Forgách András: VILÁGSZÍNVONALÚ SEMMI(Sean O'Casey: A kezdet vége)

Nagy András: HENRIK ÉS AUGUST 3

(Strindberg: Bertha és Axel)Stuber Andrea: ASSZONY A VÍZBEN 5(Ibsen: A tenger asszonya)Magyar Judit Katalin: ZÖLDRE

VAN A... 7

(Harold Pinter: A gondnok)Kovács Dezső: LABDATÉRI CSAPDÁK(G. F. Walker: A büntető kéz) 9

Szántó Judit: KONTRAORFEUM 10

(... és hozol egy hatosért túrót?)

Tarján Tamás: „ÚJ ÉRA KEZDETÉN..." 12 (Déry

Tibor: Az óriáscsecsemő)

Békés Pál: A FANATIKUS FONETIKUS ESETE A

LADYVEL 14

Koltai Tamás: UNFAIR KRITIKA 16

(Lerner-Loewe: My Fair Lady)

Kállai Katalin: FEHÉR TELEFON 17

(Örkény István: Macskajáték)

Szűcs Katalin: VITA EGY VÉDŐBESZÉDDEL 18

(Sultz Sándor: Romantika)

DYBUK - MÚLT ÉS JELEN

Nánay István: BÉKÉVÉ OLDÓ SZERTARTÁS 20

(S. An-Ski: Dybuk)

Felix Emmel: VILNAIAK BERLINBEN 23 Mendel

Kohansky: A HABIMA

SZÜLETÉSE 23

Henry Thorau: KIŰZNI A DYBUKOT 27

Elzbieta Zmudska: HUSZONÖT ÉVES

A VARSÓI ZSIDÓ SZÍNHÁZ 30Krzysztof Kopka: ITT ÉLTEK... 30

Anna Madeyska-Pilchowa: KABBALA

ÉS HASZIDIZMUS 32

Leslaw Czapliński: AN-SKI DRÁMÁJA

FILMEN 34

Giora Manor: BÉJART-BALETT 35

Kapás Dezső: NYÍRSÉGI SZAMOVÁR 36

(Jegyzetek a Magyar három nővérről)

Rátky Péter: EDINBURGH '91 41

Sven Michaelsen: AZ UTOLSÓDÜRRENMATT-INTERJÚ 46

Nádra Valéria: CSAK SZÍNHÁZ? 47(Mészáros Tamás: Szabad/szemmel)

A Dybuk a Független Színpadon(20. oldal)

Magyar három nővér (36. oldal)

Edinburgh '91 (41. oldal)

XXV. ÉVFOLYAM 2. SZÁM1992. FEBRUÁR

Főszerkesztő: Koltai Tamás

A szerkesztőség:Csáki JuditCsomor Mártonné (szerkesztőségi titkár)Korniss Péter (képszerkesztő)Móricz Gyula (tőrdelőszerkesztő)Nánay István (főszerkesztő-helyettes)Sebők Magda (olvasószerkesztő)Szántó Judit

Szerkesztőség:Budapest V., Báthory u. 10. H-1054Telefon: 131-6308, 111-6650

Kiadja az Arany János Lap- és Könyvkiadó Kft.Budapest V., Báthory utca 10. 1055. Telefon:112-7870.Felelős kiadó: Varga Józsefné. Terjeszti aMagyar Posta. Előfizethető bármelyhírlapkézbesítő postahivatalnál, a Postahírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési ésLapellátási Irodánál (HELIR) Budapest XIII.,Lehel út 10/A 1900, közvetlenül vagypostautalványon, valamint átutalással a HELIR215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra.Előfizetési díj egy évre 576 Ft, fél évre 288 Ft.Egy példány ára: 48 Ft. Külföldön terjeszti aKultúra Külkereskedelmi Vállalat, H -1 38 9Budapest, Pf. 149.

Szedte a Diamant Kft.Felelős vezető: Bede István ügyvezető igazgatóA nyomtatási és kötészeti munkálatokat azAkadémiai Nyomda végezte (92.20808) Felelősvezető: Freier László igazgató

HU ISSN 0039-8136

A folyóirat Budapest Főváros FőpolgármesteriHivatala színházi alapjának támogatásávalkészül

Megjelenik havonta

DRÁMAMELLÉKLET:

Nyerges András:

A szezon fazonjaHungária szuperkvízSzabó Ágnes:Nostradamus toronyőr

A címlapon: Takács KatalinIbsen A tenger asszonyacímű drámájábanKemény György terve

FORGÁCH ANDRÁS

A VILÁGSZÍNVONALÚ SEMMISEAN O'CASEY: A KEZDET VÉGE

isztázandó félreértés: a Katona JózsefSzínházban bemutatott darabot nemSean O'Casey írta - vélhetőleg jogdíj-megfontolásokból maradt neve ma-gányosan a plakát tetején. A darabot a

nyelvi leleményeiért Esterházy által több ízben isosztályfőnöki dicséretben részesített Gothárjegyzi - látens társszerzőként. Mivel mindkétváltozatot, sőt az angol eredetit is volt szeren-csém olvashatni, itt most odáig fajulnék (kiindulvaabból, hogy Gothár darabjában a férj attól tart,hogy hamarosan „hazakíméli magát" az asz-szony), hogy ki merem jelenteni: O'Casey meg-elégedne egy „nyomán" szócskával is a neveután. A kezdet vége helyett esetleg a Bazi nagykő az Odeonbancímetjavasolnám, ám ezzel kis-sé oktalanul előreszaladnék, mert azért nemolyan rossz ám ez az előadás, csak ki kell bírni, smiként a címben is jeleztem már: világszínvona-lú. A két változat közti különbségre még kitérek.

Mi itt a világszínvonalú?Mindenekelőtt a díszlet. Az embernek néha

már azaz érzése, hogy a díszlet kedvéért mutat-ták be az előadást. Nincs semmi, amit ez a díszletne tudna, ebben a díszletben meghal a lehetet-len. Tűzhely és vízhely, plafon, padló, pince,padlás, ajtó, ablak, tetőablak, lépcső, létra,budi, kandalló, rivalda, bárzongora - mindenbefér ide: hihetetlen masszivitás, kézzelfoghatóés éteri, fantasztikus és valódi, érzéki és jég-hideg. Kidolgozottságával a látás valódi iskolája:a kinagyított részletek (whiskysüveg, gomba,óra, oldalas) belesimulnak; a parányi mozzantok(zsilett, spulni cérna) felnagyítódnak; az oldalasmegsül, a fagyhalálból kiolvadt hal ugrándozik,az öreg, lefűrészelt lábú fotel mintha öröktől fog-va ott állna, a tér önhatalmúlag szervezi a cselek-ményt, ferde és billentett, gyönyör a szemnek. Alátás iskolája: a színházi értelemben vett látásé,ahol a néző pupillája filmként vágja össze atörténéseket nagytotáltól premier plánig.

Világszínvonalú itt a cuppantásra három íz-ben előkullogó fekete kutya is, aki oly negligensintelligenciával néz le az „ezerfejűre" és ezer-szagúra, mint egy pecsétes szmokingot viselő li-bériás inas egy Csehov-darabban.

És világszínvonalúak a jelmezek is - hason-lóan a díszlethez, a szürke kimeríthetetlen ár-nyalataival; egyszerűség és kényelem, humorés funkcionalitás násza mindegyik darab - a fa-papucsban nem vagyok biztos (ketté is tört azáltalam látott esten), bár szellemesen felidéziBrueghel Közmondások ját. Illetve biztos vagyoka fapapucsban is: azt akarták, hogy ott, azon aszent helyen nevessek. Szacsvay valamilyenszürke műanyag kohászruha-utánzatba bújt,ostort vett magához, és kicsoszogott a fapapu-csában. Nevettem én is a többiekkel. Kaszálni,fapapucsban, őszi alkonyon? Ez egy barom.Azon nevettem, hogy ez egy barom. Hofi paraszti

hülyeséget kipécéző alattomos poénjai köd-löttek fel. Egyébként O'Casey parasztjai is hü-lyék, hol i tta probléma? Egyszerű: O'Casey pa-rasztjai parasztok, nem kabarészínészek. Nemis némafilmhősök. Nem kiagyalt figurák (mikéntaz orosz népmese műsorfüzetben közölt válto-zatának hősei sem azok). Ha egy kiagyalt figurajátszik parasztot, annak a vége csak az lehet,hogy egyik ragyogó mellékötletből zuhan a má-

Szacsvay László (Darry Berill) és Stohl András(Barry Derill)

sik, még ragyogóbb mellékötletbe: akkor márkell a házba plafonról leereszkedő tornásznyújtóés a kandalló mellett egy tekerőkar (mely - kivé-telesen - az előadáson sem működött perfek-tül), az kell, hogy az illető a szappanhabos borot-vapamacsnak támassza a konyhakőre szerelmefényképét, és a nyújtóról fejjel lefelé lógva, egypárnán nyugtatva fejét, összefont karral gyö-nyörködjön kedvese képében (miközben, ugye,végig fenn kell tartani azt az alapérzetet, hogyezek parasztok, vidéki emberek, az O'Casey-darab eredeti logikája szerint).

T

KRITIKAI TÜKÖR

Érdekes, hogy Lázár Katin nem fog a gotháriátok: olyan súlyos és monumentális, ahogy ke-nyeret szel, tűzre rak fát, krumplit pucol, olykor -Presser és Selmeczi leheletfinom filmzenéjét kö-vetve - valami egyéb házimunkát abszolvál,vagy a roppant papírmasé oldalasból szel igazioldalast, vagy egy művien néma kérdésre(Szacsvay a kandalló fölötti fekete táblára írja fel:„Mi lesz az ebéd ;" - ami később, Stohl keze alatt„Mi lesz a dallal?"-Iá lényegül át) hatalmas papír-masé gombát tép ketté és ejt egy fazokba - szó-val Lázár annyira súlyos, hogy ez az urbanizált,megfilmesített díszlet se fog ki a valóságossá-gán. Háziasszony ő, súlyosságában is kiszolgál-tatott. Ha őrá gondolok, érteni vélem, mivé isakart bővülni, bűvölődni ez az előadás (hirtelen-jében a Stílusgyakorlat és a Godot-ra várva rém-lik fel.)

És vannak itt még világszínvonalú ötletek is -mintha az lett volna a cél, hogy ezt az egyszerűtörténetet bizonyos ötletek eljátszhatóságánaklehetőségéig bővítsék. Gondoljunk a BarryDerill (Stohl András) kezében kigyulladó vil-lanykörtére és sokáig a sötétben világoló szem-

Lázár Kati (Lizzie Berill) (Koncz Zsuzsa fel-vételei)

üvegére. Vagy gondoljunk magára Stohl And-rásra, aki hihetetlen mutatványokat hajt végre,elképesztően é énekel (fenomenális, amitkifacsar magából; színészi nagydoktoritérdemel) - de valamiért púp gyanánt hozza be ahangszerét a kabátja alatt (Brueghel?), ésvalamiért vörös a haja, talán amaGothár-betoldás kedvéért, amelyik az eredeti „rombolásangyala" helyett a „rombolás vörös angyala"-ként aposztrofáltatja őt Szacsvay által. Nemtudom, miért vörös, és nem tudom, a „gorillából"mért lesz „fekete párduc", és nem tudom, mértkezdenek, főleg a darab harmadik harmadábanolyan kültelkien rikoltozni hőseink („vaksi"helyett „lökött vaksi", és „szétkúrod nekem azegész házat", „ne idegelj itt", „kurva sötét van",„bazi nagy kő" stb.). Igaz, a fel-emlegetett AliceLaniganból már a darab elején „pöcegödör Alice"lesz, de ezt Lázár vehemens személyisége,dühödt anyaállathoz hasonló lépkedése a ferdeSzínpadon még hitelesíti: a fiúk

kabaréoid megnyilvánulásainak vonulatábanezek a mondatok valahogy kilógnak a szájukból.Nyilván a stíltörés a cél - törjön tányér, korsó ésstílus -, de talán mégse az, hogy végül ne le-gyen az előadásból stílustörésen kívül semmi?

De ezek csak tünetek, tünetei egy olyan irányúnyelvi és dramaturgiai beavatkozásnak, aminekkövetkeztében az ír szerző földszagú bohózataművivé és súlytalanná válik. Utálok fanyalogni,de ezt most kénytelen voltam kimondani. Ésadok is mindjárt egy fontos példát.

Barry érkezése így fest O'Caseynél:„Darry (a továbbiakban D): Fű! De nagyon

sietsz, a mindenségedet, de sietsz. Barry (a to-vábbiakban B): Jöjj, te lányka, jöjj és adj egycsókot - hát te meg mit csinálsz itt? D: Nem látsza szemedtől? Vedd le azt az okulárét, és nézdmeg jobban. Nem akarok elpuhulni megberozsdásodni - világos? B: Akkor megszaporábban, barátom; feszüljön azaz izom;nem vagy ritmusban. D: Elállítódott, úgy látszik,a sebesség. Tedd meg már nekem, hogyközepesre állítod, aztán gyere, csináld te is. B:És mi lesz a számunkkal, amit a városházikoncerten fogunk elő-

KRITIKAI TÜKÖR

adni? D: Gyere csak, öt perc az egész; annáljobban megy majd az éneklés."

Gothárnál ez a részlet így fest:„D: Odeon! De nagyon sietsz a mindensége-

det, de sietsz. B : Darry, mi lesz a dallal, amit avárosházi koncerten fogunk előadni? Hát temeg mit csinálsz itt? D: Ho? B: Itt... D: Mi? B:Nem. D: Mér? B: És? Fodrásznál. D: Nem.Üveget. B: Mi? D: Mé? B: Ja! D: Azér. Ja. B:Hát? D: Ne. Nem ne. Vak vagy? Vedd le azüveget, és nézd meg jobban. Nem akarokelpuhulni meg berozsdásodni - világos? B:Akkor meg szaporábban, barátom, feszüljönazaz izom. Ki a has, be a mell, ki a has, be a mell.Nem vagy ritmusban. D: Elállítódott, úgy látszik,a sebesség. Tedd meg már nekem, hogyközepesre állítod, aztán gyere, csináld te is. B:Darry, mi lesz a dallal, amit a város-házikoncerten fogunk előadni? D: Ho? B: Itt. D: Mi?B: Nem. D: Mér? B: És. Fodrásznál? D: Nem.Üveget. B: Mi? D: Mé? B: Ja. D: Azér. Ja! B:Hát? D: Ne. Nem, ne. Öt perc az egész: annáljobban megy majd az éneklés."

Mi történik itt?O'Casey-nél is a téboly felé haladnak a dol-

gok. Hősei ügyefogyottak, nem értik egymást.Gothár azonban nem hagyja ezt a kölcsönös ér-tetlenséget megszületni - szétzilálja a dialógu-sok szövetét, de gyakorlatilag nem tesz a helyéresemmit (ha csak azt nem, hogy például tovább-gondol olyasféle motívumokat, minta petróleum,egészen a magnéziumlobbanásig). Bizonyosszavakat, bizonyos állításokat helyez oda nagyműgonddal („Odeon"), vagy áldialógust kreálérthetetlen makacssággal:

O'Casey:„B: Egyébként most hogy van? D: Már majd-

nem elállt, de azért még vigyázni kell vele."Gothár:

„B: Egyébként hogy van az orrod? D: Már be-száradt. B: Be? D: Már egészen száraz. B: Szá-raz? D: Száraz."

Amely mozzanat, meglehet, rájátszik aragyogóan elővezetett jégtömb-etűdre (ismétStohl bravúros mutatványa), de amelydialógusnak az égvilágon semmi köze sincssemmihez, az idő-húzáson kívül.

Gothár - ebben még tudom követni - szeret-né szétoldani azt a nyelvi és szituációs couleurlocale-t, amire O'Casey épít, mert „többet" kellmondania egyszerű népmesénél - ez itt nem vi-déki művház, falusi muri, ez egy világváros elsőszínháza, ahol a bemutató készül. Az oldás sike-rül is, de a kötés már kevésbé.

Ezért adódhat az a furcsa helyzet, hogy éppenaz a színész, akinek leginkább otthonosan kelle-ne mozognia ebben a világban, hogy éppenSzacsvay (az ökonomikus telitalálatok mestere),aki annyira ismeri a műfajt, hogy lazán, csuklóbólcsinálja, éppen ő halványul el az előadás végéreStohl és Lázár mellett - valószínűleg, mert a

rendező koncepcióját sikerült száz százalékigmegvalósítania, és nemigen maradt belőle (már-mint a színészből, az eredetiből) semmi. Ottho-nossága égeti ki alakításából az erőt. Hadarásai,motyorászásai bravúrosak - de gyengék. A má-sik kettő harcol, keményen küzd szerepéért,ezért kicsiholódik valami parázs - érzésem sze-rint a rendező ellenében.

Gothárt testközelből egy étteremben ismertemmeg, ahol egész este azzal volt elfoglalva az asz-tal túlfelén, hogy borospoharakból piramist épí-tett. Nem szólt hozzá a beszélgetéshez, órákonát makacsul csak az építményével foglalkozott:olyan ember benyomását keltette (akkor mégnagy sikerei előtt volt), aki gátlásosabb annál,mint amilyennek látszik, és többet tud annál, mintamit tudni látszik. Ez az előadás is megerősítettebennem, hogy rettenetesen sokat tud (például afilmről és a színházról is), de mintha tudása nemirányulna személyes sorsra, annyira kilúgozódikrendezéseiből a személyes elem; csillogó épít-mények, produceri hőstettek, díszletbravúrok,az akarat és átütőerő emlékművei - csak éppnem tudom, mi van mögötte, de nem is ez a baj,hogy nem tudom, nem is az a baj, hogy meg-megborzongok hűvösségétől (legerősebb emlé-

A nőgyűlöletet nem kellléteznek egyéb, súlyosmelyeknek erejét veargumentáció. Jobb ezeket énemek, fajok, tájak elleni dsemmiféle logika. A színpadgyűlölet közismerten gyengszorgalmas és sokszor sikeremindig a közönségé, s nemdrámaszerzők s kezdő demokmár tudnak talán.

A tézisdráma mintájára pedjunk el „téziskomédiát". A nevis maradandóbb lehet. Bár kéhiszen kedélyünk elementárisfordulhat olykor szembe könvágyott, illetve az eljátszani tutatva az eredendő szándék ko

Az ellentmondásokat fokozha tézis helyett, úgymond,színpadi főszerepben, s egy r

kem még mindig a kaposvári Eltört korsó - erőselőadás volt, tiszta munka, a démonkiszolgáltatottságának passiójátéka), inkább az,hogy technikailag egyre perfektáltabb menekülésaz egész; az ötletek e takarják a lényeget? asemmit?

Ascherral az egyik nyugat-berlini Theatertref-fenen közös élményünkről számoltunk be egy-másnak. Addig csak a Theater heute hatásos fo-tóin szemlélhettük a német színházat, mostszembesültünk a valóságával: a fotók létrejötteka szemünkben előadás közben, a díszletek, ajelmezek ragyogóak voltak, csak épp előadásnem volt a fotók mögött: egy fotogén színházikultúra jött létre (ez sem jelentékteleneredmény), az effektusok tökéletesen ahelyükön voltak: csak éppen előadás nem volt.

Ha ezt utol kellett érni valaha, most sikerült.

Sean O'Casey: A kezdet vége (Katona József Szín-ház)Fordította: Bart István. Diszlet: Antal Csaba. Jelmez:Szakács Györgyi. Munkatársak: Gessler György,Gyöngyösi Tamás, Horváth Gyula, Lovass Ágnes, Va-lyuch Annamária. Rendezte: Gothár Péter m. v.

Szereplők: Lázár Kati m. v., Szacsvay László, StohlAndrás, Darvas Ferenc m. v., Presser Gábor m. v., Sel-meczi György m. v.

N

HENRISTRINDB

AGY ANDRÁS

K ÉS AUGUST

indokolni. Ahogyszenvedélyek,

heti bármifélerintetlenül hagyni:ühükhöz ne érjen

é sem. Hiszen ae dramaturg. Bárs. Sikere azonban

a darabé. Gyakorlóraták erről valamit

ig miért ne gondol-etés hatása amúgytarcúbb is sokszor,ítéletére épül. Így

nyedén a hirdetnidott tézis, kockáz-molyságát is akár.ni nem tudja még,„antitézist" látunkendkívüli tehetség

vívódását, hogy felhalmozott kontradikciói felettvalamiként mégiscsak ő arasson győzelmet.Éppoly elszántsággal és dühvel, ahogy darab-beli hősei. Es valahogy úgy is maradjon alul.

Mint hírlik, August Strindberg komédiájánaklegfőbb ihletője az a siker volt, mely Henrik IbsenNóráját övezte. Számára: gyűlöletes, felháborí-tó, kétségbeejtő siker, mely a rivális skandinávotegy velejéig romlott kor hódolatával vette körül; snemcsak puszta, akár üres elismerésként, de ra-vaszabbul: a lázadás formájában. Amelybenhős, bátor s archetipikus esendőségében is dia-dalmas lehetett „az asszony". Nem is „az" asz-szony - pusztán „egy" asszony. Még végiggon-dolni is rossz.

Pedig ezt gondolta végig Strindberg, s mertolyannyira kétségbeejtőnek, felháborítónak ésveszedelmesnek vélte, hát gondolni akarta, min-denáron. Legyen most igaza, rettenetesen. Demert zsenialitása valahol mégsem gondolatai-ban rejlett, hát bizony megfékezte géniuszát,

ERG: BERTH A ÉS AXEL

KRITIKAI TÜKÖR

László Zsolt (Axel) és Tóth Ildikó (Bertha)

hogy - hite szerint - vitathatatlan lehessen. Művevégül így lett több mint vitatható. S míg Ibsenszámára lélektani konklúzió volt, darabja nyomán,a „tézis" - Strindberg számára teoretikusprejudícium eszköze lett, darabja kezdetétől, alélektan. Géniusza persze nem tűrte mindeztvégig moccanatlanul - olykor-olykor hírt adottmagáról, s hitelessé tette egy-egy villanásban azta kétségbeesést, melyből ennyi ellentmondásszületett.

Bertha és Axel története pedig akár meggyő-zőbb is lehetne, mint Helmer úré és Helmerné asz-szonyé. Sőt: az ifjú festőpár vitatható egymásratalálása, vigasztalan házassága és vitathatatlanválása tarkább díszletek és végletesebb szenve-délyek közé kerül: a háborúból visszatérő férfiak, apárizsi művészvilág félmondén légköre, s bol-dogtalanságukba rokkant mellékszereplők színespanoptikuma feltétlenebb és egyetemesebbigazságot sejtet. És éppen ez válik mélyen prob-lematikussá. Mert ezek nyomán rajzolódik ki kétdrámai - pontosabban: drámaírói - vétség: agyűlölettel elgondolt komédia, s a gyűlöletet in-dokolni kívánó teória. S ami lélek, érzés és szen-vedély volt - az ekként lesz eleve „preformált": ameggyőzés érdekében akár drámaiatlan is, fe-ledve a máskor öntudatlanul követett elvet, hogyszínpadon a meggyőző erő mégiscsak magában aműfajban rejlik. Ekként hallhatunk azután hosszúfejtegetéseket úgy általában véve a nőkről, srészesülünk elnagyolt lélekrajzleírásokban,pszichológiai vallomásokban - éppen a lélek-ábrázolás nagymesterétől ! - csaknem ideologi-kusan; s ezek nyomán vonul fel elzüllött asszo-nyok széles és „intenzív" választéka: hazudóstólkuldusig, korrupttól kurváig, dilettánstól intrikusig,alkoholistától feministáig - s mert a kamaraműfajmégiscsak korlátozza a szereplők számát, hátegy-egy karakternek szimultán kelltöbbféleképpen züllöttnek lennie, a szerepe mi-nél jelentősebb, ennek mélye annál átláthatatla-nabb.

Tudjuk persze - ha máshonnan nem, EnquistStrindberg-életregényéből pontosan -, hogy nincsolyan alpári, dilettáns és gyötrelmes szín-műepizód, mely a drámaszerző életében, úgy-mond, valóság nem lehetett, éppen egy színész-nőnek köszönhetően. Ám azt is tudnunk kell, hogyennek a valóságnak a színpadhoz ekként mégsemlehet köze. De hogy mindaz, ami élet, drámairealitássá váljék - mintha éppen ezek az élményekakadályoznák meg, legfőképpen.

Andorai Péter (Östermark) és Bodnár Erika(Hallné) (Koncz Zsuzsa felvételei)

vfmcBemihsttv„kkhnmí

srggmgsmkmvföáfbprd

hlnVmáljcsfletlmha

KRITIKAI TÜKÖR

Következményei ebben a darabban csaknemégzetesek. A cselekmény úgy botladozik előre-elé, mintha önmaga paródiájává kellene válnia,

indenáron. Így például Axel „lánykérésénél"sak későbbi szakítása hiteltelenebb, míg semertha kezdeti közönyét, sem végső, kétségbe-sett lángolását lelki ténynek nem tekinthetjük. Sintha az úgynevezett dramaturgiai apparátus

s ezen dolgozna, folyamatosan: az olyannyiraangsúlyozott „főkonfliktus" - az anyagi függő-ég-szabadság törvényesen szabályozott kép-elensége - mintha saját hatását oltaná ki rögzí-ett „normalitásával": az olyan sokszorosan per-ertált asszonylélekben, mint Bertháé; s acsúcsjeleneteknek" szánt intrikus-megalázóombináció: a képek elcserélésének színpadiözhelye - s ekként Bertha bosszúja neme, te-etségtelensége, kicsinyessége és irigységeevében Axelen - olyan üresen sül el visszafelé,intha Strindberg lapos tandrámát akart volna

rni, mindenáron.Vagy éppen a parafrázis finom összefüggé-

eit felednénk, mert nem illesztjük be Ibsen da-abját, mint kulcsot a komédia többhelyütt táton-ó - hogy is mondjuk? - kulcslyukába? S akkorazdagon és szellemesen tárul fel megannyiotívum, mely önmagában nyersnek és elna-yoltnak tűnik? Ekként például maga az - olyokféle, ám többnyire fallikus asszociációkkalegterhelt - kulcs motivuma, mely finom

ülönbséget sejtet Nóra kulcskeresésével-félel-ével, s Bertha kulcs-gátlástalankodásával

agy épp Axel lakatosdühével? S ugyanígy sejlikel a boldogtalan orvos alakja, titkába züllött,ntudatlan demiurgoszként; de még a viszonytfogó metaforájául kínálkozó anyagiasság, s aináléban elhelyezett „bál" is ebben a fénytörés-en szemlélendő? S a végső jelenet csaknemarodisztikus távozása-téblábolása mintha vég-e egységesen ítélkezhetne minden ajtócsapko-ó, szédült szüfrazsetten?

Hiszen ezt sugallja az előadás. Oly erősen,ogy talán annak is meg kellene sejtenie, aki nemátta a Radnóti Színház nagyszerű Nóráját. Akiem veheti észre mindezek nyomán a rendező,alló Péter ironikus f in torát - „Hommage á moi-éme" -, hogy mintegy a Nóra, a Karenina, Azrvák empatikus, s minden nőiségre, boldogta-

an párviszonyra oly érzékeny trilógiája után el-átszassa a nőgyűlölet szatírjátékát. Hiszensaknem minden mozzanat erről beszél: a zene-zerző, Melis László Grieg-parafrázisa csendülel az előadás kezdetén; s ugyanazok a „polgári-elki tájak" tűnnek fel a színpadon Szlávik Istvánmlékezetes díszletei és Szakács Györgyi vir-

uóz jelmezei által, melyek Nóra körül reményte-en sivatagnak bizonyultak. Felvillan a tarantella-

ozdulat Axel (László Zsolt) travesztiája során, sa valakinek még ez sem lenne elég, hát orrunklá dörgöli Willmer (Széles László) egy jelentős

fintorral, odébbsodorva „egy lbsent". A példákmég sorolhatók.

Csakhogy ez a parafrázis - sem strindbergigyűlölettel, sem vallói félmosollyal - nem hozlétre teljes műalkotást. Pedig mintha minden ad-va volna: kitűnően újrafordított darab (KunosLászló munkája), ismert szerző kevéssé ismertkomédiája, mely egy csaknem mítosszá váltalapműre utal; s kitűnő tehetségű, immár össze-szokott csapat. És mégsem. Ha még annyira in-dokolt volna is a darab nőgyűlölete - ugyan kitudná gyűlölni Tóth Ildikót (Bertha) és KerekesÉvát (Abel), s bájukkal és tehetségükkel nem cá-folják-e eleve a szerzői prekoncepciót? S nemabban rejlik-e éppen László Zsolt és SzélesLászló rokonszenves tehetsége, vagy éppen An-dorai Péter (Östermark), illetve Malcsiner Péter(Starck) epizódbravúrja, hogy bennük is meglát-hatjuk a moccanó szörnyeteget, mely - mint azidők folyamán bebizonyosodott - elsősorbanantropológiai, s nem szexuális meghatározott-ságú? Bodnár Erika (Hallné) rövid jelenetei pe-dig nem sodornak-e elénk egy teljes, egy strind-bergien kétségbeejtő sorsot - s mit számít ak-kor, hogy ebben saját züllöttsége vagy máserkölcstelensége vétkesebb?

Így kaphatunk élményfragmentumokat végül,mintegy a boldogtalan szenvedélyek sodrának„oldalvizén". S olykor ellentmondva az eredendőírói elgondolásnak is. Hiszen Abel analízise aférfitotalitarianizmusról még néhány eljövendőév-ezred feministáinak közös panasza lesz:hogy még lázadni is csak ellenfeleik által tudnak- vil-

Nóra után egy evvel, 1880-ban fogotthozzá Ibsen A tenger asszonyához, de avégső változattal csak 1888-ban készültel (a Rosmersholm és a Hedda Gablerközött félúton). A darab sikert aratott, elsőkiadását szétkapkodták az olvasók. Néhány évmúlva eljutott a mű Magyarországra is, a Nemze-ti Színházban adták elő 1901. szeptember 20-án. A kritika alig tudta leplezni csalódottságát.Ambrus Zoltán hosszasan méltatta bírálatában aszerzőt, rótta a tiszteletköröket, s közben rafinál-tan közölte, hogy a színmű voltaképp unalmas ésérdektelen. Dialógusai fárasztóak, cselekményecsekélyke, szüzséje szappanbuborék. Harminc-

lanásában is mélyen tragikus. A szeretet áldo-zatszerűségének „irtóztató paradoxona" - Ibsenés Kierkegaard és Strindberg Skandináviájánakegyik legfőbb dilemmája - különös, fanyarértelmet nyer itt: éppen Axel megalázása vagyBertha megalázkodása során. A sejtetett Judit-motívum: az asszony, aki azért adja oda magát,hogy a férf fejét vegye - a kor (és korunk) vul-gárdarwinizmusának közegében több mint el-gondolkodlató. S az asszonyi poklok mind mé-lyebb bugyrai, a meggondolatlan emancipációléhasága, s az úgynevezett polgári asszonyideálperverziója bizony Strindberg korától Vallóéigszépen megérlelődött. Mindez persze elsősor-ban „elvi", mondhatni: ideologikus, s nem éppenszínházi konklúzió.

És ez a legtöbb és legszomorúbb, ami erről azelőadásról elmondható. Hogy ideologikum és lé-lektan - hogy is mondjuk egy „szövegszerkesz-tett" kritikában? - ekként nem kompatibilis.Hogy éppen a tehetség hat ennek ellenében:íróé, rendezőé, színészeké. Teóriáktól megsza-badíthatatlannak bizonyuló korunkban pediglegalább a nőgyűlölet ne váljék ideológiává. Ma-radjon az csak spontán. Alanyi jog.

Strindberg: Bertha és Axel. (Radnóti Színház)Fordította: Kunos László. Díszlet: Szlávik István. Jel-mez: Szakás Györgyi. Zene: Melis László. A rendezőmunkatársa: Ori Rózsa. Rendezte: Valló Péter.Szereplők: Tóth Ildikó, László Zsolt, Kerekes Éva,Széles László, Bodnár Erika, Andorai Péter, KótiAndrea, Huszár Orsolya, Malcsiner Péter, NyáriBernadett, Tóth Anita.

nyolc évvel később került sor A tenger asszonyamásodik magyarországi bemutatójára, s ekkorKárpáti Aurél már sutba vetette a tapintatot. Azelőadás láttán halálos ítélettel sújtotta a drámaí-rót. „Ibsen menthetetlenül a múlté - állapítottameg. - A színpad ma már nem bírja el."

Ibsent ugyan azóta is jól elbírja a színpad, detény, hogy A tengerasszonya iránt nem lettfogé-konyabb a magyar színház. (Többször fordítot-ták le a darabot öt fordítását ismerjük -, mintahányszor bemutatták.) Az 1939-es felújításután legközelebb 1979-ben játszották PécsettSzikora János rendezésében. S most, 1991 te-lén az Arizona Színház kínálta fel Timo Paavolá-

STUBER ANDREA

ASSZONY A VÍZBENIBSEN: A TENGER ASSZONYA

KRITIKAI TÜKÖR

Takács Katalin (Ellida) és Mécs Károly (Dr.Wangel) (Koncz Zsuzsa felvétele)

nak, a helsinki opera főrendezőjének, hogy vigyeszínre a Nagymező utcában a másodosztálybasorolt Ibsen-művet.

Milyen is hát A tenger asszonya? Kétségtelenülporosnak és avittnak látszik, ha korabeliaktualitását - a női emancipáció ügyét - tekintjük.Csakhogy Ibsen ezúttal sem tézist gyártott, nememberjogi alapelveket fektetett le, hanem drámátírt. Egy füst (és egy cím) alatt kettőt. Az egyikspeciálisan női, a másik tetszőleges nemű,általánosan emberi. S én nem tudom megtagad-ni érdeklődésemet e drámáktól, különösen az el-sőtől.

A tengerasszonya első számú drámája abbanrejlik, hogy a hősnő, Ellida kétgyermekes öz-vegyemberhez ment feleségül, s a família béké-sen, szépecskén éldegél. Ez első pillantásranem látszik drámai helyzetnek, holott az. Ellidaebben a családban nem alapító tag. Elfoglalt egymegüresedett helyet, de nem töltheti be ugyan-úgy, mint az elődje. Márpedig - akár kimondják atöbbiek, akár nem - örökös hasonlítgatás folyik.Ellida hátránya behozhatatlan. Az elvárások,amelyeknek a jelenben és a jövőben meg kellfelelnie, a múltban alakultak ki. Az Ellida nélkülimúltban. Az új feleség lemondhat a teljességigényéről, hiszen férje érzelmi előélete feltérké-pezhetetlen számára. Érzékelni fogja, hogy amásodik asszonynak pótolnia kell az elsőt, de aztsem a férj, sem a gyermekek nem tűrnék el, ha

s ezzel kiérdemelte őt, majd „Soha el nem hagy-lak ezek után!" - felkiáltással a karjaiba omlik. Sezzel egy függönyeresztésnyi idő alatt romba dőlaz érzékenyen, hitelesen, emberismerettel fel-épített dráma.

A fentiekben a darabot taglaltam, talán bőbe-szédűen, de maga az előadás úgyis szűkszavú-ságra késztet. Timo Paavola rendezése ugyanisnem árulkodik arról, hogy a színrevivőnek bármi-féle személyes mondandója lenne Ibsen művé-vel. Közömbösen elszavaltatja a szöveget, anél-kül, hogy különösebb érdeklődést mutatna adráma lehetőségei iránt. A rendező minimálisprogramot teljesít: szereplőket mozgat ésbeszéltet Húros Annamária ellenszenvesdíszletei között. (A színpadképet nagy, feketeácsolmány uralja, mely nem annyira nyomasztó,mint inkább céltalanul otromba, nehézkes éscsúnya.) Mármost ha Paavola úgy gondolta,hogy a jellemeket és a szituációkat majdmegteremtik a színészek, akkor rossz helyretévedt a Nagymező utcába. Itt jobbára csakfáradt rutint, megkopott manírokat, üressablonokat kaphat alkotótársaitól. Mécs Károlykülsőséges modorára, Huszár Lászlóágálására, Nagy Gábor felszínességére, Hau-mann Péter komolytalanságára nem lehet drá-mát építeni. (Haumann Arnholmja egykor Ellidakezére pályázott. De Haumann meg sem próbálolyan Arnholmot játszani, aki valaha férfikéntmutatkozott Ellida mellett.) Balogh Erika szépigyekezete méltányolható Wangel idősebb lá-nyaként gyermeki alázatot, tisztaságot, jóindula-tot sugároz, s egy lélekmeleg jelenetben előre-vetíti saját sorsát, amely nem fog különbözni Elli-dáétól. Az ő házassága sem lesz szabadon vá-lasztott.

Partneri és rendezői segédlet híján egyedülmarad a drámával Ellida, vagyis az Arizonábanvendégszereplő Takács Katalin. Meglehetős ud-variatlanság a vendéglátók részéről, hogy víz-ben hagyják a tenger asszonyát. Takács Katalinazonban feltalálja magát, s a Nórán edzettemancipált nőiességét latba vetve, látványosanmegbirkózik a feladattal. Segítséget csak HúrosAnnamáriától kapott, aki tervezett számára egyremek, vörösesbarna, lobogó szárú nadrág-szoknyát és nagy, átölelő vállkendőt, melyet ösz-szehúzhat magán a fázós lelkű Ellida. TakácsKatalin csupa rebbenés, vibrálás, vonzó és ta-szító nyugtalanásg. Érzékeny, szeszélyes, elvá-gyódó. Olykor szeles, üde és bájos, máskor el-nyűtt, neuraszténiás és idegesítő. Nem vitás, na-gyon női személy. A szárazföld asszonya.

Ibsen: A tenger asszonya (Arizona Színház)Fordította: Gáli József. Díszlet-jelmez: Húros Anna-mária. Zene: Prokopius Imre. Rendező: Timo Paavolam. v.Szereplők: Mécs Károly, Takács Katalin m. v., BaloghErika, Molnár Judit, Haumann Péter, Nagy Gábor,Hu-szár László, Dörner György m. v.

egészen a helyébe lépne. Ellidának ajánlatospontosan tudni, meddig mehet el abban, hogyanyja helyett anyja legyen a két lánynak. S ez akorlátozott szerepkör, e kényes szituáció folya-matosan termelhet apró drámákat, belső konflik-tusokat.

A második dráma misztikumba oltott filozófiaidilemma a szabadság lehetőségéről (lehetetlen-ségéről), az önkéntes választás illúziójáról. Elli-da egykor eljegyezte magát egy titokzatos fiatal-emberrel. KettejÜk kölcsönös vonzalmának tár-gya voltaképp nem is a másik volt, hanem a ten-ger. S a ködbe Veszett férfiú a messzi távolbólfogva tartja Ellidát: nem engedi, hogy máshoztartozzék. Horrorisztikus jeleket küld: Ellida ésWangel doktor rövid életű gyermekénekszemével ő néz az aszonyra, akinek lelkétállandó nyugtalanságban tartja, s telepatikusmódon üzenget: hamarosan eljön, hogymenyasszonyát magával vigye. És egy napon -a dráma napján - valóban eljön.

Ellida hirtelen felismeri, hogy azért nyújtotta akezét Wangelnek, mert nem volt más alternatíva(?). Sürgősen kéri férjétől az egyezségfelbontását, hogy most végre szabadonválaszthasson (?). Wangel végül enged azasszony unszolásának, de nem mondhatni, hogyimponálóan teszi. Előbb megfenyegeti riválisát,fegyvert fog rá, majd érzelmi zsarolás céljábólbeveti a nagyvonalúságot. Nincs az a hús-vér-szív nő, akit ki ne ábrándítana, el ne riasztanaez a magatartás. Nem ítélhetjük meg máskénta történteket, mint hogy Wangel csúfosanleszerepelt. Ellida viszont úgy látja, hogy férjenemes gesztust tett,

hfmbckmn

ernztzb

émvum

KRITIKAI TÜKÖR

MAGYAR JUDIT KATALIN

ZÖLDRE VAN A...HAROLD PINTER: A GONDNOK

kedik Astonhoz, hanem az hívja magához amunkanélkülivé vált embert. Astont viszont nemőrizheti a bátyja, már csak azért sem, mert a kéttestvér közül a ház tulajdonosa, Mick a fiatalabb.

A műsorújságot mentheti azonban, hogy Pin-ter műveitvalóban nem lehet csakúgyelmesélni.Az alig cselekvő, egymás mellett elbeszélő, két-ségbeesett- ha úgy tetszik: „agresszív" - kap-csolatvágyú, végtelenül magányos, mulatságosés szerencsétlen szereplők bizonyos Anton Pav-lovics Csehov dramaturgiai köpönyegéből búj-tak elő. Innen ismerős a töméntelen dumából,sokszor blődlibe hajló párbeszédekből, végtelenmonológok és beszédes csöndek rendszerébőlszigorúan megkomponált szöveg alatti világa.

Pinter még rá is játszik a hasonlatosságra az-zal, ahogy az ablakon kinéző csavargó kérdései

Seress Zoltán (Mick), Eperjes Károly (Davies)és Hegedűs D. Géza (Aston)

(„Mi az ott, tó?", „Mi van benne, hal?") a Sirálytidézik és parodizálják Az angol szerző figurái-nak kontúrja azonban elmosódott, előéletük talá-nyos, kijelentéseik igazságtartalma zavarba ej-tően ellenőrizhetetlen.

Taub Jánost nem kell félteni, hogy eltéved eb-ben a közegben. Alaposan felkészült Pinterből, sgyőzi ötlettel a ki nem mondott veszedelmes vi-szonylatok színházi megjelenítését: látvány ésgesztus, az állandó ismétlődések vagy azok vá-ratlan elmaradása fontos szerepet kapnak ren-dezésében.

A függöny hangsúlyozottan el nem rejtett zsi-nóron keservesen nyiszorogva húzódik félre. Ez afirhang ismerős mára Száz év magányból. Azapránként feltáruló látványból bontakozik ki Fe-hér Miklós jól funkcionáló, zsúfolt, akváriumzöldszobabelsője, egymásra hányt vicik-vacakjaival.Őrült tárgyhalmaz, de van benne rendszer. A ki-tartott pillanatnak a belső tájba olvadó Mick hirte-len, akrobatikusan lebegő mozdulatsora vet vé-get; ugyanez a szobát körbevizslató, sejtelme-sen puha és fenyegető pantomim ismétlődikmeg a második rész elején.

A mozgások gondosan koreografált rituáléjaplasztikusan jellemzi a szereplőket Taub kon-cepciója szerint: Aston lassúságának ellentéte avégtagjait lóbáló, higanytemperamentumú Da-vies, közöttük lavíroz Mick kiszámíthatatlan,macskaszerű lénye.

A fiatalabb fivér sportos bőrancúgja, hercigbarkója és piros sálja egyszerre hanyag és piper-

Davies, a csavargó bebocsátást ker egyázba, amelyben egy magába és tárgyaiba,izikai cselekvéseibe temetkező, idegilegegbomlott fiút őriz egészséges, talpraesettátyja. A szélhámossavargó agresszív otthon- ésapcsolatvágyávalegbontja a két testvér közmegegyezésesyugalmát..."

A Pesti Műsor szinopszisairól gyakran jutszembe Karinthy paródiája: „Utazó szigetre ke-ül, ahol mindent egyedül csinál, míg szolgáhozem jut, akiről elnevezi a hét egyik napját, és ha-amegy." Akár mosolyoghatnék is rajtuk, ha nemudnám, hogy a közönség túlnyomó része ilyenanzák alapján választja ki és értelmezi a dara-okat.De maradjunk a tényeknél: Davies (aki most

ppen Jenkins néven „fut", csak hát le kéneennie Sidcupba az igazi papírjaiért, melyeket

agy tizenöt éve hagyott egy illetőnél, de ezt aztat a mostoha időjárás és cipőjének állapotaomentán nem teszi lehetővé) nem bekéredz-

KRITIKAI TÜKÖR

kőc, van benne valami macho jelleggel leplezettfeminin lágyság. Az „öreget" hol megfélemlítés-sel, hol bratyizással kezelő, a gondnoki állás ésszállás lehetőségével kecsegtető, majd az aján-lat visszavonásával hülyítő Mickfigurája a bemu-tató estéjén még súlytalanabb volt a másik kétszereplőhöz képest. A fanyar humorú, tehetsé-ges Seress Zoltán mozgásával már idomul a Ta-ub-iskolához, elfogódottsága pedig biztosan ol-dódik idő múltán.

Eperjes Károly csavargója megállíthatatlanulnyüzsög, nagyhangon hőzöng, tarhál, lódít, híze-leg és megalázkodik. Mindig annak a testvérnekad igazat, akivel éppen beszél, piti kistaktikázással igyekszik pozíciójátmegszilárdítani. Eperjes Eperjest játszik, s nemillúziókeltő öregembert. Szerencsére. Ripacshobót az ellenállhatatlanul ripacs clown.Partnereit, akik privát somolygással figyelik„Szamóca" jól bevált trükkjeit, néha ki is zökkentiszerepükből.

Taub színpadán mégsem Eperjes az egyed-uralkodó; oly hangsúlyossá teszi Hegedűs D.Géza alakítása Aston alakját. Szelíd Krisztus-mosolyával nem patologikus, hanem érzékeny,sérülékeny embert állít elénk. Pedánsanismétlődő lassú mozdulatai, megmerevedőálldigálása és ülése, vontatott, kissé magasabbhangú beszéde, mindent zöldre festő állandómatatása eleinte csak furcsaságát jelzi. (Afestegetés Taub látványos találmánya: a darabszerint Aston egy elromlott kenyérpirítót bütykölvég nélkül.)

Az elektrosokk-kezelésről szóló nagymono-

lóg vallomás, de az önmagába zárkózás kezdeteis. Hegedűs borotvaélen egyensúlyoz, ahogy ahosszú szöveget fokozza: gyónása bár „hősleg"előadott, nem válik sem unalmassá, sem túlzot-tan érzelgőssé. Itt válik érthetővé a nyakában ál-landóan viselt fejhallgató stigmatikus és feloldo-zó jelentése: az Ave Maria hangjaiba temetke-zés menekülés a külvilág elől egy olyan szerke-zet segítségével, mely hasonlít arra a bizonyos-ra, amit a bolondok házában csatoltak rá.

Ez az előadás valószínűleg nem fog a nézőkintoleranciája miatta botránykrónikákba kerülni,mint ugyanebben a színházban Valló Péter1978-as rendezése (melyben Hegedűs játszottaMicket). Taub János átgondolt rendezése lefor-dítja Pintert. A hatásos előadás néhány problé-mája éppen ebből a „fordításból" ered.

A már említett karakterizáló és kellékek segí-tette értelmezés is didaktikussá válik például aszakrális dallam untig való ismétlésével; de mégnagyobb baj, hogy a metafora néha verbalizáló-dik. Eperjes kimondja azt, amit úgyis látunk: „Ezmíndent befest." Természetesen ilyesmi nemszerepel az eredeti szövegben, mint ahogy más,hasonló kiszólások sem: „Ez buzi" stb.

Tisztázatlan marad a két testvér viszonya,kapcsolatuk egyetlen találkozásra redukálódik,így a „hármas egység", mármint a három emberkapcsolatrendszere is megbillen. Taub nagyonszereti Astont és kedveli Daviest, ezért inkábbrájuk koncentrál.

Nem egyesü l nek kellőképpen a tragikus és

komikus elemek sem az előadásban. Az emberiméltóság megőrzésének tragikuma és a kétesegzisztenciájú kókler elementárisan komikus já-tékstílusának szélsőségei (még?) nem ízesülnekegymáshoz zökkenőmentesen.

Taub a befejezésre tiszteletre méltó egység-be forrasztja a különféle iskolákon, irányzatokonnevelkedett aktorokat. A másikban csalódott,immár végleg önmagába csukódó Aston nem is-mer kegyelmet - még önmagával szemben sem -, s kidobja társát a lakásból. Eperjes itt öreg-szik meg. A kiebrudalt Davies széles mozdulatai,ragaszkodó könyörgése Majort juttatta eszem-be. Egy otthontalan élet minden gyötrelme villanfel néhány pillanatra.

Davies elment, a többi néma csend. Az írószerint legalábbis. Taub sajnos megtoldja egyszájbarágó némajátékkal: Aston zsinórokra kö-tözi bútorait, és heroikusan felhúzza őket a ma-gasba, majd a szemünk láttára zöldre festettseprűvel takarítani kezd.

Pedig szép előadás lenne az érzelmes porhin-tés nélkül is.

Harold Pinter: A gondnok (a Vígszínház és a szolnokiSzigligeti Színház kooprodukciója a Pesti Színház-ban)Fordította: Bartos Tibor. Díszlet: Fehér Miklós. Jel-mez: Jánoskuti Márta. A rendező munkatársa: SimonAndrea. Rendező: Taub János m. v.Szereplők: Seress Zoltán, Hegedűs D. Géza, EperjesKároly m. v.

Davies: Eperjes Károly (Koncz Zsuzsa felvé-telei)

KRITIKAI TÜKÖR

Ditiáner,, nevetséges, tehát gigászi herce-hurcák után, végre megnyílik a Labda-tér" - írja az előzményekről sokat sejtetőbeköszöntőjében a színházalapító Cser-halmi György. A naptár 1991. novemberhuszonnegyedikét mutat, mikor kaput nyit a szé-kesfőváros legújabb, ezúttal alapítványi színhá-za, a néhai Körszínház téliesített épületében -ligeti diszkós szórakoztató kombinát társaságá-ban. A tervezett októberi premier fölé felhőktor-nyosultak, egy hónapot csúszott a bemutató,mert a próbafolyamat közepén hárman „kiszáll-

Pap Vera (Júlia) és Bán János (Verezzi)(Ilovszky Béla felvétele)

tak" az alkalmi stagionéből; s a társigazgató-rendezőnek, Balikó Tamásnak villámgyorsankellett új szereplőket találnia a nyitó produkció-hoz Eszenyi Enikő, Benedek Miklós és GálffiLászló helyett.

A debütáns produkció idehaza jórészt isme-retlen kortárs kanadai drámaíró műve; ironikusmelodráma, amelyben jó és gonosz, ártatlanságés elvetemültség, bűn és erény vívja gigászi har-cát egymással; végül persze nem a jó győzedel-meskedik - hiszen afféle rémdrámában va-gyunk -, hanem tort ül a gonoszság démona.Akár egy mesejátékban: nem eleven emberek,hanem megtestesült eszmék csapnak össze, a„címszereplő" mesterbűnöző Zastrozzi a sötéterők fejedelmeként uralkodik s számol le lehet

séges ellenlábasaival; elsőnek egy álmodozóművészlélekkel, Verezzivel, aki szerelmi vetély-társa, egy másféle világszemlélet megtestesítő-je s valamiféle családi bosszú okozója is egy sze-mélyben. (Menet közben derül ki róla ugyanis,hogy valamikor rég megölte a mesterbűnözőanyukáját, aki ezért bosszút esküdött a világmin-denség ellen.) Utóbb kísérőjét és cimboráját, va-lamint szerelmeit Is halomra gyilkolja - ha márrémdráma kellős közepén vagyunk, a darab vé-gére lehetőleg mindenkinek meg kell halnia.

Walker drámájában párhuzamosan futó sor-sok tükröződnének és indáznának egymásba,ha ugyan íróilag meg lennének formálva: Zast-rozzit és Verezzit kísérők és nők veszik körül, sfonják köréjük érdekeik finomabb vagy durvábbhálóját, a nagy leszámolás közben kusza-szöve-vényes viszonyok szövődnek közöttük; Matildá-ba mindenki szerelmes lesz, mi több, szeretkeznióhajt véle, az erényes Júlia egy ideig szakszerű-en hárítja el a férfiak rohamát, végül beletörődiknői mivoltába, a férfiak rivalizálnak egymással,hol nőért, hol játékból, majdnem mindenki meg-mérkőzik legalább egyszer majdnem mindenki-vel, míg végül, Zastrozzi akaratának megfelelő-en, halomra nem gyilkolják egymást. Vér nem fo-lyik, hangtalanul csuklanak össze a ledöföttek a

KOVÁCS DEZSŐ

LABDATÉRI CSAPDÁKG. F. WALKER: A BUNTETŐ KÉZ

gécjlasfspmfedmólk

fuald

hhjtphssPöMskk

ainsapl-s

dkeneaéje

yilkos pengéktől - s nekünk szünet nélkül azazrzésünk: mindez csak játék, artisztikus imitá-ió, egy irodalmias fogantatású dráma paródiá-a. A darab meseszerű cselekményszőttese mé-yén persze ott húzódik egy virtuális dráma,mely kétféle életfelfogást-a nyers érzékiségeta művészet kontemplációját - szikráztathatna

öl s ütköztethetne össze drámai erővel, ha azerző nem oldaná szüntelenül ironikus életkép-é s nem parodizálná művének nyelvét, anyagát,agát a drámát. A lazán fölskiccelt romantikus

ogantatású jelenetek füzéréből azonban rendrelsikkad, mit is akart igazán: ironikus-posztmo-ern létfilozófiai traktátust kívánt-e drámai for-ába ültetni, a művészet lehetséges szerepérőlhajtott értekezni, avagy egyszerűen csak öncé-

úan eljátszott alakjaival, mint gyermek az építő-ockákkal.

Balikó rendezésében Zastrozzi, a „sötétségejedelme" újabb és újabb rémtettei elkövetésetána zárkában ülve állapítja meg: „jó itt". Bár ő,brutális erő megtestesítője győz mindenekfe-

ett, s uralkodik a gyengék, a művészlelkek biro-almában - mégis kalodába zárják önnön tettei.

A levegős, emelvényekkel, dobogókkal tagoltatalmas teret fénynyalábok koszorúzzák, a fe-ér s a fekete szín az uralkodó, akár a szereplők

ellemében. A világítást tervező Kende János ar-isztikus fényhatásokkal, zuhogó, hideg fény-ászmákkal és intim, meleg színekkel teremtátteret az epizódok mögé - gyakran a színpadizituációk helyett is. Vayer Tamás robusztus,okféleképpen alakítható teret díszletez be,app János funkcionális, stilizált kosztümökbeltözteti a szereplőket; Júlia hófehér tüllruhája,atilda nyersen érzéki, korbácsos-lakkcsizmás

zajhaszerelése jószerével többet elárul viselőjearakteréből, mint annak gesztusai vagy csele-edetei.

A színészek kivétel nélkül megoldhatatlan fel-datokkal birkóznak: Walker darabjában ugyan-

s nem emberi szenvedélyek csapnak össze, ha-em megszemélyesített eszmék és fogalmak, azépség, a jóság, a gonoszság, az érzékiség ésbrutalitás képviselői. A dráma ironikus ellen-

ontozása, a figurák öniróniája kínálja a legtöbbehetőséget az emberábrázolásra, s pillanatokrade csakis pillanatokra - a nézőnek az önfeledtzórakozásra.

Cserhalmi György Zastrozzija afféle szenve-élyes-irodalmias-mesés bűnöző; félelmet nemelt, inkább kíváncsivá teszi: mivel tud méglőhozakodni ez a mesebeli ördög. Barátja, Ber-ardo - Szarvas József megformálásában -ltompult agyú és érzékiségű figura, az emberlatti lét megtestesítője. Bán János Verezzije azletformává emelt művészet pompás karikatúrá-

a, míg Körtvélyessy Zsolt rámenős szolgája azltorzult indulatok hű mintaképe.

Matildát, a hollófekete, szépséges cigány

lányt Udvaros Dorottya játssza, érzékenyen, ér-zékien, szenvedélyesen s picit egysíkúan, mint ahasonló figurákat általában - másféle karakter-szerepekért is kiáltva. Matildájáról időről időre ki-derül, hogy valójában élvhajhász nő, aki sportotűz az érzéki örömök hajszolásából, míg Pap Veraszende Júliája egyfajta női stratégia ironikus-ne-vetséges torzképét tárja elénk.

A darabban s az előadásban időnként valakibejelenti partnerének: „most szeretkezni fo-gunk". Komótosan hozzá is látnak, vagy ugyan-csak komótosan eszmét cserélnek róla, hogy ezmost miért nem aktuális. Mennydörög, villámokcsapkodnak, a szereplők vívnak, birkóznak, va-dul szeretkeznek, vizet permeteznek egymásravagy esernyővel állnak a vízvezetékből permete-ző vízsugár alatt: működik, zakatol a színházimasinéria, minden színes és látványos, az una-lom mégis belopakszik az előadásba, s időrőlidőre elillan az épphogy csak megszületni látszóemberi dráma.

A nézőnek bőven van ideje eltöprengeni rajta:vajon miért egy ilyen artisztikus, „kísérleti" férc-művel nyitották meg színházukat a ligeti színház-alapítók? S eldöntötték-e, mit is akarnakszínhá-

Benedek Miklós folytat egy sorozatot -és egészen mást csinál. A viharos sikerűBudapest Orfeum a puha diktatúravégső szakaszában született, és rehabi-litálta a h vatalosan először megtagadott,majd elhallgatott múltat: a századelő pesti pol-gárosodásának virágkorát, annak jellegzetesenpesti s túlnyomórészt zsidó „low" kultúráján, akabarén s az orfeumon át. A három ízig-vérigprofi előadó, Benedek, Szacsvay László és Csá-szár Angéla előadásában a show mindenekelőttfinoman nosztalgikus volt, csipetnyi iróniával se-gítve elő a könnyebb emésztést; határozottgesztussal akarta felmutatni s bizonyos mérték-ben vállalni azt, amit addig még becsmérelni semillett. Az életkortól nem függő műértőkmindenkorvékony rétegén túl a játék elsősorban azidőseb-bek, a túlélők éideklődésére számított, akik aziróniát csak annyiban vették tudomásul, ameny-nyiben azaz anyag látásmódjához, a fanyar zsi-dó humorhoz e l e v e is hozzátartozott, ezpedig

zukkal: szórakoztatni, művészetet teremteni,avagy egyszerűen csak kipróbálni magukat az újszerepben? Az a rengeteg alkotói-szervezőienergia, művészi elszántság és ambíció, amelyérezhetően ott munkál vállalkozásuk mélyén,hogyan is tudott volna méltó formát ölteni, s ho-gyan ajándékozhatta volna meg az eleven szín-ház varázslatával a nézőt, ha már a művésziszándék is bizonytalanságot és átgondolatlan-ságot sugall?

„Az összes főrendezővel, színházvezetővelfolytatott vitám benne van A büntető kézben" -nyilatkozta Cserhalmi György még tavaly októ-berben. Elképzelni nem tudom, miféle szakmai-erkölcsi érveket vélt fölfedezni e balsikerűmelo-dráma színrevitelében: a bizonyítástovábbra is várat magára.

G. F. Walker: A büntető kéz (Labdatér Teátrum)Fordította: Upor László. Díszlet: Vayer Tamás. Jel-mez: Papp János. Fény: Kende János. Asszisztens:Szarka János. Súgó: Sütő Anikó. Rendező: BalikóTamás.Szereplők: Cserhalmi György, Szarvas József, BánJános, Körtvélyessy Zsolt, Udvaros Dorottya, PapVera.

nem gátolta őket az elandalodásban; de adottesetben maga a nosztalgia, illetve annak művé-szi megidézése volt a maga nemében egyfajtakritikai gesztus a jelennel szemben.

Most, a rendszerváltás második évében olyankorszakba jutottunk, amelyben a nosztalgia a til-tott, majd a tűrt kategóriájából átlépett a hivatalo-san támogatottéba (és nemcsak a művészet vo-natkozásában). És Benedek Miklós mint össze-állító, és mint rendező igen gyorsan reagált.Ugyanannak a kornak a mitológiája most másmegvilágításba kerül: az adaptációban a kezdet-ben játékos, majd egyre kesernyésebb irónia do-minál, folyamatosan kirántva az embert az egy-egy töredék időre rátörő nosztalgiából - ésmindezt immár nem érett prof ik, hanem hét ifjúszíninövendék interpretálásában, vagyis elevebekalkulálva a részben naiv, részben elevekritikus és távolságtartó szemlélet szűrőjét.(Bizonyára erre az alapvető szándékra kívánutalni a céltudatosan triviális és első hallásraigen jópofa

SZÁNTÓ JUDIT

KONTRAORFEUM...ÉS HOZOL EGY HATOSÉRT TÚRÓT?

KRITIKAI TÜKÖR

Kelemen István

cím is, amely azonban végül mégsem fedi azt,amit látunk; talán afféle brainstormingra lett vol-na szükség, amely sok szellemeskedő félmegol-dás után végül kidobja az igazán szellemeset.)

Az elgondolásnak van egy sajátos pikantériá-ja: időnként végigpásztázza az ötvenes éveketis, amelyeket aligha nevezhet bárki nosztalgia-ébresztőnek. (Hacsak nem a maguk biológiai if-júságát könnyezik vissza a megfelelő korú né-zők.) E pillanatoknak több funkciójuk van. Meg-hosszabbítják a korábbi korszakok hamis idilljét,vagyis az ötvenes években gerjesztett illúziókata század első évtizedeinek hasonlóan andalítótévképzeteihez és tévandalításaihoz kapcsoljákvissza; másrészt, hatásukat a máig nyújtva, ke-sernyésen emlékeztetnek rá, hogyha az ötvenesévekben propagált illúziók a maguk idejében ha-zugok voltak, ma viszont senki nem is kelt ilyen il-lúziókat; a beléjük manipuláltan csempészetthumanitárius-egalitáriánus eszmefoszlányok aszemétdombra kerültek. Hogy konkrétabb le-gyek: az érzékeny lelkű humanizmustsugallni kí-vánó „Doktor úr, a maga szíve sose fáj... ;" avagyGlauziusz bácsi dala a kisunokáról, aki dolgozó-vá cseperedve immár nem hajbókoló szolga, ha-nem egyenes gerincű ember lesz, a maguk ide-jén hazug idillbe kívánták ringatni a hallgatókat,és mára ez természetesen evidencia; s ugyan-akkor a megszólaltatás mégis csipetnyi nosztal-giát ébreszt nem a kor, hanem az illúzió iránt,hogy a doktor úr EKG-ja önmagán kívül bárkit isérdekelhet, vagy hogy Glauziusz bácsi unokájaszuverén öntudattal és biztonságérzettel nézheta világba...

Jelenet a „Túróból" (Fábián József felvételei)

„Gyönyörű így este Budapest..." - csendül felaz andalító nyitány, és ebben a pillanatban el-pukkan egy villanykörte, és a színpad sötétbe,majd szmogfelhőbe borul. Így pukkan el már azelső perctől a vegytiszta nosztalgia. Nemcsakhatásos, hanem a vállalkozás lényegét sűrítő fel-ütés ez.

A Budapest Orfeum laza számok füzére volt,melynek struktúrája - mert azért persze volt ne-ki - rejtve maradt. Most valami egészen máskövetkezik: a számok gondolati és szerkezetiegységekbe rendeződnek, az előadók jelleme-ket prezentálnak, vázlatosan persze, de annálfrappánsabban, a rendezés erős dramatikustendenciát mutat, és a szerkezeti egységek fo-kozatosság szerint állnak össze, a könnyedebb,játékosabb hangnemtől az egyre sötétülőn át amár-már látomásos pusztulás-hangulatig.

Az egy-egy számra korlátozódó nyitányt, illetvefinálét leszámítva négy ilyen tematikus-szer-kezeti egység köré épülnek a számok, kitűnő ér-zékkel válogatva és szcenírozva. Az első: zsá-nerképszerű összeállítás a közlekedés viszon-tagságairól, ahol a század eleji, technikabűvöle-tű, idilli villamosdalokba természetesen simul azötvenes évek troliapoteózisa, hogy valamennyitközösen ellenpontozza a mindmáig önazonostömegközlekedési káosz (amely bizonyos rokonvonásokat mutat az életben való eligazodás káo-szával). A hét ifjú színészjelölt - négy fiú, háromleány - a színpad egyik sarkába préselődve tö-meget formáz: peronon zsúfolódót, fogantyúután kapaszkodót, egymás gyomrába könyöklőt,

csomagjaival kínlódót, egyre tépettebb újságjá-ba mélyedőt (az újság fele Az Est, fele SzabadNép). A nézők egy része az előadásra is így érke-zett.

A második rész: a ház, amelyben élünk. Aházmester sorra engedi be a lakókat: a kétes hírűkis színésznőt, az elcsigázott doktor urat (ő az,akinek néha fáj a szíve), a cukros vőlegényrőlálmodó varrólányt, az önvád luxusánakkéjesen engedő öreg bohémot, majd a kiscselédet, aki történetesen a házmester - úgy ismint Glauziusz bácsi -- unokája, bár ő maga aJános vitéz Iluska-dalával mutatkozik be, mintahogy ki-ki a megfelelő dallal váltja megbelépőjegyét a közös Budapest-házba.Legvégül pedig felbukkan a háziúr: sötétkedélyességével fenyegető figura. Retteghet,aki adós marad a lakbérrel. Vagy a közüzemidíjakkal. Vagy a versenyfeltételeknek valómegfeleléssel. A nézőtéren a legtöbben addigcsak a művészet közvetítésével láttak ilyencsodabogarat. Most egyszer csak beleborzon-gunk a virtuóz produkcióba.

A „jellemek" az adott dalon át tárulnak fel;sztereotípiák persze, de roppant egyéni, frap-páns, merész tálalásban. A doktor úr kicsitemlékeztet Bán Jánosra, a varrólány UdvarosDorotytyára, a háziúr bennem éppenséggelMárkus László emlékét idézte fel -- debármilyen jók a minták, ezek szerencséremégsem másolatok.

De máris itta harmadik rész: a mulatság. Elő-ször ártalmatlanul indul minden, hiszen a mula-tás igazán ősi magyar erény. „Összecsendül kétpohár..." -- sejtelmesen, nosztalgikusan. De a„Gyere, ülj kedves mellém..." című érzelmes bú-csúdalt előadó ficsúr (a Bán János-szerű) a lágy

KRITIKAI TÜKÖR

szavak mögött rejlő brutális szakítási szándékotjátssza el, sőt már nemis csak szakítani akar, ha-nem összetörni, „betonba taposni" az eldobottlányt. Aki aztán, fejét felemelve, előadja az „Istenveled, Budapest, te édes..." kezdetű Ránki-san-zont - csikorgó, sötét gúnnyal, egyszerre önállószámként s mintegy az előző hangulati folytatá-saként.

A vigalom elfajul. A fehér asztalterítőrekiömlött vörösbor foltja egyre terjed, a szereplőkrészegek, esettek, tehetetlen dühükben folytat-ják a tort. S mikor felcsendül „A lányok, a lányok,a lányok angyalok..." kezdetű örökzöld, lezüllött,durva, szakadt fickók ragadják meg, viszik tánc-ba a földön vonagló, igencsak bukott angyalokat.

És ekkoraháttérből képeslapra illő pár lejt alá:nyalka magyar huszár, felpántlikázott honleány.Énekelhetnék azt is, hogy „Szép város Kolozs-vár...", de nem: ők a műmagyarkodó, tschi-kosch-gulasch-fokosch-os német-osztrák vál-tozatra gyújtanak rá, amelyben a búsmagyarnosztalgia már nyílt egzotikus giccsüzletté tor-zul: „Komm mit nach Varasdin..." És eljő az eret-nek pillanat. „Dort ist die ganze Welt noch rot-weiss-grün" - zengi a duett, s valaki patetikusmozdulattal lobogóvá bontja ki a borfoltos ab-roszt. Rot-weiss-grün helyett immár csak „rot" a„weiss"-en. A vér színe. Meg a háborúé.

Nem a trianoni sajgásból űznek itt gúnyt - avele való visszaélés eredményeivel szembesü-lünk. Ez a negyedik rész: a háború. Első és má-sodik világháborús dalok. Hol az olasz, hol meg amuszka ellen gerjesztik a hazafias indulatokat.„Az állomáson indulásra kész a katonavonat",„Valahol Oroszországban", „Jó éjt, drága kishadnagyom..." Könnyes, zsebkendőlengető idill,a dicső huszármúlt hősi emlékeitől hevítve:„Mellettem csatázó bajtársam, adj kezet..."(János vitéz, ismét.) Közben egy halovány, ésstílusában kivételesen meglehetős disszonánsutalás a következményekre: teátrális élőkép a„Poljuska" dallamára garázdálkodó vöröskato-nákról. Többet mondana a meghosszabbítás, hafrappánsabban lenne kijátszva: „A béketábor le-győzhetetlen". Azaz: „Új háborút szít a tőkésNyugat." Az új ellenségkép. Ettől se lettünk bol-dogabbak. Nem kéne abbahagyni?

A finálé ismét csak egyetlen szám. A „Neveta..." kezdetű ódon kuplé, melyben főleg azok ne-vetnek, akiknek később a legkevesebb okuk leszrá. A Spitz, a Kohn. A szereplőknek egyetlen,fénnyel élesen kiemelt pillanatra arcukra fagy aröhögés. Aztán folytatják. Mindenki nevet -egyebet mit tehet?

Külföldi - angol, lengyel - kísérletek már si-keresen világítottak át egyes korszakokat azokslágerkészletén át, de Benedek Miklós vállalko-zott rá - tudomásom szerint - elsőnek, hogyúgyszólván egy évszázad mitológiáját, hullám-zásaiban is kísértetiesen ismétlődő életérzéseitidézze meg a csupán teátrális eszközökkel kom

mentált műdalfolklór révén. Ilyen irányú, aligha-nem páratlan műveltségének, rendszerező típu-sú fantáziájának és határozott filozófiájánakköszönhető, hogy a fiatalok úgy játszanak, mint-ha mindezt valóban megélték, sőt egyidejűlegvéleményezték volna. A kemény másfél órát já-tékosan végigszökellő erőnlétük, fickándozó já-tékkedvük természetes, kifejezési eszközeikváltozatossága, típusteremtő képességükígéretes. Csak kívánhatjuk: legyen majdszámukra színpad - olyan, ahol egyiküknek semkell ennél alább adnia.

Ezen az estén viszont jobb közönséget érde-meltek volna. A Kamráé, úgy látszik, nem egé-szen a Katona közönsége: zömében fiatalokugyan, de nem vájt fülűek - mintha inkább csaktalálomra, nem egy meghatározott élmény nyo-mában, vetődtek volna ide. Az érettebb korosz-

Vérszínű festékkel teátrálisan befröcsköltponyva hasítékán bújunk a parányi po-rondra, meztelen kis színpadra is emlé-keztető előtérbe. Mintha az anyai kapun átérkeznénk, magunk is túlfejlett, agresszí-ven tétova, helykereső kisdedek, hogy három lé-pés után, a majd oly sokszor szét- és összevontbársonyfüggönyön túl letelepedjünk a doboz-szerű játszóhely valamelyik hosszanti oldalán.Gaál Erzsébet, a debreceni színházvendégren-dezője meglepően kevés dramaturgiai változta-tással, aktualizáló gyömöszölés nélkül helyezteel a rozzant skatulyában Déry Tibor 1926-bankeletkezett avantgardista - és preabszurd -misztériumát, Az óriáscsecsemőt. A hűségeshűtlenség remek példája az előadás. Az író aszínpadi konvenciók feldúlásának lázában tízszámozott bábut szerepeltetett? Gaál fotografi-kusan hiteles alakokat festetett a hosszabb fa-lakra, „schaárerzsébetesen" semmibe néző,hátborzongatóan realisztikus szobrokat (és tor-zókat) dermesztett egy-egy hangsúlyos posztra,és tipikus figurasziluetteket (ágáló férfi, váran-dós kismama, elsuhanó ember stb.) vágatott afalba a belépés, illetve a tovatűnés céljaira. Dérykedvét lelte a húszas évek fénypraktikáiban, adia- és filmvetítés akkori viszonylagos újdonsá-gaiban? A debreceni díszlettervezők televízió-készülékeket süllyesztettek az átellenes tabló-képekbe, beraktak egy piros kis Junosztyot az

tály is szignifikánsan tompa volt. A helyzetkomi-kumra, a direkt effektusokra inklináltak- a mély-áramlat nem ragadta magával őket. Mintha úgymegégette volna őket a politikum tüzes vasa,hogy immár nemcsak elkerülik - tudomást semhajlandók venni róla.

Persze az is lehet, hogy csupa családtag ült akis nézőtéren. Ez esetben a fiatal színész-al-mácskák üdítően messze estek a fájuktól.

Ugye, öregem, leszel oly kedves és hozol egy hatosérttúrót? A Színház- és Filmművészeti Főiskola végzőshallgatóinak vizsgaelőadása.Jelmez: Papp János. Dob: Helboly László. Zongora:Komlósi Zsuzsanna, Mollek Gabriella. Rendező: Be-nedek Miklós.Szereplők: Ilyés Barna László, Juhász Judit, KerekesViktória, Kelemen István, Rudolf Teréz, Szücs Gábor,Vasvári Csaba.

úgy-ahogy szobának jelzett egyetlen igazi dísz-letzugba, s a megfelelő pillanatokban márisáradhat a képernyőkről a reklámként harsogó-hízelkedő vagy pedagógiai és politikai furorralnépnevelő torzpofák szájából kibukó szöveg. Akarikírozott némajátékok, a marionettes moz-gássorok, a cirkuszi bohócériák is mind levezet-hetők az eredeti instrukciókból. A zenére Déry Ti-bornak nem volt sok gondja, annál inkább törődikvele Gaál Erzsébet: Darvas Ferenc betétszámaifőleg az egyházi (nép)énekekből kölcsönöznek,misztériumjátékról lévén szó, igazán nem alap-talanul; de szolgálnak más hatáselemekkel is,bőven mérve az iróniát. Még az egy-egy mondat-ban, mondatfoszlányban véletlenszerűen észre-vett és derekasan kizengetett időmérték is a má-sodpercre kiszámított, feszes interpretáció rit-musát vigyázza.

A rendező - és a termékeny összmunkáról,fegyelmezett egymást segítésről tanúságot tevőszínészgárda - nemigen vesztegeti idejét arra,hogy valamiféle „mai töltés" puskaporát durrog-tassa, hasztalan kritikai robajlásokkal riogatvaaz amúgy is falsüket jelent. Tudják, hogy bárDéry a pénz körül forgó kapitalizmus lélekkeres-kedelmét vette célba, a végül is szinte időtlentantörténet napjainkban, a kapitalizmus be-, il-letve visszacsalogatásának hercehurcájában isérvényes. Az önmagába visszatérő szerkezetű,nyitó motívumát megismétlő darab eleve nem

TARJÁN TAMÁS

„ÚJ ÉRA KEZDETÉN..."DÉRY TIBOR: AZ ÓRIÁSCSECSEMŐ

KRITIKAI TÜKÖR

hagy kétséget: a már születésük pillanatábantettrekész, csodás képességű, naiv, kegyetlen,manipulálható gyemekek azért jönnek a világra,hogy a társadalom bekebelezze, szokásrendjé-hez idomítsa és tömegcikké dolgozza fel őket. Azutánpótlásról - repesve vagy szomorúan, lelke-sülten vagy gépiesen - maguk gondoskodnak,nyugtázva, hogy születése percében csupavágy, csupa remény, csupa lehetőség, csupaakarat minden emberpalánta, óriás minden cse-csemő, mert mindegyik azt hiszi, vagy mind-egyikről azt hiszik, hogy ama betlehemihez ha-sonlóan világmegváltó lesz. Holott a talentum, abelső surgárzás, az energia - ha egyáltalánmegadatott - csak fogy, egyre fogy, mindjárt akezdettől. Az teljesen egyremegy, hogy a bármi-kori „Etika Faj- és Léleknemesítő Rt."-knek, a ku-fár Nikodemosoknak (a név jelentése szerint: ahadban győzteseknek) éppen „tekintélytisztelő,istenhívő, hazafias lelkületű" vagy pedig „tekin-télyromboló, istentagadó és forradalmi lelkületű"állampolgárokra van-e szükségük. A történelmikorszakok is úgy jönnek, minta csecsemők: óri-ásnak álcázzák, vélik, hazudják, játsszák, prófé-tálják magukat; amíg bírják, leplezik töpörödésü-ket, elerőtlenedésüket - aztán csak nézik holtraváltan, miként csörtet be „az új éra".

Gaál Erzsébet figyelemmel és tisztelettel ke-zelte a ma is mellbevágóan hatásos szöveget,ám vésője kérlelhetetlenül lefaragta, leverte azo-kat a tobzódó díszeket, amelyeket az avantgárdbarokkjába, sőt rokokójába áttévedt Déry a pom-pás drámaötlet lendületétől elragadva mintázott.E szakszerű dramaturgiai restauráció eredmé-nyeként a mű tisztábban átlátható, egyén és kö-zösség viszonyát mértaniasabban kifejező lett, acsodás elemek szinte mind elillantak, átadvánhelyüket vagy önmagukat a szürke hétköznapi-ságnak. Az óriáscsecsemő annyiban szenvedtemeg ezt a rendezői közelítést, hogy a hímnősgyermek, Lajcsi -. Lajos Hermaphroditos - nél-külözi a természetfölötti képességeket, tehátcsődje nem bukás, zuhanás, csupán az alig átlag-ember szokásos veresége, beilleszkedése a ha-sonló milliók masszájába. Az Apa legfőbb ellen-ségét, a Pénzbeszedőt sem annyira megöli, in-kább kinézi szúrós, kíváncsi tekintetével az (ak-kor még gyilkos erejű) Első Újszülött.

A csak nagyon megkésve színpadra jutottdráma két nevezetes közelmúltbeli előadása kö-zül Paál Istváné metsző politikai élű diákcsínynekmutatta magát a szegedi egyetemisták játéká-ban; Szikora Jánosé kevéssel utóbb Pécsett aszokványos történet gombolyítására és a mono-ton életrobot erkölcsi dokumentációjára töreke-dett. A debreceni produkció valamivel közelebbáll az utóbbihoz, bár itta cselekmény sem fősze-repet nem kap, sem kifejtése, megértetése nemmindig hibátlan. Mint valamennyi rendezését,Gaál Erzsébet ezt is az intellektus léniájával és ahibátlanul működő rendszeresség stopperórájávalmérte ki. A szemlélésre és a meditációra job-

Vona Éva és Kövesdi László Az óriáscsecse-mőben

ban késztet, mint amennyire beleélni segít. Ez atény azonban nem csorbítja, pusztán jellemzi azértékeket. S szerencsére az sem ritka, hogy azelőadás szétfeszíti a kulisszadoboz falait, szét-veti önnön kereteit, s olyan jeleneteket forr kimagából, mint a bármiféle ízléstelenségtőlmentes, mélyen keserű magyarkodáscsúfoló; solyan effektusokkal él, mint hogy a „túlvilágihangot" kép-viselő, furcsa alakú árny egyszercsak fekete kámzsás hóhérként materializálódik(a hóhért fiatal színésznő játssza, bujtogatóérzékiséggel - hiszen Lajcsi közvetve majd a nőkáltal vész el).

A kar - „a bábuk kara", a különféle szerepek-be ki-kicsapva, általában precízen, meggyőzőenteszi a dolgát, noha együttes jelenlétük (így pél-dául a csokoládékínálgatási epizód mosolygó,össznépi, közönség-es majszolása, ez a „na, mitszóltok hozzá, milyen remekül élünk egy remekországban!"-rituálé) átütőbb egyszemélyes fel-lépéseiknél. Emlékezetes azonban Bor Ad-rienne fáradt, gonosz arca, mindőn a hárpia-fe-leség Stefániává válik. Játékmódja rímel jelme-zének hatalmas citrom- és narancssárga szín-foltjaihoz. A rőt vagy a kék parókák, az öltözékekegyetlen színfelületű nagy pecsétjei hasonló-képp stemplizik az elrajzolt, ám a kétségtelen va-lóságosság tartományában maradó stílust.

Buzogány Bélából egyelőre hiányzik a kész-ség és a technika Nikodemos démoniságánakábrázolásához - viszont épp ezzel őrzi meg em-bernek a bizonytalan egzisztenciájú, mégis ren-díthetetlen magabiztosságú „vezérigazgató-al-elnököt". A faarcú ironizálásban, a nevetés nél-küli nevettetésben máris ügyes. Horányi Lászlótripla energiát öl a semmittevő Apa fáradhatatlanügyködéseibe, látszatcselekvéseibe, ostoba mor-fondírozásaiba. Az izzadtságtól csöpögő hom-

lokú, elhanyagolt ruházatú figura elüt ugyan a sti-lizáltabb, kívülről nézett, kiszámítottabb, szim-bolikusabb többi alaktól, viszont a színész ebbena túlhabzásban, sokszorozó-aprózó naturaliz-musban meglelte az abszurd közvetítésénekegyik alkalmas módját. A beszélő halott Apamegcsendesülése a kissé túldimenzionált és el-nyújtott befejezés szép pillanata. A főiskolás Kö-vesdi László a felnőni képtelen, s ezért annál job-ban gyötrött és gyötrődő gyermekembert hozzaLajcsikénl. Fizimiskája és mozgáskultúrája egy-szerre teszi alkalmassá a gyerek, a bohóc és abölcs megformálására, és színészi iskolázottsá-ga van már olyan kifinomult, hogy e hármat állan-dóan egymásba oldja.

Gödöllőn, a Stúdió- és Alternatív Színházak IV.Találkozójának záróestéjén a díszletdobozkényelmetlen padjaira összezsúfolódott közön-ség a nyakmerevedéssel és vádligörccsel mitsem törődve, ajelentékeny művészi-szellemi-eti-kai minőséget nyugtázva figyelte az előadást.Állandó fejforgás közepette, egymás fölött ésmagunk mögött is néznünk kell Gaál ErzsébetDéry-értelmezését. Nyilván így van ezDebrecenben is, ahová a premier előtti gödöllőipremiert követően, az igazi bemutatóra Azóriáscsecsemő hazatalált. Haza? Átvittértelemben aligha - mert e misztériumnak az akínzó tanulsága, hogy a XX. századi világ sekívül, se bévül nem nyújt hajlékot, megnyugvástaz embernek, akár óriás, akár nem.

Déry Tibor: Az óriáscsecsemő (debreceni CsokonaiSzínház)Diszlet és jelmez: Érmezei Zoltán m. v. és Rau-schenberger János m. v. Festmények és plasztikák:Koloncsák Ferenc és Jandó Zoltán Zene: DarvasFerenc. Dramaturg: Dobák Lívia. Rendezte: Gaál Er-zsébet m. v.Szereplők : Horányi László, Kövesdi László f. h., Buzo-gány Béla, Bor Adrienne, Vona Eva, Garay Nagy Ta-más, Katcna Zoltán, Szinovál Gyula, Dóka Andrea,Hajdú Péter, Jámbor József.

KRITIKAI TÜKÖR

B É K É S P Á L

A FANATIKUS FONETIKUS ESETE A LADYVELLERNER -LOEWE: MY FAIR LADY

Aki operettre vesz jegyet, az operettetszeretne látni. Általában. Kaposváronazonban többet vagy egyebet is; a színházhagyományaiból következően anéző itt elvárja a második, netán harmadikréteget, mely nem szakad el az elsőtől, ámátszínezi és többértelművé teszi azt. És ha musi-cal kerül színre? Jogos-e ugyanez a várakozás?Az angyalian együgyű, tehát zárt és folytathatat-lan operetthez képest a musical világa sokkaltakorszerűbb, vagyis szabálytalanabb, rafináltabbés romlottabb. A musical viszonya elődjénekszabályrendszeréhez kétes, olykor kíméletlenülszatirikus. A My Fair Ladyn sután fityeg a happyending, akár valami gunyoros illemtudásból hoz-zábiggyesztett, ollóért kiáltó vörös farok. A jómusical eleve és szándékoltan magában hordjaa többféle értelmezhetőséget, nem szükségeskívülről beemelni semmit. És a My Fair Lady jómusical: bizonyos értelemben a műfaj etalonja.Sáfár Mónika (Eliza)és Kulka János (Higgins)(Ilovszky Béla felvétele)

Alan Jay Lerner és Frederick Loewe műve(hagyjuk most az előzményeket az antik mítosz-tól G. B. Shaw Pygmalionjáig) egy oktatási folya-mat története, tanár és tanítvány mindinkábbvérre menő küzdelmének megzenésített króni-kája. A tusában Higgins professzora West End-igentleman-világot képviseli, Eliza Doolittle, a vi-rágáruslány pedig az East End proli-alvilágát. Afonetika fenegyereke, az oxfordi beszédmód föl-kent papja veszi kezelésbe a nyelvi korrózió csa-tornaszagú végtermékét, ráadásul egy olyankulturális közegben, melyben a nyelvi szintek análunk szokásosnál sokkalta élesebben különül-nek és különítenek el egymástól. A My Fair La-dyben az osztályok közti szakadékok, az érzelmiösszeszikrázások a lehető legkonkrétabb gram-matikai ellentétekben öltenek formát, a szerep-lők érzelmi hullámzása, hanyatlása vagy emel-kedése különböző dialektusok és zsargonokmesteri mixelése révén válik érzékelhetővé. Ittnem csupán eszköz a nyelv: a nyelv a téma.

Igen kérdéses, hogy a hatvanas években szü-letett fordítás, mely félig-meddig klasszikussá,de legalábbis m égszokottá lett az idők során,

mennyire elégíti ki mai igényeinket. Érzésemszerint - kétségtelen bravúrjai ellenére - alig-alig. Az esetleges újrafordítás persze óriási fel-adat lenne: a mai szleng nyerseségéhez szokottfül számára teremteni újjá egy fiktív, idegen, szá-zéves argót, melyet alkalmanként nyelvleckékés kiejtési gyakorlatok tagolnak! Kemény dió(nem semmi).

[Egyszóval lehet elfogadni és lehet megkér-dőjelezni Ungvári Tamás szövegét és G. DénesGyörgy verseit. Amit nem lehet: lefelejteni a ne-vüket a műsorfüzetben közölt színlapról. Vannakszabályok. És ha már a küllemre tetszetős és adarab előéletét illetően igen informatív műsorfü-zetről esik szó: az, hogy néhány kép furcsamódeltorzult és megnyúlt - nyomdahiba. A nagyszá-mú saj tóhiba- korrektúrahiba. De minek nevez-zem az ilyen fordulatokat: ,,...ezzel megnyíltazoknak a feldolgozásoknak a sora, melyekShaw-val ellentétben boldog véget adnak a tör-ténetnek." (5. old.) „Ezután számos további kol-laboráció született..." (6. old.) ,,...ugyanakkorcsodás reklámot vert fel az előadásnak." (11.old.) A műsorfüzet persze nem része az előadás-nak. De igenis része a színházi estének. Egyolyan színházi estének, mely a darabválasztásokán nem kis részben a nyelvről szól.]

Higgins professzor abból az idealizált angolklub-világból lép elénk, melynek modern mítoszamint az „angolság" megtestesülése vésődött azeurópai (a „kontinentális") olvasói-nézői köztu-datba. Dr. Higginst ismerőseként fogadja min-denki, aki ismeri, teszem azt, Sherlock Holmest,s így találkozott mára „tipikus angol gentleman-nel", aki kötelezően agglegény (persze nőgyűlö-lő!), és csakis különc hobbyjának él, legyen az afonetika vagy a rejtélyes bűnesetek fölfejtéseiránti olthatatlan szenvedély. Csakhogy ez a mu-sical amerikai, s az alapjául szolgáló színdarabegy nagy írszatirikus elme műve, így hát az angolgentleman minden lehetséges oldalról az iróniapergőtüzébe kerül.

Kulka János Higginse minden mozzanatábanmegfelel a tudós különccel szemben támaszthatókívánalmaknak, ám földig rombolja a gentle-mannal kapcsolatos illúziókat. Alakítása az osz-tályának normáira fittyet hányó krakéler és a„szórakozott professzor" irányába mozdítja a fa-natikus fonetikus figuráját. Ez a mindig borostás,

KRITIKAI TÜKÖR

mindig loncsos Higgins kilógó ingével, gyűrött nad-rágjával, külsőségekre mit sem adó viselkedésévelbizonyos - hamisan közhelyes értelemben vett -„amerikaias" vonásokat is hordoz. Ez az ember gát-lástalanul fölteszi a lábát az asztalra. Nem tud ren-desen ülni, csak tehénkedni. A modora nem csupánérdes, hanem gyakran durva is, nem határozott,ha-nem goromba - mintha mindig ráförmedne arra,akihez szól. Úgy vetkőzik a személyzet előtt, le-hányva magáról mellényt, inget, majdhogy gatyát,hogy a kopogósra keményített komornák nem tud-nak hova nézni. Ez a Higgins annyira nem gentle-man módjára viselkedik, hogy már nem is az.

Csákányi Eszter Eliza Doolittle-je kevesebbmeglepetést hordoz. Az alakítás kiváló, de - a Hig-gins-figurához képest - szabályos. Úgy játszik,ahogy írva vagyon, azt, ami írva vagyon. A meghök-kentő professzor mellett egy meglepetést nem oko-zó Eliza áll. A kezdeti repedtsarkú harsányság,majd a későbbi, pallérozódófélben levő úrinő álcájamögül minduntalan előbúvó East End-i kárálásnyújtotta lehetőségekkel maradéktalanul él.

A kemény intenzív kurzus, melynek során a rög-eszmés nyelvész fogadásból végigostorozza kí-sérleti alanyát a gyorstalpaló ladyképzőn (bár kér-déses, hogy ez a nyers fickó miként képes az úri ki-ejtés mellett úri viselkedést oktatni pártfogoltjának),kettős eredménnyel jár. A kölcsönhatások követ-keztében keresztirányú mozgások indulnak meg. Adarab végére a fokról fokra ladyesedő Doolittle kis-asszony előtt egy elgyötört, lezüllőfélben lévő pro-fesszor térdel; száján gyakran csúsznak ki az Elizakezdeti vernyogásához hasonlatos szószörnyedel-mek, és küllemében mindinkább emlékeztet az elsőjelenetek Alfred P. Doolittle-jára, Eliza csatornatisz-tító „faterjára". Holott a valóságos Alfred P. Doolittle,„Anglia legeredetibb moralistája" ekkorra már -éppen Higgins adománya és közvetett pártfogásarévén - kikupálódik, és hetedhét East Endre szólólegénybúcsúján (az előadás talán legparádésabbjelenete, melyben a parádét Hunyadkürti Györgyvezényli) már öltözékben és filozófiában egyarántHiggins fölé nő. Babarczy László rendezéséneklegvonzóbb leleménye ez a különös párhuzam-el-lentét, vagyis a Doolittle-klán emelkedésének és aszerelemverte Higgins hanyatlásának szellemesegymásra játszása.

Eliza és Higgins keményen megtáncoltatják egy-mást ebben az előadásban. Higgins megtanítjaElizát, hogyan kell angolul beszélni. Eliza megtanít-ja Higginst, miként kell emberszámba venni a mási-kat. És mindketten megtanítják egymást kesztyűbedudálni. Ezt pedig egyikük sem viszi el szárazon. Haaz előírt, ám tökéletesen hiteltelen happy endingnem gereblyélné össze őket, két alaposan megvi-selt, szemünk előtt felnőtt embert födne el a lehullófüggöny, akik eztán csak emlékezni fognak egy-másra, és még az sem biztos, hogy mindig jó szív-vel.

Csákányi Eszter (Eliza) és HunyadkürtiGyörgy (Doolittle) (Fábián József felvé-tele)

Lerner-Loewe: My Fair Lady (kaposvári Csiky Ger-gely Szinház)Fordította: Ungvári Tamás. Versek: G. Dénes György.Díszlet: Menczel Róbert m. v. Jelmez: Szigeti Szilvia.Karmester: Kerényi Gábor - Hevesi András. Kore-

ográfus: Gessler György m. v. Segédrendező: Tom-bor Zsuzsa. Rendezte: Babarczy László.Szereplők: Sáfár Mónika - Csákányi Eszter, KulkaJános - Helyey László - Rátóti Zoltán m. v., AdorjániZsuzsa, Márton Eszter, Quintus Konrád, Pálfy Alice,Bezerédi Zoltán - Hunyadkürti György, LugosiGyörgy, Karácsony Tamás, Kisvárday Gyula, NémediÁrpád, Varga Anikó, Serf Egyed, Kósa Béla, TóthGéza, Szigethy Brigitta, Hock László, Gráf Csilla, PálTi-bor, Szücs Ágnes, Kovács Zsuzsanna, PálffyZsuzsanna, Ottlik Ádám, Cseszárik László, KarsaiEdina.

KRITIKAI TÜKÖR

A kaposvári My Fair Lady eredetileg kétpárhuzamos szereposztásban került vol-na színre. Helyey László kiválása meg-bolygatta a tervet; sokáig Kulka János voltaz egyetlen Higgins, s váltott Elizákkal,illetve Doolittle-ekkel játszotta a szerepet. RátótiZoltán beállása helyreállította a „világrendet",vi-

szont abba a paradox helyzetbe hozott engem,aki a Békés Pál által nem látott szereplőkről ké-szülök írni, hogy kiegészítéseimet ne csupán be-nyomásaimra, hanem részben fikcióra építsem.Mit értek ezen? Azt, hogy a színészet - eléggégyakran elfelejtjük! - partnerjáték, vagyis a sze-replők kölcsönösen meghatározzák egymás

alakítását. Egyszerűbben szólva: föltételezem,mi több, biztos vagyok benne, hogy Kulka Jánosmásmilyen Higgins volt Csákányi Eszter Elizájá-nak partnereként (ahogyan Békés Pál látta), mintSáfár Mónikával (amikor én láttam). És termé-szetesen Csákányi is más volt Kulkával (lásd,mint fenn: Békés), és más Rátóti Higginse mel-lett (én). Ez ilyen bonyolult. Arról nem beszélve,hogy két hónap alatt árnyaltabbá válhat a sze-replők játéka, s ennek megfelelően változhatmaga az előadás - ami egyébként bizonyos fo-kig amúgy is minden este más.

Ilyen körülmények között egyebet nem tehe-tek, mint leírom, milyennek láttam Sáfár Mónikát(Eliza) és Bezerédi Zoltánt (Doolittle) a premie-ren, illetve Rátóti Zoltánt (Higgins) a december26-i előadáson. Ezenközben néha kénytelen va-gyok átfedni Békés Pált, minthogy mindkét, álta-lam látott előadás esetében (a bemutatón Sáfár-Kulka-Bezerédi, december 26-án Csákányi-Rátóti-Hunyadkürti) elkerülhetetlen az utalás apartnerjátékra.

Sáfár Mónikának megadatott, hogy Máriamennybemenetele után (lásd a Müller-szerző-pár, atya és fiú, illetve Tolcsvay László opuszát,Madách Színház) leszálljon a földre. A bemuta-tón még nem érezte mindkét lába alatt szilárdana talajt. Mondhatnám: a szurtos külvárosi lápvi-rágban kezdettől fogva benne volta hajlam, hogyaz a későbbi középosztálybeli sznob polgári nőlegyen, akivé majd Higgins neveli. (Csákányinálépp fordítva történt: ő kikupálva is megmaradtnyersnek, talpraesettnek és egy kicsit közönsé-gesnek.) Adottságainak kihasználására kiválólehetőséget kapott Sáfár Mónika a szerepben, élis vele, dámává váló kibomlása szerfölött meg-győző, groteszk iránti érzékenysége határozot-tan fejlődőben van, hangja makulátlan, muzikali-tása kiváló, stilisztikailag az operett és a musicalközött egyensúlyoz, ahogy a darab (és a rende-ző) kívánja. Színészi eszközei még esztergálat-lanok, aminek természetes előnye, hogy eseté-ben szóba sem kerülhet a ziccerszerű poentíro-zás, hátránya viszont a Higginsel való utolsónagyjelenet aluljátszása, amelyben a darab alegtöbbet mentette át a shaw-i eredetiből. Itt nemvilágos Eliza személyes drámája, Sáfár Mónikanem érzékelteti eléggé a professzora keze alattkiformálódott egyéniség légüres terét, az„öntudatosodás" akcióra alkalmas terepetkereső, dacos akarnokságát. (Ezáltal KulkaJános pompázatosan hányaveti, érdesen lezserHigginse is elhalványul, mert értékelhető partnerigesztusok híján nem tud váltani, nem tudjakomoly dráma-ként megélni a saját tragikomikusparadoxonát, hogy tudniillik az egyéniséggéformált ta-

Bezerédi Zoltán (Doolittle) (Ilovszky Bélafelvétele)

K O L T A I T A M Á S

UNFAIR KRITIKA

naemnkm

sunlnabvömae

á

ÖztfmheseerjMm

kMvl

R(

KRITIKAI TÜKÖR

ítvány diadalmámora sehogyan sem fér összezzal a számára szokatlan hiányérzettel, hogyrre a nőre kétségbeesetten szüksége van, nemint nőre, hanem mint tulajdonra, de még mintőre, társra, bútordarabra is, csak épp ezeket aülönböző minőségeket képtelen elválasztaniagában.)Itt most átcsapok Rátóti Zoltánra, az ő Higgin-

e ugyanis épp ezt a szituációt teljes dühvel ésgyanakkor teljes értetlenséggel (amitől mégagyobb a dühe), azaz kifejezetten shaw-i szel-

emben átéli; ehhez persze hozzásegíti Csáká-yi Eszter, aki hasonló indulati töltéssel képviselimaga önállósodásának, személyiséggé tere-

élyesedésének végpontját. A kulcsjelenet itt „elan játszva", csakugyan két csatahajó készülsszeütközni egymással, mint a Pygmalionban,íg a párhuzamos szereposztásban (legalábbispremieren) nem lehetett érteni, miről van szó

gyáltalán.Rátóti hendikeppel indult, nem a későbbi be-

llás miatt, hanem mert Higgins nem az ő szere-

. I.-jelöljük közismert monogramjával a szer-őt - hajlamából adódóan tartózkodott a pá-osztól. Mi sem állt tőle távolabb, mint úgymondölmutatni az úgymond emberi nagyságot. Föl-utatás helyett inkább szétterpesztett lábai közéajolt, onnan szemlélte a világot és benne azmbert: kicsinységét és kicsinyességét, gyarló-ágát és esendőségét. Hogy megfigyelései vég-redményben nem vitatják el fajunktól (úgy mint:mber) a grandiozitást? Amellett, hogy ez rá ésánk nézve egyaránt roppant hízelgő, még nemelenti azt, hogy műveit, példának okáért a

acskajátékot - akárcsak részben is -egfoszthatjuk a fanyar grimaszoktól.

Ezzel korántsem szeretném állítani, hogy aecskeméti előadás híján van a fanyarságnak.icsoda savanyú grimasz például az az ága-

esztett, vörös színű neoncsillag, amely rozogánóg a bal oldalon -- hol másutt lógna?! - egy

éti Erika (Paula) és Berek Kati (Orbánné)MTI-fotó)

pe, épp a különc, a csodabogár, a kezelhetetlenagglegény durva sármja (ez is paradoxon, per-sze) hiányzik belőle. Fiatal is még egy kicsit Hig-ginshez, nem korban, hanem mentalitásban,egészében véve inkább tanársegéd, mint pro-fesszor, széllebéleltebb, súlytalanabb a kelleté-nél. Színészete viszont markánsabbá vált azutóbbi időben, jót tett neki a lenge szépfiúfigurákelmaradása - a Janika karakterszerepében pél-dául kiváló -, é$ mint az előbbiekben bizonyítanipróbáltam, Higginst is fokozatosan birtokba ve-szi az előadás folyamán.

Bezerédiről nincs mit írnom. Hang, mozgás, fi-gura - tökéletes. Minimálisat játszik. Fölhúzottvállakkal, „egy tömbben", kicsit görnyedtnek éstagbaszakadtnak látszik - ő Doolittle.