tankonyvtar.hu · web viewhistória 2000-056 história 2000-056 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 2000-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Az ezeréves magyar állam ...................................................................................................... 12. Képek ................................................................................................................................... 12

2. ....................................................................................................................................................... 231. Szent István születése és megkeresztelkedése ..................................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 25

3. ....................................................................................................................................................... 281. Szent Adalbert ...................................................................................................................... 28

4. ....................................................................................................................................................... 291. A keresztség .......................................................................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 30

5. ....................................................................................................................................................... 331. A Szent Korona ..................................................................................................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 38

6. ....................................................................................................................................................... 431. Koronázás ............................................................................................................................. 43

7. ....................................................................................................................................................... 441. A mainzi ordó. Az Egbert-(Dunstan-)ordó ........................................................................... 44

8. ....................................................................................................................................................... 451. Európai uralkodói koronák ................................................................................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 46

9. ....................................................................................................................................................... 491. A korona hazahozatala .......................................................................................................... 49

10. ..................................................................................................................................................... 521. Szentté avatások ................................................................................................................... 522. Képek ................................................................................................................................... 54

11. ...................................................................................................................................................... 681. Magyar szentek és boldogok ................................................................................................ 682. Képek ................................................................................................................................... 70

12. ..................................................................................................................................................... 781. Megszólalnak a mükénéi agyagtáblák .................................................................................. 782. Képek ................................................................................................................................... 80

13. ..................................................................................................................................................... 831. Mükéne ................................................................................................................................. 83

14. ..................................................................................................................................................... 841. A névmagyarosítások története ............................................................................................. 842. Képek ................................................................................................................................... 87

15. ..................................................................................................................................................... 941. A "falusi sváb" ...................................................................................................................... 94

16. ..................................................................................................................................................... 951. Névmagyarosítási kérelmek ................................................................................................. 95

17. ..................................................................................................................................................... 961. Nagy-Budapest kialakulása .................................................................................................. 962. Képek ................................................................................................................................... 99

18. ................................................................................................................................................... 1051. Eichmann és a holokauszt .................................................................................................. 1052. Képek ................................................................................................................................. 108


História 2000-056

19. ................................................................................................................................................... 1121. Életút (Adolf Eichmann) .................................................................................................... 1122. Képek ................................................................................................................................. 112

20. ................................................................................................................................................... 1141. Eichmann elfogása ............................................................................................................. 1142. Képek ................................................................................................................................. 114

21. ................................................................................................................................................... 1161. A légköri ózon kutatása ...................................................................................................... 1162. Képek ................................................................................................................................. 117

22. ................................................................................................................................................... 1191. Ózon és a Nap .................................................................................................................... 119

23. ................................................................................................................................................... 1201. A "keresztény" feminizmus ................................................................................................ 1202. Képek ................................................................................................................................. 124

24. ................................................................................................................................................... 1281. Az idõ detektívjei ............................................................................................................... 1282. Képek ................................................................................................................................. 129

25. ................................................................................................................................................... 1301. Csendõremléktábla ............................................................................................................. 1302. Képek ................................................................................................................................. 131

26. ................................................................................................................................................... 1341. "Barátunk", Raszputyin ...................................................................................................... 1342. Képek ................................................................................................................................. 135

27. ................................................................................................................................................... 1371. Új megvilágításban a betûírás eredete ............................................................................... 1372. Képek ................................................................................................................................. 138

28. ................................................................................................................................................... 1421. Magyar szentek tisztelete és ereklyéi ................................................................................. 1422. Képek ................................................................................................................................. 142


1. Az ezeréves magyar államAZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

GLATZ Ferenc

Az ezeréves magyar állam*

Történelmi megfontolások

Itt, most és valahogy. Dönteni kell. Mert döntéskényszer előtt állunk. Vannak az egyének, közösségek életében pillanatok, napok, talán rövid esztendők, amikor cselekednünk kell. Amikor még vannak alternatívák nem pedig egyetlen kényszerpálya. Amikor a döntés halogatása a lehetőségek végleges elmulasztását jelentheti.

A magyar nemzet ilyen döntéskényszer és még válaszutak előtt áll. Most, európai megkapaszkodásunk millenniumán. Amikor az új hit- és életelvek felvételének, az új közösségszervező intézmény, az állam, a keresztény állam alapításának ezredik évfordulóját ünnepli. Ünnepli és éli meg az ezer év tanulságaival. Véletlen egybeesés? Joggal kérdezhető. A történelemben, az ember, az emberek életében igenis vannak véletlenek. Ezért nehezebb intellektuális feladat – mondjuk a törvényszerűségeknek engedelmeskedő élettelen természethez képest – az emberi társadalom tanulmányozása.

Új kor köszöntött ránk, a világra, Közép-Kelet-Európára, a volt szovjet zóna népeire, így a magyarokra is. A világméretű ipari-technikai-technológiai forradalom, az informatika új eszköztárakat bocsát az emberiség rendelkezésére. Kitágul mozgásrádiusza kitágul ismeretrádiusza a technika (a közlekedés, a televíziózás, rádiózás, az internet, a telefónia) áldásaként. Az ember újrafogalmazza viszonyát embertársaihoz, sőt a természethez az állat- és növényvilághoz, valójában a világmindenséghez. Egy időben technológiai és kulturális-antropológiai forradalomzajlik. Egyénnek, kisközösségeknek, nemzeteknek, sőt kontinenseknek, évezredes kultúráknak kell újragondolniuk életcéljaikat. A zsidó–keresztény kultúrkörnek, amelyben mi is élünk, éppúgy, mint az iszlám, a buddhista vagy éppen az ateista életelveket követő közösségeknek. Keressük az új korszakban helyünket, mint európaiak, mint a kontinens keleti peremvidékén, a kultúrák kereszteződésében ezer év óta élő kis népek egyike, mint magyarok.

Nehezen mozdulunk. Hiába, fél évszázadot éltünk egy nagyhatalmi zónában, amely fél évszázad utolsó évtizedeiben a túlélésre rendezkedtünk be. Leszoktunk a cselekvésről. A kiváráshoz, a fékezéshez idomultunk. Fékezni egy nyomuló nagyhatalom dinamizmusát. Megtartani évszázados nemzeti-társadalmi értékeinket. Passzív rezisztencia! Oly sokszor volt már eredményes, de persze kérdéses magatartásforma is e kis nemzet életében az elmúlt százötven esztendőben! Értelmiségi generációnk beidegződött magatartásformáit a nemzet ma már nem követheti. Iparos, tanár, földműves barátaink és tanítványaink teszik fel a kérdést: „túlélés, de hová?” „Kivárás, de mire?” És türelmetlen kritikával mondják: a passzív kivárás bölcsességének programja ma már gyakran szürkeséget álcáz. A jövőteremtésre, a cselekvésre képtelen szürkeségét. Cselekvést célzó bölcsesség kell ma már. Különben elveszünk. Nem elpusztulunk, mint ami fenyegetett bennünket a nyugatról és keletről kelt nagyhatalmi diktatúrák korában az elmúlt 70 esztendőben, 1920–1990 között, hanem elveszünk a szellemi világpiac versenyében. Elveszünk, mert a kis nemzeti kultúrákat hordozó társadalmakat a 21. század világméretű versenyében nem a megsemmisülés hanem a kulturális-szociális leszakadás veszélyezteti. Ezt elkerülni csak akkor van esélyünk, ha képesek vagyunk karbantartani az emberi társadalom életminőségét – testi és szellemi, termelő és lelki erejét –, ha képesek leszünk a kisnemzeti nyelvi kultúráinkat modernizálni, és képesek leszünk rendben tartani szállásterületünk természeti értékeit – talaját, növény-, állatvilágát, vizeit, levegőjét.

Ha visszanézünk, azt mondhatjuk: túléltük! De most már nézzünk előre: és cselekedjünk. De mielőtt cselekszünk – mondjuk gyakran immáron a maguk, sőt a mi sorsunkat is irányító tanítványainknak –: gondolkodjunk.Visszatekintés, gondolkodás, cselekvés. Bármelyik hiánya tragikus lehet. Önveszélyes.

Visszatekintés, de most már nem 40 évre, hanem hosszú, ezeréves távra. Melyek nemzeti sikertörténetünk alapjai? Melyek voltak azok a tényezők, amelyek megtartották ezt a kicsiny nyelvi kultúrát egy évezreden át? Kétségtelen: nemzeti sikertörténet, hiszen a sztyeppéről ide érkező hét törzsben a magyar nyelvet talán nem többen, mint 50 vagy legfeljebb 100 ezren beszélték. Ma pedig 12-13 millióan. És használják – méghozzá az ipar, a mezőgazdálkodás, a tudomány, a filozófia, a szépirodalom, a művészet közlési eszközeként – világszínvonalon.


Visszatekintünk, mert hisszük, hogy a történelem tanulmányozása, ismerete nem pusztán kíváncsiságunk kielégítését szolgálja. A dolgok múltjára kérdezni hasznos is: bevált vagy sikertelen helyzetmegoldásokra hívja fel figyelmünket, megvilágítja hagyományainkat, amelyek jelenbéli készségeink, képességeink alapjai. Mi tehát nyugodt szívvel beszélünk „alkalmazott történettudomány”-ról. Használható hagyományaink számbavételének tudományáról. Ami alapján felmérhetjük erőnket és lehetőségeinket a jelenben és megfogalmazhatjuk érdekeinket a jövőben. Használható hagyomány, jelen realitás,érdekeink a jövőben. Ezt célozza e vitaindító előadás* is. Elemzés, vitatás. Ezt célozzák már az 1997-től stratégiai kutatásaink is, amikor azt kezdte boncolgatni az Akadémiába tömörült kutatói közösség: mi lesz a globalizálódó világban a magyar gazdaság, különös súllyal az agrárium, a közlekedés esélye, miben és hol kell igazodnunk a világhoz az informatika, a környezetgondozás terén, milyen esélyei vannak kisnemzeti kultúránknak, a magyar nyelvnek és hogyan segíthet mindebben a tudomány, ezen belül is az Akadémia.

Most a magyar állam millenniumán az államról gondolkodunk. S ha közben visszatekintünk, első pillantásra láthatjuk, hogy nemzeti megmaradásunk egyik legerősebb talpköve az ezer esztendővel ezelőtt alapított állam volt. Az állam, amely területigazgatási szervezetként a maga intézményeivel védi és működteti a területén élő társadalmat, és karbantartja a lokális természeti környezetet, földet, vizet, növény- és állatvilágot, levegőt. És amikor visszatekintünk államunk múltjára, gondolkozunk annak közösségmegtartó hasznán, azonnal feltesszük a jövőt célzó kérdést: Milyen államot is akarunk a 21. századra? Milyen formájában lehet ez az államszervezet eszköz ahhoz, hogy az új világban – ahol minden falu, műhely, iskolaterem a glóbusz szintű verseny színhelye lesz – az itt élő lakosság versenyképességét segítse? Hiszen mi más lehet minden szervezet, hatalom értelme?

A magyar nemzet és a magyar államban velünk együtt élő nem magyarok 21. századi lehetőségeiről gondolkodva, négy kérdéskörről szeretném előterjeszteni megfontolásaimat. 1. a magyar állam világtörténelmi mozgásteréről, 2. az állam társadalmi szerepvállalásáról, 3.természet- és környezetgondozó feladatairól, valamint 4. kötelességéről a nemzeti kultúra megtartásában. Hangsúlyozva, hogy hagyományunk, jelen realitásaink és kívánt jövőnk az akadémiai nagyhéten 11 osztály tudományos üléseinek a tárgya, s az elnöki előadás csak egy hozzászólás a már sok oldalról megkezdett vitákhoz.

I. A magyar állam világtörténelmi elhelyezkedése

1. A zsidó–keresztény kultúrkör része

A magyar állam ezer éve, a zsidó–keresztény kultúrkör történelmének része – ez első állításunk.Magaa magyar állam születése is a kereszténység keleti térhódításának volt köszönhető. Céljai is a zsidó–keresztény kultúrkör közösségeszményeire, alapelveire épültek. Ezek az alapelvek ezer éven át eredményes közösségmegtartó erőnek bizonyultak. És feltehetően a következő évszázadban is megmaradunk e kultúrkörben. Bevallom, kissé önkritikára késztet, mint történészt, látom, hogy többeket zavar az, amikor a régi magyar állam „keresztény” jellegéről, másokat az, hogy „zsidó-keresztény” kultúrkörről beszélek.

A történészek és talán az egyház hibája, hogy nem hangsúlyozzuk eléggé: a kereszténység felvétele a honfoglalás kori magyarság, de előtte, az 5–10. században egész Európa számára társadalmi modernizáció volt. Nem egyszerűen az „egyén és a földöntúli”, ember és isten, ember és természet viszonyának átértékelését jelentette csak, hanem új életrend felvételét is. Félő, hogy hívők és ateisták, illetve a különböző egyházak közötti vitákban valahogy elvész a Tanítás máig ható közösségszervező ereje: az élet, az utódnevelés biztosítása szent; a kölcsönösség, a szolidaritás, a szociális kegyesség elsőrendű parancs. S hogy az ember nemcsak termelő, hadakozó, de egyben belső, lelki életet élő lény is. Feledésbe merül az is, hogy a szerzetesek nemcsak hittételekre, imádságokra tanították a helyi társadalmat, de gazdálkodni, szőlőt, növényt nemesíteni, sőt vízvezetéket építeni is. Feledésbe merül, hogy a tízparancsolat maga, amely zsidó–keresztény közös múltunk alapja is, tulajdon-, család és életvédelme, akkor, ezer évvel ezelőtt, kemény modernizációs elvek voltak és maradtak máig, közösségmegtartóak a nem vallásos rétegekben is. Mint ahogy arról is megfeledkezünk: ez a kultúrkör, amelyhez mi is tartozunk, és annak államszervezete, az emberiség eddigi legsikeresebb közösségszervező formája. Nemcsak az eurázsiai kontinensen, hanem a világ nagy részén is eredményesnek bizonyult.

Meg-megfeledkezünk arról is, hogy az egyház hitéleti fórumai egyben közkulturális fórumok is voltak: a közösségi viselkedés, a gondolkodás, az éneklési szokásrendek keretei, és maradtak azok egészen a modern korig.

Szerencsére az kevésbé merül feledésbe, hogy az egyházszervezet a mai kultúra egyik bábája volt. A 14–15. századig nevelte és adta az európai értelmiséget, műhelye volt az írásbeliségnek, amely a kontinens kiemelkedésének egyik alapja. Karitatív intézményei századokon át szinte egyedül töltötték be a szociális és a


lelki gondozó szerepét. Nagyon is haszonelvű építkezés volt a középkori állam részéről, amikor az egyháznak átengedett birtokokat, adók beszedését. Hiszen a még viszonylag fejletlen államszervezet ezeket a közfeladatokat nem tudta ellátni.

De nézzünk a jövőbe. Most, az ezredfordulón a kereszténység is új világprogramot formál. A bölcs II. János Pál pápa a zsidó–keresztény közös múlt elismertetésének harcosa, sőt a világvallások megbékélésének apostola. Reméljük, eredményesen tud közreműködni abban, hogy a 21. század ne a kultúrák összeütközését hozza, ahogy azt napjaink legtöbbet olvasott amerikai történeti-politikai próféciája mondja, hanem a kultúrák közötti békés együttműködést. A teljes ökumeniát. Örömmel látjuk, hogy a magyarországi egyházak vezetői is a teljes ökumeniát keresik, pontosan értik és tudják, hogy az ezer esztendővel ezelőtti államegyháznak régen vége, mégis egyre aktívabbak a polgárok lelki életének gondozásában, oktatásban, gyámolításban.

2. Nyugat-európai államközösség és világra nyitott állam

A magyar állam amellett, hogy ezeréves történelme során a zsidó-keresztény kultúrkörön belül él, kisebb-nagyobb megszakításokkal a nyugat-európai államok közösségének volt és 1990 után lett ismét tagja. Szervezete kezdettől megegyezik a nyugat-európai államok szervezetével. De az egyező intézményrendszer alatt egy, a nyugatinál sokszínűbb kultúra és szokásrend él. Nálunk – a történelem során változó súllyal, de mindig is – egymás mellett élt a keresztény hit szinte minden egyháza, a katolikus mellett ismert módon erős társadalmi erőként a református és az evangélikus egyház, a magyar földön honossá vált unitárius egyház, emellett a keleti ortodoxia és a zsidó egyház. Éppen abból következően, hogy az államszervezet által átfogott Kárpát-medence a nyugati kereszténység és a keleti kultúrák találkozási pontja volt. Összekötő kapcsok voltak ezen egyházak és maradtak máig a magyarság és a világ kultúrái között.

A nyugati betagozódás mellett azonban a magyar állam a kezdetektől, még a Habsburg Monarchia részeként is, nyitott állam volt és erős keleti kapcsolatokat épített ki. Igaz, e keleti kapcsolatrendszerünk tényét ma elhalványítja a másfél százados török, majd a 45 éves orosz katonai és politikai megszállás emléke. Mégis, amikor a magyarság érdekeit keressük a globalizálódó világban és amikor túl vagyunk az orosz megszálláson, érdemes figyelnünk e hosszú távon megmutatkozó nemzeti érdekünkre.

3. Nemzeti és regionális érdek

Félő, hogy nem figyelünk – sem a történetírás, sem a jelen politika – arra: Magyarország a Nyugat számára mint a peremterületek – tehát a Baltikumtól az Adriáig húzódó régió – egyik része volt érdekes és fontos. És az ezeréves összeilleszkedés akkor volt erősebb, amikor mindenki megtalálta e folyamatban a maga gazdasági, kulturális és politikai érdekeit. Az 1950-es évekig az integráció előrehajtó ereje a gazdasági és a katonai egymásrautaltság. A 13–15. században a Kárpát-medence és a lengyel vidékek nyersanyagai, majd a 18–20. században az ipari-technikai forradalom, a városiasodás élelemigénye tette a peremvidékeket értékessé Nyugat-Európa számára. Bizonyos időszakokban, így a török, majd az orosz hódítás veszélyének korában, a 15–18. században, majd a 20. században pedig a térség védőbástya szerepe miatt vált fontossá.

1990 után ezek a funkciók megszűntek. Megszűnt Nyugat-Európa élelemigénye, és megszűnt az ütközőzóna szerep. A térség új európai és világgazdasági hely után keres. A világpiacon még relatív olcsó és relatív jól képzett munkaereje, valamint földrajzi elhelyezkedése az orosz–ukrán területek felé kialakítható összekötő szerep lehetősége kínálja a legtöbb esélyt. Ehhez azonban az szükséges, hogy a politikai rendszerek stabilak, a munkaerő képzettsége még magasabb legyen, és ugyanakkor számoljuk fel az 1920-ban és 1992-ben megszaporodott kis nemzetállami piacok és a kis nemzetállami infrastruktúrák hátrányait. A térség kis államai elsősorban nemzetállami állásokhoz jutott politikai elitjei és középosztályai az önálló nemzetállamok feletti örömben úsznak. És nem figyelnek a 20. század államtörténetének nagy tanulságára: a nagy területigazgatási egység, a Habsburg Monarchia szétesése után a térségbe irányuló nemzetközi befektetések a korábbinak töredékére estek vissza, mert a sok apró vámrendszer, az egymással nem összeköthető vasúti és infrastrukturális szolgáltatások és a kis államiságból adódó nyomorúságból származó konfliktusok elidegenítik a tőkét, szegényítik a helyi társadalmakat.

A 21. század elején tehát a magyar állam eminens érdeke, hogy a közép-európai államok között mind szorosabb gazdasági, politikai és természetesen természetvédelmi együttműködés jöjjön létre. Fel kell adni azt a 150 esztendős hagyományt, hogy egymás ellen futunk a nyugati vagy keleti nagyhatalmakhoz panaszunkkal, várva, hogy vitás kérdésekben egyikünk vagy másikunk érdekei mellé állnak.

Nem kizárt, hogy az Európai Unión belül, vagy attól függetlenül, a különböző szintű regionális együttműködési rendszereket tovább kell fejleszteni. És e tekintetben is át kell lépnünk a szovjet zóna idején keletkezett


árnyékokat, így a KGST iránti ellenszenvből származó előítéleteinket a közép-kelet-európai együttműködéssel szemben.

4. Az állam a modernizáció eszköze

Arról beszélünk – joggal –, hogy a magyar államszervezet ezer esztendős történelme során a nyugat-európai államrendszer része volt és maradt. Ezt kiegészíthetjük azzal: a nyugati és a peremterületek egymáshoz igazodásának ezeresztendős történelmében a magyar állam kiemelt társadalmi modernizációs szerepet kapott. A kereszténység is egy felülről, az állam erejével bevezetett társadalmi reform volt. Ha úgy tetszik, az állam a kényszermodernizáció eszközévé vált. És ez a későbbiekben – az egymáshoz közelítés periódusaiban – ismétlődik. A reformok nem alulról, a társadalomból indulnak, hanem a modern korig felülről. És tegyük hozzá: a helyi társadalom ezeknek gyakran ellenáll. Ez magyarázza: szinte mindegy, hogy a magyar Árpádok vagy a francia Anjouk vagy a cseh Luxemburgi Zsigmond vagy éppen Hunyadi Mátyás vagy a Habsburgok ültek a magyar trónon, és hogy köröttük milyen számban csoportosul az idegen, megmagyarosodó vagy a magyarságból felemelkedő elit. A felülről bevezetett reformok, az uralkodóval együtt népszerűtlenek, amivel szemben a meg-megújuló helyi ellenállás nemegyszer nemzeti, idegenellenes színben jelenik meg.

Most, amikor keressük a helyünket a világban és amikor az értelmiség, valamint a politikai elit el van szánva az európaizálódásra, a modernizációra, akkor mindent el kell követnünk, hogy ez a törekvés együttműködést és nem pedig ellenérzéseket váltson ki a társadalom széles tömegeiben.

5. Az állam és az autonómiák

És az állam e modernizáló jellegével függ össze a magyar állam ezeréves dilemmája: vajon a nyugat-európai állammodellek közül a centralizáló vagy a koordináló állam típusát kövesse?

A világi írásbeliség, a világi hivatalnok-értelmiség kifejlődése ugyanis a 18–19. században lehetőséget ad Európában a centralizált, bürokratikus államrendszerek kiépítésére. A minta a francia forradalom szülte centralizált állam, amelyik az ország katonai erőkifejtése, valamint a belső szakigazgatás hatékonysága érdekében maga alá gyűri – az európai államrendszerekben hagyományosan kialakult – különböző, mindenekelőtt etnikai autonómiáit. Alapelve: a közösség és az egyén között a legfontosabb identitáskötelék az állampolgári kötelék. Adófizetőként gazdasági, választópolgárként politikai kötelék. Nem véletlen, hogy e francia típusú nemzetállam nem tud elviselni sem regionális, sem etnikai, sem vallási autonómiákat. És az sem véletlen, hogy éppen Francia- és Poroszországban milliós nagyságrendben nemzetlenítenek el évszázadok óta meglévő etnikumegyütteseket, okcitánokat, bretonokat vagy Poroszországban a szlávokat.

Ugyanakkor Európa nagy részén (részben Angliában, de a kontinens északi, keleti és délkeleti peremterületein is) megmarad a különböző autonómiák rendszere. Itt az állam elsősorban koordináló funkciókat lát el.

A magyar állam történelmében a két igazgatási típus sajátosan él egymás mellett. A középkor leginkább centralizáló magyar uralkodói sem kívánták ezen autonómiák rendszerét megbontani.

A királyi Magyarországon a regionális autonómiák (Erdély, a bánságok, az önkormányzati autonómiák – királyi, földesúri és mezővárosok), etnikai autonómiák (székelyek, szászok, jászkunok), szakmai autonómiák (a céheken túlmenően a 18–19. század egyesületei, így az Akadémia is), katonáskodó népek sajátos autonómiái bonyolult rendszerben épültek igazgatási egységbe. Nem is beszélve a nemesi vármegye, a nagybirtok és az egyházak autonómiájáról. A magyar történelemben ezen autonómiák különleges szerepet kaptak, amikor az állam szétesett, vagy az ország megszállás alatt élt. 1541 és 1699 között például az egyházak, a nagybirtok és a városi önkormányzatok, az északra menekült hódoltsági vármegyék voltak a megmaradt társadalom igazgatási keretei. Sőt, a nemzeti nyelvi kultúra és a nemzeti nyelvi írásbeliség első nagy reformja a protestáns prédikátoroknak, illetve a katolikus főpapoknak volt köszönhető. Amit a történetírás általában a Habsburg Monarchia és így a magyar állam fejlődésbeli elmaradottságaként fogalmaz meg, azt ugyanis, hogy a Habsburg Monarchia megőrizte a sok évszázados úgynevezett feudális autonómiarendszereket, én hajlok azt ezen államrendszer előnyének tekinteni. És hajlok azt mondani: a közép-kelet-európai térség társadalmi és történeti adottságainak a centralizált nemzetállam, a dirigens állam nem felel meg.

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy e térségben újra és újra jelentkeztek a centralizált állam utáni vágyak. Szinte minden modernizáció oka – ahogy erre már utaltunk is – az, hogy a kereszténységtől egészen a polgári vagy akár a szovjet típusú társadalmi reformokig, mindig az állami abszolutizmus erejével kívántak célt elérni. Érvelésük: az autonómiák bevallott módon lokális és partikuláris érdekeket védenek, önkormányzatokkal rendelkeznek, amelyeket az utolsó erejükig védelmeznek. Emellett bonyolult önkormányzati rendszerük


következtében – hangzik az érvelés – nem is alkalmasak arra, hogy egy egész államterület vagy nemzeti közösség felülről végrehajtott reformjának legyenek az eszközei.

Most, a 21. század államigazgatási modelljét keresve, alaposan tanulmányoznunk kell a célra vezető eszközök használhatóságát és a felhasználás erkölcsi-társadalmi korlátait, az igazgatottak érdekeit és az igazgatási terület szakmai igényeit.

A magyar ezeréves államszervezet ezen kettőssége – modernizációs centralizáció mellett az autonómiák rendszere – feltehetően megőrzendő. És tanulmányozni kell az európai állammodellt, amelyik a többszintű és a plurális igazgatási rendszer felé tart. Az állam autonómiákra bízza adott közfeladatok ellátását és ezért finanszírozza ezeket az autonóm intézményeket, valamint korlátozott jogokkal ruházza azokat fel. Az állam nem dirigál, hanem elsősorban feladatot határoz meg és elszámoltat. És koordinál.

A magyar társadalom érdeke továbbra is nagyon határozott modernizációs magatartást igényel az államtól. De a vezetőknek és az értelmiségnek tanulnia kell a magyar állam dirigens korszakának történelmi tanulságaiból: amennyiben a társadalom nem fogadja el akár a környezetvédelmi, akár az igazgatási, politikai reformokat, a legfelvilágosultabb reformok is bukásra vannak ítélve. És ha meg akarjuk őrizni államunkban a társadalmi, etnikai, hitelvi sokszínűséget, akkor a különböző autonómiák történelmi hagyományaira, a jelenleginél jobban és bátrabban kell építeni.

6. Hatalmi államból szolgáltató állam

És amikor a magyar állam helyéről beszélünk a nyugat-európai államok közösségében, mind gyakrabban tesszük fel a kérdést: milyen is lesz a holnap nyugati állammodellje, amit mi is követni akarunk? Talán nem figyelünk eléggé arra, hogy éppen legközvetlenebb múltunkban, az elmúlt 10 esztendőben az európai államtípus jellege változik radikálisan. Az Európai Unióba szövetkezett államok ugyanis lemondanak hatalmi és gazdasági irányítói funkcióik jelentős részéről. Több ezer éves állami attribútumokról. Az állam feladja önálló külpolitikai és védelmi funkcióit a maastrichti szerződés életbelépése (1992) és a NATO kiterjesztése révén. Az euró és az Európabank létrehívásával (1999) pedig fokozatosan megfosztják az államot harmadik, évezredes jogától, a pénzverés és az adóztatás kizárólagosságának jogától.

Mégis úgy látszik, hogy nem válik valóra az állam végleges elhalásáról szóló jóslat. De bekövetkezik egy nem várt változás: az államnak mint területigazgatási szervezetnek gyengülnek hatalmi, és egyidejűleg erősödnek szolgáltató funkciói. Szolgáltató funkciói: azaz a rendfenntartás, a társadalommegtartó egészségügyi, oktatási, infrastruktúra-rendszerek, kutatási bázisok működtetése, a környezet gondozása és megerősödik nem utolsósorban a lokális nemzeti kultúrák éltetésének kötelessége.

A történelemben vannak véletlenek és vannak alternatívák. Működésbe léphetnek olyan erők, akár éppen Európában, amelyek a közép-kelet-európai térség államainak és így Magyarországnak is az uniós csatlakozását megakadályozzák, vagy beláthatatlan időre kitolják. (Gondoljunk csak Törökország esetére, amely immár több mint tíz éve „jelölt”.) Az EU céljai változhatnak, s a jelöltek sorsa ettől függ, a miénk is. Mégis, ha az ezeréves magyar állam jövőjéről, alternatíváiról beszélünk – a várható tagságtól függetlenül – az európai normákat kell mértékadónak tekintenünk. Állam- és társadalomszerveződési hagyományaink, valamint modernizációs törekvéseink e kulturális közösség felé kényszerítenek bennünket.

A következőkben tehát arra irányítjuk a figyelmet: vajon a magyar ezeréves államépítkezési hagyományban mennyire vannak meg a történelmi feltételek, e hagyomány – a kialakult készségünk – ahhoz, hogy ezekre épülve államrendszerünkben a jövőben az új típusú, elsősorban szolgáltató jellegű vonások erősödjenek? A társadalom-,természetgondozó, illetve nemzetikultúra-fenntartó vonások.

II. Állam és társadalom

A magyar állam világtörténelmi-európai mozgásterének áttekintése után nézzük az állam első szolgáltató funkcióját, társadalmi szerepvállalását a múltban, jelenben, jövőben.

1. Közrend, közbiztonság, vagyonbiztonság

Az állam, ősi, legelső formáitól fokozatosan mind többet nyilvánított közfeladatnak a területén élő népesség napi életkörülményeinek biztosításából. A zsidó–keresztény kultúrkör államának közvetlenül társadalommegtartó, majd szociális gondoskodó funkciói: a) a közrend fenntartása, amely az önfenntartás és a termelés alapvető feltétele (közbiztonság, bíráskodás), b) a helyváltoztatáshoz szükséges infrastruktúrák (utak, vízi utak, majd vasutak, legújabban az energiaellátási és információs hálózatok), c) szabályozó szerep a


termelési folyamatban, majd pedig történelmileg a legújabb felelősségvállalásként d) az állampolgár személyi és szociális esélyegyenlőségének elősegítése.

A közrend, a közbiztonság és a vagyonbiztonság fenntartása a Kárpát-medencében mindig nagyobb gondot jelentett, mint Nyugat-Európában.

Oka ennek egyrészt az, hogy a Kárpát-medencébe – és általában a közép-kelet-európai peremterületre – újra és újra különböző szokásrendű és erkölcsi normákat követő népek érkeztek, másrészt, hogy az államszervezet a megszállások, háborúk alkalmával megrendült. Az addigi közrend, a nomád életelvek válságát idézte elő például a kereszténység felvétele, az új tulajdonelv érvényesítése. Ismeretes, hogy I. László királyunknak az 1080-as években Európában példátlan, hírhedten szigorú törvényekkel kellett a vagyonvédelem érdekében fellépnie. Mint ahogy a Keletről bejött népek, pl. a kunok és a magyarság konfliktusai mögött az 1200-as években is nem etnikai, hanem a még nomád és a már megtelepült népek (magyarság) tulajdonfogalom és erkölcsi ellentéte áll. Az állam szétesése 1526 után ismét magával hozta a közrend, a köz- és vagyonbiztonság megbomlását az államterület jó részén. Éppen abban a korszakban, amikor Nyugaton az állam az igazgatást, bíráskodást mind inkább saját kézbe veszi. A közrend helyreállítása, nyugati mintájú kiépítése a 18–19. században nagy – nemegyszer nemzeti színezetű – konfliktusok árán volt megvalósítható (gondoljunk csak a máig élő kuruc és nemzeti betyárromantikára), és lényegében az 1870-es évekig elhúzódott. És ismertek a II. világháború utáni európai viszonylatban is gyors közrend-helyreállítási állami akciók, amelyek 1949 után e címen az ún. politikai rend megteremtésébe csaptak át. Ez utóbbi kivételével a rendfenntartás nemcsak a helyi élet- és termelési körülményeket biztosította, hanem egyben elő is segítette, hogy az állam területére szívesen jött a világ minden részéről a munkavállaló, az utazó, a befektető. A Kelet–Nyugat közötti érintkező zónában tehát ezer év óta a közbiztonság megteremtése mindig is sokkal nehezebb és nagyobb állami feladat volt, mint Nyugat-Európában.

Most úgy látszik, a történelem folytatódik. Magyarország határai megnyíltak, területén különböző erkölcsben felnőtt népességek szaporodnak vagy tűnnek fel. Olyanok is, akiknek erkölcsi normái szerint nem tilos, nem elítélendő az, ami számunkra magától értetődően az. (Más a fogalmuk „tulajdon”-ról, emberek „becsapásáról”.) Kétségtelen: a 21. század magyar államának is egyik legfontosabb feladata a közrend stabilizálása.

Amikor ezt hetente elmondják, és most már cselekednek is ez érdekében, nem szabad megfeledkezni arról, hogy e közrend fenntartása soha nem kizárólagosan az állam adminisztratív eszközeivel történt. A közerkölcs, a szokásrendszer, az önkorlátozás legalább olyan erős rendmegtartó tényező volt, mint az elrettentő büntetéssel való fenyegetés, vagy a középkorban az állami vagy a földesúri, a városi bíróság ítélete. Az újkorban ugyan, különösen a 19–20. században az állami adminisztráció és igazságszolgáltatás, a törvények szerepe rendkívül felerősödik, mégis az egységes erkölcs és a szokásrend mind az állami, mind a helyi igazgatás normális működésének létfeltétele.

Miért szükséges hangsúlyozni ezt a történelmi tanulságot? Egyrészt azért, mert a szovjet rendszer túlbecsülte és agyonpolitizálta az erkölcs szerepét (gondoljunk a szocialista erkölcs kategóriájára). Ezzel a társadalomban egyfajta tagadást, cinizmust váltott ki mindennel szemben, ami egyáltalán az erkölcs fogalomkörébe tartozik. Nem szólva arról, hogy a volt szocialista országokban él még olyan ki nem mondott felfogás, ami az erkölcsöt csak a vallásosság részeként fogja fel.

A történeti megalapozottságú polgári erkölcs tekintélyének helyreállítása nélkül megkérdőjelezhetőnek tartom, hogy a térségben, és így Magyarországon is a szükséges közrend, sőt az európai igényű társadalmi magatartásformák kialakíthatóak lesznek. Vitakérdés: hogyan?

2. Munkaadó és munkavállaló viszonyának szabályozása

De tovább az állam társadalmi szerepéről! Az európai kultúra világhódító voltának egyik titka szerintünk az, hogy az európai államok kezdettől szabályozták a munkaadó és munkavállaló viszonyát. Így a magyar állam is. Meghatározta a földműves, az iparos szolgáltatásait: részben az állammal, részben a tulajdonossal – a nagybirtokossal, egyházzal vagy a községgel –, illetve a középszintű területigazgatási szervezetekkel szemben. Sajátos kölcsönviszony fejlődhetett így ki államhatalom,tulajdonos és jobbágy, iparos és egyéb szolgáló népek között. Ezért beszélhetünk az európai, és így a magyar államnak bizonyos szociális kiegyensúlyozó, szabályozó szerepéről, a kezdetektől. Ezért is nem alakul ki az európai kultúrkörben az a pária, amelyik jellemző mind a kínai, mind a japán, mind az indiai és az arab kultúrákra. És ez a kiegyensúlyozó szerep az újkorban is érvényesül. A polgári kor állama ugyan alig szól bele a munkaadó és munkavállaló közötti viszonyba, az állam csak a neki járó közszolgáltatásokat, a feudális kori „közvetlen adó”-kat hajtja be, megfejelve ezeket a fogyasztási adók sorával. De az állam hamarosan, Nyugaton már a századfordulón, nálunk erőteljesebben az 1930-as években szabályozza a munkaidő hosszát, illetve a századelőtől a női- és gyermekmunkát, valamint –


komolyabban persze csak az 1930-as évektől – a termelésbiztonsági feltételeket.

A magyar állam ezeréves hagyományai e téren nem egyértelműek: nemegyszer túlszabályoz hol a munkaadók és a tulajdonos, hol pedig a munkavállalók érdekében. Az első feltűnő túlszabályozás az utolsó modernizáló középkori király, Hunyadi Mátyás halála (1490) után történik, amikor a magyar földbirtokos nemesség, félretolva a gyenge királyokat, nyers osztályérdekeiket érvényesítve törvénybe foglalják a jobbágyok röghöz kötését, megtiltják a szabad költözést. Vagyis túlszabályoznak a munkaadó javára. Ennek következménye a társadalmi lázadás, a Dózsa-féle parasztháború (1514). De ugyanilyen – a felül lévők érdekében tett – túlszabályozásokra a legújabb korban is találhatunk példákat. Ezek természetesen minduntalan szociális összeütközéseket keltenek. A századelő gyors ipari-pénzügyi fejlesztést célzó politikája például szintén túlszabályoz a magát liberálisnak mondó tőke érdekében, valamint a világi és az egyházi nagybirtok érdekében, amikor az állam szentesíti a hitbizományi rendszert, ami torz birtokstruktúrát eredményezett. Ez vezetett azután a századfordulón a szociális összeütközésekhez, az agrár- és munkásmozgalmi radikalizálódáshoz. És ez a túlszabályozás hajtotta végül is a baloldali (1918–19-ben és részben 1945-ben), vagy a jobboldali diktatúrák (1939–44) táborába a mezőgazdasági és ipari munkavállalók jelentős részét. Ez a radikalizmus azután az államtól már nem a szabályozó funkciót várja el, hanem azt, hogy adminisztratív eszközzel nyúljon bele magába a tulajdonviszonyokba. Ez történt Magyarországon 1948 után, a szovjet korszakban. Ekkor az állam másik irányba túlszabályoz: a munkavállalók érdekében. A szovjet rendszer „gondoskodó állam”-ot hirdetett, de valójában állami gondozottá tette a munkavállalót. Mindennek fejében azután részlegesen megfosztotta a politikai és véleményszabadságtól, a munkaerőt pedig – a versenytől elszoktatva – ellustította. És tönkretette a munkaszervezet, a társadalom versenyképességét.

Elgondolkodtató történelmi tanulságok ezek napjainkban és a jövőre nézve. Veszélyes a gyors gazdasági fellendülés reményében a tőke javára történő túlszabályozás, mert ez radikális szociális mozgalmakhoz vezethet és így az államrend megingásához. És veszélyes a munkavállalók érdekében való túlszabályozás is, mert a munkaszervezet versenyképtelenségéhez és az érdekvédelem átpolitizálásához vezethet.

Mint ahogy elgondolkodtató tanulság számunkra a tőke–munka–állam viszonyának újrafogalmazása a második világháború utáni Nyugat-Európában. A tőke, mindenekelőtt a nemzetközi nagyvállalatok, ma a húzóereje a gazdaságnak és az is marad. Ezért jelenléte nagyon is kívánatos. A tőke azonban – természetesen – kizárólag többlethaszonra törekszik, mert ez a termelés előrehajtó ereje. De soha nem lát el közfeladatokat. Sem a természetvédelmet, sem az oktatást, egészségügyet, általában a nemzetmegtartó intézményeket nem finanszírozza. Mert nem ez a dolga. Ezek köz-, vagyis állami feladatok. Ezért fizet adót az államnak. De a tőkének is érdeke, hogy a társadalomban ne legyenek szociális-etnikai konfliktusok, szilárd legyen a közrend és élhetők a mindennapok. A nyugat-európai államok költségvetéseiben ezért jelentősek a szociális esélyegyenlőséget biztosító – infrastrukturális, egészségügyi, oktatási, tudományos –, valamint természetvédelmi ráfordítások. Hol tart e téren az átmenet nehézségeivel küzdő magyar állam?

3. Szociális esélyegyenlőség

Szociális esélyegyenlőségről és nem szociális egyenlőségről beszélek. Félő, ugyanis, hogy az állam társadalmi szerepvállalását – éppen a szovjet korszak neveltetésének hatására – sokan csak paternalista szociális gondoskodásként tudják elképzelni. Állam által biztosított szociális egyenlőségként. És félő az is, hogy a másik oldalon sokan azt nem látják be: a 21. század államától már nemcsak a 18–19. századi liberális alapelvek érvényesítését várhatja el a polgár – faji, nembéli egyenjogúságot –, hanem a szociális esélyegyenlőség biztosítását is. E szociális esélyegyenlőség éppen az utóbbi hetven év államfejlődési eredményeként Nyugat-Európában nem a segélyek politikája, hanem kiemelt oktatás-, egészségügy-, infrastruktúra-, település- és tudománypolitika. Az egyén számára, függetlenül a szociális származástól meg kell adni a lehetőséget a versenyképességre. Ez közfeladat.

Ebből a szempontból vizsgálva a magyar államszervezési hagyományokat, sok használható örökséget találunk. A reformkor óta mindig jelen voltak azok az erők, amelyek a társadalom egészének erőkifejtése érdekében vagy éppen a szociális robbanások megelőzése miatt a szociális esélyegyenlőséget biztosító intézkedéseket tekintették kiemelt állami feladatnak. Széchenyi és a részben Eötvös, Trefort nevével fémjelzett centralisták eszmevilágából formálódnak e programok. Így épül ki európai szinten a magyar nép- és középiskolai oktatás (1868, 1883), majd a felsőoktatás és a tudományos kutatás (1910–1930) és intézményrendszere. Ez a felfogás hajtja a nagy infrastrukturális reformokat, a vidék esélyeinek alapjait: a vasút területén (1844–1910), az útépítés területén (1890–1910). Ennek része az Európa egyik legkorszerűbb, igaz csekély hatású egészségügyi törvénye (1884) és a természetszabályozó és -karbantartó akciók 1880-tól folyamatosan. És nem lehet eltagadni, hogy – igaz, a túlszabályozás következtében rossz, és a rendszer jellegéből következően adminisztratív eszközökkel, de – a szovjet korszakbéli magyar államnak is voltak mind ez ideig nem elemzett és így méltánylás nélkül maradt


erőfeszítései, melyek részben folytatásra számíthatnak. Nem ideológiai-politikai indítékokból, hanem a társadalom versenyképessége érdekében.

III. Állam és természet

Államunk világtörténelmi mozgásterének, társadalmi szerepvállalásának boncolgatása után nem lehet a 20. század végén nem beszélni az állam egyre növekvő szerepéről ember és természet egyensúlyának megőrzésében.

A természet erőinek szabályozása a legelső, a 4–6000 évvel ezelőtti államoknak is fontos célja volt. Sőt, az első államszervezetek létrejöttének egyik indoka éppen ez volt.

Egészen az első ipari-technikai forradalom kibontakozásáig, a 19. századig az európai és a magyar állam is a természettel két szempontból foglalkozott: 1. közreműködött a természeti csapások elhárításában, 2. szabályozta a természet hasznosítását (beleértve a föld ásványkincseit, az erdei termékeket, a hal- és vadállományt).

Az ipari forradalom döntő változást hoz Európában és így Magyarországon is. Egyrészt megnő a kereslet az élelem iránt a városias életmód és a demográfiai robbanás következtében. Különösen a termőterület-igényes növények iránt (gabona, burgonya). Ezért azután a nyugat-európai államok egy része, közöttük Magyarország is programokat dolgoz ki a termőterület növelése érdekében (vízlecsapolások, meliorizáció, alagcsövezés). Ekkor, a 19. században születik meg Európában és Magyarországon is a szakszerű és tervszerű talaj-, erdő- és vízgazdálkodás. És alakul ki az állami adminisztráción belül 1805–1910 között a természetgazdálkodási szakbürokrácia. Másrészt – ugyancsak az egymást követő ipari-technikai forradalmak eredményeként – ugyancsak a mi századunkban megnő a környezetszennyezés és -rombolás veszélye. Az állam, hol lassabban, hol gyorsabban természetvédelmi politikába kezd.

Magyarország az élenjáró európai államokat követi, Franciaországot, Poroszországot és Észak-Olaszországot. A víz- és erdővédelem már az 1800-as évek elejétől, majd különösen 1879 után lendül fel a Kultúrmérnöki Hivatal megszervezésével, 1918-ig a Kárpát-medencében európai színvonalú víz- és részben talajgazdálkodási szervezet épül ki, európai szintű víz- és erdőtörvények születnek kiváló szakigazgatás, szakmérnökképzés folyik.

Az állam természetgondozói és infrastruktúra-építési hatékonysága azonban 1920-ban megtörik Trianon következtében. A természetgazdálkodás szempontjából kétségtelenül sajátos egységet képező Kárpát-medence igazgatása négy nemzetállami adminisztráció kezébe került. Lehetetlenné vált a határokhoz nem igazodó folyók gazdálkodási elveiben összhangot teremteni, a növény- és állatbetegségek ellen regionálisan fellépni. A magyar állami természetgazdálkodás kényszerűen a Kárpát-medence belső területei felé fordul, kidolgozva az első Alföld-programot (1923), majd csatornázási és öntözési programot (1937).

Érdekes kettősséget mutat e szempontból a szovjet korszak magyar állama. Részben folytatja a hazai természetgazdálkodás legjobb hagyományait az erdő- és a vízgazdálkodás területén. A magántulajdon kiiktatásával adminisztratív eszközökkel modernizál és hajt végre természetvédelmi reformokat. Ugyanakkor ez a centralizált szakigazgatás, a politikai rendszer jellegéből következően politikai céloknak rendelődik alá. A legfeltűnőbb azonban az, hogy a szocialista országok együttműködése, a „szocialista internacionalizmus” mennyire látszólagos volt: a tábor politikai egysége alapján sem voltak képesek például a Kárpát-medence természetgazdálkodási egységes rendszerét kialakítani a testvérinek mondott négy állam között. Úgy látszik, ismétlődő helyi katasztrófáknak kellett most bekövetkezniük ahhoz, hogy a társadalmak felismerjék az ökológiai egyensúly megbomlásának világveszélyét. És így, mi magyarok is elfogadjuk: az állam természetgazdálkodási politikájában minőségileg új szakasz kezdődik.

Döntés kérdése, hogy mit teszünk. Döntés kérdése, hogy az Európában általában elfogadott biológiai diverzitás erősítésére merünk-e határozott állami, ha kell, büntető akciókat foganatosítani. És az eddiginél határozottabban közpénzeket fordítani e célra. És döntés kérdése, hogy a magyar állam hozzákezd-e a Trianonnal megszakadt regionális természetvédelmi és természetgazdálkodási koncepció kialakításához, amelyre Akadémiánk már 1997-ben javaslatot tett. Mondván, kell a szomszédos országokkal való együttműködés, hiszen ide folynak össze a Kárpát-medence szennyezett vizei, a széljárások ide hordják be a különböző növényfertőzéseket, nem beszélve a Kárpát-medence „alföldjének” légkörének és talajvizének veszélyeztetettségéről. Egy biztos: a környezetvédelemben – tágabban a természetgazdálkodásban – a magyar államnak növekvő szerepet kell vállalnia – ez az európai uniós kényszermodernizáció egyik lényeges eleme. Erősebben hajtja ez reményeink szerint általános együttműködésre a térség államait, mint bármiféle diplomáciai megegyezés.

IV. Állam és nemzet


Az állam növekvő szolgáltatási feladatai között utolsó helyen beszélek a nemzeti kultúra, az anyanyelv megtartásában betöltött feladatáról. Noha ez váltja ki és váltotta ki a múltban a legtöbb vitát a magyar állam és a szomszédos államok, a magyar nemzet és a vele együtt élő nemzetek között.

Az európai kontinens aránylag kis területen több mint tucatnyi, világszinten művelt nemzeti nyelvi kultúra otthona. A sok egyenrangúan magas szintű nyelv kialakulásának segítője és alapja az európai nemzetállam, amelyik a 19. századtól biztosítja egy minden, a polgár számára érthető, használható érintkezési, közlési rendszer, az államnyelv kiművelését. Az ipari-technikai forradalom nagyüzemi szervezete, a modern igazgatás és a tömegoktatás igénye követeli meg, hogy az állam a területén élő többségi népnek nyelvét így kiművelje. Igaz, a kisebbségi nyelvek elpusztulnak, vagy szubkultúrába süllyednek. Így ma a walesiek, az okcitánok, bretonok, a szorbok anyanyelve nem valós irodalmi, nem írott nyelv.

Európa keleti peremterületén és a magyar államban is a kis nemzetek elnemzetlenítése nem következett be a történelem – a 19–20. század – folyamán.

Korunk nagy kérdése, vajon ezen sok kis nyelvi kultúra (a lengyel, lett, litván, észt, cseh, szlovák, rutén, magyar, román, szlovén, horvát, szerb, albán a kis földrajzi sávban szám szerint több, mint egész Európában) megmarad-e a globalizálódó világban? Van-e értelme fenntartásuknak? Egyáltalán hogyan maradtak ezek fenn? A magyar államnak és tágabban a Habsburg Monarchiának e kis kelet-európai bábel, e színes nyelvi szőttes fenntartásában kulcsszerepe van.

1. Befogadó magyar állam és magyar kultúra

A magyar állam alapításától évszázadokon át a keleti peremterület, az ütközőzóna legerősebb államszervezete volt. Nyugati típusú törvényeivel, munkaszervezetével, egyházszervezetével vonzotta ide a nyugat-európai népfelesleget, és végső nyugati pontja volt a keleti sztyeppékről keletre szoruló népeknek. Már az államalapítás utáni évszázadban jönnek ide a német, francia, olasz telepesek, hozva magukkal fejlett földműves, iparos és a lovagok fejlett harci kultúrájukat, érkeznek a 11–13. században keletről a besenyők, jászok, kunok, románok, majd a 14–15. században a török elől a szerbek. És a kelet-nyugati kultúra e találkozópontján természetesen telepednek meg a közvetítő kereskedelmet vagy ipart űző zsidók, örmények, görögök és később a sajátos szolgáltatások mesterei, a romák.

A magyar állam híres volt befogadókészségéről. Maga a keresztény állam alapítása is jórészt annak volt köszönhető, hogy a fejedelmi család – pontosabban Géza és István – nagyszámban láttak vendégül, hívtak letelepedni hittérítőket, lovagokat, írástudókat. Jellemző, hogy a keresztény államrendnek a pogányság feletti győzelmét szimbolizáló csatát, a keresztény István király és a pogány Koppány csatáját a korabeli krónikás a németek (azaz István) és a magyarok (azaz Koppány) csatájának mondja. István fiának írott, íratott intelmeinek sorait gyakran idézi történetírásunk, mint amely sorok jellemzik a középkori magyar királyok tudatos vendégbarát, idegenbarát politikáját. „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Kétségtelen, egyedülálló a magyar uralkodó család, az Árpádok – de utánuk az Anjouk, Luxemburgiak, de az itt országló Habsburgok – toleráns etnikai magatartása is. És egyedülálló a magyar társadalom asszimiláló befogadókészsége is. Sokan egyszerűen érdekfelismeréssel magyarázzák ezt: a fejlettebb technikai, harci készségű népek idecsalogatása kifizetődött, mondják. De akkor miért ily vendégváró a gyengébb civilizációjú és szegényebb keletiekkel, a besenyőkkel, cigányokkal stb. szemben a magyar állam és társadalom? Vitáznak erről történészeink. Mi hajlandók vagyunk a nomád birodalomszervezési és népmegtartási elvek továbbélésével és hagyománnyá rögzülésével magyarázni e magatartásformát. A nomád sztyeppei népek etnikai és vallási tekintetben rendkívül toleránsak. Birodalmaik soha nem épülnek etnikai kizárólagosságra; gazdagságukat azon mérik, mennyi jó adófizető vagy harcost adó nép tartozik uralmuk alá. Akármennyire is még csak feltételezés ez a magyarázat, tény a magyar királyok Európa legtudatosabb telepítéspolitikáját honosítják meg, amelyre ezután a tatár, majd különösen a török pusztítás után szükség is lesz. Hiszen 1700 előtt a magyar etnikum jó része – főként az Alföldön lakó – kipusztult. És tény, hogy a külföldről érkező telepesekből sokan minden erőszakos állami akció nélkül elmagyarosodnak. Mint ahogy az is igaz, hogy a tömbben élők – szerbek, szlovákok, románok, sőt németek, zsidók, görögök – megtartják nyelvi kultúrájukat, hagyományukat. És ez a befogadó magatartás az alapja annak, hogy a 19. század második felében olyan gyorsan – keleti-délkeleti szomszédainál sokkal gyorsabban – igazodik a magyar társadalom az ipari-technikai forradalom igényeihez: a keleti peremvidékeken hiányzó modern iparos, kereskedő, értelmiségi, szakigazgatási szakemberek – németek,


morvák, csehek, zsidók – áramlanak ide külföldről 1850–1900 között és a magyar állam így a századforduló Európájának legdinamikusabban növekvő nemzetgazdaságát mondhatja magáénak.

Ez a jól működő és biztonságot adó államkeret ad lehetőséget a szlovák nemzet születésének a 13. századtól, majd a 14. századtól a török megszállás miatt hazájukat nagyrészt elhagyó szerbek, majd a 18. században a románok nemzeti értelmiségieinek és nemzeti mozgalmának kifejlődéséhez is. E történelmi tények hangsúlyozása rendre elmaradt a legutóbbi évekig. Szomszédaink – immáron önálló nemzetállamok joggal büszke értelmiségiei – nem szívesen beszéltek arról, hogy nemzeti születésük a magyar állam keretében történt. Mert a magyar államot – aktuális 19–20. századi politikai harcok indítékától hajtva – szerették a „népek börtöné”-nek bemutatni. A régi magyar történetírás pedig nem szívesen beszélt erről, mert a magyar államot szerette csak a magyarok államának, csak a magyarokat történelmiállamalkotóknak bemutatni.

A valóságban pedig – mondjuk szomszédainknak – a magyar állam nem a népek börtöne volt, hanem azok nemzeti felnevelője, másrészt pedig – mondjuk magyar vitapartnereinknek – a magyar állam pedig nemcsak a magyarok, de minden itt élő, a földet törő, bozótot irtó, utat, házat, gyárat építő, kereskedő, igazgató, szervezgető nép, nemzet állama.

A magyar állam ezen befogadó és a magyar társadalom toleráló hagyománya rövid időszakok kivételével évezredes hagyomány. Kirekesztő erők mindig voltak – olyanok, akik az idegenekkel szemben versenyképtelenek és így ellenérdekeltek, vagy akik a szokásrendi másságot nehezen viselték. Egységes népmagatartásról a magyarság esetében sem lehet beszélni. De csak rövid időszakokban került a kirekesztő magatartás az állami politika szintjére. Akkor is a szomszédos nagyhatalmak segítségével, 1938–46 között származás, etnikum és vallás, 1949–53 között társadalmi hovatartozás, osztályszármazás alapján taszítottak ki a nemzetből, sőt semmisítettek meg tömegeket. Amelynek gyakorlati kárát – elnézést, hogy a történész ilyen haszonelvűen fogalmaz – a kiváló magyar iparos, kereskedő, paraszti, értelmiségi-hivatalnoki osztály tömegeinek eltávolítását – és lelki traumáját máig nem heverte ki a magyar társadalom.

De miért érdemel ilyen részletezést a magyar állam millenniumán állam és nemzet viszonya? Azért, gondolom én, mert máig a térség legnagyobb feszítőereje szorul e történelmi hagyományba.

2. Az állam és a nemzeti szállásterület határai

A magyar állam, illetve a Habsburg Monarchia nem nemzetlenítette el a területén élt népeket. Hagyta, hogy a nyugati és keleti kultúra ütközőzónájában a különböző nemzeti kultúrák kifejlődjenek. S elfogadta a természetes állapotot: az államhatárok és a nemzetek szállásterületei nem fedték, nem fedik egymást.

Miért bomlottak fel akkor ezen államok? – kérdezhetnénk. A válasz nagyon aktuális: mert mind a magyar állam, mind az osztrák társállam a századfordulón nem értette meg az idők szavát, nem adott valós kollektív nemzeti jogokat a területükön élt népeknek. Nem adtak teljes, az értelmiségképzésig elvezető iskoláztatást, hivatali nyelvhasználatot. Így azután a szlovák, román, délszláv kisgyermek szociális hátrányba került azokkal szemben, akik a magyar, a német államnyelvbe születtek bele. Érthető, hogy a szomszédban lévő többségi szerb, román nemzet, illetve a szlovákok a csehek vonzerejének nem tudtak ellenállni és csatlakoztak – természetesen szállásterületükkel együtt –, amikor a nagyhatalmi döntések amúgy is meghirdették a Habsburg-birodalom felbomlását. Az ősi tolerancia, az egyéni szabad nyelvhasználat, szabad vallás és szokásjog gyakorlása ekkor már kevés volt.

Így következett be a 900 éves magyar államterület szétesése 1920-ban Trianonban. És ami a magyarság számára a tragédia: a nemzet is szétszakadt. Hiszen állami határok módosításával a magyar nemzet egyharmada került kisebbségbe. És él – majd az 1945, 1956 utáni politikai kivándorlásokkal gyarapodva – ma is a nemzet harmada más államokban.

Mi a teendő? A történelemben eddig az államhatárok és nemzeti szállásterületek kiigazítását próbálta ki a világ. 1938–41 között újraszabni a magyar állam javára, azután 1945-ben visszaállították a trianoni határokat. A szovjet rendszer megpróbálta nem tudomásul venni állam- és nemzethatárok ezen ellentmondását. A nemzeti identitást egészében egy politikai osztályidentitásnak kívánta alárendelni. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nemzeti identitásérzés erősebb, mint gondolták. Azután jött a szomszédságban az 1992. évi állami határ-újrarendezés. Ha korábban nem, akkor most világossá lett: nem lehet az államok és nemzetek szállásterületének határait egymáshoz igazítani. Marad egyetlen megoldás: a jelenlegi államhatárokon belül a kisebbségeknek kollektív jogokat adni. Jogot az anyanyelv teljes körű használatához teljes fokozatú iskoláztatást biztosítani, s ha lehetséges a kulturális alapú önkormányzati autonómiát. Ami viszont csakis az itt létező államok együttműködése alapján lehetséges: segítse a magyarországi szlovákok, románok, délszlávok, németek


művelődését a többségi nemzet szomszédos állama, mivelünk együtt. Meg kell ezt a lehetőséget adnunk, hiszen itt nálunk adófizető polgárok, tehát a segítség jár nekik. És segítse a magyar állam a szomszédban a román, a szlovák államot, hogy megoldhassa a magyar kisebbség általános és felső szintű oktatását, tudományos működését a szomszéd állammal együttműködve. A román, szlovák, horvát, szerb állam hűséges polgárai ők, derék adófizetők, ezért ez a lehetőség a többségi nemzet részéről jár nekik. De egyben a magyar kultúrnemzet tagjai, ezért anyanyelvi kultúrájuk támogatása kötelességünk.

3. Az anyanyelvi kultúra megtartója

Amikor a magyar állam millenniumán új regionális politikai és, tegyük hozzá, akadémiai akciókat sürgetünk a térség kis nemzetei érdekében, nem csak az hajt bennünket magyarokat, hogy a térséget már többször háborúba sodró etnikai konfliktusokat segítsünk feloldani. Hanem egyben a jövő Európájának alakításába is szeretnénk beleszólni. Úgy gondoljuk: ezen évtizedekben dől el, hogy a 21. század Európája csak a nagy nyelvi kultúrák – az angol, német, spanyol, orosz, francia – Európája lesz, vagy pedig egy sokkultúrájú Európa, a kisnyelvi kultúrák Európája is. És ez nem egyszerűen kulturális, netán hagyománymegőrzés kérdése. (Noha valljuk: a kulturális diverzitás, a kulturális sokszínűség önmagában is érték. Ezt mi, magyarok igazán tudjuk.) De a kisnyelvi kultúrák megmaradása több ennél, szociális kérdés, életkérdés is. Amennyiben ugyanis nincs a világ színvonalán álló anyanyelvi, irodalmi kultúra, akkor nincs világszintű anyanyelvi oktatás, tankönyvirodalom és akkor a kisnyelvi kultúrákba született alföldi vagy felvidéki magyar és szlovák, az erdélyi román vagy magyar gyerek már 6 éves korában szociális-emberi hátrányban lesz, mint a globális piac jövendő munkavállalója a nagynyelvi kultúrába született kisgyermekkel szemben. És ha nem lesz világszínvonalon művelt próza és versirodalom, igazgatási nyelv, akkor nem lesz nemzeti szélességű közértelmesség és nem lesz fejlett érzelemvilág. Márpedig talán még nem tartunk ott, hogy kétségbe vonnánk, ez utóbbiak is az emberi élet céljai közé tartoznak. A térség kis népeinek sok volt az érdekellentéte, ma már még több az érdekközössége.

Döntés előtt állnak a magyar állam és a szomszédos kis népek államai, mindenekelőtt politikai vezetői és értelmisége. Vagy áldoznak állami, azaz közpénzekből a jelenleginél többet, mondhatnám aránytalanul többet a kisnyelvi kultúra megtartására, vagy ha nem, kockáztatják, hogy a magyar nyelvi kultúra a 21. század során szubkultúrává válik, mint a walesi, az okcitán és így tovább. És a magukat csak magyar anyanyelven tökéletesen kifejező, író, értő társadalom másodosztályú európai polgárok együttesévé válik. S hogy miért az állam vezetői felé fordulva mondjuk mindezt? Azért, mert – ismételjük évek óta – a kisnyelvi kultúrát a piac soha nem fogja eltartani. A Webster, a Longman Dictionary, a Duden kiadása százmilliós nyelvi közösségeknek lehet üzleti vállalkozás. De a magyar nyelv értelmező szótárát létrehozni, kiadni soha nem lesz üzleti vállalkozás.

Határozottan továbbfolytatni a magyarságot a világgal összekötni akaró programot: az 1989-ben indított idegen nyelvi programot, folytatni az informatikai reformot, folytatni az ösztöndíjrendszerek fejlesztését, mindazt, ami összeköt bennünket a világgal és világból idecsatornázza a legfejlettebb kultúrát. Folytatni kell ugyanakkor a határokon túli magyarok magyarságának megtartását és ugyanígy a határokon belüli nem magyarok nemzeti identitását biztosító állami és akadémiai programot. De mindezen túlmenően minél gyorsabban kialakítani egy magyar nyelvi modernizációs stratégiát, amely kiterjed az irodalmi, a szaknyelv, a köznyelv, a tudomány, az oktatás nyelvének, sőt a műfordítási tevékenység kiemelt támogatására. Mert, mint bevezetőmben mondottam, bennünket most már nem az elpusztulás, hanem a leszakadás veszélye fenyeget. A nemzeti és a szociális értelmű lesüllyedés veszélye. A versenyképtelenség a termelési és a szellemi világpiacon.

*

Ki ne tudná folytatni a magyarság, a vele egy államban élő népek megmaradásához, boldogulásához szükséges feltételek sorolását, aki éveket tölt, akár mint mérnök vagy tanárember, akár kutató, író vagy politikacsináló a köz dolgaival? Azt hiszem, mindenki hozzátehetné – és a most folyó vitákban hozzá is teszi – a maga elgondolását. Erre törekedtem én is, e megtisztelő alkalommal. És természetes, hogy mindenki a maga szakmaművelésének szempontjait fogja előadni. Így vagyok e kis referátum végén én is.

Bevezetőmben arról szóltam: döntéskényszer előtt állunk. Arról: most még döntési alternatívák állnak előttünk, holnap – ha ma elmulasztunk dönteni – lehet, hogy csak kényszerpálya. Most, miután a magyar állam ezeréves múltjáról ezernyi jegyzetet, itt nem ismertethető résztanulmányt készítettem, az utolsó oldalra a tanítványaimnak gyakran idézett mondást véstem fel: használj fel minden hasznos követ a régi épületből az új felépítéséhez. A magyar állam és a magyar társadalom történelme – régmúlt és tegnapi történelme –, nem utolsósorban a szellemi élet történelme, telve van ilyen hasznosítható építőkövekkel. In hoc signo kívánok a 21. századra tisztelendő és szerethető magyar államot.

*Előadás az MTA ünnepi közgyűlésén, 2000. május 8-án. Az ünnepi közgyűlést Göncz Árpád köztársasági


elnök, Orbán Viktor miniszterelnök, Paskai László bíboros prímás köszöntötte. Az ülésen többen jelen voltak a kormány és a parlamenti bizottságok részéről, kormányzati és ellenzéki képviselők. És természetesen a rendező akadémiai közgyűlés akadémikus és doktor tagjai.

2. Képek


1. Szent István születése és megkeresztelkedéseKRISTÓ Gyula

Szent István születése és megkeresztelkedése

Források és következtetések

Első királyunk születése évéül a forrásanyagban három évszám maradt ránk. Az egyik magyar forrás 969-ben állapította meg azt, egy innen merítő (az előbbi szövegét kivonatoló) másik forrás – nyilván elírás révén – 967-re tette, míg lengyel kútfők 975-öt szerepeltetnek. Valójában tehát a kutatásnak nem is három, hanem két évszám, 969 és 975 között kellene döntenie, ha elfogadná azt, hogy e két évszám valamelyike feltétlenül a helyes dátumot őrizte meg. Erre azonban semmi biztosíték nincs. A lengyel források legkorábbika is a 12. század második feléből való, tehát két évszázaddal későbbi István születésénél. Hogy a magyar kútfő (a 14. századi krónikaszerkesztmény) melyik korban keletkezett része jegyezte le elsőként a születés idejét, nem tudjuk.

A házasságkötés éve

Az István korához legközelebbi időben, a 11. század végén keletkezett három István-legenda egyike sem ad dátumot arra vonatkozóan, hogy első királyunk mikor látta meg a napvilágot. Így feltehető, hogy a 969. év – a lengyel forrásokhoz hasonlóan – szintén kései kombináció eredménye, sőt azt sem szabad kizárnunk, hogy ez is szövegromlás eredményeként állt elő; a középkorban ugyanis a római számokkal írt évszámokat igen gyakran eltévesztették.

Van azonban egy olyan mozzanat, ami nagy valószínűséggel arra mutathat: sem a 975. évi, sem a 969. évi dátum nem tekinthető hitelesnek. Teljesen bizonyos ugyanis, hogy Istvánnak a bajor hercegleánnyal, Gizellával kötött házassága nem jöhetett létre 995 előtt, ennek leginkább feltehető időpontja 996. Eszerint pedig, ha az István születése idejéül a forrásokban szereplő 969-et fogadjuk el, a házasságkötés időpontjában István már 27 éves volt, de 975. évi születése esetén is 21. Egy olyan korban, amikor rövid ideig éltek az emberek (az átlagos életkor ekkor 30 év körül mozgott), bizonyára nem vártak 27 (de talán még 21 éves) korukig sem a családalapítással. Kivált érvényes ez az uralkodói család tagjára, akinek kötelessége volt a dinasztia fenntartásáról, folytonosságáról gondoskodnia. A körülmények tehát azt sugallják, hogy István mindenképpen 969 után született, de alkalmasint még a 975. esztendő is korai dátum születési idejéül.

Ez persze legfeljebb a gyanút hinthetné el egy 980 körüli évszám mellett, de ennek bizonyítékául nem szolgálhatna. Ezt csak kútfők (méghozzá a 969. és 975. évi adatokat tartalmazó forrásoknál jobb, megbízhatóbb, az eseményekhez közelebbi időben keletkezett forráshelyek) alapján lehet feltételezni. Szerencsére, ilyeneknek nem vagyunk híján, bár ezek nem közvetlenül István születési évét adják meg, hanem azt, hogy István egy bizonyos időpontban hány éves volt, amiből persze megszületésének időpontja már könnyedén kiszámítható.

István-legendák

Összesen négy, önálló forrásértékkel bíró kútfőnk van, amelyeket e téren vizsgálat alá vehetünk. Mind a négy híradás lényegében egyazon időpontra, 996– 997-re vonatkozik, és így szerfelett megkönnyíti, hogy azokból a születés dátumára visszakövetkeztethessünk.

A négy forrás közül a 11. század végéről való nagyobbik István-legenda tekinthető e szempontból a legértékesebbnek. Ennek szövege szerint „a kisfiú (infans) királyfihoz illő nevelésben részesülve növekedett, miután pedig a gyermekkorból (pueritia) kinőve a serdülőkornak épp csak az első lépcsőfokára (primum gradum adolescentia) hágott”, apja, Géza úgy rendelkezett, hogy utána fia uralkodjék. E forrásunk a már főhatalmat nyert Istvánt ifjúnak (iuvenis) nevezte. A nagyobbik legenda tehát István életpályájának négy szakaszát az infantia (kisgyermekkor), a pueritia (gyermekkor), az adolescentia (serdülőkor) és a iuventus (ifjúkor) fogalmakkal jelölte. E legenda szerzőjének bizonyosan ismernie kellett a középkor nagy tekintélyű tudósának, a 7. századi Sevillai Izidornak a munkáját, aki azt tanította, hogy az infantia a 7. életévig tart, a pueritia a 14-ig, az adolescentia a 28-ig, míg a iuventus az 50-ig. Izidor ismeretének híján ugyanis aligha adhatta volna meg ugyanazokat a kifejezéseket, amelyeket Izidor használt. Márpedig ha tudomása volt Izidor megnevezéseiről, nyilván azt is tudta, hogy melyik életszakasz meddig tart. E vonatkozásban bizton eligazít bennünket azon kitétele, hogy István uralkodásra való kijelölése akkor történt, amikor az adolescentia első lépcsőfokára hágott, vagyis alig lépett be a serdülőkorba. Ez pedig Izidor szerint a 14. életévét alig betöltött


fiatalra alkalmazható csak. Bár pontosan nem tudjuk, hogy Géza mikor dezignálta utódául Istvánt, de jó okkal feltételezhető, hogy erre kevéssel halála előtt, 996–997-ben került sor. Így hát István ekkor 15–16 éves lehetett, vagyis születése 981 körülre tehető.

Lényegében idekapcsolható a 14. századi krónikaszerkesztmény is, amely arról tudósít, hogy István Koppány elleni háborúját (amely nagy bizonyossággal helyezhető 997-re) serdülő korában (in adolescentia) viselte. Ez is megerősíti azt, hogy István 997-ben már elmúlt 14 éves.

A magát 1001-ből keltező (de később korabeli elemekkel is bővített) pannonhalmi kiváltságlevél szerint a Koppánnyal szembeni fellépés István gyermekkorában (in pueritia mea) történt, vagyis ha erre az izidori mércét alkalmazzuk, István 997-ben még nem érte el a 14. életévét.

Hasonlóan fogalmaz a 11. század végéről való kisebbik István-legenda is: Géza halála után – vagyis 997-ben – a főemberek és a nép „a még gyermek (adhuc puer) Istvánt” emelték az ország trónjára. Ez a szöveghely azonban az értelmezéshez szükséges kulcsot is kezünkbe adja. A „még gyermek” kifejezés ugyanis a Bibliából való. Ahhoz pedig, hogy érdemben nyilatkozzunk a puer (gyermek) kifejezés időhatárairól, ismerni kell: a Biblia milyen korú gyermekre alkalmazta az adhuc puer (még gyermek) megjelölést. A Bibliában előforduló ilyen esetek közül két ízben állapítható meg, hogy a „még gyermek”-nek nevezett személy hány éves volt. Mindkét esetben 16 éves ifjút illetett a Biblia e kifejezéssel. Így tehát megvan a lehetőség arra, hogy a kisebbik legendában 997-ben „még gyermek”-nek nevezett Istvánt biblikus előképek alapján 16 évesnek gondoljuk, vagyis születését 981-re tegyük.

Az István életkorára különböző forrásokban eltérő számítás – Sevillai Izidor és a Biblia – alapján megadott életkorból kikövetkeztethető születési dátum meglepően azonos eredményt ad: 981-et. Mivel azonban itt későbbi eseményekkel kapcsolatban említett életkorból a születés dátumára történő visszakövetkeztetésről van szó, helyesebb, ha nem egyetlen évhez, 981-hez kötjük István születését, hanem több lehetséges évet átfogó hozzávetőleges dátumra, 980 körüli időpontra tesszük azt.

Megkeresztelkedés

Ha feladjuk István születésének eddigelé legalább elfogadott évszámát, a 969. évet, újabb problémával találjuk szembe magunkat, méghozzá István megkeresztelkedésének kérdésével. Az eddigi kutatás úgy vélte: István apjával, Gézával együtt 972-ben Sankt Galleni Brúnó keresztelte meg. Forrás azonban csak arra van, hogy Gézát valóban e Brúnó tartotta keresztvíz alá. A fentiek ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen 972-ben István még nem is élt, tehát megkeresztelésére sem kerülhetett sor ekkor. Amikor viszont 980 táján megszületett, kétséges, hogy Brúnó, aki egy ideig Géza térítő püspöke volt, még egyáltalán a Kárpát-medencében tartózkodott-e, vagy már visszatért Sankt Gallenbe.

Komolyan kell tehát mérlegelni azt a lehetőséget, aminek jó forrásalapja van, de István túlságosan koraira helyezett születése miatt mind ez idáig nem vettek komolyan számba. Több kútfő szól ugyanis arról, hogy Istvánt Adalbert prágai püspök keresztelte meg. Ezt tartalmazza mindjárt a legkorábbi István-legenda, a nagyobbik, amely szerint „az Isten kegyeltje, Adalbert püspök kente meg őt hitének igazsága szerint a keresztség olajával, és ő maga lett gyámola”. De még a jóval későbbi híradást megfogalmazó 14. századi krónikaszerkesztmény sem feledkezik meg arról, hogy szerepet juttasson Adalbertnek István keresztelésében. Ugyanakkor a korai magyar források a maguk módján egyértelműen tükrözik azt a kiemelkedő szerepet, amit Adalbert játszott a magyarországi kereszténység elterjesztésében. Az egyetlen hazai évkönyv, a Pozsonyi Évkönyv azzal kezdi a magyar történelem évek szerint rendezett szikár bemutatását, hogy 997-nél megjegyzi: „Adalbert vértanúságot szenvedett”. Még ennél is többet mond, hogy István király az esztergomi érsekséget 1001-ben a frissen szentté avatott Adalbert tiszteletére alapította. Ezzel rótta le háláját megkeresztelője és „gyámola” iránt.

Nem tudjuk, hogy Adalbert, aki 983-ban került a prágai püspöki székbe, mikor keresztelte meg Istvánt. Egy korai dátumnak az mondhat ellent, hogy Németországban ismerték István pogány Vajk nevét, ami aligha történt volna meg, ha Géza fiát rögtön születése után megkeresztelték volna. Mivel Adalbert 989–992 között Rómában tartózkodott, így ezek az évek kiesnek a szóba jöhető esztendők közül. Bár természetesen egy 989 előtti dátumot sem lehet kizárni, mégis annak van nagyobb valószínűsége, hogy István megkeresztelésére csak 992 után kerülhetett sor, alkalmasint 994–996 között, amikor Adalbert hosszabban időzhetett Magyarországon. Ha ugyanis István csak csecsemő korában „találkozott” volna Adalberttel, ez aligha magyarázná az esztergomi egyház védőszentjévé választásban megnyilvánuló vonzalmát a prágai püspök iránt. Az a körülmény, hogy István mélyen buzgó keresztény lett, ugyancsak azt jelzi: Adalbert, a keresztapa, a lelki támasz nagy hatást gyakorolt a kamaszkorú Istvánra. Sokat nyom a latba, hogy a pannonhalmi bencés monostor megalapításában és


a magyarországi egyházi szervezet kialakításában az Adalbert-tanítványok nagy szerepet játszottak.

Úgyszintén érdekes, hogy később Magyarországon szinte hazai (nemzeti) szentként tisztelték Adalbertet. I. Béla királyunk keresztény neve Adalbert volt. Közvetlen adatok és közvetett megfontolások egyaránt amellett szólnak tehát, hogy Adalbertben kell látnunk István megkeresztelőjét.

2. Képek


1. Szent AdalbertBURUCS Kornélia

Szent Adalbert

A cseh Slavník fejedelmi család legendás életű sarja, Vojtech 955/6 körül született. Anyja, Strezislava, Szent Vencel nővére volt. Vojtech, aki a 961 körüli megkeresztelésekor kapta az Adalbert nevet, 972–982 között Magdeburgban tanult. 983-ban az éppen megürült prágai püspöki széket foglalta el. Püspökként Jeruzsálembe és Rómába zarándokolt, a csehek megtéréséért imádkozva. Rómában a bencés rendbe kérte felvételét, s 990 áprilisában szerzetesi fogadalmat tett. 992-ben azonban egy cseh küldöttség kérésére és pápai parancsra visszatért Prágába. 994 második felében ismét hosszabb zarándokútra indult. Magdeburg és Aachen után huzamosabb itáliai tartózkodás következett. Francia földön Tours, Fleury, Saint-Denis egyházait kereste fel. Átutazott szász földön, majd missziós útra indult a pogány poroszok közé. Gdansk környéki térítőmunkája közben érte a vértanúhalál 997 áprilisában. Erőszakos halála nagy visszhangot váltott ki Európa nyugati felén. Szentté avatása rendkívül gyorsan, 998/99 során megtörtént.

Kultusza Lengyel- és Csehországban bontakozott ki. A vértanú püspököt először a gnieznói székesegyházban temették el, melynek 12. századi bronzkapuját Adalbert életének jelenetei díszítik 1038/39 során azonban a cseh herceg, Bretislav Prágába vitte a szent ereklyéit.

A vértanú püspök magyarországi kapcsolatai szerények. Források szerint első prágai püspöksége idején rövid időt töltött Géza fejedelem udvarában, ekkor bérmálhatta (keresztelte?) meg Vajkot. Adalbert követői voltak a pannonhalmi apátság első szerzetesei.


1. A keresztségTÖRÖK József

A keresztség

Vallási rítus és szabályok a kora középkorban

A víz, mint az élet alapeleme, a vallási szimbólumok között a legelterjedtebb, s magától értetődően ott van a zsidó nép vallási jelrendszerében. Az Ószövetségben Isten a vizek felett is úr, legyenek azok akár félelmetesek, akár tisztító vizek. A megújuláshoz az Isten bőven árasztja a vizeket, hogy a föld bőségesen teremjen, s az emberszív szennyét lemossa. Az Újszövetségben Jézus Krisztus a víznek a tisztító jellegét elfogadta, sőt megerősítette. Működése végén parancsba adta apostolainak: „tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében”.

A víz szerepe

A keresztelés alámerítést jelent, a keresztség legelterjedtebb neve latinul baptismus. A görög baptizein igéből származik, aminek a jelentése elmeríteni, alámeríteni, leönteni, megmosni, tisztítani. Keresztelő Szent János a Jordán vizével keresztelt a „bűnök bocsánatának” érzékletes kifejezése végett. A keresztség újszövetségi értelemben a lélek megtisztulását eredményezi. Pál apostol ehhez még új szimbólumot adott: a hitjelölt alámerülése a vízbe és felmerülése a vízből az ő Krisztussal való eltemetkezését és lelki feltámadását jelképezi (Róm. 6, 3–11). A keresztségben a víz közvetíti a Szentlélek kegyelmeit. A kétezer éves hagyományú keresztény tanítás szerint a keresztség a többi szentség (sacramentum) kapuja és alapja, amelyben az alámerítés vagy a vízzel való leöntés a pontosan meghatározott jézusi szavak kíséretében a lelki újjászületést eredményezi.

Az Apostolok cselekedetei számos keresztelésről tudósít, ami a keresztény tanítás és erkölcsi követelményrendszer tudatos elfogadásakor történt, noha kezdettől fogva bizonyíthatóan voltak gyermekkeresztelések is. A 90–100 között készült Didakhé, azaz A tizenkét apostol tanítása pontos utasításokat közöl. „A keresztségre vonatkozóan pedig, így kereszteljetek; miután mindezeket (ti. a hit és erkölcs lényegét – T. J.) elmondtátok, élő vízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére (vö. Mt. 28, 18–19). Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet hidegben, ha nem, melegben Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. A keresztelendő és keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy vagy két napig böjtöljön” (vö. Mt. 28, 19). A keresztelés anyaga, a víz és mikéntje, az alámerítés tehát az első keresztény nemzedékek idejében már problémaként fölmerült, s gyorsan megszületett az a döntés, amely egyszerre ragaszkodott az üdvtörténeti alapadottsághoz – a víz érintse a keresztelendő testét, éspedig a fejét – és megengedőnek mutatkozott a teljes alámerítést illetően, ami korlátozta volna a keresztség kiszolgáltatásának a lehetőségét.

A kereszelés ideje

A keresztségről számos egyházatya értekezett. Közülük elsőnek Tertullianus szentelt önálló művet a 2–3. század fordulóján a keresztségnek. Ebben a keresztelés időpontjának megjelöléséről is szó esik: „A húsvét szolgáltatja a keresztség ünnepélyesebb napját, akkor teljesedett be az Úr szenvedése is, melybe megmerítkezünk. Azután a legörömtelibb időszak az ötven nap a keresztség meghatározására, mikor az Úr feltámadását megülték [...] Az »ünnep« Jeremiásnál a húsvét napját jelenti, és a pünkösdöt, mely sajátosan ünnepnap. Különben minden nap az Úré, minden óra, miden idő alkalmas a keresztségre, ha a szokás meg is különbözteti azokat, a kegyelem szempontjából ennek nincs fontossága” (De baptismo, XIX.).

Az egyes keresztény közösségek életében a húsvét és a pünkösd vigiliája, bevezető éjszakai virrasztása volt a keresztelés rendes ideje; az utóbbi akkor, ha a keresztelendő húsvétkor betegen feküdt. Keleten a 2. századtól kezdve jelentkezett az Epiphania, január 6-a ünnepe, amelyen az egyiptomi gnosztikusok Jézusnak a Jordánban Keresztelő Szent Jánosnál történt keresztségét ünnepelték, s ők ilyenkor is kereszteltek. A keleti egyházak átvették vízkereszt ünnepét, megtisztították gnosztikus felhangjaitól és a keresztelés harmadik alkalmatos időpontjaként tekintették. Galliában öt nap volt ilyen a 4–5. századtól: karácsony, vízkereszt, húsvét, pünkösd és Keresztelő Szent János ünnepe, június 24. Ezzel párhuzamosan Észak-Afrikában Hippo püspöke, Szent Ágoston Tertullianus nyomán kijelentette, hogy minden nap lehet keresztelni. Nagy Szent Leó pápa (440–461) szerint pedig minden vészhelyzetbe, például hajótöréskor, vagy súlyos betegségben. Az Ibériai-félsziget egyházaiban az apostolok és a vértanúk ünnepein is kereszteltek.


A keresztelés helye

Ami a keresztség helyét illeti, az Apostolok cselekedeteiben szereplő változatos megoldások mind megvalósulhattak, noha elsősorban a folyóvíz, sőt maga a Jordán jött számításba, szimbolikus ereje miatt. „Nincs különbség, ha valaki a tengerben, a folyamban, a folyóban, vagy forrásban, a tóban vagy a medencében mosakodik le, úgy nincs semmi különbség azok között, akiket János a Jordánban, és akiket Péter a Tiberisben merített meg” – írja Tertullianus idézett művében (IV.). Az üldözöttség idején ha nem elhagyott helyeken, szabadban, akkor a magánházaknál, rejtekben, vagy éppen börtönökben kereszteltek. Ha azonban a keresztségre készülőket előbb kivégezték, mielőtt legalább a homlokukat néhány csepp víz érintette volna, akkor ők vérkeresztségben részesültek, vagyis vérontásuk számított a keresztségnek.

A kereszténység szabadságát jelentő edictum Mediolanense (313) után tekintélyes épületállományt juttatott a keresztényeknek istentiszteleti célokra. Sorra jelentek meg elkülönített térrel a keresztelőmedencék, amelyekben alámerítéssel lehetett a szentséget kiszolgáltatni. A templomokban legtöbbször a bejárathoz közel helyezkedtek el a keresztelőmedencék, amelyek idővel keresztelő kutakká lettek. Ahol lehetett, a közelben folyó patak vizét a baptisterium nevet viselő épületbe; s ha a tavaszi, kora nyári szárazságban elapadt a patak vize, az egész közösség imádkozott a kereszteléshez nélkülözhetetlen vízért.

Ki keresztelt?

A keresztelés kiszolgáltatásával kapcsolatban számos jogszabály született az első századok óta. Eleinte csak az apostolutód-püspökök keresztelhettek, majd a megtértek sokasodásával a papok, a szerpapok, s végül vészhelyzetben akármelyik hívő is. Sok vitát váltott ki az ókorban az eretnekek – vagyis az egyetemes tanítástól önkényesen eltérő tanokat hirdetők – által kiszolgáltatott keresztség érvényes vagy érvénytelen volta. A 314. évi arles-i zsinat úgy rendelkezett, hogy „ha biztosnak látszik, hogy a (hívőt) az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben” keresztelték meg, akkor nem kell megismételni, csak kézföltétellel kiegészíteni, „hogy a Szentlelket elnyerje”. A férfiak alámerítéssel történt keresztelésekor a püspököknek vagy papnak, szerpapnak férfiak, a nők esetében diakonisszák (nem a szerpapok női megfelelői!) vagy tisztes matrónák segítettek. A gyermekek keresztelésénél maradt meg legtovább a teljes test alámerítése a vízbe, de legalábbis a teljes test lemosása. Ha ez fából készült edényben történt, az edényt utána elégették. Ez már a középkori egyházak védekezése a babonás cselekmények kialakulása ellen. Az újonnan kereszteltek fehér köntöst öltöttek és nyolc napon át viselték, majd keresztelésük évfordulóján visszatértek a színhelyre hálát adni. A középkori Magyarországon Esztergom mintájára ez a húsvét esti vecsernyében kapott helyet.

*

A magyarok kereszténnyé válása során a hittérítők saját rítusuk szerint, amely lényegét tekintve egyetemes volt, eleinte élő vizekben kereszteltek, vagy a meglévő, a honfoglalás előtti században már működő, a Dunántúlon félszáznál is több templomban. A forma változatos lehetett, a tartalom–hatás azonban egyet eredményezett: a magyar nép belépését, felvételét a nyugati keresztény közösségbe, s vele a hit meggyökerezését.

2. Képek


1. A Szent KoronaZSOLDOS Attila

A Szent Korona

A korona a történelemben és a nemzeti hagyományban

A szabad választások után 1990-ben összeülő magyar parlament egyik legádázabb vitája a körül forgott, vajon helyet kapjon-e Magyarország címerében a magyar királyok koronája. A vitában végül is a „koronás címer” hívei kerekedtek felül, s ennek köszönhetően a Magyar Köztársaság hivatalos címerét a magyar királyok egykori uralkodói jelvényének realisztikus ábrázolása koronázza.

A köztársaság és a monarchia elemeinek keveredése az állami szimbolikában különösnek tűnhet ugyan, de korántsem példátlan: I. Napóleon történetesen évekig állt a Francia Köztársaság élén – császárként. A francia esetben egyfajta közjogi következetlenség okozta kuriózumról van szó, amelyet idővel meg is szüntettek, Magyarországon ellenben nem valamiféle tévedés helyezte a koronát a címerbe. A korona tisztelete mélyen gyökerezik a nemzeti hagyományokban, s ezeket a hagyományokat különféle, többnyire középkori eredetű eszmék forrásai táplálják.

I. A koronázási jelvények

A magyar királyok egykori koronája ma az összefoglalóan „koronázási jelvények”-ként emlegetett tárgyak egyik darabja. A koronán kívül közéjük tartozik még egy jogar, egy palást, egy országalma és egy kard is. Mindezen tárgyak különböző helyekről és korokból származnak.

A jogar

Az együttes legrégibb darabja kétségtelenül a jogar. A buzogány alakú jelvény feje egy hegyikristály gömbből készült, melyet a kristályba metszett oroszlánok díszítenek. A kristálygömb stílusának elemzése arra az eredményre vezetett, hogy azt a 10. században készíthették valahol az iszlám világban, feltehetően Egyiptomban. Elvileg tehát nem zárható ki annak lehetősége, hogy a kristály az első magyar király, Szent István (1000–1038) kincstárából származik. A kristálygömb foglalata aranyból, a mogyorófa nyél borítása pedig aranyozott ezüstből készült; mindkettőt dús filigrán díszítés borítja. A foglalat és a nyél minden valószínűség szerint a 12. század utolsó harmadában tevékenykedő, a magyar királyi udvarhoz kapcsolható ötvösműhely terméke.

A palást

A palást eredetileg miseruhának készült, s a ráhímzett felirat szerint Szent István és felesége, Gizella királyné 1031-ben adományozta a székesfehérvári prépostságnak. Mivel e felirat hitelében nincs ok kételkedni, a palást – egyetlenként a koronázási jelvényegyüttes darabjai közül – bizonyosan Szent István személyéhez kapcsolható. A bizánci selyemből készült ruhadarabot aranyszállal hímzett díszítés borítja, melynek szimbolikája vitatott. A paláston megjelenítették az adományozókat is: az itt látható kép Szent István egyetlen egykorú ábrázolása. A miseruhát minden bizonnyal a 12. század végén alakították át palásttá, s számos későbbi javítás ismerhető fel rajta.

A palást Szent István-képén az uralkodó országalmát tart a jobb kezében, s a későbbi királyokat is rendszerint így jelenítik meg a különböző ábrázolások. Egy ilyen jelvény használata tehát bizonyosra vehető.

Országalma

A jelenlegi országalma a 14. század elején készült. Ennek bizonysága, hogy az oldalán zománcozott címerpajzs látható, mely az első magyar uralkodóház, az Árpádok és az őket követő dinasztia, a magyar trónt 1301-ben elnyert Anjouk egyesített címerét foglalja magában. Az aranyozott ezüstből készült gömb tetejét kettőskereszt díszíti. A kettőskereszt III. Béla király (1172–1196) uralkodása óta szerepel a magyar uralkodók pecsétjein, s idővel a magyar államcímer egyik fő motívumává vált.

Lándzsa, kard


Szent Istvánnak a paláston látható alakja lándzsát tart a kezében, s ugyanez a motívum jelenik meg dénárjának képén is. A 11. század folyamán azonban a lándzsa kikerült a magyar uralkodók hatalmi jelvényei közül, szerepét a jogar vette át. Az is bizonyosnak tekinthető ugyanakkor, hogy a magyar királyság első évszázadában a kard még nem jutott szerephez a magyar királyok hatalmi szimbolikájában, hiszen az I. András király (1046–1060) és öccse, Béla herceg – a későbbi I. Béla király (1060–1063) – hatalmi vetélkedéséről tudósító krónikás beszámolójában a királyságot jelképező koronával szembeállított kard még a hercegi hatalom jelvénye volt, azaz a kard csak ezt követően kerülhetett a magyar koronázási jelvények közé. (A prágai Szent Vitus-székesegyház kincstárának 14. századi leltára szerint mindenesetre már akkor ott őrizték „Szent István kardjá”-t, mely ma is ott található. Ez a kard 10. századi normann munka, mely feltehetően 1270-ben került Csehországba, ám arról, hogy a fegyver valóban Szent Istváné volt-e, s használták-e valamikor is a koronázási szertartások alkalmával, nincsenek adataink, mint ahogy arról sem, hogy a mai koronázási kard, mely Velencében készült a 16. század első felében, mikor és milyen körülmények között került a koronázási jelvények együttesébe.)

II. A korona

A magyar királyi korona azonban – legalábbis a ma ismert formájában – bizonyosan nem lehetett Szent István uralkodói fejéke: az ékszeren lévő zománcképek között ugyanis olyanok is vannak, amelyek Dukász Mihály bizánci császárt (1071–1078), ill. I. Géza magyar királyt (1074–1077) ábrázolják. Ez a felismerés már a 18. század végén megfogalmazódott, s azóta is meg-megújuló s többnyire igen heves viták tárgya a ma ismert korona eredetének és kialakulásának története. A viták azonban, amelyek során részint az ékszer művészettörténeti elemzése, részint pedig a koronára vonatkozó írott források értelmezése került terítékre, mindmáig nem vezettek széles körben elfogadott eredményre.

A korona kialakulása

Vannak, akik a ma ismert koronában egy egységesen megszerkesztett műtárgyat látnak, mely azonos Szent István koronájával – esetleg jóval korábbi, de Szent István is birtokolta –, s az említett zománcképekből fakadó nehézségeket azzal hárítják el, hogy azok utólag kerültek mai helyükre.

Mások ellenben úgy vélik, hogy a mai korona két különböző tárgy egyesítéséből jött létre. E felfogás némiképp elfogadottabbnak számít, mivel több körülmény az igazát látszik erősíteni: a két rész valóban különböző minőségű aranyból készült, s míg a pántokon lévő zománcképek feliratai latin nyelvűek, az abroncson lévőkön görög szövegek találhatók. (Ez utóbbi különbség miatt gyakran nevezik a korona felső részét „latin”, az alsót pedig „görög” koronának.) További érvként szokás figyelembe venni azt is, hogy a koronán olyan beavatkozások nyomai találhatók, amelyek sokkal inkább megmagyarázhatóak két, eredetileg különálló tárgy utólagos – s nem kifejezetten szakszerűen végrehajtott – egyesítésének feltételezésével, semmint bármi mással.

A tekintetben ugyanakkor, hogy a „latin” és a „görög” korona mely korból származik, milyen célt szolgált eredetileg, s a korona mikor nyerte el ma ismert formáját, megint csak számos elképzelés született.

Két korona egyesítése

A két koronarész egyesítésének időpontját illetőennem kevésbé változatos elképzelések fogalmazódtak meg. A korona ma ismert formájának első kétségtelennek tűnő ábrázolása II. Mátyás magyar király (1608–1619) 1611-ben vert tallérján látható, ám már I. Mátyás (1458–1490) és II. Ulászló (1490–1516) pecsétjein olyan koronaábrázolások szerepelnek, amelyek alighanem a mai formájában jelenítik meg a koronát. Az egyesítésre tehát bizonnyal a középkor folyamán került sor. A különböző elképzelések szerint az egyesítést I. Géza korában (1074–1077), vagy valamivel később, az első magyar király szentté avatása idején (1083) hajtották végre, de szóba került Kálmán király (1096–1116) kora éppúgy, mint III. Béla (1172–1196) uralkodásának ideje. Van híve végezetül annak is, hogy az egyesítésre csak 1270-ben került sor, sőt felmerült annak lehetősége is, hogy a 15. század közepén alakították ki a korona mai formáját.

A különböző elméletekben szerephez jutó dátumok természetesen nem önkényesen kiválasztott időpontok, hanem többségükben a korona ismert történetének egy-egy fordulópontját jelölik. Az igazi nehézséget adataink értékelésekor nem is a források csekély volta jelenti, hanem az, hogy gyakran homályban marad, hogy melyik koronáról van szó. A középkori uralkodók ugyanis rendszerint több koronát használtak, s ily módon csaknem kilátástalan vállalkozás a ma ismert magyar korona egészére vagy egyes részeire vonatkozó híradások elválasztása azoktól a forráshelyektől, amelyek valamely más, nem a koronázási szertartáson használt ékszerre utalnak.

István koronája: sapkaszerű fejék


Az mindenesetre tény, hogy a keresztény magyar királyság megalapítója, Szent István rendelkezett koronával: ezzel a fején ábrázolja őt a koronázási palást. Ezen István egy sapkaszerű fejékkel látható, mely a legkevésbé sem emlékeztet a korona mai formájára.

III. A koronázás törvényességi szabályai

A magyar koronát – mint minden más társát szerte Európában – eredetileg azon az ünnepélyes szertartáson használták, amelyen az új uralkodót felruházták a magyar királyt megillető hatalom gyakorlásának jogával. Sajátos jelleget a királykoronázás magyar szertartásának azok a szabályok adtak, amelyek már a középkor korai szakaszában kifejlődtek. E szabályok három feltétel egyidejű teljesítéséhez kötötték a koronázás érvényességét: a szertartást Esztergom érsekénekkellett elvégeznie, ám – különös módon – nem saját székesegyházában, hanem a székesfehérvári bazilikában, mégpedig azzal a koronával, amelyről a közfelfogás úgy tartotta, hogy egykoron az első magyar király, Szent István uralkodói fejéke volt. A szabályok bármelyikének betartásán esett csorba az egész eljárást érvénytelenítette, mint történt az a 14. század elején I. Károly (1301–1342) esetében, aki két sikertelen kísérlet (1301, 1309) után csak a harmadik alkalommal (1310) tudott eleget tenni az említett követelményeknek.

A hely

A koronázás törvényességéhez kapcsolódó előírások egyes elemei vélhetően fokozatosan alakultak ki, s álltak össze végül egységes rendszerré. A 13. századi magyar királyi udvarban az a hagyomány élt, hogy Szent István koronázására Esztergomban került sor, ami épp annyira lehetséges, mint amennyire bizonyíthatatlan. Az mindenesetre tény, hogy a későbbiekben, amikor egyáltalán adataink vannak arról, hogy hol zajlott a koronázás, a szertartás színhelye mindig Székesfehérvár volt, egészen a török hódításig. Itt koronázták meg már a 11. század közepének uralkodóit is.

Az esztergomi érsek

Adatok híján is feltételezhető, hogy az esztergomi érseket kezdettől fogva megillette a király koronázásának előjoga. A 12. század közepére mindenesetre már bizonyosan kialakult ez a szabály, hiszen amikor 1172-ben Esztergom akkori érseke, Lukács megtagadta III. Béla királytól a koronázás elvégzését s ezért a szertartást a kalocsai érseknek kellett végrehajtania, mind a király, mind a pápa szükségesnek tartotta kinyilvánítani, hogy ez a jövőben nem szolgálhat alapul a mindenkori esztergomi érsek koronázási jogának megkérdőjelezéséhez.

Szent István koronája

A koronázás törvényességét biztosító szabályok harmadik eleme viszonylag későn bukkan fel forrásainkban: 1292-ben III. András király (1290–1301) állította egyik oklevelében azt, hogy uralkodói fejéke „Szent István koronája”. Annak azonban, hogy az első magyar uralkodó utódai királyi méltóságuk külsőségeiben is igyekeztek kapcsolatba kerülni Szent Istvánnal, már jóval korábbi nyomai vannak. I. András király trónra kerülése után felkutatta és birtokba vette István „ékszereit és királyi felszerelését”. Egy francia szerzetes 1240-ből származó leírása arról ad hírt, hogy Magyarországon „a királyokat koronázásukkor mind a mai napig István trónjára ültetik, és az ő híres felszerelésével díszítik azokat, akiket [...] királyokká szentelnek”. Ugyanerre a szokásra utal IV. László király (1272–1290) akkor, amikor a székesfehérvári prépostság egyik kanonokjáról azt írja egyik oklevelében, hogy ő „öltöztetett fel bennünket koronázásunk napján szent elődeink ruháiba, amelyeket a koronázás céljára szenteltek fel”.

Szent István, a mitikus hős

Könnyű felismerni, hogy a királyavatás törvényességét biztosítani hivatott szabályok mindegyike – ilyen vagy olyan módon – az államalapító király személyéhez kapcsolódott. A korona – legalábbis a közvélekedés szerint – István fejét ékesítette egykor, s István volt az, aki az általa alapított magyar egyház fejévé Esztergom érsekét tette. István alapította végezetül a székesfehérvári prépostságot, s utóbb az ennek templomaként felépített székesegyházban őrizték a királyi kincstárat az uralkodói felségjelvényekkel együtt, s itt állították fel az ünnepélyes alkalmakkor használt királyi kőtrónust is. A székesfehérvári bazilikában temettette el István fiát, Imre herceget, s ide temetkezett maga és számos utóda is. A székesfehérvári bazilika a koronázások és a királyi temetkezések színhelyeként ily módon a középkori magyar királyság egyfajta szakrális központjává vált.

A koronázással kapcsolatos előírások rendszere tehát azt a célt szolgálta, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen az éppen trónra lépő uralkodó és Szent István között. A magyarság ugyanis – mind a középkorban, mind azt követően – Szent István személyébennem egyszerűen az első magyar királyt, még csak nem is az egyház egyik


szentjét tisztelte, hanem elsősorban azt a mitikus őst, akitől a királyok hatalma és az alattvalók jogai erednek. István tekintélye megfellebbezhetetlennek számított, s ezért ki-ki igyekezett a maga kiváltságait vagy jogait Szent István tényleges vagy vélt intézkedéseire visszavezetni. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy egy olyan nagy fontosságú eseményt, mint amilyen az uralkodó koronázása volt, minden lehetséges módon igyekeztek Szent István személyéhez kapcsolni.

IV. Szent Korona: a 13. századtól

István koronájának eredetét éppúgy homályban hagyják forrásaink, mint későbbi sorsát. Ami az eredetet illeti, sokáig kétségbe vonhatatlannak tűnt, hogy Istvánt – amint azt egyik életrajzírója, Hartvik püspök elbeszéli a 12. század elején – a II. Szilveszter pápától (999–1003) kapott diadémmal koronázták meg. Hartvik története szilárdan gyökeret vert a magyar közgondolkodásban, s arra ma is döntő hatást gyakorol, a modern magyar történetírás képviselőinek nagy többsége azonban kétségbe vonja Hartvik tudósításának hitelét. Az mindenesetre bizonyos, hogy István uralkodói jelvényei utóbb III. Henrik német-római császár – az események idején még csak német király – kezére kerültek, aki 1044-ben zsákmányolta azokat Aba Sámuel magyar királytól (1041–1044) a ménfői csatában (1044) aratott győzelme után. Az eseményre vonatkozó forrásaink szerint Henrik a zsákmányt – a koronát, az aranyozott lándzsát és más jelvényeket – Rómába küldte. Ha az ebben a történetben szereplő korona nem valamely kisebb jelentőségű fejék volt, hanem maga a koronázási jelvény, akkor István koronája az újkor elején még Rómában volt s a 16. század elejéig álló régi Szent Péter-bazilika falait díszítette, utóbb azonban nyoma veszett. Ez esetben természetesen még az elméleti lehetősége sem áll fenn annak, hogy a mai korona akár csak egyetlen részletében is kapcsolatba hozható lenne Szent István király uralkodói diadémjával.

Bármi is az igazság e tekintetben, az kétségtelen, hogy az 1044 után trónra lépő magyar királyok is rendelkeztek koronával, arra vonatkozóan azonban nincsenek ismereteink, hogy az egymást váltó uralkodókat vajon ugyanazon diadémmal koronázták-e meg vagy sem, s ha igen, akkor ez a korona azonos-e a ma ismert koronával vagy annak bármely részével.

A görög korona

Némileg más a helyzet I. Géza király uralkodásától (1074), hiszen ezután már – legalábbis elvileg – fennáll a lehetősége annak, hogy a mai korona alsó része, a „görög” korona volt a magyar királyok koronázásakor használt diadém. (Ismert a politikatörténet, hogy Géza, illetve öccse, a későbbi Szent László erős görög császári támogatással kerültek a magyar királyi trónra, s életükben a magyar–bizánci kapcsolatok virágzottak.) Mindazonáltal tény, hogy a 12. század közepén már nyoma van annak, hogy egy bizonyos korona megkülönböztetett szerephez jutott. A magyar krónikák egyik szövegváltozatát őrző 14. századi kódex, a Képes Krónika egyik képén ugyanis sajátos jelenetet láthatunk. A kép bal oldalán egy előkelőnek tűnő személy fülébe súg egy másik alak valamit, középen két püspök áll, akik közül az egyik koronát tart a kezében, míg a jobb oldalon egy kezében szintén koronát tartó lovas látható. A kép az 1160-as évek történetét elbeszélő résznél található, amikor is III. István király (1162–1172) ellenében a Bizánci Birodalom támogatását élvező nagybátyjai, II. László (1162–1163) és IV. István (1163) bitorolták egy ideig a trónt. A korszak politikatörténetének ismeretében ugyanakkor valószínűnek ítélhető az a magyarázat, mely szerint a korona ellopását ábrázolja a kép, ám a további részletek – ki lopta el, kitől, mikor és miért – ismeretlenek. Az mindenesetre bizonyos, hogy abban az esetben, ha helyes ez az értelmezés, az idő tájt már egy bizonyos meghatározott ékszer birtoklása volt szükséges a törvényes koronázáshoz, hiszen ellenkező esetben a korona feltételezhető ellopásának nem lett volna értelme. Meglehet, hogy az ekkor ellopott korona pótlásával hozható valamilyen módon kapcsolatba a ma ismert korona létrejötte, mely ez esetben III. István vagy – mint azt többen feltételezik – utóda, III. Béla (1172–1196) uralkodása idejéhez lenne köthető. (Aki újfent görög császári támogatást élvezett, a görög császári udvarban nevelkedett.)

A korona „szent” mivolta

Megerősíteni látszik ezt a vélekedést, hogy a 13. század elejétől már kétségtelenül megállapítható az a jelenség, mely szerint a koronázáskor egy bizonyos diadémot használtak, amely ily módon nem egy volt a király koronái közül, hanem megkülönböztetett szerep illette meg. Erre vall mindenesetre, hogy amikor Imre király (1196–1204) halála után kisgyermek fiát, III. Lászlót (1204–1205) hívei Bécsbe menekítették Imre öccse, András herceg – a későbbi II. András király (1205–1235) – elől, magukkal vittek egy koronát is. Ez minden bizonnyal a királyavatáskor használt diadém volt, hiszen András háborúval fenyegette meg az osztrák herceget, ha a koronát nem adja vissza, amit egy egyszerű „házi korona” visszaszerzése érdekében nyilván nem tett volna meg. A háború végül elmaradt, mert III. László hamarosan meghalt, s a korona visszakerült Magyarországra. Hasonló érvelés teszi valószínűvé, hogy azon koronák között viszont, amelyeket más kincsekkel együtt IV. Béla király


(1235–1270) halála után lánya, Anna hercegnő vitt magával Prágába vejéhez, II. Ottokár cseh királyhoz, nem lehetett ott a koronázáskor használatos ékszer, mivel 1271-ben Béla utóda, V. István király (1270–1272) lemondott ezek visszaszerzéséről. (Ennek ellenére akadt olyan kutató, aki úgy vélekedett, hogy éppen az 1270-ben Prágába került korona pótlására állították össze a ma ismert koronát.)

A 13. század folyamán fokozatosan megizmosodott a koronához fűződő különleges tisztelet, s ennek jegyében a század közepe táján már kifejezetten „szent koroná”-ról tesznek említést forrásaink, hogy aztán a század végére kialakuljon az a felfogás, mely a koronát Szent István egykori uralkodói fejékével azonosítja. Ettől kezdve csak az tarthatta magát Magyarország törvényes uralkodójának, aki ezt a koronát is a birtokában tartotta, s mivel az ország története bővelkedik a hatalomért vívott harcokban, a koronának is meglehetősen kalandos sors jutott osztályrészül.

V. A korona kalandos sorsa

A honfoglaló Árpádtól leszármazó dinasztia kihalása (1301) után a trónigénnyel fellépő örökösök mindegyikének a kezén megfordult a korona.

A korona cseh kézen

III. András, az utolsó Árpád halála után az ékszer a cseh II. Vencel birtokába került, aki a Magyarországon László néven uralkodó fiát koronáztatta meg vele 1301-ben, míg ellenlábasát, a nápolyi Anjou Károlyt egy ismeretlen koronával avatták királlyá. Idővel azonban II. Vencel felhagyott a magyar trón megszerzésére irányuló próbálkozásaival, s fiát a koronával együtt visszavitte Csehországba. A koronát a trónigénnyel együtt átengedte az Árpádokkal nőágon szintén rokonságban lévő bajor hercegnek, Ottónak, aki egy kulacsforma csobolyóban csempészte be az országba a koronát, nyilván azért, hogy Anjou Károly hívei el ne lophassák azt tőle. A magyar krónikák szerint az út során azonban Ottó elvesztette a csobolyót, s bár sikerült azt megtalálnia az út porában, a krónikás az epizódot annak jeleként értékelte, hogy a bajor herceg nem méltó a korona birtoklására. S valóban, Ottó csakhamar végleg elvesztette a koronát – a magyar oligarchák egyike, Kán László erdélyi vajda ugyanis fogságba ejtette őt a diadémmal együtt. Erdély az idő szerinti ura Ottót rövidesen szabadon bocsátotta, aki ily módon hazatérhetett Bajorországba.

Az Anjouktól a Habsburgokig

Ám a koronát Kán László csak hosszas alkudozások után volt hajlandó átadni I. Károlynak. Ezt követően a magyar Anjouk, majd Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) és Habsburg Albert (1438–1439) uralkodása idején nyugalmasabb évtizedek köszöntöttek a koronára, melyet 1323-tól kezdve előbb Visegrádon, utóbb Budán őriztek.

Albert halála után azonban az új király személyének kiválasztása meghasonlást idézett elő az országban: az özvegy, Erzsébet születendő gyermekének akarta biztosítani a trónt. Az előkelők többsége azonban – részben a török veszély miatt, részben más okokból – felnőtt férfit akart az ország élére állítani a lengyel Jagelló Ulászló személyében. Erzsébet egyik udvarhölgyével ellopatta a koronát, hogy az ellenpárt ne férhessen hozzá. Utóbb kiderült, hogy mindez felesleges volt, mert sikerült kikényszerítenie az időközben megszületett gyermek, V. László (1453–1457) megkoronázását. (A korona ezen kalandjáról páratlanul pontos ismereteink vannak a kérdéses udvarhölgy, Kottanner Jánosné emlékirata jóvoltából.)

Hamarosan azonban Ulászló pártja kerekedett felül, s a királyné gyermekével és a koronával együtt Habsburg Frigyes német királyhoz (1440–1493, császár: 1452-től) menekült. I. Ulászlót (1440–1444) ezért egy alkalmi koronával avatták királlyá, melyet azonban – hogy a hagyománynak legalább ily módon eleget tegyenek – Szent István király ereklyéjének fejéről szereltek le.

Az igazi korona hosszú évekig Frigyes birtokában maradt. Az V. László halála után királlyá választott Hunyadi Mátyás (1458–1490), korona híján, évekig nem koronáztatta meg magát, mígnem aztán 1463-ban nehéz tárgyalások és súlyos váltság lefizetése után sikerült visszaszereznie a koronát Frigyestől. (A ma ismert korona kialakulásával kapcsolatos elméletek egyike szerint a „görög” [alsó] korona lenne az a korona, amely évekig Frigyes birtokában volt, s a „latin” korona volt az az ideiglenes fejék, amellyel I. Ulászlót koronázták meg, a kettő egyesítésére pedig 1463–1464 táján kerülhetett sor.)

Mohács után

A mohácsi csatát (1526) követő politikai zűrzavar természetesen a korona történetében is nyomot hagyott. II. Lajos király (1516–1526) halálát követően előbb Szapolyai Jánost (1526–1540), utóbb pedig Habsburg


Ferdinándot (1526–1564) koronázták meg Székesfehérvárott, ami úgy volt lehetséges, hogy a korona őre a két szertartás között Szapolyai oldaláról átállt Ferdinándéra. (A korona őrét utóbb Szapolyai egyik híve elfogta a koronával együtt, s az ékszert átadta az az idő tájt Magyarországon tartózkodó Szulejmán szultánnak, aki visszaadta azt Szapolyainak.) Szapolyai halála után özvegye hosszas tárgyalások után egyezségre jutott Ferdinánddal arról, hogy átadja az ország keleti felét és a koronát, amiből azonban csak a korona átadása valósult meg. Ettől kezdve a korona a Habsburgok kezén volt, csak a 17. század elején került egy rövid időre Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) birtokába. A Habsburgok a koronát többnyire Pozsonyban őriztették, s mivel időközben Székesfehérvárt is elfoglalták a törökök, az újkorban – egészen 1830-ig – rendszerint Pozsonyban koronázták a Habsburg-dinasztiából kikerülő magyar királyokat.

A kalapos király

II. József (1780–1790) volt az egyetlen magyar uralkodó, aki soha nem koronáztatta meg magát, mivel a koronázáskor megkívánt eskü letétele lehetetlenné tette volna tervezett reformjai bevezetését. A „kalapos király”-nak csúfolt uralkodó ráadásul 1784-ben elrendelte a korona Bécsbe szállítását, ami nagy felháborodást váltott ki a „nemzeti ébredés” korának kezdetét élő országban. A koronát József utóda, II. Lipót (1790–1792) szállíttatta vissza Budára, az ország túláradó lelkesedése közepette. A koronát több napon át közszemlére tették, s ekkor nyílt először alkalom arra, hogy az ékszert a kor tudósai – legalább szemrevételezés útján – tanulmányozhassák.

Forradalom és kiegyezés

Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc idején a korona a magyar kormány birtokában volt, s amikor 1848 decemberében a főváros a Habsburgok seregének kezére került, a koronázási jelvényekkel együtt Debrecenbe menekítették. A következő év nyarán a koronát visszaszállították a felszabadított Budára, majd az újabb menekülés során előbb Szegedre szállították, végül pedig a többi, a királykoronázáskor használatos tárggyal együtt egy ládába rejtve elásták Orsova közelében.

A szabadságharc bukása után a Habsburg-kormányzat természetesen mindent elkövetett a korona előkerítése érdekében, az erőfeszítések azonban csak 1853-ban vezettek sikerre. A fellelt ékszereket előbb Bécsbe szállították, majd Budán őrizték. Nem volt tehát akadálya annak, hogy a Habsburg-dinasztia és Magyarország 1867. évi kiegyezését az uralkodói jogokat 1848 óta gyakorló Ferenc József ünnepélyes megkoronázása tegye teljessé. A korona utoljára 1916. november 21-én töltötte be a neki szánt szerepet, amikor is a hosszú uralkodás után elhunyt Ferenc József utódát, IV. Károlyt avatták vele királlyá Budapesten.

Korona – király nélkül

A korona története ezzel persze nem ért véget. Az első világháború elvesztését követő összeomlás idején felröppentek ugyan olyan hírek, hogy az 1918/19. évi forradalmak idején a korona eltűnt volna, ezek azonban nem bizonyultak igaznak, az ékszer a budai várban átvészelte a zűrzavaros időket. A két világháború között továbbra is addigi őrzési helyén maradt, s 1938-ban, a Szent István halálának 900. évfordulóján megrendezett ünnepségek során ki is állították.

A korona léte csak az újabb világháború idején került veszélybe. A szovjet csapatok előrenyomulása miatt 1944 novemberében a nyilas kormány Nyugat-Magyarországra menekítette a koronát, majd Ausztriába szállította, ahol végül Salzburg közelében elásták. A koronát elrejtő személyek utóbb az amerikai hadsereg fogságába estek, s az amerikaiak a koronaőrség parancsnokának útmutatása alapján rátaláltak a koronázási ékszereket rejtő benzines hordóra. A kincseket az amerikaiak előbb Frankfurtba szállították, majd sokáig ismeretlen helyen őrizték. Arra, hogy átadják a magyar kormánynak, a háború után egy ideig tisztázatlan, majd kifejezetten ellenséges magyar–amerikai viszony miatt nem került sor. A kapcsolatok normalizálódását követően, 1978. január 5-én érkezett meg Budapestre az a repülőgép, mely visszaszállította a koronázási ékszereket Magyarországra.

A korona behozataláról és őrzéséről l. Bikki István cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. KoronázásZSOLDOS Attila

Koronázás

Az új uralkodó királyi méltósággal való felruházását közkeletűen koronázásnak szokás nevezni, mivel a szertartás egyik lényeges eleme a koronának a király fejére való ráhelyezése volt. Valójában azonban a szorosan vett koronázás csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a királyavató szertartásnak. E szertartásnak éppúgy része volt az uralkodó formális „megválasztása” és a szentelt olajjal történő felkenése, mint az uralkodói hatalom szimbolikus átadása, valamint a korona mellett szerephez jutó további felségjelvények birtokbavétele is. Bár mindezen részletek együttesen közvetítették az uralkodói hatalmat, s elvben egyik részcselekmény sem nőtt a többi fölé, mégis a középkor politikai gondolkodása különösen nagy jelentőséget tulajdonított a felkenés aktusának.

A felkenés

A szertartás ezen eleme ószövetségi mintát követ, ugyanis a szentelt olajjal való felkenés Saul és Dávid felavatásánál jutott szerephez, míg a keresztény egyházon belül a püspökké szentelésnél alkalmazták ugyanezt az eljárást. A 7. század végétől a hispániai nyugati gót királyok – elsőként a világi uralkodók közül – szintén a felkenés révén nyerték el méltóságukat. Az eljárás elterjesztésében a főszerepet azonban az játszotta, hogy a 8. század közepétől kezdve a Karoling-uralkodók felavatásának is ez lett a központi motívuma. A szentelt olajjal történő felkenés szimbolikusan is kifejezte a korai középkor politikai gondolkodásában azt a – más okok miatt is meglévő – elképzelést, mely szerint az uralkodói és a püspöki méltóság nem különül el egymástól élesen. A felkenés révén az uralkodó, mint „király és pap”, mintegy püspöki hatalomhoz jutott országának egyházán belül, annak „irányítója és védelmezője” lett, követve ezzel a kései antikvitás keresztény császárainak példáját. Ez, a többnyire Karoling-királyeszme néven ismert nézetrendszer alapozta meg a világi uralkodók egyházpolitikai jogosítványait, amelyek ellen az „egyház szabadsága” nevében a 10. századi egyházi reformmozgalmak indítottak harcot. Az ezekből kifejlődő önállósulási mozgalmat legharcosabb képviselőjéről, VII. Gergely pápáról (1073–1085) gregorianizmusnak nevezték.

A koronázás rendje

Az első magyar királykoronázás eszmetörténeti hátterében ugyanezek az elvek tapinthatók ki. Magáról a szertartásról, forrásaink elégtelensége miatt, igen keveset tudunk. Amikor István koronázására sor került, a keresztény Nyugat országaiban már több szertartásrend (ordo) volt használatban, melyek az egyes részcselekmények sorrendjében és a szertartás során felhasznált liturgikus szövegekben különböztek egymástól, illetve az uralkodói felségjelvények terén is eltértek.

Elterjedt feltételezés szerint István koronázásakor a német-római császárok felavatásakor használatos, ún. mainzi ordót alkalmazták volna. Az az idő szerint igen intenzív magyar–német kapcsolatok némi alapot nyújtanak is ehhez a hipotézishez, a bizonyító erejű adatok azonban hiányoznak. Ellene mond ugyanakkor ennek a feltételezésnek az egyetlen olyan 11. századi magyar koronázás, amelynek szertartásrendjéről viszonylag pontos képet adnak forrásaink. 1058-ban ugyanis I. András király (1046–1060), hogy biztosítsa öccse, Béla herceg –1060 és 1063 között I. Béla néven maga is király – ellenében fia, Salamon utódlását, megkoronáztatta az akkor még gyermek Salamont. A magyar krónikák híradása alapján az ekkor használt szertartásrend nagy biztonsággal azonosítható az Angliában a 8. század közepén összeállított, ún. Egbert- (más néven Dunstan-) ordóval. Ha ez a tény önmagában nem is bizonyítja, hogy István esetében szintén ezt a szertartásrendet alkalmazták, ennek feltételezése semmivel sem valószínűtlenebb, mint az említett mainzi ordó használatáé.


1. A mainzi ordó. Az Egbert-(Dunstan-)ordóPÁRIZS Ágnes

A mainzi ordó

Györffy György István király és műve c. kötetében amellett érvel, hogy István koronázásakor a német–római koronázási rendet követték.

A német-római ún. mainzi ordó tükrözi azt az államelméletet, amelyet István vallott és követett, s amelyre az Intelmekben Imre fiát is figyelmezteti, miszerint a királyság és az egyház egymás nélkül nem állhat meg. A regnum és a sacerdotium összefonódása ez: a királyság az egyház világi támasza, az egyház pedig a királyság erkölcsi-ideológiai támasza.

Az Egbert- (Dunstan-) ordó

Salamon király 1058. évi koronázásáról nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a szertartás az ún. Egbert-ordó szerint zajlott. A szertartáson – a krónika 91. fejezetének tanúsága szerint – elhangzott az „Esto dominus fratrum tuorum” (Légy ma fivéreidnek) imarészlet is, amelyet az Egbert-szertartás szövege is tartalmaz. Az ordó ismeretét a 11. századi Magyarországon bizonyítja a 1080 körül írt nagyobbik Szent István-legenda is, melyben szerepel az ordó használata.

A szakirodalomban azonban, a bizonyítékok teljes ismeretének hiányában, megtalálható az Egbert-ordó használatával szemben az ún. lombard ordó alkalmazása, mivel az említett imádság ebben a szertartási rendben is szerepel. Ebben azonban az uradalmi jelvények között a kard és a korona is megtalálható, míg a krónikás feljegyzése szerint Salamon koronázásánál olyan szertartási rendet alkalmaztak, amelynek jelvényegyütteséből hiányzott a kard. Az „Esto dominus” imarészletnek és a kardnak mint nem királyi jelvénynek az együttes szerepeltetése tehát amellett szól, hogy a Salamon gyermekkori koronázásával és Béla magatartásával foglalkozó mindkét krónikafejezet (91. és 92.) az Egbert-ordó ismeretében készült. Mivel ebben fontos szerephez jut a két ótestamentumi király, Salamon és Dávid, valószínűleg ez indította András királyt fia e szerint a szertartásrend szerint történő koronázására.

Gereics József: Az ún. Egbert- (Dunstan-)ordó alkalmazása a 11. századi Magyarországon c. tanulmányában ennek az ordónak az alkalmazását bizonyítja.


1. Európai uralkodói koronákTÓTH Endre

Európai uralkodói koronák

A Német-római Birodalom, a Magyar és a Cseh Királyság koronáján kívül más országban nem használták ugyanazt a koronát a koronázásokon. Spanyolországban és Portugáliában a középkorban pedig nem volt általános a korona használata. A középkorban az angol felségjelvényeket a Westminsterben, a franciákat a Saint-Denisben épült apátságban őrizték. Az újkorban Angliában és Oroszországban az új uralkodót gyakran olyan új koronával koronázták meg, aminek az ékköveit elődjének a koronájáról szerelték le: a régi koronának csak a váza maradt meg. A középkori koronákat és koronázási jelvényeket Angliában Cromwell Oliver törette szét.

XIV. és XV. Lajos francia királyok nem koronáztatták meg magukat. Franciaország jelvényei a nagy francia forradalom alatt semmisültek meg. A lengyel koronázási kincset 1795-ben a poroszok elrabolták, később pedig megsemmisítették.

Dániában 1840-ben, Svédországban 1859 óta nem tartanak koronázási szertartást. Sem az egyesült Itália első királyát, Viktor Emmánuelt, sem János Károly spanyol királyt nem koronázták meg.

A Német-római Birodalom koronájának állandó őrzési helye nem volt, amíg Zsigmond császár (és magyar király) 1424-ben Nürnberget nem jelölte ki őrzési helynek; 1796-tól Bécsben őrizték. Az Anschluss után visszavitték Nürnbergbe, ahol a II. világháború végéig maradt. A Szent Koronával lényegében egyidős német császári korona – 1806 óta nincs használatban – múzeumi tárgy. A Kunsthistorisches Museum kezelésében lévő kincstárban, a bécsi Burgban van kiállítva minden olyan jelvénnyel együtt, amelyek birtoklása nem volt magántermészetű. A Habsburgok magánkincstára – úgy hírlik – 1919-ben „eltűnt”, a család elvitte. Ebben volt például Erzsébet királyné koronája is, tehát a család magántulajdonának számított, ma nincs meg.

A Prágában őrzött Szent Vencel-koronát a Szent Vid-székesegyház melletti koronateremben őrzik, melynek ajtaján 7 vagy 9 zár van, ezek nemcsak a középkorban, hanem ma is működnek. Az egyik kulcs Havel elnöknél van: ez mindenesetre közjogi jelentőségre utal.

A lombard Vaskorona – mivel Krisztus keresztszögét is belefoglalták – a monzai dóm kincstárának tulajdona, oltáron őrzik. Egyházi tulajdonban van, ugyanúgy, mint a palermói Constanza királyné sírjából kiemelt korona.

Az alábbi felsorolás a koronázó jelvények készítésének idejét és jelenlegi őrzési helyüket tartalmazza.

1. A középkori itáliai királyság Vaskoronája, 9. sz. eleje, Monza, Keresztelő Szent János-katedrális

2. A Német-római Birodalom koronája 10–11. század, Bécs, Hofburg, Kincstár

3. A magyar Szent Korona korábbi részekből a 12. sz. második felében állították össze, Budapest, Országház

4. II. Frigyes császár koronája, 1212–1250, Palermo, Dómkincstár

5. „Szent Vencel koronája”: a cseh korona, 15. század, Prága, Hradzsin, Szent Vitus-templom kincstára

6. Az orosz cári korona: a Monomachos-korona, 14. század, Moszkva, Kreml, Oruzsejnaja Palota – Állami Fegyvertár

7. A skót királyi korona 1540 körül, Edinburgh, Királyi palota

8. A svéd korona (XIV. Erik koronája), 1561, Stockholm, Nemzeti Bank

9. IV. Keresztély dán király koronája, 1588, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély

10. Az osztrák császári korona – II. Rudolf koronája, 1602, Bécs, Hofburg, Kincstár

11. Bocskay István koronája, 17. század eleje, Bécs, Hofburg, Kincstár

12. Az angol korona: II. Károly koronája, 1662, London, Tower


13. A dán korona: V. Keresztély „abszolút” koronája, 1665–71, Koppenhága, Rosenborg királyi kastély

14. I. Pál cár koronája, 1776, egykor Szentpéterváron a Téli Palotában; a sorsa ismeretlen

15. I. Napóleon koronája, 1804, Párizs, Louvre

16. Bajor királyi korona 1806, München, Residenz, Kincstár

17. A norvég királyi korona, 19. század eleje, Trondheim, Norges Bank

2. Képek


1. A korona hazahozatalaBIKKI István

A korona hazahozatala

„Kincseskamra”

A Szent Korona és a koronázási jelvényeknek az Amerikai Egyesült Államokból történő hazaszállítását követően a Belügyminisztérium III/III. csoportfőnöksége 1978. január 9-én „Kincseskamra” címmel objektumdosszié megnyitásáról hozott határozatot. Idekerültek a korona és a koronázási jelvények mint „kiemelt kulturális objektumok” őrzésével kapcsolatos jelentések. Ezek alapján készült a kor egész biztonsági rendszerét is dokumentáló cikk.

„Kiemelt kulturális objektumok” őrzése

A koronázási jelvények elhelyezésének és őrzésének-védelmének lehetőségeit már az 1977 novemberében megalakult ún. Operatív Bizottság javaslatai alapján vizsgálták a Kulturális Minisztérium, a Belügyminisztérium Állambiztonsági Osztályának, a BM Országos Rendőr-főkapitányság és a BM Budapesti Rendőr-főkapitányság erre a feladatra kijelölt munkatársai. A magyar kormány vállalta: a koronát és a jelvényeket Budapesten, állandó és nyilvános kiállítás keretében fogják elhelyezni úgy, hogy az ország lakossága, a külföldi magyarok és a külföldiek egyaránt láthassák azokat. Az illetékesek végül is a körülmények mérlegelése után a Magyar Nemzeti Múzeumban történő elhelyezés mellett döntöttek.

A Szent Korona őrzésének rendjét Fülep Ferenc, a múzeum akkori főigazgatója már 1978. január 5-én szabályozta. Utasítása szerint az őrzés technikai és személyi feladatait a múzeum polgári fegyveres őrsége látja el. A régészeti kiállítás kincstára bejárati ajtajának két kulcsa közül az egyiket a főigazgató, a másikat a régészeti osztály vezetője őrizte. Minden nyitásnál és zárásnál jelen volt a polgári fegyveres őrség egy tagja is.

Ugyancsak január 5-én készítette el a koronázási ékszerek operatív biztosításáról szóló intézkedési tervet a BM III/III. csoportfőnöksége. Az intézkedési terv kiemelt feladatként fogalmazta meg a múzeum alkalmazottainak ellenőrzését. Az adatok értékelése alapján „javaslatot teszünk az esetleges ellenséges tevékenységet folytató személyek kiszorítására, nemkívánatos személyek átcsoportosítására és operatív ellenőrzésének megszervezésére”. Egyidejűleg felmerült az objektumban a társszervek által foglalkoztatott hálózati személyek átvétele, illetve a „meglévő operatív” pozíciók bővítése. Ennek keretében tervezték 2 teremőr, 1 portás beszervezését és a meglévő hivatalos kapcsolatok 2 fővel, a társadalmi kapcsolatok számának pedig szükség szerinti növelését. Tervbe vették még az őrség tagjai közül váltásonként 2, összesen 4 fő beszervezését és egy fő Sz(igorúan) T(itkos) tiszti hely létesítését.

Renitens látogatók

A koronázási ékszerek kiállításának első hetében, 1978. január 31. és február 5. között 22 150, a második héten, február 6. és 12. között 25 240 belépőt adtak el. A látogatók száma ennél kb. 20–25%-kal több volt, mivel a diákoknak nem kellett belépőt venniük. A második héten már egyre többen jöttek csoportosan, szervezett látogatás keretében.

A „Kincseskamra”-dossziéban így megszaporodtak a látogatók viselkedéséről szóló jelentések is. „A látogatók figyelemmel kísérése során tapasztaltuk, hogy elsősorban idősebb személyek – főleg nők – a koronázási ékszerek előtt keresztet vetettek, néhányan le is térdeltek.”

A BM értesülései szerint: „Lutz Gizella (Szálasiné) örömét fejezte ki, hogy a dokumentumműsorban bemutatták azt a képsort is, amikor a férje a korona előtt esküt tesz. A visszaadás napját férje születésnapjával hozza összefüggésbe, mivel Szálasi 1897. január 6-án született.”

A kiemelt ellenőrzés alatt álló volt politikai elítéltek körében fokozták az operatív ellenőrzést, de az „eddigi adatok alapján ellenséges szándékra utaló jelzések nem merültek fel”. „Az egyházi reakció elhárítási területen folytatott operatív felderítő munka során negatív megnyilvánulásról nem kerültek felszínre adatok”, bár az esztergomi papnövendékek egy csoportja azt tervezte, hogy a koronát körbeállva eléneklik a Himnuszt.

A Magyarországra akkreditált nyugati diplomaták is élénken érdeklődtek a kiállítás iránt, sőt február 21-én


mintegy 100-120 személy részvételével csoportosan is megjelentek a budapesti amerikai nagykövetség munkatársai és családtagjaik, a nagykövet vezetésével.

1978. május 27-én 15 óra 25 perckor a koronázási jelvényeket egy osztrák turistacsoport tekintette meg. A csoport magyar vezetője, L. Zs. IBUSZ -idegenvezető egy csokor virágot és egy kék színű hímzéssel díszített terítőt helyezett el a biztonsági kordon mögé, a dobogóra. A szolgálatot teljesítő polgári fegyveres őrség tagjai és a BRFK-tól szolgálatot teljesítő tiszt azonnal intézkedtek, 10 percnyi fennakadást okozva. L. Zs. meghallgatása során ellentmondásosan adta elő tettének indoklását. Először arra hivatkozott, hogy a Bazilikánál egy idegen nőtől kapta a virágot, s azt helyezte el a koronánál. Másodszor azt mondta, hogy főállású munkahelyén az egyik szocialista brigád vezetője utasította a virág elhelyezésére. Harmadik variációként azt adta elő, hogy „Mao Ce-tung mondásainak hatására követte el tettét”.

1979. április 9-én 8 óra 31 perckor szolgálatot teljesítő rendőrjárőr észlelte, hogy a Kálvin tér és a Múzeum körút sarkánál levő nyilvános WC lejárata mellett „A MAGYAR RENDŐRÖK SZEMETEK!!”, illetve ettől a felirattól kb. 50-60 cm-re a „LOPJÁTOK EL A KORONÁT!” szöveg volt olvasható. A járőr azonnal jelentette a központi ügyelet vezetőjének, aki a helyszín biztosítására utasított. A helyszíni szemle során a „feliratot megszüntettük (letöröltük)” – írta az esemény másnapján készült jelentésében a feliratokat felfedező járőrvezető.

1982. április 7-én 10 óra 40 perckor arra figyelt fel az egyik polgári fegyveres őr, hogy „egy látogató gyanúsan viselkedik a Díszteremben, ahol a magyar Korona és a koronázási jelvények vannak kiállítva”. Az akkor még ismeretlen személy egy térképet kívánt a korona alá helyezni. „A későbbiek során kiderült, a magyar származású USA állampolgár megbízásból (isteni akaratra) vett egy világatlaszt és arra berajzolta Magyarország helyzetét, ahogy azt ő a múltban, ill. a III. világháború után elképzelte. Ezt a térképet több személlyel aláíratta Lengyelországban, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és másutt. Az általa rajzolt térképet kívánta a korona alatt elhelyezni.”

Próbariadók – zökkenőkkel

A koronázási jelvények őrzésével megbízott szervek képviselői 1978. június 12-én megtartott koordinációs bizottsági értekezleten határoztak arról, hogy az őrzés ellenőrzése céljából próbariadót rendelnek el. A kijelölt időben, június 20-án 0 óra 00 perckor az érdekelt szervek képviselői megjelentek – kivéve a rendőri erők parancsnokát, aki felelős volt az akció levezetéséért. A BRFK technikai és hírközlést biztosító alosztályának beosztottai riasztották a BRFK főügyeletét. A jelzéseket a főügyelet 0 óra 02 perckor rögzítette, majd a múzeumnál érdeklődtek a riasztás okáról. A szolgálatot teljesítő polgári fegyveres őr jelentette, hogy a helyszínen tartózkodik a BRFK technikai felelőse. A főügyelet erre elállt a további intézkedés megtételétől. Az eredménytelen kísérlet után ismételten riasztották a főügyeletet. A próbariadó lefolyását rögzítő jelentés szerint „a riasztási terv alapján – a BRFK főügyelete útján – riasztott rendőri egységek viszonylag késve érkeztek a felvonulási helyükre, a Magyar Nemzeti Múzeumba”. A jelentés készítője kritikusan jegyezte meg, hogy „az állandó szolgálatot teljesítő rendőr elvtársak sem ismerik pontosan feladataikat, egy rendkívüli esemény bekövetkezése esetére”. Mi több, „a részt vevő elvtársak véleménye szerint a koronázási jelvények éjszakai időszakra vonatkozó biztosítása nem megnyugtató”.

A második próbariadót 1979. május 19-én reggel 6 óra 00 perckor rendelte el a Központi Múzeumi Igazgatóság igazgatóhelyettese, aki egyben a polgári fegyveres őrségek központi irányító parancsnoka is volt. A riadó lefolyásáról ismét jelentés készült. Ebből kiderül, hogy a riadó elrendelése után a Díszteremnél felállított polgári fegyveres őr azonnal értesítette a váltásparancsnokát, aki intézkedett az őrség megerősítéséről, a ki- és bejáratok lezárásáról és erősítést kért a BRFK központi ügyeletétől. A feladat végrehajtásában 9 polgári fegyveres őr vett részt, az ő ténykedésük megfelelt az általános előírásoknak. A riadó elrendelését követő 8 percen belül érkezett ki a BRFK-tól a forró nyomon üldöző csoport 5 fővel. Húsz perccel később jött az ezen csoporthoz tartozó kutyavezető „szolgálati kutya nélkül, ugyanis a kutyát már előzőleg beszállították a kutyatelepre, mivel bemutatóra készültek, így a csoport kutyával nem rendelkezett”. A csoport parancsnoka azonnal megkezdte terv szerinti feladata végrehajtását, ám a csoport felszerelése hiányos volt, mivel az előírt géppisztolyt csak egy fő hozta magával, s könnygázszóró palack is csak egyiküknél volt. A riadó elrendelése után fél órával a helyszínre érkezett a BRFK központi ügyeletének vezetője. „A riadótervben szerepel, hogy a mindenkori központi ügyelet alosztályvezetőjének a helyszínre kell menni. Azonban a feladatköre nincs meghatározva, így nevezett szolgálati ténykedést nem tett. Felszerelése sem felelt meg az ilyen feladat végrehajtásában való részvételhez.” A BRFK központi ügyelete a forró nyomon üldöző csoporton kívül a helyszínre küldött még 4 URH-s gépjárművet, összesen 8 fővel, annak ellenére, hogy a „biztosítási tervben az ilyen irányú intézkedés nem szerepel”. A BM Forradalmi Rendőri Ezredtől kirendelt 27 fő 22 perc alatt érkezett a helyszínre. „A feladat gyors végrehajtását akadályozta azonban, hogy a kiérkezett állomány egy része még nem vett részt a múzeum biztosításának előkészítésében. Az állományban 10 fő a szállító alegységtől lett kirendelve, akik nem ismerték feladataikat,


most vettek részt először. A parancsnok tevékenysége nem felelt meg az elvárásnak, nem volt elég határozott, intézkedései nem voltak operatívak, nem ismerte pontosan az egység létszámát, intézkedéseinél nem alkalmazta a rádiót.”

A fentiekből is megállapítható, hogy a gyakorlatban részt vevő szervek tevékenysége nem volt kellően összehangolva, sőt a BRFK biztosítási tervében parancsnokként megjelölt személy „a riadó befejezéséig, 08.30 óráig a helyszínre nem érkezett meg”. B. alezredes szerint ennek ellenére „a jelenlegi alapvető biztonsági rendszabályok (őrzés, technikai rendszer, megerősítés, időnorma) megfelelő őrzésvédelmet nyújtanak a Magyar Korona és a koronázási ékszerek biztosítására”.


1. Szentté avatásokKLANICZAY Gábor

Szentté avatások, 1083

István, Imre, Gellért felemeltetése

„[Salamon király] börtönbe záratik, és István király úr és fia, Imre, és Gellért püspök felemeltetnek, és Salamon király elmenekül.” Ezzel a szűkszavú bejegyzéssel jellemzi az 1083-as esztendőt a magyar történelem egyik korai becses forrása, a 12. század végi Pozsonyi Évkönyvek.

Szentek „sorozatban”

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy valamennyi szentté avatás az 1083-as esztendőben történt, akkor – a szentek ünnepnapjai alapján – a következő „menetrend” bontakozott ki: július 16–17-én felemelik és a nyitrai Szent Emmerám-templomban új sírba helyezik a két István-kori szent életű remete, Zoerard-András és Benedek földi maradványait, akiknek szentéletírását Mór pécsi püspök már mintegy másfél évtizede elkészítette. Július 25-én, László király és Lőrinc csanádi püspök jelenlétében sor került a magyar egyház első vértanújának, Gellért püspöknek a szentté avatására. A legnagyobb eseményt természetesen István király akkor már negyvenöt éve elföldelt testének felemelése jelentette, mely alkalomból augusztus 15-én, halálának napján országgyűlést hívtak össze sírjához, Székesfehérvárra. Itt háromnapi böjt, imádkozás következett. Az augusztus 19-én este végbemenő csodás gyógyulások után augusztus 20-án felbontják a kősírt, kiemelik onnan István „balzsamillatú”, rózsaszín vízben úszó maradványait, és ünnepélyesen ezüstládába helyezik. (István Szent Jobbja, amelyet egy Merkur nevű klerikus korábban eltulajdonított, csak a következő évben, 1084. május 30-án kerül elő Biharban, ahol hamarosan külön templom épül e becses ereklye őrzésére.) Végül november 4-én, ugyancsak Székesfehérvárott, egy újabb zsinat szentté avatja István fiát, Imrét.

A 11. században páratlannak mondható szentté avatási sorozatra az adott indíttatást, hogy a „római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették”. Legalábbis az események után jó néhány évtizeddel született Hartvik-legenda ezt állítja. Gellért nagyobb és kisebb legendája egy e célból Magyarországra érkezett pápai legátusról is tud, sőt az utóbbi forrásban a szentté avatásokat elrendelő pápai zsinatról is szó esik.

Engedélyezte-e VII. Gergely pápa a magyarországi szentté avatásokat vagy sem? Ha igen, milyen formában? A szentté avatás a 11–12. században teljes értékű volt akkor is, ha pusztán a kultusz kezdeményei és az ott történő csodák nyomán, a helyi egyházi hatóságok önálló akciójaként ment végbe. Mégis, a 10. század végétől kezdve szokás lett, hogy a jelentősebb szentek felemeléséhez a pápa és a pápai zsinat beleegyezését kérték. Mind gyakoribbá vált a pápai legátusok jelenléte, s mind határozottabb formát öltött a szent életével és csodás cselekedeteivel kapcsolatos egyházi vizsgálódás. Mindebből azonban csak fokozatosan kristályosodott ki az az álláspont, mely a kanonizációt pápai beleegyezéshez és jogszerűen lefolytatott szentté avatási perhez kötötte.

Kultuszelőzmények

Ami az 1083-ban felemelt új szentek kultuszelőzményeit illeti, erre kevés megbízható adatunk van. Arról például, hogy Gellért halálhelyén hét évig lemoshatatlanul véres volt a kőszikla, a nagy valószínűséggel a 11. század végéről származó forrás tesz említést. Aligha hiteles azonban az a 11. századi elbeszélés, amely szerint Gellért testét regényes körülmények között Csanádra szállítják, hét évvel halála után. Ugyanez vonatkozik a szentté avatás előtt Gellért sírjánál történt tizen-egynéhány csodás gyógyulás történetére.

Elég sovány kultikus előzmény mindez, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az 1083-ban uralkodó László elődei számára nem volt ismeretlen a szentek védelmező és csodatévő ereje. István például gyűjtötte szorgalmasan az ereklyéket, megalapozva Magyarországon többek között a Szent Márton- és Szent György-kultuszt. Péter (1038–41) jóvoltából rövid időre Magyarországra került egy erre tartó és mártírhalált halt skót zarándok, Szent Kálmán ereklyéje. I. András (1046–60) Szent Ányos tihanyi ereklyéit látta el adományokkal, s oda temetkezett. 1071-ben Salamon király és Géza herceg elhozta Nis várából Szent Prokop vértanú jobbját, és a szávaszentdemeteri bazilikának adta.

Az állami–egyházi rend megszilárdításáért


Az 1083-as szentté avatást megelőző spontán kultuszok hiánya még szembetűnőbbé teszi, hogy itt átgondolt, újító vállalkozásról van szó. László (1077– 1095) és környezete a királyi trónt és az állami–egyházi rendet nem is egy, hanem egyszerre öt hazai szenttel támogatta meg.

Az Árpád-dinasztia száműzetésből hazatért Vazul-ágából származó s a törvényesen felkent Salamon uralmát megdöntő, őt börtönbe vető László a maga többszörösen illegitim pozíciójának ellensúlyaként létesített kultuszt a keresztény királyság megalapítója, István király személye körül.

Imre szentté avatását hasonló motívumok magyarázzák: az Imrének tulajdonított uralkodói erénykódex a László korabeli krónikás szerint az Istvánt követő uralkodókból teljesen vagy jelentős részben hiányzott, Lászlóban viszont újra testet öltött: csakis ő lehetett tehát Szent István igazi örököse.

Gellért szentté avatásának politikai éle elsősorban a pogánylázadások és a pogány vallás emléke ellen irányult. Emellett hasonló módon szilárdította meg a magyarországi egyház építményét, mint a királyi szentek az államét. A mártír püspök felemelésénél ezenkívül fontos szerepet játszhatott Szent Adalbert lengyel és cseh állami kultuszának példája. Ezt tanúsítja az a – némiképp túlzott – szerep is, amelyet István legendái tulajdonítanak Adalbertnak az ország megtérítésében. A Lengyelországban nevelkedett s Adalbertnak keresztelt Béla fia, László nyilván tudott a mártír püspök ereklyéinek fontos szerepéről a lengyel állami életben. Adalbert prágai kultuszának híre ugyancsak elérhette Lászlót, aki csak a Premyśl-ivadékok közeli rokona, harci szövetségese volt.

Csupán Zoerard-András és Benedek szentté avatása kapcsán nehéz közvetlen politikai indokot felmutatni – talán ez magyarázza, hogy tiszteletükről egészen biztos tanúbizonyságot csak legrégibb liturgikus forrásunk, az 1092 táján keletkezett, Zágrábban őrzött Szent Margit Sacramentariumad, amelyben három-három könyörgés található a két új remeteszenthez.

A dinasztikus kapcsolatok szerepe

Az új szentkultuszok megalapításánál az ideológiai és politikai motívumok mellett elsősorban kulturális hatások, a dinasztikus és egyházi kapcsolatok játszhattak jelentősebb szerepet. A dinasztiák nemcsak hazai uralmuk megszilárdítására használhatták fel a szentkultuszokat, hanem saját nemzetközi presztízsük emelésére is. A „szent ős” tisztelete irigylésre és követésre méltó példa lett a 11. századi Európában. László is rokoni kapcsolatain keresztül kaphatta a legközvetlenebb mintát az 1083-as szentté avatásokhoz.

Nem lehetetlen az sem, hogy az angolszász szent királyok (Szt. Olaf, Szt. Edmund, Szt. Oszvald) híre már a század első felében eljutott Magyarországra Vasbordájú Edmund két fia, Edmund és Edward révén, akik az apjukat meggyilkoltató Nagy Knut elől menekülve előbb Kijevben, majd 1046 után (feltehetőleg Andrással ide érkezve) Magyarországon nevelkedtek.

László számára közelebbi példa lehetett a cseh és morva állami kultusz: I. Ottó morva herceg a sógora, együtt harcolt vele Salamon ellen a mogyoródi csatában. Feltűnhetett Lászlónak a dinasztiaalapító Vencel képe a cseh és morva pénzérméken is, és mesélhettek neki arról, hogy Szent Vencel csodás beavatkozásának tulajdonították a cseh hadak győzelmét a lengyelek elleni harcban. Talán hallhatta, hogy Vencelt az ország patrónusaként emlegetik, és láthatott neki szentelt templomokat.

A legfontosabbnak mégis az oroszországi minta tűnik. A dinasztikus kapcsolatok közismertek. A sokszoros rokoni és szövetségi kapcsolat vezette Lászlót – segítség reményében – a kijevi udvarba az 1074-es mogyoródi ütközet előtt, Borisz és Gleb 1072-es ünnepélyes szentté avatásával egy időben vagy közvetlenül utána. Akár azt is mondhatnánk: az új magyar szentkultuszok létesítésének ötletét László Oroszországból hozta magával.

A hittérítő, egyházszervező szent király

István az első a szent királyok sorában, aki nem mártírként érdemelte ki rangját, hanem pusztán hittérítői és uralkodói tevékenységével. Az 1083-as szentté avatásra készített írásmű, a „nagy legenda” eredeti vonásait épp ez a tény határozza meg. Az angol–szász és skandináv mintákban már felbukkanó térítő király, valamint a rex iustus kegyes, alamizsnálkodókirály béketeremtő alakjától eltérően Istvánnál az apostoli egyházszervezés újszerű hangoztatása kapott nagyobb súlyt. István apostoli funkciója nemcsak a békés hittérítésben, az egyház ügyeinek s az érte munkálkodók szent csapatának az irányításában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy nem habozik újszerű politikájának belső ellenségeit kemény kézzel leverni. Ez a harcias vonás a szent királyok egy újabb típusa felé mutat: István – ellentétben szent király elődeivel – győzedelmes miles Christi, Krisztus katonája.


A „nagy legenda” királyportréjához a „kis legenda” ezen a ponton ad plasztikus kiegészítést. Az erőszakos hittérítés s a belső ellenséggel való elrettentő leszámolás itt meglepően realisztikus, szokatlanul kegyetlen dimenziót ölt. István „a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta”, „támadóinak tömegét leigázza”, engedetlen, vendégpusztító szolgáit „az utak mentén kettesével felakasztatja”, hogy „megrettenjenek” alattvalói. A legenda beszámol a Vazul-féle összeesküvésről s a résztvevők megvakíttatásáról, „ártó kezük levágatásáról” is.

„Modern” eszmények a legendákban

Szent István legendáiban azonban nemcsak a miles Christi eszmény jelentkezése az egyetlen aktualitás, hanem a szentkirály-legendákból és a királytükrökből ismert békeszeretet, a treuga Dei (Isten békéje) mozgalom visszhangja is.

István a „kis legenda” szerint írni-olvasni tanult, mint például Szent Vencel, és „már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya”, „a megfontoltságot és az igazságot tartotta szem előtt Salamon szavai szerint”, „okosságának híre az emberek fiainál igen nagy tiszteletben állott”.

Végül István kultuszának „korszerű”, „modern” elemei közé sorolható, hogy központi helyet juttat a Mária-kultusznak, mely Nyugaton igazában csak később, a 12. századtól lesz népszerű. Már István király életében kivételes fontossága lett a Mária-kultusznak, hiszen az ő oltalmába ajánlja az ország legfontosabb templomait: családi egyházát és temetkezőhelyét Székesfehérvárott, az esztergomi és a győri székesegyházat, a pécsváradi bencés és a veszprémvölgyi apácamonostort. A „nagy legendá”-ban is feltűnő hangsúlyt kap Szűz Mária patronátusa: Koppány ellen – Szent Györggyel és Szent Mártonnal együtt – ő segíti Istvánt a küzdelemben; Konrád ellen is tőle kér védelmet; és mindenekelőtt „az örökszűz istenanya, Mária gyámsága alá” helyezi királyságát. Mária kivételes tiszteletére utal 11. századi liturgiánk is – a szabolcsi zsinaton három Mária-ünnepet rendeltek el: Gyertyaszentelőt, Nagyboldogasszonyt és Kisasszony napját.

Bizáncban kezdődött a Mária-kultusz európai diadalútja, méghozzá több mint fél évezreddel a Nyugat előtt, a nesztoriánusokkal folytatott viták idején, az 5. században. Éppen a 11. századi magyar kereszténység volt az egyik fontos láncszem a bizánci Mária-kultusz Nyugat felé történő közvetítésében; a különböző (más utakon olykor ugyancsak keleti hatásokkal is összefüggésbe hozható) nyugati ösztönzések valószínűleg görög befolyásra kristályosodhattak egy teljesen egyedi együttessé, mely a majdani Regnum Marianum irányába mutatott.

*

Mi mondható el a Szent István-legendák motívumkincséről? Az új szent király keresztény történetének fényével próbálták elhalványítani a korábbi mondák és a pogány szakrális uralkodóképzetek sugárzását.

Részlet a szerző „Az uralkodók a középkorban” c. könyvéből. Balassi Kiadó, Bp., 2000. (A szerk.)

2. Képek


1. Magyar szentek és boldogokCSUKOVITS Enikő–BALOG Margit

Magyar szentek és boldogok

11–20. század

I. Szentek

Szent István Géza fejedelem és Sarolt fia, pogány neve Vajk volt. Apja halála után, 997-ben fejedelem lett, 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén királlyá koronáztatta magát, s mint az ország első keresztény királya jelentős állam- és egyházszervező tevékenységet fejtett ki. Gizella bajor hercegnővel kötött házasságából az 1031-ben elhunyt (Szent) Imre mellett legalább még egy fia született. Az általa alapított székesfehérvári bazilikában temették el, ahol hamarosan megkezdődött a kultusza. 1083-ban I. (Szent) László avattatta szentté, épségben megmaradt kézfejéhez, az úgynevezett „Szent Jobb”-hoz külön liturgikus tisztelet kapcsolódott. Ünnepét 1686-ban XI. Ince pápa az egész egyházra kiterjesztette. Ünnepnapját ma Magyarországon augusztus 20-án, másutt augusztus 16-án ünneplik.

Szent Imre I. (Szent) István király és Gizella bajor hercegnő fia. Nevelője a később szintén szentté avatott Gellért püspök volt, nevelését szolgálta az egyetlen magyarországi királytükör, az Intelmek, amelyet apja kívánságára állítottak össze. Imre herceg a russzok hercege (dux Ruizorum) címet viselve a királyi testőrség élén állt, amikor 1031-ben egy vadászbalesetben fiatalon életét vesztette. 1083-ban I. (Szent) László avattatta szentté. A 12. század elején keletkezett legendája a nős, de gyermektelen Imrét a szűzi tisztaság megtestesüléseként állította példaképül. Ünnepnapjai: szeptember 2. és november 5.

Szent László Béla herceg (a későbbi I. Béla) fiaként 1040 körül Lengyelországban született. Unokafivére, Salamon uralkodása alatt Géza bátyjával, majd Géza uralkodása idején egyedül a dukátus ura volt, 1077-től 1095-ben bekövetkezett haláláig az ország királya. Második feleségétől, Adelhaidtól született leánya, Piroska Ioannés Komnénos feleségeként Eiréné néven bizánci császárné lett, akit az ortodox egyház szentként tisztel. Lászlót előbb az általa alapított somogyvári apátságban, majd Váradon temették el. 1192-ben III. Béla király kezdeményezésére avatták szentté. A váradi székesegyházban lévő sírja országos jelentőségű kegyhellyé vált, amelyet a magyar királyok is rendszeresen felkerestek. Ünnepnapja: június 27.

Szent Gellért Velencei patrícius családból származott, gyermekként került a velencei San Giorgo Maggiore monostorba. Szentföldi zarándokútra indulva került Magyarországra, ahol I. (Szent) István király feltartóztatta, s fia, (Szent) Imre herceg nevelőjévé tette. A Bakonyban remeteéletet élt, majd 1030-ban püspökként az ekkor alapított csanádi egyházmegye élére került. Híres egyházi szónok, teológiai író volt, művei közül azonban csupán egy maradt fenn. (Deliberatio supra hymnum...) István halála után mind Péterrel, mind Aba Sámuellel szembefordult, a Vazul-fiak trónra lépését támogatta. 1046-ban az I. András köszöntésére induló Gellértet és társait az ekkor kitört pogánylázadásban részt vevő felkelők megtámadták, Gellértet a Kelen-hegyről (ma Gellért-hegy) kocsijával letaszították, majd megölték. Pesten, majd 1053-ban Csanádon temették el. 1083-ban I. (Szent) László avattatta szentté. Ünnepnapja: szeptember 24.

Szent Zoerard-András ésBenedek A Nyitra melletti Zobor-hegy bencés szerzeteseként a közeli erdőségben remeteéletet éltek. Zoerard-András erejét a szigorú aszkézis őrölte fel, halála után tanítványa, Benedek még további három évet töltött remeteként, őt 1010 körül rablók ölték meg. Mindkettőjüket Nyitrán, a Szent Emmerám-templomban temették el. Legendájukat Boldog Mór pécsi püspök írta meg, szentté avatásukra 1083-ban került sor. Ünnepnapjuk: július 17.

PRÁGAI SZENT ÁGNES I. Ottokár cseh király és Konstancia, III. Béla királyunk lányának gyermeke volt. 1205-ben született Prágában, s ugyanott halt meg 1282. március 2-án. Gyermekként három évet a Szent Hedvig által alapított trebnitzi ciszterci nővérek kolostorában élt, szerzetesnő akart lenni. Többen is versengtek kezéért, végül apja – mit sem törődve lánya ellenkezésével – az özvegy II. Frigyes császárnak ígérte oda. Mielőtt az esküvőre sor kerülhetett volna, váratlanul meghalt Ottokár király, s ekkor IX. Gergely pápa segítségével Ágnesnek sikerült visszakapnia szabadságát. A huszonöt éves hercegnő királyi öltözetét durva darócra cserélte, s Prága nyomornegyedébe költözött, ahol minorita szerzetesekkel került kapcsolatba. A minoriták Ágnest beajánlották Szent Klárához, aki csakhamar „lelke felének” tartotta. Négy levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról esik bennük szó, melynek 1234-től Ágnes a vezetője. A kolostor körül kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja épült ki. Otthonából egész


városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett. II. János Pál pápa 1989. november 12-én szentté avatta. Ünnepnapja: június 8.

Szent Erzsébet II. András király és Merániai Gertrúd lánya. Négyéves korában került menyasszonyként Wartburgba, ahol 1221-ben, 14 évesen lett IV. Lajos türingiai tartománygróf felesége. 1227-ben férje részt akart venni az ötödik keresztes hadjáratban, az út során azonban járványban elhunyt. Erzsébet Eisenachba, majd Marburgba költözött, ahol özvegyi járandóságából kórházat alapított. Gyóntatója, Marburgi Konrád szigorú felügyelete alatt életét a betegápolásnak szentelte. 1231-ben, 24 évesen bekövetkező halálakor már szentnek tartották, kanonizálására hamarosan, 1235-ben került sor. Európában a legismertebb magyar szent. Ünnepe: november 19.

Szent Margit IV. Béla király és Laszkarisz Mária leánya, akit a tatárjárás idején menekülő szülei megszületése előtt apácának ajánlottak fel. Négyévesen a domonkos apácák veszprémi Szent Katalin-kolostorába került, innen 1252-ben vitték az apja által alapított Nyulak szigeti (ma Margit-sziget) kolostorba. 1270-ben bekövetkező haláláig itt élt szigorú aszkézist gyakorolva. Tisztelete halála után azonnal megkezdődött, szentté avatását testvére, V. István király kezdeményezte. Az 1276-os eljárás azonban nem vezetett eredményre, többszöri próbálkozás után végül csak 1943-ban iktatták a szentek sorába. Ünnepnapja: január 18.

Szent Kinga IV. Béla király és Laszkarisz Mária legidősebb lánya, Lengyelország és Litvánia patrónája. 1239-ben lett Szemérmes Boleszláv krakkói fejedelem felesége, akivel legendája szerint szűzházasságban élt. Férje 1279-es halála után húgával, Boldog Jolánnal együtt az ószandeci klarissza kolostorba lépett, s ott is halt meg mint főnöknő. 1690-ben VIII. Sándor pápa boldoggá avatta, 1715-ben XI. Kelemen Lengyelország és Litvánia patrónájává tette meg. 1999. június 16-án II. János Pál szentté avatta. Ünnepnapja: július 24.

Szent Hedvig I. (Nagy) Lajos király és Boszniai Erzsébet harmadik leánya. 1384-ben, tízévesen lengyel uralkodóvá koronázták. 1386-ban férjhez adták Jagelló litván nagyfejedelemhez – a házassággal létrejött a két ország uniója, a pogány litvánok pedig felvették a kereszténységet. Hedvig férje mellett háttérbe szorult, elsősorban egyházpártoló tevékenysége volt jelentős, de támogatta a krakkói egyetemet is. 1399-ben első gyermeke születésébe halt bele. Már közvetlenül halála után szentként tisztelték, szentté avatására azonban csupán 1997-ben került sor, ekkor II. János Pál pápa Krakkóban avatta szentté. Ünnepnapja: július 18.

Kapisztránói Szent János 1386-ban a Nápolyi Királyságban fekvő Capestranóban született, apja német zsoldoskapitány volt. 1415-ben Perugia kormányzójaként egy lázadás során fogságba esett, s egy látomás hatására kiszabadulva a ferences rendbe lépett. Híres hitszónok volt, pápai legátusként elsősorban Kelet-Európában tevékenykedett. 1456-ban a keresztes hadak élén részt vett Nándorfehérvár védelmében, október 23-án a közeli Újlakon halt meg. Az újlaki ferences templomban temették el, sírja a középkori Magyarország egyik legjelentősebb kegyhelyévé vált. Szentté avatási eljárása halála után rögtön megindult, eredményre azonban csak 1724-ben vezetett. Ünnepnapja: (1969-től) október 23.

SZENT MÁRK, ISTVÁN ÉS MENYHÉRT KASSAI VÉRTANÚK három nemzethez – a horváthoz (Kőrösi Márk Iván), a magyarhoz (Pongrácz István) és a lengyelhez (Groddzieczki Menyhért) – tartoztak, ám hitükért együtt adták életüket 1619. szeptember 7-én, a reformáció és a katolikus megújulás korában Kassán.

A harmincéves háború második évében, 1619. augusztus 24-én indultak meg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadai a katolikus Habsburg-hatalommal ellen, az egységes magyar királyság megteremtése érdekében. 1619 őszén Rákóczi György és csapata érkezett Kassa falai alá. Dóczi András császári főkapitány kilátástalannak ítélte a harcot, tekintettel arra, hogy a város vezetése protestáns vallású volt. S bár a létrejött megállapodás garantálta a katolikus hívek és papok sértetlenségét, a városba bevonuló hajdúk mégis fogságba vetették a három papot. Kétnapi éheztetés után megpróbálták hittagadásra bírni őket. A sikertelen kísérlet után szeptember 7-én válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, s a halottnak vélt Istvánnal együtt testüket egy emésztőgödörbe dobták és faltörmeléket hánytak rájuk. István húszórás agonizálás után halt meg... Kőrösi teste később az esztergomi káptalanhoz, a két jezsuita földi maradványai a rend nagyszombati templomába kerültek. 1905. január 5-én X. Pius boldoggá, 1995. július 2-án II. János Pál pápa pedig szentté avatta mindhármukat. Ünnepük: szeptember 7.

II. Boldogok

Boldog Jolán IV. Béla király és Laszkarisz Mária lánya, Szent Margit és Szent Kinga testvére. 1256-ban lett Jámbor Boleszláv kaliszi és gnieznói herceg felesége. Férje halála után nővérével, Kingával együtt belépett az ószandeci klarissza kolostorba. Kinga halála után visszatért Gnieznóba, s a férje által alapított klarissza kolostorban lett főnökasszony. Halála után a sírjánál történt csodás gyógyulások hatására hamarosan boldoggá


avatták. Ünnepnapja: június 15.

Boldog Gizella II. (Civakodó) Henrik bajor herceg és Burgundi Izabella gyermekeként 985 körül született, testvére volt a későbbi II. Henrik német-római császárnak. Géza magyar fejedelem fiával, Istvánnal 996-997 körül kötött házasságot. Frigyükből több gyermek is született, köztük a később szentté avatott Imre herceg, a fiatalon elhunyt trónörökös. Jelentős egyházpártoló tevékenységet fejtett ki, a német források egyenesen neki tulajdonítják a magyarok megtérését. István halála után az ország elhagyására kényszerült, az 1040-es években szülőföldjére hazatérve a passaui Niedernburg kolostorába vonult vissza, ahol apátnőként halt meg az 1060-as évek első felében. Sírja máig látogatott zarándokhely. Szentté avatására a 18. században tettek sikertelen kísérletet, 1975-ben lett hivatalosan boldog. Ünnepnapja május 7. (halála napja), valamint február 1.

Boldog Mór Egyike volt az első magyar származású főpapoknak. A pannonhalmi bencés apátságban tanult, szerzetes, majd apát lett, végül 1036-ban elnyerte a pécsi püspöki méltóságot. Szerzetesi erényeit az Imre-legenda is megemlíti. Ő volt a szerzője a két zobori remete, Szent Zoerard és Benedek legendájának. 1848-ban avatták boldoggá, ünnepnapja: október 25.

BOLDOG APOR VILMOS 1892. február 29-én született Segesváron főnemesi családban. Apja, báró Apor Gábor, Nagyküküllő vármegye főispánja, 1898-ban cukorbetegségben hunyt el. Így gyermekkorát édesanyja, Pálffy Fidélia mosoni birtokán töltötte. Iskoláztatása a jezsuiták kalksburgi gimnáziumában kezdődött és a kalocsaiban folytatódott. 1910 nyarán gr. Széchenyi Miklós győri (majd nagyváradi) püspök felvette kispapjai közé, és Innsbruckba küldte teológiai tanulmányai végzésére. 1915. augusztus 24-én szentelték pappá Nagyváradon, s szeptemberben már Gyulán kezdte szolgálatát, ahol rövidesen (1918-ban) káplánból az ország legfiatalabb város- plébánosa lett. Lelkipásztori munkájának elismeréséül XII. Pius pápa 1941. január 21-én győri megyéspüspökké nevezte ki. Tisztéből eredően a magyar püspöki kar és az Országgyűlés felsőházának tagja lett. Nemcsak a katolikus szociális mozgalmak aktív pártolója, hanem a 2. zsidótörvény által érintett katolikusok erkölcsi és anyagi védelmére alakult Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöke is 1942-től. A legerélyesebb hangon emelte fel tiltakozó szavát a jogfosztások, a gettók, a deportálások ellen. Életveszélyt vállalva a püspökvárban mintegy 300 üldözöttet rejtegetett. 1945. március 30-án délután ittas szovjet katonák halálosan megsebesítették a püspököt, aki húsvéthétfőn, április 2-án belehalt sérüléseibe. 1997. november 9-én a Szent Péter-bazilika előtti téren II. János Pál pápa boldoggá avatta. Ünnepnapja: május 23.

III. Több szent és boldog közös ünnepe

Magyar szentek és boldogok, akiknek egy napon, november 13-án van az ünnepnapja. A kanonizált szentek és boldogok mellett számos olyan személyt tart számon a magyar katolikus egyház, akiket pápai jóváhagyás nélkül is szentként vagy boldogként tisztelnek. Közéjük tartozik például Veszprémi Boldog Ilona, aki a 15. század elején felbukkant legendája szerint Szent Margit nevelője volt a veszprémi Szent Katalin domonkos apácakolostorban. Hahót nembeli Buzád (akit általában hibásan Bánfi Buzádként említenek) domonkos szerzetest 1241-ben a tatárok a pesti domonkos templomban gyilkolták meg. Erzsébet hercegnő, III. András király lánya, az Árpád-ház utolsó sarja felbontott eljegyzése után lett apáca. 1338-ban a tössi apácakolostorban halt meg, a domonkos rend boldogként tiszteli. Az 1336-ban elhunyt Csák Móric domonkos szerzetes példamutató életével érdemelte ki, hogy a boldogok sorába kerüljön. Báthori László, akit a pálos rend tisztel boldogként, Hunyadi János hadjárataiban harcolt, majd a pálos rendbe lépve a budaszentlőrinci pálos kolostorban élt, utóbb a Nagy-Hárshegy egyik barlangjában remetéskedett.

2. Képek


1. Megszólalnak a mükénéi agyagtáblákMŰHELY

TEGYEY Imre

Megszólalnak a mükénéi agyagtáblák

„Lineáris B” feliratok?

A mükénéi agyagtáblákat, a lineáris B feliratokat – ötven éve – egy angol építész, Michael Ventris bírta szóra. Ifjúkorától szenvedélyesen érdeklődött megfejtetlen írások és nehezen érthető nyelvek iránt, mint amilyenek a 20. század első éveiben a krétai Knósszosz palotájából kerültek elő. Knósszoszt Arthur Evans ásta ki, s így közvetlen folytatója lett a nagy kezdeményező, Heinrich Schliemann munkásságának: a német kereskedőből lett műkedvelő régész, Homérosz költeményeinek szerelmese először Tróját, majd 1876-ban Mükénét tárta fel, s bebizonyította, hogy a két eposzban leírt mükénéi világ nem a mítoszok birodalmába tartozik, hanem valóságosan létezett a Kr. e. 2. évezredben.

Összefüggő írásrendszerek

Schliemann írásos emlékeket nem talált, joggal hihette tehát, hogy a trójaiak és a mükénéiek még nem ismerték az írás művészetét. Evans szerencsésebb volt: a hatalmas méretei, bonyolult alaprajza miatt később a labirintus képzetét keltő knósszoszi palota romjai között három, különböző korszakhoz tartozó, de egymással összefüggő írásrendszer emlékeit találta meg. Az írást, akárcsak az egész kultúrát Evans Minószról, Kréta mitikus királyáról nevezte el. A legkorábbi szakaszban (Kr. e. 2000–1650) az írás olyan képszerű jelekből állt, amelyeken az ábrázolt tárgyak még felismerhetőek voltak (láb, szem, ökörfej, hajó stb.) – ezt hieroglifikusnak nevezte, mivel a korai egyiptomi képírásra emlékeztetett. Ezt a rendszert Kr. e. 1750-től egy új írásmód váltotta fel, amelyben az írás leegyszerűsödött, vonalas jelleget öltött (lineáris A írás). Nagyjából a 15. század folyamán ez is módosult részben a jelek további leegyszerűsödésével, részben azáltal, hogy a vonalzással elkülönített sorokba írt szövegek sokkal áttekinthetőbbek lettek. A lineáris B táblák – ahogy a harmadik írást nevezte – kizárólag Knósszoszból kerültek elő, míg mind a hieroglifikus, mind a lineáris A írás egész Krétán elterjedt volt.

Evans a táblák szövegét ugyan nem tudta elolvasni, de tartalmukról bizonyos feltevései voltak. A bronzkori paloták ugyanis nemcsak politikai, hanem gazdasági centrumok is voltak, ahová feldolgozásra szánt nyersanyagokat, terményeket szállítottak és raktároztak, s ahonnan kész árut továbbítottak más krétai városokba, sőt a Földközi-tenger egyéb vidékeire is. A hatalmas árumennyiség számontartására, az adókivetések, beszolgáltatások, tranzakciók rögzítésére valamiféle könyvvitelre, azaz írásra volt szükség. A krétai írások pontosan ezt a célt szolgálták.

A lineáris B táblákon három elemet sikerült megkülönböztetni.

1. A szótagjelek. A jelek magas száma (90-et ismerünk) világossá tette, hogy csak szótagírásban rögzített szövegre gondolhatunk (a betűíráshoz a harmadára sem lett volna szükség). Az ilyen írástípus csak nyílt szótagokat (tehát egy mássalhangzó és egy magánhangzó kombinációját vagy puszta magánhangzót) jelölhet, önálló mássalhangzót nem. A magyar „kert” szó az ilyen írásban ke-re-te alakban jelenne meg.

2. Az ideogramma fogalmi jel, amely képes önmagában egész szót vagy akár egész mondatot rögzíteni. Ideografikus írás a kínai a maga 50 ezer jelével, de ideogrammák a mi közlekedési jeleink is. Az ideogrammák gyakran piktogrammák, azaz a tárgy képszerű ábrázolásai, ezért tartalmukról akkor is fogalmat alkothatunk, ha a szótagjeleket egyáltalán nem tudjuk elolvasni. Ilyen ideogramma a lineáris B írásban: férfi, nő, ló, szarvas, háromlábú edény, dárda, kard stb.

3. A szám- és mértékjelek is érthetők voltak a szöveg nélkül: függőleges vonások jelölték az egyeseket, vízszintesek a tízeseket, körök a százasokat, sugaras körök az ezreseket, sugaras körök középen vízszintes vonással a tízezreseket; külön mértékjeleket találunk a súly-, a száraz és a folyékony űrmértékekre.

A lineáris B írás megfejése

Ami a táblák nyelvét illeti, Evans nem bocsátkozott találgatásokba a tekintetben, hol kellene keresnünk a minószi rokonait. Az, hogy a nyelv görög is lehetne, meg sem fordult a fejében.


Az írás megfejtésében fordulatot az 1939-es év hozott. Ekkor tárta fel Blegen a Peloponnészosz délnyugati részén fekvő püloszi palotát, mely Kr. e. 1200 körül pusztult el. Homérosz az Odüsszeiában részletesen leírja az agg Nesztórnak ezt a fészkét, amikor az atyja keresésére induló Télemakhosz utazásáról számol be. A palota archívumára mindjárt az ásatások kezdetén rábukkantak: 600, a knósszosziakra minden tekintetben emlékeztető agyagtábla került napfényre. A felfedezés egyrészt azzal a meglepő bizonyítékkal szolgált, hogy az írás nemcsak Krétán, hanem a mükénéi Görögországban is ismert volt, másrészt drámai módon megnövelte a lineáris B írással rögzített szöveg mennyiségét.

Az anyag 1951-ben vált hozzáférhetővé, s Ventris, aki 1950 óta dolgozott a megfejtésen (28 éves volt ekkor), csak az 1980-as években jutott olyan mennyiségű szöveghez, ami a megfejtéshez elegendőnek látszott. Ventris viszonylag rövid idő alatt minden egymásra vonatkoztatható jelcsoportot elkülönített és kapcsolatba állított. A táblák nyelvében egyre több, a görögre emlékeztető jel mutatkozott, jóllehet sokáig arra gondolt, hogy a táblák nyelve etruszk. Az áttörést végül is a helynevek helyettesítése hozta meg.

A megfejtés természetesen nem talált mindenütt elismerésre. Kevesen voltak, akik elképzelhetőnek tartották, hogy a Kr. e. 15. században Knósszoszban görög nyelvű gazdasági feljegyzéseket készítsenek. A táblák értelmezésének helyes módszere csak lassan alakult ki. Ennek egyik oka maga az írásrendszer, mely a görög lejegyzésére igen alkalmatlan volt. Az írnokok számára természetesen a mértékegységek és a számok voltak a legfontosabbak az ideogramma mellett, s a szótagjelekből igyekeztek a lehető legkevesebbet lejegyezni.

A mükénéi társadalom

Gyakran olvasunk olyan szavakat, amelyek sem a görögből, sem más indoeurópai nyelvből nem értelmezhetők. A baszileusz például később a király címe, de a táblákon előforduló qa-si-re-u inkább csak a helyi közösségek főnöke, gyakran pedig csak a kovácsok qa-si-re-wi-ja-jának élén álló céhmester. Helyette a mükénéi állam feje a wanax (Homérosznál anax, „úr”) lett. Hatalmának mértékét jól mutatja, hogy temenosza – királyi birtoka – Püloszban éppen háromszorosa volt a lawagetas-énak, a hadsereg vezérének (ennek az összetett szónak csak alkotóelemei maradtak fenn Homérosznál). Rangban utánuk a telestai („kísérők”), az arisztokrácia tagjai következtek. A baszileuszról ilyen összefüggésben szó sem esik.

A földművelésről nincs teljes képünk, hiszen a palotát kizárólag az adóbeszolgáltatás szempontjából fontos termények érdekelték, és nem törődött sem a termelés módjával, sem a helyi termelők hozamaival. Így a gabonatermelésre csak az élelmiszer-fejadagokat elosztó dokumentumok adnak némi felvilágosítást.

Többet tudunk az állattenyésztésről. A krétai táblák közül mintegy 800 foglalkozik a juhtenyésztéssel. Fogalmat alkothatunk belőlük a megtermelt gyapjú mennyiségéről, ha tudjuk, hogy négy birkától egy egységnyi (kb. 3 kg) gyapjút nyertek, és a palota ellenőrzése alatt 100 ezer birka volt. (Lehettek természetesen még magánnyájak is.) Az évi gyapjútermelésre a palota a pásztoroknak pontos normákat írt elő, és minden hiányt gondosan számba vett. A krétai „tervgazdálkodás” működési zavarára utalhat, hogy az elvárt 50 ezer kg helyett – a táblák tanúsága szerint – még csak 30 ezer kg gyapjút sikerült begyűjteni.

Feljegyzéseink sokkal részletesebben foglalkoznak a fontosabb iparágakkal. Éppúgy számba vették a termelésben részt vevő munkacsapatokat és a részükre juttatott havi élelmiszer-fejadagokat, mint a nyersanyagot és a készterméket. A krétai gyapjú- és szövettáblák nem a háziiparról szólnak, hanem azokról a szövetekről és ruhákról, amelyeket a palota ellenőrzése alatt álló műhelyekben az udvartartás számára és exportra készítettek. A termelési folyamat szakkifejezéseit csak részben ismerjük (a ruházatra vonatkozólag nyelvünk ma is sok idegen szót őriz, például szatén, santung, lóden, krepdesin, börberi stb.). Nyomon lehet követni a gyapjú útját a nyájaktól a fonáson és a szövésen át a kész szövet mosásáig, díszítéséig. Úgy tűnik, hogy egyes települések egy bizonyos munkafolyamat elvégzésére szakosodtak. Feltűnő a központi ellenőrzés: ha Phaisztoszban (a királyi palotától 50 km-re) egy műhelynek gyapjút juttattak, azt gondosan feljegyezték – Knósszoszban.

Püloszban a bronzfeldolgozás tartozott a jelentősebb iparágak közé. Bronzból nemcsak szerszámokat és fegyvereket készítettek, hanem – legalábbis a palota számára – bronzedényeket is. (A közemberek bizonnyal cserépedényeket használtak.) Egy hosszú táblasorozat számba veszi azt a bronzmennyiséget, amelyet a Nesztór királyságának különböző településein működő kovácsoknak központilag juttattak. Igaz, hogy az itt említett bronzmennyiség 534 ezer nyílhegy vagy ezer bronzsisak előállítására lenne elégséges, mégis két megfigyelés arra utal, hogy a birodalom bronzhiánnyal küszködött. Egyrészt elgondolkodtató, hogy az egytonnányi bronz nem kevesebb, mint 400 kovács között oszlott meg, ennek következtében gyakran előfordult, hogy egyes kovácsoknak nem jutott nyersanyag, tehát egy részük munka nélkül volt; másrészt előkerült egy tábla, amely nem bronzjuttatásról szól, hanem felszólítja a helyi tisztviselőket, hogy a szentélyekből bronzot szolgáltassanak be a fegyverkészítő műhelyek számára (ahogy a modern korban is háborúk idején ágyút öntöttek a harangokból


és más, a lakosságtól begyűjtött bronztárgyakból).

A Kr. e. 13–12. század fordulóján a mükénéi paloták sorra elpusztultak az ellenséges támadások csapásai alatt. A bronzhiánynak is ez lehet a magyarázata: a hajózás bizonytalanná vált és ennek hatásaként a réz- és ónimport veszélybe került (ezekből Görögország nem volt önellátó), és a várható támadás elhárítására tett kétségbeesett kísérletek miatt (egy táblasorozat partvédelmi intézkedésekről szól) a fegyverműhelyek is több nyersanyagot igényeltek.

*

A paloták pusztulása után a görög földre 400 éves csend köszöntött. A mükénéi fénykor emléke csak a mítoszban és kósza mondákban élt tovább, amíg az agyagtáblák újra meg nem szólaltak.

2. Képek


1. MükénePÁRIZS Ágnes

Mükéne

Mükéne a Peloponnészoszi félszigeten, az argoszi síkság legészakibb sarkában, a mai Kharváti falu szomszédságában fekvő ősrégi város. A monda szerint Perseus alapította, hatalmas falait a Lüciából bevándorolt küklopszok építették. A Persidák uralma után a Pelopidák vették át a hatalmat, akiknek az uralma alatt Mükéne egy hatalmas birodalom központja lett, virágzása a trójai háború alatt érte el tetőpontját. Ezután hanyatlásnak indult, és az argosi síkság természetes középpontja, Argos vette át a helyét.

Mükéne régészeti feltárása a 19. század végén kezdődött, az ásatások dicsősége Schliemann nevéhez fűződik, aki 1874-ben az akropoliszon kezdte próbaásatásait, majd 1876-ban tárta fel azt az 5 aknasírt, amelynek leletanyaga a mai napig egyedülálló (kb. 20 ezer db). 1886-tól a görög archeológiai társaság által végzett ásatások során fedezték fel a királyi palota romjait. A feltárt sírok építésük fejlettsége szerint két kornak, két dinasztiának felelnek meg. A sírokból előkerült ékszerek, fegyverek, egyéb eszközök anyagai: arany, ezüst, réz, bronz, hegyikristály, elefántcsont stb., arra utalnak, hogy Mükéne egykori lakói élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak Egyiptommal és Ázsiával. A mükénéi leletekhez hasonló emlékeket találtak Görögország keleti részén, az Égei-tenger mentén Kréta és Ciprus szigetéig. Az ezen emlékekben megmutatkozó műveltségi fokot első és egyben legfontosabb lelőhelye alapján mükénei kultúrának (civilizációnak) nevezzük. E kultúra emlékei több évszázados fejlődést mutatnak, virágzásuk a Kr. e. 16–14. századokra tehető.


1. A névmagyarosítások történeteKOZMA István

A névmagyarosítások története

A családnév-változtatások

Magyarországon az asszimilációkutatás az 1970-es években indult komoly fellendülésnek. A fasizmus, majd a kitelepítések miatt érthetően érzékeny magyar társadalom nehezen nézett szembe a magyar történelem egyik lényeges sajátosságával: a Kárpát-medencében jött létre a térség etnikailag-vallásilag legtarkább társadalma. Az 1990-es évek azután megszabadították az asszimilációkutatás görcseitől is a magyar kutatótársadalmat.

Az 1814 őszén és 1815 tavaszán kibocsátott rendeleteiben I. Ferenc osztrák császár és magyar király megtiltotta, hogy alattvalói a továbbiakban önkényesen változtassanak családnevükön. Ezzel a lépéssel az állam a családnév-változtatásokra is kiterjesztette szabályozó, engedélyező és regisztráló hatáskörét. A névváltoztatás, ami addig általában – a nemesi családok kivételével – egy spontán, természetes, szabályozatlan – és persze ingyenes – aktus volt, ekkortól jogintézménnyé is vált. Ettől kezdve hivatalos érvénnyel mindenki csak az erre jogosult igazgatási szerv engedélyével változtathatta meg a nevét, az önkényes névcseréknek pedig szankciók kilátásba helyezésével igyekezett gátat vetni a hatalom.

„Magyar nyelv” – „magyar név”

Magyar nyelvűség és magyar nevűség teljesen sosem fedte egymást. A 18–20. században azonban még nagyobb lett a különbség e két etnikai karakter terjedelme között. A török kiűzését követő századokban a Kárpát-medencébe irányuló bevándorlás – a nemzetiségi erőviszonyok megváltozásával együtt – a magyarországi névrendszer idegen elemekkel való feltöltődését is eredményezte. Így a 18–20. században anyanyelvükben, kultúrájukban, önértelmezésükben asszimilálódók közel hárommilliós tömege zömmel idegen családnévvel integrálódott a magyarságba.

Az állami szerepvállalás megjelenésével egy időben (a „nemzeti ébredés” hajnalán) a névváltoztatás (általában: magyarosítás) társadalmi funkciója, „üzenete” is módosult. Használatának motivációi között egyre hangsúlyosabban jelentkezett a nemzeti hovatartozás tudatos megjelenítésének mozzanata, ami az 1840-es évektől vált a jelenség meghatározó elemévé, s egészen az 1940-es évek végéig uralta ezt a társadalmi magatartásformát.

A névmagyarosítás mint társadalmi jelenség egyfelől a magyarosodó kisebbségek önkéntes asszimilációjának egyik megnyilvánulási formája, kísérőjelensége volt; másfelől az idegen származású népesség asszimilálására és az országimázs magyarosítására irányuló hol nyílt, hol burkoltabb állami-politikai erőfeszítésekkel és társadalmi mozgalmakkal volt összefüggésben. Végül egyes időszakokban, főleg az 1930–40-es években megbélyegzett, fenyegetett státusú etnikai/vallási csoportok (zsidók, majd a svábok) menekülési stratégiájával, az idegen származás egyik külső jegyének elrejtésével függött össze.

A névmagyarosítási mozgalom

1815 és 1956 között közel 300 ezer névváltoztatási kérelmet nyújtottak be a hatóságokhoz, amelyek a családtagokkal együtt kb. 530-540 ezer személyt érintettek. A hatóságok mintegy 250 ezer esetben engedélyezték a névváltoztatást, ami összesen kb. 440-450 ezer emberre terjedt ki. A kérelmek 95%-a névmagyarosításra irányult (kb. 430 ezer fő,) 4,5%-ában a kérelmezők magyar névről egy másik magyar névre kívánták megváltoztatni a nevüket, míg a kérelmek további 0,5%-a idegen hangzású név felvételére irányult.

A névváltoztatások száma egyenlőtlenül oszlott el az időben. Nagyságrendjei szerint öt nagyobb szakaszra lehet bontani a vizsgált jelenség 1815–1956 közötti történetét, amelyet táblázatunkban a szakaszokon belüli konjunkturális ciklusokat is figyelembe véve ábrázoltunk.

Asszimiláció, kirekesztés és névváltoztatás

A névmagyarosítás, bár szorosan összefüggött a magyarországi nyelvi-kulturális asszimilációval, méreteiben mégis messze elmaradt attól. Amíg a nyelvi asszimiláció kb. 2,8 millió fővel növelte a magukat hivatalosan magyarnak vallók számát, addig a névmagyarosítási mozgalom 1815 és 1944 között közvetlenül csupán kb.


340-350 ezer embert vont a magyar nevűek körébe. A névmagyarosítási mozgalom jelentősebb konjunktúrái, kiemelkedő csúcsai és nagy hullámvölgyei 19–20. századi történelmünk egyes fordulópontjaival, illetve az etnikai/vallási kisebbségi politika új irányzatainak megjelenésével, vagy hatalmi helyzetbe kerülésével estek egybe.

Az 1880-as években vette kezdetét az első, nagyobb szabású társadalmi agitáció a névmagyarosítás érdekében, amelyet a kormány a névváltoztatások bélyegilletékének tizedére csökkentésével támogatott. (1881/1882-ben összesen 2326 névváltoztatási kérelmet engedélyeztek, szemben az 1871 és 1880 közötti 178-as évi átlaggal.)

A Bánffy-kormány sovén nemzetiségpolitikája, a magyar nagyhatalmi ábrándok erőteljes artikulálása ideológiai síkon és a millennium körüli nemzeti felbuzdulás az 1890-es évek második felében újabb lökést adott a névmagyarosításnak. 1898-ban 6722 engedélyt adtak ki, szemben a megelőző tizenöt esztendő (1883–1897) évi 907-es átlagával.

A történeti Magyarország összeomlása, forradalmak, ellenforradalom, Trianon hullámvölgyet okozott. Bár 1919-ben még 999 névmagyarosítást engedélyeztek, 1920–1923 között már csak évi átlagban 421-et. (Az első világháború idején évi átlagban még 1667-et, trianoni területen 1100–1200.)

1933–1937 között 89 700 névváltoztatási kérelem érkezett a Belügyminisztériumba (17 940/év), aminek hátterében a hagyományos, konzervatív-liberális politikai berendezkedést a jobboldali nemzeti radikalizmus irányában meghaladni kívánó garnitúra hatalmi helyzetbe kerülése, a „nemzeti egység” meghirdetése és – Gömbös miniszterelnöksége idején – a területi revíziós törekvések felerősödése állt. Mindez egybeesett a németországi náci fordulattal, egyszersmind a „népi német” összetartozás mezébe öltözött pángermán törekvések egyre határozottabb behatolásával.

A második világháborús összeomlás, a rendszerváltás, a zsidóság rehabilitációja, a német nemzetiség megbélyegzése és kollektív felelősségre vonása szintén a névmagyarosításra ösztönöztek. 1945/1946-ban legalább 37 ezer névváltoztatási kérvényt nyújtottak be, szemben az 1938–1944 közötti 6736 fős évi átlaggal.

A névváltoztatók térbeli megoszlása

A névmagyarosítások nemcsak időben, hanem térben és a különböző társadalmi csoportok között is egyenlőtlenül oszlottak el.

A névváltoztatók regionális mutatóiból arra következtethetünk, hogy a névmagyarosítás döntően a magyar nyelvhatáron belüli mozgalom volt. 1918-ig, illetve 1939–1944 között az ország északi, keleti és délkeleti karéja (Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Tisza–Maros szöge) mélyen alulreprezentált a mozgalomban. Míg az ország népességének 1910-ben majd a fele élt a Pozsony vármegyétől Torontálig húzódó (később elcsatolt) megyékben, addig a névváltoztatóknak csak a negyede került ki e térségből. E területeken is főleg a törvényhatósági jogú városok gyors ütemben magyarosodó népessége érezte szükségét magyar hangzású név felvételének.

A névváltoztatók túlnyomó többsége az ország azon területein lakott, amelyek a 18–20. századi migráció fő célterületei voltak: főképp a Duna–Tisza közén (ideértve Budapestet is) és a Dél-Dunántúlon, valamint az északi nyelvhatár sávjában. Ezekben a régiókban a betelepült szlovákok, németek, zsidók stb. anyanyelvi asszimilációjának üteme meghaladta az országos átlagot, s ez a névmagyarosítások gyakoriságában is tükröződött.

Az urbanizáció hatása

A névváltoztatók földrajzi megoszlásának alapvető vonása urbanizálódottságuk volt. Míg az össznépességben 1910-ben 20,4, 1920-ban 33, 1930-ban 33,2, 1941-ben 28,9% a városi népesség aránya (s nagyságrendileg ez a megoszlás az 1950-es években is jellemző maradt), addig a névváltoztatók között ugyanebben az idősorban ugyanez kb. 72, 69, 62, 50% (1945–48 között 55%, 1951–56 között 71%).

A városi névváltoztatók felülreprezentáltságát mindenekelőtt a fővárosi közönség, azon belül pedig – az 1938–44 közötti évek kivételével – különösen a zsidó polgárság magas részvétele eredményezte. A falusi népesség aránya három, jól körülhatárolható időszakban emelkedett meg: először az 1920-as évek második felében, amikor a vitézzé avatásokkal összefüggésben gyarapodott a névmagyarosító, ill. „névcsinosító” gazdák száma. Majd a világháború alatt, amikor a hadseregben erőteljes nyomást gyakoroltak a zömmel paraszti lakosságból verbuválódott sorkatonákra, végül a második világháborút követően, amikor a németség kollektív megbélyegzése késztetett sok falun élő svábot nevének megváltoztatására. A falusi névváltoztatók többsége nem földművesekből, hanem a közigazgatás, közüzemek (vasút, posta) helyi tisztviselőiből és alkalmazottaiból,


valamint értelmiségiekből, kereskedőkből és iparosokból tevődött össze, tehát olyanokból, akiket napi munkahelyi, üzleti és társadalmi kapcsolatai és érdekviszonyai inkább összekötöttek a magyar állam képviselőivel, mint a parasztokkal.

Felekezeti szempontok

A névváltoztatók etnikai/vallási származás szerinti összetételét történelmünk fordulatai alapvetően befolyásolták. Ebben a vonatkozásban mégis állandó tényező a zsidóság jelentős felülreprezentáltsága, ami az 1920-as évek néhány esztendejét és a faji törvényekkel kezdődő baljóslatú éveket leszámítva végig jellemzője maradt a névmagyarosítási mozgalomnak. A zsidó, illetve a keresztény hátterű névváltoztatók mozgalmát a gyakoriság mértékén túl egyéb tényezőkben, pl. foglalkozási megoszlásban, szociális összetételben, demográfiai jellemzőkben, a névváltoztatás motívumaiban és tétjében, valamint a névcsere társadalmi elfogadottságában stb. mutatkozó különbségek is jellemzik. A zsidó önkéntes névmagyarosítók között elsősorban a neológ, magyar nyelvű, magasabb iskolázottságú városi (markánsan fővárosi) csoportok mutathatók ki. A zsidó–magyar együttélés krízishelyzeteiben, azok várható bekövetkezte előtt és után a zsidó névmagyarosítások motivációs készletében az addig halogatott, vagy – 1945 után – a korábban gátolt asszimilációs lépések erőltetett ütemű megvalósítása, vagy a név etnikai karaktere által jelzett csoporthovatartozás elrejtésére irányuló – egyébként legtöbbször illuzórikusnak bizonyuló – szándékok kerültek előtérbe.

Ezzel szemben a magyar nevűség egzisztenciális hordereje, így a névmagyarosítások tétje a keresztény származású idegen népesség tekintetében általában jóval kisebb volt. Míg a zsidókat nyelvi és önértelmezésbeli elmagyarosodásuk, illetve névcseréjük sem szabadította meg a „másság” őket körüllengő atmoszférájától, addig a keresztény asszimilánsok „a magyarságba való betagolódásukat sokkal kisebb áron – nevezetesen családi nevük megőrzése mellett is – meg tudták valósítani”. A keresztény hátterű névváltoztatók közül a zsidókéhoz hasonló kényszertényezők csak az 1940-es évek sváb névmagyarosítóit motiválták. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyes politikai kurzusok (különösen az 1890-es és az 1930-as években) olykor ne gyakoroltak volna nyomást az idegen hangzású nevet viselő keresztény származásúakra, de ez szinte kizárólag a közületi alkalmazásban állókat és a fegyveres testületekben szolgálókat érintette, akikre viszont tényleg egzisztenciális kényszerként nehezedett a magyar név felvétele.

1894–1918 között a névváltoztatók 57,5%-a izraelita vallású. A dualizmus második negyedszázadában legalább 32 ezer zsidó kérelmet engedélyeztek, ami kb. 54-55 ezer embert vont a magyar nevűek körébe. Ha az 1910. évi népszámlálás adataival vetjük össze ezt a számot, akkor az derül ki, hogy kb. minden 17. izraelita vallásúra jutott egy névmagyarosítás! Ezzel az aránnyal messze megelőzték a mozgalomban részt vett összes többi, etnikailag idegen csoportot. A katolikus németek esetében ez az esélyszám 139, a katolikus szlovákoknál 170, az evangélikus szlovákoknál 330, az evangélikus németek esetében 427. A névmagyarosítók között a német (17,7%), a római katolikus szláv, zömében szlovák (13,8%), s kissé lemaradva az evangélikus szlovák (2,9%) származásúak következtek a zsidók után. A német hátterűeken belül az erdélyi (evangélikus) szászokat sokkal kevésbé érintette meg a magyar név felvételének vonzása, mint az Erdélyen inneni svábokat. A legcsekélyebb névmagyarosítási hajlandóság a görög egyházak hívei körében mutatkozott. A rutén (0,8%), szerb (0,5%) és a román (3,7%) származásúak részvétele mélyen az összlakosságon belüli arányuk alatt maradt. A dualizmus idején az össznépesség negyede a görögkeleti és a görög katolikus felekezethez tartozott, ellenben a névváltoztatóknak mindössze 4-5%-a rekrutálódott ezekből a felekezetekből. Ez összefügg azzal, hogy területileg elkülönülten, zártabb, tradicionálisabb közösségekben s túlnyomó többségükben az ország periférikus területein éltek, közvetlen kapcsolatban az országhatárokon túli nagyobb nemzeti populációjukkal, a szerbek és a románok esetében nemzetállamukkal.

Az első világháború után

Az 1920-as évektől azt etnikai/vallási összetétel gyökeresen megváltozott. A liberalizmussal szembeforduló keresztény nemzeti kurzusban az engedélyezett zsidó kérelmek aránya a korábbiakhoz képest jelentősen csökkent (6,5%), de még így is össznépességi arányuk körül mozgott. Az 1930-as éveknek a kormányzat és a szatelit társadalmi szervezetek által gerjesztett névmagyarosítási kampánya átmenetileg ismét megemelte a zsidó származású folyamodók számát és arányát, de a Gömbös-éra alatt is korlátozták, havi kvótákhoz kötötték a zsidók számára engedélyezhető névmagyarosításokat. Az összes zsidó aspiráns kb. fele kaphatott engedélyt magyar név viselésére. 1937-től azonban gyökeres változás állott be: a hatóságok – bármiféle nyilvános jogszabály kibocsátása nélkül – gyakorlatilag megszüntették a zsidók névmagyarosításának lehetőségét. 1938-ban még az összes kérelmező közel 10%-a volt zsidó származású, 1939–1944 között azonban már csak 3,2%-uk. (A felekezeti zsidók aránya nem érte el a 0,8%-ot sem!)


Az 1920-as évektől az 1945-ös fordulatig terjedő időben tehát a szláv (zömmel szlovák) és a német származású kérelmezők határozták meg a névváltoztatók etnikai/vallási színképét; részvételi arányuk 38–40% között mozgott. A német származásúak részvétele közel azonos volt a német nemzetiségnek a nem magyar ajkú lakosságon belüli arányával, míg a szlovák (és román) származású kérelmezők ilyen szempontból magasan felülreprezentáltak voltak. (A szlovákság a két háború között bevallott anyanyelvében rohamosan magyarosodott, 1920–1941 között majdnem a felére olvadt. Érdekes módon a népi német mozgalom sem csökkentette a svábok névmagyarosítási hajlandóságát, sőt, a világháború éveiben éppenséggel növekedett névmagyarosítóik száma. Igaz, itt tekintetbe kell vennünk a honvédség kötelékében dívó erőszakos névmagyarosítás szerepét is, melyet szintén tetten érhetünk azokban a folyamodványokban, amelyekben a leszerelt katonák kérték vissza eredeti nevüket. Abszolút számokban kifejezve kb. 1000 és 1200 közé tehető a visszanémetesítést kérő folyamodványok száma.

Az első világháború után megszaporodott a magyar nevüket egy másik magyar névre változtatók aránya. 1919– 1932 között már 7,6%, – ezen belül 1927–1929 között 12,2% – az arányuk. E névváltoztatók részint rossz hangzású, gúnyolásnak kitett, vagy túl gyakori nevüket akarták szebbre vagy ritkábbra cserélni. De másféle presztízsszempontok is szerepet kaptak. A vitézi várományosok és a közhivatali állásokra pályázók, illetve a rendőri, katonai és közhivatali ranglétrán felfelé lépkedők körében egyre növekedett a régiesnek ható, különösen a nemesi reminiszcenciákat keltő családnevek iránti kereslet. (Ez volt az ún. „y-kérdés”.) Ez a jelenség az 1930-as évek közepétől arányait tekintve ugyan valamelyest hátrébb sorolódott, de abszolút számokban egészen az 1945-ös fordulatig alig csökkent.

A második világháború után

Az 1944/45. évi rendszerváltás újabb fordulatot hozott a névváltoztatási mozgalom összetételében és jellegében. A háború utolsó telén és 1945 tavaszán felekezeti háttértől függetlenül minden német nevűt fenyegetett a szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolás réme. A névmagyarosítók két legjelentősebb népességcsoportja 1945–48 között a német (kb. 55,3%, családtagokkal együtt kb. 50 ezer ember) és a zsidó származásúaké (36,6%, családtagokkal együtt kb. 23 ezer ember), melyet a történelmi fordulattal összefüggésben jelentkező alkalmazkodási, igazodási válság részeként lehet értelmezni.

A zsidó névmagyarosítások számának felívelését több tényező és motívum együttes hatása eredményezte. Ezek között említhetjük a zsidó önértelmezés holokauszt utáni újragondolását, a zsidóságra jellemző külső jegyek elrejtésének a tragikus tapasztalatokból levezethető szándékát, a hatalomváltás miatt immár akadályok nélkül realizálható különböző asszimilációs stratégiák érvényesítését, a német etnikai karaktert hordozó nevektől való irtózást, de meg kell említeni a kommunista pártnak a politikai, államigazgatási és rendőri, katonai káderek névmagyarosítását szorgalmazó hatását is. A zsidó származásúak részvételét megemelte az is, hogy a rendszerváltással egy csapásra megszűnt az a hivatali gyakorlat, amely addig korlátozta, illetve lehetetlenné tette névváltoztatásukat. Így sokan a már korábban elhatározott, de visszautasított névváltoztatási szándékukat valósították meg az új feltételek között.

A sváb névmagyarosítások felívelését a hitlerizmus bűneinek a németség egészére vetülő árnyéka, a kisebbség egészét érő, differenciálatlan megbélyegzettség és fenyegetettség magyarázza.

Az 1950-es években már nehéz nyomon követni az etnikai/vallási összetétel változásait, mert vallási adatok már csak véletlenszerűen szerepelnek a vizsgálható forrásokban. Ami új fejleménynek tekinthető, az a magyar nevű névváltoztatók arányának 23%-ra emelkedése, ami jelzi a névváltoztatások használatában bekövetkezett funkciómódosulást. Nőtt a névesztétikai igényekre és a családi, magánéleti okokra, névrokonság elkerülésére stb. hivatkozó kérelmek aránya, csökkent az etnicitás jelentősége, jóllehet a zsidó származású és az integrációra törekvő roma kérelmezők esetében még fel-felbukkant a névváltoztatásnak a társadalmi előítéletek leszerelésére irányuló igénybevétele.

*

A családnév-változtatás az ötvenes években egyre inkább magánüggyé vált, ami ugyan államilag szabályozott és anyakönyvileg nyilvántartott aktus maradt, de az állam csak ebben a szabályozó és regisztráló szerepkörében volt jelen, és magát a névváltoztatást – a sajátos bürokratikus-adminisztratív érdekeken túlmenően – nem akadályozta, de nem is propagálta. A hatalom számára – a vezető pártkáderek magyarnevűsítésétől eltekintve – politikai szempontból közömbössé vált a névváltoztatás kérdése.

2. Képek


1. A "falusi sváb"PUKÁNSZKY Béla

A „falusi sváb”

„... a falusi »sváb« hosszú ideig – a módosabb gazdarétegnél szinte máig – nem a társadalmi emelkedés, hanem a vagyonmentés szándékával lesz úrrá és magyarrá. A sváb gazda gondosan őrködik osztatlan vagyona, földje fölött, s örül, ha egyik fiát föld helyett iskoláztatással fizetheti ki. De az úri életpálya lassanként a vagyonmentés szándékától függetlenül is vonzerőt kap: a falujától legtöbbször távol élő tanult sváb fiú emelkedő karrierje a faluban is megindítja az öncélú társadalmi vetélkedést, a fényes példa követésre buzdít. Az úri életforma pedig a svábnak maradt falusiak között is elválaszthatatlanul összeforr a magyarsággal. [...] Herczeg Ferencet, a verseci patikus és polgármester fiát a magyar nacionalizmus hatalmas teremtőereje formálja magyarrá – ebben egy úton jár a reformkor beolvadt polgárságával –, de még jó félszázad távolából is meggyőzően szemlélteti a társadalmi emelkedésnek és a magyarosodásnak ifjúkori környezetében rendkívül eleven kapcsolatát, mikor Emlékezései-ben ezeket írja: »Akkoriban azt tartották a Délvidéken, hogy az ember csak ötszáz holdig lehet rác vagy sváb, azon felül magyarnak kell lennie, ha a vagyonához méltó életet akar élni.« Herczeg itt a délvidéki úri társadalom felfogását tolmácsolja, de saját egyéni meggyőződése is meglepően közel áll a magyarosodás társadalmi megítéléséhez, mikor az Emlékezéseivégén megjegyzi, hogy »a kapás ember lehet sváb vagy tót, kultúrember azonban Magyarországon csak magyar lehet.«”

(Pukánszky Béla: Német polgárság magyar földön. Franklin Társulat, Budapest, é. n. (1944) 96–97.)


1. Névmagyarosítási kérelmekNévmagyarosítási kérelmek

1939. január 10-én aláírt és 1940. március 12-én, indoklás nélkül elutasított folyamodvány.

„[...] Bár zsidó ember vagyok, mégis, bevallom, becsületes magyar embernek érzem magam.

Szüleim is [A.] községben éltek évtizedeken át, atyám itt is született. Jómagam is itt születtem és születésemtől kezdve itt lakom. Állampolgári kötelességemnek mindig hűségesen eleget tettem. Végigharcoltam a világháborút emberséggel, melynek elismeréséül megkaptam a II. osztályú ezüst majd a bronz vitézségi érmet, később megszereztem a Károly-csapatkereszt igazolványt is. Az olasz fronton bal térdemen sebesülést szenvedtem.

Mély tisztelettel előadom, hogy én magam már csak megmaradtam volna eddigi családi nevem mellett, azonban két kiskorú leánygyermekem jövője késztet annak megváltoztatására. Mind a kettő odanőtt, hogy férjhezmenő sorban vannak már. Kicsi koruktól kezdve róm. kath. iskolában tanultak és nevelődtek. Faluhelyen nincs más megoldás. Teljesen keresztény szellemben nőttek föl. Talán ez az oka annak is, hogy most mind a kettő becsületes falubeli keresztény emberhez akar férjhez menni, bárhogy akarjuk is mi szülők eltéríteni őket e tervüktől.

Viszont a keresztény fiatalemberek nemcsak vallásváltoztatást kívánnak tőlük, hanem családi nevük megváltoztatását is.

Mindezek alapján ismételten és mély tisztelettel kérem magam és családom családi nevének fenti nevek valamelyikére való megváltoztatását. [...] 1939. január 10-én.”

*

Egy felvidéki szlovák származású, közgazdasági doktor, közigazgatási gyakornok névmagyarosítási kérelme:

„[...] Alulírott tiszteletteljesen kérem, hogy [‘H...icsek’] családi nevemnek néhai dédanyám, [L...y] Mária után [‘L...y]-ra leendő átváltoztatását kegyesen engedélyezni méltóztassék. [...]

A csatolt anyakönyvi kivonatok szerint úgy én, mint összes felmenőim az ágostai evangélikus vallásban születtünk és éltünk. A nevem megváltoztatására vonatkozó elhatározásomat azzal indokolom, hogy miután a budapesti Közgazdasági Egyetemen doktori oklevelet szereztem, mint közigazgatási gyakornok Fejér vármegye Árvaszékénél helyezkedtem el, s hazafias kötelességemnek tartom, hogy szlovákos hangzású eredeti nevemet egy családi vonatkozású és jóhangzású névvel cseréljem fel. [...]

Budapest, 1941. június hó 14-én.


1. Nagy-Budapest kialakulásaÉVFORDULÓ

SIPOS András

Nagy-Budapest kialakulása

1950. január 1.

A főváros belső és külső kerületeit összekötő főútvonalak mentén, a kerületek határán néhol még láthatók – más célra átalakítva – az egykori vámházak. E nem éppen látványos épületek ma már keveseknek juttatják eszébe, hogy most érték el Budapest egykori határát. A „peremvárosokat” és községeket, a mai IV. és XV–XXIII. kerületeket, 1950 előtt nemcsak közigazgatási határok, hanem vámsorompók is elválasztották Budapesttől. A főváros gazdálkodásában komoly tétel volt az itt átszállított árukra kivetett vám, város és környéke között pedig sérelmek és ellentétek kiapadhatatlan forrása. A vámhatár puszta létével is jelképe volt annak, hogy a közigazgatás és városgazdálkodás hosszú ideig nem alkalmazkodott az összenőtt településegyüttes valós igényeihez.

Az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg azt a törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt 7, addig önálló várost és 16 nagyközséget. Budapest tehát éppen fél évszázada létezik a mai határai között.

Nagyváros „bekebelezéssel”

Gyakori jelenség Európában, hogy egy Budapest méretű város a körülötte kialakuló elővárosi gyűrű „bekebelezésével” fejlődjön milliós metropolisszá. A „bekebelezések” virágkora az 1900–1910 közötti időszak. Egyre inkább meghatározó motívummá vált a jövőbe tekintő tudatos várostervezés, az agglomeráció léptékében való gondolkodás.

A közigazgatási szempontból legésszerűbb bekebelezések esetében is hatalmas ellenállást kellett leküzdeni. A nagyvároshoz csatolandó községek helyi elitjei mindenütt féltek az önállóság elvesztésének következményeitől, a lakosság pedig a magasabb nagyvárosi közterhektől. A nagyvárosi döntéshozók sem vették szívesen a gyenge adózóképességű területek infrastrukturális felzárkóztatásával járó pénzügyi terheket. Sok esetben csak a központi államhatalom beavatkozása hozhatott megoldást. Ezt viszont nemigen lehetett függetleníteni a politikai megfontolásoktól, különösen akkor nem, ha egy állam fővárosáról volt szó.

Bécs például 1890-ben több mint harminc település hozzácsatolásával terjesztette ki határait. Az évtizedek óta vajúdó ügy azért mozdulhatott ki éppen ekkor a holtpontról, mert a császári hatalom ekkor, az újszerű társadalmi és nemzeti feszítőerőket érzékelve, fontosnak tartotta a birodalmi főváros német jellegének megerősítését. Ugyanezek a feszültségek visszatartották az államhatalmat attól, hogy Prága esetében aktívan támogassa a bekebelezést: nem kívántak potenciálisan cseh irányítás alá kerülő erős metropoliszt látni. Ennek következtében a prágai agglomeráció lakosságának kétharmada a nagyváros közigazgatási határán kívül rekedt, ami igencsak hátráltatta a kiegyensúlyozott urbanizációs fejlődést. 1920-ban az új csehszlovák állam első teendői közé tartozott, hogy létrehozta Nagy-Prágát 37 szomszédos település egyesítésével.

A német nagyvárosok közül pedig éppen a századelőn már kétmilliósra növekedett Berlin nem tudta elérni a vele összenőtt elővárosok hozzákapcsolását. A központi hatalom az egyesülést politikai okokból nem támogatta: félt, hogy a megnövelt Berlin, és ezzel az itt igen erős szociáldemokrácia politikai súlya túlságosan megnőne egy ilyen lépés nyomán. Az új, weimari Németország viszont 1920-ban a csehszlovákokhoz hasonló sietséggel teremtette meg Nagy-Berlint.

Budapest peremövezetének kialakulása

A 19. század közepétől Budapest közigazgatási határain kívül élő, addig meglehetősen önálló életet élő agrárjellegű községei bekapcsolódtak a városfejlődés folyamatába. Társadalmi-települési arculatukat egyre inkább a nagyvároshoz fűződő szoros mindennapi kapcsolat határozta meg. A legviharosabban a 19. században létesült azon települések fejlődtek, amelyek kifejezetten a nagyváros tőszomszédsága adta ösztönzők kihasználására jöttek létre.


Az első céltudatos telepítés 1831-től északon, a Károlyi-uradalomhoz tartozó káposztásmegyeri pusztán történt. Az utóbb Újpest nevet nyert település a fél évszázad alatt közel tízezer lakosú községgé fejlődött. A későbbi Kispest, Pestszentlőrinc és Pestszenterzsébet területén az 1860-as években indult meg a parcellázás. A század végére kibomlott a peremközségek teljes koszorúja, több mint százezer embernek adva otthont.

A fejlődés a várossal való spontán összenövésük felé mutatott. Az elővárosi övezetben a vidékről felvándorló, kispénzű ember, aki a nagyvárosban, vagy a városi ellátáshoz szükséges szolgáltatásokban talált munkát, itt elfogadható áron juthatott telekhez. Építkezése révén megtakaríthatta a horribilis budapesti lakbért, a nagyváros zaja és bűze helyett a megszokott vidéki életformára emlékeztető körülmények közé került. A kis konyhakert, gyümölcsfa, baromfiól lehetővé tette a megélhetési költségek csökkentését. A századfordulót követő két évtizedben zajlott le a gyáripar nagyobb arányú térfoglalása az elővárosokban. Leggyorsabban ekkor az északi iparvidék fejlődött. Az immár ötvenezer lakosú Újpest 1907-ben elsőként érte el a városi rangot. Hasonló okok ösztönözték a budapestiek kiköltözését. 1920-ban már ötvenezer budapesti születésű lakos élt a peremövezetben.

Miközben az 1872-ben városegyesítéssel létrehívott Budapest népességszaporodásának tempója az új század első éveitől lelassult, a peremövezeté továbbra sem veszített lendületéből.

1920-ban 303 ezer, 1941-ben viszont már 548 ezer lakost vettek számba a később Nagy-Budapest részét alkotó településeken. (Magának Budapestnek a népessége 1930-ban lépte át az egymilliós határt.)

A két háború közötti korszakban a Dél-pesti csatlakozó települések (Pestszenterzsébet, Kispest, Pestszentlőrinc, Csepel) fejlődése volt a legdinamikusabb. A még bőségesen rendelkezésre álló, jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkező szabad területek kedvező terepet kínáltak a háború utáni könnyűipari gyárnyitások számára. Csepelen a Weiss Manfréd Művek ekkor megszilárdította pozícióját mint a magyar nehézipar legfőbb fellegvára. A peremövezet lakosságán belül nagyobb súlyt képviselt az ipari munkásság, mint magában a fővárosban: a keresők közel felét (a városokban még nagyobb hányadát) tették ki, miközben Budapesten 30 százalék volt az arányuk. A peremövezetet erős munkásmozgalma, a szociáldemokrácia jó választási szereplése miatt „vörös övezetként” is emlegették. 1939-ben pedig a nyilasok kiemelkedő itteni sikere jelezte, hogy az új, fiatal munkásgeneráció jelentős része a fasiszta eszmék vonzásába került. 1930-ban a környékbeli munkásság mintegy 30 százaléka járt budapesti üzemekbe dolgozni, létszámuk a budapesti gyáripari munkáslétszám mintegy ötödrészét adta. A peremövezetből és a távolabbi környékről együttesen mintegy 80 ezer fő „ingázott” nap mint nap budapesti munkahelyére.

Féloldalas modernizáció

A peremtelepülések szolgáltató intézményrendszere a nagyváros közelsége folytán sok tekintetben „féloldalas” volt. Az itt élők nagymértékben a budapesti oktatási, egészségügyi intézményeket vették igénybe. Míg Budapesten több mint 18 ezer gyógyintézeti ágy volt 1940-ben, a feleakkora népességű peremövezetben alig több, mint kétezer, és ezek egy része is különleges rendeltetésű (tüdőgyógyintézet, tüdőbetegkórház) volt. Hasonló aránytalanság figyelhető meg a magasabb fokú oktatási intézményeknél: a peremövezet középiskoláiba csak mintegy tizedannyian jártak, mint a budapestiekbe.

A nagyvárossal szoros mindennapi kapcsolatban élő lakosság már városias szintű infrastruktúrát, szolgáltatásokat igényelt volna, amit a peremtelepülések saját erejükre támaszkodva nem biztosíthattak. Úthálózatuk nagyobbik részét – Újpest és Pestújhely kivételével – a földutak tették ki. Villany ugyan valamennyi településen volt, vízvezeték azonban nem mindenütt. Legtöbb helyen a csatornázás is hiányzott, gázszolgáltatás pedig csupán Újpesten és Kispesten létezett. A települések külső képe is csak kevés helyen utalt városias jellegre.

A teljes közigazgatási elkülönülés fenntartása ellentétes volt mind a főváros, mind a környékbeli lakosság érdekeivel. A peremtelepülések érdekeik érvényesítésének lehetőségét az önállóság megőrzésében és a megyei városi rang elnyerésében látták, ami a két világháború között sikerült Kispestnek, Rákospalotának, Pestszenterzsébetnek, Budafoknak és Pestszentlőrincnek. A fővárosba való teljes betagolás esetére joggal tartottak önkormányzatuk elvesztésétől, közterheik ugrásszerű növekedésétől. A kérdés megoldását a főváros politikai helyzete akadályozta meg. Egyesítés esetén Budapest – baloldali , szocialista – országos politikai súlya nőtt volna nagyobbra annál, amit a kormányzat kívánatosnak tartott.

Miközben a hivatalos politika álláspontja legalábbis ellentmondásos, magatartása pedig passzív volt. Szakmai körökben az 1930-as években már általános elfogadást nyert Nagy-Budapest gondolata. Sőt, kiérlelődtek az ésszerű és kívánatos új városhatárokra vonatkozó elgondolások is.


1870 óta létezett egy olyan szerv, amely potenciálisan alkalmas volt arra, hogy a kívánatos integrációt legalább a városrendezés és az építésügy terén biztosítsa. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) rendeltetése eredetileg az egységes Budapest megteremtése volt. Elnökét, alelnökét és tagságának felét a kormány nevezte ki, tagjainak másik felét a főváros Törvényhatósági Bizottsága választotta. Döntési joggal rendelkezett a városépítés stratégiai kérdéseiben, hatáskörébe tartozott a közterületek elnevezése is. A fővárosnak a városképet befolyásoló határozatait felülbírálhatta, az építési engedélyek ügyében másodfokú hatóságként döntött.

Egyesítési elképzelések

A szomszéd községek Budapesthez csatolásáról szóló első átfogó, város és környéke kapcsolatának alapos felmérésén alapuló tervezetet még 1908-ban tette közzé Bárczy István polgármester és közeli munkatársa, Harrer Ferenc. Az idős Bárczy 1935-ben egy nyilatkozatában kijelentette: „Nagy-Budapest, ez már nem probléma többé. Ezt nem lehet akarni, ezt nem kell megcsinálni. Nagy-Budapest élő valóság, amely megvan, ami semmiféle mesterséges életre keltésre nem szorul, de amelynek létét letagadni, sem párt-, sem egyéb szempontból kétségbe vonni nem lehet. Nagy-Budapest megvan, azt csak organizálni kell.”

Az 1937:VI. törvénycikk az FKT hatáskörét kiterjesztette a főváros környékére. A „környék” fogalmának pontos körülírását rendeleti szabályozásra bízta. Ennek alapján a belügyminiszter nagyjából az 1950-ben létrehozott Nagy-Budapest területével megegyezően állapította meg az FKT illetékességét, azzal az eltéréssel, hogy Vecsést is idesorolta.

A Magyary Zoltán által vezetett Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet részletes vizsgálatokat végzett Nagy-Budapest, illetve a védőöv kívánatos határainak meghatározása érdekében. Következtetéseik közel állnak a Bárczy által megfogalmazottakhoz: „A kérdés lényege az, hogy az egységes fejlődő város, Nagy-Budapest, meddig terjed ki, vagyis, hogy a környék meddig város és hol kezdődik a falu?

A kutatások eredményeit Szendy Károly polgármester 1942-ben vaskos kötetben összegezte, felmérve az összevonás nyomán várhatóan jelentkező beruházási igényeket is. Ennek alapján határozottan állást foglalt annak a területnek a fővároshoz csatolása mellett, amelyre 1938-ban kiterjesztették az FKT hatáskörét. Hozzá véve Budakeszit, Nagykovácsi és Solymár egy részét, valamint a Szentendrei-sziget déli csúcsát, ahol a vízművek telepei voltak. Ezt a tervet Pest vármegye vezetése határozottan elutasította, és az illetékes fórumok nem tárgyalták. A kormány viszont 1944 februárjában jóváhagyott egy törvénytervezetet, amely elvben kimondta a Szendy által javasolt terület Budapesthez csatolását. A javaslatnak az országgyűlés elé terjesztésére a német megszállás miatt már nem kerülhetett sor. 1945 után kezdetben úgy tűnt, hogy eljött az ideje az egyesítés olyan módjának, ami a különböző múltú és karakterű települések sajátos érdekeire is tekintettel van. 1945 nyarán–kora őszén Bibó István és Harrer Ferenc vezetésével munkabizottság vizsgálta a problémát. A megnövelt főváros vonzáskörzetében is meg szerették volna tartani a peremterületek kertvárosi jellegét, hogy az „Nagy-Budapest konyhakertje” legyen. Nagy-Budapest kérdése már a „levegőben volt”.

Nagy-Budapest megvalósítása

Az utóbbi években gyakran felbukkan az a vélemény, mely szerint a kommunista párt az 1947. augusztus 31-én tartott országgyűlési választások eredményei nyomán „határozta el” Nagy-Budapest létrehozását, mondván: a főváros és peremövezet szavazatait összegezve Nagy- Budapesten a két munkáspárt együttesen abszolút többséget ért volna el. A tények azonban mást mutatnak.

A kommunista párt mindig is szükségesnek tartotta Nagy-Budapestet, ezt agitációjában képviselte, sőt szervezeti kereteit is kezdettől ehhez igazította. A végrehajtás módja olyannyira összetett és kényes kérdésnek tűnt, hogy az 1947-ben, egy többpárti bizottság által kidolgozott fővárosi törvényjavaslat, miközben Nagy-Budapest területének meghatározását szükségesnek tartotta, nem foglalt állást a végleges szervezeti forma kérdésében. Ehelyett megállapították, hogy „a probléma még nem érett meg annyira, hogy ennek akár szorosabb, akár csak tágabb szervezeti összefogásban való megoldása az egész érdekeltség közmegelégedésére vagy legalábbis közmegnyugvásával megtörténhetnék”.

Az egész „gordiuszi csomót” az 1949. évi törvény egyetlen huszárvágással vágta el: a környékbeli települések egyszerű beolvasztásával. Önálló kerületként csak Újpest, Kispest és Csepel válhatott a főváros részévé, a többieket egymással, vagy régi belső kerületekkel vonták össze. Tényleges önállóságuktól azonban nemcsak őket fosztották meg, hanem magát a fővárost is. Az utasításos tervgazdaság rendszerében az erőforrások elosztása, a fejlesztési célok meghatározása elsősorban ágazati szemlélettel történt. A „népgazdasági érdekkel” szemben az egyes települések szempontjai, mint alacsonyabb rendű „különérdekek”, nem jelentettek méltánylandó értéket. Rákosiék így – igaz, a saját szempontjukból logikus módon – megoldották az évtizedek


óta vajúdó problémát.

„Megállapítható, hogy a peremvidék lakossága – elsősorban az elmaradt falusi jellegű községeké – fokozott várakozással és reménykedéssel tekint az egyesítés elé, s azt várja, hogy ezt az elmaradottságot máról holnapra meg fogjuk tudni szüntetni” – tudósít a polgármesteri hivatal által a törvény visszhangjáról készített összefoglaló. „Elsősorban a közművek és a közlekedés vonalán várják a legtöbbet. Így például Békásmegyer lakossága már nem is szerezte be az 1950. évre a HÉV bérletjegyét, mert biztosra veszi, hogy a BSZKRT-jegyek odáig érvényesek lesznek. Hasonló a helyzet a HÉV többi vonalainál is.”

Az elkövetkezendő években a régi „belső” és az új „külső” kerületek közös sorsban osztoztak: sajátos települési értékeik és érdekeik megőrzésére, képviseletére egyként nem kaptak lehetőséget.

2. Képek


1. Eichmann és a holokausztFIGYELŐ

SIPOS Péter

Eichmann és a holokauszt

A „gépezet” működtetése

Az idei könyvhéten látott napvilágot magyarul Adolf Eichmann Naplója, amelyet fogságában vetett papírra. A Naplóhoz Sipos Péter írt bevezetőt.

Minden diktatúra öröklétre rendezkedik be, abban a hitben, hogy bűnei soha ki nem derülnek. A nemzetiszocialista hatalom is féltve őrizte legnagyobb titkát – mi történik azokkal a zsidókkal, akik milliószámra kerültek a kezére 1939 után az elfoglalt lengyel és szovjet területeken, és akiket százezer számra szállítottak oda Európa más részeiről. Az érintett hatóságok és személyek még az egymás közötti érintkezésben is sajátos fedőnyelvet használtak. Szinte soha nem írtak le vagy ejtettek ki olyan szavakat, hogy gyilkolás, megsemmisítés, pusztítás. Annál inkább használtak olyan kifejezéseket mint „végső megoldás”, „kitelepítés”, „áttelepítés”, „különleges eljárás”, „speciális kezelés”, „tisztogatás”, stb. Azok a funkcionáriusok, akik tisztségük következtében bepillantást nyertek a történtekbe tartózkodtak attól, hogy információikat megörökítsék. Alfred Rosenberget 1941. április 2-án egy vacsora utáni beszélgetés során Hitler beavatta keleti terveibe. Nyilván olyan elképzeléseket is megemlített, amelyekről Rosenberg csupán annyit jegyzett be a naplójába, hogy „... ma nem szándékozom leírni,de soha nem felejtem el”. Joseph Goebbels 1942. március 27-én szintén igen szűkszavú volt diáriumában a zsidókkal való elbánásról szólva: „Fölöttébb barbár és közelebbről nem leírandó módszert alkalmaznak, amely során a zsidókból nem sok marad.” Heinrich Himmler pedig egyik beszédében kijelentette, hogy „a titkot a sírba visszük”.

I. Fasizmus és a zsidóság

Hitler egyéni szerepe

A széles nyilvánosság előtt csupán egyetlen ember, Adolf Hitler szólhatott a zsidóság pusztulásáról. A vezér és kancellár 1939. január 30-án, a hatalomátvétel hatodik évfordulóján a Birodalmi Gyűlésben elmondott beszédében kijelentette: amennyiben a nemzetközi zsidó nagytőke még egyszer háborút robbant ki, ennek következménye „a zsidó faj megsemmisülése lesz Európában”.

Hitler a második világháború időszakában, 1942–1943-ban több rádióbeszédben és egyéb manifesztációban visszautalt próféciájára. Persze önmagukban ezek a megnyilatkozások nem jellemzik és bizonyítják Hitler helyét és jelentőségét az európai zsidóság végzetében. Szerepének meghatározását kétségkívül megnehezíti és bonyolítja, hogy nem került elő olyan kifejezetten tőle származó, közvetlenül az ő nevéhez köthető dokumentum, rendelet, utasítás, értekezleti megnyilatkozás, amelyben parancsot adott volna a zsidóság kiirtására.

A közvetlen bizonyíték híján Hitler szerepének értelmezésében két alapvető szemléleti irányzat bontakozott ki. Az egyik, ún. intencionalista álláspont szerint Hitler már antiszemita-rasszista világnézetének kikristályosodása idején, de legkésőbb az 1920-as évek elejétől eleve oly módon szándékozott elpusztítani a zsidóságot, ahogyan ez végbement. A másik, funkcionalista vagy strukturális felfogás alapján a megsemmisítési program fokozatosan öltött testet, ahogyan azt a körülmények, elsősorban a háború biztosította kedvező feltételek lehetővé tették. Mindkét álláspont tartalmaz valós elemeket, de önmagában egyik sem ad teljes magyarázatot.

Hitler gondolkodásában valóban dominált egy erőteljesen rasszista indíttatású antiszemitizmus. Nem voltak idegenek tőle már az 1920-as évek elején sem a gyűlölet fűtötte gyilkos gondolatok. „A német katona abban a mértékben veszett el a haza részére, amilyenben a háború alatt ismét a marxista vezetők kezébe került. Tartották volna csak a háború kezdetén és a háború alatt ezt a tizenkét-tizenötezer népbolondítót mérges gázok alá, ... akkor a harctér milliós áldozatai sem lettek volna hiábavalók. Ellenkezőleg. Tizenkétezer bitangnak idejekorán való kiirtása egymillió tisztességes, értékes német életet mentett volna meg a jövő számára” – írta 1924-ben.

Társadalom és antiszemitizmus


A nemzetiszocialista hatalom zsidóságpolitikája azonban nem vezethető vissza kizárólag Hitler személyes nézeteire. Ehhez szükség volt arra is, hogy ezek a nézetek befogadásra, sőt támogatásra találjanak a német társadalom jelentős rétegeiben, sőt mi több, a megvalósításukban való cselekvő részvételre felkészítő szellemi környezetre volt szükség, ami nem egyik napról a másikra alakult ki, s formálódása bizonyosan nem 1933. január 30. után kezdődött.

A modern, nem vallási, hanem faji antiszemitizmus kezdetei az 1870–1880-as évekre nyúlnak vissza Németországban is. Ez idő tájt formálódtak az irányzat fő követelései: a jogi emancipáció visszavétele, társadalmi elkülönülés, bizonyos foglalkozások tilalma, a keleti zsidók bevándorlásának megszüntetése és más, fajvédelmi jellegű törvények. Az antiszemita–rasszista teoretikusok, publicisták, politikusok szerint ily módon lehet kikényszeríteni a zsidókérdés megoldásának tekintett kivándorlást. Az antiszemitizmus mellett terjedőben volt a szociáldarwinizmus, amely Helmut Krausnick német történész szerint „a nemzetiszocialista kiirtási politika második fő szellemi előfeltételének tekinthető”.

A holokauszt túlságosan megszemélyesített, kizárólag Hitler szándékaira összpontosító magyarázata degradálja még további fontos tényezők jelentőségét. A zsidóüldözésben a nemzetiszocialista párton és a hozzá kapcsolódó testületeken, szervezeteken kívül nélkülözhetetlen mozzanat a nem náci katonai, hivatali és gazdasági elit közreműködése. Úgyszintén erőteljesen érvényesült, különösen a „Machtergreifung”-ot (hatalomátvétel) követő években az alulról jövő nyomás, különösen az SA tömegei, a Hitler-Jugend és más szervezetek aktivistái részéről.

A hatalomra jutás után

1933. január 30., a Hitler-kormány megalakulása után a faji antiszemitizmus propaganda- és manipulációs eszközből a hivatalos állami politika szintjére emelkedett. Átültetése a gyakorlatba szakaszosan ment végbe, miközben céljai és módszerei is változtak az új feltételeknek megfelelően. S ennyiben indokolt a strukturalista szempontok alkalmazása is, hiszen a holokauszt egy többtényezős, éveken át tartó folyamat végkifejlete. Ehhez Hitler és birodalma primus movens alapvető és kezdeményező szerepén kívül hozzájárult a világ többi országának tétlensége, közömbössége. Lengyelország és a Szovjetunió sokmilliós zsidó lakossága szinte egyáltalán nem kapott tájékoztatást a Harmadik Birodalom antiszemita politikájáról. Nagy-Britannia nem volt hajlandó megnyitni Palesztinát, az Egyesült Államok sem növelte a bevándorlás lehetőségét, sőt, hatóságai még a kvóták kihasználását is akadályozták.

Holott a német zsidóságpolitikában 1933–1939/1941-ig előtérben állott a kivándorlás ill. a kiűzés, ily módon kívánták a Nagynémet Birodalmat „zsidómentessé” tenni. A zsidótörvényeknek és az erőszakos cselekményeknek, így az 1938. novemberi „kristályéjszakai” össznémetországi pogromszerű jelenségeknek a zsidóság állandó rettegésben tartásán és nyomorúságba süllyesztésén kívül az volt a célja, hogy a zsidókat rádöbbentsék, ha még addig nem tudták volna, nincs maradásuk és jövőjük hazájukban.

A zsidóság megsemmisítésének koncepciója Hitler legsajátabb elképzelése volt. A náci államban oly mértékben érvényesült a vezéri hatalom, a Führergewalt, hogy ha senki más, de ő előállhatott egy ilyen nagyszabású gyilkos tervvel. Továbbá csakis ő, aki a saját kezében egyesítette a párt, az állam és a fegyveres erők legteljesebb vezetését, adhatott legitimációt – amint erre utaltunk – a belső körökben is álcázott programnak.

A náci zsidópolitika mind erőszakosabbá válásához hozzájárult az a körülmény, hogy az Anschluss után a Nagynémet Birodalom zsidó polgárainak kb. félmilliós lélekszáma több mint kétszázezer fővel gyarapodott. A kényszeremigrációhoz persze célországot is szükséges lett volna találni. A leginkább emlegetett terület, már az 1930-as évek végén, Madagaszkár szigete – ez időben francia gyarmat – volt. A tervet a lengyel zsidók kitelepítésére 1937-ben a lengyel kormány is szorgalmazta. Francia–lengyel tárgyalások folytak az ügyben, sőt, közös bizottságot is küldtek a helyszínre a lehetőségek felmérése végett. Kiderült, hogy legfeljebb néhány tízezer főről lehet szó, ha egyáltalán bárki is hajlandó lenne vállalkozni az áttelepedésre. Német részről persze 1940-ben, amikor Franciaország veresége és a compiegne-i fegyverszünet után „felmelegítették” az elképzelést, nem önkéntes kivándorlásra gondoltak. A „területi végső megoldás” azonban 1940 őszén megrekedt a tervezgetés és alkalmi megbeszélések stádiumában. Nagy-Britannia ugyanis elszántan folytatta a háborút és ez eleve lehetetlenné tette bármiféle, csak tengeri úton lehetséges kitelepítés megvalósítását.

A világháborúban

1939 szeptembere után, a második világháború kirobbanásával és fejleményeivel szoros összefüggésben alapvetően megváltozott Hitler magatartása és ezzel a náci zsidópolitika is. A vezér és kancellár gondolkodásában mindig is ott lappangott a zsidóság kiirtásának vágya. Uralma első éveiben azonban


belpolitikai és nemzetközi okokból nem rendelkezett teljes cselekvési szabadsággal. Végtére is magát Németországot nem változtathatta egy óriási mészárszékké. Az euthanasia program megvalósítása során az életképtelennek nyilvánított és a „faji higiéniát” „veszélyeztető”-nek bélyegzett személyeket német területen berendezett hat, ún. T-intézetben megölték. A titoktartás ellenére a módszeres gyilkolás híre 1940-ben kiszivárgott és elterjedt. Ez nagy felháborodást és különösen az egyházak részéről nyílt tiltakozást váltott ki. Hitler, aki sokat adott arra, hogy hazai földön megőrizze makulátlan imázsát, 1941 szeptemberében kénytelen volt az eljárást hivatalosan beszüntetni, miután több mint 70 ezer ember áldozatul esett. A hatalmas keleti területeken azonban úgy ítélte, teljesen szabad kezet kap bármiféle terv megvalósítására.

1941-re már teljesen kialakult azon apparátus, amely felkészült a „végső megoldás” kivitelezésére és alkalmasnak bizonyult arra, hogy a legextrémebb fantazmagóriát iszonyatos valósággá tegye. Hiszen a végső borzalomban talán az volt a legdöbbenetesebb, hogy amíg közvetlenül meg nem tapasztalta, addig senki nem akarta elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet... Az európai zsidóság megsemmisítésének alapvető instrumentáriumát az SS és a kötelékébe tartozó rendőri szervek és más fegyveres testületek képezték.

II. Adolf Eichmann

Adolf Eichmann az SS Németországot és a megszállt Európát uraló gigászi apparátusának egyik, a zsidóság kiirtását célzó tervek szempontjából kulcsfontosságú tagja volt. Az Obersturmbannführer (alezredes) rendfokozata nem számított különlegesen magasnak a mintegy 1200–1300 hasonló rangú SS tiszt között. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV–B–4, majd IV–A–4 jelzésű zsidó ügyekkel foglalkozó referatúrája, amelynek vezetője volt, első látásra szintén fölöttébb szerénynek tűnt, hiszen ahogyan a számozásból kiderül, egy főhivatal hivatala osztályának részlege csupán. Valójában azonban Adolf Eichmann 1941–1944 között Európa egész zsidó lakosságának sorsa felett rendelkezett.

Életpálya

Pályakezdése szerény volt, személye 1934-ig még az SS-ben is észrevétlen maradt. Pedig már több mint két éve, 1932 áprilisától a náci párt és az SS tagja volt, igaz, a birodalomhoz képest másodrendűnek számító Ausztriában. Eichmann mind ez ideig elégedetlen volt az életével. Családja megélhetési okokból 1915-ben, amikor ő kilencedik életévét töltötte be, szülővárosából, a Rajna vidéki Solingenből átköltözött Linzbe. Helyzetük itt sem javult meg lényegesen, mert Eichmann anyagi okokból nem fejezhette be a műszaki főiskolát. Ügynöknek szegődött el egy elektromosipari, majd egy olajipari céghez. Ő is az emberek azon rétegéhez tartozott, akik stabil egzisztencia nélkül ődöngtek, s valami szilárd pontot, valamilyen közösséget keresett. Nacionalista–antiszemita társadalmi környezetbe került. Különösen megragadta figyelmét egy fegyelmezetten, énekelve felvonuló nemzetiszocialista csapat. „Úgy éreztem, hogy a dalokból valami a vérembe áramlik. »Másképpen« meneteltek mint a köztársasági Schutzbund, »másképpen« énekeltek ...”

Eichmann megtalálta politikai és szellemi otthonát. 1934 elején már Németországban, a dachaui koncentrációs táborban működő SS kiképző iskola hallgatója, s még ez évben megtalálja helyét a biztonsági szolgálatnál. Első beosztása, a szabadkőműves kartotékok, pecsétek és hasonló relikviák rendezése nem elégítette ki. Ezért örömmel fogadta, hogy áthelyezték az SD belföldi felderítő II. 112 jelzetű zsidóügyi osztályára. Eichmann nem volt ostoba, egy későbbi évekből származó szolgálati jellemzése szerint „egészséges értelem, átlagon felüli felfogóképesség, erős, szilárd akarat” jellemezte. Világnézetét illetően pedig rögzítették, hogy „meggyőződéses nemzetiszocialista”.

A „zsidószakértő”

Az SD zsidóügyi referatúrájának új munkatársa úgy vélte, hogy a párt és az SS antiszemitizmusában túltengenek az emocionális mozzanatok, s ezekhez ő semmit nem tud hozzátenni. Nagyon gyér viszont a zsidóságra mint vallási közösségre vonatkozó konkrét ismerete. Ezért módszeresen tanulmányozni kezdte az izraelita vallást, a hitközségeket és más szervezeteket, valamint külön stúdiumként foglalkozott a cionizmussal. Valamelyest elsajátította a héber és a jiddis nyelveket is, persze távolról sem olyan szinten, ahogyan ezzel – különösen zsidók előtt – előszeretettel dicsekedett. Eichmann megtalálta szerepkörét. Ő lett az SD és az SS első számú zsidószakértője, ő szolgáltatta azokat a tényeket és adatokat, amelyekre zsidóellenes politikát építeni lehetett, amelyek módot nyújtottak arra, hogy vaktában való vagdalkozás helyett ott találják el a zsidóságot, ahol az valóban fájdalmas. Ebben az összefüggésben lehet értelmezni Eichmann azon állítását, hogy ő nem volt antiszemita. Valójában az ő antiszemitizmusa, ahogyan későbbi tevékenysége egyértelműen bizonyítja, mást jelentett, mint például egy SA legény vagy egy SS katona zabolátlan, túlfűtött gyűlölködése. Eichmann a sokkal veszélyesebb, a hidegfejű, gondosan előkészített intézkedésekben és jól, igazi német alapossággal megszervezett nagyszabású akciókban kifejeződő antiszemitizmust jelenítette meg.


Hatékonyságát, organizációs és tárgyalóképességét bebizonyította a náci zsidópolitika kivándorlást/kiűzést szorgalmazó, 1938/1939-ig tartó első szakaszában. Eichmann az Anschluss után Bécsben kapta – éppen zsidóságismerete alapján – első önálló megbízatását. Az egykori császárvárosban létrehozta a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalát. Különleges módszere az volt, amit később általánosan alkalmazott, éppen a felekezeti élet működésének ismerete alapján, hogy igyekezett a náci zsidópolitika szolgálatába állítani a zsidó intézményeket, közösségi szerveket, vagy éppen szorgalmazta ilyenek, pl. a zsidótanácsok létrehozását.

Az Endlösung

A második világháború kitörése, Lengyelország elfoglalása, majd a Szovjetunió megtámadása és jelentős területeinek megszállása után, amint erre utaltunk, változás következett be a nemzetiszocialista birodalom zsidóságpolitikájában, és egyúttal Eichmann helyzetében és feladataiban. 1941. július 31-én Hermann Göring a következő írásbeli utasítást adta Reinhard Heydrichnek: „Kiegészítésül ahhoz a feladathoz, amelyet az 1939. január 24-én kelt rendelet bízott Önre, vagyis a zsidókérdés megoldását emigráció vagy kitelepítés útján ... ezennel megbízom Önt, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket ... a zsidókérdés totális megoldására Európa német befolyási övezetében ...”

Az utasítás egyértelműen a zsidóság teljes elpusztítását írta elő. Eichmannak e tekintetben nem lehettek kétségei. „Valamikor 1941–1942 fordulóján ... Heydrich szóbelileg közölte velem, hogy a Führer megparancsolta a zsidó ellenség fizikai megsemmisítését” – írta Eichmann 1959-ben, még elfogatása előtt Argentínában papírra vetett memoárjában. Reá hárult az a teendő, hogy mint az RSHA IV– B–4 zsidóügyi referatúrájának vezetője, összeurópai méretekben megszervezze a vezéri utasítás maradéktalan teljesítését. Hivatala vált a „végső megoldás” főhadiszállásává, ő maga pedig a birodalom teljhatalmú biztosává, ha nem is kapott ilyen titulust. Ő tárgyalta meg 1941 nyarán Rudolf Hössel, Auschwitz parancsnokával a gyilkolási technika részleteit. Majd ő irányította a kontinens német hatalmi övezetében a zsidók összegyűjtését és deportálását. Rendszeresen látogatta a haláltáborokat, hogy mindig „képben” legyen a módszereket, különösen a gázosítást illetően. Mindenütt ott voltak a megbízottai. Németországban minden fontosabb rendőrparancsnokságon tevékenykedett egy zsidóügyi „specialista”, aki közvetlenül Eichmanntól kapta az utasításokat. A megszállt országokban a német közigazgatás rendőri részlegeihez telepítette megbízottait. A német szövetségi rendszerhez tartozó országokban a német követségekhez delegálta a zsidóügyi tanácsadókat. Személyesen csak Magyarországon jelent meg a német megszállás után, elsősorban azért, hogy a helyszínen biztosítsa a zavartalan együttműködést a magyar hatóságokkal. Ezt sikerült is megvalósítania, elsősorban oly módon, hogy Endre Lászlót és Baky Lászlót államtitkári minőségben beépítette a belügyminisztériumba. „Bakynak volt alárendelve a végrehajtó apparátus, a rendőrség és a kiváló magyar csendőrség, Endréhez tartozott a rendeleti rész. Ily módon létrejöttek a feltételek annak a parancsnak a teljesítéséhez, amelyet Magyarországra vonatkozólag kaptam, ti. azt, hogy a zsidókat villámszerű gyorsasággal távolítsam el Magyarországról.” A több mint 400 ezer vidéki zsidó deportálása és jelentős többségük elgázosítása 1944. május 15. és július 9. között valóban a tömeggyilkosság páratlan csúcsteljesítménye volt még a náci világban is.

A népirtás egyedisége

A holokauszt áldozatainak száma hozzávetőleg 5,5–5,8 millió között becsülhető. Eichmann, akár a jelen kötetben foglalt, 1961-ben írott, akár a már fentebb idézett, 1959-ben keletkezett emlékiratai (a most kiadott mellett gondolunk az 1959-ben írottakra is) egyértelműen és kétségbevonhatatlanul bizonyítják, hogy a hitleri „végső megoldás” valóban megtörtént. A holokauszt tagadóit, az ún. „Auschwitz-hazugság”-ot emlegetőket a leghitelesebb koronatanú cáfolja.

Nemkülönben vitathatatlan – Eichmann vallomása alapján is – a holokauszt egyedisége a genocídiumok, népirtások között. Egyrészt még soha nem fordult elő a történelemben, hogy egy állam a hivatalos politikájává tette volna, és minden technikai eszközt latba vetett volna egy Közép- és Közép-Kelet-Európában vallási, Kelet-Európában vallási és nemzetiségi alapon kirekesztett népcsoport totális, korra és nemre való tekintet nélkül, minden egyedének meggyilkolására. Joggal mutatott rá arra Hannah Arendt filozófus, hogy a holokauszt egy újfajta bűnt jelent, bűnt az egész emberiség ellen, „magának az emberiségnek a természete ellen”.

2. Képek


1. Életút (Adolf Eichmann)SIPOS Péter

Adolf Eichmann életútja

1906. március 19. Adolf Eichmann születése a Rajna vidéki Solingenben. Édesapja könyvelő.

1914 A család az ausztriai Linzbe költözik.

1919–1921 Adolf Eichmann a linzi elektrotechnikai, gépészeti és magasépítési főiskola hallgatója, tanulmányait nem fejezi be.

1923–1932 Eladó egy felső-ausztriai elektromos-ipari cégnél, majd Bécsben a Vacuum olajtársaság ügynöke.

1927 Belép a német–osztrák frontharcos szövetségbe.

1932. április 1. Adolf Eichmann belép az ausztriai Nemzetiszocialista Német Munkáspártba és az SS-be. Az ausztriai náci párt betiltása miatt Bajorországba távozik, ahol az SS-ben 10 hónapos katonai kiképzésben részesül.

1933 Az SS biztonsági szolgálatának (Sicherheitsdienst, SD) alkalmazottja lesz.

1934. október 1. Adolf Eichmann az SD főhivatalában a II 112 zsidóreferatúra előadója lesz.

1938 Áthelyezik az SS ún. dunai részlegének (SS-Oberabschnitt Donau) SD hivatalához.

1938. augusztus Eichmann Bécsben megszervezi a „Zsidó Kivándorlási Központ”-ot.

1939. október Adolf Eichmann átveszi Berlinben a júniusban létrehozott „Zsidó Kivándorlás Birodalmi Központja” nevű szerv vezetését.

1939. december Adold Eichmann átveszi a Birodalmi Biztonsági Főhivatal „zsidó kivándorlási és kiürítési” referatúrájának vezetését.

1941. november 9. Adolf Eichmann megkapja az SS Obersturmbannführer (alezredes) rendfokozatot.

1942. január 20. Jegyzőkönyvvezető az európai zsidóság deportálásáról és fizikai megsemmisítéséről tárgyaló Wannsee-konferencián.

1944. március Adolf Eichmann személyesen irányítja a magyarországi zsidóság deportálását.

1945–1950 Hamis iratokkal Németországban él.

1950 Ricardo Clement néven Argentínába emigrál, ahová családja is követi. A Daimler–Benz cég egyik lerakatának vezetője.

1960. március 11. Az izraeli titkosszolgálat tagjai elfogják, majd Izraelbe szállítják.

1961. április–december Adolf Eichmann bűnpere Jeruzsálemben, háborús bűnösként halálra ítélik.

1962. június 1. Végrehajtják a halálos ítéletet, hamvait a tengerbe szórják.

2. Képek


1. Eichmann elfogásaSIPOS Péter

Adolf Eichmann elfogása

Adolf Eichmann 1945 után több esztendőn keresztül Ausztriában és Németországban bujkált. 1950-ben a náci háborús bűnösök rejtőzését segítő titkos szervezet közvetítésével Genovában egy ferences szerzetes, aki pontosan tudta, kiről is van szó, Argentínába szóló hamis útlevelet hozott. A dél-amerikai országban Ricardo Klement néven telepedett le. 1952-ben már teljesen biztonságban érezte magát és egzisztenciálisan is berendezkedett. Ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy felesége és három fia is csatlakozzék hozzá Buenos Airesben.

A holokauszt szabadlábon maradt bűnöseit kutató magánjellegű zsidó szervezetek már régóta elveszítették Eichmannt szem elől. Tizenkét éven át terjengtek róla pletykaszintű értesülések, hogy valamelyik arab országban látták, felmerültek latin-amerikai államok is, de minden híresztelés csalókának bizonyult.

Mígnem 1957-ben az izraeli titkosszolgálat, a Mosszad, sokat ígérő értesüléshez jutott, amelynek alapján érdemesnek tűnt, hogy most már hivatásos hírszerző ügynökök eredjenek Eichmann nyomába. Fritz Bauer Hessen, a nyugatnémet szövetségi tartomány ügyésze, hírt kapott az argentin fővárosból, bizonyos Hermann német, zsidó ügyvédtől, hogy a leányának udvarolni kezdett egy Nicholas Eichmann nevű fiatalember, aki azzal dicsekedett, hogy édesapja a háború idején fontos tisztséget töltött be Németországban. Az ügyész eljuttatta az információt a bonni igazságügy-miniszterhez, aki tájékoztatta izraeli kollégáját. Ő pedig az értesülést továbbküldte Isser Harelnek, a Mosszad főnökének.

Ezután kezdődött meg a gondos előkészítő munka Eichmann elfogására és Izraelbe történő szállítására. A Mosszad jól álcázott ügynököket küldött Buenos Airesbe, akiknek első dolga az volt, hogy a Ricardo Klement néven élő férfiút egyértelműen azonosítsa Adolf Eichmannal, méghozzá úgy, hogy a legszorgosabb megfigyelés se keltsen gyanút a célszemélyben. Ez esetben ugyanis ismét eltűnhet, aminél csak az lett volna károsabb, ha netán tévednek és rossz „pácienst” ejtenek foglyul, méghozzá idegen felségterületen, több ezer kilométerre Izraeltől.

A végső bizonyosság pillanata 1960. március 21-én érkezett el. A Mosszad emberei látták, hogy „Klement” ezen az estén virágcsokorral a kezében érkezett haza, családja már a kertben ünneplő ruhában fogadja. Az állandóan náluk lévő dossziéból rögtön megállapították, hogy az Eichmann házaspár e napon ünnepli ezüstlakodalmát.

Isser Harel ezután személyesen utazott Buenos Airesbe az akció irányítására. Május 11-én este a Garibaldi utcában két autó állt egymástól mintegy 30 méter távolságban. Utasaik kiszálltak és buzgón keresték az okát, miért állt le a kocsijuk. Amikor Eichmann lelépett az autóbuszról és hazafelé tartott, az izraeliek a pillanat tört része alatt megragadták és bekényszerítették az egyik gépkocsiba, takarót borítottak rá és elhelyezték az autó aljában.

Eichmannt egy bérelt lakásban lévő rejtekhelyre vitték és kénytelenek voltak megkockáztatni, hogy ott 9 napig őrizzék. Az Izraelbe való elszállításhoz azt a repülőgépet kívánták igénybe venni, amellyel az argentin függetlenség 150. évfordulójának ünnepségére egy izraeli kormányküldöttség érkezett a fővárosba. A gép azonban az előzetes bejelentés szerint csak május 20-án szándékozott visszatérni, és a korábbi indulás esetleg nemkívánatos kérdések feltevésére kényszerítette volna az argentin hatóságokat.

Így Eichmannt csak az említett napon, az izraeli légitársaság egyenruhájában, elkábítva, de járóképes állapotban „kísérték fel” a Mosszad-ügynökök a gépre. Eichmann elfogatása pillanatától készségesen együttműködött az izraeliekkel.

1960. május 23-án David Ben Gurion miniszterelnök bejelentette a parlamentben, hogy a titkosszolgálat elfogta Adolf Eichmannt, akit Izraelben rövidesen bíróság elé állítanak.

2. Képek


1. A légköri ózon kutatásaMÉSZÁROS Ernő

A légköri ózon kutatása

Tudománytörténeti tanulságok

Földünk légkörének legfontosabb jellemzője a szabad oxigénmolekulák jelenléte. Mindannyian tudjuk, hogy az oxigén nagyon fontos számunkra, hiszen az élőlények energiatermelésének egyik alapvető összetevője. Azt már kevesebben tudjuk, hogy az oxigénmolekulák azért is fontosak, mert a magas légkörben elnyelik a Nap ultraibolya sugárzásának egy részét. Ily módon a talaj közelében a napsugárzás spektrumából hiányoznak a bioszféra számára halálos, ún. ultraibolya (UV-) sugarak.

A légköri ózon fölfedezése Schönbein német kutató nevéhez fűződik, aki 1840-ben észrevette, hogy elektromos kisülések alkalmával jellegzetes szagú gáz keletkezik, amelyet ózonnak nevezett el (ozein jelentése görögül „szagolni”).

A légköri ózon jelentőségére az angol Hartley hívta föl először a figyelmet 1881-ben. Optikai mérések alapján föltételezte, hogy a napsugárzásból az UV-sugarak valószínűleg az ózon légköri jelenléte miatt hiányoznak.

Ózon a sztratoszférában

Az ózon légköri mennyiségét Dobson-féle műszerrel határozták meg. A végzett mérések kimutatták, hogy nem ott van az ózon többsége, ahol „kellene”, nem ott volt a sok ózon, ahol legerősebben süt a Nap. Sőt, az Egyenlítőtől a sarkok felé haladva növekedett! Ez ráirányította a figyelmet arra, hogy a sztratoszférában jelentős a légáramlás, amely az Egyenlítő felett keletkező ózondús levegőt a sarkok irányába szállítja. Így derült fény arra, hogy az ózon a légköri dinamika fontos nyomjelző anyaga.

Ózonfogyasztók

A kémiai és ezen belül a reakciósebesség meghatározásának tudománya az 1940–1950-es években nagyot fejlődött. Így lehetővé vált az ózon keletkezésének és felbomlásának a pontosabb mérése. Keresni kezdtek a levegőben egy olyan komponenst, amely részt vesz az ózon fogyasztásában.

Számos feltételezés után a megoldást a holland származású Paul Crutzen találta meg, 1970-ben. Magyarázata szerint a természet a magaslégköri ózon mennyiségét a talajban végbemenő mikrobiológiai nitrifikációs és denitrifikációs folyamatokkal szabályozza. Felmerült az is, hogy a sztratoszférában repülő repülőgépek szintén nitrogén-monoxidot bocsátanak ki, vagyis az ember szintén csökkenti az UV-sugarakat elnyelő légköri ózon mennyiségét!

Az iparban a halogénezett szénhidrogéneket, a freonokat, az ember elsősorban mint hűtő- és vivő anyagokat már az 1930-as évek elejétől alkalmazza. A freonok gyártását és használatát igen gondos kutatások előzték meg, melyek azt jelezték, hogy ezek az olcsón előállítható anyagok nem tűzveszélyesek, nem lépnek más anyagokkal kémiai reakcióba és a bioszférára és az emberre egyáltalán nem veszélyesek. Az egyetlen probléma az volt, hogy koncentrációjukat a levegőben, megfelelő analitikai módszerek hiányában, nem lehetett megmérni.

Az 1970-es évek második felében számos modellszámítást végeztek az emberi tevékenység ózonernyőre gyakorolt hatásának megbecslésére. Célja a jelen és a jövőben várható hatások kiszámítása volt. A számítások eredménye az lett, hogy kb. 1980-ig a sztratoszférikus ózon mennyisége 1-2 százalékkal csökken. Úgy tűnt, hogy a tudásunkat illetően minden rendben van. Ám 1985-ben a Nature c. folyóiratban egy újabb tanulmány jelent meg, amely ismét forradalmat okozott.

Az ózonlyuk felfedezése

Az említett cikkben Farman és munkatársai az angol antarktiszti állomáson végzett méréseik alapján arról számoltak be, hogy az 1970-es évek elejétől a légköri ózon mennyisége egyenletesen csökkent, aminek mértéke az 1980-as évek elején elérte az 50 százalékot! Ez a bejelentés a légkörrel foglalkozó kutatók, sőt a közvélemény körében is hatalmas vihart kavart. Az amerikaiak ezután hatalmas nemzetközi (igazában amerikai) programokat szerveztek az ózonlyuk okainak kiderítésére.


Elméletük szerint a téli hónapokban az Antarktisz fölötti sztratoszférában hatalmas légköri örvény helyezkedik el, amely meggátolja az alacsonyabb szélességeken lévő levegővel való keveredést. Az örvény által körülzárt levegőben a hőmérséklet igen alacsony, így jégkristályok keletkeznek, amelyek elnyelik a sósav- és klór-nitrát –molekulákat. A kristályok felületén a két anyagból salétromsav és kétatomos klór keletkezik A salétromsav a kristályban marad, míg a klór a levegőbe kerül. Tavasszal, amikor megjelenik a napsugárzás, a kétatomos klór atomos klórra bomlik, amely intenzíven kivonja az ózont a levegőből.

Változások a kémiai iparban

A légköri ózonkutatás századunk tudománytörténetének izgalmas fejezete, s számos, a tudományos kutatás szempontjából fontos tanulság levonását teszi lehetővé. Ez az első eset a légkörtudomány történetében, hogy eredményei az ipar, nevezetesen a vegyipar bizonyos szektorának az átalakulását okozták. A fejlett országokban ugyanis gyakorlatilag megszűnt a freonok előállítása, ill. felhasználása és ún. helyettesítő anyagokat állítanak elő, illetve forgalmaznak. Ezek az anyagok a légköri ózon szempontjából jóval kevésbé veszélyesek. Egyéb esetleges környezeti hatásaikról azonban keveset tudunk.

A légköri ózonkutatások másik, örvendetes következménye, hogy a tudományok történetében először, légköri kutatásokat Nobel-díjjal ismertek el. 1995-ben a kémiai Nobel-díjat a légköri ózon megismerése területén végzett kiemelkedő munkájukért megosztva Paul Crutzen, Sherry Rowland és Mario Molina kapták.

Most már csak az kérdés, hogy lesznek-e további meglepetések?

2. Képek


1. Ózon és a NapMESKÓ Attila

Ózon és a Nap

Az ózon három oxigénatomból álló molekula. Keletkezése összetett folyamat eredménye. Azzal kezdődik, hogy a Nap sugárzása a 100 kilométer feletti magasságokban a normál kétatomos oxigénmolekulát oxigénatomokká hasítja. A szabad oxigén az ennél alacsonyabb, de még nagyjából 70 kilométer feletti, igen ritka légrétegekben normál oxigénmolekulákká egyesül. A valamivel sűrűbb sztratoszférában, nagyjából 30 és 60 kilométer között, azonban esélye van annak is, hogy a szabad oxigénből és egy oxigénmolekulából ózon keletkezzen. A keletkező ózon koncentrációja legnagyobb 25 kilométer körül. Jellemző azonban kis mennyiségére, hogy ha a légkör teljes ózonmennyiségét le tudnánk hozni a tengerszintre, ott egy mindössze 4 kilométer vastag réteget alkotna.

Ez a kis mennyiség azonban életfontosságú. Az ózon a Nap sugárzásának egy részét elnyeli. Ezzel egyrészt melegíti a sztratoszférát, de – ami számunkra sokkal fontosabb – megakadályozza, hogy az ultraibolya sugárzás túlságosan intenzív legyen a Föld felszínén. Csaknem teljes az elnyelés a 0,2–0,3 kilométer hullámhosszúságú sávban, tehát abban a tartományban, mely huzamos besugárzás esetén bőrrákot okoz.

Az ózonmolekula instabil és könnyen bomlik. Koncentrációját a folyamatos keletkezés és bomlás érzékeny folyamatai alakítják. Emiatt különösen veszélyesek a sztratoszférába kerülő, bomlást gyorsító anyagok (katalizátorok), például a freonok (halogénezett szénhidrogének). Kibocsátásukat ma már nemzetközi egyezmények korlátozzák, például az 1987. évi montreáli egyezmény az ózonréteget csökkentő anyagokról, és ennek kiegészítései. Azonban még akkor is, ha ezeket minden ország betartja, csak több évtized után áll helyre az eredeti állapot.


1. A "keresztény" feminizmusNŐK A TÖRTÉNELEMBEN

BALOGH Margit

A „keresztény” feminizmus

Slachta Margit (1884–1974) életútja

A nő szerepe a történelemben kiemelten áll a nemzetközi történettudomány érdeklődésében. Különösen az Egyesült Államokban. A magyar történetírásban évszázados hagyomány a kiemelkedő hölgyszemélyiségek bemutatása. Az 1980-as években nálunk is megindultak a modern társadalomtörténeti kutatások. „Asszonysorsok a 20. században” címmel 1999. november 25–26-án az MTA Történettudományi Intézete és a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Kara rendezett konferenciát. Az ott elhangzott előadásokból közlünk következő számainkban is részleteket.

A Belügyminisztérium hírhedt III/III-as osztálya 1958-ban kiselejtezte a Slachta Margitról addig gyűjtött iratokat. Az Egyesült Államokban élő politikai ellenfél már nem volt veszélyes az „épülő szocializmusra”... Feledésbe merülő alakjából az elmúlt évtizedekben csupán egy szélsőségesen reakciós, „bigott apáca” mesterséges képe élt. De ki volt valójában Slachta Margit? Hogy nem mindennapi egyéniség, az bizonyos. Ha az lett volna, ellenfelei sem foglalkoztak volna vele annyit.

A gyermek- és fiatalkor

A jómódú, lengyel nemesi származású zadjeli Slachta Kálmán és sárosi Saárossy Borbála boldognak nem nevezhető házasságából hat lány született, másodikként – 1884. szeptember 18-án – Margit. A vallásos buzgalmat ellenző apa 1907-ben még a Kassai Takarékpénztár vezérigazgatója, ám ekkor a takarékpénztár válsága miatt családja anyagi helyzete megroppant, így feleségével és három kisebb gyermekével 1908-ban kivándorolt Amerikába.

A Kalocsai Miasszonyunk Nővérek Tanárképzőjében német–francia–történelem szakos polgári iskolai tanári diplomát szerzett Margit nem tartott vele, mert megérintette egy életre szóló hivatás: a keresztény alapú szociális nővédelmi munka. E munka inspirálója (is) a Rerum novarum kezdetű pápai enciklika (1891) volt, amely a katolikus egyház részéről először ismerte el a munkások szervezkedési jogát érdekeik képviseletére. Mondanivalója tenni akaró úrhölgyek szívében is visszhangra talált. Az özvegy gr. Pálffy Pálné (szül. gr. Károlyi Géraldine) 1897-ben szervezte meg Budapesten a Katolikus Munkásnők Védőegyesületét az Európában már bevett ún. patronázsok mintájára. Ebből fejlődött ki 1906-ra az Országos Katholikus Nővédő Egyesület. Pállfy grófné megbízásából a nemesi származású Farkas Edith tanítónő járta az országot és munkatársakat toborzott a nővédő munkához.

Slachta Margit tanítóképzős évei alatt hallotta előadni Farkas Edithet a patronázsról, a munkásnők védelméről. A karizmatikus egyéniség és nagyszerű szónok igen nagy hatást tett rá. Majd megismerkedett Korányi Saroltával, a magyar nőnevelés kiemelkedő alakjával. E két nő tevékenysége és szellemisége eltérítették eredeti hivatásától: bekapcsolódott a patronázs munkába, majd megvált a tanítástól, hogy minden erejét a szociális munkának szentelhesse. 1908. november 19-én elsőként lépett be a Farkas Edit által alapított Szociális Missziótársulatba, melynek pártfogója Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt.

A missziós nővér

Slachta Margit élete a Szociális Missziótársulattól haladt a politika felé. Tudni kell, hogy a misszótársulat nem szerzetesrend, hanem a világi és a szerzetesi élet között helyet foglaló egyházi szervezet (a mai egyházjogi fogalom szerint: apostoli életre egyesült közösség, 1922-től püspöki joghatósággal bíró kongregáció). Tagjai nem nyilvános fogadalmat, hanem ún. magánfogadalmat tettek. (Ez utóbbi két elemét, az engedelmességre és a szegénységre vonatkozót bármely pap feloldhatta, csak a tisztasági fogadalom feloldásáért kellett Rómához fordulni. Nyilvános fogadalmat csak a kongregációk, illetve a rendek tagjai tehettek, feloldozást kizárólag Róma adhatott.) Slachta egyéniségének épp egy ilyen közösség felelt meg: közel Istenhez, de közel a világi élethez is.

Szociális missziós nővérként tartotta első nagyobb hatású előadásait. Az 1909. évi szegedi katolikus nagygyűlésen – az akkori divatos ruhában és hatalmas kalapban – a munkásnők helyzetéről és a magyar


katolikus női összefogás szükségességéről beszélt. Az ekkor 25 esztendős ifjú nőből az elkövetkezendő kilenc év alatt a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka ismert szereplője lett. Fáradhatatlanul tartotta egyik előadókörutat a másik után, adományokat gyűjtött, építgette a Szociális Missziótársulat erdélyi szervezeteit. 1915-ben szociális iskolát nyitott, szerkesztette az Értesítőt, A Keresztény Nőt, mely utóbbi 1918 márciusától Magyar Nő elnevezéssel jelent meg. Slachta Margit cikkek sorozatát publikálta a nők érdekképviseletéről és választójogáról. Emlékezetes a Magyar Nő 1918. november 23-i vezércikke, amelyben a királyi párt búcsúztatta. Üdvözölte a Nemzeti Tanácsnak az általános és titkos választójogról hozott döntését, mert az a nőket is választójoghoz juttatta.

Ország-világ előtt vállalta és népszerűsítette a keresztény feminizmust, mellyel elhatárolódott a radikális liberális feminizmustól, de elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanya-szerepben elfogadó nézetektől is. A Slachta által képviselt feminizmus családközpontú volt, de a családi kötelességek mellett jogokról is szólt. Tanulhassanak a nők is! – követelte, de míg a radikálisok minden kenyérkereső pálya megnyitása mellett voltak, addig Slachta a női mivoltnak megfelelő pályák megnyitását követelte. A radikálisok altruizmust, a keresztény feministák krisztianizmust akartak. Mindez ma már avíttnak tűnhet, de akkor, a századforduló után néhány esztendővel egyáltalán nem volt az!

Slachta a társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta. Osztotta Farkas Edith véleményét: nem néhány jóakaratú úrhölgy jótékonykodásával lehet a szociális kérdésekhez nyúlni, hanem a szervezett szociálpolitika keretei közé kell állítani a szociális gondozást. „...nemcsak a nyomor és szenvedés enyhítésére kell gondolnunk [...], hanem a szegénység, nyomor okainak megszüntetésére kell törekednünk.” A társadalom egészében jelen kell lenni, ott, ahol a bajok születnek a megelőző és „megszentelő szeretettel”. Társadalmi környezettanulmányokat készített, tüntetéseket szervezett, napilapokban cikkezett. Modern, a mai értelemben is korszerű, adott esetben „rámenős” stílusban küzdött. Prohászka püspök épp a szokatlan módszerei miatt vélekedett így: „Szeretem ezt a finom, gyengéd, zseniális leányt, igazi finom lélek; csak nagyon radikális és az alacsonyabb néposztályok életmódját és szokásait könnyen fölveszi, pl. roppant igénytelen, mindennel beéri, földön is elalszik stb.”

Slachtát a közjó iránti hatalmas vágy motiválta leginkább arra, hogy közéleti-társadalmi szereplést vállaljon. 1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja. 1918. október 28-tól a párt „női tagozata”, az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt és a nőket kívánta megszervezni keresztény, nemzeti, legitimista és szociális alapon az országos és helyi szintű politikai tevékenységre.

Az első női képviselő

Ilyen közéleti múlttal nem meglepő, hogy 1920. február 26-án a kormányra került Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) a főváros I. kerületében tartandó pótválasztáson a párt hivatalos képviselőjelöltjeként indította. A március 25-én tartott voksoláson Slachta Margit 5471 érvényes szavazatot szerzett, fölényesen maga mögé utasítva férfi vetélytársait: a korábban népjóléti miniszter (...) Csilléry András 3642 szavazatot kapott, míg a két másik jelölt az ezret sem érte el. Slachta Margit személyében Magyarország első női képviselője foglalhatta el a „honanyai széket” a nemzetgyűlésben.

Parlamenti szűzbeszédét 1920. április 23-án tartotta. A Népszavamásnapi tudósítása szerint „A szocialista nőktől tanult igazságokkal tarkított beszédét a férfi képviselők derülten, tréfálkozva, fölényeskedve fogadták”. Beszélt a gyermekhalandóságról, az anyavédelemről. Javasolta, hogy módosítsák a munkásnőkre vonatkozó törvényeket, alkalmazzanak női iparfelügyelőket, biztosítsák az anyaság védelmét, s adjanak az ipari munkásságnak évente kétheti szabadságot. Kérte a szoptatás rovására elterjedt dajkaság eltörlését (pontosabban korlátozását), így szorítván rá a tehetősebb hölgyeket is gyermekük anyatejes táplálására. Sürgette az erkölcsrendészet revízióját s az iskolák reformját.

Tévedtek, akik azt hitték, szavát is alig lehet hallani majd a nemzetgyűlésben. Az 1920. március 25-étől 1922. február 16-áig tartó képviselői ideje alatt összesen 28 beszédet tartott, melyekben 67 nagyobb témakört fejtett ki. Felszólalásaiban központi téma a nőkérdés, a nők helyzete, a szociális helyzet, az általános választójog. Képviselőtársai csakhamar észrevették, hogy Slachta nővéren nem lehet gúnyosan vagy fölényesen mosolyogni. Beszédeiből, indítványaiból, állásfoglalásaiból egy művelt, mélyen szociálisan érző nő alakja rajzolódott ki.

Az 1920–22-es nemzetgyűlés alkotta meg a hírhedtté vált „bottörvényt” (1920. évi XXVI. tc. a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb büntetőjogi védelméről), amit később Slachta Margit nevéhez kötöttek. A nemzetgyűlés néhány hónap eltéréssel két törvényt tárgyalt, s ebből a második – melynek Slachta sem a tárgyalásán, sem a szavazásán nem vett részt (szabadságon volt) – az említett bottörvény, amely e büntetésnemet az eszközül szolgáló mogyorófabot méretét leíró részletességig szabályozza. A csúsztatásra az


adott lehetőséget, hogy az elsőként tárgyalt, az árdrágító visszaélésekről szóló 1920:XV. tc. is tartalmazza egy mondatban a botbüntetés ideiglenes lehetőségét, s maga Slachta is kemény szavakkal érvelt mellette abból a meggyőződésből, hogy a szegény családokat védi. Slachta Margit javasolta a botbüntetés kiterjesztését a nőkre is, különben „arra a meglepő eredményre fogunk jutni, hogy az összes láncolásokat és árdrágításokat nem a férfi, hanem a nő csinálja”. A női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, a hátrányoknál is érvényesíteni kell! Hitte, hogy akkor igazságos, ha nem tesz kivételt. Egy furcsa, végeredményben elhibázott és téves közelítés volt az egyenjogúsításhoz.

Az árdrágítókkal szembeni botbüntetést a baloldali lapok sem kifogásolták, az csupán akkor került elítélőleg a címoldalakra, amikor úgy vélték, hogy az 1920:XXVI. törvénycikk éle a baloldali szervezkedés ellen irányul. Az áthallást felerősíthette, hogy e törvény javaslatát ugyanakkor kezdte tárgyalni a nemzetgyűlés, amikor Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter beterjesztette az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvényjavaslatot, amely tartalmazta a kommunista párt működésének betiltását (1921. évi III. tc.). Idővel egyes felületes (vagy tudatosan manipulatív) cikkek egybecsúsztatták a baloldal elleni támadást, a botbüntetést és Slachtát.

1945-ben egy újságíró botbüntetést firtató kérdésére válaszolva Slachta így válaszolt: „Ma tudom már, hogy az ilyenfajta büntetéssel mennyire visszaélhetnek a büntetők, milyen kegyetlenül megkínozzák egymást az emberek. Azt is tudom már, hogy ilyen módon nem lehet megakadályozni az árdrágítást. Csakis belső ráneveléssel.” Nemzetgyűlési szerepléséből mégis az árdrágítókra (s csak azokra!) botbüntetést igenlő döntését idézte a történetírás – méltatlanul.

Az alapító főnökanya

1922. február 16-án véget ért a parlamenti ülésszak. Farkas Edith főnöknő nem adott engedélyt arra, hogy Slachta a következő választáson induljon. A két nő között egyfajta mester és tanítvány viszony volt, de a legitimista Slachta túl jó tanítványnak bizonyult és túlnőtt a „szabad királyválasztó” Farkas Edithen.

Kettőjük burkolt vitája a politikai szereplés vállalható mélységéről odáig fajult, hogy Slachta Margitot 1923. május 5-én több társával együtt elküldték a Szociális Missziótársulatból, fogadalmukat semmisnek minősítették. Ezzel Slachta életének egy meghatározó szakasza zárult le. Néhány nap múlva, május 12-én megalakította a Szociális Testvérek Társaságát, amelynek július 15-étől választott főnöknője lett. Az 1930 és 1932 közötti két évet leszámítva – amikor az angyalföldi városi törvényhatósági bizottság tagja – négy évtizeden át, 1963-ig irányította a társaságot. Követői az addigi kék fátyol helyett szürkét öltöttek magukra. S hogy előteremtse a működéshez szükséges anyagiakat, külföldön keresett munkahelyeket a testvéreknek.

1931-től ismét a munkásnők szervezésén fáradozik. 1933-ban megalakította a valláserkölcsi Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot is indított A Lélek Szavacímmel, amelyben több, kimondottan a náci ideológia elleni írása jelent meg. (Érthető, hogy 1944. márciusban az elsők közt tiltották be a lapot.) Szeretett volna templomot is emelni a Szentlélek tiszteletére, ennek érdekében elment Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, „hogy elkérje e célra a Gellérthegyet, pontosabban a Citadellát”. 1937. november 3-án megnyitotta a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol szociális munkásokat okítottak. 1942-től az egész országban ún. világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend erőteljes közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát.

Az emberiesség szószólója

Ahogy közeledett a hitlerizmus, úgy tért át Slachta a gyakorlati útra. Számtalan petíciót, föliratot, közbenjárást írt és terjesztett a hatóságok elé. 1940. november 8-án a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. A katolikus konvertiták 1939-ben létrehozták érdekvédelmi szervüket, a Magyar Szent Kereszt Egyesületet, melynek társelnöke lett Slachta Margit. Felszólalt a zsidók érdekében. Az Esztergomi Prímási Levéltár őrzi azt beadványt, amelyet Slachta Margit és 11 szociális testvér írt Serédi Jusztinián hercegprímáshoz 1941. július 8-án (tehát még a harmadik zsidótörvény augusztus 8-iki életbe lépése előtt). Állásfoglalásuk lényege: „Egyházunk tanítása alapján nem azonosíthatjuk magunkat azzal a felfogással, amellyel a jelenlegi magyar törvényhozás a zsidóság visszaszorításának ügyét intézte, még kevésbé azzal, amely a keresztség szentségét semmibe véve, katholikusokat minősít át bizonyos vonatkozásokban zsidónak, de legkevésbé fogadhatjuk el a törvénynek azon hiányosságát, melynél fogva azok, akik életüket teljesen az Egyház és lelkek szolgálatába állítják be, zsidóknak minősíttessenek.”

1941 telén a körösmezei deportálás ellen tiltakozott. 1942 tavaszán pedig amikor a szlovákiai deportálásokról befutottak az első hírek a Magyar Szent Kereszt Egyesülethez, Slachta Margit személyesen győződött meg a tragikus helyzetről: „Szlovákia minden átadott zsidó-személy után ötszáz márkát, azaz 6000 szlovák koronát


fizet az őket átvevő németeknek. A város képe [Pozsony] ezen körülmények közt – lehet mondani – pokol. Ezen pokolnak egyik kitevője az a körülmény, hogy mialatt a zsidó embertömegek jogfosztottan mindennek ki vannak szolgáltatva, és kétségbeesetten küzdenek, azalatt a keresztények tódulnak a templomokba, de nem nyújtnak védelmet a szerencsétlen kiszolgáltatottaknak és buzgón szívják magukba a gyűlöletnek mérgét, melyet egy rendszeres és átgondolt propaganda maximális módon injekcióz beléjük... Egészen felszántott lélekkel jöttem haza, szinte gyötör a lelkiismeret, hogy bűnrészes vagyok, amikor nem próbálok meg mindent, hogy ezt a romlást én is segítsem megakadályozni... Azért akarok könyörögni, hogy kegyeskedjék a magyar püspöki kar tagjait annak megnyerni, hogy mint ilyen lépjenek akcióba ezen satanizmus ellen.”

Slachta kiáltását sem a magyar állam illetékesei, sem az egyházi fórumok nem hallgatták meg. Miután 1943. február 8-án Szlovákia bejelentette a teljes zsidótalanítást, Slachta nem nyugodhatott. Rómába utazott, és 1943. március 11-ére sikerült is kieszközölnie a pápai kihallgatást, melynek eredményeként XII. Pius pápa utasította a hét szlovákiai püspököt, hogy tiltakozzanak az államelnöknél és a minisztereknél, valamint elrendelte, hogy Szlovákia összes templomában tiltakozó pásztorlevelet olvassanak fel. Mindezek eredményeként a deportálás elmaradt...

Keresztény hite, humánuma életveszélyt is vállaló embermentő munkára sarkallta. A szürke testvérek mintegy ezer zsidót mentettek meg, köztük Heltai Jenő írót, a halálmenetben pusztult Radnóti Miklós feleségét, Rusznyák Istvánt, az MTA későbbi elnökét, Márkus Emília színésznőt, Vágvölgyi Tibor szociáldemokratát, vagy Shaár Erzsébet későbbi férjét, Wilt Tibor szobrászművészt.

1945-ben már a néhány hónapja még őt ádázul kereső nyilasok helyzetén próbált enyhíteni. Tette mindezt nem politikai meggyőződésből, hanem a krisztusi szeretet jegyében, mert mindenkiben a segítségre szoruló embert látta.

Ismét politikai szerepkörben

Slachta Margit 1945 elején visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a Parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz.

Slachta ekkor már javakorabeli hölgy. A makacsságig hű maradt korábbi nézeteihez. Oly mértékben gerinces, nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, hogy ezek az emberi tulajdonságai szinte alkalmatlanná tették a politikusi pályára, s kudarcra ítéltetett minden kísérlete, hogy belső tisztességtől, becsületességtől áthatva és keresztény világnézettől vezérelve a politikai küzdelmek eme ádáz időszakában eredményes vagy akár csupán elfogadott lehessen. Slachta szélsőségesen következetes, szinte mindent feketén-fehéren állított fel, a kereszténységet is százszázalékosan védeni akarta. Képviselőtársai – s nemcsak a marxisták, de a keresztény meggyőződésűek közül is többen – az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották. Beszédeit gúnyos, sőt trágár közbekiáltásokkal zavarták.

Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek biztosítását csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését – Mindszenty József hercegprímáshoz hasonlóan – egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.

Emlékezetes az a bátor felszólalása, amelyet az 1946. évi VII. tc., vagyis a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslat vitájában mondott. Nem tartotta helyesnek, hogy a törvényjavaslat nem az államrend „jogellenes módon való megváltoztatását”, hanem magát a megváltoztatást minősíti bűntettnek.

1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. 1947. április 16-án nagyívű beszédében a vallásos nevelésért emelt szót. A hitoktatás szabadságáért mondott beszéde után Parragi György (a kisgazdapártból néhány héttel azelőtt kilépett) pártonkívüli képviselő így méltatta: „Egyetlen férfi a nemzetgyűlésben!” (Ez a megállapítás egyébként nem először hangzott el Slachta Margitról.)

A határokon kívül rekedt magyarság és a kis nemzetek jogairól, a családi életről, a nemzet erkölcsösségének védelméről is gyakran szólt – mai értékítéletünk szerint konzervatív alapról.

A politikai élet balra csúszásával mind lehetetlenebbé vált politikusi pályája. Az 1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikai érdekeket sértőnek minősítették (bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát), s október 30-án a mentelmi bizottság javaslatára hatvan napra kizárták az országgyűlésből. Utolsó – alpári közbekiabálásokkal


meg-megszakított – parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslatot. Miután a képviselők végül törvényre emelték az iskolák államosítását, az ülést bezáró Himnusz éneklésekor Slachta tüntetően ülve maradt. Ezért a mentelmi bizottság most kétszer hat hónapra zárta ki a törvényhozásból. A bizottság tagjainak a Zsoltárok könyvéből idézett: „Elnyomóink dalt követeltek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk.” Slachta azok közé tartozott, akik nem tudtak meghajolni, csak eltörni... (Később azt mondta testvéreinek: „Nem jól tettem, hogy nem álltam föl, le kellett volna térdelnem.”)

Letartóztatástól tartva 1949 januárjától a domonkos nővérek zárdájában rejtőzött. Még beadta indulási kérelmét az 1949. évi választásokon, de azt az illetékesek elutasították. A választás napján, május 15-én megjelent az urnáknál, kockára téve személyes szabadságát. 1949. június 22-ről 23-ára virradó éjjel két szociális testvérrel együtt Ausztriába, s onnan szeptember 16-án Tóth Etelka álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott.

Az emigrációban

Az emigrációból Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbála néven pedig a Szabad Európa Rádióban szerepelt. 1951-ben visszatért Bécsbe a hazatérés csalfa reményével, majd 1953. május 5-én, immár saját nevén másodszor, végleg Amerikába érkezett.

Az emigráció első éveiben még aktív próbált maradni, de erejéből csak eseti akciókra futotta. A politikától visszavonult, s hallgatásba merült. Csak levelekben érintkezett néhány politikai harcostárssal. A társaság életében is fájdalmas konfliktusok támadtak, melyek emlékeztetnek az ő 1923-as sorsára: a Los Angeles-i és a kanadai szociális testvérek elszakadtak.

Slachta Margit életének utolsó éveiben mindentől megfosztódott. Fiatalkori zseniális képességeit felőrölték az elmeszesedett erek. 90 éves korában, 1974. január 6-án halt meg Buffaloban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában.

*

Halála után 11 évvel, 1985-ben Izrael államtól megkapta az Igaz Ember kitüntetést, és emlékére fát ültettek a Yad Vashem kertjében. 1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kapott a magyar kormánytól, május 7-én megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelét. Küzdelme nem csak ezért nem volt hiábavaló: a Szociális Testvérek Társasága működése itthon is újraéledt. Jöttek a fiatalok, folytatódott a munka a rendszerváltás utáni Magyarországon is.

2. Képek


1. Az idõ detektívjeiNYÍLT TÉR – Olvasóink írják

HELD József

Az idő detektívjei

Egy könyv margójára

Held József az USA-ban élő magyar történész. Több közép- és újkori magyar témáról írt monográfiát, tanulmányt és szerkesztett több kézikönyvet, lexikont Közép- és Kelet-Európa történelméről. A Ratgers University dékánjaként ment nyugdíjba. Azóta csak írásainak él. Írói tevékenysége még sokoldalúbb, mint korábban. A Históriához írott szakmai leveleiből folyamatosan közlünk a következőkben.

Először is a szerző többször figyelmezteti az olvasót arra, hogy a modern archeológus már nem kincskereső, mint a múlt század, de ennek a századnak régészei is voltak. Ellenkezőleg! Valójában a múlt detektívjei lettek, akik korunk technológiai haladásának eszközeit használják fel kutatásaik folyamán.

A könyv* egyik legérdekesebb fejezete a bronzkorszak első földművelőiről szól. A szerzők szerint a Zagrosz-hegységben (ma Dél-Irán) kezdődött meg a változás, és onnan terjedt tovább. A meteorológusok szerint viszont a jégkorszaknak egy globális felmelegedés vetett véget (hogy miért, azt nem tudjuk; de érdemes megjegyezni, hogy az a felmelegedés nem a szén-dioxidnak a levegőbe kerülése miatt keletkezett). A melegebb hőmérséklet s a hasznos növényzet ezt követő terjedése tette lehetővé az addigi vadász–gyűjtögető életmód feladását és a letelepült mezőgazdaságra való áttérést. Egy történelem előtti nép, a nafutiak, voltak azok, akik először művelték tudatosan a mezőgazdasági termelést. Közben élelmezésüket persze vadászattal és szelídített állatok tenyésztésével tették változatossá.

Az bizonytalan, hogy gabonaneműeket termeltek-e, vagy valami mást, mert az ásatások folyamán települési helyeiken nem találtak gabonaszemeket. Ma már azt is tudjuk – a karbonvizsgálatok alapján –, hogy a nafutiak már vagy kétezer évvel az előbb említettnél is folytattak rendszeres mezőgazdasági termelést, vagyis már Kr. e. 10 500–9000 körül. Pisztáciamagot termeltek, de még a gyűjtögetést is folytatták azzal, hogy makkot szedtek a tölgyerdőkben. Lehet, hogy az első szelíd gabona az árpa volt, de erre kevés a bizonyíték. Mindenesetre biztos, hogy letelepedett kis közösségek éltek mezőgazdaságból a Zagrosz-hegységtől a Jordán folyó völgyéig terjedő területeken, például Jerikónál. Valószínűleg itt szelídítették meg az első birkákat és kecskéket, s innen terjedt el a mezőgazdaság a beljebb fekvő területekre. Vagyis a letelepedett életmód és az ezzel járó mezőgazdasági termelés jóval hosszabb múltra tekintvissza, mint eredetileg gondolták.

Egy másik érdekes fejezet az anasazi indiánokról szól. Ők a mai USA New Mexico államában éltek a történelem előtti időkben, és ők építették az első pueblókat.** (Anasazi az apacsok és a navajók nyelvén a „régiek”-et jelenti.) Ők honosították meg a maize-t, vagyis a kukoricát, ami tehát nem egy kontinensről származik, hanem valószínűleg vad állapotban mindenhol fellelhető volt. De az anasazi indián kannibalizmussal egészítette ki táplálékát; ásatások során bizonyítékokat találtak arra, hogy emberáldozataikat feldarabolták, majd megették. Ezt pedig nem lehet a táplálék hiányának betudni. Ugyanakkor csontvázaikon fellelték a szifilisz nyomait is – ami meghazudtolja azt a későbbi állítást, hogy ezt a kórt a spanyolok hozták volna Amerikába –, sőt más fertőző betegség nyomait is kimutatták a csontokon. Ám az anasazi nép ismeretlen oknál fogva eltűnt. Hogy mi lett velük, miért hagyták el kitűnően megépített, erődszerű pueblóikat, nem tudjuk. A fagyűrűket kutató meteorológusok szerint eltűnésük (kb. Kr. u. 800-ban „vesztek el”) egybeesett egy hosszabb száraz korszakkal, ami megmagyarázhatja lakóhelyeik feladásának okát.

Egy újabb fejezet a fehér ember megjelenése előtti prairi indiánok szokásait ismerteti, s ez ismét a köztudatba régen belerögződött vélemények megváltoztatására késztet. Ezek az indiánok ugyanis bizonyos időközökben nagy bölényvadászatokat rendeztek. (Vagyis amerikai buffalóra vadásztak.) Évszázadok folyamán kialakult szokások szerint a bölényeket egy előre kijelölt folyosón keresztül, nagy rohammal egy meredek tetejére hajtották, ahonnan azok a szakadékba zuhantak. A mélyedésben fekvő sziklákon az állatok összetörték magukat, élelmet szolgáltatva így a vadászoknak. Az ásatások azonban kimutatták, hogy az így szerzett nagy mennyiségű húst csak részben használták saját szükségletükre. A felesleget elcserélték olyan törzsekkel, akiknek nem volt módjuk az ilyen vadászatra. Az állatbőröket is elsősorban maguk használták fel, de kereskedtek is velük. Vagyis kiderült – a mai propagandával ellentétben –, hogy az indiánok nemcsak a saját szükségletükre „vették el” a természettől a javakat, hanem – ahogy a modern kor telepesei is tették – meggazdagodásukat is szolgálták ezek


a javak.

Végül meg kell említenem azt a fejezetet, amelyben a szerző leírja, hogy modern archeológusok és a segédtudományok képviselői hogyan tárták fel az Andokban a népi földművelés azon módszereit, amelyek segítségével az inkák birodalmuk százezres tömegeit tudták a spanyol foglalás előtt élelmezni. Ezek a módszerek főleg abból álltak, hogy a földet szó szerint „megemelték”, vagyis feltöltötték, és a parcellák közé ásott árkokba vezették a hegyekről érkező elolvadt havat, és kisebb tavakat rekesztettek el. Így nemcsak megfelelő mennyiségű vizet tudtak növényeik számára biztosítani, hanem az árkokban növő zöld növények segítségével trágyázni is tudták földjeiket. Ugyanakkor a vizesárkok és maga a víz szabályozta a föld hőmérsékletét, és a gyakori fagyok, amelyek egyes esztendőkben teljesen elpusztították a termést, elkerülhetők lettek. Ez igen fontos az Andok lejtőin, ahol a hegyekről leáramló hideg levegő majdnem minden esztendőben jelentős fagykárokat okoz.

A régészek ezeket az ősrégi módszereket megismertették a ma ott élő néppel, az inkák leszármazottaival, akik ezt már vagy 500 esztendeje elfelejtették, és manapság keservesen csikarják ki a földből nyomorúságos megélhetésüket. A szerző rámutat arra is, hogy ennek a „feledékenységnek” a keresztény misszionáriusok voltak az okai, akik tűzzel-vassal irtották mindazokat a hagyományokat, amelyekben „babonaságot és a sátán jelenlétét” fedezték fel, s amelyek nem egyeztek meg a katolikus papok véleményével. A tudósok munkássága következtében most a közelben fekvő perui falvak lakói aránylag olcsón megsokszorozták termékeik hozamát, sőt a felesleggel egy alapvető kereskedelembe is bekapcsolódtak.

* Time Detectives. How Scientists Use Modern Technology to Unravel the Secrets of the Past (Az idő detektívjei. A modern technológia felhasználásának módjai a tudósok által a múlt felderítésére). New York, Simon and Schuster, 1995

** Agyagba vájt vagy agyagházakból méhkasszerűen egybeépített indián település Észak-Amerika déli területein.

2. Képek


1. CsendõremléktáblaCSAPÓ Csaba

Csendőremléktábla

1999. november

Történelem szakos, többnyire végzős egyetemi hallgatóimmal 1999 decemberében dolgozatot írattam. Egyetlen, a szeminárium anyagától lényegesen eltérő és éppen ezért általános megrökönyödést kiváltó kérésem volt. A rendelkezésükre álló tíz percben írják le, hogy mi jut eszükbe akkor, ha meghallják azt a szót, csendőrség! Az ő csodálkozásuknál talán csak az enyém volt nagyobb, amikor az elkészült írásokat elolvastam. De miért is tartottam szükségesnek a vélemények kikérését, mi indokolta ezt a szokatlan érdeklődést?

A rendszerváltást követő és lassan lezáruló évtized alapvetően megváltoztatta a magyar társadalom gondolkodásmódját és ezzel szoros összefüggésben történelemszemléletét is. Az utóbbi alakításában, funkciójából adódóan, meghatározó szerepet kellene játszania a történészeknek, azonban korunk sajátosságaiból következően ez egyre kevésbé a viszonylag szűk rétegeket érintő könyvek megírását, sokkal inkább a nyilvánosság egyéb eszközeinek – televízió, rádió, sajtó stb. – a kihasználását jelenti. A figyelem felkeltése pedig ezeken a területeken döntően a politikához kapcsolódik, így múltunk megismertetése egyre inkább elveszíti eredeti funkcióját, és gyakran egy-egy politikai esemény vagy politikus (ön)igazolásává silányul. Az ebben a tekintetben inkább „szemlélődő”, mint befogadó társadalom történelmi emlékei és a politika szereplőinek megnyilvánulásai azonban egyes esetekben igen távol esnek egymástól, jelentős vitákat indukálva. Ilyen esemény volt 1999 novemberében egy emléktábla avatása, amelyet „az I. és a II. világháborúban hősi halált halt magyar királyi csendőrök emlékére” emeltek. A nézetkülönbségek megértéséhez szükséges némi történeti visszapillantás, amelyben elsősorban a Magyarországon csaknem egy évszázadon át működő szervezet társadalmi és politikai megítélésének változásait vizsgájuk meg.

A Franciaországban alapított csendőrség szervezetét Napóleon hódításai nyomán Európa számos országában átvették. Az 1848–49-es forradalom leverését követően először Magyarországra, majd a Habsburg Birodalom egész területére kiterjesztették a működését. A korábbi megyei közbiztonsági testületekkel összehasonlítva a csendőrség legnagyobb előnye a centralizáltság és a katonai szervezettség, ami a hatékonyságon túlmenően a központi hatalom jobb érdekérvényesítő képességét is biztosította. Ezt felismerve egyes magyar előkelők már 1848-ban kezdeményezték a felállítását, az országgyűlésben 60 ezer Ft-ot össze is gyűjtöttek erre a célra, de a forradalom kitörése ekkor még megakadályozta a létrehozását. 1849 végén a levert szabadságharc által meghatározott szűk politikai térben, alapvetően más célkitűzéssel és osztrák katonákból válogatott legénységgel kezdték meg a működésüket. A csendőrök nagyobb fennakadások nélkül teljesítették a felettes hatóságok által megszabott politikai és közbiztonsági feladataikat, de a kölcsönös és feloldhatatlan bizalmatlanság miatt a társadalommal történő kapcsolattartás tekintélyelvű és egyirányú volt.

1867-ben a politikai helyzet megváltozása miatt a csendőrséget rövid időre megszüntették, majd 1881-tól – immár magyar vezetéssel – újra megszervezték. Ettől az időtől a csendőrség megítélése a parlamentben pártpolitikai kérdéssé is vált. Az ellenzék általában a visszaéléseiket, míg a kormánypártok elsősorban a hatékonyságot, a kiváló statisztikai mutatókat emelték ki. A szélesebb tömegek a csendőrségben nem partnert, hanem egyre fokozódó mértékben a hatalom apparátusát látta. Ez a felfogás az 1890-es évektől, a szocialisztikus és nemzetiségi mozgalmak megjelenésétől, ill. az azokkal szembeni kemény fellépést követően vált uralkodóvá, de erősítette ezt a választások befolyásolásánál történő felhasználásuk is.

A politikai elnyomó funkciók 1919 után a korábbi időszakkal összehasonlítva is jelentősen megnőttek. Általánossá vált a különféle mozgalmak megfélemlítése, ami persze másfelől elősegítette a bűncselekmények 80-90%-ának kinyomozását. A csendőrség 1945. évi feloszlatásának oka azonban a zsidóság deportálásában játszott szerepük volt, e szerep megítéléséről, a csendőrség felelősségéről az érintettek és a történészek több mint egy évtizede szenvedélyes vitát folytatnak.

A bevezetőben már említett egyetemi hallgatók véleményére tehát azért voltam kíváncsi, mert lényegében ismeretlen a 20–25 éves – és ebben az esetben a magyar történelem iránt az átlagosnál érzékenyebb – korosztály véleménye a politika és a történelem „kapcsolatáról”.

A „csendőrség” szó hallatán döntő többségük egyértelműen valamilyen negatív dologra asszociált. Az említési gyakoriságot tekintve első helyen a fizikai erőszakot és az ehhez szorosan kapcsolódó általános félelmet


nevezték meg, bár néhányan azonnal hozzátették, hogy akkor „nagyobb volt a rend, mint most”. A vélemények között markánsan jelen van a rend mindenkori őreivel szembeni hagyományos ellenérzés is, amint az egyik dolgozatíró megjegyezte: „A rendőrség ősének, elődjének tekinthető. Az adott korszakban (dualizmus kori Magyarország) nyilván közutálatnak örvendő egyenruhás személyek.”

Feltűnően kevesen, a 17 dolgozatból összesen hárman említették meg a zsidóság deportálását és ketten az újvidéki eseményeket, ill. a csendőrségnek ezekben játszott szerepét. Miután a dolgozatokból az derült ki, hogy a hallgatók döntő többsége az idősebb generációktól szerezte ismereteit és – tekintettel arra, hogy a csendőrség nem tananyag – csak elvétve az egyetemről vagy a napisajtóból, ez sok mindent elárul a nagyszülők nemzedékének emlékeiből. Ezek alapján a falvakban végrehajtott deportálások néhány órája kevésbé kötődött a csendőrséghez, mint a kakastollak megjelenéséhez szinte automatikusan hozzá tartozó és évtizedeken keresztül megélt általános félelem.

Az írások alapján a hallgatók egy részében rendkívül ambivalens érzésekkel is találkozhatunk. Az eddigiekben néhány esetben keverednek az esetleges családi kapcsolatokkal. Ennek talán legjellemzőbb példája a csendőrségről végig rendkívül negatívan nyilatkozó dolgozatíró utolsó két mondata: „Egyébként személyesen ismerek egy régi csendőrt, egy távoli rokonomat, egy kedves öreg bácsikát egy kis faluból. Ő kb. 15 évet ült, mert részt vett a helyi zsidó patikus család lemészárlásában a háború végén.”

A csendőrség megítélésében megjelenik a politikai beállítottság szerepe is, ugyanis a szervezet konzervatív jellegéből kiindulva, többek szerint ennek támogatása vagy elvetése egyben értékválasztást is jelent. Tulajdonképpen itt érkeztünk el a politika és a történelem (vagy történeti tudat) kapcsolódási pontjához. Talán ezért nem szerencsés az, ha a napi politika szereplői a viták kereszttüzében álló történeti kérdésekről – sok esetben talán nem is tudatosan, hanem csupán érzelmi alapon – pro és kontra megnyilatkoznak. Ezzel ugyanis egy-egy történeti esemény megítélését döntően a pártszimpátia, nem pedig az érvek–ellenérvek felsorakoztatása dönti el. A politikusok népszerűségét ez a folyamat valószínűsíthetően, történelmünk nyitott kérdéseinek kutatását pedig bizonyíthatóan rontja.

2. Képek


1. "Barátunk", RaszputyinKRONSTEIN Gábor

„Barátunk” – Raszputyin

A cári család bizalmasa

Az utolsó Romanov cár II. Miklós (ur. 1896–1917) és felesége, Alexandra Fjodorovna (Alix hessen–darmstatti hercegnő, Viktória angol királynő unokája) nevezte így levelezésükben s naplóikban lelki támaszukat, bizalmasukat, Grigorij (Jefimovics) Raszputyint – még „Grigorij atya” halála után is. Hatását mutatja, hogy az 1919-ben kivégzett cári család minden tagja viselt testén valamilyen Raszputyin-ereklyét.

Kereskedéssel is foglalkozó gazdacsaládban született 1869-ben, a szibériai Pokrovszkojéban. Élete első szakaszában, 1897-ig apja földjén dolgozott, családot alapított. A félig analfabéta, kicsapongó életű muzsikot közvetlen környezetében megvetően csak „részeges Griská”-nak nevezték. Ezt követte „megvilágosodásá”-nak öt vándoréve. Raszputyin mint vándorszerzetes végiggyalogolta Oroszország számos vidékét. A hivatalos pravoszlávia mellett megismerkedett a népi (eretnek) pravoszlávia tanaival is. Meggyőződésévé vált, hogy a megrendült bizalmat a pravoszláv hitelvekben és a cári autokráciában úgy lehet helyreállítani, hogy kiválasztott személyek, igehirdetők, „szent emberek” közvetítésével közvetlen, misztikus kapcsolatot teremtenek az egyeduralkodó és a nép – a parasztság – között. Raszputyin e közvetítők közé sorolta magát. Meggyőződésében a cári bürokrácia és az arisztokrácia gyűlölete egyesült a hlisztek („önostorozók” – 17. században keletkezett szekta) tanításával, hogy az aszkétikus élet azzal teljesedik ki, ha kihívjuk a bűnt, esetleg el is követjük, majd bűnbánattal megtisztulunk.

Raszputyin is, mint számos hasonló szerzetes és prédikátor, belső hitének meggyőző kifejezésével erősítette maga körül a lélektani aurát. A sztarec jól ismerte a Bibliát és ismert sok korabeli egyházi művet. Ösztönösen helyesen ismert föl sok társadalmi jelenséget. Többek között a parasztság elfordulását a vallásos ideológiától, parázsló gyűlöletét, a paraszti életforma válságát s a belőle fakadó erkölcsi bomlást s – mindenekelőtt a „cár atyuskába” vetett archaikus bizalom felmorzsolódását.

Raszputyin nem volt szélhámos. Élete végéig tisztelte és szerette az uralkodópárt s gyermekeit. Magát Isten küldöttének tartotta, aki sikeres közvetítőként léphet föl a nép és az autokrátor között. Populista – népbarát? – önkényuralmat képzelt maga elé, ami a maga archaizmusában is csak a 19. századi szlavofilizmus egyéni – különös – változata volt.

Rendkívüli befolyásának a cári pár szokatlan lelkivilágában rejlik a magyarázata. II. Miklós jó és tiszta ember volt, de akaratgyenge. Olykor megátalkodottan makacs, máskor könnyen befolyásolható. Csak a feleségében bízott meg maradéktalanul. Világnézete autokrátori volt, természete nyárspolgári.

A cárné, aki férjénél műveltebb, erős akaratú és uralomvágyó asszony volt, sokáig feszültségben élt a vele ellenséges környezetben. Érzelmi labilitását csak fokozta, hogy négy lányt szült, majd amikor megszületett a trónörökös, titkolnia kellett, hogy fia vérzékeny. Férjével együtt a misztikában kerestek vigaszt. Várták azt a személyt, aki lelki támaszt nyújt nekik, megóvja a haláltól kisfiukat, és tanácsaival megerősíti a dinasztia helyzetét.

Több személlyel próbálkoztak, míg 1905 novemberében megismerték Raszputyint. Jelenléte megnyugtatta a beteg cárevicset. Kezdetben a cári család magánügyének tekintette kapcsolatukat Grigorij atyával, aki nem kért tőlük ellenszolgáltatást, (akkor még) puritán módon élt, és nem szólt bele a nagypolitikába.

A politikai elit hamarosan felismerte, hogy a sztarec közel áll az uralkodóhoz, és szűkebb családjához. Befolyását előbb a szélsőjobb, nemsokára az egyház reformerei, utóbb a reformkonzervatívok próbálták felhasználni. Még a bolsevikok is számoltak vele rövid ideig mint esetleges szövetségessel. A sztarecnek azonban nem volt válságos időkre szóló politikai programja. Híveivel rakta tele a Szent Szinódust, és növekvő befolyással volt a miniszterek kiválasztására. Ez a világháború kitörése után vált meghatározóvá, amikor a cár átengedte a polgári irányítást a feleségének.

Raszputyin fokozatosan visszatért fiatal éveinek duhaj, züllött életmódjához. Tudatosan provokálta ellenségeit, akik sorra belebuktak vádaskodásaikba. A sztarec 1913-ban lelki válságba került: megingott tanaiba és önmagába vetett bizalma. Megkezdődött átalakulása cinikus kalandorrá. Kalandor pénzemberek befolyása alá


került. Egyre több megvesztegetést fogadott el. Csak a halála utáni vizsgálatokból derült ki, hogy e pénz nagy része elment két hadikórház finanszírozására, amelyeket a cárné és bizalmas barátnője tartott fenn.

Raszputyint 1916. december 18-ára virradóra gyilkolták meg. Gyilkosai között volt a cár egyik unokaöccse, egy másik nagyherceg, a cár unokahúgának férje, valamint a monarchista szélsőjobb egyik parlamenti vezetője. Tudott a készülő összeesküvésről a cári család több tagja, köztük az uralkodó nagynénje, két nagybátyja, s talán édesanyja is. A sztarec testét a Néva egyik mellékágából húzták ki. Több száz ember ment vizet meríteni a folyóból, hátha a vízzel együtt Raszputyin „ördögi” erejéből is merítenek.

Ma, amikor az irattárak már hozzáférhetők, tárgyilagosan lehet megítélni Raszputyint. Nem volt emblematikus jelentőségű személy, nem volt történeti méretű figura. Olyan epizódszereplő volt, aki átszármaztatott hatalma folytán még ha akart volna, sem lett volna képes diktátori hatalomra törni. A cári eszme lejáratásával lökést adott az orosz ortodox vallási civilizáció további gyengítésének.

Ezt a képet rajzolja meg a sztarecről új források felhasználásával Edvárd Radzsinszkij. Az eleven Raszputyin című könyve az idei könyvhétre jelent meg az Európa Kiadónál.

2. Képek


1. Új megvilágításban a betûírás eredeteHÍREK

FARKAS Ildikó

Új megvilágításban a betűírás eredete

Régóta ismert tény, hogy a Sínai-félsziget az egyiptomi és a sémita kultúra érintkezési területe. Az egyiptomiak réz- és türkizbányákat nyitottak, telepeiken templomokat emeltek. Közös sémi és egyiptomi kegyeleti helyekről is tud az utókor. 1905-ben Flinders Petrie expedíciója a Serebit-el-Hadim-fennsíkon templomromokat és elhagyott rézbányatárnákat vizsgált át. Itt nyolc feliratos kövön ősi betűírást találtak. Petrie harminckét betűt azonosított, s általánossá vált nyomában az a nézet, hogy a föníciainál (Kr. e. 13. század) régebbi ósémi betűírást talált a szerencsés régész. A „sínai jelek”-et kánaánita írásként jelölték. Korát a Kr. e. 16–14. századra datálták.

1993–94-es feltáró útjuk során egy amerikai egyiptológus házaspár, John és Deborah Darnell a keleti sivatagban, de mélyen Egyiptomban fekvő területen olyan mészkőbe vésett feliratokat talált, amelyről feltétezték, hogy betűírás, s régebbi, mint az eddig talált ősi ábécék. Darnell professzor szerint ez az írásforma a Kr. e. 20–19. századból származik. Megerősítette Petrie és mások alapfelismerését, hogy keletkezését a tartós sémi-egyiptomi érintkezés igényelte. Talán a közel-keleti rabszolgák és zsoldosok, illetve egyiptomi hivatalnokok és írnokok kommunikációja áll a dolog hátterében. E fölfedezés megerősíti, hogy a betűírás kialakulása, egyes időszakokban közös forrásból kiinduló párhuzamos fejlődése az ókori multikulturális hatások egyik legérdekesebb vizsgálati területévé válhat.

Pannóniai öltözködés – kiállítás Aquincumban

Aquincumban az öltözködés a kelta őslakók, a rómaiak és a más provinciákból áttelepültek ízléskeveredését tükrözte. A sírkövek, amelyeken fennmaradt ábrázolások szolgáltak elsősorban útmutatásul az Aquincumi Múzeum nyári divatkiállításához, természetesen erős római hatást tükröztek. Elsősorban a férfiaknál. A nők ruházata élesebben elvált egymástól. Jól meg lehet különböztetni a római polgárjogú hölgy viseletét a helybeliekétől.

A hölgyek alsóruházatát a szicíliai Piazza Armerinának mozaikja őrizte meg: bikini. Efölött az aquincumi lány és asszony is tunikát viselt. Ez alsóing volt, mondhatnánk pendelynek is. A felsőruha – a stóla. Elfedte a lábfejet. Színes csíkok díszítették, díszöv fogta össze, ujjait pedig karperec. A palla felső védőruha volt, köpeny, körgallér és kendő együttvéve, melyet esős, szeles időben hordtak.

A kelta nő hosszú ingszoknyát viselt, amely kilátszott a fölé vett vastagabb kötényruha vagy kétöves ruha alól. Ez utóbbit mellnél és deréknál buggyantották vissza, így vették rövidebbre. Viseltek zöld vállkendőt, fejükön kendőből csavart turbánt, esetleg átkötött nemezkalapot. A kelta férfiak római katonaöltözetet viseltek, sokszor nadrággal kiegészítve. Mindkét nem szandált vagy calceust, bőrszíjakból készült magas szárú cipőt hordott. Egyes nyomok arra utalnak, hogy a hideg ellen, legalábbis a nők, lábtekerccsel védekeztek.

John Smith az első amerikai tömeggyilkos?

John Smith (1580–1631) korának tehetséges kalandora volt: katona, kalóz, rabszolga, fölfedező, gyarmati kormányzó, propagandista, tengernagy, történetíró – hol ez, hol az. Zsoldosként felbukkant Erdélyben, de valódi „szenvedélye” az amerikai gyarmatalapítás. Többször megfordult az Újvilágban. 1607 és 1610 között fontos szervezőmunkát végzett. Élete egyik epizódja – kalandjai az algonkin indiánok között, kapcsolata Pauhetan törzsfőnökkel s lányával Pocahontasszal – az amerikai tömegkultúra egyik leghatásosabb mítosza lett.

A rokonszenves, de megbízhatatlan kalandor képét most alaposan átalakította egy patológus-kutató. Frank Hancock arra keresett magyarázatot, miért haltak meg oly sokan az első telepesek közül. Korábban ezt a nélkülözéseknek tulajdonították. Hancock átvizsgálta Smith és más telepesek leveleit. Ezekben hatvan olyan részletet talált, ami arzénmérgezésre utal. Egy levélben pedig egyenesen gyilkossággal vádolják Smithet. Hancock szerint a telep vezetője a különböző vallási és politikai összeütközések eldurvulása miatt folyamodott volna a méreghez. A kutató úgy véli, hogy Smith négy alkalommal mérgezte meg az embereket, együttvéve több százat. Hancock, főleg pedig azok, akik kételkednek teóriájában, most a génvizsgálatoktól várják a bizonyítást vagy cáfolatot.


John Smith kapitány önéletrajzi útleírását a bukaresti Kriterion Kiadó 1980-ban megjelentette. Rónaszegi Miklós pedig Pocahontasról írt ifjúsági regényt.

Nagy üzlet az olimpia

Az ókori olimpiák vallásos tartalmát az újkori felújítás nem tudta megközelíteni az amatőrizmus és a humanista világvetélkedés világi alapeszméjével. Az ókori versenyek 1170 évet fognak át Kr. e. 776-tól Kr. u. 394-ig, amikor is Nagy Theodosius betiltotta őket. Az újkori olimpiát a névadó ókori település kiásása (kezdete 1875-ben) terelte a megvalósulás irányába. 1894-ben alakult meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) egy magyar taggal, Kemény Ferenccel. 1896-ban, Athénban 13 ország alig 300 versenyzője jelent meg. Hajós Alfréd, első két aranyérmünk szerzője saját költségén, éves szabadságának terhére töltött el két hetet a görög fővárosban.*

Azóta 23 olimpiát tartottak. A magyar versenyzők ezekből 21 világversenyen vettek részt. (1920-ben Antwerpenbe nem hívták meg őket, Los Angelesbe, 1984-ben politikai kényszerbojkott miatt nem utaztak el.) Magyarország eddig összesen 141 arany-, 125 ezüst- és 163 bronzérmet szerzett.

A világpolitika békeidőben először az antwerpeni bojkottal szólt bele az olimpiai mozgalom döntéseibe. Ez a beleszólás csak megerősödött a totalitárius országok nacionalista olimpiapolitikájával, a berlini világszemle (1936) után. Az 1972-es terrorista támadás ráébresztette Münchenben a rendezőket, hogy csak népes kiszolgáló és védőszemélyzet igénybevételével lehet biztonságosan szervezni olimpiai játékokat.

A politika ettől kezdve kényszerítette ki, hogy az olimpia nyíltan is üzlet legyen. A pénzhiánnyal küzdő NOB kénytelen volt megengedni, hogy Montrealban (1976) a szponzorok hirdethessenek. Ennek ellenére a következő nyári játékokat két világhatalom pénzügyi ereje tette megrendezhetővé. Az üzleti fordulat 1984-hez, Los Angeleshez kapcsolódik. Azt már egy magánvállalkozó, Peter Ueberroth egykori sportember rendezte. Ahhoz, hogy 250 millió dollár nyereséget produkálhasson, polgárjogot adott a mamutcégek pénztámogatásainak, az ötkarikás szimbólumok üzletszerű kiárusításának, a tévéjogok értékesítésének, amely azóta csak égbeszökő árak mellett biztosít szerződést.

A NOB 1985-ben alapította meg a TOP-konstrukciót (The Olympic Program). Ez a legerősebb nemzetközi cégek szponzoráló klubja. Jelenleg a negyedik TOP-programban tizenegy világcég – egyebek között a Coca Cola, a Kodak, az IBM, a Xerox, a Panasonic, a Samsung – évi tízmillió dollárt fizet, s ezért négy évig – üzleti profiljukat illetően – kizárólagosságot élveznek. A tavalyi korrupciós botrány megingatta a NOB nemzetközi tekintélyét, de ma már alakul a TOP V. a 2001–2004-es ciklusra. Több korábbi főszponzor megújította szerződését, és a visszalépő IBM helyét egy informatikai óriás, a SEMA foglalta el. Ennél is többet jelent, hogy a 2008-ig lebonyolított összes játék közvetítési jogáért az NBC 3,5 milliárd dollárt fizet a NOB-nak.

2. Képek


1. Magyar szentek tisztelete és ereklyéiGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

PÁRIZS Ágnes

Magyar szentek tisztelete és ereklyéi

„Több mint ezer év óta megszakítatlan a Krisztus-arcú magyarok – férfiak, nők és gyermekek – láncolata. Szeretnénk tudni, hány szentje van ennek a hazának? Csak Isten a tudója, mert megszámlálhatatlan. Világszerte néhányat tartanak számon, országosan vagy kisebb körben mi több nevet ismerünk. De hányat felejtettünk el, akiket ismerhetnénk? Hagytuk, hogy a történelem homálya boruljon reájuk…, pedig a névtelen magyar szentek milliói alakították évszázadokon át a magyarság történelmét, szellemi arculatát.”

Az esztergomi Keresztény Múzeumban Magyar szentek tisztelete és ereklyéi címmel megnyílt kiállítás a magyarországi kettős millenniumi esztendő – a Magyar Királyság létrejötte, Krisztus születése – tiszteletére bemutatja azokat a műtárgyakat és ereklyetartókat, melyek a szentéletű magyarok emlékét őrzik Esztergomban. A kiállított tárgyakat, melyeket a Bazilika Kincstárában, Téli Kápolnájában és Sekrestyéjében őriznek, a nagyközönség együtt még nem láthatta. A helyi anyagot kiegészítendő, számos műtárgy érkezett külföldről: Prágából a Szent Vitus-székesegyházból Szent Adalbert ezüst hermája, Passauból a Boldog Gizella-festmény, a bécsi Dómból Szent István király karcsontja, a magyar gyűjtemények közül pedig a budapesti Szépművészeti Múzeumból érkezett Szent Erzsébet-festményeket kell külön kiemelni. Nemcsak a magyarok, hanem az egész keresztény világ által is ismert és tisztelt Szent Erzsébet személyéhez kapcsolódó tárgyak külön teremben tekinthetők meg.

A kiállításon nagy hangsúlyt kapnak az Árpád-házi szentek, hiszen közülük többen éltek Esztergomban: Boldog Özséb az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok alapítója, Körösi Márk, a kassai Szent Vértanúk közül esztergomi kanonok volt.

Néhány kivételtől eltekintve, a képző- és iparművészeti alkotások a 18. és 19. századokból származnak. A főegyház-megyei központban a 19. század végén elsősorban Simor János hercegprímás gyűjtötte, gazdagította a szentek emlékét őrző tárgyak sorát, valamint megújíttatta az ereklyetartókat. Jelen kiállításon a 16 szent ereklye mellett számos festmény és metszet, szobrok, textilek és könyvek mutatják be az ereklyekultuszt.

A kiállítás 2000. október 1-jéig tekinthető meg.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewhistória 2000-056 história 2000-056 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents