Rose Woods

Eleve elrendeltetett regény

Eleve elrendeltetett

írta: Rose Woods 2010.

Szabadon másolható a szerzı nevének feltüntetésével

Tartalom

Bevezetı – Éjszaka 6. oldal 1. fejezet – Találkozások 7. oldal 2. fejezet – Ellenszenv 24. oldal 3. fejezet – Két tőz között 38. oldal 4. fejezet – Láz 62. oldal 5. fejezet – Patrick 80. oldal 6. fejezet – Tisztán látás 96. oldal 7. fejezet – A jövevény 110. oldal 8. fejezet – Rajongás 131. oldal 9. fejezet – Összetartozás 146. oldal 10. fejezet – Egyedül 163. oldal 11. fejezet – A támadás 186. oldal 12. fejezet – A titok 203. oldal 13. fejezet – Veszélyben 214. oldal Utószó – Egy új nap 228. oldal

„Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt

mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy

"hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetıséget ad nekünk

arra, hogy jóvátegyük a dolgokat.”

Gabriel García Márquez

6

Bevezetı Éjszaka

Megint egy álomtalan éjszaka. Nem tudnám megmondani, hogy hányadik, mióta elment. Képzelem talán, vagy tényleg hónapok teltek el azóta, hogy utoljára láttam? Gyorsan számolgatni kezdtem a napokat. Mindössze két hét volt. Nem létezik. Mindegy.

Összegömbölyödtem a takaró alatt. Átöleltem a lábaimat, hogy minél kisebb legyek. Mintha úgy kevésbé fájna a hiánya…

Feküdtem tovább nyomorultan, álomtalanul, és az ablakon kopogó esıt hallgattam. Valahogy nem akart csendesedni. Három napja szakadt egyfolytában. Mintha az idıjárás szoros összhangban lett volna a hangulatommal. Hát, ha ez így van, akkor Rosedale lakói nem igazán számíthatnak sok napsütésre mostanság.

Újra végiggondoltam, már századjára, vagy inkább ezredjére az elmúlt hetek eseményeit. Azt, ahogy elkezdıdött, majd azt a napot, amikor elment.

Ott volt a győrője az ujjamon. Mielıtt elutazott, ı húzta fel rá. De azóta annyi minden történ. És én tudtam, éreztem, hogy soha többé nem lesz már semmi sem ugyanolyan, mint annak elıtte.

Elárultam. Legalább a tény, hogy a gyerekét várom, vigaszt kellene, hogy adjon.

Hiszen ez a baba egy darabka belıle. De a felismerés, hogy állapotos vagyok, csak a kétségbeesést hozta magával, nem a megkönnyebbülést: most már valaki másért is felelıs vagyok, pedig egyelıre az is meghaladja a képességeimet, hogy magamat életben tartsam.

A kimerültség végül csak legyızött. Hála istennek. Félálomban hallottam, hogy az esı még jobban rákezd. Ez volt az utolsó, amit észleltem, mielıtt nyugtalan álomba merültem.

7

1. fejezet Találkozások

Ragyogóan sütött a nap. Nem volt nagy forgalom, még az én vezetési tudásommal is könnyen boldogultam a kihalt, kanyargós úton. A szerpentinen haladva nyugodtan gyönyörködhettem a tájban.

A nap annyira vakított, hogy fel kellett tennem a napszemüvegemet, hogy lássak is valamit. Az elém táruló látvány egyszerően lélegzetelállító volt. A színek tobzódtak a késı nyári napsütésben. Körülöttem mindenfelé örökzöldek. Viszont a hegyoldalban álló lombhullató fák levelein már látszott, hogy nemsokára itt az ısz. És lent, a hegy lábánál, a völgy legmélyén ott állt az a hely, ahová igyekeztem: Rosedale. Ahol éltem, mielıtt elkerültem a fıiskolára, és ahol a családom − a szüleim, a bátyám és a nıvérem a saját családjukkal – már vártak.

Szokásomtól eltérıen bekapcsoltam a rádiót. Nem szerettem az autóban zenét hallgatni – sıt, ha jobban belegondoltam máshol sem. Elvonta a figyelmem a vezetésrıl. Pedig azzal amúgy is hadilábon álltam. Most azonban, mire észbe kaptam, már hangosan dudorásztam a hangszórókból hallatszó számot. Jókedvem hamarosan semmivé foszlott.

A következı kanyar után az út viszonylag beláthatóbbá vált – legalábbis az eddigihez képest – és a szélén ott parkolt egy rendırségi járır kocsi, mellette egy egyenruhással, az út egyenesebb szakaszán pedig egy másikkal, aki buzgón integetett a kanyarból elıbukkanó gyanútlan autósoknak – jelen esetben balszerencsémre nekem −, hogy álljanak meg.

Annyira ideges lettem, hogy szerencsétlenkedni kezdtem. Az ellenkezı irányba kapcsoltam az indexet, azután pedig elfelejtettem sebességet váltani. A lelassult autó természetesen sokallta a negyediket, és lefulladt alattam. Már elıre elképzeltem miként veszik el a jogosítványomat közveszélyes vezetés miatt, miközben görcsösen igyekeztem újra beindítani. Nem csoda hát, hogy pipacsvörös arccal szálltam ki a kocsiból, miután végre sikerült bemanıvereznem a parkolóban toporgó, és szemmel láthatóan egyre türelmetlenebbé váló rendır mellé.

− Va-van valami ba-baj? – dadogtam szánalmasan. Ha én lennék a rendır helyében, nagyon gyanúsnak találnám magam. Senki nem viselkedhet ennyire zavartan, ha csak nem tett valami rossz fát a tőzre.

A férfi figyelmesen nézett egy darabig. Az arcom vörösbıl lilára váltott. Feszengésem egyre csak fokozódott, miközben megpróbáltam rájönni, hogy mi is lehet a probléma. A gondolataim cikáztak: talán nem

8

vettem észre egy táblát, vagy nem kapcsoltam világítást? Az nem lehet, hiszen az autó lámpája még mindig égett, mivel idegességemben úgy hagytam, mikor megálltam.

És ekkor váratlan dolog történ. A rendır hirtelen szélesen elmosolyodott. Ezt nem vártam.

Most látszott csak, hogy mennyire fiatal, és hogy milyen jóképő. Elképesztıen magas volt, de nem egy kétajtós szekrény, mint az úton integetı társa. Inkább soványnak mondtam volna, viszont karba tett kezén kidagadtak az izmok a vékony nyári egyenruha alatt. Kimondottan csinos arcáról csak úgy sugárzott a jókedv és ez a jókedv csillogott barna szemében is. Szıke haja katonásan (vagy inkább rendırösen) rövidre volt vágva. Imitt-amott egy-egy fehér csíkot szívott bele a nap, látszott, hogy rengeteget van a szabadban. Ezt erısítette meg szinte rézszínőre barnult bıre is, ami furcsa ellentétben állt világos hajával. A hangja mély volt, és nagyon kellemes, ahogy még mindig mosolyogva megszólalt:

− Emi te vagy az? Alig ismertelek meg. Az lehet, hogy ı alig, de én meg egyáltalán nem is. Zavaromban azt

sem tudtam, hogy hová legyek. Láttam, hogy az arcomról mindent leolvas. − Már elfelejtettél – duruzsolta mély, dallamos hangján. – Simon

vagyok. Mivel még ez sem mondott semmit, továbbra is bambán bámultam rá.

Lázasan kutattam az agyamban, de egy Simon sem jutott az eszembe a valamikori ismerıseim közül, bár ez nem volt különösebben furcsa; mindig is borzalmas volt a névmemóriám. További adalék kellett.

− A bátyád legjobb barátja. Simon Storm. Kezdett valami derengeni. Persze! Az a röhejes, hórihorgas fiú, aki

mindig Adammel lógott. Apám sokat ugratta ıket amiatt, hogy mennyire elválaszthatatlanok.

Most már tökéletesen emlékeztem Simonra. Tényleg a bátyám legjobb barátja volt. Adam sokszor cipelt el hozzájuk, mikor a felügyeletére voltam bízva. Otthagyott Simon anyukájával, és a húgával, Ritával, miközben ık ketten folyton nagyon fontos dolgokkal voltak elfoglalva.

Hirtelen elıtőntek az emlékek. Simon mindig mosolygó, kissé teltkarcsú édesanyja. A házukban terjengı elengedhetetlen sütemény illat. Rita, akivel bár testvérek voltak, egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. İ aprócska volt, és barna hajú, mint az édesanyjuk, a bátyja pedig magas, és szıke, akár csak az apjuk, aki szintén rendır volt.

Persze, hogy nem felejtettem el ıket. Csak az elmúlt évek, a tanulás, a folyamatos vizsgák, és az elsı néhány, munkában töltött hónap teljesen más világot jelentettek, mint amibe most készültem visszatérni.

9

Mégsem értettem, hogy-hogy nem ismertem meg. Azután tudatosult. Én egy pattanásos arcú, nyakigláb, idétlen hangon vihorászó (vagy inkább nyerítı) esetlen kamasz fiúra emlékeztem. Elıttem pedig egy magabiztos, fizikai adottságaival ugyancsak tisztában lévı férfi állt, aki után minden bizonnyal szégyentelenül megfordultak a lányok. Így már nem is olyan nagy csoda.

− Ja, most már emlékszem – a megkönnyebbüléstıl, kimondtam az elsı gondolatot, ami éppen eszembe jutott: − Ne haragudj, hogy elsıre nem ugrott be, csak olyan… férfias lettél.

Kinevetett. A szemem sarkából láttam, hogy az út közepén álló másik is meglepetten felénk fordul a hangra. Értetlenül néztem rá, majd leesett, hogy mit is mondtam, és nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire ostoba vagyok. Olyan más – ezt akartam mondani, de valahogy az idı alatt, míg kigondoltam, és amíg a hang kijött a számon, megváltoztak a szavak. Szégyenkezve néztem rá.

− Ne haragudj – nyögtem ki. − Nincs miért – igyekezett megnyugtatni gyorsan, miközben titkolni

sem próbálta, hogy milyen jól szórakozik. – Tulajdonképpen ez nagyon is hízelgı. És ami azt illeti, te is sokkal nıiesebb vagy, mint régen.

A szemén láttam, hogy komolyan gondolja, nem csak úgy mondja. − É-és mi újság? – próbáltam témát váltani. – Hogy van a családod? − Köszönöm jól. Rita alig várja, hogy újra lásson – nevetett fel. Elfintorodtam. Nem lepett meg, hogy már tudnak az érkezésemrıl. A

nıvérem biztosan mindenkinek elújságolta a városban, hogy hazaköltözöm. Persze miért is ne tette volna.

− Szóval akkor ismét itthon fogsz lakni? − Igen. Így tervezem – hadartam megkönnyebbülve, hogy a lábam

helyett újra a szemembe néz. – Kaptam állást a kórházban. És ezzel el is mondtam mindent, ami eszembe jutott hirtelen. Mikor a csend már kínossá vált, megint dadogni kezdtem: − Szo-szóval vártok valakit? Jézusom, mit gondolhat ez a fiú rólam. „Szıke nı, se vezetni, se

beszélni nem tud rendesen. Húha.” De nem tudtam leolvasni semmi ilyesmit az arcáról. Csak vigyorgott

tovább rendületlenül. − Nem kimondottan – válaszolta. – Ez most országos ellenırzés.

Megszökött egy rab a megyei börtönbıl. Mindenhol ıt keresik. − Miért volt elitélve? – kérdeztem gyorsan, nehogy megint közénk

ereszkedjen az iménti kellemetlen csend, bár nem érdekelt túlzottan.

10

− Gyilkosságért. − Megláthatta a megbánást a tekintetemben (minek is kellett kíváncsiskodnom), mert gyorsan folytatta. − Ne aggódj! Nem valószínő, hogy erre fog jönni. Nincs rá semmi oka. Sem a családja, sem az ismeretségi köre nem erre él. Valószínőleg már az ország másik végében van.

A következı pillanatban Simon arca koncentrálttá vált. Láttam, hogy elıször a társára, majd a kanyar felé néz, ahonnan most már én is meghallottam a tompa, de egyre hangosodó zúgást.

− Na, már csak ez hiányzott – mordult fel. – Maradj itt Emi! Mindjárt jövök

És már ott is hagyott. Pár hatalmas lépéssel az út közepén termett. Most már felismerhetı volt egy szédületes sebességgel haladó motorbicikli egyre közeledı hangja. A következı pillanatban elı is bukkant a hatalmas jármő. Tényleg nagyon gyorsan jött. Nem volt túl sok ideje a vezetıjének reagálni, mégis sikerült közvetlenül a két rendır mellett megállnia. Igaz a nagydarabnak kicsit félre kellett ugrania, de nem volt vészes.

Simon rendíthetetlen volt. Látszott rajta, hogy akkor sem lépne arrébb, ha a motoros ráhajtana a lábára az elsı kerékkel. A testtartása feszült volt. Mondott valamit, de a szavait nem értettem, csak a hanghordozásából következtettem rá, hogy nem volt sem kedves, sem udvarias.

Mindezek ellenére a férfin, aki a motoron ült, nem látszott, hogy ugyanolyan ideges lett volna az ellenırzéstıl, mint én voltam alig negyedórával ezelıtt, pedig neki lett volna rá oka: jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt. Magabiztosan tartotta nehéz járgányát hosszú lábaival. Ülve is látszott rajta, hogy körülbelül ugyanolyan magas, mint a langaléta Simon, ha nem magasabb. És a vállai is sokkal szélesebbnek tőntek a bırdzseki alatt az övénél.

Mindenféle kapkodás nélkül vette le a bukósisakot a fejérıl. Sötét haja kékes-feketén ragyogott a napfényben. Nem láttam tisztán az arcát, de mintha mosolygott volna, miközben válaszolt Simonnak. Ettıl ı láthatólag nagyon ideges lett, de még mindig fegyelmezett maradt. Valamit magyarázni kezdett, majd hirtelen elfordult tıle. Úgy látszott, mindent elmondott, amit akart, és sietve visszaindult hozzám. A másik rendır félre lépett, hogy útjára engedje a félelmetes jármővet. Gazdája még mindig kapkodás nélkül felemelte a sisakot, hogy visszategye a fejére. Oldalra fordult, amint Simon után nézett, most látott meg engem. A keze egy pillanatra megállt a levegıben. Én pedig csak bámultam megigézve a legszebb, legmélyebb-kék szempárt, amit csak valaha is láttam. Azután az arca eltőnt a bukósisak alatt. Beindította jármővét. Az ezüstszínő motor alig hallhatóan zúgott, szinte dorombolt. Egészen lassan indult el, de amint

11

beért a kanyarba felbıgött a hatalmas gép. A következı pillanatban már el is tőnt a szemünk elıl. Képtelen voltam elfordítani a tekintetem onnan, ahol egy másodperce még állt.

Simon még mindig mérges volt. − A nyomorult – dörmögte az orra alatt, de azért hallottam. − Ki volt ez? – érdeklıdtem a tılem telhetı legközömbösebb hangon,

miközben oldalamat majd kifúrta a kíváncsiság. − Patrick Hazard. Olyan ellenszenvvel ejtette ki a nevét, hogy összerezzentem.

Nyilvánvaló volt, hogy valamiért nagyon nem csípi, de igyekezett erıt venni magán. Ez határozottan nem az a vicces, jóindulatú Simon volt, aki az emlékeimbıl elıderengett.

Rémlett, mintha láttam volna a motoros arcát, vagy még inkább a szemét, valamikor régen, és a neve sem volt teljesen ismeretlen elıttem, de nem tudtam hová tenni. Az utóbbi idıben a hazalátogatások inkább csak a szülıi házra korlátozódtak. Nem jártam a városban már ki tudja mióta. Évek teltek el anélkül, hogy bármelyik egykori ismerısömmel is találkoztam volna. És mint a mellékelt ábra mutatja, sokan közülük igencsak jelentıs változáson mentek keresztül. Nem csoda hát, ha sem Simont, sem ezt a számára oly irritáló férfit nem sikerült elsıre megismernem.

Ismét végig mértem a mellettem álló jóképő rendırt, majd eszembe jutott Patrick Hazard gyönyörő kék szeme. Mi történt itt a férfiakkal, amíg nem voltam itthon?

A szám elé kaptam a kezem. Hoppá! Csak nem beszéltem megint hangosan?

De ahogy Simon feszült arcába néztem, úgy tőnt, hogy nem, vagy legalábbis ı nem hallotta meg.

Soha nem voltam pasizó típus. Én inkább az a fajta voltam, aki még péntek este is a szobájában gubbaszt a könyvek felett. De ezt a két iszonyatosan helyes férfit nem lehetett nem észrevenni.

Simon szavai zökkentettek ki a gondolataimból: − Szerencséje, hogy most másért vagyunk itt. Nem tetszett a hangjából nyíltan kivillanó győlölet. Próbáltam hát

elterelni a szót a témáról. − És a társad ki? – intettem fejemmel az út közepén álló hústorony felé.

– İt is ismerem? Mondjuk ezen meglepıdtem volna. Azért csak derengene, ha láttam

volna már valahol. Simon is megerısítette ezt az elképzelésemet.

12

− Nem. Paul nemrég került ide. A központban úgy gondolták, hogy rám fér egy kis erısítés.

Grimaszolt egyet. Látszott rajta, hogy ı másképp gondolja. De a következı pillanatban már ismét mosolygott.

− Mindenesetre Rita nagyon örült neki. Mióta elıször meglátták egymást, azóta elválaszthatatlanok.

Zavartan néztem az óriási termető férfira, közben pedig Simon picike húgát láttam magam elıtt.

Hallottam, hogy halkan kuncog mellettem. Kitalálta, mire gondolok. − Hát elég furcsán festenek egymás mellett. De a szerelem nagyon

nagy. Ekkor Paul, mintha csak hallaná, hogy róla beszélünk, felénk fordult.

Zavartan kaptam félre a tekintetemet, mintha valami rosszat tettem volna. Jobbnak láttam, ha inkább tovább állok.

− Szóval mehetek? Nem vagyok letartóztatva? Simon elnevette magát: − Persze hogy mehetsz. Már ha elindul az autód – mutatott a

fényszóróra, ami még mindig világított. Szuper. Már csak az hiányzik, hogy a két rendırnek kelljen betolnia az

autómat. Szerencsétlenkedtem egy sort az ajtóval, ami szokásához híven beragadt. Mikor nem boldogultam, Simon a segítségemre sietett. Érdekes módon neki azonnal engedelmeskedett a kocsi. Az áruló. De legalább megmenekültem. Magam sem tudtam, miért remegett a kezem, mikor bekötöttem a biztonsági övet. Simon lehajolt az ablakhoz.

− Óvatosan vezess! – intett, majd levette kezét az autó oldaláról. Kinyögtem egy sziát, és nagyon figyeltem, miközben elindultam.

Paulnak csak oda intettem. Kínosan ügyeltem rá, hogy ne ügyetlenkedjek, mielıtt eltőnök a kanyarban. A visszapillantó tükörbıl még láttam Simon arcát. Olyan furcsa tekintettel meredt utánam, amit nem tudtam hová tenni.

Megkönnyebbültem, mikor végre befordultam az udvarunkra. Ennyi esemény bıven elég volt egy délelıttre, sıt ha azt vesszük, akár egész napra is. Pedig még nem volt vége.

A házunk nem éppen a városban, de attól nem messze állt. Körülnéztem. A környékén semmi nem változott az utóbbi két hónapban. Ez nem volt rossz. Legalábbis én nem rajongtam a változásért.

A lépcsın már ott állt a nıvérem, Erica. Talán meghallotta az autó hangját.

Szép szeme körül apró ráncok húzódtak a széles mosolytól, ami mint egy elengedhetetlen kellék, most is ott ragyogott az arcán. Egyáltalán nem

13

emlékeztem, hogy valaha is láttam volna szomorúnak. És az állandó vidámságtól még sokkal szebb volt, mint egyébként.

Mindig is ı volt a feltőnıbb jelenség kettınk közül. Magas volt, és karcsú. Szıke hajú, kék szemő, mint egy igazi Barbie baba. A fiúk mindig is meg voltak ırülve érte. Neki azonban kezdettıl fogva csak egy férfi létezett, akihez az óta már feleségül is ment. Mindössze három évvel volt idısebb nálam, és máris három gyermekes anyuka volt. Bele kellett húznom, ha utol akartam érni.

− Szia, hugi – a hangja jókedvően csilingelt. – Már nagyon vártunk. Hogy utaztál? – kérdezte, miközben megölelt, de felelni már nem tudtam, mert a ház belsejébıl elıször eszeveszett trappolás hallatszott, majd, mint a hurrikán robbantak ki az ajtón az unokaöcséim, kis híján ledöntve minket a lábunkról. Kicsit hátrébb kishúguk somfordált.

− Emi néni! – ordították a fiúk kórusban. – Mit hoztál? − Hé, barlanglakók! – szólt rájuk az anyjuk, bár ez az ı szájából inkább

becézésnek hangzott, mintsem fegyelmezésnek. − Talán elıször köszönnétek a nagynénéteknek! − Szia, Emi néni. Mit hoztál? – hangzott a válasz szintén kórusban. Erre már Erica is elnevette magát, pedig próbált nagyon szigorú lenni. − Na, menjünk! Megég a sütemény – húzott magával. Menetközben

felkapta a még mindig félszegen álldogáló Ginát. – Gyere tündérem! – nevetett rá. A gyönyörő kislány, anyja kicsinyített

mása, rám nézett hatalmas kék szemeivel. İ sokkal csendesebb, és nyugodtabb volt, mint a két bátyja.

− Húha – mondtam kétségbeesetten miközben a két fiú Lucas és Christopher még mindig belém csimpaszkodtak. − Sürgısen saját lakás után kell néznem.

A nıvérem halkan nevetett. Imádtam a gyerekeit, de szó, mi szó, elég aktívak voltak. A konyhában az anyjuk kezükbe nyomott egy-egy süteményt, mire ujjongva elrohantak.

− Legalább pár percig csend lesz – mondta Erica színlelt megkönnyebbüléssel, és kinyitotta a tőzhely ajtaját, hogy megnézze a második tepsi süteményt. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy valóban zavarta volna a dobhártyarepesztı gyerekzsivaj.

− Hogy bírod ezt? – roskadtam le az egyik székre. Nevetve nézett vissza rám. − Nem olyan vészes. A saját gyerekeid téged sem fognak zavarni. − Az remek – sóhajtottam. − Ne felejts el erre emlékeztetni, ha eljön az

ideje!

14

Ismét nevetett, azon a tisztán csengı hangján, amiért mindig is annyira irigyeltem. Az én hangom leginkább varjúkárogás volt az övé mellett.

− Elég furcsa ezt egy szülésznı szájából hallani. Vágtam egy grimaszt. – Én leginkább az anyukákkal vagyok elfoglalva. És egyébként is azok

a kisbabák még olyan… − kerestem a jó szót. – …kezelhetıek. Erica felkacagott. − A többiek hol vannak? – váltottam témát. Elhúzta a száját. − Természetesen dolgoznak. Tudod: a Grace családban egyetlen nap

sem telhet el semmittevéssel. De ne aggódj. Ebédre itthon lesznek. Felálltam és körbe néztem, hogy mit tudok segíteni. Leesett az állam. − Valamibıl kimaradtam? – nyögtem. – Ez a kaja egy egész

hadseregnek elég lenne. − Ugyan már. Nem olyan sok ez – legyintett. Kétkedve néztem végig a hatalmas mennyiségő ételen. A fél várost jól

tudtuk volna lakatni vele. − Ugye nem hívtál vendégeket? – kérdeztem gyanakodva. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy hány terítéket is láttam az

asztalon, mikor az imént eljöttem az ebédlı elıtt, de nem tudtam eléggé megfigyelni, mert a fiúkkal voltam elfoglalva.

− Csak Adam és Anita jönnek. És persze Simon – folytatta mintegy mellékesen.

− Simon? Rémlett, hogy régen sokat volt nálunk, de nem gondoltam, hogy ez így

folytatódott késıbb is, mióta a bátyám megnısült. − Annyit kérdezett felıled, hogy jobbnak láttam ıt is ide hívni. Csak reménykedni tudtam, hogy a lista nem fog bıvülni további

nevekkel, de féltem rákérdezni. Az étel még így is rengetegnek látszott. − Emlékszel Simonra, igaz? – zökkentett ki a gondolataimból. A

hangjában volt valami, amire gyanakodva kaptam fel a fejem, de Erica arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Most jutott csak el a tudatomig, hogy az imént azt mondta, Simon rólam kérdezısködött.

Vajon miért? Biztosan csak udvariasságból. Ezért még nem kellene rögtön ebédre hívni.

− Persze. Egyébként az elıbb találkoztam vele. Megállított idefelé jövet a parkolónál. Azt mondta, valami szökött rabot keresnek. De egy szóval sem említette, hogy ebédre lenne hivatalos hozzánk – tettem hozzá kicsi szünet után.

15

− Igen. Bemondták a tévében is – mondta, mintha az utolsó mondatomat meg sem hallotta volna. – Mit mondott Simon? Van már valami fejlemény?

− Nem igazán. Szerinte már hét határon túl van. − Ilyen kis városban amúgy is rögtön feltőnne egy idegen − bólintott. A hátsó ajtó felıl hallatszó beszélgetés és lépések hangja egyelıre

berekesztették a további eszmecserét. A következı pillanatban egyszerre két dolog történt. Apám és a sógorom beléptek az ajtón, Erica két fia pedig, mintha csak valami hatodik érzékkel rendelkeznének, üvöltve berohant a konyhába. Lassítás nélkül vetették magukat nagyapjuk és édesapjuk karjába, és már megállás nélkül mesélték is, hogy mi történt velük aznap. Gina egy darabig álldogált az ajtóban, azután felmászott az én ölembe. Látta, hogy esélye sincs a férfiak közelébe jutnia. Hát, ha ló nincs, jó a szamár is. Azért meghatottan karoltam át a pici lányt. Olyan aprócska volt, puha és jó illatú. A haja csiklandozta az államat.

− Szervusztok, szépségeim – dörrent az édesapám hangja, és nekem rögtön mosolyognom kellett.

Egyik karjában Lucast, a másikban Christophert hozta. Az arcán széles mosoly terült el, ahogy rám nézett.

Nagyon fiatalos nagypapa – állapítottam meg. Szıke haja alig ıszült, és a szeme jókedvően csillogott. Ránézésre senki nem mondta volna meg a korát. Tele volt élettel, energiával, erıvel. Már gyerekkoromban is úgy képzeltem, nincs nála erısebb ember a világon. Bár sejtettem, minden gyermek ilyennek látja az édesapját. De most, felnıtt fejjel is ugyanígy gondoltam. Ahogy elém állt, jócskán ki kellett tekernem a nyakam, hogy felnézhessek rá. Erica és Adam örökölték a magas termetét, de még a bátyám sem volt olyan nagydarab, mint ı. Én pedig alig hasonlítottam rá. Mindössze a szemünk, és hajunk színe volt közös. A természetünk is annyira különbözı volt, amennyire csak lehetett. İ harsány volt, és mindig vidám. Lételeme volt a társaság, a hallgatóság. Én jobb szerettem visszavonulni.

− Emily kislányom! Jó, hogy újra itthon vagy – mondta ragyogó arccal. İ volt az egyetlen, aki Emilynek hívott. Mindenki más a becenevemen,

Eminek szólított. − Ne haragudj, de nem tudlak megölelni – nevetett rám. – Foglalt

mindkét kezem – emelte meg a fiúkat, akik kacagva hálálták meg a mutatványt.

A szemem sarkából láttam, hogy Thomas olyan szenvedéllyel karolta át a nıvéremet, mintha nem is csak ma reggel búcsúztak volna el, hanem már

16

legalább egy héttel ezelıtt. Kicsit irigyeltem ıket. Jó lehet ilyen szerelemben élni.

A sógorom közelebb lépet. Gyors puszit nyomott az arcomra, és már a karjában is volt Gina, aki eddig nyugodtan ücsörgött az térdemen. Most átölelte az apja nyakát, és vidáman csacsogott neki. Nem harcolt a figyelemért, mint a bátyjai, hanem szépen kivárta a kedvezı idıpontot. És valóban: Thomas számára már meg is szőnt a világ, amint a lányát a kezében tartotta.

Hamarosan megérkezett a bátyám is a feleségével. Anitának már igencsak nagy pocakja volt. Nagyon régen találkoztunk utoljára. Persze nem annyira, hogy meglepjen, hogy gyereket vár, de furcsa volt mindenórás kismamaként viszontlátnom. Látszott rajta, hogy már nehezen mozog, de az arca sugárzott. A haját levágatta. A rövid frizura szuperül állt neki. Volt egy fajta vöröses árnyalata a barna színének, ami így sokkal szembetőnıbbé vált.

Adam végig körülötte sündörgött. Szelíden távol tartotta a fiúkat, nehogy rohangálás közben megüssék a felesége hasát. Elıkészítette neki a legkényelmesebb széket, és bár Anita tiltakozott, még egy plusz párnát is hozott bele. Furcsa volt az én vagány, vadóc bátyámat ilyen gondoskodó kispapaként látni. Velem bezzeg már nem volt ilyen kíméletes. Miután Anitát kényelembe helyezte, olyan hevesen szorított magához, hogy még a lélegzetem is elakadt. Erıtlenül ütöttem a hátát, hogy végre engedjen már el. Szinte hallani véltem, hogy megroppant a gerincem és már szédültem, mire újra levegıhöz jutottam.

Ahogy nevetett, pont olyanok voltak a vonásai, mint az apánké. Le sem tagadhatták volna a hasonlóságot. Csak persze Adam sokkal fiatalabb kiadás volt.

Utoljára anyám, és Simon érkeztek, szinte egy idıben. Anya csak megsimogatta az arcomat, és adott egy puszit. Ekkor már hatalmas volt a hangzavar, egymás szavát sem értettük. El is felejtettem, hogy milyenek ezek az igazi családi összejövetelek. Zajosak, jókedvőek, és mindig rengeteg étel van. Ennek Rosedale-ben hagyománya volt. Sok a nagycsalád. Talán lehet valami a levegıben…

Mindenki kérdezgette, milyen volt az utam, hogyan teltek a hónapok, mióta utoljára itthon voltam, mikor állok munkába, a helyi kórházban? A szokásos témák. És sokkal több figyelem, mint amire vágytam. Mikor egy pillanatra elfeledkeztek rólam, behúzódtam az egyik sarokba, és mint mindig, onnan figyeltem csendben, ahogy a többiek ettek, nevettek, beszélgettek. Mennyire hiányzott már ez a hangulat. Szemben velem, a másik sarokban az édesanyám ült, mintha csak egymás tükörképei lennénk.

17

İ is csendes szemlélıdı volt. Még nem is tudtunk beszélgetni. Igaz ez nem is volt jellemzı ránk sosem. Mi hallgatni tudtunk együtt. Ez volt kettınk között az igazi „anya-lánya dolog”. A családban mindenki bıbeszédő volt. Apa, Erica, Adam. Mindig volt valami sürgıs és terjedelmes mondanivalójuk. Én inkább anyura ütöttem. Szerettem a terveimen tőnıdve ücsörögni. De ez csak anyával mőködött, a többiekkel lehetetlen lett volna. Velük beszélgetni kellet.

Ahogy megérezte a pillantásomat, és rám nézett, a mosolyából láttam, hogy örül nekem. Közelebb éreztem magamhoz, mintha mellettem ült volna.

Amint mosolygott, barna szeme még melegebbé vált. Apám mellett kicsinek, és törékenynek látszott. De az ı ereje soha nem a külsejében mutatkozott meg. Valami megfellebbezhetetlen akaraterı sugárzott mindig is belıle, ami miatt soha senkinek nem jutott eszébe vitatkozni vele. Még apunak sem.

Lassan véget ért az ebéd, és felálltam, hogy segítsek a nıvéremnek kihordani a tányérokat a konyhába. Miközben Erica kávét fızött, én hozzákezdtem a mosogatáshoz. Az edényhalmot látva biztos voltam benne, hogy még két óra múlva is a mosogató mellett fogok állni. De egyáltalán nem bántam. Legalább addig sem voltam a középpontban.

Simon kijött utánunk a konyhába, és szótlanul törölgetni kezdte a tiszta edényeket. Erica kapkodva felpakolta a kávéscsészéket egy tálcára, és gyorsan kislisszolt a konyhaajtón. Nagyon furcsa volt. Mintha csak kettesben akart volna minket hagyni. De elhessegettem magamtól a gondolatot. Ugyan miért tenne ilyet?

− Nagyon házias vagy – böktem mosolyogva a konyharuhára, csak hogy megtörjem a csendet.

− Igen – viszonozta a mosolyomat. – Kész fınyeremény. Nem csak jóképő vagyok, de házias is.

− Ja, és roppantul szerény − kacagtam. − Természetesen – folytatta tovább a bohóckodást. – Nem akarsz

lecsapni rám, mielıtt más tenné? Ismét az a furcsa arckifejezés, ami az úton. Amit már akkor sem tudtam

megfejteni. − Majd gondolkodom rajta – vicceltem tovább inkább. − Megváltoztál – mondta Simon, amint abbahagytuk a nevetést. − Igen? – néztem rá. – Ezt hogy érted? − Sokkal magabiztosabb vagy, mint régen. Látszik rajtad. Elfintorodtam. − Csak megtanultam jól leplezni a félénkségemet.

18

Emlékezett rá, milyen gátlásos voltam régen. Nagyon nehezen barátkoztam. A magabiztosság soha nem tartozott a jellemzıim közé. Nem értettem, most miért mondja. De hát mondott egy-két fura, számomra érthetetlen dolgot.

− Otthonosan mozogsz nálunk – jegyeztem meg, mikor elkezdte a helyükre pakolni a tányérokat.

− Igen – hagyta helyben vigyorogva. – Elıfordulok errefelé hébe-hóba. Bár sokkal kevesebbet jöttem, miután már nem voltál itthon.

− Ugyan miért? – kérdeztem elképedve. Egy percig nem válaszolt. Látszólag teljesen lekötötte a törölgetés. − Nem volt ugyanolyan ide jönni már. Egy pillanatra megállt a kezem. Ez most vajon mit akar jelenteni? Nem

sokáig tudtam töprengeni rajta. Az ablakra tévedt a tekintete, és felhördült. − Hát ez meg mi a fenét keres itt? Egy hatalmas terepjáró gördült az udvarra. Fogalmam sem volt, mitıl

változott meg Simon olyan hirtelen. Az arca elsápadt mérgében, ahogy az ablakon bámult kifelé.

Kíváncsian kukucskáltam ki a válla fölött, de hiába álltam lábujjhegyre nem láttam semmit.

Erica lépett be az ajtón. − Nyugi Simon! Apához jött – mondta, és odaállt mellénk. Simon indulatosan ledobta a konyharuhát, és kiviharzott. Most, hogy

már nem takarta a kilátást, megnézhettem, ki az, aki ennyire kihozta a sodrából. Patrick Hazard volt. Megint.

− Ezt a férfit állította meg Simon délelıtt az úton, mikor beszélgettünk – mondtam halkan Ericának, bár fogalmam sem volt, miért suttogok.

− Miért? – kérdezte a nıvérem ugyanolyan hangerıvel. − Mert túl gyorsan hajtott. − Hú! Akkor nem csoda, hogy Simon a szokásosnál is jobban ki van

bukva rá. − A szokásosnál? Miért? Máskor sem szívleli jobban? − Hogy nem szívleli, az enyhe kifejezés. Ki nem állja. − Amúgy sejtettem, akkor is ugyanígy dühbe gurult. Erica kutatóan nézett rám, mintha azt találgatná, mit gondolok én errıl.

De a következı pillanatban már ismét kifelé bámult. Apám éppen akkor lépett oda Patrickhez. Simon is ott állt a ház elıtt, karba tett kézzel, mintha csak el akarná zárni az utat. Eléggé feleslegesen.

− Elképesztıen néz ki ez a pasi – sóhajtott fel Erica mellettem. Meglepıdve néztem rá. Még soha nem hallottam tıle, hogy akár

egyetlen férfire is ezt mondaná – a férjét is beleértve.

19

− Kár, hogy évekkel ezelıtt úgy megjárta – folytatta egy pillanat múlva. Kellett egy kis idı, mire meg mertem kérdezni:

− Mirıl beszélsz? − Te tényleg nem emlékszel rá? – kérdezte a nıvérem megrökönyödve. − Kellene? – fordultam ismét a kint beszélgetı férfiak felé. − Az édesanyja az öreg George Devilnél volt házvezetını. Most már tényleg rémlett valami, de csak lassan jutottak eszembe a

dolgok. Erica gyorsabb volt. A hangját még inkább lehalkította, ahogy lopva az ajtó felé pillantott, mintha valami hétpecsétes titkot készülne megosztani velem.

− Tudod, ıt gyanúsították, mikor Devilt megölték. Simon apja még le is tartóztatta.

Már emlékeztem. Annak idején hetekig errıl beszélt mindenki. A csodaszép kék szemeket most egy sápadt, vékony magas fiú szomorú

arcában láttam. Úgy, mint annak idején, mikor ide költöztek. Rémlett, hogy már akkor is többször került összetőzésbe Simonnal. Tehát ez nem változott meg az évek során.

− Letartóztatták? Magamban számolgattam az azóta eltelt éveket, de Erica szavai

megakasztottak a számolásban. − Még a mai napig sem derült ki, hogy pontosan mi történt, de egy

évvel az eset után visszajött. Megvette George Devil házát a körülötte lévı földekkel. Úgy tőnt, hogy megüthette a lottófınyereményt, amíg távol volt, mert eszeveszett költekezésbe kezdett. Teljesen felújíttatta azt az omladozó házat. Munkásokat vett fel, akik a földet mővelik. Az autója sem filléres tétel – intett a tekintélyt parancsoló terepjáró felé. − Na és olyan motorja van…

Füttyentett elismerésképpen. − Ja, azt láttam – motyogtam. Sok volt egyszerre az információ, és

egyelıre fel sem tudtam fogni, hogy az a jóképő magabiztos férfi, aki ma már másodjára bosszantotta fel Simont, ugyanaz volt, akire iskolás éveimbıl emlékeztem.

De Erica még nem fejezte be. − Azután tavaly ismét eltőnt két hónapra – mesélte tovább. És amikor

visszajött, hozott magával egy lányt is. Meglepetten emeltem fel a fejem. − Egy lányt? Bólintott. − A munkásainak azt mondta, hogy a testvére, de nem hitt neki senki.

Persze kérdezısködni nem mernek. Akik neki dolgoznak, mind nagyon

20

tisztelik. A városlakók pedig félnek tıle. − Elmosolyodott. − Tudod milyenek itt az emberek – kacsintott. – Kell lennie legalább egy rossz fiúnak a környéken. Mindenesetre még ha Patrick Hazardra jutott is ez a szerep, ahogy kinéz… Húha. Abban nincs semmi kivetni való.

Sokat mondóan forgatta a szemeit. Éreztem, hogy fejem búbjáig elpirultam. Erica kimondta mindazt, amit én csak gondolni mertem.

− Szóval a testvére – motyogtam, de csak akkor jutott el a tudatomig, hogy hangosan beszéltem, mikor Erica válaszolt.

− Én nem tudom – vonta meg a vállát. – Még sohasem láttam. Nem túl gyakran mozdulhat ki otthonról.

Kis idı elteltével tovább folytatta. − És tudod mi a legfurább? – Látszott rajta, hogy teljesen belelendült a

mesélésbe. Nem feleltem, de nem is várt rá. − Ahogy apa viselkedik vele. – A feljáró felé intett. − Ezt hogy érted? – Pedig nyilvánvaló volt. Tisztán látszott, hogy

milyen jóban vannak. − Mindig mindenben segít neki. Az elején, mikor még nem értett olyan

jól a gazdálkodáshoz, sokszor átment hozzá, és órákig beszélgettek. Az intézıt is ı ajánlotta, és amikor az nem vállalta a munkát, rábeszélte. Sıt, ha rosszat mondanak Hazardról a jelenlétében, akkor megvédi. Teljesen érthetetlen. Mintha tudna valamit, amit mások nem. De soha nem beszél róla. És Patrick sem mondja el, mi történ. Mindenki pletykálkodik róla, de ı nem is foglalkozik vele.

− Pedig lenne mit megmagyaráznia – szólalt meg Simon az ajtóban. Rémülten fordultunk meg Ericával, mintha valami helytelen dolgon

kapott volna. Észre sem vettük, hogy bejött. Vajon mennyit hallhatott a beszélgetésünkbıl? – töprengtem. – És mit

gondolhat, hogy itt pletykálunk, mint az iskolás lányok? − Mire gondolsz? − A kíváncsiságom nagyobb volt a jólneveltségemnél. − Egyértelmő. − Ismét mellénk állt, hogy kinézhessen az ablakon. −

Devilt megölték. Hazard magára vállalta, és hónapokig börtönben volt miatta. Azután elengedték, pedig az egyetlen ember, aki kezdettıl fogva tisztázhatta volna – az édesanyja −, még a gyilkosság éjszakáján eltőnt. Azóta sem került elı.

− Még valaki tisztázhatta – mutattam rá a nyilvánvalóra. Értetlenül nézett rám. − Édesapád.

21

Megvillant a szeme. Önkéntelenül hátrébb léptem egy lépést. Nem voltam benne biztos, hogy valóban Simon évek óta halott apját kellene emlegetnem. Úgy éreztem, magyarázkodnom kell.

− Szóval, úgy értem, neki látnia kellett az igazságot, mikor… Vagyis, ha ott volt…

Menthetetlenül belezavarodtam. Jobbnak láttam, ha csendben maradok. Simon nem szólt egy szót sem. Összeszorított szájjal nézett tovább kifelé. Már azt hittem, nem is mond semmit, de kis csönd után ismét megszólalt.

− Az apám soha nem volt hajlandó beszélni róla. Legalábbis elıttünk nem.

− Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Erica. − Stephen egészen biztosan tud valamit – intett fejével apa felé. – Nem

védené ennyire, ha nem így lenne. Elgondolkodva néztem a még mindig beszélgetı férfiakat, és azon

töprengtem, hogy igaza van-e Simonnak apával kapcsolatban. Bizonyára. Abból kiindulva, amit Erica az imént mondott.

Inkább megint a koszos edényekre fordítottam minden figyelmemet. Nem volt semmi közöm ehhez a különös históriához. Csak az a sötétkék szempárt egyszerően nem tudtam kiverni a fejembıl. Amíg a tulajdonosa ott állt az udvarunkon, sőrőn felnéztem rá. Simon pedig egészen addig ott szobrozott az ablak elıtt, amíg Patrick Hazard vissza nem ült az autójába, és el nem indult.

Mikor végeztem a mosogatással, eszembe jutott, hogy még ki sem pakoltam a cuccaimat az autóból. Hirtelen okom lett rá, miért nem megyek még vissza a vendégekhez csevegni. Elvégre már köszöntem mindenkinek, megosztottam a családommal minden újdonságot, talán nem haragszanak, ha továbbra is kivonom magam a társasági életbıl. Ehhez most nem volt kedvem. A fejem tele volt mindenféle, teljesen más irányú gondolattal. Kimentem az autómhoz, felnyitottam a csomagtartót, és kivettem két táskát. Felvittem ıket az emeletre.

Tippelni tudtam volna, ki rakta ilyen gyönyörően rendbe a szobámat. Még a függönyt, és az ágytakarót is lecserélte. Az ágyon idáig halomban álló plüssöket pedig végkép eltüntette. Ez már nem a régi gyerekszoba volt. Éppenséggel, lehet, hogy itt volt már az ideje.

Mintha csak tudná, hogy rá gondolok, halk kopogtatás után Erica dugta be a fejét az ajtón.

− Tetszik? Mosolyogva néztem rá, és reméltem, hogy a szemembıl azonnal

kiolvassa a hálát. − Meseszép lett. Köszönöm.

22

− Nincs mit – mosolygott vissza, és nem lehetett nem észrevenni az arcán, az elégedettséget. − Ha valamivel melléfogtam, változtass csak nyugodtan. Nem fogok megharagudni.

És már be is csukta maga mögött az ajtót, mielıtt még válaszolhattam. Nem hittem, hogy megfordult volna a fejében, hogy bármi is lenne, ami nem tetszik.

Még egyszer körülnéztem. Hát sajnos a szekrény maradt ugyanaz a keskeny, amit már gyerekkoromban is használtam és a könyvespolc sem lett nagyobb. Abban biztos voltam, hogy a ruháim el fognak férni, annak a pár kedvenc darabnak nem kell sok hely. De a könyveim száma jócskán megszaporodott. Felraktam a táskákat az ágyra, és indultam a következı adagért. Majd kipakolok, ha minden holmim fent lesz.

Meglepıdtem, mikor láttam, hogy Simon a kocsimnak dılve várt. Az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, de úgy tőnt, már nem olyan dühös, mint az imént. Mikor elmosolyodott, meg is gyızıdhettem róla, hogy sokkal jobb kedvében van.

− Jó kis mősort rendeztem neked – kezdte, de a szemében nem láttam bőnbánatot.

− Ja. Kettıt is. Kicsit gyakran gurulsz be. − Valójában szinte sosem. Had segítsek – fogta meg a kezem, mikor a

következı csomagért nyúltam. Az érintésétıl meglepıdve, talán kicsit a kelleténél gyorsabban húztam

el a kezem. Felkapta a legnagyobb táskát, és mókás grimaszt vágott. − Mit pakoltál ebbe? Köveket? Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam. Pont azt sikerült

kivennie, amibe a könyveim nagy részét tettem. Tényleg nagyon nehéz volt. Én is elıször a táskát raktam a csomagtartóba, és úgy hordtam bele a könyveket kettesével.

Még mielıtt reagálhattam volna, Simon szabad kezével végigsimította az arcomat. Önkéntelenül távolabb léptem, de a mosoly nem hervadt le az arcáról a mozdulat miatt.

− Jó újra hallani a nevetésedet – mondta vigyorogva. Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Visszásnak találtam a helyzetet: itt

van ez a fiú, akit reggel még csak meg sem ismertem, most pedig az arcomat simogatja. Nekem kicsit túl bizalmas volt a mozdulat, és nem tudtam hová tenni.

A szemem sarkából úgy láttam, mintha megrebbent volna a függöny a konyhaablakon. Tuti biztos, hogy Erica kukucskált ki rajta, bár nem láttam senkit. Úgy látszik, egész napra való leskelıdni valót talált magának.

23

Gyorsan kikaptam az utolsó táskát a csomagtartóból és lezártam a tetejét. Hátra sem nézve vittem fel a szobámba. Hallottam a fújtatását magam mögött. A könyvek valóban iszonyatosan nehezek lehetettek. Meg sem vártam, hogy utolérjen, csak ledobtam a cuccomat az ágyra és már trappoltam is lefelé az ebédlıbe, a lépcsın elmellızve. Kipirulva vonszolta a jókora csomagot.

− Tedd csak le valahová! – kiáltottam oda neki. – Köszi a segítséget. Nem vártam meg a válaszát, de nem is hiszem, hogy tudott volna

bármit is mondani. Olyan képet vágott, mint aki mindjárt megfullad az erılködéstıl. A következı pillanatban az ebédlıben voltam. Igyekeztem megint belefolyni a beszélgetésbe. Bármit, csak ne keljen Simonnal kettesben lennem. Szerencsére nemsokára el kellett mennie. Paul hívta valami halaszthatatlan ügyben. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább kerülnöm. Már kezdett feltőnı lenni, holott még magam elıtt is butaságnak tőnt a viselkedésem. Hogy adtam volna akkor rá magyarázatot?

Elterelı hadmőveletem azonban megbosszulta magát. Mikor fáradtan felmentem a szobámba, akkor szembesültem vele, hogy táskáim még mindig úgy hevernek az ágy közepén, ahogy odahajítottam ıket. Elfelejtettem, hogy még ki kell belılük pakolni. Hát ez Pazar.

Megadóan kezdtem el helyet keresni a dolgaimnak. Megkönnyebbülten dıltem le, mikor ez többé-kevésbé sikerült.

A következı pillanatban már zihálva ültem az ágyban. Lassan tudatosult bennem, hogy nem a bérelt szobámban vagyok, és hogy elaludtam ruhástul a vetetlen ágyon.

Próbáltam visszaemlékezni rá, hogy mit is álmodtam, mi lehetett az, ami ennyire kikészített, hogy még mindig nem kaptam rendesen levegıt. De nem ment. Csak homályos képek keringtek a fejemben Patrickrıl, Simonról, véres késekrıl, meg végeláthatatlan sötét erdıkrıl, hatalmas összevisszaságban.

Gyorsan kiszaladtam a fürdıszobába, és hideg vízzel alaposan megmostam az arcomat, hátha kitisztul a fejem egy kicsit. Felvettem a pizsamámat, megmostam a fogam, és bebújtam a takaró alá. Ám hiába oltottam le az éjjeli lámpát, nem tudtam újra elaludni. Mindig is jó alvó voltam, soha nem voltak rémálmaim. Most azonban nem tudtam kikerülni az iménti hatása alól. Inkább felkeltem, hogy keressek valami olvasnivalót a táskában, amit Simon a tekintélyes könyv halommal a sarokba tett. Már hajnalodott, mikor úgy éreztem, hogy megint tudnék aludni.

24

2. fejezet Ellenszenv

Reggel úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek. Furcsa volt újra a saját ágyamban aludnom, ha azt a néhány órás nyugtalan vergıdést alvásnak lehet ugyan nevezni. És akkor még nem is számoltam a rémálmomat. Miért foglalkoztat ez a képtelen történet, és ez a férfi, aki valljuk be, mégis csak egy vadidegen számomra?

Bosszúsan megráztam a fejemet, mintha úgy kiőzhetném belıle a nem oda való gondolatokat. Ebbıl elég volt! Kiugrottam az ágyból, és a fürdıbe caplattam. Bele néztem a tükörbe. Elfintorodtam.

Hát nem vagyok egy nagy szám – állapítottam meg, és ezen az álmatlanul töltött éjszaka csak még tovább rontott.

A többiek már régen túlestek a reggelin, mire leértem. A hangokból ítélve, kinn voltak a kertben. Amíg a vékony szelet vajas kenyeret rágcsáltam, kibámultam az ablakon. Thomas a fiúkkal kergetızött. Erica, Ginával az ölében az asztalnál ült, és kacagva nézte ıket. Anya is ott ült velük, de apát nem láttam sehol.

− Mért nem ülsz le, amíg eszel? – harsant a hangja mögöttem. Ijedtemben kis híján elhajítottam a kenyeremet. − Apu! – hördültem fel. – Ezt még egyszer ne csináld! Nevetve sétált a kávéfızıhöz, és töltött egy hatalmas csésze kávét

magának. Kérdezés nélkül vett elı még egy poharat, és egy jóval szerényebb mennyiséget öntött ki nekem. Pontosan tudta, hogy szeretem: két és fél kanál cukorral, és sok tejjel. Elkészítette, és odanyújtotta.

Mellém állt, amíg a sajátját kortyolta, és ı is kinézett az ablakon. Thomas már a földön feküdt. A fiai elkapták és leteperték. Hatalmas

volt a hangzavar, ami a játékot kísérte. Még a mindig csendes Gina is hangosan sikongatott örömében, és mindent betöltött az egetverı kiabálás.

− Jó, hogy ezt láthatom minden nap – intett csészéjével a kert felé. Ránéztem. Az arca olyan gyengédséget, és szeretetet sugárzott, hogy

nem tudtam megállni, át ne öleljem. Megfogta a nyaka köré font kezemet. − Örülök, hogy te is itthon vagy végre. És remélem, hogy soha többé,

nem mész ilyen messze. − Apa! A szomszéd városban voltam. De ne aggódj, egyelıre biztosan

nem megyek sehová – mosolyogtam. − Nem lettél te kicsit érzelgıs?

25

Nem viszonozta. Nagyon elgondolkodott valamin. Kicsi szünet után folytatta.

− Igazad van. Nem tudom, mi ütött belém. − Ez éppenséggel a korral jár – ugrattam. Most már ı is nevetett. − Hé! Ne szemtelenkedj velem! Valódi haragnak még a leghalványabb nyoma sem volt a szavaiban.

Letette a csészéjét, és kifelé indult. A kocsi kulcs a kezében csörömpölt. − Hová mész? Hiszen szombat van. Megfordult, és értetlenül nézett rám. − Na és? Igaz. Még soha egyetlen napot sem töltött el az imádott szılıje nélkül,

miért pont a mai lenne kivétel. − Mehetek veled? − Naná – mosolygott, és már kint is volt az ajtón. Gyorsan lenyeltem a kávém maradékát, és trappoltam utána. Mire

utolértem, már a garázsból állt ki éppen. Az ütött-kopott terepjáró már múzeumi darabnak számított, de apám semmi pénzért sem vált volna meg tıle. Adam és Thomas pedig nagyon sokat gyızködték, hogy cserélje le valami fiatalabb modellre, de hiába. Hajthatatlan volt. Azt mondta, miért keresne másikat, mikor már ez annyira bevált. És valóban. Az ısrégi autó mindig megbízhatóan mőködött. Mióta én csak emlékeztem, kisebb problémákat leszámítva, soha nem volt rossz. És ahogy apu mondta: bivalyerıs volt a motorja.

Még éppen tudtam inteni anyámnak és a nıvéremnek, mert apám már kiabált is:

− Csipkedd magad, ha velem akarsz jönni! Amint beültem az autóba, gázt adott. Jobbnak láttam bekötni magam. Nem sokáig mentünk az aszfaltozott úton. Hamar elfordultunk a

szılıföld felé, ami évtizedek óta édesapám családjáé volt. Már az apja, és a nagyapja is szılıtermesztéssel, és borászattal foglalkozott, és a mi családunknak is ez biztosította a megélhetést.

Apa nem volt túl kíméletes a kocsival. Nem tulajdonított nagy jelentıséget olyan apróságoknak, hogy kikerülje a gödröket, vagy a kisebb vízmosásokat. Szegény járgány nyikorogva tiltakozott a durva bánásmód ellen, de tette a dolgát. Néha akkorákat zakkantunk, hogy a plafonig repültem ültömben, és bevertem a fejem. Úgy szorítottam a kapaszkodót, hogy az ujjaim már fájtak, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valaha is el fogom tudni engedni. Nézelıdésrıl, a tájban való gyönyörködésrıl szó sem lehetett. Szédítı sebességgel mentünk végig a

26

keskeny hegyi úton, ahol épphogy csak elfért a terepjáró. Apának eszébe sem jutott lassítani, csak mert mellette ültem. És érdekes módon, vele soha nem féltem, bármilyen vadul vezetett is. Tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Szerencsére nem kellett sokat autóznunk. Hamarosan kiértünk a fák közül. Feltőnt a pincesor, és a szılıtıkék végeláthatatlan sora. A terepjáró hirtelen megállt, és apám már ugrott is belıle ki. Csípıre tett kézzel, a tulajdonos örömével nézett végig birtokán. Ez volt az élete. És Thomasé is, aki bár nem az ı fia volt, megfertızıdött a szenvedélyével. Az arcán ugyan azt a gyengédséget láttam, mint az imént, amikor a családját nézte.

Mélyen beszívtam a levegıt. Tökéletesen meg tudtam érteni, hogy egy napot sem tudott anélkül eltölteni, hogy ide kijöjjön. Az ember minden bánatát, és problémáját elfelejtette ezen a helyen. Mintha a zőrös megérkezésem, és a nyugtalanul eltöltött éjszaka immár fényévekre lett volna tılem. Mégis mi bajom lehetne egy ilyen helyen?

− Patrick – szólalt meg mellettem apa. − Micsoda? – néztem rá értetlenül. Egy pillanatig azt hittem, hogy

hangosan beszéltem. Honnan máshonnan tudhatná, hogy mi jár a fejemben?

− Az ott Patrick autója – mutatott a közeledı terepjáró felé. − Mit akarhat? Na bumm! Most tényleg hangosan beszéltem. − Ha ideér, majd elmondja – vonta meg a vállát. – Sokat szoktunk

beszélgetni. − Igen. Erica mondta. – Szerencsére nem kérdezte meg, miért

beszéltünk róla. − Idınként tanácsot kér tılem, ha kell, akkor pedig ı segít nekem –

folytatta. Néztem, ahogy az autó egyre közelebb ér. Már a vezetıjét is ki tudtam

venni. Hirtelen inamba szállt a bátorságom. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem, hogy nem akarok vele találkozni.

− Khm – köszörültem meg a torkom. Nem voltam benne biztos, hogy egyetlen hangot is ki tudnék préselni belıle. − Talán jobb lesz, ha hagylak benneteket – magyarázkodtam. – Megyek, sétálok egy kicsit.

− Menj csak – helyeselt édesapám, és már fordult is az autó felé, ami éppen akkor fékezett le mellette.

Tudtam, hogy nevetségesen viselkedem, de azért mégis igyekeztem minél hamarabb eltőnni a szemük elıl. Hallottam, hogy a kocsi ajtaja becsapódik. Patrick biztosan kiszállt. Szinte éreztem a hátamban a pillantását, és nem tudtam megállni, hogy vissza ne forduljak.

27

Ott állt apám mellett. Pár másodpercig rajta felejtettem a szemem. Sokkal magasabb volt, mint az én medve termető édesapám. Csípıre tett kézzel magyarázott valamit, de nem apára nézett közben. Jól tippeltem. Valóban engem bámult.

Képzeltem talán, vagy tényleg csúfondáros volt a pillantása. Nem hittem volna, hogy tudja, elıle futamodtam meg. Vagy mégis?

Elfordultam, és próbáltam minél hamarabb bejutni a szılıtıkék közzé. Egyszerően röhejes vagyok – állapítottam meg. Ha a megérzésem nem csalt, és Patrick mégis kinevetett, akkor teljes mértékben meg tudtam érteni. Hülyén viselkedtem.

Egy ideig ténferegtem a sorok között. De mégis, mit csinálhattam volna? Bámultam a gyönyörő szılıfürtöket, de csak annyit láttam belılük, hogy még éretlenek. Akárcsak én. Mert, hát nem volt túl felnıttes viselkedés, amit éppen mőveltem. Egy olyan férfi elıl bujkáltam, akit gyerekkorom óta tegnap láttam elıször viszont.

Kár lett volna tagadnom – leginkább magam elıtt lett volna az −, hogy nem hagyott hidegen Patrick Hazard. Férfi még ennyire nem érdekelt. Sıt, ha jobban belegondoltam, még egyáltalán nem érdekelt egy sem. Persze, vak lettem volna, ha nem tőnik fel, hogy egy-két fiú egész helyes. Ott van például Simon, csak hogy ne menjek messzire. Az elızı napi találkozásunkkor, mi tagadás, leesett az állam.

De Patrick egészen más volt. Azonnal megfogott a pillantása, amint a szemébe néztem, és többé már el sem engedett. Félelmetes volt, és nagyon, nagyon ismeretlen.

Azon kaptam magam, hogy mindent tudni szeretnék róla. Miért is költöztek ide annak idején az édesanyjával? Mi történt azon a baljóslatú éjszakán? Ki az a lány, aki vele él? És legfıképp azt, hogy mi nyőgözött le benne annyira?

Elméleteket kezdtem el gyártani arról, mi történhetett vele az alatt az idı alatt, amíg nem volt a városban. És azt is elkezdtem találgatni, hogy miért nem érdeklik a pletykák, amik róla keringenek. Hogyan tudja annyira hidegen hagyni az emberek véleménye, hogy visszaköltözött ide, ahol a legenyhébb megfogalmazás szerint is bajkeverınek tartják.

Gondolataimba merülve sétáltam végig a soron. Mikor kiértem, átvágtam a keskeny úton, és már a következı sorban jártam. Egyikbıl ki, másikba be. Mire észbe kaptam, már jócskán eltávolodtam a pincéktıl, ahol apám hagytam. Fogalmam sem volt, hány soron mentem keresztül, és hogy mióta kóvályoghatok ott.

Jobbnak láttam, ha elindulok visszafelé. Tartottam tıle, hogy apa mentıcsapatot kezd szervezni, ha sokáig nem jelentkezem. El tudtam

28

képzelni, milyen jól mulatnának a testvéreim, ha megtudnák, hogy én vagyok az elsı, aki egy szılıföldön elveszett.

Hamar kiértem a sorok közül, de jóval arrébb, mint ahol a sétámat kezdtem. Messze voltam ugyan, de jól láttam, hogy Patrick autója nem áll már apám ütött-kopott tragacsa mellett. Nem akartam, de megkönnyebbültem ettıl a felfedezéstıl. Ugyanakkor kicsit csalódott is voltam.

Most, hogy már nem volt ki elıl bujkálnom, megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb visszaérjek édesapámhoz. Mégis csak azért jöttem, hogy vele legyek ma.

A szemem sarkából mintha mozgást láttam volna. Elég közel voltak a fák, és az aljnövényzetben minta mozgott volna valami. Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem, és hallgatóztam. Mintha hallottam volna valami motoszkálást, de látni már nem láttam semmit. A kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni. Arrafelé indultam, ahonnan a zaj jött. Arra gondoltam, hogy valamilyen állat. Néhány lépés után azonban megtorpantam. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta, hogy veszélyben vagyok. Megfordultam, és szinte futva indultam a pincék felé. Alig vártam, hogy ismét apával lehessek.

Nem láttam sehol, de gyanítottam, hol lehet. A pincében természetesen. Nem volt kedvem utána menni. A borospince soha sem volt a szívem csücske, és sejtettem, hogy ott még rosszabbul érezném magam. Inkább leültem az elıtte álló kis padra. Fogalmam sem volt, mi ijeszthetett meg, de most, hogy tudtam, édesapám elérhetı közelségben van, már csak mosolyogni tudtam iménti rossz érzésemen. Ugyan milyen veszély fenyegetne itt?

Gyönyörő idı volt, akár csak elızı nap. Itt soha nem volt olyan forróság, mint a városban. Ez nekem nagyon bejött.

A gondolataim hamar visszakalandoztak az iméntiekhez. Vajon képes lettem volna-e másra is gondolni? Nem valószínő. De már hallottam is apa csoszogó lépteit, és nemsokára megjelent, a kezében egy poros borosüveggel.

− Hát itt vagy – állapította meg mosolyogva az ajtóból. – Már azt hittem, hazáig menekültél.

− Mirıl beszélsz? − Úgy húztál el az elıbb, mintha fenékbe billentettek volna –

hahotázott. Apám, és az ı hasonlatai… − Képzelıdsz. Ugyan mi okom lett volna rá? Mikor tovább nevetett, csak egy grimaszt vágtam.

29

− Talán Simon telebeszélte a fejedet – válaszolta, és egy kicsit kevésbé volt vidám már a mosolya. – De ne felejtsd el, hogy ı igencsak elfogult Patrickkel szemben.

Honnan tudhatja, hogy szóba került közöttünk Patrick Hazard? − Jaj, apu! Mintha nem tudnád, hogy az én fejem nem lehet csak úgy

„tele beszélni”. Most jutott csak el a tudatomig teljesen, hogy mit is mondott. − Hogy érted azt, hogy Simon elfogult? Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. − Nem tudod? − Mit is? − Hát… csak arra céloztam, hogy ı rendır – válaszolta végül, de

nagyon úgy hangzott, mintha rizsázna. Muszáj voltam elfogadni a válaszát. Olyan gyorsan kezdett más témáról

beszélni, mintha attól félne, hogy tovább kérdezısködöm. − Ha semmi nem jön közbe, az idei bor még jobb lesz, mint a tavalyi. Már az furcsa volt, hogy apám a borról beszélt. Nekem. Nem igazán

értettem hozzá. Ennek ık voltak a mesterei Thomas-szal. Mi többiek, csak élvezıi voltunk a munkájuknak.

− És az? – mutattam a kezében tartott palackra. − A nıvéred kért meg rá, hogy vigyek haza egy üveg finom vörösbort.

Holnap kirándulni mentek. − Megyünk? − Hé! Erica a hunyó – tiltakozott azonnal. – Én csak a borért vagyok

felelıs. Nagyot sóhajtottam. Erica újabb merénylete. Imádott a családjának

programot szervezni. Nehogy véletlen unatkozzam. Esélyem sem lett volna rá.

Ismét eszembe jutott, mit éreztem az elıbb, mikor zajt hallottam az erdıbıl.

− Apu! Vannak errefelé veszélyes állatok? Elnevette magát, mintha valami roppant vicceset kérdeztem volna. − Medvékre, vagy farkasokra gondolsz? Elhúztam a számat. − Persze, hogy nem. − Itt minálunk a legveszélyesebb a vaddisznó. Nem árt vele vigyázni –

magyarázta kicsit komolyabban, de láttam rajta, hogy még mindig remekül mulat a kérdésemen.

30

Tényleg, a vaddisznó. Ez talán magyarázatot jelenthet a zajra, és a mozgolódásra is. És a furcsa félelmemre szintén. Most, hogy találtam valami elfogadható választ, megnyugodtam kissé.

Beszélgettünk még egy darabig a pince elıtti padon üldögélve. Elmondhatatlan volt a nyugalom, ami körülvett bennünket. A városi nyüzsgés után ez maga volt a csoda. De mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Apa figyelmeztetett, hogy ha nem érünk vissza ebédre, igencsak nagy bajba kerülünk. Azt is megígértette velem, hogy nem árulom el Ericának, tudok a másnapi terveirıl.

Kellıképpen „meglepıdtem” hát, mikor a nıvérem titokzatos arccal közölte, hogy tartogat valamit a számomra, és megpróbáltam minél lelkesebbnek tőnni, mikor elárulta, hogy mi is az.

A nap hátralévı részét mindenféle finomság készítésével töltöttük. Gyanítottam, hogy Erica nem mondott el mindent, mert annyi ételt, amit ı csomagolt másnapra, még egy nagyobb fajta sátortábornak is kihívás lett volna megenni. De nem mertem rákérdezni, hogy végül is hányan megyünk pontosan. Féltem, hogy olyat hallok, amit nem szeretnék.

Nem mondhatnám, hogy különösebb lelkesedéssel vártam a másnapot. Korán reggel ott volt Adam is Anitával. Irigyeltem a sógornımet, ahogy láttam, milyen kényelmesen elhelyezkedett a hintaágyban. Halomnyi újsággal az ölében integetett utánunk. Persze, hogy ı inkább nem jött velünk.

Miért is nem lepıdtem meg, mikor Simon autója kanyarodott be az udvarra? Ráadásul Pault is magával hozta. Nem egyenruhában voltak, úgyhogy gyanítottam, hogy ık is velünk jönnek. Paul átcammogott a túloldalra, és segített kiszállni egy alacsony, csinos, barna hajú lánynak. Rögtön leesett, hogy az csak Rita lehet, Simon húga. Gyerekkorunkban nagyon jó barátnık voltunk, de annak már több éve. İ azonban nem úgy nézett ki, mintha elfelejtette volna, azokat az idıket. Pillanatok alatt ott termett mellettem, és viharosan megölelt.

− Szia, Emi. Már úgy vártam, hogy találkozzunk. Mesélj! Hogy vagy? Mi újság van veled?

− Velem minden rendben – mosolyogtam vissza rá. Jól esett ennek a picike lánynak az ıszinte öröme. – Úgy hallottam, neked több mesélni valód van.

Sokat mondóan néztem Paulra. Rita halványan elpirult. Nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen boldog. Barna szeme csak úgy csillogott, ahogy a hatalmas férfira nézett, és Paul mogorva arca is megenyhült a pillantásától.

31

− Css! – súgta kuncogva, és a mutatóujját a szája elé tette. – Ne most! Még elbízza magát.

Erica viharzott ki a házból, kezében az utolsó elemózsiás kosárral. Megölelte a gyerekeit, akik éppen, hogy csak megszakították a kedvéért a játékot, és már rohantak is tovább. Ellentmondást nem tőrıen osztotta el, ki hova ül. Ritára és Paulra ráparancsolt, hogy Adam autójába szálljanak, minket Simonnal pedig a saját kocsijukba ültetett.

Nem volt túl sok logika ebben a variációban, hiszen érthetı lett volna, ha Simon a testvérével és a leendı sógorával szeretne utazni, ha csak…

Szörnyő gyanúm támadt, és egyre csak nıdögélt az úton. Talán a nıvérem elhatározta, hogy felcsap kerítınınek? Ez megmagyarázná azt, ahogy a minap leskelıdött.

Azt láttam, hogy Simonnak nem lenne ellenére, ha közelebb kerülnénk egymáshoz, na de mi ütött a nıvérembe, hogy csak úgy a kérdezésem nélkül szervezkedni kezdett? Iszonyúan mérges voltam rá. Alig vártam, hogy kettesben legyünk, és lekaphassam a tíz körmérıl.

Ez azonban egyáltalán nem bizonyult egyszerő feladatnak, mivel a nap folyamán Simon szinte állandóan a közelemben volt, mintha egy percre sem akart volna magamra hagyni. Már az úton, az autóban is végig engem beszéltetett. Minden témában kikérte a véleményem, ami csak eszébe jutott. Kíváncsi volt rá, mi a kedvenc zeném, a kedvenc filmem. Szinte már kellemetlen volt az igyekezete, hogy a lehetı legrövidebb idı alatt a legtöbb információt megtudja rólam. De nem akartam vele udvariatlan lenni, ezért szorgalmasan válaszolgattam a kérdéseire, és idınként én is kérdeztem tıle ezt-azt.

Ericáék a lehetı legszebb úti célt választották. A közelben álló romos várhoz fıleg a helyiek kirándultak szívesen. Nem volt kimondottan turista látványosság. De ettıl csak még kellemesebb lett. A tömeg egyáltalán nem hiányzott. Már így is több ember volt körülöttem, mint amennyire vágytam. Amikor Simon még ahhoz is ragaszkodott, hogy ı szedjen a tányéromra ennivalót, végkép elszakadt a cérna.

Adam éppen jókor húzta elı a labdát a hátizsákjából. − Ki jön focizni? – kiáltotta, és a többiek lelkesen jelentkeztek. Úgy

tőnt, itt rajtam kívül mindenki szereti ezt a sportot, mert még a lányok is beszálltak a meccsbe.

Simon kérdın nézett rám. − Te nem jössz? − Ezt inkább kihagynám. De te csak menj nyugodtan! − Nem lesz baj, ha itt hagylak kicsit?

32

− Dehogy – mondtam, és igyekeztem minél kevésbé megkönnyebbültnek látszani. A figyelmessége már kicsit sok volt.

Néztem a bohóckodásukat, és egybıl jobb kedvem kerekedett. Már szinte úgy éreztem, jól tettem, hogy eljöttem. Az árnyékba terítettem az egyik plédet, és onnan figyeltem a küzdelmet, ami inkább komikus volt, mint izgalmas, és idınként birkózásba torkollott. A lomha Paul legtöbbször az erejével ellensúlyozta a mozgékonyságát. Mikor pedig lábbal nem tudta a kapuig vinni a labdát, felkapta, és úgy szaladt vele tovább, félrelökdösve azokat, akik voltak olyan vakmerıek, hogy elé álljanak. Senki sem érezte túl fontosnak, hogy emlékeztesse rá: egy másik sportágban kezdték a meccset.

Nagyon szép helyen voltunk. Régen jártam már itt. Gyönyörködtem a természetben. Jó volt hallgatni, az élénk vitatkozást, az ugratást. Nem tudtam megállni nevetés nélkül, ahogy láttam, milyen harc folyik.

Amikor azonban elkaptam Simon pillantását, a jókedvem menten elpárolgott. Furcsán nézett rám. Nagyon furcsán. Jobb szót nem találtam rá. Sok minden volt a tekintetében: gyengédség, öröm, egy csomó minden, amit nem tudtam azonosítani. És még valami: elszántság. Zavartan elfordítottam a fejem. Már nem tudott lekötni a játék. Úgy döntöttem, hogy inkább sétálni megyek.

Kicsit elzsibbadt a lábam, ahogy törökülésben ültem, és még mindig magamon éreztem Simon figyelmét, ezért egy sort szerencsétlenkedtem, mire felhúztam a cipımet. Amikor sikerült, igyekeztem minél elıbb kikerülni a látó mezejébıl.

Felcaplattam a várhoz. Emlékeztem rá, hogy onnan gyönyörő a kilátás, de arra már nem, hogy milyen meredek az ösvény. Ráadásul nem is a leginkább alkalmas cipımet vettem fel, ezért idınként muszáj volt a kezemmel is segíteni, hogy sikerüljön felmásznom. Már nem is tőnt olyan jó ötletnek, hogy nekivágtam az útnak. Arra még csak gondolni sem mertem, hogyan fogok lejutni.

Azért nem túl elegánsan, de sikerült felérni. És a látvány mindenért kárpótolt. Ameddig csak elláttam, mindenhol hegyek és völgyek váltották egymást. Fák, és szılıföldek. Az ısz színei már mindenfelé megjelentek.

A vár túloldala alatt egy kis patak folyt végig. Imitt-amott apró vízesés keletkezett, ahogy a sziklákon megtört az útja. A víz csobogása jól hallható volt még onnan is, ahol álltam. Elhatároztam, hogy inkább arra sétálok le, és a romot megkerülve megyek majd vissza a többiekhez. Inkább, mint hogy kitegyem magam a szégyennek, amit éreznék, ha nem sikerülne két lábon befejeznem a kirándulást.

A játék még javában folyt. Hallottam a csatazajt.

33

Még mindig Simon megfejthetetlen pillantásán tőnıdtem. Mit akart ugyan jelenteni?

A következı pillanatban azonban már ez izgatott legkevésbé. Ismét az a megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ami elızı nap is, mikor apával a szılıföldön jártunk. A zsigereimben tudtam, hogy valamiféle veszélyben vagyok, de nem jöttem rá, hogy mi is lehet az.

Talán megint vaddisznók járnak a közelben? Na jó. Ez már kicsit furcsa lenne. Semmiféle vadállat nem merészkedne ilyen közel. A legvalószínőbb az, hogy egy három mázsás vadkan is ész nélkül menekülne a foci meccset kísérı kiabálás, és kacagás hallatán.

Rájöttem, mi is az, amit valójában érzek. Mintha figyelne valaki. Rettenetes volt. A karom libabırıs lett, és megszaporáztam a lépteim, hogy minél hamarabb visszaérjek a többiekhez. Már nem tőnt olyan jó ötletnek, hogy otthagytam ıket.

Különleges zaj terelte el a figyelmemet a paranoiámról: furcsa, sivító hangot egy kicsit hangosabb csattanás követett, majd ismét ugyanez a két hang.

Felnéztem, hogy megkeressem a zaj forrását. Nem is gondoltam volna, hogy rajtunk kívül más is van a közelben. Kivéve persze azt a valamit, vagy valakit, aki az imént figyelt.

A vár mögötti réten egy férfi állt, nekem háttal. Fehér pólójáról szinte visszatükrözıdött a napsugár. Vakított. Közelebb sétáltam, árnyékot keresve.

A férfi ismerısen magas és karcsú volt. Sötét haja megerısítette a gyanúmat. Ahogy a rét túloldalán álló fák egy pillanatra eltakarták a napot, már azt is ki tudtam venni, hogy mit csinál.

Egy íjat tartott a kezében és a tıle körülbelül kétszáz méterre lévı szalmabálára erısített céltáblára lıtte a nyílvesszıket. Én még csak el sem láttam rendesen odáig, de biztos voltam benne, hogy neki minden egyes lövése pontosan a cél közepébe talált.

Egy újabb nyílvesszıt húzott elı, és megfeszítette az íjat. A mozdulattól az izmai is megfeszültek. Mintha összeolvadt volna az ember, és a fegyver. Egy pár másodpercig tartott csak, hogy célozzon, és lıjön. A nyílvesszı belevágódott a táblába.

Patrick – mert már teljesen biztos voltam benne, hogy ı áll elıttem –, egy pillanatig még abban a pózban maradt, ahogy a nyílvesszıt elengedte. Csak nagyon lassan eresztette le a karjait, ahogy nézte a céltáblát.

Még a lélegzetem is visszafojtottam a következı célzás és lövés közben. Mintha attól tartottam volna, hogy megzavarom a tevékenységben.

34

Pedig amilyen messze álltam tıle, még csak nem is hallhatott. De azért biztos, ami biztos behúzódtam egy fa törzse mögé.

Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy kicsit nevetséges, ahogy itt leskelıdöm. Biztosan jól szórakozott volna, ha észrevesz.

Megbabonázva néztem a mozdulatait. Minden egyes rezdülésébıl sugárzott az erı és a harmónia. Olyan nyugodtan, olyan precízen ismételgette a folyamatot. Látszott, hogy nagyon gyakorlott, és magabiztos.

Önkéntelenül közelebb léptem. Egyenesen egy száraz gallyra, amely hatalmasat reccsent a talpam alatt. A csattanás olyan volt a csendben, mint egy puskalövés. De nem fordult felém. Csak egy pillanatra állt meg, majd folytatta tovább azt, amibe belekezdett. Mintha már régen tudatában lett volna, hogy mögötte állok. Talán hallotta, a vidám kiáltozást, és sejtette, hogy a kirándulók közül valaki megcsodálta a tudományát.

Nem akartam lebukni. Megfordultam, hogy visszamenjek Ericáékhoz. Majdnem nekimentem Simonnak, aki észrevétlen lépett a hátam mögé. Meglepetésemben kis híján felkiáltottam.

− Nem akartalak megijeszteni – mosolygott. – Mit csinálsz itt? Már azt hittem eltévedtél.

Most látta meg Patricket. Akárcsak én, ı is azonnal felismerte még így is, hogy nem látta az arcát.

A mosolya egy pillanat alatt eltőnt. Én pedig el tudtam képzelni, hogy úgy festhetek, mint akit valami helytelen dolgon kaptak rajta.

− Má-már éppen i-indultam vissza – hebegtem. Mint mindig, ha zavarban voltam, elfelejtettem beszélni, és ettıl a zavarom még inkább fokozódott.

− Gyere innen! – fogta meg a kezem. – Itt nem vagy biztonságban. Nem vitatkoztam. Talán igaza volt. Nem túl ésszerő dolog egy olyan

ember közelében ólálkodni, aki éppen íjjal lövöldözik. És akkor még nem is meséltem neki a fura érzésemrıl.

Húzni kezdett maga után. Egy pillanatra visszanéztem, egyenesen Patrick Hazard sötétkék szemébe. Meghallhatta Simon hangját. A szeme megvillant, ahogy találkozott a pillantásunk, nekem pedig nagyon melegem lett. Ilyen nincs.

Simon tovább vonszolt árkon-bokron keresztül. Bukdostam a fák felszíni gyökereiben, és a talaj egyenetlenségeiben.

− Simon lassíts már! – ziháltam. – Nem tudok ilyen gyorsan menni. Kicsit visszább vett a tempóból. − Mi bajod van tulajdonképpen? – rántottam ki a csuklóm a kezébıl.

Tudtam én, hogy Patrick miatt lett ilyen ideges, de akkor sem volt rá semmi oka, hogy így rángasson keresztül a fél erdın.

35

Megálltam. İ is. Mikor szembe fordult velem, már sokkal nyugodtabbnak látszott.

− Ne haragudj. Nagyon durva voltam. De nem szeretnélek ennek az embernek a közelében látni.

− Simon! Ne légy nevetséges! – kérleltem. − Nevetséges? Te nem tudod, mit beszélsz. Patrick Hazard nagyon

veszélyes ember. Ebben lehet valami – adtam neki igazat, ahogy eszembe jutott az iménti

látvány. A hideg kirázott, ha visszagondoltam a nyílvesszı sivítására. − Mitıl győlölöd ennyire? – csúszott ki a számon a kérdés. – Ennek

ugye semmi köze nincs ahhoz a szóbeszédhez? Simon gúnyosan felnevetett. − Kicsit több az, mint szóbeszéd. Egyre mérgesebb lett, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy

Patrick nem tehette meg azt, amivel gyanúsították. Akkor nem lenne most itt. Ha valami csoda folytán el is engedték volna a büntetését, akkor sem lenne olyan bolond, hogy visszajön ide, ahol megvádolták. És az én apám sem védené olyan elszántan, ha nem lenne rá oka. De a leges-legfontosabb az volt, hogy tudtam, éreztem, Patrick nem lehet gonosztevı. Elég volt akár egyszer is a szemébe néznem hozzá.

− Hiszen te mindennek utána nézhetnél – jutott eszembe. – Szóval, feltételezem, hozzájutsz az akkori jegyzıkönyvekhez. Abból talán kiderülhet az igazság.

− Azt hiszed, ez még nem jutott eszembe? – a nevetése száraz volt. Öröm nélküli. – De mikor pár éve archiválták azokat a papírokat, ez az egy valahogy kimaradt. İrület. Mintha valaki kész akarva tüntette volna el.

Megijesztett ez a megszállottság, és ez a düh. Pláne, hogy én nem találtam annyira magától értetıdınek, mint ahogy Simon. Láttam rajta, hogy amíg meg nem tudja az igazságot, nem nyugszik. De még így is túlzásnak tőnt, amit mővelt.

Észrevehette a rémületemet, mert a következı pillanatban már megenyhült az arca.

− Nem lesz semmi baj – megpróbált mosolyogni, de látszott, mennyire feszült. − Csak kerüld el Patrick Hazardot!

Ezt nem tudtam neki megígérni, úgyhogy inkább nem feleltem semmit. Meg akartam mondani, hogy nem Patricktıl félek, hanem az ı hatalmas ellenszenve ijeszt meg.

Mikor visszaértünk, a többiek már bepakoltak mindent az autókba. Kimondottan örültem neki, hogy vége van a kirándulásnak. Figyelmen kívül hagytam, hogy Simon kinyitotta nekem az ajtót. Azt várta, hogy

36

megint mellé üljek Ericáék autójába, mint mikor jöttünk. Én azonban gyorsan bevágódtam Adam mellé. Nem törıdtem a kérdı pillantásokkal.

Rita aggódva nézte a bátyját, aki dühösen bámult egy darabig, mielıtt beszállt volna a kocsiba.

Nem tudtam, Erica csak nem vette észre, hogy mi folyik közöttünk, vagy talán pont ezért, de az egész társaságot behívta kávéra. Inkább bementem a konyhába segíteni neki, csak ne kelljen állnom Simon dühös, és a többiek kíváncsi pillantását. De a kíváncsiskodás elıl így sem tudtam elmenekülni.

− Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte a nıvérem, miközben vizet öntött a kávéfızıbe.

Felesleges lett volna úgy tennem, mintha nem tudnám, hogy mirıl beszél. Nagyot sóhajtottam, mielıtt válaszoltam.

− Simon meglátta Patrick Hazardot, és úgy rángatott el a közelébıl, mint akinek teljesen elment az esze.

Erica meglepetten nézett rám. − Hazard ott volt a várnál? − Igen – bólintottam. – De még csak észre sem vett. Ez ugyan nem volt igaz, mert, ahogy Simon kiabált, azt biztosan

meghallotta. Hiszen még rám is nézett. − Simon megırült. Teljesen bebeszélte magának, hogy Patrick

veszélyes ember, és neki kell megvédenie tıle engem. Butaság. Hiszen csak véletlenül éppen egy helyen voltunk. Tisztára kiakaszt. Legalább néha elfelejthetné, hogy rendır. Túlteng benne a hivatástudat.

Vágtam egy fintort, és a kávéscsészéket kezdtem rendezgetni a tálcán. Erica nem válaszolt. Mintha teljesen lefoglalta volna a kávéfızés. A délután hátralévı részében igyekeztem túltenni magam a Simonnal

folytatott beszélgetésen. Próbáltam jól érezni magam. Ez nem is ment olyan nehezen, mert a bátyám, a társaság mindenkori ügyeletes bohóca nagyon elemében volt. Bármirıl eszébe jutott egy vicc, vagy egy jó poén. Minden egyes megszólalása után gurultunk a nevetéstıl.

Mindaddig sikerült az egész kellemetlen vitát kiőznöm a fejembıl, amíg Simon utánam nem jött a házba, ahogy bementem egy pulóvert keresni. A lépcsı aljában várt, mikor lefelé indultam az emeletrıl.

Megálltam az alsó lépcsıfokon, és vártam, mit akar mondani. Nem volt semmi kedvem egy újabb vitához. Úgy látszott azonban, hogy Simon már nem olyan feszült, mint délután.

− Tartozom egy bocsánatkéréssel – kezdte néhány másodperc után. – Hülyén viselkedtem. Megint.

37

A szája mosolyra húzódott, de a szeme komoly maradt. Bólintottam. Ehhez nem volt mit hozzátenni.

− Csak tudod, nagyon kijövök a sodromból, ha errıl az emberrıl van szó. Nem vagyok képes világosan gondolkodni.

− Igen, ezt észrevettem – hagytam jóvá halkan. Pár pillanatig tétovázott, majd szembe fordult velem, és megfogta a

kezem. Még így is − hogy én a lépcsın álltam −, magasabb volt nálam. Az arca furcsa volt. Megfejthetetlen. Mintha vívódott volna önmagával, kimondja-e azt, amire készült.

− És van még egy okom – ismét elhallgatott. Még most is gondolkodott, mondja-e, vagy sem.

Sóhajtott. − Nagyon féltelek. Személyesen engem? Nem úgy általában mindenkit, akikre, mint

rendır, hivatalból kell vigyáznia? Erre nem számítottam. Azonnal nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Kellett egy kis idı.

− Simon! – kezdtem óvatosan. – Nem fenyeget semmilyen veszély. És nem is kell magadra venned, hogy mindig mindenkit megvédj, csak mert rendır vagy.

Csak nézett rám. A szemében egyáltalán nem láttam azt a megkönnyebbülést, amit a szavaimmal el akartam érni.

− Miattam nem kell aggódnod – folytattam, és megkockáztattam egy mosolyt, talán attól megenyhül majd. – De azért köszönöm.

Gyors puszit nyomtam az arcára. − Visszamegyünk a többiekhez? Azt hiszem, ki kell pihennem Erica

akcióját. Masszív izomlázam van a hegymászástól. Mintha nem is hallotta volna, mit kérdezek. − Simon! Nagyon elgondolkodtál – szólítottam még egyszer. Ez már

hatott. − Persze, menjünk csak – válaszolta, de nem viszonozta a mosolyom. Logikátlan volt, ahogy viselkedett. Jobb szót nem találtam rá. És

magyarázatot sem. Sem pedig nyugalmat. Fıleg nem éjszaka.

38

3. fejezet Két tőz között

A következı hét hamar eltelt. Lassan mindennek meglett a helye a szobámban. Újra kezdtem otthonosan érezni magam.

Élveztem a semmittevést. Az elızı munkahelyemrıl hamarabb eljöttem, mint ahogy elsıre megállapodtunk. Így kaptam néhány potya hetet, mielıtt kezdenem kellett a városi kórházban. Persze ideje lett volna bevinnem a papírjaimat, hogy a bürokrácia tehesse a dolgát, de egyelıre nagyon jól éreztem magam ilyen kötetlenül. Egész nap a kertben ücsörögtem, és olvastam. Úgy éreztem, mintha csak nyaralnék.

Patricket szinte minden nap láttam. Gyakran jött apámhoz. Legtöbbször csak pár szót váltottak az udvaron ácsorogva. Úgy tőnt, ez náluk mindennapos, természetes szertartás. De a természetesség már egyáltalán nem volt elmondható az én viselkedésemrıl. Ilyenkor ugyanis kétségbeesetten próbáltam elkerülni, hogy bármiért is ki kelljen lépnem a házból. Mindig sürgıs, halaszthatatlan dolgom volt, és éppen abban a helyiségben, amelynek ablakából tökéletesen láthattam kettıjüket. S mivel ez leginkább a konyha volt, bevett szokásommá vált hát a házi munka, a nıvérem legnagyobb meglepetésére. Persze a tényt, hogy utánuk leskelıdöm, még magamnak sem nagyon mertem bevallani. Mint ahogy azt sem, hogy mennyire lenyőgöz ez a titokzatos, sötét hajú, kék szemő férfi. Le sem tudtam venni róla a szemem.

Simon is mindennap ellátogatott hozzánk, de a balul sikerült kirándulást nem hozta többé szóba. Pontosan úgy viselkedett, mint ahogy vártam tıle. Mint egy régi jó ismerıs, akivel sokáig nem találkoztam. Mint ahogyan az is volt. Egy régen látott barát.

Ericának nem volt több meglepetése, ezért már-már szinte unatkoztam. Újra olvastam a kedvenc könyvemet, mivel azonban kívülrıl tudtam

minden sorát, nem tudott annyira lekötni, hogy ne kalandozzanak el róla a gondolataim minduntalan.

Egyedül voltam otthon. Mindenki ment a dolgára, csak én nem tudtam magammal mit kezdeni. A pihenés lassan kezdett megterhelı lenni. Az összes házimunkával végeztem már, amit Erica rám bízott. Azt szigorúan megtiltotta, hogy fızzek, hiába bizonygattam, hogy sokat javult a tudományom a sok kollégiumban és albérletben töltött év alatt. De nem bízott bennem. A legkonstruktívabb elfoglaltság, amit ki tudtam találni az volt, hogy kivételesen kilakkoztam a körmeimet. Lám, mit tesz az unalom?

39

Ez egyáltalán nem volt rám jellemzı. Ha Erica nem jár elıttem jó példával, abban sem lettem volna biztos, hogy meg tudom különböztetni a körömlakkot a hibajavító festéktıl.

Kicsit talán merész volt a vörös szín, amit a nıvérem cuccai között találtam, de elhatároztam, hogy kipróbálom. Úgysem látja senki sem. Erica pedig egészen biztosan nem bánja majd.

Ám ezzel is túl hamar végeztem. Visszatértem a könyvhöz. Makacs kísérletezgetésem az olvasásra azonban továbbra is eredménytelennek bizonyult.

Feladtam. Hátra dıltem, és lehunytam a szemem. Mivel nem aludtam túl jól mostanában, szinte azonnal el is bóbiskoltam.

Fogalmam sem volt mennyi idı telhetett el, de egyszer csak megéreztem, hogy valaki van a közelemben. Szinte még félálomban néztem fel, és egy pillanatig fel sem fogtam, hogy vajon felébredtem-e már, vagy még mindig álmodom. Mintha csak a gondolataimból lépett volna elı, Patrick Hazard állt elıttem.

− Talán nem kellett volna idekinn elaludnom. Biztosan napszúrást kaptam.

− Mibıl gondolod? – kérdezte mosolyogva az álomkép. Lehet az, hogy egy álom ennyire valóságos? Oké, hogy mostanában

minden álmom róla szólt, de nem túlzás az egy kicsit, hogy most már minden alkalommal ıt látom, amint egy pillanatra is lehunyom a szemem?

Csak lassan tudatosult, hogy a szemem már nyitva van, és nem álmodom. Az, aki itt áll velem szemben, és szemmel láthatóan kitőnıen szórakozik a hóbortosságomon, az nagyon is valóságos.

Kapkodva ültem feljebb, miközben a hirtelen mozdulattól az ölembıl lecsúszott a könyvem. Nem érkeztem felvenni, mert Patrick megelızött. Már nyújtotta is át, mielıtt egyáltalán észbe kaptam volna.

− Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Csak hiába csengettem, senki nem jött ki, és mivel az ajtótok nyitva volt, gondoltam körül nézek kicsit. Talán lehetnél óvatosabb is.

Túl szigorúan mondta. Mintha csak apát hallottam volna. Persze ez nem változtatott a tényen, hogy nagyon is igaza volt. Eszembe jutott, hogy többször is úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Az emléktıl borzongás futott végig rajtam. Nem ártana jobban vigyáznom.

− Tılem nem kell félned – mondta még morcosabban. Talán meglátta az arcomon a rémületet.

− Ne-nem félek – dadogtam nem túl meggyızıen. – Csa-csak nem vá-vártam senkit.

40

− Azt látom – felelte most már megint mosolyogva. Kék szeme újra jókedvően csillogott, mint amikor még azt hittem, hogy álmodom.

Jelentıségteljesen nézett kilakkozott körmeimre, mintha csak tudná, hogy unalmamban csináltam. A könyvemet ráborítottam a lábujjaimra, legalább az ne szúrjon szemet, hogy ott is ügyködtem.

− A-apa nincs itthon – nyögtem ki, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, és így legalább hamarabb véget érhet ez a kínos találkozó.

− Tudom – mondta. – Nemrég telefonált. İ kérte, hogy jöjjek el most, és várjam meg. − Persze, csak ha nem zavarlak – tette hozzá, és még szélesebben mosolygott. Azt sem tudtam, hogy hová legyek zavaromban.

− E-egyáltalán ne-nem zavarsz. Hú! Össze kellene kicsit szednem magam. Már biztosan azt gondolja,

hogy beszédzavarral küzdöm. − Leülhetek? – intett a másik nyugágy felé, ami alig néhány centire volt

az enyémtıl. Inkább már meg sem szólaltam, csak bólintottam. Joggal tartottam tıle,

hogy ezután sem fogok tudni egyetlen értelmes mondatot sem kinyögni. − Megnézhetem? – nyúlt a lábam felé. Értetlenül bámultam rá. Nem értettem, mit akar. Önkéntelenül arrébb

húzódtam, de csak a könyvet vette el, amit az imént adott vissza. A heves mozdulatot látva megállt ugyan egy pillanatra a keze a levegıben, majd mégis felkapta a vaskos kötetet és megnézte a borítóját.

− Wilbur Smith: A folyó istene – olvasta hangosan. – Látom, szereted ezt a könyvet.

Le se tagadhattam volna. Szinte már rongyosra olvastam. Minden egyes alkalommal elvarázsolt az ókori világ leírása, ahányszor csak a kezembe vettem.

− Nagyon jó könyv. Nekem is tetszett. − Olvastad? – élénkültem fel elfeledve iménti zavaromat. Semmi sem

tudta elterelni a figyelmemet, ha a kedvenc regényemrıl beszélgethettem valakivel.

− Egy ideig nagyon sok szabadidım volt – vonta meg a vállát, mintha csak valami mellékes információt osztana meg velem. Az oldottságom azonnal el is tőnt. Nyilvánvalóan a börtönben töltött évekre gondolt. Fogalmam sem volt, erre mit kellene válaszolnom. És lehet, hogy egyáltalán nem is várt rá választ.

Egy ideig elgondolkodva nézett rám. − Tudtad, hogy valóságos alapja van a könyvnek? – kérdezte azután.

41

− Igen – magam is meglepıdtem, hogy legalább ennyit sikerült kinyögni dadogás nélkül. – Egy ısi királysírban talált tekercsek alapján írta.

Megint mosolygott. Ettıl pedig nagyon melegem lett. Hogy tud egy férfi ilyen elbővölı módon mosolyogni? El sem tudtam

képzelni, hogy fogom kibírni addig, amíg apa hazaér. − Megkínálhatlak egy kávéval? – kérdeztem reménykedve. Amíg kávét fızök, legalább nem kell itt lennem mellette. Úgy

megörültem a lehetıségnek, hogy nem vártam meg a válaszát. Lehajoltam, megkeresni a papucsomat a nyugágy alatt, de a mozdulat túl hevesre sikeredett, majdnem arccal elıre zuhantam. Patrick az utolsó pillanatban kapott el.

− Nocsak. Ilyen sürgıs, hogy megint elmenekülj? − Mi-mirıl beszélsz? – néztem rá olyan ártatlanul, amennyire csak

tudtam. Tehát észrevette, hogy minden egyes alkalommal lelépek, amikor csak

feltőnik a közelben. − Azt hittem, nem félsz tılem. Még mindig tartott. Olyan közel volt, hogy éreztem az illatát. A szeme

valósággal fogva tartotta a tekintetemet. Szuggerált. − Szóval? − Hogy mi? – nem kellett adnom az értetlent. Azt sem tudtam, mirıl

van szó. Talán, ha megkérdezi, még a saját nevemet sem tudtam volna megmondani.

− Kávét akartál nekem fızni – most már nyilvánvaló volt, hogy rettenetesen jól mulat rajtam.

Kelletlenül húzódtam el tıle. Csak akkor engedett el, amikor már biztos volt benne, hogy képes leszek megırizni az egyensúlyomat. A vállam sajgott attól, ahogy megfogta, mikor majdnem elzuhantam. Magamon éreztem a tekintetét, miközben bementem a házba.

Elıször is az arcomat mostam meg hideg vízzel. Olyan érzésem volt, mint ha lázam lenne. Rettenetesen mérges voltam rá, amiért félreérthetetlenül a bolondját járatta velem. És magamra is, amiért ennyire ki tudott billenteni az egyensúlyomból akár egyetlen pillantásával is. Nevetségesnek éreztem magam.

Kapkodva kezdtem a kávéfızéshez. Persze a kávés doboz tetejét nem tudtam lecsavarni. Megszorulhatott. Küszködtem vele egy kicsit, azután mikor rájöttem, hogy nem fog menni, mérgemben a pultra csaptam.

− Talán ártott neked az a szerencsétlen doboz valamit? – szólalt meg Patrick a nyitott konyhaajtóban.

42

Úgy pördültem meg, mintha darázs csípett volna belém. Fogalmam sem volt arról, hogy ott áll. És arról sem, hogy mióta figyelhetett már. Most bezzeg nem tudtam megérezni, hogy néz valaki.

Odajött és szó nélkül elvette a dobozt. Egyetlen laza mozdulattal tekerte le a tetejét. Hiába hőtöttem le az arcom egy pillanattal elıbb, megint lángolt. És a legkellemetlenebb az volt, hogy tudtam, ha csak nem totálisan vak, látnia kell, milyen hatást vált ki belılem. Márpedig nem volt vak.

Pár másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy felém nyújtja a dobozt. Igyekeztem úgy állni, hogy ne lássa, mennyit szerencsétlenkedem, miközben a kávét és a vizet a gépbe töltöttem. Valahányszor lopva rápillantottam, mindig feltőnt, milyen jól szórakozik az idegességemen. Rajta persze feszengésnek semmi nyoma sem volt.

Mire kitöltöttem a kávét, a csend már kezdett kínos lenni. Erısen gondolkodtam rajta, milyen témát kellene bevetnem, hogy megtörjem.

− Szóval együtt dolgoztok apuval? − Nem egészen – nevetett, miközben leengedte a kávéscsészét, amibıl

épp az imént kortyolt. – Inkább úgy mondanám, hogy ı teszi a dolgát, én pedig csak lógok a nyakán tanácsért. Édesapád nagyon ért a munkájához. És igencsak türelmes, amiért még nem küldött el melegebb éghajlatra.

− Igen. Apa ilyen. Semmi sem hozná ki a sodrából. Egyébként nekem azt mondta, hogy te is segítesz neki, ha szükség van rá.

− Ti rólam beszélgettetek? – mosolygott megint és én zavaromban a mosogató tálcát kezdtem törölgetni, mintha lett volna rajta bármi is, amit ledörzsölhetek.

− Nem kifejezetten – húztam el a számat. Volt egy kis mellékzöngéje a szavainak. Mintha, pontosan tudná, milyen körülmények között merült fel a neve. − Csak megemlítette.

Látszott rajta, hogy mondhatok bármit, egyetlen pillanatig sem hiszi, hogy nem volt téma a családunkban az elmúlt napokban.

− Kérdezhetek valamit? – kezdte most ı a beszélgetést. Meglepetten néztem rá. El sem tudtam képzelni, mi érdekelheti ıt

velem kapcsolatban. − Hát hogyne – válaszoltam azért. − Te és Storm? – tétovázott egy pillanatig, mielıtt folytatta. Mintha

csak tartana a válaszomtól. − Szóval, te és ı, egy pár vagytok? − Hogy mi? – egyáltalán nem értettem egy szavát sem. Annyira nem

odavaló volt a kérdése, és annyira képtelenség a feltételezése. − Tudom, hogy semmi közöm hozzá – kezdett magyarázkodni, és most

elıször láttam rajta egy kis bizonytalanságot. – Csak úgy rángatott magával a minap, mintha lenne hozzá valami joga.

43

Annyira meglepett, hogy gondolkodás nélkül válaszoltam. − Igazad van. Semmi közöd hozzá. Láttam rajta, hogy egy pillanatra sokkal sötétebb lett a szeme, mint

egyébként. Megbántották a szavaim. De még folytattam. − Egyébként válaszolok, mert nincs benne semmi titok. Simon és

köztem nincs semmi. Csak kicsit túlteng benne a hivatástudat. Túl komolyan veszi a feladatát. Valami oknál fogva a fejébe vette, hogy meg kell védenie.

− Tılem? Nyoma sem volt az iménti megbántottságnak a tekintetében. Inkább

megint huncut volt, mint amikor rajtam mulatott. − Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam. Valóban nem tudtam teljes mértékben eligazodni Simonon. Persze azért

azzal nagyon is tisztában voltam, hogy Patricktıl különösen távol akar tartani.

− De már tisztáztam vele, hogy erre semmi szükség. − Biztos vagy benne? Olyan átható tekintettel nézett rám, mintha a fejembe akarna látni. Nem

tudtam eldönteni, hogy csak képzelem-e, vagy valóban nagyon elégedett volt az iménti válaszommal Simonról.

− Hogy érted ezt? − Talán hallgatnod kellene a tanácsaira. Lehet, hogy hagynod kellene

magad megvédeni. − Engem nem fenyeget semmi veszély. Azon kívül, hogy percenként hülyét csinálok magamból – tettem hozzá

magamban. − Hát itt vagytok – hangzott fel apám hangja az ajtóból. Naná, hogy megint halálra rémültem. A kávés csésze nagyot csörrent a

kezemben. Patrick lazán odanyúlt, és megfogta a csészealjon táncoló poharat.

− Vigyáznod kellene – mondta alig hallhatóan. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem a poharam épsége aggasztotta. Gyorsan töltöttem apának is egy bögrével, és már menekültem is ki a

konyhából valami érthetetlen összevisszaságot morogva magyarázatként. − Emily! – szólt utánam Patrick, én pedig egy pillanatig azon

csodálkoztam, hogy egyáltalán emlékszik a nevemre. − Köszönöm a kávét – folytatta mosolyogva.

Még a szokásosnál is jobban szórakozott kétségbeesett igyekezetemen, hogy minél elıbb kívül legyek az ajtón.

44

Hétfın elhatároztam, hogy reggeli után bemegyek a kórházba. Beviszem az irataimat, és talán tudok beszélni valakivel arról, hogy mikor kezdjek dolgozni.

A földszintrıl felszőrıdı hangokból kétségtelenné vált, hogy az egész család talpon van. A lépcsın lefelé menet már a szavakat is értettem. Apa és Thomas valamirıl élénken beszélgettek. Erica Ginát kísérelte meg rávenni, hogy egyen végre valamit. A fiúk pedig szokás szerint egymást kergették. İket édesanyám próbálta kordában tartani. Halkan magyarázott valamit, és csodák csodájára Lucas és Christopher hallgattak rá, mert hirtelen abbamaradt az eszeveszett kiáltozás. Nem hiába, anyu tudhat valamit. Így visszagondolva tényleg soha nem emelte fel a hangját velünk se. (Szöges ellentéte volt apának, aki mondani valójának általában hangerıvel adott nyomatékot.) És mégis, soha sem jutott még csak eszünkbe se, hogy szófogadatlanok legyünk vele.

− Jó reggelt – motyogtam. Mindenki egyszerre nézett felém. Nem mondom, pont erre a figyelemre volt éppen szükségem.

− Basszus hugi. De szarul nézel ki – szaladt ki a nıvérem száján. − Köszi Erica. Én is nagyon szeretlek. A fiúk azonnal kórusban ismételték anyjuk szavait. Erica elvörösödött,

pláne mikor anyánk lesújtóan ránézett. Következı szigorú pillantására viszont Lucas és Christopher torkára akadtak a csúnya szavak.

Semmi újdonságot nem mondtak. Az elmúlt, szintén álmatlanul töltött éjszaka megtette a hatását.

− Hová készülsz? – nézett végig anyám a ruhámon. − Bemegyek a kórházba. Beszélek a fıorvossal – válaszoltam, míg a

kávét töltöttem, amit azonnal a csésze mellé is borítottam. − Talán várnod kellene, amíg jobb formában leszel – jegyezte meg a

sógorom azonnal. Elhúztam a számat. − Nagyon kedvesek vagytok ma reggel. Kinek van szüksége

ellenségekre, ha ilyen családja van? Kinevettek. Azért én is igazat adtam nekik. Nem a legelınyösebb

oldalamat mutattam. Amikor még a dzsemmet is a blúzomra ejtettem, elhatároztam, hogy hallgatok rájuk. Jobb, ha így nem megyek be a kórházba. Még meggondolják magukat. Visszamentem a szobámba, és kényelmesebb ruhát vettem fel. Semmiféleképpen nem akartam otthon maradni. Tudtam, hogy nem érezném jól magam egyedül. Úgy gondoltam, hogy inkább szétnézek a városban. Végül is elég régen jártam már ott.

Mire elkészültem, már csak apám ült az ebédlıben. Mosolyogva nézett fel az újságból, mikor meghallotta a lépteimet.

45

− Úgy látom mégis meggondoltad magad – mutatott a farmerra, amire a szövetnadrágot cseréltem.

− Meggyıztetek – válaszoltam, és leültem mellé. – Úgy döntöttem, adok magamnak még egy napot a láblógatásra.

− Nagyon helyes – mosolygott. – Akarsz megint velem jönni a szılıbe? − Ma inkább valami mást csinálnék. Bólintott és visszanézett az újságjára. A kávémat az imént az asztalon hagytam. Igaz már teljesen kihőlt, de

azért belekortyoltam. Elhúztam a számat, mikor megéreztem az ízét, és inkább visszatettem az asztalra. Halkan nevetett rajtam.

− Apu! – fordultam hozzá. Meg akartam kérdezni, hogy miért vannak olyan jóban Patrickkel. De

ugyan hogyan is magyaráztam volna meg, miért érdekel a dolog. Ahogy belenéztem várakozással teli szemébe, inkább meggondoltam magam.

− Jó újra itthon lenni – nyögtem ki. Apám megint rám mosolygott, és bólintott. Gyors puszit nyomtam az arcára, és már szaladtam is ki a kocsimhoz.

Ahogy kikanyarodtam a kapun, a hatalmas terepjáró állta el az utat. Szemmel láthatóan hozzánk igyekezett.

Hát most már minden nap egymásba fogunk botlani? Hirtelen el sem tudtam dönteni, ennek örülnöm kellene-e vagy sem. Patrick, mikor meglátta az én aprócska autómat, hátramenetbe kapcsolt, és visszatolatva leállt az út szélére, hogy elférjek mellette.

Néztem, ahogy könnyedén, ruganyosan kiszállt. Minden mozdulata lenyőgözött. Nem mozdultam. Még akkor is csak bambán bámultam, amikor megállt mellettem, és a lehúzott ablakon behajolva megszólalt:

− Szia Emily. Édesapád itthon van? Kérdın húzta fel a szemöldökét, amikor nem válaszoltam. Azon

gondolkoztam csodálkozva, hogy lehet valakinek ilyen kellemes a hangja. És az is nagyon tetszett, ahogy a nevem kimondta.

Emily. A teljes nevemet használta, nem csak azt, ahogy mindenki becézett.

Kellett egy kis idı, mire leesett, hogy választ vár a kérdésére. − Be-bent van a házban. A csudába. Megint dadogok. Arrébb lépett az autótól. − Látom, indulsz valahová. Nem akarlak feltartani. Megint eltelt pár másodperc, mire tudatosult bennem, arra vár, hogy

elinduljak. Most valahogy sokkal mogorvább volt, mint elızı nap. És ez zavart.

46

Felkaptam a lábam a kuplungról, erre a kocsi lefullad. Megpróbáltam beindítani, de persze nem sikerült. Újra próbálkoztam, eredménytelenül. Tényleg hallottam, vagy csak képzeltem, hogy Patrick türelmetlenül felsóhajtott? Egy lépéssel ismét az autó mellett termett, és kinyitotta az ajtót.

− Engedj oda! Átmásztam a másik ülésre. İ már benn is ült. Az amúgy is picike

utastér most még kisebbnek tőnt. Úgy látszott, mindjárt beveri a fejét a tetejébe. Megint megéreztem az arcszesze illatát. Nagyon kellemes volt. Az arca kifejezéstelen, ahogy a mőszerfalra nézett. Gondolom arra tippelt, hogy nincs elég benzin a tankban. Szerintem meg sem lepıdött volna különösebben, ha tényleg ez a helyzet. Megjegyzem, én sem. A kezére siklott a pillantásom, ahogy a kulcshoz nyúlt és elfordította. Hatalmas, erıs, de mégis finom kéz. Hosszú ujjakkal. A motor a következı pillanatban már járt is. Neki elég volt egy próbálkozás.

− Most már menni fog? – kérdezte, miközben üresbe rakta a váltót és behúzta a kézi féket.

− Pe-persze – nyögtem, de meg sem várta a választ, már szállt is ki. Nem nézett hátra.

Visszaültem a kormányhoz. A kárpiton éreztem a teste melegét. A tükörben néztem utána, ahogy hatalmas léptekkel haladt a ház felé. Az ajtóban ott állt az apám.

Örültem, hogy ismételt szerencsétlenkedés nélkül sikerült végre kikanyarodnom a kapun. Egyenesen neki egy éppen arra haladó autónak. A sofırje szerencsére még idıben elrántotta a kormányt. Eszeveszett dudálás és mutogatás után hajtott tovább. Nem kellett a tükörbe pillantanom ahhoz, hogy tudjam, mindketten figyelnek. Szilárdan meg lehettek gyızıdve arról, hogy nem érkezem meg épségben a városba, és erre minden okuk meg is volt.

Éreztem, hogy az arcom lángol. Hogy lehetek ilyen idétlen? Megpróbáltam összeszedni magam, és nem arra gondolni, hogy milyen lehetetlenül viselkedtem. Ismételten. Csak a vezetésre figyeltem. Már csak az hiányzott volna, hogy balesetet okozzak.

Nem kellett hozzá tíz perc, hogy beérjek Rosedale központjába. Leparkoltam az autót, hogy gyalog mehessek tovább. Megkönnyebbültem, hogy egy darabig nem kell vezetnem.

Még nem tudtam pontosan, hogy mit is akarok csinálni. Gondoltam csavargok, sétálok kicsit, esetleg még veszek is ezt-azt magamnak. Majd késıbb talán megiszok egy kávét a büfében, és az is lehet, hogy a moziban

47

megnézek egy korai elıadást. Bármit, csak ne keljen egyhamar haza mennem.

Hirtelen ötlettıl vezérelve a helyi könyvtár felé vettem az utamat. Nem is tudtam pontosan, mit keresek, de azért szaporán lépkedtem, és hamarosan be is nyitottam a hatalmas, nehéz faajtón.

Odabent ugyanaz a kellemes légkör fogadott, mint régen. Második otthonom volt középiskolás koromban a könyvtár. Rengeteg idıt töltöttem benne kedvenc könyveimet böngészve.

Az elképzelésem lassan kezdett körvonalazódni, miközben a pult mögött álló középkorú nıhöz léptem. Szörnyőséges névmemóriám most is cserbenhagyott. Nekem nem ugrott be a neve, de ı mosolyogva köszöntött. Emlékezett rám. Gyorsan eldaráltam, hogy mit szeretnék: a helyi újság hét évvel ezelıtti minden számát. Nem volt sok. A Rosedale−i Hírmondó még gyerek cipıben járt akkortájt, és mindössze havonta egyszer jelent meg. Mindössze tizenkét újsággal tért vissza a kedves asszony. Jó olvasgatást kívánt, amit igyekeztem minél szélesebb mosollyal megköszönni. Talán azt hiszi, hogy csak kíváncsiskodom – reménykedtem. Bár mi mást is hihetett volna? Nem volt a homlokomra írva, hogy Patrick Hazard után kutakodok.

Halványan rémlett, hogy meleg volt, mikor George Devil meghalt. Talán nyár. Ezért elıször a júniusi újságot vettem elı, de nem találtam benne semmit. Mint ahogy a júliusit, az augusztusit és a szeptemberit is teljesen feleslegesen lapoztam át. Talán nem is írtak róla semmit – gondoltam csüggedten. Már éppen arra készültem, hogy visszavigyem az egész stócot, de azután mégis megnéztem a májusi számot is. A második oldalon rögtön megláttam Patrick képét. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Szörnyőséges fekete-fehér igazolvány kép volt, de még ezen keresztül is megfogott hipnotikus tekintete, ami tele volt szomorúsággal, és még a leghalványabb nyoma sem volt annak a csillogásnak, és magabiztosságnak, amit mostanában láttam benne. A különbség szinte mellbevágó volt.

Kis idıbe beletelt, mire el tudtam szakadni a látványtól, és a mellette lévı pár szavas cikkre fordítottam a figyelmem. De csalódnom kellett. Mindösszesen annyit tudtam meg belıle, amit Erica már elmondott. Vagyis, hogy George Devilt május huszadikán éjszaka több késszúrással, brutálisan meggyilkolták. A bőntényt Patrick Hazard vállalta magára, aki az áldozat házvezetı nıjének a fia, maga is a Devil birtokon lakott, és már korábban többször is nyilvánosan szóváltásba keveredett az áldozattal. A cikkíró még kiemelte, hogy bár az elkövetıt letartóztatták, és ı beismerı vallomást is tett, számos kérdés maradt felszínen azzal, hogy egy „megbízható forrásként” titulált titokzatos informátor szerint nem voltak

48

egyértelmőek a Hazard bőnösségére utaló bizonyítékok, és hogy a hatóság (bizonyára Simon apja) feltőnıen titkolózik az esetet illetıen.

A nyomtatott szövegbıl minduntalan öt szó tolakodott elı, mintha csak vastag betővel lett volna szedve: „…brutálisan meggyilkolták…” és, hogy „…beismerı vallomást tett…”

Patrick beismerte a gyilkosságot. Vajon miért? Hiszen az nyilvánvaló volt, hogy ı nem követhette el.

Merengtem még egy ideig az újság fölött, de semmi újdonságot nem sikerült kiderítenem. Úgy látszott, nem elégíthetem ki a kíváncsiságom. Gondosan bezártam tehát a lapot, és visszatettem a kupac közepére, hogy még véletlenül se derüljön ki, melyik számot is olvasgattam. Beletörıdtem, hogy itt most nem fogok semmiféle választ sem kapni a kérdéseimre.

Meglepıdtem, hogy mennyi idegen ember jött szembe velem az utcán. Sokaknak pedig a neve nem jutott eszembe, holott tudtam, hogy ismerıs. De persze találkoztam volt osztálytársakkal, barátokkal is. Azért jó érzés volt, hogy mindenfelıl rám köszöntek. Itt-ott megálltam kicsit beszélgetni. Segített elterelni a figyelmemet a fejemben kavargó gondolatokról és kérdésekrıl. Szóval pont olyan volt, mint amilyenre vágytam.

Elgondolkodva álltam meg az egyik bolt kirakata elıtt, de nem is tudtam igazán, mit nézek. Hallottam, hogy valaki a hátam mögé lép. Kíváncsian néztem fel, és az üvegen megpillantottam Simon tükörképét. Már nem is ért váratlanul.

− Szia – fordultam feléje. − Remélem nem ijesztettelek meg – mosolygott. − Annyira azért nem rossz a lelkiismeretem. Nevetett. − Nem hiszem, hogy bármi olyat tudnál tenni, ami miatt a

lelkiismereted veszélybe kerülne. − Túlságosan is nagyra tartasz – fintorogtam. − Attól azért lényegesen többrıl van szó. Még mindig mosolygott, de a szeme komoly volt. Megint az a furcsa

nézés. Már biztos voltam benne, hogy nem képzelem. Ahhoz túl gyakran láttam. Vártam, hogy folytassa, de témát váltott:

− Szóval bemész? – intett a bolt felé. − Ó, nem. Inkább csak nézelıdök. És te? Nem dolgozol? Sokat mondóan mutatott az egyenruhájára. − De igen. Csak Pault várom. Ritával egy kis dolguk akadt – kacsintott.

– Mindjárt itt lesznek. Mintha csak ez lett volna a végszó, már fel is tőnt Simon aprócska,

törékeny húga az utca túloldalán a medvetermető Paul karjába

49

kapaszkodva. Vidáman integetett, mikor meglátott a bátyja mellett. A következı pillanatban már mellettünk álltak.

− Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk – lelkendezett Rita. – Kérlek, mond, hogy hozzám jöttél!

Tréfásan összekulcsolta a kezeit, mintha valóban könyörögne. − Tegnap nem volt alkalmunk beszélgetni. Simon annyira kisajátított

magának – nézett durcásan a bátyjára, aki erre felnevetett. − Úgy látom, akkor itt mi már fölöslegesek vagyunk. Na, gyere

barátom! − Hátba vágta az izomkolosszust. – Hagyjuk a lányokat! Úgyis dolgunk van.

Rita lábujjhegyre állt, hogy elbúcsúzzon Paultól, de még így sem érte volna fel, ha ı le nem hajol hozzá. Olyan gyengéden ölelte át, minta attól félne, hogy egy óvatlan mozdulattal összetöri. Szó-mi szó, volt rá némi esély. Barátnıje gyors puszit nyomott az arcára, és már húzott is magával.

− Gyere Emi! Beszélgessünk! Mit terveztél mára? Ugye nem baj, ha veled tartok?

A lényébıl áradó vidámság, és vibrálás engem is jókedvre derített. Beültünk a büfébe, ahogy eredetileg is terveztem. Hamar eltelt az idı. Azért arra ügyeltem, hogy leginkább ı beszéljen. Amúgy sem volt túl sok mondanivalóm magamról. Az elmúlt hónapokban velem nem történtek említésre méltó izgalmas dolgok. Ritán viszont látszott, hogy örül, hogy a boldogságát megoszthatja valakivel. Folyamatosan csacsogott a küszöbön álló eljegyzésrıl, a házassági terveikrıl, és az eljövendı közös életükrıl. Én pedig nagyon jó hallgatóság tudtam lenni. Kicsit irigyeltem is.

A mozit is jó ötletnek tartotta. Egy romantikus filmet néztünk meg, amit ı végig sóhajtozott. Talán nekem is tetszett volna, ha a legcsekélyebb mértékben is tudok a történetre figyelni, és nem kalandoznak el a gondolataim minduntalan. Rita képes volt elterelni a figyelmemet Patrick titkáról. De most, hogy nem hallgattam az élményeit, ismét az járt a fejemben, hogy mi is történhetett hét évvel ezelıtt. Ha megkérdezi, egy árva szót sem tudtam volna felidézni a filmbıl. Szerencsére nem kérdezte.

Mikor kiléptünk a moziból, meglepett, hogy mennyire megváltozott az idı. A nap elbújt, és fekete felhık kezdtek gyülekezni az égen. Már a szél is feltámadt, esıszagot hozott magával. Valahol messze dörgött. Rita szentül megígértette velem, hogy jelentkezni fogok, majd gyorsan elbúcsúzott és haza sietett. Én is megszaporáztam a lépteimet, ahogy az autómhoz indultam. Féltem a vihartól. A hegyekben elég heves esızések szoktak lenni. Csak reménykedni tudtam, hogy rendben hazaérek. A kocsi szerencsére könnyen beindult.

50

Alig értem ki a városból, már szakadt is az esı. Az ablaktörlı nem is gyızte törölni a szélvédıt. A legmagasabb fokozatra kapcsoltam, de még így is alig láttam az útból valamit. Lépésben mertem csak haladni. A legvadabb félelmeim kezdtek valóra válni, amikor az autó elkezdett furcsán félre húzni. Nehezemre esett egyenesben tartani. Jobbnak találtam leállni az út szélére.

Mikor elindultam, még ragyogóan sütött a nap. Nem voltam felkészülve felhıszakadásra, és így dzsekit sem vittem magammal. Meggondolatlanságomat azonnal meg is bántam, de már nem volt mit tenni. Kinyitottam az ajtót, hogy megnézzem, mi lehet a baj. Azonnal bırig áztam, de az volt a legkisebb gondom. A bal hátsó kerekem teljesen lapos volt. Hát ez pazar. Még kilométerekre voltam a házunktól. Arra esélyem sem volt, hogy ki tudjam cserélni. Még jó idıben sem, nemhogy ilyen égszakadásban. Tanácstalanul ácsorogtam az autó mellett. A legésszerőbb, amit tehettem volna, hogy visszaülök, és megvárom, hogy elvonuljon a vihar. De tartottam tıle, mi lesz, ha olyan hevessé válik a zivatar, hogy a szél kidönt egy fát, vagy a lezúduló víz elsodor kocsistól együtt. Már kezdett rajtam elhatalmasodni a pánik, mikor legnagyobb megkönnyebbülésemre a kanyarban feltőnt egy pár reflektor. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam a hatalmas terepjárót közeledni. Bár amennyire be voltam ijedve, akár az ördögnek is örülni tudtam volna, nemhogy Patrick Hazardnak. Megállt mellettem és lehúzta az ablakot. Mintha kék szemében némi jókedv bujkált volna.

− Megint bajban vagy? – kérdezte. – Na, gyere, szállj be! Megráztam a fejem. − Csak segíts, kérlek kicserélni a kereket! Most már komoly volt a tekintete. − Emily az isten szerelmére! Zuhog az esı. Szállj be, különben

tüdıgyulladást kapsz! Még mindig tétováztam. − Nem foglak bántani. Megígérem – a hangja most már gúnyos volt. A

benne bujkáló keserőség élesen megütötte a fülemet. Csodálkozva néztem rá.

− Ez eszembe sem jutott. Csak az autómat féltem. Egy pillanatig rajta volt a csodálkozás sora, de azután elnevette magát. − Semmi baja sem lesz. Nem úgy, mint neked. Na, gyere gyorsan! Most már nem ellenkeztem tovább. A ruhám nedvesen rám tapadt, és

egyre jobban fáztam. − Összevizezem az autódat – vacogtam. Úgy éreztem, menten

megfagyok.

51

− Azzal most ne törıdj! – vetette oda Patrick és teljesen felcsavarta a főtést.

Csodálkozva néztem rá, mikor észrevettem, hogy lefordul az egykori Devil birtok felé vezetı útra.

− Hová viszel? – kérdeztem, bár pontosan tudtam a választ. − Az én házam közelebb van – válaszolta. – Sürgısen át kell öltöznöd. − Nem. Én jól vagyok. Nem hangzott túl meggyızıen, mert annyira reszkettem, hogy a mondat

közben hangosan összekoccantak a fogaim. Már nem is válaszolt, és én is jobbnak láttam hallgatni, mert attól féltem, hogy a folyamatos rázkódástól elharapom a nyelvem.

Tényleg nagyon hamar odaértünk a házhoz. Patrick lefékezett az ajtó elıtt, és már ugrott is kifelé. Még mielıtt mozdulhattam volna, nyitotta a kocsi ajtaját, és húzott magával a bejárat felé.

− Lily! – kiáltotta, amint beléptünk az épületbe. − Itt vagyok – hallatszott a lépcsı tetejérıl. − Hoznál Emilynek valami ruhát? Teljesen elázott. Vonszolt maga után fel az emeletre. Én a hang gazdáját kutattam a

félhomályban, de csak akkor tudtam kivenni a vonásait, mikor már felértünk. Biztosan ı Patrick testvére – állapítottam meg magamban. Eszembe jutott, amit Erica mesélt. Hogyan tudták kétségbe vonni a tényt, hogy ık testvérek. Csak a vak nem láthatta a hasonlóságot. Ugyanaz a fekete haj, kék szempár, ugyanaz a karcsú, nyúlánk termet. Csak a lány még így is sokkal alacsonyabb volt, mint a bátyja. Szép arca csodálkozásról árulkodott, mikor meglátott. De hamarosan elmosolyodott. Nagyon fiatal volt. Nem néztem többnek tizennyolcnál.

− Mindjárt keresek valamit. A hangja is ugyanolyan szép volt, mint ı maga. A következı

pillanatban már el is tőnt az egyik ajtó mögött, Patrick pedig tovább vonszolt engem a következıhöz.

− Zuhanyozz le forró vízzel! – utasított. – Én addig felhívom a szüleidet, hogy ne aggódjanak.

Eltőnt, még mielıtt válaszolhattam volna. Egy darabig szerencsétlenül álldogáltam az ajtó elıtt, de azután csak benyitottam rajta. A fürdıszobán látszott, hogy csakis Patrick húgáé lehet. Mindenhol nıi pipere holmik sorakoztak. Kozmetikumok, parfümök. Az egyik sarokban hanyagul odavetett képes magazinok. A fogasra is csak nıi ruhák voltak aggatva.

Elkezdtem lehúzgálni magamról a vizes göncöket. Már csak fehérnemőben ácsorogtam a fürdı közepén, és éppen törölközıt kerestem,

52

mikor halk kopogtatást hallottam. Gyorsan körülnéztem, hogy mit is vehetnék magamra.

− Bejöhetek? − hallottam Lily dallamos hangját. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Majdnem elnevettem magam. Mégis

mit hittem? Hogy Patrick visszajön, miközben zuhanyozom. − Hát persze − válaszoltam. Nem tudom, hallotta-e, mert a számon csak

krákogás jött ki. Mindenesetre benyitott karján néhány ruhadarabbal. − Lehet, hogy kicsit hosszúak lesznek, de egyébként szerintem hasonló

a méretünk. Meg van ez húzatva? – gondoltam. – Hogy lenne hasonló a méretünk.

İ egy kecses, csinos, csodaszép lány. Míg én… Nos, én csak én vagyok. Azért hálásan rámosolyogtam.

− Köszönöm. – Most már kicsit jobban uraltam a hangomat, de még mindig rekedt voltam.

− Zuhanyozz gyorsan – intett Lily. – Én addig csinálok teát. Majd gyere le a földszintre. A konyha jobbra van. Ott találsz törölközıt – mutatott egy fali polc felé, amit eddig észre sem vettem.

Önkéntelenül elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy a polcon csak fehér és rózsaszín törölközık vannak, méghozzá felváltva. Úgy látszik, a gazdájuk szereti a harmóniát. Lekaptam a legfelsıt, és már engedtem is a forró vizet. Úgy éreztem, menten megfagyok. Sokáig álltam a zuhany alatt, és csak egy nagyon kicsit zavart, hogy egy vadidegen ember fürdıszobájában vagyok. Olyan nagyon fáztam, hogy alig tudtam felmelegedni. Lily különben is olyan természetességgel fogadott, hogy reméltem, nem lesz ellenére. Csak nehezen szántam rá magam, hogy megtörölközzek. A ruhái tényleg jók voltak rám, mindössze a farmer alját és a blúz ujját kellett egyszer-egyszer visszahajtani. Hajszárítót nem találtam, és mivel a szekrényben nem akartam kotorászni, inkább addig dörzsöltem a hajam, amíg valamennyire száraznak nem éreztem, és utána összefogtam. Nem tudtam, mit csináljak a vizes ruháimmal, ezért szépen összehajtogattam ıket, és a szintén nedves cipımmel együtt a kezembe vettem.

Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és elıször kikémleltem a folyosóra. Nem is tudom mit vártam, mit fogok ott találni? De a folyosón nem volt senki. Lementem a lépcsın, és ahogy Patrick húga mondta, jobbra fordultam. A hatalmas kétszárnyas ajtó mögött egy impozáns ebédlıben találtam magam. Még a mi soktagú családunknak is lett volna benne elég hely az óriási asztalnál. Látszott, hogy nem mai darab már, akár csak a körülötte lévı székek. A helyiség túlsó végében kandalló foglalta el majdnem az egész falat. Elámultam. Ami a leglenyőgözıbb volt, az a kertre

53

nézı üvegfal, nagy tolóajtóval a közepén. Most ugyan esett az esı, és annyira sötét volt odakinn a viharfelhıktıl, hogy szinte semmit nem lehetett látni az ablakon túl, de el tudtam képzelni ezt a látványt napsütésben. Ahogy a fény beömlik a tekintélyes mérető üvegtáblákon keresztül, és beborítja az egész ebédlıt. Szinte láttam, ahogy nyáron elhúzzák a tolóajtót, és beáramlik a meleg, és a csodás virágillat. Télen pedig páratlan látvány lehet a szállingózó hó, ahogyan fehér lepellel teríti le a kinn álló óriási fenyıfákat. Milyen szép, és kellemes lehet nézni a hóesést a kandalló elıtti fotelok valamelyikébıl.

Apropó: kandalló. Valaki tüzet gyújtott benne, mintha csak sejtette volna, hogy igencsak fázni fogok. Odaszaladtam elé, és vizes ruháimat lerakva melengetni kezdtem a kezem. A forró víz átmenetileg felmelegített ugyan, de most megint reszketni kezdtem. Nemsokára éreztem, hogy elgémberedett tagjaimat kellemesen átjárta a tőzbıl áradó meleg.

Még mindig az üvegfalat és a mögötte lévı látványt csodáltam. Az egymást követı villámlások megvilágították a fákat, amiket a szél kíméletlenül tépázott. Lenyőgözı és félelmetes volt.

A következı villámlásnál úgy tőnt, mintha állna odakint valaki. Annyira megijedtem, hogy kis híján felsikoltottam. Csak egy pillanatra láttam, de olyan volt, mintha egy férfi lett volna az egyik legközelebbi óriási fenyıfa törzse mellett. Ismét villámlott, de már nem láttam mást, csak a fát. Megráztam a fejem. Biztosan képzelıdtem. A vihar teljesen az agyamra ment. Most vettem észre, hogy önkéntelenül visszatartottam a lélegzetemet. Vettem egy mély levegıt, és igyekeztem lecsillapítani az eszeveszetten dobogó szívemet. Úgy viselkedem, mint egy kisgyerek, aki a mesevilág szörnyeit képzeli a sötétségbe – állapítottam meg.

Lily dugta be a fejét a lengıajtón, amirıl gyanítottam, hogy a konyhába vezethet.

− Hát itt vagy – állapította meg. – Gyere, kész a tea! Végig nézett rajtam. Elég szerencsétlen látvány lehettem. A tekintete

megállapodott a csupasz lábamon. − Jesszusom – kapott a fejéhez. – Elfelejtettem papucsot adni. Egy pillanatra eltőnt, de már jött is vissza, a kezében egy mamusszal.

Nem volt túl nıies darab. Kutyafejet mintázott. A tekintetemet látva elnevette magát.

− Tudom, hogy nem valami elegáns, de jó meleg. Igaza volt. Amint beledugtam a lábam, már nem is fáztam annyira.

Gyorsan felkapta a cuccaimat. − Ezeket bedobom a szárítóba – kommentálta. – A cipıdet hagyd csak

itt, és gyere, mert kihől a tea.

54

Engedelmesen követtem. A konyha sokkal kisebb és otthonosabb volt, mint az ebédlı, és teljesen más stílusú. A rusztikus berendezés mellett mindenhol a legmodernebb háztartási gépek sorakoztak. Látszott, hogy a helyiség nem csak dísznek van, hanem valóban használják. Itt is volt egy ebédlıasztal, csak jóval szerényebb mérető, mint odaát. És itt is kellemes meleg uralkodott. Reméltem, hogy nem csak az én kedvemért.

Itt is üvegbıl volt az egyik fal. A rajta nyíló ajtó a kertnek egy másik felébe vezetett. Az ablakon át aprócska teraszt láttam, fém kerti bútorokkal, amik makacsul ellenálltak az erıs szélnek és esınek.

Eszembe jutott az iménti látomásom, és megborzongtam. − Még mindig fázol? – kérdezte Lily és egy csésze, gızölgı teát tett

elém. Mohón ittam a forró italt. Nem számított, hogy égeti a torkomat. A fájdalom elterelte a figyelmemet arról, amit látni véltem. Nem tudtam megállni, hogy ne kukkantsak ismét ki. Vajon újra megpillantom a következı villámlásnál a férfit?

− Jó, mi? – intett a terasz felé Lily, mikor meglátta, hogy mit nézek. – Patrick tervezte az egészet. Az elsı, és a hátsó teraszt is ı építette a házhoz.

− Pazar – bólintottam. – Itt olyan… − kerestem a megfelelı szót, és közben megköszörültem a torkom. A hangom még mindig károgás volt.

− …olyan óriási minden. Elnevette magát. − Igen. Néha elég nyomasztó, mikor egyedül vagyok itthon. Újabb pohár teát tett elém, majd ı is leült egy csészével. Hálásan

vettem kezembe a forró poharat, és az oldalán melengettem az ujjaimat. − Szóval te vagy Stephen Grace kisebbik lánya? – szegezte nekem a

kérdést minden bevezetı nélkül. Bár kérdés volt, nem várt rá igazából választ. Egy pillanatra

meglepıdtem, hogy ismeri édesapámat, de azután eszembe jutott, hogy nincs ebben semmi különleges, hiszen a bátyja jóban van apuval.

− Patrick sokat szokott beszélni édesapádról – folytatta, mintha csak tudta volna, mi jár a fejemben. – Nagyon sokat köszönhet neki, és nagyra becsüli.

Mivel még mindig nem tudtam mit válaszolni, buzgón kortyolgattam a forró teát. Erre Lily témát váltott.

− Na, mesélj! Mi történ veled? – mutatott ázott külsımre. Megvontam a vállamat. − Nincs mit mesélni. Csak hoztam a szokásos formámat. Defektet

kapott az autóm, közben pedig jött a vihar. Felnevetett, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. − Szóval ez a te formád? Hogy bajba keveredj?

55

− Azt azért nem mondanám. De ha valami alakulhat jól és rosszabbul is, velem mindig a legrosszabb verzió történik meg.

Megint nevetett. Bájosan, jóízően. A hangja szinte vonzotta az embert, hogy vele együtt nevessen.

− Szerencse, hogy jött a bátyád – tettem hozzá. – Még mindig ott ácsorognék a zuhogó esıben.

− Igen. A bátyám már csak ilyen. Mindig jókor érkezik, és szeret bajba jutott nıkön segíteni.

A hangjában már nem volt jókedv és az arca is inkább elgondolkodó volt, mint vidám.

− Egy másik században kellett volna élnie, mikor még divat volt a lovagiasság.

Nem értettem, miért mondja ezeket, de nem mertem rákérdezni. Azon csodálkoztam, hogy Patrick miért nem került még elı.

Mintegy végszóra, lépett be a konyhába. − Úgy látom, már rendben vagy – mutatott az elıttem álló teás bögrére. − Legalábbis sokat javult a közérzetem – válaszoltam, és megint bele

kortyoltam a teába. − Még mindig nagyon fázik – árulkodott Lily, mire Patrick leakasztott

egy pulóvert az ajtó melletti fogasról, és rám terítette. Az óriási pulóver puhán ölelt át. Kétség nem fért hozzá, hogy az övé.

Ha a méretébıl nem is jöttem volna rá, az illatát azonnal megéreztem rajta. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

− Így már jobb? – kérdezte, és a kezét még nem vette el a vállamról. Képtelen lettem volna válaszolni, így azután csak bólintottam. Az érintése felforrósította a bırömet, pedig nem is ért hozzá

közvetlenül. Kétségtelenül elmúlt a vacogásom. − Húha – szólalt meg Lily mellettünk. Teljesen elfelejtettem, hogy ı is a konyhában van. − Valósággal izzik körülöttetek a levegı. Halkan kuncogott, én pedig éreztem, hogy a vér elönti az arcomat. − Törıdj a magad dolgával! – szólt rá mogorván a bátyja. Most elıször láttam rajta a zavarnak bármilyen jelét, még ha ilyen apró

volt is. Lily kacagott. Egyáltalán nem vette zokon a figyelmeztetést. Én pedig

mélyen elıre hajtottam a fejem, minél kevesebbet lássanak rákvörös arcomból. Leginkább azért éreztem magam kellemetlenül, mert pontosan tudtam, hogy Lilynek nagyon is igaza van.

Patrick elvette a kezét a vállamról. Furcsa érzés volt. Hiányzott az érintése melegsége.

56

Töltött magának is egy pohár teát, és a hatalmas üvegajtóhoz állt. A még mindig tomboló vihart nézte. Úgy látszott, teljesen a gondolataiba merült. Talán a húga megjegyzése miatt.

− Akkor nemrég költöztél haza? Ismét Lily törte meg a csendet. Nagyon könnyen napirendre tért az

iménti jelenet felett, de nekem kellett egy kis idı, hogy rájöjjek, hozzám szólt a kérdése.

− Igen. Látta, hogy egyelıre csak ennyi telik tılem, ezért ı folytatta tovább. − Igazán nagyszerő dolog lehet ilyen nagy családban élni. Mindig van

körülötted valaki. Sosem vagy egyedül. − Hát egyedül nem vagyok, az biztos – válaszoltam. – Még ha akarnám,

sem fenyegetne ez a veszély. Hallotta a hangomban az iróniát, és nevetni kezdett. − Nem is tudod, milyen szerencsés vagy. − Hidd el, pontosan tudom – mondtam ellent. Igaza volt. A családom miatt kimondhatatlanul szerencsésnek

érezhettem magam. − Az egyedüllét nem mindig rossz – szólalt meg most Patrick is, de még

mindig háttal állt nekünk. – Sokkal jobb egyedül lenni, mint olyan emberek között, akikkel nem érdemes együtt élni.

− Szólott a bölcs – mosolygott Lily és viccesen forgatta a szemeit. − Magatokra hagylak benneteket egy pillanatra – ugrott fel az asztaltól. Az ajtóból még jelentıségteljesen visszanézett. − Vigyázat. Mindjárt jövök. Borzasztóan jól szórakozott a saját viccén. A kuncogását még akkor is

hallottam, amikor már bezáródott mögötte az ajtó. − Aranyos lány – jegyeztem meg, csak hogy ne legyünk csendben. –

Kicsit élénk a fantáziája. Végre megfordult. − Valóban így gondolod? Szerinted csak a testvérem képzeletének

szüleménye, hogy valami formálódik közöttünk? A tekintete úgy fúródott az enyémbe, hogy nem tudtam tıle szabadulni.

Nem is akartam. − Azt hiszem, nem – gondolkodás nélkül mondtam ki azt, ami a

fejemben járt. − Talán jobban látja a dolgokat, mint mi magunk. − Csak a saját nevedben beszélhetsz – válaszolta mogorván. − Ezt meg hogy érted? − Nem igazán tudtam, mit akar ezzel mondani.

İ nem így érzi? − Ne is foglalkozz vele – sóhajtott, és visszafordult az ablak felé.

57

Egyáltalán nem voltam képes eligazodni rajta. Idınként kedves volt. Úgy tőnt, mintha ı is ugyanazt a nyugtalanságot érezné a közelemben, mint én az övében. Azután pedig hirtelen undok lett, és türelmetlen. Mint reggel is, mikor nem tudtam elindítani az autómat. Vagy mint most.

− Szeretnék kérdezni valamit. Ígérd meg, hogy ıszintén válaszolsz! − Hát persze. Amúgy sem tudok alakoskodni – vontam meg a vállam. − Azt tudom – felelte. Nem láttam jól az arcát, még mindig a fákat

nézte, de mintha egy pillanatra elmosolyodott volna. – Csak abban nem vagyok biztos, hogy egyáltalán fogsz bármit is

felelni. − Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem belıle valamit. − Próbáld meg! – biztattam. Ötletem sem volt, mi lehet az, amit ilyen

vonakodva kérdez meg, és feltételezi, hogy még csak nem is válaszolok rá. − Volna ellene bármi kifogásod, ha tényleg úgy állnának a dolgok,

ahogy Lily látja? − Arra gondolsz… – kezdtem tétován −, ha izzana közöttünk a levegı? Szándékosan használtam a feltételes módot, amiben Patrick is beszélt. Lázasan törtem a fejem, mit is mondjak. Ha helyben hagyom Lily

megállapításait, akkor bevallom neki, hogy teljesen megbabonázott, már ilyen rövid idı alatt is. Ha elutasítom, akkor hazudok. Azt nem akartam. Megígértem, hogy nem teszem. Különben is. Az imént már gyakorlatilag elismertem, hogy én is érzem a vonzalmat kettınk között. İ viszont még nem mondta el, mit gondol minderrıl.

Megkönnyebbültem, amikor Lily benyitott az ajtón. Megkímélt a válaszadástól. Legalábbis egyelıre.

Patrick még mogorvább lett, mint elıtte volt. Letette a poharát, és kiment a konyhából.

− Hoppá! Belegyalogoltam valamibe? – nézett utána a húga aggodalmasan, majd felém fordult. – Ennek meg mi baja van?

− Azt még nem tudom. – Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? A vihar odakint kezdett alábbhagyni. Néhány perce már nem hallottam

olyan erısen zúgni a szelet, de csak most tudatosult. Lily visszatelepedett mellém, és ismét maga elé húzta a poharát. Én

pedig Patrick szavain tőnıdtem. Csengetést hallottam, de azt hittem, hogy csak képzelıdtem, mert Lily

nyugodtan kortyolta a teáját tovább. A következı pillanatban azonban újra megszólalt a csengı, most már hosszabban, türelmetlenebbül. Biztos voltam benne, hogy nem csak a fülem csilingelt.

− Nem nyitsz ajtót? – kérdeztem. Csak legyintett.

58

− Majd Patrick. Úgyis ıt keresik. Hozzám nem jön senki – kesernyésen elmosolyodott.

Szóváltás hangja szőrıdött be. − Mi a fene történik ott? – ugrott fel Lily. Elıbbi nyugalmának már

nyoma sem volt. Az ebédlın keresztül a bejárat felé iramodott, én pedig utána. A pulóvert vonakodva a székre dobtam, és csoszogva követtem. A mamusz minduntalan le akart esni a lábamról. A lélegzetem is elállt, mikor végre az ajtóhoz értem, és megláttam, hogy Patrick kivel vitatkozik. Az elıcsarnokban Simon állt, bırig ázva, sápadtan. Összeszorított szája csak keskeny vonal volt, és olyan ádáz képet vágott, hogy egy pillanatra megdermedtem.

Nem vett észre addig, amíg meg nem szólaltam. − Mit keresel itt Simon? Rám nézett. Most látta csak meg a mellettem álló Lilyt is. Egy

pillanatig ıt bámulta, majd visszafordult hozzám. A tekintete megfejthetetlen volt.

− Érted jöttem. − Ne-nem kellett volna – a csudába. Megint ez a dadogás. − Ha eláll az esı, úgyis haza vittem volna – szólt közbe Patrick. − Most már nem kell fáradnod – válaszolta Simon, de nem nézett rá. –

Gyere Emi! A szüleid már aggódnak. Patricket figyeltem. Az ı arca is ugyanolyan feszült volt, mint a

Simoné, de úgy tőnt, hogy jobban uralkodik a vonásain. Már az iménti mogorvaságot sem láttam rajta.

− De a ruháim – tiltakoztam. – Még meg sem száradtak. Lilyre néztem, de tıle nem várhattam segítséget. Simont figyelte.

Mintha álomból ébredt volna, ahogy felém fordult. − Nyugodtan menj csak haza az enyémekben! – mondta. Majd kicsit

összeszedettebben folytatta. − Ugorj be holnap! Addigra rendbe teszem a tiedet. – Ismét Simont nézte. Úgy tőnt, nem tudja róla levenni a tekintetét.

− Hát akkor köszönöm a segítségedet – motyogtam, és az ajtó felé indultam.

− Emily! – kiáltott utánam. Mellettem termett és gyors puszit nyomott az arcomra, mintha máris nagyon jó barátnık lennénk. – Várlak holnap – mondta, és rám kacsintott.

Megalázó volt, ahogy Simon értem jött. Szégyelltem magam miatta, és tudtam, hogy nem fogok neki egyhamar megbocsátani. Most tényleg túlzásba vitte a védelmezést. De nem akartam itt vitatkozni vele.

59

− Neked is köszönöm – motyogtam, ahogy lehajtott fejjel elmentem Patrick mellett. Csak egy pillanatra néztem rá, mert féltem, hogy elsírom magam a lehetetlen helyzet miatt. Nem válaszolt.

− Mehetünk – sóhajtottam, és figyelmen kívül hagytam az esernyıt, amit Simon felém kínált.

Patrick érintését éreztem a vállamon. Meglepetten fordultam felé, közben a szemem sarkából láttam, hogy Simon keze ökölbe szorul. A fogasról leemelte az egyik esıkabátot.

− Vedd ezt fel! – rendelkezett ellentmondást nem tőrıen, majd még egy gumicsizmát is elıvarázsolt. A méretébıl ítélhetıen csak a Lilyé lehetett.

− Abban még sem mehetsz ki – mutatott vigyorogva a kutyafejes mamuszra.

− Persze – nyögtem. – Igazad van. Visszajuttatom ıket, ígérem – tettem hozzá.

− Ha már úgyis jössz holnap… − elharapta a mondat végét. Úgy tőnt, már nem mérges, inkább rettentıen élvezi, hogy bosszanthatja Simont, aki kicsit hangosabban szedte a levegıt mellettem a kelleténél.

Villámgyorsan bújtam bele a felkínált lábbelikbe. Csak ki innét minél gyorsabban. Nem akartam tovább ütközı lenni a két férfi között.

Az ajtóból még visszaintettem Lilynek, aki bágyadtan viszonozta a kézmozdulatomat. Még mindig Simont nézte.

Mereven bámultam magam elé, miután beszálltunk a rendırautóba. Szilárdan elhatároztam, hogy hazáig meg sem szólalok. Nem sokáig kell kibírnom, az út csupán néhány percet vesz igénybe kocsival. De azután eszembe jutott valami:

− Honnan tudtad, hogy hol vagyok? És egyáltalán miért kerestél? Nem néztem Simonra, csak kifelé bámultam az ablakon az útszéli fák

közé. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem is válaszol, ezért mégis rápillantottam. Az arcából semmit nem tudtam kiolvasni, de a kormánykereket úgy szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. Mivel még mindig nem válaszolt, ismét elfordítottam a fejemet.

− Aggódtam érted. Rita mondta, hogy pont a vihar elıtt indultál el – szólalt meg mégis. – Megtaláltam az autódat az út mellett. Azt hittem, hogy gyalog indultál haza, de már egész a házatokig értem, és sehol sem találtalak. A nıvéred mondta, hogy Hazard telefonált.

− Naná. Ki más? – morogtam. Ez még mindig nem volt magyarázat arra, hogy miért indult utánam.

Elég lett volna telefonálnia, akármennyire aggódott is. Az pedig végkép érthetetlen volt, hogy miért rángatott el Patrick házából. Talán apám kérte

60

meg rá? Meg fogom kérdezni. De nem Simontól. Nincs kedvem vitatkozni vele.

− Visszavihetnél az autómhoz. Ki kell cserélnem a kereket – dacoltam tovább, bár fogalmam sem volt, mit kezdenék a defektes gumival, ha hallgatna rám. Hogy én nem tudom felszerelni a pótkereket, az biztos.

− Azt már a bátyád és a sógorod megoldották – válaszolta végül. Az út többi részét néma csendben tettük meg. Mikor megállt a házunk

elıtt, csak odavetettem egy köszönömöt, és már ki is ugrottam az autóból. Hátra sem nézve vágtattam be a házba. Hallottam, ahogy elhajtott. Az autó eszeveszett sebességgel lıtt ki az úton.

Édesapám újságot olvasott az ebédlıben. Meglepıdve nézett fel az ajtónyitásra.

− Hát, te? Patrick azt mondta, hogy megvárja, hogy elálljon az esı, és csak utána hoz haza. – Kinézett az ablakon. – Hol van? Már el is ment?

Szóval nem apa kérte meg Simont, hogy jöjjön értem. Akkor már csak egy ember segíthet tisztázni a dolgokat.

− Nem Patrick hozott haza, hanem Simon – válaszoltam apám kérdésére. Összehúzott szemmel nézett rám. Legalább annyira nem értette a dolgot, mint én.

− Mit keresett ott Simon? − Nem tudom apu, de mindjárt kiderítem. Beviharzottam a konyhába. Jól gondoltam, a nıvérem még mindig ott

volt. Pakolászott. Meglepıdve nézett rám. − Miért nem hívtad be Simont? – kérdezte. Szóval már megint kukucskált az ablakon. Nem válaszoltam, rögtön a

lényegre tértem. − Miért mondtad el neki, hogy hol vagyok. Tudod, hogy ki sem állhatja

Patricket. Megvonta a vállát. − Nem tudtam, hogy titok. Aggódott érted. Meg akartam nyugtatni. − Legalább lebeszélhetted volna róla, hogy elrohanjon utánam. Apa is

tudta hol vagyok. Patrick megígérte neki, hogy hazahoz. Van róla fogalmad milyen megalázó volt, hogy Simon beállított? Úgy rángatott haza, mint valami szófogadatlan szökevény kamaszlányt.

Megint megvonta a vállát, de látszott rajta, hogy kényelmetlenül érintik a szemrehányásaim.

− Nem én mondtam, hogy ezt tegye. İ döntött így. Igaza volt. Nem ı tehetett Simon lehetetlen viselkedésérıl. El is

határoztam, hogy ezt még vele is tisztázni fogom.

61

− Legalább telefonálhattál volna, hogy figyelmeztess – sóhajtottam, és lerogytam az egyik székre. − Totál hülyét csinált belılem. Nem értem miért viselkedik így – motyogtam inkább már csak magamnak.

− Tényleg nem? – nézett rám Erica mosolyogva. – Az ég szerelmére hugi! Hol élsz te? Simon szerelmes beléd.

− Mirıl beszélsz? – kaptam fel a fejem. – Már hogy lenne szerelmes belém, mikor csak néhány napja találkoztunk újra. Mikor megláttam, még csak meg sem ismertem.

Erica szívbıl felkacagott. − Néha olyan lüke tudsz lenni – közölte. – Már régóta szerelmes beléd.

Gyerekkorunk óta, csak arra várt, hogy elég idıs légy. Majd meghasadt a szíve, mikor elköltöztél a kollégiumba. Alig várta, hogy néha-néha láthasson. Az pedig, hogy te nem ismerted meg, az ı érzésein mit sem változtat.

Úgy éreztem, mint akit fejbe kólintottak. A helyére került minden: a kétértelmő megjegyzései, a fura arckifejezése, a viselkedése ma este, és az elmúlt napokban. Persze, láttam én, hogy tetszem neki, de ilyen mély érzelmekre nem számítottam. Még mindig nem tudtam elhinni, amit a nıvérem mondott. Erica biztosan téved – áltattam magam.

Felkóvályogtam a szobámba. A házunk elcsendesedett, mindenki lefeküdt, de én nem voltam képes elaludni. Egyszerően nem tudtam mit kezdeni ezzel az új információval. Még azt sem sikerült megemésztenem, amiket Patrick mondott. Reménytelen volt rendet rakni a fejemben, úgyhogy inkább felkeltem és nekiálltam kimosni Lily ruháit. Elvégre megígértem, hogy holnap visszaviszem ıket.

Most is csak hajnalban nyomott el az álom, és újra csak össze-vissza álmodtam mindenféle képtelenséget, mint minden éjszaka, mióta újra itthon voltam.

62

4. fejezet Láz

Másnap reggel megint összetörten ébredtem. Ez már mindennapos volt. Átfutott az agyamon, hogy talán le kellene cserélni az ágyat. A kialvatlanságtól fájt a fejem, és egy kicsit a torkom is kapart, kellemetlen emlékeként a tegnapi kalandomnak.

Ahogy lefelé tartottam reggelizni, meghallottam, hogy egy autó kanyarodik be a feljárónkra. Egy pillanatig azt hittem, hogy Patrick érkezett meg a szokásos reggeli megbeszélésükre. Elindultam, hogy még egyszer megköszönjem, amit értem tett, és bocsánatot kérjek azért, ahogy Simon viselkedett. Persze ez csak indok volt. Leginkább meg akartam neki magyarázni, hogy Simonnak semmi oka nem volt arra, hogy olyan félreérthetıen viselkedjen. És leginkább semmi joga.

Amikor azonban kinéztem, a járırautót pillantottam meg. Nem Patrick jött. A legkisebb porcikám sem kívánta, hogy vitatkoznom kelljen most Simonnal. Nem éreztem hozzá semmi erıt. Így míg ı elıl bejött a házba, én hátul kiszöktem. Elég gyerekes volt a viselkedésem, ezt pontosan tudtam. Azért megkönnyebbültem, mikor sikerült észrevétlenül beülnöm a kocsimba, és kikanyarodnom az útra. A kis járgánynak szerencsére nem lett semmi baja. Karcolás nélkül megúszta az eseményeket. El is felejtettem Thomas-nak megköszönni, hogy ı és Adam gondoskodtak róla. Majd ha hazamegyek. Ha lesz hozzá bátorságom.

Bár már megint ragyogó idı volt, azért látszott, hogy mennyi kárt okozott a tegnapi vihar. Az út mellett egyértelmően észrevehetı volt a lezúdult víz nyoma, több helyen pedig fák hevertek, amiket az erıs szél csavart ki. Egyszer még meg is kellett állnom, mert egy faóriást éppen akkor takarítottak el az útról. Megborzongtam a gondolatra, hogy mi lett volna, ha az ítéletidıt a kocsimban kellett volna végigülnöm.

Önkéntelenül indultam a Devil birtok felé. Elvégre megígértem Lilynek, hogy ma meglátogatom. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt az apróságot, hogy a ruháit kellett volna visszavinnem, azokat viszont a nagy sietségben otthon hagytam. Gondoltam, majd csak kimagyarázom valahogy.

A csengetésre szinte azonnal ajtót nyitott. Úgy láttam rajta, ıszintén örül nekem. Eszembe jutott, mit mondott elızı nap. Hogy ıt sosem látogatja senki, és hogy milyen jó nekem nagy családban élni. Bizonyára nagyon sokat volt egyedül.

63

Magával rángatott a konyhába, és kérdés nélkül töltött kávét. Hadoválni kezdtem arról, hogy miért is nem vittem a ruháit, de türelmetlenül legyintett.

− Az hiszed, egy cseppet is érdekel? Inkább arról a fiúról beszélj, aki tegnap este érted jött! Ki ı? És miért volt olyan mérges? Együtt jártok?

Kivételesen nem jöttem zavarba, mint mindig, ha a magánéletem került szóba.

− Lassíts! – figyelmeztettem, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Simon nyilvánvalóan mély benyomást tett rá. – Mindent elmondok.

És így is tettem. Igyekeztem minden információt átadni neki, ami csak Rosedale „fırendırérıl” eszembe jutott. Válaszoltam minden kíváncsi kérdésére. Csillogó szemmel hallgatott, megerısítve a gyanúmat, hogy tetszik neki Simon. És még inkább ragyogott a szeme, mikor megnyugtattam, hogy közte, és köztem semmi sincs. Arról persze mélyen hallgattam, hogy Erica mit mondott elızı este. Csak szükségtelenül összekuszálta volna a dolgokat. Persze nem volt vak. Nagyon is jól látta, mi folyik itt. És ezt szóvá is tette.

− És mi az oka annak, hogy ti nem vagytok egy pár? – kérdezte váratlanul, miután elhallgattam, mivel más már nem jutott eszembe Simonról. – Mert, hogy ı akar téged, az egyértelmő – tette hozzá.

Na, most már zavarban voltam. Mit is mondhattam erre? Igazából én sem tudtam az okát.

− Az igazság az, hogy soha nem gondoltam rá másképp, mint egy jó barátra. Sokáig nem is találkoztunk. És most, hogy szembesültem a… − nem is tudtam minek nevezzem. Ódzkodtam attól, hogy szerelemnek tituláljam. Még mindig nem hittem benne, hogy valóban szerelmes lehet belém. Afelé hajlottam, hogy ez inkább valami gyerekkori rajongás. − …az érzéseivel, azt hiszem, most sincs másképp.

− Ennek örülök – mondta felszabadultan. – Így mindössze annyi dolgom van, hogy kiverjelek a fejébıl. − Nem tudtam nem vele nevetni. Úgy mondta, mintha kétsége sem lenne afelıl, hogy sikerülni fog neki. De még folytatta. − Ha már neked úgyis a bátyám tetszik.

Ez nem lehet igaz. Éreztem, hogy fülig pirulok. − Lehetne, hogy pár percig ne az én nem létezı szerelmi életem legyen

a téma? – nyögtem fel, mire még jobban mulatott. Csak néhány óra elteltével szántam rá magam, hogy haza induljak. Nem

csak azért, mert tartottam tıle, hogy Simont otthon találom − erre már elég kicsi volt az esély −, hanem mert Lilyvel kimondottan szórakoztató volt együtt lenni.

64

Magamnak sem nagyon mertem bevallani, hogy reméltem, miközben beszélgetünk, betoppan Patrick. De nem jött. Biztosan dolgozik – gondoltam, és kelletlenül bár, de szedelıdzködni kezdtem. Még búcsúzóul szentül megígértem Lilynek, hogy másnap egészen biztosan visszaadom a ruháit.

Már a kocsi mellett álltunk, mikor a bejárat elé kanyarodott a terepjáró. Igyekeztem nem gyorsabban szedni a levegıt, mikor Patrick kiszállt belıle. És reméltem, hogy a vonásaimon jobban tudok uralkodni, mint a szívem ırült kalimpálásán. A mondatokat fogalmaztam, amikkel meg akartam köszönni a segítségét, de amint mellénk ért, és megszólalt, némiképp átrendezıdtek a gondolataim.

− Nocsak – mosolygott gúnyosan. – Storm visszaengedett? Ez nagyon gonosz megjegyzés volt, és nem éreztem magam jobban

attól, hogy némileg igaza volt. − Nem Simon dönti el, hogy meglátogathatom-e Lilyt vagy sem. Még magam is meglepıdtem azon, hogy mennyire határozottan cseng a

hangom, és hogy nem dadogok. Mérges voltam Patrickre, amiért nem adott esélyt sem a magyarázatra.

Hátat fordítottam neki, hogy még egyszer elbúcsúzzam Lilytıl. Akkor vettem csak észre, hogy a slusszkulcs nincs az autóban. Keresgélni kezdem a zsebeimben, de nem találtam.

− A francba! – sóhajtottam fel. Ennyit az elegáns távozásról. – A kocsi kulcs bent maradt.

− Már hozom is – rohant el Lily, és kettesben hagyott a bátyjával. Nem mondhatnám, hogy különösebben örültem ennek a fordulatnak.

Továbbra is háttal álltam, és amennyire reméltem az imént, hogy láthatom, ugyanannyira bíztam benne most, hogy veszi a lapot, és elmegy. Nem vette. Mögém lépett, és maga felé fordított. Elképedve néztem rá.

− Azt mondod, nincsen köztetek semmi. Akkor mégis mi volt a tegnap esti kis akciója? Nem csinálna ilyet, ha nem érezné jogosnak.

Tényleg dühös – állapítottam meg meglepetten. Azért ez egy kicsit túlzásnak tőnt. Majdnem olyan elszánt volt a tekintete, mint Simonnak, mikor elrángatott az este.

− Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene – még ha erre is készültem korábban, mostanra meggondoltam magam.

Egy pillanatig még az enyémbe mélyedt a tekintete, de azután elengedett, és bement a házba. Sikerült kicsit összeszednem magam, mire Lily visszaért.

− Mi ütött belé? – intett a bátyja után.

65

− Talán kérdezd meg tıle – vontam meg a vállam. Olyan gyorsan húztam el a csíkot, amennyire csak tudtam.

A nap hátralévı részében már nem is tudtam másra gondolni, csak Patrick dühös tekintetére. Úgy tőnt, ez volt a maximum érzés, amit egy férfiból ki tudtam váltani: a düh.

Otthon még magyarázkodhattam egy sort, amiért reggel úgy eltőntem. Szerencsére Simon már aznap nem jött többé vissza.

Ha lehet, még rosszabb volt a következı reggelem, mint az elızı napokban összesen. Fájt a fejem, és a torkom sem volt az igazi. Szerencsére a többiek látták, hogy megint nem vagyok formában, úgyhogy nem kérdezısködtek. Le sem ültem enni, csak egy pohár kávét kortyoltam el a konyhában ácsorogva.

− Bementem a kórházba – vetettem oda az ajtóból, és már kint is voltam, mielıtt még válaszolhattak volna. Úgysem halogattam volna tovább.

Szerencsém volt, a személyzeti irodát szinte elsıre sikerült megtalálnom. Egy kedves, fiatal nı vette el a papírjaimat. Rémlett, hogy ismerem, de a neve nem mondott semmit. Sugárzóan mosolyogva magyarázott el mindent, és mivel következetesen tegezett, ezért én is ugyanolyan közvetlen hangnemben válaszoltam neki. Nem akartam megsérteni csak azért, mert a rettenetes memóriám már megint kifogott rajtam.

A fıorvos − aki a felvételemrıl döntött −, nemsokára szabad volt. Az ajtaján ott állt a neve: Dr. DeAngelo. Míg várakoztam, igyekeztem jól megjegyezni, nehogy legközelebb leégjek. Mivel a lány, akinek a helyére felvettek, még egy hónapig dolgozott, azt javasolta, hogy csak majd két hét múlva kezdjek.

Megkönnyebbültem, milyen könnyedén elintéztem mindent. De még így is beletelt pár órahosszába. Meglepett, hogy eltelt az idı. Már jócskán elmúlt dél, és mivel még nem is reggeliztem, elhatároztam, hogy harapok valamit. A büfé elıtt azonban meggondoltam magam. Semmi étvágyam nem volt. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, alig vártam, hogy haza érjek, de mivel megígértem Lilynek, hogy visszaviszem a ruháit, a házuk felé kanyarodtam. Nem akartam megint elodázni, még ha tartottam is egy újabb találkozástól Patrickkel. Úgy gondoltam, amúgy sem tart tovább pár percnél. Ám hiába csengettem, senki nem nyitott ajtót. Viszont biztos voltam benne, hogy van bent valaki, mert hallottam, hogy szól a zene. Talán azért nem hallották a csengıt. Eszembe jutott a hátsó terasz és arra indultam. Nem tévedtem. Már messzirıl látszott, hogy az üvegajtó nyitva van, és a zene is egyre hangosabb lett, ahogy a konyha felé közeledtem.

66

Lily háttal állt az asztalnál, és valamit nagyon elmélyülten csinált. Nem akartam köszönéssel, vagy kopogással megijeszteni, meg amúgy sem tudtam volna a hangos zenét túlkiabálni, úgyhogy csak ácsorogtam a nyitott ajtóban, hátha észrevesz. Már éppen azon gondolkoztam, hogy leteszem a ruháit egy székre, és hazamegyek, mikor megérezhette, hogy figyelik és villámgyorsan megpördült. A szája egybıl mosolyra húzódott, ahogy meglátott.

− De jó, hogy itt vagy! – próbálta túlharsogni a zenét. – Remélem, tudsz sütni.

Felemelte mindkét kezét, amiken tészta csimbókok csüngtek. Annyira komikus látványt nyújtott, hogy elnevettem magam.

− Hát te meg mit csinálsz? Elhúzta a száját. − Süteményt akartam sütni, de nem jön össze. Ugye segítesz? – nézett

rám könyörgıen. − Csak egy feltétellel. Ha kikapcsolod a zenét. Bólintott, majd odaszaladt a cd lejátszóhoz, de mivel mindkét keze

maszatos volt, a könyökével akarta megnyomni a gombot. Persze ez nem sikerült. Jobbnak láttam, ha én magam veszem kézbe a dolgot, ha még ma csendet akarok. A fejem már így is lüktetett. Levettem a pulóveremet, és megnéztem, hogy mit tudok kezdeni a tésztával.

− Mit akartál tulajdonképpen ebbıl? – néztem gyanakodva a ragacsos masszára.

A szakácskönyvre bökött. − Így olyan egyszerőnek tőnt – nyavalyogta. − És amikor Patrick

csinálja, neki is olyan könnyen megy. Meg akartam lepni azzal, hogy most az egyszer én ütök össze valami ennivalót.

Nem akartam megsérteni azzal, hogy megkérdezem, miért nem az alapoknál kezdi, mondjuk a tojásrántottánál. Én sem voltam egy konyhatündér. Ez a szerep az Ericáé nálunk. Mi jogon osztanám hát az észt? Azután leesett, hogy mit is mondott.

− Patrick szokott fızni? – néztem rá meglepetten. − Persze – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. –

Valakinek muszáj, és én nem tudok – tette hozzá, és szívbıl felnevetett. Elmondattam vele lépésrıl lépésre, hogy eddig mit csinált. Szerencsére

nem történt semmi helyrehozhatatlan, meg tudtam menteni a tésztát. És mivel a sütemény alaphelyzetben valóban elég könnyen elkészíthetı volt, még az én tudásommal is, pillanatok alatt a sütıben landolt. Közben titokban örültem, hogy Lily nem valami bonyolultabb ételt választott. Az én fızı tudományom is eléggé foghíjas volt.

67

Megkönnyebbülten rogytam le az egyik székre. Úgy éreztem, ott helyben leragad a szemem.

− Jesszusom, de rosszul nézel ki – közölte Lily. − Mért van az, hogy mostanában mindenkitıl ezt hallom – motyogtam.

Még a beszéd is nehezemre esett. Halkan kuncogott mellettem. − Biztosan nagyon fáradt lehetsz. Én meg még veled csináltatom a

vacsoránkat. − Ugyan már, gyerekjáték volt – sóhajtottam. Ettıl hangosabban

képtelen voltam beszélni. − Talán jobb lenne, ha átmennél az ebédlıbe és ledılnél kicsit a

kanapéra – mondta Lily. A hangja most már nagyon komoly volt. Ennyire ijesztıen nézek ki?

− Rendben – értettem vele egyet. Felálltam, hogy áttámolyogjak a lengıajtón, de a térdem megroggyant. Azt hittem, menten elvágódok, de valaki megfogott.

− Mi történik itt? – hallottam Patrick hangját valahonnan nagyon messzirıl.

− Nem tudom – képzeltem, vagy Lily tényleg nagyon meg volt rémülve? – Az elıbb még beszélgettünk, aztán ráhajolt az asztalra, mintha nagyon fáradt lenne. Mondtam neki, hogy menjen és feküdjön le. A többit meg már láttad.

− Lázas – állapította meg Patrick. Egy pár pillanatig eltartott, mire felfogtam, hogy rólam beszél. – Jobb lesz, ha felviszem a szobába.

− Nem kell – motyogtam erıtlenül. – Jól vagyok. Csak nem alszom túl jól mostanában.

De már a karjába is kapott. Tettem még egy utolsó halvány kísérletet, hogy megırizzem a méltóságom maradékát.

− A sütı… − Ne aggódj, majd én gondoskodom róla – válaszolt Lily. Patrick még az ajtóból visszaszólt: − Hívd az orvost! − Nincs szükségem orvosra – tiltakoztam, de a hangom annyira erıtlen

volt, hogy nem lehettem benne biztos, hallották-e. Olyan volt, mintha lebegnék. Éreztem Patrick karját magam körül. A

pulóverje csiklandozta az arcomat. Az orrom megcsapta arcszeszének kellemes illata. Biztonságban voltam.

Olyan könnyedén vitt, mintha nem is lett volna súlyom. Benyitott egy szobába, és lefektetett az ágyra. Jó volt a hővös ágytakaró a forró bırömnek. A következı pillanatban viszont már vacogtam. Hallottam,

68

hogy Patrick kinyit egy másik ajtót. Csörömpölt néhány üveggel, majd egy pohár vízzel, és egy szem gyógyszerrel tért vissza. Mindkettıt felém nyújtotta.

− Vedd ezt be! Lázcsillapító. Mikor látta, hogy magamtól nem tudok felülni, nagyot sóhajtott. Már

biztosan nagyon unhatja, hogy folyton neki kell kihúznia a bajból – gondoltam. De azért segített, én pedig engedelmesen nyeltem le a tablettát. Ahogy megéreztem az ízét, elfintorodtam.

− Mi az? – nézett rám meglepetten. − Keserő – sóhajtottam és visszadıltem a magasra polcolt párnára. Halkan nevetett. − Szóval sütöttetek? – kérdezte és kisimított egy nedves hajtincset a

homlokomból. – Vacsorára? − A húgod meg akart lepni. – Nehezemre esett a beszéd. Fájt a torkom,

még a nyálamat is nehéz volt nyelni. − Neked jobban sikerült – a hangjában nevetés, és aggódás bujkált, és

olyan elképesztı gyengédséggel nézett rám, ahogyan egy félig-meddig idegen férfinak nem kellett volna. Így arra néznek, akit szeretnek. Minden esetre megkönnyebbültem attól, hogy már nem olyan mérges, mint elızı nap volt. Nem a legnagyobb barátságban váltunk el.

Megint éreztem a kezét a homlokomon. − Nem akar lejjebb menni – motyogta, minden bizonnyal a lázamra

gondolva, teméntelen féltéssel a hangjában. − Kutya bajom – nyögtem ki, még ha nem úgy gondoltam is. Valóban

nagyon nyomorultul éreztem magam. És biztos voltam benne, hogy a láztól gondolok olyan butaságokat, hogy személyesen értem aggódik, nem pedig csak úgy, általában, amiért egy beteg ember van a házában.

− Mindjárt itt lesz az orvos. – Nem tudom ezzel engem akart megnyugtatni, vagy inkább önmagát. Tovább simogatta a homlokomat. Végtelenül álmos voltam. Hiába próbáltam nyitva tartani a szememet.

− Megyek, telefonálok a szüleidnek – sóhajtott. – Nem fogják elhinni, hogy nem én csinálok veled valamit. Mindig itt kerülsz bajba.

Hallottam, hogy feláll és az ajtó felé indul. A fejemen átfutott egy kósza gondolat.

− Ne szólj Simonnak – hallottam, hogy megáll. – Nem akarom, hogy megint idejöjjön.

Egy pillanatig csend volt, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem az öntudatlanságba. Már félálomban voltam, mikor válaszolt.

− Nem állt szándékomban Stormot idehívni.

69

Szörnyő rémálmom volt. Rettenetesen féltem, de nem tudtam, hogy mitıl. Éreztem, hogy veszély fenyeget. Menekülni akartam, de képtelen voltam. Csak álltam egy helyben, mintha oda lennék betonozva. Valaki a nevemen szólított:

− Emily, ébredj! De nem tudtam kinyitni a szemem. A fejem borzalmasan fájt, a

mellkasom, mintha égett volna. Alig kaptam levegıt. − Rosszabbul van, mint az elıbb – hallottam Patrick hangját. − Meg kell vizsgálnom – mondta egy vadidegen hang. – Addig

menjetek ki! Éreztem a fonendoszkóp hidegségét. Valaki erıvel felhúzta a

szemhéjamat. Felnyögtem. Bántott a fény. Éreztem valamit a fülemnél, majd egy digitális lázmérı sípolt.

− Harminckilenc egész öt – motyogta az elıbbi hang. Átfutott az agyamon, hogy az egy cseppet magas. Rövid pakolászás

után egy szúrást éreztem, majd újra az idegen. − Most már bejöhettek. − Mi van vele? – hallottam Patricket. Biztosan nem képzeltem, hogy

tartott a választól. − Hát ez egy alapos meghőlés. Szerencsére nincs tüdıgyulladása. Még –

válaszolta az idegen. Most már rájöttem, hogy csak az orvos lehet. − Kórházba kell vinni? − Nem hiszem, de innen nem lehet elmozdítani. Nagyon magas a láza.

Adtam neki egy injekciót. Az majd leviszi. Néhány nap, és jobban lesz. De még nagyon sokáig kell pihennie. Vigyázz rá. Ez nem gyerekjáték. Holnap megint benézek.

− Rendben. Hallottam Lily hangját is valahol, nagyon messze. Azután valaki megint

az ágy szélére ült, és megsimogatta az arcomat. Megismertem Patrick érintését.

− Nem kellett volna elengednem azzal az ökörrel – mondta mintegy magának.

Válaszolni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Megint szunyókáltam kicsit, de felébredtem, mikor Lily benyitott az ajtón:

− Patrick! Jobb lenne, ha lejönnél egy pillanatra! − Mi történt? − Itt van Simon. Felnyögtem. Hát mégis? Nem akarok vele menni. Hallottam, ahogy

Patrick halkan szitkozódik. − Nyugi! – hallottam megint Lilyt. – Emi anyukáját hozta el.

70

Édesanyám. Majdnem sírtam a megkönnyebbüléstıl. Most már nagyon rosszul éreztem magam.

− Mit tettél vele? – Simon hangja úgy csattant, mint az ostor. − Megırültél? – Patrick csak sziszegett. – Az lett a baja, hogy átfagyva

kivonszoltad megint az esıbe. − Nyomorult… − Simon szavaiból csak úgy sütött a győlölet. A

következı pillanatban azonban anyám nyugodt hangját hallottam. − Ezt most azonnal fejezzétek be! – megint az a tanár nénis

határozottság, ami ellen senkinek nem jut eszébe tiltakozni. – Itt most nem fogtok veszekedni.

− Simon – még így, félig öntudatlanul is megütötte a fülemet a Lily hangjából kicsendülı könyörgés. – Gyere most velem! Kérlek!

Becsukódott az ajtó. Egy pillanatig kellemes csend volt. − Mit mondott az orvos? – anyám hangja olyan volt, mintha csak az

idıjárásról érdeklıdött volna. Mindig is irigyeltem ezért a tulajdonságáért. Olyan higgadtságot tudott magából árasztani, ami a legnagyobb baj közepette is ésszerő gondolkodásra késztette az embert.

− Pár nap, és jobban lesz, de nem lehet most haza vinni. Magas láza van, és tart tıle, hogy tüdıgyulladás lehet a vége, úgyhogy jobb lesz, ha itt marad.

Ezt úgy mondta, mintha félne tıle, hogy anyám erıvel el akar majd cipelni. De nem így volt.

− Akkor itt maradok én is. − Természetesen. A vendégszobát már elıkészíttettem Lilyvel. A vendégszobát? Akkor én most hol vagyok? De már nem is érdekelt.

Kicsit kezdtem könnyebben érezni magam. Még érzékeltem, hogy anyu mellém ül, és megfogja a kezem. Azután már aludtam is.

Világos volt, mikor legközelebb magamhoz tértem. Sokkal jobban éreztem magam. A fejem és a torkom még mindig fájt, de már nem olyan elviselhetetlenül, mint tegnap. Elıször azt sem tudtam, hol vagyok. Meglepetten néztem körül a hatalmas, napfényes szobában. Annyira idegen volt, hogy azonnal biztos voltam benne, még sohasem jártam itt. Lassan jutott eszembe, hogy rosszul lettem, és hogy Patrick hozott a karjában, biztosan az ı szobájában vagyok. Ezzel a tudattal nézelıdtem tovább. Nagyon tetszett, amit láttam. Minden olyan világos volt. A hatalmas ablakon beáramlott a reggeli napfény. A függönyök csak alig szőrték meg. A bútorok is egészen világos árnyalatúak, majdnem fehérek voltak. Ettıl az egész szoba légiesnek tőnt.

Eszembe jutott, hogy este mintha anyukám hangját hallottam volna.

71

− Anyu! –próbáltam felemelni a fejem. Valaki azonnal megmozdult az ágy mellett álló fotelban.

− Itt vagyok kislányom. Kérsz valamit? − Csak egy kis vizet. Nagyon kiszáradt a szám. Már a kezemben is volt a pohár. Anya egy pirulát is adott vele. − Vedd ezt be. Az orvos hagyta itt. Szót fogadtam. A víznek borzalmas íze volt, de lehet, hogy csak a szám

ízével volt a baj. Elfintorodtam, és visszaadtam a poharat. − Szólok Lilynek, hogy hozzon egy kis teát – Patrick ugrott fel a

sarokból. Idáig észre sem vettem, hogy ott van. Még mielıtt tiltakozhattam volna, már ki is ment a szobából.

− Végig itt volt? – néztem anyámra. Meglepıdtem, mikor láttam, hogy mosolyog.

− Egész éjszaka el sem mozdult mellıled. Jesszusom. Jó sok bonyodalmat okoztam. Attól tartottam, hogy ez még

csak fokozódni fog. − És Simon? − İ lent van a konyhában. Felnyögtem. − İ is itt maradt éjszakára? Anyám felnevetett. − El sem lehetett volna zavarni. − Erica azt mondta, hogy szerelmes belém – motyogtam. − Tudom. Hát persze, hogy tudta. Meglepett volna, ha nem tudja mindenki,

természetesen rajtam kívül. Anya ismét nevetett. − De ne aggódj. Lily gondoskodott róla. Nagyon aranyos lány. Mintha csak a nevét hallotta volna, az „aranyos lány” éppen benyitott

az ajtón. A kezében egy bögre, gızölgı teát hozott. Mosolygott, mikor meglátta, hogy kicsi anyai segítséggel ugyan, de felülök.

− Idd ezt meg – nyomta a kezembe. – Jót fog tenni. Leült mellém, miközben a teát kortyoltam. − Simon kint toporog az ajtó elıtt. Látni akar. Elgyötört arcomat látva rám kacsintott. − Ne aggódj, nem engedem be. Megmondom neki, hogy megint

elaludtál. Cinkos arckifejezését látva halkan felnevettem, de azonnal meg is

bántam. A fejem szörnyen hasogatott a legkisebb mozdulatra is. Ismét lefeküdtem, és biztos voltam benne, hogy nem is kell Lilynek akkorát füllentenie.

72

− Nyugodtan menj haza anyu – megpróbáltam egy mosolyt kierıltetni. – Felesleges itt ülnöd mellettem. Nemsokára jobban leszek. Hidd el.

− Nem hagylak egyedül – most azért felfedeztem anyám hangjában némi aggódást. Mégis csak nagyon rosszul lehetek.

− Nem akarok még több bajt okozni – erısködtem tovább. – Nem kell ıriznetek. Azt mondta az orvos, hogy pihennem kell. Ahhoz pedig nem kell pesztra. Különben sem leszek egyedül. Lily itt lesz velem. Ugye? – Segélykérın néztem rá. İ pedig hevesen bólogatott.

− Nem várhatjuk el tıle, hogy ı gondoskodjon rólad. Rekedten felnevettem. − Nem kell rólam gondoskodni. Egész nap aludni fogok. Holnapra

pedig már sokkal jobban leszek. Szerintem haza is mehetek. − Tényleg nem gond – szólt közbe Lily is. – Szívesen ápolom Emit. Ez

nem jelent nehézséget. − Ugye nem lesz baj? – Éreztem, hogy már kezd meginogni a

határozottsága. − Ugyan mi bajom lehetne? – igyekeztem a lehetı legmeggyızıbb

lenni. Mintha nem lettem volna már így is elég nagy slamasztikában. − Nyugodtan menj csak dolgozni.

Egy pillanatig gondolkodott a hallottakon. − Megmondom, mi legyen – még nem adta meg magát teljesen. – Most

telefonálok az iskolába, hogy csak késıbb tudok bemenni. Maradok még egy kicsit veled, hátha szükséged lesz valamire. Délután pedig ideküldöm Ericát.

− Anyu! Ericát? Ne felejtsd el, hogy neki van éppen elég dolga. − Hát jó – mosolyogott. – Makacs vagy, mint egy öszvér. De úgy lesz,

ahogy akarod. Viszont, ha észreveszem, hogy rosszabbul érzed magad, akkor maradok. Még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy ilyen odaadóan ápolod a lányomat – fordult most Lilyhez.

− Ugyan már – látszott, hogy zavarban van. – Ez csak természetes. − Nem éppen. Örülök, hogy Emi ilyen önfeláldozó barátnıre lelt. Lily nem válaszolt, csak a torkát köszörülte. Szerintem azt sem tudta,

mit mondjon ennyi dicséretre. − Megyek, beszélek Simonnal – közölte, és már ki is surrant a szobából. Anya halkan kuncogott. − Azt hiszem, tetszik neki. Óvatosan bólintottam, nehogy megint megfájduljon a fejem. A

beszéddel meg inkább már meg sem próbálkoztam. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Aludni szerettem volna.

73

− Megkeresem Patricket, és megkérem, hogy használhassam a telefonját. Mindjárt jövök – mondta édesanyám, és ı is kiment.

Jó volt a csend. Jó volt egyedül lenni. Kifárasztott ez a kis beszélgetés is. Újra elaludtam.

Mikor megint felébredtem, már teljesen másképp tőzött be a fény az ablakon. Látszott, hogy késı délután van. Meglepıdtem, mikor rájöttem, hogy átaludtam az egész napot. Óvatosan felültem. Tartózkodtam minden hirtelen mozdulattól. A szobában rajtam kívül nem volt senki. Éreztem, hogy sürgısen meg kell látogatnom a fürdıszobát. A tea megtette a hatását. Mikor már ültem egy kicsit, akkor nem szédültem annyira. Felmértem a fürdı ajtajáig lévı pár lépés távolságot. Menni fog ez. Elszántan felálltam az ágyról. Csak kicsit émelyegtem. Csodálkozva állapítottam meg, hogy hálóingben vagyok. De hogy mikor, és hogyan öltöztem át, arra nem emlékeztem.

Nyílt az ajtó. Patrick lépett be a szobába. Elsápadt, mikor meglátta, hogy az ágy mellett imbolygok.

− Hát te hová készülsz? Néhány lépéssel mellettem termett és megfogta a könyökömet. − Természetesen a fürdıbe. Mégis mit gondoltál? – nevettem. − Szólok Lilynek. Ülj vissza addig! − Nem hiszem, hogy tudok várni egy percet is. Menni fog. Ne aggódj!

Csak segíts elmenni az ajtóig! A többit én elintézem. Morgott valamit az orra alatt, amit nem értettem, de azért segített. − El ne ájulj nekem! – intett, miközben bezárta utánam az ajtót. − Ne aggódj! – válaszoltam. – Nem tartozik a terveim közé. − De azért

erısen kapaszkodtam a mosdókagylóba. Késıbb talán le is zuhanyozhatok – gondoltam. De ahhoz már tényleg

megkérem Lilyt, hogy segítsen. Most csak jussak vissza az ágyba. Késmosás közben belenéztem a tükörbe. Majdnem megijedtem a

látványtól. Az arcom olyan fehér volt, mint a fal. A szemem alatt fekete karikák, a hajam pedig izzadtan tapadt a fejemhez. Pazar.

Visszatámolyogtam a szobába. Patrick az ajtónál állt. Csak egy pillantást vetett rám és rögtön leszőrte, hogy menten összeesek. Az ölébe kapott, mint egy kisgyereket, és úgy vitt vissza az ágyhoz.

− Ne haragudj! – nyöszörögtem. A kis séta jobban kifárasztott, mint hittem.

− Ugyan miért? – kérdezte, miközben betakart. − Hogy ennyi gondot okozok. Halkan nevetett.

74

− Nincs miért bocsánatot kérned. Nem te tehetsz róla, hogy beteg lettél. Storm viszont megérdemelne egy alapos orrba vágást.

− Ugye nem fogtok miattam vitatkozni? – kérleltem. − Persze, hogy nem – nyugtatott meg azonnal. – Nincs mirıl – tette

hozzá azután halkan. − Nem foglak sokáig zavarni titeket – ígértem. – Holnap talán már haza

is mehetek. − Addig maradsz itt, amíg az orvos jónak látja – vonta meg a vállát. − Kérdezhetek valamit? − Hát persze. − Miért törıdsz ennyit velem? Én tulajdonképpen csak egy idegen

vagyok a számodra. Elgondolkodva nézett rám. − Tudod – kezdte tétován. – Egyrészt azért, mert így helyes. − Egy

pillanatig hallgatott. − Másrészt pedig azért, mert életem végéig is gondoskodhatnék rólad, akkor sem tudnám meghálálni azt, amit édesapád értem tett.

Bólintottam. Most már értettem. Tehát hálából teszi. Éppen csak egy kicsit voltam csalódott. Talán azt vártam, hogy hozzáteszi: azért is, mert kedvel. Halkan kuncogott.

− Mi az? – néztem rá értetlenül. − Ráadásul rettentıen élvezem, hogy bosszanthatom a te Simon

barátodat. Elhúztam a számat. Még ez is. − Örülök, hogy ilyen jól szórakozol. Különben Simon nem a barátom. İ

a bátyám barátja. Évekig még csak nem is láttam. Elkomolyodott. − İ másképp gondolja. − Tudom – sóhajtottam. – De nem adtam rá semmi okot, hogy így

legyen. Végigsimította az arcomat. − Elhiszem. − A keze elidızött a homlokomon. − Megint kezdesz

belázasodni – állapította meg. Mintegy végszóra, halk kopogtatás után Lily dugta be a fejét az ajtón,

és közölte, hogy visszajött az orvos. Patrick megkönnyebbülten sóhajtott fel. Felugrott, mikor a magas, középkorú férfi belépett a szobába. Ahogy üdvözölték egymást, rögtön látszott, hogy régi jó ismerısök.

− Szia, Emily – fordult felém mosolyogva a doktor. Végigmértem. Negyven év körüli, szikár ember volt. A haja erısen

ıszült. Barna szemébıl olyan nyugalom áradt, amitıl egybıl jobban

75

éreztem magam. Nem tőnt ismerısnek. Azért kinyögtem egy bágyadt hellót.

− Ugye tegezıdhetünk? – folytatta, és ezzel megkímélt a további lázas kutatástól az emlékezetemben. Tehát tényleg nem ismerem.

− Hát persze – erıltettem ki a választ. − Robert Poise vagyok. Megfogtam a felém nyújtott kezet. Amint megérezte az érintésemet, az

arckifejezése aggodalmassá vált. Már nem is engedett el, hanem egybıl a pulzusomat kezdte mérni.

− Kimennétek, kérlek? – szólt oda Patricknek és a húgának, miközben elıbányászta a lázmérıt. – Meg kell vizsgálnom Emilyt.

Patrick összeszorított szájjal bólintott, mintha nem lenne ínyére, hogy kiküldik a saját szobájából. Biztosan nagyon kellemetlen lehet számára a helyzet. Egy idegen kitúrta az ágyából. El is határoztam, hogy megint bocsánatot kérek, ha újra kettesben leszünk.

Gondolataimból a lázmérı sípolása zökkentett ki. − Mennyi? – néztem kérdın az orvosra. − Most csak 38,7 – válaszolta. – De még ez is elég magas. Megint adok

egy injekciót, hogy levigye. − Szuper – nyögtem, és már fordultam is engedelmesen. Halkan nevetett. − Patrick mesélt rólad – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Mondta,

hogy szakmabeli vagy. Nem válaszoltam, mert összerándultam a szúrástól. Egészségügyis

létemre nem vagyok túl jó barátságban a tővel. − Patrick mesélt rólam? – visszhangoztam iménti mondatát. − Igen – bólintott Robert. – Nagyon aggódik érted. Látszik, hogy fontos

vagy a számára. Végkép összezavarodtam. Mit akart ezzel mondani? Majd eszembe

jutott, az iménti beszélgetésünk. Hálás apámnak a segítségért. Csakis errıl lehet szó.

− Régóta ismeritek egymást? – kérdeztem szemmel látható jó viszonyukra célozva.

− Csak néhány éve – a táskájából recept tömböt és szemüveget vett elı. − Volt egy mőhiba perem – úgy tőnt, mintha ezt csak úgy lazán közölte

volna, de láttam, hogy még ha nem is néz rám, várja a reakciómat az információra. Nem válaszoltam.

− Ott kellett hagyni a régi munkahelyemet. Mikor a családommal Rosedale−be költöztünk, nem fogadtak túl lelkesen. Patrick azonban azonnal mellém állt. Gondolom, tudod miért.

76

Bólintottam. Bizonyára tudta, milyen újrakezdeni egy életet. − İ volt az elsı páciensem. Azóta szerencsére már rendezıdött a

helyzet – nevetett könnyedén, majd letépte a megírt receptet a tömbrıl. − Ezt a gyógyszert kellene szedned – nyomta a kezembe, majd folytatta.

− Van ezzel bármilyen gondod? Csodálkozva néztem rá? − A gyógyszerrel? Most szívbıl nevetett, nem olyan tettetett könnyedséggel, mint az

elıbb. − Természetesen a múltamra gondoltam – magyarázta. − Miért lenne? Ha Patrick bízik benned, nekem sincs semmi okom a

kételkedésre. A szemébıl sok mindent kiolvastam. Megkönnyebbülést, vidámságot,

szimpátiát, még egy csöppnyi hálát is. − Patricknek megint igaza van – morogta, inkább csak magának. – Jól

választott. Nem értettem egészen, mit akart ezzel mondani. − Úgy hallom végeztetek – nyitott be Patrick az iménti hangos

nevetésre célozva. − Igen barátom – helyeselt az orvos. – Emily már valamelyest jobban van – válaszolt a kimondatlan

kérdésre. – Felírtam neki egy gyógyszert. Azt minél elıbb kezdje el szedni. Patrick azonnal a receptért nyúlt, amit még mindig a kezemben

szorongattam. − Add csak ide, majd elintézem. − Ugyan már – válaszoltam. – Majd megkérem anyát. Elvette tılem a papírt, mintha meg sem hallotta volna, mit mondok.

Megadóan sóhajtottam. − És mikor mehetek haza? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy talán

már holnap. De a válasz nem az volt, amire vártam. − Úgy gondolom – kezdte az orvos óvatosan, miközben Patrick

mogorva arcát nézte, – talán jobb lenne, ha még két-három napig maradnál. − Te jó ég – sóhajtottam csalódottan. − Jobb nem kísérteni a sorsot – tette hozzá mosolyogva. – Csak még

annyit – fordult Patrick felé, − hogy amint valami baj van, azonnal szóljatok. A tüdıgyulladás nagyon alattomos és veszélyes betegség. Jobb félni, mint megijedni.

− Rendben. Lily kedves hangja csendült fel az ajtóból. − Gyere Robert! Kész a kávé.

77

A férfi még elbúcsúzott, majd Lily után indult. Valamin nagyon jól szórakozott.

Patrick még mindig mogorván állt mellettem. Rosszkedvét annak tulajdonítottam, hogy sehogy sem tud megszabadulni tılem.

− Talán fel kéne hívnom a családomat – törtem meg a kínos csendet. − Hozom a telefont – mondta. Egy pillant múlva már vissza is jött.

Szótlanul kezembe nyomta a készüléket és magamra hagyott. Erica vette fel nálunk. Nagyon örült, hogy hallhatja a hangomat, és

igyekezett elmondani, hogy mindenki nagyon aggódik értem. Még a gyerekek is azt üzenték, hogy minél hamarabb gyógyuljak meg. A nıvérem meghökkent, mikor közöltem vele, hogy pár napot még maradnom kell. Felajánlotta, hogy azonnal odajön, de rögtön lebeszéltem róla. És kértem, hogy anyát is tartsa otthon. Nem akartam megszállási övezetet csinálni Patrickék házából. Éppen elég gondot okoztam már így is. Már csak az kell, hogy rajtam kívül a Grace család többi tagja is itt lézengjen. Gyorsan elbúcsúztam tıle, és igyekeztem lerakni a telefont. Könnyek szöktek a szemembe. Az én drága családom. Mennyire vágytam rá, hogy otthon lehessek velük újra. Rossz volt ennyire elgyötörtnek és kiszolgáltatottnak éreznem magam.

− Emily! Felnéztem. Patrick állt az ajtóban. Észre sem vettem, hogy visszajött.

Vajon miért nem megy a dolgára? Már így is eléggé felborítottam a napirendjét.

− Ennyire bánt, hogy maradnod kell? – kérdezte bosszúsan. Gyorsan megtöröltem az arcomat. − Ugyan, dehogy. Csak nagyon hiányzik a családom. Igyekeztem tartani magam, nehogy sírni kezdjek. Érzelgısségemet

betudtam a betegség hatásának. Elvégre évekig egész jól megvoltam úgy, hogy csak egy-két havonta láttam ıket. Most pedig egy nap után úgy bömbölök, mint egy kisiskolás.

Arcáról eltőnt a harag, miközben odasétált hozzám. − Ne gyerekeskedj! Néhány napról van szó csak. − Tudom – nem tudtam megállni, hogy ne peregjenek a könnyeim. – És

nagyon sajnálom. Felsóhajtott. − Ne kérj már folyton bocsánatot, az ég szerelmére! − De… − ellenkeztem volna tovább, Patrick azonban a számra tette a

mutatóujját, ezzel belém fojtva a szót. − Elég – közölte ellentmondást nem tőrıen. – Most jobb lesz, ha

lefekszel. Robert szerint az injekció pillanatokon belül ki fog ütni.

78

Szót fogadtam, mert már éreztem is a hatását. Az ólmos fáradtság fokozatosan hatalmasodott el rajtam.

Órák múlva eszméltem. Kint már besötétedett, a szobában viszont égett az éjjeli lámpa. Nagyon szomjas voltam, ráadásul arra is kíváncsi lettem volna, hogy hány óra van. Felültem, hogy keressek egy órát és egy pohár vizet. Legnagyobb meglepetésemre az ágy melletti fotelban Patrick aludt. Mit kereshet itt? – csodálkoztam.

Az éjjeliszekrényen megtaláltam mindent, amire szükségem volt. Ittam, és megállapítottam, hogy még csak éjfél van. Visszadıltem, de csak nem tudtam aludni. Éreztem, hogy szólít a természet. Óvatosan, nehogy Patricket felébresszem, felkeltem. Úgy éreztem, most már minden további nélkül boldogulok egyedül, de addig ügyetlenkedtem, hogy a zajra csak felkelt. A szeme álmos volt, ahogy csodálkozva nézett rám.

− Hát itt vagy – mondta alig hallhatóan és mosolygott. Nem kérdés volt, hanem megállapítás. A szemén látszott, hogy félig-meddig még alszik.

Naná, hogy itt vagyok – gondoltam. – Hol a csudában lennék. A következı pillanatban már teljesen éber volt a tekintete. − Mi a baj Emily? – egyenesedett fel. – Rosszul érzed magad? − Nincs semmi bajom. Csak ki kell mennem a mosdóba. − Már megint? Felhördültem. − Mi az, hogy már megint. Órák óta nem voltam. Mi vagyok én, teve,

hogy tároljam a vizet? Nem voltam biztos benne, hogy a hasonlatom megállja a helyét, de

most nem is akartam ezen „filózni”. Még hallottam Patrick nevetését a hátam mögött, míg becsuktam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobába, már az ablaknál állt, és kifelé bámult a sötétbe.

− Miért nem mész aludni? – kérdeztem és törökülésbe kuporodtam az ágyon.

Megrántotta a vállát. − Ugye nem azt akarod bemesélni, hogy nincs több ágyatok? – néztem

rá nevetve. İ is nevetett. − Természetesen nem. Csak valahogy ragaszkodom a sajátomhoz. Már álltam is felfelé. − Ha-ha akarod, é-én átmehetek… Nem hagyta, hogy befejezzem. Mellettem termett és visszanyomott a

párnák közzé.

79

− Maradj nyugton. Nem így értettem. Jesszusom, milyen mimóza vagy – korholt, de hangjában nyoma sem volt a haragnak. − Már mondtam, hogy ez nekem nem gond. Addig maradsz, ameddig akarsz.

Rám nézett és elmosolyodott. − Mondták már neked, hogy milyen nyugtalanul alszol? Össze-vissza

forgolódsz álmodban. Biztosan jókora pofonokat kaphat, aki melletted fekszik.

Hát erre nem tudtam, hogy mit feleljek. Mondjam azt, hogy még soha nem aludt mellettem senki, vagy egyszerően csak azt, hogy eddig még nem panaszkodtak? Ez az igazság.

− A láztól lesz – nyögtem ki nagy nehezen. − Ja, persze – vigyorgott. Bosszantott, hogy kinevetett. Hátat fordítottam neki. Csináljon, amit

akar. Nem kértem rá, hogy ırizzen egész éjszaka, de felılem akár vigyázban is állhat az ágy mellett.

Megint rémálmom volt. Ugyanaz a rettenetes érzés, hogy valami veszély fenyeget, de nem tudtam, hogy mi az. Álmomban is Patrick szobájában voltam, csak most minden más volt, mint napközben. Minden sötét volt, és fénytelen. Nem láttam, de éreztem, hogy a sarokban áll valaki, és engem figyel. A rémülettıl még a hangom is elakadt. A saját szívverésem dobolt a fülemben és úgy éreztem, pillanatokon belül elájulok. Mikor a sötétség felém kezdett kúszni, rémülten felkiáltottam.

Patrick hangját hallottam: − Emily! Ébredj! Csak álom volt. Lassan eszméltem. Patrick ült mellettem az ágyon és ölelt. A

megkönnyebbüléstıl hozzá simultam. Olyan meghitt és természetes volt a mozdulat, mintha ezer éve ezt gyakoroltuk volna. Végtelen biztonságban éreztem magam.

Hajnalban megint felébredtem. Odakint már virradt. Patrick mellettem aludt, karja a fejem alatt. Egy pillanatra zavarba jöttem, de azután eszembe jutott a rémálom, és hogy hogyan vígasztalt meg. Kicsi tétovázás után közelebb fészkeltem magam hozzá. Eldöntöttem, hogy nem érdekel, illik, vagy nem illik. Majd holnap gondolkozom rajta. Legfeljebb a betegséggel fogom magyarázni. Elmosolyodtam, mikor oldalra fordult, és a másik karját átvetette a derekamon. Mintha még egy kicsit közelebb is húzott volna magához. Biztosan reflex. Végtelenül jól éreztem magam a karjában.

80

5. fejezet Patrick

Vakítóan sütött be a nap a szobába. Bántotta a szememet. Felnyögtem, és átfordultam a másik oldalamra. A mellettem lévı párnán még látszott a fejének nyoma. Lassan tudatosult bennem, hogy mi az a zaj, amit hallok: a zuhanyrózsából zubogó víz hangja a fürdıszobában. A fejemre húztam a párnát. Nem akarom hallani. Nem akarok arra gondolni, hogy a karjában aludtam. Mit fog most gondolni rólam? Nem akarom újra a meghittséget érezni. Ilyen együtt ébredni valakivel, akivel együtt töltöttem az éjszakát, és bár nálunk nem errıl volt szó − a szó legszorosabb értelmében legalábbis −, mégis végtelenül szégyelltem magam. Szigorúan véve, mégiscsak idegenek vagyunk egymás számára – futott át az agyamon. És én már a második éjszakát töltöm az ágyában. Jesszusom. Mi jöhet még?

− Felébresztettelek? – hallottam Patrick hangját valahonnan nagyon messzirıl. Villámgyorsan lekaptam a fejemrıl a párnát, és felé fordultam. A hirtelen mozdulattól megszédültem.

− Nem, dehogy – nyögtem, miközben azon igyekeztem, hogy úrrá legyek a kóválygáson. – Már régóta fenn vagyok.

Eszméletlenül jól nézett ki, ahogy ott állt farmerban és pólóban, frissen borotválva. Sötét haja nedves volt, csillogott a beáramló napfényben. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odamenjek hozzá, és összeborzoljam.

− Mész valahová? – ennél értelmesebbet nem tudtam kipasszírozni magamból. Csak remélni tudtam, hogy az arcom nem árulja el a gondolataimat.

− Bemegyek Rosedale-be. Van néhány elintéznivalóm, és a gyógyszeredet is el akarom hozni. Robert azt mondta, hogy minél hamarabb kezd el szedni.

Bólintottam. − Szükséged van valamire? Hozzak valamit a városból? Megráztam a fejem, mire felnevetett. − Nem vagy valami bıbeszédő ma reggel. Felküldöm Lilyt pár falattal. Nem hittem benne, hogy lecsúszik a torkomon akár egyetlen harapás

étel is, de megint bólintottam. Kuncogva ment ki az ajtón. Úgy látszott remekül szórakozik lányos zavaromon.

81

Nemsokára megérkezett Lily, a kezében egy tálcával. Akkorára már a táskámban kotorásztam, amit édesanyám hagyhatott az ágy mellett két napja, a cuccaimmal telepakolva. Szilárd elhatározásom volt, hogy végre lezuhanyozom.

− Ho-hó barátocskám! – kiáltotta, mikor látta, hogy nem fekszem. – Te meg hová készülsz? Mars vissza az ágyba. Jól mondta Patrick, hogy nézzek a körmödre, mert amint kiteszi a lábát, te egybıl felkelsz majd.

Hiába próbált szigorú lenni, a lényébıl áradó kedvesség ezt teljesen lehetetlenné tette.

− Csak zuhanyozni megyek – tiltakoztam erıtlenül. – Nem készülök a maratonit lefutni.

− Elıször reggelizned kell – a hangja most már sokkal határozottabb volt. – Utána lehet szó zuhanyozásról.

Jobbnak láttam nem vitatkozni. Visszaültem az ágyra, és ölembe vettem a tálcát, amit felém nyújtott. Felnyögtem, mikor megláttam, hogy mennyi étel van rajta.

− Lily! Meg akarsz ölni? Ennyit akkor sem eszek, ha egészséges vagyok.

− Fogj csak hozzá nyugodtan. Több mint huszonnégy órája nem ettél semmit.

Valójában több volt huszonnégy óránál, de mégsem éreztem éhséget. Azért csipegettem egy-két falatot, hogy békén hagyjon végre.

Amint a forró víz alatt állhattam, úgy éreztem újjászületek. Annyira jó volt lemosni magamról a ragacsos izzadtságot. Anyu bepakolta a samponomat, és a tusfürdımet is. A kedvenc illataim otthonosságot árasztottak, és ettıl mindjárt jobban éreztem magam.

Lily végig ott ült a szobában, hátha szükségem lesz rá. Mikor látta, hogy baj nélkül megúsztam a zuhanyt, elindult a konyhába a tálcával. Feltételezte, hogy azonnal le is fogok feküdni. Én azonban mást terveztem. Anélkül, hogy különösebben kutakodtam volna, sikerült tiszta ágynemőt találnom az egyik szekrényben, és nekiálltam áthúzni a párnákat és a takarót. A betegségnek még az emlékét is el akartam őzni. Már félig készen voltam, mire Lily visszaért.

− Te tényleg nem tudsz nyugodni, ugye? – nézett rám szemrehányóan. – Van fogalmad arról, mit kapok Patricktıl, ha bármi bajod esik?

− Ne túlozz! – nevettem rá. – Csak az ágyat rakom rendbe. − Szívesen megcsináltam volna, ha szólsz – durcáskodott. − Már csak az kellene. Csak kicsit megfáztam, de attól el tudom látni

magam. Éppen elég az, amit értem tesztek.

82

Megint olyan zavarba jött, mint mikor anyám hozta szóba a témát. De azután elnevette magát.

− Végre találtam egy barátnıt. Még szép, hogy vigyázok rá. − Nem egyszerő feladat – húztam el a szám. – Mindig itt keveredek

bajba. Ez már lassan kezd szokásommá válni. Ahogy mondtam: mindig a legrosszabb verzió történik meg velem. Más mindössze néhány napig tüsszögött volna, nekem kis híján tüdıgyulladásom lett. Ráadásul éppen nálatok kapott el teljesen.

Nevetett, és elvette az egyik párnát, hogy segítsen. − Na, most már nincs apelláta – közölte, mikor végeztünk. – Feküdj le

azonnal! − Legalább az ebédlıbe had menjek le – kérleltem. – Annyira

unatkozom. − Szó sem lehet róla. Hozok neked újságokat, és a tévét is nézheted –

dobta oda a távirányítót. – Amint befejeztem a tanulást, visszajövök és szórakoztatlak.

− Mit tanulsz? – tartottam vissza még egy pillanatig. Nem gondoltam, hogy iskolába jár.

− Levelezın végzem a közgázt – mosolygott. – Patrick ragaszkodott hozzá, hogy szerezzek diplomát. Úgy gondoltam, ennek ı is hasznát tudja majd venni.

Még visszaintett az ajtóból. Átlapoztam az összes újságot, de nem találtam bennük semmi

érdekeset. A nıi magazinok böngészése soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Én szabad idımben is mindig az anatómia könyvemet bújtam, vagy a kedvenc regényemet olvastam újra. Végig kapcsoltam az összes csatornát a tévén. Az egyetlen, amit úgy-ahogy érdekesnek találtam, egy ismeretterjesztı film volt a nagymacskák életérıl. Micsoda izgalom. Elkezdtem nézni, de éreztem, hogy leragad a szemem.

A következı, amit érzékeltem, hogy valaki megfogja a kezem. Tudtam, hogy nem Patrick az, az ı érintését megismertem volna. Kipattant a szemem, és egyenesen Simon arcába bámultam. A mosolya bőnbánó volt.

− Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. − Simon! Hogy kerülsz te ide? − Természetesen az ajtón át – vigyorgott. Rendır ruhában volt,

munkából jöhetett ide. − Azt gondoltam – morogtam, de ki engedett be? − Lily. Addig könyörögtem neki, hogy megengedte, hogy láthassalak. Az áruló. − Úgy látszik, nem tud nekem ellenállni – kacsintott.

83

Elhúztam a kezemet, amit még mindig fogott. Haragudtam rá, amiért kihasználta Lily nyilvánvaló vonzalmát iránta, de félreértette a mozdulatot.

− Tudom, hogy haragszol rám. Elég hülyén viselkedtem, mikor akkor este eljöttem érted.

Bólintottam. Ezzel csak egyet tudtam érteni. − Én tehetek róla, hogy most beteg vagy. Jobban kellett volna rád

vigyáznom. Á, szóval nem bánta meg azt, amit tett, csak ahogy csinálta. Remek.

Láthatóan zavarba jött attól, hogy még mindig nem válaszoltam. − Szóval, csak azért jöttem, hogy lássam, jól vagy. − Még élek, láthatod. − Ezzel ne viccelj Emi! – kérlelt. – Itt nem vagy biztonságban. Jobb

lenne, ha hazamennél. Vigyáznod kellene magadra. − Simon ne kezdjük ezt megint! – nyögtem fel. – Túl beteg vagyok egy

vitához. − Féltelek – ismét a kezem után nyúlt. A hangja könyörgéssel volt tele.

– Olyan nagy bőn ez? − Nem Simon. − Megenyhültem. − Egyáltalán nem az. De nincs rá

semmi okod. Patrick és Lily nagyon sokat segítettek. És ezért én csak hálát tudok érezni irántuk.

Bólintott. Szép szeme tele volt szomorúsággal. És én is végtelen szomorúságot éreztem. Itt van ez a kívül, belül ragyogó, szilárd jellemő fiú, aki csak engem akar, és én bele is tudnék szeretni. Még csak nagyon akarnom sem kellene. Mindössze egy okom van rá, hogy ne tegyem. És ez az ok: Patrick Hazard.

Mintha csak tudná, mire gondolok, az arcomat két kezébe fogta, és gyengéden kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek.

− Meg fogom változtatni a véleményedet – mondta halkan, de nagyon határozottan. – El fogom érni, hogy szeress engem. Erre mérget vehetsz.

Borzongás futott végig rajtam. A szavai nem fenyegetésként hangzottak, inkább, mint egy ígéret, amit nem árt nagyon komolyan venni.

− Szervusz, Simon. – Az ajtóból Patrick nyugodt hangja hallatszott. Simon úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett meg. Elszántan nézett

Patrickre, de az ı arcából semmit nem lehetett kiolvasni. Úgy láttam, nagyon higgadt. Kezdtem reménykedni benne, hogy most talán mégsem fognak összeverekedni. Abban az egyben teljesen biztos lehettem, hogy ez a két férfi öt percig sem bírja ki vita nélkül egy helyiségben.

− Szia – vakkantotta oda Simon. – Meglátogattam Emit. Remélem nincs ellene kifogásod? – nézett kihívóan Patrickre. Az ördögbe is. Miért kell provokálnia? Nem fér a bırében?

84

− Természetesen nincs. Hiszen ti jó ismerısök vagytok. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha meglátogatod.

„Jó ismerısök.” Úgy tudta ezt a két szót kimondani, mintha a legnagyobb sértés lett volna. Úgy tőnt, az ı nyugalma is csak látszólagos. Simon is értette a nyilvánvaló célzást. Láttam rajta. Olyan képet vágott, mint akit arcul ütöttek. Szerencsére szó nélkül hagyta.

Patrick odanyújtott nekem egy kis dobozt. − Itt a gyógyszer, amit Robert felírt. Vegyél be egy szemet! Fogta a poharamat az éjjeliszekrényrıl, és teletöltötte teával, amit még

Lily hagyott ott egy kancsóban. Szó nélkül engedelmeskedtem, miközben kérlelın néztem rá. Nem akartam, hogy veszekedjenek.

Úgy vette el a poharat, hogy közben végigsimította a kezemet. Zavarba jöttem. Mi a fene folyik itt?

− Hagylak titeket beszélgetni – mondta, és az ajtó felé indult. – Ha szükséged van valamire, szólj! – fordult még vissza félúton.

Tátott szájjal bámultam utána. Simon úgy nézett ki, mintha menten felrobbanna.

− Ez meg mi volt? – kérdezte nagyon halkan, miután az ajtó becsukódott. Alig hallható szavai rosszabbak voltak, mintha kiabált volna. Láttam rajta, hogy reszket a visszafojtott indulattól.

− Fogalmam sincs – mondtam az igazságnak megfelelıen. − Összejöttetek? – csak egy árnyalatnyit beszélt hangosabban. − Természetesen nem – az agyam lázasan járt. Mi jutott Patrick eszébe.

Ennyire szeretné bosszantani Simont, hogy most már minden eszközt bevet?

− Szóval mégiscsak megkapta, amit akart – ez kijelentés volt, nem kérdés.

− Te mirıl beszélsz? – néztem rá értetlenül. Még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni. A kezem égette Patrick érintése.

− Hiszen kezdettıl fogva nyilvánvaló volt – folytatta ugyanolyan rejtélyesen. – És most sikerült neki. A nyomorult. Kitekerem a nyakát, ha egyetlen ujjal is hozzád nyúlt.

− Simon! Mi a fenét hordasz itt össze? Nincs köztünk semmi. − Látom, amit látok Emi – a hangja olyan keserő volt, hogy

megrázkódtam tıle. − Tudja az apád, hogy mi folyik itt? – folytatta tovább. – Bár nem

hiszem, hogy zavarná. Kezdettıl fogva támogatta ezt a gyilkost. Nem lennék meglepve, ha a beleegyezésével történne minden.

− No, most már elég volt! – emeltem fel én is a hangomat. – Te nem tudod, hogy mit beszélsz. Jobb lesz, ha most elmész.

85

Zihálva szedte a levegıt. Csinos arca teljesen eltorzult a dühtıl. Lily dugta be a fejét az ajtón.

− Minden rendben van Emi? – a hangja aggódó volt. − Persze – mondtam a tılem telhetı legnagyobb nyugalommal. – Csak

Simon menni készül. İ azonban nem mozdult. − Simon! – Lily kérlelın nézett a fiúra. – Azt hiszem, Eminek pihennie

kellene. Úgy nézett az ajtóban álló lányra, mintha álomból ébredne. − Igen – mondta, de a szavaiban nem volt semmi meggyızıdés. – Jobb,

ha most megyek. De egy tapodtat sem mozdult. Azután mégis elindult Lily felé, és nem

tiltakozott, mikor ı megfogta a kezét, és maga után húzta. Zúgott a fejem. Úgy éreztem, hogy megint lázas vagyok. Mi a csuda

történik velem? Nemrég még minden rendben volt, most pedig alig néhány nap leforgása alatt a feje tetejére állt az egész életem. Mit akarnak tılem ezek a férfiak? Csak egyvalamit tudtam. Sürgısen haza kell mennem. Itt nem maradhatok tovább. Ha a saját szobámban leszek, akkor újra fogok tudni világosan gondolkodni.

Felkeltem, és elkezdtem beledobálni a dolgaimat a táskámba. A széken ott volt a ruhám, amit Lily kimosott és kivasalt. Az ágyra hajintottam. Kétségbeesetten néztem körül, hogy hol lehet a cipım.

− Te mit mővelsz? Ijedten pördültem meg. Patrick megint úgy jött be, hogy nem hallottam.

Karba tett kézzel állt, az ajtónak dılve. Kétséget nem hagyott afelıl, hogy ott nem jutok ki.

− Mégis minek látszik? Csomagolok. Most azonnal hazamegyek. − Ne gyerekeskedj! – a hangja nagyon nyugodt volt. Úgy látszott, ıt

egyáltalán nem izgatja az iménti jelenet, ami nálam annyira kiverte a biztosítékot. – Tudod jól, hogy nem mehetsz sehová.

− Mégis ki fog visszatartani? – néztem rá kihívóan. – Talán te? − Ha kell, akkor igen. Tudtam, hogy megtenné, ha nem hagyok neki más választást. Ellökte

magát az ajtótól és lassan felém indult. Megbabonázva néztem, ahogy egyre közeledett.

− Nem engedhetlek el. A szüleid rám bíztak – mondta halkan. − Nem vagyok már kislány – ellenkeztem. Gyatra próbálkozás volt. − Az orvos azt mondta, hogy itt kell maradnod – kék szeme fogva

tartott, ahogy egyre közelebb ért hozzám. − Már jól vagyok – a tiltakozásom még magamnak is szánalmas volt.

86

Elıttem állt, alig karnyújtásnyira. Megint éreztem az illatát. A tekintete szinte hipnotizált.

− Nem akarom, hogy elmenj. Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Csak álltam, és vártam, hogy most mi

fog történni. A külvilág megszőnt, ahogy belenéztem a szemébe. A csókja pont olyan volt, mint amilyenre számítottam. Forró és

megfellebbezhetetlen, de mégis gyengéd. Egyszerre kért, és parancsolt. A térdem rogyadozott tıle, és alig kaptam levegıt. Halkan kuncogott.

− Te most kinevetsz engem? – néztem rá gyanakodva. − Csak élvezem, hogy levettelek a lábadról. Tény, hogy ha nem tart szorosan átkarolva, simán elterülök a lábai elıtt. − Várj!– próbáltam összeszedni magam. – Mégis mi folyik itt

tulajdonképpen? − Mire tippelnél? – a mosoly megint ott bujkált a hangjában. –

Szerintem elég egyértelmő. − Nem erre gondolok. Simon azt mondta, ez az, amit kezdettıl fogva

akartál. Olyan hirtelen tolt el magától, hogy megijedtem. Meg kellett

kapaszkodnom a karjában, hogy el ne essek. − Mit mondott még az a barom? – a szeme összeszőkült. − Olyasmiket, hogy most elérted, amire vágytál, és hogy biztosan apám

beleegyezésével folynak a dolgok. Nem értettem igazán, mire gondol. − Jaj, Emily! Néha annyira naiv vagy. Meglepett a szavaiból kicsendülı nyersesség. Most szinte ijesztı volt,

ahogy rám nézett. − Most mégis mit akarsz mondani? Nem beszélnél érthetıbben? Keserően felnevetett. − Ennél érthetıbben nem mondhatom el sem én, sem a rendır barátod.

Te vagy az, akit kezdettıl fogva mindig is akartunk. Mindketten. Mit gondolsz, miért győlölt Simon annyira már eleve? Azonnal észrevette, hogy nézek rád. Már az elsı pillanatban.

Úgy éreztem, forog velem a szoba. Nem is értettem, mirıl beszél egyáltalán. Ilyen nincs, csak a mesében. Olyan messzire húzódtam tıle, amennyire csak tudtam.

− Ki mennél kérlek? – a hangom még az én fülemnek is idegenül csengett.

− Tessék? – szemmel láthatóan nem erre a válaszra számított. − Hagyj magamra kérlek! – ismételtem meg. – Gondolkodnom kell. − Nem. Most rajtam volt a csodálkozás sora.

87

− Hogy mondtad? − Nem megyek sehová. Simon telebeszélte a fejed. Most én

következem. Valahogy csak meg kell gyızzelek, hogy engem válassz. Olyan szorosan ölelt, mintha soha többé nem akarna elengedni. Hiába

próbáltam ellökni. Nem akartam megadni magam. Úgy éreztem, nem volt tisztességes velem. De rájöttem, hogy én itt most nem nyerhetek. Nem ellene. És hogy nem is akarok igazán mást, mint hogy átöleljen, hogy megcsókoljon megint, és hogy meggyızzön arról, hogy mindennek így kell történnie, ahogy éppen történik. Eleve elrendeltetett.

Ahogy megérezte, hogy az ellenállásom teljesen szertefoszlott, elmosolyodott. Nem hiszem, hogy egy percig is komolyan megfordult a fejében, hogy helyette Simont választom. Látnia kellett, hogy nézek rá, már az elsı találkozásunk óta. Illetve az elsı újra-találkozásunk óta.

Kedvem lett volna bokán rúgni ezért az önelégült vigyorért. De a következı pillanatban már nem a diadalittas mosolyt láttam, hanem a gyönyörő kék szempárt. Egy szót sem kellett hangosan kimondania. A szemében minden érzése benne volt. Csak ki kellett olvasnom belıle. És ı is leolvashatta az arcomról az odaadást.

Nagyon gyengéden csókolt meg. Szinte alig éreztem az ajkát az enyémen. A szívem össze-vissza kalimpált, mintha elfelejtette volna a ritmust, amivel idáig dolgozott. A térdem megint megroggyant. Nyilvánvaló volt a hatás, amit a közelsége váltott ki belılem. Utáltam, hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon. Kitálaltam az összes érzésemet.

Nem kellett sok idı hozzá, hogy a csókja sokkal szenvedélyesebbé és követelızıbbé váljon. És már én is többet akartam. Sokkal többet. De Patrick lazított az ölelésén. Az érintésébıl eltőnt a szenvedély, és megint átadta a helyét a gyöngédségnek.

− Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha holnap hazaviszlek – súgta két puszi között.

− Mi? – motyogtam, miközben arra vártam, hogy ismét csak megcsókoljon. Újra és újra.

− Haza kell menned – most már kicsit távolabb tolt magától. Értetlenül néztem rá. Egy pillanatig még az is átfutott a fejemen, hogy megint lázas vagyok, és csak hallucináltam. Nem is ölelt át az elıbb. Nem is csókolt meg. Nem is mondta, hogy engem akar, amióta csak meglátott. Csak képzeltem. Nincs más magyarázat. Miért mondaná akkor most, hogy haza kell mennem? Annyira logikátlan. De a szám még mindig égett a csókjaitól. Ez nem volt illúzió. Hátrébb léptem egy kicsit.

− Miért? – csak ennyit tudtam kérdezni. Össze voltam zavarodva.

88

− Ha itt maradsz – kezdte mosolyogva, − nem tudom garantálni a teljes körő biztonságod.

Egy kis idıbe beletelt, mire felfogtam, hogy mit is mond. De akkor azonnal éreztem, hogy elpirulok. Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Patrick azonban folytatta.

− Fontos vagy nekem. Túlságosan is. És ezt most jól akarom csinálni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elrontsak mindent. Megérted?

Bólintottam, mert úgy éreztem, hogy egy szót sem tudnék kinyögni. Nem tudtam eldönteni, hogy a csalódottságom nagyobb, vagy a hálám, amiért Patrick magára vállalta a döntést helyettem is. Nekem nem lett volna elég erım hozzá.

Nagyot sóhajtott, és gyors puszit nyomott a homlokomra. − Most mennem kell. Még el kell intéznem valamit. Meg sem várta a válaszomat, már el is tőnt. Én pedig leroskadtam az

ágyra. Össze-vissza kavarogta a gondolatok a fejemben, de minduntalan csak egy kérdéssé álltak össze: akkor most mi van?

Még akkor is így ültem, amikor körülbelül fél óra múlva Lily nyitott be. − Mi történ? – ült le mellém. − Nem tudom – néztem rá kétségbeesetten. El kezdtek ömleni belılem a

szavak. Elmondtam mindent, amit az utóbbi napokban megtudtam. Hogy mit mondott Erica az öreg Devil haláláról. Miket hadovált Simon Patrickrıl, és arról, hogy kezdettıl fogva szerelmes belém, akár csak ı maga. Elmondtam, mit mondott a bátyja. Összeszorított száját nézve egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán nem Patrick húga a legmegfelelıbb személy arra, hogy mindezt megbeszéljem vele. Pláne, ha még azt is figyelembe veszem, ahogy Simonra néz. De nem tudtam megálljt parancsolni. Mikor végeztem, Lily hosszú percekig csak nézett rám. Azonnal meg is bántam, hogy nem tudtam lakatot tenni a számra. De azután halványan elmosolyodott, és átkarolta a vállamat.

− Azt hiszem meg kell beszélned Patrickkel mindent – mondta, és tudtam, hogy igaza van. Csak egyetlen ember teheti tisztába a gondolataimat. Patrick. Beszélni fogok vele, de nem most. Majd ha már nem érzem magam ilyen nyomorultul. Majd ha már magamban is tisztáztam az érzéseimet. Majd ha már tudok világosan gondolkodni. És lesz még egy kellemetlen beszélgetésem Simonnal is.

Felsóhajtottam, és megpróbáltam visszamosolyogni Lilyre, de úgy éreztem, hogy csak egy torz vigyort sikerült kipréselnem.

− Ezt kell tennem – bólintottam, és megint végtelenül fáradtnak éreztem magam. – Szeretnék ledılni egy kicsit – tettem hozzá.

Lily a homlokomra tette a kezét.

89

− Megint lázad van – állapította meg halkan. – Nagyon hamar felkeltél. Sok volt ez egy napra. Feküdj le, hozok lázcsillapítót.

Most nem ellenkeztem. Szó nélkül lenyeltem a pirulát, és még akkor sem tiltakoztam, mikor Lily anyáskodva betakart.

− Telefonálnom kellene a szüleimnek, hogy holnap hazamegyek – motyogtam félálomban.

− Ne aggódj, azt majd Patrick elintézi – válaszolta. Naná – gondoltam. Patrick minden elintéz. Ez volt az utolsó

gondolatom. Megint álmodtam. Ugyanaz a sötétség vett körül, mint elızı éjszaka, és

ugyanúgy éreztem, hogy valami fenyegetı közelít a sötétségbıl. Csak álltam megdermedve, és vártam, hogy meglássam azt a valamit. Már kezdett testet ölteni. Emberi alakja volt, de az arcát nem tudtam kivenni, csak a két, vértıl csöpögı kezét, amit felém nyújtott.

Patrik hangjára ébredtem fel. Rémlett, mintha az elıbb kiáltottam volna. Vagy az még az álomban volt?

− Mi történt? – kérdezte. – Megint rosszat álmodtál? − Igen. Kiabáltam? − Csak egy kicsit – mosolygott. Elhúztam a szám. Soha nem voltak rémálmaim. Mostanáig. Amíg el

nem kezdtem túl sokat foglalkozni egy sötét hajú, mély-kék szemő, magas férfival és az ı titkaival. És talán a fura érzésemnek, hogy figyelnek, szintén ez lehet az oka.

− Szeretnél beszélni róla? – simított ki egy hajtincset az arcomból. Megráztam a fejem. − Most nem. Talán majd máskor. Egy bólintással tudomásul vette. Vajon tudja, hogy mi zajlik bennem? – tőnıdtem. Az arcáról nem

tudtam leolvasni, de tudnia kellett. İ is tisztában volt vele, hogy miket beszélnek róla az emberek. És soha semmit nem tett azért, hogy megcáfolja a pletykákat. Azt is tudhatta, hogy ezeket nyilván én is hallottam. Talán már arra is rájött, hogy mitıl vannak a rémálmok. De ha tudta is, nem mondta.

Még fáradtabbnak éreztem magam, mint mikor elaludtam. Odakint már besötétedett. Most esett csak le, hogy átaludtam a fél délutánt, csak úgy, mint korábban a nap többi részét. Reggel óta nem ettem egy falatot sem.

− Mi a baj? – kérdezte, mikor látta, hogy milyen tétován nézek körül. − Éhes vagyok – mondtam. – A köntösöm keresem, hogy lemenjek a

konyhába. Elnevette magát.

90

− Szó sem lehet róla. Természetesen én megyek, és hozok neked egy szendvicset. Ma nem volt idım fızni.

− A szendvics tökéletes lesz. − Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a ténytıl, hogy ı gondoskodik rólam.

Pár pillanat kellett csak, és már vissza is tért egy tálcával, rajta egy akkora szendvics, hogy két napra is elégnek találtam volna. A tányér mellett egy bögre is állt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem teát hozott már megint. Kezdtek mérgezési tüneteim lenni tıle. Megfogadtam, ha ezen túl leszek, egy egész éven keresztül nem iszom teát. De szerencsére nem az volt benne, hanem forró csoki.

Az étel olyan jól esett, hogy észre sem vettem, és már el is tüntettem az egészet. Már a csokit kortyolgattam, amikor észrevettem, hogy mosolyog. Kicsit elszégyelltem magam. Biztosan nagyon mohón ettem.

− Jó nézni, ahogy eszel – mondta. – Én is megéhezem a látványtól. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg az evésre gondol, de azért felé

nyújtottam a bögrét. − Kérsz? Bólintott. Lassan elırehajolt. Kivette a kezembıl a poharat, de

figyelmen kívül hagyta a tartalmát. Még közelebb jött, és gyengéden megcsókolta a szám szélét. Úgy nyalta meg az ajkát, mintha csak a csokoládét ízlelné. Azután mindig máshol ért a számhoz, míg teljesen körbe nem haladt rajta. Én pedig visszatartottam a lélegzetemet, ahogy vártam, hogy újra és újra megérezzem a csókját. A végén már szédültem az oxigén hiánytól. Mikor végigért, a kezembe nyomta megint a bögrét. Egy pillanatig csak bámultam rá. Azt se nagyon tudtam, hogy mire való. Kicsit bosszantott, hogy ennyire elveszítem a fejem, ha Patrick hozzám ér. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha nem állna meg a csóknál. Próbáltam minden figyelmemet a csokira fordítani, csakhogy eltereljem a gondolataimat. Patrick csak mosolygott. Látszott rajta, hogy tisztában van vele, milyen hatást vált ki belılem. A piszok.

− Ideje aludnod – mondta még mindig vigyorogva, mikor (szerintem túl hamar) kiürült a poharam.

− Nem vagyok álmos – tiltakoztam, mivel rettenetesen féltem tıle, hogy visszatérnek a rémálmok. De látta rajtam, hogy majd leragad a szemem. Elvette az ölembıl a tálcát, és csak az éjjeliszekrényre rakta le.

− Itt maradok, ha akarod. Ez úgy hangzott, mintha pontosan tudná, hogy mitıl tartok. Bólintottam. A legkisebb porcikám sem kívánta, hogy elmenjen a

közelembıl. Mellém feküdt, ruhástól, és úgy ölelt át, ahogy elızı éjszaka is aludtunk. Az éjszaka hátralévı részében már elkerültek a démonok.

91

Megint hamarabb ébredt, mint én, és megint hallgattam, ahogy zuhanyozik. Meg tudnám ezt szokni – gondoltam, de a következı pillanatban már kétségbeesetten hessegettem el a gondolatot. Jesszusom! Mi jut az eszembe? Még jó, hogy nem kezdem el az esküvınket tervezgetni. Inkább felkeltem, és nekiálltam a ruháimat bepakolni a táskámba.

− Hová olyan sietısen? Megint megijesztett. Észre sem vettem, hogy elzárta a vizet. − Ne-nem sietek – dadogtam zavaromban, mintha csak valami gaztetten

kapott volna. − Imádom, ahogy zavarba jössz – mosolygott. Már ott állt elıttem.

Észbontó volt. A haja nedves volt, és kócos. Mélyen beszívtam az arcszesze illatát. Imádtam. A szeme olyan vidáman csillogott, hogy kétségem sem lehetett afelıl, tudja, mit érzek, ha meglátom. Naná. Úgy ziháltam, mint egy tüdıbajos oroszlán. Istenem! Miért nincs egy kicsit több önuralmam?

Attól tartottam, menten a karjaiba vetem magam. De azután eszembe jutott, hogy én egyáltalán nem nyújtok ilyen felemelı látványt, és gyorsan elfordultam.

− Mehetek zuhanyozni? – kérdeztem, miközben a fésőm után kotorásztam.

Halkan felnevetett. − Hát persze. Amikor elmentem mellette, egy pillanatra visszatartott és megcsókolt.

Hát ilyen nincs. Ez az ember a bolondját járatja velem. És megint csak nevetett, miközben én kis híján beestem a fürdıszobába nagy igyekezetemben.

− A konyhában várlak. Készítek reggelit. Jó sokat. A te étvágyaddal… Hozzávágtam a törölközımet, de csak a csukott ajtót találtam el. A

folyosóról még beszőrıdött egyre távolodó nevetése. Bementem a fürdıbe, és csak bámultam a tükörbe.

− Beleszerettem Patrick Hazardba – mondtam a tükörképemnek, mintha csak válaszolhatna. A felismerés egyszerre töltött el féktelen boldogsággal, és kétségbeeséssel. – Most mihez kezdjek?

Nagyon lassan készülıdtem. Sokáig zuhanyoztam, és öltözködtem. Minél késıbb akartam lemenni. Mikor már a dolgaim is összepakoltam, és bevetettem az ágyat, nem volt több okom, hogy tovább húzzam az idıt. A táskámmal a kezemben kifelé indultam. Az ajtóból még egyszer körbenéztem a szobában. Azzal áltattam magam, hogy csak nem akarok

92

otthagyni semmit sem. De inkább a szoba részleteit akartam még egyszer az emlékezetembe vésni.

A táskát a lépcsı mellett hagytam, és elindultam a konyha felé. Már messzirıl éreztem a sült tojás illatát. Lily vidám hangját hallottam. Valamit élénken magyarázott, majd dallamosan felnevetett.

− Talán meg kellene nézni – nevetett Patrick is, amikor éppen benyitottam a lengı ajtón.

− Szóval itt vagy – kuncogott Lily. – Már azt hittük, hogy megszöktél. Mosolyogtam én is, de nem voltam vidám. Pontosan ehhez lett volna

kedvem. Örültem, hogy haza mehetek, de a szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy itt kell hagynom ıket. Már ilyen rövid idı után is tudtam, hogy nagyon hiányozni fognak. A közös reggeli csak még tovább nehezíti a dolgom.

− Mi a baj? – nézett rám Patrick. Az arcáról eltőnt a mosoly. – Rosszul érzed magad?

− Nem, dehogy. Csak kicsit éhes vagyok – füllentettem, hogy megnyugtassam.

Egy pillanat múlva már elıttem is volt a sonkás tojásrántotta. A rend kedvéért ettem belıle pár falatot, de leginkább csak a kávét kortyolgattam, amit Lily töltött.

Láttam, hogy Patrick gyanakodva néz rám, miközben az ételt turkáltam. − Nem ízlik? – kérdezte. − Dehogynem – igyekeztem megnyugtatni, és ismét bekaptam egy

falatot. – Nagyon finom. Hallgattam jókedvő beszélgetésüket, és közben azon járt az agyam,

hogy mi lesz ezután. Hogy fog Patrick viselkedni, ha hazavisz? És legfıképp, hogy fog akkor viselkedni, mikor majd újra találkozunk. És én vajon hogy fogok érezni?

Gondolataimból Lily riasztott fel, aki elvette elılem a szinte érintetlen tányéromat. Patrick elgondolkodva figyelt a kávés csészéje felett. Inkább elfordítottam a tekintetemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudtam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel.

− Már csak az a kérdés, hogy hogyan kerül haza az autód – hallottam a hangját. Tényleg. Nekem ez idáig eszembe sem jutott.

− Ó az nem gond – mondtam. – Tudok vezetni. − Arról szó sem lehet – mondta ellentmondást nem tőrıen. – Én foglak

vinni. Más megoldást kell találnunk. Nagyot nyeltem. Nem erısködtem tovább. Felesleges lett volna.

93

− Mit szólnátok hozzá, ha én holnap hazavinném? – kérdezte Lily mosolyogva. – Úgyis meg akartalak látogatni. Megvárhatnálak – nézett most már a bátyjára. – Feltételezem te is úgy tervezted, hogy beugrasz majd Emihez.

Szemtelenül vigyorgott Patrickre. Én inkább az asztalterítı mintáját tanulmányoztam. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire várom a válaszát.

− Hát persze – nevetett rá a húgára. – Úgy terveztem – mondta, és rám kacsintott. A fenébe! Megint zavarba jöttem. A mosolya még szélesebb lett, ahogy észrevette.

− Me-mehetünk? – álltam fel gyorsan az asztaltól. Igyekezetemben felborítottam a kávés poharamat. Szerencsére már semmi sem volt benne. Motyogtam valami bocsánatkérés félét, felállítottam a csészét, és inkább kimentem a konyhából. Az ajtónál vártam, a táskámmal a kezemben.

− Ennyire sürgıs? – húzta fel vidáman a szemöldökét, amikor utolért. Nem voltam túl boldog tıle, hogy ilyen jól szórakozik az én káromra, úgyhogy inkább nem válaszoltam. Kifelé indultam az autóhoz. Egy lépéssel utolért, és kivette a kezembıl a táskát. Nem ellenkeztem. Azon már meg sem lepıdtem, hogy még a kocsi ajtaját is kinyitotta elıttem.

− Kösd be az övedet – figyelmeztetett, és csak mikor látta, hogy ismét szót fogadok, zárta be az ajtót, és indult a másik oldalra.

Jesszusom, mintha egy kisgyerek lennék – futott át az agyamon. Hazáig meg sem szólaltam. A szemem sarkából láttam, hogy néha-néha rám nézett. Mit nem adtam volna, ha tudom, hogy ı mit gondol kettınkrıl.

− Mi a baj? – kérdezte halkan, miközben befordult a kapunkon. Megrántottam a vállamat, de várakozó tekintetébıl világossá vált, hogy

nem fog tágítani, amíg valami elfogadható választ nem kap. − Csak arra gondoltam, hogy mennyire fogsz hiányozni – böktem ki

gyorsan az igazságot, és vártam a reakcióját. Mosolygott. Most megint valami viccest mondtam?

− Nem készülök menni sehová sem – válaszolta. – Minden nap meglátogatlak. Ígérem. És, ha meggyógyulsz, majd megbeszéljük a folytatást.

A szavaitól hirtelen melegem lett. Nem volt kétséges, hogy tervez folytatást. És az sem volt kétséges, hogy nem leszünk könnyő helyzetben. Oda hajolt hozzám, és megcsókolt.

− Bent már úgysem lesz rá lehetıségünk – magyarázta. Kiugrott az autóból, és mire én is kinyitottam az ajtót, már ott volt, hogy segítsen.

94

− Ha megpróbálsz ölbe venni, én nem állok jót magamért – figyelmeztettem, mikor a derekam után nyúlt. Halkan nevetett, és csak a kezemet fogta meg. A másik kezében a táskám volt.

Még a lépcsıig sem értünk el, Erica már a nyitott ajtóban állt. − Szia hugi! – üdvözölt már messzirıl. Az arca egy pillanatra elkomolyodott, ahogy meglátta egybe fonódott

kezünket, de a következı pillanatban megint mosolygott. Azért túlságosan nem lepıdött meg attól, amit látott.

− Örülök, hogy jobban vagy. Anyát már nem lehetett rábeszélni, hogy ne maradjon itthon a kedvedért. Lelkiismeret furdalása van, amiért nem ı ápolt. – Jelentıség teljesen nézett végig Patricken. − Úgy látom, ettıl függetlenül semmiben nem szenvedtél hiányt.

Elvörösödtem zavaromban. A nıvérem most sem hazudtolta meg önmagát. Már nyitottam a számat, hogy rávegyem: inkább a saját dolgával törıdjön, mikor meghallottam, hogy Patrick kuncog. Az elképedéstıl torkomra akadt a mondanivaló. Úgy látszott, ıt szórakoztatja Erica szókimondósága.

Édesanyám mentette meg a helyzetet. Az ı arcán sem láttam döbbenetet, mikor meglátott minket. Karon fogott, és gyengéden, de határozottan a lépcsı felé terelt. Tiltakoztam kicsit ugyan udvariasságból, de kimondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy lefekhetek végre.

− Patrick! Hoznád a táskát kérlek? – fordult még vissza. − Hát persze – válaszolta könnyedén, és már el is indult utánunk.

Tisztán látszott, hogy kettınk közül csak én feszengek ebben az újdonsült szituációban.

A szobámat mindig is kicsinek találtam. Most azonban még inkább úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak, ahogy Patrick is belépett utánunk. Az ı házában olyan természetes volt, hogy ott van mellettem. Itt azonban furcsán vette ki magát.

Letette a táskát egy székre és körbenézett. Szerencsére Erica már elpakolt. Elég nagy kupit hagytam, mikor utoljára voltam itthon.

− Nos, mi az ítélet? – körbemutattam a szobán. Elnevette magát. − Ez olyan… meghitt. − Nagyon elnézı vagy − húztam el a száma. Megint nevetett, anya pedig hozzákezdett kipakolni a táskámból. Mikor

a pipere holmimmal bement a fürdıbe, Patrick odalépett hozzám, és átölelt. − Hiányozni fogsz az ágyamból – súgta gyorsan a fülembe.

95

Mire anyám visszaért, már el is engedett, és a könyveimet nézegette, amit az én nıvérkém szépen elrendezett a könyvespolcon. Csodák-csodája, mind elfért.

Anya rám nézett. Éreztem, hogy az arcom lángol Patrick iménti megjegyzésétıl.

− Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszel – mondta. – Talán megint lázas vagy.

Végigsimította felhevült homlokomat. Miközben elfordult, hogy megvesse az ágyat, Patrick rám vigyorgott. Válaszként rányújtottam a nyelvem. Ettıl még jobban rázta a hangtalan nevetés.

Lerogytam az ágyra. A betegség csak nagyon nehezen akarta magát megadni.

− Hozok egy pohár teát – mondta anya. − Csak azt ne – nyögtem fel. – Lily annyi teát megitatott velem, hogy rá

sem bírok nézni. Patrick most már meg sem próbálta titkolni, hogy milyen jól

szórakozik. Megsemmisítıen néztem rá, de ez semmit sem vett el jókedvébıl.

− Mindjárt jövök – mondta anya, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Közben olyan jelentıség teljesen nézett, hogy kétségünk nem lehetett afelıl, tudja, mi történik közöttünk. Amint kilépett az ajtón, Patrick már mellettem volt.

− Fáradt vagy – nem kérdezte, inkább megállapította. Szó, mi szó, igaza volt. – Jobb lesz, ha megyek – folytatta.

Minden porcikám berzenkedett ellene, hogy egyedül hagyjon, de tudtam, hogy igaza van, ezért csak bólintottam.

− Holnap itt leszek – súgta. Már csak pislogni bírtam beleegyezésképpen. Megcsókolta mindkét

szemhéjamat, majd a számat is. A folyosóról torokköszörülést hallottunk. Minden sietség nélkül távolabb húzódott.

A következı pillanatban anya lépett be, a kezében egy bögrével. Engedelmesen megittam a hatalmas pohár teát, és visszafeküdtem.

− Jobb lesz, ha megyek – mondta ismét, és fel akart állni az ágy szélérıl, de megfogtam a kezét.

− Csak addig maradj, amíg elalszom! – kértem. Nem válaszolt, csak visszaült mellém. A szemem sarkából láttam, hogy

anyu észrevétlennek tettetve magát, kisurran a szobából.

96

6. fejezet Tisztán látás

Halk kopogtatásra ébredtem. Megint sikerült átaludnom a nap nagy részét. Mostanában ez volt minden programom. Legalább bepótoltam az utóbbi napok pihenés nélküli éjszakáit. Érdekes, hogy nem éreztem magam tıle jobban. Az alvási szokásaim kezdtek különösen aggasztóak lenni.

− Fel vagy? – tudakolta a nıvérem az ajtón bekukucskálva. − Gyere csak – szóltam vissza. Örültem, hogy jött. − Felébresztettelek? – kérdezte aggódva. – Csak meg akartam tudni,

hogy nem kérsz-e valamit enni. − Nem számít – tápászkodtam fel. Tudtam, hogy már nincs ott, de azért

mégis körbenéztem, nem látom-e Patricket valahol. − Hol vannak a gyerekek? – néztem rá. Furcsa volt, hogy egyik csemetéje sem trappol a nyomában.

− Elküldtem ıket Thomas szüleihez – nevetett. – Nem akartam, hogy zavarjanak.

Elszégyelltem magam. Kitúrom a kicsiket a saját otthonukból. − Nem kellett volna. Engem nem zavarnak. Tényleg. Kétségbe esésemet látva jóízően felkacagott. − Hidd el, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mennyire fárasztóak.

A nagyszüleik boldogok, hogy vigyázhatnak kicsit rájuk. − Rám kacsintott. – És így legalább lesz egy esténk Thomas−szal kettesben.

Most már én is nevettem. Az én szédült, drága nıvérem. A világ sokkal szegényebb lenne nélküle. Csodálatos, mennyire tudja élvezni az életet. Bár csak jobban hasonlítanék rá!

− Szóval? –váltott témát hirtelen, és várakozóan nézett rám. − Szóval mi? – értetlenkedtem, pedig nagyon is jól tudtam, hogy mire

kíváncsi. − Te és Hazard? − Én és Patrick? − Az ég szerelmére hugi! Ne játszd a hülyét! Pontosan tudod, mire

gondolok. − Hát persze – adtam meg magam. − Arra, hogy egyik reggel elmegyek

itthonról, azután napok múlva egy férfi karján jövök vissza. − Így is lehet mondani – nevetett. − Oké. Mire vagy kíváncsi? − sóhajtottam fel. − Természetesen mindenre. A legapróbb részletre is.

97

Megvontam a vállam. − Nincs sok mesélni valóm. − Viccelsz? Szóval Simonnak mégis csak igaza volt. Összejöttetek. Simon nevének említésére elpárolgott a maradék jókedvem is. − Nem – vágtam rá azonnal. – Vagyis igen. Erica a szemeit forgatta. − Döntsd már el végre! Most igen, vagy nem. Megpróbáltam összeszedni magam. − Szóval, mikor Simon ott járt Patrick házában, még semmi sem volt

közöttünk. Az csak késıbb történt. Nem hazudtam neki. Valami szöget ütött a fejembe. − Honnan tudsz te minderrıl? – néztem rá gyanakodóan. − Simontól – mondta magától értetıdıen. − Ti mindent megbeszéltek? – Kicsit rosszul esett, hogy kitárgyalnak a

hátam mögött, bár sejtettem már egy ideje, mint ahogy azt is, hogy Ericának nem lett volna ellenére, ha Simont választom.

− Én afféle lelki szemetes láda vagyok a számára – mosolygott a bosszúságomon.

− Örülök, hogy ilyen jól megértitek egymást – mondtam minden meggyızıdés nélkül.

− Ugyan már hugi – kezdte Erica. – Ugye nem gondolod, hogy én biztattam bármire is?

− Nem tudom – mondtam az igazságnak megfelelıen. – Tény, hogy úgy viselkedett, mintha bármiféle jogot formálhatna rám.

− Ebben ártatlan vagyok. Esküszöm – kacagott a nıvérem, és játékosan keresztet rajzolt a szíve fölé.

− Rendben – bólintottam. − De van itt még valami. A múltkori kirándulás. Ahogy mellém ültetted az autóban. Ne mond, hogy véletlen volt.

− Természetesen nem is volt az – mosolygott, de azután elkomolyodott. – Bevállalom, hogy azt én szerveztem meg. De csak egyetlen egy okom

volt rá, és az nem az volt, hogy Simon megkért. Azt akartam, hogy kiderüljön, te hogy állsz a dologhoz. Hajlandó vagy-e viszonozni az érzéseit, vagy neked másról szól ez az egész. Hidd el, én csak meghallgattam – folytatta. − Mindig rólad áradozott. Már évekkel ezelıtt is. Soha nem bátorítottam semmire sem. İ maga döntött úgy, vár azzal, hogy kiöntse a szívét elıtted, amíg elvégzed a fıiskolát. És most is ı döntött úgy, hogy harcol érted. Soha nem szólnék bele a döntésedbe – fogta meg a kezem. – Csak annyit kérek, hogy jól gondold meg, mit teszel!

98

Bólintottam. Én magam sem tudtam még, hogy mi fog történni. Két dologban azonban teljes mértékben biztos voltam: Simonba nem vagyok szerelmes, Patrickbe viszont igen.

− Simon nagyon jó ember – folytatta Erica az iménti gondolat menetét. – Boldoggá tenne téged.

− Tudom – válaszoltam. − Csak nem ıt szereted – állapította meg, mintha csak gondolatolvasó

volna. Megint csak a fejemmel jeleztem, hogy igaza van. − Patrick azt mondta, hogy ı és Simon miattam nem kedvelték egymást

már régebben sem. Erica arcán láttam, hogy ezzel sem mondok neki újdonságot. Szóval

minden teljesen nyilvánvaló volt a környezetem számára, csak én nem vettem észre semmit. Szép kis alak vagyok.

− Simon errıl is beszélt veled? − Nem – válaszolta. – De csak a vak nem láthatta, ha Patrickre nézett.

Ahogy bámult téged. Simon mindig majd felrobbant – kuncogott. – Az pedig, hogy Hazard bajba keveredett, csak indokot adott neki rá, hogy még jobban utálhassa.

− Úgy látszik, én vak vagyok – állapítottam meg. – Én az egészbıl semmit sem érzékeltem. Most pedig úgy érzem magam, mintha rám szakadt volna az ég. Hiszen még egy hete sincs, hogy megint itthon vagyok. Esküszöm, mint egy szappanopera. Mi jöhet még?

Erica megint csak nevetett. − Te nagyon jól szórakozol, ugye? – néztem rá morcosan. − Csak egy kicsit – mosolygott. – De azt nem akarom, hogy rosszul

érezd magad – tette hozzá komolyabban. − Pedig úgy látszik, az elkerülhetetlen – húztam el a szám. – Meg

fogom bántani Simont. Ha tényleg ilyen sokat várt rám, akkor nagy csalódást fogok neki okozni.

− Jó ég Emi – kacagott a nıvérem. – A szenté avatásra hajtasz? Simon nagyfiú már. Túl fogja élni. Az a lényeg, te mit akarsz. De ha nem vagy biztos a döntésedben…

− De – vágtam közbe. – Teljesen biztos vagyok benne. − Nem félsz az emberek véleményétıl? – kérdezte halkan. − Természetesen nem – néztem rá. – Nem érdekel, mit mondanak. Ha

számít bárkinek is a szava, az a családunké. − Azzal nem lesz semmi gond – kacsintott rám cinkosul. − Még valami – tartottam vissza, mikor fel akart állni. – Adam. − Mi van vele? – nézett rám értetlenül.

99

− Nem tudom, hogyan fog állni a dolgokhoz. Simon mégis csak a legjobb barátja.

Erica megint nevetett. Irigyeltem a jókedvéért. − Adam szeret téged. Aggódik érted. De ugyanúgy nem szólna bele a

döntéseidbe sosem, mint ahogy sem a szüleink, sem én. Viszont, Patricknek talán fel kellene készülnie egy kellemetlen beszélgetésre vele. Mégis csak a bátyánk. És köztudott, hogy minden báty kutya kötelessége megvédeni a kishúgát a gaz csábítóktól.

− Á értem – nyögtem és közben éreztem, hogy elpirulok. − Láttad volna, hogy viselkedett Thomas−szal, mikor udvarolni kezdett.

Vagy Simonnal, mikor rájött, hogy mit forgat a fejében veled kapcsolatban. Pedig ık a legjobb barátai.

Meg sem lepıdtem rajta, hogy Adam elıtt is nyilvánvalóak voltak Simon szándékai.

− Szóval most aggódnom kellene? Erica megrázta a fejét. − Minden rendben lesz, ne félj! Megyek, csinálok valami vacsorát. Mennyire szerettem volna Erica optimizmusát a magaménak tudni.

Eszembe jutott, mit is mondtam Lilynek a minap: ha valami történhet egyszerően, és bonyolultan is, akkor tuti, hogy velem a bonyolult változat fog megtörténni. Milyen igazam volt.

Megpróbáltam olvasni, de nem tudtam a könyvre figyelni. Nem ment. Inkább feladtam. A gondolataim azon jártak, hogyan tovább? Mit fogok mondani Simonnak, ha legközelebb találkozok vele?

A nap kínkeservesen telt tovább. Fel nem kelhettem. Nem volt semmi, amivel leköthettem volna magam. Már aludni sem tudtam. Néha benézett valamelyik családtagom, hogy megtudja nincs-e szükségem valamire, de azután mindenki ment tovább a dolgára. Rettenetes volt.

A következı napok elengedhetetlen része lett, hogy Patrick meglátogatott. Ez csak eleinte volt furcsa, és akkor is csak nekem. Egy idı után rájöttem, hogy a családomból senki nem lepıdött meg különösebben. Teljesen feleslegesen feszengtem az új helyzetben.

Pedig semmi olyat nem csinált, ami zavarba hozhatott volna. Nagyon illedelmesen viselkedett velem minden egyes alkalommal. Kizárólag csak az arcomra adott puszit a szüleim jelenlétében, és maximum a kezemet fogta meg. Amikor azonban egy-egy pillanatra kettesben maradtunk, azonnal megcsókolt. Ez már egyáltalán nem a kirakat puszi volt, én pedig vérvörös arccal, totális kábulatban szédelegtem minden ilyen lopott csók után. A többiek már kezdték azt hinni, hogy a piros az alapszínem. İ pedig mindig kitőnıen mulatott rajtam.

100

Ígéretéhez híven, Lily is eljött. Láttam a döbbenetet Erica arcán, mikor elıször találkozott vele. A bátyjával való hasonlóság annyira szemmel látható volt. És a tény, hogy valóban testvérek, még több kérdést vetett fel az én amúgy is kíváncsi nıvérkémben. Mellesleg, bennem is.

Szerencsére Simon nem mutatkozott. Irtó kínos lett volna, ha a két fiú összefut. Vagy talán még több is, mint kínos. Mindenesetre egyelıre én is megúsztam egy kellemetlen beszélgetést. De tudtam, hogy sokáig nem halogathatom.

Két héttel azután, hogy megbetegedtem, Robert megint megvizsgált. Elmondta, hogy sokat javultam, de közölte, hogy még szó sem lehet arról, hogy munkába álljak. Mivel ez már éppen esedékes lett volna, kelletlenül felhívtam a kórházat, hogy elmagyarázzam a helyzetet. DeAngelo doktor nem örült ugyan, miután azonban beszélt Roberttel, nagyon megértı lett, és engedélyezett még egy hetet a lábadozásra. De azután mindenféleképpen kezdenem kellett.

Nagyon nagy szerencsém volt. Úgy tőnt, a dolgok mégis csak kezdenek bonyolultból egyszerőbe átsiklani, de a baj nem váratott sokáig magára. Anyakönyvezett neve pedig Simon Storm volt.

Egyik koraeste egyedül voltam otthon. Apáék vacsorára voltak hivatalosak, Ericáék pedig Thomas szüleihez mentek látogatóba.

Mivel már majdnem teljesen meggyógyultam, Robert engedélyezett délutánonként egy kis sétát a kertünkben. Ilyenkor sokáig kint bóklásztam. Késın sötétedett, és nem is volt hideg. A kedvenc helyemre mentem, a kert leges-legvégébe, ahonnan alig észrevehetı ösvény vezetett fel a hegyoldalba. Gyerekkorunkban rengetegszer játszottunk itt a testvéreimmel. Most azonban nem mertem nekivágni a csúszós, meredek útnak, csak elsétáltam a kezdetéig. Élveztem a langyos levegıt. Kimondhatatlan volt a szél zúgását hallani a fák között. Ahogy meghallottam már messzirıl, és egyre közeledett sugdosva a fák ágai között. Földre kényszerített néhány sárga falevelet, amik jelezték, hogy hamarosan itt az ısz. De a levegı még kellemes volt. Nem fáztam. Köszönhettem ezt a meleg pulóvernek is, amit anyám rám erıltetett − még mielıtt elindultak volna −, minden tiltakozásom ellenére. Most hálásan húztam összébb magamon.

Patricken járt az agyam, mint mostanában mindig. Azon tőnıdtem, hogy látom-e ma este. És hogy mi a további terve. A kapcsolatunk nyilván nem fog megrekedni ilyen plátói szinten.

Sötétedni kezdett, és most éreztem csak, mennyire elfáradtam. Ideje volt visszaindulni. Már elég messze voltam a háztól. Zajt hallottam. Megint az a buta érzés, hogy figyelnek. De hiába néztem gyanakodva a hegyoldalt,

101

nem láttam senkit. Persze a félhomályban és a sőrő növényzetben akkor sem láttam volna semmit, ha tényleg lett volna ott valami, vagy valaki.

Túl gyorsan fordultam meg, majdnem elveszítettem az egyensúlyom. Minél hamarabb be akartam érni a házba. Megszaporáztam a lépteimet. Tudtam, hogy nevetséges vagyok. Minduntalan zajt hallok, mozgást, embereket látok, titokzatos félelmet érzek, rendszeresen rémálmaim vannak. Már csak az hiányzik, hogy hangokat kezdjek hallani a fejemben, és Marie Antoinette-nek képzeljem magam. Az elképesztı gondolattól kis híján hangosan felnevettem.

Pár lépés után földbe gyökerezett a lábam. Néhány méterre tılem Simon állt, és szótlanul nézett. Idáig észre sem vettem, hogy ott van, de ez talán már magyarázat az iménti rossz érzésemre.

− Megijesztettél – mondtam szemrehányóan. Nem válaszolt, csak bámult tovább. Az arckifejezése nagyon elszánt, szinte ijesztı volt.

− Simon! – kezdtem. – Tudom, hogy beszélnünk kell. Gyere, menjünk vissza a házhoz.

Elindultam, de ahogy elhaladtam mellette, megfogta a karom, és visszahúzott. Az érintése durva, szinte fájdalmas volt. Meglepetten néztem rá.

− Engedj el – nagyon igyekeztem, hogy a hangomból ne tőnjön ki, milyen feldúlt vagyok. Értettem én, hogy mérges rám, hogy csalódott, de ez azért mégiscsak túlzás volt. A szeme zavart a legjobban. Nem az a kedves, meleg pillantás volt, amivel mindig is rám nézett. És akkor megéreztem az alkohol szagát.

− Te ittál? – képedtem el teljesen. − Csak egy-két pohárral. Akadozó beszédje, tétova mosolya rögtön megerısített benne, hogy jól

tippeltem. Nem volt ugyan részeg, de két pohár italnál mindenképpen több volt benne. És az máris több volt, mint amennyit elfogadhatónak találtam volna az elıttünk álló beszélgetéshez.

− Majd akkor állok szóba veled, ha teljesen józan leszel. − Teljesen józan vagyok – mondta keserően, és megint megakadályozta,

hogy otthagyjam. – Józanabbul még soha nem láttam, hogy mit kell tennem.

− Engedj el kérlek! – próbáltam elhúzni a kezemet. – Teljesen megijesztesz.

Most már valóban féltem tıle. Ez nem az a fiú volt már, akit megismertem. Ez egy szerelméért harcoló férfi volt, és láttam rajta, bármit megtenne, hogy megkapja, amit akar. Pánikolva néztem a ház felé, de nem volt senki, aki segítsen. Hiába is kiáltanék – gondoltam.

102

− Nem kell félned tılem – mondta most, és a csuklómat is gyengédebben fogta, de nem engedte el. – Sosem bántanálak. Te vagy az életem értelme.

− Tudom – bólintottam. – És tudom, hogy magyarázattal tartozom, de inkább gyere vissza holnap, kérlek. Akkor majd mindent megbeszélhetünk.

− Nem. A szüleid holnap már itthon lesznek. Nem lehetnénk kettesben. Most féltem csak igazán. Tehát tudta, hogy egyedül vagyok. Nem

csoda, ha úgy éreztem, figyelnek. − Stephen amúgy is Hazardot támogatja. Nem engedné, hogy

meggyızzelek. Nincs szükségem tanúkra. − Tudod, hogy nekem pihennem kell – próbáltam hatni a

lelkiismeretére. – Még nem gyógyultam meg teljesen. − Vigyázok rád – mondta önérzetesen. – Nem történhet velem semmi

bajod. Nagyot sóhajtottam. Hajthatatlan volt. Úgy láttam, semmi nem menthet

meg attól, hogy beszélnem kelljen vele. − Mit szeretnél mondani Simon? – néztem rá megadóan. A szeme újra megtelt élettel. Most már jobban hasonlított önmagára.

Csak nyugodtnak kell maradnom – határoztam el. Nem szeretném megbántani. De a szívem mélyén tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. Amit ı akart, azt nem tudtam megadni. Ömleni kezdtek belıle a szavak.

− Meg kell értened Emi, mennyire szeretlek! – simította végig az arcomat. – Ez nem afféle fellángolás. Évek óta várok már rád. Azt akartam, hogy semmit se kelljen feladnod értem. Hogy tanulhass, hogy kiélvezhesd a fıiskolás éveket, hogy semmirıl se maradj le. Kockáztattam, hogy valaki megtetszik a fıvárosban. De azt sem bántam volna, ha találsz egy barátot magadnak. Csak utána gyere vissza ide, hozzám. Vártam, hogy kitombold magad. Hogy ne kelljen úgy érezned, valamit elmulasztottál. És még kétszer ennyit is várnék rád, ha tudnám, hogy utána úgyis mellettem fogsz kikötni. Türelmes voltam évekig. Nem tudod, milyen boldog voltam, mikor ott az úton viszontláttalak. Legszívesebben a karjaimba kaptalak volna. De még csak meg sem ismertél. Annyira igyekeztem, hogy ne lásd a csalódottságom. Elhatároztam, hogy meghódítalak. Szépen, lassan. És azután láttam, hogy nézel Hazardra. Legszívesebben megöltem volna.

Nyitottam a számat, hogy közbe szóljak, de egy kézmozdulattal megállított.

− Patrick Hazard veszélyes ember. Nem hozzád való. Most már nem hagytam, hogy belém fojtsa a szót. − Simon! Felnıtt ember vagy. Ráadásul a törvényt is jobban ismered,

mint bárki más. Ha valaki, akkor te igazán tisztában lehetnél vele, hogy

103

Patrick nem követhette el azt, amivel vádolod. Akkor még mindig börtönben lenne.

− Nem tudom, hogyan úszta meg. De ı nem jó ember. − Csak a féltékenység beszél belıled – vitatkoztam. − Lehet. De nem hagyhatom, hogy az övé légy – mondta elszántan. − Ezt nem te döntöd el. − Minden elhatározásom, hogy higgadt

maradjak, kezdett semmivé válni. – Én már választottam. − Meg tudom változtatni a véleményedet – a szemei szinte szikráztak. Lassan kezdett besötétedni körülöttünk. A fák a fölénk magasodó

hegyoldalon egyre félelmetesebb látványt nyújtottak. − Képes vagyok rá – folytatta. – Mindent meg tudok adni neked ahhoz,

hogy boldog légy. Ki fogom verni a fejedbıl ezt a képtelenséget. Olyan hevesen ráztam meg a fejem, hogy fájt. − Simon! Én semmit nem akarok tıled. Én nem akarok veled boldog

lenni. Én csak a barátod szeretnék lenni. − Pokolba a barátsággal – már szinte kiáltott. Durván a mellkasához

szorította a tenyeremet. Tisztán éreztem szíve szabálytalan, de erıs ritmusát. – Ezt nem egy barát váltotta ki belılem. Én nem a barátod akarok lenni Emi. A szerelmed, a férjed, a szeretıd, a gyermekeid apja akarok lenni. Hát nem érted? Nem csak egy részed kell. Nincs szükségem fél megoldásokra. Akarlak téged. Testestıl, lelkestıl. Egészen.

− Ahogy te akarod, úgy nem kaphatsz meg – suttogásnál több nem telt tılem.

− De igen – mondta határozottan. Az elszántságától kivert a víz. – Képes vagyok veled Hazardot elfeledtetni. El tudom érni, hogy engem szeress. Bebizonyítom.

Még mielıtt válaszolhattam volna, erıszakosan magához rántott. Úgy ölelt át, hogy nem kaptam levegıt. Hiába próbáltam eltolni magamtól, cseppet sem lazított a szorításán. Vergıdtem a karjai közt. Szabadulni próbáltam, de nem volt rá semmi esélyem. Keményen megfogta a tarkómat és megcsókolt. A csókja tele volt kétségbeeséssel. Éreztem az ital ízét, amit elıtte megivott. A tehetetlen dühtıl peregni kezdtek a könnyeim. Hiába akartam eltávolodni tıle, sehogy sem sikerült. Még a fejem sem tudtam elhúzni, olyan keményen tartott. Nagyon megalázó volt.

− Engedd el! – hallottam a sötétségbıl Patrick hangját. Simon annyira meglepıdött, hogy szó nélkül engedelmeskedett. A hang gazdáját kereste.

Csak a mozgást volt képes érzékelni a szemem. Valaki közelebb lépett hozzánk. Arrafelé kezdtem el botladozni, a könnyeimtıl alig láttam valamit. Simon megint visszatartott.

104

− Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy elengedtelek – mondta. – Még egyszer nem fog elıfordulni.

Az ujjai belemélyedtek a karomba. Kétségbeesetten próbáltam kitépni magam a szorításából. Nem érdekelt, hogy mennyire fáj.

− Azonnal ereszd el – mondta megint Patrick vészjósló nyugalommal. − Mert ha nem? – nézett rá kihívóan Simon. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy még egyszer megrántottam a

kezemet. A hangra Simon végre eleresztett. Egyenesen Patrick mellkasára vetettem magam. A könnyeim megállíthatatlanul folytak.

Autó kanyarodott be az udvarra. A reflektor fénye bevilágította a kertnek azt a részét, ahol álltunk. Már messzirıl meghallottam Erica hangját.

– Mi történt? − Storm erıszakoskodott vele – válaszolt Patrick helyettem, amint a

nıvéremék közelebb értek. Hallottam, hogy iszonyatosan mérges, de még uralkodott magán.

− Vidd be házba! – szól Thomas Patricknek, de ı meg sem mozdult. Éreztem, hogy remeg a visszafojtott indulattól. Mindkét keze ökölben volt.

– Menjetek! – ismételte meg a sógorom, most már Erica felé fordulva. A nıvérem megfogta a karomat, és maga után húzott, de én még mindig

a mozdulatlan Patrickbe kapaszkodtam. − Nem engedheted, hogy elvigye – hallottam Simon könyörgı hangját.

– Kérlek, Thomas! Segíts meggyızni Emit, hogy hallgasson rám! Thomas válaszát már nem hallottam. Végre Patrick megfordult, és

elindult velünk befelé. A lábam felmondta a szolgálatot. Megkapaszkodtam karjában, nehogy elessek. Megállt, és az ölébe vett. Az ajtónál szóltam, hogy tegyen le. Úgy rogytam a kanapéra, mintha nem lennének a lábamban csontok, és izmok.

− Az átkozott – morogta Patrick. – Most túl messzire ment. Ezt még megkeserüli.

A haragtól teljesen elsötétült a szeme, és zihálva szedte a levegıt. Követtem a pillantását, és teljesen elképedtem. A villanyfénynél jól látható volt, hogy a ruhám több helyen el van szakadva. A karom iszonyatosan fájt, és ahogy feljebb húztam a pulóvert, tele volt piros folttal. Ezek holnapra szépen meg fognak kékülni – jutott eszembe. Az arcom még mindig könnyes volt, pedig már nem sírtam. Nagyon dühös voltam, és abban a pillanatban nem is bántam volna, ha valaki alaposan helyben hagyja Simont. Láttam Erica arcán is a döbbenetet.

− Hol vannak a kicsik? – néztem körbe rémülten. Nem akartam, hogy így lássanak.

105

− Ne aggódj! Thomas szüleinél maradtak − válaszolta Erica − Hozok valami ruhát. Patrick! Keress egy takarót neki!

Most tudatosult csak bennem, hogy reszketek. Mikor Patrick felállt, hogy teljesítse Erica utasítását, kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Görcsös ujjaim nem voltak képesek kiegyenesedni.

− Mindjárt jövök – súgta, és gyengéden lefejtette a kezemet az övérıl. Hamarosan egy puha takaróval tért vissza. Belecsavart, és úgy ölelt magához. Megállíthatatlanul tört elı belılem a zokogás, ı pedig úgy ringatott, mint egy kisgyereket.

A sírás jót tett. Mire Erica visszaért, már kicsit megnyugodtam. A nıvérem egy nagy csésze teát nyomott a kezembe. Fintoromat látva Patrick arca végre megenyhült egy kicsit.

− Jobb lenne, ha most lezuhanyoznál, és átöltöznél – rakta mellém a pizsamámat is Erica. Mikor elszántan megráztam a fejem, tovább gyızködött. − Hidd el, jobban fogod érezni magad utána.

Még szorosabban bújtam Patrickhez, szinte megpróbáltam eggyé olvadni vele. Úgy éreztem, nem bírnám ki, ha most elengedne. Kérdın néztem rá. Reméltem, hogy kiolvassa szemembıl a néma könyörgést, és nem tőnik el, mire visszajövök.

− Menj csak nyugodtan! – engedett ki a karjai közül. − Én itt leszek. Szóval megértett. Az ölelése nélkül fáztam. Hiába húztam szorosabbra

magam köré a takarót. A forró zuhany tényleg jót tett, de azért visszabugyoláltam magam a

puha plédbe, miután felvettem a pizsamámat. Már csak azért is, mert éreztem rajta Patrick illatát. Szakadt ruháimat gondolkodás nélkül dobtam a kukába. Egy pillanatra sem tudtam Simon arcát kiverni a fejembıl. Az elszántságot a szemében. Az alkohol íző csókját. Az erıszakos ölelését. És azt a megalázottságot, amit a tette miatt éreztem. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Patrick nem érkezik meg. Vajon meddig lett volna hajlandó elmenni? Nem hittem, hogy valaha is meg fogok bocsátani neki. Újra sírni kezdtem, de igyekeztem uralkodni magamon. Nem akartam, hogy a nıvérem és Patrick hallja, mennyire kikészültem.

Tényleg ott várt a nappaliban, ahogy ígérte. Nemsokára Thomas is visszajött. Kérdı tekintetünkre halkan magyarázni kezdett:

− Hazavittem. Rettenetesen bánja az egészet. Szégyelli magát és el van keseredve.

− Az jó – bólintott Patrick, és még szorosabban ölelt magához. Nem tudom, mennyi idei ültünk így. − Ideje pihenned – súgta egy idı után. Kis híján elaludtam a karjában. A

nıvéremék már rég magunkra hagytak minket.

106

− Nem akarom, hogy elmenj – motyogtam. − Pedig muszáj lesz – a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Nem

akarok a szüleidnek magyarázkodni, ha megérkeznek. Én sem szerettem volna elmesélni nekik, mi történt, így igazat kellett

adnom neki. Kelletlenül álltam fel a kanapéról. − Ne aggódj! Holnap visszajövök – mondta, miközben felkísért a

szobámba. Úgy csókolt meg, ahogy elıször. Szenvedélyesen, követelıdzıen,

ırjítıen. A külvilág teljesen megszőnt a számunkra. A varázsnak azonban azonnal vége szakadt, ahogy hevesebben ölelt magához. A karom annyira fájt, hogy felszisszentem. Rögtön elengedett. Csalódottan néztem rá. Már el is felejtettem a fájdalmat, és vártam a folytatást. İ azonban elgondolkodva nézegette a zúzódásaimat. Mi tagadás, volt belılük elég. Láttam, hogy a száját összeszorítja dühében. Nyilvánvaló volt, hogy ha itt lenne Simon, egy lyukas garast sem érne a biztonsága.

− Nyomorult – sziszegte, és olyan gyengéden simogatott, mintha azzal meggyógyítaná a sebeket, amiket a másik okozott − Soha többé nem érhet hozzád. Egy ujjal sem.

Megsimogattam az arcát. El akartam simítani az aggodalom ráncait. − Simon nem fog bántani – mondtam halkan. – İ csak harcolt értem.

Ahogy te tennél, ha nem téged választanálak. − Igazad van – szorított újra magához. – Én ennél még sokkal többet is

megtennék. De soha nem okoznék neked fájdalmat – tette hozzá néhány másodperc után.

Elvesztem a pillantásában. A szeme annyi mindent kért, és annyi mindent ígért cserébe. És kétség nem fért hozzá, hogy én kész voltam bármit odaadni, amit csak akart, és bármit elfogadni, amit ı adhat nekem.

Kopogtak, és Erica nyitott be az ajtón. − Megzavartalak benneteket? – mosolygott halványan. − Semmi olyat nem csináltunk, amit ne folytathatnánk késıbb is –

válaszolta Patrick, és ellenállhatatlan mosolyt küldött a nıvérem felé. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarban lenne. Bezzeg én. Mérget mertem volna rá venni, hogy megint elvörösödtem. Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen mértékben elpirulni.

− Mennem kell – állt fel Patrick hirtelen. − Megígérem – simogatta meg az arcomat, miközben válaszolt kimondatlan kérdésemre.

Csak bólintottam beleegyezésképpen, és néztem, ahogy Ericával a nyomában kiment. Máris szörnyen hiányzott. És a rémálmok még szörnyőbbek voltak, mint eddig bármikor.

107

Reggel nem keltem fel addig, míg el nem csendesedtek a szokásos zajok, amik a nap kezdetét jelezték. Mikor már biztos voltam benne, hogy Ericán kívül mindenki munkába indult, és nem kell magyarázkodnom viharvert külsım miatt, lebotorkáltam a konyhába. A nıvérem épp a reggeli nyomait tüntette el. Megráztam a fejem, mikor felém kínált egy szendvicset. Egy falat sem ment volna le a torkomon.

− Úgy látom, felesleges megkérdeznem, hogy aludtál – jelentette ki, miközben tovább pakolászott.

Hálás voltam a kávéért, amit szó nélkül felém nyújtott. A fekete italnak sokkal nagyobb jelentısége volt a rémálmok kezdete óta, mint elıtte bármikor is.

− Áthoznád az ebédlıbıl a többit? – intett a koszos tányérokra. – Én addig hozzá fogok a mosogatáshoz.

− Persze – válaszoltam, és már indultam is. De alig kezdtem hozzá, hogy összeszedjem az asztalon marad evıeszközöket és poharakat, valaki kopogott. Simon áll a teraszon.

Az elsı reakcióm a pánik volt. Azonnal be akartam zárni az ajtót, de megakadályozott benne.

− Várj, kérlek! – mondta halkan, és megfogta a kilincset. – Csak beszélni szeretnék veled.

A hangja szinte könyörgı volt. Ez meglepett. Most néztem csak meg alaposan. Semmivel sem nézett ki jobban, mint én. Látszott rajta, hogy egész éjszaka nem aludhatott. A haja kócos volt, az arca borostás. A szemében semmi jele sem volt a szokásos vidám csillogásnak. Csak végtelen szomorúságot láttam benne. A száját keskeny vonallá szorította. A mozdulattól mély ránc vésıdött kétoldalt mellette. Szívfacsaró látványt nyújtott. Egy pillanatra megsajnáltam. De még mindig borzalmasan haragudtam rá.

− Nincs mirıl beszélnünk Simon. Tegnap mindent elmondhattál, amit akartál.

Jelentıségteljesen néztem a karomon éktelenkedı foltokra, amik jól láthatóak voltak, mivel csak egy póló volt rajtam. Tudtam, hogy kegyetlen vagyok, de nagyon mérges voltam rá. Vissza akartam vágni. Azonban a következı pillanatban már meg is bántam a gonoszságomat.

Simon arca eltorzult, ahogy követte a pillantásomat, és meglátta az ujjai nyomát a bırömön.

− Jézusom – hörögte, és felemelte a kezét, hogy végigsimítson rajtuk. Önkéntelenül hátrébb léptem. Erre lehanyatlott a keze. − Nem is tudom, mit mondjak – kezdte és nem nézett a szemembe. –

Azt hiszem, egy bocsánatkérés most kevés lenne.

108

Nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mit lehet erre felelni. − Mindent elrontottam, ugye? – emelte fel a fejét. – Végleg

elveszítettelek. − Nem veszítettél el Simon – válaszoltam, most már sokkal szelídebben.

Nem tudtam nézni a kínlódását. De folytatnom kellett. – Mert én soha nem voltam a tiéd. Nem tettem semmit sem azért, hogy valaha is mást gondolhass. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy milyen terveid lehetnek. Soha nem bátorítottalak. Soha nem csaptalak be.

− Tudom – felelte. – Ostoba voltam. Erica jelent meg a konyhaajtóban. − Jössz már? – kezdte azonnal. – Legalább tíz perce… Nem folytatta, mert meglátta Simont. Az arca elkomorodott. − Mit keresel itt? – olyan düh áradt a szavaiból, hogy teljesen

elképedtem. Nem is gondoltam volna, hogy az én csupa szív, örökké vidám nıvérem efféle érzésekre is képes. − Menj el Simon! Nincs itt semmi keresnivalód! Hagyd békén Emit!

− Nincs semmi baj – sóhajtottam. – Csak bocsánatot akar kérni. Tudtam, ha nem hallgatom végig, tovább fog próbálkozni. Most, hogy

Erica is itt volt, biztonságban éreztem magam. − Te még meg akarod hallgatni? – csattant fel Erica. – Nem volt elég,

amit tegnap tett? Ékes bizonyítéka a szerelmének – mutatott ı is a foltokra. − Mond csak Simon? Ha egy rendır követ el valami szemétséget, arra van bármiféle mentség?

Láttam, hogy Simon arca megrándul. Erica minden szava pontosan célba talált.

− Kérlek Erica! – állítottam meg. – Csak egy perc, és megyek utánad. Egy pillanatig szótlanul meredt rám. Az arcvonásai fokozatosan

enyhültek meg. − Rendben, ha ezt akarod. De, ha öt perc múlva nem vagy a konyhában,

én nem állok jót magamért. Rá sem nézett Simonra, miközben bevágta maga mögött az ajtót. Láttam, hogy egy pillanatra becsukja a szemét, mintha próbálná

összeszedni a gondolatait. − Van rá bármilyen esély, hogy valaha is meggondold magad? –

kérdezte, mikor ismét a szemembe nézett. – Kettınket illetıen – tette hozzá egy pillanat múlva.

− Nincs – válaszoltam azonnal. Úgy láttam, meglepte a gyors felelet. Megint csak csalódást okoztam neki.

− Értem – bólintott. − És arra látsz valami enyhe reményt, hogy valaha is megbocsájtod a baromságomat? – mosolygott keserően.

109

Ezen már tovább kellett gondolkoznom. − Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelıen. – Nagyon

megbántottál. Nem tudom, képes leszek-e túltenni magam a megalázottságon. De igyekezni fogok.

− Nekem ennyi elég is. Egy pillanatig némán ácsorogtunk. Láttam rajta, hogy még szeretne

valamit mondani. − Van még valami Simon? Nem válaszolt azonnal. − Szóval – kezdte tétován. – Te és Patrick… − Most elıször nem a

vezetéknevén szólította. − Tehát ez már végleges? − Amennyire csak lehet – bólintottam. − Fı a tisztánlátás – mondta ironikusan. – Azt azonban megígérhetem –

húzta ki magát, és most megint a régi Simon volt. – Ha bántani merészel, azt megkeserüli.

− Pontosan ezt mondta ı is – feleltem halkan. Ez talált. Szégyelltem is magam érte. Láttam, hogy elszomorodik.

− Igazad van. Én aztán végkép nem vonhatnám felelısségre. − Megyek, mielıtt Erica visszajön – mondtam. − Ja. Még a végén ellátja a bajomat – a nevetésében nem volt semmi

vidámság. Pár pillanatig még tétován ácsorgott, majd megfordult, és lefelé indult a

lépcsın. Néztem görnyedt hátát és leejtett vállait. − Simon! – kiáltottam utána. Megfordult, és csodálkozva nézett. − Vigyázz magadra! Bólintott, és halványan elmosolyodott.

110

7. fejezet A jövevény

Patrick ígéretéhez híven este visszajött. Addigra már kész idegroncs voltam, annyit töprengtem az elızı napon, és Simon reggeli látogatásán. Nem akartam, de rosszul éreztem magam amiatt, hogy olyan elveszettnek láttam.

Ráadásul egész délután görcsösen igyekeztem, nehogy a szüleim meglássák kék foltjaimat. Már arra is élénken kíváncsiak voltak, miért járkálok a melegben, pulóverben. Nem tudtam, milyen magyarázatot adnék a karomat éktelenítı, csúnya zúzódásokra.

Megörültem, mikor megláttam, hogy Lily is Patrickkel jött. Utáltam arra gondolni, hogy szegény lány egyedül kuksol otthon, ha a bátyja nincs vele.

Nálunk szokás szerint zajlott az élet. A családi vacsora alól pedig a vendégek sem húzhatták ki magukat, akárhogy is tiltakoztak. A szüleink már régóta családtagként kezelték ıket, néma beleegyezésként, hogy Patrick és én összetartozunk. Lilyt pedig amúgy is mindenki imádta.

Miközben terítettem, a tekintetem Anitára tévedt. A sógornım egy fotelban üldögélt, és nem sokkal volt jobb bırben, mint én. Sápadt volt, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

− Jól vagy? – ültem oda mellé, mikor végeztem. Elnevette magát. − Ezt nem nekem kellene kérdeznem? Te voltál beteg. − Csak látom, hogy nagyon fáradt vagy. Miért nem fekszel le egy

kicsit? Elhúzta a száját. − Feküdni még rosszabb, mint ülni. Már sehogy sem kényelmes. A

trónörökös meg már nagyon nem fér odabenn. Akkorákat rúg, hogy majd leszakad a vesém – simogatta meg végtelen szeretettel hatalmas hasát. – De legalább már újra kapok levegıt – tette hozzá most már kacagva.

Bólintottam, és én is megsimogattam a pocakját. Észrevétlenül felmérve a baba helyzetét. Nem volt még ugyan túl nagy gyakorlatom választott szakmámban, de erıs volt a gyanúm, hogy közel a szülés idıpontja.

− Na, mit mondasz húgocskám? – lépett oda Adam is. − Azt, hogy nemsokára apuka leszel – mosolyogtam a bátyámra. − Ha nem mondod… − forgatta a szemeit. Mindhárman nevettünk.

111

Vacsora után magammal húztam Patricket a teraszra, a függı ágyhoz. Szerettem volna kicsit kettesben lenni vele. Ez pedig a benti tömegben lehetetlen volt. A házból kiszőrıdött a vidám beszélgetés. Néha édesapám hangja jobban kihallatszott, ahogy élénken magyarázott valamit. Ha belemelegedett egy-egy témába, akkor szinte kiabált, ezzel adva nyomatékot a mondanivalójának.

− Valami baj van? – nézett rám gyanakodva Patrick, ahogy leültem mellé. Láthatta az arcomon, hogy nagyon feszült vagyok.

− Simon itt járt reggel – böktem ki egy szuszra, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. El kellett mondanom neki. Láttam, hogy megkeményednek a vonásai. Halkan szitkozódni kezdett.

− Várj! – szóltam közbe. – Nem volt semmi baj. Erica is velem volt. Ettıl úgy látszott, kicsit megnyugodott. Tudtam folytatni. Röviden

elmondtam az egész beszélgetésünket. Most már hagyta. − Megbocsátasz neki? – kérdezte végül. − Nem tudom. Valószínőleg igen. Majd idıvel. Simon a bátyám, és a

sógorom legjobb barátja. Már gyerekkoruktól fogva. A szüleim is családtagként kezelik. Nem fogom hagyni, hogy miattam haragban legyenek. Tisztáztam vele minden félreértést.

Összeszorított szájjal bólintott. − Mérges vagy? – kérdeztem szorongva. − Egy kicsit – mosolygott. A mosolyától egybıl megkönnyebbültem. Nagyot sóhajtott, mielıtt folytatta volna. − Nem várhatom el tıled, hogy többé szóba se állj vele. De félek, hogy

megint bántani akar. − Nem fog – gyızködtem. – Tudja, hogy mit érzek irántad. Nagyot nyeltem, és vártam a reakcióját. − Nocsak – a mosolya várakozó lett, ahogy teljesen felém fordult. – És

mi lenne az, ha szabad tudnom? Lassan cirógatni kezdte a karomat. Az érintésétıl még a nevemet is

elfelejtettem, nemhogy azt, mit akartam mondani. Mikor nem válaszoltam, még közelebb hajolt. Megcsókolta a homlokomat.

− Had halljam! – unszolt szelíden, és megcsókolta az egyik, majd a másik szemhéjamat is. − Miért nem válaszolsz? – lehelte, miközben ajkaival a nyakam vonalát fedezte fel. Az ujjai játékosan a hajamba túrtak.

− Szeretlek – szakadt ki belılem a sóhaj. Megkönnyebbültem, hogy kimondtam. És most, hogy elhangzott, valahogy olyan természetesnek tőnt.

Felemelte a fejét. Megint azzal a kutató, szinte hipnotizáló tekintettel nézett rám. Teljesen zavarba jöttem. Jó szokásomhoz híven össze-vissza kezdtem beszélni.

112

− Tudom, hogy ez furcsa. Hiszen alig néhány napja találkoztunk újra. És nem is várok tıled semmit… Szóval nem akarom, hogy úgy érezd, neked is hasonlóan kellene érezned… Úgy értem, olyan, mintha mindig is szerettelek volna. De megértem, ha te másféle vonzalmat érzel irántam…

Egyre jobban belegabalyodtam a mondataimba. Már csak az hiányzott, hogy dadogni kezdjek. Néztem, ahogy a mosolya egyre szélesebbé válik a szóáradatot hallva.

− Csitt! – súgta, majd mikor mégis folytatni akartam, egy csókkal hallgattatott el. Most már végkép elállt a szavam. − Én is szeretlek – mondta, amíg levegı után kapkodtam. – Igaz nekem már van némi elınyöm.

Emlékeztem, mit mondott a minap: Hogy én voltam az, akire mindketten vágytak − ı és Simon is −, már kezdettıl fogva.

− Szóval már régen kinéztél magadnak – mosolyogtam vissza rá. Megkönnyebbültem, hogy mégsem csináltam magamból teljesen hülyét.

− Így is mondhatjuk – vigyorgott szemtelenül. – Minden nap vártam, hogy mikor láthatlak. De mindig olyan sokan voltak körülötted. Nem fértem a közeledbe. Simon úgy védett, mint egy házırzı kutya.

Elfintorodtam. Nem volt túl hízelgı a hasonlat. − Én az egészbıl annyit vettem észre, hogy közöttetek valami feszültség

van. De fogalmam sem volt, hogy mi lehet az oka. Nagyon naiv voltam ugye?

− Ez nem feltétlenül a legrosszabb tulajdonsága egy tizenhét éves lánynak – mosolygott a bánatomon.

− Igen, tudom. De valamit azért csak éreznem kellett volna. Szóval, úgy értem, hogy mindenki látta körülöttem, csak én nem.

− Hidd el, hamarosan tisztáztam volna a dolgokat. Csak azután… Nem folytatta. Tudtam, mire céloz. Ez volt az elsı alkalom, hogy

bármilyen formában is szóba hozta azt a végzetes estét. De nem mertem kérdezısködni. Még nem. Pedig, rengeteg kérdésem lett volna. És Lily is arra biztatott, hogy tegyem fel ıket neki.

− Fogok róla beszélni – sóhajtott, mintha tudná, hogy mire gondolok. – Csak nem most.

Az arca nagyon komor volt. − És mikor visszajöttem – folytatta, már sehol sem voltál. Apád

elmondta, hogy fıiskolára mentél. − Ugye apa tud arról, mi történt akkor… − nem tudtam, hogyan

folytassam. Nem akartam nyíltan kimondani, amire gondoltam. – Szóval tudja mi történt veled?

Muszáj volt feltennem a kérdést. Legalább ezt az egyet.

113

Nem válaszolt azonnal. És egy pillanatig azt hittem, egyáltalán nem is fog felelni. Talán túlságosan is tolakodó voltam. De azután lassan bólintott.

− Igen. İ, és Simon apja, mindig is tudták. − Miért? Úgy értem Simon apja érthetı. Azt nehezen lehetett volna

elkerülni. De az enyém? Megint várt néhány másodpercig. Az arcán láttam, hogy formálja

magában a választ. − Egyértelmő volt. İ volt az egyetlen, akinek tudnia kellett. Akirıl nem

akartam, hogy rosszat gondoljon rólam. Senki más véleménye nem számított. Persze a tiéden kívül. Tudtam, ha nem tisztázom vele a dolgokat, soha nem engedi, hogy a közeledbe kerüljek. Apád sokat segített már akkor is, mikor ide költöztünk. Nem volt nagyon feltőnı, hogy éppen benne bíztam meg – mondta mosolyogva. – És amikor visszajöttem, akkor is mellettem állt. Nélküle nem boldogultam volna.

− Miért jöttél vissza? Sokkal könnyebb lett volna máshol új életet kezdened?

Mire kimondtam, már tudtam mit fog felelni, de azért visszafojtottam a lélegzetemet, miközben a választ vártam.

− Természetesen miattad – nevetett. A kisördög még mindig bennem bujkált, és nem hagyott nyugodni. − Az apám tudott az… érzéseidrıl? − Nem konkrétan. De talán sejtett ezt-azt. Túl gyakran érdeklıdtem

felıled. − És soha nem tartottál attól, hogy ı elmondja a titkodat? Vagy

mondjuk, én valami úton-módon kiszedem belıle? − Persze, hogy nem. Tökéletesen tudja, hogy ezt nekem kell

megtennem. Csodálatos apád van Emily – mondta azután. – Egy kicsit sem esett nehezemre megbíznom benne.

− Igen – mosolyogtam, ahogy apára gondoltam. – Nagyon szerencsés vagyok.

− Nem is tudod, mennyire. Nagyon komolyan nézett. Körülöttünk már teljesen besötétedett. Az

arcát csak a házból kiszőrıdı villanyfényben láttam valamelyest. − Ugye most a saját apádra gondolsz? Keserően felnevetett. A hangjától kirázott a hideg. − Már amennyire egy olyan embert apának lehet nevezni. Nem mertem tovább kérdezısködni, pedig tudni szerettem volna, hogy

értette ezt a megjegyzést. De láttam, mennyire elkeserítette a beszélgetésünk. Nem akartam szomorúnak látni. Már bántam, hogy ennyire kíváncsi voltam.

114

Átöleltem, hogy megvigasztaljam. − Ne haragudj! – kérleltem. – Nem kellett volna megkérdeznem. − Ez nem a te hibád. És most már nem is igazán számít. Megint mosolygott. Nem gyıztem gyönyörködni ilyenkor a vonásaiban.

Kék szeme csak úgy szikrázott a vidámságtól, és az élettıl. A szeme sarkában apró szarkalábak húzódtak, és az arca mindkét felén megjelent egy-egy gödröcske. Nem tudtam megállni, hogy meg ne érintsem ıket.

Megfogta a kezem, és megcsókolta az ujjaimat. Már ennyitıl is elöntött a forróság. El tudtam képzelni, mi történne, ha tovább menne.

− Szép neved van. Emily – súgta. Ahogy kimondta a nevem, a levegı még perzselıbb lett körülöttünk. − Még valami, ami miatt köszönetet kell mondanom a szüleidnek. − Észrevetted, hogy csak te, és az apám hívtok Emilynek? – nyögtem

ki, hogy leplezzem a zavaromat. − Így sokkal szebben hangzik – mosolygott. – Zavar? − Nem. Dehogy. Szeretem, ahogy kimondod. − Emily – mondta megint halkan. Borzongtam a hangjától. De ez jólesı

borzongás volt. Nagyon is. Bármennyire próbáltam elodázni a dolgot, hamarosan indulniuk kellett.

Egyáltalán nem éreztem jól magam nélküle. Egy darabig még a ház elıtt lézengtem, pedig már régen nem lehetett látni a böhöm terepjárót.

Apám hangja riasztott fel a gondolataimból. − Nem egykönnyen válltok el egymástól – állapította meg a lépcsı

tetején állva. Mosolyogva néztem vissza rá. − Ennyire egyértelmő? − Viccelsz? – erıs hangja csakúgy zengett, ahogy nevetett. − Jaj, apu! – sóhajtottam fel, és elindultam felé a teraszra. – Azt hiszem,

nagyon is igazad van. − Ennyire komoly? Csak bólintottam. Hogyan tudnám elmagyarázni pont az édesapámnak

ezeket a dolgokat. De úgy látszott, nincs is szüksége semmiféle magyarázatra. Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy mindent tud. Odabújtam hozzá. Most elıször, mióta haza jöttem. Két erıs karjában ugyanolyan biztonságban éreztem magam, mint kicsi koromban.

− De jó lenne, ha megint kislány lehetnék – súgtam. − Nem hiszem, hogy Patrick örülne neki. Elıször nem is értettem, hogy mire céloz. De mikor leesett, elképedve

néztem rá. − Apu!

115

Hahotája betöltötte az egész udvart. Még szerencse, hogy sötét volt, mert biztosra vettem, hogy megint elvörösödtem.

− Ugyan már kislányom – mondta vidáman. – Azt gondoltad, hogy vak vagyok? Elvégre titeket sem a gólya hozott.

− Inkább nem akarok veled errıl beszélgetni – nevettem el magam most már én is.

− Rendben. Szerintem sem én vagyok a megfelelı személy erre. − Azért lenne valami, amiben éppenséggel segíthetnél. − Halljam! – tolt távolabb magától, hogy a szemembe nézhessen. – Ki

vele, mi lenne az? − Mesélj nekem Patrickrıl! − Amire te vagy kíváncsi – kezdte, − azt nem tılem kell megtudnod. –

Nem az én titkom, hanem az övé. Biztos vagyok benne, hogy mindent el fog mondani, ha eljön az ideje. Ha rá akarsz venni, hogy…

Igaza volt Patricknek. Apa megırizte a titkát. Minden körülmények között. Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.

− Nem errıl van szó. Azt tudom, hogy nem követhetett el semmi szörnyőséget. Tudom, hogy elıbb-utóbb mindent tisztázni fog, és hogy biztosan van rá oka, amiért nem védte meg magát a szóbeszéddel szemben. Patrick megígérte, hogy beszél majd róla. Késıbb. És bár tudom, hogy te tisztában vagy az igazsággal, nem próbálom ıt kikerülni. Bízom benne.

Hallgattam egy pillanatig, mielıtt folytattam. Ránéztem apára, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Sem megerısíteni, sem megcáfolni nem akart.

− Én inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért támogatod Patricket annyira. Ezt nem értem. Mármint, hogy mi okod van rá?

− Mármint azon kívül, amit te is elmondtál? − Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. − Gyere, üljünk le – húzott a függıágyhoz, amiben az elıbb még Patrickkel idıztünk. Láttam rajta, hogy próbálja megfogalmazni, mit is mondjon. − Mondjuk úgy – kezdte lassan, − hogy ha valaki megérdemli, hogy támogassák és segítsék minden eszközzel, akkor Patrick Hazard pontosan ilyen ember.

− Húha – nyögtem ki. – Neked aztán jó véleményed van róla. Szóval, akkor nyoma sincs a nagykönyvben megírt atyai féltékenységnek?

− Ha arra gondolsz, nincs semmi kifogásom az ellen, hogy ti… − kereste a helyes szót.

− Járjunk? – igyekeztem kisegíteni. Elhúzta a száját.

116

− Szóval, hogy Patrick udvaroljon neked – fejezte be a mondatot. − Persze ez nem azt jelenti – tette hozzá pillanatnyi szünet után, − hogy nem tekerem ki gondolkodás nélkül a nyakát, ha bánatot okoz neked.

Ezt olyan komolyan mondta, hogy egy pillanatra megijedtem. Mikor megláttam széles mosolyát, megkönnyebbülten viszonoztam.

− Szerintem ezt ı is tudja. − Tudja – mondta jelentıségteljesen, és nevetett, majd megint

elkomorodott. – És azt hiszem, Simonban is tudatosítanom kellene. Lefagytam. Naná, hogy észrevette. Hiba volt azt gondolnom, hogy

bármit is eltitkolhatok elıle. Pár másodpercig a gondolatok egymást kergették a fejemben. Mit is felelhetnék erre?

− İ csak… eltévedt – találtam meg a szerintem helyes kifejezést. Apu bólintott. − Az egyetlen oka, amiért nem csapom agyon az, hogy mindig is

fiamként szerettem. De néhány atyai pofonra most rászolgált. Ijedt tekintetemet látva, mosolyogva hozzátette: − Csak, hogy visszaterelıdjön a helyes útra. − Nincs semmi baj apu – igyekeztem meggyızni. – Tisztáztam vele

mindent. És csak azért nem tettem meg hamarabb, mert idáig fogalmam sem volt az érzéseirıl. Minden olyan hirtelen történt.

− Csak a számodra kicsim. Régóta zajlottak már az események. − Igen – értettem vele egyet szomorúan. – Anélkül, hogy nekem bármi

is feltőnt volna belıle. − Ezért nem te vagy a hibás. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy igaza van. Nem tudtam nem

arra gondolni, hogy mennyi kellemetlenségtıl kíméltem volna meg magam, és mindenki mást is, ha hamarabb feltőnik, hogy mi folyik körülöttem. Akkor már tisztázhattam volna eleve a dolgokat, még mielıtt Simon ilyen távlati terveket szıtt volna kettınkrıl.

− Hja, kislányom! – találta ki a gondolataimat. – Nagy közhely, de mint minden közhely, bizony igaz: az élet már csak ilyen bonyolult.

− És úgy szép, ha zajlik – tettem hozzá a másik hasonló bölcsességet. Fancsali képemet látva megint felnevetett. − Ne aggódj! Lesz ez még rosszabb is. − Na, jó, apa – álltam fel. – Hagyjuk abba! Tartok tıle, hogy ha még

sok ilyen elmés mondást húzol elı a tarsolyodból, megfájdult a fejem. De nagyon is féltem, hogy igaza lesz. − Csak még valami – fordultam felé, mikor már az ajtó felé indultunk. − Anya mennyit tud minderrıl? A tegnap estére gondolok. Apa megvonta a vállát.

117

− Nem beszélt róla. De ne becsüld le anyád figyelmét. Élesebb szeme van, mint egy sólyomnak.

Nagyszerően szórakozott saját hasonlatán. Hát ez pazar – gondoltam. – Ennyit a titkokról.

Adamék még éjszakára is ottmaradtak végül, mert Anita annyira rosszul érezte magát, hogy nem volt kedve a kocsiban zötykölıdni hazáig.

Reggeli után rám maradt a pakolás és mosogatás, mert Erica minél hamarabb el akarta vinni a kicsiket az óvodába. Utána még be kellett mennie az adóhivatalba is. A családról való gondoskodás mellett ı csinált minden papírmunkát, ami a borászattal volt kapcsolatos. Mindig is rejtély volt elıttem, hogy bírta energiával.

Anita még ágyban szeretett volna kicsit maradni, úgyhogy Adam felvitte a reggelijét, mielıtt útnak indult. Már éppen készültem felmenni hozzá, hogy megnézzem végzett-e. Egy tányér volt hátra a mosatlanból, azt nem akartam otthagyni. Hirtelen azonban hangos csattanást hallottam. A tányért visszaejtettem a konyhapultra, és kettesével szedtem a lépcsıfokokat. Hiába szólongattam a sógornımet, nem válaszolt. Nagyon rosszat sejtettem.

Kis híján kiköptem a tüdımet, mire felértem. Zihálva nyitottam be a szobába. Anita az ágy szélén ült. Tálcája tányérjával és poharával a földön hevert. Falfehér arccal meredt rám.

− Mi történt? – nyögtem, de teljesen felesleges volt a kérdés, mert már láttam is: elfolyt a magzatvíz.

Nyitotta a száját. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. − Nincs semmi baj – próbáltam megnyugtatni. A fürdıbıl gyorsan hoztam jó pár törölközıt, és alá terítettem. − Feküdj le – utasítottam. − De át kellene öltöznöm – hebegte. Közben azonban mégis

engedelmeskedett. − Azzal most ne foglalkozz. Nem érdekes. Csak feküdj nyugodtan.

Vannak fájásaid? − Nincsenek. Csak nagyon félek. – A hangja teljesen elváltozott.

Éreztem rajta, hogy rettenetesen ideges. − Nyugi. Nincs semmi gond. Csak a babátok úgy döntött, hogy ma akar

megszületni. Vedd úgy, hogy hamarosan megismerheted. Hiszen régóta vártok már rá. Nem igaz?

− Jesszus Emi! – nyögött fel. – Kitört belıled a szülésznı. Ugye nem akarsz megvizsgálni? Kérem vissza a sógornımet!

Elnevettem magam, csak hogy megnyugodjon. − Megyek, és hívok mentıt.

118

− Nem lenne jobb Adamnek szólni? – nézett rám segélykérıen. − Azt is elintézem, de elsı a mentı. Maradj itt! Mindjárt jövök! − Oké. Nem készülök sehová. − Egy ideges kis kacajt is kipréselt

magából. Persze, igaza volt. Nem volt túl elmés beszólás. Betakartam, mert vacogott, és lementem a földszintre telefonálni. Alig

léptem le az utolsó lépcsıfokról, egy autót hallottam bekanyarodni az udvarra.

− Hála istennek! – sóhajtottam fel. Bárki is érkezett, iszonyatosan örültem neki. Kirohantam az ajtón. Patrick volt az. Elképesztı érzéke volt ahhoz, hogy a legjobbkor jelenjen meg. Imádtam érte, bárhogy is csinálta.

− Szia! – kiáltotta vidáman már messzirıl, de azután meglátta az arcomat, és egybıl arcára fagyott a mosoly. − Mi a baj? – kérdezte rémülten.

− Anitánál megindult a szülés. Két lépéssel mellettem termett. − Hol van? Mintha ez lett volna a végszó, az emeletrıl meghallottuk a hangját. − Emi! – kiáltotta. – Jobb lenne, ha feljönnél. Azt hiszem. Érzek

valamit. Az utolsó szavait alig hallottam. Ránéztem Patrickre. − Mentıt hívtál már? – kérdezte. − Éppen akkor akartam, amikor megérkeztél. Bólintott. − Menj csak, majd én telefonálok. Ismét felrohantam Anitához. − Ki van itt? – érdeklıdött. – Hangokat hallottam. − Patrick jött – válaszoltam, és felkaptam a ruháit a székrıl. – Most

telefonál. Mindjárt itt lesz a mentı. Mond csak mit érzel? − Fájdalmat. − Összehúzódás? − Honnan tudjam? – csattant fel. – Még sohasem szültem. Nagyon ingerült volt, de a következı pillanatban már bőnbánóan nézett

rám. − Ne haragudj. Tudod, hogy nem vagyok ilyen. Nem tudom, mi ütött

belém. − Semmi baj – simogattam meg nyirkos homlokát. – Ez most teljesen

természetes. Csak fontos, hogy mindig elmond, mit érzel. Ebbıl tudom, hogy áll a szülés.

− Akkor most szülök? – a hangja természetellenesen elvékonyodott. − Hát nagyon úgy fest – mosolyogtam rá.

119

− Nem akarok – próbált felülni. – Még Adam sincs itt. Hívtad már Adamet?

Patrick kopogott be az ajtón. − Jön a mentı, de Adamet nem értem el. Ki van kapcsolva a telefonja.

Azért még próbálkozom. − Jesszusom – hördült fel Anita. – Képes lekésni a gyereke születését. − Nyugi! Úgyis ti ketten végzitek a munka oroszlánrészét – próbáltam

viccelni. – Teljesen lényegtelen, hogy a bátyám ott van-e, vagy sem. − Megkérhetnélek rá, hogy ezt inkább ne juttasd eszembe? − Oké. Bocs. De ha az megnyugtat, én ott leszek veled, ha a testvérem

nem ér oda, akkor is. − Hát ezzel most tényleg megnyugtattál. Vállalod a fájdalom egy részét

is? Hallottam, hogy Patrick halkan kuncog az ajtó elıtt. Óvatosan felültettem, és segítettem az öltözködésben is. Mikor

megrándult az arca a fájdalomtól, az órára néztem. Mértem a fájások közötti szünetet. Tizenöt perc volt. Anita kétszer

szólt, miközben a mentıt vártuk. Nemsokára hallottuk is, hogy megérkezett.

− Mehetünk? – állt volna fel, de gyengéden visszanyomtam az ágyra. − Maradj a fenekeden! Nem szabad felállnod! − Szent ég! A táskám meg otthon van! Kis híján megint felkelt, de megakadályoztam. − Add oda Emilynek a lakáskulcsot! – mondta Patrick. – Megyünk

utánad a kórházba, és útközben beugrunk a cuccodért. − Nincs nálam. Adam magával vitte – majdnem sírt. − Semmi baj. Megoldjuk valahogy. − Egyedül hagysz? – nézett rám rémülten. – Nem akarok egyedül lenni. − Ne aggódj! Mire a szülıszobán leszel, én is ott leszek veled –

igyekeztem megnyugtatni, de nem igazán jött össze. Mire a mentıápoló felért a hordággyal, már szinte hisztérikus volt.

− Le tudok menni magam is – bizonygatta. – Semmi szükség erre a vacakra.

− Anita! – szóltam rá. – Nem kellhetsz fel. Feküdnöd kell. Hagyd, hogy a mentısök tegyék a dolgukat. Ne aggódj! Minden rendben lesz. Nem hagyunk egyedül, és megpróbálom Adamet is elıkeríteni. Ígérem.

− Az jó – súgta. A tekintete nagyon rémült volt. Reszketett a kezem, miközben azon igyekeztem, hogy kulcsra zárjam az

ajtót. Nagyon ideges voltam. Természetesen láttam már néhány szülést, de az teljesen más, ha a sógornım szül éppen.

120

Patrick megelégelte a szerencsétlenkedésemet, és inkább kivette a kezembıl a kulcscsomót.

− Ülj be a kocsiba – utasított. Érdekes, neki elsıre sikerült beletalálnia a kulcslyukba.

− Ideadnád a mobilodat? – kértem, mikor ı is beült mellém. – Az enyém fent maradt.

Mikor a kezembe nyomta az apró ezüstszínő telefont, csak akkor tudatosult bennem, hogy nem is tudom fejbıl a bátyám számát.

− Jesszusom! – kiáltottam fel. − Mi a baj? – nézett rám rémülten, és bele taposott a fékbe. − Nem tudom a számot. Elnevette magát, és újra elindult. Kikanyarodtunk az udvarról. − Nyugalom! Benne van. Csak nyomd meg az újratárcsázót. − Mit keres a telefonodban a bátyám száma? – néztem rá értetlenül. Nagyot sóhajtott. − Emily! Az ég szerelmére! Az elıbb próbáltam hívni, még nálatok.

Egyszerőbbnek találtam ebbe beütni. És tudtam, hogy úgyis otthon fogod hagyni a tiédet – vigyorgott szemtelenül.

− Szuper vagy – mondtam, és gyors puszit nyomtam az arcára. A hirtelen mozdulattól meglepıdött. Az autó kicsit imbolygott az úton, de hamar egyenesbe hozta.

− Kicsit kevésbé hevesen kisasszony – nevetett. – Elég gyorsan megyünk. Inkább kösd be az övedet.

− Oké – motyogtam szórakozottan, és már hívtam is a bátyámat. De csak az üzenetrögzítıje válaszolt.

− Hogy a fenébe kapcsolhatja ki valaki a telefonját, ha mindenórás a felesége? – dühöngtem. Patrick csendesen mosolygott.

− Olyan izgatott vagy, mintha neked magadnak kellene azt a kisbabát a világra hoznod.

− Az utat figyeld – mondtam morcosan, és megint tárcsáztam Adam számát. Közben hallottam, hogy halkan nevet.

Megint az üzenetrögzítı. Gyorsan ráhadartam valami zagyvaságot. Nem voltam biztos benne, hogy érteni fogja.

Utolértük a mentıt. Jelzés nélkül ment, még csak nem is nagyon száguldott. Ezek szerint minden rendben volt. Tudtam, hogy akár még órákig is eltarthat a vajjúdás. Elsı babánál ez nem ritka dolog. Próbáltam erıvel rávenni magam, hogy megnyugodjak. Hogy segítek Anitának, ha izgatottabb vagyok, mint ı? Azért rettenetesen örültem neki, hogy Patrick ott van velem. Nem szerettem volna ilyen állapotban vezetni. Így még

121

néhányszor megcsörgettem Adam mobilját, és hagytam pár üzenetet a rögzítıjén. Hasonlóan érthetetleneket, mint az elsı.

Hamarosan beértünk a városba. A mentı tovább robogott, mi pedig elfordultunk Anitáék lakása felé. Igaz, fogalmam sem volt, hogyan fogunk bejutni. Abban reménykedtem Patricknek talán akad valami használható ötlete.

− Na, bumm! – mondta halkan a visszapillantó tükörbe nézve. – Még ez is.

Meglepetten fordultam hátra. Rendırségi járırautó jött mögöttünk. − Semmi gond – mondtam. – Majd én elintézem. − Remélem, a barátod nem akar keménykedni – láttam, hogy elszántan

összeszorítja a száját. – Nem éppen ez lenne rá a megfelelı idıpont. − Mondtam, hogy elintézem – ismételtem meg, és amint megállt az

autó, már ki is ugrottam belıle. Naná, hogy a mögöttünk lévıbıl Simon szállt ki. − Mi történt? – kérdezte feszülten. – Képzeltem, vagy tényleg a mentı

után jöttetek? Láttam, hogy fél szemmel Patricket figyeli, aki éppen akkor szállt ki a

kocsiból. − Anitánál beindult a szülés – hadartam egy szuszra. – Adamet pedig

nem tudjuk elıkeríteni. Ráadásul be kellene mennünk a lakásukba Anita táskájáért, de nincs kulcsunk.

Most már csak rám figyelt. Bólintott, ahogy minden eljutott a tudatáig, amit hirtelen eldaráltam. Nem nagyon volt idım nézelıdni, de azért rögtön láttam, hogy most sokkal összeszedettebb, mint amikor utoljára találkoztunk.

− Rendben. Én megyek, és megkeresem Adamet. Paul itt marad segíteni nektek – intett nagydarab társa felé, aki éppen akkor kászálódott ki az autóból. − A kórházban találkozunk – tette még hozzá, majd elhajtott.

− Szia, Emi! – intett Paul. – Na, had halljam, mi a probléma? − Szia, Paul – viszonoztam az üdvözlést. – Be kellene jutnunk a

bátyámék lakásába. Anita cuccai, amiket a kórházba készített össze, bent vannak. Csak az a bökkenı, hogy nincs lakáskulcsunk.

− Be akarsz törni? – nézett rám csodálkozva. Nyeltem egy nagyot és bólintottam. Még ha nem is egészen ez volt a

helyzet, azért a lényeget jól látta. − Tudsz nekünk segíteni? − Naná – vigyorgott. Matatott valamit a zárnál, majd szélesre tárta elıttünk az ajtót.

122

− Hát ez nagyon egyszerően ment. Ugye ezt nem csinálod túl gyakran? – néztem rá kétségbeesetten.

− Persze, hogy nem – mosolygott rendületlenül. – Csak szigorúan vészhelyzetben. És úgy vettem észre, hogy ez az.

− Abszolút – bólintottam, és már mentem is a táskáért. A hálószobában azonnal megtaláltam. Gyorsan ellenıriztem, benne van-e minden.

− Ugye be is tudod zárni? – kérdeztem Paultól, ahogy elhaladtam mellette.

− Viccelsz? – kacagott. Mire az autóhoz értem, már jött is utánam. Patrick a terepjárónak

támaszkova állt. Úgy tőnt, remekül szórakozik. − Csak ámulok, és bámulok – súgta, ahogy elıre hajolt a táskáért. –

Micsoda ismerıseid vannak neked? − Ne bosszants! – sóhajtottam fel. – Azt hiszem jobb lesz, ha inkább

hátra ülök. − Ja – adott igazat. – Nem biztos, hogy a haverod oda is beférne. Jobb,

ha elıre ültetjük. Még hallottam, hogy halkan nevet, miközben bezárta utánam az ajtót. Alig, hogy elindultunk, csörgött a telefonja. Csak egy pillantást vetett a

kijelzıre, és már nyújtotta is hátra. − A bátyád az. − Adam… – szóltam bele, de szóhoz sem hagyott jutni. − Emi! Te vagy az? Milyen számról hívsz? − Az most teljesen mindegy – vágtam közbe. – Nem hallgattad meg az

üzeneteidet? − Nem, csak láttam, hogy valaki nagyon keres. Gondoltam elıször

visszahívom. De nem hittem, hogy te vagy az. Mi van a telefonoddal? Nem is…

− Adam. Az ég szerelmére hallgass már! − Valami baj van? − Nincs semmi baj. De Anitánál beindultak a fájások. Vártam a reakcióját, de semmit sem válaszolt. − Adam ott vagy még? A vonal végén néma csend. − Adam! – már kiabáltam. A szemem sarkából láttam, hogy Paul hátra

fordult. − Itt vagyok – nyögte. A hangja teljesen megváltozott. – De ugye jól

van? Ja. Már amennyire egy éppen szülı nı jól lehet. Ezt azonban még sem

mondhattam a bátyámnak. Már így is eléggé berezelt.

123

− Nyugodj meg – folytattam. – Már bent van a kórházban. Most megyünk utána. Visszük a dolgait is. Elküldtem Simont érted. Mindjárt ott lesz, és bevisz a feleségedhez.

Mivel még mindig nem válaszolt, gyanakodva kérdeztem: − Adam megértetted mit mondtam? − Persze – nyögte, de egyáltalán nem gyızött meg. − Maradj ott, ahol vagy! – utasítottam. – Anita jól van. Ne aggódj. − Oké – most legalább rögtön válaszolt, de a hangján hallottam, hogy

kisebb fajta sokkot kapott. − Oké – mondtam én is, és leraktam a telefont. − Teljesen bepánikolt – morogtam, mire a két fiú elıl nevetni kezdett. − Most még jól mulattok, de megnézném az arcotokat hasonló esetben. A halk nevetgélés azonnal félbeszakadt. Az elsı ember, akit megláttam a kórház parkolójában, DeAngelo doktor

volt. Éppen akkor szállt ki az autójából, mikor mi mellé kanyarodtunk. − Jó napot fıorvos úr – köszöntöttem megkönnyebbülten, hogy legalább

egy ismerıs arcot látunk. − Á! Emily Grace – mosolygott rám. Láthatóan roppant büszke volt

magára, amiért emlékezett a nevemre. Ezek szerint nem csak nekem voltak gondjaim a memóriámmal. – Mi szél hozta erre? Nem mára beszéltük meg ugye? Vagy mégis?

Összevonta a szemöldökét, miközben próbált emlékezni. − Nem, nem mára – igyekeztem megnyugtatni. – Csak úgy alakult,

hogy a sógornım éppen nálunk volt, miközben vajúdni kezdett, és bekísértük a kórházba.

Ekkor vette csak észre a két férfit, akik azóta már szintén kiszálltak az autóból. Szeme egy pillanatra megakadt az egyenruhában lévı Paulon. Patrick éppen akkor rángatta ki Anita méretes csomagját.

− A sógornıje? Anita? – mikor bólintottam, folytatta. – İ az én betegem. Jöjjön, nézzük meg.

− Szóval bemehetek én is? − Nos, maga már gyakorlatilag nálunk dolgozik. Azon kívül a kismama

rokona, úgyhogy nem látom semmi akadályát. De az uraknak kint kell várakozniuk – fordult félig a mögöttünk jövı fiúk felé.

− Persze. − Apropó. Az apuka merre van? − Adam úton van idefelé. Kicsit nehezen értük el, úgyhogy Simont

kértük meg, hogy menjen érte. Már itt is vannak. Az utcasarkon éppen akkor fordult be a járırautó. Megkönnyebbülten

konstatáltam, hogy legalább nem szirénával jöttek.

124

− Simon? – nézett fel meglepetten. – Simon Storm? Maguk aztán tényleg eget-földet megmozgattak – mosolygott.

Megkönnyebbülten viszonoztam a mosolyát. Most, hogy már Adam itt van, minden rendben lesz. Mégis csak az ı családja. De akkor még nem láttam az arcát.

− Csak arról van szó, hogy Simon a bátyám legjobb barátja, és felajánlotta, hogy segít.

A következı pillanatban már meg is állt mellettünk a rendırségi autó. Adam halálra váltan szállt ki belıle.

− Emi! Hol van Anita? – Képzelıdtem, vagy tényleg rogyadozott a lába? Még mielıtt válaszolhattam volna, DeAngelo doktor odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta.

− Jó napot Adam. Ne aggódjon. A felesége jó kezekben van. Közben Simon sétált mellénk. − Jó napot Simon – fordult most ıfelé és vele is kezet fogott. − Nos, ha már ilyen szépen összejöttünk, akkor talán menjünk is be –

javasolta az orvos. Ahogy DeAngelo doktor után indultam, még láttam, hogy Simon

valamit mond Adamnek. A bátyám bólintott, Simon pedig Paullal visszaült a járır kocsiba.

Amint beléptünk az épületbe, az orvos hirtelen megállt egy pillanatra. Kis híján beleütköztem.

− Emily, jöjjön velem! – fordult felém. – Adam! A recepción mindent el fognak mondani. Bocsánatkérıen néztem Patrickre, de csak mosolygott. Még mindig a kezében volt Anita táskája, és szelíden a pult felé terelte a bátyámat. A jó doktor olyan tempót diktált, hogy alig gyıztem utolérni. Még hallottam, hogy Adam idegesen beszélni kezd a pult mögött ülı nıvel. Elmondta, hogy a feleségéhez jött, aki éppen szül.

− Mi a neve? – kérdezte a fiatal nı kedvesen. − Adam Grace – válaszolta elmésen a bátyám. Naná, hogy nem az ı

nevére voltak kíváncsiak. Patrick szólalt meg, halkan, nyugodtan, de a szavait már nem értettem. Beszálltunk a liftbe.

A szülészet folyosóján a doktor rábízott egy éppen szembejövı nıvérre, és elviharzott. Hát szépen bedobtak a mélyvízbe. Gyorsan elhadartam, hogy ki vagyok, és mit akarok. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a fiatal lány mosolyogva válaszolt. Már tudták, hogy jövök, de csak a jövı hétre vártak. Ráadásul a nıvérével egy osztályba jártam középiskolába, úgyhogy különösen segítıkész volt. Személyesen kísért el átöltözni, azután pedig a pihenı szobába, ahol bemutatott az éppen ott lévı szülésznıknek.

125

Kétségbeesetten igyekeztem megjegyezni a neveket, több-kevesebb sikerrel.

Egy újabb fiatal nı lépett be. Oda sem néztem az ajtónyitásra, görcsösen igyekeztem összpontosítani az információkra, amiket hallottam.

− Szia, Emi! – köszönt a lány. – A sógornıd mondta, hogy itt kell lenned valahol. Már nagyon vár. És folyton a bátyádat keresi.

Csodálkozva fordultam az ismerıs hang felé, és rögtön megkönnyebbültem.

− Lisa! Téged a jóisten küldött – öleltem át. − Majdnem – vágott egy mókás fintort. – DeAngelo kért, hogy nézzek

utánad. Lisával együtt jártunk a fıiskolára, csak ı egy évvel hamarabb végzett,

mint én. Azóta kétszer, ha beszéltünk telefonon. Én a vizsgáimmal voltam elfoglalva, ı pedig az új munkahelyével.

− Szóval neked ilyen protekciód van? – szólt közbe az egyik lány, akit éppen az imént mutattak be. – A fıorvos máris a szárnyai alá vett?

Meglepett a hangjából kicsendülı nyílt ellenségeskedés. − Higgadj le! – szólt rá azonnal Lisa, még mielıtt bármit is felelhettem

volna. – Ilyesmirıl szó sincs. Na, gyere! – fordult ismét felém. – Anita már nagyon vár. − húzott maga után. Éppen csak meg tudtam köszönni a kedves nıvérkének a segítséget.

− Ne törıdj vele! – mondta, amint kiléptünk az ajtón. − Van néhány utálatos kolléganı, de a többségük nagyon rendes. Én majd elintézem, hogy egy mőszakba kerüljünk. Van egy ismerısöm.

Elnevettem magam. Hát igen. Ez volt Lisa. Bárhová került, mindenhol lett azonnal jó néhány ismerıse. Bármit képes volt percek alatt elintézni. Irigylésre méltó volt a talpraesettsége. Én kicsit nehezebben boldogultam.

Majdnem az iménti helyiséggel szemben volt a szülıszoba. Hatalmas, kétszárnyú lengıajtó zárta el. Liza ezen keresztül vezetett. A helyiség két további szobából állt. Egy nagyobból, ahol az öt szülıágyat paravánok választották el egymástól, és egy kisebbıl, aminek zárható ajtaja volt. Anitát itt találtam meg. Egyedül volt, viszonylag otthonos környezetben. A szobában minden megvolt, ami a vajúdás idejét kicsit kényelmesebbé és elviselhetıbbé tette. Még külön fürdıszoba is tartozott hozzá. Csak a sarokban álló, hagyományos szülıágy, és a mellette helyet kapott orvosi mőszerek árulkodtak a rendeltetésérıl.

A sógornımön látszott, hogy már komoly fájásai vannak. Az arca sápadt volt, és izzadt. Már a kórházi ruha volt rajta. Túl volt az elıkészítésen. Amint meglátott, a feszültsége kicsit engedni látszott.

− Hol jártál eddig? Már azt hittem, meggondoltad magad.

126

− Szia – fogtam meg a kezét. – Hogy vagy? − Mint akit elütött egy tank – nevetett idegesen. – De úgy gondolom,

lesz ez még rosszabb is. − Képzeld – súgta. – Az elıbb végighallgattam egy szülést − fejével a másik szoba felé intett. – Rettenetes volt. Adam elıkerült már?

− Persze. Kint vár. − És mégis mire? – csattant fel ingerülten, de a következı pillanatban

már meg is enyhült ismét. – Ne haragudj! Megint veled veszekszek. − Semmi baj Anita. Tudom, hogy milyen nehéz most. − Na, ne mond. Tényleg? – zihálta. Ránéztem a papírcsíkra, amit a pocakjára kapcsolt mőszer nyomtatott,

és ami az összehúzódásokat és a baba szívverését mutatta. Lisa közben megvizsgálta.

− Minden rendben van – mosolygott megnyugtatóan a sógornımre. − Majd ha kint lesz a baba, akkor lesz minden rendben – válaszolta, és

megint behunyta a szemét. Arca eltorzult a fájdalomtól. Hallgattam a pici szapora szívverését, és nagyon sajnáltam szegény Anitát, de egyben irigyeltem is. Hamarosan kezében tarthatja a gyermekét.

Mikor elmúlt a fájás, megkönnyebbülten nézett rám. − Hogy a csudába bírta ezt ki Erica háromszor egymás után? − Ebbıl is láthatod, hogy teljesen túlélhetı – szólalt meg Lisa,

miközben azon ügyeskedett, hogy megmérje Anita vérnyomását. A sógornım egy megsemmisítı pillantást vetett rá. − Vajúdtál már? − Még nem – nevetett Lisa. − Akkor inkább ne mond meg, hogy mi a túlélhetı! A következı pillanatban már megint a kezem után nyúlt. Egyre

gyakrabban jöttek a fájások, és egyre hosszabb ideig tartottak. DeAngelo doktor nézett be az ajtón. − Mi újság hölgyeim? Hogy haladunk? De nem várta meg a választ, egybıl hozzám fordult. − Örülök Emily, hogy elıkerült. A sógornıje már kezdett megrémülni. − Nem csak kezdtem – sziszegte Anita összeszorított fogai közül. –

Piszkosul be vagyok pánikolva. Az orvos csak mosolygott, és még mindig énrám nézett. − Csak a kolléganıkkel ismerkedtem – magyaráztam, és igyekeztem

nem jajgatni. Anita úgy szorította a kezemet, mint egy satu. − Nagyon helyes – válaszolta. – Remélem, jól fogja érezni magát

nálunk, és nem baj, hogy ilyen hamar túljut a tőzkeresztségen. Ráadásul pont ilyen családias körülmények között.

127

− Én is remélem – nyögtem ki. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy hajlandó vagyok-e továbbra is odanyújtani a kezemet a sógornımnek. Bármennyire szerettem is.

− Nos? – nézett DeAngelo doktor most Lisára. Várta a választ iménti kérdésére.

Lisa gyorsan sorolta az értékeket. A fıorvos türelmesen végighallgatta, majd bólintott.

− Remek. Még elintézek valamit, azután ha visszajövök, megszüljük ezt a gyereket.

Hallottam, hogy Anita felhördül. − Megszüljük! Mi ez a királyi többes? Nekem úgy tőnik, itt most

egyedül csak én szülök. Csak remélni tudtam, hogy DeAngelo nem hallotta meg, mit mondott. A következı fájás után könyörögve nézett rám. − Megkeresnéd nekem Adamet? Szükségem lenne rá, hogy velem

legyen. − Hát persze – bólintottam. Ránéztem Lisára. − Menj csak! A folyosó végén van a váró. Könnyen meg fogod találni.

A mellettünk lévı raktárban találsz neki ruhát. Csak úgy jöhet be, ha átöltözött.

− Oké – válaszoltam, és már indultam is. − Nagyon siess! – szólt utánam Anita. Biztatóan rámosolyogtam. Vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy

a mosolyom elég bátorítóan hat. A várót tényleg könnyen megtaláltam. Azonnal megláttam Patricket,

ahogy a falnak támaszkodva állt. Várakozóan fordult felém, amint kiléptem az ajtón.

− Mi újság? − Még nincs semmi. Adam? − A bátyámat kerestem, de sehol sem

találtam. − A mosdóban van. Kábé ötödszörre – vigyorgott Patrick. – Nagyon ki

van szegény. Már jött is. Tényleg szörnyen nézett ki. Krétafehér arccal támolygott a

fal mellett. − Adam jól vagy? – néztem rá aggódva. Rosszabbul nézett ki mint

Anita. − Talán jobb lenne, ha hívnék hozzád valakit. − Nem kell – tiltakozott erıtlenül. – Miért jöttél ki? Meg van már a

baba? − Még nincs, de Anita szeretné, ha bejönnél. Ezért küldött.

128

Ha lehet, még sápadtabb lett az arca. − Hogy én? Oda be? Kiverte a víz. Egy pillanatig komolyan attól tartottam, hogy összeesik.

Láttam, hogy Patricknek is hasonló gondolatok járhatnak a fejében, mert közelebb lépett hozzá. Talán, hogy elkapja, ha szükséges.

− Az kizárt dolog – rázta a fejét Adam. Egy pillanatig csak néztem rá. Az járt a fejemben, hogyan mondom én

ezt meg a sógornımnek. De tényleg nem lett volna értelme, ha bejön. Még ıt is ápolhattuk volna. Ahogy akkor kinézett, biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül fel kell majd mosni.

− Rendben – válaszoltam. – Én most visszamegyek. Felkaptam a sógornım táskáját. Anita várakozva nézett fel, ahogy

beléptem az ajtón. Láttam, hogy az ajtónyílást kémleli mögöttem, hátha meglátja a férjét. Sokkal elgyötörtebb volt, mint mikor kimentem, pedig mindössze pár percig voltam távol.

− Már nem sok van hátra – jelentette Lisa mosolyogva. – Még négy-öt fájás, és lehet nyomni.

− Micsoda? – nyöszörgött Anita. – Négy-öt? Egyet sem bírok ki, nem hogy ilyen sokat.

Megtöröltem a homlokát egy vizes ruhával. Ettıl úgy láttam, megkönnyebbült kicsit.

− Hol van Adam? – a hangja sírós volt. − Nem tud bejönni – válaszoltam. − Rosszul van. Talán még el is ájulna

idebenn. Halványan elmosolyodott, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben

elbıgné magát. − Semmi baj. Számítottam rá. Annyira titkolja, hogy rosszul van a

fertıtlenítıtıl, de engem nem tud átverni. Tényleg nincs gond – bizonygatta tovább, de a szemében csalódottság tükrözıdött.

Néhány nagyon kemény fájás jött. Láttam Anitán, hogy türelme és ereje legvégén van.

− Nézzétek csak, kit találtam – jött be az egyik szülésznı, akit az imént ismertem meg. Egy zöld köpenybe bújtatott alakot húzott maga után. − Itt ténfergett a folyosón, mondván, a feleségét keresi.

Szélesen mosolygott, ahogy beljebb lökdöste a bátyámat. Nem tudtam mi üthetett Adambe, hogy mégis bemerészkedett, de nagyon büszke voltam rá. Anita megkönnyebbülten emelte fel a fejét.

− Hát mégis bejöttél? – nézett rá hálásan. A szemében rengeteg szerelem volt.

129

− Semmi pénzért nem hagytam volna ki – felelte Adam, de a hangja másról árulkodott. Ettıl eltekintve azonnal kivette a kezembıl a vizes ruhát, és ı kezdte Anita arcát törölgetni vele. A következı fájásnál fogta a kezét, és halkan diktálta a levegıvétel ütemét. Nagyon profin csinálta. Persze, tudtam, hogy jártak szülésfelkészítı tanfolyamra, de nem hittem volna – pláne az iménti ájuldozása után −, hogy ilyen határozott és nyugodt tud maradni. Talán tényleg igaz az, hogy ha az embernek egy nálánál gyengébb lényt kell védelmeznie, bátorítania, pláne ha az a szerette, akkor megduplázódik az ereje.

Lisa eltőnt, hogy szóljon az orvosnak. Mikor visszajött, intett, hogy segítsek. Elıkészítettünk mindent, majd felsegítettük Anitát a szülıágyra. Mire megfelelı pozícióba állítottuk, már ott is volt DeAngelo doktor.

− Nos, akkor lássuk, mibıl élünk – robbant be a szobába vidáman. – Úgy látom apuka is elıkerült. Majdnem lemaradt ám – viccelıdött. Láttam Anitán, hogy rettenetesen idegesíti a jókedve és a harsánysága.

Felgyorsultak az események. Az orvos gyorsan kiadta az utasításokat, ki mit csináljon. Adamet Anita fejéhez állította. A bátyám hısiesen tartotta magát. De az arca minden féle színt játszott. Láttam, ı is úgy vette a levegıt, ahogy a felesége, és amikor Anitának bent kellett tartania azt, hát ı sem lélegzett. Kicsit már az ájulás határán lehetett.

Meglepıen könnyen ment minden. Mármint nekünk. A sógornımnek talán más lett volna a véleménye, ha megkérdezzük. Úgy dolgoztunk Lisával, mintha már régen összeszoktunk volna. Elmúlt az idegességem is. Néhány tolófájás után kinn volt a baba. Anita pedig megkönnyebbülten hanyatlott vissza.

− Ugye egészséges? – kérdezte kimerülten. − De még milyen egészséges. És kislány. Már ha érdekel valakit –

harsogta DeAngelo doktor, és odarakta a picit Anita hasára. Lisa egy puha takarót terített rájuk. Láttam, hogy Adam szemébıl könnycseppek csordultak ki, ahogy újdonsült családjára nézett.

− Gyönyörő – súgta Anita, és csak egyet tudtam érteni vele. A legszebb baba volt a világon, akit valaha is láttam.

− Mi a neve? – érdeklıdött Lisa mosolyogva, egy rózsaszín karszalagot tartva a kezében, amire az újszülött nevét készült felírni.

− Valerie – mondta Anita és Adam egyszerre. − Nos, van még egy kis kellemetlenség – szólt közbe mosolyogva az

orvos. De ígérem, hamar készen leszünk. Addig a kisasszony megmosdik, felöltözik, és ha készen van, mehet is apukához. Azután már mindhárman együtt lehetnek.

130

Segítettem Lisának megmosdatni, megmérni és felöltöztetni az unokahúgomat. Közben megérkezett a gyermekorvos is, aki gyorsan megvizsgálta, és mosolyogva közölte, hogy makkegészséges.

Lisa egyenesen Adam kezébe nyomta Valerie-t. Én nem tettem volna. A bátyám még mindig nem nyerte vissza az eredeti színét. Lilább volt az arca, mint a lányáé. Anita is láthatta ezt, mert elgyötörten felnyögött:

− Az ég szerelmére! Vegyétek el tıle! Mindjárt elájul. De Lisának lett igaza. Adam kezdett magához térni. Úgy bámult a

karjában lévı csecsemıre, mint a világ legnagyobb csodájára. Mint ahogy az is volt. Láttam rajta, hogy igen csak nagyokat kell nyelnie, hogy a könnyeit visszatartsa. A pici lány hunyorgott kicsit, nyekergett egyet-kettıt, majd ı is rápislantott az apjára. Adamnek itt vége is lett. A lánya már most végérvényesen az ujja köré csavarta. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogja, ahogy néztem ıket.

A megfigyelési idıszakot hármasban töltötték. Segítettem Lisának elrámolni, de azután neki újabb szüléshez kellett mennie.

− Úgy látszik, nagyüzem van – nevetett. Megegyeztünk, hogy következı hét elején találkozunk, és ı már szaladt

is. Én pedig átöltöztem, és elindultam megkeresni Patricket.

131

8. fejezet Rajongás

Ott volt, ahol hagytam. A folyosón ácsorgott, még mindig a falnak támaszkodva.

A kedves nıvérkét, aki az érkezésemkor fogadott − idıközben eszembe jutott, hogy Annának hívják −, megkértem, hogy szóljon, ha már meglátogathatjuk a sógornımet a szobájában.

Anna zavartan hebegve ígért meg mindent, miközben tágra nyílt szemekkel bámulta Patricket. Le sem tagadhatta volna, hogy tetszik neki.

Furcsa volt látni egy másik nı arcán a nyilvánvaló csodálatot, amit az iránt a férfi iránt érzett, akit én teljes szívemmel szerettem. Ez volt az elsı alkalom, hogy családi körön kívül, valahol máshol is együtt voltunk, és szembesültem más nık rajongó pillantásával. Nem is tudtam, mit érzek. Féltékenységet? Zavarodottságot? Magabiztosságot, azt semmiféle képen sem.

Arra fel voltam készülve, hogy néhány ember elıítélettel viseltetik Patrick iránt, amiatt, ami hét éve történt. Hiszen még Simon is a fejébe vette, hogy bőnös, pedig ha valakinek, akkor neki igazán tudnia kellene, hogy ez lehetetlenség. Akár más is lehet még ezen a véleményen, és tisztában voltam vele, hogy így, vagy úgy engem is érinteni fognak ezek a meggyızıdések, de ez nem is érdekelt.

Az viszont új volt, hogy Patrick ilyen hatást vált ki egy másik nıbıl. De miért is? Hiszen engem is rögtön lenyőgözött, amint viszont láttam. Olyannyira, hogy onnantól fogva más sem járt a fejemben csak ez a kék szemő, titokzatos, iszonyúan vonzó férfi. Akkor miért ne vonzódhatna hozzá bárki más is, akinek szeme van.

Igyekeztem leküzdeni feltámadó ellenszenvem Anna iránt. Ez a lány olyan kedvesen fogadott. És nem tehet arról, hogy jóképőnek talál valakit, aki tényleg veszedelmesen jóképő. Kicsit megnyugtatott, hogy Patrick tudomást sem vett róla. A figyelme teljes mértékben az enyém volt. És ettıl az általában alvó önbizalmam hirtelen éledezni kezdett.

− Elfáradtál – nem kérdezte, inkább megállapította, és átölelt. Most éreztem igazán, hogy valóban mennyire fáradt vagyok.

legyengültem. A mai nap pedig nem volt éppen sétagalopp. A szülés elhúzódott. Már igencsak délutánra járt az idı.

− Telefonálnom kellene – állapítottam meg. – Apáék már biztos nagyon aggódnak, hogy csak úgy eltőntünk otthonról.

132

Biztos voltam benne, ha más nem is, Erica már hazaért, és száz százalék, hogy körbetelefonálta a családot, mikor nem talált minket otthon. Pláne, hogy sem Anita, sem Adam telefonja nem válaszolt, az enyém pedig otthon csörgött a kézitáskámban. Bár, az nem volt éppen túl meglepı. Ritkán jutott eszembe bárhová is magammal vinni. Még a jogosítványomat is az autómban tartottam – nem túl okos módon −, mert másképp mindig otthon maradt.

Patrick szó nélkül nyújtotta a telefonját. Apám az elsı csengésre felvette, és meg sem lepıdött, hogy nem a telefon tulajdonosa szól bele, hanem én. Hatalmasat rikkantott a jó hírre, és hallottam a háttérben az örömteli, izgatott zsivajt, mikor tolmácsolta, amit tılem hallott. Megkértem, hogy értesítse Anita szüleit, de feleslegesen, hiszen már ık is ott voltak. Erica alaposabb munkát végzett, mint ahogy azt elsıre hittem – gondoltam, de azután megkaptam a magyarázatot. Apa elmondta, hogy Simon hívta fel ıket azzal, hogy mindannyian a kórházban vagyunk.

Igyekeztem lebeszélni ıket arról, hogy mind bejöjjenek. Anitának és a babának is pihenésre volt szüksége. Megpróbáltam meggyızni apát, hogy holnap már mindketten sokkal jobban fogják tudni értékelni a látogatókat. Nem örült ugyan, de hallottam, hogy a háttérben Erica – váratlan szövetségesként – ugyanezt igyekszik belé beszélni.

Miközben telefonáltam, Patrick a lift felé terelt. Fel sem tőnt, csak mikor kikapcsoltam a készüléket. Akkor már a földszinten álltunk, a büfé elıtt.

− Gondoltam, enned kellene valamit – magyarázta mosolyogva, mikor kérdın néztem rá. – Még abban sem vagyok biztos, hogy reggeliztél-e egyáltalán.

− Nem vagyok éhes – tiltakoztam. Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy akár egy falat is lemenjen a torkomon.

− Hát ezt nem kérdeztem – kacsintott. – A lényeg, hogy idınként szükséged van valami fizikai táplálékra is. Nem lehet pusztán mások iránti aggodalomból és gondoskodási vágyból táplálkozni.

Elnevettem magam a nyakatekert mondat hallatán. − Hogy érted ezt? − Túl sokat törıdsz másokkal, miközben magaddal alig. Jobban izgat,

hogy mi van a sógornıddel, hogy érzi magát a bátyád, mennyire aggódik a családod, hogyan áll talpra Simon? Még Lily sorsát is a szíveden viseled. Minden és mindenki elırébb való, mint te magad. Ugye?

− Túlzol – húztam el a számat. – Ez azért így nem teljesen igaz. Az csak nem baj, hogy törıdök másokkal is?

Megsimogatta az arcomat.

133

− Természetesen nem. Azért meg külön hálás vagyok, hogy a húgommal ennyit foglalkozol. De néha magadra is kellene egy kis idıt szakítanod. Mondjuk olyan prózai dolgokra például, mint az evés – mutatott nevetve a büfé kínálatára.

Inkább megadtam magam. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni, amíg nem eszem valamit. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni gúnyos mosolyát, amikor csak egy gesztenyepürét kértem. A legjobb indulattal sem lehetett volna ideális ebédnek nevezni. Igaz, már régen el is múlt ebédidı.

Mivel a büfé elıtt csak néhány asztal állt, az is a lehetı leghuzatosabb és legforgalmasabb helyen, inkább kimentünk a kórház elıtti parkba, és egy padra ültünk le.

− Szóval, ez lesz a munkahelyed – mutatott körbe Patrick, miközben én az édességet kanalaztam. − És már benn is vagy a mélyvízben – nevetett.

− Én sem így terveztem az elsı napomat – értettem vele egyet. − De legalább mire legközelebb jövök, már nem lesz teljesen ismeretlen minden, és mindenki.

Meséltem neki a barátnımrıl, Lisáról, és az undok szülésznırıl is, aki rögtön a protekciómmal gúnyolódott.

− Talán fel kellene rá készülnöd – mondta erre, − hogy lesz jobb témájuk is azok után, hogy minket együtt láttak.

Tudtam, mire gondol. És láttam, hogy tudja, hogy tudom. − Hidd el, számítok rá – vontam meg a vállam. Kicsit gondolkoztam,

mielıtt folytattam. Nem akartam követelıdzınek, vagy kíváncsinak látszani.

− Ami igazán zavar, az az… Nem várta meg, hogy befejezzem a mondatot. − … hogy nem tudod, mi az igazság – tette meg helyettem. Bólintottam, és szorongva vártam a reakcióját. − Tudom, megígértem, hogy el fogom mondani. De ez mos nem a

legmegfelelıbb idı, és hely hozzá. Szembe fordult velem, és most megint azzal a hipnotizáló tekintettel

nézett rám, amitıl mindig megszőnt körülöttünk a világ. − Kérlek, ne gondolj rólam semmi rosszat – kérte nagyon halkan. –

Soha nem érdekelt az emberek véleménye, de a tiéd nagyon is számít. Ugye bízol bennem?

− Hát persze – igyekeztem, hogy a mosolyomból minden szerelmemet és bizalmamat kiolvashassa. − Hiszen itt vagyok veled.

Megsimogattam az arcát. A bıre forró volt, és már kicsit kiütközött rajta a borosta, pedig látszott, hogy reggel borotválkozott.

134

– Engem sem érdekel mások véleménye. Akik igazán számítanak, az a családom. És ık amúgy is megbíznak a választásomban. − Tétováztam, mielıtt folytattam volna. − Mindössze arra van szükségem, hogy értselek is – mondtam ki mégis. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elmosolyodott.

− Szóval nem arról van szó, hogy iszonyatosan kíváncsi vagy? − Természetesen kíváncsi is vagyok – vontam meg a vállam. – De az

indokaid jobban érdekelnek. Nem fér a fejembe, miért nem mondod el az igazat?

Patrick nagyot sóhajtott, mielıtt válaszolt. − Rendben. Ez érthetı. És mindent el fogok magyarázni. Nemsokára.

Csak még egy kicsi idıt adj nekem! Megsimogatta az arcomat, majd lejjebb csúsztatta a kezét, és elidızött a

nyakamon. Mozdulatától − mint mindig, ha hozzámért −, sokkal hevesebben kezdett verni a szívem. Biztos voltam benne, hogy az eszeveszett dübörgést ı is hallja, vagy legalábbis érzi az ér lüktetését a bıröm alatt.

Zavart köhécselés térített magamhoz a révületbıl, ahová egyetlen mosolya is bármikor el tudott juttatni. Úgy néztem fel, mint aki éppen álomból ébred.

Anna állt elıttünk. Éreztem, hogy a zavar egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Patrick bezzeg nagyon is élvezte a helyzetet. Legalábbis a halk kuncogás errıl árulkodott.

− Nem akartam zavarni – kezdte a fiatal lány, és közben mindent tudóan mosolygott. Ettıl a feszengésem még jobban fokozódott. − Csak megkértél, hogy szóljak, ha Anita a szobájában lesz.

− Ööö – nyögtem ki igen elmésen. – Én…, vagyis mi mindjárt… − Köszönjük – vágott közbe Patrick, és olyan mosolyt villantott az

ápolónıre, amitıl bármelyik nınemő lénynek rogyadozni kezdett volna a lába. A hatás Annán is azonnal látszott. Ha lehet, egy pillanatra még nálam is jobban elveszítette a fejét, de legalább én közben kicsit össze tudtam szedni magam.

− Azonnal megyünk. Úgy nézett rám, mintha valami idegen nyelven beszélnék. − Köszi szépen még egyszer – folytattam. Úgy tőnt, kezd kicsit

magához térni a kábulatból. − Igazán nincs mit – mondta, és tétován indult vissza az épület felé. −

Akkor fenn találkozunk. Nem rám nézett, hanem Patrickre. Ha lett volna némi illúzióm arról,

hogy kivel is akar „fenn találkozni”, most szertefoszlik. − A gyermekágyas részleg ott lesz közvetlen a szülészet mellett.

135

− Rendben. Köszönjük – szólalt meg Patrick ismét. Úgy tőnt, Anna zavara nagyon hamar semmivé foszlott. Rávillantotta

tökéletes fogsorát, és elbillegett (szó szerint). Néztem Patrick arcát, miközben utána fordult, de csak azt láttam rajta,

hogy remekül szórakozik. Miközben én megint ugyanazt a haragot éreztem a lány iránt, amit már régebben is. Az már világos volt számomra, hogy nem leszünk a legjobb barátnık, bármilyen kedvesen fogadott is. Ahogy Patrickre nézett, az megbocsáthatatlan.

− Mi a baj? Morcos arcom láttán mosolya csak még szélesebb lett. − Örülök, hogy ilyen humorosnak találod, ahogy ez a lány viselkedett. Nem tudtam megállni, hogy ki ne adjam magamból a dühömet. − Csak nem vagy féltékeny? – kacagott, és átölelt. − Mit vártál? Maradjak nyugodt, miközben az orrom elıtt flörtöl veled? Próbáltam szabadulni az ölelésébıl, de nem engedett el. Csak még

jobban nevetett erılködésemet látva. Diadalmasan mosolygott, mikor feladtam a szabadulási kísérletet.

− Olyan buta vagy – súgta. − Hogy te milyen kedves vagy – motyogtam zavarodottan, mert közben

belecsókolt a hajamba, és ettıl rögtön kiment a fejembıl, hogy miért is voltam annyira mérges.

Megfogta az állam, és felemelte a fejem, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Most már végkép nyert ügye volt.

− Hét évet vártam rá, hogy végre veled lehessek. Gondolod, hogy éppen most fogok másik nı után nézni, mikor itt vagy mellettem?

− Talán nem azt kaptad, amit vártál – provokáltam tovább. A csókja hirtelen ért, és elsöprı hatású volt. Szinte elolvadtam a

karjaiban. A vérem a fülemben zúgott. Viszonoztam a csókját mindenféle szégyen, és fenntartás nélkül. Mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól gondolkodás nélkül álltam lábujjhegyre, és most én csókoltam meg ıt. Nem akartam, hogy véget érjen ez az ırület.

Hátrébb lépett. Talán túl rámenıs voltam – futott át az agyamon. Nem viselkedtem valami illedelmesen. A szeme a kék legsötétebb, legmélyebb árnyalatát öltötte fel. Meglepetést, vagy megbotránkozást kerestem benne, de amit helyettük láttam, attól elöntött a forróság. Vágy volt. Patrick valóban akar engem – jutott el a tudatomig egy pillanat alatt.

− Pontosan azt kaptam, amire számítottam – mosolygott. – Ha valaha is lett volna némi kétségem, hát most végképp meggyıztél volna.

136

Az arcom lángolt, és a szívem most már olyan erıvel dobogott a mellkasomban, hogy úgy gondoltam, nem csak ı is hallja, de mindenki más is, aki kétszáz méteres körzetben körülöttünk van.

Gyors puszit nyomott az arcomra. − Ezt majd még bıvebben kifejtjük, ha kettesben leszünk – súgta a

fülembe, mielıtt visszahúzódott. Na, puff neki. Megint totális zavar, és forróság. Hogy lehetek

ennyire… tapasztalatlan – találtam meg a megfelelı jelzıt. Nem túl meggyızıen játszhattam volna a végzet asszonyát. Már ha képes lettem volna bármiféle szerepjátszásra is.

Adamet a folyosón téblábolva találtuk. Olyan elveszett és elkeseredett volt, hogy egy pillanatra megijedtem. Szinte futva mentem oda hozzá.

− Mi a baj? A szeme tele volt kétségbeeséssel, ahogy rám nézett. A pánik egyre

jobban elhatalmasodott rajtam. Patrick kezét mázsásnak éreztem a vállamon.

− Kiküldtek a szobából – nyögte panaszosan a bátyám. – Azt mondták, Anitának pihennie kell. És a babát is visszavitték a csecsemı osztályra, amíg az anyukája alszik.

Az arckifejezése alapján annyira fel voltam rá készülve, hogy valami szörnyőséget fogok hallani, hogy egy pillanatra nem is jutott el a tudatomig, mit mond. Fél füllel hallottam, hogy Patrick megkönnyebbülten sóhajt mögöttem.

Adam viharosan átölelt. A hirtelen mozdulattól kicsit hátra tántorodtam. − Köszönöm Emi, hogy ilyen sokat segítettél Anitának. Azt mondta,

nélküled nem tudta volna végig csinálni. Egy pillanatra elérzékenyültem a hálájától, de a következı

másodpercben úgy tolt arrébb, hogy kis híján elestem. Épphogy csak meg tudtam támaszkodni a falon, mielıtt neki vágódtam volna. Meglepetten fordultam meg. Adam már Patricket ölelte hasonló vehemenciával. Szegény se köpni, se nyelni nem tudott a nem várt támadástól.

− Neked is mindent köszönök – hadarta. – Rengeteget tettél értünk. És ha te nem beszélsz rá, hogy menjek be a szülıszobába, képes lettem volna kihagyni Valerie születését, és cserbenhagytam volna a feleségem is.

Ugyanolyan hirtelen engedte el ıt is, mint engem. − Megyek, felhívom apáékat, és Anita szüleit – közölte, és már el is

tőnt, mielıtt bármit válaszolhattam volna. − Hú, ez félelmetes volt – nyögte Patrick. Az arcára kiült döbbenettıl

nevetnem kellett. − Mi olyan vicces? – már ı is mosolygott.

137

− Ne haragudj! – kacagtam. – Csak amilyen képet vágtál, nem tudtam megállni.

A hangoskodásra rosszallón nézett fel a nıvérpultban ülı fiatal nı. Gyorsan a szám elé tettem a kezem, hogy visszafojtsam a nevetésem.

− Szépen vagyunk – hallottam meg Lisa hangját. A szülıszobák felıl közeledett éppen.

– Úgy tőnik, nekem az egész napom azzal telik, hogy téged kereslek, a kolléganı pedig itt kacarászik, mint valami bakfis. Elmondod nekem is, min nevetsz?

Akkor látta csak meg, hogy nem vagyok egyedül. Egy pillanatra megtorpant.

− Nocsak – mosolygott. – Most már értem. Bemutattam ıket egymásnak, de még mindig nehezemre esett

megırizni a komolyságomat. Patrick ugyanazt a sugárzó mosolyát villantotta Lisára, amit nemrég Annára is. Most is mőködött. Lisa csillogó szemmel bámult rá..

− Emily már mesélt rólad – nyújtotta a kezét az olvadozó lány felé. Úgy láttam, errıl még beszélnem kell Patrickkel. Nem tetszett, ahogy

lenyőgözte az összes nıt a környezetemben. Elıször Erica, most pedig Lisa… Hogy a többieket már ne is említsem

− Miért is kerestél? – próbáltam kizökkenteni a barátnımet a kábulatból. Úgy tőnt, egyáltalán nem akarja elengedni Patrick kezét.

− Hogy mi? – nézett rám bambán. – Ja, vagy úgy – hebegte, és kelletlenül lépett egyet visszább. − Szóval… Igen… Reméltem, hogy még itt talállak. Csak el akartalak hívni holnap este valahová. Szabadnapos leszek, és gondoltam, megünnepelhetnénk, hogy együtt fogunk dolgozni. De persze megértem, ha te nem…, ha inkább…

− Rendben – egyeztem bele gyorsan, még mielıtt jobban belegabalyodhatott volna a mondandójába. – Szívesen megyek.

− Te is jössz? – nézett most Patrickre. Kicsit túl gyorsan terelıdött rá megint a figyelme. Szerintem.

− Sajnos nekem dolgom van – hárította el azonnal a meghívást Patrick, de olyan elbővölıen, mintha legalábbis igent mondott volna. – És most is kettesben hagylak benneteket – fordult most már felém. − Azt hiszem, jobb lesz, ha utána nézek a bátyádnak. Itt találkozunk.

Odaintett Lisának, és küldött felé még egy mosolyt. A barátnım addig bámult az ÉN udvarlóm után, amíg a becsukódó liftajtó csak hagyta. Még egy kicsit elırébb is hajolt, hogy jobban lásson. Igyekeztem emlékezni a tényre, hogy ı a barátnım.

− Khm – köszörültem meg a torkom, csak hogy magához térjen végre.

138

− Ez ki volt? – nézett rám vigyorogva. − Hogy-hogy? Hiszen bemutattalak benneteket egymásnak. Különben

sem mondhatod, hogy nem ismerted meg. Még középiskolás voltál, mikor az édesanyjával ideköltöztek. Biztosan emlékszel rá.

Tett egy türelmetlen kézmozdulatot. − Persze, hogy tudom, ki az a Patrick Hazard, bármeddig voltam is

távol. Nem hiszem, hogy van bárki is, aki ne ismerné ebben a városban. Én arra vagyok kíváncsi, hogy ki ı neked?

Biztos voltam benne, hogy elpirulok, de azért kimondtam: − A szerelmem. Lisa felnyögött. − Mázlista. Mindössze néhány hete vagy itthon, és máris Rosedale

legdögösebb pasijával vagy együtt. A zavarom egyre fokozódott, pedig a java még hátra volt. − Azért valld be, hogy az kicsit karcos, hogy a város fekete bárányába

szerettél bele. Pont te. A veszély soha nem volt a lételemed. Láttam rajta, hogy a szavaiban nincs semmi rosszindulat, csak ıszinte

kíváncsiság. Még sem tudtam hirtelen mit válaszolni rá. − Nem hiszem, hogy Patrick mellett bármi veszély is fenyegetne –

nyögtem ki végül. − Naná, hogy nem – vigyorgott. – De ugye tudod, hogy mit beszélnek

róla? Gyanakodva húzta össze a szemét. Most arra gondolna, hogy amilyen

elvarázsolt vagyok, én semmit sem hallottam George Devilrıl? − Persze, hogy tudom, mit pletykálnak az emberek – igyekeztem minél

gyorsabban válaszolni. – De az mind butaság. − Ja – vonta meg a vállát flegmán. – Én soha nem is hittem el. Nem volt túl meggyızı. − Bemegyünk Anitához? – próbáltam túllépni a témán, és már nyúltam

is a kilincs után, még mielıtt válaszolt volna. − Emi! – fogta meg a karom. Kelletlenül néztem rá. Nem szívesen folytattam volna a témát. − Ha tényleg szereted, én szurkolok nektek. Most megint az én barátnım volt. A tervezett kiruccanás a félelmeim ellenére nagyon jól indult. Tartottam

tıle, hogy megint Patrick rossz híre lesz a téma, de nem így történt. Úgy tőnt, Lisa nagyon hamar túllépett a dolgon. Mivel már elég régen találkoztunk, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. İ leginkább a magánéletemre volt kíváncsi, én pedig a kórházról kérdezısködtem, csak hogy tudjam, mire számítsak.

139

– Elég volt ebbıl a löttybıl – tolta félre a poharát miután már beszélgettünk egy ideje a zajos helyen, ahová elráncigált. A kóla majdnem kiömlött belıle. − Mindjárt hozok valami csajos koktélt– pattant fel, és már el is viharzott. Hiába próbáltam meg a zenét túl kiabálni, hogy nekem valami alkohol menteset válasszon.

A gondolataimba mélyülve rajzolgattam ujjammal a szalvétára. Mikor szemem sarkából megláttam, hogy valaki megállt mellettem, azt hittem, ilyen gyorsan visszaért. Meglepıdtem, amikor az ı vidám hangja helyett egy férfiét hallottam meg.

− Szia, Emi. Simon volt. A mosolya már-már ugyanolyan, mint a múltkori

veszekedésünk elıtt. Vártam, hogy mondjon valamit, de csak nézett. Már kezdett a helyzet kicsit kínos lenni.

− Nem ülsz le? – mutattam a szemben álló székre. Mintha csak erre várt volna. Gyorsan letelepedett, de még mindig nem mondta el, miért jött.

− Kérsz? – kínáltam felé a poharam, mivel nem tudtam, hogyan is törhetném meg a csendet. Bár a csend, ebben a hatalmas hangzavarban eléggé nem odaillı szó volt.

− Nem lehet – mutatott az egyenruhájára. – Szolgálatban vagyok. − Nincs benne alkohol – mentegetıztem sután, mire elvette az üdítıt és

belekortyolt. − Csak nem egyedül vagy? – nézett körbe. Talán Patrick után kutatott. − Nem. Egy barátnımmel. − Á. Ez nem hangzott túl bıbeszédően, nem is tudtam mit válaszolni rá.

Ugyanolyan zavarban volt, mint én. − Én csak… − Szóval… Mindketten egyszerre szólaltunk meg, és ez megtörte végre a kínos

feszengést. Elnevettük magunkat. − Csak szerettem volna megtudni – kezdte, miután én elhallgattam −,

hogy hogy vagy? − Jól. Jövı héten már dolgozom. Mégis mit mondhatnék még? Arról mégsem mesélhetek neki, hogy

milyen csodálatosan érzem magam Patrickkel. Beszéltünk még néhány szót Anitáról és Valerie−rıl is, de nyilvánvaló

volt, hogy nem csak rájuk kíváncsi. Valami más izgatta. Valami, amit még nem mert megkérdezni.

140

− Meg fogok bocsátani Simon – mondtam ki azt, amit hallani akart, mikor újra elakadt a látszólag fesztelen csevegés. – Csak adj még egy kis idıt.

Az arcán egyszerre látszott megkönnyebbülés és csalódás. Mégis mit várt? Hogy ilyen hamar túlteszem magam azon, amit mővelt? Ahhoz az túl durva volt.

− Tudom. Iszonyatosan nagy marhaságot csináltam. − Szóval ı is tisztában volt vele. − Ha soha nem bocsájtanál meg, akkor sem lehetne egy szavam sem. − Pár percig hallgatott. Már-már azt hittem, hogy csak ennyit akart mondani. − Nagyon hiányzol.

A hangos zenétıl alig hallottam a szavait. Kis idıbe beletelt, mire felfogtam, mit is mondott. Hát már megint itt tartunk?

− Simon, kérlek… Nem hagyta, hogy végig mondjam. − Csak hallgass meg Emi! Légszíves! Kérdın nézett rám, várta, hogy folytathatja-e. Bólintottam, bár volt egy

olyan enyhe gyanúm, hogy ezt még meg fogom bánni. − Emlékszel, hogy azt mondtam, nem akarok a barátod lenni? Nagyot nyeltem. Hogyan felejthetném el. Tényleg cseppet sem volt

felejthetı, ahogy akkor viselkedett. − Hogyne emlékeznél – hajtotta le a fejét. − Csak azt akarom mondani –

folytatta −, hogy ha van még rá mód, mégis szeretném, ha barátok lennénk. Így, vagy úgy, de kellesz nekem.

Hát ez sem hangzott túl barátian. − Ha a barátság az egyetlen, amit adni tudsz, akkor elfogadom.

Mármint, ha még aktuális. Megint azzal a csibészes mosollyal mondta, amit annyira szerettem, és ami miatt akár bele is tudtam volna habarodni, ha nincs Patrick.

Patrick! És vajon mit fog ı a mi „barátságunkhoz” szólni. Olyan feszülten, és várakozóan nézett rám, hogy a szám hamarabb járt,

mint az eszem. − Ez menni fog. − El sem hittem, hogy nem kértem egy kis

gondolkodási idıt. − Klassz! – ujjongott Simon, és felugrott. – Most mennem kell. − Várj! – tartottam vissza még egy pillanatra. – Tudtad, hogy ma este itt

leszek? Nem is kellett válaszolnia. Leolvashattam az arcáról. − Ki árulta el? A válasza annyira meglepett, hogy majd lefordultam a székrıl. − Lily.

141

− Te beszéltél Lilyvel? Mikor? Hol? És miért mondta el egyáltalán, hogy ide jövök?

− Csak nem akartam addig hozzátok elmenni, amíg kettesben nem tisztáztuk a helyzetet – magyarázkodott. – Ez a kiruccanás éppen kapóra jött nekem.

Mosolyogva körbe mutatott. − Itt eléggé semleges terepen vagyunk. Szóval tudta, hogy hol leszek, és azt is, hogy Patrick otthon marad. Mi

oka lehetett Lilynek, hogy mindent elmondjon? Nem válaszolt a kérdésem elsı felére. Mármint, hogy mikor beszélt Lilyvel.

− Simon! Ugye nem használod ki Lilyt, csak hogy rólam kérdezısködhess?

Annyira képtelenségnek tőnt a gondolat, hogy már szinte sajnáltam is, hogy kimondtam.

− Természetesen nem. Csak barátok vagyunk. Véletlenül kerültél szóba. Kicsit sántított nekem ez az egész, de nem volt alkalmam tovább

firtatni. − Majd még beszélünk – mondta hadarva. A puszi ellen, amit hirtelen

az arcomra nyomott, még csak tiltakozni sem tudtam. − Mit akart Simon? – táncolt vissza Lisa az asztalunkhoz, a kezében két

pohár itallal. Fogadni mertem volna, hogy a pultnál állt, és figyelt végig. − Hát ez hosszú – nyögtem. Semmi kedvem nem volt elkezdeni

magyarázkodni. − Nem akarsz róla beszélni? − Nem igazán – hagytam helyben, és ahogy a pohár után nyúltam, már

reméltem, hogy Lisa mégis valami alkoholos italt hozott. − Hát, barátnım, melletted nem unatkozik az ember lánya. A fıiskolán

te voltál az egyetlen, aki még csak nem is randizott soha. Most meg úgy forgolódnak körülötted a helyes férfiak, hogy kapkodom a fejem.

− Ugyan Lisa. Simon csak barát. Kicsit ingerültebb voltam, mint ahogy szerettem volna, és cseppet sem

meggyızıbb, mint Simon az elıbb, amikor Lilyrıl beszélt. − Tudod, kit etess ezzel – vigyorgott szemtelenül. – Nem vagyok

teljesen hülye. Úgy néz rád, olyan rajongással, hogy az minden, csak nem baráti.

Az estének már lıttek. Próbáltunk még beszélgetni errıl, arról, de a gondolataim minduntalan visszakalandoztak Simonhoz, és a mi lehetséges barátságunkhoz. No meg az is nagyon aggasztott, hogy Simon mit akarhat Lilytıl. Nagyon nem szerettem volna, ha fájdalmat okoz neki.

142

Mivel Patrick vitt be Rosedale-be, úgy beszéltük meg, hogy ı is jön értem. Lisa már ivott, úgyhogy nem tudtam megkérni, hogy mégis inkább ı vigyen haza, és talán kínos magyarázkodás elé néztem volna, ha a megbeszéltek ellenére Ericának telefonálok, hogy autózzon el értem.

Reméltem, nem fogja meglátni rajtam, mennyire összezavarodtam. Nem tudtam Simonra haragudni, és ettıl lelkiismeret furdalásom volt. Úgy éreztem, ennyivel tartoznék Patricknek. Azzal pedig pláne tartoznék, hogy elmondom, ha azt sejtem, hogy a húgát így, vagy úgy, de meg fogja bántani.

Nagyon hamar odaért, és mikor beszálltam az autóba, úgy ölelt meg, hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra.

− Hé! Mi ez a fagyos fogadtatás – tolt el magától karnyújtásnyira, és az arcomat fürkészte. Örültem neki, hogy sötét van már, és nem láthatja tisztán a vonásaimat.

Közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam, és egyúttal elkerüljem a kellemetlen kérdéseket. Nagyon nyomorultnak éreztem magam. Mintha becsaptam volna.

Nem elégedett meg egy gyors puszival. Ismét átölelt, és nem hagyott elhúzódni, miután a szánk elvált egymástól. A nyelvével kényszerített, hogy szétnyissam az ajkaimat. Mint mindig, most is pillanatok alatt eltőnt a fejembıl minden értelmes gondolat, és csak rá tudtam figyelni. A szerelemre, amit iránta éreztem.

− Na, így már mindjárt jobb – súgta elégedetten. Alig kaptam levegıt, és a szívem is csak nehezen akart visszatalálni a

normális ritmushoz. Bár, ha jobban bele gondoltam, Patrick közelében pontosan ez számított normálisnak.

Persze ettıl a lelkiismeret furdalásom csak még jobban fokozódott. Pedig nem is tettem semmi rosszat. Csak elhallgattam az igazat. Csak.

− Mi történ? – kérdezte, mikor kiértünk a városból. Itt, ahol már nem volt közvilágítás, átláthatatlan volt a sötétség. A terepjáró reflektora megvilágította ugyan az út egy részét, de az erdıbıl csak áthatolhatatlan fekete fal maradt. Félelmetes, és egyben izgalmas is volt. Mintha egyedül lettünk volna az egész világon.

− Válaszolsz? – szakított ki Patrick hangja a gondolataimból. − Mibıl gondolod, hogy történt valami? Ha akarnék, sem tudnék titkolózni elıtte. Átlát rajtam. − Elmondod? – erısködött tovább, ahelyett, hogy válaszolt volna. − Simon megjelent a bárban – mondtam ki egy szuszra. Nem válaszolt azonnal. − Mit akart?

143

A hangjában nem hallottam haragot. Talán tényleg nem is neheztel rám. − Szerette volna tudni, hogy haragszom-e még rá. Ez csak a fele volt az igazságnak. Bólintott. Tényleg nem láttam rajta,

hogy mérges lenne, így megkockáztattam, hogy folytatom. − Azt szeretné, ha barátok lennénk. Megcsóválta a fejét, és felnevetett. Nem gondoltam volna, hogy valami

vicceset mondok. − Szóval Storm még mindig nem adta fel. − Ezt hogy érted? − Ugyan Emily. Valóban úgy gondolod, hogy lehet közöttetek barátság? − Egyelıre nem – adtam neki igazat. Csak bólintott válasz képen. A Lilyvel kapcsolatos aggodalmaimat egyelıre nem akartam vele

megosztani. Elıször vele akartam beszélni, nem azonnal a bátyjával kitárgyalni a titkait, a háta mögött.

Legnagyobb meglepetésemre Patrick nem haza vitt, hanem elkanyarodott a házuk felé.

− Miért viszel hozzátok? − Azt hiszem, beszélnünk kellene. Szóval mégis haragszik. Pár perc múlva el is értük a házat. Teljesen

sötét volt. − Lily hol van? − Bement a fıvárosba. Vizsgái vannak. − És ilyenkor hol alszik? − Az anyjánál. Tehát Patrick édesanyja, és Lilyé nem ugyanaz a személy – tudatosult

bennem azonnal. De olyan szőkszavúan válaszolgatott, hogy nem mertem tovább kérdezısködni.

Kettesben vagyunk – tört rám a felismerés, mikor bevezetett a hatalmas ebédlıbe. Igaza volt Lilynek. Ez a ház éjszaka nagyon nyomasztó volt. Ismét eszembe jutott, mikor elıször voltam itt. És, hogy úgy láttam, mintha valaki figyelt volna a kertbıl. Nem tudtam megállni, hogy a hatalmas fenyıfa felé ne nézzek, aminek törzse mellett akkor egy férfit véltem látni. De mivel bent világos volt, kint pedig sötét, nem láthattam semmit, még a fákat sem.

Ismét Patrickhez fordultam. − Zavar, hogy Simon megkeresett? Háttal állt nekem. A poharakkal csörömpölt a bárszekrénynél, egy kicsit

hangosabban, mint indokolt lett volna. − Ezt ugye nem kérdezted komolyan? Inkább nem válaszoltam. Hát persze, hogy zavarta.

144

Két poharat töltött tele, de a saját italát még a bárszekrénynél kiitta. Csak akkor jött vissza, mikor újabb adagot öntött. Leült mellém a kanapéra, az egyik poharat felém nyújtotta. Fehér bor volt benne. Mi más, ezen a vidéken. Nem mertem megkérdezni, hogy az ı poharában mi van. Láttam, hogy valami töményet iszik. Egy szót sem szólt, miközben az italát kortyolgatta.

− Talán fel kellene hívnod a szüleidet – mondta kis idı múlva. – Biztosan aggódnak, amiért nem értél még haza.

Az órára néztem, és meglepetten állapítottam meg, hogy már tizenegy is elmúlt.

− De hogy viszel haza? – mutattam a poharára. Nem szívesen ültem volna úgy az autóba, hogy mindketten ittunk már alkoholt.

Megrántotta a vállát, mintha neki teljesen mindegy lenne. − Legfeljebb Lily szobájában alszol. Mond azt, hogy Lisánál töltöd az

éjszakát. Hogy ez nekem nem jutott eszembe. Mármint, hogy Lisánál aludjak.

Megmenekültem volna a magyarázkodástól. − Nem szeretek hazudni – húztam el a számat. − Tudom. Felállt, hogy töltsön még egy pohárral, és közben odanyújtotta a

táskámat, hogy kivegyem belıle a telefont. Nem tetszett az arckifejezése. Máskor mindig mosolygott, ha rám nézett, de most mogorva volt. Ilyennek még nem láttam. És az sem tetszett, hogy most ennyit iszik. A jelenlétemben korábban még soha sem fogyasztott alkoholt.

Inkább Ericát hívtam. İt kértem meg, hogy füllentsen helyettem. Neki ez nem esett annyira nehezére, mint nekem, és szerencsére nem is kérdezısködött, csak kuncogott egy kicsit. Inkább nem is vettem figyelembe a mindent tudó nevetést.

Hiába vártam, hogy Patrick kezdje a beszélgetést. Visszaült ugyan mellém, a kezében egy újabb itallal, de még csak hozzám sem ért.

− Ha ennyire bánt, hogy szóba állok Simonnal… − kezdtem, de félbe szakított.

− Nem Stormról van szó. Illetve nem csak róla. De megint nem folytatta. Csak nézte a poharát, mintha valami

különlegesség lenne rajta. − Patrick – simítottam végig az arcán, és közelebb ültem hozzá. – Mit

akarsz mondani? Láttam, hogy rettenetes harc dúl benne. Mindent megtettem volna, hogy

ezen változtassak.

145

− Csak arra gondoltam, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelıbb ember a számodra.

Nem értettem azonnal, hogy mit is mond. Annyira arra számítottam, hogy felelısségre von amiatt, hogy Simonnak barátságot ígértem.

− Mi van? Ez most hogy jutott eszedbe? Olyan értelmetlenek voltak a szavai. − Láttam rajtad az elmúlt napokban, hogy mennyire bánt, ami Simonnal

történt. És most is. Teljesen megváltoztál attól, hogy beszéltetek. − Elhallgatott egy pillanatra, mielıtt folytatta. Az arca most olyan idegen volt, mintha nem is ismertem volna. − Azt gondolom, ha esély van rá, hogy valaha is bele szeress Simon Stormba, akkor talán jobb lenne, ha…

Szinte fel sem tudtam fogni, mit mond. Szakítani akar? − İ sokkal jobb lenne a számodra, mint én. Megbecsülik az emberek.

Nincs semmi titkolni valója. Boldoggá tudna tenni téged. Megérdemled – tette hozzá nagyon halkan.

Éreztem, hogy egyre jobban elönt a harag. Honnan veszi a bátorságot, hogy helyettem döntse el, mégis mi nekem a jó. Felkaptam a telefonom.

− Kit hívsz? – nézett rám értetlenül. − Megkérem Ericát, hogy mégis jöjjön értem. − Tessék? − Úgy látom, jobb lesz, ha most haza megyek. Kivette a telefont a kezembıl. − Te is tudod, hogy nem arról van szó, hogy nem szeretnék veled lenni

− mondta mérgesen. Ennyire még soha nem láttam kikelni magából. − Csak szeretném, a lehetı legjobb megoldást megtalálni.

− Számodra, vagy számomra a legjobbat? – néztem vele farkasszemet elszántan.

− Természetesen a számodra. − Nem gondolod, hogy azt én tudom a legjobban, hogy mi a számomra

legjobb? Nem válaszolt azonnal. Kék szeme tele volt megfejthetetlen

érzelmekkel. − Biztosan tudod, hogy mi lesz neked a legjobb? – kérdezte végül. − Csak abban vagyok biztos, hogy szeretlek, és veled akarok lenni. Még egy darabig nézett, hipnotizált. Pedig az akaratom már régen

semmivé foszlott. Ugyan hogyan tiltakoztam volna, mikor megcsókolt? És vajon miért is? Kezdettıl fogva ehhez a férfihoz tartoztam, testestül, lelkestül. Akkor sem tiltakoztam, mikor a keze lejjebb siklott az arcomról. És akkor sem, mikor az ölébe kapott, és felvitt az emeletre.

146

9. fejezet Összetartozás

Ismerıs volt, ahogy reggel a ragyogó napsütésre, és a zuhanyból zubogó víz hangjára felébredtem. De mégis teljesen más volt minden. Azonnal tudtam, hogy Patrick szobájában vagyok, és azt is, hogy mi történt az éjszaka. Az elsı érzésem a végtelen, ırületes boldogság volt. A következı a kétség. Hogyan fog velem viselkedni? És én mennyire leszek természetes? Miért kelt fel máris? Nem az lett volna a helyes forgatókönyv, hogy együtt ébredünk? Talán túl könnyővérőnek tart? Vagy éppen ellenkezıleg, észrevette, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok? Mit fognak szólni a szüleim? Az nem lehet, hogy nem fogja azonnal tudni mindenki, hol töltöttem az éjszakát, és hogy mi is történt közöttünk.

Számtalan kérdés, és számtalan félelem. Mihez fogok velük kezdeni? És az esti beszélgetésünk. Mielıtt az övé lettem, éppen szakított velem.

Jézusom! Mi lesz most? Megköszöni az éjszakát, és megkér, hogy többé ne keressem? Akkor én meghalok.

Lázasan járt az agyam. Talán jobb lenne, ha eltőnnék, mielıtt kijön a fürdıbıl. Ismerek egy ösvényt, amin egy óra alatt a házunkhoz érhetek. Autóval utánam sem tud jönni. Már ha éppen akarna egyáltalán. Lehet, hogy megkönnyebbülne, hogy nem kell magyarázkodnia.

Felültem, és a ruháimat kezdtem keresni. Volt belılük itt is, ott is. Szanaszéjjel hevertek mindenfelé. Elöntött a forróság, mikor ismét eszembe jutott az éjszaka.

Éppen próbáltam eldönteni, hogy kimásszak-e az ágyból, és pánikszerően kezdjek öltözni, mikor Patrick kilépett a fürdıbıl.

− Már fenn vagy? – mosolygott úgy, hogy azonnal elfelejtettem a menekülési terveimet, és akaratlan masszává olvadtam.

Csak néztem megbabonázva, ahogy jött felém. Egy farmeren kívül semmi sem volt rajta. Olyan helyes, és csinos volt. Ugyan miért is akarna ez a férfi engem? – fordult meg azonnal a fejemben. Hiába mondta, hogy hét évig csak rám várt. Hiába súgta az éjjel, hogy szeret. Hiába bizonyította minden egyes érintése. Egyszerően nem tudtam elhinni, hogy tényleg én kellenék neki.

− Mi a baj? – nevetett. – Olyan fura arcot vágsz. Még mindig nem voltam képes válaszolni. Azt kívántam, bárcsak

megnyílna alattam a föld, és elsüllyednék. Bármit, csak ne kelljen most beszélnem vele.

147

Gyanakodva húzta össze a szemeit, és megállt ott, ahol éppen volt. − Emily! Mi történt? Valami baj van? Visszább lépett, és neki támaszkodott a fürdıszoba ajtajának. − Értem. Megbántad. Egy kevés idı eltelt, mire eljutott a tudatomig, hogy érti. Hogy jut

ilyesmi az eszébe? Ami történt az annyira csodálatos, és tökéletes volt, hogy ha most mégis elhagy, akkor sem fogom soha megbánni. Felsóhajtottam.

− Ugyan, dehogy. Úgy értem, magamban teljesen biztos vagyok. Értetlenül nézett rám. − Hát akkor? Nem válaszoltam. A takarót bámultam. Mintha a mintájából akarnám

kiolvasni, hogy mit is mondjak. Nem volt rá szükség. Tudta. − Bennem nem bízol. − Nem errıl van szó – a hangja annyira keserő volt, hogy úgy éreztem

azonnal meg kell magyaráznom. – Csak nem tudtam… Nekem ez annyira új. Szóval…

Inkább elhallgattam. Jobb lesz, ha csendben maradok. Semmi szükség nincs rá, hogy ennél többet rontsak a helyzeten. Elég kusza már így is.

− Mi jár a fejedben Emily? – kérdezte halkan. – Egyszerően nem tudom követni a gondolataidat.

− Hidd el, néha nekem is nehezemre esik – nyögtem ki. – Csak annyira zavarban vagyok. Nem is tudom, hogyan kellene viselkednem.

Elmosolyodott. Ugyanaz az elbővölı mosoly. − Talán, ahogy az éjszaka viselkedtél, az éppen megfelelı lenne. Az arcom lángolt. Nem feszengtem eléggé már idáig is? Miért kellett

ilyen megjegyzést tennie? Úgy tőnt, ı remekül szórakozik, miközben én iszonyatos kínban voltam.

− Kérlek Patrick… − kezdtem. − Mire is? Mire felocsúdtam, már mellettem ült az ágyon. − Kérlek, ne… Arra akartam megkérni, hogy ne hozzon még nagyobb zavarba. Épp

elég volt, ami már amúgy is a fejemben dúlt. Ám, ahogy megsimogatta az arcom, már megint nem tudtam világosan gondolkodni.

− Mire szeretnél kérni? Már csak súgta a szavakat. Közvetlenül a hajamba. Minden eddigi

igyekezetem, hogy valamennyire összeszedjem magam, semmivé foszlott. Képtelen lettem volna akár egyetlen értelmes szóra is.

− Mire kérsz Emily? – folytatta kíméletlenül, és megcsókolta a nyakam.

148

Csak egy valami jutott eszembe, amire megkérhettem volna. És azt megtette, kérés nélkül is.

A következı napok egyfajta kábulatban teltek el. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen létezik a valóságban. Minden gondolatomat Patrick, és az iránta érzett szerelem töltötte ki. Kivéve, mikor dolgoztam. Olyankor mintha eltőnt volna a szemem elıl a rózsaszín köd.

A munkával töltött idı gyorsan elrepült. Lisa tartotta magát az ígéretéhez, és valóban megszervezte, hogy egy mőszakban lehessünk. Nem tudom kit környékezett meg érte, és mit ígért cserébe, de ahogy a barátnımet ismertem, az ujja köré tekerte az illetıt, bárki volt is az. A jókedvemet csak az tudta elrontani, hogy rájöttem, az undok szülésznı is velünk fog dolgozni. Végre sikerült megjegyeznem a nevét. Tinának hívták.

Szinte minden szabadidımet azzal töltöttem, hogy Patricket vártam. De mikor végre együtt voltunk, az maga volt a mennyország. Ha nálunk találkoztunk, mindig nagyon illedelmesen viselkedtünk, de ha náluk voltunk, akkor nem számított semmi sem. Csak mi voltunk ketten. Minden megszőnt körülöttünk. Család, munka, az egész világ. Csak a másik létezett. Olyankor egyedül ı jelentette a földkerekséget. És én nem tudtam betelni vele. Minden egyes nap felfedeztem valami újat, a jellemében, vagy a külsejében. Imádtam, hogy annyira udvarias, és kedves volt velem. Hogy olyan odaadással fordult felém, és hogy ugyanilyen odaadással szerette a húgát, és a munkáját. Csodáltam, ahogy környezetében lévıkkel bánt, és láttam azt a tiszteletet, amit mindezért cserébe kapott. Ismertem minden nézését. Megfigyeltem, hogy ha nevetett, apró ráncok húzódtak a szeme körül. De mindig maradt valami szomorúság is a tekintetében, még amikor a legjobb kedve volt is. Szerettem volna megfejteni, és eltüntetni azt a szomorúságot. Azután ott volt az elgondolkodó arckifejezése. Mikor egész keskenyre összehúzta a szemét, és a homloka ezernyi ráncba szaladt. Mikor dolgozott, mindig ezt a töprengı kifejezést láttam. A haragot csak nagyon ritkán tudtam megfigyelni. Jóformán semmi nem tudta kihozni a sodrából. De ha mégis, akkor szinte lángolt a szeme.

Olyankor mindig eszembe jutottak Simon szavai: „Patrick Hazard veszélyes ember.” Kétség nem fért hozzá.

És láttam, milyen elképesztıen mély-kék lesz az írisze, mikor a vágy tükrözıdik benne. Szinte már-már fekete volt.

Mindenki láthatta, mi zajlik közöttünk. És én úgy láttam, senkinek sincs ellenére. Még mintha Simon is megbékélt volna a helyzettel. Csak néha kaptam el egy-egy keserő pillantását, mikor együtt látott minket.

149

Simon és Patrick viszonya iszonyatosan furcsa volt. Sem ellenségek nem voltak, sem barátok. Ha idınként nálunk összefutottak, köszöntek egymásnak, de nem igazán bocsátkoztak baráti csevejbe. Pedig apám és Lily nagyon igyekeztek megtörni a jeget közöttük. De a két fiú makacsul ellenállt.

Láttam, Patrick milyen ádáz tekintettel néz Simonra, ha éppen hozzám kezdett beszélni. És nem egyszer rajta kaptam, hogy a fogát csikorgatja, mikor Lilyt ugratta valamivel. Pedig csak a vak nem láthatta, hogy Lilynek ez ellen az égvilágon semmi kifogása sincs. Sıt…

Mindig uralkodott magán, de éreztem, hogy nem tudta Simonnak megbocsátani, amit velem tett, és az is nagy eséllyel megjósolható volt, hogy ha a legkisebb jelét is látná annak, hogy ha viszonozza Lily nyilvánvaló rajongását, egészen biztosan közbe lép.

Megható volt látni, ahogy a húga megkísérelt ütközıt játszani a két férfi között, igen csekély eséllyel. Segíteni szerettem volna neki, de még nem tudtam rájönni, hogy hogyan is tehetném. Ráadásul elég furcsának éreztem volna, ha pont én próbálom meg meggyızni Patricket arról, hogy fogadja el Simont egy lehetséges udvarlóként a testvére számára. Meg abban sem voltam biztos, hogy Lily akarná-e, hogy ebben én segítsek neki. Tudta, hogy Simon mit érez irántam. És bár soha sem mondta, szemébıl kiolvashattam a féltékenységet, amit annyira igyekezett titkolni, hogy az már szinte ijesztı volt.

Miközben Lily elkeseredetten küzdött Simon szerelméért, és azért, hogy a számára két legfontosabb férfi békében megférjen egymás mellett, szinte szégyelltem magam, amiért én annyira boldog voltam. Boldog voltam, és ugyanakkor rettegtem is.

Élveztem minden egyes Patrickkel töltött percet, és próbáltam minél gyorsabban múlatni az idıt, amikor nem volt mellettem. Mintha nélküle csak félgızzel éltem volna. Csak úgy tessék-lássék. Ijesztı volt. Fészket vert a fejembe a gondolat, hogy én már soha többé nem tudnék létezni nélküle, olyan mély szerelmet és kötıdést éreztem iránta. Tudtam, hogy ez kissé túlzás, de már nem én irányítottam.

Megszállottságomat igyekeztem eltitkolni elıle. Ki tudja, mit szólt volna hozzá, ha rájön, mennyire komolyan veszem a kapcsolatunkat. Minden erımmel azon voltam, hogy boldoggá tegyem. És mindössze egy ember volt, akinek feltőnt, hogy hibádzik valami. Adam.

Az újdonsült apuka, mióta Valerie megérkezett, méterekkel a föld fölött járt. Mit járt? Lebegett. Valami titokzatos oknál fogva azonban a fejébe vette, hogy addig kell mesterkednie, amíg mindenki mást is maradéktalanul boldognak nem lát maga körül. És ıt nem tudtam becsapni. Észrevette,

150

hogy valami bánt. Hiába is tagadtam volna. Addig erısködött, amíg el nem mondtam neki a félelmeimet.

Csak hallgatott, vallomásomat emésztgette, miközben én kínomban azon heherésztem, hogy milyen ostoba is vagyok.

− Tudom, most azt várod – kezdte végül −, hogy egyet értsek veled. Úgy érzed, nem kellene ennyire ragaszkodnod egy emberhez, és ennyire függıvé tenned tıle a boldogságodat.

Megrökönyödve néztem rá. Hát nem így van? Nem magunkban kellene keresnünk a boldogulást? Természetes, hogy ennyire függ a boldogságom egy férfitól, akit mindössze hetekkel ezelıtt láttam viszont? Valóban így kell ennek lennie?

− Tudod – folytatta −, én ugyanezt éreztem, mikor Anitába bele szerettem. Szinte a lélegzetvétel is nehezemre esett, mikor nem volt mellettem, és végtelen örömöt éreztem, mikor együtt voltunk. Elıször számomra is ijesztı volt. Egy ideig nem is találkoztunk, mert annyira megrémültem ettıl az érzéstıl, hogy minden áron szabadulni akartam tıle. Azután, rájöttem, hogy csak egy módja van annak, hogy magam mögött hagyjam az ürességet. Ha mindig vele vagyok.

− Mindig – visszhangoztam. Na, ez az, ami szerintem nem kivitelezhetı. A mindig egy nagyon tág meghatározás. Mit jelent? Hónapokig, évekig, az idık végezetéig? Mi van, ha ı meggondolja magát? Mi van, ha én változom meg? Mi van, ha valamelyikünkkel történik valami? Bár ebbe inkább nem is szeretnék bele gondolni.

Elnevette magát, mert kitalálta, mi jár a fejemben. – Ha megszeretsz valakit, azt félted is. Ez így természetes, ugye? −

Nem várt választ. − Félsz, hogy elveszíted a boldogságod. Ezt a kockázatot vállalni kell. De minden félelmet megér az az idı, amit vele tölthetsz. Bármennyi legyen is az. Csak nyugi! És élvezd a szerelmet. Az egész csak akkor ér valamit, ha mersz szeretni annak ellenére is, hogy tudod, bármikor csalódás érhet. Ettıl olyan értékes ez az egész.

− Nagy szavak – súgtam. Kicsit zavarban voltam, hogy a bátyámmal beszélek ilyesmirıl. Az én

folyton bohóckodó, a nehézségeket semmibe vevı testvéremmel, akirıl idáig azt gondoltam, hogy a maga huszonnyolc évével nem rendelkezik túlzott élettapasztalattal. Mekkorát tévedtem. Adam egy meglett filozófus.

A beszélgetésünk még sokáig ott motoszkált a fejemben. És minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább igazat adtam neki. Tényleg? Mit ér az egész, ha közben azon parázok, hogy meddig fog tartani? Nem lehetek valóban boldog, ha minduntalan azon rettegek, hogy egyszer vége szakad ennek a harmóniának.

151

Márpedig vége fog szakadni. Csak idı kérdése, mikor jön valami bonyodalom. Mert, hogy jön, az száz százalék. Az egyszerő és a bonyolult dolgok saját magam által gyártott elmélete: ha a dolgok mehetnek könnyen, vagy nehezen, az én esetemben biztosan hegynyi akadályok fogják nehezíteni az egyszerőséget.

Minden esetre a bátyám kiselıadása után valahogy nem eset már olyan nehezemre a Patrickre való várakozás. Tudtam, hogy jönni fog, és akkor rendben lesz minden. De ha mégsem, az már nem rajtam múlik. És ı jött, minden nap.

Így telt el négy hét. Munkával, várakozással, szerelemmel. És hozzá szoktam. Hozzá szoktam, hogy Patrick az életem része. Hogy szeretem, és ı viszont szeret. Hozzá szoktam az öleléséhez, a csókjához. Függı lettem. Teljes mértékben.

Vártam a hétvégét. Azt mondta, meglepetése van. Szerencsére dolgoztam péntek délelıtt. Este talán már többet fog elárulni az ajándékomról, amit jó elıre beharangozott. De nem kellett estig visszafognom a kíváncsiságomat. Mikor Lisával kiléptünk a kórház kapuján, már ott várt.

A barátnım mindent tudóan mosolyogva köszönt és elviharzott, kettesben hagyva minket. Nem láttam, de éreztem, hogy a kórház kapuján ki-be járkálók közül sokan megnéztek bennünket. Az pedig, hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással, elég egyértelmő volt. Az emberek véleménye most már még kevésbé érdekelt, mint idáig. Vagyis mégis. Végtelenül büszke voltam arra, hogy Patrick Hazard kedvese vagyok.

Kézen fogott, és az autójához vezetett. − Várj! – cövekeltem le menet közben. – Az én autómmal mi lesz?

Menj elıre, én megyek utánad a saját kocsimmal. A mosolya gyanús volt, miközben szelíden taszigált tovább a terepjáró

felé. − Lily már régen hazavitte. − Hazavitte? És mégis miért? És egyáltalán hogyan tudta kinyitni és

elindítani? Tudtommal a slusszkulcs a táskámban van. − A pótkulccsal természetesen. − Természetesen – visszhangoztam. Ezt úgy mondta, mintha teljesen egyértelmő lenne. Lehet, bennem volt

a hiba, de én semmit sem értettem. − Most mégis hová megyünk? – értetlenkedtem tovább, mikor engedve

a gyengéd erıszaknak, már az autóban ültem. − Ez a meglepetés – kacsintott, és becsukta az ajtót. Egy pillanat múlva

már ı is mellettem ült, és indított.

152

Fölösleges lett volna tovább kérdezısködni, láttam rajta, hogy úgysem válaszolna. Hátradıltem hát, és vártam mi lesz. Úgy általában nem szerettem a meglepetéseket. Soha nem lehettem biztos benne, hogy jó, vagy kevésbé jó dolgot jelentenek-e nekem. Most azonban izgatott várakozással találgattam, mit is tervezhet Patrick.

A városban megálltunk. Meglepetten néztem rá. Mit találhatott ki? − Te csak maradj itt – mondta mosolyogva, mielıtt még bármit is

kérdezhettem volna. – Mindjárt jövök. Kiugrott az autóból. Átvágott az utcán, és hamarosan eltőnt a szemem

elıl. A gondolataimba merülve ücsörögtem tovább. Hatalmasat ugrottam, mikor valaki megkopogtatta az ablakot. A szívem egy pillanatra elfelejtett vért pumpálni. Kíváncsian kutattam, ki lehet az. Egyenesen Rita mosolygó szemébe néztem. Kiszálltam az autóból.

− Ezt soha többé ne csinált! – háborogtam, de csak nevetett. − Mi van veled? – kérdezte egy gyors puszi után. – Eltőntél. Hát igaz, ami igaz, nem kerestem az utóbbi napokban. Szégyenszemre

nem tartottam be az ígéretemet. Azt még sem mondhattam neki, hogy teljesen kiment a fejembıl, még ha így is volt, akkor sem.

− Ne is törd az agyad semmilyen kifogáson! – kacagott megint. Egy pillanat alatt átlátott rajtam. – Tudom, hogy eszed ágában sem voltam. Hallom, sokkal fontosabb dolgok kötik le a gondolataidat.

Félreérthetetlenül nézett a terepjáróra. Kétségem sem lehetett afelıl, pontosan tudja, hogy kié is. Fülig pirultam.

− Na jó. Nem kell ennyire zavarba jönni – ugratott tovább. – Én abszolút megértem. Szóval ennek a csodás járgánynak a gazdája miatt nem akarsz az én sógornım lenni?

Nem hittem volna, hogy a beszélgetésünk lehet még ennél kínosabb, de csak sikerült Ritának olyan szinten zavarba hoznia, hogy össze-vissza hebegtem. İ pedig kiválóan mulatott feszengésemen. Úgy tőnt, így áll bosszút rajtam, hogy nem kértem a testvérébıl.

− Ez így nem egészen igaz – nyögtem ki végül. – Bennem soha nem merült fel, hogy másképp is nézhetnék a bátyádra, mint egy barátra.

Ez nem volt túl ıszinte, de errıl mélyen hallgattam, és nem is terveztem mást a továbbiakban sem. Egyedül az én titkom volt, hogy valamikor egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha Simon úgy szembesít az irántam való érzéseivel, hogy Patricket nem ismerem. Akkor is nemet mondtam volna neki? A szívem mélyén ugyan tudtam a választ, de nem kívántam megosztani senkivel.

153

− Ne haragudj – sóhajtott végül, mikor már kiszórakozta magát. – Nem akarok szemrehányást tenni, csak kicsit csalódott vagyok. Úgy számítottam rá, hogy te és Simon végül mégis egy pár lesztek.

− Talán nem is én vagyok a legmegfelelıbb a számára – próbáltam elterelni a szót. Láttam, hogy sikerült. Rita szeme nagyot villant, miközben ráharapott a témára.

− Hogy érted ezt? − Tudok valakit, aki mindent megtenne azért, hogy a bátyád végre

felfigyeljen rá – hadartam megkönnyebbülve, hogy végre hanyagolta a szekálásomat.

− Na mesélj! – nézett kíváncsian, és már tudtam, hogy Simon elveszett. Ha Ritát rászabadítom a témára, több legyet ütök egy csapásra. Elıször is elterelem magamról a figyelmet. Másodszor segítek Lilynek megtalálni a boldogságot, harmadszor pedig talán Simon is könnyebben túlteszi magát a visszautasításon. Nincs jobb kerítı egy házasság elıtt álló fiatal nınél, aki szeretné, ha mindenki boldog lenne a környezetében, pláne ha az a tulajdon testvére.

− Húha – sóhajtott fel, és az utca túloldalára bámult. – Teljes mértékben meg tudlak érteni.

Követtem a tekintetét. Patrick szemközt állt. Várta, hogy elmenjenek az autók, és visszajöhessen a terepjáróhoz. A szívem hatalmasat dobbant. Valóban nagyon jól festett. Magas nyakú pulóver, és farmer volt rajta. A világos felsı még jobban kiemelte bıre barnaságát, és fekete haját. Nagyon csinos, és jóképő volt. Messze nem lehetett látni nála magasabb férfit az utcán. Láttam, ahogy egy nı rajta felejti a szemét, miközben autójával elhajtott mellette. Kis híján belerohant az elıtte hirtelen lefékezıbe, annyira elbambult. Kezdtem hozzászokni, hogy ilyen csodálattal nézik meg. Most már nem bosszantott. Inkább büszkeséggel töltött el, hogy ı hozzám tartozik.

Elhúzott az utolsó kocsi is, és ı hatalmas léptekkel indult felénk. Megbabonázva néztem. Kék szeme kérdın rám villant, ahogy meglátta, hogy az autó mellett állok. Rita annyira picike volt, hogy a hatalmas terepjáró teljesen eltakarta.

− Akkor ezt még megbeszéljük – mondta, kirángatva engem az iménti álmodozásomból. Értetlenül néztem rá. A gondolataim annyira tele voltak Patrick látványával, hogy nem is emlékeztem, mirıl beszéltünk az elıbb.

− Az úgy fair, hogy segítesz a bátyámnak, ha már úgyis miattad olyan boldogtalan.

154

− Ja, oké – válaszoltam gyorsan, mikor derengeni kezdett, mirıl is volt szó. Az úgy fair. Milyen hülyeség. Mintha én mondtam volna neki, hogy muszáj rajongania értem.

− Hívjál! – szólított fel ellentmondást nem tőrıen, és már indult is, mintha csak el akarná kerülni Patricket.

Pár lépés után még visszafordult. Ujjaival telefonkagylót formázva emlékeztetett még egyszer, majd intett és sietett tovább.

− Ez ki volt – hallottam Patrick hangját. Közvetlenül mögöttem állt már.

− Simon húga, Rita. − Mit akart? Meglepetten néztem rá. Zavart a hangjából kicsendülı él. Mintha csak

tudta volna, hogy mirıl beszélgettünk. Képzelıdöm. Már honnan tudná? Összehúzott szemmel nézett. − Csak köszönt – válaszoltam kicsit túl gyorsan. – Gyerekkorunkban

nagyon jó barátnık voltunk. Bólintott. Ennyi magyarázat épp elég volt neki. Én pedig kicsit

szégyellem magam, amiért úgy alakítottam az igazságot, ahogy nekem jó volt. Finoman szólva sem ez volt a lényeg.

− Induljunk! – mondta végül, és már nyitotta is az ajtót, hogy beszálljak.

− Hová is? – próbáltam ismét valami közelebbit megtudni, de nem adta meg magát.

− Titok – válaszolta mosolyogva. – Kösd be magad! Jobbnak láttam, ha engedelmeskedek a felszólításnak. Hamarosan

kiértünk a városból, de nem mentünk sem hozzájuk, sem hozzánk. Órákig autóztunk, végig hegyvidéki úton. Szerpentinen fel, azután le, majd ismét fel. Az ıszi táj csodálatos volt körülöttünk, és bár a szüleinkkel gyakran kirándultunk gyerekkorunkban, most olyan úttalan utakon jártunk, hogy teljesen idegen volt a vidék számomra. Elbővölten bámultam az óriási fenyıfákat. Mintha egy másik országba értünk volna. Valóban gyönyörő volt.

Egy helyen kikönyörögtem, hogy megálljon pár percre. Az út csupán pár centire vitt el egy óriási hasadéktól. A hegyoldalból vízesés zúdult le mélybe, hogy ott sebes folyású patakként folytassa az útját. Elképesztı látvány volt. A robaj, amit a lezuhanó víz keltett, félelmetes volt, és bár messze álltunk a vízeséstıl, a szél apró, szúrós cseppeket vágott az arcomba.

− Ideje tovább mennünk – ölelt át hátulról Patrick. Elképesztıen jó érzés volt ebben a hidegben a karjaiban lenni.

155

Itt sokkal magasabban voltunk, mint Rosedale-ben, és mivel már véget ért a nyár, jóval hidegebb is volt. Otthon még kényelmesen éreztem magam egy pólóban és egy könnyő pulóverben, itt azonban igencsak fáztam. Gyorsan visszaültem hát az autóba, ahol kellemes meleg uralkodott. Patrick látta, hogy vacogok, és feljebb tekerte a főtést.

− Már csak az hiányzik, hogy megint megfázz – dörmögte. Nem akartam emlékeztetni rá, hogy a kapcsolatunkat tulajdonképpen a hetekkel ezelıtti betegségemnek köszönhetjük.

Továbbra is meseszép vidéken jártunk. Képeskönyvbe illı lett volna. Az oldalamat pedig egyre jobban fúrta a kíváncsiság, de már végkép feladtam, hogy bármit is kihúzhatok belıle. Bele törıdtem, hogy még várnom kell egy ideig, mire megtudom, mirıl is van szó. De már nem mentünk messzire. Körülbelül fél óra elteltével Patrick bekanyarodott egy hatalmas, fehérre festett ház udvarára. A házat óriási fenyıfák vették körül mindenfelıl. Egy kis bekötıút végén állt, szinte alig lehetett megtalálni. Ha eddig úttalan utakon jártunk, most egyenesen a világ végére értünk. Mindenesetre festıi látványt nyújtott. Minden ablakán fából készült zsalugáter volt. Elıtte hatalmas fedett terasz, természetesen az is fából. És mindenhol rengeteg muskátli, ami nagyszerően ellenállt a kissé már hővös idınek. El tudtam képzelni, hogy télen is elképesztı látványt nyújthat ez a környezet. Persze akkor már csak virágok nélkül.

− Mi ez a hely? – néztem körbe, és nem tudtam betelni a látvánnyal. − Egy vendégház. Hiába vártam további magyarázatra, magától nem volt hajlandó

megadni. Mikor az épület melletti parkolóba gurult, és leállította az autót, újabb lendületet vettem, hogy megtudjak végre valamit a jövetelünk okáról.

− Mit keresünk itt? − Itt fogunk megszállni természetesen. − Természetesen. Bıvebben? Elnevette magát. − Nem adod fel egykönnyen. − Csak szeretném megtudni, mire készülsz. − Csupa jó dologra – mosolygott. – Bízz bennem! No persze – füstölögtem tovább magamban. − Nesze semmi, fogd meg

jól. Nem várta meg a további kérdéseket, már ki is ugrott az autóból. A csomagtartóból két táskát vett ki. Legnagyobb meglepetésemre az egyik az én utazótáskám volt.

Csak nem álltam meg, tovább érdeklıdtem. − Ezt meg honnan vetted? – mutattam a viharvert táskára. − Ericát megkértem, hogy pakoljon össze neked néhány holmit.

156

Felnyögtem. Igazi összeesküvést készítettek elı a hátam mögött, és én semmit sem vettem észre belıle.

− Még sem mondhattam, hogy csomagolj össze magadnak. Igazi meglepetést akartam – kacsintott.

− Sikerült – préseltem ki, mire még szélesebb mosolyra húzódott a szája.

Az ajtóban középkorú, alacsony, molett asszony várt minket. Az arca csupa nevetés, csupa jóindulat. Az éles szél pillanatok alatt pirosra csípte. Mosolyogva tessékelt minket beljebb. Megmutatta a szobánkat, majd azzal búcsúzott, hogy a földszinten uzsonna vár minket, és már el is tőnt. Kedvemre álmélkodhattam a szépen berendezett szobában. Itt is minden fából volt. Sehol egy darab mőanyag. Nagyon tetszett. A szebbnél szebb drapériák és díszpárnák kicsit giccsessé tették ugyan, de ebben a környezetben még a giccsnek is helye volt. Otthonossá tette az egész helyiséget.

Patrick kajánul mosolyogva nézte minden mozdulatomat. − Tetszik? − Viccelsz? Ez gyönyörő – válaszoltam elragadtatva. Tényleg nagyon

szép volt minden. − Ezek szerint jól sikerült a meglepetésem – állapította meg, és a szemét

le sem vette rólam. − És mi is az pontosan? Ahogy közeledett felém, a lélegzetem megint csak elakadt. − Hát ez – mutatott körbe. – Hogy itt vagyunk, együtt. Csak mi ketten. Már elıttem állt. Az utolsó szavakat csak súgta, de a hangja betöltött

mindent. A szívem, a lelkem, a gondolataimat. A csókja ugyanúgy felkavart, mint mindig. Soha nem váltott ki belılem kevésbé heves hatást, mint legelıször. Ez az egy állandó maradt. És tudtam, hogy ez így is lesz ezután már.

− Talán mennünk kellene uzsonnázni – mondta. A szavai annyira nem voltak odavalóak, hogy elıször nem is értettem.

− Hogy mondod? – motyogtam, és a számat újra felé tartottam. − Biztosan elfáradtál, és éhes vagy. Enned kellene pár falatot. − Nem akarok most enni – tiltakoztam erıtlenül, mert úgy simogatott,

hogy a szívem össze-vissza kezdett verni. Minden épkézláb gondolatomat elfelejtettem. Az érintése nem hagyta, hogy rajta kívül másra is koncentráljak, pláne olyan lényegtelen dolgokra, mint az evés.

− Ezt nem hagyhatom. Gyere! – húzott maga után az ajtó felé. Nagyon csalódott voltam, hogy abbahagyta az ölelést, de igaza volt,

mint mindig. Most éreztem csak igazán, mennyire fáradt, és éhes vagyok.

157

Mikor megéreztem a frissen sült házi kalács illatát, összefutott a nyál a számban. A forró kávé felmelegített, de fel nem élénkített. Majd leragadt a szemem, miközben kortyolgattam. Patrick halkan kuncogott mellettem.

− Gyere. Jobb lesz, ha most lefekszel aludni, határozott, és kivette az üres csészét a kezembıl.

− Nem vagyok álmos – ellenkeztem megint. Nem akartam még aludni. Nem akartam, hogy véget érjen a nap. Reggel talán a saját ágyamban ébredek, és rájövök, hogy csak álmodtam az egészet.

− Legalább egyszer fogadj szót az ég szerelmére! – sóhajtott fel. − Te pedig ne bánj úgy velem, mint egy kisgyerekkel – durcáskodtam

nem éppen felnıtt módon. − Nocsak – vonta fel mosolyogva a szemöldökét. – Valóban úgy bánnék

veled? Nem tudtam mit válaszoljak, csak nyeltem egy nagyot. Igazából nem

bánt mindig úgy velem. Éjszaka ismét a karjában aludtam, mint ahogy már régen nem. Az

éjszakáinkat nem töltöttük együtt azóta, hogy beteg voltam. Mikor egy pillanatra felébredtem, még közelebb bújtam hozzá. Hihetetlenül jó érzés volt a mellkasához simulni. Hallgatni a lélegzetvételét, érezni a teste melegségét. Ezzel a megnyugvással aludtam el ismét.

Mikor felébredtem, már világos volt. Látszott a zsalugáter résein beszőrıdı halvány fénybıl. Éreztem, hogy Patrick már fenn van. Másképp vette a levegıt, mint amikor aludt. Felemeltem a fejem, hogy meggyızıdjek róla, jól gondoltam-e.

− Jó reggelt – köszöntött vidáman. Mosolyától egybıl nagyot dobbant a szívem, míg a következı pillanatban kihagyott, mikor közelebb húzott magához, és megcsókolt. A következı ırjítı csók elıtt még halványan átfutott az agyamon, hogy ha ez így folytatódik tovább, hamarosan keresnem kell egy jó kardiológust.

A reggeli még soha nem esett ilyen jól, mint most. Talán a friss levegı tette, vagy éppen a szerelem, esetleg az, hogy mire leértünk az aprócska étkezıbe már egy korai ebéd inkább helyénvaló lett volna, mint egy késıi reggeli.

A nap nagy részét csavargással töltöttük el. Mielıtt elindultunk a tulajdonosnı kedvesen felhívta a figyelmünket a rengeteg gyönyörő látnivalóra. Egyáltalán nem túlzott. Nem lehetett betelni ennyi szépséggel. Soha nem sejtettem, hogy viszonylag közel Rosedale-hez ilyen létezik.

− Hogy fedezted fel ezt a helyet? – kérdeztem Patricket. Valahol a szívem mélyén nagyon reméltem, hogy nem azt fogja mondani, járt itt már valakivel elıttem.

158

− Motorozás közben találtam rá – válaszolta. Titokban nagyon megkönnyebbültem. − Egyszer, ha majd elhozlak ide úgy is. Akkor még sokkal szebb minden – folytatta.

− Az kizárt dolog, hogy én felüljek mögéd arra a szörnyetegre – tiltakoztam azonnal.

Az ijedtségem még annál az örömnél is nagyobb volt, hogy már a jövınket tervezi. Irtóztam az ilyen erıs, és gyors gépektıl, amiken az ember szerintem túlságosan is védtelen. Csak nevetett a viszolygásomon.

− Mitıl félsz? Ugyan mi bajod történhet? − Azon kívül, hogy kitöröm a nyakam? Lássuk csak. Eltöröm a kezem,

a lábam, soroljam még? Az ujjaimon számoltam, mennyi szörnyőség is érhet. Az ölelése

szakította félbe a felsorolást. Halkan nevetett a képzelgéseimen. − Imádlak – súgta. – Hozzám jössz feleségül? Annyira meglepett a kérdés, hogy elıször nem is értettem. Mikor

felfogtam, mit is kérdezett, olyan volt, mintha fejbe kólintottak volna. Éreztem, hogy milyen merev a testtartása, ahogy várja a válaszomat, de egy szót sem tudtam kinyögni.

− Na, mit szólsz? – kérdezte fojtottan. Mit is? – próbáltam valami értelmes gondolatot elıhívni az agyamból,

kevés sikerrel, miközben Patrick egyre feszültebbé vált. Éreztem a karjain, amit a derekam köré font.

− Nem felelsz – mondta inkább magának. Meg akartam nyugtatni. Hát persze, hogy az minden vágyam, hogy vele

éljem le a hátralévı életem. Csak nekem ez most annyira váratlan. Még soha nem kérték meg a kezem. Az, hogy a szorításán lazított, magamhoz térített valamelyest a sokkból. Meg akartam állítani, még mielıtt elenged.

− I-igen – dadogtam alig érthetıen, mert a hangom felmondta a szolgálatot, és közel voltam hozzá, hogy a lábaim is hasonló sorsra jussanak. Talán nem is hallotta – gondoltam csüggedten, mert jó darabig nem reagált. Már éppen készültem mély levegıt venni, hogy megismételhessem kicsit érthetıbben, mikor megkönnyebbülten felsóhajtott.

− El sem tudod képzelni, mennyire boldoggá teszel ezzel. Talán van némi fogalmam róla – suhant át az agyamon, de beszélni még

mindig nem tudtam. Jó néhány percig álltunk még így összefonódva. Egyszer csak Patrick szelíden távolabb tolt magától. A szeme ragyogott.

− Hé! A legjobb részét majdnem elfelejtettem.

159

− Mire gondolsz? – néztem rá gyanakodva. Van még ennél is jobb? Nehezen tudtam elképzelni, és nem is igazán vágytam már több meglepetésre aznap.

A zsebébe nyúlt, és egy apró dobozt húzott elı. Most már értettem. Gyönyörő volt a győrő. Szebbet még csak el sem tudtam volna

képzelni. Finom volt, vékony karika, három kicsi, de mesésen szikrázó kıvel. Egyszerő, elegáns, amilyet én magam is választottam volna. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy Patrick pontosan eltervezte ezt az egészet. A kirándulás, a győrő, mind-mind ezt bizonyította.

− Te erre készültél? – emeltem fel a szemem a győrőrıl. − Valamivel nagyobb elragadtatást vártam – mosolygott. − Persze, hogy

készültem – folytatta, miután nem válaszoltam az iménti megjegyzésére. – Amióta csak ismerlek. A karikagyőrők csak egy hét múlva lesznek készen. A vésetés kicsit idıigényes – magyarázta tovább. – De ezt mindenféle képen el akartam hozni.

Hát ezért álltunk meg tegnap délután – jutott el a tudatomig. Megint a győrőt néztem, amit még mindig elıttem tartott. Csak valahogy alig láttam. Mintha valami féle köd ereszkedett volna a szemem elé. Kis idıbe beletelt, mire rájöttem, hogy a könnyeim homályosítják a látásomat, amik alattomban, észrevétlenül törtek elı.

Ezt nem hiszem el – háborogtam magamban. – Elsírom magam az eljegyzési győrőm láttán, mintha csak egy csöpögıs romantikus történetben lennénk.

− Te sírsz? – emelte fel a fejem Patrick, hogy a szemembe nézhessen. A hangjából kihallottam az értetlenséget, és talán egy kicsi ijedtséget is. − Ha a győrő miatt van, akkor nincs semmi baj. Bármikor kicserélik olyanra, amilyet szeretnél.

− Nem a győrővel van a baj – szipogtam. – Az csodaszép. − Hát akkor? Egyre nyilvánvalóbb volt a kétségbeesése. Meg tudtam érteni. Én

magam sem tudtam, hogy valójában miért is sírok. − Csak nem azt akarod mondani, hogy máris megbántad, hogy igent

mondtál? − Persze, hogy nem. Ahogy felismertem a megkönnyebbülést a vonásain, majdnem

elnevettem magam. Csak az az egy aprócska körülmény akadályozott meg, hogy éppen sírtam.

− Nem vagyok normális – állapítottam meg. – Fogalmam sincs, miért bıgök. Ne haragudj!

Kuncogva ölelt ismét magához.

160

− Cseppet se aggódj. Amíg hozzám akarsz jönni, semmi nem számít. Még az sem, ha egy kicsit lökött vagy.

Erre már én is elnevettem magam. A hétvége nagyon hamar eltelt. A hazaúton sehogy sem tudtam úrrá

lenni a melankóliámon. Láttam, hogy Patrick gyakran rám pillantott vezetés közben. Biztosan totál zakkantnak gondol – állapítottam meg. – Talán azt várná, hogy végtelenül boldog legyek, erre én itt szomorkodom. Pedig nem volt rossz kedvem. Csak annyi minden járt a fejemben. Jó és rossz dolgok egyaránt össze-vissza kavarogtak. Nem volt idım még megemészteni, hogy győrős menyasszony vagyok.

− Tartasz tıle, mit fognak mondani a szüleid? – találgatott egy újabb óra csend után. Úgy néztem rá, mintha álomból ébredtem volna.

− Nem. Dehogy. − Sóhajtottam, mielıtt folytattam volna. − Tulajdonképpen meg lennék lepve, ha nem sejtenék.

Patrick zavartan megköszörülte a torkát, és ezzel felkeltette a gyanúmat. − Talán sejtésnél kicsit többrıl van szó – erısítette meg a félelmeimet. − Mit akarsz ezzel mondani? − Szóval nem voltam benne egészen biztos, hogy már eljött-e az ideje,

hogy megkérjelek. Abbahagyta és várta a reakciómat. Tartottam tıle, hogy a teljes igazság

egyáltalán nem fog tetszeni. − És? – nógattam, hogy folytassa. − Úgyhogy megkérdeztem Ericát, szerinte mit szólnál – hadarta egy

szuszra. − Jaj ne – nyögtem fel. – Biztosan azonnal elkezdett kombinálni. − Nos, arra sem volt szükség. Már nagyon bosszantott, hogy mindig egy újabb és újabb meglepetéssel

áll elı. − Ne kímélj! − A győrőt is együtt választottuk. Most már tényleg kezdtem kétségbeesni. − Remek. Akkor készülj fel a fogadtatásra! Biztosan te is tudod, hogy a

nıvérem imád ünnepségeket szervezni, és ez remek ok, hogy a szenvedélyének hódoljon. Egy ilyen alkalmat biztosan nem fog kihagyni.

Fancsali ábrázata kicsi elégtételt szolgáltatott. Kaján örömmel gondoltam arra, hogy ı ugyanolyan rosszul fogja magát érezni a figyelem középpontjában, mint én. Ettıl kicsit kevésbé sajnáltam már saját magam.

Ám úgy látszott tévedtem. Erica alulmúlta önmagát – állapítottam meg, mikor hazaértünk. Sehol egy idegen autó, még csak egy árva rendezvény sátor sem állt az udvaron. Mikor beléptünk az ajtón rögtön az ebédlıt

161

kémleltem. Nincs ünnepi teríték, egyetlen kósza pezsgıs pohár sem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Talán nem ismerem mégsem olyan jól a testvéremet, mint ahogy azt hittem. Talán mégis képes Erica egy titkot megırizni, és kihagyni ezt az alkalmat anélkül, hogy világra szóló vendégséget rendezzen.

− Megúsztuk – súgtam Patricknek. A nappaliból kiszőrıdött a tévé hangja, és halk beszélgetést is

hallottam. Arrafelé indultam. A szüleim, békésen tévéztek. Nagyon megörültek nekünk. Egyáltalán

nem látszott rajtuk, hogy tudnának bármit is Patrick lánykérési terveirıl. Ericát és a családját még csak nem is láttam sehol. Elégedetten nyugtáztam, hogy a nıvérem dacára minden korábbi félelmemnek, mégis uralkodott magán. Így akadt némi idım, hogy felkészüljek a nagy hír közlésére. Nagyon megkönnyebbültem.

Nemsokára egy autó reflektora világított be az ablakon. Lily viharzott be az ajtón, és ugrott a bátyja nyakába. Vidáman kezdett beszélni, egyszerre ezernyi kérdést tett fel, de egyikre se várt választ, már a saját élményeit sorolta. Kicsit túl feldobottnak tőnt. Hamarosan megtudtam, illetve megláttam az okát. A háta mögött Simon jelent meg.

Láttam, hogy Patrick egy pillanatig elfelejtett levegıt venni, mikor rájött, hogy a húga, és Simon bizony együtt jöttek. Lily is látta a testvére ádáz pillantását, és hadarni kezdett.

− Erica telefonált, hogy most fogtok hazaérni, és mivel nem tudtam, hogy ide jönni, megkértem Simont, hozzon el.

Patricken tisztán látszott, hogy ha rajta múlik, Lily inkább kilométereket gyalogol, csak ne üljön Simon autójába. A vihar kirobbanása elıtt inkább megpróbáltam elterelni a figyelmet a feszültségrıl, és Ericáék után kezdtem érdeklıdni. A választól tátva maradt a szám. Moziba mentek, családilag. Úgy éreztem, a nıvérem elkaphatott valami egzotikus betegséget. Kihagyott egy ilyen remek parti-alkalmat. De ugyanakkor örültem is.

Talán mégis lesz olyan szerencsénk, hogy eltelik ez nap különösebb megrázó esemény nélkül – reménykedtem. Korai volt.

Felemeltem a kezem, hogy kisöpörjem az egyik rendetlen hajtincsemet az arcomból. A szemem sarkából láttam, hogy Lily éppen felém nézett, a következı pillanatban pedig hatalmasat sikoltott. Mindenki ijedten ugrott fel a hang hallatán. Simon kicsit gyorsabban, mint a többiek.

Meredten bámultunk rá, de külsıleg nem látszott rajta, hogy bármi baja is lenne. Viszont futva jött hozzám, és megfogta a kezem. Az arca csak úgy sugárzott. Meglepetten próbáltam kitalálni, hogy mit is akar. Ránéztem az

162

ujjaimra, és akkor hirtelen leesett. A győrőm árulkodó jelként szikrázott. Még sem ússzuk meg esemény nélkül.

− Ti eljegyeztétek egymást! – ujjongott Lily, és hevesen a nyakamba borult, majd tovább szökdécselt a bátyjához.

Én pedig szembesültem a szüleim megdöbbent tekintetével. Nem lehetett eldönteni, hogy örülnek-e vagy sem. Sokkot kaptak elsı körben. Már nem voltam annyira boldog attól, hogy Erica nem újságolta el nekik a nagy hírt. Jobb lett volna, ha túl vannak az elsı megrázkódtatáson. Szörnyő gyanúm támadt, és egyre csak nıdögélt. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy azért nem pletykálkodott, mert azt akarta, tapasztaljam meg én anya és apa elsı válaszát. Még csak a közelben sem akart lenni, mikor közöljük. Ezért hát a mozi.

A csendet apu törte meg azzal, hogy zavartan megköszörülte a torkát. − Azt hiszem, erre koccintanunk kellene – mondta azután. − Most már

értem, miért dugdossa Erica napok óta a pezsgıt a hőtıben. Lassan állt fel, és az ajtó felé indult. De mielıtt kiment volna, megállt

mellettem, és szótlanul megölelt. Megkaptam az áldását. Anyára még várnom kellett. Nála még tartott a sokk.

Mint ahogy Simonnál is. Nem feltétlenül vágytam rá, hogy a jelenlétében kelljen beszélnem a szüleimmel az eljegyzésemrıl. Kicsit aggasztott a reakciója, ami egyelıre még csak kialakulóban volt. De abban máris biztos voltam, hogy nem fog majd tetszeni.

Patrick mellém lépett, és megszorította a kezemet. Apa nemsokára visszatért a pezsgıvel. Kicsit túl sokáig volt kint, és a

szeme is gyanúsan csillogott, de már fülig ért a szája. Lily elszaladt poharakért. Lassan anya is kezdett magához térni. İ meg sem próbálta leplezni a könnyeit. A poharam felett ismét Simon arcát kémleltem. Nagyon morcos volt, és le sem vette rólam a szemét. Nagyon zavart.

Inkább elfordultam, és édesanyámat kezdtem vigasztalni, aki csak nem tudott úrrá lenni a meghatottságán. Mikor apám elé tartotta a teli pezsgıs poharat elvette, és egy hajtásra megitta a tartalmát.

Lily az egyik poharat Simonnak kínálta. De ı nem fogadta el. Olyan elkeseredett düh töltötte be sápadt arcát, hogy elszorult a szívem. Szó nélkül sarkon fordult, és kiment a nappaliból. Ennyit a barátságáról.

Lily zavartan nézett körül. A szeme egy pillanatra megállapodott rajtam. Gyorsan letette a poharakat és Simon után iramodott. Éreztem, hogy Patrick néz. Nem mertem rápillantani. Lehajtott fejjel álltam. Szóval ezt úszta meg Erica. Szívesen kihagytam volna én is.

163

10. fejezet Egyedül

Elkeserítı volt ismét Patrick nélkül tölteni az éjszakát, és sehogy sem ment ki a fejembıl Lily szemrehányó pillantása a búcsúzáskor. Simon kitörése pedig ijesztı volt. Mindig, mikor már kezdtem reménykedni benne, hogy rendbe jönnek a dolgok, valami ráébresztett, hogy mekkorát is tévedek. Nem volt túl a csalódáson. A legkevésbé sem. Azt láttam, hogy Lily fontos neki. De azt is, hogy még engem is akar.

Talán csak a hiúságát bántja, hogy nem viszonoztam az érzelmeit. Talán ha megkaphatna egy kis idıre, akkor rájönne, hogy nem is én vagyok a legmegfelelıbb a számára. Ha el tudnám hitetni vele, hogy nem érdemes vágyódnia utánam. Vagy egyszerően csak megadnám neki azt, amit szeretne…

Butaság – fordultam át a másik oldalamra. – Most végül is azt tervezgetem, hogy pusztán jóindulatból megcsalom a férfit, akit szeretek, és aki mindössze két napja a jegyesem?

Természetesen nem. A szó legszorosabb értelmében legalábbis. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szélsıségekre kellene ragadtatnom magam, csak hogy Simon lelkét helyre billentsem. Ilyet soha nem tennék. De talán egy apró lökést adhatnék a regenerálódáshoz.

Lázasan járt az agyam. Abban biztos voltam, hogy tennem kell valamit. Mindannyiunk nyugalma érdekében. Nem kerülhettem el a további találkozásokat. Megoldást kellett tehát találnom erre a lehetetlen helyzetre. Nem tudtam, mit fogok kitalálni, csak azt, hogy ki fogok találni valamit. Bármire hajlandó lettem volna, ami megoldást jelent. Na jó. Bármire azért még sem. De sok mindenre.

Ismét láttam Simon szomorú tekintetét. Patrick sötét arckifejezését. Lily bánatát és csalódottságát. Nem lehet, hogy ennyi ember, aki fontos nekem énmiattam bánkódjon.

Egyedül a munka volt képes elterelni a figyelmem. Ismét megbizonyosodtam arról – ki tudja már hányadára −, hogy milyen jól választottam hivatást. A kórházban csak a munkámra figyeltem. Nem volt helyük a buta gondolatoknak, a lehetetlen terveknek arról, hogy hozom rendbe Lily és Simon életét, és egyúttal az én lelkiismeretemet is. Nem volt helye a Patrick utáni vágyódásnak, a félelmeknek − hogy bármikor elveszíthetem −, amik ugyanúgy kínoztak, mint már az elsı pillanatban is,

164

hiába pecsételte meg a szerelmünket a győrővel. Lisa majd hanyatt esett, mikor meglátta az ujjamon.

− Ez aztán nem semmi anyukám. – Még füttyentett is egyet, hogy minél nagyobb nyomatékot adjon felkiáltásának. Naná, hogy most már mindenki ránk figyelt a pihenıben. Nem igazán vágytam ilyen felfordulásra. − Mindent el kell mesélned! – erısködött, és a többiek lelkesen helyeseltek.

Kényszeredetten daráltam el a lényeget. Csak azt, amit meg kívántam osztani mindenki mással is.

− Nem úgy tőnsz, mint egy boldog menyasszony – hallottam egy undok hangot a hátam mögül.

Tina volt az. Az a lány, aki már a legelsı nap is nem túl kedves megjegyzéseket tett. Ugyan miért lett volna másképp éppen most.

− Ó szőnj meg! – mordult rá Lisa, de mintha meg sem hallotta volna. Tovább folytatta.

− Megértelek. Patrick Hazard nem kimondottan az a férfi, aki minden lány álma lenne. Szóval jól néz ki, meg gazdag, de a múltja… − Sokat mondó szünetet tartott. − Nem éppen makulátlan.

Ekkora rosszindulat hallatán meg sem tudtam mukkanni. Sarkon fordultam, és kirohantam. Még hallottam Lisa hangját:

− Csak irigy vagy. − Mondhatsz akármit – válaszolta Tina. – Ez az igazság. Minél messzebb akartam kerülni ettıl a nıtıl. Nem ismertem magamra.

Szinte menekültem, ahelyett, hogy elküldtem volna a fenébe. A mosdóig sikerült megıriznem az önuralmamat. Ott azonban kitört belılem a sírás. Feltartóztathatatlanul peregtek a könnyeim.

Megmerevedtem, mikor hallottam kinyílni a bejárati ajtót. A tükörben Lisa aggódó arcát láttam meg.

− Csak nem sírsz egy ilyen liba miatt? – próbált vigasztalni. − Persze, hogy nem. Csak kicsit összekuszálódtak most a dolgok. Nem

minden olyan egyszerő. − Viccelsz? A férfi, akit állítólag imádsz, megkérte a kezedet, és még

egy ilyen csodás győrővel is megajándékozott. Ennél egyszerőbb nem is lehetne. Mi más számít egyáltalán? A többit elegánsan el kell felejteni.

− Igazad van – próbáltam mosolyogni, de csak egy torz vigyorra futotta az erımbıl. – Én sem tudom igazán, mi bajom van. Annyi minden történt mostanában. Csak kapkodom a fejem, és nem mindig könnyő.

− Én igazából megértelek – bólogatott. – De nem szabad hagynod, hogy egy ilyen rosszindulatú bajkeverı keresztbe tegyen az örömödnek. − Biztatóan mosolygott. Igaza volt. Tina véleménye aztán tényleg semmit nem számít. Kit érdekelnek a megjegyzései?

165

− Kicsit túl érzékeny vagy mostanság – nevetett. – Szedd össze magad! Ne add meg az örömöt ennek a buta tyúknak, hogy láthasson kiborulni.

− Jogos – hagytam helyben, és megmostam az arcom hideg vízzel. Miért vagyok ilyen mimóza? Nem mondom, hogy máskor hidegen hagyott volna egy efféle beszólás, de semmi képen nem zaklatott volna fel annyira, hogy a vécében bömböljek miatta.

− Na, gyere barátnım! Ne adjuk meg neki azt az elégtételt, hogy láthassa, célba találtak a megjegyzései.

− Semmi esetre sem – nevettem most már én is. Tina a nap további részében már nem szemétkedett tovább. Talán Lisa

mondott neki valamit, ami visszatartotta a beszólásoktól, vagy megbánta a korábbi csípıs megjegyzését. Bár ezen igen elcsodálkoztam volna.

Patrick délután megint a kórház elıtt várt. Az arca nagyon komor volt. Egy pillanatra elöntött a szégyenkezés, és a lelkiismeret-furdalás. Mintha az arckifejezésében láttam volna tükrözıdni a korábbi buta gondolataimat Simonról. De hát honnan is tudhatta volna, hogy milyen ırültségek járnak a fejemben? Természetesen sehonnan. Tudtam, hogy más áll a háttérben. És mikor a szokásos forró ölelés helyett csak futólag arcon csókolt, már biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben.

− Mi a baj? Történt valami? – még én is alig hallottam a saját hangomat. A torkom elszorult, ahogy egyre feljebb tört bennem a balsejtelem, és mind nagyobb teret követelt.

Felsóhajtott, és most már úgy ölelt magához, mint máskor is. Csak azért éreztem valami furcsát a szorításában. Kétségbeesést talán?

− Nincs semmi baj – mosolygott, de a szeme nem állt összhangban a szájával. Rettenetesen ijesztı volt az egész. Mintha egy idegen állt volna elıttem. − El kell utaznom egy kis idıre.

A szavai kisebb ütést jelentettek a gyomorszájamra. Nem nagyot, de azért érezhetıt, mint egy figyelmeztetés: „Hé! Lesz ez még rosszabb is!” Volt valami a kijelentése mögött, amibıl sejtettem, hogy nem csak egy szimpla utazásról van szó. De nem tudtam hová tenni. Nem voltam benne biztos, hogy nem csak a délelıtti összeomlásom miatt érzek-e így, vagy valóban meg kellene rémülnöm, mert valami titok bújik meg itt. Egy újabb, miközben az elızıt sem tisztázta még.

Kicsit megbántam, hogy nem erısködtem idáig jobban, hogy elmondja a történetét. Pedig megígérte. És én vártam türelmesen. Annyira nem volt helyén való arról a borzalomról beszélni, amit átélt, a boldogságunk közepette, hogy talán kicsit meg is könnyebbültem, amiért még nem kellett hallanom. Ott, akkor azonban már sajnáltam, hogy nem tudom. Valami

166

megmagyarázhatatlan oknál fogva azt éreztem, hogy mindent sokkal jobban értenék, ha tudnék a múltjáról.

Mégis ilyen sokat számítana Tina és az emberek véleménye? Talán túlságosan is hatott a tisztán látásomra a szerelem, amit iránta éreztem, és a bizalom, amit apám szavazott neki, ezáltal akarva-akaratlan formálva az én gondolataimat is. Hogyan is gondolhattam, hogy simán fognak menni a dolgok egy ilyen rejtéllyel a háttérben? Nem. Nem gondoltam, hogy könnyen fognak menni. Azt gondoltam, hogy menni fognak.

Töprengésembıl Patrick színtelen hangja riasztott fel. − Gyere utánam a te autóddal! – utasított. – Hozzánk megyünk. Meg sem várta a válaszomat, már ült is a kormány mögé. Azért addig

nem indult el, amíg én is be nem ültem a saját kis kocsimba. Ha nem ment volna elıttem, még lehet, hogy el is tévedek, annyira nem

tudtam odafigyelni az útra. A vezetés is csak rutinból ment, és ha történt volna valami váratlan esemény, nem tudtam volna idıben reagálni rá. Az agyam kikapcsolt. Még arra is képtelen volt, hogy elméleteket gyártson, mi az oka Patrick hangulat-változásának. Elızı nap még semmi baja nem volt.

Túl hamar a házukhoz értünk. Nem volt idım megint felkészülni a komorságára. Ismét fájdalmat okozott.

Lily sem volt jobb kedvében. Arca tükre volt a bátyjáénak. − Mi folyik itt? – fordultam gyorsan hozzá, mikor Patrick egy pillanatra

magunkra hagyott a konyhában. Megrántotta a vállát. − Patricket kell kérdezned. Mindent el fog mondani. − Ja. Ezt már hallottam néhányszor – morogtam elkeseredetten. Furcsa pillantást vetett rám. Nem tudtam megfejteni. Szemrehányás,

türelmetlenség, elkeseredettség keveredett benne, és még valami: sajnálat. Engem sajnálna? Miért? Mi történt, hogy sajnálnia kell?

Nem várhattam tıle választ, mint ahogy a testvérétıl sem, aki hamarosan visszatért egy táskával.

− Alhatna Lily nálatok, amíg nem vagyok itthon? – kérdezte, mire Lily látványosan pofákat kezdett vágni.

− Patrick – durcáskodott. – Nem vagyok már kislány. Nincs szükségem pesztrára.

− Erre most nem vagyok kíváncsi! Olyan szigorúan nézett rá, mintha nem is a bátyja, hanem inkább az

apja lett volna. − Lehet? – fordult ismét felém, de abból, hogy már össze is volt

csomagolva a húga számára, láttam, hogy biztos a válaszomban.

167

− I-igen – nyögtem ki mégis, mire Lily mérgesen felkapta a táskáját, és kiviharzott a konyhából. A lengıajtó kis híján leszakadt helyérıl a lendülettıl.

− Mégis mi történik itt? – néztem könyörögve Patrickre. Valamiféle magyarázattal csak elı kell állnia. Legalább valami hazugsággal, ha más nem, de nem teheti meg, hogy így megy el, mindenféle indok nélkül.

− Közbe jött valami, amit el kell intéznem. De nem tudom elmagyarázni. Nincs idı rá. Fél órán belül már indulok, és még össze kell szednem néhány holmit.

− Fél óra? – azt hittem, hogy sikítok, de a hangom nem volt több suttogásnál.

Valami nagyon nem volt rendben. A tekintete. Ahogy nézett. Nem az az ember volt, akit szerettem, és aki engem szeretett. Ez valaki más volt. Valami iszonyatosan bántotta, és kétségbeestem attól, hogy nem osztja meg velem, mi az.

− Kérlek Emily! – szólt türelmetlenül. – Vidd el Lilyt hozzátok! Nem szeretném, ha itt maradna nélkülem. Nem tudom, mikor jövök vissza. Ne legyen egyedül.

Lily ne legyen egyedül? És velem mi lesz? Engem egyedül hagyhat? Mindenféle indok nélkül?

− Visszajössz még? A szavak úgy buktak ki belılem, hogy elıtte nem jelentek meg az

agyamban. Mintha nem is lett volna kapcsolat a szám és a gondolataim között. Én lepıdtem meg a legjobban, mikor hallottam elhangzani ıket a saját hangomon. Csak mintha olyan lett volna, mintha nem tervezné, hogy egyhamar ismét itt lesz.

Patrick elképedve nézett rám. Sötét szeme most szinte fekete volt. De nem tudtam rájönni, hogy a haragtól, vagy a szomorúságtól-e. Biztosan haragszik. Mitıl lenne szomorú? Nem ıt hagyják el.

− Ez meg milyen kérdés? – a hangja nagyon visszafogott volt, de rezgett benne a türelmetlenség, és az ingerültség. − Természetesen vissza fogok jönni – válaszolta. – Elvégre itt van mindenem.

Ez elég kétértelmően hangzott ahhoz, hogy ha nagyon akartam még azt is bemagyarázhattam magamnak, hogy a „mindenem” alatt nem csak a házát, és a gazdaságot értette, hanem talán engem is. No és persze itt volt a húga.

− Bízz bennem! – kérte, miközben a szemembe nézett. – Meg fogom magyarázni. Csak…

− …nem most – fejeztem be a mondatot. Hallottam már ezt tıle máskor is.

168

Az arca egy pillanatra megrándult. Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna. A keze, ami félúton volt talán az arcom, talán a vállam felé, lehanyatlott.

− Igazad van – mondta alig hallhatóan. – Nincs jogom hozzá, de arra kérlek, még egy kis idıt adj nekem! Megígéred?

Nem tett semmit, hogy meggyızzön, sem azért, hogy megerısítse a belévetett bizalmamat. Arra nem is volt szükség. Benne bíztam. Jobban, mint valaha. Csak magamban nem.

Egyáltalán nem hittem benne, hogy meg tudok birkózni ezzel a helyzettel. A titkolózással, a szóbeszéddel, a kiszámíthatatlansággal. Már nem hittem, hogy lesz hozzá elég erım. Keserően gondoltam arra, hogy az elszántságom, amivel a kapcsolatunkba vágtam nagyon hamar odalett. Hát miféle utolsó, értéktelen ember vagyok én, hogy nem bírom ki az elsı próbatételt? Bár ha jobban belegondoltam, nem az elsı volt már. Patrick titkai. Simon megszállottsága. Lily érzései, amiket úton útfélen megbántottam akaratlanul is. Mind-mind azt súgták már kezdettıl fogva, hogy nincs közös jövınk. És most már ordították. Csak még mindig nem akartam meghallani. Kapaszkodtam a tekintetébe. A szeme most nem hipnotizált. Csak kért. Könyörgött. És én kész voltam bármit megígérni, bármibe is kerülhetett nekem a végén, hogy betartsam az ígéretemet.

Mindössze a szememmel jeleztem, hogy hajlandó vagyok várni. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd magához ölelt. Megint éreztem a görcsös feszültséget a karjaiban. De most sokkal jobban emlékeztetett az ölelése addigi önmagára.

− Indulnom kell – súgta a hajamba, de még nem engedett el. − Mindent meg fogsz érteni. És tudom, hogy meg fogod bocsátani, hogy hamarabb nem mondtam el.

Én is biztos voltam benne. Kelletlenül engedtem el, amikor kezdett kibontakozni az ölelésembıl.

− Muszáj elindulnom. Már tiltakozni sem volt erım. Engedelmesen lépkedtem kifelé. Lily kint

várt. Nagyon elkeseredett képet vágott. Nem tudtam eldönteni, hogy a bátyja miatt-e, vagy amiért ideiglenesen hozzánk kell költöznie. Patrick felkapta a lépcsıre dobott táskáját, és a terepjáró felé indult vele.

− Az enyémmel mentek – közölte, és még csak meg sem próbált bármiféle magyarázatot adni a kijelentésére.

− Miért? − Csak ennyi tellett tılem. − Mert sokkal megbízhatóbb, mint a te tragacsod. Biztonságban akarlak

tudni benneteket.

169

Csak hápogtam a meglepetéstıl. Még, hogy tragacsom… Meg biztonságban… Különben sem hiszem, hogy én vezetni tudom ezt a hiper-modern csodát. Meg sem fordult a fejében, hogy kikérje a véleményemet, vagy esetleg, hogy akár tiltakozhatok is. Betette Lily táskáját a hátsó ülésre.

− A te autód itt jó helyen lesz – mondta még mindig tátott számat látva. − És te mi-mivel fogsz menni? – dadogtam szánalmasan. − Motorral. Úgy sokkal gyorsabb. Szemmel láthatóan kielégítınek találta minden magyarázatát. Gyors

puszit nyomott Lily arcára, aki már nem durcáskodott, inkább végtelen aggodalommal nézett a testvérére. Mikor Patrick felém indult, tapintatosan hátat fordított.

− A kulcs az autóban van. Hívlak, amint tudlak. Vigyázz Lilyre! És persze magadra is.

Mintha egy röpke mosoly suhant volna át a vonásain. Két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. Elıször, mióta ez az egész ırület elkezdıdött. Egy pillanatra helyrebillentek a dolgok. Éreztem, hogy szeret, és én is teljesen biztos voltam az érzéseimben.

De már vége is volt. Elengedett, és szemmel láthatóan azt várta, hogy hazainduljak. A lábaim engedelmeskedtek, hiába tiltakozott az agyam az elválás ellen. Szinte félálomban indultam a terepjáró felé.

− Nem szeretnél vezetni? – kérdeztem reménykedve Lilytıl. Mégis csak a bátyjáé volt az autó, biztosan vezette már máskor is.

− Viccelsz? Én nem boldogulok ezzel a batárral. Megadóan ültem a volán mögé. A mőszerfal felılem akár egy őrhajóé

is lehetett volna. Nem tudtam rajta eligazodni. Igyekeztem csak az ismerıs dolgokra koncentrálni, de a kormánykeréken kívül más nem is volt ismerıs. Még jó, hogy ez már így éppen elég is volt. Meglepıen könnyen boldogultam a számomra szokatlanul nagy jármővel. Szerencsétlenkedtem ugyan egy kicsit az automata sebességváltóval, de hamar megszoktam.

A visszapillantó tükörben addig néztem Patricket, amíg csak lehetett. − Nem lesz semmi gond – szólalt meg mellettem Lily. Nem is számítottam rá, hogy meg akar majd vigasztalni. A kanyar után már csak a fákat láttam, ha a tükörbe néztem. Az út üres

volt mögöttünk. Megkönnyebbültem, mikor bekanyarodtam az udvarunkra. Segítettem

vinni Lilynek a táskáját. Erica meglepetten nézett ránk, mikor beléptünk a konyha ajtaján.

− Mi történt?

170

− Lily itt marad pár napig – magyaráztam, és leraktam a táskát, mert nem bírtam tovább vinni. Leroskadtam az elsı székre, ami az utamba került. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél.

A szemem sarkából láttam, hogy Simon elılép Erica háta mögül. Érdekes – futott át az agyamon. – Nem is láttam az udvaron az autóját.

− Valami baj van? – kérdezte. Összehúzott szemében láttam a saját arcom. Ijesztı volt.

− Azt még nem tudom – válaszoltam az igazságnak megfelelıen. Lily odajött hozzám, és átölelt. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a

mentıövbe. Amíg ı itt van, addig biztos lehetek benne, hogy Patrick is vissza fog jönni. Csak nem kell elengednem magam mellıl.

− Jesszus hugi! Teljesen megijesztesz. − A nıvérem egyáltalán nem volt egyedül az ijedtségéve. Én is nagyon féltem.

Apa lépett be az ajtón. Az arca sápadt volt. − Most hívott Patrick – jelentette be. Teljesen elképedtem. Mit jelentsen ez? − Elmondta, mi történt – folytatta. Éreztem, ahogy a harag mind jobban elönt. Ó! Szóval neki elmondta.

Akkor nekem miért nem? − És mégis mi? – értetlenkedett Erica. – Emi úgy néz ki, mint aki

mindjárt elájul. Elmondanád, mi folyik itt? Apám ránézett, de csak futólag. Ismét rám figyelt. Elgondolkozva,

mintha valami nem tetszene neki. − Emily! – szólított, de nem érdekelt mit akar mondani. − Kislányom,

figyelj rám! Önkéntelenül ránéztem. Az engedelmesség belém volt nevelve. Talán

ezért is ígértem meg olyan könnyelmően bármit. − Nincs semmi baj – mondta. – Patrick nemsokára itt lesz megint. − Hát persze apu – motyogtam, és felálltam. Mint egy alvajáró indultam

az ajtó felé. − Apa! Mi történik? Mi baja Eminek? Erica hangja mintha nagyon messzirıl hallatszott volna. Ugyanilyen

messzirıl hallottam, hogy Lily beszélni kezd. Halkan, és nagyon gyorsan. Szinte hadarva. Nem értettem belıle semmit. Simon szavait viszont annál jobban ki tudtam venni.

− Tudtam, hogy ez fog történni – tisztán kitőnt a hangjából az indulat, amit meg sem próbált visszafojtani. – Megmondtam, hogy fájdalmat fog neki okozni.

Felbotorkáltam az emeletre, és összegömbölyödtem az ágyon. Soha többé nem kelek fel innen – határoztam el. Megígértem neki, hogy

171

türelmesen megvárom a válaszát. De milyen igazság az, amit apa, és Lily tudhat, csak én nem. Becsapottnak éreztem magam.

Sokáig feküdtem így. Próbáltam a gondolatokat elhessegetni a fejembıl. Azt akartam, hogy üres legyen az agyam. Ne keringjen benne semmi. Egész jól sikerült.

Hallottam, hogy többször csörgött a mobilom. Nem vettem róla tudomást, pedig sejtettem, hogy Patrick lehet az. Nem hittem, hogy bármi olyat tudna mondani nekem, amitıl jobban érezném magam. Apa biztosan elárulta neki, mennyire megviselt vagyok, és talán emlékeztetni akar az ígéretemre. De felmentettem magam alóla. Legalább egy estére. Vagy többre. Majd meglátom.

Egyszer az ajtó is kinyílt. Nagyon halkan, de azért hallottam. Úgy tettem, mintha aludnék, és ismét becsukódott. Ugyanolyan halkan. Újabb kellemetlen kérdést sikerült megspórolnom – állapítottam meg valahol az agyam leghátsó zugában.

Néhány napot sikerült így végig csinálnom. Nappal a kellemetlen kérdések elıl menekültem, éjjel pedig a rémálmoktól. Az sokat segített, ha egyáltalán nem gondolkodtam. Csak vártam. Vártam, hogy elmúljon a zavarodottság, a kétségbeesés, a fagyottság. Vártam, hogy visszajöjjön, és mindent elmondjon. Ha már válaszok nélkül hagyott itt.

A telefonomat most már állandóan kikapcsolva tartottam. Nem akartam hallani a hangját. Féltem tıle, hogy akkor magyarázatért könyörögnék. Úgysem adta volna meg. Egyszerően csak megpróbáltam túl lenni a napokon.

Persze ez nem tartotta vissza attól, hogy a vezetékes készüléken keressen. Mivel azonban azt soha nem én vettem fel, remekül el tudtam kerülni, hogy beszélnem kelljen vele.

Erica általában füllentett valamit a kedvemért. Hogy nem vagyok otthon, vagy éppen alszom. Bár nem hittem benne, hogy Patrick akár egy pillanatig is beveszi ezt a maszlagot. Nincs ember, aki annyit aludt volna, mint én − állítólag.

Egyszer azonban apával sikerült beszélnie, és ı azonnal elmondta az igazságot. Összeszorított szájjal hallgatta, amit Patrick mondott a vonal túlsó végén. Az arcán látszott, mennyire nem ért velem egyet.

Hátat fordítottam neki. Nagyon haragudtam rá. Engem kellett volna védenie, nem Patricket. Engem kellett volna megérteni, nem ıt. Nekem kellett volna igazat adni, nem neki.

A lépcsı aljában Lily várt. Tudta, hogy kivel beszél apám, és látta, hogy én ismét nem voltam hajlandó átvenni a készüléket.

− Elıbb, vagy utóbb beszélned kell vele – állapította meg csendesen.

172

− Tudom. Már a lépcsı felénél jártam. Nem akartam tovább beszélgetni. Nagyot

sóhajtott. Bosszúsan. De beletörıdött a makacsságomba. Megkönnyebbültem, mikor a szobámba értem. Az otthon töltött idım

kilencvenkilenc százalékában oda gubóztam be. Enni lementem ugyan, hogy ne piszkáljanak feleslegesen, hiszen nem hagyták volna szó nélkül, ha egy falatot sem eszek. De pár kanál étel után mindig visszaszöktem az emeletre. Nem volt semmi étvágyam. Sıt, hányingerem volt, még az ennivaló gondolatától is.

Tudtam, hogy gyerekesen viselkedem. Nem szakítottunk. Csak el kellett intéznie valamit. De nem tudtam napirendre térni felette, hogy mindenki mással megosztotta a problémáját, csak velem nem. Ráadásul szinte elviselhetetlennek éreztem a hiányát.

Kénytelen voltam a terepjáróval járni munkába. Az autóm Patrick garázsába, a slusszkulcsok pedig a házába voltak bezárva. Lilyt egyáltalán nem akartam megkérni, hogy segítsen nekem elhozni. Egyébként sem hittem benne, hogy hajlandó lenne ilyen nyíltan ellenszegülni a bátyja akaratának. Patrick egyértelmően kijelentette, hogy mit szeretne.

Ennek köszönhetıen minden arra irányuló igyekezetem, hogy megpróbáljak minél kevésbé feltőnı lenni – ezáltal is elkerülve a kényelmetlen kérdéseket – eleve halálra volt ítélve. Ennyi erıvel csengıt is köthettem volna a nyakamba.

Megpróbáltam hát jó képet vágni az egészhez. Nem akartam Tinának megadni azt az örömöt, hogy lássa, valami nagyon nincs rendben. És Lisa aggodalmára sem volt szükségem. Had higgyék csak, hogy teljesen oké az életem.

Azért biztos, ami biztos, a lehetı legmesszebb álltam meg a kórháztól. Persze Tina figyelmét semmi nem kerülte el. Láttam irigykedı arckifejezésén. És amikor az egyik fiatal ápoló – Derek, aki szintén a mi mőszakunkba volt beosztva −, a kapun kifelé menet arra panaszkodott, hogy elromlott az autója, és busszal kell járnia, pedig viszonylag messze lakik a várostól, kapva kapott az alkalmon, hogy alattomban belém csípjen.

− Talán kérd meg Emit, hogy vigyen haza! – javasolta neki, de közben rám nézett, olyan gúnyosan, hogy kirázott tıle a hideg. − Lefogadom, ilyen autóban még úgy sem ültél – mutatott jelentıségteljesen a távolabb álló, de azért jól látszó autóra. − A mi fizetésünkbıl nem telik rá.

Minden fej a megadott irányba fordult. Derek felhördült. Éreztem, hogy elvörösödök. Meg tudtam volna fojtani az aljasságáért.

− Hogy-hogy ezzel jársz? – nézett rám Lisa értetlenül.

173

− Te még nem is láttad az új autóját? – folytatta Tina kegyetlenül a lealázásomat.

− Az nem az én autóm – kétségbeesetten igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom, és hogy ne látszon rajtam, mennyire ideges és dühös vagyok.− Az enyém is elromlott – magyaráztam gyorsan. – Patrick pedig kölcsön adta az övét. Neki most nincs rá szüksége.

− Tényleg – kapott a fejéhez Tina. – Régen láttuk a barátodat. Csak nem történt valami köztetek?

− Most nincs a városban – szőrtem a fogai között. – Elutazott. − És mégis hová? – mosolygott Tina, de a mosolya cseppet sem volt

kedves. Inkább vicsorgásnak hatott. − Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. − Nem hallgattatta el a

durvaságom. − Nem arról van szó, hogy szakítottatok, csak nem akarod megosztani

velünk? Már nyitottam a számat, hogy valami sokkal gorombábbat mondjak

neki, de Lisa megelızött. − Te nem vagy normális. Gondolod, hogy akkor Emi az ı autójával

furikázna? Egyszerően csak irigy vagy, mert tudod, hogy a te feneked alatt soha nem lesz ilyen kocsi.

Ez végre elég volt, hogy egy kis idıre elvegye a kedvét a piszkálódástól. Mérgesen hátat fordított, és otthagyott minket.

− Szóval tényleg elvinnél? – kérdezte Derek reménykedve. Nem láttam rá semmi okot, hogy miért is ne tenném. − Hát persze. Úgy is arra megyek. Téged is elvigyelek? – fordultam

Lisa felé. − Köszi, de már akadt egy önként jelentkezı – közölte sugárzóan

mosolyogva, és fejével az egyik közeli autónak támaszkodó jóképő férfi felé intett. Rémlett, hogy már többször láttam a kórházban, de a nevére nem emlékeztem.

− Rendben – motyogtam, és még egy mosolyt is megpróbáltam kipréselni magamból. – Akkor holnap találkozunk.

− Még csak az kéne – kacagott Lisa. Értetlen arcomat látva még hozzá tette. − Hahó! Ébresztı! Most két napig szabadok leszünk. Nehogy dolgozni

gyere itt nekem! A szám szélébe kellett harapnom, nehogy felnyögjek. Két nap semmit

tevés. Két nap, amikor semmi nem tudja megakadályozni a gondolkodást. Két nap, amíg kénytelen leszek valamelyest szem elıtt lenni. Ki kell találnom valamit. Nem fogom kibírni munka nélkül.

174

− Indulhatunk? − Derek hangja térített magamhoz. − Azta! Ez egy Freelander! – lelkendezett, mikor közelebb értünk az autóhoz.

− Én úgy tudtam, hogy Land Rover – néztem rá összevont szemöldökkel. Nem igazán értettem, miért nevet.

− Igen. Egy Land Rover Freelander Td 4 – magyarázta türelmesen. − Ja. Most már világos – válaszoltam az érdeklıdés minden jele nélkül. Megint elnevette magát. − Nem is tudod, milyen autót vezetsz? − Nem igazán – rántottam meg a vállam. – Nekem csak az a lényeg egy

kocsiban, hogy elvigyen oda, ahová menni szeretnék. − Intettem neki, hogy szálljon be.

− Én mindent odaadnék azért, hogy egyszer ilyen autóm legyen – folytatta az áradozást, miközben bemászott az anyós ülésre.

Óvatosan kimanıvereztem a parkolóból. Még mindig nem tudtam teljesen megszokni az impozáns méreteit. Amikor azonban kikanyarodtam a fıútra, már nem jelentett gondot vezetni. Valóban szuper autó volt. Ezt még az én hozzá nem értı szemem is meglátta. Álom volt vezetni. Egy pillanatra megértettem Derek lelkesedését.

Hamarosan kiértünk a városból. Hirtelen ötlettıl vezérelve gyorsítani kezdtem, de nem álltam meg a megengedett sebesség-határnál, hanem tovább nyomtam a gázpedált. A terepjáró azonnal engedelmeskedett a lábam legfinomabb mozdulatának is.

− Mit szólsz hozzá, ha megnézzük mit is tud ez a csoda autó – pillantottam Derekre.

− Én benne vagyok – válaszolta vigyorogva, és azonnal bekötötte a biztonsági övét.

Magam sem tudtam, mi ütött belém. Még soha nem mentem ilyen gyorsan. Az én autómmal nem is lehetett volna. Már régen kilehelte volna a lelkét a meredek szerpentinen.

Hihetetlen volt, de élveztem a sebességet, és azt is, hogy a terepjáró milyen engedelmesen követte a mozdulataimat. Nagyon jó érzés volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy egy ilyen kocsival vétek lassabban menni. Mintha a száguldásra találták volna ki. Fél füllel hallottam, hogy Derek ujjong mellettem.

Egy pillanatra belém bújt a kisördög. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy olyan közel menjek az út menti sziklákhoz, hogy végig horzsoljam a Land Rover oldalát. Biztos voltam benne, hogy nekünk nem esne bajunk. A kocsi viszont nem festene valami esztétikusan utána. Patrick háromszor is meggondolta volna legközelebb, hogy rám erıltesse-e az akaratát.

175

− Lassíts Emi! – szólt rám hirtelen Derek. – Egy rendırautó jön utánunk.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Igaza volt. Sokkolt a felismerés, hogy mennyire nem érdekel. Az sem, ha megbüntetnek. Egyébként sejtettem, hogy ki ülhet benne. A járır kocsi nem szirénázott, és a kék fényt sem használta. Mindössze a reflektorral jelzett néhányszor a sofırje.

Engedelmesen félre álltam. Úgy sem volt rá semmi esélyem, hogy megússzam a kellemetlen beszélgetést. Jobbnak láttam, ha minél hamarabb túl vagyok rajta. Hallottam, hogy Derek elkeseredetten felsóhajt mellettem.

− Szép kis kalamajka. A tükörben láttam, hogy a várakozásomnak megfelelıen Simon száll ki

az autóból. Ahogy közelebb ért, tisztán kivehetı volt az arcán a harag. Szinte feltépte az ajtót.

− Szállj ki! – parancsolt rám kiáltva. − Megırültél? – üvöltött tovább, mikor már vele szemben álltam. Az arca elképesztıen fehér volt. − Van fogalmad egyáltalán arról, hogy mennyivel mentél? Meg akarsz halni?

− Ugyan dehogy – válaszoltam, és magam is meglepıdtem, milyen nyugodt a hangom. Még akár egy héttel ezelıtt is rettenetesen be lettem volna ijedve, amiért szabályszegésen kapnak. Igaz, akkor még az lehetetlen lett volna. Mármint, hogy én szabályt szegjek.

− Csak ki akartuk próbálni, mit tud az autó. Te jó ég – jutott el a tudatomig. – Mosolygok. Nem tudta értékelni. A sápadtsága vörösbe váltott. Úgy festett, mint aki

menten gutaütést kap. Keményen tartanom kellett magam, nehogy hangosan vihogni kezdjek. Mi ütött belém? Talán szépen, csendben ideg-összeroppanást kapok?

− Akartátok? Mégis kivel? A kocsi belseje felé intettem. Most vette csak észre, hogy nem vagyok

egyedül. Egy pillanatig ádázul nézett Derekre. Szegény fiú kínosan feszengve állta a pillantását.

− Ez meg kicsoda? – intett mogorván Simon. Nem pazarolta az idejét udvariaskodással.

− Egy barátom – mondtam még mindig mosolyogva. Szótlanul nézett. Talán próbált valami értelmet felfedezni a

szememben. Nem tetszhetett neki, amit ott látott. − Ugye tudod, hogy beszélnünk kell – mondta végül, most már sokkal

halkabban. − Most nem alkalmas – válaszoltam. – Mehetünk? Nem azonnal felelt. − Csak ha sokkal lassabban hajtasz.

176

− Megígérem. Felhördült, mikor gúnyosan tisztelegtem, de nem szólt egy szót sem. Az

út közepén állt mindvégig, amíg el nem indultam. − Ezt megúsztuk – sóhajtott megkönnyebbülten Derek. – Még

szerencse, hogy ismeritek egymást. − Még szerencse – helyeseltem. Biztos voltam benne, hogy még egyszer

nem akar majd velem jönni. A hátralévı út a házukig már eseménytelenül telt el. Mielıtt kiszállt a

kocsiból, még felém fordult. − Nem hittem volna, hogy ilyen belevaló csaj vagy – közölte

vigyorogva. – Aki nem ismer, inkább egy kis nebáncsvirágnak gondol. Ez aztán az elismerés – gondoltam, és nem tudtam megállni mosolygás

nélkül. Intettem neki és elindultam. De nem hazafelé. Tudtam, hogy Simon ott fog várni. Inkább az ellenkezı irányt választottam. Órákig autóztam anélkül, hogy tudtam volna, hová tartok. Megint sikerült kikapcsolni a gondolataimat. Bámultam a tájat, az utat magam elıtt, a semmit. Most már figyeltem rá, hogy ne menjek túl gyorsan. Nem akartam egy újabb figyelmeztetést, sem egy balesetet. Még csak az utót sem akartam már összetörni.

Sötétedni kezdett. A mőszerfalon kigyulladt a tankolásra figyelmeztetı lámpa. Mivel már jó ideje jöttem anélkül, hogy egyetlen benzinkutat is láttam volna, úgy határoztam, hogy inkább tovább hajtok még néhány kilométeren keresztül. Úgy gondoltam, hamarosan találnom kell egyet. Nem túl forgalmas úton jártam, de azt sejtettem, hogy azért még itt is viszonylag közel vannak egymáshoz a töltı állomások. Azért csak erre téved néha egy-egy autó.

Már kezdtem pánikba esni, mikor legnagyobb megkönnyebbülésemre megláttam a jelzıtáblát, és pár száz méter után már a benzinkút fényei is jól kivehetıek voltak. A félhomályból egyre inkább sötétség lett körülöttem, és az éjszakai vezetéstıl még komor hangulatom ellenére sem lelkesedtem túlságosan.

Megkértem a készséges fiatal srácot, aki az épületbıl kiszaladt, mikor begördültem, hogy segítsen. Még a tanksapkát sem tudtam volna kinyitni. Láttam, milyen elismerıen nézegeti az autót, miközben az szorgalmasan nyelte a gázolajat. Én pedig aggodalmasan néztem a mérıórát. Te jó ég! Mennyi üzemanyag fér ebbe a szörnyetegbe.

Nem volt nálam elég pénz, úgyhogy inkább a bankkártyámat adtam oda a pénztárosnak. A fiú még többször megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit. Kicsit zavaró volt az igyekezete, és még zavaróbb a szemtelen mosolya.

177

Úgy nyúltam a kártyáért, hogy jól látható volt a győrőm. Erre kicsit elfintorodott, de azért még visszakísért az autóhoz, amirıl buzgón kérdezgetett közben, és még a szélvédıt is lemosta. Nem sok kérdésére tudtam válaszolni. Egy darabig még ácsorgott mellettem. Hirtelen észbe kaptam, és elıhúztam egy bankjegyet a pénztárcámból. Segítım szemmel láthatóan elégedett volt a címlettel.

Miközben a kormány mögé ültem, a szemem sarkából megláttam egy ütött-kopott kocsit majdnem egyvonalban velem. Sofırje mellette állt. Neki nem volt szüksége segítségre. A fiú sarkon fordult és visszament az épületbe.

Ismét a másik autóra pillantottam. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába, ami az elmúlt hetekben már többször is, és amit mostanára már teljesen elfelejtettem.

Nem láttam a férfi arcát. Úgy állt, hogy árnyékban volt, és a baseball sapka sildje is takarta. De láttam, hogy a kocsija fölött felém bámul.

Talán ı is a terepjárót csodálja – gondoltam reménykedve. Kapkodva indítottam, és most örültem, hogy egy ilyen gyors autót vezetek. Meg voltam gyızıdve róla, hogy ha akarna, sem tudna utolérni a tragacsával. Azért mindig összeszorult a gyomrom, mikor a hazafelé úton megláttam egy másik autó lámpáját a visszapillantóban. Ilyenkor mindig gyorsítottam.

Édesapám ırjöngve fogadott otthon. Egy pillanatig azt hittem, hogy megpofoz, mikor beléptem az ajtón. Bár ilyet még soha nem tett. Most is uralkodott magán. Anyám sápadtan állt mögötte, miközben magyarázatot kért arra, hogy hol voltam idáig, és hogy miért kapcsoltam ki a telefonomat.

Szánalmasan motyogtam nekik valamit arról, hogy lemerült, de nem tudtam mit kitalálni arra, hogy miért csak most értem haza. Elmondtam inkább az igazságot, vagyis, hogy céltalanul autóztam egészen idáig, hogy kicsit kiszellıztessem a fejem.

Elképedtségüket kihasználva gyorsan felmentem a szobámba. Nagyon szégyelltem magam. Ezt azért mégsem mővelhetem velük. Az egy dolog, hogy elkeseredett vagyok Patrick titkolózása miatt, és hogy nincs akkora önuralmam, hogy egyszerően elviseljem a hiányát, de a szüleimet nem lett volna szabad ennyire megijesztenem. Össze kellett végre szednem magam.

Alig öt perc múlva kopogást hallottam az ajtómon. Felsóhajtottam. Azt gondoltam, a szüleim jöttek utánam, hogy tovább faggatózzanak, de az ajtón Lily lépett be, kezében aprócska telefonjával.

− Patrick keres – nyújtotta felém a készüléket, de én nem vettem el. Elszántan megráztam a fejem. Ehhez még kellett egy kis idı.

178

− Nem hajlandó veled beszélni – kommentálta reakciómat a bátyjának. Egy ideig hallgatta az utasításait, majd ismét felém nyújtotta a telefont.

− Azt mondja, nem érdekli, és hogy nyomjam a kezedbe, ha akarod, ha nem.

Igen. Ahogy másokra erılteti az akaratát, az rá vall. Nem volt értelme tovább tiltakozni. De nem szóltam bele a mikrofonba, csak a fülemhez tartottam a telefont.

− Emily! – hallottam Patrick türelmetlen hangját. Olyan rég volt már, hogy utoljára kimondta a nevemet. Még így, a telefonvonal torzítása ellenére is hevesebben kezdett verni a szívem.

− Itt vagyok – nyögtem ki. Mintha valami elszorította volna a torkomat megakadályozva ezáltal, hogy a hangom természetesen csengjen.

− Mi ez a butaság, hogy nem akarsz velem beszélni? Jellemzı. Nem magyarázatot ad, hanem ı kér számon. Nem

válaszoltam. Nem tudtam. Láttam, hogy Lily kimegy. Minden addigi igyekezetem, hogy ne gondolkozzak, semmivé foszlott a hangjától. Teljesen összeomlottam. A könnyek észrevétlen kezdtek peregni a szemembıl.

− Emily – szólított ismét Patrick. Most már sokkal lágyabb volt a hangja. – Miért viselkedsz ilyen gyerekesen? Nem ezt ígérted nekem.

A hangjában nem volt szemrehányás, csak értetlenség. Egyet értettem vele. Teljesen irracionális volt minden egyes cselekedetem. Még én magam sem tudtam magyarázatot adni rájuk.

− Igazad van – hagytam helyben a szavait, és igyekeztem megakadályozni, hogy rájöjjön, sírok. – Ne haragudj!

Hallottam, hogy megkönnyebbülten felsóhajt. − Akkor visszakapcsolod a telefonod? − Mintha mosoly bujkált volna a

hangjában. − Igen. − Ennél többre képtelen voltam anélkül, hogy hangos zokogásba

ne törjek ki. − Szeretlek – súgta. Pár másodpercig várta a választ, de én épp a

könnyeim nyeldekeltem. − Mennem kell. − Letette a telefont. − Én is szeretlek – mondtam a süket vonalnak. Borzasztóan mérges voltam magamra, amiért idáig nem voltam

hajlandó beszélni vele. És csak reménykedni tudtam, hogy ı meg fog tudni bocsátani. Sikerült kicsit megemberelnem magam. Elhatároztam, hogy nem folytatom azt a logikátlan viselkedést, amit addig. Láttam a családomon a megkönnyebbülést. Tudtam, hogy sokkal türelmesebbnek és önzetlenebbnek kell lennem. Patricknek bizonyára jó oka volt az utazásra.

179

Én pedig csak nehezítettem a helyzetén. Muszáj volt hát visszaállnom „jó kislány üzemmódra”. Pár napig sikerült is.

Hiba reménykedtem, Simon nem felejtette el, hogy beszélni akart velem. Csak elodázni tudtam, elkerülni nem.

Egyik délután beállított hozzánk. A szüleim még nem értek haza a munkából, Lily pedig bevásárolni ment Ericával. Engem is hívtak, de nem akartam velük tartani, amit azonnal meg is bántam, amikor Simont megláttam.

A kertben ücsörögtem. Álcaként tartottam kezemben egy könyvet − hogy ne kelljen magyarázkodnom, min töprengek −, ha valaki mégis meglát.

− Már azt hittem, senki sincs itthon – mondta, ahogy közelebb ért. Feljebb húztam a lábam, hogy leülhessen a nyugágyra. Kicsit

kellemetlen volt felnéznem rá, ahogy mellettem állt. − Láthatod, én itthon vagyok – magyaráztam a nyilvánvalót, amint egy

vonalba ért a szemünk. − Igen – hagyta helyben. – Reméltem. Azok után, hogy a múltkor

elszöktél elılem. Elpirultam, de nem válaszoltam. Mit is tudtam volna mondani. Ismételt

példája a gyerekes viselkedésemnek – ahogy Patrick mondta. − Mi folyik itt Emi? – vágott egybıl a téma közepébe. Nagyot nyeltem. Azt hittem ennél több idım lesz majd felkészülni a

válaszokra. − Hogy érted? – kérdeztem vissza, csak hogy idıt nyerjek. Nagyon is

jól értettem a kérdését. − Tudod. Mi történik veled? − Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. Ez volt az igazság. Egy percig csak nézett rám. Szép barna szeme tele volt aggodalommal.

Mennyire akartam most, hogy bárcsak inkább ebbe a férfiba szerettem volna bele. Simonba, a megbízhatóság és szilárdság élı szobrába. Hiába imádtam Patricket bolondulásig. Nem volt velem. De ı itt volt. Mindig, amikor csak kellett. Törıdött velem. Éreztette, hogy fontos vagyok a számára. Csak éppen nem tudtam szerelemmel szeretni.

− Miatta van ugye? Hol van egyáltalán? − Nem tudom – mondtam ismét az igazat. Összehúzott szemmel nézett rám. Talán azt kémlelte, elhallgatok-e

elıle valamit. − Nem bízol bennem? Nem akarod elmondani? − Nincs mit elmondanom Simon. Én sem tudok semmit. Talán nincs is

semmi, amit tudnom kellene.

180

− Ezt te magad sem hiszed el – grimaszolt. Hisztérikusan felnevettem. − Az egyáltalán nem számít semmit, hogy én mit hiszek. Engem is meglepett a hangom. „Jó kislány üzemmód” – szólalt meg a

vészcsengı a fejemben. Igyekeztem összeszedni magam. − El kell intéznie valamit. Amint végzett, visszajön – igyekeztem a

lehetı legmeggyızıbb lenni. Ha elég hiteles vagyok, talán még én magam is elhiszem, amit mondok. − Egyszerően csak hiányzik. Ez minden.

Büszke voltam magamra. Még egy mosolyra is futotta az erımbıl. Megint ugyanazzal a kutató tekintettel nézett rám, amitıl úgy éreztem magam, mintha megröntgeneztek volna.

− Miért ragaszkodsz még mindig hozzá? Mikor ennyire megbánt. − Mert bízom benne. És mert szeretem. – Ez volt az igazság. Feltétel

nélkül bíztam Patrickben, és mérhetetlenül szerelmes voltam belé. − Ez még megváltozhat. Megráztam a fejem. − Nem Simon. Ez soha nem fog megváltozni. Még ha valóban megbánt,

vagy becsap is. De tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Oka van annak, hogy elutazott. Nem benne van a hiba, hanem bennem. Én nem tudom elviselni, hogy nincs velem.

Nem válaszolt. A cipıje orrát nézte. Talán most itt lenne az ideje, hogy kiábrándítsam magamból – futott át

a fejemen. Csak nem igazán tudtam, hogy fogjak hozzá. Ahhoz elıször meg kellett tudnom, hogy hogyan is érez jelenleg.

− Kérdezhetek valamit? Kérdın vonta fel a szemöldökét, ahogy felém fordult. − Még mindig szerelmes vagy belém? − Miért vagy rá kíváncsi – mosolygott keserően. – Épp most ecsetelted,

hogy te mit érzel. − A szemébıl rögtön kiolvashattam a választ. Nagyon nem tetszett, amit ott láttam.

− Csak tudni akartam. Most, hogy itt van Lily… − Ezzel mit akarsz mondani? − Látom, hogy kialakult köztetek valami, ami talán több barátságnál. Ismét a szemét néztem, hogy meggyızıdjek a sejtelmeim

helytállóságáról. Meggyızıdtem. Nem állta a tekintetemet. Zavartan félrenézett, ezzel is igazolva az elképzelésem. Tehát tetszik neki Lily. Nagyon is.

− Nem tudom megmagyarázni – fogott hozzá. De én már sejtettem, mi zajlik benne. − Lily olyan, olyan… − kereste a megfelelı szót. Én mondtam ki helyette.

181

− Valóságos. − Meglepetten nézett rám. − Én pedig egy ábránd vagyok. Egy elképzelt lehetıség, amit nem sikerült megvalósítanod. Ezért vágyódsz még mindig utánam.

Megrázta a fejét. − Ez nem igaz – tiltakozott hevesen. − De igen – gyızködtem. – Bebizonyítom, hogy nem rám van

szükséged. Közelebb hajoltam hozzá. Elképedve bámult rám. Igaz, hogy a szem a

lélek tükre. Az övé annyi érzést mutatott, hogy elsıre fel sem fogtam mindent. Láttam benne meglepettséget, félelmet, örömöt, rajongást.

Egy pillanatra elöntött a kétség. Visszariadtam attól, amit tenni készültem. Ha jól gondolom, akkor bebizonyítom neki, hogy nem én vagyok a megfelelı a számára. Ha nem, akkor talán örökre megbántom. Ha igazam van, akkor esélyt adok Lilynek a boldogságra. Ha nem, akkor még több fájdalmat okozok neki. Kockáztattam. Megcsókoltam, mielıtt még meggondoltam volna magam.

Ez nem olyan volt, mint amikor kényszerített. Most én akartam megtenni. Egyáltalán nem volt kellemetlen. Inkább olyan semleges volt. Pont, ahogy képzeltem. Még csak egy icipici bizsergést sem éreztem. A szívem nem kezdett el össze-vissza kalimpálni, mint amikor Patricket csókoltam. Egy pillanatra sem veszítettem el a fejem. Nagyon is józan maradtam.

Elıször megmerevedett, de azután egy sóhajjal viszonozta a csókot. Felemelte az egyik kezét, és végig simította az arcom. Egyre szenvedélyesebbé vált. Ám az én higgadtságom kioltotta az ı hevességét. A keze lehanyatlott, és kicsit távolabb húzódott tılem.

− Ó. Már értem – mondta alig hallhatóan. Belül ujjongtam. Sikerült. Megértette. Bárhogy szeretné is, még ha én is

akarnám, akkor sem kaphatná meg azt, amire vágyik. Az csak ábránd volt. Egy valódi nıre volt szüksége. Nem egy kitaláltra.

Korai volt az örömöm. A válla fölött megláttam Lily elképedt arcát. A ház sarkánál állt, és minket nézett. Láttam rajta, hogy tanúja volt a csókunknak. A szemében olyan csalódottság tükrözıdött, hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra.

− Mi a baj? – kérdezte Simon ijedten. Követte a tekintetemet, és ı is elsápadt.

Ahogy felugrott, már kétségem sem volt afelıl, hogy minden elképzelésem jó volt. Ez a fiú fülig szerelmes volt Lilybe. Csak egy jó nagy fenékbe rúgás kellett ahhoz, hogy észhez térjen. A rúgás meg volt. Az észhez térés is. De lehet, hogy ezzel mindent elrontottam, végérvényesen.

182

Lily nem várta meg, hogy Simon odaérjen hozzá. Sarkon fordult, és elrohant. İ pedig utána. Megsemmisülve ültem tovább. meg sem tudtam mozdulni. Erica jelent meg értetlen arccal.

− Ezekbe meg mi ütött? – kérdezte. − Csak egy félre értés – nyögtem ki. Egy darabig még bámult rám, majd megvonta a vállát, és a szatyrokkal

együtt eltőnt a konyhában. Még ücsörögtem egy darabig, majd felemeltem a telefonom, és

megkérdeztem Lisát, hogy alhatok-e nála az éjszaka. Képtelen lettem volna tovább otthon maradni. Szerencsére a barátnım nem kérdezett semmit. Bementem a házba. Szóltam Ericának, hogy hová indulok, és hogy aznap már nem fogok hazamenni. Csodálkozott ugyan, de nem mondott egy szót sem.

Az elhatározásom, hogy nem mutatom a kétségbeesésemet egészen addig tartott, amíg meg nem láttam Lisát. Azonnal a nyakába borultam, és zokogva mondtam el minden bánatomat. Akadozó nyelvvel válaszolgattam a kérdéseire. Szegény alig értett valamit a szavaimból, de én megnyugodtam valamelyest, hogy kiadtam magamból a feszültséget. Mikor megcsörrent a telefonom, már a hangom sem remegett annyira.

Patrick volt az. Lily már minden bizonnyal elmondta mi történt – futott át a fejemen.

− Hol vagy most? – kérdezte feszülten minden bevezetés és köszönés nélkül. – Most beszéltem Lilyvel. Magán kívül van.

Hú. Ez rosszabb lesz, mint gondoltam. − Lisánál vagyok – válaszoltam automatikusan. – Szóval Lily elmondta

mi történ? − Igen. És bevallom, nem értelek. Teljesen megırültél? A szavak csak úgy kibuktak a számon. Minden meggondolás nélkül.

Összefüggéstelenül. − Én csak be akartam bizonyítani, hogy az nem szerelem, amit irántam

érez. Egy esélyt akartam Lilynek is. Mindössze ezért csókoltam meg. Csend. Legalább válaszolna. Még ha haragszik is. − Patrick? – szólítottam kétségbeesetten. − Mirıl beszélsz? A hangja szinte felismerhetetlen volt. Úgy éreztem magam, mint akit

leforráztak. − Én… én azt hittem, ho-hogy Lily elmondta… − Felhívott – vágott közbe türelmetlenül. – Hazaért hozzátok, és Erica

azzal fogadta, hogy elrohantál otthonról. Mi ez a história? Kit csókoltál te meg?

183

Az agyamban egymást követték a kuszábbnál kuszább gondolatok. Nem mondott neki semmit? Miért nem? És akkor miért hívta fel egyáltalán? Ezzel akarta megbosszulni, amit tettem?

− Emily! Már kiabált. − Simont – válaszoltam az iménti kérdésére. Ismét csend, majd hallottam, hogy felsóhajt. − Rendben. Ha otthon leszek, mindent megbeszélünk. Most csak

nyugodj meg. A lényeg, hogy jól vagy. Lily aggódott érted, amikor nem talált.

Most már sokkal nyugodtabban és halkabban beszélt. Most megint olyan volt a hangja, mint ahogy emlékeztem.

− Jó. Megadtam magam. Biztos voltam benne, hogy mirıl akar beszélni.

Nem volt semmi kétségem afelıl, hogy soha nem fog nekem megbocsátani. És teljes mértékben meg tudtam érteni. Lehetetlenül, szörnyen viselkedtem.

− Emily! Hallod, amit mondok? − Tessék? – eszméltem. Észrevétlen hanyatlott le a telefont tartó kezem, pedig a vonal másik

végén még mindig hallottam a hangját. − Azt mondtam, nemsokára haza megyek. Még van itt egy két

tennivalóm. Hidd el, nem hagyhatom félbe. Ez nem olyan. Ha nem kellene maradnom, már régen veled lennék. Érted?

− Persze – hagytam helyben ismét. Azt mondja, amit mondania kell. Ezt még sem lehet telefonon keresztül

elintézni. És nekem is azt kell mondanom, amit hallani akar. − Ne aggódj! Én rendben leszek. − Igen. Ezt már máskor is megígérted. Most megint mérges. Jó sok problémát okoztam neki. Nem csoda, ha

haragszik rám. És még ott a csók is. A háttérben beszédet hallottam. Patrick válaszolt valakinek, majd ismét

hozzám beszélt. − Most mennem kell. Hamarosan jelentkezem. Gyorsan elbúcsúzott, és már bontotta is a vonalat. Nem mondta, hogy

szeret – állapítottam meg, de igazából meg sem lepıdtem. − Na, barátnım, te aztán jó nagy slamasztikában vagy – szólalt meg

mellettem Lisa. − Igen – nyögtem ki.

184

A sírás fojtogatott, de a szemeim szárazon égtek. Elsírtam már minden könnyemet. A gyomrom egészen kicsi gombóccá zsugorodott az idegességtıl.

− Gyere! Csinálok egy kávét. Felálltam, hogy kövessem a barátnımet a konyhába, de a lábam

felmondta a szolgálatot. Egy pillanatra minden elfeketedett körülöttem, és úgy csuklottam össze, mint egy rongybaba. Lisa ijedten nézett rám.

− Rosszabb bırben vagy, mint hittem. Maradj csak. Inkább behozom a csészédet.

Nem tiltakoztam. Én magam sem akartam még egyszer megpróbálkozni a járással. Jobbnak láttam a fenekemen maradni.

Ahogy megígérte, úgy is tett. Alig néhány perc múlva már vissza is tért a kezében két kávés pohárral. A frissen fıtt kávé gızölgött a csészékben, az illata azonnal betöltötte az egész szobát. Amint megéreztem, azonnal felfordult a gyomrom. Még láttam Lisa elképedt arcát, miközben elrohantam a mosdóba.

Mire visszaértem, már eltüntette a kávét. A táskájával, és a kocsi kulcsával a kezében állt az ajtóban.

− Mész valahová? – kérdeztem értetlenül. − Igen. Méghozzá veled. Beviszlek a kórházba. − Ugyan – fintorogtam. – Kutya bajom, csak már reggeli óta nem ettem

semmit, most pedig kicsit begörcsölt a gyomrom. − Az ég szerelmére Emi! – kiáltotta. – Szülésznı vagy. Neked

magyarázzam? Egy percig értetlenül néztem rá. Azután derengeni kezdett valami.

Elıször a mérhetetlen érzékenység. Azután a fáradtság, amit én teljes egészében az átvirrasztott éjszakák számlájára írtam. Majd az émelygés. Most pedig a rosszul lét. Lázasan próbáltam a napokat számolgatni.

Falfehér arcomat látva Lisa rám szólt: − Azonnal ülj le, mert még összeesel itt nekem! Engedelmeskedtem. A fejem két kezembe fogtam. − Jézusom – hördültem fel. − Nem védekeztetek? Lisa kérdése annyira helyénvaló volt. Mégis mi a fenét gondoltam?

Hogy rám nem vonatkozik a biológia? Tökéletesen tudtam a választ. Erre egyáltalán nem is gondoltam. Nesze neked, egészségügyi fıiskola.

− Te nem vagy normális – állapította meg halkan. Ezzel nem tudtam vitatkozni. − Gyere! Megnézetjük egy szakemberrel. A mondatától nevetnem kellett. Egyszerően nem lehetett megállni.

185

− Lisa! Mi is szakemberek vagyunk. − Szép kis szakember – vigyorgott. – Nem védekezik, csak várja a

csodát, azután meg nem ismeri fel a terhesség elsı jeleit. Gondolom az sem tőnt fel, hogy a ciklusoddal nincs rendben valami.

Ismét nevettem. Ellenállhatatlanul humorosnak találtam a helyzetet, pedig nem volt benne semmi vicces. Nagyon is komoly volt a dolog.

− Menjünk – terelt az ajtó felé, miközben még mindig vihogtam.

186

11. fejezet A támadás

A következı napokban az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben próbáltam tartani a „jó kislány üzemmódot”, ahogy azt korábban elhatároztam. Lilyvel is jól kijöttünk. Már nem haragudott rám. Legalábbis azt mondta. Engedte, hogy megmagyarázzam a csókot. Úgy látszott, megértette az indokomat.

Szemmel láthatóan megváltozott a kapcsolatuk Simonnal. Még nem tombolt a szerelem, de barátságnál már jóval több volt közöttük. És az is nyilvánvaló volt, hogy Simon teljesen másképp néz már rám. Sikerült a kísérletem. Helyére kerültek benne a dolgok. Csak ez éppen az én boldogságomba került.

Nem nyavalyogtam tovább. Legalábbis nem nyilvánosan. Tettem a dolgom. Dolgozni jártam, a családommal voltam, próbáltam teljesen hétköznapi lenni. Csak éjjel nem tudtam magam tartani.

A kétségbeesés rendszeres éjszakai vendégem lett. Sírni nem tudtam már, de az elkeseredettségem, a jövıtıl való félelmem csak nem akart enyhülni. Végtelenül sajnáltam magam. Amiatt, hogy Patrick nincs velem, amiatt, hogy összekuszálódott a kényelmes – és nem túl izgalmas – kis életem, amiatt, hogy ilyen lehetetlen helyzetben vagyok várandós, és a többi, és a többi.

Nehezen tudtam összeszedni magam. Szinte mindentıl féltem, ami rám várt. A terhességtıl, az egyedülléttıl, a gyengeségemtıl, a felelısségtıl. De néhány nap alatt letisztult, még ha nem is minden, de az egyértelmően, hogy valamelyest talpra kell állnom a baba érdekében.

Az idı a hangulatommal egyenes arányban romlott. Szinte folyton esett. Most örültem, hogy Patrick autójával járhatok. Valóban sokkal biztonságosabb volt a csúszós hegyi úton, mint az enyém. És nekem most már magamon kívül egy másik emberért is aggódnom kellett. Kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy néhány napja azt fontolgattam, neki hajtok egy sziklának. Nem voltam normális.

A Lisánál folytatott beszélgetésünk óta Patrick nem jelentkezett, és észrevettem, hogy Lilyt sem hívta. İ is aggódott már érte, de próbálta tartani bennem a lelket, ezért igyekezett minden eszközzel eltitkolni. Azért én láttam.

A családom egészen elégedett volt a fegyelmezett viselkedésemmel. Elkaptam ugyan néha egy-egy aggódó pillantásukat, fıleg ha nem tudtam

187

uralkodni magamon, és kitört belılem a hisztérika. De viselkedtem, és mindig sikerült valahogy elaltatnom a gyanakvásukat, meggyızve ıket arról, hogy teljesen jól vagyok. Egyedül Ericánál buktam le.

Egyik nap éppen megint rátört a kényszer, hogy sürgısen sütnie kell valamit. Teljesen elképesztı módon undorodtam az édességektıl mostanában. Persze én már tudtam az okát. De hogyan tudtam volna megmagyarázni, miért nem akarok neki segíteni, holott idáig mindig szívesen tettem.

Vettem hát egy nagy levegıt, és beballagtam a konyhába. Egészen jól ment minden addig, amíg meg nem éreztem a sülı sütemény, émelyítı illatát. Nem bírtam tovább. Mikor visszakóvályogtam a konyhába egy szerintem elfogadható magyarázattal, a nıvérem egybıl nekem szegezte a kérdést:

− Hányadik hét? Annyira meglepıdtem, hogy gondolkodás nélkül válaszoltam. − Ötödik. − Basszus hugi! Anyáék tudják? − Nem – préseltem ki összeszorított fogaim közül. – És senki más sem.

Szeretném, ha ez így is maradna. Reméltem, hogy kellıképpen villog a szemem, ahogy figyelmeztettem. − És Patrick? – kérdezısködött tovább. − Mondom senki. Elképedve nézett. − Számíthatok rád? − Hát persze. Ugye nem így tervezted? – kérdezte néhány másodperc

múlva. Nem válaszoltam, mert éreztem a megint feltörı hányingert, csak

megráztam a fejem. − Inkább menj most fel, és feküdj le egy kicsit – utasított, mikor látta

rajtam elhatalmasodni a rosszullétet. Nagyon reméltem, hogy megtartja a szavát, és a titkomat is. Tudtam,

hogy nem halogathatom sokáig azt, hogy színt valljak, de talán elodázhatom még egy kicsit. Pedig a folytonos halogatás miatt mostanában megszívtam párszor.

Egészen új élmény volt várandósan dolgozni a szülészeten. A követı napokban néhányszor délutánra voltam beosztva. Különösen nyomasztó volt a sötétben haza vezetni, hiszen javában beesteledett már, mire végeztem, és a szinte állandóan borús égbolt még feketébbé tette a tájat.

Egyik ilyen alkalommal, mikor már elég közel jártam a házunkhoz, az út mellett egy veszteglı autót láttam meg. Égett a helyzetjelzıje, ezért már

188

messzirıl észrevehetı volt. Ahogy közelebb értem, már láttam a vezetıjét is. Zseblámpával integetett a kocsi mellıl. Önkéntelenül lassítottam, hogy megkérdezzem, miben tudok segíteni. Talán lerobbant, vagy kifogyott a tankja – találgattam.

Nem láttam rendesen, de mint ha az autó, ismerıs lett volna. Egészen biztos voltam benne, hogy találkoztam már valahol az ütött-kopott tragaccsal. A baseball sapkás férfi láttán pedig megszólalt egy vészcsengı az agyamban.

Lezártam az ajtókat, és csak egészen kicsit húztam le az ablakot, mikor mellé értem. Szerencsére az utas oldali ajtónál állt. Nem voltam benne teljesen biztos, ez a férfi figyelt-e a benzinkútnál, de több volt, mint gyanús.

− Tudna nekem segíteni? – kérdezte. A hangja roppant kellemetlen volt. − Mi történt? − Lerobbant az autóm, a telefonom pedig lemerült. Elvinne

valameddig? − Én már csak néhány száz méterre megyek – magyaráztam. – Nem

érdemes velem jönnie. Inkább maradjon itt és küldök segítséget! − Ha nem haragszik, mégis inkább beülnék – makacskodott tovább. –

Nem szívesen álldogálnék itt az út szélén. − Sajnálom – ráztam a fejem. – Biztosan megérti, hogy nem szeretnék

egy vadidegen férfit az autómba engedni. Azonnal jön a segítség. Mindössze pár percet kell várnia.

− Ugyan már – mosolygott úgy, hogy attól rögtön kirázott a hideg. – Megígérem, hogy nem fogom bántani.

Láttam, hogy az ajtó fogantyúja után nyúl. − Nem szállhat be! – mondtam most már kicsit emeltebb hangon. − Ne butáskodjon! – most már nem mosolygott. Még a sötétben is jól

látszott, hogy milyen mérges. − Megtagadja a segítséget egy bajba jutott embertıl? Ezt még a törvény is bünteti.

− Nem tagadok meg semmit. Azonnal küldök valakit, csak engedje el az autót, hogy minél elıbb indulhassak!

Jól észrevehetı volt, hogy megpróbálta kinyitni az ajtót, miközben szabad kezét az ablak résbe dugta. Most már kezdtem nagyon megijedni. Teljesen biztos voltam benne, hogy bántani akar. Felbıgettem a motort. Ezzel figyelmeztetve, hogy el fogok indulni. De a keze továbbra is az üveget markolta. Eszeveszetten rángatta az ajtót. Egy pillanatra átsuhant rajtam, hogy ha az én autómmal lennék, az már megadta volna magát. De a Land Rover ellen állt. Isten áldja érte.

189

Nem vártam tovább, hogy arrébb lépjen. Gázt adtam, mire az autó kilıtt. Hallottam, hogy a férfi felordít. A tükörbıl még láttam, hogy állva maradt. Tehát nem történt nagy baja. A következı kanyar után eltőnt a visszapillantóból.

Eszeveszett sebességgel tettem meg a hátralévı utat. Az egyik kanyarban egy pillanatra megcsúszott az autó, de nem veszítettem el az uralmamat felette. Sikerült egyenesbe hoznom, és most már kicsit visszább vettem a gázból.

Egészen az ajtóig hajtottam. Nem álltam be a garázsba. Megkönnyebbültem, mikor megláttam a járırautót az udvaron. Futottam. Mintha még mindig mögöttem lett volna a férfi. Minden szem rám szegezıdött, ahogy berobbantam a nappaliba. Fel sem fogtam hirtelen, mit látok.

− Valaki megtámadott – buktak ki belılem a szavak. Mind egyszerre felugrottak. Homályosan érzékeltem, mintha valami

más lenne, mint egyébként. Nem értettem. Nem fogtam fel. Csak azt, hogy valami megváltozott.

Aztán, ahogy felém lépett, már tudtam mi volt más. Patrick is ott volt. Már senki mást nem láttam, csak ıt.

− Mi történt? – kérdezte. Érdekes módon, nem éreztem semmit. Sem félelmet, sem

megkönnyebbülést. Mindössze azt érzékeltem, hogy milyen sápadt. És a szeme is más volt. Beesett, mintha napok óta nem aludt volna. Nem csillogott úgy, mint ahogy emlékeztem. De ott volt. Visszajött, ahogy megígérte. İ betartotta a szavát. Én nem.

Lassan jutott el a tudatomig, hogy Simon hozzám beszél. Úgy néztem rá, mintha most látnám elıször.

− Tessék? – de vissza is fordultam Patrick felé. Már közvetlenül elıttem állt. Feszülten nézett.

− Mond el, mi történt! – ismételte meg Simon. Hadarni kezdtem, de a szemem nem vettem le Patrickrıl. Fogalmam

sem volt, mit beszélek. Próbáltam gyorsan átadni az összes információt. Láttam, ahogy Simon és Patrick egymásra néznek. Mikor végeztem, Simon már telefonált is. Sejtettem, hogy Paullal beszél. Még be sem fejezte, mikor indult kifelé. Lily sápadtan nézett utána.

− Én is megyek – szólt Patrick, de a tekintetét egy pillanatra sem fordította el rólam.

− Nem – mondta apám határozottan. – Te maradj Emilyvel. Én megyek. Nem tiltakozott. Csak engem nézett.

190

Anyám kikísérte ıket, Erica pedig motyogott valamit arról, hogy szól Thomasnak, aki felment lefektetni a kicsiket. Egy pillanat alatt kiürült a szoba. A szemem sarkából láttam, hogy Lily is kifelé indul. Nem akartam kiengedni. Nem akartam egyedül maradni Patrickkel. Nem akartam semmiféle kérdésre válaszolni. És nem akartam most egyetlen magyarázatot sem meghallgatni.

Megfordultam, hogy visszatartsam. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított belém. Felnyögtem, és összerogytam. De mielıtt elestem volna, Patrick elkapott. Éreztem, hogy felemel, és a kanapéhoz visz. Egy pillanat alatt elöntött a veríték. A fájdalom olyan hirtelen jött, és olyan váratlanul ért, hogy teljesen elborított. Nem tudtam neki ellenállni.

− Mi történt? – kérdeztet Erica, aki éppen akkor ért vissza. − Talán csak az ijedtség – találgatott Patrick. A nıvérem azonban egy

szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. − Hívd a mentıket! – utasította Patricket, aki idáig tanácstalanul térdelt

mellettem. − Mi baja? – kérdezte Patrick rémülten. − Hívj mentıt! – ismételte meg a nıvérem, most már kicsit

hangosabban. − Majd én – felelte Lily, és már nyúlt a telefon után. − Mit csináljunk? – kérdezte Erica. – Emi! Szedd össze magad. Próbálj

gondolkodni! Mit csináljunk? − Hívd Lisát! Teljesen kétségbe estem. Tudtam, hogy a babám veszélyben van. És

nem tudtam, hogy mit tehetnék érte. Erica reszketı kézzel bányászta elı a telefonom a táskámból. Nemsokára hallottam, hogy Lisával beszél.

− Mond meg neki, hogy nem – nyögtem ki nehezen. Kitaláltam, Lisa mit kérdezett, ahogy Erica kérdı tekintetét megláttam. Arra volt kíváncsi, van-e más jele is a vetélésnek a fájdalmon kívül.

− Kicsit jobb – sóhajtottam fel, mert máris éreztem, hogy a fájdalom enyhült.

A telefonért nyúltam, amibe Erica kommentálta az eseményeket. Megkönnyebbültem, mikor meghallottam Lisa hangját.

− Maradj fekve! – darálta. – És fel a lábakat. Mire a kórházba érsz, már én is bent leszek.

Kikapcsoltam a készüléket, és megkértem Ericát, hozzon néhány párnát a lábaim alá.

− Jön a mentı – jelentette Lily. − Mi folyik itt? – Patrick szinte már könyörgött a válaszért. Erica kérdın nézett rám. Megráztam a fejem.

191

− Joga van tudni – súgta. Patrick természetesen meghallotta. Hiszen közvetlenül mellettünk volt.

− Mi történt? Mondjatok már valamit! Mit kellene tudnom? Látszott, hogy magán kívül van. Csak abban nem voltam biztos, hogy

az aggodalomtól, vagy a dühtıl, amiért titkolózunk elıtte. Esetleg mindkettıtıl.

Behunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy Erica tartsa a száját. Nem akartam, hogy megtudja. Nem így és nem most. Annak egy különleges pillanatnak kell lenni. Nem egy ilyen szörnyőségnek.

− Erica! – csattant Patrick hangja. Ahogy a nıvérem levegıt vett, mielıtt beszélni kezdett, már tudtam,

hogy el fogja mondani. − Terhes. Ennyit a titoktartásról. Nem nyitottam ki a szemem. Ne lássam az arcát,

mikor megtudja. − Igaz ez? Megszorította a kezem, de még mindig nem voltam hajlandó ránézni.

Csak bólintottam. Most már úgyis tudta. Éreztem, a megdöbbenését, ahogy kifújta a levegıt, hangosan, természetellenesen.

− Rám ne nézz! – hallottam Lily ideges hangját. – Én semmirıl sem tudtam.

Csend volt egy darabig. Nemsokára valahonnan messzirıl hallani lehetett egy mentı szirénáját.

− Megyek, szólok anyának, mielıtt még megijedne – motyogta Erica. Végre elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy kinyissam a szemem.

Megdöbbentem. Patrick szemében annyi minden tükrözıdött. Végre ugyanolyan élénk volt, mint ahogy szerettem. Nyoma sem volt az iménti fénytelenségnek. Egyszerre csillogott benne aggodalom, öröm és végtelen szerelem.

Annyi butaság átsuhant a fejemen, miközben arra vártam, hogy az ügyeletes orvos végre elmondja a véleményét. Minduntalan az járt az agyamban, hogy ez a büntetésem mindazért, amiért nem tartottam be a Patricknek tett ígéretemet, és nem vigyáztam kellıképpen magamra. És persze az is nyomta a lelkemet, hogy nem örültem maradéktalanul a kis jövevénynek elsı perctıl fogva. Hiába szerettem már az óta teljes szívemmel ezt a csöppnyi kis emberpalántát, és hiába reszkettem most az életéért.

Nem láttam jól a monitort, még úgy sem, hogy teljesen kitekertem a nyakam. Nem tudtam meglesni, mit mutat. Lisa türelmetlenül integetett, hogy maradjak nyugton. Tudtam, hogy Patrick kint toporog. Alig lehetett

192

rávenni, hogy ne jöjjön be a vizsgálóba. Ettıl csak még idegesebb lettem. Fogalmam sem volt, hogy mondom meg neki, ha valami történt a gyermekünkkel.

Egyszer csak a kedves fiatal doktornı mosolyogva rám nézett. Jól ismertem, akkor jött ı is ide dolgozni, mikor én.

− Nincs semmi baj Emi – mondta. − Nagyon nagy szerencsétek van. Kutya bajotok.

Tetszett, ahogy többes számban beszélt. Már ketten voltunk. Illetve hárman. Végtelen megkönnyebbülést éreztem, de a következı mondata kicsit elrontotta a kedvem.

− Azért az éjszakát bent kell töltenetek. Nem örültem ugyan, de nem is tiltakoztam. Ez volt a leghelyesebb. Miközben felkeltem a vizsgáló asztalról, észrevettem, hogy Lisa

valamit sugdos a doktornınek. − Rendben – válaszolta ı mosolyogva. – Viszont, ha DeAngelo

megtudja, én mindent letagadok. Patrick feszülten nézett fel, mikor kiléptünk az ajtón. Láttam rajta, hogy

enyhül a feszültsége, mikor meglátta, hogy a saját lábamon sétálok ki. A mosolyomból rögtön kiolvasta, hogy minden rendben. Megkönnyebbülten ölelt át.

− Ezt késıbb fiatalok – szólt Lisa ellentmondást nem tőrıen. – Eminek pihennie kell. És még el kell intéznünk a felvételt is.

− Miféle felvételt? – nézett rám Patrick. Most megint feszült volt az arca. – Mégis baj van?

− Csak bent kell maradnom ma éjjel a biztonság kedvéért – magyaráztam gyorsan, mielıtt megijedhetett volna.

− Rendben – bólintott. – Itt maradok veled. − Erre semmi szükség – tiltakoztam. – Egyébként sem engednék meg

neked. − Tévedés – szólt közbe Lisa mosolyogva. – Már elintéztem, hogy ne

háborgassanak benneteket. Csak még szólnom kell az éjszakás nıvéreknek, hogy idejében figyelmeztessenek, mielıtt DeAngelo beérne. Mindig olyan korán itt van.

Rám kacsintott, mire én is elnevettem magam. Megint sikerült mindent tökéletesen megszerveznie. Késıbb még egy összecsukható ágyat is behozatott a szobába. Lényegesen egyszerőbben mentek a dolgok, ha Lisa gondoskodott róluk. Irigyeltem a talpra esettségéért, és még inkább szégyelltem magam a saját gyengeségem miatt.

193

Patrick a váróban telefonált, miközben felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásomat, és egy kórházi hálóinget is kaptam, ami elképesztı módon rosszul állt rajtam.

A nıvér mosolyogva rám parancsoltak, hogy feküdjek le. Fura volt betegként lenni abban a kórházban, ahová máskor dolgozni jártam. De könnyebbé tette, hogy mindenki nagyon kedves volt velem. És hogy tudtam, már nem vagyok egyedül.

Türelmetlenül vártam, mikor jön Patrick vissza. Aggasztott, megtalálták-e a férfit, aki rám támadt. És arra is kíváncsi voltam, sikerült-e megnyugtatnia a családomat. Biztosan nagyon idegesek voltak, és én nem akartam, hogy feleslegesen izguljanak miattam. Épp elég gondot okoztam már.

Lisa kukkantott be az ajtón. − Látom már kényelmesen elhelyezkedtél – mondta mosolyogva. Elhúztam a számat. − Persze. Egy éjszakát amúgy is kibírok, még akár fél lábon is. Nevetett. − Örülök, hogy megint van kedved viccelni. Nagyon megijesztettél.

Most hagylak pihenni. De reggel megint benézek. Tudtam, hogy szabadnapos lenne, hiszen egy mőszakban dolgoztunk. − Aludj csak nyugodtan! Semmi szükség rá, hogy be gyere külön a

kedvemért. − Nyugi! Más okom is lesz rá – kacsintott. – De ezt elmondom akkor,

ha már jobban leszel. Nyilvánvalóan szerelmes – futott át az agyamon a felismerés, és

eszembe jutott, hogy nemrég egy férfival láttam, akit futólag ismerek is. Csak a neve nem jutott eszembe. Természetesen. Észre sem vettem, mi folyik körülöttem, annyira el voltam foglalva a saját bánatommal. Pedig ı milyen sokat tett értem. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Végkép levizsgáztam mint barátnı (is).

− És készülj fel rá, hogy neked is mesélned kell. − Beszédes mosolya nyilvánvalóvá tette, hogy részletes beszámolót akar majd hallani. Ám még nekem is szükségem lett volna néhány információra, hogy teljes legyen a kép.

Miután Lisa kiment, fáradtság egyre jobban maga alá temetett. Most, hogy egyedül voltam, éreztem csak igazán, mennyire kimerültem. Hiába próbáltam nyitva tartani a szemem, nem sikerült.

Fogalmam sem volt mennyit alhattam, mikor megéreztem, hogy valaki van a szobában. Kábán néztem fel, egyenesen Patrick kék szemébe. Olyan aggodalmasan nézett rám, hogy összeszorult a szívem.

194

− Valami baj van? – pislogtam rémülten. − Most már nincs semmi – mondta, de az arcán még mindig a

feszültséget láttam, hiába próbált mosolyogni. − Aludj csak tovább! Nem akartalak felébreszteni.

Leült az ágy szélére, és megfogta a kezemet. Meleg érintése annyira jól esett, hogy most már el akartam hinni, hogy tényleg nincs semmi baj. Nem is lehet, ha ı velem van.

Éjszaka még felébredtem egyszer. Elıször nem tudtam, hol vagyok. Minden ismeretlen volt körülöttem. Még félálomban jutott eszembe, hogy mi történt az este. Ettıl egy pillanatra megint elöntött a pánik. De ahogy éberebb lettem, és meghallottam a szuszogását mellettem, meg is nyugodtam. Halkan küzdöttem magam törökülésbe, nehogy felébresszem. Nem tőnt túl kényelmesnek, ahogy az összecsukható ágyon feküdt. Az arca egyáltalán nem volt nyugodt még álmában sem. Legszívesebben megsimogattam volna. Hirtelen lelkiismeret furdalást éreztem amiatt, hogy ennyi problémát okoztam neki, és hogy este nem küldtem mindenképpen haza. Pihennie kellett volna. Nem egy ilyen kényelmetlen fekhelyen, hanem a saját ágyában. De ezen már késı volt bánkódni. Csendben ücsörögtem még egy ideig, és néztem. İriztem az álmát.

Hazudtam volna, ha azt mondom, többé már nem féltem a jövıtıl. Tartottam az elıttünk álló beszélgetéstıl, de akartam is, hogy tisztázza végre, mi történt az elmúlt napokban. Tudtam, hogy ostoba viselkedésem alól semmi sem fog felmenteni, ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem hiába borultam ki annyira. Kellett, hogy legyen valami szörnyőség a háttérben. Másképp Patrick egyszerően elmagyarázott volna mindent, már az elején.

Amellett, hogy elsısorban magamat hibáztattam az összeomlásért, kicsit azért rá is haragudtam. Nem kellett volna hagynia, hogy ennyit gyötrıdjek. Összetartoztunk. Meg érdemeltem volna legalább egy félig-meddig magyarázatot. Bíztam benne. De érteni is akartam, mi áll a tettei mögött.

Még sokáig kergették egymást a fejemben a gondolatok. De a fáradtság ismét legyızött. A másnap miatti aggodalom, és az öröm, hogy ismét a közelemben van, volt a két utolsó érzés, mielıtt elaludtam.

Legközelebb már arra eszméltem, hogy az ügyeletes nıvér óvatosan a vállamra tette a kezét. Megmérte a vérnyomásomat, majd egy lázmérıt nyújtott felém. A folyosón halk jövés-menés zaja hallatszott, ajtók nyíltak, majd csukódtak be, halkan beszélgettek valakik.

Mikor a nıvér kiment, Patrickre pillantottam. İ is felébredt. Nagyon fájdalmas képet vágott, miközben feltápászkodott. Az arca nagyon győröttnek látszott, de még így kimerülten, és borostásan is elképesztıen

195

jóképő volt. Az ujjaival megigazgatta kócos haját. Most vette csak észre, hogy figyelem. A keze megállt egy pillanatra, majd elmosolyodott.

− Mi az? − Csak tetszik, amit látok – mondtam ki az elsı gondolatomat, és

legnagyobb meglepetésemre, most nem jöttem zavarba, csak mert elárultam magam.

− Ez kölcsönös – válaszolta, és átült az ágyam szélére. Még mindig természetes tudtam maradni. Korábban már vérvörös

arccal hebegtem volna valami butaságot. A szívem ugyan sokkal hevesebben vert, de nagyon is élveztem a bókját, és a közelségét.

− Tegnap nem is tudtalak rendesen üdvözölni – súgtam, mire a mosolya még szélesebbé vált.

− Jobb késın, min soha – suttogta, és megcsókolt. Éreztem, hogy a jövı miatti végtelen aggodalmam egyre inkább

szétfoszlik, míg csak egy apró, kellemetlen gombóc maradt belıle, valahol a gyomrom tájékán. De ez koránt sem volt annyira ijesztı, mint az elıdje. Már hinni tudtam benne, hogy megbirkózok vele, jöjjön bármi is.

Halk torokköszörülés térített magamhoz. Na, most már zavarba jöttem. Az ajtóban Lisa állt, ismerıs táskával a kezében. Lassan már természetessé vált, hogy a táskám mindig felbukkant, bárhová is vetıdtem.

− Anyukáddal találkoztam – magyarázta mosolyogva. – Úgy vélte, ezeknek hasznát veszed.

− Anya itt van? Bólintott. − Megkértem, hogy várjon egy kicsit. A vizit után majd tudtok

találkozni. Addig még van idıd egy gyors zuhanyra. Jobb lenne Patrick, ha te is kimennél.

− Persze – hagyta helyben, és gyors puszit nyomott az arcomra. – Megkeresem édesanyádat. Azt hiszem, kicsit neheztel rám. Meg kellene békítenem.

Halkan nevetett, de a szemén láttam, hogy egyáltalán nem veszi könnyedén anyám haragját. Jól tette. Nagyon szigorú, és morcos tudott lenni, ha akart. Jól észre vehetı volt, hogy Patrick kicsit tart a találkozástól. Azon töprengtem, mit mondhatott neki anyu még este, mielıtt haza értem, amivel így megijesztette. Azért biztatóan rámosolyogtam, mielıtt kiment a szobából.

Nem volt idım már rendbe szedni magam, mert alig hogy becsukódott mögötte az ajtó, már újra ki is nyílt. DeAngelo doktor lépett be rajta.

Lisával kinyögtünk egy „jóreggeltfıorvosúr”-at. − Most kell megtudnom, hogy itt a kedvenc szülésznım?

196

Idáig nem is tudtam, hogy a kedvence lennék. Az ügyeletes doktornı, aki még az este megvizsgált, és az egyik nıvér

szinte futva jöttek utána. A nıvér kezébe nyomta a papírokat, mire a doktornı hadarni kezdte, hogy mi is történt. Úgy tőnt, DeAngelo egyszerre olvas, és hallgatja a beszámolót. Feszülten vártam a véleményét. De megtartotta magának. Jelentıségteljesen ránézett az összecsukható ágyra, ami még mindig ott állt az enyém mellett, majd ránk parancsolt, hogy kövessük a vizsgálóba, és már ki is viharzott.

Segélykérın néztem Lisára, de ı csak mosolygott. − Na, menj már! Nem fog megenni. Nem tudtam, mi rosszabb. Ha DeAngelo a fınököm, vagy ha az

orvosom. Mivel a fıorvos is mindent rendben talált, haza engedtek. Még fel sem

épültem egészen a múltkori betegségbıl, és megint pihenésre voltam ítélve. Ez volt a legfıbb orvosi utasítás. Szerencsére nem kellett szigorúan feküdnöm. Kaptam hát egy hét szabadságot, és úgy volt, a többi – vagyis hogy visszamehetek-e dolgozni −, majd azután fog kiderülni.

Fogalmam sem volt, hogy fogom megköszönni Lisának a sok segítséget. Megígérte, hogy otthon is meg fog látogatni.

Édesanyám hozott nekem tiszta ruhát, így kicsit kényelmesebben éreztem magam. Én nem láttam, hogy bármi feszültség lenne közte, és Patrick között. Vagy talán már sikerült tisztázniuk. Mindenesetre teljesen normálisan viselkedtek.

Patricket haza küldtem pihenni. Nem akart menni, de meggyıztem arról, hogy úgyis aludni fogok. Nem állt ugyan szándékomban, de láttam, mennyire fáradt, és végre felnıtt, önzetlen ember módjára akartam viselkedni, bármennyire szerettem is volna, hogy velem maradjon.

A napom azzal telt el, hogy vártam az estét, mikor visszajön, és közben megpróbáltam bebizonyítani a családomnak, hogy nem vagyok sem beteg, sem tehetetlen. Éppen elég fejfájást okoztam már így is mostanában.

Apa elmondta azt, amire a leginkább kíváncsi voltam. Nem találták meg azt a férfit, aki elızı este rám támadt. Hőlt helye volt már, mire oda értek, ahol megállított, csak a kocsija nyomait láthatták a sárban. Simon körözést adatott ki ellene, és még beszélni akart velem, hátha tudok mondani valamit a külsejérıl, és az autóról. Bár az este nem láttam rendesen az arcát, most már szinte biztos voltam benne, hogy ugyanezt az embert láttam a benzinkútnál. Akkor, a töltıállomás fényeiben kicsit jobban megfigyelhettem az autóját, és a külsejét is, még ha az arcát takarta is a baseball sapka. Abban reménykedtem, tudok segíteni.

197

Fogalmam sem volt, miért akarna bárki is bántani, de az nyilvánvaló volt, hogy szándékosan állított meg éppen engem. Ez nem lehetett egy egyszerő véletlen, hiszen már elıtte is találkoztam vele. Bárhogy is törtem a fejem, nem tudtam rájönni, mivel érdemeltem ki a figyelmét. Egyáltalán nem vágytam rá. Mindenesetre mélyen titkoltam apáék elıl mindezeket. Semmi szükség nem volt rá, hogy ık is pánikba essenek. Had higgyék csak azt, hogy mindössze rosszkor voltam rossz helyen. Nem mintha ettıl nyugodtabbak lennének.

Láttam a szüleimen, hogy éppen elég feszültek már így is. És ennek teljes mértékben én voltam az oka. Máskor unalmas, egyszerő életem jócskán összekuszálódott mostanában. Baj bajt követett, és mindnek én voltam a fıszereplıje.

Megpróbáltam elfoglalni magam, hogy minél kevesebb lehetıségem legyen gondolkodni. De nem ment könnyen. A körülöttem lévık megakadályozták, hogy bármibe is bele fogjak, amihez akár csak fel kellett állni. Még Erica is kiküldött a konyhából, pedig mindössze azt ajánlottam fel neki, hogy segítek krumplit pucolni. Az pedig nem lett volna különösebben megerıltetı. Feladtam tehát a próbálkozást, és leültem tévézni. De semmit nem találtam, ami lekötötte volna a figyelmemet. A percek csigalassúsággal teltek, és az unalomtól egyre álmosabbnak éreztem magam.

Én voltam a legjobban meglepıdve, mikor újra kinyitottam a szemem, és már sötét volt odakinn. Átalszom a fél életem – állapítottam meg keserően. Valaki egy puha takarót terített rám miközben aludtam, és még csak észre sem vettem.

Kitámolyogtam az ajtón. A konyhába indultam egy pohár vízért, de az ebédlıbıl hangokat hallottam, így arra vettem az irányt. Ott volt az egész család, sıt Lily, Simon és Patrick is.

Az elsı, ami feltőnt, az Patrick gyengéd pillantása volt, ahogy észrevett. Bántam már egy kicsit, hogy nem a fürdıt céloztam meg elıször is, elég torzonborz lehetettem a délutáni szunyókálás után. Mindenesetre nem ezt láttam a tekintetében, hanem a szerelmet, és ettıl mindjárt csodaszépnek éreztem magam. Legalábbis az ı szemével nézve.

A másik, ami megfogott pedig az volt, hogy Lily és Simon milyen szorosan ül egymás mellett. Nem tudtam megállapítani, hogy ez tudatos-e, vagy önkéntelen a részükrıl.

A harmadik dolog, az a rengeteg étel volt, amit az asztalra pakoltak. Erica megint sütıs kedvében lehetett, legalább négy féle süteményt tudtam megkülönböztetni elsı ránézésre. A három kicsi éppen a saját adagját majszolta, ez volt a szokatlanul nagy csend oka is.

198

Az édesség látványa, és a konyhából terjengı masszív sütemény illat megtette a hatását. Az utolsó pedig, amit észrevettem, az édesanyám aggódó tekintete volt.

Képtelen voltam visszamenni a többiekhez. Féltem, hogy megint rosszul leszek. Inkább visszadıltem a kanapéra a tévé elé, ami még mindig ment, bár hallani nem lehetett. A valaki, aki alvás közben betakart a készüléket is lenémította, nehogy felébresszen. Néztem a villódzást, és nem is éreztem fontosnak, hogy visszavarázsoljam a hangot. Így sokkal élvezhetıbb volt.

Anyu jelent meg az ajtóban. − Jobban vagy már? Halványan rámosolyogtam. − Egyáltalán nem volt vészes. Bejött a nappaliba, és leült mellém. − Elképesztı, hogy nem vettem észre, hogy kisbabád lesz – mondta, és

nem tudtam megfejteni, hogy amiatt szomorú-e, hogy a tény elkerülte a figyelmét, vagy amiatt, hogy egyáltalán van bármilyen tény.

− Csalódást okoztam? – kérdeztem, bár féltem a választól. − Azzal, hogy gyermeket vársz? − Megrázta a fejét. − Természetesen

nem. Csak az az egy bánt, hogy nem bíztál meg sem apádban, sem bennem eléggé, hogy elmond.

− Elmondtam volna anyu. Csak még kellett egy kis idı, hogy én magam is felfogjam.

− Akkor Erica miért tudott róla? – a hangján hallottam, hogy valóban megbántódott.

− Véletlenül jött rá – igyekeztem megnyugtatni, de az ellenkezıjét értem el vele.

− Hát errıl beszélek – mondta csendes elkeseredéssel. – Semmit nem vettem észre az egészbıl. Pedig az én dolgom lett volna. És akkor sem tudtam segíteni, mikor szenvedtél, miután Patrick elment.

Több bajt okoztam, mint gondoltam volna – állapítottam meg rémülten. Most láttam csak édesanyámon, mennyire bántotta, hogy úgy kifordultam önmagamból. Jobban kellett volna uralkodnom magamon. Még ha fájt is. Legalább a kedvükért.

− Anya! Nem a te hibád, hogy olyan rosszul éreztem magam. Nem tehettél semmit ellene.

− Még ha ez így is van – kezdte. – Akkor sem értem, miért nem szóltál a babáról?

− Nem akartalak még jobban bántani.

199

− Bántani? Azzal, hogy még egy unokám lesz. Ne aggódj, emiatt soha nem lesz harag. Jöhet bármennyi.

Most már mosolygott. Talán megkönnyebbült attól, hogy nem arról van szó, hogy titkolózni akartam.

− Nem így értem – viszonoztam a mosolyát. – Hanem hogy így, férj nélkül, leányanyaként.

Most már hangosan felnevetett. − Emi kislányom! Győrős menyasszony vagy – intett a kezem felé. –

Nem hiszem, hogy leányanyaként fogod világra hozni ezt a gyereket. Meleg barna szeme csak úgy ragyogott, ahogy rám nézett. Láttam rajta,

nagy kı esett le a szívérıl. Az enyém viszont sajgott a tudattól, hogy ennyi bánatot okoztam neki. Bocsánat kérésként megöleltem.

− Megyek, és szólok, hogy jobban vagy. Patrick már biztosan tőkön ül. Alig tudtam visszatartani, hogy ne jöjjön utánad. Abban reménykedtem, egy kis anyai segítségnek ilyen helyzetben jobban örülnél.

− Hát persze anya. Örülök, hogy te jöttél. Valamire még kíváncsi voltam. − Anyu! − Kérdın nézett rám. Egy pillanatig tétováztam, mielıtt

folytattam. − Patrick azt mondta, haragszol rá. Már a mosolyából láttam, hogy nincs semmi baj. − Hát nem voltam túl kedves sem hozzá, sem apádhoz tegnap este, az

biztos – felelte. – Megérdemeltek egy kis letolást azért, hogy elıtted titkolóznak. De ne aggódj! Már megbékéltem.

Halkan nevetett, mikor kiment. Nekem is nevetnem kellett, ahogy arra gondoltam, mit éltek át a férfiak a haragja láttán. Anyám ritkán neheztelt bárkire is, de akkor nagyon. Olyankor még apa sem mert neki ellentmondani. Egyébként sem, de akkor pláne nem.

Nem kellett sokat várnom Patrickre. Alig, hogy anya kilépett az ajtón, már ott is volt. Biztosan sokkal jobban festhettem, mint az imént, mert észrevettem, hogy megkönnyebbült, mikor meglátott. A rosszullét valóban, ahogy jött, úgy el is múlt.

− Hé! – telepedett le mellém. – Megijesztettél. Megint. − Rossz szokás – mosolyogtam keserően. − Igen. Borzasztó rossz szokás. Ezen sürgısen változtatni kell. − Azon leszek – ígértem. − Te és az ígéreteid – ölelt át. Nem szemrehányásnak hangzott, de tökéletesen igaza volt. És ettıl

szégyelltem magam, még ha nem ezt akarta is. Minden átmenet nélkül váltott témát.

200

− Beszélned kellene Simonnal. − Nagyot sóhajtott. − Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani – mosolygott a saját viccén, majd sokkal komolyabban folytatta. – Minél hamarabb mondod el neki, mi történt pontosan tegnap este, annál több esély van rá, hogy megtalálják azt a szemétládát. − Összeszorított fogain keresztül szőrte az utolsó szavakat. − Ha a kezem közé kerül, kitekerem a nyakát – tette hozzá nagyon halkan.

− Én sem hittem soha, hogy bármire is ezt mondom, de jobb lenne, ha ezt Simonra bíznád.

Egy pillanatig rám bámult, majd bólintott. − Rendben. Ide hívom. − Inkább átmegyek én – álltam fel. A hirtelen mozdulattól kissé megszédültem. − Biztos? – kérdezte ijedten. − Jesszusom. Most már mindig halálra rémülsz, akármikor csak rosszul

leszek? Nem tudtad, hogy ez a terhesség velejárója? − Akár csak a túlzott érzékenység? – vigyorgott. Nem válaszoltam, csak egy megsemmisítı pillantást vetettem rá. Az édesség egyáltalán nem olyan hatást tett rám most, mint alig

negyedórával elıtte. Sıt. Nagyon is jól esett egy-két sütemény. Már az ötödik szeletnél tartottam, mikor tudatosult, hogy mindenki azt nézi, hogy eszem. A kezem megállt a levegıben, miközben újra az asztal közepén álló tálca felé nyúltam, és inkább – még üresen − visszahúztam. Patrick halkan kuncogott mellettem. Legszívesebben bokán rúgtam volna. Inkább Simon felé fordultam, aki szintén jól mulatott a falánkságomon, de megpróbálta kicsit jobban leplezni.

Miközben részletesen elmondtam neki, mi is történt elızı este, minden jókedvük oda lett. Hallottam, hogy Patrick fogai összekoccannak, ahogy a száját szorította dühében.

− Hogy lehet, hogy ilyen alaposan meg tudtál figyelni mindent abban a vaksötétben? – kérdezte Simon keskenyre húzott szemmel, mikor a végére értem a leírásnak.

− Mert már láttam ezt a férfit korábban is. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét. Észrevettem, hogy édesanyám

elsápad. Elmeséltem, hogy szerintem ez ugyanaz a férfi volt, aki a benzinkútnál

megbámult az emlékezetes esti kocsikázáskor. Simon nagyon feszülten figyelt, miközben megpróbáltam mindent a lehetı legaprólékosabban elıadni.

− Ez akkor volt, amikor száguldoztatok azzal a fiúval? – kérdezte.

201

Patrick megfeszült, és kiegyenesedett ültében, mint ha csak fel akart volna ugrani.

− Hoppá – szaladt ki a számon. Lebuktam. − Hoppá? – visszhangozta. A hangja olyan vészjósló volt, hogy biztos

voltam benne, pillanatokon belül elszabadul a pokol. – Mi az, hogy száguldoztatok? És milyen fiúval?

Igyekeztem minél gyorsabban elmagyarázni a történteket, lényegesen leegyszerősítve, mintha csak Simon túlozná el. Közben könyörögve néztem rá, nehogy eláruljon. Nem tette. Csak gúnyosan mosolygott.

− Gyáva – formálta a szót hang nélkül, de a szájáról tökéletesen leolvashattam.

− Hagyjátok ez abba! – mordult fel apa. – Erre most nincs idı. Nem mertem Patrickre nézni. Tudtam, hogy ezt még meg kell majd

magyaráznom neki, ha kettesben leszünk. Egészen biztosan nem érte be a gyengécske magyarázatommal. És az is tuti, hogy nem fogja elfelejteni ezt az incidenst.

− Elıfordult többször is ilyesmi? – tért vissza az elıbbi témához. Lassan bólintottam, mire jól hallhatóan felhördült. − Nem pont ugyanez volt, és egy ideig azt hittem, hogy csak

megırültem, de így, visszagondolva már én is azt hiszem, hogy nem tévedtem.

− De mi történt? – vágott közbe Simon türelmetlenül. − Néha úgy éreztem, mintha figyelnének. Igyekeztem a lehetı legtermészetesebb módon elmondani a lényeget,

hogy minél kevésbé ijesszek meg bárkit is. Az igyekezetem azonban teljesen hiába való volt.

− Mikor? Hol? − Simon szavai csattantak. Felsoroltam. Arcán láttam a döbbenetet, mikor rájött, hogy két

alkalommal is jelen volt. Hallottam, hogy Patrick hangosan kifújja mellettem a levegıt, ahogy elmondtam, amit látni véltem a háza kertjében. Már nem volt képes ülve maradni. Felpattant, és hatalmas léptekkel kezdett fel-alá járkálni.

− Miért nem szóltál eddig semmit? − Mondtam. Azt hittem eleinte, hogy képzelıdöm. Annyira

valószínőtlen volt, hogy bárki is figyelni akarna engem. Megáll, és rám nézett. Mintha az arcvonásai megfagytak volna. − Beszélnünk kell – fordult azután Simon felé, aki egy ideig komoran

nézett rá, majd lassan felállt. Kétségbeestem, mikor rájöttem, mire készülnek.

202

− Ezt nem tehetitek – tiltakoztam. A tekintetem oda-vissza járt közöttük. − Tudni akarom, mi folyik itt.

Néhány lépéssel kint voltak az ebédlıbıl. Még csak meg sem hallották, amit mondtam. Sírni tudtam volna az elkeseredettségtıl.

203

12. fejezet A titok

Nagyon sokáig beszélgettek, és a dühöm egyre csak nıtt. Nem változott

semmi. Ugyanúgy nem avatott be a dolgaiba, ahogy idáig sem. Simon sokkal hamarabb tudhatott mindenrıl. Csak úgy, mint apám, vagy bárki más, feltéve, hogy nem én vagyok az. Pedig rólam volt szó. Velem kellett volna beszélnie.

Láttam anyám aggódó tekintetét, miközben kimentem a helyiségbıl. Nem voltam hajlandó engedelmesen tovább várni, amíg a hátam mögött tanácskoznak olyan dolgokban, amik engem is érintenek. Felmentem a szobámba, és lefeküdtem. Persze eszem ágában sem volt aludni.

Mégis majdnem elnyomott az álom, mire meghallottam a halk kopogtatást. Tudtam, hogy Patrick az. Egy ideig azon gondolkoztam, hogy úgy teszek, mint ha már tényleg aludnék, de nem tudtam megállni, hogy fel ne nézzek, mikor benyitott, annak ellenére (vagy talán épp azért), hogy a kopogásra nem válaszoltam. Még mindig dühös voltam. És igyekeztem, hogy ezt minél inkább lássa rajtam.

− Ne haragudj! Az arcán tisztán látszott, mennyire komolyan gondolja a

bocsánatkérést. Szilárd elhatározásom, hogy márpedig most nagyon morcos leszek, és hagyom egy kicsit pedálozni, mielıtt kiengesztelıdöm, semmivé foszlott. Bár utólag belegondolva a makacskodás sem lett volna túl felnıttes viselkedés.

Arrébb húzódtam az ágyon, hogy mellém tudjon ülni. Egyértelmő volt a megkönnyebbülése, amint rájött, hogy hajlandó vagyok szóba állni vele.

− Tisztáznom kellett Simonnal néhány dolgot – folytatta, miközben azon igyekezett, hogy hosszú lábait elrendezze az én aprócska ágyamon.

− És velem mikor akarod ezeket a dolgokat tisztázni? A hangom azért még elég rideg volt, pedig most, hogy ilyen közel volt

hozzám, már végképp nem tudtam rá haragudni. Maradt ugyan a csalódottságom, de a dühöm szertefoszlott.

− Mikor szeretnéd? – kérdezte mosolyogva. Érezte, hogy már kezdek megbékélni.

− Most. − A válaszom túl rövid, és túl határozott volt neki. Kicsit elhúzta a száját.

− Hosszú történet. És nem túl vidám.

204

− Idınk van elég – feleltem ugyanolyan hirtelen. – Azt pedig, hogy nem egy jópofa sztori, már sejtettem régóta. Holnap, vagy holnapután kevésbé lesz kellemetlen elmondani?

− Igazad van – sóhajtott fel. – Eleve ezzel kellett volna kezdenem. De nem akartalak megijeszteni.

Tehát nem csak, hogy kellemetlen, de ijesztı is. − Elég ostoba voltam, hogy azt hittem, ezt elkerülhetem. − Hosszú

percekig hallgatott. Már azt hittem, még sem mond semmit. Azután vett egy nagy levegıt, és bele vágott. − Az elmúlt napokban az édesanyám temetését intéztem. Ezért kellett elutaznom. Ezért nem jöhettem haza hamarabb.

Jesszus. Már az elsı mondatától tátva maradt a szám. Mi lesz késıbb? Ezt meg kellett emésztenem. Pedig az igazán súlyos dolgok még csak ezután következtek.

− De-de az ho-hogy lehet? – dadogtam leforrázva. – Én azt hittem, hogy ı el-eltőnt.

− Ezt csak az emberek találták ki. És ez még csak a leggyengébb variáció volt. Én pedig nem cáfoltam meg. Egészen mostanáig egy szanatóriumban volt. Pontosabban egy elmegyógyintézetben.

− Elmegyógyintézetben – visszhangoztam önkéntelenül. Bólintott. − Mióta volt ott? – egy gyanú kezdett motoszkálni a gondolataimban.

− Néhány éve. − Szőkszavú válaszától egyre inkább biztos voltam benne, hogy jól gondolom.

− Pontosan mennyi? − Hét éve – mondta még halkabban. Most már nem csak sejtelem,

hanem meggyızıdés volt. − Tehát ı tette. Megint csak a fejével jelzett, hogy helyesen gondolom. Egy pár percig

nem tudtam megszólalni. És mikor sikerült, akkor is csak egyetlen szót sikerült kinyögnöm.

− Miért? − George Devil az apám volt. − Ezt hogy érted? – egyre inkább összezavarodtam. − A szó biológiai értelmében. − Szóval az édesanyád, és Devil szerették egymást? – próbáltam

kitalálni a lényeget, de még csak a közelébe sem kerültem. Annyira dühös, és szomorú volt az arca, hogy ez egybıl látszott.

− Nem egészen. − Megint pár perc szünet. − Hogy úgy mondjam, nem kérte anyám beleegyezését. Semmihez sem.

205

Kis idıbe beletelt, hogy felfogjam, mit is mond. Ám akkor a számra kellett szorítanom a kezem, nehogy hangosan felkiáltsak. A következı sokk pedig akkor ért, mikor rájöttem, hogy mit jelent ez az ı számára. Kitalálta mi jár a fejemben. Keserően felnevetett.

− Igen. Finoman szólva nem voltam éppen vágyott gyermek. − Azután folytatta. − Nekem szerencsém volt. Az édesanyám soha nem éreztette velem, hogy a számára lehetı legborzalmasabb élmény eredménye vagyok. Szeretett, amennyire csak tellett tıle. Még csak sejtelmem sem volt a fogantatásom körülményeirıl. Egészen addig nem tudtam semmit, amíg meg nem találtam anyám feljegyzéseit. Évekig kereste Devilt. Közben mindenfélét kiderített róla. És mikor végül megtalálta, ide jött, és magával hozott engem is.

− Felelısségre akarta vonni? – próbáltam ismét találgatni. − Fogalmam sincs. De az biztos, hogy eleinte nem tette. Nem hiszem,

hogy George Devil megismerte, vagy akár a leghalványabb mértékben is sejtette, hogy én ki vagyok. Bár nem hiszem, hogy akár egy kicsit is érdekelte volna.

Eszembe jutott az apáról folytatott beszélgetésünk. Amikor ı is megemlítette a saját apját. Sejtelmem sem volt, hogy kirıl beszélhet. Nem emlékeztem jól az öreg George Devilre. Még csak azt sem tudtam már, hogy nézett ki. De az megmaradt bennem, hogy nem igazán voltak rajongói Rosedaleben. És nem is búslakodott utána senki annak idején. Alig akadt olyan ember, aki ne került volna összetőzésbe vele élete során legalább egyszer. Úgy látszott, Patrick anyja ettıl lényegesen rosszabbul járt.

− Mindenesetre én nem tudtam semmirıl. Ám amint ide jöttünk, anyám zavartan kezdett viselkedni. Talán az emlékek okozták, amik annak az embernek a közelében elviselhetetlenebbek lettek. Kezdettıl fogva sokat veszekedtek. Devil még meg is ütötte. − Összeszorította a száját, és elsápadt, ahogy felidézte az eseményeket. Legszívesebben megkértem volna rá, hogy inkább ne folytassa. Láttam, mennyire megviseli, hogy errıl kell beszélnie. Most már értettem, miért nem tette idáig. − Nagyon sokat kérleltem, hogy menjünk innen. Sehogy sem értettem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy itt maradjon. Csak hónapok múlva tudtam meg, amikor elolvastam az írásait. − Nagy levegıt vett, mielıtt folytatta. − Azt hiszem, ezt a lehetıséget is kezdettıl fogva fontolóra vette. Mindig is labilis volt kicsit. De, hogy, mi volt neki az utolsó csepp a pohárban, azt nem tudom. Még csak a városban sem voltam, mikor történ. Mindenképpen el akartam szabadulni. Házat kerestem, ahová költözhettünk volna. Persze nem túl messze tıled.

206

Halványan rám mosolygott, ahogy ezt mondta. De a mosoly éppen, hogy csak átsuhant az arcán. A következı pillanatban már megint komor volt. Szép kék szeme elhomályosult, mintha megint azt a szörnyőséget látná, mint azon az éjszakán.

− Akkor szembesültem vele, amint hazaértem. Anyám akkor már nem volt teljesen magánál. Hiába faggattam, semmit nem mondott. Nem tudtam mit tenni. Hívtam Simon apját. Nem akartam, hogy anyámnak baja essen, ezért mondtam azt, hogy én csináltam. Már akkor sem hitte el, de nem tudta az ellenkezıjét sem bizonyítani. Amikor megkértem, hogy gondoskodjon anyámról, szerencsére nem mondott nemet. Végül is nagyon jó helyre került. Ott megfelelıen gondoskodtak róla. Nem volt semmi más, amit tehettem volna érte.

Lehajtott fejjel beszélt, nagyon gyorsan. Iszonyatosan kellett figyelnem, hogy minden mondatát megértsem.

− Senki más sem hitte el nekem, amit állítottam. Pláne, mikor Jason Storm elmondta, hogy mit látott. Kénytelen voltam elárulni az igazságot. A nı, akinek a házát megnéztem igazolta a szavaimat. A kezdeti makacsságom miatt négy hónapig voltam börtönben. Azután jöttem vissza. Magyarázatot akartam találni mindenre, ami velünk történt. Napokig rendezgettem anyám dolgait, hátha azokból megtudok valamit. És akkor találtam meg a papírjait, amiben mindent leírt.

Úgy tőnt, befejezte a mondandóját. Pedig még annyi tisztázatlan kérdés maradt. Tele volt velük a fejem. És tudtam, ha most nem kérdezem meg ıket, legközelebb már nem lesz hozzá bátorságom. Soha többé nem akarom ilyennek látni.

− Édesanyád soha nem tudta elmondani, hogyan történt? − Nem. Már engem sem ismert meg többé. Nagyon szerethette az édesanyját – állapítottam meg. Láttam rajta,

mennyire mélyen érintette az elvesztése. De gyanítottam, hogy mindez már nem most történt, a halálával, hanem még akkor, mikor évekkel ezelıtt megbetegedett.

Végtelenül szégyelltem magam amiatt, ahogy az elmúlt napokban viselkedtem. Nem csak az anyja, temetésérıl kellett gondoskodnia, de még az én ostoba viselkedésem miatt is aggódhatott.

− Várj! – jutott eszembe valami. – Mi van a jegyzıkönyvvel? − Miféle jegyzıkönyvvel? − Simon mondta, hogy megpróbálta megkeresni a dokumentumokat,

amiket az apja készített, mikor…, szóval akkor… − Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam. − Azt mondta, hogy nem találta meg ıket. Felszívódtak.

207

− Én nem tudok semmilyen dokumentumról. Azok valami véletlen folytán tőnhettek el. Vagy Jason keze volt a dologban. Én hozzájuk sem férhettem volna.

Ez a rejtély már nem oldódhatott meg, de volt még éppen elég. − És Lily? − Lily nem volt olyan szerencsés, mint én – kezdte. – Már ami a

gyerekkorát illeti. − Te jó ég! Lily is? Bólintott. − Vele már nem bánt ilyen kegyesen a sors. Fıleg a nevelı apja

győlölte. És az anyja soha nem védte meg tıle. A szemeim elıtt megjelent a csupa szív, kedves, törékeny Lily. A bájos

mosolyával, a finom vonásaival, az örökös jókedvő csevegésével. Hogy tud bárki is egy ilyen szeretetre méltó lényt győlölni? És ı hogy képes ilyen nyílt, és vidám lenni ennyi megpróbáltatás után.

Valami eszembe jutott. − De amikor Lily vizsgázni volt, akkor azt mondtad, hogy az anyjánál

alszik. Akkor az, hogy lehet? Patrick megrántotta a vállát. − Mióta a mostoha apja lelépett, az anyja megkereste. Újra találkozni

akart vele. És Lily nem tudott nemet mondani. − És te honnan tudtad meg, hogy van egy testvéred? − Azt is anyám papírjaiból. Ahogy minden mást. İ derítette ki

valahogy. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Mikor nekem is a tudomásomra jutott, felbéreltem egy magánnyomozót, hogy megpróbálja kideríteni, volt-e Devilnek még több áldozata és megkeresse ıket. De csak Lilyt találta. Eltartott egy ideig, mire elértem, hogy bízzon bennem, és hajlandó legyen velem jönni. Ráadásul azt is meg kellett várni, hogy betöltse a tizennyolcat. Az apja nem engedte volna el, már csak bosszúból sem.

Kirázott a hideg elképzelve ennyi rosszindulatot. Az én világomban ez ismeretlen volt. Csak sejthettem, mi mindenen mentek keresztül ık ketten.

− Nem kell sajnálnod Emily – találta ki, mi jár a fejemben. – Boldog gyermekkorom volt. Anyám gondoskodott róla, hogy az legyen. Azt pedig soha nem bántam meg, hogy ide jöttünk. Így találkoztam veled is. − Magához ölelt. − Bármilyen árat is kellett fizetnem érte, a sors kárpótolt.

Megcsókolt. Annyira régen volt már, hogy utoljára megtette. És én annyira vágytam rá az utóbbi két hétben. Ahogy a csókját viszonoztam, benne volt minden eddigi félelmem és elkeseredettségem. A kétségbeesésem a bánata miatt. Az igyekezetem, hogy megvigasztaljam. És a vágyakozásom az érintése után.

208

− Annyira hiányoztál már – súgta, és ı is egyre szenvedélyesebb lett, de azután olyan hirtelen engedett el, hogy szinte megrémültem. − Várj! Nem tehetünk kárt a babában?

Megkönnyebbülten nevettem. Tehát nem arról van szó, hogy már nem akar. Hogy nem vagyok rá ugyanolyan hatással, mint néhány hete.

− Ne aggódj. Az égvilágon semmi baja sem lehet. Meg akartam csókolni, de megint elhúzódott. Szóval mégsem csak a

gyermekünket félti. − Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten. Ezernyi dolog futott át a fejemen pillanatok alatt: talán mindent

elrontottam a buta viselkedésemmel, talán nem vagyok olyan kívánatos a számára így várandósan, bár a változás még nem volt szemmel látható. Talán van még valami, amit el akar mondani. Megjegyzem nekem is lett volna még jó néhány kérdésem.

− Azt hiszem, nem lenne túl illendı a szüleid házában szeretkeznünk. Valami újabb szörnyőségre számítottam, nem erre. Egy pillanatig fel

sem fogtam, mire gondol. Nem tudtam visszatartani a nevetésemet. − Azt hiszem, igazad van – nyögtem ki még mindig nevetve. – Bár

szerintem már tisztában vannak vele, hogy eddig sem tartóztattuk meg magunkat. − Rámutattam a még lapos hasamra. − Egyébként Ericáék elég gyakran megteszik.

A fejemmel a nıvéremék szobája felé intettem, aminek szomszédságában szerelmük három kicsi bizonyítéka aludt.

− Meg is lett az eredménye – tettem hozzá, és megint ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kacagni kezdjek. − És ha most azt mondod, hogy: „igen, de ık már házasok”, akkor fel kell hívnom a figyelmedet valamire.

A szeme elé tartottam az ujjamat, amin ott csillogott a győrője. Most már ı is nevetett.

− Te aztán megéred a pénzed. Magához szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni. De az én

jókedvem már oda lett. A megjegyzése eszembe juttatott még valamit, ami már régóta foglalkoztatott. Csak nem tudtam, hogyan hozzam szóba, anélkül, hogy rosszat gondoljon rólam, vagy azt higgye, nem bízom benne.

− Patrick! – vágtam mégis bele. − Hm? Az arcát a hajamba temette. Szólni akartam neki, hogy hagyja abba,

mert így nem tudok világosan gondolkodni. De utána még sem tettem. Annyira jó érzés volt, érezni a közelségét.

− Valamire még kíváncsi lennék.

209

Még mindig tétováztam, mert tartottam tıle, hogy rosszul érinti, amirıl kérdezni akartam. Sóhajtott, és picit arrébb húzódott. Minden porcikám tiltakozott még egy ilyen apró távolság ellen is.

− Már tudod, hogy nem öltem meg senkit – kezdte ı helyettem. – Most azt szeretnéd megtudni, hogy nem is loptam-e meg senkit.

Elhúztam a számat. − Nem pont erre gondoltam. Azt mindig is tudtam, hogy nem vagy

gyilkos, mint ahogy azt is tudom, hogy nem vagy tolvaj sem. Meglepett, honnan tudja mindig, mi jár a fejemben, de kicsit

megbántódtam attól, hogy ennyire sarkított. − Igazad van – mosolygott bőnbánóan. – Ha rosszat gondoltál volna

rólam, akkor eleve szóba sem állsz velem. Tényleg nem sokat tettem azért, hogy elnyerjem a bizalmadat. Ezt a beszélgetést is addig halogattam, amíg majdnem késı lett.

Nem akartam visszaemlékezni a nélküle töltött napokra, de tény, hogy lényegesen kevésbé készültem volna ki, ha tudom, hová ment. Egy mentségem volt az ostoba, hisztérikus viselkedésemre. Illetve egynél azért jóval több: a hormonjaim. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy hülyén éreztem magam.

− Meg fogsz tudni valaha is bocsátani? − Miért is? – nézett rám meglepetten. − Tudod. Amiért annyi gondot okoztam az elmúlt két hétben. Nem vártam, de elmosolyodott. − Soha nem is haragudtam – válaszolta. – De kicsit jobban is bízhattál

volna bennem. − Nem arról van szó – tiltakoztam rögtön. – Én bíztam. Nem tudtam, hogyan is fogalmazzam meg azt az elveszettséget, amit

nélküle átéltem. − Csak kicsit nehezen viseltem a hiányodat. Nem akartam a szemébe nézni, ne lássam, hogy kinevet. De nem tette.

És én nagyon hálás voltam érte. De választ akartam kapni a kérdésemre. − Szóval? − Szóval mi? Nem akarta megkönnyíteni a helyzetemet. Nagy levegıt vettem, és csak

kiböktem. − Elmondod, honnan van a pénzed? − Ezek szerint mégis csak a pénzem érdekel? Hát mégsem azért

szeretsz, aki vagyok? Gyanakodva néztem a szemébe. Naná, hogy az én káromra szórakozott,

és látszott, hogy ugyancsak jól.

210

− Hajlandó vagy komolyan venni egy kicsit? − Hát persze. − Megrántotta a vállát, mintha nem lenne nagy dolog,

hogy milliomos. − Ez legalább már nem egy horror sztori. A pénz anyám családjáé volt. A nagybátyám hagyta rám, már több mint tíz éve.

− És te nem tudtál róla? Elnevette magát. − Még arról sem, hogy egyáltalán volt nagybátyám. Anyám soha nem

mesélt a családjáról. Sıt a válaszok elıl is kitért, ha kérdezısködtem. Gondolhatod, mekkora meglepetés volt, amikor megtaláltam egy ügyvéd értesítését a papírjai között. Felhívtam és megbeszéltem vele egy találkozót. Azt hittem, maximum néhány családi holmiról lesz szó. Fényképek, bútorok, ilyesmi. Reméltem, hogy így legalább többet tudok meg róluk. Majd leszédültem a székrıl, mikor az ügyvéd elmondta, hogy mekkora összeget örököltem. Én. Holott még csak nem is ismertem sem anyám testvérét, sem a szüleit. Egy erıszaktevı gyerekére hagyták minden vagyonukat.

− İk nyilvánvalóan nem így gondolták. Hiszen, te nem is tehetsz arról, hogy ki az apád.

− Tudom. De akkor is szörnyő érzés. − Ez butaság. És el is kell felejtened. Nagyszerő ember vagy. És minden

jót megérdemelsz, amit csak kaptál. Halkan nevetett. − Hát kellett, hogy tegyek valami nagyon jót, ha jutalmul

megkaphattalak téged. − Ezt most úgy mondod, mintha én lennék a fınyeremény. Nem kellett volna, de nagyon is jól esett, ahogy mondta. − Számomra az is vagy. Hát még mindig nem érted? Mióta csak

megjelentél az életemben, világosan láttam, hogy mit kell tennem, és hogy mit akarok. A legfıbb célom te lettél.

− Hogy megszerezz? Szorongva vártam a válaszát. Az nem lehet, hogy ı is ugyanazt az

elkeseredett megszállottságot érezze irántam, mint Simon. Az nem lehet, hogy neki se a hús-vér, valódi nı kelljen, csak az álomkép, amirıl évekig álmodozott.

− Nem. Hogy boldoggá tegyelek. Ez sokkal megnyugtatóbban hangzott. Éreztem, ahogy a fáradtság egyre jobban legyız. Jócskán elmúlt már

éjfél. Nagyon sok mondanivalója volt. És most, hogy végre tudtam a titkát, ami tulajdon képen nem is igazán az ı titka volt, hanem az édesanyjáé, megkönnyebbültem.

211

Ez, az elmúlt napok megpróbáltatásai miatti kimerültség, és a várandósság miatti fáradékonyság együttesen végleg maguk alá temettek. Egy darabig még megpróbáltam küzdeni ellene. Nem akartam elaludni. Nem akartam, hogy elmenjen. Vele akartam lenni még alvás közben is. Félálomban hallottam, hogy a fülembe súgta, hogy szeret, de azután már nem tudtam tovább fenn maradni.

Nyugodtan, álom nélkül aludtam egész éjszaka. Jobban mondva az alatt az idı alatt, ami még hátra volt belıle. Mikor kinyitottam a szemem, már jócskán kivirradt. Sıt erıs volt a gyanúm, hogy délfelé járhat az idı.

Azt azonnal éreztem, hogy Patrick nincs már mellettem. Rossz érzés volt, de meg is tudtam érteni. Az én keskeny ágyam nem volt túl kényelmes kettınknek, még akkor sem, ha kellıképpen összebújunk. Gyanítottam, hogy amint elnyomott az álom, ı kiosont, hogy haza menjen az saját, kényelmes ágyába.

Feltápászkodtam, de ez nem volt túl jó ötlet. A mozdulattól felkavarodott a gyomrom. Visszafeküdtem inkább, hogy lenyugtassam a háborgást. Mikor már úgy éreztem, hogy nagy valószínőség szerint nem fogok hányni, óvatosan újra próbálkoztam. Csak semmi hirtelen mozdulat – igyekeztem szem elıtt tartani. Megkönnyebbültem, mikor függıleges helyzetbe kerültem, és nem jelentkezett újból az émelygés. A szokásos reggeli teendık már mindenféle további probléma nélkül zajlottak.

Hallottam, hogy Erica csörömpöl az edényekkel a konyhában. Vagy legalábbis gondoltam, hogy ı az. Anya nagyon ritkán ment egy méternél közelebb a konyhához, tehát alap esetben maradt a nıvérem, aki ott lehetett. Nem tévedtem. Éppen a reggeli maradékait tüntette el, tehát azt is helyesen eltaláltam, hogy már elég késı van. Valószínőleg már mindenki elindult otthonról. Annyira nem bántam, mert így legalább nem volt, aki elıtt titkolnom kellett volna a rosszul léteimet. Az egy dolog volt, hogy már mindenki tudta, hogy gyermeket várok, de az más volt, hogy mindenki halálra rémült, ha csak egy pillanatra is megszédültem. Persze emlékeztem rá, hogy Ericáért, vagy Anitáért pontosan ugyanígy aggódott mindenki, köztük engem is. De már koránt sem élveztem annyira most, hogy én voltam a középpontban.

Csak a fejemet ráztam, mikor Erica felkínált egy szendvicset. Még az evésnek a gondolatától is rosszul lettem.

− Te tudod a legjobban, hogy enned kell valamit – korholt a nıvérem nem túl komolyan.

− Kicsit késıbb megeszem. Ígérem. − Elég kétkedın nézett rám, ezért még hozzá tettem: − Becsszóra.

212

Látta, hogy most valóban hiába erıltetné, ezért inkább félrerakta a tányért, és folytatta tovább a pakolászást.

A fejem kávé után áhítozott, de a gyomrom élénken tiltakozott ellene, ezért inkább neki álltam teát fızni.

− Nem tudod mikor ment el Patrick? – kérdeztem Ericát. İ biztosan észrevette. Én bezzeg úgy aludtam, mintha legalábbis fejbe vertek volna.

− Mirıl beszélsz? – nézett rám csodálkozva. – Ott van az ebédlıben. Most néztem csak ki az ablakon. A feljárón valóban ott állt a Land

Rover. Csakúgy, mint a járır kocsi. − Simon mit keres itt megint? − Fogalmam sincs – vonta meg Erica a vállát. − Nocsak – fordultam felé színlelt elképedéssel. – Van valami, amirıl

neked nincs fogalmad? − Ne szemtelenkedj! – nevetett rám a nıvérem. – Egyébként valami

fontos dolog lehet, mert apa sem ment dolgozni. Elgondolkodva néztem, ahogy tovább folytatta a házi munkát. Biztos

voltam benne, hogy csakis arról az emberrıl lehet szó, aki engem megtámadott. Vajon mit mondhatott tegnap este Patrick Simonnak? Errıl nem beszéltünk.

Ittam még egy kortyot a teából, majd kimentem a konyhából. Reméltem, hogy Erica nem veszi észre, mire készülök. Nem voltam rá túl büszke. De hát, ha másképpen nem boldogultam…

Már messzirıl lehetett hallani, hogy valóban az ebédlıben beszélgetnek. Mikor közelebb értem, már azt is ki tudtam venni, hogy mit mondanak. Elıször Simon szavait értettem meg.

− Hát nem veszed észre, hogy minden rosszért te vagy a felelıs, ami Emivel történik?

Kis híján hangosan felnyögtem. Hát még mindig ez a kedvenc témája? Én már szentül meg voltam gyızıdve arról, hogy Simon túl van azon az elmebajom, amit irántam való szerelemnek nevezett. Hát ez most nem úgy hangzott.

− Simon! – dörrent apám hangja. – Fogd magad vissza! Ne feledd, hogy Emily választotta Patricket! Ha ezen képtelen vagy túllépni, akkor jobb lesz, ha Paul foglalkozik tovább ezzel az egésszel.

− Hagyd Stephen! Igaza van. − Patrick hangja nagyon elkeseredett volt. Éreztem, hogy a gyomrom egyre inkább összeszorul, és ennek már semmi köze nem volt a reggelihez.

Hát mennyi titok van még ekörül a férfi körül? Mert, hogy még nem mondott el mindent, az egyre inkább nyilvánvaló volt.

213

− Nem – apa hangja megint nagyon határozott volt. Kétség sem férhetett hozzá, kinek a pártján áll. – Te nem tehetsz semmirıl. Maximum abban vagy hibás, hogy ostoba módon magadra vállaltál valamit, amit nem te követtél el.

Tehát már Simon is tisztában van az összes ténnyel – tudatosult bennem. Hiszen másképp nem beszéltek volna róla ilyen nyíltan. Elızı győlölködı mondatára gondolva féltem tıle, attól, hogy megtudta az igazat George Devil haláláról, nem sokat változott Patrickrıl alkotott véleménye. Tényleg nem túlfejlett igazságérzete okozta a kettıjük közötti ellentétet.

− Nem volt más választásom – felelte Patrick nagyon halkan. Alig értettem, hogy mit mond.

− Igen – Simon hangja megint nagyon dühös volt. – És emiatt most egy elmebeteg vadászik Emire.

Tehát annak a férfinak Patrickhez van köze – állapítottam meg szomorúan. Határozottan sajnáltam, hogy nem egy mezei szatírról van szó, aki csak úgy találomra nézett ki magának. Ebben az esetben talán már nem is kellene tovább aggódnom. De ha az az ember kifejezetten ránk vadászik, akkor még nincs vége.

Megint apa hangját hallottam. − Emilynek nem történhet semmi baja. Errıl gondoskodunk. − Persze, hogy gondoskodunk. Soha nem hagynám, hogy bárki is

bántsa. − Simon szavai egyértelmően Patricknek lettek címezve. Elképzeltem, ahogy közben jelentıségteljesen ránézett.

− Köszönöm – válaszolta alig hallhatóan. − Nem érted teszem. − Csak nem akart megenyhülni. − Tudom.

214

13. fejezet Veszélyben

A következı napokban soha, sehová nem mehettem egyedül. Valaki mindig elkísért. Általában Patrick jött velem, de ha ı éppen nem ért rá, akkor is mindig kaptam egy testırt. Az egész kezdett már az agyamra menni.

Ráadásul DeAngelo nem engedett ismét dolgozni. Gyanítottam, hogy nyomós okot talált rá, aminek semmi köze nem volt az egészségemhez. Nem hittem ugyan, hogy Patrick megfenyegette, de biztosan meggyızte az igazáról. És nagyon meggyızı tudott lenni, ha akart.

Csendben fıttem a saját levemben. Teljesen feleslegesnek találtam, hogy ellenkezzek vele. Amúgy sem volt hozzá erım. És én magam is aggódtam a férfi miatt, aki idáig követett. Nem csak én voltam veszélyben, hanem a gyermekünk is. És féltettem Patricket is, csakúgy, mint a családom többi tagját.

Lilyvel szerettünk volna bemenni egyik délután a városba. Patrick hallani sem akart róla, hogy csupán kettesben induljunk el, és mivel ı épp nem ért rá, megkérte Simont, hogy vigyen el minket. Nem kellett neki kétszer mondani.

Nem tudtam megállni, hogy meg ne tréfáljam kicsit. Minden boltba be akartam menni, mindenrıl eszembe jutott valami, amit megkívántam. És ı mindig rohant, hogy megszerezze. Persze mire visszaért vele, már nem óhajtottam. Majd felrobbant, de nem szólt egy szót sem, pedig már azt is nehezen viselte, hogy üzletbıl üzletbe cipeltük magunkkal. Lily azonnal rájött, miben mesterkedem, és maximálisan partner is volt benne. Azért mikor már sokadik alkalommal szedtem rá, kicsit mindketten kezdtük megsajnálni.

Bementünk inkább a kávézóba. Simonnal kettesben maradtunk, miközben Lily kiment a mosdóba. Kínosnak éreztem a csendet, ami a távozásával közénk telepedet. Mivel más téma nem nagyon járt mostanság a fejemben, a támadómról kezdtem kérdezni. Feleslegesen. Nem szívlelete ugyan Patricket, de a titkát nem volt hajlandó elárulni. Átkozott férfi-szolidaritás.

Mivel nyilvánvaló volt, hogy egyetlen információt sem fogok kihúzni belıle, inkább másfelé tereltem a szót.

− Akkor legalább azt áruld el, hogy mi van Lily és közted!

215

− Ezt hogy érted? – nézett rám tettetett értetlenséggel, és csak egy egészen picit jött zavarba.

− Ó, ne csináld már! Nagyon is tudod, hogy értem. − Persze, hogy tudom – sóhajtott megadóan. – Arra vagy kíváncsi, hogy

beleszerettem-e már Lilybe, vagy csak úgy együtt vagyunk. És, hogy ez kiverte-e a fejembıl azt, amit irántad éreztem.

Megdöbbentem. A nıvérem mindig mondta, hogy nem tudok alakoskodni, mert azonnal átlátni rajtam, de hogy bárki ilyen könnyen megfejtse, mi jár a fejemben, az meglepı volt. Patrick is, Simon is mindig azonnal tudták, mire gondolok. Mintha valami külön érzékük lett volna hozzá.

− Szeretem Lilyt. Soha nem álltatnám, ha nem így lenne – kezdte, mielıtt azonban örülhettem volna, már folytatta is. − De ez más. Nem ugyanaz az ellenállhatatlan vonzalom, ami a közeledben elfog. Szeretek vele lenni, de érted megırülök. Mellette nagyon is jól érzem magam, de melletted olyan, mintha bármire képes lennék. Érted a különbséget?

Hát már hogyne értettem volna. És végtelenül elkeserített, hogy megint ugyanoda lyukadtunk ki.

− Mit tegyek, hogy kiverjem a fejedbıl ezt az ostobaságot? − Megismételhetnéd azt, amivel a múltkor is próbálkoztál – mondta

szemtelenül vigyorogva. Egy pillanatig azt sem tudtam, a dühöm, vagy a zavarom nagyobb. − Simon! Az ég szerelmére! − A szemem sarkából láttam, hogy minden

fej felénk fordult, ezért sokkal halkabban folytattam. − Egy másik férfi gyermekét várom. Ráadásul a barátnıd itt van, tılünk alig néhány méterre.

− Ez elsıre sem akadályozott meg semmiben. − Ez nagyon gonosz megjegyzés volt, de attól még igaz. − Ne haragudj! – fogta meg a kezem, még mielıtt válaszolhattam volna. − Pontosan tudom, miért csináltad. Annyit mindenképpen elértél vele, hogy világosan lássam, hogy nem ugyanazt érzed, amit én, és hogy ez soha nem változik meg.

Ettıl kicsit megkönnyebbültem. Legalább nem feleslegesen kockáztattam a boldogságomat.

− De ettıl még nem múlik el a szerelmem egy hét alatt, mint egy közönséges nátha. Évekig vártam rád. Ennek az érzésnek nem lehet vége egyik napról a másikra.

− Én csak azt akarom, hogy belásd, nem engem szerettél. Csak egy ábrándot, akit elképzeltél magadnak – próbáltam még mindig meggyızni, bár már én magam sem hittem benne, hogy valóban így volt. Mindössze ezt akartam hinni, hogy kisebb legyen a lelkiismeret furdalásom.

216

− Ó, hidd el, pontosan tudom milyen vagy. Ezért is szeretlek annyira. És biztosíthatlak róla, egyáltalán nem egy ábrándról van szó. Nagyon is valóságos az, amit irántad érzek.

Már ugyancsak bántam, hogy szóba hoztam a témát. − Hát, ti meg mit csináltok itt édes kettesben? Úgy kaptam el a kezem, amit Simon még mindig fogott, mintha

megcsípett volna valami. Az arcom egy pillanat alatt pipacs-pirossá változott. Rita állt mellettünk, mosolyogva. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Mintha bármi rosszat is csináltam volna, amin rajtakaphatott.

A válaszadástól Lily mentett meg, aki épp akkor ért vissza az asztalunkhoz. Örültem neki, hogy Simon húga, és nem ı ért oda hamarabb. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Lily látja meg, hogy Simon a kezemet szorongatja.

Bemutattam egymásnak a lányokat, és közben elkeseredetten próbáltam leplezni a zavaromat. Simontól semmi segítségre nem számíthattam. Dörmögött valami egészen érthetetlen dolgot, és felállt. Otthagyott a bajban. Azért csak sikerült magam összeszednem. Elvégre semmit nem követtem el a barátnım ellen. Igaz, tennem sem sikerült érte semmit, csak még jobban összekuszálódott minden.

Rita és Lily egészen hamar összebarátkoztak. Legalább egy ideig nem figyeltek rám. És ez nagyon jó volt. Alkalmam nyílt rá, hogy kicsit összeszedjem magam. Kifelé indultam a mosdóba, mikor megszólalt a telefonom. A szám ismeretlen volt. Egy darabig senki nem szólt bele, mikor felvettem. Azt hittem, téves hívás, és már arra készültem, hogy letegyem, mikor a vonal másik végén egy ismerıs, kellemetlen hangot hallottam.

− Ügyesen kifogtál rajtam. Megdermedtem. − Kicsoda maga? – alig tudtam kinyögni a két szót. A szám kiszáradt a

rémülettıl. Segélykérın néztem körbe, de Simont sehol sem láttam. Lily és Rita pedig jókedvően beszélgettek. Egyáltalán nem figyeltek rám.

− Szerintem tudod, ki vagyok. Még ha a nevem nem is árulták el neked. Vagy tévednék? Hazard elmondta, milyen alvilági kapcsolatai vannak? – Nem várt választ, folytatta. − Nehezebb téged megközelíteni, mint az angol királynıt. Nagyon becses lehetsz a számára, ha ennyire véd.

A nevetése ugyanolyan kellemetlen volt, mint a beszédhangja. − Mit akar tılem?

217

− Tıled semmit. A vılegényed kell. Túl sokat ártott nekem. És így, vagy úgy, de bosszút fogok rajta állni. Vagy az életét veszem el, vagy azt, aki a legdrágább neki.

Ismét felnevetett, majd bontotta a vonalat. Az egész alig tartott tovább fél percnél. Képtelen voltam megmozdulni. Ott álltam a kávézó közepén lefagyva, egészen addig, amíg a pincérnı oda nem jött megkérdezni, hogy tud-e segíteni valamiben.

Homályosan érzékeltem, hogy többen felém néznek. Egy pillanat múlva már Lily és Rita is ott álltak mellettem. Próbáltam összeszedni magam, de mintha fejbe kólintottak volna.

Hallottam, hogy Lily Simonért küldi Ritát, majd a telefonjába kezdett el hadarni, de nem értettem mit mond, hiába próbáltam figyelni. A pincérnı a kezembe nyomott egy pohár vizet. Attól végre jobban éreztem magam. Visszabotorkáltam az asztalunkhoz, és lerogytam a székre. Lily rémülten kérdezgette, hogy mi történ.

Akkor már Simon is ott volt mellettem. İ rögtön megértette. Kifejtette görcsös ujjaimból a telefont, és megnézte az utolsó hívást. Majd tárcsázott. Mire befejezte a beszélgetést, már én is kezdtem magamhoz térni.

− Pontosan mit mondott? – faggatott. Megpróbáltam szóról szóra elismételni az egészet. Minden egyes

szavát. Éppen végeztem, mikor megszólalt Simon telefonja. Nem szólt bele, csak hallgatta, mit mondanak a vonal másik végén. Nem tetszhetett neki, mert nagyon komor volt az ábrázata.

− Hazaviszlek benneteket – jelentette ki, mikor letette a készüléket. − Nem lehet – szólt közbe Lily. – Szóltam a bátyámnak, és már elindult.

Mindjárt itt lesz. Simon olyan dühösen nézett rá, hogy szegény lány teljesen elfehéredett. A terepjáró pár perc múlva csikorgó gumikkal fékezett le az épület

elıtt. Patrick vagy nagyon közel lehetett, vagy nagyon gyorsan hajtott. − Mi történt? – kérdezte azonnal, amint belépett. Ahogy mellém ült, és

megölelt, rögtön megnyugodtam. Úgy éreztem, most már semmi bajom nem lehet, hiszen ott van velem.

Simon mondta el helyettem. Én csak ültem, hozzábújva. Az idegességem lassan kezdett múlni. Már képes voltam valamivel tisztábban gondolkodni.

− Ki ez az ember tulajdonképpen? – kérdeztem. − Ne itt – válaszolta Patrick, és már fel is állt. – Menjünk haza elıször. − Nem. Meglepıdött a válaszom hallatán.

218

− Mit mondasz? – nézett rám értetlenül, mintha valami idegen nyelven szólaltam volna meg.

− Ez az ember bántani akar. Nem fog leállni. − Nem fogjuk hagyni, hogy megtegye – szólt közbe most Simon is. − Nem – ismételtem meg. – Nem megyek haza. Ott van a családom.

Nem fogom megkockáztatni, hogy bajuk essen. Olyan messze kell lennem tılük, amennyire csak lehetséges.

− Akkor menjünk az én házamba – javasolta Patrick. − Nem erre gondoltam. Sokkal messzebb kell lennem tılük, hogy még

csak véletlenül se férkızhessen a közelükbe. Ha ez a férfi tényleg figyel, tudni fogja, hogy nem vagyok már a városban. Utánam fog jönni.

− Megırültél? Te akarsz lenni a csali? − Olyan mérgesen nézett rám, hogy attól egy pillanatra meghátráltam. De csak egy egészen rövid pillanatra.

− Már így is a célpontja vagyok. Világosan megmondta. Csak annyi változna, hogy a családom miatt nem kellene aggódnom többé.

Próbáltam meggyızni az igazamról, de a szemén láttam, hogy nem megy túl jól. Simon személyében azonban váratlan szövetségesre találtam.

− Igaza van – jelentette ki. Patrick úgy nézett rá, mintha hibbant lenne. − Ti nem vagytok normálisak. Nem fogom hagyni, hogy Emily ezt

végig csinálja. − Nincs más választás – folytatta Simon. – Maradhatunk itt is, de akkor

kockáztatjuk, hogy valaki másnak is baja eshet. Ismered Emi családját. Minden áron meg akarják majd óvni. De ha elmegy innen, a haverod sem fog tovább a városban maradni, és így ık biztonságban lesznek. Semmi oka rá, hogy bántsa ıket. Emi is csak azért van veszélyben, mert veled van.

Láttam, hogy Patrick összeszorítja a száját dühében. De kezdte belátni, hogy Simonnak igaza van.

− Nem a haverom – szőrte a fogai közt, de tovább már nem vitatkozott. − Tök mindegy – vigyorgott Simon. Nagyon élvezte, hogy most az

egyszer ı kerekedett felül. – A lényeg, hogy nagyon böki a csırét, amit vele tettél, és most mindent elkövet, hogy visszavágjon valahogy.

− És mi is volt az tulajdonképpen? – erısködtem tovább. – Amit vele tettél?

− İ is börtönben volt, amikor engem bezártak – adta meg magát Patrick. – Többszörös gyilkosságért életfogytiglanit kapott. A benti szervezetet irányította. Drogot, cigarettát, lányokat csempésztek be, és minden mást, amit el lehetett adni. İ volt a helyi kiskirály. Bármit meg tudott szerezni, és szinte az összes ır a zsebében volt. Minél több embert

219

be akart szervezni, hogy menjen az üzlete. Mikor én ellenálltam, meg akart öletni. Az egyik ırrel lebuktattuk ıt is, és mindenki mást, aki benne volt a bandában. A börtön dolgozóit is beleértve.

Az egész históriából semmit sem értettem, és ennek hangot is adtam. − De miért ilyen dühös rád? Nem volt semmi veszíteni valója, ha már

egyszer úgyis börtönben volt. Úgy értem, az életfogytiglaninál nem kaphatott nagyobb büntetést.

− Ez azért nem ilyen egyszerő – grimaszolt Patrick. – Másként mőködnek ott a dolgok. Aki hagyja, hogy keresztbe tegyenek neki, azt kicsinálják. Ráadásul a jóvoltomból odalett a szuper üzlete. És akik kintrıl irányították, ellátták utánpótlással, szintén nagyon mérgesek lettek rá. Mást kerestek helyette. Többé már nem volt tekintélye. Fınökbıl hirtelen ı lett a legutolsó ember.

Gyanítottam, hogy végtelenül leegyszerősítette a történetet. De azt is sejtettem, hogy ennél többet hiába is próbálnék kiszedni belıle. Legalábbis nem ott, és nem akkor.

− Nemrég megszökött – vette át a szót Simon. – És ide vezetett az elsı útja. Nagyon neheztelhet Patrickre.

Eszembe jutott a megérkezésem napja. Akkor azért találkoztam Simonnal, mert egy szökött rabot kerestek. Még beszéltünk is róla. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy ez az ember itt bujkált a környéken azóta. Nem engem figyelt eleinte, hanem Patricket. Én csak mostanában lettem érdekes a számára.

− Akkor most velem mi lesz? – szólalt meg Lily kétségbeesetten az asztal túloldalán. Idáig némán hallgatta a beszélgetést. Látszott rajta, hogy ez most neki is újdonság. Patrick valószínőleg ıt sem avatta be ebbe a történetbe. Nagyon meg volt rémülve.

A két fiú úgy nézett rá, mintha csak most látnák meg, hogy ı is ott van. − Természetesen nem maradhatsz itt egyedül – sóhajtott Patrick. –

Tudja, hogy ugyanolyan fontos vagy a számomra, mint Emily. Ha ıt nem tudná bántani, megpróbálna rajtad keresztül ártani.

− Azt soha nem hagynám. − Simon arca olyan dühös és elszánt volt, hogy könnyen rájöhettem − és bárki más is, aki csak ránézett −, milyen fontos a számára Lily.

Lehet, hogy úgy érzi, nem úgy szereti, mint engem, de ez az érzés semmivel sem kevesebb, vagy értéktelenebb – állapítottam meg elégedetten. A körülményekhez képest szinte már jókedvem volt.

A szüleim alig lepıdtek meg, mikor bejelentettem, hogy Patrickkel ismét elutazunk néhány napra. Csak apa aggodalmaskodott, hiszen ı tudott a támadóm kilétérıl. De ıt is könnyen megnyugtatta a tudat, hogy legalább

220

a lehetı legmesszebb leszek tıle. Arról inkább nem szóltam egy szót sem, hogy Simon is velünk jön. Az már felkeltette volna a gyanúját.

Rekord sebességgel pakoltam össze néhány meleg holmit. Közben Patrick egy pillanatra sem mozdult el mellılem. Telefonon adott utasításokat a munkavezetıjének a távolléte idejére, majd apámat bízta meg vele, hogy felügyeljen a birtokára.

Csak egészen kicsit szorult össze a szívem, amikor mindenkitıl elbúcsúztunk és elindultunk. Tartottam attól, ami elé néztem. De bíztam a fiúkban, hogy meg tudnak védeni. És végtelen nyugalommal töltött el a tudat, hogy a családom biztonságban lesz mindeközben.

Felvettük Lilyt és Simont is, majd elindultunk abba a vendégházba, ahol akkor voltunk, mikor Patrick megkérte a kezemet. Most nem tudtam olyan önfeledten gyönyörködni a tájban, mint amikor elıször jártunk erre. Legszívesebben megkértem volna Patricket, hogy inkább valahová máshová vigyen. Ahhoz a helyhez olyan szép emlékek főztek. Elszomorodtam, ha arra gondoltam, hogy ezek után már soha nem fogok ugyanolyan jóérzéssel rágondolni.

Hamar odaértünk. Patrick végig eszeveszett tempóban hajtott. Idınként valósággal halálfélelmem volt, amilyen szédületes sebességgel elhaladtunk az útszéli szakadékok mellett. Néha még Simon is felhördül a hátsó ülésen, de egyetlen szót sem szól.

A tulajdonosnı mosolyogva fogadott bennünket. Láttam rajta, hogy megismert. Hiszen alig néhány hét telt el azóta, hogy itt jártunk. Mikor megkérdezte, hogy mi ugyanazt a szobát kérjük-e, mint legutoljára, és hogy a másik szoba milyen legyen, láttam, hogy a két fiú összenéz. Majd legnagyobb meglepetésemre Simon válaszolta, hogy két egymás melletti szobát kérünk, ha lehet egybenyílókat, és mindenképpen az emeleten.

Hallottam, hogy Lily felszisszen mellettem. Tudta, hogy Patrick engem egy pillanatra sem hajlandó magamra hagyni. Tehát neki Simonnal kell aludnia. De ami leginkább meglepett, az az volt, hogy Patrick ezt olyan higgadtan tőrte. Nagyobb lehetett a baj, mint gondoltam.

A következı napok eseménytelenül teltek. Ha nem lettem volna annyira feszült, már-már olyan lett volna az egész, mint egy kései vakáció.

Minden nap haza telefonáltam, hogy megtudjam, minden rendben van-e, de az otthon maradtak élete is ugyanolyan nyugalomban folyt, mint a miénk. A többiek kezdtek arra gondolni, hogy a férfi meggondolta magát, és letett arról, hogy Patricken bosszút álljon. Hogy még nem fogták el, abban biztosak voltunk. Simon minden nap beszélt Paullal. Engem azonban meggátolt valami abban, hogy elhiggyem, ilyen könnyen megúsztuk a dolgot.

221

Rengeteget aggódtam. Többször támadt ismét az az éreztem, hogy figyel valaki, a rémálmaim pedig menetrendszerően megjelentek minden éjszaka, amint lehunytam a szemem. Hiába aludt Patrick mellettem. Még a közelsége sem volt elég, hogy távol maradjanak a félelmeim.

Minden erımmel próbáltam uralkodni magamon, nehogy elhatalmasodjon rajtam a pánik, és nehogy a kelleténél is jobban megijesszem Patricket. Éppen eléggé aggódott már így is a fizikai rosszullétek miatt, amik csak még erısebbek lettek az állandó félelemtıl.

Azért tartogatott számomra egy meglepetést is, csak hogy jobb kedvre derítsen. Magával hozta a beígért karikagyőrőket. Ebben a felfordulásban még ez is eszébe jutott.

Lily és Simon is a közelünkben voltak. Nem vették észre, hogy mit csinálunk, egymással voltak elfoglalva.

− Gondolod, hogy hamarosan rendezıdik közöttük minden? – intettem feléjük, mikor már elcsendesedett az örömöm.

Patrick hátulról átölelt, és ı is arra nézett. − Nem tudom. A húgom érdekében nagyon remélem. De Simon Storm,

mint lehetséges sógor… − Sokat mondó szünetet tartott, mire nevetnem kellett.

− Lily nagyon szereti – próbáltam meggyızni. − Igen. Azt látom. De még mindig nem tetszik, ahogy Simon rád néz. Tudtam, mire gondol. Láttam én is azt a valamit a szemében. Én

leginkább veszteségnek neveztem volna. Viszont azt is láttam, hogy a rajongása most már teljes mértékben a Lilyé volt.

Szükségem volt néhány dologra, ezért megkértem Patricket, hogy vigyen el egy boltba. Mikor visszamentünk a szállodába, olyan elsöprı fáradtság tört rám, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem. Le kellett feküdnöm. Mikor felébredtem, már beesteledett. Kóválygott a fejem az alvástól. Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek.

Patricket sehol nem láttam, de az összekötı ajtó nyitva volt, és hallottam, hogy odaát szól a tévé. Mocorgásomat hallva Lily jelent meg az ajtónyílásban.

− Felébredtél? – kérdezte mosolyogva. − Fogjuk rá – nyögtem ki. – Ennél éberebb úgysem leszek már. Hol van

a bátyád? − El kell intéznie néhány dolgot. Édesapád telefonált neki. Lement a

tulajdonosnıhöz, és megkérte, hogy használhassa az irodáját. Ott van internet kapcsolat és fax is. Azt üzente, ne várjuk meg a vacsorával, mert kicsit még elhúzódhat az, amibe belefogott. Majd inkább csatlakozik hozzánk késıbb.

222

Kicsit sok volt egyszerre az információ, amit átadott. Megfájdult a fejem. Kimentem az erkélyre, hogy kiszellıztessem. A tiszta, hideg levegı valóban segített. Megszőnt a kóválygás, és a hányinger is, olyannyira, hogy most már farkas éhes voltam. Azt hittem, addig sem tudok várni, amíg leérünk az étkezıbe, és elém rakják az ételt.

Keserő meglepetésként ért, hogy amint megláttam a tányéron szépen elrendezett falatokat, minden éhségem elszállt, és olyan elementáris erıvel tört rám ismét a rosszullét, hogy képtelen voltam akár egyetlen harapást is leerıltetni a torkomon.

Lily elképedve nézett rám, ahogy felálltam. − Hová mész? − Csak a mosdóba – igyekeztem titkolni, mennyire kutyául érzem

magam. − Veled megyek – emelkedett fel mindjárt. − Teljesen felesleges – intettem, hogy maradjon csak. – Itt van nem

messze. Biztosan nem fogok útközben eltévedni. És jobb szeretném ezt egyedül intézni.

Kicsit morcosabb voltam, mint szerettem volna, de nagyon kínlódtam. Láttam az arcán, hogy nem szívesen teszi, de azért engedelmesen visszaült. Simon tekintetét is mindvégig magamon éreztem, miközben elkóvályogtam a mosdó ajtajáig.

A hideg víz jót tett. De a vacsorára továbbra sem tudtam még csak rá gondolni sem. Nem akartam nézni, ahogy a többiek esznek. Amikor kiléptem az ajtón, a tulajdonosnı éppen szembe jött velem, megkértem hát, hogy mondja meg a barátaimnak, felmegyek lefeküdni, és elindultam az emeletre, a szobánkba.

Elhatároztam, hogy felhívom a szüleimet. De a telefonomat sehol sem találtam. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hol is láttam utoljára. Már eszembe jutott. Mikor délután jöttünk hazafelé a vásárlásból, akkor hívott Lisa, hogy érdeklıdjön, hogy érzem magam. Biztosan a terepjáróban hagytam – jutott el a tudatomig.

Mielıtt még igazából átgondolhattam volna, mit is csinálok, fogtam a kocsi kulcsot, és lementem a parkolóba. Egyáltalán nem volt sötét, és ez felbátorított. A kinti világítás jól beláthatóvá tette az egész udvart, bár a Land Rover már kívül esett a fénykörén. Minden esetre könnyedén el tudtam menni odáig, anélkül, hogy hasra estem volna, miközben a többi kocsit kerülgettem.

A telefon ott volt, ahol sejtettem, csak, hogy idıközben teljesen lemerült. Visszazártam az autót, és elindultam az épület felé. Elég messze voltam. Most láttam csak mennyire. Mikor kijöttem, nem tőnt ilyen

223

nagynak a távolság, de most, hogy tudatosult bennem: egyedül vagyok idekinn, a sötétben, kilométeresnek látszott; miközben az erdı csupán alig néhány méterre volt tılem. A következı pillanatban már tudtam, hogy kivételesen nagy marhaságot csináltam.

Még senkit nem láttam, de pontosan tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Éreztem, hogy valaki figyeli minden mozdulatom, és a veszély ilyen konkrét jelenlététıl kirázott a hideg. Már nem csak úgy általában féltem. Kézzel fogható lett a fenyegetés, ami felém áradt.

A szemem sarkából láttam, hogy a sötétség megmozdult a lámpák fényén kívül. Pont úgy, mint az álmomban. Elkezdett felém közeledni, mindaddig, míg már volt alakja. Méghozzá emberi alakja. Volt feje, keze, lába. Dermedten vártam, és erıltettem a szemem, hogy meglássam az arcát, pedig tudtam, hogy mit fogok látni, és azt fogom kívánni, bár ne látnám többé.

Éreztem, hogy futnom kellene, ahogy csak bírok, de az autók utamat állták, és abban sem voltam biztos, hogy a lábaim megmozdulnának egyáltalán. Mintha odaszögeztek volna a parkolóhoz. A félelem letaglózott. Rettenetesen. Iszonyatosan. A lélegzetem elakadt, a véremet pedig hallottam a fülemben lüktetni.

− Olyan sokat gondolkodtam rajta, hogyan is tudnálak rávenni, hogy egyedül ide gyere – szólalt meg a sötétség az ismerıs, kellemetlen hangon. – Már minden trükk eszembe jutott. Meséket gyártottam, amiben a családod egy-egy tagja került nagy veszélybe, csak hogy elcsaljalak Hazard közelébıl.

Jól gondoltam tehát, hogy ıket akarta felhasználni valamilyen úton-módon, hogy a közelünkbe férkızzön – futott át az agyamon, és megkönnyebbültem a gondolatra, hogy sikerült megakadályoznom egy ilyen szörnyőséget.

− Erre most magadtól sétálsz a karjaimba – folytatta gúnyosan. – Még csak a kisujjamat sem kellett mozdítanom. Elég volt türelmesen várnom. Elintéztél mindent egyedül. Nem is értem.

Hát valóban nem nehezítettem meg a dolgát – tudatosult bennem. Elég ostobán viselkedtem, és egy pár másodpercig az volt a legnagyobb félelmem, hogy Patrick nagyon fog rám haragudni érte. De utána rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem akkor már mindegy lesz.

− Napokig töprengtem azon – folytatta −, hogyan tudnám leginkább tönkretenni az életét. És azután feltőnt, hogy egyre többet látlak a közelében téged. − Felnevetett. Gonoszan. Hátborzongatóan. − Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, mennyire fontos vagy a számára. Ennél jobb lehetıséget keresve sem találhattam volna.

224

Én voltam a legjobban meglepıdve, mikor azon kezdtem töprengeni, hogyan is fog megölni. Biztosan megfojt majd. Ez volt az elsı tippem. Azután még olyasmik jutottak eszembe, hogy talán van nála egy kés, és azt fogja használni. Vagy egyszerően leüt. Nem kellene nagy erıkifejtés egy ekkora darab embernek, hogy agyon csapjon egy magamfajta kistermető nıt. Olyan tárgyilagosan tudtam a saját halálomra gondolni, hogy pár másodpercig komolyan megfordult a fejemben, a félelemtıl elment a maradék józan eszem is.

Még közelebb jött. Most már köztem, és a bejárat között állt, végleg elzárva ezzel a menekülés útját. Jól ki tudtam venni az arcát. Pont olyan volt, mint amilyennek a hangja alapján képzeltem. Durva, és közönséges. Cseppet sem volt bizalomgerjesztı, ahogy mosolygott. Sıt. Ha volt is némi reményem idáig, hogy élve megúszom ezt a találkozást, akkor a vigyorát látva az is szertefoszlott.

Nem láttam semmi esélyt arra, hogy el tudnék futni. Sosem voltam jó futó. Az iskolai versenyeken is mindig a mezıny legvégén kullogtam, és csak azon imádkoztam, hogy végig bírjam a távot, anélkül, hogy kiköpném a tüdımet. Elıre láttam, hogy könnyedén elkapna, mielıtt még elérném az ajtót.

Kiáltani is felesleges lett volna. A parkoló az épület mögött volt. Ezen az oldalon csak raktárhelyiségek voltak, és a mosókonyha. Az emberek mind a vendégház elejében tartózkodtak. Egyetlen reményem mindössze az emeleti szobákban lehetett volna, feltéve, ha nem éppen vacsoraidı van. Egyetlen ablakban sem láttam fényt. Teljesen egyedül voltunk.

A harc eleve eszembe sem jutott. Az én fizikai adottságaimmal… Nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom meggyızni.

− Mit akar tılem? – igyekeztem, hogy a hangom a lehetı legnyugodtabb legyen. A helyzetet tekintve ez eleve meddı próbálkozás volt.

− Hiszen már mondtam – válaszolta. – Azt akarom, hogy Hazard szenvedjen. Ahogy én szenvedtem évekig. Pokollá tette az életemet.

Oké, ez nem volt egy jó kérdés. Csak még dühösebb lett tıle. − Még el tudna menekülni. Senki nem látta meg – próbáltam

meggyızni. − Emiatt nem aggódnék a helyedben – látszott, hogy szánalmasnak

találja a kidumálási kísérleteimet. Mi tagadás, nem csináltam túl jól. − Bıven lesz még idım lelépni. Nem akarok sokáig idızni.

Remek Legalább gyors halálom lesz. Ettıl egy kicsit megkönnyebbültem, de a következı pillanatban belém hasított a felismerés: ha én meghalok, akkor meghal a még meg sem született

225

gyermekünk is. Önkéntelenül a hasamra tettem a kezemet. Nagy hiba volt. Ki tudja már hányadik, ezen az elfuserált napon. Azonnal megértette a mozdulatomat.

− Szóval így állunk. Még jobb. Nem várhattam, hogy megenyhül, csak mert véletlenül rájött, hogy

várandós vagyok. A következı szavai végképp meggyıztek errıl. − Talán megvárhatnánk apukát is, hogy egyszerre letudhassuk az összes

kellemetlen részt – motyogta. Nem tudtam, hogy vajon nekem beszél, vagy csak saját magának. Azért

én válaszoltam. − Nem fog jönni. Fogalma sincs, hogy itt vagyok. − Így is jó – felelte, de megnyúlt ábrázata másról tanúskodott. – Túl

könnyő lenne neki, ha ı is meghalna. Az igazi kihívás az, ha tovább kell élnie nélkületek.

Az ájulás határán voltam, ahogy láttam, hogy két lépést tesz felém. A kivágódó ajtó hangja azonban megállította. Elızı szavaimra rácáfolva, Patrick állt az ajtónyílásban. Engem azonnal meglátott.

− Mi a csudát keresel ott? – indult felém, ám megtorpant, ahogy rájött, nem vagyok egyedül. A lámpa fényében jól láttam, hogy az arca ijesztıen színtelenné vált egyetlen pillanat alatt.

− Nocsak! Együtt az egész család. − A férfi vigyora még kellemetlenebbé, még félelmetesebbé vált. Már uralta az egész arcát, képtelenné téve, hogy levegyem a szemem róla.

Talán, ha elkezdenék rohanni Patrick felé – futott át a fejemen. – Lenne esélyem, hogy odaérjek hozzá, mielıtt még utolér. De a következı pillanatban el is vetettem az ötletet. Túl nagy volt a távolság.

− Hagyd ıt békén – hallottam Patrick hangját. – Neki semmi köze az egészhez.

− Viccelsz? Már hogyne lenne köze hozzá. Rajta keresztül tudom a leginkább megfizettetni veled, amit tettél.

− Ha elengeded, én veled maradok. Csak hagyd, hogy elmenjen innen! A csudába! Minek is kellett idejönnie? Most ı is veszélyben van. A férfi most nem figyelt rám. Teljesen Patrick felé fordult, mintha

rólam el is feledkezett volna. A hasznavehetetlen telefonom még mindig a kezemben volt. Jobban örültem volna egy fél téglának, de azt egyáltalán nem láttam a közelben. A mellettem lévı autóban pirosan világított a bekapcsolt riasztó jelzıfénye. Minden bátorságomat összeszedtem, teljes erıbıl hozzávágtam a telefont a kocsi ablakához. És semmi. A telefon visszapattant az üvegrıl.

226

A férfi egy pillanatig elképedve nézett rám. Azután két lépéssel mellettem termett, és visszakézbıl úgy megütött, hogy menten elvágódtam. Az oldalamra estem. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és megszédültem az ütéstıl. Az egyre fokozódó csípı érzésre a homlokomhoz nyúltam, és elképedve tapasztaltam, hogy csupa vér lett a kezem. A parkolót borító padkakı csúnyán felsérthette. A melegség elöntötte az egész arcomat. Belefolyt a szemembe, tovább homályosítva ezzel a már amúgy is gyatra látásomat.

Hallottam, hogy Patrick kiált, de nem értettem, mit. A földön ülve vártam, hogy a férfi ismét hozzám lépjen, és újra megüssön. De nem jött.

Még mindig forgott velem a világ, a seb pedig iszonyatosan vérzett. Halványan derengett, hogy nagyon mély lehet, és hogy valamivel el kellene állítanom a vérzést. Kibújtam a pulóverembıl, összetekertem, és azt nyomtam rá, amennyire csak bírtam. Tompa puffanásokat hallottam, majd megszólalt egy autó riasztója.

− Na végre – sóhajtottam. Pillanatok alatt oltári hangzavar lett. Futó lépések, kiabálások.

Kétségbeesetten küzdöttem azért, hogy végre lássak valamit. Nem tudtam mi történhetett, hol van Patrick, és a támadóm.

− Emi jól vagy? – hallottam Lily sírós hangját közvetlenül mellettem. − Persze, remekül – nyögtem ki. – Hol van Patrick? Nem válaszolt. A rémület egyre inkább elhatalmasodott rajtam. − Lily! Hol van Patrick? − Itt vagyok – hallottam meg a hangját. Amennyire meg tudtam

állapítani, nem volt semmi baja. Találomra nyújtottam ki a kezem abba az irányba, amerre ıt sejtettem.

Nem tudom, sikerült-e eltalálni, mindenesetre megfogta, és megszorította. − Nem esett bajod? − Nem – válaszolta szőkszavúan, és elhúzta a pulóveremet tartó

kezemet a homlokom elıl. − Hol van az az ember? – kérdezısködtem tovább, és felszisszentem,

mikor óvatosan megérintette a fejemet. − Simon gondoskodik róla. − Nemsokára itt lesz a mentı – mondta valaki, a hangjából sejtettem,

hogy a tulajdonosnı. Nem tudtam megállni, nevetni kezdtem. − Mi olyan vicces? – kérdezte Patrick mogorván. Bizonyára meg volt

róla gyızıdve, hogy akkora ütés érhette a fejemet, hogy végkép megırültem.

227

− Észrevetted, hogy nem igazán telik el hét anélkül, hogy hozzám orvost ne kelljen hívni?

Egy pillanatig nem válaszolt. − Én ezt nem tartom annyira viccesnek – bökte ki azután, és ha lehet,

még morcosabb volt. − Igazad van – hagytam jóvá, de még mindig nem tudtam abbahagyni a

nevetést. – De megígérem, hogy ezután másképp lesz. − Te és az ígéreteid – morogta, és magához ölelt.

228

Utószó Egy új nap

Csodálattal néztem a feleségemre. Nem tudtam betelni a látvánnyal, még így, hónapok múltán sem. Gyönyörő volt, és a várandósság csak még szebbé tette. Hosszú haját lazán feltőzte. Jobban szerettem, mikor kiengedve hordta, de azt mondta, így most kényelmesebb. Mindig is bámultam, milyen dús és selymes. A színe pedig egész különleges volt. Soha nem értettem, miért mondja, hogy seszínő. Engem az olvasztott mézre emlékeztetett. Zöld szeme nyíltan ragyogott, mint mindig. Minden érzését, gondolatát kiolvashattam belıle. Még mielıtt kimondta volna ıket. Végtelen örömmel töltött el, hogy most csak a boldogságot láttam bennük.

Hozzám tartozik, és az én gyermekemet várja. (Már tudtuk, hogy fiú lesz.) Szinte el sem mertem hinni, hogy ekkora harmónia egyáltalán létezhet. Annyi minden történt már velem, és velünk, kettınkkel is. De mostanra minden álmom valóra vált. Csak féltettem a frissen megszerzett boldogságunkat. Attól tartottam, ha elhiszem, hogy tényleg ennyire szerencsés vagyok, akkor szertefoszlik.

Az elmúlt hónapok érzései és eseményei futottak át a fejemen. Az örömöm, mikor viszont láttam. A félelem, hogy nem engem fog választani. A kétségbeesés, hogy elveszítem. És a mámor, mikor megtudtam, hogy az én fiamat hordja a szíve alatt.

Még most is rémülettel töltött el, ha visszagondoltam arra az estére, ott a vendégházban. A pánikra, mikor nem találtam a szobánkban. A felismerésre, hogy aki az én hibámból fenyegeti, és akitıl meg akartam védeni, mégis a közelébe férkızött. A tehetetlenségre, mikor láttam az ütésétıl összeroskadni. Ugyanazt a dühöt éreztem most is, mint akkor. A dühöt, ami képessé tett rá, hogy gyorsabban odaérjek, mint ahogy ı odaért Emilyhez. A dühöt, ami erıt adott ahhoz, hogy megvédjem. És a végtelen kétségbeesést, hogy talán már késı. Mikor megláttam a földön feküdni. Vérezve.

Az arca hirtelen megrándult. − Valami baj van? – hajoltam közelebb, de egy kézmozdulattal

megállított. − Csak a fiad rúgott egyet – mosolygott, de láttam a mosolya mögött a

fájdalmat.

229

Nagyon közel volt már a szülés idıpontja. Már amit az orvos kiszámolt. DeAngelo doktor figyelmeztetett, hogy nem lesz kicsi a baba. Nem sok hely akadt már számára a mozgolódáshoz.

Féltettem Emilyt. Olyan törékeny. İ mindig azzal biztatott, hogy a nıi test egyenesen erre van kitalálva, és csodálkoznék, ha megtudnám, mit kibír. Azért csak aggódtam. Nem tudott megnyugtatni, bármit mondott is.

A húgom ott ült mellette a kanapén. Üdvözült mosollyal simogatta Emily hasát, és a keresztfiának beszélt közben. Próbálta rávenni, hogy kicsit kevesebb fájdalmat okozzon az édesanyjának.

Lily kivirult az utóbbi idıben, mióta férjhez ment. Jót tett neki a házasság. Sugárzott a boldogságtól, és mintha pár kilót fel is szedett volna, de ez kifejezetten jól állt neki. Már belenyugodtam, hogy Simont választotta. Többé-kevésbé legalábbis. Egyetlen esetben avatkoztam volna közbe. Ha látom, hogy a húgomat csak pótléknak tekinti, és továbbra is Emilyt szereti. De nem így volt. Már fülig szerelmes volt Lilybe. És soha nem hagyta ki, hogy a fejemhez ne vágja: az egészben az a legjobb, hogy most már életem végéig látnom kell a képét. Jó poén volt.

A sógorom éppen a konyhában ügyködött. Na, ez is egy jó poén. Hallottam, ahogy az edényekkel csörömpöl. A lányok frissen facsart narancslét kívántak, és ı már ugrott is, hogy elkészítse.

Hoppá. Valami bevillant az agyamba hirtelen. Lily meghízott kicsit. Alig észrevehetıen ugyan, de mégiscsak. És az elıbb is, nem Emily említette elıször, hogy narancslét szeretne inni, hanem ı. És a férje igyekezete, ahogy sietett a kedvére tenni. Ez már több mint gyanús. Csak nem…?

Nem tudtam tovább folytatni az eszmefuttatásomat, mert Emily arca megint megrándul. Most mintha kicsit jobban eltorzította volna a fájdalom, mint az imént, és úgy láttam, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. Elég ijesztı volt. Lily együtt érzıen simogatta meg megint hatalmas pocakját, és ahogy a másik kezét a saját hasán nyugtatta, egyre jobban megerısödött az iménti gyanúm.

− Megint egy rúgás? – néztem rá aggódva. Tétován bólintott, de láttam, hogy lopva az órára pillant. Mintha túl

gyakran lenne kíváncsi a pontos idıre – fordult meg a fejemben. Most már én is figyelni kezdtem a nagymutatót. Tíz perc múlva újabb rúgás? Az kizárt dolog, hogy ez a gyerek meghatározott idıközönként rugdosson. Vagy nem?

− Mióta folyik ez így? – kérdeztem gyanakodva. Olyan képet vágott, mint akit valami csínytevésen kaptak rajta. Szóval igazam volt.

− Körülbelül két órája.

230

− Hogy mi van? – alig ismertem a saját hangomra. − Csak nem azt akarod mondani, hogy jön a baba? − Lily arca csak úgy

ragyogott a boldogságtól, mikor Emily bólintott. Hogy tudnak ilyen elképesztıen nyugodtak, és vidámak lenni éppen most.

− Simon – üvöltöttem, és hallottam, hogy a konyhában nagy zajjal leesik valami. Egy pillanat múlva a sógorom jelent meg az ajtóban, halálra vált arccal.

− Mi történt? – kérdezte, miután láttam, hogy gyorsan felméri, mindenki jól van-e. A hangom talán megijesztette kicsit.

− Szülünk – nyögtem ki nagy nehezen. − Micsoda? Mit nem lehet ugyan ezen megérteni. Szerintem világosan mondtam. − Emilynek fájásai vannak – fordult Lily nekem túlságosan is vidáman

a férje felé. − Még csak tíz percesek – rántotta meg a vállát Emily, mintha épp arról

lenne szó, hogy szobahımérsékletően kéri-e a narancslevét, vagy dobjunk bele néhány jégkockát.

− Ti mirıl beszéltek? – értetlenkedett tovább Simon. − Férfiak – mintha ködön keresztül láttam volna, hogy Lily

türelmetlenül a szemét forgatja. Az ı viselkedése volt természetellenes. Nem a miénk. − Jobb lesz, ha beviszlek a kórházba – fogta meg Emily kezét. – Rájuk most úgyse számíthatunk.

Kuncogtak, mintha csak a világ legjobb viccét hallották volna. Na, ne. Azt már nem.

− Ne merészeld – mordultam rá a testvéremre, mire kacagva visszaült a kanapéra.

Emily arca megvonaglott. Egy pillanat alatt mellette termettem. A ködöt mintha kiseperték volna az agyamból.

− Simon! – szóltam megint a sógoromnak. Mi a csudát ácsorog ott olyan mereven. Nem is az ı felesége szül, mégis teljesen lefagyott.

− I-igen – szólalt meg végül. – Szerintem a járır autóval kellene mennünk. Csak rájött, mire gondoltam. Rendır létére elég lassan reagált.

− Ki se találjátok, hogy rendırautóval megyek szülni! – förmedt ránk Emily. Most már sápadt volt, és tisztán látszott, hogy fájdalmai vannak.

− Errıl nem nyitunk vitát – makacsoltam meg magam. − Már megint kezdi a parancsolgatást – sóhajtott fel, de éreztem, hogy

megadta magát. Kicsit túl gyorsan. Ennyire nincs jól? Elképesztı erıvel szorította meg a kezemet a következı fájás alatt.

Gyanakodva néztem az órára. Úgy volt, ahogy sejtettem. − Alig öt perc – ziháltam.

231

− Nyugi, van még idınk – válaszolta erıtlenül. Minden porcikájában remegett.

− Egy frászt. Felkaptam, és ölben vittem ki a kocsihoz. A sógorom elküldtem a

táskájáért. Lily nyitotta nekünk az ajtót. Hallottam, hogy Emily felnyög, mikor a járırautó elindult, és Simon

bekapcsolta a szirénát.

VÉGE