárt is. A köztársaság kikiáltása mellett foglaltak állást a kisebb pártok – a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt – valamint a szabad szakszervezetek és a demokratikus társadalmi szervezetek zöme is. A baloldali pártok világosan látták, hogy a köztársaság törvénybe iktatásának nemcsak a Horthy-rendszer maradványai eltakarítása, a társadalmi-politikai viszonyok demokratizálása szempontjából van jelentősége, hanem alkalmas a monarchista-klerikális erők háttérbe szorítására, a demokratikus erők összefogására is.

A Függetlenségi Fronton kívül, a politikai élet perifériáján elhelyezkedő angolszász orientációjú nagypolgári körök az állami főhatalom szabályozásának nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, semlegesek maradtak, s mind a monarchiát, mind a respublikát számukra elfogadható államformának nyilvánították. Mint várható volt, a Habsburgok visszatérésében titkon reménykedő, egyébként politikailag gyenge és elszigetelt legitimista csoportok mellett a katolikus egyház emelte fel a szavát a leghatározottabban a régi államforma újjal való felcserélése ellen. A royalista Mindszenty néhány hónappal korábban, 1945 szeptemberében – ifjabb Pallavicini őrgróf és Nagy Töhötöm jezsuita páter révén – már felvette a kapcsolatot az akkor éppen Párizsban tartózkodó, akkor még mélyen konzervatív beállítottságú Habsburg Ottóval is. Nyomására a püspöki kar 1945. december 20-án úgy döntött, hogy az államforma rendezésének az ügyét el kell halasztani. December 31-én levelet írt Tildy Zoltán miniszterelnöknek, amelyben tiltakozott az alkotmányreformok, így a köztársaság bevezetésének s az „ezeréves magyar királyság” megszüntetésének napirendre tűzése ellen. Utasította az egyházhoz közel álló politikai csoportokat (a Slachta-féle Keresztény Női Tábort, a Pálffy-féle Keresztény Demokrata Néppártot, s a Független Kisgazdapártban lévő legitimista képviselőket) és a különféle katolikus társadalmi szervezeteket, hogy kezdjenek akciókat a királyság védelmében. Az általuk folytatott legitimista propaganda fő érve – a püspöki kar állásfoglalásának megfelelően – az volt, hogy a köztársaság kikiáltása „nem időszerű”, el kell halasztania addigra, amíg az ország végleg visszanyeri szuverenitását, s akkor népszavazást kell tartani. Mindszenty ebben az időszakban elmondott szentbeszédeiben hamis, a valóságtól messze elrugaszkodó,


leegyszerűsítő történeti analógiákkal maga is megpróbált a királyságnak újabb híveket szerezni, s a kétkedőkbe lelket önteni.

A kisgazdák

A másik politikai erő, amely – ha átmenetileg, kevesebb elszántsággal és meggyőződéssel is – szintén ellenezte az államforma kérdésének elővételét, a kisgazdapárt polgári jobbszárnya volt. A katolikus egyház befolyása alatt álló 10-15 főre tehető monarchista csoport, amely főként dunántúli képviselőkből állt, megkísérelt a párton belül is hangulatot kelteni a Habsburgok mellett, de agitációjuk nem váltott ki komolyabb visszhangot, s követőkre sem találtak. Taktikusabban viselkedett a Sulyok Dezső–Vásáry István vezette párton belüli polgári ellenzék, amely szintén ellenezte a kérdés napirendre tűzését. Nyíltan azonban nem lépett fel, elsősorban a kisgazdapárton belül szervezkedett. A legitimistákkal közös kezdeményezésükre 1945 karácsonyán több mint száz kisgazdapárti képviselő memorandumot nyújtott be a pártvezetőséghez, amelyben az államforma rendezésének elhalasztását kérték.

A helyzet rendezésének kulcsa azonban a kisgazdapárt vezetőségének kezében volt. Az FKgP Politikai Bizottsága és képviselőcsoportja kezdetben nem támogatta az államforma kérdésének felvetését. B. Szabó István, a párt hivatalos szónoka december elején a Tildy-kormány programjának vitája során egyetértett azzal, hogy a miniszterelnök expozéjában az államforma kérdését nem érintette. A moszkvai külügyminiszteri értekezlet után Tildy és a kisgazdapárti pártvezetés változtatott álláspontján. Maguk is belátták, hogy a béketárgyalások előtt az ország külpolitikai érdekei nem tűrik a kérdés további halogatását, amellett bátorítást kaptak mind a Szovjetunió, mind a nyugati hatalmak részéről. Ugyanakkor tudatában voltak annak is, hogy az új államforma megteremtése nem mond ellent a párt belpolitikai törekvéseinek, ellenkezőleg, újabb alkalmat teremt a párt hatalmi helyzetének, befolyásának növelésére. Tildy Zoltán kérésére és az FKgP Politikai Bizottságának egyetértésével Dobi István volt az első kisgazdapárti politikus, aki még 1945 karácsonya előtt hivatalos nyilatkozatot tett az államforma ügyében. Kijelentette, hogy az államforma kérdésének rendezését időszerűnek tartja, s állást foglalt a köztársaság bevezetése mellett. Néhány nap múlva hasonló kijelentéseket tett az államforma ügyében. Kijelentette, hogy az államforma kérdésének rendezését időszerűnek tartja, s állást foglalt a köztársaság bevezetése mellett. Néhány nap múlva hasonló kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt Tildy Zoltán miniszterelnök, a párt vezére is.

A párton belüli erőviszonyok hamarosan megváltoztak. A Vásáry–Sulyok vezette pártellenzékkel és a legitimista képviselőkkel szemben a Nagy Ferenc–Kovács Béla vezette paraszti centrum, amely sokat megőrzött a demokratikus parasztmozgalom Habsburg-ellenes kossuthianus hagyományaiból, valamint a párt baloldala és néhány jobboldali politikus a pártvezetőség mögé sorakozott fel. Az 1946. január 9–10-én megtartott kétnapos képviselői értekezleten a pártvezetőségnek elsősorban a már háború előtt is republikánus Nagy Ferenc és a parasztképviselők támogatásával sikerült érvényre juttatnia akaratát: a Független Kisgazdapárt képviselőcsoportja egyhangú határozattal a köztársasági államforma bevezetése mellett foglalt állást. Még a meggyőződéses legitimista Varga Béla is megszavazta ezt a határozatot. A kisgazdapárti döntéssel az államforma kérdésének a rendezése zöld utat kapott. A koalíciós pártok megállapodtak abban, hogy a köztársaság vezetéséről szóló törvényjavaslatnak 1946. január végén a nemzetgyűlés elé kell kerülnie.

Elnöki hatáskör

Az államforma rendezésének kulcskérdése az volt, hogy milyen hatáskörrel rendelkeznék a megválasztandó köztársasági elnök. A koalíciós pártok álláspontja e tekintetben tért el a legnagyobb mértékben egymástól.

A két munkáspárt – az MKP és az SZDP – egyeztette alkotmányjogi elképzeléseit, s december közepén megtartott összekötő bizottsági ülésén többek között megállapodtak abban, hogy olyan jogszabály kell, amely a négy évre választott elnöknek „minimális” jogot ad, alkotmányellenes intézkedéseket nem hozhat, vétójoggal nem rendelkezik, s az elnöki szék megüresedése esetén a Ház elnöke és a parlament által választott három tag gyakorolja az elnöki jogokat. A munkáspártok – ha nem is teljesen egyforma hangsúllyal – azt akarták, hogy az államfő csupán reprezentáljon, de politikai hatalmat ne gyakorolhasson. Mint Rákosi Mátyás később szellemesen megfogalmazta: a munkáspártok olyan köztársasági elnököt akarnak, aki „nem uralkodik, de nem is kormányoz”.

A Független Kisgazdapárt tényleges hatalmi jogkörrel rendelkező köztársasági elnököt kívánt, aki önálló politikai tényezőként léphet fel, s ily módon aktív szerepet játszhat a politikai életben. A párt vezetőinek szeme előtt példaként az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedése, a prezidenciális köztársaság lebegett. A kisgazdapárti vezérkar azonban nemcsak külföldi mintákat és polgári jogi eszméket követett, hanem saját közvetlen politikai érdekeire is tekintettel volt. A párt előtt az 1945. őszi választási győzelem után közvetlen


feladatként a végrehajtó hatalom feletti ellenőrzés megszerzése állt, amelynek lényeges szférái (a rendőrség, az államapparátus és a helyi közigazgatás) addigra jelentős mértékben a munkáspárti baloldal befolyása alá kerültek. Azt remélték, hogy tényleges hatáskörrel rendelkező kisgazdapárti elnök, aki egyben végrehajtó hatalom, s részeként a hadsereg feje, visszaszerezheti elveszett pozícióikat e fontos államhatalmi ágban, visszaszoríthatja az MKP-t és az SZDP-t, s gyengítheti erejüket, hatalmi rendszerüket.

Egyetlen ellenző

A köztársasági államforma rendezéséről szóló törvényjavaslat, amelyet a szociáldemokrata Ries István vezette igazságügy-minisztérium készített el, természetesen közelebb állt a munkáspártok elképzeléseihez, mint a kisgazdapárt felfogásához. Hosszas pártközi tárgyalások, kölcsönös kompromisszumok árán készült el a végleges törvénytervezet, amelyet a koalíciós pártok vezetőségei is jóváhagytak. A nagyobb engedményt a Független Kisgazdapárt tette.

Sulyok Dezső, a javaslat előadója 1946. január 29-én terjesztette az államformáról szóló törvényjavaslatot a nemzetgyűlésben, amely azt a kétnapos vita után 31-én el is fogadta. Egyetlen képviselő akadt csak, Slachta Margit, aki a javaslat ellen szólalt fel, s védelmébe vette a királyság intézményét és a Habsburg-házat.

A törvény-előkészítéssel egyidejűleg folytak a viták, s a színfalak mögötti eszmecserék arról, hogy ki töltse be a köztársasági elnök tisztségét. Számos jeles személyiség neve merült fel, közöttük Tildyé, Nagy Ferencé és szociáldemokrata valamint polgári radikális részről Károlyi Mihályé is. Őt azonban nem támogatta sem Rákosi Mátyás és a kommunista pártvezetés, sem a kisgazdapárt. Az utóbbi főként azért nem, mert az elnöki pozíciót a maga számára akarta megszerezni. A kisgazdapárton belül az elnökjelölt személyének kiválasztása kiélezte a belső ellentéteket, s a felső vezetést csaknem megbénító perlekedéshez vezetett. A kisgazdapárti képviselők döntő hányada, főként a parasztok, s a vidéki pártszervezetek jó része Nagy Ferencet látta volna szívesen az állam élén. A párt balszárnya és a polgári jobboldal egy része viszont Tildyt támogatta. A jelöltségért folyó küzdelem kimenetelét végül is az döntötte el, hogy a baloldali pártok – az MKP javaslatára – egyhangúan Tildy mellé állottak. Ezt tette végül Nagy Ferenc is, hosszas tépelődés után. 1946. január 29-én a kisgazdapárti képviselőcsoport értekezletén a honatyák, ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de elfogadták Tildyt a köztársaság elnökének, aki egyéniségénél, műveltségénél fogva alkalmasabbnak mutatkozott a közjogi méltóság betöltésére. Február 1-jén közfelkiáltással Tildy Zoltánt választották meg a második magyar köztársaság elnökévé.

A köztársaság kikiáltása a katolikus egyház, a legitimista csoportok és a kisgazdapárt polgári jobboldala elleni politikai harcban, a demokratikus erők közös sikereként született meg. Az 1946: I. tc. sorozatos kompromisszumok eredménye volt. A köztársasági elnök megkapta mindazokat a jogokat, amelyek az államfői tisztség nélkülözhetetlen attribútumai voltak, ő képviselte a magyar államot itthon és a külföld felé, s ő – gyakorolta, ha megkötésekkel is, a végrehajtó hatalmat a kormány útján. A nemzetgyűléssel azonban nem volt egyenrangú államhatalmi tényező, keze vele szemben eléggé megköttetett: nem hívhatta össze az országgyűlést, csak bizonyos feltételek mellett napolhatta el, illetve oszlathatta fel. Nem élhetett sem a törvényszentesítés, sem az abszolút vétó jogával; a nemzetgyűlés hozzájárulása nélkül nem üzenhetett hadat, s nem köthetett békét. Nem illette meg olyan régi feudális eredetű kiváltság, mint a főkegyúri vagy hadúri jog. Jogállása megfelelt a polgári demokratikus köztársaságok elnökei jogkörének. A köztársasági törvény preambuluma viszont először iktatta törvénybe Magyarországon az emberi és politikai szabadságjogokat.

Megszilárdult…

A királyság megszüntetése és a köztársaság kikiáltása 1946 februárjában valóban polgári demokratikus intézkedés volt. Jelentősége állami téren abban állt, hogy az új államformával tovább épült és megszilárdult a népi demokrácia állami-politikai rendszere. Politikai téren viszont azt jelentette, hogy a legitimizmus súlyos vereséget szenvedett, végleg lekerült a napirendről, s vesztett tekintélyéből a katolikus egyház is. A demokratikus erők megszilárdították hatalmi pozíciójukat, tömegbefolyásuk is növekedett. A köztársaság megteremtése Magyarországon demokratikus politikai hagyományainkhoz tartozik, ezért is kell emlékezni rá.


1. Egy pártalakulás történetéhez. A Független Magyar Demokrata Párt 1947-benSZEMTANÚ

GYŐRIVÁNYI Sándor

Egy pártalakulás történetéhez

Régi zsebnaptáraimat lapozgatva 1945. október 5-én találom azt a bejegyzést, hogy mint I. éves bölcsészhallgató, egyik barátom tanácsára beléptem a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt egyetemi szervezetébe.

Viszonylag rövid idő alatt sikerült az egyetemen hasonló érdeklődésű társakat találni, és az egyetemi szervezet keretében megalakítottuk a fiatal írók Arany János Társaságát, amit egymás között kissé nagyképűen AJT-nak neveztünk. Körülbelül 20-30-an jöttünk össze egy-egy felolvasó ülésre a Semmelweis utcában, ahol verseket, elbeszéléseket, regényrészleteket olvastunk fel egymásnak és megbíráltuk azokat. Általában havonta volt ilyen felolvasó ülés. Az AJT-tagok közül csak néhányan tartoztunk a Független Kisgazdapárthoz, a többiek zömmel pártonkívüliek voltak, esetleg a Nemzeti Parasztpárthoz, a szociáldemokratákhoz vagy a Polgári Demokrata Párthoz vonzódtak. Ez azonban nem jelentett semmiféle gondot, hisz tulajdonképpen valamennyien, mint az akkori értelmiségi ifjúság többsége, Szabó Dezsőn, Móricz Zsigmondon, a népi írókon, Prohászka Ottokáron, esetleg Karácsony Sándoron nevelődtünk, s a cserkészetben, a Soli Deo Glóriában, a KALOT-ban nyertük közösségi élményeinket.

A résztvevők többségének írása már látott egyszer-másszor nyomdafestéket meglevő vagy már megszűnt ifjúsági lapokban, iskolai kőnyomatosokban és másutt, de mindenki vágyott arra, hogy valamilyen igazibb, „irodalmibb” fórumon is bemutatkozhasson. Egy antológiát szerettünk volna kiadni és Balogh István, a párt egyik vezetője hajlandó volt arra, hogy miniszterelnökségi államtitkári hivatalában fogadjon engem, az AJT titkárát, egy tagtársunkkal együtt.

Október utolsó napján, egy csütörtökön 10 órakor, érettségiző öltönyünkben megjelentünk a parlamentben, s némi igazoltatás után eljutottunk dr. Balogh István államtitkár számunkra elképzelhetetlen pompájú hivatali szobájába. Csak a vörös plüss-szőnyegre, a szép, égő íróasztali lámpára emlékszem ma is, meg a Páter csillogó aranykeretes szemüvegére fürkésző, élénk és okos szemén. Az első kérdése az volt, hogy mi lenne az antológia címe. Egyszerre válaszoltunk mindketten: Őszi Vetés. Ezután meglepő kérdések következtek: Ki lesz a politikailag felelős szerkesztő? Pillanatnyi meghökkenés után azt válaszoltam, hogy én. Tovább kérdezett. A közlendő írásokat ki válogatja össze? Arra is azt feleltem, hogy én. Mivel láttam, hogy tetszett a válaszom, további kérdésére, hogy ki lesz az anyagilag felelős személy, ismét ugyanígy feleltem. Nagyot nevetett! – Pont olyan volt, mint én 1935-ben Glattfelder Gyula csanádi püspök úrnál, amikor a Tanyai újságra kértem engedélyt. Én, én, én, én! Ezért támogatni fogom a maguk társaságát, Györgyiványi. – Nem Györgyiványinak, hanem Győriványinak hívnak – helyesbítettem boldogan. Azonnal felemelte a telefont, felhívta az Athenaeum Könyvkiadót, elmondta, hogy a fiatal írók számára engedélyezi kétezer példányban egy antológia kiadását.

Az Athenaeumban megtették az előkészületeket, az Őszi Vetést azonban elsodorták 1946 és 47 fenyegető viharai.

Ez volt az első találkozásom dr. Balogh Istvánnal, s az ekkor kialakult rokonszenv lett az alapja annak, hogy 1947 júliusától együtt dolgozzam vele.

Balogh István pártot alapít

1947. július 20-án jelent meg a Magyar Nemzetben Balogh István nyilatkozata a polgárság új pártjáról, a Független Magyar Demokrata Pártról, amelynek működéséhez a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól engedélyt kapott. Az újságíró kérdéseire elmondta, hogy „egy ideig valóban gondolt arra, hogy visszavonul a politikai élettől… Amikor azonban mind hangosabban nyilvánult meg a polgári társadalomnak az a kívánsága, sőt követelése, hogy térjen vissza a politikai közéletbe, nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a meleg érdeklődést… Ez számára kötelességet és felelősséget jelent. ezért határozta el az új párt megalakítását.” A továbbiakban szervezési kérdésekről beszélt.


A párt programjából azután világossá vált, hogy az magántulajdonon alapuló polgári demokratikus berendezkedést kíván, helyesli a szabad vállalkozást, követeli az életszínvonal növelését, a felduzzasztott bürokrácia csökkentését, a katolikus egyház és az állam viszonyának rendezését, bírálata pedig az adott viszonyok és a kormány megalkuvó politikája ellen irányul.

A választási küzdelmek megindulása után a párt többször kijelentette, hogy a felhígítás nélküli 1945-ös kisgazdapárti program alapján áll. Ellenzéki szerepe pedig a fékhez hasonlítható, mert a túl gyors, meggondolatlan előrehaladás esetén a fék az egyetlen biztosíték a katasztrófa elkerülésére. „Szeretnénk megóvni népünket a politikai karamboloktól.” A választások kiírása után – emlékezetem szerint – 1947. július 24-én kerestem fel a Pátert szép rózsadombi lakásán. – Hány éves maga? – kérdezte tőlem Balogh István. Húsz és fél – válaszoltam. – Úgysem szerettem soha a szakállas diákvezéreket. Megbízom pártunk ifjúsági szervezetének irányításával.

A következő napok lázas berendezkedéssel és intézkedésekkel teltek. A Madách Imre út 8. szám alatti ház I. emeletén alakultak ki az Országos Központ irodái. Ezeket egy vendéglátó-ipari bútorokat kölcsönző cégtől származó kecskelábú asztalokkal és összecsukható székekkel rendeztük be. Fontosabb irataikat a Központ munkatársai aktatáskában vitték magukkal, a többi szekrények hiányában az asztalok tetején halmozódott. Az Országos Központnak fizetett alkalmazottai alig voltak, néhány gépírónő és hivatalnok, míg a többiek zömmel képviselőjelöltek, akik csak egy-egy rendezvényhez vehettek fel szigorúan számla alapján költségtérítést (plakát, terembér, hangosítás stb.) a „pártkasszából”. Ez a kassza elég szűkös volt.

Az egyik központi értekezleten kaptuk a „fülest”, hogy az Államvédelmi Hatóság minden területre beépíti „megbízható munkatársait”, akiket ne ingereljünk, és ne leplezzünk le. Amikor a szervezés megindulásával elkezdődött a nagyobb mozgás helyiségeinkben, nálunk is megjelent egy idősebb, jó negyvenes „fiatal”, aki ott ődöngött az irodáinkban. Nem vettünk róla tudomást, hiszen szigorúan törvényes és nyilvános módon dolgoztunk. A „tégla” sem törekedett nagy leleplezésekre, hacsak tehette, eltűnt a kocsmába egy kis barackpálinkára.

A választási küzdelem első szakasza

Augusztus 8-án felhívást bocsátottunk ki, amelyben felszólítottuk a fiatalságot a Független Magyar Ifjúsághoz való csatlakozásra. Ehhez ifjúsági program helyett Babits Mihály Örökkék ég a felhők mögött című kissé rövidített hitvallását mellékeltük. A közlési jogot Babits feleségétől, Török Sophie-tól személyesen vehettem át. Török Sophie nála jártamkor feldúlt volt és kétségbeesett, mert nemrég vették el tőle Babits ma múzeumként kezelt esztergomi villáját.

Az augusztus 5-én kezdődő hétre írtam be a noteszomba azt, hogy jön hozzánk Kovács Imre, aki korábban Független Parasztpártot készült alapítani. Augusztus 15-én a Magyar Nemzet vezércikkében olvashattuk azután Kovács Imre levelét dr. Balogh Istvánhoz, melyben megindokolta, hogy miért csatlakozik pártunkhoz. „Hiszem, hogy a Független Magyar Demokrata Párt, illetve a független magyarok pártja összegyűjti azokat a valóban független magyarokat, akik minden befolyás, presszió, terror ellenére és alól függetleníteni tudják magukat…”

Az első választási szakasz – amit Kovács Imre és köre belépéséig számítok – legtöbb gondját az okozta, hogy az 1945. évi választáson még nem indult ellenzéki pártoknak ajánlásokat kellett gyűjteni. A belügyminisztérium által kiadott ajánlási íveken névvel és lakcímmel a választópolgárok ajánlották a párt részvételének engedélyezését. A választópolgár csak egy pártot ajánlhatott. Az aláírások valódiságát közjegyzővel vagy a polgármesterrel (községi vagy körjegyzővel) kellett hitelesíttetni. A megfélemlített választók gyakran nem merték aláírni az íveket, ezért gyűjtéskor hangsúlyoztuk, hogy az „ajánlások aláírása miatt semminemű hátránya vagy bántódása nem származhat senkinek”. (Persze ez sokszor nem volt igaz, mert a hátrányt szenvedőknél – például a B-listáknál vagy előléptetések elmaradásánál – nem ezt, hanem más ürügyet hoztak fel indokul.) Pártunk nagy erőfeszítéssel meg tudta szerezni a szükséges ajánlásokat.

A második szakasz

Augusztus 16-án, szombaton megindult a választási harc finise. Szinte minden napra esett 2-3, de sokszor 20-30 gyűlés, ezekre, ha lehetett, kiküldtük aktivistáinkat. Több helyet kaptunk a Magyar Nemzetben is. Elkeserített azonban bennünket, hogy híradásainkat tipografizálás címén gyakran megkurtították, ami az értelmüket többször eltorzította. Az augusztus 15-i Magyar Nemzetben 1 hasábot kaptam, amelyben ismételten kifejthettem nevünk értelmét, utalhattam arra, hogy tömegesen csatlakozik hozzánk az ifjúság.

Ennek az időszaknak egyik, az ország nagy részét izgalomban tartó eseménye az ideiglenes választói


névjegyzékek kifüggesztése volt. Az 1947: XXII. tc. ugyanis meghatározta, hogy ki nem szavazhat. Nincs választójoga annak, aki fasiszta pártnak volt a tagja, politikai okokból tették ki állásából, akit nyugdíjmegvonásra ítéltek, aki a felszabadító seregek elől elmenekült, s csak 1945. október 31. után tért haza, aki erkölcstelen életű stb. A törvénycikkre hivatkozva az ellenzéki pártok sok választóját, sőt képviselőjelöltjét törölték a névjegyzékből azt állítván, hogy például a Balogh-párt fasiszta párt. Apácákat is töröltek a névjegyzékből azzal, hogy romlott életűek. Balogh István panaszt tett Rajk László belügyminiszternél sok választónak a névjegyzékből való törvénytelen kihagyása miatt. A Magyar Nemzet még augusztus 30-án, a választás előtti napon is biztatta az érintetteket, hogy pártunk központjában nyújtsanak he fellebbezést az igazságtalan döntés ellen. Ezeknek a fellebbezéseknek intézése rengeteg munkát adott, hisz minden felszólamlásnak utánajártunk, legtöbbször sikeresen. Fellépésünk eredménye felett érzett örömünket gyakran csökkentette, hogy a választói névjegyzékbe pótlólag bekerültek radikálisabb ellenzéki pártra szavaztak.

Augusztus közepére elkészült a párt jelvénye és plakátja is. Nemhiába volt Balogh páter híres képszakértő és gyűjtő, a plakát gyönyörű lett. Sötét alapról a hazát jelképező magyar táj fölé szivárványként emelkedik a párt jelvénye, a nemzeti színű szalaggal átkötött arany búzacsokor, közepén a keresztény államiságot jelképező kettős kereszttel. A plakátok kiragasztása komoly gondot okozott csoportunknak. Amikor megjelentek az utcákon más pártok plakátjai, sürgetni kezdtem Szűcs Istvánt, mi lesz a mieinkkel, hisz meg kell szervezni a felragasztást. A Páterre hivatkozva azt felelte, hogy ezt majd a Hirdető Vállalat végzi. Kiderült azonban, hogy a felragasztáshoz a vállalat Üzemi Bizottsága csak a választások után két hónappal hajlandó hozzájárulni, tehát szükség lesz a „juniorok” munkájára. Ragasztó csoportunkat „ismeretlen személyek” többször megtámadták és bántalmazták. Augusztus 16-án a párt röpcéduláit osztogatókat verték véresre.

Egyre több összetűzés történt a választói gyűléseken is. Nagykőrösön egy magát kommunistának valló suhanc paradicsommal dobta meg a Pátert. „Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád nem fog örülni, hogy látszólag az ő táborukba tartozónak tünteti fel magát ez a fiatalember, s a papságot gyalázza. Maguk nem magyarok, sem nem demokraták – kiáltotta a randalírozók felé Balogh István. Tiltakozom a rendőrség jelenlétében az ellen, hogy 5-10 ember, akik talán nem is józanok, beszédemben zavarjon.” 24-én Kalocsán a Páter beszéde alatt kikapcsolták az áramot, a gyűlés sötétbe borult, elnémult.

Kovács Imre választási beszédein talán még gyakoribbak voltak a rendzavarások, Debrecenben pedig az Arany Bika Szálló udvarán álló autója kábelvezetékeit vágták el. Devecserben Rácz református lelkészt, a párt jelöltjét letartóztatták a helyi szociáldemokrata pártelnök alaptalan feljelentésére. A denunciáns lakását kőzápor érte, a lakosság egyhangúlag foglalt állást a Független Magyar Demokrata Párt mellett.

Ezek a hírek a pártközpontban érthetően nagy visszhangot keltettek, éppúgy, mint a párt vezetőit, főleg Balogh Istvánt ért rágalmak. Ilyen vád volt, hogy ő vetette fel a fakultatív hitoktatás bevezetésének gondolatát, a másik, hogy nem tud elszámolni kétszázezer forinttal, ami államtitkársága idején a kisebbségi alapba tartozott. Kifogásolták életmódját, világfias modorát, suttogtak egy akkoriban ismert táncdalénekesnővel való kapcsolatáról. Ezek a lejáratásához vezető, hol kimondott, hol csak fülbe súgott pletykák a 9-es lista várható választási sikerét csökkentették, bár a vádakra a Páter bátran, nyilvánosan válaszolt.

Úgy látszott, a siker mégis küszöbön áll. 1947. augusztus 27-én a Kossuth téren, a Parlament előtt becslésünk szerint százezres tömeg gyülekezett.

A gyűlés után eufóriás hangulatban voltak a párt vezetői. Utánunk azonban a nyári, kora esti szürkületben a Magyar Függetlenségi Párt gyűlése következett. Az emelvényről lekászálódva megbújtam a hatalmas tömegben. Az akkor már Pfeiffert ünnepelte, s Baloghot már el is felejtették.

Így nem ért meglepetésként, hogy augusztus 31-én a választásokon a vártnál sokkal gyöngébben szerepelt a párt. 260 ezer szavazatával, amely a választók 5,21 %-át jelentette, 18 képviselőt juttatott az országgyűlésbe. Nem lettem tehát a T. Ház korjegyzője.

Szeptember 17-én összeült az országgyűlés. A törvényalkotó munkában és az interpellációk benyújtásában a Független Magyar Demokrata Párt konstruktív, képviselői arányát messze meghaladó szerepet töltött be.

1947 novemberétől világosan érzékelhető már, hogy a Páter csak a képviselői csoport összetartására törekszik. Kovács Imre november 17-i emigrációja után – amelyről Balogh István tudott – egyre jobban félt. November 20-án a Pázmány Péter Tudományegyetemen a joghallgatók segélyegyesületének felkérésére még előadást tartott időszerű politikai kérdésekről. Utána hazakísértem. Beszélgetésünk az előadásról rövidesen a pártra terelődött. – Jó hogy mondja, úgy is akartam már erről beszélgetni. Az ifjúsági szervezetet is fel kell számolnunk. Mi legyen az iratainkkal? – kérdeztem. – Sürgősen égesse el valamennyit. Elmondtam, hogy


milyen, akkor még csak kisebb piszkálódások folynak ellenem az egyetemen, én vagyok az egyik kikiáltott „főellenség”. Megértően bólogatott: „mi, akik tenni akarunk valamit ezért az országért, sokáig viselni fogjuk a stigmát. Rettenetes idők következnek! Én mégis a helyemen maradok, s megpróbálom fékezni, ami következik.” Nem gondolta talán, hogy lehetetlenre vállalkozik.

Néhányszor ünnepek előtt üdvözlő lapot küldtem neki. 1949 után Pesten és vidéken folytatta papi működését. Halálával, 1976-ban az 1945–1948 közötti korszak egyik legmarkánsabb politikus egyénisége szállt sírba, akit sokan a kor Martinuzzi Györgyének éreztek és neveztek.

Lejegyezve: 1989. április.

2. Képek


1. 1849: egy amnesztia legendája. Görgey ArtúrMŰHELY

KOSÁRY Domokos

1849: Egy amnesztia legendája

Az ötvenes évek hangadó történészei régi szólamokat felújítva, nem győzték hangsúlyozni, hogy a magyar szabadságharc bukásában mekkora része volt Görgey „árulásának” és általában az olyan „békepártiak” szerepének, akik a nemzeti függetlenség kimondásánál jobbnak tartották volna a Habsburg monarchiával való megegyezést. A hatvanas évek első felében azonban bizonyos változás ment végbe a hivatalos történész „vonal” indoklásában. A nemzeti romantika szólamai ugyanis, amelyek korábban a sztálini dogmatizmus magyar változatban is riasztó sivárságát voltak hivatva vonzóbbá varázsolni, 1956 után egyszerre veszélyesnek tűntek. Kiderült, hogy az emberek hajlandók e szólamokat esetleg komolyan venni és – a múlt tanulságaként – azokat saját jelen elnyomóik ellen alkalmazni. Ismét jelentkezni kezdtek az árulás mitológiáját megkérdőjelező hangok is. A Görgey elleni vádakhoz tehát, amelyek a sztálini történeti koncepció hazai velejárói voltak, valami új, megfelelőbb, hatékonyabb igazolást kellett találni.

Elsietett fegyverletétel?

A feladat megoldására a szakma volt diktátornője, Andics Erzsébet vállalkozott, kísérletet téve Németh László Görgey-drámája hatásának ellensúlyozása és a vád újabb alátámasztása mellett saját – közben megingott – pozíciójának megszilárdítására is. Az új formula a következő volt: 1849 nyarán, a háború elhúzódása, a magyar nép elszántságának fokozódása, az osztrák–orosz ellentétek kiéleződése és a cári hadvezetés kivonulási szándéka miatt olyan helyzet állt elő, hogy a bécsi kormány Schwarzenberg herceg miniszterelnök javaslatára széles körű amnesztiát készült adni a magyar „lázadás” vezetőinek, ezt az alkalmat azonban meghiúsította, megragadását lehetetlenné tette Görgey elsietett oktalan, áruló fegyverletétele. Ezt a tételt kidolgozója több változatban fejtette ki és ismételte meg. Először egy akadémiai felolvasó ülésen, 1964 végén és – nyomtatásban – az Akadémia megfelelő osztálya Közleményeiben1, majd bővebb változatban, a következő évben a Századok hasábjain2, utóbb egy tanulmánykötetben3, közben pedig az 1965. évi bécsi nemzetközi történész kongresszus alkalmából idegen nyelven is4, hogy eredményeiről a nemzetközi szakmai körök is tájékoztatást nyerhessenek. Bizonyítási kísérlete oly sikeresnek bizonyult, hogy ettől kezdve hosszú éveken át a Görgey-vádlók sorra, mind tőle vették át érveit, annyival is inkább, mivel saját, valódi kutatások híján hajlandók voltak készpénznek venni látszólag meggyőző állításait.

Kiindulásul a bécsi állami levéltárban őrzött Schwarzenberg-hagyaték bizonyos iratai és az osztrák minisztertanácsi jegyzőkönyvek szolgáltak, amelyekben – egy adott időpontban, következmények nélkül – egy amnesztia gondolata átmenetileg valóban felmerül. Erről annak idején már Steier Lajos is megemlékezett, anélkül, hogy az ügyet különösebben fontosnak tartotta volna.5 Andics siet is őt, és általában a magyar és osztrák történészeket a tőle megszokott modorban azzal meggyanúsítani, hogy szándékosan hallgattak el egy olyan fontos tényt, amely újabb fényt vet „Görgey végzetes szerepére”. Andics először is egy sor kiragadott adatot kissé egyoldalúan úgy csoportosít, hogy a magyar szabadságharc lehetőségeit 1849 nyarán minél kedvezőbbnek, ellenfelei, így főleg Ausztria helyzetét pedig ugyanakkor minél súlyosabbnak mutassák. Hangsúlyozza, hogy a magyar népi ellenállás, a harci kedv mennyire erősödött. Hivatkozik egyebek közt Klapka augusztus eleji komáromi kitörésére, annak hatására, Székesfehérvár és Losonc –egyébként kemény bosszút kiváltó – esetére, meg az osztrák Presse augusztus 15-i számának tudósítására arról, hogy „a magyarok vad mongol fanatizmusa újabban kezd félelmetesen fellángolni”. A valóságban persze ugyanakkor egy sor ellenkező adat is beszél a nép, az ország egyre érezhetőbb kimerültségéről, a háborús terhek mind súlyosabb következményeiről, és arról is, hogy a magyar politikai és katonai vezetés hatóköre egyre szűkebb területre szorult össze. Szerzőnk azonban az általa festett, reményteli képpel állítja szembe az ellenfelek, főleg Ausztria szinte válságos helyzetét. Azt, hogy a császári és a cári seregek működését az összhang hiánya jellemezte, sőt kiéleződött az ellentét a nehézkes, lassú orosz hadvezetés, közelebbről a túl óvatos – és tegyük hozzá: Görgey hadmozdulatai által megzavart és lelassult – Paszkevics, illetve a másik oldalon Haynau között. Azt továbbá, hogy a magyarországi hadjárat nem várt módon elhúzódott, ami Bécs számára azért is veszélyesnek tűnt, mivel a cár nem titkolta szándékát, hogy csapatait még a tél beállta előtt visszahívja. Augusztus 6-án Ferenc József Schwarzenberget személyesen küldte Varsóba az orosz uralkodóhoz, hogy sürgessen erélyesebb hadvezetést, hiszen a magyar lázadás „merészebben emeli fel fejét, mint bármikor”, sőt nő iránta a külföld rokonszenve is.


A cár augusztus 10-én Paszkeviccsel is közölte aggodalmait: végezze be mielőtt a háborút, mert „különben a betegségek meg a járhatatlan utak a fél hadsereget felemésztik”.6 Az osztrák hadvezetésnél tartózkodó Berg cári tábornoknak az a jelentése, amely Klapka kitörésekor került a magyarok kezébe, szintén arról tanúskodott, hogy az oroszok mennyire félnek az ősz közeledtétől. Andics persze nem veti fel azt a kérdést, hogy a magyar szabadságharcnak, egyre szorultabb helyzetében, a mégiscsak ott lévő, roppant túlerővel szemben, egyáltalán volt-e kilátása arra, hogy még pár hónapon át, a tél beálltáig – és akkor is csak átmenetileg – önmagát életben tartsa. Szerzőnk inkább azt hangsúlyozza, hogy az osztrák kormány e nehéz helyzetben, amelyet az itáliai front is súlyosbított, jobbnak látta, ha a magyaroknak – mint az olaszoknak is – amnesztiát ígér. Schwarzenberg miniszterelnök augusztus 15-én erről előterjesztést fogalmazott. Eszerint „a felkelés vezetői, úgyszintén mindazok a tisztek, akik azt óhajtják, meghatározott időn belül akadálytalanul távozhatnak”; ehhez járul a „meglehetősen enyhe igazolási feltételek megállapítása azon tisztek számára, akik az országban akarnak maradni” – bár azok kivételével, akik „részt vettek a lázadó kormány tevékenységében” –, ami persze ilyen általános fogalmazásban elég tág értelmezésre adott lehetőséget. A minisztertanács e javaslatot mindjárt másnap, augusztus 16-án sietve és egyhangúlag elfogadta. A határozat szerint „a felkelő tisztek vezetői, akik külföldre akarnak távozni, ezt lehetőleg rövidre szabott határidőn belül a legközelebb eső határon át tehetik meg”. Azokat a tiszteket pedig, „akik régebben nem szolgáltak, vagy csak a háború alatt lettek tisztek, egyszerűen el kell bocsátani”.

E döntés alapján Schwarzenberg még aznap, tehát augusztus 16-án felterjesztést fogalmazott az uralkodóhoz. Ebben ismertette a kormány határozatát, majd azt kérte, hogy ennek jóváhagyása után Haynaut, „amilyen gyorsan csak lehetséges, el kell látni a fentieknek megfelelő utasításokkal”.

E három irat ismertetése után Andics rátér a negyedikre, tehát az augusztus 20-i minisztertanács újabb – immár végleges – határozatára, amely azonban lényegesen más, sokkal szigorúbb megtorló intézkedéseket írt elő. Eszerint „a lázadók valamennyi vezetőjét és törzstisztjét le kell tartóztatni és azonnal meg kell indítani ellenük az eljárást”, a volt császári tiszteket századostól lefelé is, míg a honvédtiszteket és honvédeket közlegényként be kell sorozni. Ezzel Haynau gyakorlatilag szabad kezet kapott arra, hogy régóta tervezett bosszúját végrehajtsa. Hiszen – mint tudjuk – ehhez már előzőleg hozzáfogott. Erről tanúskodott nemcsak 1849. június 1-jei kiáltványa, amely a „pártütők” legszigorúbb felelősségre vonását rendelte el7, valamint július 1-jei újabb proklamációja, amely előírta minden olyan helység felégetését, ahol a lakosok a császári vagy cári csapatok ellen fellépni próbálnak – hanem Lipótvár volt magyar parancsnokainak kivégeztetése is.

Ezután Andics számára már csak az volt hátra, hogy a következtetést levonja. A fordulatot Bécsben – szerinte – az idézte elő, hogy augusztus 18-án reggel – vagy már előző este – megérkezett a világosi fegyverletétel híre. Engedményekre tehát nem volt többé szükség. Schwarzenberg az újabb, augusztus 20-i határozatot javításként vezette rá az előző, augusztus 16-i határozat szövegére. Görgeynek – írja a szerző – elemi szent kötelessége lett volna minden lehetséges utat és módot felhasználni, az osztrák katonai és kormányszervek felé való tapogatózást, tárgyalások kezdeményezését megkísérelnie. Ezt ő nem tette, s így közvetlenül felelős azért, hogy a hazafiak előtt bezárult „a szabad elvonulás lehetősége”.

Egy koncepció utóélete

Mindez első pillanatra valóban meggyőzőnek tűnhetett. Nem csoda, hogy oly nagy és tartós hatása lett. Azok, akiknek szívéhez valamiért amúgy is közelebb állt az árulási vád, ettől kezdve erre a tételre hivatkoztak. Utóbb, a hetvenes évek vitái során, a sajtócikkekben, publicisztikában ez az Andics-féle tétel merült fel döntő érvként újra meg újra. A szakemberek közt is alig akadt, aki nyíltan nem értett ezzel egyet.8 Voltak ugyan, akik bizonyos kételyeknek adtak hangot, de ők sem szánták rá magukat arra, hogy a szerzőnek alaposabban a körmére nézzenek. Felvetették, hogy Görgey Haynauval állt szemben, aki teljhatalmat kapott és könyörtelen bosszúval fenyegetett; honnan sejthette hát a magyar tábornok, szorult helyzetében, hogy pár nappal utóbb mit fognak tervezni Bécsben? Különösnek tűnhetett a vád érvelésének hirtelen megfordítása is: régebben azért ítélték el Görgeyt, hogy tárgyalni akart – állítólag – az osztrákokkal, most pedig azért, mert nem próbált tárgyalni velük. Volt, aki azzal a feltevéssel próbálkozott, hogy az amnesztia talán inkább a reakciós magyar főurak közbelépése miatt nem vált valóra.9 Ez az ötlet azonban semmivel nem bizonyítható, és így súlya sem sok lehet.

Pedig elég a valóban meglévő forrásadatokat alaposabban, kritikailag megvizsgálnunk, hogy a tételben rejlő alaphibának – vagy csúsztatásnak – hamar nyomára jussunk.

Az „elfelejtett” vereség

Schwarzenberg augusztus 15-én kapta meg Paszkevics augusztus 9-én kelt értesítését arról, hogy magyar küldöttek jelentek meg táborában. Erre fogalmazta meg sietve, még aznap, a császárhoz intézendő előterjesztés


szövegét, mert úgy látta, hogy Haynaunak sürgősen utasítást kell küldeni a magyarok fegyverletétele esetén követendő eljárást illetően. Vagyis az amnesztia terve eleve a magyarok fegyverletételével számolt, illetve azzal, hogy a magyarok a cári hadvezetéssel próbálnak tárgyalást kezdeni. Csakhogy Haynau serege akkor még Paszkevics seregénél jóval kisebb súlyt képviselt, ugyanis miközben délkelet felé vonult, közben Komáromnál meg Pesten bizonyos erőket hátra kellett hagynia, tehát inkább gyengült, mint erősödött. A két szövetséges – és egyben rivális – hatalom közül ekkor még Oroszország nyomott jóval többet a mérlegen. Innen a sietség, amellyel az osztrák minisztertanács mindjárt másnap, augusztus 16-án, Schwarzenberg javaslatát elfogadta.

A dolog azonban itt, ezzel megállt. A minisztertanács határozatát nem terjesztették fel jóváhagyásra az uralkodó elé. Schwarzenberg, aki eddig oly gyorsan és határozottan intézkedett, e ponton leállította az egész ügyet. Pedig akkor a világosi fegyverletételről még nem tudott. Miért tette hát félre az amnesztia javaslatát, ha addig oly sürgetőnek tartotta azt? A magyarázat igen egyszerű: közben megérkezett a hír, hogy Haynau augusztus 9-én Temesvárnál döntő győzelmet aratott a Dembinski, illetve Bem által vezérelt magyar fősereg felett. Haynau augusztus 9-én reggel kelt, előző jelentése, amelyet a Wiener Zeitung augusztus 15-én, szerdán közölt, még csak arról tudósíthatta Bécset, hogy Szőregnél Dembinskit visszanyomta, most üldözi, és azt reméli, aznap estére Temesvár magyar ostromzárát szét tudja robbantani. Két nap múlva, a Wiener Zeitung augusztus 17-i számában olvashatták azután a bécsiek Haynau augusztus 10-én kelt jelentését az előző napi, nagy temesvári győzelemről. Schwarzenberg, aki erről feltehetően már 16-án este értesült, ezért tette félre az amnesztia ügyét, hiszen az osztrák győzelem után nem volt többé engedményekre szükség. S ezért írta Radetzkynek augusztus 17-én, hogy a magyarországi harcok „gyors léptekkel közelednek” a végkifejlet felé. A világosi fegyverletételről Bécs csak ezt követően, augusztus 18-án értesült.

Az amnesztia ügyét tehát nem Görgey fegyverletétele miatt vették le a napirendről, hanem azért, mert az osztrák császári ármádia Temesvárnál katonai győzelmet aratott a magyar fősereg fölött. Ha valakit, akkor e fordulatért Dembinskit kell felelősnek tartani, aki az országból való kimenekülés stratégiáját követve hátrált Arad helyett Temesvár alá, ahol az Erdélyből kiszorított Bem egy kockázatos va banque döntéssel úgy vállalt csatát, hogy nem tudta: a tüzérségi lőszertartalékot Dembinski már előzőleg messze hátra küldte. Ez az osztrák győzelem volt az, amely alapjában véve a fegyverletételt is előidézte, hiszen Görgey a maga kisebb seregével, amely, Dembinskiével egyesülve, biztosíthatta volna Haynauval szemben a kellő erőt, most egyedül, a siker reményével csatát nem vállalhatott. Mi több: ez a temesvári osztrák győzelem volt az, amely az osztrák–orosz erőviszonyok mérlegét is végleg Haynau javára billentette át. Ha Haynaut megverik: Paszkevics óhaja, tanácsa nem hagyható figyelmen kívül. A temesvári győzelem viszont döntő mértékben meggyöngítette minden olyan közbelépés súlyát, amellyel az orosz hadvezetés a pacifikáció érdekében megpróbálkozhatott, és amelytől nemcsak – végső szorultságukban – a magyarok, hanem maguk az oroszok is többet reméltek, mint amennyit végül elérhettek.

Ferenc József utóbb is jól emlékezett arra, hogy számára a döntő fordulatot a temesvári győzelem hozta meg. A csatáról készült nagy olajfestmény egész életén át ott függött dolgozószobája falán. Andics Erzsébet azonban úgy látszik nem emlékezett – vagy nem akart emlékezni – arra az alapvető tényre, hogy a fegyverletételt megelőzte egy olyan döntő katonai vereség, amely azután minden további lehetőségnek megpecsételte sorsát. Ezek után Andics tételét, e súlyos módszertani tévedést – hogy finoman fejezzük ki magunkat – alighanem végleg kiiktathatjuk az elfogadható szakmai értelmezések sorából és átutalhatjuk azon legendák lomtárába, amelyek figyelmet legfeljebb csak annak jellemző példájaként érdemelnek, hogy a sztálini koncepció alkalmazói miként próbálták a történeti múltat saját politikai céljaiknak megfelelően visszamenőleg önkényesen módosítani.

Jegyzetek

1. Andics Erzsébet: Ismeretlen adalékok a világosi fegyverletétel kérdéséhez. Előadás, 1964. december 7. Megjelent: Az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményei 1965, XIV/3.

2. Andics Erzsébet: Ismeretlen adalékok az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc végnapjairól. Századok 1965, 425–457.

3. Andics Erzsébet: 1848–1849. Tanulmányok. Bp. 1968, 361–413.

4. E. Andics: August 1849. Unhekannte Daten über die letzten Tage der ungarischen Revolution und des Freiheitskampfes von 1848-1849. In Nouvelles Etudes Historiques. 1. Rp. col S, 5:31 563.

5. Steier Lajos: Haynau és Paskievics. II. Bp. é.n. 246–247,319.


6. Alekszandr Petrovics Scserbatov: Paszkevics Magyarországon. Bp. 1984, 311. Az eredeti orosz kiadásban: VI. 1896, 328.

7. Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelső manifesztumok és szózatoknak. Buda 1849, 8. füzet, 96–98.

8. Valószínűtlennek minősítette Andics tételét Katona Tamás: Az aradi vértanúk. I. Bp. 1979, 14–27.

9. Hanák Péter–Varga János: Bécs, Arad, Világos. Kritika 1975/1, 5.

2. Képek


1. Székelyek tanácskozása 1848 õszénKISEBBSÉGBEN

EGYED Ákos (Románia)

Székelyek tanácskozása 1848 őszén

Az öt széket felölelő Székelyföld úgy élt a 19. század köztudatában, mint politikai-közigazgatási egység, holott a valóságban ez az egység már jóval korábban, nagyjából az önálló Erdélyi Fejedelemség megszűnésekor elenyészett, egységes intézményeivel együtt. Az nem vitás, hogy a székelység ezután is megőrizte egységét rendi nemzetként, számos történelmileg kialakult sajátosságával, magyar etnikai jellegével. Annyira, hogy az 1848. évi polgári forradalom törvényhozása (a kolozsvári diéta, a magyar országgyűlés) is nehezen boldogult ezekkel a jellegzetességekkel, mert az országos törvényeket alig lehetett a székelyeknél alkalmazni, mivel itt minden bonyolultabb volt, mint máshol. Mindez annak a következménye, hogy a székely társadalomfejlődésben a rendiség kusza társadalmi alakzatokat hozott létre, s ezeket a Habsburg-foglalás utáni másfél évszázad tovább fokozta.

Így például a társadalom alapját képező régi katonáskodó szabad rendeket, a gyalogok és lovasok rendjét a Mária Terézia-féle határőri rendszer társadalmilag is, területileg is megosztotta: a csíki és háromszéki, részben aranyosszéki férfiakat belekényszerítették a határőri formákba, viszont az udvarhely- és marosszéki volt katonai osztályok – mivel itt nem hoztak létre határőri intézményt – lesüllyedtek adózó földművelő polgárokká. Közben feudális osztályképződmények ékelődtek be a társadalom szerkezetébe: erős nemesi réteg alakult ki, a lakosság egyharmada viszont jobbágyi-zselléri sorba került. Erre azért kellett utalnunk, hogy érzékeltethessük: itt az „érdekegyeztetés” nehezebben ment, a polgári fejlődés jogrendszerét nehezebben lehetett lerakni, mint máshol.

Nagyrészt a társadalmi struktúra e sajátosságai vezettek oda, hogy a polgári forradalom tavaszi s nyári időszakának elteltével sem volt a gyakorlatban megoldott a határőri rend helyzete; ez a kategória továbbra is a Nagyszebenben székelő, Bécstől függő katonai Főkormány (General Commando) hatáskörébe tartozott. Utóbbiról aztán kiderült, hogy a bécsi kamarilla eszköze, és csak színlelte, hogy aláveti magát az unióból adódó következő törvényeknek. Az adófizető szabad székelység viszonyai sem változtak; soraiban nem kevesen a régi székely szabadság visszaszerzésének lehetőségén ábrándoztak. A jobbágyság-zsellérség amiatt volt elégedetlen, hogy rá az erdélyi országgyűlés felszabadító törvénye csak részben terjedt ki: személyileg szabaddá vált, de földet nem kapott, mivel adómentes székely örökségeken települt. Csak a viszonylag fejlett értelmiségi réteg számára nem vetődtek fel sajátos problémák, számára a forradalom felemelkedési lehetőségeket nyitott meg már eddig is, ezért többségében annak lelkes híve volt. Akadályozta a dolgok tisztázódását az a tény is, hogy Erdélyben a hatalmi struktúra az uniótörvény életbe léptetése után is kettős maradt: a magyar kormány hatalmi szervei (főként a kormánybiztosi intézmény) mellett a Főkormányszék (Gubernium), amely elfogadta a magyar kormány illetékességi jogát Erdélyre, de nem szűnt meg függősége Bécstől. Ez a hatalmi struktúra 1848 őszén összeomlott.

Az összeomlás egyenes következménye volt a Habsburg-hatalom és a magyar forradalom viszonyában bekövetkezett változásnak. Jellačić ellenforradalmi fellépésének és a bécsi kormány magyarellenes politikájának Erdélyben az volt a megfelelője, hogy a bécsi útjáról visszatérő Urban ezredes, a II. (naszódi) román határőrezred parancsnoka – Puchner tábornok tudtával – felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, sőt a Guberniumnak is, s ezután az erdélyi katonai Főkormány Bécs ellenforradalmi politikájának közvetlen és nyílt végrehajtójává vált. A katonai Főkormány tervei közé tartozott, hogy a székelységet a határőrezredek segítségével saját oldalára vonja, s a magyar forradalmat Erdélyben megfossza katonai támaszától s fő népi bázisától.

A székelység vezetői korán felismerték, hogy a belső ellentétek oldásának és a védelem megszervezésének legilletékesebb fóruma a nemzeti gyűlés lehet. Úgy, ahogy a történelmi tudatban élt, s ahogy újabban a románok és szászok is nemzeti gyűléseken dolgozták ki egységes programjukat. Valóban, Udvarhelyszék vezetősége már tavasszal javasolta a székely nemzeti gyűlés összehívását, de erre, főként a Gubernium ellenállása miatt, októberig nem kerülhetett sor. 1848 őszén azonban a tanácskozás elodázhatatlanná vált: a vészesen rosszabbodó erdélyi helyzetben a belső ellentétek megoldásával s megfelelő program kidolgozásával biztosítani kellett a székely társadalom cselekvőképességét.

A cselekvés fonalát ezúttal nem vezetői testület, hanem a székelyföldi kormánybiztosként működő, s a székelység problémáit már korábbról is jól ismerő Berzenczei László indította el. Ő adta közre a felhívást a


székely nagygyűlésre. Berzenczeinek a huszárság szervezőjeként is volt alkalma észlelni a székelység körében a tavasz folyamán még erőteljes lelkesedés apadását; ez is indítóoka lehetett elhatározásának. S mivel a forradalom kitörése óta Kossuth feltétlen hívének mutatkozott, sikerre számíthatott, mert neve a székely középrendek fülében jól csengett. A nagygyűlés programját is úgy állította össze, hogy a tömegek megmozgatására alkalmas legyen. Előirányozta 1. egy székely kormány megválasztását, 2. székely tábor létesítését és 3. „a székely nemzet régi szabadságának visszaszerzését”. De amennyire hízelgő lehetett a fenti program egyes székely társadalmi rétegek számára, épp annyira kor- és időszerűtlen volt (második pontja kivételével) a forradalom és a jövő szempontjából. Székely kormány választása a teljes elszigetelődés lehetőségét idézte volna elő, a régi rendi szabadságjogok visszaszerzése pedig összeegyeztethetetlen volt a már kivívott polgári jogegyenlőség elvével.

Erre a programra mondott nemet Mikó Imre, Erdély ideiglenes kormányzója, július óta a Gubernium elnöke, a közismert mérsékelt liberális politikus. Sokáig tisztázatlan volt a történetírásban, hogyan változott meg a székely nemzeti gyűlés programja, hogyan lett annak elnöke Mikó Imre; holott erre a tisztségre a kezdeményező Berzenczei volt az esélyesebb. Ezekre a kérdésekre választ kapunk Mikó jelentéseiből, különösen pedig „önigazoló” beadványából, amelyet 1849 elején terjesztett a király elé. „Én ezen felszólítást – írta Mikó – úgy irányára, mint eszközeire nézve is legnagyobb mértékben helytelennek és veszélyesnek tekintvén, az ebből következhető belháború iszonyai megelőzhetése tekintetéből” megpróbálta Berzenczeit programja visszavonására rávenni. Többrendbeli tanácskozás után ez sikerült is, s mivel a Gubernium is belátta, hogy most a gyűlés megtartását „a legnagyobb kormánytilalom sem leend képes megakadályozni”, taktikát változtatott, Mikót az Agyagfalván tartandó nagygyűlés elnökévé nevezte ki. Így próbálta a Gubernium a maga elképzelései szerint alakítani az eseményeket.

Ezt a célt szolgálta a gyűlés új programjának kidolgozása, amelyet a Kolozsvári Híradó 1848. október 8-i számában közzé is tettek. Eszerint az agyagfalvi gyűlés 1. hűségét nyilvánítja a király iránt, 2. testvéri kezet ajánl az erdélyi nemzeteknek, miközben kijelenti: „ők senkit megtámadni nem fognak, de a magyar nemzetet és alkotmányt bármely megtámadó ellen védendik”, és 3. megteszi a szükséges védelmi intézkedéseket.

A guberniumi felhívás mintegy törvényesítette a nagygyűlés megtartását, ezért a székekben is felgyorsultak az előkészületek, elhárult az akadály a polgári népesség részvétele útjából. Kérdéses volt azonban, hogy ott lesz-e Agyagfalván a határőr katonaság. Tanulságos (és a nagygyűlést követő fegyveres összeütközés kimenetele szempontjából figyelmet érdemlő) a székely huszárezred parancsnokának, Sombori ezredesnek a General Commandóhoz intézett jelentése; eszerint felszólítást kapott a nagygyűlést előkészítő sepsiszentgyörgyi bizottmánytól, hogy október 13-án a huszárezreddel induljon ki az agyagfalvi gyűlésre. Kéri a katonai főparancsnok utasítását. Puchner nem is késlekedett a tiltó rendelkezést kiadni, amely azonban különböző okok miatt nem juthatott el idejében rendeltetési helyére. Másrészt az ezredparancsnokok engedni voltak kénytelenek a társadalmi közakaratnak s megkezdték előkészületeiket, hogy Agyagfalvára menjenek. Jegyezzük meg, a főtisztek nem saját meggyőződésből cselekedtek így, hanem kényszerűségből engedtek.

A határőr katonai alakulatokkal egy időben elindult a székely székek minden rendű polgári népessége is, és október 16-án, a nagygyűlés megnyitásakor, Jakab Elek történetíró szerint mintegy 60 ezer ember volt jelen a Nagyküküllő mellett elterülő réten. Az Agyagfalváról hazatért kézdivásárhelyi küldöttség beszámolóját megörökítő jegyzőkönyv így vázolta fel a nemzeti gyűlés első perceit: „[a küldöttség] illő rendben tábori zenével az őseink gyűléseinek emlékétől megszentelt agyagfalvi téren a végtelen tengerként hullámzó székely csapatok közé számára kimutatott helyet elfoglalta s ott várta a gyűlés megnyitását, ott várta és hallgatta a székely és magyar faj jövendőjét magában foglaló korszerű indítványok tárgyalását és elfogadásét.

A hely történelmi nevezetessége valóban hozzájárult a lelkes hangulat kialakulásához, de ennél is nagyobb mértékben hatott a népre Berzenczei Lászlónak és híveinek szüntelen agitációja a forradalmat és a magyarságot fenyegető veszélyről. A vármegyékből és távolabbi városokból érkezők konkrét esetekkel támasztották alá a radikálisok érveit.

A nagygyűlés szűkebb vezető testülete már a megelőző nap megalakult. Ennek elnöke Mikó Imre; mellette a tanácskozó s határozathozó testületben részt vettek a székelyföldi kormánybiztosok: Berzenczei László, ifj. gróf Bethlen János, Berde Mózes, Keller János, Mikó Mihály, Demeter József valamint Zeyk József. A haditanácsnak tagjai voltak a fentieken kívül az ezredparancsnokok valamint Gál Sándor, Berzenczei legfőbb támogatója, hadseregszervező. Így a székelység politikusai s katonai vezetői közül kevesen hiányoztak Agyagfalváról. A felsorolt nevek mutatják az erdélyi forradalomban már kezdettől meglevő megosztottságot: a Berzenczei és Gál Sándor köré tömörülő radikális forradalmi csoport a vezetőtestületben ugyan kisebbségben volt a Mikó Imre által képviselt mérsékeltekhez viszonyítva, de a székely nemzeti gyűlés tömegeire nagyobb hatást tudott gyakorolni, főként az értelmiség, nemzetőri tisztek, diákok révén. Ez a radikális csoport vette át fokozatosan a


közhangulat irányítását.

A vezetőtanács előzetes értekezését október 25-én tartotta Bögözben. Itt körvonalazódott az a kompromisszumos program, amelyet 26-án terjesztettek a nagygyűlés elé. A székenként és formációkként mutatós rendben várakozó székelység mindenekelőtt a szerveződés ügyeit oldotta meg.

Kiemelkedő fontosságú volt a Berde Mózes által felolvasott, testvérnépekhez intézett felhívás. Benne a székelység kifejezte békés szándékát, az erdélyi népek szolidaritásának szükségességét, megbélyegezve a bécsi kamarilla népeket megosztó politikáját, ami máris veszélyes állapotot szült. Véleménye szerint a kivívott új szabadságot közösen kell megvédeni, s oltalmazni a belbékét.

A székely társadalom belső kérdéseinek rendezését volt hivatott előmozdítani az a határozat, amely kimondta: „jogban és kötelességben a Székelyföldnek minden polgára egyenlő”. Ez az elvi határozat a magyar forradalom vívmányaival teljesen összhangban állt. Nem volt jelentőség nélküli az a tény sem, hogy a székely fórum maga nyilvánította ki a székely rendiség, a rendi nemzet megszűntét, s fogadta el a társadalmi struktúra polgári jogalapját. Ebből következően a székelység önmagára is kötelezőnek ismerte el az erdélyi országgyűlés határozatait, így jobbágyfelszabadító törvényét, a közös teherviselést. További konkrét lépést tettek ezen a téren azzal, hogy elvetették a Habsburg érdekeket védő határőri intézményt, s elszakadtak a General Commandótól, egyben a Gubernium hatáskörétől is. Ez azonban nem jelentette a királysággal, a monarchiával való szakítást; Mikóék vigyáztak arra, hogy ne is lehessen akként magyarázni, ezért a székely nagygyűlés hűségesküt tett a királyra. Amikor azonban ezt követően a nemzeti gyűlés felesküdött a magyar felelős minisztériumra és a magyar alkotmányra, ezzel határozottan kijelölte a székelység helyét az 1848 őszén kialakult helyzetben. S hogy ne maradjon csak elvi síkon, a gyűlés a székelyföldi ügyek irányítását a Vay országos kormánybiztos irányításával működő kormánybiztosokra ruházta, katonai főparancsnokká pedig Sombori Sándor lovasezredest nevezte ki.

Történelmi pillanat volt, amikor az Udvarhely melletti Agyagfalván tanácskozó székelység – a magyarságnak ez az eleddig sajátosan, földrajzilag is elszigetelten élő csoportja – a fentiek szerint cselekedett: lemondott külön csoportérdekeiről, s vállalta tudatosan a közös sorsot a magyarsággal, amikor Erdélyben a magyarok végveszedelemben forogtak. Felmerülhet az a kérdés, hogy ezt a magatartást a radikálisok kényszerítették-e rá a székelységre. Ebből annyit láthatunk igaznak, hogy a mérsékelt vezetők, Mikó, Berde és a többiek valóban csak Berzenczei és társai nyomására mentek el a végsőkig a monarchia erdélyi kormányzati szerveinek elutasításában. A nép, a nemesség nagy része viszont a legnagyobb mértékben s lelkesen vállalta a forradalom, s a magyarság védelmét, mert meggyőződött saját nemzeti érdekeinek veszélyeztetettségéről; támaszt Berzenczeitől remélt. Mikó Imre jelentése efelől nem hagy semmi kétséget. A jelentés, miután Berde Mózes és Mikó Mihály „higgadt tartalmú beszédei”-t méltatja, ezeket írja: „Utánuk szószékre lép Berzenczei László. Gúnyos kitételekkel illetvén a (királyi) Guberniumnak minden ezelőtti, s főleg a székely gyűlésnek elébb bétiltása, később korlátozása körüli eljárását, a székely polgári hatóságnak ettől [ti. a Guberniumtól], a katonáknak pedig a General Commandótól való további függését felmondandónak, csupán egyenesen a minisztériumtól jött rendeleteket elfogadandónak indítványozta… Ezen és még több apróbb fontosságú indítványát a részére zajos tetszéssel nyilatkozó, s mint látszott, iránta határtalan bizalmat tanúsító néptömeg általános helyesléssel fogadta és azonnal határozattá emelte.”

Ha az első napi tanácskozás kor- és időszerű határozatok elfogadásával ért véget, s a forma is illő volt a történelmi pillanat rendkívüliségéhez, ugyanez nem mondható el a második nap eseményeiről.

Már a 26-i gyűlésen javasolták a székely katonai tábor megalakulásának szükségességét, hogy a főparancsnok, amennyiben a helyzet úgy alakul, „a magyarság védelmére csapatokat” küldhessen. Mikó beadványa hangsúlyozza, hogy a „már tettleg megtámadott vármegyei magyarság” védelméről volt szó. A második napon kizárólag a védelem és önvédelem ügyével foglalkoztak. Abban mindenki szót értett, hogy azonnali cselekvésre van szükség, de annak módjait illetően különböztek a vélemények. A vita főként a haditanácsban folyt.

Berzenczeiék azt a tervet terjesztették elő, hogy a jelenlevő fegyverképes férfiak mind táborrá alakulnak, s késedelem nélkül indulnak a General Commando csapatai és a felkelők ellen. Mikó ezt mindenképpen szerette volna megakadályozni, mert megfelelő felszerelés és idő hiányában nem látta reálisnak az elképzelést. Ehelyett a három székely ezred bevetését indítványozta. A haditanács többségi szavazattal ezt a javaslatot fogadta el, amely a fentiek mellett előírta a székely nagygyűlés feloszlását, s további fegyveres erő szervezését a székekben. Ekkor Berzenczei Gál Sándorral hirtelen elhagyta a haditanács ülését, majd a nagygyűlést értesítette a történtekről, arra kérvén egyszersmind, hogy a határozatot utasítsa el. Berzenczei a központi szónoki emelvényről beszélt, Mikó s hívei viszont székenként próbálták az összegyűlteket a maguk oldalára állítani, közben pedig egymásután léptek a nép elé a vármegyékből a Marosvásárhelyről érkezők, konkrét példákkal


bizonyítva az ellenfél tettlegességét. A sokszor idézett Mikó-beadvány szerint ez utóbbi „eldöntő béfolyással lőn, elannyira, hogy a felbőszült nép nyíltan zúgásra és fenyegetésre tört ki azok ellen, kik a rögtöni kiindulásnak csak ellene szólnak is”, és – folytatja Mikó – emiatt „merőben hasztalan és sikertelen lett minden törekvés a tömeget a kiindulástól eltartóztatni.”

A nagygyűlés elfogadta Berzenczei indítványát.

Ezután gyorsan peregtek az események: Berzenczei kihirdette a székely tábor megalakulását s megkezdődtek a konkrét előkészületek a katonai alakulatok indítására. Mikó, a kormánybiztosok és a főtisztek alávetették magukat a nemzeti gyűlés döntésének, de – s ezt a későbbiek jól megmutatták –, magatartásuk hátterében merőben különböző motivációk álltak. Mikó Imre, a székely nemzeti gyűlés megválasztott elnöke bevégzettnek tekintette feladatát, s sietett Marosvásárhelyre, ahonnan a kormánynak és a királynak beszámolt a történtekről. Ezzel Berzenczei a továbbiaknak formálisan is, ténylegesen is főszereplője lett.

A katonai tábor élére közös főparancsnokság került Berzenczei kormánybiztos és Sombori Sándor ezredes személyében. Ezredparancsnoki hatáskört kapott Dorschner ezredes a csíki gyalogezrednél, Dobai Károly a háromszéki gyalogezrednél, míg a huszárezredet Sombori vezényelte. Az ezredek tisztikara, valamint a nemzetőrségi tisztek helyükön maradtak. Végül alig kétnapi készület után, október 20-án a mintegy 35 000 főnyi haderő négy részre osztva kiindult az agyagfalvi térről.

Mint ismeretes, a székely haderő kezdeti sikerek után szétesett, a nagy vállalkozásnak katasztrofális kudarc lett a vége, ez pedig pánikot keltett az erdélyi magyarság körében. Mindezt csak részben tehette jóvá a Háromszéken Berde Mózes és Gábor Áron nevéhez fűződő sikeres önvédelmi harc kibontakoztatása.

A székely nagygyűlés eredményei két irányzat konfrontációja révén születtek meg. Amint láttuk, a radikális forradalmárok és a mérsékelt irányzat – Berzenczei László, illetőleg Mikó Imre tábora – végig vitában álltak; bizonyos kérdésekben egyik, másokban a másik oldalnak sikerült célravezetőbben cselekedni. Berzenczei segített a székelységnek helyzete veszélyességének felismerésében, nyíltan rámutatva a Habsburg-politika cselvetéseire. De a székely katonai erő széthullása és veresége miatt elsősorban őt terheli a felelősség: nem gondolt a nagyrészt idegen tisztikar alkalmatlanságára, a katonaság nagyon hiányos felszerelésére, a rögtönzött katonai tábor nagyobb részének képzetlenségére. Berzenczei a lelkesedést mindenhatónak tartó s a valósággal számolni kevéssé tudó politikus forradalmár típusához tartozott. Nem csoda, hogy a székely gyűlés elnökével, Mikó Imrével sem tudott kellő mértékben együttműködni, nem figyelt eléggé érveire.

Mikó Imre szerepe is ellentmondásos. Felelőssége tudatában cselekedett, amikor a Gubernium vezetőjeként elvállalta a székely nemzeti gyűlés elnöki feladatait, s Berzenczei első, légváras programja helyett reálisabbat, jobbat terjesztett elő. Helyesen járt el akkor is, amikor békére hívta fel az erdélyi nemzeteket, anélkül, hogy a polgári forradalom vívmányait feladta volna. Ellentmondásainak fő oka az volt, hogy nem ismerte fel a kamarilla valódi szándékát s módszereit, a legitimitás talaján akart maradni akkor is, amikor a bécsi politika már nyíltan szembefordult a törvényes megoldásokkal a magyar forradalomhoz való viszonyában. Emiatt nem volt alkalmas rá, hogy a székelységben rejlő erőtartalékot s a nagygyűlés által mutatott lelkesedést kihasználja.

Gyöngeségei ellenére az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés hozzájárult a székelység cselekvőképességének erősítéséhez, társadalmi és nemzeti tudatának fejlesztéséhez.

2. Képek


1. Magyarország Közép-Európa gazdaságában, 19451949�TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

PETŐ Iván

Magyarország Közép-Európa gazdaságában

1945–1949

A História szerkesztősége még 1989-ben elhatározta egy, az 1945–1968 közötti időszakot bemutató kötet kiadását, Magyarország históriája 1945–68 címmel. Célunk mindenekelőtt a történelemtanítás segítése volt. A kötethez megrendelt, egy évvel ezelőtt írott tanulmányokból közlünk néhányat, amelyek segíthetik történelmünk „legérzékenyebb” korszakának tanítását. A História-könyv előreláthatóan a jövő év tavaszán lát napvilágot. (A szerk.)

Magyarország 1945 előtt a közepesen fejlett országok közé tartozott. A nemzeti jövedelem iparból és mezőgazdaságból származó aránya 1938-ban lényegében azonos volt (36, ill. 37%), ami elmaradottabb viszonyokat tükröz, mint Csehszlovákia vagy Ausztria hasonló adatai, de kedvezőbb, mint a balkáni országoké, vagy mint Lengyelországé.

A második világháború éveiben az ipar szerepe lényegesen megnőtt. Az 1943–44. gazdasági évben a nemzeti jövedelemnek már 43%-át adta, míg a mezőgazdaság csak 28%-át. A foglalkozási arányok azonban ezt a változást nem követték, ott csak kisebb módosulás történt. A második világháborúban nagyjából a nemzeti vagyon 40%-a elpusztult. A háborús károk következtében az 1945–46. gazdasági évben a nemzeti jövedelem a háború előtti felére csökkent, s 1946–47-ben sem érte el a korábbi szint 2/3-át.

A háború következményei közé sorolandók a fegyverszüneti egyezmény alapján a magyar gazdaságot sújtó terhek is, amelyek tovább csökkentették mind a rendelkezésre álló nemzeti jövedelmet, mind a felhasználható ipar kapacitását. A 6 év alatt fizetendő 300 millió dollárban meghatározott jóvátételből 2/3 a Szovjetuniónak, a további 100 millióból 70 millió Jugoszláviának, 30 millió Csehszlovákiának járt. A világpiaci árak és a jóvátételi árak közti igen nagy, s Magyarország számára hátrányos különbség miatt a tényleges jóvátételi terhek már az 1945-ben kötött megállapodáskor is kétszeresét tették ki a megállapítottnak, majd 1945 és 1948 között újra duplájára nőtt a tényleges kötelezettség.

Új politika – új gazdaság

Az 1944 végén Debrecenben kormányt alakító, új politikai erők gyökeresen szakítani kívántak az addigi gazdaságpolitikával.

A nagybirtokrendszer felszámolásának szükségessége mellett egyetértettek a magánkezdeményezés fontosságában, a gazdaság kulcsterületeit érintő, de korlátozott államosításban, illetve állami ellenőrzésben és a gazdasági intézményrendszert is érintő demokratizálásban. Így egyrészről az ásványi kincsek és villamosenergia-termelés államosítását, a nagybankok és kartellek állami ellenőrzését, az újjáépítés központi terv alapján történő megvalósítását, másrészről a kisbirtok megerősítésének, a mezőgazdasági termékek szabadpiaci forgalmának igényét, az addigi központi anyag- és terménygazdálkodás felszámolását foglalták programba. A nyolcórás munkanap, az évi rendes fizetett szabadság szavatolása, a női- és gyermekmunka védelme, a kollektív szerződések rendszerének biztosítása mellett egyetértettek a munkásbiztosítás önkormányzati rendszerének szükségességében, és mezőgazdasági munkásokra való kiterjesztésében is. Megfogalmazták a munkanélküliek állami segélyezésének, az áremelkedésekhez igazodó bérek biztosításának és a munkások szabad sztrájkjogának szükségességét is.

A közös kormányzati alapelvekre épülő pártprogramok megmutatták a feladatokkal kapcsolatos értelmezési, ütemezési különbségeket. A már a két háború között is legális kisgazda- és szociáldemokrata párt lényegében abból indult ki, hogy a háború előtti elképzeléseik megvalósításának feltételei jelentősen javultak. A kisgazdapárt társadalmi arányosságát a lakosság foglalkozás szerinti megoszlására épülő képviseleti rendszert szem előtt tartva, a kommunista és szociáldemokrata pártot elsősorban az ipari munkásság képviselőjének tartotta, s gazdasági elképzeléseit – nevének megfelelően – a mezőgazdasági dolgozók és a polgárság egy


részének képviselete jegyében fogalmazta meg. A magántulajdonra, érdekképviseletre, önkormányzatra, szövetkezetekre kívánták építeni a célnak tartott parasztdemokráciát. Nagy fontosságot tulajdonítottak a modern adórendszer bevezetésének, amelyet az addig uralkodó forgalmi adó helyett a radikálisan progresszív jövedelemadóra akartak építeni. A kisgazdapárt mögött azonban – mivel a politikai berendezkedést meghatározó Szövetséges Ellenőrző Bizottság korlátozta a pártalapításokat – igen sokféle erő sorakozott föl. Így a kormányzó pártok közül e párt mutatkozott még leginkább késznek az ipari, bank- és kereskedelmi tőke érdekeinek képviseletére, holott e csoport elképzelése csupán egyetlen ponton, a magántulajdon kulcsfontosságának hangsúlyozásában érintkezett az eredeti kisgazda törekvésekkel.

A szociáldemokrata párt, látszólag a kommunistákkal egyezően, jelentős gazdasági szerepet szánt az államnak, de – leginkább az 1945-ben Nagy-Britanniában hatalomra került munkáspárthoz hasonlóan – hosszú távon is csak az ipar meghatározott pozícióinak államosítását, vagy felügyeletét, a pénzügyek és a külkereskedelem állami irányítását tartotta szükségesnek.

A Magyar Kommunista Párt a koalíciós együttműködés első éveiben hosszabb ideig tartó pártközi együttműködésre készült, de senki számára nem maradhatott kétséges, hogy végső célja az ideálisnak tartott szovjetunióbeli gazdasági és politikai berendezkedés megteremtése, ennek jegyében a termelő eszközök túlnyomó többségének államosítása, a parasztság szövetkezetekbe tömörítése.

A koalícióra lépő pártok legkisebbike, a parasztpárt – hasonlóan a kisgazdák eredeti elképzeléséhez – csak a társadalom egy részének, elsősorban a kisbirtokos parasztságnak érdekeit kívánta képviselni. Fő törekvése a korszerű, életképes törpe- és kisbirtokok stabilizálása lett, de fontos ügynek tartotta a közigazgatás és a közoktatás korszerűsítését, demokratizálását is.

Új tulajdonviszonyok

A közös kormányzati alapelvek, illetve a pártok hosszabb távú elképzelései az első évek gazdaságpolitikai gyakorlatát csak kis részben határozhatták meg. Döntő változást jelentett természetesen a korábbi gazdasági berendezkedéshez képest az 1945 márciusában kezdődő földreform, amelynek révén egy csapásra megszűnt a nagyobbrészt feudális jellegű nagybirtokrendszer, s több mint 660 ezren jutottak földhöz. Az össznépességen belül alig több mint 25%-ról közel 45%-ra nőtt a kistermelésből élők aránya.

1945 végén, a szénbányák állami kezelésbe vételével megkezdődött az államosítási program végrehajtása is. A gazdasági élet demokratizálása jegyében a szakszervezetek széles körű jogok alapján szóltak bele a foglalkoztatottak életkörülményeit meghatározó viszonyokba, sőt az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe képviselőket is delegáltak.

Ugyanakkor a rendkívül súlyos háborús károk és jóvátételi kötelezettségek, valamint az egyéb háborús vereségből származó terhek miatt a koalíciós programban felvázolt liberális piacgazdaság helyett már 1945-ben megkezdődött, 1946-ban pedig minden addiginál kiterjedtebbé vált az állam gazdaságirányító szerepe, másik oldalról a piac funkciójának korlátozása.

A termelés megindításának pénzügyi támogatására, a közigazgatás megszervezésére, a jóvátétel finanszírozására az új kormányzat számára ugyanis gyakorlatilag egyetlen eszköz állt rendelkezésre, a bankjegykibocsátás. Ezzel folytatódott a már háború alatt megkezdett gyakorlat, a fedezetlen fizetőeszköz forgalomba kerülésével együtt járó infláció. Az inflációt, mint a készleteket, tartalékokat mozgósító eszközt, mint finanszírozási eljárást a közgazdaságtan régóta ismerte. Az inflációt azonban Magyarországon végül is nem sikerült ésszerű határok közt tartani.

1945 nyarán még hozzávetőlegesen arányban volt a pénz értéke a nemzeti jövedelem színvonalával (mindkettő a háború előtti harmadát tette ki). De a kormányzati kiadásokat a bevételek egyre kisebb mértékben fedezték (1945 második felében csupán 7%-ban), s a bankjegyforgalom egyre kevésbé volt összhangban az árufedezettel. A pénz értéke percről percre csökkent. A feketepiaci dollárárfolyamot és a háború előttihez viszonyított árnövekedést az addig csak a csillagászatban használt 12, 18 majd 24 jegyű számokkal (billiókkal, trilliókkal, quadrilliókkal) lehetett kifejezni. A forgalomban lévő bankjegyek elméleti értéke 1946. július végén mindössze 600 ezer dollárt tett ki. (Az 1945–46. évi inflációt azóta is mint világcsúcsot tartják számon.)

Az inflációs finanszírozás terheit a társadalom minden rétege viselte, de míg a bérből élők elemi szükségleteiket sem tudták kielégíteni, az újbirtokosok képtelenek voltak gazdaságukat stabilizálni, a tehetősebb rétegek döntően csak tartalékaikat emésztették föl.


A rendkívüli gazdasági körülmények az élelmiszerellátásnál, a nyers- és alapanyag-gazdálkodásnál is rendkívüli intézkedésekre szorították a kormányzatot. A mezőgazdasági termékek ígért szabadpiaci forgalma helyett a háború alattihoz hasonló kényszerintézkedéseket vezettek be. 1945. május végén eltörölték ugyan a háború alatti Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszert, de két hónappal később hasonló új szabályok léptek életbe. Az alacsony szinten meghatározott személyes szükségleten felül végeredményben minden terményt igyekeztek elvonni a parasztságtól, s ennek érdekében egyebek közt igen széles körben alkalmazták a természetbeni adóztatás rendszerét.

A piaci rendszer radikális korlátozását természetesnek tekinthetjük, hisz a háború végén valamennyi ismertebb hazai közgazdász és vezető állami posztot betöltő gazdaságirányító úgy látta, hogy az újjáépítési, közellátási, jóvátételi – feladatokat megoldani, s egyúttal a katasztrofális inflációt megállítani csak központi állami beavatkozással, annak kiszélesítésével lehet. Persze többségük mindezt csak kényszerlépésként kezelte, és a gazdaság normális állapotának a közvetett eszközökkel történő állami befolyásolást, a vállalkozókra, érdekképviseletekre épülő piacgazdálkodást tekintették. A marxizmuson iskolázottak az állam szerepének növekedését, a magángazdaság korlátozását a távlati célok felé megtett kezdeti lépésként kezelték.

Az eszköz, a központi gazdaságirányítás erősítése ügyében mutatkozó egyetértés elegendő volt ahhoz, hogy kommunista kezdeményezésre 1945 végén megalakuljon a szűkebb operatív gazdaságirányításra hivatott gazdasági minisztertanács, a Gazdasági Főtanács (GF). Az viszont már a politikai körülményekből, a Szovjetunió által támogatott kommunista párt különleges helyzetéből, az így kialakult döntések rendszeréből, a végrehajtó hatalom önállósulásából következett, hogy a Főtanács jogkörét annak titkársága gyakorolta, amelynek irányítása a kommunista Vas Zoltán kezében összpontosult.

Gazdaságpolitika „felülről”

A GF 1946 elejére kialakult kulcsszerepe nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MKP kezdeményező lehetett a különböző politikai és pártállású szakértők széles körének bevonásával kidolgozott stabilizációs programban, illetve annak végrehajtásában.

Mivel az inflációban a pénzszaporítás és az áruhiány egyaránt közrejátszott, az 1946. augusztus 1-jén életbe lépő stabilizációnak az egész árutermelést, pénz- és hiteléletet kézben kellett tartania. Döntő szerepet játszott a bevezetett új gazdasági szabályozókban a központilag meghatározott ár- és jövedelmi rendszer. A bérek és fizetések alacsony szinten megvalósított egyenlősítése, akárcsak az érdemi tőkeképződés adóztatással, árrendszerrel történő megakadályozása, a mezőgazdaságot sújtó agrárolló alapvető szerepet játszottak a stabilizáció sikerében. Mikor az MKP elképzeléseitől sokszor igen távol álló szakemberek a részleteket kidolgozták, a koalíciós pártok pedig a stabilizációs csomagtervet elfogadták, azt tartották szem előtt, hogy a gazdaság kötöttségei fokozatosan megszüntethetőek, így az állam visszavonul a közvetlen gazdaságirányításból, a befolyásolás pozíciójába, s a piac szerepe jelentősen megnő. Az agrárpártok látták, hogy az árarányok hátrányosak a mezőgazdaság számára, de tudták, hogy az újjáépítés, a stabilizáció megvalósíthatatlan a parasztság átmeneti nagyobb terhelése nélkül.

Az MKP a GF-en keresztül érvényesülő elképzelései, s 1947-ben gyorsan bővülő gazdaságirányító befolyása révén azonban más irányba változtak a feltételek: a liberális piaci eszközök egyre kisebb szerepet kaptak a gazdasági folyamatok befolyásolásában, az állam közvetlen irányító szerepe gyorsan növekedett, a mezőgazdaság átmenetinek szánt terhei állandósultak, s hosszabb távon az agrárgazdaság megsarcolásába torkolltak, az alacsony szinten kiegyenlített bérek évtizedekig meghatározóak maradtak.

Az 1945–1946-ban született intézkedések ugyan összességükben és a legtöbb részletkérdésben is alapvetően korlátozták a hagyományos tulajdonosi jogokat, 1947 közepéig azonban nem került sor olyan lépésre, amely arra utalt volna, hogy az 1944. végi koalíciós program aktualitását vesztette, hogy a rendkívüli körülmények megszűnte után sincs már visszatérés a piacgazdasághoz. Csak 1947 első felében, a kisgazdapárt felbomlasztása és az MKP kormányzati befolyásának jelentős megerősödése nyomán került sor ilyen lépésekre.

A tervgazdaság

Az 1947 augusztusával kezdődő hároméves terv előkészítése kapcsán az MKP felvetette a nagybankok államosításának szükségességét. Bár az államosításra végül is csak novemberben került sor, ezzel a követeléssel egyértelművé vált, hogy az MKP a továbbiakban nem tartja magát feltétlenül a koalíció 1944. végi programjához.

A változások új irányát jelezte az is, hogy a magyar kormány 1947 júliusában úgy döntött: távol marad a


Marshall-tervvel foglalkozó párizsi konferenciától. Az elhatározás egyértelműen a Szovjetunió kívánságára született, miként a többi közép- és kelet-európai országban is. A politikailag két részre szakadó Európában a Marshall-terv elutasításával Magyarország külgazdasági kapcsolatainak már a háború után elkezdődött átrendeződésében döntő fordulat következett be.

A Szovjetunió, részben mint szokásos kereskedelmi partner, de ezen túl a magyarországi német tulajdon átvételével és vegyesvállalatok alapításával mint számottevő magyarországi javak tulajdonosa és nem utolsósorban mint az ipari termelés tekintélyes részét lekötő jóvátételi szállítások címzettje, már 1945-től kiemelkedő szerepet játszott a magyar gazdaság termékszerkezetének meghatározásában.

A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának 1949. januári megalakítása névleg a hasonló társadalmi berendezkedésű országok összefogását szolgálta, nem utolsósorban éppen a Marshall-tervbe bevont országokkal folytatott gazdasági kapcsolatok leépítésének ellensúlyozásával. Valójában a Marshall-tervtől való elzárkózással, a KGST megszervezésével a közép-európai országokat a Szovjetunió s az útmutatásait elfogadó helyi kommunista pártok elzárták a világpiactól, egy zárt, befelé forduló gazdasági rendbe, kényszerpályára szorították.

A kényszerpályára terelésben a külgazdasági eszközök mellett döntő szerepet kapott a tervgazdálkodásra történő áttérés, s annak részeként a gazdaság szinte teljes körű államosítása.

Amikor 1947. június elején a koalíció négy pártjának közös értekezlete, több előzetes egyeztetés után megvitatta az augusztus 1-jével kezdődő hároméves tervet, a kisgazdapárt már jelentősen meggyengült, s így az ekkorra már egységes kommunista-szociáldemokrata terv elképzelést kisebb módosításokkal el is fogadták.

A Marshall-terv elutasításával eldőlt, hogy a terv megvalósítása során külföldi hitelre nem számíthat az ország. Ez azt jelentette, hogy az újjáépítést a belső teherviselő képességre kell építeni, ami az addigi áldozatok után újabb megpróbáltatást kívánt a lakosságtól.

A vezető párt dönt

Az 1947. augusztusi választások után, amikor az MKP, a szavazatok 22%-ának megszerzésével a legnagyobb párt lett, a kommunista pártnak egyre több lehetősége nyílt arra, hogy fontos kérdésekben koalíciós partnerei megkérdezése nélkül, saját hatáskörében döntsön. Élve hatalmával, a kommunista párt puccsszerűen kivitelezett államosításokkal alapvetően megváltoztatta az addigi gazdasági rendszert.

1948. március 25-én a Vasas Szakszervezet székházában, az új vállalatvezetők előtt jelentette be Gerő Ernő a 100-nál több munkást foglalkoztató vállalatok államosítását. Ekkor 594, majd november végéig további 200 üzem került az állam kezébe. Ezzel a gyáripari foglalkoztatottaknak már háromnegyede állami üzemben dolgozott.

Az államosításokkal az ipari termelés irányítására ágazati irányító szerveket, ipari igazgatóságokat szerveztek. Az igazgatóságok megkapták az állami vállalatok tulajdonosi jogához fűződő összes rendelkezési képességet. Az új rendszerben az állami vállalatok 1948 májusától formálisan is elveszítették önállóságukat és egy hierarchikusan megszervezett apparátus végrehajtó láncszemeivé váltak.

A vállalatirányítás új rendszerének kiépítésével egy időben, 1948 áprilisában került sor az 1947 végén államosított bankrendszer átszervezésére is. Itt is, miként a vállalatoknál, a követendő mintának a Szovjetunióban alkalmazott gyakorlatot tekintették. Megszüntették a régi pénzintézetek párhuzamos tevékenységét, és a különböző funkciókra, beruházások pénzellátására, lakossági betétgyűjtésre stb. elkülönített szervezeteket alakítottak ki. A Nemzeti Bank az addigi jegybanki és hitelezési feladatok mellett, az 1948 májusától bevezetett ún. egyszámlarendszerrel a központi pénzügyi nyilvántartás és ellenőrzés hatósága lett. Az egyszámlán futott keresztül a vállalatok összes bevétele és kiadása, így a bank, ahogy akkor megfogalmazták, „az egész államosított ipari szektor kizárólagos főpénztárosává és főkönyvelőjévé vált”.

Utasításos gazdaságpolitika

A változások nyomán a hároméves terv és általában a tervezés jellege jelentősen megváltozott. Mivel a termelőeszközök zöme állami tulajdonba került, a terv már nem csupán központi beruházási program volt, hanem egyre inkább a termelési, forgalmazási tevékenység minden részletére kiterjedő utasítás. 1947-ben, a Tervhivatal megszervezésekor még az volt az elképzelés, hogy egy kis létszámmal dolgozó szerv alakul, amely a tervek végrehajtását az üzemek vezetői által kijelölt tervmegbízottak útján ellenőrzi. 1948-ban a Tervhivatal már a gazdasági élet irányításának csúcsintézményévé vált, amely részben a tervekkel, részben az azok


végrehajtásához nélkülözhetetlennek tartott más utasításokkal közvetlenül irányította a minisztériumok, és egyre inkább a vállalatok munkáját is. A gazdaságirányítás közvetlen mintájává a Szovjetunióban megvalósított tervgazdálkodás vált.

A terv 1948-tól már nem egyszerűen célkitűzést, a lehetőségek meghatározását jelentette, hanem szigorú és részletes utasítást. A gazdasági, termelő egységek nem maguk döntöttek feladataikról, hanem a Tervhivatal által kiadott keretszámok, előtervek minisztériumok, ipari igazgatóságok által „lebontott” irányszámai alapján dolgozták ki tervjavaslatukat. A felsőbb szervek ezeket a „javaslatokat” felülbírálva és összesítve küldték meg saját feletteseiknek. E „felösszesítő” folyamat végén, a hierarchia legfelsőbb szintjén döntöttek az országos tervről. Az itt meghatározott tervszámokat, mutatókat a hierarchiában lefelé haladva ismét egyre részletesebben „lebontották”, s továbbították, most már utasításként. Rövid idő alatt azonban kialakult a hivatalos tervezési eljárással párhuzamosan működő, közel olyan fontos szerepet játszó másik rendszer is. A tapasztalatok alapján a tervjavaslat készítői már eleve arra számítottak, hogy felsőbb szinteken úgyis követik a javaslatukban szereplő követelményeket, és szigorítják a feltételeket, így a feladatok terén eleve minimális, az eszközök terén maximális igényt továbbítottak. A felettesek viszont, már e törekvés ismeretében fordított szempontok szerint jártak el. Így viszont a felfelé áramló javaslatok és a lefelé irányuló utasítások nemcsak egymástól tértek el, hanem a tényleges lehetőségekkel is csak ritkán találkozhattak.

Az államosításokat követően a gazdaságirányítás átszervezésével egy időben a gazdálkodó egységek tevékenységét is módosították, egykori kifejezéssel profilírozták. Az első időszakban az iparvállalatokról leválasztották a szolgáltató, kereskedelmi értékesítési egységeket, s részben ezekből építették ki a kis- és nagykereskedelem, valamint a külkereskedelem nagyvállalatait. Hamarosan megkezdődött az egyes ágazatokon belüli iparági profilok különválasztása is, az iparfejlődés során kialakult többféle vállalati tevékenység (az alapanyaggyártásra épülő félkésztermék-gyártás, az erre alapozott feldolgozás, késztermékgyártás) elkülönítése. A leválasztott részlegekből, megfelelő méret esetén önálló vállalat alakult, többnyire azonban a kisebb egységet gyáregységként olvasztották be egy hasonló profilú önálló üzembe. De gyakran a gépek, berendezések leszerelésével „tisztították meg” a vállalati profilt, a leszerelt berendezéseket pedig egy újonnan alakított vállalatnál koncentrálták. Az 1949 végén államosított kisvállalatok esetében (amikor több mint 4 ezer műhely, kisüzem, kisvállalkozás került az állam kezébe) is ezen eljárások valamelyikét választották.

Az ágazati és iparági profilírozással párhuzamosan, a kis- és középüzemek tervgazdaságba „illesztésével” egy időben kezdődött meg az üzemek gyártmányonkénti szakosítása. A tervgazdaságról vallott akkori felfogás ugyanis a termelők közötti versenyt a magántulajdonra épülő gazdaság káros velejárójának tekintette, s ezért ésszerűbbnek tartotta, ha a vállalatok egy-egy termékkel, termékcsoporttal foglalkoznak csak.

A profilírozás révén a vállalatok száma nagymértékben csökkent, ugyanakkor a kisipar és a – ma honos kifejezéssel élve – háttéripar jelentős része megszűnt.

Az 1948-ban kiépülő ágazati gazdaságirányítási rendszerhez nehezen illeszkedett a döntően szakmai alapon szerveződő szakszervezet. A szakszervezetek és az üzemi bizottságok átszervezését az 1948 októberében ülésező XVII. szakszervezeti kongresszuson tárták a nyilvánosság elé. Itt mondták ki az iparági szervezésre történő áttérést, azt, hogy az egy vállalatnál intézménynél dolgozók az addigiakkal szemben nem szakma, foglalkozás szerint szerveződnek, hanem azonos szakszervezethez tartoznak, kisebb csoportonként alapszervekbe tömörülnek, s ezen munkahelyi alapszervek tevékenységét a megszűnő üzemi bizottságok helyébe lépő szakszervezeti üzemi bizottságok irányítják. Az államosítások után kialakult gyakorlatnak megfelelően a szakszervezetek, üzemi bizottságok érdekvédelmi feladata megszűnt, s az új szervezeti rendszer feladatává a termelési célok megvalósításának saját eszközökkel történő támogatása, a munkaverseny-mozgalom szervezése, valamint a jóléti és sportintézmények kezelése vált.

Politikai cél és gazdaság

A tervgazdálkodás kiépülő rendszerében a célok is fokozatosan módosultak. A gazdaságosság, jövedelmezőség, értékesíthetőség egyre inkább elveszítette jelentőségét, s a számszerűsített tervekben megjelölt feladatok végrehajtása, vagyis a mennyiségi előírások teljesítése került a középpontba.

Már az új törekvéseket jelezte, hogy 1948 elején hét hónappal lerövidítették a terv végrehajtási idejét, s a második tervév helyett egy ún. öt hónapos tervet iktattak be.

A vezetés úgy látta, hogy az ország gazdasági elmaradottságát, gazdaságszerkezeti gondjait csak a Szovjetunióban a harmincas években megvalósított első ötéves tervéhez hasonló célok jegyében lehet megszüntetni, s ezért a gazdaságfejlesztés a tervezettnél sokkal nagyobb mértékben koncentrált az ipari


beruházásokra.

A hároméves terv egyik legnagyobb hiányossága már az eredeti elképzelésnél is az volt, hogy a földosztás utáni újgazdák gazdaságainak megerősítéséről nem gondoskodott megfelelően. A tervidőszakban módosult gazdaságpolitika ezt a hiányosságot tovább élezte.

A lehetséges technikai megújulás a gazdálkodás kialakult rendszerében háttérbe szorult. Míg korábban a háborús években a munkaerőhiány a technikai fejlesztés irányába hatott, a tervidőszakban a korlátlan munkaerőforrás, a korszerűsítés feltételeinek hiányával együtt éppen a létszámemelést ösztönözve. Végül is a megújulás (újjáépítés) helyett többnyire csupán helyreállításra került sor, tehát a háború alatti rendkívül gyors technikai, technológiai változások átvétele helyett – melyek az országot csak kis részben érintették – általában a korábbi, korszerűtlenebb berendezéseket rekonstruálták.

A terv eredeti céljához képest az ipari növekedés látványos volt. A magyar újjáépítés ezzel a külföld elismerését is kiérdemelte. Ugyanakkor – és ez az akkori értékelők számára nem tűnt ki – a gyors növekedés a további fejlődés megalapozását helyettesítette, az elhibázott gazdaságszemlélet mellett a propagandisztikus célok is szerepet játszottak abban, hogy az erőforrások minél nagyobb mozgósításával az azonnali mennyiségi eredmények kerültek a középpontba. Az értékelések nem vették figyelembe a háború alatti ipari növekedést, és a foglalkoztatottak számának tervidőszak alatti nagyarányú gyarapodását sem. Ez utóbbi például éppen olyan arányban, 40%-kal haladta meg a háború előtti szintet, mint a termelés.

Az életszínvonal ígért javulása is elmaradt. A tervezett 80 helyett az egykori hivatalos adatok is csak kevesebb mint 40%-os gyarapodásáról számoltak be, a valóságos adatok azonban 10-20%-os növekedést mutatnak.

A tervben foglalt ígéretekhez, de a bérből, és fizetésből élők helyzetéhez viszonyítva is különösen kedvezőtlenül alakult a parasztság életszínvonala. Pénzbeli jövedelmük jóval kisebb volt, mint más rétegeké és ennek is számottevő részét felhalmozásra, gazdaságuk megszilárdítására, fejlesztésére fordították. 1949-ben a parasztság egy főre jutó jövedelme alig több mint felét tette ki a bérből élőkének.

Az emberek nagyobb része 1949-es helyzetét persze nem a háború alatti vagy előtti évekhez viszonyította, hanem a különösen ínséges 1945–1947 közötti időszákhoz. Így bár az életszínvonal jelentősen elmaradt az 1938. évitől, sőt 1949-ben 1948-hoz képest még csökkent is, ez kevéssé volt szembeötlő. Befolyásolta a családok életviszonyát az is, hogy a nők gyors ütemű munkába állásával egyre elterjedtebbé vált a kétkeresős családmodell.

A következő számunkban közöljük a folytatást: Magyarország a szovjet típusú rendszerben. (A szerk.)

2. Képek


1. Református kollégiumokEGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

BARCZA József

Református kollégiumok

A kollégium szó itt azokat a – részben bentlakásos – tanintézeteket jelenti, amelyekben alsó-, közép- és felsőfokú szinten folyt a nevelés és az oktatás. Mai szóhasználattal azt mondhatjuk, hogy egyesítették magukban az általános iskolát, a gimnáziumot valamint a főiskolát, előbb bölcsészeti és teológiai, a 18. század végétől pedig jogi évfolyamokkal is. Életüket saját törvényeik szabályozták és mindegyikben működött demokratikus szellemű diák-önkormányzati szerv, a cőtus. Ilyen szervezeti keretben a 16–17. században keletkeztek, illetve fejlődtek ki fokozatosan, s jellegük a 19. század közepéig megmaradt. Legjelentősebbé közülük a debreceni, pápai, sárospataki, az erdélyi fejedelemség területén pedig a gyulafehérvár–nagyenyedi, marosvásárhelyi és nagyváradi vált.* Történetük szervesen összefüggött a református egyház történetével. Nem máról holnapra állottak elő, hanem az egyes helységek már korábban meglévő városi-plébániai iskoláiból váltak a humanizmus és előreformáció, majd a reformáció folyamatos kibontakozása során előbb protestáns-evangélikus, később református jellegűvé. Törvényeik első külföldi forrásait a wittenbergi, majd a 16. század legvégétől a heidelbergi egyetem törvényeiben találjuk meg. Meghatározó közös vonásuk, megértésük kulcsa minden téren pedig az, hogy a kollégiumok voltak a magyarországi református reformáció szellemi gócpontjai.

Tanárok, tanítók, önképzés

A kollégiumokban nem volt részleteiben kidolgozott, kötelezően előírt tanterv és tananyag. Általános irányelvként érvényesült, hogy a fő feladat „a bölcs és ékesen szóló kegyesség” kiművelése. Időről időre meghatározták ugyan, hogy osztályonként mit, minek alapján kell tanítani, de a tényleges pedagógiai tartalom nagymértékben a tanár személyétől függött. Ez a fejlődés egyenletes ütemének szempontjából hátrányt jelentett. Azzal az előnnyel járt viszont, hogy az új tanok és módszerek gyorsan bekerülhettek a tananyagba. Ez rendszeresen meg is történt, mivel a tanárok és a kollégiumok tehetséges diákjai Nyugat-Európa legfejlettebb államainak egyetemeit látogatták (például 1623–1711 között Hollandiában ezren tanultak). Hozták magukkal a legfrissebb ismereteket és könyveket. (A kollégiumok könyvtárai tudománytörténeti szempontból ezért felbecsülhetetlen értékűek.) Így érthető, hogy hazánkban a 17. században a skolasztikus logikával szakító Ramus, majd Descartes, a 18. században Leibniz és Newton tanait a református kollégiumokban oktatták elsőként. Nem véletlen, hogy Martonfalvi Tóth György és Lisznyai Kovács Dániel debreceni professzorok már 1670-ben, illetve 1692-ben kiadott tankönyveikben azt is leszögezték, hogy saját nemzetből jobbágyot tartani nem szabad. – A református kollégiumokban azért működött számos „híres tanár”, mert újat, előremutatót taníthattak, és ilyen szellemben nevelhettek „híres diákokat”.

A kollégiumokban – a felső fokon – eleinte csak egy teljes jogú tanár (professzor, rektor) oktatott. A tanszékek száma csak lassan szaporodott. (Debrecenben például csak 1660-ban, a váradi kollégium beolvadásakor állították fel a harmadikat.) Munkájukat segítették viszont a legkiválóbb nagydiákokból kiválogatott ún. munkatársak, nyilvános-, köz- vagy osztálytanítók, akik az alsóbb osztályokban látták el a tanári teendőket. Az oktatás hatékonyságát magántanítók növelték. Ők szintén a fiatalabb diákokkal foglalkoztak: megmagyarázták az órákon elhangzottakat, és segítettek felkészülni a következő napra. Gondos körültekintéssel minden kisdiák be volt osztva valamely „akadémikus” – tehát felsőfokú tanuló – mellé és így a kollégiumokban egész nap folyt a tanítva tanulás.

Elő volt írva az önképzés is. A bölcsészeti és teológiai fokon kötelezték a hallgatókat a nyilvános vitákban (disputációkban) való részvételre. Ezek a rektor vezetése mellett folytak, aki egy-egy megvitatandó tételt tűzött ki, védőt és támadót rendelt hozzá, így az ilyen szócsaták a tárgyi ismeretek, véleményalkotás és stílus jelentékeny fejlesztőinek bizonyultak. Ugyanezt biztosították a tanulókörök, a kollációk, amelyek – a rektor intézkedései szerint – általában nyolc, azonos korú és képességű diákból állottak. Elnököt választottak maguk közül és az ő vezetése mellett vitatták meg, vizsgálták az egyes tantárgyak olyan részletanyagát, amivel tanáraik az órákon nem foglalkoztak. Belőlük nőttek ki a 19. századra jellemző önképzőkörök. Lényege szerint ilyen kör volt a Csokonai Vitéz Mihály és társai által 1790-ben alapított Olvasó Társaság is, amit a kortárs így írt le: „Kiszabtak először mindenkinek magok közzül egy nyelvet, hogy azt tanulja meg. Neki (Csokonainak) esett az Olasz, mikor még se Németet, se Francziát nem tudott… Megtanulván mindenik a reá kimért nyelvet, Tudós újságot (Litteratur Zeitung) járattak. Ebben látván az új Könyveket rostálgatni, s azoknak foglalatját előadni: a


jobbakat közönségesbe meghozatták, s olvasásra annak adták magok közül, ki annak nyelvét értette. Így szabták ki mindenre az olvasni valót. A mikor osztán valamelyik a maga könyvét elolvasta, s kisummázta: öszvegyűltek, s ezt a rövid summát egymás előtt elolvasták.” A református kollégiumok valóban öntevékenységre neveltek, a közéletre – és a közösségi életre.

Diákönkormányzat, diákélet

A középfokú osztályokat elvégzett ifjú úgy folytatta tovább tanulmányait a kollégiumban, hogy a rektor előtt elolvasta a közösség rendjét szabályozó-védelmező törvényeket, azokat aláírta, illetve beírta nevét az anyakönyvbe, amivel a cőtus tagja lett. A cőtus a református kollégiumok diákönkormányzatának szervezeti kerete. A köztársaságszerű intézmény élén évről-évre választott tisztségviselők állottak. Első helyen – származásra való tekintet nélkül – a nagydiákok között az erkölcsileg-szellemileg legkülönbnek elismert széniorral. Reá súlyos felelősség hárult, mert ő kezelte a kollégium egész vagyonát az ingatlanoktól kezdve a különböző pénztárakig, ő adta ki a tanárok fizetését, állapított meg segélyeket, és ő volt a törvények közvetlen őre is. Munkájában helyettese, a kontraskriba segítette. Majd következett – helytől és időtől függően – a különböző feladatokkal megbízott tisztségviselők hosszabb-rövidebb sora. Debrecenben például az említett nyilvános- és magántanítókon kívül fontos feladatot töltött be a toronyőr diák. Ő harangozott ébresztőre az éjszakai őrködés után télen 4, nyáron 3 órakor. Ezt követően a házirend betartásának felelőse, a gazda kinyitotta a kaput és – két őrködő diákot véve maga mellé – ellenőrizte a belépőket. Röviddel később a jelentő diák végiglátogatta a szobákat. Az ő kötelessége volt még a tanórai mulasztások feljegyzése, és ő figyelmeztette a professzort, ha elérkezett előadásának ideje. Hat órakor kezdődött a tanítás és attól kezdve a kapus diák vigyázott, hogy engedély nélkül senki se távozhassék. Állandó kilépési engedélye volt 9 és 16 órakor a kémlelő diáknak, akinek az után kellett puhatolóznia a városban, hogy hol lesz olyan családi ünnep, összejövetel, ahol szívesen vennék – és honorálnák – a diákok éneklését.

Délben az élelmező diák kiosztotta a napi cipófejadagot, valamint az ételhordó kisdiákok által a városból behozott ételeket. A diákság nagy része ugyanis – éppen úgy, mint Pápán – sorkoszton élt. A város annyira sajátjának tekintette az iskolát, hogy utcáról utcára részt vett rászoruló diákok élelmezésében. Az ebéd kiosztása az osztálytermekben történt, ahol a terítő és mosogató kisdiákok már mindent előkészítettek. Majd megjelent a koppantódiák, aki koppantással és „munkára!” kiáltással jelezte a délutáni tanítás kezdetét. Ennek 7 órakor volt vége. Ezt követően a diáksereg a nagyteremben áhítatra gyűlt össze, ahol a kántor vezette az éneket, valaki bibliai szöveget olvasott fel, az imádkozó diák pedig a kollégium imádságát. Szabad idő következett 21 óráig, kapuzárásig, és az őrködő diák elfoglalta helyét.

Minden kollégium gondoskodott szegény sorsú, fizetésre képtelen szülők gyermekeiről. Nekik azonban fizikai munkát kellett végezniük. Ők voltak az ún. szolgadiákok, akik takarítottak, fűtöttek, kiszolgálták a nagydiákokat stb. Kemény sors volt az – nem is bírta mindenki – de számukra a tanulás (egyetlen) lehetőségét jelentette.

A diákok önfenntartását mozdította elő a legáció-mendikáció és a szupplikáció. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor a nagydiákok a kollégiumok küldötteiként (legátus) közel-távoli gyülekezetekben prédikáltak, ott családokat látogattak, akiktől pénzadományokat kaptak. Kísérőjük volt a mendikáns kisdiák, aki ünnepi verssel köszöntötte a háziakat. A szupplikáció nyáron vagy ősszel történő, főként természetbeni adományok gyűjtése volt. Tetemes mennyiségű élelmiszer került be így a kollégiumok raktáraiba.

Közpénztáraikat gyarapították a büntetéspénzek is. Az iskolai törvényszék – mely a rektorból, a széniorból és az esküdt diákokból állott – kisebb fegyelemsértés esetén megszabott pénzbírságot rótt ki, de testi fenyítést és házi börtönbüntetést is alkalmazott. Így például Debrecenben 1709-ben fizetett a diák, ha a templomban nem énekelt 1, óramulasztásért 3, az istentiszteletről való elmaradásért 5, tiltott szórakozás (például kártyázás) űzéséért 9, éjszakai kimaradásért 50 dénárt. De tilos volt magyarul beszélni – még egymás között is latinul kellett –, az iskolát és tanárait ócsárolni, egymással civakodni, fegyvert viselni stb. A törvény szabályozta a diákruha (tóga) viseletét is. Ez mindenhol így volt, olykor szembeszökően politikai meggondolásból. 1803-ban a pápai szabályzat például azért mondta ki, hogy „a hegyes csizma… elvágattatik, a kerek kalap kettévágattatik, a pofaszakállért mindannyiszor, valahányszor csináltatik valaki, 1 forintot fizet”, mert Bécs közelében különösen lehetett tartani attól, hogy az ottani divattal együtt a bécsi szellem is megjelenik, és akik azt képviselik, idegenekké válnak nemcsak a kollégiumban, hanem idegenek lesznek ott is, ahová készülnek, a gyülekezetekben.

A magyar református egyház értelmiségi rétegét a kollégiumok nevelték. Felkészítettek közéleti pályákra is (ügyvéd, vármegyei tisztviselő stb.), de a 19. századig fő céljuk a lelkészképzés volt. Így egy-egy kollégium rányomta a bélyegét egész tájegységek szellemi arculatára.


* Vö. cikkünket a História 1981. évi 1. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. A konstantinápolyi hippodromoszFIGYELŐ

KAPITÁNFFY István

A konstantinápolyi hippodromosz

Az Isztambult járó turistának, amikor szemét hunyorgatva kilép a napfényre a Hagia Szófia székesegyház félhomályából, csak néhány lépést kell tennie, s egy hosszan elnyúló tágas téren találja magát. Ennek neve At Meidani, törökül „lóversenypálya”; ez figyelmeztet arra, hogy a hajdani Konstantinápoly–Bizánc egyik legmonumentálisabb középületének helyén állunk, a kocsiversenyek rendezésére szolgáló hippodromoszban. A pályát körülvevő építmény, mely az üléssorokat hordozta, eltűnt, de a hosszú téglalap alakú tér máig őrzi a porond alakját.

Próbáljuk meg képzeletben újjáépíteni a hippodromoszt. A téglalapnak egyik rövidebb, a székesegyházhoz közelebb eső oldalán nyílt a főbejárat. Itt voltak a versenykocsik indítóállásai is, szám szerint tizenkettő. A porondot egymás fölé emelkedő üléssorok vették körül, nagyjából úgy, mint egy mai sportstadionban. A bejárat felől nézve a baloldali hosszanti oldalon az üléseket több emelet magas, díszes páholy szakítja meg: ez a kathiszma, innen nézte a császár a versenyeket. Ezen az oldalon egyébként a hippodromosz végig a palotanegyeddel határos, s az uralkodó így a palotából közvetlenül eljuthatott a császári páholyba. A főbejárattal szemben fekvő rövidebb oldal félkörösen zárult, ezt alakjáról parittyának (sphendoné) nevezték. A porond közepén hosszanti irányban alacsony fal húzódott. Ez két pályára osztotta a porondot; a versenyek során ezt kellett a kocsiknak megkerülniük, a neve spina. Az egykori leírások és tudósítások elragadtatással szólnak a hippodromosz páratlanul gazdag szobordíszítéséről: fönn, az utolsó üléssor mögött széles sétány húzódott, oszlopcsarnokokkal s számos szoborral. S lenn a spina fala is szinte zsúfolásig meg volt rakva szobrokkal, műtárgyakkal, szökőkutakkal.

A hippodromoszt Septimus Severus római császár (Kr. u. 193–211) kezdte el építtetni, midőn Colonia Antoniniana néven újjáalapította, és római polgárjoggal ruházta fel Byzantion városát – azt a várost, melyet néhány évvel korábban ugyanez a császár le akart törölni a térképről, mert a polgárháborúban ellenfelét támogatta. Mintául a római Circus Maximus szolgált: ugyanúgy, mint az örök város népét, ezentúl a Boszporosz partján lakó újdonsült „rómaiakat” is megillette a panem et circenses joga. Az építkezés befejezését azonban nem érte meg Septimus Severus. A hippodromosz teljes kiépítésére és fölavatására csak több mint száz évvel későbben került sor, amikor Constantinus császár (Nagy Konstantin 306–337) ezt a várost szemelte ki székhelyének, ismét új névvel ajándékozva meg: ezután Konsztantinupolisz, vagyis Konsztantin városa (magyarul Konstantinápoly) néven fogják hívni. Nagyszabású építkezések kezdődtek; városfalakat emeltek (ezek azonban nem azonosak a ma látható városfalakkal: ez utóbbiakat az 5. század közepén építették; a constantinusi város területe még kisebb volt), díszes utakat, tereket, középületeket építettek. E nagy munka során került sor a hippodromosz kibővítésére és teljes kiépítésére is. Bár az épület pusztulása miatt pontos méreteit nem ismerjük; külső hosszúsága 425-450 méter lehetett, szélessége 125-150 méter, a porond nagysága pedig körülbelül 400 × 80 méter. Mivel az üléssorok száma negyven volt, nem lehetetlen, hogy az ülőhelyek száma megközelítette a százezret. Ugyancsak Konstantin alatt épült a kathiszma és a hippodromosszal szomszédos zárt palotanegyed is. Az építkezések a hatalmas birodalom egész anyagi erejét igénybe vették. De még ez sem volt elég: Konstantin mindenhonnan összeszedette a műkincseket – szobrokat, szoborcsoportokat, ritkaságokat, történelmi emlékeket –, és székvárosa díszítésére ideszállíttatta őket. „Minden várost kifosztott” – olvassuk róla tömören Jeromos Krónikájában. Ezekből került ki a hippodromosz szobrászati dísze is.

Az építkezések befejezésével 330. május 11-én került sor a város és a hippodromosz ünnepélyes felavatására.

Az épület – mint a neve is mutatja – elsősorban kocsiversenyek rendezésére szolgált. A versenyek napján a nép zsúfolásig megtöltötte az üléssorokat. Külön szektorokban ültek a „cirkuszi pártok” szurkolói. A versenyeken ugyanis négy „egylet” kocsijai küzdöttek, ezeket színek szerint különböztették meg egymástól. Legtöbb híve a zöld és a kék egyletnek volt, ezek számítottak a fő ellenfeleknek. Kisebb jelentősége volt a piros és a fehér egyletnek. A kocsik helyét a startnál sorsolással döntötték el. Amikor már minden készen állott, a császár is megjelent páholyában. Megáldotta a tömeget, majd fogadta a kékek és a zöldek rituális üdvözlő kiáltásait, az acclamatiókat, majd az előkelők hódolatát. Ennek végeztével a császár által megbízott udvari méltóság egy fehér kendőt dobott a porondra: ez volt a startjel. Az indítóállásokból előrohantak a kocsik, legalább négy (minden „szín” képviseletében egy-egy), olykor azonban minden egylet három kocsival versenyzett, s így


tizenkét kocsi és negyvennyolc ló robogott a porondon. A versenyzők számára a legnehezebb feladatot a spina két végén lévő sarokoszlopok megkerülése jelentette. Itt lehetett megelőzni ellenfeleiket, de itt volt a legnagyobb a baleset veszélye is, ha a kocsik összeakadtak, vagy a sarokoszlopnak ütköztek. A hippodromoszt óriási hangzavar töltötte be: a nézők torkuk szakadtából biztatták kedvenc kocsisukat. A versenyzőknek hétszer kellett megkerülniük a spinát – a megtett körök számát a sarokoszlopokon elhelyezett jelzőszerkezet mutatta. Az lett a győztes, aki a hét kör megtétele után elsőnek haladt át a bal pálya végén lévő célvonalon. A győztes kocsis koszorút és gazdag pénzjutalmat kapott. Még ünnepelték őt, de már folytak az előkészületek a következő futamhoz. Mert a verseny egész napon át tartott, olykor több napon keresztül is. Délelőtt és délután is általában tizenkét futamot bonyolítottak le, s csak délben tartottak szünetet.Egy kutató, N. Baynes szellemes megfigyelése szerint a bizánciaknak két csodált és ünnepelt bálványa volt: a győztes kocsiversenyző és a szent aszkéta. A kocsiversenyzők hallatlan népszerűségét szobrok hirdették, költők magasztalták. Győzelmeiket (némelyiké több ezerre rúgott!) pontosan számon tartották. Az egyik legsikeresebbnek, a 6. század elején élt Porphyriosnak hét szobra állt a hippodromoszban, köztük aranyozott bronzszobrok is. Az Anthologia Palatinóban – az ókori és középkori görög epigrammaköltészet nagy gyűjteményében – 32 olyan epigrammát találunk, amely győzelmeit ünnepli. A kocsiversenyek iránti szenvedélyes érdeklődés meglepően emlékeztet korunk futballőrületére – ahogyan a sikeres versenyzőt övező sztárkultusz is. A hippodromosz azonban nemcsak kocsiversenyek rendezésére szolgált. Ez volt az a színtér, ahol a nép – elvben az államalkotó populus Romanus összegyűlt, ahol a császárral találkozott. Így fontos állami aktusok színhelye is. Több császárt itt választottak és koronáztak meg, sikeres hadjáratok után itt tartottak diadalmenetet, de itt került sor a trónbitorlóknak, lázadóknak, a kormányzat ellenfeleinek megszégyenítésére, megcsonkítására vagy kivégzésére is. I. Anasztasziosz császár 498-ban itt jelenti be egy népszerűtlen adó eltörlését, s a nagyobb hitelesség kedvéért mindjárt el is égetik a nyilvántartásokat.

Az egybesereglett nép nemcsak passzív szemlélője volt a versenyeknek és az ünnepségeknek. Az ünnepélyes, császárt magasztaló acclamációk egykönnyen átcsaptak egy-egy gyűlölt kormányhivatalnok szidalmazásába – sőt a népharag olykor a császár személyét sem kímélte. Forrásaink különösen az 5. és 6. századból tudósítanak számos, a hippodromoszban lezajlott tüntetésről, melyek nem ritkán véres verekedésbe, sőt népfölkelésbe torkolltak. A nép haragját az előbb említett Anasztasziosznak egyszer azzal sikerült leszerelnie, hogy korona és császári dísz nélkül jelent meg a kathiszmában. A mindenható császár ezzel a gesztusával mintegy elismerte maga fölött a nép hatalmát. A legnagyobb lázadás 532-ben, Iustinianus császár uralkodása idején ugyancsak a hippodromoszban tört ki. Azzal kezdődött, hogy az egyik versenynapon a zöldek tüntetni kezdtek amiatt, hogy a hatóságok a kékeknek kedveznek, s a zöldek párthíveit üldözik. A párbeszéd a zöldek és a császár szavait közvetítő kikiáltó között végül kölcsönös szidalmazássá fajult, s a zöldek kivonultak a hippodromoszból. A következő napokban néhány rendbontó letartóztatása miatt a kékek is csatlakoztak a másik párthoz, utcai csatákra, a városi elöljáróság felgyújtására is sor került. A császár most már engedett volna; ő is fedetlen fővel jelent meg a páholyban, s elbocsátotta leggyűlöltebb munkatársait (köztük Tribonianust, a nagyjogászt, akinek azonban a kortársai inkább kapzsiságát és korruptságát tartották számon). Csakhogy ekkor már késő volt: nem tárgyaltak vele, hanem ott, a hippodromoszban, új császárt választottak. Iustinianus már a menekülésre gondolt, csak felesége, Theodóra maradt szilárd. A helyzetet két császári hadvezér, Belizár és Mundo zsoldosai mentették meg: megrohamozták a hippodromoszt, s válogatás nélkül lemészárolták, akit elértek. Harmincezer holttestet távolítottak el a hippodromoszból „a rend helyreállítása” után.

A népi képzelet és a „tudós” spekuláció a hippodromoszban a világmindenség kicsinyített mását látta. A porond a földet szimbolizálta; a spinán lévő obeliszk a napot; maga a spina szökőkútjaival a vizet, illetve a tengert. A tizenkét indítóállás az állatkör tizenkét jegyének felel meg: a pálya hétszeri megkerülése a hét napjainak jelképe. A napi huszonnégy futam a nap huszonnégy óráját szimbolizálta. A rendszernek a négy „sportegylet” is része: a négy szín jelentheti a négy évszakot (mint a magyar kártya négy színe is az ászokon) vagy a négy elemet (tűz, víz, föld, levegő).

A hippodromosz sorsa a maga módján – kicsiben – tükrözi Konstantinápoly és a birodalom sorsfordulatait. A várost sújtó földrengések, tűzvészek nem kímélték ezt az épületet sem, de ezek nyomait újra és újra eltüntették. Nehéz időkben elmaradtak a versenyek, hiszen a versenyistállók fenntartása, a kiszolgáló személyzet fizetése óriási összegeket igényelt. A 11. században – ez már a keresztes háborúk kora, amikor Bizánc közvetlenül megismerkedik a nyugat-európai lovagvilággal – a hippodromoszban lovagi tornákat is tartottak. 1204-ben azután a IV. keresztes háborúban a Konstantinápoly mellett táborozó keresztesek megrohanták, elfoglalták és kifosztották a császárvárost, s a megdöntött birodalom helyén megalapították a maguk „latin császárságát”. Ez a katasztrófa végzetes volt a hippodromoszra is. A hippodromosz szobrai – csakúgy, mint a város többi szobordísze, az antik művészet egyedülálló gyűjteménye – olvasztókemencébe kerültek. pénzt vertek belőlük. A „latinok” uralma Konstantinápolyban csak rövid közjáték volt, 1261-ben már újra görög baszileusz székel a városban. Ám a hajdani nagyság már nem tér vissza: a „birodalom” valójában sokfelől fenyegetett apró állam. A


hippodromosz helyreállítására nem gondol senki. A szomorú történet utolsó felvonása 1453-ban kezdődik, amikor II. Mohamed szultán csapatai veszik be a várost. Ettől kezdve a hippodromosz kőbánya; belőle épülnek a közeli mecsetek, dzsámik, a szultán és a török előkelők palotái. A spina a 16. században még állt; egy nyugati utazó beszámol róla, hogy Ibrahim pasa az egyik obeliszk tetejére állított egy Hercules-szobrot, amelyet az 1526. évi hadjáratban Budáról, Mátyás palotájából hozott magával. Később ezután beépült a porond is. Az At Meidani tér kialakítására csak a 19. századi városrendezés alkalmával került sor, a tér mai szintje azonban 4-5 méterrel magasabban van, mint a hajdani porond. Az elmúlt évszázad kutatásai és próbaásatásai nagyrészt negatív eredménnyel jártak, csupán a spina helyét ismerjük, mert ennek három emléke mindvégig a helyén maradt (bár maga az alacsony fal nyom nélkül eltűnt), s megtalálták az alatta lévő csatornázás nyomait is, továbbá a lekerekített rövidebb oldal, a sphendoné alapfalait.

A spina helyét kijelölő két obeliszk közül az egyik kváderkövekből, falazással készült. A hagyomány VII. (Bíborbanszületett) Konstantin obeliszkjének nevezi, de a rajta fennmaradt felirat tanúsága szerint nem ő állíttatta, hanem csupán restauráltatta és bronzlapokkal boríttatta. A másik – egyetlen gránittömbből faragott – obeliszk Egyiptomból került mostani helyére. Hieroglifikus felirata III. Thutmoszesz fáraó Kr. e. 1471-ben aratott győzelmét magasztalja, s egykor Karnakban állott – egy ottani templom domborművén ábrázolása is megtalálható. Az egyiptomi obeliszk – mai helyén – egy 195 cm magas márványhasábon áll. Ez domborműveivel és felirataival I. Theodosius (379–395) császárt dicsőíti. A verses feliratok megemlékeznek arról is, hogy az obeliszk felállítása 32 napig tartott, s a munkákat Proclus, konstantinápolyi városi kormányzó (praefectus urbi) irányította. Ma is jól látható, hogy nevét a feliratról kivakarták, mert 392-ben kegyvesztett lett és kivégezték – de néhány év múlva újra odavésték a nevét, amikor 396-ban rehabilitálták. A két obeliszk között egy csavart bronzoszlop áll – eredetileg három egymásba csavarodó kígyótest, mely fenn három kígyófejben végződött, s egy áldozati háromlábat, tripuszt tartott arany áldozati tállal. Mielőtt Konstantin császár idehozatta – és talán éppen a spina középpontjára helyeztette –, nyolc évszázadon át Apollón delphoi templomában állott: Kr.e. 479-ben készíttették a szövetséges görög városállamok, fogadalmi ajándékképpen a delphoi Apollónak, miután a plataiai csatában megverték a Görögország meghódítására törő perzsa hadsereget. A tripusz és az aranytál elveszett, a kígyók fejét már a török uralom alatt törték le (az egyiket egy ásatásnál megtalálták, s ma az isztambuli régészeti múzeumban van), de az oszlop törzse még áll, s olvasható rajta annak a 31 polisznak a neve, amelyek fiai a görög szabadság védelmében vérüket ontották a plataiai csatamezőn…

2. Képek


1. A magyar õstörténet három problémájaENGEL Pál

A magyar őstörténet három problémája

A karácsonyi könyvvásárra jelenik meg a Magyarok Európában I–IV. című sorozat középkort tárgyaló kötete. Szerzője Engel Pál. (A sorozat egyes köteteiből már megjelent Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711 és Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867 c. munkája. Az 1867 utáni korszakot bemutató kötet jövő év szeptemberében várható.) Alább az első kötetben tárgyalt magyar őstörténeti kérdésekről szóló részeket adjuk közre. (A szerk.)

Több körülmény arra utal, hogy a magyarság első európai szállása a Déli-Urál hegyvonulatai és a Volga között terült el, a mai Baskíria környékén. Fontos bizonyíték erre a területtel észak felől szomszédos permi finnugor nyelvek (a zürjén és votják) hatása. Ezekből a magyar nyelvbe valamikor olyan nyelvi elemek kerültek (egyes számneveink -nc és -van /-ven végződése, a -ni főnévi igenévképző, a kenyér szó), amelyek a többi ugor nyelvben nem találhatók, és azt bizonyítják, hogy a magyarság az ugoroktól elválva huzamos ideig permi népek szomszédságában élt. Ezen a vidéken feküdt továbbá Magna Hungaria, azaz Nagy-Magyarország, amelyet a 13. században az őshazának tekintettek (erre utal a „régi” jelentésű „nagy” jelző), és amelynek lakossága valóban magyarul beszélt. Baskír földön emellett olyan régészeti leletek kerültek felszínre (nevezetesen bizonyos típusú ezüst szemfedők), amelyek megfelelőivel csak honfoglalás kori magyar temetőkben találkozunk.

Arra nézve, hogy mikor éltek az ősmagyarok ezen a területen, felettébb megoszlanak a vélemények. Közelítőleg sem lehet tudni, mikor és milyen körülmények között hagyták el előző, dél-szibériai lakóhelyüket, ahol kb. a Kr. e. I. évezred közepéig mutathatók ki. Kézenfekvő feltenni, hogy a nagy sztyeppei népvándorlások valamelyike taszította őket nyugat felé, az Urál-hegység túlsó oldalára, de ennél pontosabb meghatározás egyelőre nem adható. Felmerült, hogy iráni népek kötelékében sodródtak át Európába még időszámításunk kezdete előtt, de az is, hogy erre csak az 5–6. századi népmozgások idején került sor.

Az őstörténet következő szakaszainak problémakörében nem akad olyan nézet, amely minden tekintetben megnyugtató lenne. Eleve szerfelett bizonytalan, hogy a magyarok mikor hagyták el baskíriai hazájukat és költöztek át a Volga nyugati partjára. Két itteni szálláshelyüknek Levédiát és Etelközt szokás tartani, mindkét nevet csak Konstantin császártól ismerjük. Etelköz, ahonnan a Kárpát-medencébe költöztek, kétségtelenül az Al-Dunáig terjedt, a rejtélyes Levédia pedig valahol tőle keletre feküdt, gyakori, de korántsem meggyőző vélekedés szerint a Don vidékén. Egy itteni szálláshelyre utal a magyar hagyományban fenntartott őshaza, Dentü-Mogyer neve, amelynek előtagjában a „Don-tő”, azaz a Don torkolatának vidéke rejlik. Semmi sem bizonyítja azonban, hogy ez a terület azonos volt Levédiával. Ellenkezőleg, forrásunk szerint ez egy Chidmasz, más néven Chingilusz nevű folyó mellett terült el, amelyhez hasonló nevű folyócskákat viszont csak a Dontól jóval nyugatabbra, a Dnyeper és a Déli Bug vidékén sikerült fellelni. Etelköz neve ugyanakkor kifejezetten a Donhoz vagy a Volgához kapcsolódik, mert ezt a két nagy folyót nevezték a bolgár-törökök Etilnek. Mint látjuk, az őshazák kérdésköre már-már kibogozhatatlanul összekuszálódott.

A magyar törzsek Levédiába költözését általában a 8. századra, továbbvándorlásukat Etelközbe a 9. század második felére szokás tenni. Tekintet nélkül az említett gondokra, a dátumokkal kapcsolatban feltétlenül aggasztó körülmény, hogy e vándorlásoknak sem az oka, sem a hatása nem mutatható ki. Az ismert sztyeppei népmozgásokat a 4. századtól a 13. századig törvényszerűen keleti irányú támadás váltotta ki, és a következmény minden esetben a Balkán vagy a Kárpát-medence nomádok általi elözönlése volt. 700 után nem ismeretesek olyan népmozgalmak, amelyek a magyarságot szállásaik elhagyására késztették volna, és még feltűnőbb, hogy a jelentős tömegű magyarság állítólagos sztyeppei vándorlása nem járt semmilyen következménnyel. 700 tájától a magyar honfoglalásig nem érte nomád támadás Kelet-Európa népeit. Úgy tetszik, mintha a területek, amelyeket megszálltak, minden esetben lakatlanok lettek volna, ez viszont kevéssé valószínű, hacsak fel nem tesszük, hogy a magyarság a sztyeppe „kiválasztott népe” volt. A probléma tehát nyilvánvaló, de a megoldásra e pillanatban semmilyen elfogadható elmélet nem áll rendelkezésre.

A sztyeppe bármelyik részén volt is a hazája, a magyarság hosszú időn át kétségtelenül török környezetben élt, a 6–7. században bizonyára onogur-bolgár politikai alakulatok, ezután pedig a kazár birodalom kötelékében. Ennek a környezetnek tulajdonítható az a török nyelvi és kulturális hatás, amelynek a jeleit fent számba vettük. Az is kétségtelen, hogy a 830-as években a magyar törzsek már a pontuszi sztyeppén, a Fekete-tenger északi partvidékén tanyáztak, amelyet az ókori szerzők és az ő nyomukban középkoriak is Scitiának, a szkiták –


magyarul szittyák – országának neveztek. Valamikor ebben az időben váltak függetlenekké a kazároktól és szervezték meg törzsszövetségüket, amelyhez ekkoriban egy török nyelvű kazár néptöredék is csatlakozott, a kabarok három törzse. A nomádok a hozzájuk csapódott idegen etnikumokat katonai segédnépként szokták alkalmazni, azaz háború esetén az első vonalba küldték harcolni. Ez történt a kabarokkal is, akiket a magyarok egy nyolcadik törzsbe egyesítettek. A függetlenné vált és megerősödött magyar törzsek jelenlétével hamarosan egész Kelet-Európában számolni kellett. 862-ben indultak először nyugati portyára a távoli frank birodalom ellen, majd ezt többször megismételték. 894-ben Bölcs Leó császár szövetségeseiként hátba támadták és legyőzték a Bizáncot fenyegető Simeon bolgár cárt. Ezalatt következett be az a támadás, amely új haza keresésére kényszerítette őket.

A honfoglalás

A magyar törzsek utolsó költözését előidéző inváziót a sztyeppe mozgástörvényei irányították. A Szamanidák hadserege elől menekülő török úzok nekizúdultak a Volga és Ural között sátorozó besenyőknek, akik viszont a Donon átkelve a magyarokat támadták meg. A roham olyan megrendítő erejű volt, hogy a magyarok évtizedek múlva is rettegve emlékeztek rá. Meg sem próbáltak ellenállni, hanem pánikszerűen menekülve elözönlötték a Kárpát-medencét. Nyomukban a besenyők másfél évszázadra birtokba vették a Don és az Al-Duna közötti síkságot.

A magyar törzsszövetség élén ekkoriban kazár mintára két fejedelem állt: a kende és a gyula. Az előbbi szakrális tiszteletnek örvendett, akárcsak a kagán, a gyula pedig a törzsek tényleges vezetője volt. A rangban harmadik vezért, a barkát (karkha) csak Konstantin császár említi. A honfoglalás idején a két első méltóságot Árpád és Kuszán (Kurszán) viselte. A kettős fejedelemség rendje Kurszán halála (904) után megszűnt. 10. századi bizánci és későbbi magyar források már csak Árpádot és fiú utódait emlegetik a magyarok vezéreiként, és Árpádtól származott az a dinasztia, amely – két kivétellel – az 1301-ig Magyarországon uralkodó fejedelmeket és királyokat adta.

A honfoglalás történetét három évszázaddal később Anonymus írta meg, részletesen beszámolva mindama fényes győzelmekről, amelyeket Árpád és vezérei arattak az itt talált idegen főnökök, a bolgár Salán, a „vlach”, azaz román Gyeló, a kazár Ménmarót és társaik felett. Előadását sokáig mérvadónak tekintették, feltételezve, hogy az eseményekről mégiscsak többet kellett tudnia, mint nekünk ezer évvel később. Ma már világos, hogy Anonymusnak a szó szoros értelmében sejtelme sem volt semmiről. A 10. századból az ő korában már csak néhány magyar vezér és vitéz neve élt az emlékezetben, főként olyanoké, akiknek leszármazottai sokra vitték a későbbiekben. Ezeket a szóbeszédből összegyűjtött emlékfoszlányokat egészítette ki Anonymus kerek történetté olyképpen, hogy benépesítette a Kárpát-medencét 12. századi népekkel és kitalált személyekkel, akikhez az ötleteket nemegyszer helynevekből vette.

Ami a valóban megtörtént eseményeket illeti, Árpád hadai hihetőleg 895 folyamán nyomultak be az Alföldre és Erdélybe, és 900-ra fejezték be a Kárpát-medence hódoltatását. Az ellenállás, amelybe ütköztek, nem volt számottevő, de azok, akikkel ténylegesen meg kellett küzdeniük, nem fordulnak elő Anonymus történetében. Nagy Károly óta, aki az avarok erejét megtörte, a Kárpát-medence nagyobb része a frank és a bolgár birodalom végvidékének számított, de egyik hatalom ellenőrzése sem volt szoros. A Dunántúl nagy részét a 9. században szláv fejedelmek kormányozták a frankok vazallusaiként, székhelyüket a mai Zalavárott, akkori nevén Mosaburgban (mocsárvár) tartották. A frank határ elvben a Duna mentén húzódott, ettől keletre a bolgárok voltak az urak, de az ő uralmukról alig tudni valamit. A Dunától északra a mai Nyugat-Szlovákia egy északi szláv nép, a morvák fennhatósága alá tartozott, akik a 9. században államot alapítottak Csehország területén, és sokat harcoltak a frankok ellen. Fénykorát a morva „birodalom” közvetlenül a magyarok bejövetele előtt, Szvatopluk (870–894) fejedelemsége idején élte, amidőn az etelközi magyarok is kapcsolatba kerültek vele nyugati portyáik során. Szövetségkötésük emléke lehet a magyar krónikákban fennmaradt monda, amely szerint országát egy felszerszámozott fehér lóért cserében „vásárolták meg” tőle, majd legyőzték és megölték. Valójában a magyarok csak Szvatopluk fiaival kerültek összeütközésbe, de tény, hogy a morva fejedelemséget 902-ben földig rombolva megsemmisítették. Mikor a honfoglalás véget ért, a magyar uralom Morvaországra és Ausztria keleti határvidékére is kiterjedt.

Meglepő tény, hogy a honfoglalók a jelek szerint nem találtak számottevő avar népességre. Az avarok 6. századi varkun neve ugyan megőrződött néhány Várkony helynevünkben, de ez minden, ami kimutatható. A hiányuk azért feltűnő, mert a régészet tanúsága szerint a 8. században még sűrűn lakták mind az Alföldet, mind a Dunántúlt. Hirtelen eltűnésüket a szakértők többsége a frank támadás okozta katasztrófával magyarázza, de ez azért nem teljesen kielégítő. További zavaró körülmény, hogy a Balatontól a Nyírségig nem került elő ebből a korból olyan régészeti leletanyag, amely az avarokon és a honfoglaló magyarokon kívül más etnikumhoz volna köthető, fel kell tehát tételezni, hogy az ország közepe az avarok kiirtása után a szó szoros értelmében lakatlanul


maradt, ami szintén kevéssé valószínű. Ezért újabban elhangzott az a vélemény, hogy a késői avarok többsége voltaképpen magyar etnikumú volt, ők lakták az Alföldet a 9. században is, és a honfoglalás után összeolvadtak a jövevényekkel. Az elmélet a 670 körül lezajlott onogur vándorláshoz kapcsolja a magyarok „első bejövetelét”, és nekik tulajdonítja a késői avarság „griffes-indás” kultúráját.

Az itt talált szlávok főként a Dunántúl egyes tájait és az ország peremvidékeit lakták, mint a tőlük örökölt helynevek fekvése mutatja (pl. Pécs = mészégető kemence, Tapolca=hévíz, Kanizsa=fejedelmi birtok). Nem lehettek sokan, mert egy-kétszáz év alatt beolvadtak a magyar többségbe, de valószínűleg az ő nyomukat őrzi a magyar nyelv nagyszámú, művelődéstörténetileg fontos szláv jövevényszava.

A székelyek

Ami a székelyeket illeti, eredetük problémája ma sem tekinthető lezártnak. Tudni való, hogy mai lakóhelyükre, Erdély délkeleti szegletébe 12–13. századi királyaink telepítették őket. Előzőleg az ország más határvidékein volt a szállásuk, többnyire besenyő telepek közelében: a háromszékieknek és aranyosiaknak Erdély déli határán, a későbbi Szászföldön; az udvarhelyieknek és csíkieknek Biharban, az Erdélybe vezető Király-hágó bejáratánál. Voltak székely kerületek Pozsonytól északra, a morva határon, meg Szigetvár közelében, Nagyváty körül is. Mindabból, amit tudunk róla, úgyszólván kétségtelen, hogy a székelység eredetileg a magyarságtól etnikailag és társadalmilag világosan elkülönülő csoport, magyarán különálló nép volt. Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a honfoglaláskor már itt éltek, sőt azt is, hogy volt valami közük a hun birodalomhoz, bár ez azért kevéssé valószínű. A kazárokhoz vagy a türkökhöz ellenben bizonyosan volt, mert az ezeknél használatos rovásírástípus Magyarországon egyedül a székelyek körében volt használatban, ott viszont még a 16. században is ismerték. Egészben véve kézenfekvő volna, hogy a sok sztyeppei török néptöredék egyikének tartsuk őket, de a kérdésben mégis elgondolkoztató, hogy idegen hatásnak semmi nyoma nincs sem a mai nyelvünkben, sem, ami még feltűnőbb, középkori helynévanyagunkban. Úgy látszik, hogy az a lakosság, amely a mai Székelyföldet a 12–13. században megszállta, már színmagyar volt. Ez azért különösen érdekes, mert olyan apró közösség, mint a sárréti besenyőké, még 1400 körül is használta ősi török személyneveit. Magyarázatul azt szokás feltételezni, hogy a székelyek magyar környezetbe kerülve „igen korán” – azaz mintegy 100-200 év alatt – elmagyarosodtak. Nem könnyű belátni, hogyan, hiszen amennyire megítélhető, korábbi lakhelyeiken is népes, összefüggő területű tömbökben, vagyis saját környezetükben éltek, emellett minden egyéb tekintetben láthatóan ragaszkodtak őseik hagyományához.

A székelyek eredetileg marhatenyésztésből éltek, és ennek emlékeként még a 16. században is a hagyományos „ökörsütéssel” adóztak. (Így nevezték azt az ajándékot, amivel minden háztartás köteles volt a királyt meglepni koronázásakor, esküvőjekor és a trónörökös születése alkalmából.) Hasonlóképpen a középkoron túl megőrizték ősi eredetű, katonai jellegű berendezkedésüket. A székely nép még a 16. században is három élesen elkülönülő rétegből állt: az egész közösség élén álló „főemberek” (primor), az altiszteket és bírákat adó „lófők” (primipilus) és az engedelmeskedő „község”, azaz a közrendűek nemzetségeiből. Szervezetileg 6 „nemre” és nemenként 4-4 „ágra” voltak osztva, háború esetén minden ágnak száz lovast kellett kiállítania. Az ágak – később a falvak – népe szintén földközösségben élt, azaz sem a legelőt, sem a szántót nem adta családi tulajdonba, hanem a jogosultak között nyilvánosan sorsolta ki egy- vagy többévi használatra.

Későbbi adatokból következtetve a honfoglaló magyarok társadalmi tagozódása –bőség, jobbágyság, ínség – nagyjából a székelyekének felelt meg, és ugyanazt a képet mutatják a 10. század feltárt temetői. Az előkelő és vagyonos nemzetségfők, a bők, akik egy-egy „ország” vezető rétegét alkották és megyényi területeket kormányoztak, külön szálláson telepedtek meg nyájaikkal, feleségeikkel és rabszolgáik hadával. Gazdag mellékletekkel, míves fegyverekkel és ékszerekkel temették el őket, különösen becses lehetett az ezüst tarsolylemez, amely talán a fejedelmi ház híveit illette meg. A székely lófőknek egy harcos középréteg felelt meg, a törzs- és nemzetségfők fegyveres kísérete, amelynek tagjait a 11–12. században jobbágynak nevezték. Ok az előkelőktől eltérően faluszerű településekben éltek, együtt néhány szolgájukkal meg a szolgálatukra rendelt köznéppel, az ínekkel.

Valószínű, hogy a törzsi kötelékbe tartozó és szabad állapotú magyarságnak ez volt a tipikus településformája, és ilyennek kell elképzelnünk azokat a falvakat, amelyek egy-egy törzs vagy csatlakozott nép nevét viselik. Volt azonban rajtuk és a szolgákon/rabszolgákon kívül a 10. századi társadalomnak egy további jelentős rétege: a szolgálónépek. Emléküket több száz, foglalkozást jelentő helynév tartotta fenn, néha -i képzővel megtoldva, ezek arra utaltak, hogy a település lakossága azonos szolgálatra volt kötelezve. Egyes nevek, mint például Ács(i), Fazekas, Halász(i), Szekeres, Szűcs(i), Vadász jelentése ma is többé-kevésbé világos, de ugyanígy foglalkozást jelentett a fejedelmi tárházakat (raktárakat) őrző tárnok, a födémes (méhész), a hódász (hódvadász), hőgyész („hölgyész”, azaz menyétvadász; a hölgy szó eredeti jelentése menyét), horó (szakács), valamint a szláv eredetű bocsár (kádár), Isitár vagy csatár (fegyvergyártó), esztergár (esztergályos) stb. Mint látjuk, mindegyik


település népe vagy valamely kézműipari tevékenységet végzett és annak termékével adózott, vagy meghatározott szolgálattal tartozott, a Somogy megyei Nagyszakácsi népe például a középkor végéig a királyi udvar szakácsait állította ki. Mindeme sokféle népelem gyűjtőneve udvarnok volt, amiből kiolvasható, hogy eredetileg a fejedelem (később a király) szolgálatára voltak kötelezve. A szolgálónépi falvak párhuzamait a szomszédos szláv népeknél, elsősorban Cseh- és Lengyelországban találjuk meg, és valószínű, hogy a magyarországiak többsége is szláv eredetű volt. Feltehető, hogy a honfoglaláskor „foglyul ejtett” népességet szervezték meg ezen a módon, erre mutat, hogy az udvarnokok eredetileg szolgai állapotúak voltak és a késő középkorig szolgarendű, tehát nem szabad rétegként tartották őket számon.

*

Az olvasó ebben a fejezetben három megoldatlannak nyilvánított kérdéssel találta magát szembe: a sztyeppei őshaza, a „kettős honfoglalás” és legutóbb a székelyek eredetének problémájával.

A szerző – mivel a korszakkal sohasem foglalkozott behatóan – csupán az olvasó kedvéért tájékozódott most alaposabban és ismertette minden elkötelezettség nélkül azokat a tényeket és következtetéseket, amelyeket a tengernyi sok közül a legfontosabbnak érzett. A harmadik probléma után az a sejtés derengett fel benne, hogy a három kérdés talán összetartozik és együtt vizsgálandó.

Az őshaza. Az őshazákat illetően nem tartja hihetőnek, hogy a pontuszi sztyeppén 700 és 895 között nagyobb népmozgásra került sor. Ezért kénytelen feltételezni, hogy a magyar törzsek 700 óta egyfolytában a Don (Etil) és az Al-Duna közötti térségben nomadizáltak, eleinte kazár fennhatóság alatt és a később hozzájuk csatlakozott kabar törzsekkel együtt. úgy gondolja, hogy ez lehetett az a terület, amelyet Etelköznek neveztek. Ebből következően azt kell hinnie, hogy a Levédiáról szóló hagyomány az előző, Volgán túli szálláshely emlékét tartotta fenn: Elképzelhetőnek tartja, hogy a Levédia folyójának nevezett Chidmasz/Chingilusz a mai Szamara és Kinyel folyóknak felel meg.

Az avarok. Az avarok sorsát illetően a szerző képtelen elhinni, hogy a frankok és bolgárok teljesen kiirtották vagy beolvasztották őket, tekintettel igen jelentős számukra a frank támadás előestéjén. Ettől függetlenül sem tudja elképzelni, hogy a magyar Alföld évtizedeken át lakatlanul maradt. Így viszont kénytelen azt gondolni, hogy továbbra is avarok éltek ott viszonylag jelentős számban, és megérték a magyar honfoglalást. Ugyanakkor a szerző tisztában van vele, hogy idegen etnikum a feltételezett létszámban nem csatlakozhatott a beköltöző magyarsághoz, mert ennek nincs semmi nyoma. Ezért ismét csak kénytelen feltételezni, hogy az ott maradt avarok magyar etnikumúak voltak. Mivel előzőleg már más okból feltételeznie kellett, hogy a magyar törzsek 700 körül a Kárpátok keleti lejtőjéig jutottak el, egy nagyobb magyar néptöredék egyidejű bevándorlását a Kárpát-medencébe nem tartja elképzelhetetlennek.

Székelyek–magyarok. A harmadik kérdést illetően a székelyeket ugyanúgy a magyarságtól megkülönböztetendő népnek tartja, mint a besenyőket vagy a kunokat, de a maga részéről lehetetlennek véli, hogy eredetileg török nyelvűek voltak. Ezért kénytelen csaknem bizonyosra venni, hogy az etnikumuk magyar volt. Kizártnak tartja, hogy a honfoglaláskor költöztek be, mert sem a török nyelvű kabarokhoz, sem a magyar törzsekhez nem sorolhatók, más akkor beköltöző népről pedig nincs tudomása. Azt is kétségtelennek látja, hogy a székelyeket a magyar törzsekétől eltérő, hozzájuk képest sajátos kapcsolat fűzte a türkökhöz, esetleg a kazárokhoz. Mindezért nem látja okát, hogy kételkedjék abban a hagyományban, amely szerint a honfoglaláskor már itt tartózkodtak.

Mivel pedig egyfelől arra a következtetésre jutott, hogy jelentős számú magyar nyelvű avar népesség élt a Kárpát-medencében a magyarok bejövetelekor, másfelől meg arra, hogy a magyar nyelvű székelyek is itt éltek, a legegyszerűbb azt gondolnia, hogy a késő avarok és a székelyek azonosak. Hogy a magyarok az itt talált magyar nyelvű, magát székelynek nevező népességet nem magyarként, hanem csatlakozott népként kezelték, azt a helyzet szabályos következményének tartja.


1. Liberalizálódás Hruscsov idejénFEJTŐ Ferenc (Franciaország)

Liberalizálódás Hruscsov idején

A karácsonyi könyvvásárra jelenik meg a Magvető kiadásában Fejtő Ferenc Népi demokráciák története című, 1979-ben írott és Európa-szerte ismert könyve. Az 1930-as évektől párizsi emigrációban élő magyar esszéíró, történész-filozófus írásait Magyarországon a fiatalabb nemzedék mindig nagy tisztelettel vette kézbe.

Az itt közölt rész a könyv 8. fejezete, amelyben a szerző a hruscsovi liberalizálódást – a sztálini rendszer leolvadásának egyik gyorsuló szakaszát –, s annak következményeit mutatja be a Szovjetunióban, Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Bulgáriában és az NDK-ban. (A szerk.)

Albánia elszakadását és Románia fokozatos eltávolodását jórészt a kínai–szovjet konfliktus, főképpen pedig a Szovjetuniónak azok a próbálkozásai váltották ki, hogy megszigorítsa – gazdasági és ideológiai – ellenőrzését az engedetlenkedő népi demokratikus országok fölött. De az albán és a román példa mégis elszigetelt maradt. A többi kelet-európai ország a szovjet zászló alatt sorakozott fel a Moszkva és Peking közti viszályban. Ez nem azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a vezetői – miközben nagy vonalaiban támogatták Hruscsov külpolitikai irányvonalát – nem próbálták megvédeni vagy kitágítani cselekvési szabadságukat Moszkvával szemben. De 1960 és 1964 között figyelmüket nem annyira a nemzeti függetlenség kérdése, hanem inkább belpolitikai problémák kötötték le, nevezetesen a gazdasági reform és a gazdasági együttműködés problémái.

Ezek az országok nagyjából és egészében azért követték a hruscsovista, szovjet utat, mert ez felelt meg fejlettségük szintjének, azoknak a feszültségeknek, amelyeken úrrá kellett lenniük. Ez az út a desztalinizáció útja volt, amelynek Hruscsov új lendületet adott pártja XXII. kongresszusán (1961 októberében). Michel Tatu megcáfolhatatlanul bebizonyította: Hruscsovnak az az igyekezete, hogy a belső és külső enyhülés embere legyen, nem volt mentes demagóg hátsó gondolatoktól, és főképpen saját személyes hatalmát akarta megszilárdítani azokkal az új támadásokkal, amelyeket a XXII. kongresszus előestéjén és magán a kongresszuson a sztálinizmus és a sztálinisták ellen indította. Azok a módszerek, amelyeket Molotovval és más veszedelmesebb – mert a hatalomhoz közelebb álló – ellenfeleivel szemben alkalmazott, továbbra is az intrika és a befeketítés régi módszerei voltak. De a XXII. kongresszus által meghatározott politika – összes korlátjával és ellentmondásával együtt – megszilárdította az 1956-ban elkezdett politikai irányvonalat, és érveket, ideológiai fegyvereket szolgáltatott azoknak, aki etikai megfontolásokból vagy politikai opportunizmusból elvetették a sztálinizmust, és úgy döntöttek, hogy kisebb-nagyobb mértékben liberalizálják a párt diktatúráját.

A szovjet politika „liberalizáló” hatása főleg két országban, Magyarországon és Csehszlovákiában lesz érezhető. Hruscsovnak a XXII. kongresszuson aratott győzelme Magyarországon végképp szertefoszlatta Kádár sztálinista ellenfeleinek azt a reményét, hogy a molotovisták megszerzik a hatalmat. Csehszlovákiában Hruscsov győzelme a párton belül azokat az erőket bátorította, amelyek a rendszer megreformálására törekedtek. Lengyelországban, ahol már 1956-ban elérték a desztalinizáció csúcspontját, a probléma nem annyira újabb változások végrehajtása, mint inkább az elért eredmények megszilárdítása volt. A keletnémet vezetők továbbra is csak szóban foglalkoztak a desztalinizációval, s a reformot a gazdaság területére korlátozták. Végül, Bulgária csak néhány bátortalan lépést tett előre, anélkül hogy beszélni lehetne igazi politikai enyhülésről és szellemi liberalizálódásról.

*

Kádár nem várt 1961 végéig, hogy bevezesse azt az „új kurzust”, amelynek következtében Magyarország – ha nem is elméletben, de gyakorlatban – a legliberálisabb kommunista ország lett, Lengyelország után. Az új politika fő elemeit már a magyar párt 1959 novemberében és decemberében megtartott kongresszusán meghatározták, ahol rendkívüli módon megerősödött a Hruscsov által melegen támogatott Kádár pozíciója.

Kádár célja az volt, hogy hidat építsen a kommunista kormányzat és a lakosság (elsősorban az értelmiség) között, amely még mindig nem bocsátotta meg neki, hogy ő kérte a szovjet hadsereg beavatkozását. 1961-től kezdve több tényező is elősegítette a belső helyzet enyhülését. Az első az ország gazdaságának konszolidálódása volt. A szovjet segítség, valamint a katonai kiadások csökkentése következtében érezhetően emelkedett az életszínvonal: a lakosság egy főre eső jövedelme 1960-ban 20–35%-kal volt magasabb, mint 1956-ban. Másodszor, a párt, a legfőbb hatalmi szerv ismét növelni tudta taglétszámát (mely 1956 decemberében 96 ezer, 1959 decemberében 402 ezer, 1962 decemberében pedig 512 ezer fő volt), és bizonyos kohézióra tett szert. (A


sztálinisták és a revizionisták kölcsönösen semlegesítették egymást, a párt nagy része pragmatikus, hogy ne mondjuk: opportunista elemekből állt.) Harmadszor, az értelmiségiek körében, akik 1955 óta a nemzeti és demokratikus törekvések szószólói voltak, realista irányzat bontakozott ki, mely nem zárkózott el a kompromisszumok elől. Németh László 1962-ben megjelentette Az utazás című színdarabját, amelynek hőse, egy hazafias érzelmű egyetemi tanár azzal a meggyőződéssel jön haza egy szovjetunióbeli utazásról, hogy Magyarországnak nem szabad többé délibábokat kergetnie, hanem az adott keretek közt kell berendezkednie, feltéve, hogy az ország vezetői is ugyanilyen jóindulatot tanúsítanak. Természetesen távolról sem volt az egész értelmiség ugyanezen a véleményen. De egyre többen megértették, hogy a teljes passzivitás hosszú távon hiábavaló és veszélyes is az országra. Végül az SZKP XXII. kongresszusa igazolni látszott azt a reményt, hogy meg fog indulni annak az országnak a békés fejlődése, amelytől Magyarország sorsa függött. Hruscsov, aki az 1956-os beavatkozásért felelős volt, háromnégy év múlva furcsa mód kezdett népszerűvé válni Magyarországon.

Ilyen körülmények között adta meg Kádár a jelt a magyarországi harmadik liberalizálásra (az elsőre 1953-ban, a másodikra 1956-ban került sor). Egy cikkben, melyet a Pravda 1961. december 26-i számában jelentett meg, leszögezte: „a despotizmus nem szocialista jelenség”, és megfogalmazta híres jelszavát: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Kádár liberalizálási politikája három fontos döntésre épült, amely együttesen megváltoztatta a politikai légkört:

– A hajdani kulákoknak és módos parasztoknak megengedték, hogy belépjenek a termelőszövetkezetekbe. Ezzel véget vetettek annak a szörnyű diszkriminációnak, amelynek gyakran épp a legjobb gazdák estek áldozatul, akik ezáltal páriasorba süllyedtek.

– Eltörölték a továbbtanulásnál a származás szerinti megkülönböztetést, melynek következtében addig az egykori burzsoázia, sőt az értelmiség gyermekei közül is csak nagyon kevesen kerülhettek be a felsőoktatási intézményekbe.

– Végül, egyre több nem kommunista kapott vezető beosztást az államigazgatásban és a gazdasági vezetésben.

A három intézkedés közül az utolsó volt az, ami a leghevesebb és legszívósabb ellenállásba ütközött a pártapparátusban, ahol erős támogatásra talált a sok „munkáskáder”, akik nem hozzáértésükkel, hanem politikai érdekeiknek köszönhették pozíciójukat. Jugoszláviában már hosszú ideje folyt ez az „osztályharc” (a bürokrácián belüli harc), amelyet nem sokkal később megismert Csehszlovákia is. De Kádár és társai nem engedtek (bármilyen szoros szálak fűzték is őket ezekhez a régi elvtársakhoz): „A párt arra törekszik, hogy a legalkalmasabb személyek töltsék be a vezető pozíciókat az iparban, a mezőgazdaságban, a közigazgatásban és a kultúrában.” (Népszabadság, 1962. június 3.) Fordulat volt ez Magyarország társadalmi életében: a szakmai hozzáértés ettől kezdve fontosabb lesz, mint az ideológiai hűség. Ez azonban nem közvetlen valóság, hanem inkább csak határozott törekvés volt. A fő irányítási posztok továbbra is a kommunisták kezében maradtak, és a személyzetisek olyan embereket próbáltak vezető állásokban alkalmazni, akik szakemberek és kommunisták is voltak egy személyben.

*

Akárhogy is volt, 1962-ben és 1963-ban egyre inkább enyhült a feszültség a kommunisták és nem kommunisták között. Az új politika fő haszonélvezője az értelmiség volt. Kádár sokat tett azért, hogy tekintetbe vegye az értelmiség nemzeti érzékenységét. Az 1960 áprilisában meghirdetett részleges amnesztia eredményeképp kiszabadult a felkelés következtében elítélt írók nagy része, köztük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán és Tardos Tibor. Az 1963 márciusában életbe léptetett amnesztia megnyitotta a börtön kapuját a háború utáni Magyarország legkiválóbb politikai gondolkodója, Bibó István előtt, aki államminiszter volt Nagy Imre kormányában. A Központi Bizottság 1962 augusztusában hozott határozata végleg rehabilitálta Rajkot és a rákosista perek további százkilencven áldozatát. Kizárták a pártból Rákosit, Gerőt és tizenhét társukat, akik elsősorban voltak felelősek a sztálinizmusért Magyarországon. Az új ipari várost, Sztálinvárost átkeresztelték Dunaújvárossá. A kormány egyre engedékenyebb lett az útlevelek megadásánál, és megindította az idegenforgalmat, amely a következő években komoly fejlődésnek indult. Enyhítették a cenzúrát, a kiadók nagyszámú nyugati fordítást jelentethettek meg; felfrissítették a színházak és a mozik repertoárját, és kitűnő folyóiratok – mint a Nagyvilág – a világirodalom legjobb alkotásaival ismertették meg a közönséget.

A magyar párt VIII. kongresszusa, amelyet 1962 novemberében tartottak, megerősítette az új politikát, mely nemcsak odahaza, hanem nemzetközi síkon is kezdte megteremni gyümölcseit a hivatalos Magyarország számára. 1963 elején a „magyar kérdés” lekerült az ENSZ napirendjéről; júliusban U Thant ENSZ-főtitkár


budapesti látogatásra érkezett; augusztusban Kádárt meghívták Belgrádba, ahol megtörtént a kibékülés Titóval. 1964 szeptemberében a magyar kormány megállapodást kötött a Vatikánnal. A megállapodás nyitva hagyta ugyan Mindszenty bíboros ügyét, aki 1956. november 4. óta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén élt menekültként, rendezte viszont hat új püspök kinevezésének kérdését, valamint annak a hűségeskünek a problémáját, amellyel a papságnak bizonyítania kellett a kormány iránti lojalitását. Így az 1956-ban legyőzött magyarok – egy emigráns író, Ignotus Pál kifejezésével – „sokféle szabadságot kaptak, ha nem is kapták meg a szabadságot”, egy szlovák újságíró pedig, némi túlzással, így számolt be honfitársainak egy magyarországi látogatás után: „Odalent a szabadságot úgy hívják: szocializmus, az ország legnépszerűbb embere pedig Kádár János.”


1. Európa Intézet Budapest�GLATZ Ferenc

Európa Intézet Budapest, 1990

Az alábbiakban közreadjuk az Európa Intézet Budapest két, alapozó dokumentumát. Az alapítványi kamatból működő intézmény élén nemzetközi Kuratórium és Tudományos Tanács áll. Az alábbi dokumentumokat a Kuratórium májusi, illetve júliusi ülésén fogadták el. (Szövegüket változtatás nélkül közöljük.) Az intézet megkezdte működését, az első pályázatok és ösztöndíjasok megérkeztek. Az intézetben a magyar ösztöndíjasok száma a felvettek 50%-át érheti el. Mindenki pályázhat. (A szerk.)

Az Európa Intézet Budapest célja: az európai egység problémáinak tudományos vizsgálata. Így szól az Alapítvány Alapító Okirata. Ennek érdekében határozták meg az alapításban részt vevők az Alapítvány és ezzel az intézet feladatait is. Az intézet kutatási projecteket támogat, azaz ösztöndíjakat ad a világ különböző területéről pályázó posztgraduális diákoknak, fiatal kutatóknak, oktatóknak. E pályázók elsősorban történeti, jogi, gazdasági, kulturális, nyelvi szempontból vizsgálják disszertációjukban összehasonlító módon az európai régió viszonyait. Különös jelentőséget tulajdonítunk olyan témáknak, amelyek az államok feletti társadalmi-etnikai mozgásokkal, a migrációval, nemzetközi politikai-kulturális szervezetek kialakulásával, működésével foglalkoznak, témájukat a különböző módon szerveződött európai társadalmak szokás- és jogrendjének, gazdálkodási rendszereik összehasonlításának szentelik. Középpontjukban a társadalom mindennapjai, a környezetet formáló emberi tevékenység áll. Olyan fiatal kutatókat várunk intézetünkbe, akik már megkezdett tudományos-gyakorlati pályájukon az Európa népeit együttesen is veszélyeztető társadalmi-technikai-politikai tényezők kialakulásával és azok elhárítási lehetőségével foglalkoznak: a környezetpusztulás és környezetvédelemmel; az európai tradicionális kulturális sajátosságokkal, az európai etnikai–kulturális sokszínűséggel és pusztulásuk veszélyével, különös hangsúllyal a kultúrpolitikával, mint az európai közeledés leghatékonyabb eszközével; látják a fegyverkezés, a katonai monopóliumok veszélyét, kritikailag képesek az európai államrendszerek 19–20. századi, jelenkori gyengeségeinek megmutatására.

1. Az intézet tudományos működése kiterjed Európa egészére. Mégis, mint nevében is szerepel, nem hagyja szem elől veszni, hogy budapesti intézet. Kapocs Európa népei között és kapocs Magyarország és Európa között. Az intézet nem feledkezik meg arról, hogy Európa nem azonos Nyugat-Európával. Ha az európai megosztottság a második világháború után az elmúlt 40 esztendőben elválasztotta a közép- és kelet-európai térséget politikailag, kulturálisan, gazdaságilag a Nyugattól, akkor a következő évek intellektuális feladata: az elszakított térség európaizálása. Nem Nyugat-Európa másolása, hanem az Európa nyugati és keleti része közötti kapcsolatrendszer erősítése. Ezért is az intézet kiemelt figyelmet fordít a következő években Közép-Európára, az itt végbemenő társadalmi-politikai változások európaizáló hatására.

Az intézet Tudományos Tanácsa, amikor dönt a pályázatokról (3–12 hónap), csakis tudományos szempontokat vesz figyelembe.

De ugyanezek a szempontok vezetik az intézetet, amikor más tudományos programjait összeállítja. A Tudományos Tanács által jóváhagyott terv alapján az intézet az egyetemi szemeszterek idején (október–január, március–június) havonta tudományos előadásokat rendez. Az előadók külföldi és hazai ismert tudósok. Az intézet belső tagjai (ösztöndíjasok, tudományos személyzet) valamint a hazai akadémiai–egyetemi élet kiváló személyiségei kapjanak rendszeresen meghívást ezekre a rendezvényekre. Legyenek az intézeti előadások a hazai – és amennyiben lehetséges később a nemzetközi – szakmai élet fontos vitái, eszmecseréi. Az intézet egész működését a nyílt vitaszellem, a szabadgondolkodó magatartás, a gondolkodás autonómiája és a szabadgondolat kölcsönös tisztelete jellemezze. Az intézet az Európa-gondolat ápolásának tudományos műhelye, de egyben az európaiság tudományos propagátora is.

Az intézet a fenti szellemben és témakörökben mozgó kiadványokat jelentet meg. Kiadja füzetsorozatban (Európa-füzetek) az intézeti előadások és a viták szövegét. Tárgyalások kezdődnek az Európai Szemle szerkesztésében való részvételről, és osztrák támogatás esetén a Danubius című nemzetközi összehasonlító folyóirat megindításáról. Támogatni kívánja az intézet – függően a munkák szakmai színvonalától – ösztöndíjasai vagy volt ösztöndíjasai, tudományos személyzete kiadványait. Anyagi helyzetétől függően, amennyiben kifejlődése ezt engedi, tartalmi célkitűzéseihez igazodó monográfiasorozatot, vagy népszerű dokumentumkiadványokat hív életre.

Az intézet tehát nemcsak kutatóműhely, de a tudományos gondolkodás vitafóruma és egyben szerkesztői


műhely is.

2. Az intézet ezen feladategyüttesének felel meg az intézet belső élete.

Az intézet a Minisztertanács határozatának megfelelően az Ajtósi Dürer sor 19–21. kollégiumi épületében foglal helyet. Az ösztöndíjasok bentlakásos tagjai az intézetnek, akik az apartmanokban önálló hálószobával, 2-2 személy közös társalgó-könyvtárszobával rendelkeznek. Minden emelethez társalgó-könyvolvasó párosul. A közösségi helyiségekben ülések rendezhetőek. Az épületkomplexum az intézettel kötött megállapodás értelmében napi háromszori előfizetéses kedvezményes étkezést biztosít. A könyvtár az egyik bázisa kíván lenni az Európa Intézetnek. Az intézet külügyi és belföldi kapcsolatait maximálisan ki kell használni egy európai kézikönyvtár gyors kiépítésére. Különös fontosságot tulajdonít az intézet a jelentősebb európai napilapok rendszeres beszerzésére.

Az ösztöndíjasok egyéni programjuk szerint élnek. Választott képviselőjük helyet kap a Tudományos Tanácsban. Az intézet tudományos személyzete (professzorai, asszisztensek) segítik őket abban, hogy szakmájuk magyarországi, külföldi szakértőivel rendszeres kapcsolatot tartsanak fenn.

Az ösztöndíjasok és a tudományos személyzet hetente Kaffeerundekon jön össze. Megismerkednek egymás tudományos problémáival, rendszeresen referálnak a jelenlévő igazgatónak és professzoroknak újabb kutatásaikról. Témáikat a professzorokkal megbeszélve szabadon választják meg.

Az ösztöndíjasok egy jelentős része magyarországi fiatal. Az alapító oklevél értelmében legfeljebb a fele. Ez Magyarország számára azt is jelenti, hogy évente 60–70 hónap ösztöndíjat kaphatnak magyar fiatalok. S itt az intézetben a mindennapos életben szakmai, emberi kapcsolatba kerülnek a külföldi korosztálytársaikkal. Az intézet a magyar társadalomtudományos fiatal értelmiség számára egy találkozási hely a világ kultúrájával. Szerény kezdeményezés az európai gondolkodás és viselkedésformák hazai elültetésére, hazai és az európai gondolkodásmódok ütköztetésére.

Az ösztöndíjas élet önszerveződését programba foglalni nem lehet és nem is szabad. Megteremtik – a professzorok, az igazgató, az asszisztens segítségével – azokat a spontán kapcsolatokat egyetemi tanszékekhez, intézetekhez, amelyek a hazai tudományos gondolkodás európai horizontját segítik.

Az intézet minden ösztöndíjasának – de különös tekintettel a magyarországi (illetve a szomszédos országokbéli magyar ösztöndíjasoknak) – biztosít az ösztöndíjas idő alatt külföldi tartózkodást. Ennek odaítélése a Tudományos Tanács, illetve az igazgató joga. Az odaítélés alapja a kutatott téma, az ahhoz szükséges külföldi forráslelőhelyek.

Ugyanakkor nem lebecsülendő az a Magyarország-ismeret, amelyet az itt élő fiatal külföldi értelmiségiek szereznek. Amennyiben az intézet sikeresen fennáll és működhet, az évek során Magyarország léte és európai törekvései tucatjával nyernek híveket maguknak a jövendő elit-értelmisége körében. Ez a törekvés az ezredforduló Magyarországának egyik legfontosabb nemzeti törekvése kell hogy legyen.

3. Az intézet fontos feladata a kapcsolatok ápolása Európa (sőt az Egyesült Államok) hasonló célkitűzésű Európa Intézeteivel. Az Európa Tanács két működő intézetét (Brugge, Firenze) testvérintézetének tekinti. Elkülönül tőlük, mivel azokat az Európai Közösségbe tartozó államok ösztöndíjasai vehetik csak igénybe. Ezzel szemben a Budapesti intézet mint alapítványi intézet nyitva áll minden állam polgára előtt.

Az intézet kapcsolatokat épít ki a nagy nemzetközi alapítványokkal. (Erre külön tervezetet dolgoztatunk ki.) Felkínálja azoknak, hogy ösztöndíjakat, projecteket telepítsenek az intézethez. A projectekben az intézet személyzetén kívül az európai témákkal foglalkozó hazai és külföldi kutatók is részt vesznek.

Különös energiával kell megindítani a könyv- és folyóiratcserék rendszerét. Az intézet gazdasági vezetésén, a vezetés menedzserérzékén sok múlik e tekintetben. Olyan személyzetet és igazgatót kell keresnünk, akik személyükben is megnyerőek az intézet teljes nemzetközi segítéséhez.

A két Európa Intézeten kívül keresni kell a kapcsolatokat a regionális irányultságú (London, Nyugat-Berlin, München, Bécs) intézményekkel is.

Az Európa Intézet Budapest legyen része a már kialakulóban lévő magyarországi Európa-intézmények hálózatának. Működésében javaslatot kér a már működő kluboktól, egyesületektől (Európa Klub, Közép-Európa Klub etc.). Csatlakozik azok kezdeményezéseihez. Az Európa Intézet Budapest szervezője is azoknak az értelmiségieknek, akik Magyarországon (nemcsak Budapesten!) életükből energiát szánnak az európai gondolat


erősítésére.

Az intézet éppen ezért Baráti Kört szervez Magyarországon. A magyar szellemi élet még meglévő európai tartalékait igyekszik mozgósítani. A baráti kör tagjai (vidéki és pesti egyetemek polgárai, kutatók, középiskolai tanárok, gyűjteményi tisztviselők, de bármely magyar állampolgár) egyének, intézmények lehetnek. Tagjai – előzetes számítások szerint elérhetik a kétszázat – az intézet működésének hazai társadalmi bázisai. Kapják a meghívókat az előadásokra, rendezvényekre, kapják az intézet kiadványait. Ugyanakkor előszeretettel várjuk, hogy leendő ösztöndíjasainkra javaslatokat tegyenek. Ide kívánjuk tömöríteni azokat az idegen nyelvet beszélő és európai kultúrájú kollégákat, akik a jövendő ösztöndíjasaink hazai konzultánsai is lehetnek. Az intézet életben maradása, beilleszkedése hazai szellemi életünkbe egyben próbája is annak, vajon mennyire képes a magyar értelmiség mozgósítani európai szintű tartalékait. Az Európa Intézet Budapest így lehet szervezője a mindennapok szintjén a magyarországi európai gondolkodásnak.

*

Az Európa-gondolat ma különböző szinteken él az európai és a magyar társadalmakban. Sokak számára a gazdálkodásban a szabad piacot, mások számára a szabadidő kötetlen eltöltését, ismét mások számára a fejlettebb technológiát, konzumációt jelenti. Az Európa Intézet Budapest bevallottan értelmiségi, ha úgy tetszik, elit intézet. Szervezni kívánja a magyar értelmiséget az Európa-gondolat számára: ráébreszteni, hogy nincsenek jó, hasznos nemzeti célok anélkül, hogy azokat ne európai illetve világszínvonallal mérnénk; ráébreszteni a magyar értelmiséget arra, hogy az ezredforduló Magyarországa csakis nyitott ország lehet. Gazdaságilag, politikailag, kulturálisan egyaránt. Az utóbbi időben sokan és sokat beszélnek Európáról. Néha azt hisszük, ha beszélünk róla, már meg is tettük, el is értük a célt. Az Európa Intézet Budapest egy szerény intézményes kezdeményezés Európa és Magyarország összekötésére. Ma, amikor oly sok a nagyhangú szónok, a még hangosabb kritikus és oly kevés a szerény tett. Egy nyugodtabb időben a nemzet még köszönetet fog mondani azoknak az egyéniségeknek, akik valóban tettek valamit ezért a nemzeti felemelkedésért.

1990. május 2.

Glatz Ferenc

Tudományos tervjavaslat Európa Intézet Budapest

Az Európa Intézet Budapest a már célkitűzéseiben ismertetett eszközökkel (ösztöndíjak, előadás, kutatás) kívánja Magyarország és Európa, Közép-Európa és Nyugat-Európa között a szellemi kapcsolatrendszert erősíteni és újakat kiépíteni. A Kuratórium által már tárgyalt Program elfogadása után konzultációkat folytattunk a megfelelő tudományágak hazai intézményeinek vezetőivel, valamint nyugat-európai intézetek adminisztrációiban dolgozó kollégákkal. Mindezek alapján a következő, az intézet tudományos céljait megvalósító konkrét javaslatot terjesztem a Tudományos Tanács és a Kuratórium elé.

I. Az intézet célkitűzése

a) az európai látókörű humán szakmájú tudományos utánpótlás nevelése,b) az európai szemléletű magyar és európai tematikájú tudományos témák kidolgozása, szervezése,c) a magyar értelmiség európai horizontú gondolkodásának elősegítése publikációk, előadások, szemináriumok szervezésével.

Egyidejűleg célja az intézetnek a Magyarország iránti európai érdeklődés felkeltése.

Ezt a célkitűzést az intézet a Kuratórium által jóváhagyott általános Programban, valamint az Alapítvány alapszabályában megfogalmazott módon valósítja meg: a) ösztöndíjakat ad külföldi és magyar fiatal kutatóknak, b–c) az ösztöndíjasok és a személyzet, valamint az Alapítvány pénzeszközei segítségével kidolgoztat tudományos témákat, publikálja azok eredményeit. Különösen fontos feladatnak tartja az európai hasonló, regionális kutatási célokat követő intézetekkel, tanszékekkel, társaságokkal a kapcsolatok ápolását, sőt közös tudományos vállalkozások kidolgozását.

II. Az intézet személyzete

Az intézet szervezete is igazodjon az alapcélkitűzésekhez. Az intézet személyzetének tagjai a tudományos kutatás, az utánpótlás-nevelői feladatok szakmai és a tudományszervezői feladatok professzionális szervezői. Az intézet minden szervezői tevékenysége mellett is meg kell őrizze konkrét tudományos kutatói céljait. Ezért mind az intézet igazgatója, mind a félállású professzorok valamelyik szakmának nemzetközileg elismert kutatói, professzori szintű munkatársai. Az asszisztensek olyan fiatalemberek, akik vagy tudomány- és


kiadványszervezők, vagy saját tudományos tevékenységük révén partnerei és segítői lehetnek az intézetben folyó tudományos munkának.

III. Tudományos preferenciák

Az Európa Intézet Budapest tudományos célkitűzéseiben preferenciákat állapít meg. A preferenciák az ösztöndíjas pályázatok kiírásában, a tudományos konferenciák, előadás-sorozatok szervezésében, a kiadványok menedzselésében jutnak kifejezésre.

Az Európa Intézet Budapest a tudományos kutatás terén olyan tematikákat preferál, amelyek a budapesti székhelyű intézetben (az intézet által adott külföldi kutató utak támogatása révén is) kutathatók. Az intézet minden ösztöndíjasa, vendégdocense, professzora rendelkezzék konkrét kutatási tervvel, vegyen részt az intézet Tudományos Tanácsa által meghatározott feladatok tudományos kidolgozásában, vagy témája illeszkedjék ezekhez.

E tudományos munka jelenjen meg publikációk (sorozatok, esetleg folyóirat) formájában.

a) Az intézet tudományos tematikájában előtérbe állítja a Közép-Európa társadalmi-politikai-kulturális viszonyaihoz kapcsolódó, ezeket európai perspektívában összehasonlító kutatásokat. A II. világháború után a Németország és Szovjetunió közötti térségben (röviden, ha az elnevezés vitatható is: Közép-Európában) most következett be döntő politikai és társadalmi rendszerváltozás. E térség közelmúltjának aktuális szemléletű tudományos feldolgozása, illetve a jelen problémák tudományos-történeti igényű szemlélete segítheti a jelen jobb megértését. Az intézet segíteni kívánja az európai, közép-európai politikai társadalmi-nemzetközi konfliktusok feloldását. Különös súlyt kíván helyezni mind a jelenben, mind a történelemben az államok feletti és interetnikus tematikákra, a társadalmi-politikai-gazdasági változásokra, az egyéni (polgári) szabadságjogok érvényesítésére.

Az Európa Intézet Budapest élni akar azzal a lehetőséggel, hogy Magyarország alkalmas támaszpontja lehet a térség problémái összehasonlító kutatásának. Ehhez politikai nyitottsága, valamint a tudományos kutatás adottságai (megfelelő, nemzetközi szintű értelmiség, kutatóműhelyek, könyvtári-levéltári szolgáltatás), a véleményszabadság adottak. Az intézet épít az európai szemléletű értelmiségi szerveződésekre (Európa Társaság, Közép-Európa Klub etc.), amelyek az elmúlt hónapokban Magyarországon megkezdték tevékenységüket.

b) Az intézet előtérbe állítja a Magyarországot Európával összekötő kapcsolatokkal foglalkozó történeti és jelen-orientált kérdésköröket. Az intézet egyik, az alapítók által célzott feladata Magyarország és Európa között összekötő kapcsokat teremteni az értelmiség körében.

Az Európa Intézet Budapest a következő témákat preferálja általában tudományos működésében, így az ösztöndíjak meghirdetésénél is:

1. Európa különböző régióinak összehasonlító vizsgálata.

2. Magyarország és Európa (különös tekintettel Nyugat-Európa) politikai, kulturális, gazdasági kapcsolatrendszerei a történelemben és esélyei a jelenben.

3. Ember és környezete. Ökológiai tényező Európában, mindenekelőtt Közép-Európában, a Kárpát-medencében.

4. Gazdálkodás és termelési kultúrák egymásra hatása Közép-Európában, illetve a nyugat-európai „transzponálás”. (Az ipari, mezőgazdasági termelési eljárások, eszközök, a munkaerő, a szakértelem interetnikus mozgása.)

5. A szellemi áramlatok egysége és különbözősége Európa és a közép-európai térség kultúrájában. (Politikai gondolkodás, művészet etc.)

6. Iskolarendszer és társadalom. Az iskolarendszer gondolkodás- és közösségszervező szerepe (nemzeti, vallási közösség etc.) a modern kori európai, mindenekelőtt a közép-európai társadalmikban.

7. Államrendszerek és társadalom, különös tekintettel a kisállamiság és a föderatív államrendszerek esélyeire, előnyeire, deficitjeire Közép-Európában.

8. A térség sorsát meghatározó békerendszerek (1815, 1856, 1878, 1919–20, 1945–47) kialakulása és


funkcionálása. Tágabban: diplomáciai rendszerek a 16–20. század Közép-Európájában.

9. Migráció és asszimiláció Európában, különös tekintettel Közép-Európára.

10. A „citizen”, a polgár és az állam. Az állampolgári jog.

11. A kisebbségek különleges funkciói; a modern kisebbségi jog és kisebbségi politika.

12. Vallások, egyházak társadalomszervező szerepe. Állam és egyházak viszonya.

13. Politikai tömegmozgalmak Európában és a régióban. (Szocialista, keresztényszocialista, fasiszta, kommunista, nőmozgalom etc.)

14. Érintkezési, kommunikatív eszközök szervező ereje (nyelv, írás) a társadalomban. A modern médiák (film, sajtó, rádió) kihatása a társadalmi-politikai nézetekre.

15. A közlekedés (út, vasút), hírközlés, a technikai infrastruktúra társadalmi és gazdaságszervező funkciójának kialakulása a közép-európai régióban.

16. Településszerkezet, etnikum, gazdálkodás összehasonlító vizsgálata.

17. Gazdasági integráció, területi integráció, politikai integráció.

18. Alkotmányosság, parlamentarizmus kialakulása és funkcionálása; azonosságok és eltérések Európa különböző régiói között.

19. A sztálini politikai rendszer kifejlődése és ennek transzponálása a közép-európai térségbe, 1932–1989.

20. Segélyakciók a modern Európában.

A fent említett témákhoz az intézet Tudományos Tanácsa magyarországi és külföldi professzorok (experts) közreműködését kéri. Az expertek az intézet „külső tagjai”, akik témaköreikből előadást, szemináriumsorozatot is hirdethetnek az intézet keretében. A Tudományos Tanács az experteket tanácsadási joggal meghívhatja ülésére – a megfelelő téma tárgyalásakor, a pályázatok szakmai elbírálásakor messzemenően támaszkodik az expertek véleményére. Az experteket az intézet az érkező ösztöndíjasok munkájának segítésére, tanácsadóként kéri fel.

1990. július 1. Glatz Ferenc


1. Agybeteg volt-e Wilson és Roosevelt?TISZTELT SZERKESZTŐSEG!

BORHI László

Agybeteg volt-e Wilson és Roosevelt?

Újabban felbukkant közírásunkban az az állítás, mely szerint Magyarország sorsa Trianonban és Párizsban két agybeteg amerikai elnök, Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt kezében volt. Magyarország tragédiáit a két elnök betegségével magyarázni, s arra korlátozni természetesen merő tévedés. Még akkor is az, ha a két elnök valóban beteg volt, s egy-egy tárgyalásnál illetve döntésnél a sok releváns tényező mellett esetleg ez is némi szerepet kapott.

A 20. századi átrendeződésnek sok oka volt, amelyet egy összetett egyetemes történeti folyamat eredményezett. Az első világháború már közel 3 éve tartott, amikor az USA az antant hatalmak oldalán mint „associated” (társ) – tehát nem szövetséges! – ország belépett a háborúba. Hozzájárulása az antant győzelméhez inkább gazdaságilag volt jelentős, semmint katonailag, hiszen pénzügyi és gazdasági összeomlástól mentette meg Angliát és Franciaországot. A győzelem érdekében hozott emberáldozata az előbb említett két országéhoz képest csekély volt. A háborúért tett áldozatokat azonban emberveszteségben, és nem dollárban mérik, ezért az USA nem ülhetett úgy a tárgyalóasztalhoz mint a „nagy győztes”, csupán a három egyenlő egyikeként. Anglia és Franciaország nem tekintette az USA-t náluknál erősebb, döntő befolyással bíró hatalomnak. Nem is volt az. A tekintélyt parancsoló gazdasági növekedés és a hatalmas méretű mobilizálás ellenére az USA presztízse még közel sem volt akkora, mint napjainkban. Még egy lényeges tényező: Wilsont a belpolitikai erők nem támogatták egyértelműen. Az ellenzéki republikánus párt befolyásos politikusai, a közvélemény egy része izolacionista alapon támadták az elnök internacionalista politikáját, elfogadhatatlannak tartották az USA részvételét Európa ügyeiben. Wilson makacssága, durva politikai baklövései elidegenítették azokat, akik bizonyos fenntartásokkal bár, de támogatták volna Amerika részvételét a Népszövetségben, és biztosíthatták volna a szerződéstervezet megszavazását a Kongresszusban.

Sokan még párizsi útját is ellenezték. Az elnök gyakorlatilag belpolitikai háttér nélkül utazott el a konferenciára. Mozgásterét tehát nemzetközi és belpolitikai tényezők is behatárolták. Mindezeket Lloyd George és Clemenceau – akik szívesebben vették volna Wilson távolmaradását – maximálisan kiaknázták a viták folyamán. Nem áll az a tétel, hogy az angol miniszterelnök a legtöbb kérdésben Wilson mellett állt. Az angol–amerikai kapcsolatokat az évszázados semlegességi vita mérgezte. A 14 pontból a második a tengeri hajózás háború alatti nemzetközi jogi kérdéseivel és a semlegesség problémájával foglalkozott. Ezekben a kérdésekben az USA és Anglia mindig ellentétes álláspontra helyezkedett, és ez most is alapvető bonyodalmakat okozott.

Közép-Európa kérdéseiben a két politikus már sokban hasonló álláspontot képviselt. Egyikük sem kívánta az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolását. Amíg azonban Wilson nem ismerte el a Londonban és Bukarestben között titkos egyezményeket, amelyek jelentős területeket ígértek Romániának illetve Olaszországnak, addig Lloyd George e szerződés részbeni teljesítését kívánta. Wilson Magyarországgal kapcsolatban rendkívül kedvező elképzeléseket támogatott. A tanácsadója és barátja vezetése alatt álló ún. Inquiry Bizottság a birodalom föderalizálására tervet dolgozott ki 1918 májusában. E szerint a Monarchia területén létrehozandó hat szövetségi állam közül a 16 milliós Magyarország lett volna a legnagyobb. Az „agybeteg” Wilsonnak racionális elképzelései voltak Közép- és Kelet-Európát illetően. Ezeket a nagyhatalmi erő- és érdekviszonyokban 1918 tavaszán bekövetkezett változások tették irreálissá. (Miután Ausztria–Magyarországot nem sikerült leválasztani Németországról, a Szövetséges Hatalmak a hátország gyengítése céljából támogatni kezdték a függetlenségi mozgalmakat.) Míg Lloyd George egyértelműen támogatni kezdte a nemzeti függetlenségi mozgalmak elszakadási törekvéseit (elismerte a Csehszlovák és Délszláv Bizottságot), addig Wilson ezzel kapcsolatos politikájában majdnem a háború végéig egy bizonyos kettősség volt kitapintható. Az előbbi bizottságot 1918 szeptemberében, az utóbbit decemberében ismerte el csupán. Romániának Erdélyre vonatkozó igényeit a háború végéig határozottan visszautasította, egy független Erdély létrehozásának volt a híve, amely a tervezett föderáció tagjaként létezett volna.

A párizsi békekonferencián Wilson valóban komoly engedményeket tett. Tudomásul kellett vennie, hogy Clemenceau az általa hirdetett önrendelkezési elveket Franciaország nagyhatalmi politikájának rendeli alá. A legyőzött államok népeinek nem volt lehetőségük dönteni hovatartozásuk ügyében, a népszavazásra vonatkozó kérelmeket visszautasították.


Wilson Párizsban valóban nem tudta a békediktátumot racionális keretek közé szorítani, de nem azért, mert agybeteg volt, hanem mert 1. a kontinens legerősebb hatalmát képviselő Clemenceau ezt nem engedte, 2. a nemzetközi és belpolitikai pozíciói gyengék voltak. Wilson nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy az amerikai nép többsége ellenzi az USA európai beavatkozását. Wilson annyiban hibáztatható, hogy nem volt képes külpolitikai elképzeléseihez belpolitikai támogatást szerezni. Azt, hogy elmebeteg lett volna, még legnagyobb politikai és személyes ellenfelei, például Theodore Roosevelt vagy William Borah sem állították. Fizikai állapota a konferencián valóban rosszabbodott, ennek azonban nem volt kimutatható hatása döntéseire.

Az Egyesült Államokban létezett egy olyan történetírói iskola, amely a háború utáni rendezés tragédiáját Roosevelt „elmebajával” magyarázta. Ha Roosevelt valóban elmebeteg lett volna, ez az állítás akkor sem állná meg a helyét. Nem veszi figyelembe, hogy egy-egy történeti jelenség számtalan tényező eredménye, egy bonyolult történeti problémát nem lehet egyismeretlenes egyenletként megoldani. A fent említett iskola követői Roosevelt személyes ellenfelei közül kerültek ki, s ma már annyi figyelmet sem kapnak, mint az ötvenes évek elején, amikor a legnépszerűbbek voltak.

A legsúlyosabb hiba mégis az a tétel, amely szerint Jaltán valamilyenfajta macchiavelliánus egyezkedés történt, amikor is a nagyhatalmak titkos megállapodást kötöttek volna Európa felosztásáról. Jalta egy történelmi folyamat fontos, de korántsem mindent eldöntő állomása volt.

Roosevelt cselekvési tere ugyanúgy korlátozott volt, mint annak idején Wilsoné. A legfontosabb korlát maga a Szovjetunió volt. Hatalmas katonai erejének kelet-európai jelenléte már szinte önmagában fait accompli-t teremtett.

Egy amerikai elnök mozgásterét az amerikai politikai intézményrendszer, a politikai hagyományok és a közvélemény erősebben korlátozza, mint talán a világ bármely más vezetőjét. Roosevelt megpróbálta a külügyek intézését a saját kezébe venni, a külügyminiszter kikapcsolásával. A katonai vezetés azonban döntő hatást gyakorolt a külpolitikára, amennyiben megakadályozta, hogy egy-egy katonai döntésnél politikai tényezőket is figyelembe vegyenek. A hadsereg és a haditengerészet vezetői stratégiai okoknál fogva végig kitartottak a franciaországi partraszállás mellett, nem voltak hajlandóak elkötelezni az amerikai fegyveres erőket a stratégiailag képtelenségnek minősített balkáni partraszállás mellett, vagy döntő erőket biztosítani az olasz hadjárathoz. Churchill elképzeléseit egy, a mediterrán térségben végrehajtott támadásról Amerikában általában úgy értékelték, mint a vén, dörzsölt angol politikus machinációját, hogy amerikai segítséggel perpetuálja a brit világbirodalmat. Sokan még 1945-ben is úgy értékelték, hogy a brit imperializmus veszedelmesebb, mint a szovjet expanzionizmus.

1943-ra a Szovjetunió amerikai megítélése sokat változott. A háború megnyerése érdekében hozott hatalmas szovjet véráldozat többekben elfeledtette a sztálini rendszer borzalmas mivoltát, és az 1939. évi Molotov–Ribbentrop-paktumot. Úgy hitték, hogy a Szovjetunió átalakulóban van, a kommunizmus eszméinek részbeni feladásával vissza kíván térni a civilizált nemzetek sorában. Wendell Willkie indianai szenátor, a republikánus párt prominens képviselője Szovjetunióban tett látogatása után egy bestsellerré vált könyvben hirdette ezt a nézetet és a Szovjetunióval történő együttműködés szükségességét. Mindez nem jelentette azt, hogy az USA-ban feladták volna a kommunizmus iránt érzett viszolygást és rettegést – de most saját apró, de annál aktívabb kommunista pártjuk tevékenységében látták az általuk gyűlölt ideológiai továbbélését. Mindehhez járult még az az érzés, hogy az USA – a második front halogatása miatt – nem veszi ki kellőképpen a részét a háború megnyeréséből. A történelem mintha ismétlődne: Roosevelt nem érezhette magát nyeregben Sztálinnal szemben – az USA az első világháborúhoz hasonlóan megint nem vállalt akkora szerepet a győzelemből, amely a szövetséges szemében az egyenrangú győztes szintjére emelte volna. Erős volt az az érzés, hogy mintegy kompenzációként áldozataiért, hogy újból ne érhesse nyugat felől egy invázió, a Szovjetunió „legitim” igényeit ki kell elégíteni, nevezetesen határai mentén jogosan követel baráti kormányokat. Ez természetesen soha sem jelentette azt, hogy támogatták volna ezen országok „szovjetizálását”. Roosevelt, csakúgy mint Wilson, igyekezett az idealista elképzeléseket – például a kis nemzetek önrendelkezésének megvalósítását – az európai politika realitásaival összeegyeztetni. Nem áll az a tétel, miszerint Nagy-Britannia és az USA kölcsönösen támogatták volna egymás célkitűzéseit. Hiba a mai ún. „special relationship” feltételeit egy történeti időszakba visszavetíteni. Roosevelt és Churchill személyes kapcsolata kétségkívül kiváló volt, és pontosan ez a személyes jó viszony mentette meg az angol–amerikai koalíciót a felbomlástól, ami a stratégiai viták miatt gyakran fenyegette. Nem szüntette meg ezzel szemben a komoly nézeteltéréseket. Roosevelt jobban bízott Sztálinban, mint Churchill. Magára hagyta Churchillt Kelet-Európa sorsának eldöntésében, mivel Amerikában azt kizárólag a két ország érdekeltségének tekintették. Roosevelt több kérdésben Sztálint támogatta Churchillel szemben, a Sztálin által oly rettegett angol–amerikai blokk csak 1946 után kezdett kikristályosodni. Bár Roosevelt nyilvánosan nem ítélte el az 1944-ben létrejött ún. „százalékos” megállapodást, nem is támadta azt. Amerikában képtelenség lett volna olyan politikát „eladni”, amely aktívabb részvételt igényelt volna Kelet-Európában. Ehhez


hiányoztak a megfelelő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok. Egyedül a lengyel kérdés volt kivétel. Lengyelország sorsa belpolitikai kérdéssé vált. Két, a kongresszusi választások szempontjából kulcsfontosságú államban – Illinois-ban és Michiganben – a lengyel származású lakosság szavazata döntő jelentőséggel bírt. Vandenberg szenátor, a Szenátus külügyi bizottságának nagyhatalmú vezetője, azért vált izolacionistából Lengyelország érdekeinek fő bajnokává, mert újraválasztása Michiganben ezt megkövetelte. Lengyelország amúgy is az áldozat szimbóluma volt a közvélemény szemében, a háború megvívásának egyik fő célkitűzése volt az ország szuverenitásának helyreállítása.

Mégis, Amerika ezért az országért sem tudott sokat tenni. A szovjet csapatok Jalta idején már birtokon belül voltak. Roosevelt már csak egy gyenge kompromisszumra volt képes. Ebben a fent vázoltakon kívül közrejátszottak személyes gyengéi is. Valójában sem Lengyelország, sem a többi kelet-európai kisállam sorsáért sem érzett személyes felelősséget. Amit ezekért az országokért tett, azt személyes karrierje építésének érdekében tette. A térségről alig tudott valamit, elsődleges célja Nyugat-Európa biztosítása volt. Túlbecsülte saját politikai képességeit, a személyes diplomácia lehetőségeit. Nem vette észre, hogy Sztálin vagy Molotov nem mérhető össze egy hazai demokrata párti politikussal, bármilyen korrupt is legyen az. Úgy érezte, hogy Sztálin hajlandó a kompromisszumra az Európában történő integrálódás és az USA gazdasági segítsége érdekében.

Ebben az elképzelésben támogatta tanácsadója, Hopkins is. Egyes adatok szerint halálát megelőzően már kezdett rádöbbenni elképzeléseinek hibás voltára. Jaltai tárgyalásai folyamán kétségkívül akadályozta betegsége, amely fáradékonnyá tette. Könnyebben hajlott a kompromisszumra, nem tudott lépést tartani az amerikaiak által „iron pants”-nek (vasnadrág) nevezett Molotovval vagy Sztálinnal. Rooseveltről azonban sem Lord Moran, Churchill orvosa, sem más megfigyelő nem állította, hogy ne lenne szellemi képességeinek teljes birtokában. Országa érdekeivel ellentétes politikát azonban nem folytathatott. Ígéretet tett az amerikai hadsereg hazaszállítására. Az amerikai nép újra békét akart, egyelőre a legtöbben a szovjetekkel együttműködve. Nem tudni, hogy optimális esetben milyen – a létrejöttnél jobb – kompromisszum születhetett volna.

Egy biztos: Roosevelt nem folytathatott volna gyökeresen más politikát.

Az Egyesült Államok tehát nem „hagyta cserben” Kelet-Európát. Az amerikai nép többsége alig érzett sorsközösséget ezzel a térséggel, s Roosevelt politikája lényegében ezt a tényt tükrözte. Az Egyesült Államok nem volt képes a Szovjetunióval szembeszállni, politikusai sokáig nem ismerték fel Sztálin valódi szándékait. Hozzá kell tenni, hogy a magyar külpolitika sem volt képes hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország sorsa a bekövetkezettnél kedvezőbben alakuljon. A „cserbenhagyás” elmélete sajátosan magyarcentrikus, nézőpontja végzetesen leegyszerűsíti, és torz képben tünteti fel a 20. század történeti folyamatait. Az ehhez történő ragaszkodás újjászülető külpolitikánk számára is téves utat mutat.

2. Képek


1. A magyar honvédség magatartásáról a megszállt szovjet területekenDEÁK István (USA)

A magyar honvédség magatartásáról a megszállt szovjet területeken

A kezembe akadt egy dokumentumgyűjtemény az SS Einsatzgruppen szovjetunióbeli jelentéseiről. Véleményem szerint az alább közölt idézetek semmiféle kommentárt nem igényelnek.

Forrás: Yitzhak Arad, Shmuel Krakowski, and Shmuel Spector, eds., The Einsatzgruppen Reports: Selectians írom the Dispatches of the Nazi Dealh Squads’ Campaign Against tize Jews, July 1941 January 1943 [Az Einstatzgruppen-jelentések. Válogatás a náci halálosztagok távirataiból a zsidók elleni hadjáratról], (New York, N.Y.: Holocaust Library, 1989).

1

Az [SS] Biztonsági Rendőrség és az SD [Sicherheitsdienst, biztonsági szolgálat] főnöke [vagyis Reinhard Hcydrich]

Berlin, 1941. július 15.

23. számú tevékenységi jelentés a Szovjetunióból

Einsatzgruppe C

Volt lengyel katonatisztek és zsidók fontos szerepet töltenek be a honvéd hadseregben. A tolmácsok majdnem kivétel nélkül zsidók vagy gazemberek. Egyes lengyel tisztek neveit megállapítottuk. A vezető magyar katonai körök kivétel nélkül a lengyelekkel tartanak, s a legtöbben közülük a zsidókkal is. Zalescsikiben és Sztaniszlovovban [a magyarok] a lengyeleket támogatják. A magyar tábori csendőrség láthatólag támogatja a lengyel alakulatok felállítását.

Zalescsiki körzetben a lengyelek együttműködnek a szovjetorosz bandákkal, akik még az erdőkben bujkálnak. Magyar körök tagadják, hogy bármit is tudnának a lengyeleknek a bolsevikokkal kapcsolatos tevékenységéről. A [magyar] kémelhárító tisztek kivétel nélkül zsidók vagy zsidó befolyás alatt állnak. Én magam tárgyaltam hat [honvéd] tiszttel ebben a körzetben, akik egészen biztosan zsidók. Egy Dabrowski nevű lengyel tiszt vezető szerepet tölt be, Az [ukrán] milícia elszigetelt akciókat hajtott végre a zsidók ellen, aminek következtében a magyar hadsereg azonnal beavatkozott. Sztaniszlovovban vezető [honvéd] tiszteket lehetett látni zsidókkal a Kiev vendéglőben.

2.

A Biztonsági Rendőrség és az SD főnöke Berlin, 1941. szeptember 5.

74. sz. tevékenységi jelentés a Szovjetunióból

Einsatzgruppe C, Novo-Ukrajinka A szövetséges csapatok magatartása a környéken

Pervomajszkban egy népi német segédrendőrt azzal a feladattal bíztak meg, hogy zsidó munkásokat kísérjen. Ezen tevékenysége során viszályba került egy zsidóval és megsebesült. Önvédelmi akcióját lehetetlenné tette egy magyar katona, aki töltött pisztollyal sietett a zsidó segítségére. Az illetékes Einsatzkommando a zsidót felkutatta és likvidálta.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewhistória 1990-056 história 1990-056 minden jog fenntartva....

Documents