Scheiber Sándor

1867-es kiegyezés

1867-ben létrejött egyezség az uralkodó, I. Ferenc József és a magyar országgyűlés között, amely véget vetett az 1848/49-es szabadságharcot követően bevezetett önkényuralmi kormányzásnak, és helyreállította az ország alkotmányát. A magyar országgyűlés által törvényben (1867/XII. tc.) szentesített megegyezés a Habsburg Birodalmat két országra (Ausztria és Magyarország) osztotta, és mindkét országban bevezette az alkotmányos, parlamenti kormányzást. A duális államrendszerben – innen ered a magyar történelem 1867-től 1918-ig tartó korszakának elnevezése, a dualizmus – közös ügy maradt a kül-, a katona- és a pénzpolitika, amelyeket közösügyi miniszterek irányítottak. Egyéb kérdésekben a két ország parlamentjei önállóan dönthettek, a közös kereskedelem- és vámpolitikát 10 évente megújított és újratárgyalt szerződés szabályozta. A honvédelem vonatkozásában a közös hadsereg mellett – ez volt az ún. K. u. K. – mindkét ország saját honvédő hadsereget is fenntarthatott (honvédség).

A magyar történelmi köztudat szerint a kiegyezéssel visszanyert nemzeti önrendelkezés teremtett lehetőséget arra, hogy az országnak a reformkorban megkezdett gazdasági és társadalmi modernizálása folytatódhasson. Ugyanakkor igaz az is, hogy ezt a folyamatot az önkényuralom idején bevezetett liberális gazdasági reformrendelkezések is segítették. Vitathatatlan azonban, hogy Magyarországon a kiegyezést követő időszakban teremtették meg a modern liberális polgári állam kereteit, a polgári egyenjogúság intézményeit, vezették be a polgári házasságot, iktatták törvénybe a vallásszabadságot, és ekkor zárult le a zsidóság politikai emancipációjának majd százéves folyamata is.

Történelmi perspektívából nézve a kiegyezés legnagyobb ellentmondása az, hogy a nacionalizmus századában nem kínált megnyugtató megoldást a birodalomban élő többi nemzet és nemzetiség politikai törekvéseire, tulajdonképpen az osztrák-németek és a magyarok szupremáciáját biztosította a többi etnikum felett. A nemzeti és nemzetiségi jogok kiterjesztésére tett törekvések – nem kis részben a magyar politikai vezető réteg ellenállásán – rendre elbuktak, ami az első világháborút követően a birodalom – és benne a Magyar Királyság – területi széteséséhez vezettek.

1929-es gazdasági világválság

1929. október végén a New York-i tőzsdén aggasztó jelek mutatkoztak az értékpapír-forgalomban. Október 24-én (a „fekete csütörtökön”) az előző napokban leesett árak miatt az emberek pánikszerű részvényeladásba kezdtek – egy óra alatt annyi részvényt adtak el, mint normálisan fél év alatt. A bankok likvid pénztőkéje kevésnek bizonyult, az emberek nem tudták kézhez kapni az eladásból származó összegeket. Öt nappal később, a „fekete kedden” 16,4 millió részvényt bocsátottak áruba, az árfolyamok meredeken lezuhantak, a felhalmozott vagyonok hirtelen semmivé váltak. A tőzsde összeomlását súlyos gazdasági válság követte. A bankok visszahívták kintlevőségeiket, ez azonnali üzembezárásokat, munkanélküliséget okozott, az életszínvonal csökkenni kezdett. Az amerikai pénzpiac 1930 januárjára kissé magához tért, de az év folyamán lassan újabb bankválság bontakozott ki: egy hónap alatt 325 bank ment tönkre. 1930 vége felé a válság Európára is átterjedt: 1931 májusában összeomlott a bécsi Creditanstalt (és annak kintlevőségei és érdekeltségei révén az osztrák nehézipar), júliusban bankválság robbant ki Németországban, szeptemberben Angliában. Németországban 1931-ben több mint 19 ezer cég zárt be. Franciaország bankrendszere ugyan jól ellenállt a zavarokban, az ipari termelés és a külkereskedelem volumene azonban súlyosan visszaesett. Közép-Európa agrárországait elsősorban az exportbevételek csökkenése rázta meg, ennek nyomán súlyos agrárválság bontakozott ki. Románia exportbevétele 73, Lengyelországé 56%-kal esett vissza. Magyarországon az agrárszféra adósságai 1933-ra elérték a 2,2 milliárd pengőt. Az ipari termelés 1929-hez képest 1932-ben 76, 1933-ban 88%-ra esett vissza. Óriásira, korabeli becslések szerint több százezer fősre duzzadt az amúgy is komoly gondokat okozó mezőgazdasági munkanélküliség, az iparban körülbelül 30%-os volt a munkanélküliek aránya (kb. 250 ezer fő). (Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete, Budapest, Dialóg-Campus, 2004.)

1939-es parlamenti választások Magyarországon

Az 1939. május 28–29-én tartott választáson Pintér István számításai szerint a választójogi változások és a visszaélések miatt körülbelül két és fél millió állampolgár vett részt. A Magyar Élet Pártja fölényes győzelmet aratott, a 260 képviselői mandátumból 187-et (72%) szerzett meg. A szélsőjobboldali pártok (Magyar Nyilaskeresztes Párt, Nemzeti Front, Magyar Nemzetiszocialista Párt, Keresztény Nemzeti Szocialista Párt, Népakarat Pártja, fajvédők) összesen 49 mandátumhoz (19%) jutottak. A kormánypárttól balra eső oldal erősen visszaszorult, a Független Kisgazdapárt mindössze 14 parlamenti helyet (5,38%), az MSZDP és a Szabadságpárt 5–5 helyet (1,92–1,92%), az Egyesült Keresztény Párt mindössze 3 helyet (1,15%) szerzett. (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László: Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. Budapest, Napvilág kiadó, 1999, 197–203. oldal.)

1947-es és 1952-es pénzreform Romániában

A második világháború utáni Románia történetében két alkalommal került sor pénzreformra: 1947-ben és 1952-ben. Az 1947. augusztusi pénzreformot a háború utáni hatalmas méretű infláció tette szükségessé, ekkorra ugyanis a legnagyobb címletű bankjeggyé az 5 millió lejes vált. A reform következtében 1 új lej 20 000 réginek az értékével vált egyenlővé. A lej stabilizációja elsősorban a parasztságot sújtotta, mivel neki volt a legnagyobb pénztartaléka, a beváltható pénz értékét pedig maximálták. A reformmal sikerült megfékezni az inflációt, és az ország gazdasága is lábadozni kezdett. Az ekkor kibocsátott fizetőeszköz még I. Mihály király nevét viselte magán, 1948-tól viszont fokozatosan „eltüntették” a rá utaló jeleket, és helyette a Román Népköztársaság megnevezés került fel. 1966-tól 1989-ig a Román Szocialista Köztársaság nevét viselték a fizetőeszközök. Az újabb, 1952-es pénzreform már egy központosított, szocialista típusú gazdaság keretei között valósult meg. Célja a pénzfölösleg piacról való kivonása és a lej megerősítése volt.

1948-as függetlenségi háború Izraelben (Első arab–izraeli háború; 1948. május 15 – 1949. január)

A Palesztinának egy zsidó és egy arab államra való felosztását kimondó ENSZ-határozatot (1947) az arab országok semmisnek tekintették. A brit kivonulás és Izrael állam kikiáltása (1948. május 14.) után Egyiptom, Libanon, Szíria, Irak és Transzjordánia csapatai megszállták Palesztina déli és keleti, javarészt arablakta területeit, az egyiptomi csapatok pedig Tel-Avivot fenyegették. Júniustól Izrael minden fronton jelentős katonai sikereket ért el, s 1949. januárra már 50 km mélyen behatolt a Sínai-félszigetre. Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kezdeményezésére, amelyeknek nem állt érdekében egy erős zsidó állam létrejötte, 1949 februárja és júliusa között fegyverszüneti egyezmények születtek a harcoló felek közt. Önálló palesztin állam nem jött létre. A határokká merevedett demarkációs vonal kettészelte Jeruzsálemet, melynek nyugati része (Jeruzsálem-Újváros) és még 6700 km2 (Nyugat-Galilea, Közép-Palesztina – az ENSZ által a Palesztin Államnak ítélt területek egy része) izraeli fennhatóság alá került. Kelet-Jeruzsálem és a Jordán folyó nyugati partján mintegy 5000 km2 (Ciszjordánia) Jordániához, a 250 km2 nagyságú Gázai övezet pedig Egyiptomhoz került. Az izraeli területekről a háború során mintegy 750 ezer arab menekült át a szomszédos országokba, többségüket menekülttáborokban helyezték el. Jordánia 1950-ben annektálta a Jordántól nyugatra eső Ciszjordániát.

Északi front

A libanoni erők 1948. május 17-én bevonultak Kadesbe, ezután előretörésüket megállították. Az izraeli ellenoffenzíva május 28-án visszavette a várost. A szíriai 1. és 2. gyalogdandár támadása már a kezdetnél elakadt. Június 6-án a libanoniak ismét elfoglalták Kadest, az öt nappal később, az ENSZ közvetítésével létrejött tűzszünet félbeszakította a harcokat, amelyek csak egy hónap múlva újultak ki. Az izraeli 2. és 9. gyalogdandár július 9-én megindított támadása a szír erők ellen egy nap alatt kifulladt, ugyanakkor a szír 2. gyalogdandár visszavetette a vele szemben álló erőket a Jordán nyugati partjára. A partvidéken és az ország belsejében viszont az izraeliek vették át a kezdeményezést. Július 16-án elfoglalták Názáretet is. Július 18. és október 15. között újabb tűzszünet lépett életbe, melynek lejárta után az izraeli erők az Arab Felszabadítási Hadseregre mért csapással kiszorították a libanoniakat Palesztina területéről. Ezzel az északi fronton a harcok október 31-én gyakorlatilag lezárultak.

Keleti és középső front

A keleti front jobbszárnyán május 15-én támadásba lendülő iraki csapatok a Jordánon elfoglalt hídfőből nem tudtak kitörni. A jordániai Arab Légió 1. gyalogdandárja ugyanakkor több átkelőhelyet is birtokba vett a folyón, így az iraki erőket is ide irányították át. A május 25-én felújított offenzívát az izraeliek öt nappal később Netanja előtt végleg megállították. Az Arab Légió délen (középső front) harcoló egységei elérték Jeruzsálemet, s a későbbiekben a város jelentős részeit ellenőrzésük alá vonták. Az izraeliek az északi frontról elvont 2. és 3. gyalogdandárral meglepetésszerű támadást intéztek az iraki erők ellen, amelyeket július 3-ig Dzseninig szorítottak vissza. A keleti fronton ezután nem történt lényeges változás. A középső arcvonalon ellenben a jordániai csapatok már 10 km-re megközelítették Tel-Avivot, így a júniusi tűzszünet lejárta után az izraeliek itt július 10-én összpontosított ellentámadást indítottak. Az offenzíva eredményeként másnap izraeli kézre került Lod (Lydda), 12-én Ramla. A támadás július 15-én megkezdett második szakaszát az Arab Légió sikeres ellencsapásai meghiúsították. A július 18-án életbe lépett második tűzszünet lejárta után egyik arcvonalon sem került sor jelentősebb hadieseményekre. December 1-jén a szemben álló felek újabb tűzszünetben állapodtak meg.

Déli front

Délen az egyiptomi 1. dandárcsoport május 15-én elfoglalta Gázát, 21-én Askelont, ám előrenyomulása Tel-Avivtól 30 km-re elakadt. A június 2–3-án végrehajtott izraeli ellenlökések nem jártak különösebb eredménnyel, ám így is elhárult a veszélye az egyiptomi és jordániai csapatok egyesülésének. A délebben harcoló 2. dandárcsoport május 21-én birtokba vette Ber Seva városát, az Arab Légió itt harcoló egységei pedig június közepéig 50–80 km mélyen benyomultak Palesztina területére. Az egyiptomi erők a júniusi tűzszünet lejárta előtt egy nappal újra támadásba lendültek, ám a július 8–12. közötti offenzíva kudarcot vallott. Az október 15-én véget érő második tűzszünet után ekkor az izraeliek léptek támadásba. November 2-ig a Negev-sivatagban harcoló egyiptomi erőket részekre szabdalták, a december 22-én megkezdett újabb offenzívával pedig csaknem az egész Gázai övezetet elfoglalták. December 27-én az izraeli csapatok átlépték az egyiptomi határt, és a következő napokban mintegy 50 km mélyen behatoltak az ország területére. Nagy-Britannia határozott felszólítására 1949. január 4-ig az izraeli erők kiürítették a Sínai-félszigetet, majd a következő napon a Gázai övezetben is beszüntették a harcot. Február 24-én előbb Egyiptom, majd július 20-ig Libanon, Transzjordánia és Szíria is aláírta a fegyverszünetet. Bár Irak ehhez nem csatlakozott, szintén visszavonta csapatait. (Magyar Nagylexikon; Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona)

1956-os forradalom

A budapesti diákság 1956 október 23-ára szimpátiatüntetést tervezett a lengyelországi változások és Władysław Gomulka mellett. Az MDP vezetése előbb betiltotta majd mégis engedélyezte a felvonulást. 23-án délután 3 órakor a tüntetés Sinkovits Imre szavalatával kezdődött, a résztvevők száma gyorsan emelkedett, a kora esti órákra már 200 ezerre rúgott. A tömeg egy része a Városligetnél ledöntötte és feldarabolta a Sztálin-szobrot, mások a Parlament, megint mások a Rádió elé vonultak. A Rádiónál az épületben lévő karhatalmisták a tüntetők közé lőttek, mire a tömeg a közeli gyárakból szerzett fegyverekkel hamarosan ostromolni kezdte az épületet. A hajnali órákban – Gerő Ernő kérésére – szovjet páncélosok jelentek meg, a fegyvereket szerző budapestiek pedig felvették ellenük a harcot.

A következő napokban a pesti felkelők számos gyárból, raktárból, sőt laktanyából is fegyverhez jutottak, és kibontakozott a fegyveres küzdelem. Vidéken is több helyen szerveződtek tüntetések, amelyek gyakran véres jelenetekbe torkolltak. Mosonmagyaróvárott sortűz zúdult a tüntetőkre, Győrben, Miskolcon komoly összecsapásokra került sor. Közben Nagy Imre ismét a Politikai Bizottság tagja és miniszterelnök lett, visszakerültek a vezetésbe a Rákosi alatt bebörtönzött politikusok, de Gerő a helyén maradt.

Október 25-én újabb tömegtüntetés kezdődött a Parlament előtt, a szemközti házak tetejéről azonban az ÁVH-s egységek sortűz alá vették őket – közel százan meghaltak, a sebesültek száma ennek többszöröse volt. A véres esemény feltüzelte a felkelőket, akik ostrom alá vették az ÁVH által őrzött létesítményeket. Október 30-án megtámadták és elfoglalták a budapesti pártszékházat, majd a védők közül többeket meglincseltek vagy agyonlőttek – ekkor vesztette életét többek közt Mező Imre is. Nagy Imre október 27-én átalakította kormányát, bekerült Lukács Görgy, Tildy Zoltán és Kovács Béla. A következő napon a vezetők az addig használt „ellenforradalom” kifejezés helyett már a „nemzeti demokratikus mozgalom” megjelölést használták az eseményekre. Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be a szovjet csapatok kivonulását és az ÁVH feloszlatását.

Október 30-án megalakult a Nemzetőrség, főparancsnoka Király Béla lett, a szovjet csapatok pedig megkezdték a kivonulást a fővárosból. Az MDP Magyar Szocialista Munkáspártként szerveződött újra, újjáalakultak a régi koalíciós pártok. November 2-án új koalíciós kormány alakult. Közben – mivel a nyugati nagyhatalmak passzívak maradtak, az Egyesült Államok pedig jegyzékben tudatta a szovjet vezetéssel, hogy nem tekinti potenciális szövetségesének a kelet-európai országokat, tehát nem fog beavatkozni egy esetleges fegyveres konfliktusba Magyarország mellett – az SZKP vezetése a felkelés leverését határozta el. Október 31-én a Varsói Szerződés főparancsnoka parancsot kapott a támadás megindítására. Nagy Imre értesült a szovjet csapatmozgásokról, rádióbeszédében bejelentette, hogy Magyarország kilép a VSZ-ből és semleges országgá alakul. Egyben a nyugati demokratikus hatalmak segítségét kérte – válasz nem érkezett.

November 4-én a szovjet csapatok megkezdték támadásukat Budapest ellen, a magyar haderő nem tudott számottevő ellenállást kifejteni. Néhány helyen a hadsereg maradványaiból és fegyveres ellenállókból alakult csoportok pár napig tartani tudták magukat, de a szovjet csapatok egy hét alatt az ország minden ellenállócsoportját felszámolták. Közben a szovjet vezetés készült a magyar kormány újjáalakítására is. Még a forradalom napjaiban a Szovjetunióba vitték Kádár Jánost és néhány társát, majd november 4-én Munkácson (de a szolnoki rádió hullámhosszán) beolvastatták velük az új „forradalmi munkás-paraszt” kormány nyilatkozatát. Kádár vállalta ugyanis, hogy a levert forradalmat követően átveszi az ország és a párt irányítását, és visszaállítja a forradalmat megelőző hatalmi állapotokat. A szovjet győzelmet óriási mértékű megtorlás követte. Kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pál hadügyminisztert, Gimes Miklós újságírót, a fegyveres csoportok vezetőit és számos más forradalmárt, több százat pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2002, 387–396. oldal.)

1973-as arab-izraeli háború

1973. október 6-án Egyiptom és Szíria a Szuezi-csatornánál és a Golan-fennsíkon összehangolt katonai támadást kezdett Izrael ellen. A kezdeti arab sikerek után az izraeli haderő került fölénybe, és benyomult Egyiptomba, valamint Szíriába, megközelítette a fővárost, Damaszkuszt is. A harcok három hét után véget értek (október 24-én), a megszálló csapatok azonban kölcsönös fenyegetést jelentettek a hadviselő felek számára. 1974 elején a fenyegető olajválság miatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió közvetítést kezdeményez a csapatok visszavonása érdekében, januárban Izrael és Egyiptom, májusban Izrael és Szíria is aláírja a csapatszétválasztási egyezményt. A további háborús események megelőzése érdekében az ütközőzónák ENSZ-megszállás alá kerültek.

1989-es romániai forradalom

Az 1989 decemberében kitört romániai forradalom az 1948-tól fennálló kommunista diktatúra összeomlásához és a kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu bukásához vezetett. A kormányellenes forrongás Temesvárott kezdődött, majd átterjedt az ország több városára. Miután a hadsereg is csatlakozott a felkelőkhöz, a Ceauşescu-házaspár megkísérelte a menekülést, de elfogták őket, és december 25-én mindkettejüket kivégezték. Ideiglenes kormány alakult Ion Iliescu (egykor Ceauşescu által félreállított kommunista párttisztségviselő) vezetésével. Az 1990 májusában megtartott első szabad választások Ion Iliescut hozták ki nyertesnek, pártja, a Nemzeti Megmentési Front pedig a parlamenti helyek elsöprő többségét foglalhatta el.

Aczél György (1917–1991)

„Építőmunkásként kezdett el dolgozni, miközben autodidaktaként képezte magát. Részt vett a Somér ifjúsági cionista mozgalomban. 1935-ben belépett a KMP-be. […] 1942 elején letartóztatták, később munkaszolgálatra hívták be, ahonnan azonban sikerült magát leszereltetnie. A német megszállás és a nyilas uralom alatt több száz zsidót mentett meg. 1946 nyaráig az MKP budapesti, majd az V. kerületi pártbizottságán dolgozott, majd […] megyei titkár lett. 1947 és 1949 között országgyűlési képviselő. 1949. július 6-án letartóztatták, és a Rajk-per egyik mellékperében életfogytiglani fegyházra ítélték. 1954 augusztusában szabadult, szeptember 1-jén rehabilitálták. 1954 őszétől a 23. számú Állami Építőipari Vállalat Igazgatója volt. 1956. október 31-én részt vett az MSZMP alakuló gyűlésén. November 11-én az MSZMP IIB ülésén a jugoszláv típusú semlegesség mellett foglalt állást, és javasolta, hogy folytassanak tárgyalásokat Nagy Imrével. A december elején elfogadott párthatározat tárgyalásakor is a »puhább« vonalat képviselte. 1957. február 26-án önkritikára kényszerült. 1957 áprilisától 1958 februárjáig művelődési miniszterhelyettes, majd 1967 áprilisáig a művelődésügyi miniszter első helyettese. Hivatali súlyánál sokkal nagyobb befolyással rendelkezett a kultúrpolitikára és annak napi gyakorlatára, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerének és az MSZMP első emberéhez, Kádár Jánoshoz fűződő baráti kapcsolatának köszönhetően. A később »három T« (támogatás, tűrés, tiltás) néven elhíresült művelődéspolitikai irányelvek megalkotója. 1967 áprilisában választották az MSZMP Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát felügyelő KB-titkárrá. 1969 márciusában lett az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke. Egyik kidolgozója az 1969. júniusi tudománypolitikai irányelveknek. 1970 novemberében, az MSZMP X. kongresszusán a PB tagjává választották. 1971-től ismét országgyűlési képviselő. Ez év áprilisától az ekkor létrehozott Művelődéspolitikai Munkaközösség elnöke. 1973 januárjában ő készítette elő a Hegedüs Andrást, Heller Ágnest, Márkus Györgyöt, Márkus Máriát, Vajda Mihályt, Bence Györgyöt és Kis Jánost elítélő KB-határozatot. Tevékenyen részt vett az »új gazdasági mechanizmus« bevezetésében. A reformok híveivel, Fehér Lajossal, Fock Jenővel és Nyers Rezsővel együtt állították félre 1974-ben: a KB márciusi ülésén felmentették a KB-ban viselt tisztségei alól, de PB-tagságát megtartva a Minisztertanács elnökhelyettese és az Országos Közművelődési Tanács elnöke lett. Ezt a tisztséget 1976-ig, majd 1980 és 1982 között töltötte be. 1975-ben az MSZMP XI. kongresszusán leváltották a KB Művelődéspolitikai Munkaközösség elnöki tisztségéből, testületi tagságát azonban megtartotta. 1979-ben előterjesztője volt a Charta '77 magyar támogatóit elítélő párthatározatnak. A nyolcvanas évek elején Pozsgay Imre művelődésügyi miniszterrel folytatott elmérgesedő vitái azzal végződtek, hogy mindketten elkerültek addigi posztjukról. Aczél az MSZMP KB 1982. júniusi ülésén miniszterelnök-helyettesből ismét kulturális KB-titkár lett, de 1985-ben e funkciójából is leváltották, de kinevezték a KB Társadalomtudományi Intézet igazgatójává. 1985-től 1990-ig harmadszor is országgyűlési képviselő. 1988-ban az MSZMP országos pártértekezletén nem jelöltette magát a PB-be, KB-tagságát viszont megtartotta. A KB 1988. júliusi ülésén ismét beválasztották a KB Agitációs és Propaganda Bizottságába. Az 1989. júniusi KB-ülésen fontos szerepe volt Grósz Károly megbuktatásában.” (Copyright © 2004 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány – impresszum)

Agudat Izrael

Ortodox zsidó világszervezet. 1912-ben Kattowitzban (ma: Katowice, Lengyelország) alakult meg a bazeli X. cionista világkongresszus (1911) programjának – amely a szekuláris zsidó kultúra erőteljesebb megjelenítését hangsúlyozta – ellenreakciójaként. Az Agudat Jiszrael a zsidó vallási törvények talajáról harcot hirdetett az asszimiláció, a reformizmus, a zsidó autonomizmus és a cionizmus ellen. A mozgalom irányításában főleg lengyel hászid rabbik vettek részt. Az Agudat Jiszrael parlamenti képviselettel rendelkező pártként működött a két világháború közötti Lengyelországban. Ma is parlamenti pártként működik Izraelben, hogy a modern politika eszközeivel képviselje az ultraortodox zsidóság érdekeit: ellenzi a jesivákban tanuló fiatalok besorozását a hadseregbe, pártolja viszont a vallási autoritás fennhatóságának kiterjesztését a társadalom egészére.

Al-Aksza mecset/Templom-hegy

A zsidó vallásban a legszentebbnek tartott, míg a muzulmán hit szerint (Mekka és Medina után) a harmadik legszentebb kultuszhelyet magában foglaló, s így az izraeli–palesztin konfliktusban különösen kényes szerepet játszó terület Jeruzsálemben (amelynek jogos hovatartozását a két fél külön-külön is vitatja) Itt, a Templom-hegyen állt ugyanis az első és a második zsidó Szentély, majd később (a 7., ill. a 8. században) ide épült két kiemelkedő iszlám kultuszhely: a Szikladóm, valamint Jeruzsálem legnagyobb muzulmán imahelye, az ötezer fő befogadására alkalmas Al-Aksza mecset. Az izraeli rendőrség – főleg a pénteki muzulmán ima idején – különleges erőkkel védi a környéket a provokátoroktól. Széles körű nemzetközi megítélés szerint Ariel Saron akkori ellenzéki vezető (későbbi miniszterelnök) itteni, 2000. szeptember 28-i demonstratív látogatása volt az évekig tartó, második intifádának is nevezett palesztin erőszakhullám közvetlen kiváltó oka. (Saron arra hivatkozott, hogy bármely zsidó bármikor fölkeresheti a Templom-hegyet.) Izrael ezt az értékelést vitatja, szerinte David Biri őrmester előző napi meggyilkolása volt a kezdet. Ennek ellenére az intifádát a héber nyelv is a mecsethez köti. A mecsetről nevezték el továbbá az Al-Aksza Mártírjainak Brigádjai palesztin terrorszervezetet is.

Állami gazdaság

Az 1945 után államosított nagybirtokok közül 1948-ban százat 63 ezer hektár területen úgynevezett állami gazdasággá szerveztek, majd az elkövetkezendő négy évben számuk felment 489-re, az átaluk művelt terület pedig 963 ezer hektárra. Feladatuk az élelmiszertermelésben való részvétel volt, némelyikük kísérleti, tan- vagy mintatangazdaságként működött. Élén az állam által kinevezett igazgató állt, dolgozói alkalmazottak voltak. A rendszerváltás idején, 1990-ben 136 állami gazdaság működött 865 ezer hektár területen. Az Antall-kormány 1992- és 1994 között 24 állami gazdaság kivételével a többit privatizálta, illetőleg a termőföld egy részét kárpótlási licitre jelölte ki. Az Orbán-kormány további 12 állami gazdaságot privatizált.

Államosítás Csehszlovákiában

Az államosítás célja a magánkézben lévő termelési eszközök és a magántulajdon közkézre juttatása és átruházása a szocialista állami tulajdonra. Az első világháború utáni törekvések a tulajdonjogi viszonyok megváltoztatására (1918–1921) sikertelenek maradtak. Közvetlenül a második világháború után, már 1945 áprilisában nemzeti gondnokok vették át és foglalták le a kollaboránsok, a magyarok, ill. a németek vagyonát. 1945 júliusában a kommunista párt tagjai a Nemzeti Front előtt nyíltan követelték a bankok, pénzintézetek, biztosítótársaságok és az ipari vállalatok államosítását, a végrehajtás pedig az Államosítási Központi Bizottságra hárult. Az első államosításról szóló dekrétumot 1945. augusztus 11-én írta alá a köztársasági elnök. A dekrétum a termelést, a filmipart és a külkereskedelmet érintette. Az államosítási folyamat további kiszélesítéséért a kommunista párt tagjai éles harcot vívtak a nemzeti szocialista párt és a demokrata párt képviselőivel, melynek eredményeképpen a köztársasági elnök alig két hónap leforgása után, október 24-én újabb négy dekrétumot írt alá: a bányaipari vállalatok és az ipari üzemek államosításáról, az élelmiszer-ipari üzemek államosításáról, valamint a részvénytársaságok, bankok és a magánbiztosító-társaságok államosításáról. Az államosítás megalapozta Csehszlovákia gazdasági fejlődését, kialakította az ún. szocialista gazdasági szférát. A köztulajdonban lévő vállalatokból ennek ellenére is jelentős értékek tűntek el a magán- és a külkereskedelmi hálózatban. A szakszervezetek akciós bizottságai ezért 1948. február 22-én követelték az újabb államosítást. Ez a folyamat Csehszlovákiában a Nemzetgyűlés által 1948. áprilisában, ill. decemberében elfogadott újabb törvényekkel zárult.

Államosítás Magyarországon

I. Az 1945 utáni társadalmi és gazdasági átalakító törekvésekben központi szerep jutott a magántulajdon felszámolásának és a központosított állami tulajdon létrehozásának. Az államosítások története két nagy szakaszra bontható. Az első szakaszban az egyes lépéseket többpárti politikai viták, egyeztetések, konszenzusok előzték meg. Az államosítások sora az 1945-ös földreformhoz kötődően az erdők, tan- és mintagazdaságok, tógazdaságok és nádüzemek állami tulajdonba vételével kezdődött meg. A következő lépcsőben 1946. május 25-én törvényesítették a bányák és a hozzájuk kapcsolódó egyéb létesítmények (erőművek, karbidüzemek stb.) állami tulajdonba vételét. 1946. december 1-jén került sor az öt legnagyobb ipari üzem, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű, a győri Magyar Waggon- és Gépgyár, valamint a Ganz Villamossági és a Ganz Gép-, Waggon- és Hajógyár államosítására. 1946 végén államosították az erőtelepeket és a nagyfeszültségű villamosáram-vezetékeket. Az államosítások következő lépése már 1947 őszén, egy megváltozott politikai helyzetben ment végbe: az MKP komoly megerősödése miatt a korábban ellenálló többi párt kénytelen volt beleegyezni a nagybankok és részvényeik államosításába. Az MKP hatalma tudatában a következőkben már egyáltalán nem tárgyalta meg a terveket az egy ideig még létező többi párttal, sőt a radikális államosítások előkészítését puccsszerűen hajtotta végre. 1947 végén államosították az állami monopóliumot képező cikkek (só, gyufa, élesztő, dohány stb.) kereskedelmét, majd 1948. március 25-én jelentették be a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek állami tulajdonba vételét. 1948 végén és 1949-ben koncepciós perek után államosították a magyarországi külföldi érdekeltségű üzemeket (MAORT, Standard Villamossági Rt.), 1949 decemberében rendeleti úton államosították a 10 főnél többet foglalkoztató magánvállalatokat, majd rövidesen gazdasági szigorító intézkedésekkel (nyersanyag- és árubeszerzés, ill. energiaellátás korlátozása stb.) az 1–3 alkalmazottnál többet foglalkoztató kisipari műhelyek működését is lehetetlenné tették. (Az 1950-es évek második felétől a kisiparosok száma nőtt, bár a diszkrimináció csak lassan oldódott.) (Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985, Budapest, 1985, KJK, 95–104. oldal; Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete, Budapest, 2001.)

II. A kiskereskedelem államosítása. 1948. február 12-én az MKP megjelentette a „népgazdaság szocialista irányban való továbbfejlesztésének” elveit. A dokumentum a gazdaságnak a nagytőkésektől való „teljes megtisztítását” tűzte ki célul. Az ezt követő intézkedések első körben a nagykereskedelem ellen irányultak. Mivel a nagy- és a kiskereskedelem között nem volt olyan egyértelmű a különbség, mint a nagyipar és a kisipar között, az államosítási folyamatot nagymértékű esetlegesség jellemezte. Egyes szolgáltatási ágakat központi rendelettel államosítottak, így a nagyobb vendéglátó-ipari egységeket, a magán gyógyszertárakat, a szállodákat és a panziókat. A nagykereskedelem fölszámolásával párhuzamosan az állam létrehozta az állami kereskedelem alapjait: a belkereskedelmi nemzeti vállalatokat, a kiskereskedelmi hálózat átszervezése céljából pedig állami áruházakat, népboltokat, szaküzleteket, bizományi boltokat alapítottak. 1949-től egyes újabb kereskedelmi ágakban rajtaütésszerűen hajtották végre a kereskedelmi egységek államosítását. 1950. február 1-től érvényben volt egy rendelet, amely büntethetővé tette a magánjellegű nagykereskedelmet. 1952 őszén mérték az utolsó csapást a magánkereskedelemre: a még fennmaradt összes kiskereskedelmi vállalkozást államosították, bevonták az utolsó megmaradt piaci árusítási, vendéglátási, élelmiszer-kereskedelmi engedélyeket is. (Majtényi György – Szatucsek Zoltán: A szabó tűje és a cipész dikicse. Dokumentumok a kisipar és a kiskereskedelem államosításának történetéből, Budapest, 2001, Magyar Országos Levéltár, 30–31, 153.)

III. Házingatlanok államosítása. Az 1952. évi 4. sz. törvényerejű rendelettel került sor egyes házingatlanok állami tuladonbavételére: „… állami tulajdonba vétetnek mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják”, ill. „a tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanai, abban az esetben is, ha azokat nem bérbeadás útján hasznosítják”. (Ezek a tulajdonosok így állami tulajdonba vett lakásuk bérlőivé váltak. Tőlük egyébként még a lakásban lévő ingóságaikat is elvették, ha nem laktak állandóan az állami tulajdonba vett lakásban). A rendelet indoklásában a következők szerepeltek: a Népköztársaság Elnöki Tanácsa egyrészt a célból rendeli el a házingatlanok államosítását, hogy „népgazdaságunkat megóvja a házingatlanok állagának romlásából eredő kártól” (ui. a tulajdonosok egy része a legszükségesebb felújítási munkákat sem végzi el, aminek következtében a népgazdasági értéket képviselő házingatlanok állaga gyorsan romlik), másrészt pedig a célból, hogy „megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét”. Megjegyzendő, hogy a tulajdonosok kötelesek voltak kiegyenlíteni korábbi, állammal szemben fönnálló tartozásaikat (adó, illeték), viszont az államot mint új tulajdonost terhelő követeléseket semmisnek nyilvánították. (Majd 1958-ban vonják vissza részlegesen az házingatlanok állami tulajdonba vételét elrendelő rendeletet, és kapja vissza a korábbi tulajdonosok egy része ingatlanát, azzal a megszorítással, hogy viszont kettőnél több házingatlan tulajdonosa a mentesítés révén sem lehet senki.)

Államosítás Romániában

Románia természeti kincseinek és iparának államosítását a román törvényhozás 1948. június 11-i törvénye mondta ki. Ezzel egy időben elkezdődött a mezőgazdasági területek kollektivizálása is, valamint bevezették a tervgazdálkodást.

Alliance Israélite Universelle

Az Alliance-ot 1860-ban alapították Párizsban. A cionizmus keletkezése előtt a legnagyobb zsidó jótékonysági és kulturális egyesülés, melynek nemcsak a kelet-európai, ázsiai, afrikai és balkáni zsidóság anyagi támogatása volt a célja, hanem jogvédelme és modern iskoláztatása is. Kórházakra és ingyenes orvosi ellátásra, valamint az üldözöttek segítésére az idők folyamán a szervezet óriási összegeket adott. Székhelye Párizsban volt, és számos országban volt képviselete. Az Alliance sokat tett az üldözött orosz és romániai zsidókért. Magyarországi fiókja élén br. Hatvany-Deutsch József állt.

Amerika Hangja

Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának irányítása alatt álló rádióadó, amely 1942-ben kezdte a műsorsugárzást német nyelven. Híreket, tudósításokat, hírmagyarázatokat és szórakoztató műsorokat sugároztak számos nyelven, köztük magyarul is.

Ana Pauker – Vasile Luca (Luka László) – Teohari Georgescu csoport

1945 után a romániai kommunista vezetésben két fő vonulatot lehetett megkülönböztetni: az Ana Pauker vezette moszkoviták csoportját, valamint a Gheorghe Dej által vezetett egykori illegális kommunistákat. Ana Pauker a moszkvai csoport vezetőjeként érkezett Romániába a szovjet bevonulás másnapján, mint a Sztálin által támogatott kommunisták vezetője. A moszkovita csoport volt Dej legerősebb politikai riválisa. Rivalizálásuk végeredményeként 1952-ben a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Titkárságának négy tagja közül hármat koncepciós perben koholt vádak alapján elítélték. Ehhez jó ürügyet szolgáltatott az 1952-es sztálini antiszemita hullám, amely átgyűrűzött Romániába is – mivel Luca és Pauker is zsidó származásúak voltak. Georgescut kivégezték, Luca halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára enyhítették; 1960-ban halt meg börtönben. Pauker Sztálin halála után szabadult, és belső száműzetésben élt haláláig.

Anders-hadsereg

Az Anders hadsereg (parancsnoka Wladyslaw Anders [1892–1970] tábornok volt) a Lengyelország keleti, szovjetek által megszállt területeiről Szibériába deportált foglyokból alakult. A Szovjetunió és a londoni lengyel emigráns kormány között 1941. július 30-án kötött Sikorski–Majszki egyezmény alapján több mint százezer, szibériai munkatáborokban raboskodó lengyel állampolgár vonult a hadsereg első támaszpontjára, a dél-oroszországi Buzulukba.

Miután a szovjet belügyi szervek több mint tízezer lengyel hadifogolyról nem tudtak számot adni, Anders tábornok 1942 tavaszán megtagadta az együttműködést. A hadsereget Iránba, majd a Közel-Keletre csoportosította át. Palesztinában a hadsereg számos zsidó katonája dezertált, és a Haganához csatlakozott (közülük a legismertebb Menahem Begin).

Az Anders-hadsereg egyesült a Szíriában alakult lengyel dandárral. Az így létrejött II. hadtest brit parancsnokság alatt harcolt Monte Cassinónál, Anconánál és Bolognánál. 1944-ben a Szovjetunió megszakította a diplomáciai kapcsolatokat az emigráns lengyel kormánnyal, ettől kezdve lengyel állampolgárok nem hagyhatták el a Szovjetunió területét. 1945-től a hadsereg utánpótlását a fölszabadított koncentrációs táborokból kikerülő, illetve a korábban a Wehrmachtba erőszakkal besorozott lengyelek biztosították. Az Anders-hadsereg ekkor mintegy 75 ezer főt számlált. A hadsereg 1946-ig Olaszországban maradt, majd Nagy-Britanniába szállították, ahol föloszlatták. A katonák nagy része nem tért vissza Lengyelországba (http://encyclopedia.laborlawtalk.com/Army_of_Anders. Magyarország a második világháborúban, Lexikon A–ZS. Budapest, 1997).

Andrássy út 60.

Az épületet 1882-ben emelték. 1885-ben a Perlmutter család vásárolta meg, amelynek utolsó sarja 1931-ben úgy végrendelkezett, hogy özvegyének és nevelt leányának majdani elhunyta után minden vagyonát a Pesti Izraelita Hitközség örökölje. A bérházként funkcionáló épület egyik bérlője már 1937-ben a nyilas párt volt, legalábbis a Magyar Nemzeti Szocialista Párt megalakulásakor Szálasi Ferenc az épület első emeletét adta meg a párt hivatalos címeként. A "Hűség Háza" néven hírhedetté vált ház telekkönyvileg soha nem került a nyilasok birtokába, a telekkönyv szerint a háborús években is Reiszner Gizella nevén szerepelt. Pest ostromának befejeződése után néhány nappal egy ún. "belügyminiszteri különítmény" vette birtokba az épületet, mely ettől kezdve előbb a Politikai Rendészeti Osztály, majd ennek utódszervezetei – 1946 októberétől a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), 1948-tól a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) – székházául szolgált. 2002 óta a Terror Háza Múzeum működik itt.

Anschluss

(Német: csatlakozás, hozzácsatolás) Történelmi fogalomként Ausztria Németországhoz csatolását jelenti. Az osztrák és német állam egyesítésének gondolata már a 19. században megjelent. Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháború utáni felbomlása és a Habsburg-ház trónfosztása után általános vélemény volt, hogy mivel Ausztria már nem töltheti be a közép-kelet európai térségben játszott integrációs szerepét, tisztán német etnikai állammá válva csatlakoznia kell Németországhoz. Ennek megakadályozása érdekében az antanthatalmak a versailles-i és saint-germaini békében rögzítették az Anschluss tilalmát. 1934 júliusában, amikor az osztrák nemzetiszocialisták meggyilkolták Dollfuss osztrák kancellárt, a csatlakozás kísérlete meghiúsult, mert a fasiszta Olaszország kiállt Ausztria függetlensége mellett. Az olasz–német közeledés azonban megfosztotta Ausztriát fő szövetségesétől, emiatt Schuschnigg osztrák kancellár már nem tudta megakadályozni az Anschlusst. Hitler 1938 márciusában bekebelezte Ausztriát.

Antal István (1909–1978)

Antal Márk fia. Koncertező zongoraművész és zenepedagógus volt, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára. (Filep László: „Magyar matematika Erdélyben a két világháború között”, Magyar Tudomány, 2001, 5. szám; Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon.)

Antal János (1907–1943)

Antal Márk fia. Budapesten telepedett le, szerkesztője volt az illegális „Kommunista” című lapnak, 1937-ben többévi börtönbüntetésre ítélték, büntetőszázaddal került a keleti frontra, a doni áttörés idején vesztette életét. (Filep László: „Magyar matematika Erdélyben a két világháború között”, Magyar Tudomány, 2001, 5. szám; Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon.)

Antal Márk (1880–1942)

Matematika–fizika szakos középiskolai tanár. Először polgári iskolában, majd különböző fővárosi középiskolákban tanított, és rendszeresen publikált a Középiskolai Matematikai Lapokban, amelynek egy időben szerkesztője is volt. A Tanácsköztársaság idején (1919. április 24-től) a Közoktatásügyi Népbiztosság egyik főcsoportjának vezetője lett. A Tanácsköztársaság bukása után rövid időre börtönbe került, majd 1919 őszén családjával együtt Bécsbe emigrált. 1920-ban Kolozsvárott telepedett le. Az ottani zsidóság kérésére középiskola szervezésébe kezdett. Trianon előtt nem volt ilyen iskola Kolozsvárott, a zsidó diákok magyar felekezeti iskolába jártak, de ez a lehetőség Romániában megszűnt előttük. Az 1920 őszén megnyílt zsidó fiú- és leánygimnázium kuratóriuma Antal Márkot választotta meg a két intézmény igazgatójának. (Mivel a tanítási nyelv román volt, és Antal Márk nem tudott románul, hivatalosan nem tarthatott órákat saját iskolájában.) Tanítványaival szabad szombatjain foglalkozott kötetlen formában, megismertette velük a matematikán kívül a magyar és a világirodalom remekeit is. Lakásán már 1920-ban megkezdte magánegyetemi tevékenységét, elsősorban a románul nem tudó, de a felsőbb matematika iránt érdeklődő fiataloknak. 1927-ben a hatóságok az iskolát bezáratták. Antal még nagyobb energiával folytatta a lakásán tartott szemináriumait. Tanártársaival fölkészítette a bezárt iskola tanítványait a Budapesten leteendő érettségi vizsgára. Később az Erdélyi Múzeum-Egyesület Természettudományi Osztályának ülésein is tartott előadásokat. Megélhetését elsősorban a Minerva biztosítótársaságnál betöltött matematikusi állása biztosította. Tevékenykedett a Magyar Párt kultúrbizottságában és tanügyi szakosztályában is. Élete utolsó két évében az újra megnyílt kolozsvári zsidó gimnázium (a „Zsidlic”) igazgatója. (Filep László: „Magyar matematika Erdélyben a két világháború között”, Magyar Tudomány, 2001, 5. szám; Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon.)

Antiszemita közhangulat az 1920-as évek elején

A polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság bukása után az ország – immár a trianoni területveszteségeket is elszenvedve – igen komoly politikai és gazdasági válsághelyzetbe került. Az új vezetés körében megjelentek azok a nézetek, amelyek a magyarországi zsidóságot – a forradalmakban részt vett számos zsidó származású politikus miatt – egységesen bűnösnek tekintették a forradalmak kirobbantásában. Bár a fehérterror nem irányult egyértelműen a zsidóság ellen, mégis jellemezte egyfajta antiszemitizmus – a különítményesek gyakran nem válogattak zsidó és kommunista között. A nagy perek (népbiztos-per, Lenin-fiúk pere) zsidó vádlottjai az újságok címoldalán voltak, a zsidó származású tanácsköztársasági vezetők (Korvin Ottó, Kerekes Árpád, Schön Gábor, Pór Ernő) nevéhez kapcsolható kegyetlenkedések miatt az egész zsidóságra rávetült a bűn árnyéka.

A Tanács-kormány lemondását követő napokban, 1919. augusztus elején az egyetemeken szinte azonnal antiszemita zavargások törtek ki: zsidó származású hallgatókat inzultáltak, akadályozták bejutásukat az egyetem épületébe, verekedéseket provokáltak. Az eseményekért nem kis részben azok az önkéntes karhatalmi alakulatok voltak felelősek, amelyek a Friedrich-kormány kezdeményezésére jöttek létre. Ezeket ideiglenes rendfenntartó csapatokként kezelték a rendőrség, illetve a csendőrség újjáalakulásáig. Az egyetemisták különböző szervezetei a zsidó hallgatók számának korlátozását követelték az egyetemi felvételiknél. Nem kis részben ezek nyomására került sor a numerus clausus bevezetésére (1920:XXV. tc.).

Ugyancsak a Tanácsköztársaság bukását követő antiszemita közhangulat vezetett ahhoz, hogy a tisztikarból eltávolították a zsidókat.

Az antiszemita közhangulat a zűrzavaros időszak végeztével lecsillapodott, a bethleni konszolidáció pedig lehetővé tette a magyarországi zsidóság számára a minden állampolgárt megillető nyugodt létezést (Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001. 112–131. oldal).

Antonescu-rezsim (1940. szeptember – 1944. augusztus)

Ion Antonescut (a román hadsereg vezérkari főnöke, hadügyminiszter 1937–1938) a második bécsi döntés után II. Károly román király német nyomásra teljhatalmú miniszterelnökké nevezte ki. Kezdetben a Vasgárdával közösen kormányzott, majd a Vasgárda puccskísérlete után katonai diktatúrát vezetett be (1941 januárjában). Csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, elsőként lépett harcba német oldalon a Szovjetunió ellen. Területi nyereségek reményében (Besszarábia, Erdély) 1941–1942-ben a végsőkig fokozta Románia háborús erőfeszítéseit, visszafoglalta a Pruton túli területeket. Nevéhez fűződnek ugyanakkor a hírhedt romániai zsidóellenes pogromok, valamint deportálások is – ez téma a mai napig a román történetírás tabui közé tartozik. 1944. augusztus 23-án, amikor Románia kiugrott a háborúból, a király parancsára letartóztatták. 1946-ig a Szovjetunióban tartották fogva. 1946-ban háborús bűnösként halálra ítélték, és még ugyanabban az évben ki is végezték.

Apatin

Nagyközség Bács-Bodrog vm.-ben (szolgabírói hivatal, járásbíróság, kir. közjegyzőség székhelye), polgári fiú- és leányiskolája volt. Lakói kendertermesztéssel, olajütéssel, kereskedéssel, selyemtermeléssel és halászattal foglalkoztak. A lakosok száma 1891-ben 12 800 fő volt (túlnyomóan német ajkúak, a magyar anyanyelvűk aránya nem érte el az 5%-ot sem), 1900-ban 13 940 fő – 11%-ra emelkedett a magyar ajkúak aránya; felekezeti hovatartozás szerint a lakosok 98%-a római katolikus volt, az izraelita vallásúak aránya 1% alatt volt – 138 fő; 1920-ban 13 400 fő. A trianoni békeszerződéssel a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került.

Arad

Szabad királyi város (1832 óta) volt Arad vm.-ben, a Maros partján, a vármegye székhelye.

1919-ig: itt voltak a vármegye törvényhatósági hivatalai és az aradi járás közigazgatási hivatalai, és már a 19. század végén mintegy 60 nagyobb ipari üzeme volt. Nagyobb iparvállalatai: Weitzer-féle vagon- és gépgyár, a vasúti javítóműhely, automobilgyár, fűrésztelep, 4 bútorgyár, a Széchenyi-gőzmalom és Neumann-féle gőzmalom, a Neumann-féle óriási szeszfinomító és élesztőgyár, szalmaanyaggyár, textilgyár, ecet- és likőrgyár, gázgyár, könyvnyomdák stb. Kereskedelme a nyersterményeken (gabona, bor, fa) felül az ipar minden ágára kiterjedt. A kereskedelem és ipar támogatására az Osztrák–Magyar Bank egyik legnagyobb fiókintézete mellett 4 bank, 11 takarékpénztár és 37 szövetkezet és számos biztosítóintézet ügynöksége működött Aradon.

Lakosainak száma 1869 és 1910 között közel megduplázódott, 32 700 főről 63 200 főre emelkedett. 1880-ban 35 600, 1891-ben 42 100 fő lakott a városban (62% magyar, 19% román, 13% német, 4% szerb; hitfelekezet szerint 52% római katolikus, 22% görögkeleti, 11% izraelita, 9% református, 3% evangélikus, 2% görög katolikus); 1900-ra a lakosok száma 56 300 főre, 1910-re 66 800 főre emelkedett (69% magyar, 17% román, 10% német, 2% szerb; a lakosok kb. 10-11%-a tartozott az izraelita hitfelekezethez).

Számos oktatási intézmény volt a városban: a 19. század végén – 20. század elején görögkeleti püspöki hittudományi főiskola, királyi főgimnázium, állami főreáliskola, állami felsőbb leányiskola, állami elemi tanítóképző és görögkeleti román elemi tanítóképző, községi polgári fiú- és leányiskola, görögkeleti román polgári leányiskola, községi felső kereskedelmi iskola, állami fa- és fémipari szakiskola, kereskedelmi- és iparostanonc-iskola, valamint konzervatórium.

Az aradi hitközség valamikor a 18. század közepe táján alakult meg, majd 1760 körül templomot is építettek (imaházuk már korábban is volt). Az 1920-as években is fennálló templom 1834-re készült el, hatévi munka után (Heim Domokos műépítész tervei szerint). Iskolát a 19. század első negyedében létesítettek, 1832-től magyar nyelven folyt az oktatás. Az aradi hitközség a neológiához tartozott. Az 1910-es évek vége felé Aradon ortodox hitközség is alakult, és emelt zsinagógát is. (Az épületet Tabakovits Emil tervezte, ugyanő tervezte korábban az aradi római katolikus katedrálist is.)

1919 óta: a két világháború közötti időszakban tovább fejlődött a feldolgozóipar és tovább nőtt a nyugati országokba irányuló agrárexport (élő állatok, hús, bor stb.). 1920-ban 62 500, 1930-ban 77 200 fő volt a lakosok száma. 1930-ban Arad megyében mintegy 8900 zsidó élt, többségük a megyeszékhelyen. Arad az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik fontos központja volt: 1918-ban itt jöttek létre az első román nemzeti gárdák, amelyek a város Romániához kerülésekor jelentős szerephez jutottak. A két világháború között a városban több magyar nyelvű hírlap és folyóirat jelent meg: „Aradi Friss Újság” (1919–1940), „Aradi Hírlap” (1917–1940), „Aradi Közlöny” (1885–1940), „Aradi Újság” (1901–1940).

Aranyvonat

A második világháború utolsó hónapjaiban két „aranyvonatnak” nevezett szállítmány hagyta el az országot. Az egyik 1945 januárjában a Nemzeti Bank értékeit, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat, az MTA értékeit, valamint különböző forrásokból származó zsidó vagyont tartalmazott. A másik, a „zsidó aranyvonat” kizárólag zsidó tulajdonú javakat tartalmazott, melyeket – egy 1944 áprilisában kibocsátott rendelet szerint (1600/1944. ME sz.) – magyar zsidó családoktól gyűjtöttek össze. A Zirc mellett összegyűjtött értékeket Toldy Árpád kormánybiztos ellenőrzése alá helyezték. A felhalmozott tárgyakat 1944 végén Brennbergbányára szállították, és vonatra pakolták. Toldy közben több különösen értékes ládát teherautóra rakott, és elhagyta velük az országot. A vonat tényleges parancsnoka Avar László, egykori zentai polgármester volt. Toldy útközben még többször meg akarta csapolni a szállítmányt, de Avar és a kísérők ellenálltak voltaképpeni parancsnokuknak. Toldy végül nyugati fogságba esett, és bár háborús bűnökkel vádolták, a francia hatóságok megtagadták kiadatását, majd szabadlábra helyezték. A második aranyvonat kincseit az amerikai hadsereg vette át, azok soha nem kerültek vissza Magyarországra. A kincsekről leltár soha nem készült. Így történhetett meg, hogy a hadsereg tiszti kara és a közkatonák, valamint betörők széthordták. Az amerikai kormány 60 év elteltével ismerte el felelősségét az aranyvonaton szállított értéktárgyak eltékozlásában. 2005 októberében nyilatkozatban kért bocsánatot. A peren kívüli egyezség alapján 25,5 millió dollár kártérítést kap Magyarország, amelyből fedezik a per költségeit, félmillió dollárt az aranyvonat történetét és a magyarországi zsidók kifosztását dokumentáló levéltár létesítésére fordítanak, 21 millió dollárt pedig öt év alatt osztanak szét rászorultsági elv alapján segélyként a holokauszt-túlélők között a Magyar Zsidó Szociális Segély Alapítvány közreműködésével (Kádár Gábor – Vági Zoltán: Az aranyvonat. www.gyorjewish.org/az.htm).

Auguszta-telep (X. ker. Salgótarjáni út)

Az I. világháború után az elcsatolt területekről Magyarországra menekült embereket – akik hosszabb ideig vagonlakók voltak – 1919-ben a Kispest határában, a külső Üllői út mentén 1914–1918 között épült, Auguszta királyi főhercegasszonyról elnevezett szükségkórházból kialakított szükséglakótelepen helyezték el. A kis telep mellett 1920-ban egy nagyobb telep is létesült. 1924-ben a tehetősebb menekültek elköltöztek a telepről, a nagyobb lakásokat átépítették szoba-konyhás lakásokká, ahová nincstelen családokat költöztettek. Az egyre növekvő lakáshiány miatt 1932-ben az állam az Auguszta-telepen egyhelyiséges lakásokat alakított ki, így a telep tömegszállássá vált. Bontása 1970-ben fejeződött be.

Auschwitz

Az auschwitzi táborkomplexum három fő táborból állt:

Auschwitz I (’Stammlager’, főtábor);

Auschwitz II (Birkenau, ’Vernichtungslager’, megsemmisítő tábor), melyet 1941. október 8-án alapítottak. Maga Birkenau is több táborból állt: itt volt az újonnan érkezett transzportokat fogadó tábor, egy olyan altábor, ahol azok voltak, akiket máshova küldtek munkára, volt egy cigánytábor, egy családi tábor (itt voltak elpusztításukig a Theresienstadtból Auschwitzba szállított foglyok – lásd: családi tábor Auschwitzban), az ún. Kanada I és II (lásd: Kanada Auschwitz-Birkenauban), valamint egy női tábor (1942 márciusában állították föl Auschwitz I-ben 6000 fogoly számára, majd augusztusban átköltöztették Birkenauba. 1944 januárjában 27 000 nő élt itt);

Auschwitz III (Monowitz, ’Arbeitslager’, munkatábor), melyet 1942. május 31-én alapítottak. Emellett voltak melléktáborok (szám szerint 51).

Az első fogolyszállítmány – majdnem kizárólag lengyelekből állt – 1940 júniusában érkezett. Fennállása alatt a foglyok összetétele jelentősen megváltozott: először majdnem kizárólag lengyelek voltak Auschwitzban; 1943-ban már 60% volt a zsidók aránya.

1944 októberében a IV. sz. krematórium mellett dolgozó személyzet (Sonderkommando) föllázadt, és lerombolta a krematóriumot. Novemberben Himmler elrendelte az elgázosítás leállítását, és megkezdték a tömeggyilkosság nyomainak eltüntetését. 1945 januárjában a németek evakuáltak kb. 58 000 embert, akik még járóképesek voltak. Hátrahagytak Auschwitzban, Birkenauban és Monowitzban 7000 embert, akikről úgy gondolták, hogy rövidesen meghalnak. (Lásd még: Birkenau; Gleiwitz)

Auschwitzi Jegyzőkönyv

Alfred Wetzler és Rudolf Vrba 1944. április 7-én fogolytársai segítségével megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Sikerült magukkal vinniük a táborban történtekről szóló dokumentációt, amelyet mint írnokok gyűjtöttek össze. Wetzler és Vrba híradását a Nemzetközi Vöröskereszt, a csehszlovák emigráns kormány és a szövetségesek is megkapták. A híradás közzététele minden bizonnyal hozzájárult a magyarországi deportálás leállításához és a holokauszt borzalmainak feltárásához.

Ausztria, 1945–1955

Az 1943-as moszkvai külügyminiszteri konferencián Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió képviselői elhatározták Ausztria nemzeti szuverenitásának visszaállítását. 1945 áprilisában a szovjet csapatok elfoglalták Bécset, május 9-ére pedig a szövetséges csapatok egész Ausztriát fölszabadították a német uralom alól. Az országot és Bécset négy megszállási övezetre (amerikai, szovjet, brit és francia) osztották. Az 1955. áprilisi szovjet–osztrák tárgyalások eredményeképpen május 15-én a megszálló hatalmak és Ausztria képviselői aláírták az osztrák államszerződést, amely az 1938 előtti határokkal visszaállította az Osztrák Köztársaság szuverenitását. Október 25-én a megszálló haderők elhagyták az országot, október 26-án pedig törvénybe iktatták Ausztria örökös semlegességét.

Autóellátottság Magyarországon 1950–1990

Az ötvenes évek első felében a magánhasználatú gépkocsik és a bérautók fokozatosan eltűntek az utakról. Az autóhasználat egyre inkább az állami és a pártfunkcionáriusok monopóliuma lett. 1950-ben körülbelül 13 ezer autó volt az országban. Megszületett a közhasználatú és a magánhasználatú gépjármű fogalma. Az előbbieket bárki igénybe vehette; az utóbbiakat elsősorban az üzembentartó használhatta. A kevés magántulajdonú autó igen rossz állapotban volt, új autó vásárlására pedig még a feketepiacon is egyre kevesebb lehetőség volt.

Üzemanyagot csak az kaphatott, akinek a munkájához nélkülözhetetlen volt a gépkocsi; annak, aki ezt nem tudta igazolni, föl kellett ajánlania gépkocsiját megvételre az államnak. A gépkocsik száma így mintegy 5 ezerrel csökkent. Magántulajdonban mintegy 1000-2000 gépkocsi maradt.

1955-ben tovább szűkült azon jogosultak köre, akik beosztásuknak megfelelően használhatták kocsijukat nem hivatalos utakra. Üzemanyagot a magánszemélyek közül csak állami és társadalmi vezetők, sztahanovisták, tudósok, művészek, írók, orvosok, mérnökök kaphattak. 1956-ban a forgalomban lévő személygépkocsik száma (10 544) jócskán elmaradt az 1938-as szinttől, és ezeknek az autóknak a többsége állami tulajdonban volt.

1956-ban a Politikai Bizottság ülésén határoztak az autóhasználat demokratizálásáról. Megszületett a magyar népautó terve, de ez a forradalom után lekerült a napirendről.

1957 elején a párt gépkocsiparkjának felújításáról és az autók korlátozott kereskedelmi forgalmának engedélyezéséről döntöttek. 1957-ben kétszáz Wartburgot és háromszáz Moszkvicsot hoztak forgalomba, magánszemélyek a munkaterületük szerinti minisztériumhoz nyújthatták be gépkocsi-vásárlási kérelmüket. Az új autórendelet lehetővé tette az AUTOKER-től vásárolt gépjárművek szabad értékesítését az üzembe helyezéstől számított két év letelte után. A kiskereskedelemben már 1957-ben több mint ezer gépkocsit forgalmaztak, 1960 elején pár ezer, a 60-as évek második felében már 10-20 000 autót adtak el. Új autó vásárlását leginkább csak a legjobban fizetett értelmiségi szakmákban foglalkoztatottak (vállalatvezetők, hivatali, vállalati tisztviselők, orvosok, mérnökök) engedhették meg maguknak, és használt autót is ugyanez a kör vásárolt.

A hatvanas évektől az új és használt személygépkocsik forgalmazásával a MERKÚR vállalat foglalkozott. Magánszemélyek több módon jutottak személygépkocsihoz: forintért a MERKÚR-on keresztül – Kozák Gyula fogalmazásában: “Gépkocsi-kiutalás volt a gépkocsi-vásárlás neve és formája egészen a rendszerváltásig. A gépkocsi-kiutalás végső aktusáig, a gépkocsi átvételéig több év telt el. Először be kellett fizetni a vágyott gépkocsi árának felét, amely a Merkúr számlájára került, ezután pedig, márkától és típustól függően több évet kellett várakozni (Trabant esetében gyakran öt évet!), amíg a gépkocsi tényleges átadása megtörtént.” A MERKÚR-nál vásárolt 3 évesnél fiatalabb autókat a szabadpiacon nem lehetett továbbadni. Nyugati típusú autóhoz valutáért a KONSUMEX és a RAMOVILL vállalatokon keresztül lehetett jutni, vagy egyénileg behozva, a szabadpiacon.

1960-ban már mintegy tizenegyezer embernek a tulajdonában volt személyautó, és nagyobb számban kerültek be közéjük az alacsonyabb társadalmi státuszt jelentő foglalkozások tagjai. Mivel Magyarországon nem volt autógyártás, a személygépkocsikat elsősorban a szocialista országokból hozták be. A hatvanas évek közepéig lassú volt a gépkocsipark gyarapodása, átlagosan évi 20 ezer darab, majd a hetvenes évek közepétől elérte az évi 80–100 ezer darabot, de ez az igényeket nem elégítette ki, 2–6 évet kellett várni. 1985-ben megindult a nyugati gyártmányú, valutáért vásárolható autók importja. 1987-ben 10%-kal csökkent a négy évesnél nem idősebb autók behozatali tarifája, ami jelentősen növelte a piaci forgalmat.

A személygépkocsi állomány növekedése nemcsak az életmódváltozást tükrözi, hanem az életszínvonal emelésére nagyobb gondot fordító konszolidációs politikát is. Az autó státusszimbólum jellege és szerepe a nyolcvanas évek második felében megnőtt, a kilencvenes években az autó minősége a társadalmi pozíció egyik kifejezési eszköze lett.

1950

1960

1970

1980

1990

Személygépkocsik száma

13 054

31 268

240 000

1 013 400

1 944 600

ebből a lakosság tulajdonában

18 499

213 000

978 100

1 912 200

(Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében, Budapest, 2001; Majtényi György: Életstílus és szubkultúra: az autózás története /1920–1960/, Korall, 2000/1, 101–118. oldal; Budapest Lexikon, Budapest, 1993; Statisztikai Évkönyvek; Kozák Gyula: Lábjegyzetek a hatvanas évek Magyarországa monográfiához /kézirat/.)

ÁVH

1945-ben a Budapesti Rendőr-főkapitányság keretében jött létre a Politikai Rendészeti Osztály, Péter Gábor vezetésével. Célja a háborús bűnösök felkutatása, előállítása. Ezt a szervezetet 1946 októberében a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven a belügyminiszter közvetlen felügyelete alá helyezte. Habár az ÁVO rendeletileg előírt feladatköre elsősorban a demokratikus államrend védelméről szóló 1946. évi VII. tc.-be ütköző, valamint a háborús és népellenes bűncselekmények felderítése, az államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyűjtése és nyilvántartása volt, a szerv működésének kezdetétől fogva adatokat gyűjtött a koalíciós pártok vezető politikusairól, lehallgatta a kommunisták politikai ellenfeleinek telefonját stb. 1948. szeptember 10-i hatállyal – a szerv önállósodásának újabb fontos lépéseként – kiszélesített hatáskörrel a BM közvetlen alárendeltségébe került. Az ÁVH hatáskörébe kerültek ekkor az Államrendőrség határrendészeti, folyamrendészeti és légi közlekedési rendészeti hatóságai, valamint a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), és az ÁVH hatáskörébe került az útlevelek kiállításának joga is.

A szervezetileg a Belügyminisztériumtól is függetlenített, közvetlenül a minisztertanácsnak alárendelt Államvédelmi Hatóságot 1949. december 28-án hozták létre. Az új szervezetbe olvadt bele a katonai elhárítás és a Honvéd Határőrség. A totális ellenőrzést biztosítani kívánó szervezet szigorúan hierarchikus rendbe szervezett, alárendelt egységei és kiterjedt ügynökhálózata az ország egész területét lefedte. A szervezet közvetlen irányítását és felügyeletét gyakorlatilag Rákosi Mátyás és a pártvezetés legszűkebb köréhez tartozók látták el. A minisztertanács 1953. július 17-i ülésén előírta az ÁVH mint önálló szerv megszüntetését és a BM-mel történő összevonását. A határozat nem került nyilvánosságra, a döntés titokban tartása így különféle félreértéseket okozott, még az államapparátuson belül is. A zavarhoz föltehetően az is hozzájárult, hogy bár az ÁVH szervezeti önállóságát formálisan valóban fölszámolták, az államvédelmi rendfokozatok mindvégig használatban maradtak, s az államvédelmi osztályok különállása az egységes Belügyminisztériumon belül is szembetűnő volt. Ez magyarázhatta azt a tényt, hogy Nagy Imre 1956. október 28-án rádióbeszédében annak az Államvédelmi Hatóságnak a feloszlatására tett ígéretet, amely három évvel korábban, de jure éppen az ő miniszterelnöksége idején szűnt meg működni.

Aviva

Az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség keretén belül működő cionista leányegyesület, amely ideológiai különbség nélkül próbálta megszervezni tagjait. Az Aviva társszervezeteként, hasonló elvek alapján tevékenykedett a Barisia cionista ifjúsági szervezet. Erdélyhez és Romániához hasonlóan Európa más országainak cionista szövetségei is létrehozták az Aviva- és Barisia-csoportokat. Az ideológiai alapon szerveződő cionista ifjúsági szervezetekkel ellentétben, az Aviva nem a halucképzésre, hanem a kulturális és szociális munkára fektette a fő súlyt. 1926-ban Erdélyben 62 Aviva-csoport működött, összesen mintegy 740 taggal.

Ávós

Az ÁVH fegyveres testületének tagja. Az elnevezés még az ÁVH elődjeként rövid ideig a rendőrség kötelékén belül működő ÁVO-tól (Államvédelmi Osztály) ered. Egyenruhájuk alapján kétféle belügyi karhatalmi alakulatot különböztettek meg: az ún. „ kék ávó” tartozott a hírhedt államvédelemhez, míg az ún. „zöld ávó” a sorozott állományú határőrséget jelentette.

Bajor Andor (1927–1991)

Romániai magyar író, publicista, műfordító, szatirikus írásairól, humoreszkjeiről ismert. Filozófia szakos tanárként egy ideig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen tanított, később az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztője és a „Napsugár” című gyermeklap szerkesztőségi tagja volt. A „Napsugár” volt az egyetlen engedélyezett gyermeklap erdélyi magyarok számára. Bajor az erdélyi magyar közösség prominens alakja volt.

Baky László (1898–1946)

Csendőr, 1919-ben a Prónay különítmény tagja, 1938-ban csendőrőrnagyként nyugdíjba vonul. 1939-től a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője. 1945. március 19-től a Belügyminisztérium államtitkáraként Endre Lászlóval karöltve a zsidók deportálását irányította. 1946-ban háborús bűnösként kivégezték.

Balassagyarmat

A 19-20. század fordulóján még nagyközség státusú település, 1920-ban már rendezett tanácsú, 1930-ban megyei város, Nógrád vm. (ill. 1920 után Nógrád és Hont egyesített vm.) székhelye állami és megyei hivatalokkal (kir. törvényszék, ügyészség, adóhivatal, tanfelügyelet, közjegyzőség stb.), jelentős asztalos és szűcsiparral.

Lakóinak száma az 1891. évi népszámlálás szerint 7700 fő (90% magyar, 7% szlovák és 2% német, felekezeti megoszlásban 51% római katolikus, 27% izraelita, 20% evangélikus), 1900-ban 8600 fő, 1910-ben 10 900, 1920-ban 11 300, 1930-ban pedig 11 600 fő volt (98% magyar, 1% német, 1% szlovák; felekezeti megoszlásuk szerint: 60% római katolikus, 18% evangélikus, 17% izraelita, 4% református). A városban a 20. század első évtizedeiben főgimnázium és polgári iskola, valamint alsó fokú iparosiskola működött.

Zsidó hitközsége, mely a 15. században alakult meg, egyike az ország legrégebbi hitközségeinek. A 20. század húszas éveiben elemi iskolájába – melyben 1854-ben rendszeresítették a magyar nyelvű oktatást – 140 tanuló járt, a tanítók száma 5 fő volt; jesiváját ugyanekkor 23-an látogatták. Az ortodox alapon álló hitközséghez (az anyakönyvi területéhez tartozó két községgel együtt) kb. 2500 ember, ill. 600 család tartozott az 1920-as években.

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint Balassagyarmaton 1712 zsidó élt (a város összlakosságának 13,9%-a). Számuk 1946-ra 221 főre (1,8%) csökkent. A városban fölállított gettóba 5820 embert zsúfoltak, deportálásuk 1944. június 14-én és 14-én következett be.

Balázs Béla (1884–1949)

Költő, író, filmesztéta. A „Holnap” antológiában (1908, 1909) tűnt fel verseivel, később a Nyugat törzsgárdájához tartozott. 1919-ben az írói direktórium tagja, a Közoktatásügyi Népbiztosság művészeti és irodalmi ügyosztályának vezetője, a színházügyek egyik irányítója. A Tanácsköztársaság megdöntése után, 1919-ben Bécsbe menekült, itt kezdett filmelmélettel, filmkritikai tevékenységgel foglalkozni. 1927-ben Berlinbe költözött, ahol főleg filmrendezéssel és forgatókönyvírással foglalkozott. 1931-ben meghívták a moszkvai filmakadémiára tanárnak. 1945-ben tért haza. Írói és filmírói munkássága mellett a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, a Filmtudományi Intézet vezetője volt (Magyar Életrajzi Lexikon).

Balfour-nyilatkozat

A. J. Balfour brit külügyminiszternek 1917. november 2-án Lord Rotschild bankárhoz, a nagy-britanniai és írországi Cionista Szövetség tiszteletbeli elnökéhez írt, nyilvánosságra hozott levele, amelyben tájékoztatta Lord Rotschildot a brit kormány döntéséről: Nagy-Britannia támogatja a palesztinai zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat azt is leszögezte, hogy a Palesztinában élő nem zsidó közösségek, illetve az odatelepülni nem szándékozó zsidók jogait nem érheti sérelem. Franciaország és az Egyesült Államok elfogadta a nyilatkozat szövegét, és 1922-ben Palesztina brit mandátumterület lett (Arthur Goldschmidt Jr.: A Közel-Kelet rövid története, Budapest, 1997).

Bánság (Bánát, Temesköz)

Északról a Maros, nyugatról a Tisza, délről a Duna és keletről a Kárpátok határolta földrajzi terület. A középkorban Temesközként ismert. A pozsareváci béke (1718) után Temesi Bánság néven katonai igazgatás alá helyezett terület (1778-ig). A magyar Bánság, illetve a német eredetű (a szerbek és románok által is átvett) Bánát elnevezés innen származik. Az első világháború végéig Magyarországhoz tartozott. A 18. századi betelepítések eredményeként vegyes etnikumú terület, főleg szerb, román, német, szlovák, ruszin, horvát és magyar népességgel. A trianoni békeszerződés értelmében a Bánátot fölosztották Románia és Jugoszlávia között. Napjainkban a szerbiai Bánát Vajdaság (Vojvodina) része.

Barisia

A Barisia az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség irányítása alatt működő cionista ifjúsági szervezet volt, amely ideológiai különbségek nélkül szervezte meg a zsidó fiatalokat. A Barisia társszervezeteként hasonló elvek alapján tevékenykedett az Aviva leányszervezet. Erdélyhez és Romániához hasonlóan Európa más országainak cionista szövetségei is létrehozták az Aviva és Barisia csoportokat. 1939-ben az erdélyi Barisiának 23 helyi csoportja és 1564 aktív tagja volt. Az ideológiai alapon szerveződő cionista ifjúsági szervezetekkel ellentétben a Barisia nem a halucképzést (haluc – kivándorló), hanem a kulturális és szociális munkát helyezte előtérbe.

Baross Kávéház

A New York Kávéházzal együtt írta be magát a nagy magyar irodalmi kávéházak történetébe. Ide jártak a kor legnagyobb irodalmi alakjai, köztük Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szász Zoltán, Cholnoky Viktor, Schöpflinger Aladár, de ebben a kávéházban tanyázott egy ideig Szabó Dezső is. A klasszikus értelemben vett, Párizsban meghonosodott kávéházi életet az első világháború, a forradalmak és az ezekkel járó pénzügyi válság tönkretették, a kávéházak színvonala és közönségük egyaránt züllésnek indult, és az irodalmi kávéházak szerepét lassan az irodalmi klubok vették át (Forrás: Literatúra, 1926/5. 15–17. oldal).

Bársonyos forradalom

Csehszlovákiában – és főleg Prágában – 1989-re állandósult a társadalmi feszültség. A lakosság (főleg az értelmiségiek) egyre hangosabban sürgette a bajok orvoslását, a hatalmi szervek viszont egyre szigorúbban büntettek mindenféle tömeges megmozdulást. 1989. november 17-én a prágai diákság körmenetet, emlékező felvonulást rendezett a fasiszták által 1939-ben meggyilkolt Ján Opletal tiszteletére. A körmenet azonban a rendőrség brutális közbeavatkozása miatt (kb. 200 sebesült) általános tüntetéssé fajult, s kezdetét vette a demokrácia és a szabadság nevében az ún. bársonyos forradalom. A diákok támogatására elsőként léptek általános sztrájkba a művészek és a kulturális szférában dolgozók, majd csatlakozott hozzájuk az egész ország. Az emberek kivonultak a városok főtereire, s kulcsaikat csörgetve tiltakoztak a fennálló egypártrendszer ellen. 1989. november 19-én Prágában megalakult a Polgárok Fóruma (Občianske fórum), Szlovákiában pedig alternatív változata, a Nyilvánosság az erőszak ellen (Verejnosť proti násiliu). 1990. június 8-án és 9-én 44 év után először szabad és demokratikus parlamenti választásokat tartottak Csehszlovákiában. A parlament elnökévé a Nyilvánosság az erőszak ellen mozgalom egyik képviselőjét, Alexander Dubčekot választották. (Alexander Dubček neve szorosan kapcsolódik a prágai tavasz eseményeihez is.) Az első eufória elmúltával azonban felszínre kerültek a régen megoldásra váró problémák, mint Szlovákia mindaddig tisztázatlan helyzete, a kompetenciák igazságos megosztása az államhatalmi szervek között stb. Az 1992 júniusában megtartott választások után a vezető pártok, az ODS (Občianska demokratická strana) és a HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko) megegyeztek a közös állam szétválasztásában. Ezt a határozatot 1992. november 25-én mindkét tagállam képviselői megszavazták. 1993. január 1-jétől az eddigi Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaság megszűnt, helyette két teljesen önálló, független állam alakult, a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.

Baumhorn Lipót (Kisbér, 1860 – Budapest, 1932)

A bécsi műegyetemen végezte építészeti tanulmányait. Első önálló műve az esztergomi zsinagóga (1888). Specialistája lett a zsinagógaépítésnek (ő építette az újvidéki, a temesvári, a szolnoki, Budapesten az Aréna úti zsinagógát, a szegedit, a gyöngyösit. Átalakította és kibővítette az újpestit – összesen több mint 20 zsinagóga építése fűződik a nevéhez. Más művei: az állami felső leányiskola és a tőzsdepalota Temesvárott, a szeged-csongrádi takarékpénztár Szegeden stb.

Békekölcsön

A Magyarországon 1950–1955 között kibocsátott államkötvények elnevezése. (Előzménye az 1949-ben kibocsátott tervkölcsön volt az ötéves terv támogatására.) A békekölcsön jegyzése kényszerjellegű volt, a dolgozók általában évi fizetésük 10–15%-át ajánlották fel. Fő célja a jövedelemelvonás révén a vásárlóerő csökkentése volt. Visszafizetése az eredetileg meghirdetett 10 év helyett 1972-re fejeződött be.

Békéscsaba

(1945 előtt) Város (közigazgatási státusa szerint nagyközség, majd rendezett tanácsú város, 1929-tól pedig megyei város) Békés vm.-ben, a járási szolgabíróság székhelye volt; volt járásbírósága, adóhivatala, közjegyzősége stb. A városban téglagyárak, több gőzmalom, selyemfonógyár, gyufagyár, mérleggyár, mezőgazdasági gépgyár, betonárugyár, pamutszövő, szőnyegszövő, harisnyagyár, 2 kötött- és szövöttárugyár, bőröndáru- és dobozgyár, vegyészeti laboratórium és jéggyár működött.

Iskolák: evangélikus fő-, majd reálgimnázium (1863 óta), felső leányiskola, ill. református leánylíceum, fiú-, majd leánypolgári, felső kereskedelmi iskola, felső mezőgazdasági iskola, női kereskedelmi szaktanfolyam, alsófokú ipariskola. Lakosainak száma 1891-ben 34 200 (felekezeti megoszlás szerint 57% evangélikus, 21% római katolikus, 4% izraelita, 2% református és 1% görög keleti), 1910-ben 42 600, 1920-ban 46 600, 1930-ban 49 400 (63% evangélikus, 24% római katolikus, 7% református, 5% izraelita) fő volt.

A békéscsabai hitközség 1830–1840 között alakult meg, 1865-ben nyitotta meg elemi iskoláját, ahol kezdettől magyarul folyt a tanítás, és 1896-ban építettek templomot. A hitközség lélekszáma az 1920-as években 1200 fő volt (290 család). A hitközségből kivált 50 fő 1883-ban megalakította az ortodox hitközséget, amely az 1920-as években mintegy 700 lelket számlált (168 család). 1884-től (magyar tannyelvű) elemi iskolát működtettek, 1894-ben templomot építettek, és volt a hitközségnek Talmud-Tórája is.

A zsidó lakosok száma 1941-ben 2433 fő volt (a város összlakosságának 5,6%-a). A gettót a helyi dohánygyárban és környékén állították föl, 3113 főt zsúfoltak ide (kb. 2500 embert a városból, a többieket a környező településekről). Bevagonírozásukra 1944. június 25-én került sor, a békéscsabai zsidókat Auschwitzba, a többieket Strasshofba vitték. (1946-ban a hitközségnek 552 tagja volt.)

Beneš, Eduard (Kozlany, 1884 – Sezimovo Ustí, 1948)

Csehszlovák államférfi, politikus. Tomáš Masaryk munkatársaként már az első világháború végétől kezdve részt vett a csehszlovák államiság megalakításának munkálataiban. 1917–18-ban a Párizsban megalakult csehszlovák Nemzeti Tanács főtitkára, 1918-ban a megalakult Csehszlovák Köztársaság külügyminisztere lett. Egyik fő kezdeményezője volt a kisantant létrehozásának. 1935–38-ban Csehszlovákia köztársasági elnöke, a német megszállás után emigrációba kényszerült. 1940–45-ben a londoni emigráns csehszlovák kormány elnöke. Csehszlovákia újraalakulása után ismét köztársasági elnök. Nagy szerepe volt a csehszlovákiai német és magyar kisebbség kitelepítésében, valamint az erőszakos asszimilációs politika és a súlyos diszkrimináló intézkedések bevezetésében. 1948 februárjában minisztereivel kísérletet tett az egyre erősödő Csehszlovák Kommunista Párt kiszorítására a hatalomból, az ún. „februári puccsot” azonban a CSKP-t támogató hadsereg megbuktatta. Beneš a bukott próbálkozás után kénytelen volt kinevezni a CSKP által javasolt kormányt, 1948 júniusában pedig lemondott államelnöki tisztségéről.

Benkő Samu (1928)

Romániai magyar történész. Tanári képesítését a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia karán szerezte, ahol 1949–1952 között mint tanársegéd dolgozott. 1953-tól a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében kutató. 1957–58-ban a „Korunk” egyik szerkesztője volt. 1990-től az Erdélyi Múzeum Egyesület főállású kutatója.

Benoschofsky Imre (1903–1970)

Rabbi. 1903. február 6-án született Budapesten. Testvére Benoschofsky Ilona muzeológus. A Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett 1926-ban, az Országos Rabbiképző Intézetben 1928-ban végzett. Budapesten előbb a lágymányosi (1926–1928), majd a budai izraelita hitfelekezet vezető rabbija (1928–1936), 1936 és 1960 között főrabbi, később országos vezető főrabbi (1960–1970). A „Szavunk” című lap szerkesztője (1930). Az Országos Rabbiképző Intézetben a homiletika és a vallásfilozófia tanára volt 1945-től haláláig. Szerepet játszott a kommunista rendszert támogató papi békemozgalomban. Fő művei: Majmuni aristotelizmusa (Bp., 1926); Zsidóságunk tanításai (Bp., 1941; új kiadás Raj Tamás előszavával, 1997); Maradék-zsidóság. Teológiai írások (Bp., 1946); Harminc év után. Beszédei. Scheiber Sándor előszavával (Bp., 1958). (Révai Új Lexikona)

Bereczky Albert (1893–1966)

Református püspök. Teológiai tanulmányait Budapesten, Pápán és Bázelben folytatta. 1930-tól a budapesti Pozsonyi úti református templom vezető lelkésze. 1938-ban megszervezte az üldözötteket mentő szolgálatot, prédikációiban is síkraszállt az elkövetett jogtalanságok ellen. A felszabadulás után vallás- és közoktatásügyi minisztériumi államtitkár. 1948–58-ban a Duna melléki Református Egyházkerület püspöke. Vezetője volt a református konventnek és zsinatnak. Mint püspök az egyházi békemozgalom vezető személyisége lett, tagja volt az Országos. Béketanács és a Hazafias Népfront elnökségének. Életmentő tevékenységéért megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet kitüntetését.

Beregszász

Rendezett tanácsú város volt Bereg vm.-ben, a 20. század első két évtizedében székhelye a vármegye törvényhatóságának, a királyi törvényszéknek, ügyészségnek, járásbíróságnak, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyi bíróságnak, adófelügyelőségnek, tanfelügyelőségnek stb. A városban ipartestület, központi gazdasági bank, takarékpénztára, kereskedelmi és iparbank működött. Jelentős volt a szőlőtermelés és a borkereskedelem. Állami főgimnáziuma, állami polgári leányiskolája és iparostanonc iskolája volt a városnak.

Beregszász 1918-tól Csehszlovákiához tartozott, majd 1938 és 1945 között ismét Magyarországhoz. 1945-ben a Szovjetunióhoz került, majd 1991 óta Ukrajna része.

Lakosainak száma 1891-ben 8100 fő (96% magyar, 2% rutén; 39% református, 26% izraelita, 21% római katolikus, 13% görög katolikus), 1900-ban 9600 fő, 1910-ben 13 000 fő, 1920-ban közel 20 000 fő volt. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a város lakosainak több mint ötöde – 21%, 2770 fő – tartozott az izraelita hitfelekezethez. Az 1941-es népszámláláskor a város lakosainak 30,2%-a (5856 fő) minősült zsidónak.

Kárpátalján a zsidók gettósítása és összegyűjtése 1944. április 16-án (Pészah első napján) kezdődött. Beregszászon két téglagyárat és az ún. Weisz-gazdaság területét jelölték ki gettónak, a beregszászi és a környék településein élő körülbelül 10 000 fő részére, és május 16. és 29. között négy transzportban deportálták őket.

Bergen-Belsen

A Belsen falucska és a Bergen nevű kisváros közelében lévő, később a bergen-belseni koncentrációs tábor néven ismert terület a Wehrmacht kezelésében volt, majd 1940 elején 600 belga és francia hadifoglyot helyeztek el a barakkokban. A Szovjetunió elleni hadműveletek megindulása után, 1941 júliusában az akkor már Stalag 311 névre keresztelt táborban 20 000 szovjet hadifoglyot helyeztek el a szabad ég alatt, egy szöges dróttal körülvett területen. (A SZU nem ismerte el a hadifoglyokkal való bánásmódot kodifikáló genfi egyezményt.) 1942 februárjára közel 18 ezren meghaltak közülük (dizentériában és az 1941 novemberében kitört tífuszjárvány során). A hadifogolytáborból 1944 decemberében, amikor Auschwitzot már erősen megközelítették a szovjet csapatok, koncentrációs tábort csináltak, vezetőjévé Josef Kramert nevezték ki, akit 1944 májusában, a magyar zsidók tömeges deportálása és megsemmisítése idején neveztek ki Auschwitz parancsnokává. 1944 decemberében 15 300 fogoly volt a táborban (közülük 6000 olyan ember, akit a szövetségesek kezén lévő német hadifoglyokkal reméltek kicserélni, s akik egészen eddig az időpontig bizonyos kedvezményeket élveztek). 1945 februárjára a foglyok száma 22 000 főre, márciusra 41 500 főre duzzadt, 1945. április 15-én pedig már mintegy 60 000 fogoly volt a táborban. A tábor fennállásának utolsó két esztendejében 50 000 fogoly halt meg (közülük 13 000 ember már a tábor fölszabadulása után tífusz és egyéb betegségek következtében, illetőleg éhen halt). A bergen-belseni koncentrációs tábort 1945. április 15-én szabadította föl a brit hadsereg (http://www.scrapbookpages.com/BergenBelsen/index.html).

Berija, Lavrentyij Pavlovics (1899–1953)

Szovjet politikus, 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője, 1938–1946 belügyi és állambiztonsági népbiztos (az NKVD főnöke), a sztálini koncepciós perek egyik legfőbb felelőse, 1946 és 1953 között miniszterelnök-helyettes, 1953-ban belügyi és állambiztonsági miniszter (ekkor alakult át az NKVD, új neve KGB lett). Sztálin halála után egyike volt a Szovjetunió első négy emberének (Malenkov, Hruscsov és Molotov mellett). A Sztálin által elindított egyes megtorlások leállításában kezdeményező szerepet játszott (pl. az orvosper vádlottainak kiengedése, egyes deportáltak hazaengedése a Gulagról), de ellenfelei azzal vádolták, hogy így akart zűrzavart okozni az országban, hogy később rendteremtőként léphessen föl. 1953. június végére ő lett a hatalmi harc első áldozata. A kelet-berlini felkelés hatására legfőbb szövetségese, Malenkov miniszterelnök is elpártolt mellőle, így az SZKP KB 1953. június 26-i plénumán „kapitalista ügynöknek” titulálták, megfosztották tisztségeitől, és letartóztatták. 1953. december 23-án kivégezték. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Lavrentyij_Pavlovics_Berija")

BESZKÁRT (Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Rt., BSZKRT)

A főváros a tömegközlekedés biztosítása érdekében a Tanácsköztársaság bukása után továbbra is állami üzemként kezelte a fővárosi közlekedési üzemeket. 1922 végére sikerült az addig több kézben lévő, külön szervezettel rendelkező társaságokat egységesíteni, és 1922 december 27-én megalakult a BSZKRT. A BSZKRT közös üzemvitelre rendezkedett be, járművei fehér–sárga színűek lettek, oldalukra fölkerült a főváros címere. Néhány év alatt sikerült fölújítani a háború és a forradalmak alatt megrongálódott járműparkot, sőt bővítésekre is sor került. A BSZKRT-hoz került a fogaskerekű és a budavári sikló, 1933-ban pedig megindult a trolibusz-közlekedés. A negyvenes évek elején a BSZKRT több mint 2000 járművel rendelkezett. A második világháború alatt az állomány 80 százaléka elpusztult vagy megrongálódott, de a helyreállítást rövid idő alatt elvégezték. A BSZKRT-ot 1949. december 31-ével megszüntették, a fővárosi tömegközlekedést ismét több külön vállalat felügyelete alá helyezték. (Koroknai Ákos – Sudár Kornélia (szerk.): A főváros tömegközlekedésének másfél évszázada 1832–1985, Budapest, 1987.)

Beszolgáltatás Magyarországon

A háborús viszonyok között kialakított beszolgáltatási rendszert (ún. Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer) a háború végeztével, 1945 májusában ugyan eltörölték, két hónappal később azonban új rendelkezésekkel szabályozták a szabad és a kötött forgalmú terménygazdálkodást. A beszolgáltatás lényegében kötelező terménybeadást jelentett, amely után a beadók csak minimális, a piaci árnál lényegesen kevesebb ellentételezést kaptak. 1946-tól minden 1 hold szántó- vagy fél hold szőlőterületnél nagyobb ter