Nemere István A REJTÉLYES ELŐDÖK

és egyéb fantasztikus rögeszmék

A kilences csatorna

Amikor azt az örökséget kaptam, mindjárt eszembe jutott a Hegytető.

A Hegytetőn kevés ház volt; csupa gazdag lakott ott. A városból úgy néztek fel a tetőre, mint az égre. Aki a kereskedőknél "fenti" címet mondott be, még hitelbe is vásárolhatott. Az árut házhoz vitték, hajlongva. Minél magasabban lakott az illető, annál mélyebbre hajoltak.

Azok a házak tulajdonképpen villák voltak, tágasak, fákkal és fürdőmedencékkel körülvéve. Lapos tetőkön napozók, rácsos kapuk, tágas garázsok. Fehér kaviccsal felszórt utak az üde pázsit között, kerti székek és virágok. Kék ég és, madárdal, ízes levegő és csend. Mindig erre vágytam.

A ház, melyet megvettem, ilyen volt. Igaz. ráment majdnem az egész örökségem, de megérte: a Hegytető enyém is lett, s én is a Hegytetőhöz tartoztam ezentúl. A maradék pénzből kocsit vettem, bútorokat. A nőket most már nemcsak messziről bámultam. Elegáns ruhában ültem suhanó kocsimba. Olykor egy szőke, olykor egy fekete ült mellém. A villa fehér volt, a kert csendes. A teraszról remek kilátás nyílt a városra, a folyóra, a hidakra.

Néhány héttel később televízióra támadt kedvem. Letelefonáltam. Egy óra múlva ott voltak a készülékkel, felszerelték az antennát. Hat műsor között válogathattam, egyik színesebb volt, mint a másik.

Egy este egyedül voltam, valami néznivalót kerestem. A csatornaváltó gombon tizenkét szám volt, de csak hat műsor... A többi csatornán nincs adás? Végigcsattogtattam a forgatógombot.

A kilencesen felvillant egy kép, aztán eltűnt. Vártam egy darabig, de nem jelent meg újra. Később visszacsavartam ugyanoda a gombot. A képernyő vakfehéren villogott, nyugtalan izzással. Aztán felvillant valami, de csak nagyon rövid időre. Túl közel állhattam, mert megint nem tudtam kivenni, mit ábrázol. Leültem a fotelba, vártam.

Kis idő múlva megjelent egy kép. Eleinte halványan, életlenül. Fehér golyó fekete alapon. Majd élesebb lett, kontúrjai támadtak, a golyó szélei megkeményedtek, kirajzolódtak. A fekete háttér is megelevenedett - valamilyen mozgás volt ott, de hogy mi mozgott, nem lehetett kivenni. Aztán hirtelen el tűnt mindez.

Két napra rá - egy átmulatott éjszaka után - délelőtt ismét bekapcsoltam a kilences csatornát. Bágyadt szemekkel vártam; nem is tudom, mire. Emlékszem, közben kimentem a konyhába jégkockáért. Mikor visszajöttem, földbe gyökerezett lábam.

A tévém képernyőjén egy tájat láttam. Mozdulatlanul álltak a fák - furcsa, kékes, lógólombú, vékony fák. Távolban a hegyek mint levágott csúcsú kúpok sorjáztak. Egy szikla állt elöl - gondolom, szikla lehetett, bár narancsvörös volt és fényes. Az égbolt barnás., a föld kékeszöld. Napot nem láttam hol sem, az egész tájat egyenletes, szürkés fény világította meg. Sem a sziklának, sem a fáknak nem volt árnyékuk.

Tapogatózva kerestem a fotelt, leültem. De hirtelen eltűnt a kép. Csak a fehér négyszög világított.

Vártam. Aznap délelőtt még kétszer jelent meg ugyanaz a kép, egy-másfél órás időközökben.

Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Felhívattam a városból egy szakértőt.

"Kizárt dolog" - mondta. - "Ezen a csatornán nincs adás. Csupán az fordulhatott elő, hogy messze innen, külföldön egy tévéadó ezen a sávon ad műsort. A Hegytető ebből a szempontból rendkívül kedvező helyen fekszik, lehet, hogy olykor-olykor egy-egy percre ,bejön valamelyik távoli adó műsora, ez nem ritkaság bizonyos légköri feltételek mellett... Ebben a városban sehol sincsenek olyan jó vételi viszonyok, mint itt hegytetőn, hiszen az ön antennája talán a legmagasabb pontján áll a városnak..." Mesélt még valamit arról is, hogy a tévéhullámok vagy micsodák csak egyenes vonalban terjednek. Pénzt adtam neki, elment. Csak mosolyogtam. Hiába beszél - amit én láttam, az, nem egy külföldi adó műsora lehetett. Nincs olyan tévéállomás, mely másfélóránként ugyanazt a fantasztikus állóképet sugározná hosszú perceken keresztül!

Este hiába figyeltem a 9-es csatornát, nem volt adás. Aztán telefonáltak a barátaim - mióta gazdag lettem, annyi volt a barátom, hogy már nem győztem számontartani őket - s meghívtak egy mulatóba. Persze elmentem.

Hajnal felé jöttem haza, egy táncosnővel. A nő részeg volt, én csak lusta. Bekapcsoltam a tévét, a nő vihogott: "Mi az, szívem, tévét fogunk nézni, ahelyett, hogy...?"

Rögtön színek jelentek meg a képernyőn, s mozgás. Ezúttal nem állóképeket adtak... Két lilás folt mozgott valamilyen halványzöld közegben. Lehet, hogy víz volt, vagy valamilyen folyadék. Az egyik folt - a nagyobbik - a másikhoz közeledett, ám az mindig kitért az érintés elől, menekülve. Közben a közeg, melyben mozogtak, állandóan változott. Hol sűrűbb lett, hol hígabb, színe a zöldből lassan égővörösbe ment át.

A táncosnő tántorogva odajött, a nyakamba borult. Eltessékeltem. A képernyőn most fekete térség jelent meg. Furcsa kép volt; nem lehetett tudni, hol a "fent" és a "lent". Csak középen nőtt szédületes gyorsasággal egy fénylő pont. Gömbbé vált, kékesfehér fényben ragyogott, szélein vékony arany csíkkal. Láttam: forog a saját tengelye körül. A táncosnő a nyakamba kapaszkodott: "Gyere, édes!" - suttogta.

A gömbön kékes szín jelent meg, azon barnás folt. A szélén. Aztán, ahogy forgott, a barna folt a széléről lassan bevándorolt középre, megnagyobbodott, kirajzolódott... Felkiáltottam. - Odanézz...! Dél-Amerika!

Ahogy a térképen látszik, pontosan olyan volt. Alul elkeskenyedő háromszög, jobbra az a kiugró része... - "Na és aztán?" - nyűgösködött a nő - "Gyere, gyere..."

A kép eltűnt. Némán bámultam a hirtelen vakká vált készüléket, majd sóhajtva leereszkedtem a táncosnő mellé.

A rákövetkező , napon sokszor próbálkoztam, de nem volt adás. Rájöttem; a hajnali órákban a legvalószínűbb, hogy valamit láthatok. Este elutasítottam néhány meghívást, korán lefeküdtem. Hajnali négykor már talpon voltam.

Először ismét egy tájkép jelent meg. Fémszínű tó partján narancsszínű kövek. A "vízből" furcsa alakú növények álltak ki, hegyes levelekkel. Az égbolt felhőtlen, szürke.

Utána félóráig semmi. Odakinn pirkadt; az ég alján vörös csíkok jelentek meg, az udvaron álló fák egy egyre világosodó égboltra rajzolódtak. Ekkor ismét megmozdult valami a képernyőn. Iszonyú sebességgel suhant egy táj - mintha térképet húztak volna el a kamera előtt. Az volt a benyomásom, hogy egy hangsebességgel vagy gyorsabban száguldó repülőgépen ülök, s nézem a földet alattunk.

Mert az a Föld volt.

Óceán partja felett repültünk. Világosan láttam egy kikötőt sok hajóval. Vasútvonalak és sok pályás autósztrádák. hegyek, erdők, városok váltakoztak "alattunk". Majd tengeröböl, megint kikötők, városok.

Egy helyütt hirtelen megtorpant a kép. Állóképpé vált, úgy tűnt. Csak később vettem észre, a kép szélein, hogy az objektív közelít, A földi város, mely a középpontban volt látható, rohamosan nőtt, szétterült, elfoglalta az egész képernyőt.

Ráismertem; ami városunk volt.

Ott kanyarodott a folyó, világosan látszottak a hidak. Még a hegytető zöldje is, a felkanyargó műút.... Megbabonázva bámultam. A kép nem nagyobbodott tovább. Halványodni kezdett, majd eltűnt. És aznap már semmi sem jelent meg a képernyőn. Két napig nem kapcsoltam be a tévét. Lent jártam a városban, elintéztem néhány ügyet, esténként pedig a barátaimmal szórakoztam.

A harmadik napon megint hajnalban keltem, leültem a képernyő elé. Sokáig kellett várnom, - de megérte.

A szokásos tájkép - kúphegyek, narancssziklák - után egy másféle, kép jelent meg. Egy arc. Eleinte bátortalanul, halványan, majd egyre erősebben, markánsabban. Egy női arc. Csodaszép volt.

Barnásszőke haj keretezte szabályos vonásait. Szemöldöke csodásan ívelt, szája vérpiros. Szemei zöldek, mélytüzűek. Néztem; néztem - sohasem láttam még ilyen gyönyörű nőt. Vagy nem is volt olyan szép, csak izgatottságomban láttam olyannak?

Talán tíz percig farkasszemet néztünk - s eltűnt a kép. Mindez hang nélkül zajlott le - az adó, mely ezt a "műsort" sugározta, csak képet adott.

Akik ismertek, azt mondták: megváltoztam.

Attól fogva alig jártam el mulatókba, nem szórtam már a pénzt. Rájöttem, hogy nincs olyan sok belőle, ahogy egykor hittem. Csodás házam volt, de azonkívül semmim. A pénz fogyott - munka után kellett néznem.

Lementem a városba, leparkoltam a kocsit a bank előtt. Egy kis pénzt vettem fel a számlámról - nem volt sok már - s elmentem egy céghez, ahol egy jó állást ígértek néhány nappal előbb. Megkérdezték, hol lakom, majd sajnálkozva tárták szét a kezüket. Nem kérdeztem, miért. Sejtettem, hogy furcsállják: a Hegytetőn lakik és munkát keres...? Unatkozó dúsgazdagnak hittek, aki pár hétig "munkával" szeretné agyonütni az időt.

Egy étteremben ebédeltem. Egy rikkancs jött be a terembe, megállt mellettem: "Különkiadás" - kiáltotta. Vettem egy lapot. "Ismeretlen repülő tárgy!" - üvöltötte a főcím az első oldalon. "Ma éjjel a várost a tengerparttal összekötő útról tizennégy gépkocsi vezetője ismeretlen eredetű repülő tárgyat látott. 04 óra 36 perckor a tengerpart felől egy rendkívül nagy sebességgel mozgó, gömb alakú, kékes színű tárgy tűnt fel.

Nagyságát nehéz megállapítani. Egyes szemtanúk szerint átmérője 6-8 méter lehetett, mások szerint meghaladta a 15 métert. Körülbelül 80 méter magasan repült, hangtalanul; párhuzamosan az autóúttal. 04 óra 38 perckor a város irányába eltűnt." Valamivel odább újabb cím: "A városban senki sem látta" "Irányt változtatott?"

A másik oldalon egy rajz, mely a szemtanúk elbeszélése alapján készült. És egy hosszú fejtegetés: "Tömegpszichózissal állunk szemben?"

Rögtön a 9-es csatornán látott kép jutott eszembe. A nagy sebességgel repülő járműből közvetített kép... De nem, ez nem lehet. Az nem ma hajnalban volt, hanem már napokkal ezelőtt...

Másnap megvettem minden lapot. De az ismeretlen repülő tárgyról már csak néhány szót ejtettek. A harmadik napon már senki sem beszélt róla.

A negyedik napon hajnalban ismét "bejött" egy tájkép, a szokásos sziklákkal. Más semmi.

Tovább kerestem munkát. Mindenütt megfagyott körülöttem a levegő, amint megmondtam, hogy a Hegytetőn lakom. A pénzem már igencsak fogytán volt. Végre egy barátom segítségével elég kényelmes álláshoz jutottam. Egy külvárosi áruházban figyelőügyeletes lettem. Ez azt jelentette, hogy - hol délelőtt, hol délután - az áruház saját tévé-hálózatának központi ellenőrző szobájában kellett figyelnem a monitorokat. A képernyők a hatalmas csarnokban a polcok közt bevásárlásaikat intéző, nyüzsgő embertömeget mutatták, rejtett helyekről. Így kellett megelőznünk az áruházi tolvajlásokat; de az ennek ellenére virágzott, bár szinte naponta elkaptunk néhány tolvajt. Többnyire közepes jövedelmű, sőt jómódú emberek voltak; nemannyira szükségből, inkább "sportból" loptak.

Még mosolyogtam is magamban azon, hogy az utóbbi időben a tévé milyen nagy szerepet kezd játszani az életemben. Otthon folyton a kilences csatornán járt az eszem. itt meg napi hét órán át a fekete-fehér képernyőt figyeltem, a tömeget, a gyanúsan mozgó "bevásárlókat", a nagyzsebű férfiakat, a "feledékeny" nőket.

Egy hét múlva, délután két óra előtt, élőben is viszontláttam Őt. A főbejáraton jött be, s rögtön az illatszerosztály felé indult. Az áruházi hálózat 3-as kamerája pontosan szembe von a bejárattal. Ő volt, rögtön megismertem. Igaz, otthon színesben láttam, most fekete-fehérben - de kétségtelenül ő volt. A széparcú nő a kilences csatorna képernyőjéről.

Felpattantam, ide-oda szaladgáltam az ügyeletes szobában. Hat perc múlva két óra - akkor kell jönnie a váltómnak. Hat perc! Elérem-e még? Ráirányítottam a hármas kamerát. Tőlem aztán most kedvére csenhetett minden tolvaj, az összes osztályon. Csak őt figyeltem.

Válogatott. Egymás után vette kézbe a tégelyeket, elolvasta címkéjüket, némelyikbe beleszagolt. Lassan haladt; előbb a kenőcsöket szemlélte végig, aztán a fürdősókat, pipereszappanokat, kölniket, körömlakkokat... Akkor már tudtam, hogy leérek a földszintre, mielőtt kimenne. Egy nő az illatszerek közt mindig hat percnél több időt tölt el. Két órakor bejött a társam, én már átöltözve vártam. "Ő" még csak a samponoknál tartott.

Még a kocsimat is ki tudtam hozni a főbejárat elé, mire kijött. Magas, nyulánk termetű. karcsú. Lábai hosszúak,- formásak. Szolidan, de ízléssel öltözködik: kávébarna - kosztüm, ugyanolyan cipő és kesztyű, fehér sál. És a vérpiros ajkai... meg a szemei. A zöld szemei...

Ott ment el a kocsim mellett, nem pillantva felém. Egy taxiba ült. Követtem a kocsit.

Az Impalla-szállóba ment be. Láttam az üvegen keresztül, hogy a portás mosolyogva üdvözli és átadja a kulcsát. Eltűnt a liftben.

A recepcióban éppen nem volt senki, amikor bementem. A portáshoz léptem és szó nélkül egy százast tettem eléje. Csodálkozva nézett fel.

- Az a hölgy, aki az előbb felment... barna kosztümben - mondtam. A portás szemében felvillant az értelem, elmosolyodott:

- Mira Larren kisasszony, a 414-estien lakik. Egy hete érkezett.

- Honnan?

- Antiquela szigetéről. Ez valahol a Karib-tengeren van - tette hozzá magyarázólag, bár kissé bizonytalanul.

Tudtam, hogy nem szalaszthatom el az alkalmat. Lehet, hogy holnap - vagy akár még ebben az órában - továbbutazik, eltűnik, örökre. A hallban fel-alá járva töprengtem, mit is tegyek. Végre határoztam. Egy telefonfülkébe léptem és felhívtam a 414-es szobát.

- Hallo - mondta. Még a hangja is szép volt, mintha távolból hangzana, mégis meleg, kellemes árnyalatú. Mély lélegzetet vettem:

- Ne haragudjon a zavarásért, Larren kisasszony... Megláttam önt az utcán, idáig követtem... - Hallgatott. Bemutatkoztam és új lendülettel folytattam: - Nagyon boldog lennék, ha... meghívhatnám ebédre. Kérem, ne értsen félre. Egyszerűen megbabonázott a szépsége. Soha nem láttam még ilyen szép nőt, és... - elakadtam. Tudtam, hogy mindent feltettem egy lapra. Ha azt mondja, hogy nem...

- Azt sem tudom, kicsoda ön - válaszolta. Kiejtése kissé idegenes volt. De nem csapta le a kagylót, nem mondta, hogy idegenekkel nem ismerkedik, hogy hagyjam békén...

- A nevemet már mondtam - folytattam. - Odafenn lakom a Hegytetőn. Szeretnék önnel megismerkedni. Az az érzésem, hogy láttam már valahol. Valamikor talán találkoztunk...

- Ez nem valószínű - felelte és éreztem: elmosolyodott.

Beleegyezett.

Azonnal átsiettem az étterembe, lefoglaltam egy félreeső asztalt.

Másodpercre pontosan megjelent. Halványzöld délutáni ruha, fehér cipő, ezüst karperec és gyűrű. Bizonytalan, kislányos mosoly, kecses mozdulatok.

Mindenről beszélgettünk. Észrevettem: ha nem tudott valamit, nem szólt hozzá a témához, de később valahonnan mindig "kiképezte" magát. Sokat nevettünk - mindketten szerettük a humort.

Kissé idegenes kiejtése is elragadó volt; jól állt neki. Csak úgy repült az idő. A pincérek halkan váltakoztak körülöttünk, finom ételek párái szálltak fel.

- Kedves Mira kisasszony - kérdeztem az ebéd vége felé -, meddig marad városunkban?

Rámnézett, zöld szemeiben játékos szikrák villantak:

- Lehet, hogy örökre - válaszolta.

Este táncolni mentünk, aztán visszakísértem az Impallába. Hívtam hozzám is, de nem jött.

- Még nem... - mondta zavart mosollyal. - Majd... később.

- Mikor találkozunk? - kérdeztem és gyorsan folytattam: - Holnap délután elmehetnénk a hegyekbe kirándulni...

- Jó ötlet - felelte -, háromkor megfelel?

- Háromkor itt leszek a szálló halljában - ígértem.

Hajnalban a 9-es csatornán megjelent egy tájkép. Nem a szokott csonka kúpok, nem a szürke ég... Ez egy korallsziget volt, valahol egy óceánon. Kék víz, sárga homok, zöld pálmák. Föveny a párton, hullámok a vízen lehullott kókuszdiók a földön. A földön... A FÖLDÖN? Itteni táj ez, itteni. hazai, földi...!

Nem akartam még gondolni sem arra, hogy akkor hol állhatnak a narancsszínű sziklák, merre emelkedhetnek a kúphegyek, hol folyik a fémszínű folyó...?

Amint a kép eltűnt, magamra kapkodtam ruháimat és elrohantam az áruházba dolgozni.

A délutáni kirándulás csodálatos volt. Még ma is magam előtt látom Mira nevető arcát, érzem, ahogy belém kapaszkodott, mikor lenéztünk a hegycsúcsról a meredek völgybe.

- Az mi ott? - kérdezte egyszer, kinyújtott karjával a P.-i völgy felé mutatva. A fák közül egyes háztetők és egy magas kémény emelkedett ki.

- Az ott a P.-i Galaktikakutató Intézet - feleltem. - Valamivel odébb a másik csúcson van az obszervatórium.

- Kik dolgoznak ott?

- Csillagászok - vontam vállat. - Kutatók, fizikusok... - El is felejtettem az egészet. Mira sem érdeklődött többé. Leszaladtunk az ösvényen, aztán a másikon. A kocsiban megcsókoltam Mirát. Nem ellenkezett.

Este megint a szálló előtt váltunk el.

- Holnap felviszlek hozzám - mondtam.

- Jó, holnap - felelte és mosolygott.

Hazahajtottam. Vacsora után felhívtam a szállodát. A 414-esben senki sem vette fel a kagylót. A portát hívtam:

- Larren kisasszony röviddel ezelőtt taxit hívott és eltávozott - mondta a portás.

- Végleg? - jajdultam fel.

- Dehogy; még az éjszaka folyamán visszatér, azt mondta.

Megkönnyebbültem. De elfogott a nyugtalanság is. Nem köteles nekem beszámolni a dolgairól. És eszembe jutott: tulajdonképpen nem is tudom, miért jött Mira a városba?

Másnap a Hegytetőre vivő szerpentinen kanyarogva, mintegy mellékesen megkérdeztem:

- Rokonaid laknak itt?

- Nem - felelte -, senkim.

Nem erőltettem tovább. Behajtottam a rácsos kapun, kiszálltunk. Mirát elbűvölte a látvány: felszaladt a teraszra, megmarkolta a korlátot... Alattunk feküdt a város. A délutáni nap aranya végigcsorgott a háztetőkön, a hegyoldal zöldje tündöklött. A folyóról halvány pára szállt fel.

Ott vacsoráztunk a teraszon. Az eltolható üvegfal mögött halvány fényt vetett egy lámpa, halk zene szólt. A város ezernyi lámpája világította meg az eget.

- Csakugyan láttál már valahol? - kérdezte Mira, mikor leszállt az est. Hangja belefolyt a sötétségbe; selyempatak, puha bársonyban.

- Láttalak... Igen, úgy rémlik, láttalak - feleltem.

- Biztos nem láttál. Hiszen még sohasem voltam itt.

Táncoltunk, szorosan magamhoz húztam, szorítottam. A zene felívelt, lángot lobbantott, lezuhant. Csókolóztunk.

- Te már sokat tudsz rólam - mondtam. - De én, rólad?...

- Mit akarsz tudni? Antiquelán éltem eddig. Szép sziget... De nem könnyű arrafelé az élet. Idejöttem.

- És mihez kezdesz itt?

Hallgatott, majd sóhajtott:

- Nem is tudom... Majd csak akad valami.

- Ilyen szép nőnek biztosan - bújt belém az ördög. Mira előbb értetlenül nézett rám, aztán elnevette magát.

- Gyere a korláthoz, meg akarom nézni a várost.

Tudtam: ez csak ürügy. A várost aznap este már számtalanszor megcsodáltuk. De nem szóltam. Később megint táncoltunk.

- Tegnap este felhívtalak. Azt mondta a portás, elutaztál valahová.

- Igen? - cseppet sem csodálkozott. semmi meglepődést nem árult el az arca. - És mit akartál mondani?

Ezzel a kérdéssel teljesen lefegyverzett, nem tértem vissza a témára.

- Tulajdonképpen nincs értelme, hogy drága szállodában lakjál - mondtam. - Fölösleges kiadás.

- Tudsz jobbat? Én is gondoltam már erre. Előbb-utóbb ki kell bérelnem egy lakást.

- Nézd ezt a villát - mutattam körbe. - Egyedül lakom benne.

- Értem - nevetett. - Azt akarod, hogy ideköltözzek?

- Igen, azt.

- Hozzád?

- Hozzám.

Csak néztünk egymás szemébe. Tűzforrón, hosszan.

- És... hogy éljünk együtt. Igen? - kérdezte.

- Igen - feleltem határozottan. Megint mindent egy lapra tettem fel. - Éljünk együtt, Egy ideig. Aztán, ha te is úgy akarod, feleségül veszlek majd.

Álltunk mozdulatlanul a terasz középén. Ő mozdult meg elsőnek; a retiküljéért nyúlt: - Vigyél le a szállodába.

- Megsértődtél?

- Nem, Bert. - Megfordult: Most először szólított a keresztnevemen. Komolyan mondta: - Nem sértődtem meg. Átgondolom, amit mondtál. Holnap megkapod a választ.

Hajnalban a kilences csatornán nem volt "műsor". Az áruházban két tolvajt is fogtam aznap; az egyik árut akart kicsempészni, a zsebében, a másik ellopta egy bevásárló nő pénztárcáját.

Mira azt mondta, legyek otthon. Nem tudtam, telefonál-e. Ebéd után hazahajtottam, elkertészkedtem estig az udvaron, ügyelve, nem cseng-e a telefon. De a készülék néma maradt. Megvacsoráztam, bekapcsoltam a tévét. Egy darabig néztem egy unalmas krimit, aztán a másik csatornán egy kvízműsort. A harmadikon politikai vita volt, a negyediken utcai tüntetés... Akkor csengettek a kapunál.

Egy taxi kanyarodott el a ház elől, vissza a város felé. Sötét árny állt a félhomályos kapuban.

- Ki az?

- Én vagyok. - Zöld szemei szinte ragyogtak. Tapogatózva kerestem a villanykapcsolót, éles fény öntött el mindent.

- Meghoztam a választ - mondta, s maga mögé mutatott. A járdán három bőrönd állt.

A következő hetek nagyon gyorsan teltek el. Az áruházban töltött napi hét óra kivételével állandóan együtt voltunk. Moziban, otthon, színházban, kiránduláson. A pénzem megint megcsappant. Mirának volt pénze - tudom, mert egyszer egy vastag köteg százast láttam a retiküljében -, de soha nem kérdezte, nincs-e rá szükségem. Én persze nem szóltam erről.

Akkoriban elhanyagoltam a kilences csatornát is. Mira csodálatos nő volt. Ezt nappal és éjjel, mindig és mindenütt éreztem. Még nem talátkoztam ilyen emberrel. Azt hiszem, nem is volt több ilyen a Földön.

Amikor munkában voltam, gyakran elment hazulról. Sokszor hiába telefonáltam haza. Magyarázta később, hogy a letelepedéssel kapcsolatos formaságokat intézi. Bár ennyi idő alatt egy egész falut át lehetett volna telepíteni, nem avatkoztam bele az ügyeibe.

Egyik napon az adóhivatalba kellett elmennem; valami apróságot nem intéztek el az örökségemmel kapcsolatban, én pedig nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Úgy intéztem, hogy a váltótársam hamarább jött be, én pedig tizenkét óra után elhajtottam az adóhivatalba.

A bejárat előtt nem találtam parkolóhelyet, többször is meg kellett kerülnöm a teret. Az egyik ilyen fordulónál egy lapos, zöld kocsi vágott elém a mellékutcából; szegletes állú, kopaszodó, negyven év körüli férfi vezette.

Mellette pedig Mira ült.

Nem volt kétségem, rögtön felismertem. Ő volt az. Mosolyogva oda-odaszólt a férfinak, az hasonlóképpen válaszolgatott. Aztán elkanyarodtak, éppoly hirtelen, mint ahogy jöttek. Nyomukba szegődhettem volna, de nem volt értelme.

Az adóhivatalból felhívtam a lakásomat; senki sem vette fel a kagylót.

- Voltál ma valamerre? - kérdeztem hazatérve.

- Nem, szívem, sehol - felelte tiszta tekintettel.

A következő héten el is felejtettem mindent. Mira igyekezett a kedvemben járni. Már kifizette azokat a számlákat, melyeket távollétemben hoztak. Közös lett a háztartásunk; bár nem tudtam, honnan van pénze. Antiqueláról hozta magával, gondoltam.

Sokfelé megfordultunk. Mirát mindenütt megbámulták. Ez persze legyezgette a hiúságomat. Ilyen szép nő nem volt több a városban. Barátaim ismét megjelentek körülöttem, de Mira rövid úton eltanácsolta őket; mindegyiknek rögtön kiismerte gyenge oldalát s addig gyötörte ezzel az illetőt, míg többé nem mutatkozott. Egyet viszont el kell ismerni: engem soha egy szóval sem bántott. Az én hibáimat nem hánytorgatta fel, pedig van sok.

A 9-es csatorna titkát nem akartam elárulni neki. Voltak olyan pillanataim, mikor nevetségesnek, hihetetlennek tűnt mindez; hogyan is jelenhetnének meg képek olyan csatornán, melyen nem is adnak műsort...? A narancsszínű sziklákat senki sem hinné el, talán Mira sem.

Egy szombat reggel kiderült, hogy szinte üres a hűtőszekrény. Mira leszaladt a kocsival a városba, bevásárolni. Bekapcsoltam a tévét, megkerestem a kilences csatornát.

Volt adás...! Ismét magasan száguldott a kamera - alattunk Afrika tájai. A jármű nyugatról hatolt be a kontinens fölé, Ghana környékén. Iszonyú sebességgel haladt. Elhúzott délkelet felé. A Niger Köztársaság sivatagos területeit láttam egyszer egy filmen... Csád, a nagy tó, megint sivatag, aztán őserdők, őserdők, szavannák... Változott a kép.

Felhők a föld felett. Napnyugta valahol. A kamera a felhők felett száguldott. Égővörös hótenger, mozdulatlan fehérség, pirosló ég. És belerohantunk az éjszakába. Aztán percekig semmi. Néhány színes villanás.

És egy hegy. Nem túl magas. Vasútvonal csillog a lábánál, műúton autók rohannak. Szürketetős házak. Magas kémény. De hiszen... Olyan ismerősek ezek a házak! A kamera most mozdul, lefelé. Majd megáll, s felszáguld a magasba, a hegy fölé. A kamerát rászűkítik a házakra... Igen. Semmi kétség. A P.-i Galaktikakutató Intézet épületei...

Odakintről zajt hallottam - Mira kanyarodott be a kapun. Gyorsan kikapcsoltam a készüléket.

Aznap este sokmindenről beszélgettünk. A terasz felett ragyogtak a csillagok. Langyos szellő kóborolt o fák között.

- Azért egy kicsit nevetségesek ám az emberek - mondta Mira. - Mostanában a szakértelmet becsülik mindennél többre. Lassan már külön tanfolyam és bizonyítvány kell még az utcaseprőnek vagy a cipőtisztítónak is... Csak éppen a legfontosabb dolgot csinálhatja bárki.

- Mire gondolsz? - kérdeztem.

- A gyermeknevelésre. Gyereke mindenkinek lehet - a legutolsó analfabéta, részeg, sötétagyú csatornatölteléknek is. Joga van hozzá, él is ezzel a jogával, sőt! Neki általában több gyereke van, mint a művelt embernek. Joga van felnevelni őket és senkinek nem jut eszébe, hogy az új nemzedékek felnevelése óriási szakértelmet, hozzáértést, erőt, időt és türelmet követel meg. A Föld jövője attól függ, milyenek lesznek a következő nemzedékek. Javarészük sajnos pont olyan lesz, amilyenek a szülők.

- De az iskolák... - vetettem közbe.

- Az iskolák! - legyintett. - Ezt te sem gondoltad komolyan. Hány millió gyerek van Afrikában, Ázsiában és másutt, akik soha nem is látnak iskolát? De felnőnek. Olyanok lesznek, mint a szüleik, azt a példát követik majd, melyet gyerekkorukban maguk körül láttak. A tolvaj tolvajnak neveli a fiát, a részeges részegesnek.

- Az intelligens intelligensnek, a tudós tudósnak... - folytattam.

- Nem érted...? - kérdezte emeltebb hangon. - Csak egyetlenegy embert felnevelni - ez is hatalmas munka, óriási felelősség. Tanárok százezrei évekig tanulják az egyetemeken, hogy a kezük alá kerülő fiataloknak csak egy bizonyos életszakaszban mennyi problémával kell majd megküzdeniük, miként kell majd nekik matematikát, irodalmat és mást tanítani, az ábécétől az atomreaktorig. De a szülőket senki semmire sem tanítja meg nálatok; minden szülő úgy neveli gyermekét, ahogy akarja, ahogy tudja. Vagy sehogy. Mindenesetre szakértelem nélkül. Fogalmuk sincs a nevelésről - legtöbbször még azoknak sem, akiket te intelligenseknek nevezel, Ezt szabad! De autót vezetni, azt nem, kérem, ahhoz jogosítvány kell...! Nevetséges, nem?

Érvelésére nem tudtam válaszolni, hiszen lényegében igaza. De megakadt bennem egy tüske...

- Miért mondtad - kérdeztem lassan - miért mondtad így az előbb: "Nálatok"? Az emberekről beszéltél, általában. Miért nem mondtad: "nálunk..."?

Csak nézett, hallgatva. Majd halkan válaszolta:

- Csak nyelvbotlás volt, szívem. Természetesen úgy akartam mondani, hogy "nálunk".

Mira egy reggelen kijelentette, hogy délelőttönként nyelvtanfolyamra fog járni. Nem volt megelégedve kiejtésével. Állítólag azonnal felismerték benne mindenütt a külföldit. Errefelé nem nagyon szeretik az idegeneket.

A munkakeresés is lassan haladt. Mesélte, hogy több helyen megfordult az elmúlt hetekben, de sehol sem volt neki megfelelő munkakör, vagy a fizetést kevesellte.

Egy délelőtt - Mira akkor már egy hónapja élt nálam - bekapcsoltam a kilences csatornát. Mira nyelvtanfolyamon volt. A képernyő sokáig villózott fehéren. Végre bejött egy "műsor".

Nagyvárosi forgatag. Emberek. Egy forgalmas kereszteződés, autók folyamai úsztak tova. Fényreklámok, sietség, füst. Ázsiában lehetett valahol; a feliratok erre vallottak. A kamera közvetlenül a járda mellett állt; a keskeny szemű férfiak és nők olykor csaknem beleütköztek. De láttam az arcukon: semmi rendkívülit sem tapasztoltak. Tehát a kamerát álcázták az "operatőrök". Autóban van, vagy egy hirdetőoszlop belsejében? Egyet rögtön láttam: ez nem film. Ez helyszíni közvetítés; azok az emberek most, ebben a pillanatban mennek ott az utcán, az az alacsony fiú most karol bele abba a fekete hajú lányba, az a fehér köpenyes cukrászféle éppen most áll ki boltja ajtajába... Éreztem, hogy mindez maga az élet, s bár az adás néma volt, szinte hallottam a nagyváros lüktetését.

Csaknem fél órán keresztűl, "közvetített" ugyanaz a kamera ugyanarról a pontról. Aztán elhalványult, majd eltűnt a kép.

Két nappal később az áruházba menet egy újságárus állt a személyzeti bejáró előtt. Lapja főcímeit kiabálta. Elmentem mellette, de egy szó megütötte a fülemet; megvettem a lapot.

A második oldalon ott ordított vastag betűkkel:

"Rejtély a P.-i Galaktikakutató Intézetben!"

"Elrabolták O. Nielssen csillagászt!"

"O. Nielssenről három napja semmi hír."

"O. Nielssen néhány héttel ezelőtt az intézet vezetőjének bizalmasan jelentette, hogy egy bizonyos civilizáció földi beavatkozásának nyomaira bukkant."

"A nyomozás folyik."

A dolog eleinte nem izgatott különösebben. Annyi mostanában az emberrablás, valóságos divat. Majd jelentkeznek a tettesek, váltságdíjat követelnek. De... Az a kép a kilences csatornán... A Galaktikakutató Intézet.

Igyekeztem nem gondolni erre. Dolgoztam estig, és mehettem haza. A szerpentinen, felfelé kanyarogva a Hegytetőre, csak Mirára gondoltom. Egyre inkább szerettem őt. Bár ez a sok furcsaság úgy rám nehezedett. Jó lett volna Mirát elválasztani ezektől a rejtélyes dolgoktól, melyek így megsűrűsödtek körülötte. De lehetséges ez még? Nem a kilences csatornán pillantottam őt meg először? Ki kellene dobni a tévét, leszedni azt antennát a tetőről. Elfelejteni. Elvinni Mirát máshová. Ott élni. Vele...

A teraszon várt, leeresztett hajjal, fénylő szemekkel. Megcsókolt:

- Végre itt vagy; Bert, drágám - mondta melegen.

Este a két kényelmes, egymás mellé tolt fotelből néztük a tévét: Izgalmas krimit adtak, alig tudtuk levenni szemünket képernyőről. A kis asztalkán narancslé, jégkockák.

- Állandóan az az öldöklés - mondta hirtelen Mira, mikor a gyilkos a harmadik áldozatát is eltette láb alól. - Mondd csak, az emberek mindig ilyenek lesznek? Soha nem térnek jobb belátásra?

- De azért te is nézed - feleltem. - Ugye, milyen lebilincselő?

- Izgalmas, persze, hogy izgalmas - dohogott tovább. - De csak káros. Felébreszti a rossz ösztönöket. - Kiment a fürdőszobába. Hallottam, teleereszti a kádat. A krimi közben befejeződött. Fütyörészve megvetettem a széles, közös ágyat. A tévében híreket mondtak.

- "Nielssen professzor utolsó kutatásairól nem találtak jegyzeteket. Ezért feltételezhető, hogy eltűnését nem lehet egyszerű emberrablásként értelmezni."

Felkaptam a fejem. Megint ez a Nielssen...? A mondat végén egy arcképet vetítettek a képernyőre. "Íme, O. Nielssen, a rejtélyes módon eltűnt tudós..." a negyven év körüli, fekete hajú, kopaszodó férfi. Jellegzetes, szögletes áll... Hol is láttam ezt az arcot? Emlékezetem már pergeti is a filmet: az adóhivatalba mentem. Elém vágott az a kocsi. Ez a férfi vezette. S mellette Mira ült...

Egy ideig nem szóltam semmit. Mira el-eltünedezett, állítólag az ügyeit intézte. Esténként mindig jókedvű volt, kedves. Éjjelente magamhoz öleltem és rögtön elfeledkeztem a világról. Mindenről.

Azért a dolog nem hagyott nyugton. Hiába jártam el naponta a munkába, nem sikerült kikapcsolódnom, felejtenem. A tüske bennem maradt. Kínzott a kérdés; mi köze lehet Mirának mindehhez? Mert valami köze biztosan volt.

Nyugtalanságomat nem vette észre. Továbbra is mosolygós volt. Úgy repült az idő! Mindenhová eljártunk, bár vigyáztam ne szórjuk a pénzt ok nélkül.

A Nielssen-eset feledésbe merült. Eltelt egy hét, kettő. Esténként elvitatkozgattunk Mirával. Minden téma érdekelte, bár nézetei olykor meglepőek voltak. Még jó, hogy nem társaságban hangoztatta őket. Például egyik nap szóba került a két részre osztott világ.

- Ostobák vagytok - mondta Mira -, ha azt hiszitek, hogy itt nyugaton a társadalmi fejlődés legoptimálisabb formáját értétek el. Nevetséges! A legoptimálisabb a kommunizmus lesz.

Vagytok? Én persze ellenkeztem. A kommunizmus...? Annyi mindent hallani erről is. Mi is van ott keleten? Pláne Kínában!

- Ne keverd össze a dolgokat - felelte szigorú tárgyilagossággal, komolyan. - Hibák nélkül nem megy. Hiszen ezt a társadalmi formát a gyakorlati életben még soha sehol sem valósították meg, tehát fejlődésének minden mozzanata kísérleti jellegű. De... mondd, te komolyan gondolod, hogy két száz év múlva itt, ebben a városban, vagy akár ebben az országban is, még magántulajdonban lesznek a házak, a boltok, a gyárak...? A fejlődés csak egy irányban vezethet. Minden mindenkié lesz.

- Vagyis senkié - vetettem ellene.

- Úgy is mondhatod. De mégis mindenkié lesz - magyarázta. - Ismétlem: arrafelé tartunk. Egyre több országban látják be, hogy ez az egyetlen lehetséges út. Nektek már befellegzett - tette hozzá váratlanul gunyorosan. - Ti már haldokoltok, csak még nem tudtok róla.

Megint ez a "nektek"...

- Nem tud izgatni, mi lesz kétszáz év múlva, én azt már sem látom meg - mondtam.

Szétnyitotta gyönyörű ajkait - valamit akart mondani. Láttam rajta, hogy szeretett volna még mondani valamit -, de nem szólt.

Azon a napon szakadt az eső. Többek között azért is emlékszem ilyen pontosan, mert mifelénk ritkán esik. Taxival mentem haza; a kocsimat javították. A nappali ablakában fényt láttam. Átvágtam a nedves pázsiton - a fű illata orromba szökött. Mélyet -lélegeztem és arra gondoltam: megnézem, mit csinál Mira? Mit csinálhat, amikor nem vagyok itthon?

Az ablak alá élve hangokat hallottam. Beszélgetett valakivel. De mintha idegen nyelven folyt volna a társalgás...?

Egy szót sem értettem. Bementem a főbejárati ajtón. Meghallotta, elémjött a hallba.

- Ki van itt? - kérdeztem.

- Itt? - nagyot nézett. Zöld szemei elkerekedtek. - Nincs itt senki.

- Mintha hangokat hallottam volna - mormogtam és átvágtam az egész lakáson, kutatva.

- A rádiót hallgattam - mondta.

Bejártam a házat - csakugyan nem volt ott senki. Pedig tisztán hallottam, hogy Mira egy vagy több férfihanggal beszélgetett. Vagy csakugyan rádiót hallgatott volna...? De akkor miért hallottam az ő hangját is?

Szótlanul vacsoráztunk.

Másnap reggel, ahogy Mira elment a nyelvtanfolyamra, kimentem a kertbe. Megszemléltem a rózsákat, majd a két ezüstfenyő mellett elballagva, a hegyoldal felé néztem.

Földbe gyökerezett a lábam.

A kert szélén, a hegyoldalba kiugró ormon, egy négy-öt méter átmérőjű mélyedést láttam. A fű le volt taposva, a föld besüllyedt; mintha valamilyen óriási súly nehezedett volna rá nemrégen. Biztosan tudtam, hogy két nappal ezelőtt még nem volt itt - akkor száraz faleveleket takarítottam el innen. Körbejártam a gigantikus nyomot, megszemléltem. Kétségtelenül egy több mázsás valami fekhetett itt a talajon. Alakja gömb vagy félgömb lehetett; a mélyedés úgy nézett ki, mint egy tányér. A virágok belenyomódtak a földbe, megtörtek, összelapultak.

Sokáig álltam ott. A kék eget néztem, meg odalenn a várost. Sütött a nap, nem volt szél. Nyugtalanító volt ez a mozdulatlanság. Valami történik a hátam mögött - gondoltam. Csak Mira ne lenne belekeverve!

Két nappal később Mira kívánságára elmentünk a tengerpartra. Szombat reggel volt; kivettünk egy szobát a motelben és sietve leszaladtunk a strandra.

Nagyon élveztük a fürdést. Vidáman lubickoltunk - és Mira nem vette észre: bennem egyre erősödött a gyanú, hogy nem véletlenül találta ki ezt a kirándulást, éppen arra a hétvégére. Valamiért el akart engem távolítani a városból. De miért...?

A magyarázat nem késett soká: Mikor vasárnap késő délután visszaérkeztünk a Hegytetőre, valamilyen ürüggyel rögtön a kertbe siettem. És már tudtam is, miért kellett nekem egy éjszakát házon kívül töltenem. A kert szélén a földbevájt tányér... egyszerűen eltűnt. A helyén ismét lapos volt a föld. Mintha ismeretlen erő "visszaszívta" volna a földet eredeti helyére. A fűszálak fel-felmeredtek, a virágokat mintha egyenként felállítgatták volna.

A legközelebbi alkalommal vettem a városban egy elmés kis szerkezetet. Egy fényképezőgép volt, melyet el lehetett rejteni bárhol. Óraszerkezettel volt összekapcsolva. Be lehetett állítani rajta, hogy például a következő huszonnégy órában mikor, melyik percben, milyen időközönként készítsen egy-egy felvételt. Zajtalanul működött.

Mira távollétében felakasztottam a gépet a terasszal szemben levő fenyőfa ága alá, árnyékban. Úgy állítottam be, hogy majd másnap délelőtt félóránként készítsen egy-egy képet a teraszon zajló eseményekről. Még az áruházban is ezen járt az eszem egész nap. Nem lett volna jobb, ha a kertre irányítom az objektívet, hátha meglátnám a kertemben mászkáló "vendégeket"...?

Este Mira otthon volt, alig tudtam a filmet észrevétlenül kiszedni a gépből. Reggel beadtam egy műterembe és délután kettőkor hazafelé menet beugrottam a kész képekért. Egy szélesebb út szélén leálltam és elővettem őket.

Az elsőn az üres terasz látszott, hajnali fényben. A másodikon szintén. A harmadikon már ott volt Mira is - hálóingben öntözte a virágokat. A negyediken takarított - a képen háttal állva emelte a porszívó csövét. Az ötödiken üres volt a terasz.

És a hatodik képen... Mira és egy férfi. A férfi háttal ült a fonott széken. Valamit mondott éppen, egyik kezét felemelte.... Ismerős volt az a kéz. A haja szőkés, vállai nem túl szélesek.

Lázasan kaptam a következő kép után. A nyolcadik képen a férfi éppen felállt, de még mindig nem lehetett látni az arcát. Miránál magasabb volt, karcsú, fiatalos.

A kilencedik képen végre szemtől szembe állt az objektívvel; a korlátnak támaszkodott és a kertet szemlélte.

Éreztem, hogy lassan megfagy ereimben a vér, Az a férfi én voltam.

Lehet, hogy egy óra hosszat is ültem ott a kocsiban. A gondolatok villámgyorsan kergetőztek a fejemben. Lassan tértem magamhoz. Az a férfi nem lehetek én. Hiszen az áruházban voltam akkor, mikor a fényképezőgép exponált.

De mégis ott a képen az a férfi, s az én vagyok. Nem vagyok tudathasadásos, de ha az lennék, fizikális valóságomban akkor sem lehetnék egyszerre két helyen. Nincs két testem.

A férfi nyakkendője az enyém. Megismerem. A zakója... az is. És ott ült a teraszon, Mirával beszélgetve. Az arca pedig az én arcom.

Hazahajtottam. Mira otthon volt. Repesve fogadott. Az arcomon észrevehetett valamit, de elütöttem holmi munkahelyi bosszúsággal. Este színházba mentünk. Mira csinosan volt felöltözve, mélyen kivágott fekete ruhát viselt, ékszerek és festék nélkül - mint egy fiatal istennő.

- A mosolyod a legszebb ékszered - mondtam, elfeledkezve mindenről.

- Mert ez igazgyöngy - felelte. Mindenki őt bámulta. A férfiak megigézetten álltak a társalgóban, hájas-ráncos-májfoltos nők irigykedve nézték és összesúgtak a háta mögött. Több magányos férfi igyekezett a társaságunkba férkőzni, sikertelenül.

Másnap reggel elmentem az áruházba. Kétszer telefonáltam haza - senki sem vette fel a kagylót. Délután kivettem a következő tekercs filmet; üres volt.

A kertet rendszeresen ellenőriztem; semmi nyomot nem láttam. Mira ugyan mostanában is eljárt délelőttönként, de ritkábban. A kilences csatorna is hallgatott.

Már azt hittem, végre kezdetét veszi a nyugalom. Olyannyira vágytam elfeledni mindent! Csak az a fénykép... Egy délután - éppen munkába indultam - megint csak történt valami. Mira is le akart jönni velem a városba, beült hát a kocsiba. Lezártam a garázst, majd a rácsos kaput, elindultunk. Közben véletlenül a visszapillantó tükörbe néztem. A járdán, nem messze, egy férfi ácsorgott. Még láttam, amint sietős léptekkel kapunkhoz ment; valamit elővett a zsebéből... Elkanyarodtunk. Leérve az első utcára, Mira kiszállt egy bolt előtt, én pedig az egyik mellékutcán gyorsan visszakanyarodtam és felszáguldottam a Hegytetőre.

Odalenn zajosan lüktetett a város, itt viszont csend volt. Leparkoltam kicsit odébb, a kapuhoz siettem. Két ugrással berohantam a garázs mögé, majd halkan lopakodva a fűben, elosontam a falak tövében, a kert felé.

Akkor megpillantottam őt. Ott állt a terasz korlátjánál, mozdulatlanul. Elnézett messze, az égbe. Az arca egészen olyan volt, mint az enyém.

Elöntött a harag. Vad ötletem támadt. Előugrottam a bokorból, torkomból iszonyú üvöltés tört ki, feléje rohantam...

Meglepetten fordult meg, s megrémült. Ijesztően nézhettem ki. Megijedt, láttam a tekintetén. A tekintetemen. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy saját tükörképemmel állok szemben.

Nem várt meg. Egy rendkívül gyors mozdulatai átvetette magát a korláton, leugrott a kertbe. Utána rohantam. Menekült.

Ez méginkább erőt adott. Tehát nincs tudathasadásom, nincs baj. Én - én vagyok. Ő az idegen, a betolakodó. Hiszen menekül... Én vagyok hát itt a gazda, enyém a ház, hozzám tartozik Mira. Ő csak bitorló...! Utána!

Elrohant az ezüstfenyők mellett. Nagyon gyorsan szaladt. A kerítés előtt megtorpant. Akkor már kint voltunk a kert végében, szakadék fölé nyúló ormon. A Hegytető legmagasabb pontján. Egy pillanatig habozott. Aztán felmászott a kerítésre...

- Állj! - üvöltöttem. Elakadt a lélegzetem. Legalább ötvenméteres a szakadék azon a helyen. Lezuhan! Csupa szikla arrafelé! A kerítésen egyensúlyozott, már majdnem elértem.

- Várj! - ordítottam.

És akkor - leugrott. Felléptem a kerítésre, utána néztem. A szívem a torkomban dobogott. Nem láttam sehol. Eltűnt, egyszerűen eltűnt. Mintha szétfolyt volna a levegőben, szétoszlott, mint egy felhő.

Sokáig álltam ott, nem törődve oz idő múlásával. Majd lassan kiballagtam a kertből, ki az utcára: Nem értettem semmit és ez volt az egészben a legrosszabb.

Este Mira nem kérdezett semmit, de többször éreztem, hogy kutatóan néz az arcomba. El akarta kapni a tekintetemet; nem sikerült neki.

Vacsora után leültünk a hangulatlámpával gyéren megvilágított szobában. Én kezdtem a beszélgetést:

- Emlékszel, miről beszéltünk hat héttel ezelőtt?

- Mikor ideköltöztem? - kérdezte rögtön. Jó emlékezőtehetsége volt.

- Igen. Azt mondtam: egy bizonyos idő után, ha megismerjük egymást és te is úgy akarod, feleségül veszlek.

Csend. Nem felelt. Nem akartam ránézni. Folytattam, ahogy elterveztem:

- De... Ehhez őszinteség kelt. Mindkét részről. Nekem... nekem nincs titkom előtted. - Kihangsúlyoztam a "nekem" szót. Elértette; meg kellett értenie. Komoran hallgatott.

- Sok mindent nem értesz - mondta végül.

- Éppen erről van szó. Szeretném megérteni ezt a helyzetet. - Nem felelt. A félhomályban csak a kezét láttam: ujjai idegesen mozogtak a térdén.

- Ez nem olyan egyszerű - kezdte végül. - Tudom, hogy sok minden nem világos előtted... De az embernek vannak olyan titkai, melyekkel nem rendelkezik szabadon. Nem csak őrá tartoznak, s mások engedélyére is szükség van, ha azokat valakivel meg akarja osztani... Mondd - élénkült meg hirtelen - szeretnél velem jönni?

- Hová? - lepődtem meg.

- Hová?... - kis szünetet tartott, aztán legyintett: - Nem ez a fontos. Mondd, el tudnál jönni velem és csak velem élni?

Tudatom alatt valahol mélyen, nagyon mélyen kezdtem őt megérteni. Őt magát igen - csak a körülményeket, a helyzetet nem. Meg kellett játszanom az értetlent, hogy ezzel provokáljam. Így talán nem tud majd uralkodni magán és kimondja az igazságot. Mely mindenre fényt derít...

- Miért mennénk el innen? - kérdeztem józanul, hűvösen.

- Jó nekünk itt. Jól élünk, nem?

- Persze, hogy jól - hagyta helyben. Most megláttam a szemeit: szenvedélytől csillogtak: - De értsd meg,. ez az élet nem nekünk való! Nekünk ennél sokkal teljesebb életre van szükségünk. Neked is. És az itt lehetetlen.

- Attól függ, mire gondolsz - mondtam lassan. - Itt is lehet izgalmasan élni. Gondolj csak bele: nincs két hete, hogy a Galaktikakutató Intézetből elraboltak egy tudóst... - figyeltem az arcát. Csak a szemei világítottak. - Máshol háborúk vannak; vagy járványok... Mindenfelé történik valami. Izgalmas az élet. Teljes, ahogy te mondod. Hová vágyódol el innen?

Hallgatott. Sejtette, mennyit tudok róla? Keveset és mégis sokat. Túl sokat ahhoz, hogy nyugodt legyek. Nyilván sejti már, hogy engem nem lehet olyan könnyen a falhoz állítani. Egészen naiv mar nem vagyok. És közben szeretem. Talán ez az egyetlen, amire nem is számít.

- Mindig arra vágytam, hogy csak veled élhessek - mondtam hirtelen. - De a titkaid, a megmagyarázhatatlan körülmények...

- Hát menjünk el innen - állt fel. Szép testének körvonalai kirajzolódtak a félhomályban is.

- De hová? - álltam fel én is, megnedvesítettem hirtelen kiszáradt ajkaimat. Most kell támadnom - kiderül, ki erősebb. Mirának most kell határoznia. Velem vagy ővelük tart-e...?

- Hová menjünk el, Mira? Oda, ahová Nielssen professzor volt kénytelen elutazni? - Még láttam, hogy szemében felvillan a döbbenet. Akkor szótlanul megfordultam és kimentem a kertbe. Hadd gondolkozzon.

Mira házon kívül töltötte az éjszakát. Soha nem tudtam meg, hol. Alig aludtam valamit akkor éjjel - csak feküdtem tágranyílt szemekkel bámulva az ablak szürke négyszögét. Éjfél után bekapcsoltam a 9-es csatornát; a képernyő fehéren izzott. Elaludtam.

Nem tudom, meddig tarthatott nyugtalan félálmom. Arra riadtam, hogy valami történik a házban. Körülnéztem. A függöny meglebbent, pedig este becsuktam ajtót-ablakot. Halkan felkeltem.

Pizsamában, mezítláb az ajtóhoz lopakodtam. Az előszobában valaki motoszkált. Halvány fény villant. A homályos üvegen egy közeledő férfi árnyéka... Felemeltem öklömet. Erre jött, óvatos léptekkel. Az ajtó kinyílott...

Pontosan az arca közepébe találtam.

Ő volt, vagyis én. A hasonmásom. Aki előző délután leugrott a szakadékba. Ütöttem, ahol értem. Nem védekezett. Egy hangot sem hallatott.

- Mi az, védekezni nem tanítottak meg? - üvöltöttem dühvel. - Az orrod sem vérzik? Nesze, nesze...! - az öklöm fájt már. Ő pedig egyre csak hátrált, nem ütött meg. Végül feltépte a bejárati ajtót és elrohant, ki a sötétbe.

Fújtatva tértem vissza. Mira szekrényei nyitva voltak - eltűntek a ruhái. Elköltözött... A fájdalom belém nyilallt. Ittam egy pohár jó hideg vizet. A gyomrom reszketett. Visszatántorogtom a szobába.

A tévé képernyője már nem volt üres.

Nagy sebességgel forgott egy acélszínű korong. Aztán lassult forgása. Végre megállt. A korong mintha hirtelen átlátszóvá vált volna, a kép keresztülúszott rajta. Halak cikáztak. Akvárium? Távolabb part tűnt fel, néptelen. Homokpad, dűnék, megint pálmák. És hirtelen eltűnt minden.

Hajnalig nem jött kép. Kábultan kóvályogtam a lakásban, csináltam reggelit. Átvizsgáltam a kertet. Akkor kelt fel a nap. Megnéztem, be van-e zárva az utcai kapu. Belestem a bokrok alá, a padlásra, mindenhová. Egyedül voltam.

A telefonra tévedt a tekintetem. Reszkető kezekkel kerestem ki a legnagyobb utazási iroda számát. Női hang jelentkezett.

- Parancsoljon - mondta kedvesen.

- Antiquela szigetére szeretnék utazni - mondtam.

- Antiquela...?

- Igen. Ez valahol a Karib-tengeren van, egy kis szigetállam.

- Kérem várjon egy percet, utánanézek.

A kagylóval a kezemben leültem a fotelba. Odakinn a kertben rázendítettek a madarak. Vörös fényben emelkedett fel a nap.

A kilences csatorna képernyőjén egy repülőgép jelent meg. Ismertem a reklámokból - Boeing-907-es, a legújabb típus. Szupergyorsaság. A felhők felett repült, szinte mozdulatlanul úszva a kék égbolt előtt. A kamera, mely képet adott, megelőzte, aztán közelített. Tisztán láttam, ahogy növekszik a pilótaablak, egyre nagyobbnak látszott a feketére festett orr-rész... Még a hőlégsugaraktól felforrósodott levegő remegését is látni lehetett.

És akkor eltűnt a Boeing.

Nem a kép tűnt el. A felhőket továbbra is ott láttam, a kék eget is. A kamera tovább repült. Csak a repülőgép tűnt el, mintha hirtelen a semmibe zuhant volna.

- Halló - mondta egy hang a kagylóban. Fülemhez emeltem.

- Igen...?

- Uram, ön szeretne Anti... hogy is? Antiquela szigetére utazni?

- Igen, én.

- Sajnálom, uram. Attól tartok, hogy ez nem fog sikerülni.

- Miért?

- Mert ilyen nevű sziget vagy ország nem létezik, uram. Nem is volt soha.

Már nem csodálkoztam.

A nap felkelt, meleg lett. A madarak elhallgattak. Kinn álltam a teraszon, arcomat fürdette a szél. Sokáig álltam így. Aztán munkához láttam. Leszedtem a tévéantennát, kivittem a kert végébe, a készülékkel együtt. Utánuk néztem, ahogy bukdácsolva zuhantak a szakadékba, szétfreccsenve az alján.

Összecsomagoltam. Még egyszer kimentem a kertbe, elbúcsúztam a fáktól. A múltkori helyen ismét egy tányér alakú bemélyedést láttam. Csak megvetően elmosolyodtam...

Odabenn a szobában beszélt a rádió, kihallatszott az ablakon: "...A Bermudákra tartó Boeing-907-es típusú gép 186 utassal és 12 főnyi személyzettel fedélzetén a Karib-tenger térségében ma hajnalban nyomtalanul eltűnt..."

És akkor megszólalt a telefon.

- Mira...? - kiáltottam a kagylóba.

- Én vagyok - felelte. A hangja nyugodt volt.

- Visszatérsz hozzám? - kérdeztem, a torkom kiszáradt.

- Nem, Bert.

Csend lett. Odakinn megint kiáltoztak a madarak.

- Mira... kérdezni szeretnék valamit.

- Kérdezz - felelte.

- Mira, én sokat tudok... Rólad is, meg Róluk is... Rólatok... Persze, hogy Antiquela nem létezik. Egyszer Nielssen professzorral is láttalak... A kertben felfedeztem a járművetek nyomát. Lefényképeztem a hasonmásomat, sőt verekedem is vele... Mira!

- Mit akarsz tudni? - kérdezte csodálkozás nélkül.

- Hogy mi volt mindezzel a célotok. Mire kellettem én nektek...? Neked?

Sokáig hallgatott, már azt hittem, szétkapcsoltak. De végre ő megszólalt:

- Küldetésem volt, Bert. El kellett intéznem valamit. Ne hidd, hogy mi... idegenek vagyunk. Nem jöttünk más bolygókról, nem. Mi is itt élünk a Földön. Csak más idősíkban. Ti még nem tudtok az idősíkok létezéséről és jobb is, ha egy ideig még titok marad ez előttetek, Nielssen tú1 kíváncsi volt. Tervünk volt veled is, Bert. Azért készítettük el a biológiailag tökételes hasonmásodat. De te mindent elrontottál.

- És a narancsszínű sziklák? - kiáltottam. - A barna égbolt? Hiszen láttam, a tévében!

- Más idősíkok - felelte Mira nyugodtan. - Eltorzultak a hullámok. De nem ezért hívtalak, Bert.

- Igen...? - a remény újra éledezni kezdett bennem.

- Azt mondtam, nem térek vissza hozzád. De azért, mert...te jössz el hozzánk.

- Mira! - az öröm minden gátat átszakított bennem. - Hiszen szeretlek, csak veled akarok élni! Bárhol...!

- Jól van - felelte lágy hangon. - Menj hát ki a kertbe. Hamarosan találkozunk.

Kimentem a házból, hogy oda már soha többé ne térjek vissza. A kertben egy... igen, egy repülő tárgy várakozott. Bátran közeledtem feléje.

Világunk a ti világotokkal párhuzamosan létezik. Sok ezren élnek már itt a ti világotokból is - azok a repülőgépekkel, hajókkal együtt "nyomtalanul eltűnt" személyek. Jól érzik magukat. Gyakran találkozom Nielssen, professzorral is - érdekes munkát kapott és nagyon elégedett.

A párhuzamos világ lakói vigyáznak rátok. Hogy ne legyen világháború, hogy okosan használjátok fel az új találmányokat. Sok a dolgunk - olykor tudósok, kiváló szakemberek tűnnek el, válnak "balesetek" áldozatául. Jól őrzött gyárakban titkos laboratóriumok robbannak fel...

A Hegytetőn álló házamban egy hozzám nagyon hasonló férfi él. A járműveink gyakran pihennek meg azon a támaszponton. Mira időnként ellátogat a világotokba. Hány "Mira" Iétezik? Még én sem tudom. Ezer és ezer, férfiak és nők. Tegnap az egyik ott ült melletted a moziban, holnap a másik megelőzi a kocsidat az autósztrádán...

A fiunk is a két világ közti "kapcsolatteremtő" hivatását szeretné választani, ha majd felnő.

Nem fog fájni

Letette a telefonkagylót, még egyszer átolvasta amit feljegyzett. Aztán naptárába pillantott: Holnap koncert, holnapután is. Csütörtökön két előadás a zeneakadémián, pénteken koncert, szombaton pedig... És így tovább, tovább, nincs megállás. Népszerű, ez tagadhatatlan. Lemezfelvételek, meghívások, vendégszereplések.

Ujjaira pillantott. Eszébe jutott, mit írt nemrégen az egyik lap zenekritikusa: "Torelli ujjai úgy lebegnek a zongora billentyűin, mint őszi ködök egy tó felett..." Ostobaság. Leülni, olvasni egyet, aztán aludni...

Csengettek. Ki lehet az? Jó lesz vigyázni. Annyit hallani manapság emberrablókról, betörésekről.

A küszöbön alacsony termetű férfi állt. Arcát kalapkarima vetette árnyék takarta el félig. Ruhája kifogástalan, sőt, előkelőnek is mondható. Gyémánt nyakkendőtű...

- Jó estét. Torelli úr...?

- Én vagyok.

- Elnézést a zavarásért. Tudom, nem a legmegfelelőbb pillanatban jöttem... De a körülmények...

- Miről van szó? - Torelli nem állt félre az ajtóból.

- Üzleti ügyben tárgyalnék önnel, ha van egy félórája számomra - az idegen arca mosolyra húzódott. A fogai furcsán csillogtak.

- Jöjjön be - határozott Torelli pillanatnyi habozás után.

A nappaliban az idegen és Torelli helyet foglaltak.

- Maestro - kezdte a férfi -, ön egyike korunk leghíresebb művészeinek. A zeneértők szerint az ön tudása mintegy szintézise több művésznemzedék zenei felkészültségének...

- Hagyjuk ezt - vágott közbe Torelli türelmetlenül. - Vagy csupán hízelegni jött?

- Dehogy - az idegen ismét mosolygott. - Távol álljon tőlem. És autogrammokra sem vágyom. Üzletet ajánlok önnek.

- Hallgatom.

- Nos... Nekünk egy nagyon jól képzett, nagy gyakorlattal rendelkező zenei szakemberre van szükségünk. Olyanra, aki nem csak elméletileg ismeri a zenét, hanem a zeneművészet egyik ágában maga is művészi szinten képes interpretálni, sőt alkotni. Aki egy személyben zeneszerző, pedagógus és művész is. Ez... ön.

Torelli bólintott - nem nagyképűen, inkább várakozva: mit fog még mondani az idegen?

- Általában - folytatta amaz -, általában utazás közben szoktunk... hm... kapcsolatba lépni azokkal, akikre szükségünk van. De ön egyrészt keveset utazik, másrészt nagyon ritkán repülőgéppel... Mi pedig azt szeretjük, ha az illető, akire szükségünk van, repül...

- Tehát szükségük van rám - hajolt előre Torelli. - Miért? Miért nem fordultak az ügynökségemhez? Tulajdonképpen én nem is tárgyalhatok senkivel, ez az ügynökségem joga és feladata.

- Biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben csak ön az egyedül illetékes. Ugyanis ön most életének nagyon fontos fordulópontjához érkezett el.

- Én...?

- Igen - mosolygott az idegen. - Említettem már, hogy szükségünk van valakire, aki képes...

- Egy pillanat. Kinek a nevében beszél ön?

- Ez most mellékes. Az ön feladata az lenne, hogy nagy tömegeket megtanítson arra: mi a zene.

- Mi a zene...?

- Ne csodálkozzon. Abban a... abban az országban olyanok élnek, akik soha még nem is hallottak a zenéről.

- Ez lehetetlen!

- Így van. Pedig az ország lakosainak fiziológiailag mindenük megvan, amely a zene befogadására és élvezésére alkalmassá teszi őket: agyuk, fülük... A zene tulajdonképpen egy kombinált hanghatás, amely a levegő rezgése útján terjed, tehát...

- Nem értem, mit mond ön - szakította félbe Torelli. - Létezik a Földön olyan társadalom, még a legkisebb is, amely addig még sohasem hallott a zenéről?

Az idegen megint csak mosolygott. Mozdulatlanul ülve folytatta:

- Kedves Mester; megértem a csodálkozását. Annyit mondhatok: a helyszínre érve ön még jobban fog csodálkozni, mint most... Csodálkozni a körülményeken... Melyek egy cseppet sem lesznek nehezek! - tette hozzá sietve. - Sőt, el lehet rá készülve, hogy kormányunk a legmesszebbmenőkig támogatni fogja önt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy önnek megadatik minden, amire munkájában vagy magánéletében szüksége lehet.

- Minden?

- Minden - a kis ember végre megmozdult: előrehajolt Torelli felé, egyik kezével gesztikulált. A Mester észrevette, hogy mosolya ellenére is - szemei komolyak maradtak. - Amit csak el tud magának képzelni, tökéletes audiovizuális elektronikus oktatórendszer, minden hangszer több példányban, valódi Steinway-zongorák, kották, szakkönyvtár... És ha ön folyóparti várkastélyban óhajt lakni, azonnal megkapja. Vagy yachtot, luxuskocsit, bármit.

- De kérem! - mondta ekkor Torelli csodálkozva. - Miféle ország lehet, ahol elektronikus tv-hálózat létezik, de senki sem hallott még a zenéről...

- Van ilyen - felelte kis szünet után az idegen.

- Hogy hívják és hol terül el?

- Még korai lenne ezt önnek megmagyaráznom - dőlt hátra a kis ember. - Egyet ígérhetek: ön ott megérkezése pillanatától kezdve boldog lesz. Nem lesznek gondjai, viszont remekül kiélheti majd összes vágyát: taníthat zenelméletet, gyakorolhat, a tehetségesebb tanítványaiból művészeket képezhet. Utazgathat térben és időben, ahová akar...

- Térben? Időben...?

- No igen, így szoktuk mondani.

- Mennyi időre szól ez a szerződés?

A kis ember egy pillanatig hallgatott, aztán halkan mondta: - Örökre.

- Tessék? - Torelli közelebb hajolt. - Hogy mondta?

- Örökre. Ugyanis... a visszatérést még nem oldottuk meg. Az ember szervezete csak egy alkalomul bírja ki a mágneses mezők ilyen erős változását.

- Mágneses mezők?

- Nem hallott még eltűnt repülőgépekről? Meg hajókról? Amelyek mintha utasaikkal együtt egy "lyukon át" távoztak volna a Földről? Az Idő egy lyukán keresztül, egy másik Időbe, másik dimenzióba...

- Ön, azt hiszem, őrült - állt fel Torelli. - Már hamarább észre kellett volna vennem. Legyen szíves, hagyja el a házamat.

- Kár - az idegen csak ennyit mondott, felállt. Mégis folytatta:

- Kedves Maestro, megkérném, fáradjon az ablakhoz és pillantson ki a kertbe.

Torelli vállat vont, és az ablakhoz lépett. Elhúzta a függönyt.

- Nem igaz - suttogta. Homlokán kiütött a veríték. Elsápadt, ajkai remegtek. - Nem igaz... nem lehet igaz...

- De igaz - mondta kemény hangon az idegen: - Az, amit lát, egyike járműveinknek. Annyiszor látták már a Földön az emberek, mégsem akarják elhinni, hogy létezünk... Nézze meg jól. Ezzel fog elutazni. Átmegyünk a másik dimenzióba. Ne féljen, odaát sem fog unatkozni. Több mint ezerkétszáz "nyomtalanul eltűnt" földi ember társaságában fog élni. Nekünk pedig zenét kell majd tanítania. Örökké. Mert hiszen mi megállítottuk a szervezet elöregedésének folyamatát.

Lépéseket hallott a mester, majd csend lett. Azt hitte, álmodik. Megfordult.

Három férfi állt előtte. Három idegen. Teljesen egyformák - már nem tudta volna megmondani, melyik volt közülük látogatója. Egyikük fémcsövet emelt rá:

- Ne féljen, mester... Nem fog fájni. Meglátja, végre boldog lesz. Örökre.

"...átmegyünk a másik dimenzióba. Ne féljen, nem fog unatkozni. Több mint ezerkétszáz "nyomtalonul eltűnt" földi ember társaságában fog élni. Nekünk pedig zenét kell majd tanítania... Örökké. Mert hiszen mi megállítottuk a szervezet elöregedésének folyamatát..." "...Ne féljen, mester... Nem fog fájni. Meglátja, végre boldog lesz... Örökre..."

A magnetofonszalag letekeredett az orsóról, vége volt a felvételnek. A két férfi némán nézte egymást.

- Hát ez az - törte meg egyikük a csendet, ingujjban, mint aki otthon van. - Ezért hívtam ide magát. Mit szól hozzá?

- Azt hiszem, a lapomban nem fogom tudni felhasználni. És egyetlen rádiótársaság sem adna érte egy fillért sem - felelte amaz.

- Miért nem? - pattant fel a másik. - Hiszen eredeti! Ez Torelli hangja! Ha elmondom, hogy hivatásos lehallgató vagyok, és bebizonyítom, hogy Torelli lakásába a tőle külön élő felesége megbízásából mikrofonokat szereltem be... Az asszony persze válóokra akart bizonyítékokat szerezni... Torelli eltűnt, nyomtalanul, őt keresi öt világrész rendőrsége, a sajtó, mindenki... És csak én tudom, hol van! Érti, én! Ez a szalag egy vagyont ér. Akárhová viszem is el, mindenütt egy rakás pénzt adnak érte... A maga lapjának nincs rá szüksége, azt mondja? Gondolja meg!

- Meggondoltam - állt fel az újságíró. - Gyanús volt mindjárt, mikor azt mondta a telefonba: a Torelli-ügyről tud valamit... Az én lapom komoly kormánylap, nem foglalkoznak ilyesmikkel. Ez hamisítvány. - Bevágta maga után az ajtót.

A házigazda még látta, amint átvág az úttesten, be a parkba. Alkonyodott, az égbolt egyre sötétebb lett. Egy perc, s itt az éjszaka...

- Nafene, kezdhetem elölről - dohogott. - Vigye el az ördög - állt a szoba közepén, a tekerccsel a kezében. - Mit is mondott ez a fickó...? Nem foglalkozik ilyesmikkel? Ostobák. No de majd egy rádiótársaság! Azok biztosan harapnak rá... Lássuk csak! - a telefonkönyvben hamar megtalálta a keresett számot. Tárcsázott.

Keze egyszercsak lehanyatlott a készülékről. Megérezte, hogy nincs egyedül a szobában. Odakünn már teljesen sötét volt. Reszketve megfordult...

Ott álltak a fal mellett, mozdulatlanul. Három teljesen egyforma újságíró...

- Lehallgató szakemberekre is szükségünk van - mondta egyikük. - Ne féljen, nem fog fájni... Meglátja, most végre boldog lesz... Örökre.

A gyűjtő

Azt a táskarádiót S.-től kaptam kölcsön. Állítólag egy déltengeri yacht-kirándulás alkalmával találta egy néptelen kis szigeten, melynek partján friss kókuszdióért kötött ki.

S. nem sokkal később autóbaleset áldozata lett; így a készülék nálam maradt. Nem hasonlított semmilyen általam ismert rádióhoz. Hullámhossztáblázatán öt-hatjegyű számok és furcsa jelek csillogtak. Gondoltam eleinte: biztosan valamelyik ázsiai országban gyártották - mi lenne ebben csodálatos...?

Íróember vagyok, így a nap nagyobbik részét otthon töltöm. Írás közben szinte állandóan zenét hallgatok. Nagyon szeretem a távoli, egzotikus népek dalait; komolyan mondom, ezt hallgatva, még az írás is jobban megy.

Egy nap furcsa jelenségre bukkantam a keresőgomb csavargatása közben. Egy helyütt női hang beszélgetett felválva különböző férfihangokkal, akik számok alapján jelentkeztek be nála. Először meg voltom győződve, hogy tengerészek, pilóták, taxisofőrök vagy rádióamatőrök beszélgetését hallom, de aztán... Rá kellett jönnöm, hogy tévedek.

"Hatvannyolcast hívom, jelentkezzen!" - mondta a női hang. Egy férfi válaszolt valahonnan: "Jelentkezem." "Hol vagy?" "Mínusz háromharmincnyolcban, Makedónia, Fülöp és Sándor." "Sándort filmezed?" "Igen. Még csak tizennyolc éves." "Igyekezz, nem fog sokáig élni..." "Tudom."

Vagy egy másik beszélgetés:

"Száztizenegyes, száztizenegyes jelentkezz," "Jelentkezem." "Hol vagy?" "Húsz per negyvenöt." "Mi újság?" "Európa, Berlin. Óriási felfordulás. Alig lehet mozdulni. A gépemet veszély fenyegeti: tűz és robbanások, utasítási kérek." "Térj vissza 42 per 60-ba."

Eleinte értetlenül hallgattam ezeket az üzenetváltásokat. Később, mintha kezdett volna világosabbá válni a dolog...

"Kétszázhetvenötös vagyok, hívom- a központot." "Központ jelentkezik." "Bajban vagyok. Explorációs céllal, Központ engedélyével fizikális-egzisztenciális változatban, Amerika, 19 per 40-ben. Bőrszín nem megfelelő: fekete. Személyes szabadság korlátozva, kegyetlenkedések." "Változz vissza. Küldjünk segítséget?" "Igen."

Vagy ezt:

"Központot hívja negyvennyolcas." "Jelentkezem negyvennyolcasnak." "Láttam Burgesit. Kiszállt 20 per 50-ben. Azt mondta, elege van 42-ből, kalandosan akar élni." "Visszajön majd, nyugodj meg."

És a másik beszélgetés:

"Központ hívja 126-ost." "Jelentkezem." ."Mi újság?" "Akadémikus vagyok 20 per 75-ben. Nemrégen fedeztük fel a lézert, a holográfiát, a DNS-molekulát." "Kilencvennégyesről semmi hír?" "De igen. Kópiális változatát megölte egy merénylő. Ez a próféták sorsa errefelé... Most itt sokan kábítószerekkel és ál-zenével foglalkoznak." "Központ nyugtázza, huszonkilencest hívom!" "Jelentkezem." "Mivel foglalkozol és hol?" "Nulla per nulla-nullában, Közel-Keleten. Csodákat teszek: vízen járok, holtakat támasztok fel, egyenlőséget hirdetek. Alighanem keresztre fognak feszíteni."

Nem volt kétségem többé; idő-utasok beszélgetései hallgattam. Olyanokét, akik a jövőből jöttek vissza hozzánk, történelmi korunkba, minket tanulmányozni. Egyszer annyira felizgatott egy ilyen adás, hogy felkaptam a rádiót, felemeltem a levegőbe, bár tudtam, hogy úgysem vágnám földhöz semmi kincsért. A hordozófogantyú alatt ujjam hirtelen rátalált egy addig teljesen ismeretlen, észrevehetetlen részre; a nyomásra benyomódott a borítófém egy darabja, mint egy billentyű. Hirtelen elhallgatott a készülék, csak valami furcsa, halk búgás támadt.

- Na, elromlott - mondtam hangosan, bosszúson. - Még csak ez hiányzott! - és letettem az asztalra. A lenyomott billentyű visszaugrott eredeti helyére, a Központ női hangja pedig ezt kérdezte:

- "Mit mondtál...? Központ vagyok, hallgatlak. Ismételd meg!"

Megmerevedtem, a meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni.

"Központ vagyok. Hányas a számod...? Jelentkezz!"

Megembereltem magam. Lenyomtam a billentyűt, közel hajoltam a készülékhez:

- Egy ember vagyok... - kezdtem ostobán, s habozva folytattam: - egy ember...

"Nem hozzánk tartozol?" - kérdezte a Központ.

- Nem, a rádiót... szoktam hallgatni.

"Hogyan jutottál a készülékhez?" - A Központ-nő hangja szigorú volt, s kemény.

- Kaptam. Állitólag valahol Óceániában találta a barátom...

"Óceániában?" - egy pillanatra csend támadt, mintha a Központ gondolkozna. Aztán határozottan jelentette ki: "Háromszáznyolcvannyolcas vesztette el, mikor a hidrogénbomba robbantásokat figyelte... Te hol vagy?"

Tudtam, éreztem, hogy nem szabadna válaszolnom erre a kérdésre. De hátha... maguk közé vesznek majd...? Hátha én is utazhatnék az időben...?

- Huszadik század, 75-ös év. Ezerkilencszázhetvenöt - feleltem.

"Ebben a pillanatban hol vagy? Városban, erdőben, utazásban, utcán...?" - érdeklődött a Központ.

- Városban, egy nagy házban, nyolcadik emeleten - feleltem az igazságnak megfelelően. Odakinn sütött a nap.

"Menj ki egy néptelen helyre" - mondta a hang. - "Oda, ahol rajtad kívül senki sem lesz. Akkor hívjál ismét!"

Csend lett. Elöntött a boldogság, mint még soha... Nyilván időgép jön majd értem, magukkal visznek...! Meglátom hát a fáraókat életükben, mammutra vadászhatok majd ősemberként, vikingekkel fogok átkelni a tengeren, XIV. Lajos udvarában állhatok majd talpig selyemben, aranyékszerekkel és karddal az oldalamon...!

Alkonyodott, mire a tengerpartra értem. A fürdőzők már elmentek. Erős szél fújt, a hullámok ki-kiszaladtak a fövényre. A dűnéken senkit sem láttam. Lefeküdtem ruhástól a homokra, magamhoz húztam a rádiót. Lenyomtam a billentyűt...

- Jelentkezem.

"Itt a Központ" - jött azonnal a nő hangja. Mintha már várta volna jelentkezésemet. "Hol vagy most?"

- Tengerparton, egy elhagyott strandon. Nincs itt senki - bizonygattam.

"Rendben von. A rádiót tedd a földre, magad pedig menj el tőle északi irányban 100 méterre!" - parancsolta.

Engedelmeskedtem. Mikor megálltam, messze a rádiómtól - kicsi fekete pontnak látszott a homokon - az eget kémleltem: mikor érkezik egy furcsa formájú időgép, merről fog jönni? Meglátom-e előre, vagy egyszerre csak megjelenik mellettem, előbukkanva a semmiből, az Időből...?

A robbanás okozta légnyomás a földre vetett. Egy percig feküdtem siketen, aztán lassan feltápászkodtam, megfordultam...

A rádióm helyén csak egy gödör tátongott a homokon.

Eltelt egy kis idő, míg belenyugodtam, hogy becsaptak. Talán igazuk is volt - a jövő lovagjai nem kockáztathattak.

De nem adtam fel a harcot. Újabban gyűjtő vagyok. Egész szép gyűjteményem van már. Minden jobb újságban ott a hirdetésem: "Furcsa formájú, ismeretlen eredetű táskarádiókat nagy összegért vásárolok."

Az időcsatornák vándora

A "Múló Időhöz" címzett űrkocsmában Mogorva Louis, a törzsvendég, megkocogtatta poharát. - Fiú, még egy nektárt.

A Fiú - a bárpult túlsó oldalán sürgő kopaszodó fickó - teletöltötte Louis poharát. Csak utána kérdezte.

- És ki fizeti...? Mert már nincs hiteled, öreg.

Mogorva Louis kihúzta magát, sértetten felvetve fejét:

- Hitel...! Csúnya szó. De ezentúl nincs rá szükségem, te Fiú. Ma kifizetem a tartozásomat.

A kocsmatöltelékek köréje gyűltek. Afféle pályakeresztezőknél fellelhető kocsma volt ez is; huszonhét űrhajóút futott össze ezen a Földtől oly távoli, majdnem lakatlan bolygón. Míg átrakták az árukat, a konténereket, a pilóták benéztek a "Múló Időbé". Néha utasok is vártak itt csatlakozásra, meg új szolgálati helyükre igyekvő navigátorok, űrbányászok, robotbeállítok. A kocsma mindig tele volt.

- Nocsak, Mogorva! - csapdosták az öreg vállát. - Nikkelbányát találtál, vagy mi a fenét...? Öt éve támasztod itt a pultot és csak elvétve van pénzed.

- Mostantól fogva más a helyzet - vigyorgott Louis, borostás orca felderült. Homlokára tolta örökké viselt kalapját és kényelmesen elhelyezkedett egy széken. - Már nem sokáig láttok itt, fiúk. Alighanem elutazok.

- Te? Elutazol?... - az egyik intergalaktikus űrhajó raktárosa, jól megtermett férfi, akkorát nevetett, hogy belerezegtek a műanyagfalak. - Hiszen te már olyan vagy, mintha a kocsma berendezéséhez tartoznál.

Mogorva Louis arca egy pillanatra elsötétült, de uralkodott magán. Majdhogynem nyájasan felelte:

- Öt éve vagyok itt, igaz. De ne higyjétek, hogy egy ágrólszakadt csavargóval van dolgotok. Uraim - emelte fel a hangját. - Igazi nevem Louis Balla, és az időtan professzora vagyok.

Szerencse, hogy a nektárivók még aránylag józanok voltak, így csak néhányan zuhantak az asztalok alá a röhögéstől.

- Méghogy professzor...! - csapdosták térdüket.

- Kuss - mondta szelíden Louis. - Ostoba népség...! Hegyezzétek piszkos füleiteket. Megajándékozlak benneteket egy történettel. Aztán majd meglátjuk, ki nevet a végén.

A népség lecsendesült. Szerették az efféle történeteket; hosszú, unalmas intergalaktikus utazásokon lesz majd mit mesélni a bajtársaknak.

- Huszonnyolc évig kutattam az időt - kezdte Louis. Hangja is másmilyen volt most, mint eddig bármikor. Komoly, eltöprengő arccal folytatta. - És rájöttem néhány dologra. Mikor ezeket a felfedezéseimet a földi tudományos tanács elé terjesztettem, kinevettek. Senki sem vette komolyan, egyetlen ember nem akadt, aki elhitte volna az időcsatornák létezését.

- Hát léteznek? - kérdezte egy rezesorrú illető a szomszéd asztaltól.

- Mi az, hogy léteznek...! Éppen ez volt a felfedezésem lényege. Az űrben olyan sajátságos, műszerekkel nem tapasztalható, tízegynéhány méter átmérőjű csatornák léteznek - "alagutak" , melyekbe belekerülve előre vagy hátrafelé haladhatunk az időben. Attól függ, melyik csatornán, milyen "irányban" folyik az idő.

- Hát az idő mehet visszafelé is? - kérdezte bambán egy űrbányász.

- Mi az, hogy mehet! - legyintett Louis. - De még mennyire. Ezt használtam ki én is... Sok évtizedes elméleti számítások után arra a következtetésre jutottam, hogy a Föld felszínét két ilyen csatorna is érinti, és ez a kettő az indiai félszigeten metszi egymást. A helyszínen is végeztem kísérleteket. Igazam volt... A csatornák ott metszették egymást. De akadtak irigy ellenfeleim, akik elintézték, hogy megvonják tőlem a pénzügyi támogatást. Abba kellett hagynom kutatásaimat. No persze, nehogy azt higyjétek, tényleg fel is adtam a

dolgot. Számítógéppel kielemeztem a rendelkezésemre álló adatokat és rájöttem: egy, a Földtől távoli bolygó mellett ugyanez a két csatorna ismét metszi egymást. Vagyis itt - bólogatott szaporán Mogorva Louis és üres poharát a Fiú elé tolta. Amaz hipnotizáltan nyúlt az üvegért, úgy várta a történet folytatását..

- Szóval, idejöttem. Ennek már öt éve. Elkészítettem azt a primnív kis készüléket, amellyel az ember utazhat az időcsatornában. Nem kell hozzá sok dolog: egy pár fémrúd, mágneses tekercs, ilyesmik... Néhány sikertelen próbálkozás után rájöttem, hogyan lehet a járművet lefékeznem éppen akkor, mikor a földi metszéspont közelébe ér.

- Hát te a Földre utazgattál közben? - tágultak kerekre a Fiú szemei. - Hiszen itt üldögéltél majd minden este, Louis!

- Persze - nevetett Louis, most egyáltalán nem volt mogorva. - Este itt ültem, de délelőttönként utazgattam.

- Ember, van fogalmad, hány fényévre van ide a Föld...? - álmélkodott egy navigátor. - Még a leggyorsabb űrhajónk is hónapokig száguld, míg ideér...

- No látod. Ha feltárjuk az összes létező időcsatornát, akkor ti sem fogtok hónapokig aszalódni az űrhajókban. A megfelelő csatornákban... percek alatt célhoz értek.

- Percek alatt? - Döbbent csend lett a teremben.

- Igen, mert a csatornában maga az idő is gyorsan száguld valamelyik irányban. Vagy előre, vagy hátrafelé... Így az űrhajóknak gyakorlatilag alig van szükségük hajtóanyagra.

- Mese! - csapott az asztalra egy fekete bőrű űrkormányos - mese...

- Gondolod? - Louis nem haragudott. Vidám szikrák csillantak szemében, felhajtotta italát és folytatta. - Én mindenesetre kitapasztaltam a dolgot. Négy évig tartó kutatás után megtaláltam itt, nem messze, a két csatorna "bejáratát". A múlt csatornán elmentem arra a pontra a Földön. Egy indiai kisváros közelében szálltam ki a csatornából és mint kiderült, a tizenharmadik században voltam.

- Úgy érti, az 1200-as években? A keresztesháborúk korában? - kérdezte egy jobb külsejű férfi.

- Igen, de azon a vidéken semmit sem tudtak a keresztesháborúkról. Még Európa létéről sem... Aztán beléptem a másik csatornába és néhány perc múlva visszajöttem ide... Gondolkozni kezdtem. Nem kételkedtem benne, hogy a tudósok úgysem fogják elhinni egyetlen szavamat sem, Ezért bizonyítékokról kellett gondoskodnom...

- No, ezt aztán már tényleg nem hiszem el - morogta a Fiú, de Louis nem haragudott rá. A feszült csendben halkan folytatta:

- Az egyik teherhajó kapitányától vettem néhány ezer méter műselymet... Elkezdtem rendszeresen járni a csatornákon; minden héten visszarepültem a tizenharmadik századi Indiába. Mindig vittem magammal három vég műselymet. Az ottani kereskedők arannyal fizettek érte. Olcsón adtam...

- Arannyal - vágtak közbe egyszerre többen is. Főleg a bányászok. Az arany nagyon ritka fém volt már; távoli bolygókon kellett költségesen kitermelni, de így is folyton kevés volt belőle, pedig az elektronikai ipar is hatalmas mennyiséget igényelt.

- Bizony, arannyal. Volt a közelben egy folyó, abból mosták ki. A legtöbbször aranyrögökkel fizettek. Nagyon kellett nekik a selyem. Nekem meg az arany... Bizonyítéknak. Máskülönben nem hinnék el a földiek, hogy léteznek időcsatornák, nem adnának nekem alkalmat, hogy bemutassam őket... Az aranyat vegyileg ellenőrizhetik: bizony, földi az összetétele. Ha megmutatom a metszéspontokat, ők is beszállhatnak majd és bebizonyosodik, hogy léteznek az időcsatornák és azokban előre-hátra utazgatni lehet.

- Előre nem mentél? - kérdezte a feketebőrű.

- Dehogynem. Eljöttem ide is. Bizony, fiúk, a jövő-csatornán előre mentem húsz évet és benéztem ebbe a kocsmába.

- Hát meglesz a "Múló Idő" húsz év múlva is? - kérdezte a Fiú; nagyokat nyelt. A kocsma felerészben az ő tulajdona volt.

- Nyugodt lehetsz, Fiú. Húsz év múlva is ott fogsz állni a pult mögött. Láttalak... de a hajad addigra már teljesen kihullik.

- Annyi baj legyen! - vigyorgott a Fiú boldogan.

- Mesebeszéd - álltak fel többen és az ajtó felé igyekeztek.

Louis csak mosolygott; néhányan biztatták, folytassa a történetet.

- Mit mondhatok még, fiúk... - Megvan a bizonyíték az időcsatornák létezésére. Fél ével ezelőtt értesítettem a földi kormányt. Tegnap kaptam választ...

Hogy mi volt a válasz, leolvashattuk Louis arcáról. Vidáman hajtotta fel az ital maradékát. Ekkor szólalt meg a hangszóró, mellyel az űrrepülőtér szokta értesíteni a gépekre váró utasokat:

- Kormánygép érkezett a Földről... Kérjük Louis Balla professzort, jelentkezzen az űrrepülőtéren, a kormánygép érte jött és azonnal indul vissza... Louis Balla professzort kérjük...

Mogorva Louis fejebúbjára tolta elmaradhatatlan kalapját, felállt:

- No, Fiú, mennyivel tartozom...?

A Fiú megmondta az összeget. Louis a zsebébe nyúlt:

- Nem baj, ugye, ha nem készpénzzel fizetek...? - és markából sárga kis göröngyöket koppantott a pultra, egyiket a másik után.

A szupergömb

Tizenhat éve feküdtünk már a hibernátorokban. Igaz, számunkra megállt az idő; mikor végre az automaták felébresztettek bennünket és összegyűltünk az űrhajó társalgójában, úgy tűnt: tegnap indultunk el a Földről. A Földről, ahol közben 1280 év telt e1. De erre most egyikünk sem gondolt.

Kris, a kapitány volt a másik férfi. A többi négy űrhajós nő volt; Mara, Rinna, Sela és Bola. A nemek előírás szerinti megosztása - 2:1 a nők javára - volt az Admiralitás egyik vesszőparipája.

- Onis - fordult hozzám Rinna. - Nézd a kapitányt. Valami változás történhetett, nem ilyen volt, mikor elindultunk.

Krisre pillantottam, de én semmi rendkívülit nem láttam rajta. Kissé göndör haja, barna szemei, élénk mozdulatai - minden olyan volt, mint egy napja-tizenhat éve-ezerkétszáznyolcvan éve, az induláskor. Jó kapitány volt, aranycsillagos oklevéllel és ez volt a tizennegyedik táv-útja.

- Figyeljetek rám - az arca csakugyan gondterheltebb volt a szokásosnál, most már én is láttam. - Valamit meg kell vallanom nektek. Én négy nappal előbb ébresztettem fel magamat. Induláskor így programoztam be az automatákat. Szükségem volt erre a négy napra, tájékozódtam, minden a terv szerint történik-e, nem csúszott-e hiba a számításokba.

- Minden rendben van, igazi - szakította félbe Mara.

- Nem beszélnél ilyen nyugodtan, ha veszély fenyegetné a hajót.

- Veszély...? - Kris elgondolkozott. - Lehet ezt úgy is nevezni.

- Beszélj világosan - most már én sem állhattam - meg szó nélkül. Kris felállt, babrált a háromdimenziós képernyő mellett. Fények villantak fel, képpé álltak össze.

- Ezeket az információkristályokat az Admiralitáson kaptam - magyarázta Kris. - A hajónk feladatát ismertető lezárt paranccsal együtt. Csak annyit mondtak, hogy a feladat rendkívül nehéz lesz. Ébredés után felbontottam a borítékot.

- Elmondhatod nekünk is, mi áll benne? - kérdezte Bola kis gúnnyal, de Kris ügyet sem vetett rá. A képernyőre mutatott:

- A Világegyetemet itt óriási gömbként ábrázolták, metszete egy szabályos kör. Ennek a körnek az átmérője ismeretlen.

- Én inkább úgy mondanám, végtelen - szúrta közbe Sela, szőke haja repdesett a nyaka körül.

- Ismétlem: az átmérő hossza ismeretlen. Indulás előtt nyilván hallottatok Pantov professzor elméletéről, amely szerint Világegyetemünk gömb alakú, annak ellenére, hogy eddig végtelennek tartottuk.

- Végtelen gömb? - kérdezte Mara.

- Nem. Véges gömb.

Erre nem szóltunk semmit. Csakugyan hallottunk valamit a Földön a Pantov-elméletről, de ki ért rá odafigyelni...? Naponta születtek új kozmogóniai elméletek, nekünk pedig éppen elég bajunk volt az előkészületekkel. De mi az, hogy "véges gömb..."? A Világegyetem végtelen, már az ükapámnak is ezt tanították az iskolában. Ha lenne neki valahol vége, akkor hajónk, a "Palma", a speciális idősíkon halodva hamarosan elérné azt a pontot, azt a határt, ahol...

Kris mintha a gondolataimat folytatta volna:

- Az Admiralitás komolyan vette a Pantov-elméletet; szerintük a gömb határa elérhető, egy az idősíkok rendszerében igen sebesen haladó űrhajó segítségével. Pantov elődei szuperhullámok segítségével felfedezték, hogy harmincnégy-milliárd megafényév távolságból az összes elektromágneses hullám visszaverődik, bármilyen irányba is küldik azokat a Kozmoszba. Ott tehát egy zárórétegnek kell lennie.

- És mi van mögötte? - kérdezték egyszerre Sela és Mara.

- Éppen ezt kell nekünk kiderítenünk - felelte Kris magától értetődően.

Nem is kellett a távmérőre néznem. Tudtam: megtettük már azt út harmincnégy-milliárd megafényévriyi távolságot. Ezért ébresztettek fel bennünket.

- Valamilyen veszélyről beszéltél az előbb.

- A veszély: az ismeretlen - mondta Kris és elnézett valahová a fejünk fölött. - Soha nem járt még itt űrhajó. A "Palma" az első, úttörők vagyunk.

- Elárulnád, mi a feladat lényege, mit vár tőlünk az Admiralitás? - türelmetlenkedtem.

- Az Admiralitás csak egyet vár tőlünk: hogy a körülmények figyelembevételével, megfontoltan haladjunk előre, amíg jónak látjuk. A kritikus útszakasz bármelyik pontjáról visszafordulhatunk, ha a továbbhaladást veszélyesnek találjuk. Természetesen állandóan jegyeznünk kell mindent, amit tapasztalunk az ismeretlen közegben.

- Lehet, elmarasztalnak majd bennünket, ha túl korán fordulunk vissza - vélte Sela. Mindig óvatos volt.

- Érdekelne, vajon az ígéretüket betáplálták-e a memóriaegységekbe is? - most én gúnyolódtam. - Mert ne feledd el: mire mi innen visszakerülünk, a Földön több mint kétezerötszáz év telik el. Az Admiralitás akkori vezetői, lehet, egészen másképpen vélekednek majd a dologról...

- Ne vitatkozzatok - lépett közbe Bola. - Természetes, hogy megpróbáljuk teljesíteni az utasítást, ha már itt vagyunk. Mi a teendő, Kris?

- Egyelőre foglalkozzunk a környezetjelzőkkel. Mérjétek a korpuszkuláris sugárzást, a mágneses teret, az esetleges elektromágneses hullámokat...

A külvilágot mutató képernyők üresek voltak már. Csillagtalan térben száguldottunk, közeledve Világegyetemünk széléhez.

Saját fedélzeti időszámításunk szerint egy hét múlva kezdődött "az a dolog". A műszerek megbolondultak. Rohamosan szűnt a sugárzás odakünn a térben, a mágnesesség a minimumra csökkent. A rádióhullámok csak egyetlen irányban - mögénk - terjedtek. Előttünk valahol láthatatlan, hatalmas fal emelkedett.

- Fényelnyelő réteg lehet az innenső oldalán és az egész gáznemű - állapította meg Bola.

- Mindenfajta hullámot visszaver - jelentettem én is.

- Nézzétek a sebességmérőt! - kiáltotta Sela. Akkor már éreztük a fékeződést. Kris elsápadt, de keményen tartotta magát. A műszerekre szegezte tekintetét:

- A hajtóművek teljes erővel dolgoznak, a sebesség mégis csökkent. Ennek csak egy oka lehet...

- Most hatolunk be a falba. Sokkal sűrűbb, mint gondoltuk - mondtam.

- A rádióhullámok nem hagyják el az antennákat - jelentette Mara. - Szinte azonnal visszaverődnek valamiről.

Sötét fekete alagútban rohantunk. A képernyők semmit sem mutattak, mi valahogy éreztük mégis, hogy alagútban száguldunk. Kris a vezérlőberendezés központi komputeréhez fordult és megkérdezte tőle, milyen mértékű a fékeződésünk. Az összegezés eredménye szinte azonnal feltűnt a képernyőn: 3,06%

- Tehát a lendületünk körülbelül húsz napig elég - jelentette a kapitány. - Ha ilyen mértékben veszítjük továbbra is a sebességünket, és húsz nap alatt sem érünk át a fal másik oldalára, akkor... - legyintett.

- Bennragadunk, mint légy a mézben.

- Még csak meg sem tudunk fordulni.

- Segítséget sem hívhatunk, gyakorlatilag nincs rádiónk...

Két hét múlva komolyon nyugtalankodni kezdtünk. A "Palmán" a hangulat egyre feszültebb lett. Idegesen kóvályogtunk szintről szintre. Kris próbált ugyan különféle feladatokkal lefoglalni bennünket, de az agyunk egyre csak ezt a kérdést őrölte: milyen vastag lehet ez az átkozott fal...?

Bár a hajtóművek teljes erőkifejtéssel dolgoztak, hajónk sebessége már a minimálisra csökkent.

- Nincsenek az űrben olyan gömbalakú rendszerek, melyeknek a héja vastagabb lenne az egész rendszer átmérőjének egy százalékánál... - idézett valamilyen lexikonból Bola. A többi lány idegesen nevetett:

- A Világegyetem határáról mit sem tudtak még a lexikonod szerkesztői...

A tizennyolcadik napon rajtakaptam Krist, amint a 714-es számú Általános utasítást tanulmányozta. Ismertem ezt a könyvet; részletes útmutatást tartalmaz arra az esetre, ha egy űrhajó valamilyen okból több milliárd megafényév távolságban a Földtől meghibásodik, vagy szerencsétlenül jár, például letér az idősíkról. A legénység teendője ebben az esetben (az Admiralitás bölcs vezetői szerint) szaporodni, szaporodni, kutatni a környezetet és segélykérő jeleket adni. Így talán majd háromszáz, ezerötszáz vagy kétezer év múlva a sokadik nemzedék képviselőjét el is érik és megmenthetik a Földről induló mentőosztagok...

A tizenkilencedik napon Rinna lelkendezve jelentette:

- Az analizátor szerint megváltoztak a környezet jellemzői! Korpuszkuláris sugárzás észlelhető nyomokban. Növekszik a rádióhullámaink terjedési távolsága...

Alig néhány óra telt el, körülöttünk megváltozott a világ - a "Palma" sebessége ismét a régi lett. Áthatoltunk a falon és a "tiszta" űrben száguldottunk.

- Előttünk egy galaxis - jelentette Bola. - Távolság: negyvenhatmillió megafényév.

Kris hosszan szemlélte a galaktika rádióképét. Láttam; megremeg a szájaszéle. Még csodáltam is. Később. mikor közelebb értünk, Bola is furán kezdett viselkedni. Össze-összenéztek Krissel, de nem szóltak. Amint a galaxis közelébe értünk, nekem is gyanús lett valami. Annyira ismerősnek tetszettek ezek az elhajló karok...

Közben persze egyre több más galaxis tűnt fel. Napok, kettőscsillagok, ködök. Kris néha Bolára, olykor meg rám nézett, mintha várt volna valamire. Szörnyű sejtés villant belém.

Hamarosan nem volt kétségünk. Kris a társalgóba hívatta össze a legénységet:

- A komputer kielemezte az összes adatot. Lehetetlen, hogy a falon áthatolva, annak túloldalán egy pontosan ugyanolyan Világegyetemet találtunk volna, mint a mienk... Más történt. Hajónk pályája attól a pillanattól, hogy behatoltunk a "falba", egy ilyen hurkot írt le - géprajzolta ívet vetített a képernyőre és folytatta. - 360 fokos kanyart írt le a "Palma" anélkül, hogy észrevettük volna. Nem jöhettünk rá a dologra, hisz a "falban" még alapvető műszereink sem működtek.

- Ez tehát azt jelenti, hogy nem is hatoltunk át a falon - szakítottam félbe könyörtelenül. - Ez az igazság! A falnak van valamilyen, általunk ismeretlen tulajdonsága, amely megakadályozza, hogy a tárgyak áthatoljanak rajta.

- A falnak csak általunk ismeretlen tulajdonságai vannak - morogta Mara rosszkedvűen.

- Gondolhottunk volna erre - Sela szőke haja megint a nyaka körül repdesett. - Hiszen akkor a nagyon elnyújtott, több tucat milliárd megafényéves pályán mozgó meteorok és üstökösök is kiszökhettek volna kozmoszunkból. De ez egy abszolút zárt rendszer, semmi sem szökhet ki belőle.

- Tehát soha nem fogjuk megtudni, mi van a falon túl - kedvetlenedett el Rinna. De Kris még nem fejezte be:

- A "fal" tehát ellökött bennünket magától. Most visszafelé haladunk a Föld felé, csaknem ugyanazon a pályán, amelyen idefelé jöttünk.

- Nemsokára hívhatjuk a Földet rádión - vidámodott meg Mara a távolságmérőre pillantva. Kris komoran nézett a lányra és nem válaszolt.

Befeküdtünk a hibernátorokba. A "Palma" szédületes sebességgel rohant az egyik idősíkon, egyenesen a Föld felé. A tizenhat év röpke percnek tűnt. Aztán felébresztettek az automaták. Fürdés után azonnal a társalgóba siettem. Nagy csodálkozásomra ott csak Krist találtam.

- Hát a lányok...?

- Egyelőre csak téged keltetelek fel - felelte Kris megfontoltan. Egy könyv feküdt előtte,- címlapjával lefelé fordítva.

- Messzire vagyunk még a Földtől? - kérdettem.

- Már megérkeztünk, Onis - felelte, de a hangja nagyon furcsa volt. Felugrottam, a képernyőhöz léptem. Csakugyan. A "Palma" földkörüli pályán keringett. Tisztán láttam a földrészek rajzolatát.

- Miért nem szállunk le...?

Kris válasz helyett az egyik kőtelítő kamera gombját nyomta le. A nagy képernyőn rohamoson nőtt a Föld. A kamera célzórendszere Afrikát választotta ki. Néhány. kilométer magasból mutatta a tájat, zöld növényzet,

erdők, egy-egy folyó. A "Palma" száguld, a kép is rohamosan változik. De csak végtelen pusztaságok, fennsíkok, erdők...

- Hol vannak a városok? - fordultam Krishez. - Mit jelentsen ez...?

Kris arcán szomorú mosoly szaladt át:

- Azt jelenti, Onis, hogy sokféle elmélet létezik a "falról". De van neki egy olyan tulajdonsága, amiről sejtelmünk sem volt és amire csak most derült fény. A fal ugyanis az idősíkon érkező űrhajót nem csupán fizikai értelemben, a térben fordítja vissza, hanem az időben is.

- Ezzel azt akarod mondani. hogy...

- Pontosan azt, Onis. A falban töltött tizenkilenc nap alatt hurokszerűen egy másik, negatív idősíkra kerültünk. Attól a perctől kezdve visszafelé jövünk az időben.

- Tehát odalenn, a Földön... Kris, mi van odalenn?

- Szörnyű dolog történt, Onis. Az úton mi, a saját időszámításunk szerint harminckét évet töltöttünk, de ezalatt a sokkal gyorsabb negatív időskálán több százezer év szaladt le... - a képernyőre pillantott és elhallgatott. Én is odanéztem. A kamera biokeresője élőlényt talált, közel hozta a képét.

Előreálló állkapcsú, meztelen, szőrös lény volt. Alacsony homlok, vad tekintet. Kezében kőbalta.

- Hát igen - mondta Kris töprengve. - Eleinte nehéz lesz szót érteni velük... De a lányok segítségével hamarosan sikerül majd egy kis önálló társadalmat alapítanunk, Onis.

És megfordította az asztalon heverő könyvet. A 714-es számú Általános utasítás volt. amelyet bajbajutott űrhajósai számára adott ki az Admiralitás.

"...Mint maga az ég..."

"És legyenek készek harmadnapra; mert harmadnapon leszálll az Úr az egész nép szeme láttára a Sinai Hegyre. És vess határt a népnek köröskörül, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, ami a hegyet érinti, hallálal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyillal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan hangzik, akkor felmehetnek a hegyre."

(Ótestamentum: Mózes II. könyve, 19,11-13)

A harmadik Nagy időegység is majdnem eltelt már, mikor Ban bejelentette, hogy elvégezte az alapozást és a pszichológiai, helyismereti és topográfiai adatok elégségesek arra, hogy leszálljunk és kezdetét vegye az Átadás.

- Biztos vagy a dolgodban? - kérdeztem tőle.

- A magaméban igen, de... Ezek odalenn nagyon furcsák. Kiszámíthatatlan lények.

- De te kapcsolatba léptél velük.

- Igen... Persze, tudásszintjük olyan alacsony fokon áll, hogy még csak vallási alapon közelíthetők meg. Minden más még nagyon kezdetleges fokon létezik, vagy egyáltalán nincs is.

- Emlékszel az Eri bolygóra? Ott is úgy szerveztük meg az Erkölcsi Normák átadását, hogy egyikünk eljátszotta a csillagokból jött istenség szerepét.

- Persze, persze... De ezek itt mások. Harciasak és sohasem lehet tudni, mit fognak tenni a következő pillanatban. Impulzus-lények. Reakciósebességük többszöröse a miénknek, gyorsítanunk kell hát. No de remélem, sikerülni fog a dolog.

- Két Kis Időegység múlva leszállunk az általad kijelölt ponton. Ott, nem messze attól a tengertől, a kis kiemelkedésen.

- Rendben van, ezt már közöltem a vezetőjükkel. Mau-ses a neve...

- Leszállás előtt még utoljára ellenőriznünk kell az összes berendezést, a fordító- és audizonáló-gépeket. Mi van a vizuális hatásokkal?

- Az űrhajónkat részben el tudjuk rejteni előlük. Alig fognak belőle valamit látni. A látószervük elég kis hullámhossztartományban működik. Én magam pedig egy hozzájuk hasonló lény alakjában fogok megjelenni nekik. Már elő is készítettem a projekciós képeket.

- Rendben.

"És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállánák a hegy alatt. Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tüzében és felmegy vala annak füstje, mint kemenczének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala."

(Mózes II. könyve. 19,16-18)

Leszálltunk.

Ben már készen állt a kapcsolat újabb felvételére. A gépek is elő voltak készítve. Bekapcsoltam a kamerákat...

A látványt sohasem fogom elfelejteni. A hegyet előzőleg egy árokkal vették körül. A lények - függőleges helyzetű, két alsó és két felső végtaggal rendelkező valamik - a talajba vájt vonal túlsó végén álltak. Egész testüket bőrökkel és szövetekkel fedték, agyi részükön dús szőrzet nőtt.

Sokan voltak, nagyon sokan. Ameddig a kamerák elláttak szinte a láthatárig. Tele volt velük a hegyet környező síkság. Alacsonyabbrendű lények is tartózkodtak közöttük, ezek nagydarab, szőrös, járművek mozgatására használt növényevők voltak. Az intelligenciakereső mutatója 0,0001-re lendült ki, amikor feléjük irányítottam a szondát.

A lények maguk sem lehettek sokkal okosabbak. Megjelenésünk nyilván nagy hang- és hőhatással járt, ők pedig eleinte igencsak féltek. Még jó, hogy Ban már előre tudomásukra hozta érkezésünk pontos helyét és idejét. Vártak ránk - várták az istenüket...

- Amikor legutoljára itt voltunk - szóltam Bannak - Emlékszel...? Még csak apró csoportokban éltek és kövekkel, botokkal kezükben vadásztak.

- Szép fejlődésük volt azóta, ez igaz - ismerte el Bon. - De... ha öldökölni kezdik egymást, akkor nagyon sokáig tart majd, amíg elérik a B-küszöböt.

- Márpedig ezt fogják csinálni - jegyeztem meg pesszimistán. - A Benteren, emlékszel, mit műveltek az ottani lények?

- Azok csoportlélektanilag is messze el voltak maradva az átlagtól - vetette ellene Ban. - Ezek itt legalábki lerakták már a civilizációjuk alapjait. Írni is tudnak közülük többen.

- Bár igazad lenne - feleltem. Lekapcsoltam a hajtóműveket, elült a felkevert forró szél, a zaj. Ban magára csatolta a komplex pszichoszintézises kontaktusteremtőt. Minden eshetőségre készenlétbe helyeztem a sugárfegyvert.

- Adj jelt - mondta Ban.

Megadtam a jelet - Ban szerint ez egy, a lények által is használt hangszer audionális hangjelzése volt.

- Kezdheted, Ban.

"És a kürt szava mindinkább erősödik vala; Mózes beszél , vala és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sinai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére. Mózes pedig felméne."

(Mózes II. könyve, 19,19-20)

A lény, amelyik odajött, talán semmiben sem különbözött a többitől. Csak a testtartása volt büszkébb. Tudatában lehetett fontosságának, az általunk beléje helyezett bizalomnak.

- Eljöttél hát, Mau-Ses - kezdte Ban.

A lény meghajolt, nagyon mélyen. Teste szinte a talajt érintette. Ban beszélt hozzá, amaz - alázatosan - válaszolt.

Közben észrevettem, hogy az árkot többen is átlépték. Egy helyen a lények kicsinyei szaladtak be, máshol maguk a felnőttek. Kis idő múlva csaknem minden oldalról szivárogni kezdtek a csúcs felé. Felénk...

- Ban, odanézz...! Közelednek. Szólj Mau-Sesnek, adjon parancsot, különben a sugárzás kárt tesz bennük...

Ban figyelmeztette a kiválasztottat.

- Csak a kíváncsiság miatt jöttek - fordította le nekem a lény szavait.

- Nem érdekelnek az indokaik - feleltem indulatosan. - Tömeghalál lesz belőle és akkor örökre elveszítjük a kapcsolatteremtés lehetőségét. Szólj, hogy vonuljanak hátrább...!

"És mondá az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak."

(Mózes II, 19,21)

"Ne ölj... Ne paráználkodjál... Ne lopj... Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot..."

Ban elmondta nekik az Erkölcsi Normákat - mint annyiszor elmondtuk már az Űrben. Az automaták közben kőzetpróbákat vettek. Két kőlapra a lények írásjeleivel rá is véstük a tíz legfontosabb Normát. A köveket aztán Mau-Ses elé vetettük.

A lényeket persze még többször is figyelmeztetnünk kellett, míg megértették, hogy nem szabad túlságosan közel jönni hajónkhoz. Mau-Ses számára elég volt a mágneses védőtér, de ha mind a tíz és tízezren odajöttek volna a hajó mellé...

"Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstülését. És látja a nép és megrémüle és hátrább álla. És mondának Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk; de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk."

(Mózes 11. 20,18-19)

Még a hegyen álltunk, mikor a lények - Mau-Ses által - kifejezték óhajukat, hogy többen is szeretnék látni az "Istent". Ban tőlem kért tanácsot, mit tegyen.

- A legnagyobb védőernyőnk alá, amit erőtérrel létre tudok hozni, hetven-nyolcvan ilyen lény fér el... Annyian feljöhetnek, de ne többen. A többiekért nem vállalom a felelősséget.

Ban mindezt elmondta Mau-Sesnek. Az lement, kiválasztott hetvenegynéhány lényt és jöttek megcsodálni az "istent" - a vizuális projektor-képet, amelyet Ban vetített ki nekik a hajó mellé.

"És monda Mózesnek: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abihu és az Izráel vénei közül hetvenen és hajtsátok meg magatokat előtte távolról. És csak Mózes közeledjék az Úrhoz, amazok pedig ne közeledjenek és a nép se jöjjön fel vele."

(Mózes II. 24,1-2)

- No, gyerünk.

Ban kikapcsolta a gépeket. Még egyszer körbepásztáztam a kamerákkal - a lények mind az árkon kívül álltak, biztonságos távolban. Elindítottam a hajtóműveket. A képernyőről eltűnt a kép, a visszajelzők felvillantak. Repültünk.

Ban felém fordult, kis szünet után szólt:

- Visszajövünk még ide...? Megkedveltem őket.

- Tudod, hogy még sokfelé visz utunk, sok bolygón kell átadnunk a Normákat - feleltem. - De valamikor... biztosan eljövünk még.

"És láták az lzráel Istenét, és annak lábai alatt valami zafír fényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég." (Mózes II. 24,10)

Közbevetett előszó

Eddig tartott a szórakozás.

A szerkesztő most arra kéri az olvasót, hogy ismerkedjék meg a szerzővel, mielőtt az elbeszélések kellemes kis kirándulásai után egy nehezebb, járatlanabb úton kísérné tovább. A kötet címadó írása ugyanis nem olyan könnyen "fogyasztható", mint az előzőek. Sokan pár oldal után fel fogják adni. Nekik is érdemes később ismét elővenni, hátha akkor már többet tudnak a világról (vagyis rádöbbennek, hogy mennyi mindent nem tudnak még), s alapismereteik elegendőek lesznek ahhoz, hogy vállalják a szerzővel a bolyongást múltunk kérdőjeleinek átláthatatlan rengetegében.

Sokan Dänikent, A múlt emlékei című könyv sarlatánnak bélyegzett szerzőjét fogják emlegetni, aki elkövette azt a hibát, hogy nem bízott a valódi titkokban, s olyan trükköket is belekevert mutatványaiba, amelyek egész

mondandójának hitelét rontották le. Úgy vélem, Nemere István, aki Däniken kérdéseihez valóban hasonlókat feszeget, ezt a buktatót elkerülte. S válasza is más, hihetőbb, biztatóbb.

Ami előtt, mint javasoltam, ismerkedjünk meg a szerzővel. Harmincnyolc éves, nyúlánk fiatalember. Sima világosbarna haját oldalra fésüli, szemüveget hord, különös ismertetőjele tulajdonképpen nincs. Keveset beszél, s ha megszólal, akkor is csöndesen. Harsányan nevetni se hallottam még, pedig régóta ismerem, viszont gyakran mosolyog, különösen akkor, ha ellenvéleménye van. Amit ritkán mond el, csak akkor, ha megkérik rá. Egyébként megírja.

Pécsett született, aztán Somogyba, Veszprémbe, Szolnokra került, s esze ágában sincs a fővárosba költözni.

- Minden héten egy napra bejövök Pestre, olyankor körbejárom a kiadókat, szerkesztőségeket, a rádiót, leadom a megrendelt kéziratoldat, megállapodok a következő írások témáját, leadási határidejét ílletően, elintézem ügyes-bajos dolgaimat, aztán visszautazok Esztergomba.

- Tehát piacolsz...

A kiskertben termelt zöldséget, gyümölcsöt, a "falusi" tojást, túrót, csirkét piacra hordó parasztasszonyok jutnak eszembe. Nem bántódik meg, csak kiegészít:

- A "háztáji" a munkahelyem. Sokfelé dolgoztam, de most már évek óta szabadfoglalkozású vagyok.

- Meg lehet ebből élni?

- Nincs vagyonom, de megélek. Sokat dolgozom és ezt nem panaszképpen mondom, hiszen a munkám nemcsak a megélhetési forrásom, de életcélom, egyetlen igazi szórakozásom, a legnagyobb öröm. Nem járok szórakozni, nem iszom, nem dohányzom, mondhatnám Vitray nyomán szabadon, hogy "csak ülők és írok". És néha a ház körül bajlódok, rengeteg munka van egy családi házzal.

- Miért nem élsz Pesten?

- Nem szeretem a városi nyüzsgést, a szóra sem érdemes dolgok áradatát, a zajt, a panelházak betonját. A városi élet elnyomorítja az embert, felesleges ügyekkel elkábítja, feltartja. A panelházakban kiszolgáltatottá válik, elszakad a természettől, az emberektől, sokan még önmaguktól is. Az esztergomi Szent Tamás dombon van kis házam, kis kerttel. A szobám ablakából vagy a diófám alól - tavasztól őszig hatalmas árnyékában írok - látom a Pilist, a Gerecsét, Szlovákiát, a kisváros tetőtengerét. És jó a levegő, a csöndet csak természetes zajok színezik: madárfütty, kutyaugatás, szinte a fű növését is hallani.

Kevés tárgy veszi körül, csak a legszükségesebbek. Se autója, se biciklije, vonattal-busszal közlekedik. És leginkább gyalog. Nincs telefonja, színes tévéje; kazettás magnója, lemezjátszója, külföldre is alig jár. Pedig kitűnően beszél lengyelül, eszperantóul, s a világnyelvek egyik-másikában sem lehet eladni.

- Ez tudatos életforma, így akarok élni. A munkára koncentrálok, mert végül is a gyerekkori álom beteljesült, író lettem.

- Sok kerülővel. Hiszen tudom, hogy az érettségi után kismillió helyen dolgoztál.

- Gyári segédmunkás voltam, aztán erdészeti dolgozó, bolti eladó, katona, földmérő, boncsegéd, idegenvezető, könyvtáros, diplomáciai tolmács, biztosítási ügynök, mentőápoló, nyelvtanár... Miután nem vettek fel az egyetemre, tudatosan választottam új és újabb munkahelyeket. Bár úgynevezett "jó családból" származom - apám orvos -, két munkakönyvem is betelt és a munkaügyis hölgyek afféle vándormadárnak tartottak. Mindahhoz, amit meg akartam írni, tények, ismeretek, élményanyag kellett. Rengeteget tapasztaltam-tanultam különböző munkahelyeimen és sok barátot is szereztem. Közben pedig megszereztem a diplomát is, bár eszem ágában sem volt, hogy nyugdíjig könyvtáros legyek. A könyvtár-szak is írói pólyám segédeszköze.

Eddig tíz regénye, csaknem húsz kötetnyi műfordítása, kétszáz ívnyi novellája, több száz újságcikke jelent meg.

- Talán érdekes, ha megemlítem, hogy egypár novellát lengyel nyelven írtam, ezek meg is jelentek Lengyelországban, és írok eszperantóul is, ez utóbbiakat Brazíliától Japánig sokfelé kiadták, ha jól számolom egy novelláskötetem és két regényem már vagy kilencven országban megtalálható a könyvespolcokon.

- Mi közöd az eszperantóhoz?

- Ma már a legismertebb idegen nyelveknél is használhatóbb. A világ bármely táján hamar találni olyan embert, aki beszéli. És ezek az emberek kivétel nélkül segítőkészek, hiszen a nyelvet terjesztő mozgalom a béke és az emberek közötti egyenlőség, megértés, bizalom hirdetője. Érettségiző diák voltam, amikor pihenésként - de nem szórakozásból - megtanultam.

- És a lengyel nyelv?

- Hat évet töltöttem Lengyelországban. Első feleségem ugyanis egy lengyel eszperantista volt. Könyvtárban dolgoztam és szükségből tanultam meg lengyelül, bár otthon csak eszperantóul beszéltünk. Aztán megromlott a házasság, de hamarosan megint házasságot kötöttem. Második feleségem, akivel hazaköltöztem, ugyancsak lengyel. S mert eszperantóul nem tud, otthon csak lengyelül beszélünk.

- Rengeteget produkáltál néhány év alatt, vagy fogalmazhatom úgy is: elképesztő mennyiséget írtál. Mindennek jelentős részét olvastam, s tudom, hogy nem "tömegtermék", nem vagy felületes és nem hajszolod a népszerűséget. Mi lehet hát az oka, hogy visszhangtalan a munkásságod?

- Látszólag az. Ám a lapok szerkesztői szívesen látják a dolgaimat, s a könyveim elfogynak. Én ezt tekintem kritikának. Hogy a hivatalos kritika nem vesz rólam tudomást? Pontosabban: a mondanivalómról? Az ő bajuk, ha lebecsülik a science fiction műfajtát, s ezzel együtt a politikai fikciót és az "ifjúsági" irodalmat. Egy szürke, semmitmondó verseskötetről olykor szinte minden lapban megemlékeznek, pedig sok alig ér valamit, s az a néhányezer példány is megporosodik a kirakatban... Szeretném, ha elhinnéd, ettől nem vagyok sértődött, csak tényként jegyeztem meg, nem érdekel a hivatalos kritika.

- Tagja vagy az írószövetségnek?

- Hatszor jelentkeztem, háromszor válaszra sem méltattak. Többé nem jelentkezem. Ha ez a szövetség valóban az íróké, majd hívnak.

- Elsősorban sci-fi író vagy. Ez lehet az irodalomkritikusok fanyalgásának oka.

- Bradbury, Lem, Asimov, Beljajev, Wells, Merle... meddig soroljam a legnagyobbakat, a klasszikusokat? Számos könyvük jelent meg, az emberek elkapkodják, aztán hol olvasni róluk kritikát? Ez a műfaj végtelen lehetőségeket nyit az író előtt. Az igazi sci-fi ugyanis mindig a jelen és a valóság gondjairól, lehetőségeiről szól, a fantasztikum vagy a jövő csak ürügy, eszköz, amely megkönnyíti a mondanivaló előadását, netán kinagyítását, általánossá tételét.

- Nem hivatásos kritikusaid viszont sokan vannak. Az Ifjúsági Magazinban megjelent cikkeid után mindig jónéhány egyetértő és vitatkozó levél érkezik a szerkesztőségbe.

- Ez azt jelzi, hogy sokakat érdekelnek azok a témák, amelyek foglalkoztatnak. Más lapokban megjelent tudományos-ismeretterjesztő írásaim is ezt bizonyítják. Hadd oszlassak el azonban egy félreértést. Sokat írtam az UFO-ügyekről, rejtélyes régi kultúrákról, űrhajósok által látott különös jelenségekről... ezek nem fantáziálások. Sokat olvasok és igyekszem lehetőleg megbízható forrásokra támaszkodni. Jó, ha az ember ismer néhány nyelvet, de többé-kevésbé magyarul is megtalálható a könyvtárakban mindaz, amire egy magamfajtának szüksége van. Csak példaként, az atomtengeralattjáró kalandjairól és pusztulásáról írt regényemhez (Acélcápa) minden adatot a nyilvános könyvtárakban szedtem össze. Pedig valamikor én is azt hittem, hogy az ilyesmi a legtitkosabb titkok közé tartozik. Ugyanez a helyzet sok modern fegyverfajtával, a kémszolgálatok harcaival, a titkos laboratóriumok találmányaival. A könyvtárak kimeríthetetlen kincsesbányák és ezt nem azért mondom, mert könyvtárszakot végeztem, nem reklámot akarok csinálni kedvenc intézményemnek.

- Hogyan dolgozol?

- Amikor nagyjából tudom már, hogy következő regényem miről szól; vagyis ha a mondanivalómhoz megszerkesztettem a történetet, kigondoltam a szereplőket, elmegyek anyagot keresni. Attól függően, hogy mit találók, persze, módosulhat a történet... Újságok, tanulmányok, szakanyagok, még lexikonszócikkek is segítségemre lehetnek. Más kérdés, hogy ezek mennyire megbízható források. Ha úgy érzem, hogy valami "nem stimmel", óvatos vagyok, igyekszem szakemberek véleményét is megismerni. Sok tudós barátom van, akikre biztoson számíthatok. Nem teszek mást, mindössze az elérhető és elfogadható tényeket ütköztetem. És gondolkodom.

- Tudományos-népszerű írásaid ellen a legfőbb vád, hogy alaptalanok, te magad pedig olyan amatőr vagy, aki igazat és hamisat ötletszerűen összekever.

- Nyilván sok mindenben tévedek, de soha nem csalok, szándékosan nem hazudok. Ez utóbbit sokan nem mondhatják el profi tudományos munkásságukról... Ami pedig az amatőrizmust illeti: egyetlen tudományhoz sem értek olyan szinten, mint a specialisták. A magamfajta író valamiféle magaslati pontról szemléli a dolgokat, olykor mikroszkópot, olykor távcsövet használ, ez a vizsgált dolgoktól függ, mindenesetre más szögből lát és láttat, mint a szakemberek. Mellesleg Kopernikusz sem volt csillagász, s nem ennek ellenére, hanem részben ezért lehetett épp ő, aki az egyik legnagyobb csillagászati felfedezést tette. És napjainkból is sok példát hozhatunk arra, hogy szakemberek-tudósok hosszú ideig kutatnak valamit, s jön egy amatőr, és leteszi az asztalra a felfedezést, a találmányt. Ilyenkor kísértetiesen megismétlődik mindig a régi móka: a szakmabeliek kígyót-békát mondanak, kikiáltják az ama

tőrt dilettánsnak, s igyekeznek bebizonyítani, hogy amit hozott, az szélhámosság, tévedés...

- Féltékenységről van szó?

- Igen, ezen belül pedig érdekről, hiúságról, irigységről, ostobaságról. Sok tanult ember is csak azt tudja, amit megtanult, s nem képes alkotó módon gondolkozni. Márpedig az a helyzet, hogy a világ nem egészen olyan, amilyennek az iskolában tanítják. Az iskola, a tankönyv mindenütt a tudomány mögött kullog. A fizika, a csillagászat, a kémia, a biológia új eredményeivel nem képes az oktatás lépést tartani ma sem, amikor a legtöbb tudomány fontos és "meglepő" felfedezések küszöbén áll. Mire ezek lezajlanak és bekerülnek a köztudatba - még a mi életünkben - nagyon is más képünk lesz a világról, a kozmoszról, önmagunkról. Nem véletlen, hogy az "ismeretlen repülő tárgyak"vagy a parapszichológiai jelenségek már az emberi tömegek érdeklődését is felcsigázták. Az sem véletlen, persze, hogy a világ minden fejlettebb országában a legkomolyabb tudományos szervek foglalkoznak kutatásukkal és több szocialista ország akadémiája is kiadott már többek között UFO-kutatási eredményeket.

- Írtál néhány politikai fikcióregényt is. Amolyan hihetetlennek tűnő kalandregényeket...

- Nem hiszek abban, hogy az "igazi" irodalomnak, a fontos írói mondanivalónak feltétlenül szépelgőnek, vagy unalmasnak kell lennie. Ha pedig fantasztikumról van szó, nem kell okvetlenül sci-fit írni. Mai világunk fantasztikus őrültségei is eléggé elképesztőek. Három ilyen kötetem jelent meg eddig, az egyik a mai Chile abnormális világáról, a másik Dél-Afrika fajüldöző diktatúrájáról, a harmadik pedig egy atomtengeralattjáró pusztulásáról, vagyis a rejtett háborúról szól, amely sokfelé folyik titokban. Nem "érdekességeket" akartam az olvasók kezébe adni. A magom módján szeretném én is az aktivitásukat növelni. Mert féltem az emberiséget. Olyan korban élünk, amikor a kisiklás végzetes következményekkel járhat - és most nem csupán a nukleáris fegyverekre gondolok. A génsebészet, a vegyészet, a biológia, az orvostudomány fejlődése is hozhat és bizonyosan hoz is olyan eredményeket, amelyektől félnünk kell, amelyekkel csak óvatosan szabad majd élni. Mindezek előreláthatóak, az író dolga is, hogy felkészítse az embereket a jövőre.

- Ebben a könyvben a sci-fi novellák után egy elmélet következik. Miben különbözik ez Däniken hipotézisétől?

- Däniken sok egyelőre megválaszolatlan kérdést tett fel, válasz helyett mindenünnen személyét érték a támadások. EIlenfelei ezzel az alattomos módszerrel könnyű győzelmet arattak, Däniken ugyanis nagy támadási felületet adott azzal, hogy sok badarságot is belehabart a könyveibe. Ettől azonban kérdéseinek-kételyeinek jórésze érvényes... A válaszával én sem értek egyet. Részben vele vitatkozva raktam össze új és régóta ismert tényeket és adatokat, Amelyeket végiggondolva arra a következtetésre jutottam, hogy a válasz földi, emberi eredetű. Azt állítom, nos, legyek óvatosabb, azt feltételezem, hogy a civilizáció útja hosszabb volt, mint a tudomány tanítja.

- A te forrásaid megbízhatóbbak?

- Annyira megbízhatóak, mint az emberiség történelméről, őstörténetéről hírt adó többi forrás. Ebben is, abban is sok a fehér folt. Véleményem szerint, ha az ember valami érthetetlennel találkozik, felesleges isten vagy "idegen civilizációk" felé tapogatózni és haszontalan ugyancsak a kérdések fölött szemet hunyni. Azt tartom szégyennek, ha mindentudónak képzeljük magunkat, s egyáltalán nem baj, ha bevalljuk: még sok mindent nem tudunk, nem értünk. Az új eredmények, az új tudás éppen abból következik, hogy az ember megáll, csodálkozik és azt mondja: nem értem. És elkezd kutatni, töprengeni, sőt: álmodozni. Némi fantázia nélkül még tüzet rakni. se tanultunk volna meg.

- Elégedett ember vagy?

- Sose leszek az. Aki elégedett, az meghalt. Hiszem, hogy a tettrekész elégedetlenkedők - tehát nem a nyafogó, dühöngő szájalók - viszik előbbre a világot. Mindig is a munkát vál laló elégedetlen szeretnék lenni.

Most pedig ismerkedjünk meg az Elődökkel, akik a szerző szerint az őskor és az ókor közötti feltételezett hőskorban éltek...

A rejtélyes elődök

Semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt.

Kétségeim

A tudomány - ma még - úgy tanítja, hogy őseink körülbelül 10-40.000 évvel ezelőtt primitív, állatbőrökbe burkolózott lények voltak, akik életmódja is meglehetősen kezdetleges volt. Ismerték a tüzet és néhány szerszámot, ez utóbbiakat - fegyvereikkel együtt - kőből, csontból, fából, állati inakból készítették. Egymás között laza csoportokat alkottak, vándorolva vadásztak, olykor huzamosabb időre letelepedtek. Hol jégkorszakok, hol vadállatok űzték őket, életük a kellemetlen vagy éppen végzetes kalandok sorozata volt. Az

átlagos életkor húsz év körül lehetett; ennek kétszeresét közülük csak néhányan, kivételes szerencsével érhették meg.

Nem akarok kitérni most arra, hogy ezek a nemzedékek - mert kétségtelenül ilyenek voltak egy bizonyos (több tízezer évig tartó) korszakban - milyen hatalmas ős-áradat csúcsát képviselték. Elődeik fejlődése (mint azt ma már tudjuk) több millió évet vett igénybe. Húsz-negyvenezer évvel ezelőtt a kontinenseken kóborló ősemberek erről persze mit sem tudtak. Az elemek és a környezeti viszonyok játékszereiként hányódtak a Földön.

Itt kezdődnek kérdésekbe torkolló kétségeim. Rendkívül hiányos minden, amit az emberi fejlődés őskoráról tudunk. Ha az ember az állatvilágból emelkedett fel lassan, fokozatos evolúció útján (amiben persze nem kételkedem), akkor egyszerűen hihetetlen a folyamat aránylag gyors lefolyása. Hisz az evolúció törvényeivel összhangban mindaddig az ilyen változások százezer és millió évek alatt játszódtak le. Ugyanakkor a sapiensnek ("Homo sapiens - bölcs ember", a ma élő ember tudományos neve, a szerk.) nevezett ember maradványai néhány tízezer évesek csupán. Sokan állítják, hogy ekkor - kb. 20.000 évvel ezelőtt - "valami történt" a Földön, valami olyan esemény, amely hirtelen meggyorsította az ember fejlődését. Ha ugyanis a fejlődés rendesen tartotta volna korábbi tempóját, akkor ma még mindig csak kezdetleges földművelést folytatnánk, talán városaink sem lennének és azt sem tudnánk, hogy egy bolygón élünk.

Másik kérdésem így hangzik: éppen mi...? Hiszen igencsak valószínűtlennek tűnik, hogy még az emberszabású majmok közül is csak egy fajta "lett emberré", miközben minden más emberszabású majom megmaradt fejlődésének ugyanazon a fokán. Ez érthetetlen, mert azok a körülmények, amelyek az emberré válást lehetővé tették, ugyanott és ugyanakkor egyformán hatottak az összes majomfajtára, nem csupán egy "kiválasztott" fajtára.

De a fenti kérdésekre nem várok választ. Sokkal izgalmasabbnak ígérkezik a harmadik ismeretlen.

Ha tízezer évvel ezelőtt őseink még állatbőrökbe burkolt vadakként tengődtek a szavannákon, sztyeppéken és pusztaságokon - akkor honnan kerültek elő 6-7 ezer évvel ezelőtt azok az ókori népek, amelyek városokat építettek, társadalmakat alkottak, törvényeiket írásban örökítették meg és számtalan tudományos felfedezést tettek, amelyek közül nem is egy már a mai tudományos eredmények színvonalán állt...? Civilizációnk és kultúránk minden kétséget kizáróan ezeken az ókori - sumér, babilóniai, egyiptomi stb. - kultúrákon, azok eredményein alapul. De az ókori civilizációknak hiányzik az "alapjuk", a "hátterük". Nincs nyoma (?) annak az átmeneti korszaknak, amely a barlangi ősembereket a magasan fejlett ókori civilizációkkal összekötné. Mit sem tudunk arról a korszakról, amelyben az emberek lassan és fokozatosan gyűjtötték tudásukat, hogy aztán ezekre az alapokra építsék oly sokezer évig mindazt, amit elértek. A tudomány ma (remélem, elégtelen adatok miatt) egyszerűen azt állítja, hogy igenis, a barlang-korszak után öt-hatezer vagy annál is kevesebb év elég volt arra, hogy az emberiség bizonyos csoportjai elérjék a sumér vagy egyiptomi színvonalat... Én (és szerencsére nem csak én) azt állítom, hogy ez lehetetlen, több okból is. Az ember fejlődésében (lásd fentebb) már így is sok a megmagyarázhatatlan tényező és rejtély. Itt viszont szerintem nincs rejtély. Egyszerűen arról van szó, hogy felül kell vizsgálnunk az emberiség történetének utolsó előtti szakaszát. Azt, amely körülbelül 15.000 évvel ezelőtt kezdődött és körülbelül 11.500 évvel ezelőtt fejeződött be. Ebben a rövid, ámde jelentős korszakban fontos események mehettek végbe, amelyekről szinte semmit sem tudunk és amelyekről nehéz is tudomást szereznünk.

Vannak tudósok, akik állítják, hogy az emberiség története sokkal régebben kezdődött, mintsem azt ma sejtenénk. Lehetnek ősember-maradványok 10-15.000 évvel ezelőttről - ez nem zárja ki azt a tényt, hogy ugyanakkor a Föld egyes pontjain már létezhetett fejlettebb civilizáció; efféle óriási civilizációs különbségekre ma is van példa. Lehet, soha nem fogjuk megtudni, mikor kezdődött ez a történelem előtti történelem; már azt is bajos megállapítani, mit nevezünk "emberi történelemnek". Ráadásul a mai tudományos közgondolkodás és gyakorlat a régmúlt kutatására olyan módszereket alkalmaz gyakran, amelyek sok szempontból eleve kizárják a megismerés egyes területeit. Például gondolkozzunk csak el azon: az embernek, mielőtt társaival bármiféle szövetséget alkotott és mielőtt az anyaghoz nyúlt volna, már szellemileg óriási előkészületeket kellett tennie ebbe az irányba. A kutatók - elismerem: részben kényszerűségből - ma már csak azt kutat(hat)ják, aminek anyagi nyoma maradt. A régészet, az antropológia (az emberrel foglalkozó tudomány. az embertan, a szerk.), a néprajz stb. nem festhetnek nekünk ma képet az ősök műveltségéről, hiszen nyilvánvaló, hogy a műveltség kezdetei nem esnek egybe az anyagok használatának kezdetével. Az emberi cselekvést a gondolkodás jellemzi; ez a (kezdetben persze nyilván igen primitív) gondolkodás még nem kötődött anyaghoz, szerszámokhoz, fegyverekhez stb. Volt időszak, amikor az ember eszközök nélkül is birtokolhatta a világot, legalábbis olyan szinten, amennyire ott és akkor szüksége volt erre.

A fenti kis eszmefuttatást csak azért írtam le, hogy lássuk: sok olyan szakasza van még őseink történetének, amelyről semmit vagy szinte semmit sem tudunk és ha hibás alapokon állva kezdünk kutatásához, az eredmény éppoly siralmas lehet, amilyen eddig volt.

Térjünk vissza a minket érdeklő korszakba, az i. e. 15-11.000 közé.

A kelet-afrikai ősrégészeti leletek tanúbizonysága szerint az ember félig-állat őse kétmillió évvel ezelőtt már kunyhókat

épített magának. Ezekután nehéz elképzelni, hogy 12.000 évvel ezelőtt még mindig olyan primitív lett volna - legalábbis, nem feltétlenül és minden csoportja élhetett barlangokban és szenvedhetett oly kegyetlen körülmények között. Jóval civilizáltabb csoportok élhettek már sokkal régebben is, mint azt ma hisszük.

Az e korban élt emberek minden eredményüket igen hosszú előzetes tapasztalatok árán szerezték meg. "Még a letört ágból vagy pattintott kőből készült legegyszerűbb szerszám is hosszú tapasztalat gyümölcse; próbálkozásoké, hibáké, megjegyzett, emlékezetben tartott és összehasonlított benyomásoké" (Childe). Kérdésem: akkor a sokkal bonyolultabb tudásanyag elsajátítására (csillagászat, építészet stb.) arányosan mennyivel több időre volt szükség...? Márpedig az ókori, ma általunk ismert civilizációk mindezzel már rendelkeztek.

Végül is - mit tudunk az akkoriban élt emberekről A neandervölgyi ember (így hívták az időszámításunk előtt 200.000-40.000 között élt elődünket, először a Neander-völgyben akadtak nyomára a tudósok, innen származik a neve, a szerk.) egyszercsak eltűnt. Egyidőben, az egész Földön. Vajon miért...? Aztán - ugyancsak gyakorlatilag egyszerre mindenhol: Európában, Észak- és Kelet-Afrikában, Palesztínában, Kínában - feltűnt egy új, sokkal intelligensebb emberfaj, amit többek között cromagnoninak (szintén az első embermaradványok lelőhelyéről, a franciaországi Cro-Magnonról, a szerk.) nevezünk. Csontmaradványok vizsgálata alapján tudjuk, hogy a rasszok (az ember különböző bőrszínű és egyéb jellegzetes eltéréseket mutató fajtáit hívják így a tudósok, a szerk.) elkülönülése (?) 10-20.000 évvel ezelőtt már láthatóvá vált.

Tehát a minket érdeklő korszakban a Föld különböző pontjain már testileg egymástól jelentősen különböző embercsoportok éltek. Ma úgy mondanánk: fehérek, feketék, sárgák stb. A jégkori Homo sapiens már fejlett beszéddel rendelkezett. Az hasonló lehetett a ma élő vadászgató-gyűjtögető népek beszédéhez.

25.000 évvel ezelőtt az akkori ember speciális - "célra orientált" - fegyvereket és eszközöket készített, nyilván sok ezer éves előzetes tapasztalatszerzés alapján, amit nemzedékről nemzedékre átörökített.

25.000 évvel ezelőtt az ember agyagszobrokat készített és azokat tűzön (kemencében?) ki is égette. Ne feledjük: a szobrok a mindennapi, kemény életben "felesleges" tárgyak voltak, létrehozásukat kizárólag készítőik lelki szükségleteivel magyarázhatjuk. Volt tehát pszichikai (lelki) és szociális (társadalmi) élet, ha mégoly kezdetleges formákban is.

Itt közbevethető a kérdés: "barbár" volt-e az őskori ember? Hisz számára ismeretlen volt a tömeggyilkosság, a koncentrációs tábor, a tömegek primitív, ravasz-kegyetlen elnyomása - bár a korabeli technika színvonalán és arányában azt megvalósíthatta volna.

H. Kühn szerint a cromagnoni ember a maga korának "csodája" volt, a környezetét tudatosan átalakította és átművelte, művészete pedig szinte kinyilatkoztatás számba ment.

Hagyjuk most azt a másik, talán nem kevésbé fontos rejtélyt, hogy a cromagnoni ember miképpen keletkezett és mivel magyarázható hirtelen és egyidejű megjelenése a különböző kontinenseken - mikor e földrészek között semmiféle (?) közlekedés nem létezett... Több tudós és az oly ellentmondásos elméleteiről ismertté vált E. von Däniken mindebben egy idegen, kozmikus civilizáció bölcs egyedeinek földi (genetikai) beavatkozását látják. Néhány érvüket, sajnos, a tudomány mindeddig nem volt képes cáfolni.

Én nem állítom, hogy azok az adatok, amiket a tudomány eddig kiderített az ősemberekről - nem igazak. Csak éppen ezeknek az adatoknak nagyobb részét (legalábbis néhány földrajzi területen) hátrább kell tolni az időben.

Hogy az őstörténetről még milyen keveset tudunk - ezért milyen sok lehetősége van az egyes tények hamis magyarázatának - arra például szolgálhat a tudomány hosszú ideig hirdetett elmélete Amerika benépesedéséről. Sokáig állították, hogy a kettős földrészt a Bering-szoroson akkor száraz lábbal átkelt ázsiai eredetű csoportok népesítették be. Az utóbbi évek régészeti és egyéb leletei ezt cáfolják. Gondoljunk csak a Magellán-szoros (Dél-Amerika déli csücskén, szigetek és a szárazföld közötti tengeri átjáró, amelyet Magellá portugál tengerész expedíciója derített fel, róla nevezték el, a szerk.) mentén talált "Polli Aike-i sírra", amely 9000 éves és 25.000

kilométerre van a Bering-szorostól. Az i. e. 15-12.000-ben kezdődött népvándorlás részvevői - meghatározott cél nélkül kóborló vadászok - ilyen hamar aligha érhettek volna le a kontinens túlsó végébe. Arról nem is beszélve, hogy semmilyen ésszerű ok nem ad magyarázatot, mi késztetett volna egyes népcsoportokat arra, hogy a még ma is ritkán lakott Kelet-Szibériából a hideg északra vándorolva veszélyes tengerszorosokon, földhidakon és rendkívül nehezen járható hegyvidékeken keljenek át - tulajdonképpen cél és ok nélkül...?

Térjünk vissza ahhoz a fejtegetéshez, hogy minden ókori kultúrának kellett valamilyen alapokon nyugodnia. Sokan az egyiptomi kultúra esetében látják ezt a rohamos és semmivel sem magyarázható ugrást: primitív, o csoportok közt laza kapcsolatokkal rendelkező földmíves nép él egy területen - aztán mindössze párszáz (!)

évvel később ez a társadalom hirtelen "megtáltosodik" és kulturális fejlődését mindjárt rendkívül nagyméretű és bonyolult épületekkel, művészi freskókkal indította el...? Az ezzel kapcsolatos nagy társadalomszervező feladatokról és készségekről most jobb nem is beszélni... És persze nem csupán Egyiptomot említhetnénk. Ugyanez a probléma vetül elénk Indiában vagy az Eufrátesz vidékén is; e kultúrák kifejlődéséhei hosszú időre volt szükség, mégis az írás, a művészet, a fémmegmunkálás vagy az építészet előzmények nélkül, készen jelent meg. A régészek a huszadik században több olyan kultúrára leltek, amely előtt teljesen értetlenül állunk, hisz időben nem kapcsolódnak az előttük létezett korhoz.

Számomra mindenesetre feltűnő, hogy a Föld különböző pontjain hat-hétezer (vagy több) évvel ezelőtt olyan civilizált csoportok (néha államok) léteztek, amelyek ismerték az általunk a később megszületendő Püthagoraszról vagy Euklidészről elnevezett tételeket, kiszámították a csonkagúla köbtartalmát, ismerték a naptárt, az algebrát, a trigonometriát, az anatómiát, az építészet bonyolult mérnöki számításait, hogy a csillagászatról ne is beszéljünk. Furcsa, hogy - amint azt Jacques Pirenne írja - az i. e. IV. évezredben egy megdöbbentően gyors átalakulás következik be, a korabeli kultúrákban; oly időközökben, amelyeket néhány nemzedék életével mérhetünk, hirtelen városokat építenek, államokat alapítanak, vallásokat és rítusokat alakítanak ki, feltalálják az írást, a monumentális építészetet és kezdetét veszi a kísérletező tudomány.

Itt ismét álljunk meg. A tudomány és a józan ész közösen azt állítják, hogy a neandervölgyiek olyan-amilyen fokú kifejlődéséhez legkevesebb 200.000 (de inkább több) évre volt szükség. A neandervölgyiek, mint már említettük, i. e. 40.000 körül váratlanul eltűntek és a helyükbe lépő "sapiens" rögtön a teljes (korabeli) tudással felfegyverkezve lépett elő. A dolog illogikus és őszintén szólva kissé hihetetlen (ámde valóságos) voltát többféleképpen próbálták magyarázni. Például úgy, hogy a természetes viszonyok, külső körülmények teljes megváltozása (véget ért a jégkorszak) miatt új, "jobb" embertípus alakult ki. De hogyan? Van, aki kozmikus sugárzás következtében létrejött mutációt emleget...

És mi van akkor, ha a cromagnoniak sokkal civilizáltabbak lettek i. e. 40.000 és 12.000 között, mint ahogy azt eddig sejtettük? Ha ők alapozták meg az ókori civilizációnkat? Lehettek egymástól elszigetelt civilizációs központjaik, de ezeknek nem maradt nyomuk. Így aztán őket az ősemberek, korukat pedig az őskor közé soroltuk.

.Így lassan gyűlnek a kétségeinket alátámasztó érvek és majdnem-érvek. A dologhoz két irányban közelíthetünk. Az egyik őstörténeti időszámításunkra vonatkozik; azt állítjuk ugyanis, hogy az őshüllők később haltak ki, mint azt a tudomány ma feltételezi. Így magyarázható, hogy az emberi emlékezetben és ókori művészetben fennmaradt a nagy hüllők ábrázolása (erre később még kitérünk). A másik állításunk: az emberi faj (és civilizáció) régebbi. mint azt ma hisszük. Ez utóbbihoz szervesen kapcsolódik az az állítás is, hogy: ha régibb az ember, akkor régebbiek a civilizációk is, vagyis lehetett (volt?) olyan civilizáció a Földön, amelyről ma még szinte semmit sem tudunk, de számtalon közvetett bizonyíték utol egykori létére. Ezt a leggyakrabbén Atlantisznak nevezik és elhelyezik a földgömb minden lehetséges és lehetetlen pontján. Legyinthetünk az Atlantisz-legendára, holott tulajdonképpen ez is egy bizonyíték. Ne feledjük: nem akárkik hittek Atlantisz létezésében, tehát voltak meggyőződve egy "első civilizáció" létéről: Buffon, A. Tolsztoj, Leo Frobenius, V. Brjuszov, V. Obrucsev, Lewis Spence, R. Malaise stb. Ókori gondolkodók és később fantaszták, de komoly mai tudósok is érzik, hogy az őstörténetben "valami nincs rendben", a hiányzó láncszemek) helyébe valamit foldani akarnak-akartak. Ha Atlantisz létére soha nem lesz bizonyítékunk, akkor is elgondolkoztató a "legenda" szívóssága. Nem mondhatom, hogy alaptalansága - nem. A tudósok rengeteg jelét találták annak, hogy az öt földrész régesrégi (ókori) kultúrái között igen sok, sőt gyanúsan sok, tehát szignifikáns (a tudományban szignifikánsnak, tehát "jelentősnek" azokat a mennyiségeket nevezik, amelyek okvetlenül hatást gyakorolnak a jelenségre, a szerk.) mennyiségű jel mutat ezen kultúrák közös eredetére. Ez is alátámasztja elméletünket, akkor is, ha az "elődök" világát nem Atlantisznak hívták.

Az ókori civilizációknak Európa, Afrika, Amerika, Ázsia és Ausztrália területén az építészet, a legendák, a hitvilág, a szokások, a művészetek stb. terén oly sok közös vonásuk volt, hogy azt a véletlennek semmiképpen sem tulajdoníthatjuk. Egyes tudósok vándorlással, a civilizációk diffundálásával (elterjedés, szétsugárzás, a szerk.) magyarázzák ezt, holott egy sokkal kézenfekvőbb, hihetőbb és logikusabb magyarázat is van: a közös múlt ténye.

Vigasztalásunkra szolgálhat, hogy a XIX. század első felében - sőt részben jóval később is - a tudományos világ még Altamira (Spanyolországi barlang, ahol az ősemberek magas színvonalú, művészi rajzainak és festményeinek százait találták meg. Ma múzeum, a szerk.) felfedezése után is mereven elutasította azt a feltételezést, hogy a vízözön előtt éltek a Földön emberek és azoknak fejlett művészetük volt... Az analógia nyilvánvaló: a mi elméletünket is elvetik egyelőre, de ez a dolgok lényegén mit sem változtat. Tulajdonképpen nem is lehet ezen csodálkozni: a régi "jeleket" a tudós világ egy tekintélyes részének kényszerhatása alatt mindmáig másképpen értelmezzük, mint ahogyan azokat, értelmeznünk és értenünk kellene. Ez különösen a mitológia-magyarázatokra vonatkozik, itt egyszerre dühítő és nevetséges - erről a későbbiek folyamán még szó lesz. Idevágó, ezerszer ismétlődő történet: az ősi sziklarajzolók és festők naturalisták voltak; azt rajzolták, amit láttak. Ügyes kezek csodaszépen kimunkált állatokat és növényeket vittek fel a barlangok és szakadékok falára. Senki sem kételkedik benne, hogy mindezt a "művészek" a saját szemükkel Iátták, úgy

örökítették meg. De amiről kevesebbet hallunk: ugyanakkor ugyanott ugyanazok a "művészek" az állatok és a vadászjelenetek mellé rajzoltak űrhajószerű alkotmányokat, sisakos-szkafanderes emberalakokat, cippzáras-műszeres űrruhákat, korórás férfiakat, rakétahajtóművekből kicsapó tüzet is. Ha ezek kerülnek szóba, a "szakértők" rögtön frontot változtatnak és több szó nem esik a "naturalista ősemberekről"; a rajzokhoz - úgymond - "pszichológiailag" kell közelednünk, mert ezek "az alkotók fantáziájának tanúbizonyságai..."

Természetesen nem szabad az előttünk járt ezernyi fantaszta hibáját ismételni. Ők - elvakíttatva egyetlen nagy eszméjüktől, azt mindenáron bizonyítandó - gyakran hetet-havat összehordtak és a régi korok minden megnyilvánulásában saját elméletük igazoló tételét látták. Ami a mi elméletünket illeti: e könyvben csínján bánunk a bizonyító anyaggal. Nem soroljuk fel mindet: csak a legszembetűnőbbeket. Ugyanakkor bízunk benne, hogy a kutatók a (közeli) jövőben még több bizonyítékra lelnek.

És most lássuk azokat, amelyek már itt vannak a szemünk előtt.

Az elődök nyomában

A régi hiedelmek javarésze többé-kevésbé valamilyen rendszerbe foglalva maradt ránk. Mondák, történetek, istenek és halandók kalandjai, próféták szenvedései, eposzok - miképpen értékeljük őket manapság?

Sajnos, itt az első ütközési pont - és egyben itt rejtőznek elméletünk első közvetett bizonyítékai is. A mítoszokban a legfurcsább jelenségekre és adatokra bukkanhatunk. Mai tudásunkkal hajmeresztő állításokat fedezünk fel bennük, amiket egyszerűen nem tudunk hova tenni. Első pillantásra csakugyan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy úgy ahogy van, az egész a fantázia terméke. Annál is inkább, mert a mitológiák egy jelentős része beépült a máig elterjedt vallásokba, egyházi tanokba. Így aztán sokáig a tudósok is egy-egy kézlegyintéssel intézték el a mitológiákat. Mert miről is van bennük szó? Istenekről,-mennyekről, hihetetlen utazásokról, csodatételekről, lehetetlen eseményekről és folyamatokról, óriásokról, ezer évekig élő emberekről és sorolhatnám tovább tucatnyi oldalon. Vajon a mitológia csakugyan nem egyéb, mint "a társadalmi tudatnak egy korai, alig differenciált (differenciálni: megkülönböztetni, különbséget tenni, a szerk.) formája"? "A tudományos gondolkodás kezdeteit megelőző korszak világmagyarázata..."? Természetesen ez is, de nem kizárólag - és erre igen elgondolkodtató adatok mutatnak.

A mitológiákat komolyan venni akaró kutatók több akadályba ütköznek. Sok modern tudományos elmélet a mítoszokat a korabeli történeti összhangból teljesen kiszakítva vizsgálja. A Wundt-féle pszichológiai iskola úgy vélte, hogy az ember nevű élőlény eleve rendelkezik bizonyos, saját érzelmi állapotainak indoklását célzó, mitológiai hajlammal. A Jung-féle pszichoanalitikai iskola követői szerint a mítoszok bizonyos individuális (egyéni, a szerk.) vagy csoportos tudatalatti gátlások megnyilvánulási formái. Így aztán nem csoda, ha az ilyen vagy hasonló elméleteken alapuló hozzáállás eleve kizárja azt, hogy a mítoszokat a maguk történelmi realitása szempontjából elemezzük.

Ily módon a tudósok - szerencsére akadnak kivételek - nem veszik figyelembe, milyen elgondolkoztatóan ismétlődnek a mítoszokban bizonyos utalások, sőt konkrét események leírásai is. Ha. ex kathedra (önkényesen, csupán tekintélyre támaszkodva kimondani, ítélni, a szerk.) feltételezzük-kimondjuk, hogy a mitológiák nem mások, mint csupán a népek fejlődése egy bizonyos szakaszán született csoportos fantáziatermékek, okkor tényleg nincs is mivel foglalkoznunk. Kényelmes és főleg biztonságos álláspont; hirdetőit így nem érheti kellemetlen meglepetés, hisz nem kell .semmit megmagyarázniok. Nem kell olyan eseményt vagy folyamatot keresniök, ami a mítoszban emIített dolgot elindította, kiváltotta - hisz az csak a "fantázia terméké".

Olykor persze nem lehet csodálkozni ezen a magatartáson, hisz a mítoszokban nemegyszer lázólmokhoz hasonló dolgokkal is találkozhatunk. Talán ennek is köszönhető a hírhedt Urdummheitstheorie, vagyis E. Preuss "ősbutaság"-elmélete, amely a XIX. században igen komoly tudományos teória volt, neves támogatókkal is rendelkezett. E tan szerint őseink mind ostobák voltak, így fennmaradt szellemi termékeiket sem szabad komolyan venni, azokat tudományosan elemezni. Holott - és ezt már mi mondjuk - minden jelenségnek van magyarázata - legfeljebb azt még nem ismerjük. Így tehát nem fogadhatjuk el azt a tételt, hogy "őseink fantáziáltak".

Sok mondában, legendában, mítoszban rengeteg olyan adatot találunk, amely túlnő az illető kor valóságán és annak fizikai-szellemi színvonalán, lehetőségein. Ahelyett, hogy legyintenénk rá, ki kell hámoznunk a valóságos magvat, azokat a tényeket, amelyek az idők során rárakódott kétségtelen fantáziálás alatt rejtőznek.

A másik: a mítoszokban leírtak dolgokat, amelyeket ötszáz, kétszáz vagy akár tíz évvel ezelőtt is lehetetlennek tartottunk - de egy azóta felfedezett találmány, új elmélet vagy gyakorlat, esetleg megismert tudományos (pl, régészeti) lelet a dolgot teljesen más megvilágításba helyezi, ettől kezdve már eszünkbe sem jut nevetni azon a mitológiai állításon, amelyet annakelőtte még ostobaságnak tartottunk. Hiszen a

Minotaurusz- és a labirintus-legenda (Minotaurusznak a Kréta szigetén egykor állítólag élt bika-istent hívták. A szörnyszülöttet apja, Mínosz krétai király az emberek szeme elől egy zegzugos folyosórendszerbe, Labirintusba záratta, a szerk.) is csak monda volt, az "ősi fantáziáló kedv terméke"!, amíg a tudósok mégis utána nem jártak és fel nem derítették az igazságot. Ma persze már nem beszélnek arról, hogy a Mínosz-történetet is valaha a "kollektív tudatlanság" és az "ősbutaság avagy mitológia" termtékének nevezték. Soha nem szabadna elfelejtenünk, hogy Trója (ókori görög település Kis-Ázsia tengerpartján - ma Törökországban található, a szerk.) is legenda volt és a régiek színes képzelőerejének tulajdonították Homérosz (a legnagyobb ókori költő, az "Iliász" és az "Odüsszeja" című eposzok szerzője, a szerk.) eposzának eseményeit. Nem győzzük elégszer hangsúlyozni Heinrich Schliemann jelentőségét és példája legyen figyelmeztetés a jövőre is. Az az ember, aki komolyan vett egy legendát (pedig nem is volt tudós, vagy éppen azért?), és bár kigúnyolták érte, a legenda alapján kora egyik legjelentősebb régészeti felfedezését tette - egyszersmindenkorra bebizonyította, hogy hinni kell a "jelekben", a furcsa tárgyak és mondák igazában, hiszen azok előbb-utóbb elvezetnek bennünket a. nagy felfedezésekhez. E könyvben lesz még szó ilyen... mondákról.

Hogy a mitológiák nem kizárólag a képzelet szüleményei, azt éppen a vízözön bizonyítja. A Noé-legendát - tehát a természeti csapás elől menekülő és megmenekülő kis számú ember és állat történetét - gyakorlatilag az egész Földön ismerték évezredek óta, és sok primitív nép regéli ma is. Szerintünk nem arról van szó, hogy a legenda mindenfelé elterjedt - hiszen az idők során e népek legtöbbje egymással semmiféle kapcsolatban sem állt! - hanem arról, hogy az elgondolkoztató egyezéseknek a magyarázata: a vízözön-legenda megtörtént eseten alapul.

Azt, hogy a régészek mit neveznek vízözönnek, az olvasó megtudhatja a szakkönyvekből; erre most nem térünk ki. Minket sokkal jobban érdekelnek ezzel kapcsolatban más kérdések. Például az: mi volt a vízözön előtt...? A mondák egybehangzóan azt állítják, hogy akkor is léteztek emberek, mégpedig elég értelmesek lehettek, ha a katasztrófa hírére vízijárműveket tudtak építeni maguknak - kb. 11.000 évvel ezelőtt... (Apropó: elgondolkozott már valaki azon, hogy a legendákban - Amerikától Óceániáig - az érintettek egy része minden esetben előre tudott a közelgő csapásról? Ki közölte ezt velük...? Mert ugye, elvetjük azt az állítást, hogy egy-egy istenhez hasonló lény volt a figyelmeztető hírhozó? Talán régebbi időtől fogva nagy tudással rendelkező emberek közöltek a többiekkel erről biztos adatokat?) A bibliai, babiloni, de még a grönlandi hagyományok is 7-10 vízözön előtti nemzetséget emlegetnek, amelyek a legendák szerint a Földön éltek. Igaz, nem említik, hogy azok valamilyen különösen magas rendű civilizációt hoztak volna létre.

A Gilgames-eposzban (a sumér nép nagy hőséről, Gilgamesről szóló hősköltemény, i. e. 2000 körül keletkezett, a szerk.) is úgy szólnak a főhősről, hogy: "...tudott a titkokról és hírt hozott a nagy vízözön előtti dolgokról..." Walesi kelta (Wales - ma Anglia nyugati vidéke, egykor kelta népek lakták, a szerk.) mondában említés tétetik bizonyos "tudományos szent iratokról", amiket a vízözön előttről sikerült átmenteni. Tehát - ha az állításban akár csak egy szemernyi igazság is volt - a régi tudásanyag már le volt fektetve írásban és az "átmentők" nyilván tudatában voltak azok fontosságának. Annál is inkább, mert az efféle iratoknak a szinte teljesen megsemmisült, lerombolt világban óriási jelentőségük lehetett az újjáépítés szempontjából.

Rengeteg máig fennmaradt legenda említ bizonyos "isteneket", vagyis nagy tudással és olykor megrendítő műszaki lehetőségekkel rendelkező egyéneket (vagy egyének kisebb csoportját), akik a régi korok embereit meglátogatták, beszéltek velük, "csodákat" tettek, különféle tevékenységet folytattak és igen gyakran értékes dolgokra tanították meg az ott élőket. Akadnak, akik ezekre az emberekre azt mondják: űrhajósok voltak, kik más világokból érkeztek ide. Ez a - különben szívet dobogtató és nagyon tetszetős - magyarázat sajnos nem ad választ arra a kérdésre, hogy akkor ezek a lények miért hasonlítottak tökéletesen a földi emberekre, nem csupán fizikailag, de pszichikailag is? Sok jel szól az "űrhajós változat" mellett, pl. a Biblia Ezékiel-részlete is. A kanadai indiánok regélnek "Dörgő Madárról" (Thunderbird), amely a régesrégi időkben az égből ereszkedett alá őseikhez, nevéhez hű zajok kíséretében... Mivel pontos dátumokra természetesen ritkán támaszkodhatunk, még azt a merész feltevést is megkockáztathatjuk, hogy az amerikai, ázsiai stb. népcsoportokat egykor felkereső "istenek"... egy és ugyanazon személy (vagy kis csoport) volt...? Az amerikai Kolumbusz-előtti népek legendái nagyon egyforma külsejűnek írják le azt az "istent". Paraguaytól Mexikóig az "isten" mindig kelet felől érkezett, fehér bőre és szakálla volt, tömérdek pozitív dologra tanította meg a népeket, majd rejtélyes körülmények között eltűnt.

Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy egykor a Földön legalább két különböző szintű civilizáció létezett egyidejűleg. Elég egy pillantást vetni a régről fennmaradt asszír képek egyik-másikára; az egyik ilyen rajzon például egy férfi karórát visel a bal csuklóján. Legalábbis a rajz teljesen úgy néz ki. Racionalista (ésszerű, a valóságon alapuló, a szerk.) szemléletünk tiltakozik ez ellen, hisz tudjuk, hogy ötezer évvel ezelőtt nem volt karóra. Igen ám, de ezt hittük az elektromos áramról is, aztán kiderült, hogy az már volt. De ne vágjunk a dolgok elébe.

A feltételezett két civilizáció között - földrajzi kiterjedésüket, statisztikai adataikat tekintve - óriási aránytalanság lehetett. A Föld minden vidékén létezett valamilyen, feltehetően igen primitív civilizáció - körülbelül olyan lehetett, amilyennek azokat a mai ásatások deduktív (nem közvetlen, hanem közvetett

gondolkodás útján kiszámított, megfejtett, a szerk.) következtetései révén ismerjük. Ezenfelül viszont valahol - egy nagyon kis kiterjedésű ponton, talán egy városban vagy szigetállamban - bizonyos, ma még javarészt tisztázatlan okok miatt, különösen kedvező körülmények között - egy kis létszámú, tehetséges nép a Föld többi embercsoportját megelőzve, technikailag jóval fejlettebb civilizációt hozott (étre. Ha ezt a feltételezést igaznak fogjuk fel, semmi akadálya, hogy ebből levonjuk a kézenfekvő következtetéseket. Például azt, hogy ezek az emberek (akár természetes kíváncsiság, felfedező kedv vagy valamilyen ésszerű ok: pl. nyersanyagok felkutatósa miatt) technikai eszközeik segítségével felkeresték a Föld különböző pontjait. Tudásuk még a vízözön előtt olyan szintet érhetett el, hogy képesek voltak a katasztrófát előre látni. Ők figyelmeztették hát a legendákbéli különféle Noé-kat és másokat...?

A Qumranban (a mai Izrael területén fekvő település, a szerk.) fellelt apokrif vallási iratok - amik nem kerültek bele a zsidó-keresztény vallási könyvekbe, bár azok szerves részét alkotják - világosan írják le Szodoma és Gomorra katasztrófáját. Ez mai szemmel nézve egy mesterségesen előidézett gigantikus robbantásnak tűnik; a tettesek idegenek, vagyis egyetlen környékbeli civilizációhoz sem tartozó emberek voltak. Az "előre figyelmeztetés" motívuma itt is szerepel.

Az elméletet továbbfejlesztve feltehetjük azt is, hogy ez a maga korát megelőző civilizáció expanzív (terjeszkedő, a szerk.) hódító jelleget is öltött és tagjai bizonyos népeket és területeket hajtottak ellenőrzésük vagy közvetlen uralmuk alá. Utalnak erre bizonyos jelek Kelet-Ázsiában, az i. e. III. évezredben és az azt megelőző időkben - a régi krónikák későbbi másolatai és tibeti legendák szerint - ezt a hatalmas vidéket "égből érkezett" ("Ég Fiai") emberek utalták.

Az idegenek viselt dolgaira közvetlenül és közvetve utalnak a régi indiai mítoszok. A szanszkrit nyelven Vimaanaknak nevezett repülő szerkezetek legfeltűnőbb tulajdonsága - az eposzok szerint - rendkívüli gyorsaságuk volt. Repülőgépek? - kapjuk fel a fejünket, akár az imént az asszír karórák emlegetésénél - hogyan, mikor? Ezer és ezer évvel ezelőtt? Lehetetlen!... Beleolvasva a legendákba, bizony tömérdek érthetetlen (?) dologgal találjuk magunkat szemben.

A Ramayaná-ban és a Mahabharátában varóságos atomháborúk leírásával találkozunk. De vannak ott légiharcok és más események is. Elképzelhető-e, hogy a szerzők 4000 évvel ezelőtt ennyire megelőzték saját korukat - pusztán fantáziájuk segítségével? Vajon korabeli sci-fi írók együttese alkotta ezeket a műveket, vagy éppen ellenkezőleg: az eposzok történelmi, már keletkezésük idején is múltba süllyedi eseményeket írtak le...?

A Vimaana-repülőgépek gömb alakúak voltak és higany segítségével mozogtak, ez adta hajtóerejüket. A bennük tartózkodó emberek nagyon rövid idő alatt igen nagy távolságokat tehettek meg. A vimaanákat a pilóták kedvükre irányitották: "repülhettek alulról felfelé, felülről lefelé, előre és hátra". A Véda-könyvekben (több ezer évvel időszámításunk kezdete előtt ó-indiai nyelven feljegyzett és máig szentnek tartott írásművek, a szerk.) atomfegyvert emlegetnek. "E fegyver tüze egész

városokat pusztított és fénye erősebb volt százezer nap fényénél"; írnak egy Ayodha nevű városról, amely felett állandóan rengeteg repülő szerkezet lebeg "...amelyekből sárga fényű világosság árad". Nem lehet véletlen, hogy Ruth Reyna professzornő, az ókori indiai szövegek specialistája az amerikai űrkutatók megbízásából elemezte ki az összes régi szöveget és megállapította, hogy azokban gyakran repülésről, sőt űrrepülésről tétetik említés.

A Samarangana Sutradhara című könyvben 230 oldalon át írnak repülőgépek rendszereiről és konstrukcióiról., (A szöveg körülbelül 5000 éves!) Szó esik ott az ún. agnihotrákról - ezeket két rakétával emelik fel - és a Vimaana Nahstramandaláról, amellyel távoli csillagokba lehet utazni... Más szövegekben (pl. a Maharshi Bharadwajában) szó van orról, hogy a repülőgépek ellenfeleik számára láthatatlanokká tudnak válni, belőlük lehallgathatják a többi gépen folyó beszélgetéseket, sőt azokat rögzíteni is tudják...

Kelta mondákban ugyan nincs szó repülőgépekről, mégis - a csatajelenetekben olyan speciális fegyverekről és adatokról olvashatunk, amiket nehéz lenne kizárólag a szerzők rendkívül fejlett fantáziájának tulajdonítani.

A legendák magyarázataira új kezdeményezések születnek. Ilyen például a mitológiák technicista olvasata és "lefordítása". Hogy ez az út járható - és nem egy újabb zsákutcáról van szó - arra már több példa is van. A legismertebb az ún. "Ezékiel-Blumrich"-ügy.

A legendát a Bibliában olvashatjuk. Az Ótestamentum szerint a szörnyű eset i. e. 592-ben történt. A dolgot első kézből ismerjük: az a prófétának is nevezett Ezékie! számol be róla, aki (nemegyszer nyilván szenvedő) főhőse volt az eseményeknek. (A magyar szöveget a Biblia 1979-es kiadásából vettük. Csak a lényeges részeket közöljük.)

"A 30. esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödik napján, amikor a száműzöttek között voltam a Kebár folyó mellett, megnyílt az ég és isteni látomás tanúja voltam... Ezt láttam: Észak felől forgószél támadt és nagy felhő. Fényesség vette körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepén valami fénylett, mint az érc. Középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez hasonlított. Emberi formájuk volt.

Mindegyiknek négy arca és mindegyiknek négy szárnya volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek voltak..."

"Az élőlények között olyasmit láttam, mint az égő szénfáklya, amely imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott és villámok törtek elő a tűzből. Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok. Figyeltem az élőlényeket s Iám, egy-egy kerék volt a földön az élőlények mellett; mind a négy mellett. Ezek a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit s mind a négynek ugyanolyan volt az alakja. Úgy látszott, mintha egyik a másikban lett volna. Négy irányban szaladtak és nem kellett megfordulniok, amikor mentek..."

"...Az égboltozat fölött pedig, amely a fejünk fölött volt, mintha zafírkő lett volna, olyan, mint egy trón, ezen a trónfélén meg, fenn a magasban, egy emberhez hasonló lény. Láttam: fénylett, mint az érc s mintha tűz vette volna körül... Ilyennek látszott az Úr dicsőségének jelenése. Láttam s arccal a földre borultam, és valakinek a hangját is hallottam, aki beszélt. Így szólt hozzám: Emberfia, állj fel, beszélni akarok veled."

Ezt követően kiderül, hogy a fura lények vezetője (parancsnoka?) a legkülönfélébb, olykor bizony nem könnyű feladatokkal bízta meg Ezékielt és ez az együttműködés némi szünetekkel húsz évig tartott(!). A fenti leírásból mellesleg mi, a huszadik-huszonegyedik század emberei óhatatlanul valamilyen repülő szerkezet landolására gyanakszunk. Az imént idézett mondatokból ugyanis egy leszállóegység földetéréskor használatos ütközést amortizáló (csökkentő, a szerk.) teleszkópos lábaira és más szerkezetekre gondolunk, nem is beszélve az eredeti szövegben oly gondosan ábrázolt hang- és fényjelenségekről. Ezt hirdette egy, a tudományos világ által eretneknek kikiáltott kutató is; ő az Ezékiel-"látomást" igaznak hiszi és más galaxisból érkezett lények egykori látogatásának bizonyítékát látja benne. Itt azonban felmerül egy logikai ellenérv. Mi állítjuk, hogy a rejtélyes idegenek nem az űrből érkeztek, hanem nyilván földiek lehettek; ugyanis ismerték a földi nyelveket és szokásokat, azonfelül rendkívül érdekelte őket az akkori Közel- és Közép-Kelet politikai élete. Mi több: Ezékiel révén két évtizeden keresztül aktívan befolyásolták azon a területen a korabeli politikai eseményeket...!

Mi tehát csupán azt állítjuk, hogy lehetséges: az Ezékiellel történt eseménysorozat nem kozmikus eredetű, nem idegen civilizáció műve, hanem egy olyan emberi szervezeté vagy csoporté (államé?), amely az "elődök" sokezer évvel korábban megsemmisült civilizációjának technikai, maradványait ismerte és használni tudta (valamiféle repülő szerkezetet, ahogy arra a leírásból következtethetünk), ha maga már nem is volt képes ilyent gyártani.

De térjünk vissza a példához. Eredetileg ugyanis azért hoztuk szóba az Ezékiel-ügyet, hogy bizonyítsuk: a legendák és mondák újszerű, technikai olvasata lehetséges. Nos, míg Ezékiellel és sok más, a Bibliában leírt jelenséggel kapcsolatban a bibliológusok egyáltalán nincsenek egyazon véleményen, addig a modern tudomány mindent feltételez a szerencsétlen prófétáról, csak azt nem, hogy igazat állított. Othmar Keel svájci teológus szerint az Ezékiel-történetből alaptalan lenne bármit is műszaki módon megközelíteni; szerinte a füst, tűz, fény, ragyogás, trón stb. csupán ideogrammok (fogalmakat közlő jelek vagy kifejezések, a szerk.). Más tudós (Lindborg) szerint az egész egy halucináció, megint más (A. Guillaume) úgy véli, természetes, valódi, de feltehetően meteorológiai jelenség leírásával állunk szemben; vagy a régi izraeliták rituális szertartásait olvashatjuk a leírásban (W. Beyerlein).

A "huszadik-századi Ezékiel-sztori" bombája csak ezt követően robbant. Az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) konstrukciós csoportjának vezetője, Josef F. Blumrich mérnök - több rakétatechnikai találmány és műszaki megoldás szerzője - szintén az Ezékiel-legenda technicista magyarázatát ellenzők táborába tartozott és éppen azért kezdett foglalkozni a dologgal, hogy bebizonyítsa az amatőr legendamagyarázók ostobaságát... Nos, röviden elmondva, az esemény meglepő fordulatot vett. A tömérdek Biblia-fordítással, kommentárral és szakirodalommal felfegyverzett mérnök az Ezékiel-szöveggel alaposan megismerkedve kénytelen volt arcvonalat változtatni. Számításokat végzett, töprengett és végül... elkészítette annak a repülő szerkezetnek o pontos műszaki rajzát és leírását, amelyet Ezékiel láthatott. Mi több: megfejtette a titkát azoknak a kerekeknek, amelyek "úgy látszott, mintha egyik a másikban lett volna, négy iránybon haladtak és nem kellett megfordulniok, mikor mentek..." A "kerékben kerék" zseniálisan egyszerű ötlet, amelyet ma Blumrich-kerék névvel a feltaláló húszegynéhány országban szabadalmaztatott.

Ez a tény a legfrappánsabb válasz azoknak, akik az összes legendát és a régi könyvet, eposzt, térképet stb. kizárólag a régiek beteges vagy szárnyaló fantáziájának, esetleg éppen halucinációjának tulajdonítanak.

Nem ártana, ha az Ótestamentumban a tudomány ugyanilyen komoly és technicista szemlélet alá vonná például Mózes II. könyvének azokat a részleteit, ahol szintén egy repülő tárgy landolását emlegetik. Az idegenek a legenda szerint először külön találkoztak Mózessel, közölték vele, mikor és hol szállnak majd le. Azt is elmondták Mózesnek, milyen óvatossági (balesetvédelmi!) rendszabályokra lesz szükség a landolásnál, nehogy a bámészkodó emberek túl közel jöjjenek az "Istenhez". Egy határvonalat semmiképpen sem léphetnek át, mert aki e körön belül kerül, sugárfertőzést kap. Az ilyen szerencsétleneket minél hamarabb meg kell majd ölni ("Mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassák le; akár barom, akár ember, ne éljen.") Furcsa lehet az az Isten, akihez túl közel kerülve az avatatlanok elpusztulnak. ("És mondá az Úr Mózesnek: menj alá, intsd meg

a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak".) Talán furcsa, de a repülő szerkezetben ott is említés történik a trónszerű alkotmányon ülő emberformájú lényről és a lábai alatt csillogó "zafírfényű tárgyról", amely "olyan tiszta vala, mint maga az ég". No és az ilyenkor szokásos fény- és hangjelenségek, a mennydörgés, tűz és füst közepette leereszkedő szerkezet leírása is szerfölött ismerősnek tűnik számunkra ma, a huszadik században.

Talán a legendák mégsem hazudnak...?

Bizonyítékok

1. A történelem furcsaságai

A most következő fejezetben csupa olyan tényt sorolok fel, amelyet a tudomány eredményeképpen ismertünk meg. Ezek az adatok külön-külön megjelentek már nyomtatásban, szakmunkákban és népszerű újságcikkekben is. Az átlagosan "nyitott" érdeklődésű olvasó közülük sokkal találkozhatott már az elmúlt évtizedekben.

Nincs is semmi "baj", amíg külön olvassuk ezeket az állításokat. Ám most arra kérem az olvasót, hogy egy csokorba gyűjtve olvassa el őket (részben ismét) és vegye észre, milyen kép rajzolódik ki tudatában, óhatatlanul...

1) Kiderült, hogy egyes haszonnövényeket az ember túl régóta termeszt. A kutatók máig sem ismerik például a búza eredetét. De a nemesítéshez a különböző alfajok esetében is olyan hosszú időnek kellett eltelnie, hogy az "visszafelé számolva" kicsúszik az ember intelligens tevékenységére ma megállapított időszak határaiból. Egyszerűbben szólva: például a Triticum-nemzetség eredetét a kromoszóma-szám és egyéb jellemzők figyelembevételével jóval a csiszolt kőkorszak előtti időre tehetjük. Ez azt jelenti, hogy a búzát (és több más haszonnövényt) az ókőkorban vagy még korábban kitenyésztette, nemesítette az ember... Sőt, egyes tudósok azt is feltételezik, hogy egynémely faj tagjait az ember mindjárt keletkezésekor kultúrába vette. Hadd kérdezzem meg: melyik ember? Kik foglalkoztak ilyen alaposan a növénynemesítéssel - amikor a tudósok egybehangzó állítása szerint még- nem éltek a Földön letelepedett és földet művelő népek?

2) Tudjuk, hogy az i. e. III. évezredben - tehát 5000 évvel ezelőtt - az ó-indiai kultúrák színhelyén kitűnően égetett téglából hatalmas nagyvárosok épültek, ahol sokemeletes házakban éltek az emberek. A lakásokban fürdőszobák és csatornázás is volt; akadtak tizenöt-húsz szobás lakosztályok, s a házakban voltak portásfülkék is... Közfürdők, közös kulturális, sport- és művelődési intézmények szolgálták a lakók kényelmét. Ismétlem, mindez ötezer ével ezelőtt létezett. Gondolkozzunk el azon, hány ezer éves fejlődésnek kellett megelőznie mindezt, és az a fejlődési folyamot mikor startolhatott...? És hol?

3) Mezopotámiában a papok csak 0,4 másodpercet tévedtek, amikor kiszámították, hogy a Hold mennyi idő alatt kerüli meg a Földet.

4) A Dél-Afrikában található egykori Lesotho királyság területén van a Ngwenya-vasércbánya. Megállapították, hogy ott már 43.000 évvel ezelőtt érckitermelés folyt.

5) A régi görögők számára a 10.000-es .szám is túl nagy volt ahhoz, hogy megértsék és használják. A "millió" fogalma még Európában is csak a XIX. században jelent meg - ugyanakkor a sumérok - és erre írásos bizonyítékaink is vannak - matematikai műveleteikben eljutottak a 195.955.200.000.000-es számig!

6) Megállapították, ,hogy az ókori kultúrák színhelyeit 10.000 évig visszamenően kereskedelmi útvonalak szabdalják át meg át. A korabeli emberek a legkülönfélébb anyagokat szállították keresztül-kasul például Európa és más kontinensek hatalmas területein. A jelek cáfolhatatlanul mutatnak orra, hogy azokban az időkben, amikor - mai tudásunk-feltételezésünk szerint - az emberek eszközeik készítéséhez főleg követ használtak, rengeteg különféle fémércet szállítottak-ide-oda. Ismerjük például a Cornwall-ból (ma angliai város, a szerk.) Lyonon (ma francia város, a szerk.) keresztül Kréta szigetére vezető cink-útvonalat; a Dél-Afrika és Jeruzsálem közötti arany-utat is. Sőt - ötezer évvel ezelőtt ismeretlenek huzamos idén keresztül uránércet szállítottak Cornwallból Délkelet-Európába. (Krétára...?) Amerikában, a mai Michigan állam területén 6000 évvel ezelőtt egy ismeretlen csoport 200.000 tonna vörösrézércet bányászott ki külszíni fejtéssel; de mindeddig egyetlen ókori civilizáció réztárgyaiban sem bukkantak azokra a vegyi összetétel-jellemzőkre, amelyekkel a michigani érc a más bányákból származó réztől különbözik. Hová tűnhetett tehát 200.000 tonna érc...?

7) Az első fejlett mezőgazdasági kultúrák először Mezopotámiában jöttek létre, kb. i. e. 6000 körül - állítja a tudomány. Ezzel szemben a legújabb felfedezések arra mutatnak, hogy Sri Lankán (Ceylon) 13-14.000 évvel ezelőtt volt ilyen kultúra. A sziget északnyugati részén egy barlangban két olyan csontvázleletre bukkantak, amelyek fizikai tulajdonságaik, felépítésük stb. szerint bizonyítják, hogy az ősemberek már földműveléssel foglalkoztak.

8) A sumér csillagászok 5000 évvel ezelőtt a holdfogyatkozások bekövetkezésének időpontját 0,3 másodpercnyi pontossággal számították ki jóelőre - vagyis úgy, ahogy mi ezt ma képesek vagyunk megjósolni.

9) Az antropológusok Egyiptomban nagyon régi - a Birodalom előtti korból származó - emberi csontmaradványokból orra következtettek, hogy ott többféle faj képviselői éltek szinte egy időben.

Ehhez kapcsolódik a következő elgondolkoztató tény: a perui Marcahuasiban felfedezett szobrok és domborművek egyértelműen bizonyítják, hogy alkotóik tudatában voltak: a Földön négy különböző fajhoz tartozó emberek élnek. Ezeket ábrázolták is szobraikkal... Ma úgy tudjuk, hogy akkoriban a kontinensek között abszolúte semmiféle rendszeres vagy rendszertelen közlekedés és információcsere nem létezett.

Kérdés: lehetséges lenne mégis; hogy egykor - az ókor előtt vagy annak kezdetén - valamiféle egység szálai fűzték össze a Föld lakóit...?

10) A guancsók, a Kanári-szigetek őslakói, kipusztulásuk előtt gyakran emlegettek egy jóval korábban, az ő népük előtt létezett civilizációt, amely - állították - nagyon magas fokot ért el.

11) A babiloniak másod- és harmadfokú egyenleteket is megoldottak, ezek alapján gyakorlati számításokat is végeztek.

12) Az európai bronzkorszak is rejtély elé állította a tudományos világot. A bronzöntés technológiája váratlanul, előzmények nélkül alakult ki, hiányoznak a -kísérletezés, a kezdeti rosszabb minőségű termékek maradványai, jelei. A letetek mind-mind rendkívül tökéletes technológiára vallanak és semmi sem utol arra, hogy a korabeli emberek ezt a technológiát a dolgok rendje szerint fokozatosan sajátították volna el. Tehát a tudást: például a réz és cink ötvözésének arányát, az olvasztáshoz szükséges hőfokot stb. "készen" kapták valakitől. De kitől...? Ráadásul ugyanez történt Dél-Amerikában és Dél-Kelet-Ázsiában is.

13) Ötezer évvel azelőttről fennmaradt (agyagtáblácskákra vésett) orvosi dokumentumokban nyoma sincs a varázsigéknek, istenekhez fohászkodásnak, természetfeletti erők segítségül hívásának. Vagyis mindannak, amivel képzeletünkben a "primitív ókort" szoktuk felruházni. Éppen ellenkezőleg: az orvosok növényi, ásványi és állati eredetű anyagokat javasolnak gyógyításra felhasználni és számtalan konkrét, pontos receptet is közölnek.

14) A régi időkben a Nílus partjai mellé temetett emberek csontjaiban tetraciklin-nyomokat találtak. Ezt az antibiotikumot feltehetően a gabonaraktárakban keletkező penészből állították elő. Az egyiptomi orvosok a tetraciklint tudatosan alkalmazták a közvetlen gyógyításban.

15) Az ősi Kínában a Csou-dinasztia egyik hadvezérének (a dinasztia kb. i. e. 1100-tól i. e. 526-ig uralkodott) fémből készült emlékművét megvizsgálva a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy az 85%-ban... alumíniumot tartalmaz. Eddig úgy tudtuk, hogy ennek a fémnek az előállítását csak az elektromos áram feltalálása tette lehetővé (elektrolízis révén alumíniumot először 1808-ban készítettek, a szerk.). A kérdés tehát: lehet-e más (már évezredekkel ezelőtt ismert) módon is alumíniumot előállítani, vagy a Csou-dinasztia korában ismerték és alkalmazták az elektrolízist?

16) John Masson kutató a perui hegyek között platinából készült, szépen kidolgozott dísztárgyakra bukkant. A platina előállításához 1773,5 C fokos hőmérsékletre van szükség. Ezt vajon a primitív hegylakók hogyan érték el...?

17) Egy Equádorban talált kőamuletten primitív emberfigurát táthatunk. Egyik kezében a Napot, a másikban a Holdat tartja. Nem is ez a probléma, hanem az, hogy az alak egy golyón áll, amelyre az ismeretlen művész afféle szélességi fokokat, hosszúsági köröket is rajzolt, hogy a nézőnek ne legyen kétsége: a Földet ábrázolta a kis figura lábai alatt. Nos, a kőkorszakban ki tudhatta, hogy a Föld gömb alakú...? Hogy a szélességi fokokról ne is beszéljünk...

18) Diogenész Laertiosz ógörög történetíró feljegyzése szerint az egyiptomiak 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást-jegyeztek fel az ő koráig (Laertiosz a III. században élt). Ez azt jelenti, hogy az egyiptomiaknak több mint tízezer évig rendszeresen és szüntelenül kellett figyelniök az égboltot és mindent fel kellett jegyezniök. Vagyis ehhez már akkor hozzá kellett látniok, amikor ők még - a tudomány mai állása és állítása szerint - tulajdonképpen... nem is léteztek. Hát akkor kik figyelték az eget, miféle írással jegyezték fel szemlélkedéseik eredményeit? A pusztában állatokat terelgető pásztorok netán, akik még házakat sem építettek akkoriban?

19) Sok nyelvész feltételezi, hogy az emberiség nyelvei egy közös tőről fakadnak. Kiderült, hogy az indiai Rigvéda-eposz - a félsziget legrégebbi nyelvemléke - nyelvezete rokonsági jeleket mutat a latinnal; a göröggel és a szláv nyelvekkel. Állítják, hogy ez a nyelv állhat a legközelebb az "ősnyelvhez", amelyből az indoeurópai nyelvek is származnak.

A nemzetek és kultúrák közti közvetlen érintkezésre szolgáló mesterséges nyelv sem az újabb korok találmánya. Ha szanszkrit nyelvű szövegekről van szó - például a 4000 évvel ezelőtt keletkezett Véda-

könyvekről (Ramayana és mások), okvetlenül meg kell említeni, hogy a szanszkrit mesterséges nyelv volt. Nem létezett szanszkrit nép, szanszkrit ország vagy politikai-gazdasági hatalom. Így hát nyilvánvaló, hogy az első igazán nemzetközi és tömegesen, széles körűen használt közvetítő segédnyelv nem az eszperantó - mint annyi minden, ez is "volt már", ezt is felfedezték régebben. Kérdés: egy ilyen nyelv nem lehetett-e az előttünk létezett kultúra nyelve? Esetleg a nemzetek feletti, semleges és remekül használható nyelv az ő létük, racionális tevékenységük egyik nyoma?

20) Az equádori Cuenca városában, a Crespi-múzeumban arany- és ezüstlapocskákon... elefántokat láthatunk. Ezek az ékszerek az inka korból származnak; a problémát csupán az jelenti, hogy ezen a földrészen a tudatos ember, az észlény kialakulása után sohasem élt elefánt, sőt - állítják a zoológusok - azelőtt sem. Az egykori művészek honnan másolhatták le ezeket az elefántokat?

21) Egyes népek fennmaradt (maja kódexek) vagy ma is hangoztatott legendáikban (pl. a bushmanok) makacsul állítják, "hogy a Földön már akkor is éltek társadalmak, amikor a Hold még nem volt az égen... Lehet, hogy nem kell millió évekre gondolni. Egyes elméletek szerint a Hold nevű bolygót a Föld gravitációs vonzása révén egyszerűen "befogta" - méghozzá az utolsó jégkorszak végén (i. e. 11-12.000 év között), vagyis akkor, amikor őseink már éltek és emlékeztek.

22) Hérodotosz (ókori görög történetíró, a szerk.) olyan generációs adatokat közöl az egyiptomi főpapokról, amelyeknek eredményeképpen kiszámítható: a Nílus-parti civilizáció története már 11.340 éves múltra tekinthet vissza...

23) Kolumbiában több fennsíkon hatalmas méretű ciklopikus (óriási kövekből épített, a szerk.) építményeket fedeztek fel. E kihalt városokban jókora házak, termek és más helyiségek vannak - de ablaka vagy fényt bebocsátó más nyílása egyiknek sincsen. Talán belső világítást használtak a réges-régen ott lakók...? Belül sem tűznek, sem más világító eszköznek nincs nyoma. A környékbeli indiánok szerint viszont az egykori lakók rendelkeztek egy - a leírás szerint igen talányos - fűtő- és világítórendszerrel, olyan szerkezetekkel, amelyeket a kései utódok ma "fehér szikrák" néven emlegetnek. Feltételezhető-e, hogy elektromosságról van szó...?

24) A Ramajana ősi indiai eposzban pontosan leírják ismeretlen szerzők, hogyan néz ki India és Sri Lanka (Ceylon) területe... felülnézetből. A szöveg földrajzi elemzései arra mutatnak, hogy akik azt írták, azoknak csakugyan látniok kellett mindazt fentről.

25) Az elvontabb bizonyítékok között nem árt megemlíteni azt az elgondolkoztató tényt sem, hogy az ókorban használatos elterjedtebb mértékegységek egymással furcsamód megegyeznek, sőt - ami lényeges - földrajzilag determináltak (előre meghatározottak, a szerk.) voltak. Vagyis: a hosszmértékek hosszát a Föld kerülete alapján számították ki. Az ókorban - amennyire írósos emlékeink-bizonyítékaink visszanyúlnak - ezeket a mértékegységeket már széles körben használták. Tehát: korábban kellett kialakulniok. És itt ismét csak egy falba ütközünk: vajon a jégkorszak után tengődő primitív népek számítgatták ki (és hogyan) ezeket az adatokat?

Hogy a kép teljes legyen: a súlymértékek között is különös egyezés jelentkezik Dél-Amerika, Egyiptom és a görögök között.

26) Bizonyítékok vannak arra, hogy az elődök ismerték az elektromosságot - feltételezhető: magasabb fokon alkalmazták azt a gyakorlatban, mint ahogy erre most a leletek következtetni engednek. Irakban, a Tigris folyó partján galvánelemekre bukkantak az ásatások során. Némelyiket rekonstruálták, sikerült velük áramot előállítani. No és gondoljunk csak (az e fejezetben már említett) ókori eredetű alumínium- és platina-tárgyakra, amelyek előállítása nehezen képzelhető el elektromos ívfény nélkül.

27) Közép-Amerikában egyre több tárgyi bizonyítékát találjuk annak, hogy a civilizált élet ott már több mint 12.000 évvel ezelőtt létezett; de akadnak még korábbi időpontokra utaló jelek is.

28) Ha pedig elhisszük a régiek állításait, elképesztő dolgok jutnak tudomásunkra. Egyes források szerint az egyiptomiak írásos hagyatéka 17.000 évre nyúlik vissza. De fennmaradt egy olyan egyiptomi írásos emlék, amelyet pap-szerzője az i. e. 30.627-es évből keltezett... Egy bizánci történész szerint az egyiptomiak 36.525 éven át vezették krónikáikat és még mindig nincs vége ennek a fura "időutazásnak": egy római történész állította, hogy Egyiptomban Nagy Sándor uralkodását megelőző 48.863 évre nyúltak vissza az írásos emlékek.

2. Az idő-tényező

Ha csak az eddig felfedezett régészeti és egyéb adatok állnak rendelkezésünkre, akkor is akad egy segítőtársunk, amelynek révén alapos fejtörést okozhatunk tudós barátainknak és önmagunknak is. Ez a társunk: az Idő. A rendelkezésünkre álló adatok összevetésével meglepő dolgoknak juthatunk a nyomára.

Tovább haladva hát az úton, ahol a régi civilizációk kezdeteit kutatjuk és állítva, hogy i. e. 15.000 és 10.000 között valamikor, valahol a Földön még léteznie kellett egy korabeli "szupercivilizációnak" - kapaszkodjunk hát ebbe a fonalba.

Az idő-faktor is elméletünk mellett szól. Egy pillanatra - évszámok nélkül - kanyarodjunk vissza a vízözön-történetre. Tudjuk már, hogy a legenda - valóság volt. De - ellentétben a hivatalos változattal - ez nem történhetett az "ősemberek idejében" (vagyis a teljesen primitív emberek korában), mert hisz minden ókori (sőt későbbi) civilizáció és nép jól emlékezik rá. A "jól emlékezik" szavak alatt a rendkívül részletes leírások és megfigyelések összességét értjük. Kevéssé hihető, hogy e primitív, kis csoportokban tengődő élőlények ezt az eseményt olyan pontosan tudták volna átadni az évezredekkel későbbi kultúráknak. Sokkal valószínűbb - állítjuk mi -, hogy a vízözön a Föld néhány pontján már fejlettebb társadalmi szinten álló emberek világát semmisítette meg részben - a megmenekültek tehát átfogóbb, plasztikusabb képet festhettek róla az utódoknak, hisz maguk is fejlettebbek voltak. Ezt különben a tudásanyag átmentéséről szóló, később még szóbakerülő adatok is bizonyítják.

No, de lássuk az évszámokat. Champollion, a múlt század nagy egyiptológusa az általa fellelt papirusz (a Nílus partján nőtt sásfajtából készített papírszerű anyag, amelyet írások rögzítésére már az ókorban is használtak Egyiptomban, a szerk.) tekercsekben közölt dátumok alapján az egyiptomi állam (civilizáció?) alapítási évét az i. e. 9850 tájára helyezi. A régészet ezzel szemben csak 5-6000 évet ismer el, mert (mindeddig) régebbi leleteket nem találtak. A 9850-hez természetesen hozzá kell adnunk kb. 2000 évet, hogy elérjünk a mába. Ez összesen 11.850 évnek felel meg; Champollion szerint ennyivel előttünk alapították az egyiptomi államszervezetet. A továbbiakban fel fog tűnni az olvasónak, hogy egynémely évszám vagy időtartam milyen gyakran bukkan fel a különböző időszámításokban.

Platón (i. e. IV-V. században élt görög filozófus, a szerk.) is egy 12.000 évvel ezelőtt létezett államot emleget csodálattal Poszeidónia? Atlantisz?). Az egyiptomi piramisokról a szakkönyvekben azt olvashatjuk, hogy - mától számítva visszafelé az időben - kb. 5000 évesek. Hérodotosztól Abu'I Hasszán M'Sudi-ig sokan állították viszont, hogy a piramisukat még a vízözön előtt építették. Könnyen lehet, hogy a fáraók már csak

"imitáIták" építésüket, esetleg csak tatarozták őket, vagy olyasmit végeztek, amit mai szóval "állagmegóvásnak" nevezünk. Az is lehet, hogy néhány igazi és nagyméretű piramis mintájára több kicsit építettek - s a fennmaradt krónikák ezek építéséről számolnak be -, hogy sírkamraként használhassák a hatalmas építményeket. Amelyeket a Birodalom alapításakor őseik már készen találtak a sivatagban.

Az indiai Hold-naptár kiindulópontja a 11.652-es év. A maják naptára 2760 éves ciklusokból áll. Ennek kezdete a 11.653-as év. Az egyiptomi napciklus 1460 éves időszakot jelöl. Ennek kezdőpontja a 11.542-es évre esik. Az asszír holdciklus-naptár 1805 éves szakaszokból tevődik össze; ez is a 11.542-es évben "startolt". Az óperzsa vallásban az az év, amikor "elkezdődött az Idő", a 11.560 volt (i. u. 2000-től visszafelé számolva.) A hindu bráhminok ciklusait visszaszámolva eljutunk a 11.562-es évhez...

Nyilvánvaló, hogy ezek a földrajzilag egymástól elszigetelt jelenségek nem lehettek a véletlen művei. Mint ahogy erre majd később visszatérünk, a Földön ezen időtájban egy rendkívül fontos, az egész glóbuszra kiterjedő esemény történt, ezért lett ez a kor oly sok ,,új" időszámítás kezdőpontja. "Új" - írtam le az imént - valaki felteheti a kérdést: volt "régi" időszámítás is? Azt állítom, hogy volt.

Az egyiptomi Denderában, Hathor istennő szentélyében zodiákus-rajzokat találtak, ezek az égboltnak egy olyan állapotát ábrázolják, amelyet a Földről csak 25.000 évvel ezelőtt láthattak az emberek! Kérdés: maguk az egyiptomiak látták-e ezt, vagy a rajzot (adatot) úgy vették át egy másik, korábbi civilizációtól?

Említettük már, hogy némely tudósok - éppen a fentiekhez hasonló információk egyre gyakoribb ismétlődései miatt - több tízezer évvel előbbre teszik (tennék) az értelmes ember megjelenésének dátumát a Földön. A maják legendája kifejezetten és nagyon érthetően arról beszél, hogy e népnek már 10.000 évvel ezelőtt - tehát i. e. 8000 körül - igen magasan fejlett kultúrája volt. Ennek kialakulási, "felfutási" ideje az azt megelőző két-három (vagy több!) évezred lehetett, sőt: kellett, hogy legyen.

De akadnak még bátrabb tudósok, köztük sok szovjet szakember, akik állítják, hogy Dél-Amerika területén már 150-200.000 (!) évvel ezelőtt is létezett emberi civilizáció, amely szükségszerűen jelentősen különbözött a későbbiektől. Még talán az emberek külsejére vonatkozóan is... Lásd az icai kövek történetét és leírását e könyv más helyén. André Pochan francia tudós, aki egész életét Egyiptom kutatásának szentelte, arra a belátásra jutott, hogy az egyiptomiak és a káldeusok csillagászati és matematikai tudása csak az azt megelőző 30.000 év alatt fejtődhetett ki az ókorban már elért szintre.

De már az időszámításunk előtt élt babiloniai Berossos is 432000 évesnek mondja Egyiptomot, ami akkor is erős túlzásnak tűnik, ha hold-évben számítjuk. Még ezen is túltesz Szicíliai Diodórosz: szerinte Egyiptom 473 000 éves múltra tekinthet vissza. Ha csak a tizedrészét fogadnánk el valóságosnak, akkor is beleütközünk a mai tudomány "mammutvadász ősembereiről" elnevezett kemény falába.

3. A tárgyak

Vágjunk bele a közepébe. Minden felesleges kommentár helyett írjuk le azokat a leleteket, amelyek - enyhén szólva - elgondolkoztatóak és sok szempontból mintha a mi elméletünket támasztanák alá.

1) 1933-ban Tell-Asmarban (Egyiptom, a szerk.) egy alabástrom szoborcsoportot találtak a régészek, kora körülbelül 4500 év. A szobor hátoldalán négylábú őshüllő, valószínűleg egy brontoszaurusz aránylag pontos alakját találjuk. Kérdés: az egykori művészek honnan vették a krétakor (140 millió évvel ezelőtt kezdődött és mintegy 70 millió évig tartott. Nevét az Északi-tenger fehér írókréta-rétegeiről kapta, a szerk:) végén kihat óriás állat képét...? Hiszen ezek az őshüllők jóval azelőtt tűntek el a föld színéről, hogy az ember megjelent volna... És nem ez az egyetlen ilyen jellegű lelet.

2) Az amerikai Colorado államban sok más ősi sziklarajz között egy olyant is találtak, amely hátsó lábaira álló dinoszauruszt ábrázol... A környéken különben csakugyan éltek dinoszauruszok - de sok millió évvel korábban...

3) Ha egy pillantást vetünk néhány lelet fényképére, óhatatIanul az jut eszünkbe, hogy ezek... repülőgépmodellek. 1898-ban egy Szakkra (Egyiptom) melletti sírboltban találtak ilyen kis tárgyat. "Madár" néven katalogizálták a kairói múzeum gyűjteményében, leltári száma 6347 volt. Sok hasonló "madár" között hevert fél évszázadig, míg leleplezték a "kakukktojást": ugyanis egy régésznek feltűnt, hogy gyanúsan egyenes szárnyai és függőlegesen felmeredő "farka" is van. A fából készült, alig 40 grammos tárgyat repülésügyi szakemberek vették kezelésbe. és hosszas kísérletezések és vizsgálatok után kijelentették, hogy ez egy repülőgépmodell, ráadásul a méretarányai egyenesen ideálisak. A szenzációs felfedezést követően 14 hasonló óegyiptomi repülőmodellt leltek az egyiptomi múzeumokban (mindegyik "madárként" szerepelt a katalógusokban...) és azokból 1972 januárjában kiállítást rendeztek. A nagy feltűnést keltő rendezvényt Egyiptom akkori alelnöke és a repülésügyi miniszter nyitotta meg.

Dél-Amerikában is találtak ilyen tárgyakat. Az egyiket - mivel színaranyból készült - Kolumbia fővárosában, Bogotában, az Állami Bank széfjében őrzik. A régészek ezt is "kultikus tárgynak" tartották, de csak addig, amíg a New York-i Repüléstudományi Intézet kölcsönkérte és foglalkozni kezdett vele. A műszaki tesztek elvégeztével nyilvánosságra hozták, hogy eredetije - bár a modell "túlsúlyos" - igenis képes lehetett repülni. Érdemes megemlíteni, hogy előzőleg afféle lélektani kísérleteket is végeztek ezzel kapcsolatban. Az Intézetben előre nem tájékoztatott pilótáknak mutatták meg a kis tárgy fényképét: tudják-e, mit ábrázol a fotó? A megkérdezett pilóták minden esetben habozás nélkül azt válaszolták: "egy F-102-es deltaszárnyú vadászgépet".

4) 1968-ban az Örmény SZSZK területén, Medzamorban egy körülbelül ötezer éves fémkohászati központot ástak elő szovjet egészek. A "Science et Vie" francia folyóirat leírása szerint a leletek még régebbi "gyári berendezésekre" épültek, ezek több évvel előbbre nyúlnak vissza az időben. És találtak ott tárgyakat is, amelyek a metallurgia-történészeket egyszerűen megdöbbentették: rugóval ellátott acélfogók lapultak a felsőbb rétegekben. Hogyan készítették ezt a fémet oly sok ezer évvel ezelőtt, és kicsodák? A francia tudományos újság megkockáztatja azt az állítást, hogy Medzamort "olyan tudósok alapították, akiket egy régebbi civilizáció iskoláiban képeztek ki" és hogy ezek a rejtélyes emberek (az "elődök"?) "tudásukat abban az ismeretlen és titokzatos korban szerezték, amely rászolgál a tudományos és ipari előtörténet elnevezésre". Medzamor építői - amint erről számos fennmaradt bizonyíték tanúskodik - építészek, fémmunkások, csillagászok és más szakemberek voltak, akik teljesen tudatoson dolgoztak egy általunk ma (még) ismeretlen társadalom kötelékeiben. Minden jel arra mutat, hogy mielőtt a történelem Mezopotámiában "kezdetét vette" volna, másutt, mások már olyan szervezett társadalomban éltek, amely sok szempontból a maihoz hasonlított.

5) Hamburgban 1957 novemberében egy építkezés alapozásánál a földmunkagépek két emberi fejre emlékeztető hatalmas követ találtak. Mottes régészprofesszor- a kövek és a lelőhely rétegének alapos vizsgálata után megállapította, hogy a leletek minden kétséget kizáróan emberi kéz alkotásai, vagyis szobrok. De olyon agyagrétegből kerültek elő, amelynek a kora 12.000 év! Ezenfelül - ami méginkább elgondolkoztató - a két férfiarc képmását, ha 120 fokkal elfordítjuk, azok női arccá változnak (természetesen csak így tűnik a szemlélőnek). Ősemberek készítettek volna ilyesmit? - tesszük fel ismét a kérdést.

6) 1938-ban a franciaországi Lussac-les-Chateux helység közelében egy barlangban vésett köveket fedeztek fel. A köveken levő rajzok abban az időszakban keletkeztek, melyet a régészek ma még - "késői kőkornak" neveznek (reméljük, már nem sokáig, hiszen az újabb civilizációkat sejtető-bizonyító leletek egész korszak-határokat fognak visszatolni az időben). Koruk tehót 10-12.000 év lehet. Ami elgondolkoztató: a rajzokon a nőket és a gyermekeket a mi huszadik századunknak megfelelő ruhákban ábrázolták! Az egyik nőalak például tengerészsapkát, nadrágot (!) visel, combja magasságában zsebet látunk. Hadd tegyem fel a kérdést: vajon így öltöztek a kőkorszaki emberek...?

7) Az elődök létének egyik legbeszédesebb (és talán közvetlen) bizonyítéka az ún. antiküthérai lelet. Ezt egy i. e. I. században elsüllyedt görög hajó roncsai között találták századunk elején. Egy olyan - rézből készült -

szerkezetről van szó, amely húsz különböző méretű összekapcsolt fogaskerékből áll. Rendkívül finom munka. Ha működésbe hozzuk, kettős csavarkerekek, körskála-mutatók és bonyolult-skálák mutatnak valamilyen értékeket és számokat.

A világhírű amerikai tudós, Derek J. de Solla Price is erős fenntartásokkal viseltetik a "hivatalos tudománynak" az emberi őstörténettel kapcsolatban hangoztatott álláspontjával szemben. A Yale egyetem fizikusa az antiküthérai leletet társaival együtt gondos vizsgálatnak vetette alá. A tárgyon levő ógörög nyelvű felirat szerint a szerkezetet i. e. 82-ben gyártották. (A hajó, mely fedélzetén vitte, i. e. 65-ben süllyedt el.)

"Úgy tűnik, a gép segítségével bonyolult számításokat végezhettek kezelői: a Nap, a Hold és talán a bolygók mozgását is kiszámíthatták vele. Ugyanakkor nem hasonlít egyetlen akkori vagy későbbi planetáris modellhez". Feltették azt is, hogy a gépezet segítségével a tengerészek kiszámíthatták hajójuk mindenkori helyzetét a nyílt tengeren. Más tudósok a leletet egy kezdetleges komputernek vélik.

Ám itt más kérdések is felmerülnek. Teljesen valószínűtlen, hogy ez a gép a maga korában egyetlen példány lett volna. Vagyis - ha nem ez az egyetlen ilyen szerkezet, akkor el kell vetnünk minden eddigi elképzelésünket a korabeli görög technikáról. R. Chauvin, a párizsi Sorbonne tudósa egyik könyvében hozzáteszi, hogy az antiküthérai lelet kerekeinek fogai pontosan hatvan fokos szöget zárnak be. Ebből következik, hogy azt nem kézi munkával készítették (ennél ilyen pontosság elképzelhetetlen) -, hanem géppel állították elő! Ha pedig ilyen gépek léteztek, akkor nyilván tömegesen, de legalábbis nagyobb mennyiségben állították elő az ókori számítógépet.

Viszont (mindeddig) soha sehol nem találtak sem ilyen gyártógépeket, sem a műszerből ,még egy hasonló példányt - csupáncsak ezt az egyet. Talán ezzel magyarázható, hogy a "hivatalos tudomány" tulajdonképpen nem foglalkozik az antiküthérai lelettel. Ez kétségkívül kényelmes és főleg biztonságos álláspont.

Számunkra viszont ez a szerkezet bizonyíték lehet másra is. Mivel a most éppen kétezer éves "számítógép" (ha a rávésett dátumot pontosnak fogadjuk el; ugyanis nincs kizárva, hogy az a véset még az ókorban megtévesztő céllal került rá), arra kell gondolnunk: ahogy múlik az idő, egyre kevesebb ilyen tárgy kerülhet a kezünkbe. Mert kétségtelenül bizonyíték ez: a műszaki kivitelezés szintje arra vall, hogy maguk az elődök készítették, avagy az általuk gyártott gépnek a későbbi másolata. Hol volt a gyár és a gépek, melyek nélkül létrejötte elképzelhetetlen - nem tudjuk. De gondoljunk csak bele: sok különféle szerkezet kerülhetett elő akárcsak az elmúlt két-három ezer év során is Azok közül, amiket 10-12.000 évvel ezelőtt az elődök alkottak és használtak. De e tárgyak nem olyanok kezébe kerültek, akik azokat értékelni tudták volna. Sokkal valószínűbb, hogy az esetek többségében azt sem tudták, mit tartanak a kezükben. Tehát a tudomány számára örökré megsemmisüÍt és elveszett mindaz, amit ázsiai parasztok szántottak ki a földből, tengeri gyöngyhalászok hoztak fel (és mint számukra használhatatlan ócskaságot, dobtak vissza a tengerbe...), dél-amerikai pásztorok és erdei munkások herdáltak el. Furcsa belegondolni, de nagyon is valószínű: az előttünk létezett társadalom nem tűnt el nyomtalanul, csak éppen létének bizonyítékai közül mindeddig túl kevés akadt a kezünkbe. Minden kétséget kizárónak tűnik, hogy a nagyon is elgondolkoztató antiküthérai lelet ezen szerencsés kivételek egyike.

8) A bolíviai fennsíkon fekvő Tiahuanacóról rengeteget írtak már. Sokan a földkerekség legrégibb és legtitokzatosabb városának tartják. Nem hiányoznak azok a szakértők, akik a páratlan építészeti maradványokat szintén több tízezer (!) évesnek mondják. A gigantikus épületek és romok előtt is tanácstalanul állunk, a piramisokhoz hasonlóan. Persze a kormeghatározással sok baj von. A leghíresebb amerikai régésztudós, Poznansky

állítja, hogy Tiahuanaco nemcsak Amerika, de a földkerekség legrégibb városa és minden földi civilizáció bölcsője. Szerinte Tiahuanaco legalább 20.000 éves; H. Bellamy szerint viszont 250.000 évvel ezelőtt építették...!

9) Mexikóban. Cuilcuilco közelében találhatók egy maja piramis romjai. Az épület kora felől a tudósok vitatkoznak; ám a piramis egy vulkánkitörés miatt használhatatlanná vált, a láva részben elöntötte helyiségeit. Nos, a láva korát a segítségül hívott geológusok minden nehézség nélkül megállapították: 8000 év. Vagyis - hozzászámítva a kulturális "felfutás" idejét (amit sok tudós oly előszeretettel hagy figyelmen kívül, hogy az ókori kultúrák keletkezését minét távolabbra tehesse a kőbaltás emberek állítólagos korszakától...) minimum 10.000 évvel ezelőtt már csillagászati és más tudományos ismeretekkel rendelkező, azoknak szükségét érző, fejlett népek tevékenykedtek Közép-Amerikában (és nyilván nemcsak ott).

10) Tiahuanacóban sok ezer évvel ezelőtt használtak olyan bronztárgyakat, amikről ma sem tudni, hogyan készültek. Akadtak ilyenek más fémből is. A nehézséget az okozza, hogy a tudomány szerint ezeknek a tárgyaknak nem is szabadna létezniök, hisz akkor az ember a fémmegmunkálásnak még semmilyen formáját és módozatát nem ismerte. Vagy mégis...?

11) Equádor északi részén, Esmeralda városbon néhány furcsa szobrot találtak, amelyek egyiptomi popokat ábrázolnak (legalábbis minden egyiptomi leírás és rajz szerint úgy öltöztek a Nílus menti papok). Különféle fegyverek és ékszerek is előkerültek, no és egy 5 cm átmérőjű, zöld kőből csiszolt tükör, amely a belenéző

arcát kisebbítve, de igen pontosan tükrözi vissza. Az ún. atom-naptár segítségével elvégzett kormeghatározás az összes tárgy korát 18.000 évre tette és - mivel az egyik legelfogadottabb tudományos módszerről van szó - ezt az adatot vitatni nem lehet. Mivel a tárgyak egyetlen általunk eddig felfedezett kultúrába sem illenek bele és koruk szerint tehát az i. e. 16.000 év körül készültek - tegyük fel ismét kérdéseinket:

a) Hogyan ábrázolhattak e szobrok egyiptomi papokat, ha az első egyiptomi birodalom és társadalom, majd vele természetesen annak papjai is - mai tudásunk szerint csak 10.000 évvel a szobrok keletkezése után jött létre...?

b) Lehet, hogy nem egyiptomi alakokat ábrázolnak, hanem egy másik, akkoriban létezett civilizáció tagjait és a későbbi egyiptomiak csak átvették azok öltözetét (és feltehetően egyéb szokásaikat és tudásanyagukat) is?

c) A szokásos paradoxon: i. e. 16.000 - az még az európai jégkorszak előtt volt, didergő őseink csakugyan mammutokra vadásztak és eszükbe sem jutott optikai tudásuk teljes latbavetésével tükröket faragni. De ha csak itt Európában voltak akkor ilyen primitívek? Közben másutt erősen virágzott egy tőlük független, jóval fejlettebb kultúra?

12) Lehet, hogy nem tartozik e könyv szorosan vett tárgyához (bár az is lehet, hogy mégis), de a közvetett bizonyítékok és tárgyak között meg kell említenünk az ún. piramis-effektust is. L. Watson angol biológus szerint ezt a következőképpen fedezték fel:

A Keopsz-piramis látogatóinak feltűnt, hogy bár a sírkamrában igen nyirkos a levegő, az oda betévedt és megdöglött kis sivatagi rágcsálók tetemei nem oszladoznak, inkább kiszáradtak. Erre aztán a .biológusok elkészítették a piramis miniatűr mtodelljét, beállították a világtájak felé ugyanúgy. ahogy az eredeti építmény elhelyezkedik. A belső magasság alulról számított egyharmad részére - tehát pontosan ott, ahol az igazi piramisban a fáraó sírkamrája helyezkedik el - egy lemezre elpusztult macska friss tetemét helyezték. A macska nem indult oszlásnak, hanem... mumifikálódott. Csehszlovák mérnökök ezt követően Prágában számtalanszor megismételték a kísérletet és arra a véleményre jutottak, hogy valamilyen okozati összefüggés áll fenn az egyiptomi piramisok alakja és a bennük lejátszódó természetes folyamatok között. Később kiderült, hogy az ugyanoda helyezett használt borotvák egy idő után ismét visszanyerték élüket. Erre a bizonyíték: Csehszlovákiában a

91.304-es állami szabadalmi okiratot a "Keopsz-piramis" nevű, miniatűr piramis alakú borotvaélező szerkezet kapta, amelyet mellesleg hamarosan gyártani is kezdtek. Watson szerint megfelelő nagyságú modellt hűtőszekrényként is lehet használni; benne a tojás, a hús megőrzi frissességét.

Az üggyel makacsul és régóta foglalkozik Eric McLuhan elektronikus (a Gutenberg-Galaxis, tehát az olvasás és az írott művészetek közeli végét jósoló tudós fia). Hazájában, Kanadában oly sok kísérlettel bizonyította a piramismodellek fent ismertetett tulajdonságait, hogy azokat plexiből sorozatban gyártani kezdték és mindenfelé kaphatók.

Megjegyzésünk csupán annyi: a fáraók szilárdul hittek benne, hogy a piramisban dacolhatnak a könyörtelen idővel. Lehet: hitük az "elődök" által felfedezett természeti jelenségen a ("piramis-effektuson") alapult, de az évezredek közben elvesztett igazi adatok homályos maradványaiként a dolgot már csak tökéletlenül végezhették- el.

13) Az elődök létezésének két igen jó bizonyítéka (?) az icai és az acambarói leletek.

A perui Ica városa a másról nevezetes híres Nazca közelében található. Itt a Cabrera-múzeumban (az alapító egy egyetemi tanár volt) láthatjuk a híres köveket. A környékbeliek találták és kezdték kiásni őket a hatvanas években, néhány méteres mélységből. A múzeumba eddig több mint tízezer darab került belőlük. A köveken látható rajzokat szemlélve óhatatlanul arra gondolunk: ez vagy egy hihetetlenül fantasztikus, "történelmi üzenet", a tudomány egyik legjelentősebb felfedezése - avagy éppoly fantasztikus hamisítvány. Középút nem lehetséges.

Mit láthatunk az icai köveken? Valóságos állatkertet tíz és tíz, sőt száz és százmillió évvel ezelőttről. A korabeli növényvilág háttere előtt ott látjuk azokat az ősállatokat, amelyeket ma is javarészt csak a paleontológusok ismernek: dinoszauruszok, brachioszauruszok, brontoszauruszok, pteranodonok, stychoszauruszok - ám ugyanott fellelt más köveken - szinte sok millió éves "ugrással az időben" - megjelennek a struccok, kenguruk, tevék stb. (Azon most már nem is akadunk fenn, ugye, hogy a felsorolt állatok nem is éltek a lelőhelyen: Dél-Amerikában...)

De a rajzokon látunk embereket is. Embereket együtt az ősállatokkat. A képek nem hagynak kétséget afelől, hogy egy számunkra elképzelhetetlen alaphelyzetet ábrázolnak: amikor az emberek együtt éltek a Földön ezekkel az őshüllőkkel ... De mikor? Egész tudományunk azt állítja, hogy értelmes ember (de még kevésbé értelmes sem) nem élhetett az őshüllők korában. Leakey, a téma kétségkívül legtekintélyesebb szakértője nemrég még 5 millió évesnek hitte az ember primitív elődjét, a különféle majomembereket - de aztán

visszakozott 2-3 millió évre. Mit kezdjünk hát e rajzokkal, amelyeken például dinoszauruszokra és más, 50-70 vagy több millió évvel ezelőtt örökre eltűnt állatokra vadásznak őseink...?

Meg kell jegyezni, hogy Tiahuanacóbon és Dél-Amerika más területein is találtak például anyagedényeket, amelyeken a régi emberek őshüllőket ábrázoltak. De az icai köveken mást is látunk. Például valamilyen tárgyat nagyítóüvegen át szemlélő alakokat (csillagászokat?). Óceánoktól körülvett kontinenseket - amelyek viszont egyáltalán nem hasonlítanak a mai földrészek ismert körvonalaira.

Találunk itt olyon rajzokat is, amelyek már-már bizonyíthatják, hogy valaha a Földön igenis létezett egy fejlett civilizáció és ennek eredményeit ma sem kellene szégyellnünk. Az egyik rajzon egy szülést vezetnek le - császármetszéssel. Más köveken szervek átültetése látható (vese, szív, sőt... agy átültetése is!) A szívátültetés különböző fázisát több mint húsz kövön kísérhetjük figyelemmel - mintha gyakorlati oktatás céljából készült információs anyagokkal állnánk szemben. A gyógyítási technika különösen sok kövön szerepel; látunk vérátömlesztést is.

Kérdéseink közül az első: vajon nem hamisítványok-e az icai kövek? Az első tudósok, akik megvizsgálták őket, habozás nélkül kijelentették: a kövek (mármint a rajzok, természetesen) hamisak. Itt két logikai ellenérv merül fel. 1) a hamisítók ez esetben komplett elmebetegek voltak, hisz tíz és tízezer követ kellett nehéz munkával feldolgozniok, aztán több négyzetkilométeres területen a földbe ásniok - azért, hogy mások majd esetleg valaha véletlenszerűen rájuk akadjanak. Az anyagi haszon majdnem teljesen kizárt, hisz a kövek 90%-a - ahogy az ilyen esetekben történni szokott - úgyis múzeumba, nem pedig kereskedelmi forgalomba kerül. 2) A hamisítóknak hihetetlen tudással kellett volna rendelkezniök a paleontológia, orvostudomány, technika stb. terén.

Amikor (notabene először a francia sajtóban) megjelentek az első hírek az icai kövekről, kiderült, hogy a dolog már nem újkeletű: perui régészek már a XIX. században találtak ilyen köveket. Vagyis akkor, mikor a paleontológia és az őshüllők külseje gyakorlatilag ismeretlen lehetett Dél-Amerikában; ez ismét a hamisítás ellen szóló érv. A perui tudósok megállapították, hogy a kövek megjelenése tömeges méretekben csak 1960 után, egy katasztrofális földcsuszamlás és az Ica folyó medrének eltérése nyomán következett be. A francia, amerikai és perui sajtó cikkei nyomán sok turista kezdte keresni Icában a köveket, a bennszülöttek maguk fabrikálta hamisítványokat sóztak rájuk. De az igaziakkal összehasonlítva azonnal szembetűnik a különbség; a régiek rajzai finomak és bonyolultak. Mellesleg a perui kormány a régészek tanácsára megtiltotta a valódi icai kövek kivitelét és azokat nemzeti értéknek tekintik.

A hamisítás ellen szól egy harmadik logikai érv is. A tettesek ugyanis - őshüllők és emberek együtt szerepeltetésével - mindent megtettek volna azért, hogy bebizonyítsák: a kövek hamisak. Hiszen ez a két élőlény együtt soha nem létezett...(?). De mielőtt tovább érvelünk, lássuk a másik leletet.

14) Az icai kövek hamis volta már csak azért sem lehetséges, mert más időben és Perutól több ezer kilométerre is hasonló jellegű tárgyakra bukkantak. A mexikói Acambaróban 1945-ben hosszan tartó esőzések miatt föld alatti rejtekhelyeikről (raktárakból?) előmosódtak bizonyos leletek. 1952-ig azon a környéken körülbelül 30.000 (!) hasonló tárgyat találtak.

E tárgyak nem kövek, hanem agyagból égetett szobrok. A szakemberek vizsgálódásai után nyilvánvalóvá vált, hogy a legközönségesebb agyagból szabad levegőn, tehát 500 C foknál kisebb hőmérsékleten égették ki őket. A magasságuk még az egy métert sem éri el (többségük ennél jóval kisebb), a fekvő alakúak hossza nem haladja meg a 150 centimétert. A figurák embereket és állatokat ábrázolnak. Óriási többségükben azonban ezek is vagy véges-régen kihalt ősállatok, vagy olyanok, amelyeket a tudomány... egyáltalán nem is ismer! Egész szoborcsoportokat is láthatunk, ahol emberek és állatok vannak együtt. A korabeli művész (vagy inkább művészek) bizony igen sokat dolgozhattak, hiszen a 30.000 szobor között nincs két egyforma. Egyetlen jelenet, egyetlen állat, egyetlen csoport sem ismétlődik a gyűjteményben.

Azon a tényen kívül, hogy itt is őshüllőket látunk, mint az icai köveken; a legmeglepőbb az, hogy a szobrok szerint ezek az állatok igen jó kapcsolatbon álltak az emberekkel. Másképpen nem fejezhetjük ki azt a hangulatot, amit a szobrok sugallnak a mai nézőnek. Hisz nyilvánvaló, hogy átvitt értelemmel - üzenettel? - állunk szemben, mikor egy női alakot látunk, aki a ... farkánál fogva tart egy dinoszauruszt és így "évődik" az állattal. A valóságban nyilván - már csak a méretbeli különbségek miatt is - erre aligha kerülhetett sor...

Acambaróban a szobrok mellett találtak edényeket, pipákat, álarcokat, múmiákat és olyan tárgyakat is, amelyek előtt értetlenül állunk, rendeltetésükről mit sem tudunk. A szobrokat a tudósok - úgy látszik, ez már afféle reflex lett náluk - először természetesen hamisaknak kiáltották ki. A hamisítás vádja logikai szempontból nézve itt is ugyanúgy sántít, mint az icai kövek esetében; de vannak már érvek is. Acambaro közeli és távoli környékén ugyanis nincs olyan agyag, amiből a szobrok készültek; azonfelül három feltételezett hamisítónak... 300 évig kellett volna a szobrokat készítenie és égetnie egyetlen napos szünet nélkül - olyan nagy mennyiséget találtak belőlük eddig.

Amikor aztán a szobrokat amerikai egyetemi laboratóriumokban C-14-es és más módszerekkel vizsgálták, a bennük talált szerves maradványok alapján korukat 4500 évre tették (± 100 év eltérés lehetséges). Több

tucat egymástól független vizsgálat után - most. csend van. Mivel a szobrok nem hamisítványok, de tartalmuk és üzenethordozó jelentésük miatt igen kényelmetlenek - tehát egyszerűen nem beszélnek róluk. Buszlajev szovjet tudós szerint az i. e. III. évezredben élt indiánok - a szobrok készítői - valamiképpen tudomással bírhattak az egykor élt őshüllőkről, talán régi rajzok, legendák alapján.

Kérdéseink ugyanazok, mint az icai kövek esetében. A főleg az Icai kövek esetében hallott ellenérv: "ha létezett egy ilyen fejlett civilizáció, amely - a rajzok tanúsága szerint - magas fokon művelte az orvostudományt, a csillagászatot stb. akkor miért ilyen primitív módszerekkel rögzítette, őrizte meg ezt a tudást?" A válasz könyvem végén rejlik, itt csak annyit tételezhetünk fel: a rajzokat szerintünk nem a civilizáció fejlődése alatt, hanem az azt megsemmisítő katasztrófa után közvetlenül készítették; a kisszámú túlélő egyéb eszközök híján így próbálta gyorsan felvázolni és az utódoknak átmenteni az addig felhalmozott tudásanyagot.

15) Az újabbkori történelem egyik legérdekesebb rejtélye a térképhez kapcsolódik. Kár, hogy ezekkel a kérdésekkel is csak kevesen és keveset foglalkoztak eddig. Mégis, amit felfedeztek, az megrázó erejű.

A húszas években az isztambuli Topkapi Múzeum régi, feldolgozatlan térképeit átvizsgálva két - eltűntnek hitt - világtérkép-részletet találtak. A jegyzetek szerint a térképeket Piri Reis admirális készítette 1513 és 1517 között. Itt kénytelenek vagyunk röviden jellemezni az admirálist, akit Törökországban ma nemzeti hősnek tartanak ugyan, de a maga korában kalózként kezdte pályafutását. Ez akkoriban egyáltalán nem volt ritka eset. Az admirális szenvedélyes térképész volt, minden kezébe kerülő térképet lemásoltatott, majd a XVI. század elején saját kezűleg elkészítette a világ 215 részből álló hatalmas térképét. Mindezek után egy könyvben meg is írta o térképpel kapcsolatos kalandjait és észrevételeit. Egy biztos: mint rengeteg nyelven beszélő főtiszt, hozzjuthatott mind a Nyugat, mind a Kelet jól őrzött titkos térképeihez is; a maga korában talán ő volt az egyetlen ilyen ideálisan erre a célra teremtett ember. Szerencse, hogy tényleg érdekelték a térképek...

Visszatérve a leletekre, a dolog csak a második világháború után kezdett bonyolódni. Piri Reis könyve - ez állítólag a korabeli török irodalomnak nyelvi szempontból is egyik gyöngyszeme - meglepő mondatokat tartalmazott. Az admirális többek között azt állította, hogy egyszer kezében tartotta a Kolumbusz térképét (mi erre a mai napig nem bukkantunk rá) és hogy Kolumbusz egy könyvből szerzett tudomást Amerika létezéséről, sőt nagyon sokat tudott már erről a földrészről, mielőtt nekivágott volna az Atlanti-óceánnak...! Piri Reis szerint ez a könyv még Nagy Sándor idejéből maradt fenn (nyilván többszörös másolatra célzott). Sejthetjük azt is, hogy már Kolumbusz elődei - akikről mi csak nemrég szereztünk tudomást; a vikingek és mások - is olvastak-hallottak Amerikáról.

Térjünk rá a térképekre, helyesebben a fellelt két részletre. A szenzáció tulajdonképpen itt kezdődik. A lapokon az Atlanti-óceán európai, afrikai, amerikai és... antarktiszi partjait láthatjuk! A hatodik földrészt - talán mondanom sem kell - csak évszázadokkal később fedezték fel. Ám vegyük sorra azokat a tényeket, amik miatt a Piri Reis-térképek világszenzációk lettek.

1) 1513-17 között Amerika nem jelent meg még a térképeken, legalábbis nem az egész partvonal. Dél-Amerikát lényegében csak jóval később fedezték fel, partvonalai feltérképezésére pedig még sokkal később került csak sor!

2) Az Ő- és Újvilág közti távolságot Piri Reis rendkívül pontosan tüntette fel. Olyán pontosan, ahogy még jóval később sem voltak képesek azt megtenni más térképészek.

3) A földrajzi hosszúságokat - a térkép készítője (készítői?) már alkalmazták; mi ezt csak kétszáz évvel később találtuk fel.

4) A Kanári- és az Azori-szigetek is igen pontosan ott találhatók a térképen, ahol a valóságban is elhelyezkednek (az eltérés mindössze 1,0 W fok. Hogy ennek mi lehetett az oka, arra is hamarosan rátérünk).

5) Az Antarktisz létéről senki sem tudott 1513-ban. Mégis, a térkép rendkívül pontosan rajzolja a jég alá süllyedt földrész körvonalait. Olyan adatok is szerepelnek rajta, amiket mi csak az 1949-52-es svéd-brit-norvég közös expedíció révén tudtunk meg (!).

A legszenzációsabb felfedezés még hátra van. De előbb egy rövid esetleírás: az ötvenes években a- térképet a világ legnagyobb földrajztudósai (Charles Hapgood, Arlington, Mallery, Walther, Lineham stb.) vizsgálták, majd az USA haditengerészete térképészeti intézete a legmodernebb műszerek bevetésévelt tette ugyanazt. 1958-ban világossá vált, hogy a) a térképet olyan rendkívüli pontosság jellemzi, amit a modern tudomány és technika csak a légifényképezés bevezetésével ért el. Feltehető-e ezek után, hogy akik azt készítették, valamikor 1513 előtt - azok repülőgépe(ke)t használtak...? b) A másik bomba akkor robbant, amikor kiderült: a térkép ennek ellenére több helyen "hibás", a valóságtól eltér. Például az Antarktisz egyik csücske összeér a dél-amerikai Tűzfölddel: Piri Reis egy földnyelvet rajzolt oda; ahol ma tenger hullámzik. És több antarktiszi parti ponton szárazföldet ábrázol ott, ahol ma másfél kilométeres jégtakaró található. Tévedésről van szó

tehát? Nem - és ez az igazi szenzáció. A geológusok földtörténeti és egyéb adatok összevetése után kijelentették: a térkép a valóságot ábrázolja - de nem az 1513-as, hanem a 11.000 évvel ezelőtti valóságot!

A Dél-Amerika és Antarktisz közti földnyelv - a fotogrametrikus (Fotogrametria - főleg a légifényképezésben elterjedt módszer. A lefényképezett tereptárgyakat méretarányosan térképre vetítik. Ma már minden térkép így készül, a szerk.), infravörös (emberi szem számára láthatatlan sugarak alkalmazásával készített távolságmérési és fényképezési eljárás, a szerk), és echoszondás (A rádióhullámok visszaverődnek az útjukba kerülő akadályról; így a kibocsátó hullámforrás mellett a rádióhullámok által megtett időből lemérhető. hogy a terepakadály milyen messze van. Így dolgozik pl. a hajók mélységmérő készüléke; méterre pontosan "letapogatja" a tengerfeneket, a szerk.) mérések tanúbizonysága szerint - igenis létezett és a térképen ábrázolt más szárazföldek is - tanú rá a geológia - 11.000 évvel ezelőtt, tehát az utolsó jégkorszak előtt még ott holtak és olyanok voltak, ahogy azt a térkép állítja. Csak később borította el őket a jégtakaró. A tudomány legutolsó eredményei szerint a Déli-sark vidékén a jégkorszak 9-10.000 évvel ezelőtt vette kezdetét (és lényegében ma is tart). Tehát a térkép eredetije még az eljegesedés Pókozódása előtt készült. Ez azt is jelenti, hogy a készítéséhez szükséges tudásnak már akkor "készen" kellett lennie. Vegyük hát figyelembe, hányezer éves "felfutásnak" kellett megelőznie azt a kort, mikor végre a térképek készítői feladatuk elvégzéséhez láthattak?... Nem is beszélve a megfelelő technikai berendezésekről, amelyek nélkül az efféle vállalkozás elképzelhetetlen. Azt már talán felesIeges is említeni, hogy ma egy világtérkép elkészítéséhez jól tervezett kutatókra, technikusokra, hidrológusokra, hegymászókra, tengerészekre stb. van szükség - hogy a műszaki és közlekedési eszközökről ne is beszéljünk... A rendelkezésünkre álló szerény részletek is több kontinens tökéletes ismeretét feltélezik - jelzik - 11.000 évvel ezelőtt!

Mondanunk sem kell, hogy az állítás: a Piri Reis-térképek eredetijét egy "előd-civilizáció" készítette - homlokegyenesen ellenkezik mindazzal, amit ma a tudomány múltunkról tud és tanít. Ugyanakkor a bizonyítékok mégis itt vannak, íme, a kezünkben, létüket tagadni nem lehet, legfeljebb elhallgatni. Ám ahhoz, hogy az "elődök" létét igazoljuk, több bizonyítékra lenne szükségünk - mondja a tudós. Vitatható persze, hogy mennyi az a bizonyíték-mennyiség, ami után a hivatalos tanok vaskalapos képviselői hirtelen feladják korábbi merev álláspontjukat és szívvel-lélekkel az új kutatásokra vetik magukat...

Ch. Hapgood professzor viszont állítja, hogy legalább 10.000 évvel ezelőtt az emberi faj egyik "ága" kimagasló civilizációs ugrást tett előre és bár együtt élt a korabeli, kevésbé fejlett törzsekkel, a tudományban és technikában igen előre haladt. Hogy később mi történt velük, nem tudjuk (illetve sejtjük, de erről később). Olykor-olykor bukkanunk csak létüknek valamilyen szórványos jelére - amilyenek például ezek a térképek.

Hozzá kell itt még tenni, hogy a hatvanas években indult kutatások nyomán más furcsa térképek is előkerültek. Oronteus Finaeus máshonnan kopírozott Antarktisz-térképe 1531-ből - szintén a hatodik földrész eljegesedés előtti állapotát rögzítette. Az arab Hadzsi Ahmed XVI. századi Amerika-térképe az akkor még be sem járt észak- és dél-amerikai partokat mai technikai pontossággal ábrázolta, a Bering-szoros helyén pedig szárazföldet mutat. A szerző nyilván úgy másolta egy kezébe került ismeretlen eredetű régi térképről (ami abban a korban teljesen elfogadott gyakorlat volt). Ma már tudjuk, hogy - éppen a "gyanús" korszakban - a Behring-szoros helyén is szárazföld volt. De honnan tudott volna erről akkor és ott - Hadzsi Ahmed?

A XV. századi Zeno-térképen Grönlandot jégtakaró nélkül ábrázolják. Yehudi ben Zara 1487-es és Andrea Benicas 1508-as térképen Észak-Európában feltüntették az olvadó jegek déli határát. Ez a határ a mai tudományos felmérések szerint 9-10.000 évvel ezelőtt húzódott a megjelölt területeken...

Ibn ben Zara térképén különben az Égei-tenger szigeteiből jóval több van, mint ma, vagy mint amennyi a "történelmi" időkben valaha is volt. Kiderítették, hogy a bejelölt helyeken már tenger alá merült szigetek vannak. Ugyanis a gleccserek olvadása után jelentősen megemelkedett a Földközi-tenger szintje. Tehát az a térkép is a "gyanús" időszak előttről származik, egy akkori térkép másolata.

Mivel nem fogadható el az az állítás, hogy a középkori térképrajzolók mindnyájan egyszemélyben zsenik, időben és térben távolba lótók voltak, akik a soha senki által nem látott távoli földrészek állapotát tízezer évre visszamenően rögzítették - el kell fogadnunk a másik állítást: hogy a mai tudománynak az erről a régi múltról hirdetett tudásanyaga alapjában hiányos és részben hamis.

Ennyit a legszűkebben vett tárgyi bizonyítékról - holott ezekből jóval több van. Mindnyájan hallottunk már ilyen "gyanús" tárgyak felleléséről, létezéséről. De remélem, az ismertetett bizonyítékok is eléggé elgondolkoztatóak.

4. Hol éltek az elődök?

Mivel az Atlantisz-emlék (legenda?) oly sok formában maradt fenn, sokan úgy vélik, van a dolognak történelmi alapja. Akkor is, ha a valóságban esetleg nem Atlantisznak vagy Poszeidóniának hívták azt a rejtélyes civilizációs központot. Emlékezzünk vissza mégis, mit állít Platón:

Az atlantisziak a "nyugati óceánban" egy olyan szigetcsoportban éltek, amelyek közül a legkiterjedtebb nagyobb volt Afrikánál és Ázsiánál (aligha kétséges, hogy az amerikai vagy dél-amerikai földrészt hitték szigetnek). Az atlantisziak - közli tovább Platón - leigázták Afrikát egészen Egyiptomig és uralták Európa egy részét is, a Türréni-tengerig (nyilván Dél- és Nyugat-Európát). Földrajzilag eddig terjedt uralmuk, mikor bekövetkezett katasztrofális pusztulásuk. Ez 9000 évvel Platon előtt történt (a tudós i. e. 347 körül halt meg, a szerk.). Ismét találkozunk hát a már-már "bűvösnek" tetsző, mától visszaszámított kb. 11.000-11.500 évvel.

Ugyanott említi Platón azt is, hogy az atlantisziaknak voltak gyarmataik a "nyugati szárazföldön" (Amerika?) is.

Nos, egyre több adat merül fel azzal kapcsolatban, hogy az elődök civilizációs központja Közép- vagy Dél-Amerika tájain lehetett. De "gyarmatok" vagy "telepek" léte sem kizárt, nem

lehet légből kapott, főleg ami Észak-Afrikát illeti. (Az elődök civilizációja rendkívül expanzív lehetett, ami nem feltétlenül jelent katonai hódításokat.) Hiszen nem lehet véletlen, hogy a közép-amerikai indián kultúrák minden tekintetben oly sok rokon vonást mutatnak Egyiptommal; és hogy a Nílus mentén szentként őrizgették az atlantiszi eredetet hirdető iratokat. Valóságos Atlantisz-kultusz volt, tudósítja Hérodotosz.

Amerikában a "leggyanúsabbnak" Tiahuanaca tűnik, amelyet már említettünk. A városban találtak 290 napos kalendáriumot és sok furcsa tárgyat, amelyekkel a régészek nem tudnak mit kezdeni. A városban világosan felfedezhetők égy kikötő nyomai és találtak tengeri eredetű leleteket is. Ám a geológusok szerint ez a táj a földtörténeti harmadkorban emelkedett ki a tengerből, mikor embernek még nyoma sem volt a Földön. Kik és miért építettek hát kikötőt...? Vannak, akik szerint a kikötő a Titicaca-tóra épült. De ennek a vize ma 25 kilométerre van a várostól és a szakértők szerint több tízezer évre volt szükség ahhoz, hogy a tó ily messzire húzódjon el Tiahuanacótól. Tehát a kikötő oly régi lenne?

Maga a Titicaca-tó sem szűkölködik rejtélyekben. A hatvanas évek végén R. Avellanda a bolíviai kormány anyagi támogatásával végrehajtott vízalatti kutatóexpedíciója során a tó fenekén többszáz méteres, kőlapokkal fedett utcákra, embermagas falak valóságos labirintusára bukkant. Harminc falat találtak, mind hatalmas kődarabokból épült. Az egész körülbelül egy kilométer hosszan nyúlik el a tó fenekén. A fényképeket és filmfelvételeket bemutatták a tudósoknak, akik kénytelenek voltak elismerni, hogy Dél-Amerikában addig sehol sem leltek ehhez foghatót. Ugyanezt állapította meg a helyszínen Dumas francia régész, akit Cousteau kapitány tengeri filmjeiből ismerünk. Hozzátartozik a történethez, hogy Cousteau kapitány és két tucat társa tengeralattjárókat szállítottak a Titicaca-tó partjára és 320 méteres merüléseket hajtottak végre. Ezt követően egy napon hirtelen beszüntették a kutatást, felszerelésükkel együtt pánikszerűen elhagyták a tavat és Cousteau kapitány a sajtó képviselőinek azóta sem volt hajlandó érdemben nyilatkozni arról, mit is találtak hát a Titicaca-tó fenekén, a titokzatos romok közelében.

A Reuter-hírügynökség és az egész latin-amerikai sajtó bőven írt 1968-ban a Chile és Peru határán, EI Enlandrilladóban felfedezett két hatalmas - kb. 700 négyzetméteres - teraszról. A 3200 méteres tengerszinti magasságban, az Andokban fekvő teraszok 263 hatalmas. lávából kivágott tömbből állnak; egy-egy tömb legalább 10 tonnát nyom. A legérdekesebb az, hogy a tömbök... radioaktívak. (0,124 százalék uránoxid - 32,6 részecske-kisugárzás percenként.)

Nyilván nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a bárhol felfedezett és megmagyarázhatatlannak tűnő építészeti emlékeket (romokat) mind-mind az elődök kezenyomának tulajdonítsunk. Ezekből különben is oly sokezer található bolygónkon, hogy a feladat megoldhatatlan lenne. Mégsem árt - gondolatébresztőnek - megismerkedni néhány dologgal.

Az ókorban - számunkra ma már ismeretlen körülmények között - minden kontinensen keletkeztek hatalmas méretű építmények, melyek létrejöttét egyszerűen nem értjük. Tudjuk, hogy a baalbeki "terasz" kőtömbjeit technikailag még ma is megvalósíthatatlan pontossággal illesztették össze és - nem csupán ott - láthatunk 1000, 1200, sőt 2000 tonnás kőtömböket lelőhelyüktől messzire szállítva; holott ilyen súlyokat a mai műszaki eszközökkel sem tudunk elmozdítani sem függőleges, sem vízszintes irányban.

Óceániában is - éppen ott, ahol az ilyesmire a legkevésbé számítottak - felleltek gigantikus építményeket és romokat. A Marianna-szigetek vörösmárvány oszlopai, Tonga hatalmas kőboltozatai, a Fidzsi-szigetek monolitjai, a Navigator-sziget vöröskő-platója mind-mind mesterséges építmények és - ez a legfontosabb ebben az állításban - mind olyan anyagból készültek, ami ezeken a szigeteken nem található! Tehát (ismét) felmerül a kérdés: évezredekkel ezelőtt kik, miért és milyen műszaki eszközökkel szállították ezeket az anyagokat távoli, sokszor egészen apró, jelentéktelen. szigetekre...?

A legérdekesebbnek a Ponape-szigeteken fellelt emlékek tetszenek. A Karolina-szigetcsoport (Mikronézia) 1500 szigetének egyike az 504 km

2 nagyságú Ponape. Mellette von kisebb társa, Temuen. Itt elképesztő

látvány fogadja a látogatót: hatalmas "város"-falak húzódnak a szigeten, magasságuk nemegyszer eléri a 14 métert, hosszúságuk a 860 métert. E falakat 3-9 méter hosszú, súlyos bazalttömbökből rakták egymásra a valamikori építők. A Temuen-szigeti falakhoz a tömböket Ponape északi részén vágták ki; az átlag több mint 10 tonnás darabokat aztán dzsungelen át és tengeri úton hozták mai helyükre, hogy... azokból egy teljesen

céltalannak tűnő fal-halmazt építsenek az isten háta mögötti kis szigeten. És mindehhez 400.000 bazalttömböt használtak fel...! Kiszámították: ez a munka, ha optimális körülmények között és egyetlen nap szünet nélkül végezték, csaknem 300 évig tarthatott...

Bimini és a Bahama-szigetek partjai előtt 1960 óta folyamatosan egyre több tengeralatti romot fedeznek fel. Ezek egykor tengerbe süllyedt városok nyomai: falak, épületek, lépcsősorok, utak, terek, őrhelyek, tornyok. A szakértők között akad, akinek az inka kor előtti építészetet, másoknak a Minosz-kori Kréta épületeit juttatják eszükbe a romok.

Dr. M. Valentine és búvártársai 1968-ban fedezték fel a híres "bimini-utat". Az objektum nagy kiterjedésű, különböző nagyságú és vastagságú kőből épült, ezek négyszögűek vagy sokszögűek. Mivel közülük nemegy ideálisan 90°-os sarkokkal rendelkezik, feltételezhető. hogy azokat előzőleg gondosan megmunkálták. A felfedezők és az őket támogató tudósok meggyőződése szerint itt egykor szárazföldi város vagy kultikus hely állott, melynek építői "egy ősi civilizáció képviselői lehettek, akik a természetes anyagok ötletes felhasználásával építették a bimini-i utat".

A hatvanas-hetvenes években a repülőgépek segítségével végzett régészeti felderítések révén újabb dolgokra derült fény. A Bahama-szigetek, Kuba, Haiti és a Dominikai Köztársaság partvidékein tengerbe süllyedt hatalmas piramis- és kupolaroncsokat fedeztek fel. Az "Archiméde" francia batiszkáf Puerto Rico-tól északra a kontinentális talapzatban sziklába vájt, a mélybe vezető útra bukkant. Több ugyanilyent talált az "Aluminaut" kutató tengeralattjáró Florida, Georgia és Dél-Karolina partjainál. A mexikói Yucatán előtt ezek az útvonalak egyenes vonalban haladnak a tengerbe; némelyik egy kilométer hosszú és olyon sík, akár egy autósztráda.

Mindennek ellenére sok régész és óceanográfus úgy véli, hogy ezek az objektumok természetes, geológiai képződmények.

A búvárok mindenesetre növényi és szervesanyag-próbákat vettek az "utak" alól és a C-14-es módszerrel megállapított koruk: 12.000 év körülinek bizonyult.

Hol éltek tehát az elődök? Azt mondhatnánk erre: mindenütt és sehol. Sok tudós hajlik arra a feltételezésre, hogy az ember - a mai értelemben vett értelmes ember - legalább 30-40.000 évvel korábban jelent meg a Földön és már egy ízben felépített egy civilizációt, amely többek szerint műszaki szempontból megközelítette a mai civilizációnkat...! Ugyanők hivatkoznak arra az elméletre. is, amelynek értelmében 10.000 évre van szükség ahhoz, hogy egy civilizáció elérje azt a szintet, amelyen már megsemmisítheti... önmagát. Nem is kevesen állítják, hogy éppen ez történt: így tűnt el az elődök világa. Az elméletet részleteire lebontva megtudjuk, hogy vagy nukleáris, vagy valamilyen másféle, előttünk mindmáig ismeretlen energiaforrás okozta a katasztrófát (háborút). Az Atlantisz-elmélet hívei szerint ez okozta a mintaállam pusztulását.

A kérdésre adott válasz ma még természetesen csakis bizonytalan lehet. Az elődök valószínűleg több világrészen éltek egy időben, talán gyarmatosították is az ott élő népeket. Központjuk, civilizációs kisugárzási porítjuk egy őshaza - anyaország - fővárosa lehetett, ami az eddig rendelkezésünkre álló adatok szerint vagy valahol Közép-Amerikában, vagy a dél-amerikai Tiahuanacóban volt.

Sok kultúrtörténeti-régészeti egybeesés mutat arra" hogy az "elődök" sokfelé tevékenykedtek. Elég elővennünk bármilyen, az ókori kultúrákkal foglalkozó szakkönyvet vagy népszerű munkát és azonnal szemünkbe tűnik, hogy az emlékek, mondák és mitológiák milyen sok hasonlóságot mutatnak. Ezt a tudósok egy része az idők homályába vesző népvándorlással, mások a "kollektív emlékezet és fantázia" hasonlóságaival magyarázzák. Több körülmény - idő-tényezők, földrajzi távolságok, fizikai, meteorológiai stb. akadályok - arra késztet bennünket, hogy az egybeeséseket, az ókori tudomány mai szemmel nézve is szédületesen gyors kifejlődését ne a véletlennek tulajdonítsuk. Minden okunk megvan a feltételezésre, hogy e jelek mögött egy megmaradt embercsoport tudatos és tervszerű tevékenységét sejtsük.

Ahogy mi az elődeinktől örököltük civilizációnk alapjait, úgy az ókoriak is örökölhették valahonnan, valakiktől. Hiszen gyanúsan "kész" eredményeket használtak már a legrégibbek is (pl. 6000 évvel ezelőtt). Az emberiség haladása egy evolúció eredménye, a rejtélyes "ugrásokban", a "semmiből merített tudásban" nem hihetünk.

Az "Aranykort" minden civilizációbon emlegették, de mindig múltidőben. Ahogy a vízözönt is emlegették és ma már tudjuk: volt, létezett, megtörtént - valószínű, hogy a szájról szájra szálló emlékezet egy valós korszak hírét őrizte meg ilymódon, mindmáig. Valamikor nagyon régen - az összes általunk ismert kultúra előtt - kellett léteznie egy az ideálishoz közelebb álló társadalomnak. Persze nyilvánvaló, hogy nem volt ideális, de a későbbiekhez képest jobb volt; ezt az emléket színezték ki aztán a későbbi nemzedékek.

Akik az elődök létét tagadják, gyakran felvetik: ha azok annyira fejlettek voltak, nyomot kellett volna hagyniok maguk után. Erről a későbbiekben még lesz szó; de annyit itt is megjegyezhetünk, hogy igenis hagytok nyomokat. E könyvben máris sok ilyent említettünk.

Mások felvetik: míg a Föld többi pontján - ezt biztosan tudjuk - az akkor élő emberek jóval primitívebbek voltak az "elődöknél" - akkor azok hogyan alakíthattak ki egy magas rendű kultúrát? Nos, a "hogyan?"-ra még nem tudunk felelni, elégséges információk hiányában. De hogy ilyesmi kialakult, annak számtalan jele van. És egyáltalán nem embertörténeti "előírás", hogy bolygónkon nem létezhet egy időben, egyszerre magasan fejlett és elmaradt civilizáció. Hiszen ez így van ma is

- elég, ha az elektronikára és az új-guineai kőkorszaki ősemberekre gondolunk. Együtt élünk velük. Ilyen gondolatébresztő szópárokat tehetünk egymás mellé: holdutazások - amazonasi bennszülöttek-; elektronmikroszkóp - riksakuli; asztrofizika - fejvadászok stb., stb.

Az ellenérvek között még hallhatjuk a következőket is:

1) régészetileg semmi nyomára sem bukkantak mindeddig egy ősi ipari civilizációnak;

2) a földi ásványok- és energiahordozó-készletek érintetlenek voltak az újabbkori iparosítási korszak kezdete előtt.

Nos, mindkét érv - bármily tetszetősek is - sántít annyiban, hogy túl kevés információ birtokában állítanak valamit - száz százalékos bizonyosságot sugallva. Ugyanakkor az így érvelők feltételezik, hogy az "előd-civilizáció" csakis ipari jellegű lehetett - mert mi ma az ipari civilizációt tartjuk a legfejlettebbnek. A most aktuális nézetek időbeni hátravetítése már sok kárt okozott a tudománynak (is). Egyáltalán nem biztos, hogy 12-15.000 évvel ezelőtt egy civilizáció ugyanúgy vélekedett, erre törekedett, vagy hogy voltak-e lehetőségei egy ilyen jellegű társadalom létrehozására.

De ha mégis volt ipari jellege - az nem kellett, hogy feltétlenül ugyanazt jelentse, amit ma e fogalom alatt értünk. A technika játszhat teljesen másodrangú szerepet is a tudomány mögött, ilyenkor jól kifejlődnek a nem eszközigényes, elméleti tudományágak (pl. a matematika).

Továbbá lehet, hogy mégis ipari volt az a civilizáció, de a berendezések, energia- és árutermelő gépek megsemmisültek. Vagy az is lehetséges, hogy az ipari jellegű tevékenységhez az energiát olyan - földi vagy kozmikus (napenergia) - forrásból merítették, amit mi még nem fedeztünk fel. Lehetett az egynéhány földrajzi pont helyi adottsága is, pl. geotermikus energia (a Föld mélyéből nyert hő - forró víz vagy gőz - hasznosítása. Olaszországban, Izlandon, Új-Zélandon és a Szovjetunióban sok ilyen erőmű már ma is működik, a szerk).

És közben ne feledjük el, hogy számításaink szerint akkor nem élhetett 10 milliónál több ember az egész földgolyón. Ezek 90%-a primitív ősemberként bolyongott a végeláthatatlan sztyeppéken és őserdőkben, a szavannákon. A berendezéseknek tehát igen szerény méretűnek kellett lenniök - csak korlátozott számú ember eltartására kellett termelniök (ruha, fegyverek, közlekedési eszközök, dísztárgyak). Az élelmezést akkor is nagyrészt (vagy teljes mértékben) a mezőgazdaság oldotta meg. Így szükségszerűen az elődüknek jóval kevesebb ipari jellegű teleppel, objektummal és eszközzel kellett rendelkezniök... De gondoljunk például a közlekedésre. A repülőgépek rejtélyes ügye (e könyvben is, és az emberi történelemben) többször előkerült. Ezékiel próféta is látta, a fáraók korában is feljegyezték a titokzatos repülő tárgyak felbukkanásait. (Egyes "tudósok" hamis érvelésével szemben, ezeket a rejtélyes objektumokat az összes forrás szerint az emberek évezredek óta pontosan ugyanolyannak írták le, mint a mai hivatalos kormány- és akadémiai jelentések az ún. UFO-kat.) A Piri Reis-féle térképek pontossága légifelvételek alkalmazására vall. Hérodotosz a Gibraltári-szorosban látott vitorla és evező nélküli hajót vagy alacsonyan repülő szerkezetet rendkívül gyorsan elsuhanni. Az indiai eposzokban e járművek nem csupán a levegőben, de tengeren vagy víz alatt is közlekedtek (Gilgames). Az elődök által felkeresett, de nem "gyarmatosított" korabeli primitív népek és törzsek ezer és ezer sziklarajzon és festményen örökítették meg e gépeket és kezelőiket, akiknek - furcsa öltözetük ellenére - az esetek elsöprő többségében emberformájuk volt...

Ami a másik ellenérvet illeti - egyre bizonyosabbnak látszik, hogy valaha az "ősidőkben" valakik hozzányúltak már a Föld ;sványkincseihez. De az ilyen esetek száma csekély és így bizonyítékként aligha jönnek szóba. De itt is érvényes az, amit egy bekezdéssel feljebb említettem: létezhetett egy más elvek alapján működő, másfajta energiahordozókat felhasználó ipari háttér, ez tehát nem szükségszerűen hagyott maga után általunk ma is észrevehető nyomokat, pl. a bányakitermelés területén.

És itt von a harmadik bökkenő. Ugyanis nagyon sok tárgyi, terepi, mikroszkopikus, sőt biológiai bizonyíték létezhet itt az orrunk előtt is, csak éppen - a nem megfelelőképpen célra orientált kutatási módszerek miatt - nem vesszük őket észre. Hogy képletesen fejezzem ki magamat: mint amikor a régész túl nagy lyukú rostával dolgozik és az apróbb tárgyakat mind kirostálja; homokszemnek vagy földnek tartva azokat. Aztán teljes figyelmét a rostán maradt nagyobb tárgyakra összpontosítja, de közben összetapossa a valódi, a keresett, de a rostán már kihullott bizonyítékokat....

Milyenek voltak az elődök?

Külsejük minden valószínűség szerint hasonlított a mai európaiakhoz vagy eurázsiaiakhoz. A fenn-maradt legendákban ugyanis sehol sem említik, hogy kizárólag feketék, sárgák vagy vörösbőrűek lettek volna. Ellenben kifejezetten fehérekről szólnak az emlékek. A mexikói aztékok, a perui inkák, valamint legalább száz másik indián törzs által visszavárt "isten" - ki keletről, az óceánról jött egykoron - fehérbőrű, szakállas férfi volt. Az indiánok e "legendája" nyilván a valaha hozzájuk érkezett elődökre célzott.

Azt sem lehet kizárni, hogy az elődök fővárosában (Tiahuanacóban?) megfordultak mind a négy főbb emberi faj képviselői; erről már tettünk említést.

Külsejükről tehát semmi bizonyosat nem tudunk. Az is csak feltételezés, hogy nem annyira katonai (erőszakos) hódítási vágyból keltek át a tengereken és tették lábukat idegen szigetekre és szárazföldekre. Inkább afféle "tudomány misszionáriusai" lehettek, valami okból arra törekedtek, hogy a primitív népeknek minél több használható, egyértelműen pozitív információt adjanak át.

Diodórosz Siculus szerint: "Termékeny országban laktak és nagy városaik voltak. Szomszédjaik közül kitűntek jámborságukkal, vendégszeretetükkel és emberbarátságukkal. A különféle törzseket felszabadították állati életükből, megtanították őket a földművelésre és sok hasznos felfedezést közöltek velük."

Talán nem túlzás, ha ma mi azt mondjuk: ez volt az első állam a Földön. Az ember nevű élőlény első igazi társadalmi szervezete.

A katasztrófa

Természetes tehát, hogy egy ilyen társadalom nem tűnhetett el nyomtalanul. De tulajdonképpen mi történt vele...?

Először népük, hányan élhettek akkor a Földön. Az "akkor" szó itt és most az i. e. 12 000 körüli éveket jelöli.

A. H. Westing professzor számításai szerint - aki a homo sapiens fejlődésének kezdetéként az i. e. 298.000 évet fogadta el - a nagy fordulópont az i. e. 40.000-dik év tájékán - a Földön 3 millió ember élt. A paleolit (ókőkorszak, a szerk.) és a mezolit (középső kőkorszak, a szerk.) kor közötti átmenet idején tehát a bolygó lakossága nagyos szerénynek mondható, Sajnos, a Westing-féle népesedési görbe következő határállomása az i. e. 8000-dik évből való (5 millió fő), így számunkra nem sokat ér. A minket érdeklő kor ugyanis az i. e, 15.000-től az i. e. 8000-ig terjedő időszak és erről természetesen nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok. Mindazonáltal - mivel már tudjuk, hogy egy szörnyű csapás következett be nem sokkal később - indirekt módon feltehető, hogy i. e. 12.000 körül sokkal többen éltek, mint négyezer évvel később, i. e. 8000-ben. A Westinghez hasonló módszereket alkalmazó ökológusok (a természet egyensúlyával foglalkozó tudósok, a szerk.) és statisztikusok ugyanis inkább mértani növekedést tételeznek fel; eszükbe sem jut, hogy bizonyos korszakokban, bizonyos események vagy megváltozott körülmények hatására a népesség csökkenhet is. Mert nincs és nem is lehet állandó növekedés. Példa rá a középkori Európát sújtó nagy pestisés egyéb járványok utáni helyzet; akkor szintén jelentősen csökkent a lakosság száma. Ugyanez a helyzet - persze, jóval ritkábban - előállhat globális méretekben is. Mindeddig egyetlen ilyen nagyarányú népességvisszaesést ismerünk, és ez éppen a minket érdeklő korban következett be. A különböző tudományágak - egymással alig vagy éppen sehogy sem összehangolt - kutatásai alapján egészen más kép kezd kirajzolódni előttünk. Mindenfelől olyan jelzések érkeznek, amelyek azt bizonyítják, hogy körülbelül 12.000 évvel ezelőtt "valami történt" a Földön. E bizonyítékok közül elsőként nézzük meg a demográfiai (a demográfia a népességgel foglalkozó tudomány, a szerk.) eseményeket.

Egy bizonyos fordulópontig a Föld lakosságának állandóan növekvő tendenciájára mutatnak az adatok. Ez a pont az i. e. 11.800-11.600 közötti években van. Ebben az időben az emberek száma rohamosan csökkenni kezdett, és ez a folyamat mintegy 150-200 évig tartott. A csökkenés egy idő után abbamaradt, majd a lakosság száma ismét lassú növekedésnek indult. Az i. e. kb. 8000-től aztán - mind a mai napig - folyamatos és töretlen az emelkedés.

A C-14-es kormeghatározó módszer felfedezője, W. Libby megállapította, hogy az amerikai kontinensen körülbelül 10.400 évvel ezelőtt teljesen eltűnt az emberi lét minden nyoma. A tudós szerint ugyanez volt a helyzet a Föld egész felszínén. Úgy tűnik, mintha akkoriban az emberi faj történetében valamiféle szünet következett volna be. Megszakadt a folytonosság - persze nem a szó szoros értelmében, hisz akkor mi sem lennénk itt ma. Nyilván egymástól elszigetelt csoportok tengődtek tovább a korábbiaknál jóval nehezebb körülmények között - erről még lesz szó a továbbiakban.

A legősibb emberi nyomok Észak-Európában is körülbelül 10.400 évesek (Dél-Európában viszont nem így áll a helyzet). De Közép-Ázsiában is felmerül ugyanez a probléma. Kurdisztáni ásatásoknál is észrevették a régészek az emberi települések rétegeit vizsgálva, hogy a fenti korszakban hirtelen "szünet" állt be. A barlangok, források, vadászterületek környékén eltűnnek az emberek nyomai; helyette arról tanúskodnak a leletek, hogy sok ilyen pont egy időre víz alá került. Azok is, amelyek a korabeli tengerszint felett 500-800 méterre helyezkedtek el.

Más jelek arra mutatnak, hogy akkoriban földrengés és erős vulkáni tevékenység pusztított. Lezajlott a Földön egy időjárási változás is: hirtelen jelentős mértékben megnövekedett a levegő nedvességtartalma.

Mi azt állítjuk, hogy akkor a Földet egy - hatásaiban globális méretű - katasztrófa, érte, ez pusztította el az "elődök" civilizációját. Milyen jellegű csapásról lehet szó?

Nem jön számításba a társadalom degenerálódása (pl: ge netikai ártalmak összegződése hatására), hisz ez csak az ugyanazon földrajzi-társadalmi egységben élő embercsoport tagjait érintené.

Háború...? Ennek hatása sem lehetne az összes földrészre kiterjedő, csak akkor, ha feltételezzük, hogy az "elődök" uralták az egész Földet vagy annak nagyobb részét, és egy mai nukleáris típusú önpusztító harcot vívtak valakikkel. Az erre utaló jelek teljesen hiányoznak.

Járvány...? Ez már komolyan számbajöhető feltételezés, különösen az akkori higiéniai viszonyok között. (Sőt nyilvánvaló, hogy voltak is rettenetes, pusztító járványok.) De sok okunk van feltételezni, hogy valamilyen nagy kiterjedésű, az akkor élő lakosság egészét érintő természeti katasztrófa vetett véget az elődök virágzásának.

A természeti katasztrófa a rendelkezésünkre álló adatok szerint egyidejűleg az egész Földet érte és súlyos változásokat okozott. Ezért arra kell gondolnunk, hogy bolygónkat kozmikus csapás érte.

Az efféle események sokkal gyakoribbak, mint gondolnánk. A végtelen Világegyetemben nap mint nap semmisülnek meg a miénknél jóval nagyobb világok is. A leggyakrabban az történik a bolygókkal, hogy meteorokkal vagy aszteroidákkal (kisbolygókkal) ütköznek össze. A Kozmosz méretei miatt persze az efféle esetek valószínűsége elég csekély, mégis, ilyen ütközésekre a Föld esetében is sor került már, nem is ritkán. Ezt a kontinenseken elszórt számtalan kráter bizonyítja. És hány meteor csapódhatott a tengerekbe...? Ezt senki sem tudja. Egy biztos: bolygónk a maga 4,5-5 milliárd éve alatt számtalan ilyen csapást átélt már és ez a továbbiakban sem kizárt, sem elvileg, sem gyakorlatilag. Ha a "közelünkben” el-elhaladó 770 km átmérőjű Ceres kisbolygóval ütköznénk, ez kétségtelenül egész mai civilizációnk pusztulását jelentené. Könnyű elképzelni, mennyivel könnyebben, gyorsabban és alaposabban pusztulhatott hát el egy 12.000 évvel ezelőtti társadalom...

250 millió évvel ezelőtt például Dél-Afrikát érte egy ilyen csapás; a hatása a mai termonukleáris bombák több tízszeresét jelentette. De már az ember megjelenése után is történtek ehhez fogható kozmikus események; sót, az emberi emlékezet (ha elég homályosan is) megőrizte azokat! Szibilla-könyvek (több ilyen nevű jósnő élt az ókorban; a "Szibilla-könyveket" az Itáliában i. e. I. században élt Szibillának tulajdonítják, amelyeket az ókori római birodalomban igen nagyra becsültek, a szerk.), természeti népek mondái, régi történetírók munkái emlegetnek eget betöltő idegen testek feltűnését és Földre zuhanását, vízözönt, földrengéseket. Napot eltakaró porfelhőket, sőt egyszerre több Nap megjelenését is az égbolton. Minden nagyobb meteorkráter környékén élő nép "legendáiban" megtaláljuk az esemény "leírását" - ha az már az utolsó tízezer évben következett be. Ez nem is csoda: akik átéltek (és túlélték!), azok számára rettenetes, semmihez sem fogható, soha többé el nem felejthető élmény volt, amit szerettek volna közölni utódaikkal is.

Vannak tudósok, akik véleménye szerint a Föld a megadott időszakban egy üstökössel ütközött (Welikowsky); ezt látszik igazolni a maják egyik könyvének erről szóló részlete is. Az üstökössel történő ütközés éppen olyan veszedelmes lehet, akár a kisbolygóval történő "találkozás". Mások feltételezik, hogy a Hold egy, a Földhöz közeli pályán keringő bolygó volt, amit Földünk valami okból "befogott", holdjává tett. Ez az eset - például a gravitációs viszonyok, árhullámok és vulkanikus tevékenység okozásával - szintén eléggé katasztrofális hatást gyakorolhatott a korabeli emberekre. (Gondoljunk csak vissza az egyik előbbi fejezetben említett tényre: némely legenda makacsul ismételgeti, hogy az emberi emlékezet idejében volt olyan korszak - nem is túl régen! -, amikor a Hold még nem keringett a Föld körül...)

A 11-12.000 évvel ezelőtt a Földet ért hirtelen katasztrófának a legkülönfélébb bizonyítékait lelték fel bolygónkon. Minden jel szerint az utolsó jégkorszaknak éppen akkor lett vége villámgyorsan. A melléknév most nem költői túlzás; sok szakember véli úgy, hogy az évezredekig tartó folyamatnak a szó szoros értelmében néhányszor tíz óra alatt lett vége. Ez ismét egy kívülről jövő és rendkívül gyors eseményre vall.

A leginkább mindez az időjárás gyors változásán szemléltethető.

Körülbelül 12.000 évvel ezelőtt hirtelen befejeződött hát a jégkorszak, A jég visszavonult északra. Délen ugyanakkor hidegebb lett. A Pamír-hegységben - állapították meg - olyan állatok éltek (pl. strucc), amik ott azóta nem bírják elviselni az éghajlatot. Cédrusfák is nőttek; ma ilyen sincs ott. A Kaukázustól délre rénszarvasok éltek; egy ottani állatkoponya korát 12.000 évben állapították meg.

Amerikában, a Michigan-tó fenekén található tőzegréteg 11.500 évvel korábban nőtt fák-maradványait tartalmazza. A hatalmas tó helyén tehát akkoriban még erdő nőtt. (Egyáltalán, óvatosabban kellene bánnunk a geológusok kormeghatározásával, úgy tűnik, túl könnyen osztogatják a millió éveket olyan földtani alakzatoknak, amelyek részben vagy egészben sokszor csak néhány ezer vagy tízezer évesek...)

A Bermuda-szigeteken egykor hatalmas cédruserdők nőttek; maradványaikat ma a sekélyebb parti vizekben találhatjuk. Körülbelül 11.000 évvel ezelőtt süllyedtek el. Wisconsin államban a tűlevelű erdőket szintén 11.000 évvel ezelőtt tette tönkre a visszavonuló jégáradat.

1949-ben az Amerikai Földajzi Társulat kutatói az Azori-szigetektől délre az Atlanti-óceánból felhozott mészkődarabok vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy azok "nem víz alatt, hanem a levegőben keményedtek meg", és mikor? "Körülbelül 11.000 évvel ezelőtt..."

A szibériai mammutmaradványok vizsgálatát szovjet és amerikai tudósok végezték el. Az állatok körülbelül 12.000 évvel ezelőtt pusztultak el, méghozzá úgy, hogy ezer és ezer hatalmas állatot a hirtelen halál oly gyorsan lepett meg, hogy a szájukban tartott utolsó falatokat már nem volt idejük lenyelni. A bőrüket borító vörös foltok bizonyítják, hogy a halál oka fulladás volt.

Természetes, hogy ugyanakkor ugyanott nem csupán mammutok, de más állatok. (lovak; farkasok, tigrisek, antilopok stb.) is tömegesen pusztultak el a hirtelen klímaváltozás következtében. A virágzó, zöld Szibéria fagyos pusztasággá változott és az év nagyobb részében mindmáig olyan.

Nagyon sókon vélik úgy, hogy körülbelül 11.500 évvel ezelótt egy kisbolygó ütközött a Földnek. Az Atlantisz-elmélet híveinek - főleg O. Mucknak - elgondolkoztató érvelése szerint Atlantisz kisebb földrész vagy nagyobb sziget volt az Atlanti-óceán nyugati részén. Az ütközés elsősorban és teljes egészében ezt a szigetet semmisítette meg; a Föld klímakatasztrófáját pedig a sarkok eltolódása okozta és az a tény, hogy a feltételezett Atlantisz tengerbe süllyedése miatt a Golf-áramlat új (mai) irányba indult el.

Minderre rengeteg geológiai, meteorológiai és földrajzi jel mutat; de ezt sugallják a fennmaradt írásos emlékek is. Kínai forrásmunkák emlegetnek közelebbről meg nem határozott “régmúltban" egy globális, szörnyű katasztrófát, amelynek során a bolygók megváltoztatták pályájukat, az égbolt a földre zuhant, mindent elöntött a víz, eluralt a káosz, a zűrzavar.

A megváltozott égbolt másokban is nyomokat hagyott; Marcus Terentius Varro római történetíró állítja, hogy ekkor a Vénusz bolygó színe, mérete (nyilván a Földtől mért távolsága), pályája és formája is megváltozott, eztán jött a vízözön.

Sok "primitív" nép mondája mindezeken felül felemlegeti még azt is, hogy a csapássorozatok ezzel nem értek véget; utána vaksötétség borult a világra, köd lett, hónapokig tartó, sőt évekre elnyúló éjszakák jöttek, mert áthatolhatatlan felhők takarták el a Napot. A zsidók Talmudja is említi, hogy eltűnt a Nap és a világon eluralkodott a káosz.

"Iszonyú hideg lett" - olvashatjuk a közép-amerikai indiánok szent könyveiben -, "és eltűnt a Nap fénye".

A katasztrófa előtt a Föld sarkai nem ott helyezkedtek el, ahol ma. Következésképpen az Egyenlítő sem ott volt, és így az egész bolygón másképpen helyezkedtek el az éghajlati övezetek is. Az Északi-sark 30 fokkal délebbre volt a mai helyzeténél, az Egyenlítő Afrikán. Ázsia közepén haladt át, a túloldalon pedig Dél-Amerika déli részén. Japán és Korea trópusi klímával rendelkeztek, de Kamcsatka és Alaszka is igen meleg tájék lehetett, Észak-Szibéria pedig rendkívül enyhe klímával bírhatott. Közvetlen és egyértelmű bizonyítékok minderre nincsenek, de az összes C-14-es (és egyéb) kórmeghatározások és deduktív módszerek azt jelzik, hogy kb. 12.000 évvel ezelőtt a Földön rendkívül jelentős éghajlati változások zajlottak le szokatlanul rövid idő alatt.

O. Muck 10 kilométer átmérőjűnek becsüli azt a kisbolygót, amely a Földnek ütközött. Szerinte a katasztrófát több bolygó és Hold különleges együttállása okozta, amely miatt a pillanatnyi és különleges tömegvonzás-növekedés egy, a közelben száguldó kisbolygót letérített pályájáról. Mivel az efféle kozmikus események időpontjainak megállapítása (ha a szükséges adatok ismertek) ma már nem jelent semmilyen problémát, Muck szerint a katasztrófa az i, e. 8498-dik év június 5-én következett be (a Nap, a Vénusz, a Föld és a Hold együttállásakor). Ez a dátum mindössze 72 évvel tér el a Platon által megadott időponttól. Az egyezések és eltérések szerepéről most csak annyit: nyilvánvaló, hogy igazán pontos dátummal talán soha nem fogunk rendelkezni. Az esemény után túl sok zaklatott év múlhatott el azok számára, akik túlélték a csapást és utána krónikáikban-legendáikban ennek hírét utódaiknak átadták.

Muck szerint a kozmikus test az Atlanti-ócennba zuhant, Floridától keletre. (Bermuda-háromszög.)

Egy ilyen test közeledése - a Földről szemlélő emberek számára - mindössze néhány percig tart. A légkörbe érkező idegen test a súrlódás miatt felizzik (fénye elhomályosítja a Napot is), majd az óriási nyomás hatására több száz vagy több ezer darabra hullik szét. A darabok óriási területen szóródnak szét, ezt követően pedig a test magja iszonyú erővel csapódik a Földbe. Ha az ütközés helyén tenger van, minimum ezerméteres árhullám csap fel; de a jelek arra mutatnak, hogy 5 kilométer magas árhullám kerülte meg a Földet több ízben is. Muck elméletének helyességét igazolja, hogy Észak-Amerika délkeleti területein és a karibi vidéken számtalan kisebb-nagyobb meteoritkrátert leltek. A Föld a hatalmas ütés követ-keztében körülbelül 30°-kal elfordult a tengelye körül. Az ár-hullám az összes kontinens minden 5000 méternél alacsonyabban fekvő területét (vagyis a magas hegycsúcsok kivételével gyakorlatilag mindent) elöntötte. Olyan erővel söpört végig

valószínűleg több ízben is -, hogy ott az emberi építményeknek, civilizációs létesítményeknek nyomuk sem maradt.

Lényegében hasonló teóriát állítottak fel mások (pl. M. Kamienski), akik szerint a Halley-üstökös egy levált része ütközött össze a Földdel. (Ennek magva kb. 30 kilométer átmérőjű szilárd test.) Ez szerintük i. e. 9546-ban történhetett. Érdemes összevetni itt néhány időpontot (ismét):

a) - Poszeidónia (Atlantisz?) vagyis az elődök államának katasztrófája Platon időszámítása szerint i. e. 9570-ben következett be.

b) - Szibériában a mammutok tömeges pusztulására a 9050 év körül került sor.

c) - A Golf-áramlat folyása 9050 körül változtatott irányt.

d) - A Michigan-tó fenekén a tőzegréteg kora 9650 év.

e) - A Halley-üstökös 9546-ban haladt e1 a Föld közelében.

Természetesen a dátumok "napra pontosan" nem illeszthetők össze; ennek okát egyrészt a fennmaradt szövegek pontatlanságában, másrészt a modern kormeghatározó módszerek plusz-mínusz tűréshatáraiban kereshetjük.

Mindenesetre itt ismét felhívjuk az olvasó figyelmét, lapozzon vissza oda, ahol az egyes ókori kultúrák és népek időszámításának kezdő éveiről van szó. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen hatalmas méretű és hatású katasztrófa a kevés túlélő számára egy teljesen új korszakot nyitott; a legkevesebb, amit tehettek, az volt, hogy minden eseményt, folyamatot ettől az emlékezetes történéstől kezdtek számítani. Nem is tehettek másként, hisz ettől a naptól fogva minden megváltozott körülöttük.

Ma már nehéz elhinnünk, hogy aránylag nem is olyan régen ilyen szörnyű katasztrófa pusztított bolygónkon. Úgy hisszük, az emberiségnek "jobban" kellene emlékeznie erre a tényre. De vajon tényleg elfelejtette-e...? A fantáziatermékeknek hitt legendák, mondák és egykori feljegyzések későbbi másolatai igenis rengeteg helyen említik a Nagy Csapást.

Mivel az ütközés környékén élők mind elpusztultak (a hőhatáson kívül ilyenkor sugárzás is fellép), - a távolabb élők és túlélők a katasztrófának nem a valós okát, hanem csak következményeit látták. Ezért - mint fentebb említettük is - beszélnek földrengésekről, eget eltakaró porfelhőkről (vulkáni hamuról), iszonyú hidegről és mindenekelőtt a legszörnyűbb csapásról: a vizözönről.

E könyvnek nem feladata, hogy a vízözön leírását adja. Az előbb említettük már, hogy kilométeres magasságú árhullám kerülte meg a Földet. Ez a csapás az egész bolygót egy időpontban érte és hatása alól az akkor élt több millió ember közül senki sem vonhatta ki magát. Erősen valószínű, hogy az emberiségnek még a tíz százaléka sem maradt életben.

Hogy fogalmat alkothassunk magunknak egy árhullám pusztításáról, vessünk egy pillantást pontosan felmért és összehasonlítható adatokra. 1896-ban a japán Honshu-szigetre katasztrofális árhullámok törtek. A legmagasabb az .első kettő volt; időben egymástól 30 perc választotta el őket. Az ár helyenként több tucat kilométerre benyomult a sziget belsejébe, városokat és kikötőket döntött romba. Az áldozatok száma 27.000 volt - pedig ez csak kisebb katasztrófának számított. Víz alatti földrengések, dagályhullámok miatt 1570-ben Rotterdam és Amszterdam, 1755-ben Lisszabon, 1934-ben Algir, 1953-ban Genova élt át hasonló csapást.

A legendák olyan megrázó jeleneteket mesélnek el, amiket a ma embere csak egy jól sikerült, színes-szélesvásznú tudományos-fantasztikus katasztrófafilm részeiként képes elképzelni. A hegyek csúcsain életben maradt maroknyi embercsoportok éhezve-fázva indultak új hazát keresni - hisz a régi megsemmisült. Elpusztultak a vadászható állatok is, megsemmisült a növényzet, a fák termése. A Napot fekete felhők borították, a földet az árhullámok nyomai. Minden túlélő elindult valamerre, mert csak annyit tudott: ott, ahol túlélte a csapást, nincs már élet.

Az iszonyú vándorlás rengeteg áldozatot szedett a kevés túlélő közül is. A toltékok, nahuák, quichék, maják, aztékok, olmékok, guaranik, cakchiquelek, polinézek, jorubák stb. ősei mind vándoroltak a csapás után. Némely esetben aránylag pontos krónikák is fennmaradtak ezekről az évekről; így tudjuk, hogy nemegyszer at út évtizedeken át tartott, hegyeken és folyókon, sőt kisebb tengereken is átkeltek (tutajokon); közben

új nemzedékek születtek és lassan meghaltak azok, akik saját szemükkel látták a Csapást.

Minden vallásos és nem vallásos jellegű, ókorból fennmaradt eposz és krónika említi a vízözönt. Ez is azt bizonyítja, hogy a dolog valóságon alapul és globális méretűnek kellett lennie, másképpen nem gyökerezett volna bele ennyire minden csoport emlékezetébe. Merezskovszkij szerint a vízözön az emberiség (a ma élő emberiség) első közös emléke, Az erről szóló mondák vaskos könyveket töltenek meg; a bennük fellelhető hasonlóságok néha igen meglepőek. Az amerikai indiánok szent könyveiben a vízözön leírása megrázó olvasmány.

Hogy a túlélők milyen körülmények közé kerültek, arról a Kolumbusz előtti mexikói nép, a tlascalák úgy emlékeznek; a vízözön elől a hegycsúcsokra menekült emberek majmokká változtak. Ezt persze nem szó szerint kell értenünk; az előző életmódnál primitívebb körülmények közé került emberek kénytelenek voltak azzal táplálkozni, amit találtak (rovarok, hüllők, növények), szellemi fejlődésük visszaesett és csak lassan nyerték vissza egykori értelmüket, sőt beszédüket is.

Ne feledjük el: a sarki jégtakarók (azok akkor nagyobb kiterjedésűek voltak, mint ma!) a Föld mágneses sarkai és az Egyenlítő eltolódása folytán elolvadtak. (A hirtelen hidegebb égöv alá került világrészeken viszont órák alatt befagytak az örökké meleg vizű folyók és tavak, sőt tengerek.) A világtengerek vízszintje több mint 100 méterrel felemelkedett és ez az állapot tartóssá vált (részben mindmáig így van). Vagyis: az addig benépesedett területek az árhullámok elcsitulása után sem változtak ismét termékeny, használható területekké; ellenkezőleg, az emberiség évezredekre elveszítette őket. A hegyekből visszaérkező nomádok szeme elé mindenhol teljesen idegen, ismeretlen, azelőtt soha nem látott táj tárult.

A közép-amerikai törzsek mondáiban visszatérő motívum a következő: a vízözön után egy-egy környéken sokszor csak egyetlen ember, esetleg néhány család maradt életben. Ezek későbbi vándorlásaik során találkoztak más, hasonlóan kóborló túlélőkkel, ilyenkor vagy harcok törtek ki köztük a szűkös élelmiszerekért és eszközökért, vagy egyik csoport megtanította a másikat arra, amit tudott. Például a különféle mesterségek, esetleg a földművelés, halászat, vadászat, házépítés, eszközkészítés terén cserélhettek tapasztalatokat.

Feltételezhető az is, hogy a Csapás után a korabeli világ értelmi-civilizációs színvonala azért is zuhant mélypontjára, mert az árhullámok csak a magas hegyekben élő csoportokban tettek kisebb kárt. Márpedig ott inkább egyszerű pásztorok élhettek. Az akkori civilizáció élharcosainak számító tengerparti települések lakói javarészt elpusztultok.

Minden világrészben feltűnik a Bábel-torony legendájának változata (néhol torony nélkül),- amely a nyelvek összekeveredését illusztrálja. Nyilván arról van szó, hogy a Csapás után megmaradt kevés ember kisebb csoportokban vándorolva - olyan más nyelvű, sőt talán más fajú csoportokkal találkozott, amelyek szintén új letelepedési hely után kutatva vándoroltak a félig elpusztult világban. Egymás beszédét sem értették, ezt a tényt rögzítették a legendákban. Ez egyébként ma is hasonlóan történne, ha most törne ránk egy globális (az egész glóbuszra, vagyis földgolyónkra kiterjedő, a szerk.) katasztrófa. De erről majd később.

Eddig szó esett a demográfiai, klimatikus, fizikai stb. következményekről. De volt, lehetett egy másik is, amelyről eddig nem esett szó: Akik olvasták H. Ditfurth könyveit, azok tudják, hogy a Földet egy mágneses ernyő védelmezi a világűr számunkra káros sugárzásától. Ha ez az ernyő eltűnik, a bolygó összes biológiai lényében a fejlődésre káros genetikai változások állnak be és sok faj és fajta teljes pusztulása sincs kizárva.

A védőernyő a Föld mágneses sarkaival van kapcsolatban; a mágneses mezőket a bolygó nem egyenlő sebességgel forgó köpenye és magva- közti súrlódás hozza létre. Ha a bolygót erős külső eredetű behatás éri, a forgásban kialakult ritmus megtörik, a sarkok helyet cserélnek, a mágneses mező pedig egy időre (több száz vagy akár ezer évre) eltűnik, megszűnik. Később a Föld forgása, a magma és a köpeny súrlódása ismét kialakítja.

A Westing-féle népesedési statisztika és méginkább azok a régészeti leletek, amelyek a bennünket érdeklő korban az emberiség csaknem teljes eltűnését bizonyítják, éppen arról tanúskodnak, hogy a Föld mágneses ernyője jó időre megszűnt védelmezni a biológiai élet minden formáját. Erről persze az akkor élt emberek nem tudhattak, de a következmények hamarosan megmutatkoztak. A genetikai ártalmak egyre-másra halmozódni kezdtek. A feltehetően 20-30 évre csökkent átlagéletkor miatt a nemzedékek gyorsabban követték egymást, tehát a károsult gének is nagyobb ütemben szaporodtak-szóródtak szét.

Mutánsok születtek hát. Persze, nem csupán az emberek között; ugyanez volt a helyzet az állat- és növényvilágban is. De az emberekre a legnagyobb hatást érthetően a saját környezetükben feltűnő fura lények keltették. Születtek gyerekek fa-rokkal, uszonyos ujjakkal, kis testtel és aránytalan nagy fejjel, bundaszerű szőrzettel. Törpék és félszörnyek, állatemberek és más rejtélyes keveréklények láttak napvilágot - nem csupán a Csapást közvetlenül követő évszázadokban, hanem akkor is, mikor a mágneses védőernyő ismét helyreállt.

A kozmikus eredetű genetikai ártalom még sokáig pusztított. Az egész ókorban szignifikáns mennyiségű, vagyis a normális fejlődésbe "belekalkulált" "selejthez" képest túl sok volt a szörnyszülött; régi domborműveken néha elrémisztő külsejüeket látunk. A szerencsétlen lényeket különös tisztelet és babonák övezték, ami ugyanakkor nem akadályozta meg őseinket abban, hogy rabszolgapiacokon árusítsák, sőt tenyésszék is őket. A mutánsokat ketrecekben tartották, szaporították és kultikus, sőt elfajzott nemi célokra is használták. Némely vidékeken (Núbia, Krím) tömegesen éltek; a rabszolgakereskedők pedig hajtóvadászatokat szerveztek ellenük.

Ahogy időben távolodunk a Csapástól, úgy fogy a mutánsok száma. Persze, ma is születnek még olykor-olykor, de elenyésző számuk miatt eszünkbe sem jut már összekapcsolni őket az egykori katasztrófával -

holott annak "gyermeke" a többségük. És feltehetően sok köztük az olyan is, aki szörnylétét az emberiség újabb kori genetikai ártalmainak "köszönheti".

Kissé elkalandoztunk tulajdonképpeni hőseinktől, az elődöktől. Ott tartottunk hát, hogy a Földet ért kozmikus csapás előtt a bolygó több pontján kialakítottak egy, a maga korában igen magas szintűnek nevezhető civilizációt, amely - ismételjük - sejtéseink szerint nem annyira anyagi-ipari-technikai, mint inkább szellemi nagyságú és jelentőségű volt.

Itt valaki megkérdezhetné: lehetséges-e egyáltalán, hogy egy fejlett civilizációt katasztrófa pusztítson el?

Vegyük példának a mai világot. Bár elképzelhető, hogy mi most sokkal előbbre járunk és űrhajóink, nukleáris fegyvereink és erőműveink miatt ilyesféle katasztrófa azért másképpen zajlana le, mint 11.500 évvel ezelőtt. Ezért mondjuk inkább, hogy világunkat az 1920-as évek elején érte volna egy ugyanolyan Csapás - mi maradt volna belőle az utókorca, az utódoknak - a legendákon kívül? Az .árhullámok éppoly nyomtalanul eltüntették volna a metropolisokat, a vasútvonalakat, a kikötőket, mint a szárazföldeket, a tenyészállatokat és az... embereket. Az évekig tartó sötétség (porfelhők, vulkáni hamu) és hideg, a kontinensek egy részét örökre elöntő tengervíz, a tudásanyag megsemmisülése, a járványok stb. hamarosan végeztek volna a túlélők nagyobb részével is. Aztán következtek volna a genetikai ártalmak halmozódásai és így tovább...

"A tudás fennmaradna!" - hirdetjük néha büszkén, ha egy ilyen mostani katasztrófára gondolunk. De eszünkbe sem jut az a tény, hogy a puszta tudás már milyen keveset ér ipari háttér nélkül. Ha az árhullámok, földrengésék, vulkáni láva, hamu, tűz és víz megsemmisítik a könyvtárakat, műszaki intézményeket, gyárakat, energia- és nyersanyagtermelő helyeket - akkor hiába ménekül meg tíz vagy száz mérnök, tudós avagy munkás: Hiába van a fejünkben egy elektromos szerkezet kapcsolási rajza vagy teljes felépítése - ha azt a szerkezetet reprodukálni nincs miből és mivel; hogy a miértről ne is beszéljünk. Hiába tudjuk, hogy épültek egykor hidak - ha később a puszta kezünkkel kellene őket felépíteni (eszközök, anyagok és statikai-építészeti ismeretek híján) - vajon képesek lennénk-e rá...? És így lenne az élet minden területén. A túlélők többsége már élelmet sem tudna szerezni magának, ezért az első hetekben éhen pusztulna. (Egy modern nukleáris háború után tehát akkor is elpusztulna a Földön az emberiség zöme, ha a káros sugárzás nem is lenne jelen a légkörben. De jelen lenne...)

A mai ember tudása annyira részeire bomlik, hogy csak egy-egy teljes és érintetlen társadalom fennmaradása esetén lenne értelme a túlélésnek, csak úgy lehetne biztosítani az emberiség értelmes-továbbfejlődését. Az egyének nagy része így is, úgy is halálra lenne ítélve.

Mi történhetett akkor? Nyilván akadtak fizikailag igen állóképes emberek, akik a Csapást túlélve újra kezdték a civilizáció építését. És az elődök? Köztük voltak?

Nagyon sok monda emlegeti őket: (reméljük, hogy ezek éppen róluk szólnak) a vízözön után a földgolyó különféle pontjain bukkantak fel hol egyesével, hol csoportosan (gyakran egy férfi és egy nő együtt...) és az életben talált embereket földművelésre, megfelelő viselkedési normákra stb. oktatták. Elsimították a viszályokat, békére intettek és a könnyebb élet módozatait oktatták. Tudásuk - természetesen a szerencsétlen primitív túlélő törzsek tudásával összevetve - igen nagy lehetett, hiszen minden legendában úgy emlékeznek meg róluk, mint "istenekről". Elgondolkoztató ugyanakkor, hogy (talán éppen ezt a mítoszt fenntartandó, mert ez munkájukat, feladatukat igen megkönnyítette) csak ritkán haláloztak el a primitív emberek között. Küldetésük teljesítése után eltávoztak, eltűntek. Lehetett még a Csapás után is egy irányító központjuk...? Tízezer év múlva is visszavárták őket: az aztékok Cortezt, az inkák Pizzarót hitték az "istenek" újabb küldöttének. Hová mehettek...?

Ugyanakkor itt felmerül egy érdekes újabb kérdés, amiben van valami lélegzetelállító.

Az elődök tudták-e előre, hogy bekövetkezik a Katasztrófa?

Azt kell felelnünk: sok jel mutat arra, hogy igen, tudtak róla. Ne kérdezze senki, hogy ókkor miért nem menekültek el? Hová mehettek volna? Ha volt is árhajójuk, honnan lett volna elegendő ahhoz, hogy a Holdon vagy az Űrben várják ki a Csapássorozat végét?... Itt kellett maradniuk. De... nem ültek tétlenül, ez biztos és ez nagyon pozitív bizonyítványt állít ki róluk. (S az is elképzelhető, hogy néhányan az űrben élték át és túl a katasztrófát.)

Voltak tudósaik: ne feledjük, hogy az ókor ma számunkra meglepő csillagászati tudásanyagát eredetileg - állításunk szerint - ők gyűjtötték össze, ők alapozták meg. Nem zárható tehát, hogy ezek a csillagászok előre látták a katasztrófa bekövetkeztét, ha pontos méreteit, hatását nem is számíthatták ki analogikus (hasonló események ismerete alapján kiszámíttó valamely folyamat vagy esemény jellege és lefolyása, a szerk.) esetek ismerete híján. Mit tehettek hát...? Mint erre már a mitológiákról szóló fejezetben is céloztunk: elmentek távoli tájakra (feltehetően mindenhová, ahol akkor emberek éltek), hogy figyelmeztessék az embereket. Sok indián monda (de ugyanez tapasztalható Óceániában is) említi, hogy addig soha nem látott idegenek tűntek fel és az ősöket figyelmeztették a közelgő katasztrófára. Közismert végül maga a Biblia is: ebben is figyelmeztettek egy kiválasztott személyt, Noah-ot vagy Noét ("Noé bárkája") sőt a túlélés módozatáról is felvilágosították. A Csendes-óceán szigetein máig hallható mondák szerint a Csapás előtt

rejtélyes jövevények arra szólították feI a lakosságot, hogy úszó szerkezeteket készítsen magának és azt lássa el élelmiszerrel és más szükséges eszközökkel. Egy burmai krónika szerint egy fekete ruhás idegen fel-alá vándorolt, minden településen összehívta és a közelgő veszélyre intette az embereket. (Nyilván ismerte nyelvüket is.) Érdekes kérdés: vajon mennyivel előbb tudtak róla az elődök? Mennyivel előbb kellett kiküldeniök e hírvivőket és hányat, hány kontinensre, hány égtájra? A rendelkezésünkre álló szerény adatok arra mutatnak, hogy erre a Katasztrófa előtt legalább fél évvel vagy még régebben sor kerülhetett. Tehát abszolút biztos és pontos csillagászati előrejelzés birtokában lehettek...)

Ugyancsak az elődök éleselméjűségét és előrelátását bizonyítja, hogy kérték: a menekülni szándékozók vízi járműveiken élő állatokat és vetőmagvakot is vigyenek magukkal.

A Zend-Aveszta (az i. e. VI. században ó-iráni nyelven írott szent könyvek közül 5 maradt fenn máig, a szerk.) szent könyvében világosan olvasható, hogy az árják előre tudtak a bekövetkező éghajlatváltozásról.

Ha az elődök csakugyan olyanok voltak mentalitásukat tekintve, ahogy azt elképzeljük, akkor okvetlenül gondoskodniuk kellett az addig összegyűjtött tudásanyag átmentéséről is.. Hisz több ezer éves múltjuk, számtalan tudósuk munkája veszhetett kárba.

Ma már rengeteg közvetett jelzés alapján sejtjük, hogy gondoltak erre, mi több: a feladatot részben sikerrel el is végezték. Nyilván tudatában lehettek annak, hogy nem elégséges néhány tízezer embert átmenteni; ez mit sem ér akkor, ha ezek az emberek félig állattá aljasodva. ismét csak visszasüllyednek a kőbaltás lények szellemi szintjére. A tudást írásban kellett rögzíteni (tehát az írást is valószínűleg ők találták fel és ez jóval előbb következett be, mint ahogy azt mi ma feltételezzük), majd az összegyűjtött anyagot biztos helyeken kellett elrejteni-átmenteni. Nézzünk néhány tényt, amely erre a tevékenységre utal:

1) Már sok tudós gyanítja, hogy a piramisokat nem maximum 5000 évvel ezelőtt, hanem jóval korábban építették. Abu Bakhi perzsa-arab író a X. században (régi könyvek alapján) kereken leírja, hogy az egyiptomi piramisokat a közeledő vízözön miatt emelték azok a bölcsek, akik életüket és tudományukat akarták ezek révén átmenteni a katasztrófa utáni időkre. (Az árhullám a piramis-formát rombolhatta legkevésbé...)

2) Szólón, Sztrabón, Manétosz, Flavius (ókori görög és római történetírók, a szerk.) számtalan esetben tesznek említést arról, hogy a vízözön előtt fejlett társadalom élt és virágzott, majd a Csapás után számos hasznos ismeretüket sikerült átmenteniök. Mivel a "tudás őrzői" érthető módon nagyon kevesen voltak, hamarosan kiváltságos helyzetet teremtettek maguknak. Afféle szűkkörű vallási-politikai szekta vagy klikk benyomását keltik, ha mai szemmel nézzük őket. Nyilvánvaló, hogy a tudásanyag megőrzésére és továbbfejlesztésére csak úgy volt lehetőségük, ha azt a korabeli tudati szintnek megfelelően vallási köntösbe öltöztetik, annak álcázzák. Így a tudósok királyoknál hatalmasabb szervezetekhez, anyagi eszközökhöz, templomokhoz, hadakhoz, politikai erőkhöz jutattok, ami mind csak elősegítette a tudás további óvását, gyűjtését. Az évszázadok évezredek folyamán az "elődök" közvetlen leszármazottainak leszármazottai is kihaltak, beleolvadtak valamelyik ókori népbe, gyakorlatilag tehát eltűntek... A bráhminok (indiai papok, a szerk.) druidák (kelta papok, a szerk.) e tudás révén, amely folyamatosan "kopott" is, nagy tekintélyre tettek szert, azt féltékenyen őrizték és mindig csak kevés kívülállót avattak bele. Sohasem többet, mint amennyire a "titkos tanok" továbbvitelére, éltetésére, kutatásaira szükség volt. Ezt világosan láthatjuk Egyiptomban, de más ókori civilizációkban is. Az elődök tehát nem annyira tárgyi bizonyítékokat hagytak ránk - az átszármaztatott tudásanyag bizonyítja létüket.

3) Egyiptomban a krónikák szerint a főpapok uralma tízezer évet ölelt fel Hérodotosz koráig; 341 főpap szobrát őrizgették. Tehát az első főpap közvetlenül a Csapás után kezdte meg működését: a beavatottak oktatását, a tudásanyag továbbadását.

4) Az ókereszténység ún. apokrif (a Bibliába be nem vett, mert nem teljesen hitelesnek tartott "szent könyvek" fejezetei, a szerk.) irataiban is szó esik olyan közelebbről meg nem határozott félisten-szerű lényekről, akik tudással ajándékozták meg az embereket.

5) Manétosz ókori kutató állította, hogy az általa vizsgált hieroglifák egy része még a Csapás előtt keletkezett.

6) Flavius is emleget "bölcseket", akik előre tudták a katasztrófa idejét. Sztrabón szerint még az ő életében is (élt kb. i. e. 65-i. sz. 20 között. a szerk.) találtak olyan szövegeket, amelyeket szerzőik a vízözön előtt készítettek. A kelta papok, a druidák is emlegették a katasztrófa előtt íródott szövegeket. Az indiai eposzok szerint a Védákban található szövegeket a Csapás előtti időkből mentették át. Szolónnal azt is közölték az egyiptomi papok, hogy a Csapás alatt elpusztultak a tengerpartokon fekvő városok, de a hegyek lakói életben maradtak.

7) Számtalan krónika és legenda emlegeti fel az egykor megvolt, aztán elveszett tudást. Ahogy az aranykor után, úgy vágyódtak a népek az egykor létezett csodaszép világ után is. Mindezt persze a Csapás semmisítette meg és az ezt követően élt nemzedék számára már semmi sem volt olyan jó és szép, mint annakelőtte.

Végül nem hagyhatunk figyelmen kívül egy igen fontos lélektani tényezőt sem. Az elődök rengeteget gondoltak a jövőre, sőt - mint fentebb olvashattuk - intenzív erőfeszítéseket folytattak azért, hogy az utánuk (és javarészt nélkülük!) továbbélő világ ne legyen kénytelen ismét a semmiből startolni. Ezt az önzetlenséget okvetlenül. javukra kell írnunk. És ne felejtsük el, hogy a jövőtudat csak az igazán civilizált ember sajátja!

Ha az elődök léteztek - és erre egyre több a bizonyíték - akkor az is biztos, hogy ezredévekkel ezelőtt bolygónkon már volt egy, a maga viszonyai között fejlettnek számító civilizáció. Ha létét elfogadottnak tekintjük, könnyen megmagyarázható a későbbi (ókori) civilizációk tudásanyagának rengeteg - ma rejtélyesnek tűnő - építészeti és tárgyi emlékének stb. eredete. Sőt: bizonyíték lenne ez azon tudományos elmélet alátámasztására is, amely szerint egyazon bolygón az idők folyamán több civilizáció is keletkezhet, majd elpusztulhat.

Befejezés

Az elődökről túl keveset tudunk ahhoz, hogy képet alkossunk róluk. Mégis, néhány tanulságot máris levonhatunk.

Mostanában több divatos elmélet hirdeti, hogy a földi emberek fejlődésébe egykor (genetikai úton) idegen, kozmikus civilizáció küldöttei avatkoztak bele; így próbálják magyarázni az egyébként magyarázhatatlan, gyors civilizációs "ugrást". Az elmélet ellenkezik a darwini fejlődéselmélettel, de Engelsnek az emberré válásról alkotott véleményével is. A rejtélyes fejlődési ugrásokat és az ókor számtalan más titkát azonban az elődök léte megmagyarázza és ez az elmélet nem áll szemben a materializmus egyetlen tanával sem. Nem idegen űrhajósok ("istenek") tettek bennünket emberré, hanem mi magunk, a saját erőnkből értünk fel már egyszer egy kisebb csúcsra és - ha nem jön közbe egy elháríthatatlan kozmikus katasztrófa - ezt a civilizációs fejlődést folytatta volna az emberiség. Így mai tudásunk, technikánk és kultúránk több ezer évvel előbbre járhatna, űrhajóink már régen a Világűrt szelnék át, talán más civilizációkkal is felvettük volna a kapcsolatot. Sajnos, egy csapás - amelyet szerintünk nem maga az akkori emberiség idézett elő - akadályt gördített fejlődésünk elé.

Ez a gondolat is e könyv megírására késztetett. Hiszen most - úgy tűnik - ismét válaszút elé kerültünk. Régi, oly magas csúcsokra jutott civilizációnk órák vagy napok alatt teljesen megsemmisülhet. Egy nukleáris világháború az egykori Csapásnál sokkal pusztítóbb lehet; azt már senki sem élné túl. Egy ilyen veszély árnyékában élve, nem árt néha tudatosítani magunkban, hogy a Föld minden népe közös hajtásból ered, hogy a szó legszorosabb értelmében is egymásnak rokonai, sőt testvérei vagyunk, az "elődök" utódai... Ha nem akarjuk, hogy világunk elvesszen, mindenáron fenn kell tartanunk a békét. Az egyetlen járható utat.

Mert gondolni is rossz arra, hogy az esetleg mégis túlélők kis csoportja legyen kénytelen ismét nekifogni a világ - és az ember - újjáépítésének.

Irodalomjegyzék

1. Blumrich, Erich: The Spaceships of Ezechiel New York 1974 2. Charroux, R.: Historie inconnue des hommes depuis cent mille ans. Paris 1969 3. Charroux, R.: L'enigme des Andes. Paris 1974. 4. Chen Chih-Ping: Chinese History. Taipei (é. n.) 5. Childe, V. Gordon: A civilizáció bölcsője. Bp. Gondolat 1959 6. Donimirski, A.: Przybysze z Kosmosu. Katowice 1978 7. Edwards, D.: Imagine Earth one Nation. Perth 1972 8. Fester, R.: Die Eiszeit war ganz anders. München 1973 9. Hapgood, Ch.: Maps of the Ancient Sea Kings. Philádelphia (é. n.) 10 Khuon, E.: Waren die Götter Astronauten? Düsseldorf 1970 11. Kolosimo, P.: Terra senza tempo. Milano 1964 12. Kondratov, A.: Pogibsüe civilizacii. Moszkva 13. Kühn, H.: Das Erwachen der Menscheit 1958 14. Luce, J.: The End of Atlantis. London 1969 15. Maerth-Kiss, O.: Der Anfang war das Ende, Düsseldorf 1971 16. Mostowicz, A.: My z Kosmosu. Warszawa 1978 17. O'Donnelf, E.: Strange sea mysteries, London 1926 18. Pirenne, J.: Les grande courants de I'histoire universelle 1947. 19. Tomas, A.: We are not the first. London-Toronto 1971 20. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai, Bp. Magvető, 1972 21. Waisbard, S.: Thiahuanaco, Paris 1974 22. Wendt, H.: Przed potopem. Warszawa 1971