A SZÍNHÁZMŰVÉSZETI

S Z Ö V E T S É G F O L Y Ó I R A T A

VI I . É V F O L Y A M 6. S Z Á M

1 9 7 4 . J Ú N I U S

FŐSZERKESZTŐ :

B O L D I Z S Á R I V Á N

FŐSZERKESZTŐ -HELYETTES:

C S A B A I N É T Ö R Ö K M Á R I A

Szerkesztőség:

1054 Budapest V., Báthory u. 10

Telefon: 316-308,116-650

Megje l enik havonta

A kézi ra tok megő r zésére és vi sszakü ldésére

nem vá l l a lkozunk

Kiad ja a Lapkiadó Vál l a la t ,

Budapest VII ., Lenin körút 9-11.

Levélcím: 1906, postafiók 223.

A k iadásér t fe l e l :

S i k l ósi Norber t i gazgató

Ter jeszt i a Magyar Posta

Elő f izethető bármely postahivatalnál , a kézbesí tőknél,

a Posta hí r l apüzle te iben

és a Posta Központ i Hír l api rodánál

(KHI , 1900 Budapest V., Józse f nádor té r 1 .)

közvetlenül vagy postautalványon, vala mint átutalással

a KHI 215-96162

pénzfo rgalmi je lzőszámára

Elő f i ze tési d í j :

1 évre 144,- Ft , fél évre 72,- Ft

Pé ldányonkén t i ár : 1 2 , - F t

Kü l fö l dön te r jesz t i a

„Kul túra" Könyv- és Hírlap Külkereskedelmi Vál lalat ,

H - 1389 Budapest . Pos taf i ók 149

Indexszám: 25 .797

74.1161 - Athenaeum Nyomda, Budapest

Íves magasnyomás

Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

A c í m l a p o n :Bánsági I l d i k ó ( K a t a l i n ) és Sz i l ágy i T i b o r( P e t r u c h i o ) Shakespeare : A makrancos h ö l g yc ímű v íg já té kának e lőadásán a Józse f A t t i l aSz ínházban ( M T I F o t ó - Ke l e t i Éva f e l v é t e l e )

A hátsó b o r í t ó n :

G y a r ma t h y Ágnes d ísz l e t te rvváz la taKr leža G o l g o t a című d r á má já n ak előadásához(Szeged i N e mz e t i Sz ínház)

T A R T A L O M

BOLDIZSÁR I V Á N

A színpadi újjáteremtés (II.) (1)

j á t é k s z í n

SZALONT AY M I H Á L Y

I l lés Endre színháza (5)

KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ

Shakespeare ha ból intani tudna ... (12)

SZILÁDI JÁNOS

Színházélmény és olvasmányélmény (16)

SPIRÓ GYÖRGY

Kiskáté az árulásról (20)

RÓNA KATALIN

. . . i t t valami félreértés történt (22)

LUX ALFRÉD

I rodalmi kamaraszínpad a Várban (25)

K. K. S.

Gyerekszínészet és gyerekcipő (27)

n é g y s z e m k ö z t

FÖLDES ANNA

Dr. Stockmann - én vagyok! (28)

műhely

BOGÁCSI ERZSÉBET

Rendező és színészek (34)

színház és közönség

NÁNAY ISTVÁN

Csepeliek a színházról (36)

BALÓ JÚLIA

Összefogás a színházért (38)

vi lágsz ínház

BIL ICSI T IVADAR

Láttam egy igazi Arlecchinót (39)

Örkény Macskajátéka hat európai színpadon

KOLTAI T A M Á S

Leningrád: „Akadémiai ünnepi já ték" (41)

KÖRÖSPAT AKI KISS SÁNDOR

Kissaleikki - Kocicí hra (43)

Egyperces kr i t ikák Londonból és Brüsszelbő l (45)( Ö ss ze á l l í to t t a : SZÁNTÓ J U D I T )

FÜLEP ZSÓFIA

M i újság Nyugat-Európa német nyelvű színpadain? (47)

BOLDIZSÁR IVÁN

A színpadi újjáteremtés

II.

Dreyfus - de nem ahogy gondoljuk

Második párizsi estémen az Odéonba vittutam. Ezúttal előkelően nem metrón,hanem egy nagy Citroën „istennőn"

jutottam oda. (Azért istennő, mert ezekneka nagy Citroën-kocsiknak DS a jelük, amitfranciául déesse-nek ejtenek, ez pedigistennőt jelent - így játszadozik egy nagyautógyár ...) Az istennő Székely Péterbarátomé, a Párizsban élő ne-

ves, sőt nyugodt lelkiismerettel mondhatom, nagy magyar szob-rászművészé. Ő is szerette volna megnézni a Dreyfust, de nemkapott jegyet, milyen szerencse, hogy néha az óhazából is érkez-nek látogatók. Az Odéon Párizs legszebb színháza, a legjobbhelyen, a Latin Negyed közepén. Legújabb kori története magáéFranciaországé: a felbuzdulásoké, az összecsapásoké, a hiá-bavalóságoké, az újra feltápászkodásé, az elvetélt, mert hibásanfogant forradalomé. Természetesen 1968-ra gondolok. Ezerki-lencszázhatvannyolc májusában a párizsi diákok összkomfortoszendülésének idején Jean-Louis Barrault volt a színház igazgatója,elkapta a forradalmi vagy annak vélt lelkesedés, a színházát átadtaa diákoknak, akik ott játszottak, vitatkoztak, konventet tartottak,ettek, ittak, aludtak, egy kicsit romboltak is, és mindehhezBarrault, negyven évet visszafiatalodva, önmaga fiatalságánakszerepét játszva segédkezett is.

Amikor a zendülés hamvába holt, a haragos De Gaulle-Jupitervillámával lesújtott a legnagyobb francia színészre, ki-ebrudaltaszínházából, és az Odéon hosszú ideig hol gazdátlan., hol lakatlanmaradt. Jean-Louis Barrault maga nem adta föl a harcot - eztúlságosan szenvedelmesen hangzik, nem a harcot, inkább aszínpadot -- és ha elvették tőle, teremtett újat, először a jobbparton egy volt ökölvívó-arénában, majd még elképesztőbbhelyen: az Orsay-pályaudvar elhagyott indóháza csarnokában, ésott is - hogy élvezné Major - cirkuszi sátorponyva alatt. Abokszteremben nagyszerű Rabelais-ját mutatta be, a látványos,mutatványos, hangos, kegyetlen és polgárpukkasztó, érzelmes ésfilozofikus színjátszásnak ezt a világcsúcsát, majd utána - amásodszori megisrnétlés csak a latin közmondásokban tetszik -az első utánérzéseként a balul sikerült Ubu királyt. A pályaudvarisátorban Paul Claudel Selyemcipőjének soha nem játszott, mertsenki sem merte, negyedik részét - erre már céloztam kéthónappal ezelőtt, amikor a színpad és a közönség kapcsolatáról, arészvételről beszéltem, és példaképpen hoztam fel.

Az Odéont azért mégsem kapta vissza, ma a ComédieFrançaise fiókvállalata. Az igazgatói páholyban kaptunk helyet,Párizsban nincs színházi válság: egy darab vagy megbukik, ésakkor egy hét múlva eltűnik a süllyesztőben, vagy nem bukikmeg, és akkor tábla volna, ha ezt Párizsban ismernék. A Dreyfus-darab mérsékelten vonzott, azt hittem, hogy a legutóbbi arab-izraeli háború politikai konjunktúrája dobta föl a századfordulókörüli zsidó származású francia kapitány híres botrányánaktörténetét. Roppantul kellemesen csalódtam. A

darab Dreyfusról és a Dreyfus-ügyről szól ugyan, de olyanművészi áttétellel, amilyenről minden író, rendező és színészálmodik, de csak nagyon ritkán sikerül. A darab írója, Jean-Claude Grumberg a félmúlt történeti távlatából egyszerre nézhátra, 1899-re, és egyszerre mutat előre a közel-keleti válságra is,anélkül, hogy közvetlen célzást tenne rá.

Színház a szinpadon

Ezúttal is élt a rendező, Jacques Rosner az előfüggöny játé-koslehetőségével. A vasfüggöny felszalad, és az előfüggöny aHegedűs a háztetőn hangulatát idézi fel, és ezt megerősíti aHegedűsből jól ismert és népszerűvé vált jiddis zene. Amikor azelőfüggöny is felgördül, már az első szavak után kiderül, hogy --megint csak minden író és rendező álma - színházat játszanak aszínházban. Ez a helyszín még nem maga a szín-pad, csak affélepróbaterem. Az is (csakhamar kiderül, hogy 1930-ban vagyunk,egy lengyel kisváros zsidónegyedében, és műkedvelő színészek,amatőrök egy Dreyfus kapitányról szóló darabot próbálnak.(Hiába, ezek az amatőrök csak mindig beütik az orrukat ahivatásos színház világába, pedig ugyebár, ott semmikeresnivalójuk nincs . .) A „színészek" - azaz-hogy mégsem kellaz idézőjel, hiszen ezeket az amatőröket valódi színészekjátsszák, és micsoda nagy színészek! - a maguk írt darabotpróbálják. Abban a kényelmes helyzetben vagyok, hogyidézhetem a műsorfüzetből a szerző bevezető szavait, vagyiskörülbelül azt a műfajt, amit nálunk a Pesti Mű-sor szokott abemutatók hetébe megjelentetni. Jean Claude Grumberg ezt írja:„Hiszen ismerik Dreyfust? Rendben van. De figyelem, nem aDreyfus-ügyről lesz itt szó, vagy legalább-is nem arról, amelyetönök ismernek. De akkor miről? Két szóban elmondva: atörténet egy amatőr színésztruppról szól, akik 1930-ban egydarabot próbálnak Lengyelországban - tetszik tudni, abban azországban Oroszország és Németország között, amely egyszeride tartozik, másszor oda -, egy kisvárosban, nevezzük Vilnónak,de nem is magában a városban, hanem az északi külvárosban, azsidónegyed kellős közepén. Íme, most már mindent tudnakTessék? Azt kérdezik, hogy miről szól a darab? Nehézmegmondani. Az életről, a halálról, Dreyfusról, a szerelemről, ahadseregről, a színházról és a zsidókról. Hogy miért a zsidókrólszól, és miért nem például a fodrászokról? De bocsánat, szól ez afodrászokról is ..."

Fodrászokról természetesen nincs szó a darabban, a szerző ittezt általános alanyként használja. A darab valóban minden-kirőlszól és mindenkinek, és szereplői ha nem is fodrászok, dehozzájuk nagyon hasonló kisemberek: Michel, a tanító a szín-házszerelmese, a színpadi darab í r j a ; Maurice, a foltozócipész, akireDreyfus kapitány szerepét osztották, Motel, a kis szabó, akiegyszerre közvádló, börtönőr, lefokozó őrnagy és tábornok;Arnold, a szatócs, a zsidó műkedvelő színpadok öreg férfisztárja,és Myriam, Arnold leánya, Dreyfus felesége és Wasserbaum, azöreg rabbi, aki a templom melletti tantermet bocsátotta a színpadipróba rendelkezésére.

Hogy, hogy nem, csak ekkor jutott el a Dreyfus-ügy híre ebbe akis lengyel városba, megrázta és darabírásra ihlette a fiatal tanítót,a színjátszó csoport rendezőjét.

Színészek mint tehetségtelen amatőrök

A darab első jelenetei feledhetetlen színpadi telitalálatok, aszínészeknek azt kell eljátszaniuk, hogy tehetségtelen amatőrök.Ez először hallatlanul mulatságos is, a nézőtér dülöngél akacagástól, de ahogy az együgyűen, de megható átéléssel

megirt jeleneteket próbálják és újra próbálják, kiderül, hogy itttöbbről van szó. Többről is, másról is. Az elnyomásban élő,megfélemlített lengyel zsidók egyszerűen nem tudják elképzelni,hogy Franciaországban Dreyfusból kapitány lehetett, s amikor atanító végre megérteti velük, Maurice, a foltozóvargamegcsökönyösödik, nem és nem, ő nem hajlandó katonáteljátszani, még ha az zsidóember is. Az egyszerű cipész utálja azegyenruhát, gyűlöl minden katonát és rendőrt, mert abból nekikmindig csak bajuk származott. A tanító azzal érvel, hogy aszínház csodát tesz, a többiek meglátják, hogy más élet islehetséges, mint az övék, ezért el kell játszaniuk. A cipész végülrááll, de nem a tanító érveinek hatására, hanem - milyen pompásjelenet ez! - a darab szerint át kell ölelnie és meg kell csókolniafeleségét, akit az öreg fűszeres leánya domborít. A színpadicsóktól az esetlen legény lángra kap, és a leány kedvéért mostmindent vállal.

Esetlen? Grumberg nagyon ismeri az embereket, nemcsaknagyszüleinek Lengyelországát, nemcsak saját francia honfitár-sait, hanem a kényszerek és a szenvedélyek, a sóvárgások és alemondások között vergődő embert, amelynek típusa nincs, de jóíró egy-egy egyénben minden néző számára talál azonosulásilehetőséget. Ez a Maurice, aki a színpadon tízszeres, hússzorosrendezői instrukció, beállítás és előjátszás ellenére sem képesmásként felolvasni a Dreyfus kapitány börtönbeli levelétfeleségéhez, mint iskolás, hangsúlytalan, érzelem nélküli szö-veget, ha kettesben marad szerelmesével és az hallgatja, kép-zelete szárnyra kap. Elmond neki egy népmesét az emberről, akiaz ördöggel találkozott, és közben úgy eljátssza az embert, azördögöt, a bamba bámulókat, a beijedt hiszékenyeket, mint egynagy színész.

Zola sanzont énekel

A színészeket is jól ismeri Grumberg, a hivatásosokat és aműkedvelőket, a halk szavúakat és a színfalhasogatókat, a va-lódiakat és a ripacsokat, és a kis, héttagú társulatban megmutatjamindet. Arnold, a fűszeres, a műkedvelő matinék arszlánja nincsmegelégedve Zola szerepével. Arról szeretné meggyőzni atanítószerző-rendezőt, hogy a közönség nem szereti az ilyenkomoly darabokat. Egy kis vidámság kellene bele. A tanítónakégnek áll a haja. Vidámság? A Dreyfus-ügyben?

„Ez nem Dreyfus-ügy", magyarázza a fűszeres, „ez színdarab,édes fiam, a közönség szórakozni akar". Arra szeretné rávenni aszerzőt, hogy iktasson be egy kis zenét a darabba. Milyen másvolna például, ha Zola híres vádoló cikkét, a J'accuse-t sanzonformájában adná elő. Mindjárt rögtönöz is, és a párizsi közönségelőtt, amelynek apraja-nagyja, öregje-fiatalja az iskolából is,Zolából is kívülről tudja legalábbis a híres cikk elejét, eldaloljaaz ismert szöveget.

Amikor gyorsan változó jelenetekben, nem időrendi sorrend-ben a műkedvelők megrendítő tehetségtelenséggel úgyszólván azegész darabot eljátszották, kinyílik egy ablak, és besüvölt aharmincas évek történelmének a szele. A jelmezes főpróbát tartják,és Arnold, a fűszeres, késik. Idegesek, dühöngenek. Végül berontaz öreg, kipirult képpel, reszketve: „nagy baj van!" A hentesrajtakapta a feleségét a segédjével. A városban verekedés tört ki,Arnold pogromszagot érez. A fiatalok nem hisznek neki, denéhány perc múlva dörömbölnek az ajtón. Előtotyog az öreg rabbi,elbújtatja a színészeket, ő már sokszor át-élt ilyet, majd beszélvelük. A beszélgetés nagyon egyoldalú, megalázzák, megrázzák,gyalázzák az öreget, s amikor sza-

kállát kezdik szálanként kihúzni, a fiatal tanító nem bír magával,előront, védelmére kel, összeverik, szemüvegét összetapossák,karját hátracsavarják, késsel fenyegetik.

A művészi átváltozás csodája

Ekkor történik meg a színpad csodája, a színészet ereje, aművészi átváltozás varázsa. A színfalak mögül előlép teljesfrancia kapitányi egyenruhában, oldalán karddal a gyáva ci-pészlegény, kardot ránt, és kikergeti a nagyhangú, garázda ve-rekedőket. Azután odaáll a tanító elé, és megjegyzi, hogy, úgylátszik, mégis át tudta élni Dreyfus kapitány szerepét.

A darab vége művészileg esik, de politikailag még mindigmegrázó tud maradni. A fiataloknak el kell hagyniuk a várost, akét öreg, Arnold és a szabó nem tudják abbahagyni a színjátszást,és egy Hacsek-Sajó-jelenetet próbálnak, amikor levél érkezik afiataloktól. A tanító Varsóba ment, vasgyári munkás lett, és egyúj, szabad, szocialista Lengyelországról ír levelében. „Dreyfuskapitány" és a „felesége" Berlinbe ment, dolgoznak, jól érzikmagukat. És Arnold, a kedves ripacs, büszkén veregeti meg asaját vállát. „Milyen igazam volt", mondja, „hogy nem engedtemőket Angliába. Németország a legjobb hely, ott igazi kultúravan". És itt, a darab utolsó szavaiban felolvassa a levél dátumát:1932 decembere.

Az emberek a nézőtéren összeborzonganak, de nem hiszem,hogy ez az utólagos politikai „jövendőmondás" a titka a darabsikerének. Inkább az, hogy a nagy színpadi rátermettséggelmegírt realista darabot bravúrosan játssza el egy csapat színész.Látszólag a szabályos kukucskáló színház stílusában írt középfajúpolgári dráma, nem kacérkodik se formabontással, se szürrealistaelemekkel, nem játszik szimbólumokkal, de mégis többet mond,mint a puszta cselekmény. Többet mond az emberi létről, azember helyéről a társadalomban, az ember szabadságvágyáról és aszabadságvágyó emberek naivságáról is. Olyan darab, amely nemad lehetőséget arra, hogy a rendező önmaga művészetéveltetszelegjen, de éppen ez a legnagyobb rendezői művészet, mertezt a látszólag egyszerű írói szöveget gyatra rendezés biztosbukásba vitte volna.

*

Naplót írok, nem színikritikát, ezért feljegyzem még ennek azestének az epilógusát. Szobrászbarátommal az előadás után hiábakerestük a Danton utcában a kocsiját. Talán rosszul emlékeztünk,és egy párhuzamos mellékutcában álltunk le. Cikáztunk vagy tízpercet, azután szembe kellett néznünk a valósággal: tilosbanparkok, egy keskeny utcában, kissé még elzárta a közlekedést is,a kocsit bizony elvontatták. Éjfélre megtalálta, visszakapta, de aDarcante-féle tiszteletjegy ily módon barátomnak százötvenfrankjába került. Azt mondja, megérte.

A harmadik este: lonesco bordélyháza,avagy minden lehetséges

Ionescót a Théátre Moderne játssza a Montmartre lejtőjén. Anézőtér tele van, de a közönség éppen ellenkezője az első estiTurandotnak: ott nagyapónak éreztem magam, itt kortársaimközött ülök. Legfeljebb úgy érzem, hogy otthoni sötét ruhábanbizonyára feltűnök a korombeli fiatalemberek lila, sötétzöld,mályvakék és meggypiros zakói és harsány, széles nyakkendőiközött. A hölgyek is olyan divatosak, hogy Pesten ilyen ruhábannem lehetne színházba menni, még húsz- és harmincévesekneksem. Mindez csak azért tűnik fel nekem, mert ízelítőt

adott Ionesco modernségéből. Ide olyan öregek és öregecskékjönnek el, akik fiatalok maradtak, vagy azt hiszik, hogy nagyonfiatalosak és modernek, ha Ionescóért rajonganak. Ezek nyilvánugyanazok a nézők, gondolom, akikkel tizennyolc évvel ezelőtttalálkoztam az első, a híres, a maguk nemében már klasszikusIonesco-egyfelvonásosokkal az apró Huchette Szín-házban, Akopasz énekesnő előadásain, amit egyébként azóta is megállásnélkül, de váltott színészekkel játszik az Huchette. Akkor mégvalóban negyvenes fiatalok voltunk, de mi is, Ionesco ismegöregedtünk.

A mondat második részét egész előadás alatt érzem, és a végénfáradtan, mint egy ötezer méteres síkfutás után, ki is mondommagamnak. Kénytelen vagyok a végével kezdeni : az előadás félnyolctól háromnegyed tizenkettőig tartott, egy szünettel. Úgylátszik, valóban minden lehetséges, hiszen ki más merne manégyórás előadást megkockáztatni, mint Eugène Ionesco, aromán fiú, az abszurd dráma atyja, a Francia Akadémia tagja.

Húszperces monológok

A darab első fele egy furcsa ötleten alapszik, amelyről nem tudomjó lélekkel sem azt mondani, hogy jó, sem azt, hogy rossz. Arendezőtől, a színésztől és az aznap esti közönségtől függ.Tulajdonképpen nem is ötlet, csak fogás, hosszú lejáratú trükk;az, amit az amerikai angol „gimmick"-nek nevez. Lényege az,hogy a főszereplő az első felvonás öt képe közül az elsőháromban nem szólal meg. Ez az első három kép másfél óráigtart, és a főszereplő némasága annyit jelent, hogy a néző öt darabhúsz-huszonöt perces monológot hallgat végig.

A cselekmény látszólag izgalmasan kezdődik. Egy hivatalbannagy a sürgés-forgás, vitatkozás, szóváltás, kiderül, hogy egykollégájuk, akivel tizenöt éve dolgoznak, óriási vagyont örököltamerikai nagybácsijától. A kolléga nincs jelen, és a többiek,három férfi és két nő, az egyik a volt szeretője, egy-mássalvitatkozva és veszekedve jelzik a vele való kapcsolatukat, deegytől egyig csepülik és utálják. Minden színházbajáró az elsőpillanattól fogva tudja, hogy nemsokára megjelenik ez a bizonyoskolléga, és ettől kezdve a többiek versengve fogják a talpát nyalni.Ennek a kísértésnek - abszurd dráma ide, abszurd dráma oda -Ionesco sem tud ellenállni. Csak éppen ki-talált valamit, és ez ittaz első jelenetben kitűnő: a szóban forgó személy megjelenik, ésnem szól egy szót sem.

Nem véletlenül mondtam azt, hogy a szóban forgó személy,mert ez is Ionesco egyik fogása - a főszereplőnek nincs neve, afrancia színlapon mint Le Personnage szerepel, és ezt magyarranem minden töprengés nélkül fordítom a szóban forgószeméllyel. Kiváló színész játssza, Jacques Mauclair. Nehéz dolgavan, nem szólalhat meg, de játszania kell. Szereplőtársai-nakvéleményét, egykori főnökének mézes-mázos ajánlatait,kollégáinak hirtelen barátkozását, volt szeretőjének új felajánl-kozását, az addig észre sem vett irodai szürke kis egérlánymegértését, a szomszéd eszpresszó-kocsma tulajdonosának hir-telen és számító bőkezűségét szó nélkül, hang nélkül kell le-reagálnia, de minden mozdulatra mégis valamit tennie kell,fejmozdulatával, szemével, szájának elbiggyesztésével, testtar-tásával, ülő helyzetének megváltoztatásával, felállásaival, sétáival,vagy - és ez a legnehezebb s egyúttal a legjobb művészet is -szenvtelen arccal, mozdulattal, testtartással, merev tekintettel.

Ez az első három jelenet - a darab tizenöt jelenetből áll, aszerző nem osztotta fel őket se felvonásokra, se mint újab-

ban szégyenlősen nevezik, „rész"-ekre, az egy szál szünetet aThéatre Moderne egyébként önkényesen iktatta be, nem ér-telemszerint - a darab eleje tehát hallatlanul mulatságos. Abszurd ésmégsem az. Nem a Ionesco-Beckett-Pinter-stb.-féle abszurdszínház, hanem egy nem abszurd magatartás ad absurdum vitele.Van benne valami - majdnem azt mondom: természetesen - abohóctréfákból, a modern színműveknek, de főképpen atragikomédiáknak ebből az állandó és tiszteletreméltó ihletőjéből.A Szóbanforgó Személy a bohóc, akit a többiek szellemilegsorozatosan fenékbe rúgnak, a közönség egyre jobban nevet, abohóc egyre mulattatóbban tűri, s kőzben a nézők sejtik, hogy abohócnak több az esze, mint a rugdalózóknak. Az is a bohóctréfajátékszabályaihoz tartozik, hogy a bohóc nem rúg vissza; nemrúghat, mert akkor már nem volna többé pojáca: a cirkusz nemutánozhatja se az életet, se a drámákat, hiszen ott végül alegjámborabb alak is visszarúg. De vajon ilyen jámbor-e, vajonbohóc-e Ionesco Personnagea? Sajnos nem az: ha bohóc lenne,végig mulatságos lehetne a darab és jóval többetmondó.

A következő öt jelenet a színészek és a nézők próbatétele:monológzuhatag. A Sz. Sz. kivesz egy lakást, és ott sorra fel-keresi a háztulajdonos asszony, egy kiskutyás szomszédnő, annaka férje, egy sétapálcás úr és a házmesternő. Húsz-huszonöt percetbeszélnek, és a Sz. Sz. még mindig nem szólal meg. Ez aharmadiktól kezdve fárasztó, a negyediknél elviselhetetlen, azutolsónál egyszerűen nem értettem se Ionescót, se a szín-házat.Mire való ez? Polgárpukkasztás? Nézőhökkentés? Egyik kritikusazt írta, hogy minden színész új vizsgája. De hogyan lehetvizsgázni, ha közben a szöveg', hosszúsága miatt a szín-padelveszti kapcsolatát a nézőtérrel? Mert ezek a személyek ugyanúgyszemélytelenek, mint a Szóbanforgó és szógörgetegük nem több,mint a nyárspolgáriság szokványos karikatúrájának a torzrajza.Ionesco maga a programfüzetben, nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mentegetőzik, hogy a néma főszereplőt nagyon isbeszélő szereplők veszik körül. Sokat beszélnek, túlságosan sokat,ismeri el Ionesco, azután támadásba lendül át: „Szántszándékkaltörtént. Az a kérdés, hogy a nézők, akik hallgatók is, képesek-emég hallgatni, vagy már leszoktak róla?" A kérdést nem értem.Minden néző hallgató is, és ötfelvonásos Shakespeare-t is képesvégighallgatni. De csak hallgatni? Minek a próbája vagy abizonyítéka ez?

Jelen esetben csak a nézők és a legtöbb színibíráló sznob-ságának. Ionescónak ma már mindenit lehet, és senki sem meribevallani, hogy a monológok nemcsak azért hosszúak, mertsokáig tartanak, hanem azért is, mert nem mondanak sem-mit.Ionesco ezt azzal magyarázza, hogy a Szóbanforgó Személytulajdonképpen saját gondolatait és kétségeit hallgatja, azért nemszólal meg, mert mintegy önmagával beszél. Ez nem is volnarossz dramaturgiai fogás, ha a hallhatúvá vált belső monológokexteriorizált formájukban egy cselekmény részei lennének.

Sz. Sz. végre megszólal : lemegy a ',sarki vendéglőbe, és ebédetrendel. A pincérnőnek megtetszik a szűkszavú férfi. Krúdynálélveztem, amikor egy beszélyében nem történik semmi mais, csakegy ember megeszik egy halat, de a Modern Szín-házbanfeszengtem, amikor egy hosszú felvonáson át nem történik egyéb,csak egy szóban forgó ember habozva megrendeli az ebédkülönböző fogásait és csöpp habozás nélkül egyre több italt. Devégre történik valamié hiszen Franciaországban vagyunk, és ottsznobok és diákok, lonesco és mindenki még mindig az 1968-asfura diákforrongás bűvöletében él. Ionesco

a végeérhetetlen vitához úgy szól hozzá, hogy a kocsmába lá-zadók törnek be, a mi Szóbanforgónk végre úgy viselkedik, mintegy ember, védelmére kel a pincérnőnek, leütik, megverik,megalázzák, de minden ugyanúgy lepereg róla, mint a hosszúmonológok szóözöne.

Ez a kocsmai jelenet mutatja meg - ebben a darabban csak ez -,hogy Eugène Ionesco nagy drámaíró. Kevesebb idő alatt, minttelitalálatnak vélt monológjai, izgalmas, arcátlanul éles játékbancsúfolja ki a franciák álforradalmiságát, anarchizmus-imádatát ésharisnyába vagy Crédit Lyonnais bank-fiókba pénzt dugókispolgáriságát, szabadszerelmi kiruccanásait és a családbálványozását, erőszakosságait és hagyományosszabadgondolkozását. Minden rosszat és még rosszabbat ésközben - nem volna Ionesco, ha nem így tenne - a valódi ér-tékeket, az igazi forradalmi lelket is.

A darab főszereplője, hőse, akinek hősiessége az, hogy nemegyszerűen antihős, hanem nem hős, aki úgy akarja megérteni avilágot, hogy nem vesz részt benne, egy percre belebonyolódik azendülésbe, de azután a hozzáköltöző pincérnővel visszavonul,elbújik lakásában párnák, derékaljak és konyakos-üvegek közé.Innentől kezdve a darabnak van is cselekménye, nincs is. Aforradalomból polgárháború lesz, de se a Szóban-forgó Személy,se Ágnes, a pincérlány, se az időnként fel-bukkanó házmesternő -Ionesco kórusa -, nem tudja, kik harcolnak kik ellen, és miért.Ionesco azzal lép túl 68 májusának ad absurdum vitelén, hogySzent Mihály útjának és a környező Latin Negyednek vértelen,golyótlan, sebesüléstelen, holt-testtelen összecsapásait - hiszen azolyan kisasszony-forradalom volt, ahol se a diákok, se a rendőröknem használtak fegyvert -, feje tetejére állítja: a vér a darabharmadik harmadában állandóan folyik, sok szereplő meghal, éssenki sem tudja, miért. A polgárháborúban az egyik fél győz, denem tudjuk, melyik, a Szóbanforgót nem is érdekli. Szenvtelenülvállalja azt is, hogy Ágnes elhagyja, majd bravúros színpadiidőjátékkal a

darab minden szereplője, az első jelenettől az utolsóig, meg-öregszik körülötte, elbúcsúzik, vagy fiát-lányát küldi búcsúzóul,és mint egy dallamtalan operában, rövid próza-áriákkalelbúcsúznak a főszereplőtől. Mindegyik azzal fejezi be - ez-úttalkurta - monológját, hogy „nagyon szerettelek", vagy ,apám,anyám nagyon szerette önt". Mindebből, Ágnest kivéve, adarabban semmi sem derült ki, a néző éppoly kevéssé ér-ti, mintSz. Sz. Végül ráébred, hogy egyedül maradt. A színen hatalmasfa nő ki, a főszereplő nézi, a fa lehullajtja virágait, lombjait, ágait.Rémes „szimbóleum".

Ekkor a nem-hős feláll, ég felé emeli a karját, istent lecsi-bészezi (coquin), kijelenti, hogy ezt az iszonyú tréfát már régenészre kellett volna vennie, majd a nézők felé fordul, és így fejezibe a darabot: „Micsoda tréfa, gyerekek! Micsoda tréfa, hölgyeimés uraim! Micsoda bordélyház! O-la-la, micsoda szörnyűbordély!"

*

Négy és egynegyed óra után, zúgó fővel, féltucatnyi ragyogószínészi játék varázsharangja alatt, amelynek láthatatlan burájaelkísért a koratavaszi párizsi éjszakába, igyekeztem számot vetnimagamban a darab szellemi és erkölcsi mondani-valójával ésművészi értékével. Ezt tettem most is, késő éjszakainaplófirkálásaimra támaszkodva, a darab folyamatát föl-elevenítve is, elemezni is megpróbálva. Kísértésben vagyok, hogyazt mondjam Ionescóra, amit ő mondott istenre. De ezzeléppoly kevéssé felelnék a darab értékének kérdésére, mintIonesco a darabban a saját kérdéseire. Annyi biztos, hogy a ki-váló álforradalmi jelenetek kivételével rossz ez a darab. Mégbiztosabb, hogy Ionesco ma Párizsban mindent megengedhetmagának. De az sem lehet kétséges, hogy ekkora drámaíróitudással és merészséggel is, hol lenyűgözően, hol unalmasan aztbizonyítani, hogy az életben semminek sincs értelme, elég nagy„kunszt", de nem elég nagy művészet.

játékszínSZALONTAY MIHÁLY

Illés Endre színháza

„Az ismeretlen kis színház ki-ficamodott színház volt, őrültszínház. Vagy minden színházilyen, ha nem tartja össze aszellem, az értelem, a költőszava? Ha csak a láb dobog, ahang ripacskodik, a csillárkigyúl, s a költő nem érteti megmagát?"

(Illés Endre: Egy rómaiszínházban)

Öröklött beidegződéseink úgy súgják,szerencsétlen szám. Tizenhárom színpadiművet tett eddig közzé Illés Endre.

Játékos természet persze ezt rögtön kerekszámnak találhatja, kereknek, mint adecimális alapszámot, a tízet vagy akár atucatot jelentő tizenkettőt. Mert mindegyikszám - egy kis ide-oda számolással -kiszámítható az életmű tizenháromjából. Írtegy mesejátékot, ez az Egyszárnyúmadarak - maradt tizenkettő. írt két művetVas Istvánnal közösen, az örökkön örökszép Trisztánt és a Rendetlen bűnbánatot.Ami megmaradt, az a tíz, egy kivétellel - eza Vörös és fekete nagy feszültségű szín-padi mása - mind egy sajátos, belső tör-vényszerűségeit tisztán visszatükröző és etekintetben homogén írói életmű drámaivilága. Most már visszaszámolva ésegybeillesztve az egybeillőt: a Rendet-lenbűbánattal együtt pontosan tíz olyan dráma,amely az emberről, az emberi helytállásról,az életben az igazságot kereső emberekrőlad éles rajzú, pontos képet. De milyent?Félelmeteset! Meg-riasztót és megnyerőt.Röntgenmélységűt -- s ezért a rosszatkegyetlenül tisztán emberinek mutatót s azember lehetőségeit szeretve, bölcsenmegértőt. Mindig - nincs jobb szó, deszerencse, hogy nincs, mert ez nagyon-nagyon ideillő - humanista mélységgelmegbocsátót. S mindig-mindig élőt. Hanem jelentene az összetétel mástnyelvünkben, mint ami a két szó maga, aztmondhatnánk: Illés Endre az élőképmestere. De természetesen az élő képé. Amozgó, eleven valóságé. A több dimenziójúdinamikusságé. Mint minden igazi írónak,neki is a valóság kell, a mai valóság. Sráadásul neki a konkrétum is. Nemcsakszólni

akar hozzád, de befolyásolni is: ilyen légy,ilyen ne. Nemcsak tükröt tart eléd, a sajátvalód, megismerhetőséged - ön-ismereted -lehetőségét, de ennek érdekében itt és mostmeg is sebez. Hús-vér valód kell neki, ajelen tudatú, jelenidejűségű biológiaimotor, ő nem témát, embert lát! Élőt! Snem a műveltségélmény emberformájú íróikoncentrátumát. Csakhogy - s ezegyedülálló felhangja, az, amitől övé azövé - ő a hús-vér valóságból félelmetesenéles késsel hasítja ki a neki szükségesművészi valóságot, a feldolgozott, megéltműveltségélmény késével.

Az új, nagy pontosságú s nagy teher-bírású modern nyomdai eljárások alap-ját -az ősi átviteltechnikát - kivételesen csodás,s ezért rendkívül drága optikájúfényképezőgépek alkotják. A novellista,esszéista Illés Endre optikája ez. Ebben azeljárásban komplex módon, szinteszintetizálódik minden, amit a huszadikszázad tudománya-technikája ezen a térenteremtett.

A novellista, az esszéista - szerényenkrétarajzot, árnyékrajzot idéző gyűjtőcímeire emlékezve, a drámaírót amamodern nyomdagépek gyémántkeményacélmetszetét asszociálva kell ideidézni,amiről oly nagy példányszámban kap-hatnak szép, tiszta-éles nyomatot. Mert azIllés Endre-i dráma acélmetszete ad ilyentnézői agyunknak.

I.

A sokszínű, sokműfajú, gazdag élet-műneksajátosan érdekes szférája Illés Endreszínházi világa. Mindig izgatta a színház,hosszú ideig a magyar színpad rangoskritikusa; novelláinak, tárcáinak, portréinakihletője a színház, érdeklődésének jelentősmeghatározója, tudatos ihleteinek forrása.Vele is az történt kissé, amit KárpátiAurélról írt: „Színházi kritikusnak lenni ...Bemutatóról be-mutatóra, felújításrólfelújításra ott ülni az első sor valamelyikzsöllyéjében hetenként többször is, s vanolyan torlódás, hogy akár naponta. Ez aszenvedély, foglalkozás és mérgezettségazt is jelenti, hogy egy író a fél életét séletmű-vének felét (a jóval nagyobb felét)szín-házi kritikáiba falazza be." De őkitört. S ennek a kitörésnek első állomásaaz első darab, a műfajában „komédia éserkölcsrajznak" titulált Törtetők.

Ezt az 1941-ben négyfelvonásos szer-kezetben írt színpadi művet követi az-tán atöbbi tizenkettő, melyeket - egykivételével, e drámaírói világ korai

summájának, mesei-költői foglalatánakkivételével - az azóta eltelt három év-tizedben többkevesebb sikerrel mindelőadtak. S amelyek azóta szép növésűvonulatukkal sajátosan színezik a nem-csak tisztásokkal, csalitokkal, bokrokkalgazdag, de egészséges fákban is oly dúsXX. századi magyar dráma erdejét. S nagykár, hogy e szép szálfákkal oly ritkánépítik a magyar színház épületét. Vagyis,hogy bontsuk már a képes beszédet, IllésEndre drámaírói harminc esztendeje - akárIllyésé vagy Németh Lászlóé - kötetbegyűjtött írói teljesítmény, miként 4 kétpályatársé is, hatalmasan egészséges ésfontos része, meg-határozó része a magyarirodalomnak. De valahogyan - s apontatlanság itt valódi pontatlanság, mertnem az elemző tudás, csak az érzett,tapasztalt állapot homályosmegfogalmazása - nem tudott épp ilyenerejű komponense lenni ebben azidőszakban a magyar színháznak.Érthetetlen, de így van, pedig ezek aművek jók, és mint egy-egy szabályterősítő kivétel, véletlen bemutató bizo-nyítja, időállóak is - ez az állapot oly titkottakar, melyről egyszer, valahogy, lekellene rántani a leplet. Az Illés Endreszínházának világát, témáját is-merőfelkészülségével, pontosságával.

Az első mű bemutatója nagy siker volt.A Nemzeti Színház 1941. október 25-énmutatta be Németh Antal és Major Tamásrendezésében, a darab főszerepeit KovácsKároly, Szörényi Éva, Jávor Pál, SzabóSándor, Makláry Zoltán, Pethes Sándorjátszották, a korabeli kritikák szerintkitűnően, mint ahogy ezek a kritikák aműről is általában dicsérően írtak, szinte apályatárs, a színházi kritikus személyétmegillető baráti lelkesedéssel, ha nemérezték is mindnyájan a művet aNemzetibe valónak.

II.A mű a karrierizmus anatómiája. Meg-ismerkedhetett vele azóta a televízió jó-voltából - a Madách Színház jól sikerültfelújításában - mindenki, s tapasztalhatta,hogy a kor szülte, szinte érdektelenrekvizitumokon túl, az emberi magatartás,magatartásformák ilyen színpadianalízisének milyen ereje van, s milyenmához szóló erejű tapasztalatokat rejtmagában. Nem arról beszél teljesen ez a„komédia és erkölcsrajz' a mai nézőnek,amiről beszélt az első változat. Az unoka-húg meg a fővadász, ez az egyfelvonásos„játék és karikatúra a harmincas évekből",amely az utolsó mondat

Csemiczky (Balázsovits Lajos) fölényesen kioktatja a gépírónőt (Nagy Anna) aTörtetők Madách kamaraszínházi előadásában

szerint folytatódhat „akár három felvo-násban", s szerencsére folytatódott is. Nemteljesen ugyanazt mondja, mert mára márelmosódott a korábbi urambátyámosközéposztály polgáriasodott jel-lemkarikatúráinak osztálytartalma, demegmaradt benne az életszituáció máig isérvényes tapasztalattartalma, a két-fajtakarrierista jellemtana: a jó össze-köttetésekkel rendelkező erőszakosé (akinem ismeri az erő morálját) és az alat-tomosan okos, ügyes számítóé, aki korrekt(akinek a korrektsége néha felér egyárulással).

III.

Illés Endre színháza az emberi maga-tartástmindig morális viszonylatában vizsgálja,két vagy több ember egymáshoz valókapcsolatának kritikus helyzetében.Történetei : élethelyzetek. Rend-kívülegyszerű, hétköznapi történetek. Forrása:az emberi természet. A különböző jellemektörései és illeszkedése. Anyaga: amunkájával, környezetével, szerelmével,családjával, barátaival meg-határozott pestiember. Tisztviselő, mérnök, titkárnő,telefonszínésznő, zeneszer-

ző, építész, orvos, szobalány, fényképész,egyetemi tanár, jósnő, nyugdíjas tanár,tudományos kutató, textiltervező, re-tusőr,nyelvész, történész, fizikus, bérelszámoló,bíró, személyzeti osztályvezető, igazgató,művezető, egyetemi hallgató vagyegyszerűen férj, feleség, elvált feleség, fiú,báty, öcs, nővér, unokabáty, barát, barátnő,menyasszony, nagynéni, vagy mindjártjellemezve: egy erőszakos fiatalember, egyalattomos, a zsaroló, a hazug, a néni, akialbérlőket tart, a tegnapi sznob, a maisznob, a hipersznob, a szabadúszó stb.Színpadi levegője is a köznapi életlevegője. Megtévesztő, és visszaadásaszinte lehetetlen. A színpad kiemel, aszituáció, amiben a drámaíró gondolkodik,keretbe van zárva. A szituációt létrehozójátszó ember, a színész, itt nem az örökfolyamatot hangsúlyozza, nem az életegész folyamatát, melyből Illés drámái„csak" kiemelnek egy szeletet és elénktárják, de pontosan tud-ja, hogy előtte voltaz előzmény, amitől ilyenek a szituációkhősei, és megy utána az' élet (ezért olyanritka a halál nála, főhősei sohasem halnakmeg), amelyben a hősök hordozzák már az

általunk látott terhét is. Nem, a színésznem tudhatja

adni a folyamat egészét, ő csak a pilla-natnyiban, az itt elkezdettben és az ottbefejezettben tudhatja sűríteni a jellemet,amely érzékeltetheti a folyamatot. Azt afolyamatot, amit az olvasó apropó nélkül isazonnal tudomásul vesz. Míg ugyanazt anéző csak nagyon pontos, nagyon jóelőadás esetén, a jellemek apró-lékosvisszaadásával, a szituáció maradéktalanelfogadásával, azok hangulatánaktermészetes befogadásával tudjaasszociálni.

Érdekes módon a modern hatáspszi-chológiai vizsgálatok ezt mutatják: minélközelebb van a színpadi jelenség napivalóságához, annál nehezebben tudjaművészi élményt jelentő tapaszta-latanyaggá emelni anyagát. S minél több azidő, hely stb., eltávolodást jelző külsőrekvizitum: kosztüm, díszlet, történelmi,egzotikus couleur locale, annálkönnyebben. Vagyis mindezeken túl ne-hezebb teljesen mai drámát játszani egyszínháznak, és hasonló élményszintreemelni az idegen, a régi, a klasszikus éscsak tanulságaiban maival szemben, éskövetkezésképpen nehezebb sorsa van amát színpadra író élő dráma-írónak. Őt nemsegíti külsőségek lát-

Kényes pillanat Dzsini (Almási Éva) és Sulyok vezérigazgató (Ajtay Andor) közöttIllés Endre Törtetők című drámájának Madách kamaraszínházi előadásán

ványt jelentő szárnyalása, csak gáncsolja akortársak témát, környezetet, jellemeket jólismerő - esetleg jobban ismerőhitetlensége; esetleg magának az előadótársulatnak hitetlensége is. Pedigamennyivel nehezebb, annyival érdekesebba mai élet mai színpada, valódi drámaírópedig csak az lehet, aki a saját korában,kortársaiban érte tetten a világ fájdalmát ésörömét.

IV.

Ezt mindenki tudja, aki színházat csinál,színházból és annak környékén él, csakazért idéztem ide Illés Endre drámaivilágának vizsgálatakor, mert ért-hetetlenaz a kettős közöny, amivel szín-háziéletünk elmegy a nagyfeszültségű maiművek, Méreg, A mostoha, a Hazugok, ameglevő életmű első szakaszának remekeimellett, és hogy senki fel nem fedezte méga csodálatosan kerek mesejátéktorzó, azEgyszárnyú madarak szépségeit.

A Méreg Illés Endre sorban másodikdrámája. 1942-ben írta, és 1943. január 22-én mutatta be a Pesti Színház HegedűsTibor rendezésében. A parádésszereposztásban - Ajtay Andor, Mezey

Mária, Sándor Izabella, Dénes György,Kőműves Sándor játszották a fontosabbszerepeket - 140 előadást ért meg, mert anyugalmat jelentő első feleség és az izzószerelemben elégést jelentő másodikközött vergődő férfi - a biztos haláltjelentő betegségben is a másodikat választóférfi - útkeresése költői szépségűmondatokban varázsolja elénk a konf-liktust. Az élet veszélyeire döbbenő ár-tatlan kényelem színpadra vetítése pedig akor veszélyeire is utalhatott - ha nem isfigyelmeztetett -, de árnyakat, az ártatlantudatlanság elvesztésének árnyaitfelidézhette. Lényegében három jellem, azalkotó, szerelemkereső férfi; a harmóniátlehelő nő; és a birkózó-birtokló kegyetlenszerelem-nő hármasa a dráma. Defelvillanó mellékalakjai - a jellemekkel mintaz idő divat-statisztáival való korjelzés - ittis aláhúzza a mű üzenetét: az életben tartószerelembe vetett emberi hitet.

V.

A mostoha a Belvárosi Színházban kerültszínre Bárdos Arthur rendezésében 1947.május 3o-án. Horváth Jenő, Mezey Mária,Vadnai Éva, Kállai Ferenc, Su-

rányi Magda, énes György, Andrássy Ilonajátszottak. Idős férj, fiatal feleség, afeleséggel egyidős gyerekek: lány és fiú. Eza felállás és a konfliktus forrása. Mindenki'egész ember, mindenki rendes. Akonfliktusban nem is a becstelenség és abecsületesség, nem is az igazság és ahazugság, hanem a különböző szintűminőségek esapnak össze, és az ebbőleredő érzékenységek döntik el a drámavégkimenetelét. Egy durva tréfa miatt -amelyet az élet majdnem igazol - afiatalasszony otthagyja a férjét, aki apjalehetne, de akit igaz szerelemmel szeret. Hanem lenne olyan érzékeny sajáttisztaságára, ha állóképessége nagyobblenne, talán nem lenne dráma. De ennek anőhősnek a minőségigénye jelleménekkiiktathatatlan része. Saját életét csak olyantárssal tudja elképzelni, aki az élet együtteshelyzeteiben megfelel az általa éltminőségszintnek. Ha nem, nem kell társ, ésha szereti, inkább nem kelt élet. Illés Endredrámai életművében kezdetben ez aminőség-igény mindig legyőzi a szerelmet.Nem hajlandó megalkudni, s nemesindulattal utasítja el' a „büntetlenül nemlehet tökéletesedni, egy kis adag testi-lelki

mocsok elengedhetetlen feltétele éle-tünknek" állítást. S majd az életmű má-sodik felében írt drámákban jelentkezikaz elkövetkezett törés után a szenvedés, aszenvedés után a megbocsátás lehetősége,az élet újrafelvételének a lehetősége,vagyis a szerelem akkor lesz két emberösszetartozásában a legfontosabb,minden egyébnél lényegesebb elem. (Haezt a drámai jellemteremtő fejlődéssortkövetjük, azonnal megértjük a Névtelenlevelek feleségfiguráját s ebből követ-kezően a mű végét, amelyet a fiatal IllésEndre kemény töréssel fejezett volna be,míg a Névtelen levelek írója - a ma iscsodálatosan fiatal - az életet szinte sű-rítés nélküli valóságában színpadra eme-lő konfliktus-megkerüléssel, a történel-mibb jellemből fakadó valóságosabbkonfliktust választotta.) Mindenesetre

mind a korai, mind az 1959 után írt drá-mákban a konfliktus alapmotívuma akülönböző emberi minőségek egymásmellett élése (ez a tragikus vétség - mégvígjáték esetén is), és a konfliktusalapfelállása: egy kiélezett helyzetben akülönböző minőségek különböző visel-kedése, s ezt követi a drámaként változómegoldás.

VI.

Illés Endre színpadírói teljesítményeiközül a legkerekebb, a leglátványosabb aHazugok, ez a vígjátéknak minősítettkegyetlen, pontos szatíra. Hiteles kór-képarról, hogy a hazugságokat milyenszívesen s bizonyíték nélkül azonnal el-hisszük.

A Hazugok - engedtessék meg nekemez a túlzó fogalmazás - tökéletes szín-

padi mű. Jelen van benne mindaz jelle-mekben, szituációban, sűrítésben, társa-dalmi értékű mondanivalóban, ami a XX.század középfajsúlyú társadalmidrámájában erény. Eminens dráma a többiközött. Az ember általában nem szereti azeminenseket. Hanem ennek a humora isaz, s a keserűsége is, amit ez a humorhordoz. S ez megmenti a nagyszabályosságot, mert ott lebeg bennünk avígjátéki elemeknél, jellemeknél, azsarolónál, a hazugnál erő-sebben amegdöbbentő keserűség: a fene egye meg,hát ilyenek vagyunk. E megdöbbentőkeserűség ereje már szabálytalan. Mert mitis mond ez a dráma? Ha szét is tépünk egyhazugságot, mögötte rögtön fölbukkan amásik. S a világ minden hazugságát úgysetudjuk széttépni. Valahol mindig vanrólunk valami hazugság, amit mindenkirögtön elhisz, és amit senki nem mond elnekünk.

VII.

1949. január 14-én volt a Hazugok pre-mierje a Művész Színházban, Apáthy Imrerendezésében. Ajtay Andor, Sennyei Vera,Darvas Iván, Peéry Piroska, Fónay Márta,Berczey Géza, Dömsödy János és Kabát, azsaroló szerepében maga Apáthy Imre.Szép csendes siker volt, játszották is egydarabig. Azóta csak most a DebreceniCsokonai Szín-ház. Huszonöt év után ...

Van a darabnak egy felejthetetlen je-lenete. A mandarinvázás. A családiebédlőben áll egy drága, eredeti manda-rinváza, a toronyban imádkozó nővel. Ahősnője véletlenül hozzáér, és egy darabjaa kezében marad. Megijed. S akkor kiderül,hogy a váza bizony csupa ragasztás: „Amandarinvázát ebben a családban mármindenki darabokra törte ... Utána mindigmegragasztották!... Ez a váza csalás. Csakrá kell lehelni, és rögtön szétmállik! ..."

Mint a család, amelyben a hősnő él.

VIII.

Illés Endre drámaírókorszakának elsőciklusa 1941-től 1949-ig, a Hazugokmegírásáig tart. Öt mű - négy mai témájú, segy a már többször említett mesejáték, az1943-ban írt Egyszárnyú madarak -tartozik ide. Ez az a mű, az életműegyetlen drámája, melyet nem mutattak besehol. Pedig ez a sosevolt országban, amese időtlenségében ját-szódó drámamodellje az Illés Endre-i dramaturgiának.Szép leleményű, fantáziadús modellje.

Illés Endre: Festett egek (Almási Éva, Domján Edit ésHoresnyi László) (Madách Színház)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kétbarát. Az egyik megszeret egy idegen lányt,elrabolják, de a másikat közben megölik.Az első kiváltja a halálból, annak árán,hogy saját maga testét adja át mindenmásodik nap. Így a világ-szép, raboltfeleség minden második nap a barátotkapja, aki nem nyúl a feleséghez, de aki aszelíd férjtől elütő farkas-természetévelmégis felborítja maga körül a világot. Ő aFarkas, az aki aztán el is mondja a helyzeteta feleségnek, aki nem tudva megbocsátania szelíd eredetinek, el is hagyja az egytestben élő kettőt. De utána az a végzete,hogy minden férfi kevés neki, nem megyférjhez újra, mert akik felvonulnak előtte,azok mind egyszárnyú madarak, a mun-kájukban hisznek vagy a hatalmukban,néha egy nőben, de mind egyszárnyúmadár, egyetlen erős szárnyuk van, azzalrepülnek. Ő pedig már ismert egy férfit,egyetlenegyet, aki kétszárnyú volt.Bezárkózik várába, és visszavárja, mert aszerelemben nincs alászállás. „Van egyfajtahűség, amit csak a nők ismernek - nemtudjuk elfelejteni a férfit, aki a legkülönbvolt. Elküldhetjük, megalázhatjuk, máságyába bújhatunk - de valami maradbennünk! Ha más nem, legalább a fölény,amit új kedvesünk mellett érzünk."

Ritka költőiségű szépséggel fogalmaztaIllés Endre színpadra a nő és a férfiviszonyát, az ellentmondásból szőtt ér-zések áradásának gazdagságát és a meg-sértett minőség utólagos döbbenetét azon,hogy a szép, nagy tetthez, az alkotáshozálmoknak, ellentmondásoknak ez a zavaróizgalma kell.

IX.

Majd kilencéves szünet következik. 1956-ban írják Vas Istvánnal közösen a kétIsolda és Trisztán történetét szín-padra, és1957. szeptember 21-én mutatja be abudapesti Jókai Színház Gellért Endrerendezésében. A következő évben a Vörösés fekete készült. A Stendhal-fordító,Stendhal-tisztelő író igazi drámát varázsolaz adaptációból, amit 1959 április 10-énmutat be a Petőfi Színház Kürti Pálrendezésében.

Az 1959-ben írt Türelmetlen szeretők-kel kezdődik Illés Endre másodikdrámaírói korszaka, amelybe ezen kívülmég őt dráma tartozik. Az első színmű-véhez, a Törtetőkhöz hasonlóan „komé-diának és erkölesrajz"-nak jelzett Ho -mokóra, a Vas Istvánnal közösen írtRendetlen bűnbánat, a z Aki szeretni

gyáva című szímmű, amit a NemzetiSzínház Az idegen címmel mutatott be, aFestett egek, és a tavaly írt, idén be-mutatott Névtelen levelek.

X.

A Türelmetlen szeretőket, miként aTr i s z t á n t , a budapesti Jókai Színház vál-lalta fel. Pártos Géza rendezésében 1959.október 23-án volt a bemutató, hatalmasközönségsikerrel. A mű két egymástőszintén szerető fiatal mai közegében vetivizsgálat alá a minőségigény tételt. Mostrájuk vetíti, saját tisztaságkeresésükalapmotívumává varázsolja az író annyimás drámai művében, annyi szituációbanátizzított alapmotívumát: az üresség, akönnyűség, a hígság jellemhibává válik,elviselhetetlen az igényesnek. Azalapszituáció két fiatalja, Gyurka, a fiataltudományos kutató, és Kati, a fiatalorvosnő, elválásuk után megjárja a magapoklát. Az egyik teljesen nyilvánvalóürességgel, a másik a csak neki szólóürességgel találkozva döbben rá, hogymégis jelentenek egymásnak valamit, stalán össze is találkoznak. A mű a tragédiaminden komolysága nélkül idézi a jelenkorlehetséges egyik tragikumát, az egymáshoztartozók - hiúságból, ön-becsapásból --egymástól elszakadását. Sok finomvívásból, szópárbajból épül fel a két főhőskatarzisvonulata (hiszen mindkettőjükszámára az egész mű: megtisztulás azönmaguk okozta tisztító-tűzben), és ezt akorabeli előadás kellő hangulattal, kellődistinkcióval érzékel-tette.

Sikert hozott - az életműben szokatlanulharsány, kevés szereplős Romok-ó ra is, aMadách Színház Kamaraszín-házának1961. december 8-i bemutatója, szinténPártos Géza rendezésében. Márkus László,Váradi Hédi, Kiss Manyi, Garics János,Molnár Zoltán, Avar István teremtetteksikert ebből a szatírából, a sznobságnak eGoldoni-szerkezetű, vígjátékileleplezéséből. Főhőse - életünk oly ismertfigurája - a féltehetség. „Műveltségének,művészetének, modorának kellemetlenrozsdafoltja: sznob." Aki a tehetségébőlhiányzótösszeköttetésekkel akarja pótolni, s amikorez nem sikerül, sértődött lesz, s ahogy ezmajd divatossá válik, ő lesz a félreállítotttehetség, akit - u g ye , politikai okokbólállítottak félre. Természetes, hogy ezt a hiúés öntelt tegnapi sznobot felfalja a „maisznob" egy szemtelenül csinos fiatal nőképében, aki „huszonhárom éves. Okos éstürel-

metlen. Számító és türelmetlen. Unott éstürelmetlen. Kegyetlen és türelmetlen.Talán már romlott is - és türelmetlen".Amiből az is nyilvánvaló lesz, hogy az írónem szenvedheti a türelmetlenséget, nemszenvedheti megtestesítőjét, de mégmindig inkább elviseli, és több emberségetjuttat neki a végkifejletben, mint a hamiskitüntetésekkel csillogó, a mások sikereireirigy, hazug műveltségélménybentetszelgő, és az édes múlt és a sérelmesjelen között szépen, kényelmesen élőtehetségtelen, rossz művésznek.

XI.

A Nemzeti Sínház 1963. szeptember 27-én mutatta be a Vas Istvánnal közösen írtRendetlen bűnbánat című drámátTörőcsik Marival, Domján Edittel, FülöpZsigmonddal, Szakács Sándorral, GelleyKornéllal, Garas Dezsővel, ZolnayZsuzsával, Suka Sándorral, RaksányiGellérttel, Szekeres Ilonával, MajláthMáriával,, Apor Noémivel. A két szerzőmai szerelmi tragédiát, egy halál árán újraösszeérő szerelmet állít szín-padra, aTürelmetlen szeretők motívum-rendszerétúj látószögben, vagy a z Eg y -szárnyúmadarak motívumát Platon La-komájábólfogalmazva: „... minden ember félember,csak fele az eredetinek - akit kettévágottZeusz - és kínlódik, eped. És olyan, mintaz a suta hal, a fél-szegúszó. Amíg egyszervèletlenül a másik felére rá nem akad." Ésa teljességet adó gyönyörű eredmény: ,Ésketten számítanak a Hádészban egyhalottnak." Érdekes, nehéz a Rendetlenbűnbánat. Az invenciózus nyelv, ajellemrendszerek hétköznapiellentmondásai, az elszakított egymáshoztartozás, a kusza rend és rendezetlen,mentál higiénia, a néha feleslegesnekérzett motívumhalmozás, gazdaggondolatáradás - finom tapintású, súlyosszövetet hoz létre, nemigen tudja azember, milyen ruhát lehet ebből szabni,mi is a műfaja: talán színpadi költészetmai valóságban, vagy megfordítva, avalóság színpaddá varázsolva. Aki szereti -így szereti -, aki nem, annak így is, úgy isfelemás, mint ahogy felemás főhőse aköltősége elől menekülő nyelvész, SzerbAntal „felesleges tudományokdoktorának" mai megfelelője.

Az oly sokáig bizonytalan, tétova jel-lemek, ingatag, szinte gyenge, útkeresőférfihősök után egy jellemtelen, számí-tásban, a jól élni akarásban kristálytisztánerőszakos főhőst láthatunk az őt körülvevőnők katalizátorhálójában Illés

Drámai szembesítés a Névtelen levelek második felvonásában. Blazsovits bácsi (Horváth Ferenc), Iván (Bálint András),Vajda (Körmendi János), Noémi (Szemere Vera), Anna (Ilosvay Katalin), Ádám (Huszti Péter) (Madách Színház)

Endre következő drámájában. Az Akiszeretni gyáva című művét a budapestiNemzeti Színház mutatta be 1965. február12-én Tatár Eszter rendezésében Azidegen címmel. A mű hőse fiatal mérnök.Munkáját remekül elvégzi, de „önző,kényelmes, nyugodt, süket, közömbös éskönyörtelen". „Nem ismeri a parancsot,hogy az életben mindent ki kell javítani,ami kijavítható." Életfilozófiája:„Megfizetem a világnak az adót, amit akülönböző adóhivatalokban a nevem melléírnak - de több gondom nincs senkivel,semmivel." Természetes, hogy magáramarad, természetes, hogy a darab végén„egymagában áll a ki--hűlt világban". Újciklusának ebben a művében alegközvetlenebb társadalmi mondanivaló akorábbi művekhez képest szinte politikairöpiratként lángol fel, s ez a mondanivalóaz újonnan szervezett szocialista valóságotigenli, s nem az odafigyelő aggódásával,de a résztvevő aktív felelősségével.

XII.

A jellemkulisszájú drámai szerkezetből,annak belső intenzitású művészi erejé-

ből épül itt az új drámai kommunikáció, arégi dramaturgia érzékenységének se-gítségével alakul ki, a teljesebb hatás-elemeket igénylő szélesebb nézőközön-séghez szóló műtípus: a személyiség vizs-gálata, minőségigényének vizsgálata, mostmár nem egyszerűen egy másik emberhezvagy pár emberhez - hanem a társadalomegészéhez. Ennek a fejlődés-sornak azelső állomása Az idegen a kritikáktükrében - elsősorban a gyenge, modoroselőadás miatt - igazán nem volt sikeresneknevezhető, de igazi vihart, kritikaiellentmondást az ebbe a műfajtípusbatartozó következő dráma, a MadáchSzínházban 1969. december 7-én LengyelGyörgy rendezésében be-mutatott Festettegek aratta. A mű lát-szólag változatlanul jellemvizsgálat. Csakez a jellemvizsgálat most már nemegyszerűen a feleség, a szerető tisztaságánméretik meg, s ha azon is, azon szintesúlytalanul, hanem sokkal inkább a jelentársadalmi valóságán. S így sokkal inkábbfontosabbá válnak a főszereplőjellemminőség-szintjében a társadalmitényezők, a mai magyar, a mai szocialistaépítés tényezői. A fiatal

értelmiség hely- és útkeresésének a drá-májává válik, ami régen „egyszerűencsak" jellemtérkép lett volna. A műMadách színházi előadását Huszti Pé-tertől, Domján Edittől, Almási Évától,Némethy Ferenctől, Káldi Nórától,Horváth Ferenctől, Horesnyi Lászlótólláttuk, és ugyanez az együttes, ugyan-csakLengyel György rendezésében mutatta beidén január 17-én Huszti Péter, BálintAndrás, Balázsovits Lajos, IlosvayKatalin, Káldi Nóra, Mensáros László,Bencze Ilona, Cs. Németh Lajos, SzemereVera, Horváth Ferenc, Körmendi Jánosközreműködésével ennek a drámaivonulatnak a legújabb darabját, a Névtelenleveleket.

XIII.

Ez a mű is, mint a korábbiak, az emberikapcsolatok vizsgálata. Kiélezetthelyzetben a jellemek minősége egymás-hoz való viszonyának ábrázolása, csak-hogy most már az összegyűjtött jellem-cserepek tükrének teljesen világos, „di-rekt" társadalmi vetülete van. Immárontörténeti kontextusban és a dramaturgiasajátos szerkezetében is. A mű

három történelembe visszatérő álomjátéka -melyből az előadás kettőt csinált - atársadalmi tapasztalatokat igyekszik tettenérni, a konkrét jellemvizsgálatokbólkibontakozó, a kialakult Illés Endre-idrámatípusból származó jellem-analízisbőlmost már természetesen következőtársadalmi tapasztalatot. Már a Festett egekÁdámja is inkább közéleti figura, vergődésetársadalmibb, mint a korábbi, személyestragédiájukat személyes viszonyokbanmegélő hősöké. A Névtelen levelek Ádámjapedig teljesen és egyértelműen közéleti hős,aki a maga tisztaságigényét,minőségmércéjét már nem egy emberen - sfőleg nem egy nőn, nem a feleségén, nemapósán, a közelmúlt történelme teremtettevalóság-karikatúrán - méri le, hanemszerepének társadalmi hasznosságán. Ezértvállalja a mű alapszituációját - az újonnankinevezett igazgató ismerteti az érde-keltekkel a hozzá érkezett névtelen le-veleket -, ezért akar kinyitni ajtót-ablakot,hogy új, tiszta levegő áradjon be. S érzi,hogy piszkosan nem lehet tiszta világotteremteni, ezért utasítja el a velekapcsolatos, a névtelen levél mocsok-jarévén szerzett igazgatói állást, mert a belsőharmónia kell, a saját harmóniája, a világotépítő harmónia rá eső része. Ahogytiltakozom a Festett egek Ádámja ellen,mint drámai hős ellen, akinekszuperintelligens puhányságát, álomvilágát,lépcsőházi bölcsességét csak az üzenetjellemzésére felhasznált apparátusnakérzem, olyan erővel fogadom el a Névtelenlevelek Ádámját kor- és generációjelzőnek.Olyannak, aki ha szerencsétlen lesz is, ha alehetséges meg-oldások közül az élet nemengedi esetleg választani, a legrosszabbatkapja. A tudatos naivság az ereje. Tisztajellem, mint annyi Illés-hős, de katarzisanem más jellemekkel való összevetésből fa-kad, hanem saját magából. Mi az, amit őelbír a társadalomból, s mi az, amit nemhajlandó tűrni? Tulajdonképpen aszerzőnek eddigi legtökéletesebb drámaihőse, a legpozitívabb pozitív hőse, s az ismaradhatna, ha nem akarna cselekedni, hanem próbálná a maga körül ki-zökkentvilágot helyretolni. Megoldási kísérleteazonban, ahogyan saját hajánál fogva akarjatiszta helyzetbe emelni saját magát, akiszemélyénél fogva tiszta, már erőtlenebbresikerült. Vagyis - s megint csak a szavakatkell értelmezni - nem Ádámnak kellenevédekeznie, ha-nem azoknak, akikbemocskolták, de - s megint az író igazsága- hol s hogyan lehet olyan társadalmiszituációt terem-

teni, ahol a névtelen levelek nyálazó rá-galmazóit, az örök támadókat védekezésrelehetne kényszeríteni? A cselekményszerkezete, miután az utolsó álom-játékbeépült a középmezőbe, teljesen felbillen,s a társadalmi tapasztalat szerző által eleveelrendelt fontossága visszasüllyed a drámaicselekmény konkrét formájába, amely ameditatív monológok, párbajszerűdialógok csillogó hálóját tartja. Az elsőrészben nemes ékesszólású szó-katedrálisként, a második részben megtörtlábazatú, elsietett

építésű árkádházként. Megfosztva eredetiálomjátékkeretétől, még jobban kiütközika mű végének - az életműből logikusankövetkező megoldásnak - a vázlatossága.

Ez a mű - a legutóbbi bemutató - hakidolgozottságban nem is olyan kerek, hanem is éri cl a Hazugok vagy a Homokórateljességét, vagy az Egyszárnyi madarakköltői szépségét, egy gazdag drámaíróiteljesítménynek természetes része,fejlődésének világosan nyomon követhetőállomása.

A gyanú és nyugtalansága házaspár viszonyát is megmérgezi. Fruzsi (Bencze Ilona) és Ádám (HusztiPéter) Illés Endre Névtelen levelek című darabjának Madách színházi előadásában (lklády Lászlófelvételei )

KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ

Shakespeare ha bólintanitudna...

A makrancos hölgya József Attila Színházban

A makrancos hölgy: csapda. Rendező, akicsak e darabbal szembesült, keményenfegyverkezett, hogy megoldja a vígjátékkét paradoxonát. Magából a shakespeare-iszövegből következőt, és azt, amit aváltozó történelem, az elmúlt századok„helyeztek el" a makrancos Katamegszelídítésének históriájában. Azelemzés kedvéért foglalkozzunk előbb azutóbbival, bevallottan azzal a szándékkal,hogy néhány elterjedt avagy„kézenfekvő" értelmezési lehetőség fel-vázolásával tegyük hangsúlyossá a JózsefAttila Színház előadásának a szokásostóleltérő alapkoncepcióját.

Mi okunk kételkedni abban, hogyShakespeare korában így éltek és ítéltekaz emberek: „Urad, gazdád és életed aférjed. / Uralkodód, fejed, gond-viselőd, /Ki téged eltartandó, szánja testét / Nehézmunkára... E történelmileg valóbanhiteles erkölcsi rend mi fölöttgyőzedelmeskedik a vígjátékban? Csakcímszavakban : „öncélú" morcosság, düh,csín nélküli valóság, „úrhatnámság, rang,dölyf", ami legyőzetik a vígjátékibonyodalom során. Ez az az „eszmeikonfliktus", amire, úgymond, a vígjátéképül. És a beígért paradoxon: ez alól a„gondolatiság" alól (ami egy olcsóbohózat vérszegény alapötletecskéjecsupán) jócskán kifutott a talaj, a tör-ténelem. A makrancos hölgy ebben - avizsgálat kedvéért leszűkített - értelme-zésben aktualitását vesztett, meghaladottdarab.

Paradox módon, a vígjáték szövetébenrejtező, másik paradoxon oldja fel aváltozó világ által kivetett „tanulságot", steszi rangos művészi feladattá mindenalkotó számára A makrancos hölgy szín-revitelét. Ez a másik önellentmondáspedig az, hogy e „hittételt" fogalmazóKatalin, s vele együtt Shakespeare va-lamiképpen hazudik.

Nem mond igazat, mert az „úrhat-námság, rang, dölyf" nem sajátja Katalinjellemének. A monológ, amiben e kiemeltszavak elhangzanak, s amit a szerzőKatalin szájába ad, az egész víg-játéktólelütő, az addig történteket csak-nemcáfoló moralizálás. A darab igazi üzenetétKatalin magatartásában kell

keresnünk, lázadásában egyrészt a szülőizsarnokság ellen, az árucikké alázottságellen, de legteljesebben Petruchiohozományvadász, harcban, kalandokbanedzett, eldurvult személye ellen. Katalinlázadása, le merjük írni, a legmodernebbértelemben vett személyiség tiltakozása azsarnoksággal szemben. Katalin ebben azértelmezésben - és a darabból más nemolvasható ki - potenciálisan tragikus hős.Miközben Shakespeare nagymesterségbeli tudással görgeti vígjátékát avégkifejlet felé - egyre szívósabbá,egyöntetűbbé szövi Katalin vígjátékidegenalakját. Hogy aztán a záróakkordban,„nem tudván mit kezdeni vele", szájábaadjon egy alkatától idegen, de egy férfiúidespotizmus jegyében szervezetttársadalom szája íze szerint fogalmazottmonológot (feltehetően zsíros helyeslésseltalálkozván), ami épp úgy nem zárja leKatalin és Petruchio harcát, mint amondatot a pont. Csupán a „végét jelzi".Katalin tragikus hős mivolta csak azokszámára lehet kétséges, akik nem veszik afáradságot, hogy alaposan elolvassák adarabot, miáltal megtudhatnák, hogy:Katalin nem szereti Petruchiót; Petruchioérdeklődését a lány iránt annakhozománya kelti fel, és szelídítésihadjáratának a betört asszony mellett mégújabb húszezer dukát a jutalma;Shakespeare óvakodik a záró-monológbanmást is leírni, mint azt, hogy - summázva- az asszony hű szolga, beszélő szerszám.A monológ, ha a darab szövegébőlszármaztatjuk, Petruchio néhol már-márvadállati edzés-munkájának a hozadéka, amegsemmisített személyiségmegalázkodó, tehetetlen igefelmondása.Ezt nem szerelmes asszony mondja el, ittmár csak az oroszlán ugrik át, ki tudja,hány korbácsütés emlékével az idegeiben(s bölcs rezignáltsággal talán?), a tüzeskarikán, a nézők (a darab valamennyiszereplője) ámuldozása, helyeslőbólogatása közepette. Egy olyan korban,amikor egyik este a Globe Színházbamehetett a nagyérdemű közönségShakespeare-nézni, a következő este pediga szomszéd téren csavargókmegvesszőzésében gyönyörködhetett, egyilyen korban helyes-léssel találkozhatottaz asszonyok ilyentén vesszőfutása is,összeolvadhatott a szereplők szövegmegszabta tetszése a tényleges nézőktetszésével. De ma? .. . És tovább, az„egyéb viszonzást nem vár tőled el, / csakszerelmet, jó szót, szófogadást", ebben azösszefüggésben,

napvilágos módon ágyastársi szolgálatotjelent csupán.

Ez lenne a vígjáték? Egyáltalán, lehet-eegy ilyen kegyetlen sorsot befutójellemnek helye vígjátékban? A válasz: ottvan; ezzel együtt kell megoldani ennek avérbő reneszánsz játéknak a színpadravitelét.

Egy régebbi értelmezés

Akiknek ezek után is valószerűtlennektetszene A makrancos hölgy pseudo-komédia volta, azok számára mentség azaz elgondolásrend, minek alapján a da-rabot magyar színpadon játszották. Enneka szemléletnek Hevesi Sándor az atyja, őtidézve nem Kata, hanem a shakespeare-imű megszelídítésének receptjét kapjuk:„Mi azt akarjuk, hogy mindaz a durvaság,amelyben a reneszánsz csak egészséget éserőt látott, játék legyen, maszk, amelymögött a leggyöngédebb szerelemrejtőzik." Majd később: „Mi Katalinhajlandóságát a férjhez menésre már abbólszármaztatjuk, hogy Petruchio hatássalvan reája, megtetszik neki, s fokonkéntvaló meg-szelídülését részben annaktudjuk be, hogy egyre szerelmesebb leszaz urába." Íme a kettős gordiusi csomóelmetszésének - mert ez aztán minden,csak nem megoldás - egyik,„legkapósabb" változata. Ez megnyerheti

azt a mai embert, aki A makrancos hölgyelőadásáról „gurultunk a nevetéstől"felkiáltással óhajt távozni, de nem azt, akiShakespeare-élménnyel kíván gazdagodni.Ennek a koncepciónak jegyében a darabóhatatlanul a bohózat irányába tolódik el,Petruchio nem vagyontalan kalandor,hanem gazdag örököse atyjának, csupánnyugtalan vére ragadja kalandokba.Katalin elkényeztetett, csípős nyelvűkisasszonyka, aki mint ilyen, megérdemli,amit kap : az egy napnyi éhezést a dúsételekben turkálás-válogatás után; az egyéjszakányi kemény fekhelyet a pihepárnákután, az egy napnyi gyaloglást egy olyanházban töltött évek után, amit apja ígyjellemez futólag: „szolgám temérdek".Kell-e külön hangsúlyoznunk e két ég ésföld, tűz és víz Makrancos hölgy közöttikülönbséget?

Kénytelenek vagyunk még elidőzni en-nél a lehetséges megoldásnál, ezzel vetvemeg az ágyát mindannak, ami a JózsefAttila Színház előadásán történt.Petruchio és Kata szerelme megjeleníté-sének - a shakespeare-i szöveg ellenében -magamagát adó pillanatai vannak.Petruchio „Ily bölcsen kezdtem kor-

mányzásomat" kezdetű monológja csak-nem önleleplező értékű, a színésznek szintesemmit sem kell tennie, hogy „fél-re"szerelmi vallomásnak tessen minden szava.Ezt követően, a nászéj szakán (s hogy ezmegtörtént-e vagy sem, arra ismét nemtalálunk utalást a híresen precízenszerkesztett shakespeare-i szöveg-ben)mindent tisztáznak (!), s útjukban Páduafelé a nap-hold vita, vagy előbb a hány óravan? kérdése, Vincentio ugratása, aszerelmeseknek az a fajta enyelgésecsupán, amivel a kibékülés mámorábanegykori véres veszekedéseikre utalnakvissza. Katalin, ebben a koncepcióban,annál is könnyebben megy bele a játékba,mert a nyilvánvaló szerelem mellettHortensio bosszantása is fűszereziviszonyukat. Annak a Hortensiónak a„hüledeztetése", aki őt durván mellőzte,húgát, Biancát részesítvén előnyben. Errőlaz alapról indulva a darab már könnyedkerekeken gördül a mindenkit mindenkivelösszeboronáló-megbékítő végkifejlet felé.Apa „új leányának" örvendhet, a csupaerény Petruchio megérdemelten a ráadáshozománynak, s Katalin a nézőtéren ülő pá-rok szemébe mondhatja monológját. Alighisszük, hogy ez lenne Shakespeare, s mindA makrancos hölgyet véve nagyítólencsealá, mind egész művészetét tekintve, biztonállíthatjuk - nem is ez.

Az ítéletet előbb indokolni szokás és csakazután meghirdetni. A sorrend meg-fordítását az magyarázza, hogy úgy véljük,az előadás bőséges érvrendszert szolgáltataz elégséges megokolásra. A szentenciatehát: a József Attila Színház Makrancoshölgye ízig-vérig Shakespeare szellemébenfogant, figyelemre méltó előadás. Még egy,talán szubjektívnek ható „előrebocsátás":igen, valahogy így kell Shakespeare-tjátszani a mi korunkban.

A rendező és az őszinteség

A rendező Seregi László helyesen ismerifel, hogy Katalin kivételével egyet-lenőszinte ember sincs ebben a vígjátékban.„Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat",idézhetjük a színház névadó-ját. VégülKatalin is hozzászürkül a pénz-, pozíció-,ágyastárskeresés mozgatta hősökhöz.Katalin exponálását Bianca és Baptistahelyes értelmezésével végzi el. Hogyan?Katalin évek megaláztatásával az arcán ésmagatartásában lép a színre, aminekBaptista zsarnok-elvakult, de legfőképpenostoba viselkedése, és Biancaelkényeztetett, komisz ked-

vencsége szolgáltatja a magyarázatát.Végzetesen elmérgesedett viszály köze-pébe csöppenünk bele, már az első je-lenetekben, melyekben Seregi szerintKatának van igaza, mivel a játék egészéttekintve Shakespeare szerint is Katánakvan igaza. Ebben a rendezői koncepcióbana „makrancos" Kata eleve személyisége,méltósága védelmében már-már alegvégső eszközökhöz nyúló. megalázott,méltóságteljes Kata. Láthatatlan előéletesérelmeihez gyors egymásutánban járulnakaz újabbak: Hortensio „Ily ördögtől kíméljmeg, Istenem!"; Baptista „Ég áldjon,Katalin. Te csak maradj. / Biancávalvolna még egy kis beszédem."; végülBianca, aki a leggyilkosabb fullánkkal, aszemforgató, álszent engedelmességgelszúr: az amúgy is az ő pártjára döntő apátismételten nővére el-len fordítja,igazságtalanságával sértve vérig azt.Bianca alakjának itt vázolt értelmezésemindenképpen a rendező érdeme, hiszenszavaiból az engedelmes, szűzi bájbantündöklő leányzóra is következtethetnénk.Sőt, ez lenne a „kézen-fekvő", s volt isnagyon sok Makrancos

hölgy-előadáson. Bianca „szendesége" aKatalinnal való egyetlen közös jelenetébenlepleződik le, s itt Sereginek az egyetlenszöveg adta támpontja: Bianca: „Micifraságom illeti . . . " Vagyis Bianca, akitcsupán a zene és a magas stádiumokérdekelnek, nagyon is arra készül, hogybekössék a fejét, s kelendőségét olcsószadizmussal nénje gyötrésérekamatoztatja. Katalin e jelenetben, a lágyselyemsállal megkötözött kezű Biancakárörömétől kísérten „bevallja"gyötrelmeit, kizártságát abból a rendből,amit lányként a szülői házban kelleneelfoglalnia, s elzártságát egy hozzá méltóélettárshoz vezető úttól. A kérők névszerinti felemlegetése csak ürügy a„színvalláshoz", hiszen a lányok egyikesem kívánja őket férjül. Jelenetüket tetéziaz orránál fogva vezetett, ostoba atya, ajelenet felépítése értelmében igazságtalanítélete.

Hasonló sikerrel birkózik meg a ren-dezés Petruchio alakjának elindításával,Szilágyi Tibor Petruchiója pénztelenkalandor, szuggesztív hazudozó,

Margittay Ági (Katalin) és Szilágyi Tibor (Petruchio) A makrancos hölgyben

akinek egyetlen vágya a gazdag após.Nem csekély rendezői-színészi feladatennek - a szöveg elleni és tradíciók el-leni - megvalósítása. Petruchiót csupánKatalin hozománya érdekli, s ez mit semváltozik az előadás során. Nem leszszerelmes Katába, nem neveli, ha-nemvad gyönyörrel töri be, mint egy lovat, samikor a darab végén így szól hozzá:„Hozd már ki őket, s hogyha tiltakoznak,/ Korbáccsal kergesd férjükhöz, szívem",visszamenőleg aligha lehet kétségünk,hogy Kata is megízlelte a korbácsot,útban vágyai, illúziói és talánszemélyisége feladása felé.

És mégsem. Katalin bár minden esz-közzel - s ugyan mi áll rendelkezésé-re acsípős nyelvén kívül - tiltakozikházassága ellen, mégis „boldog"", hiszenadott pillanatban minden elvisel-

hetőbbnek tetszik számára, mint a szülőiház. Petruchio, az előadás tanúságaszerint, férfiként mégiscsak meghódítja,de ezt követően csupán durvaság,megaláztatás az osztályrésze. Mivel erő-síti fel ezt a rendezés az idomítási -másnak már nem nevezhető - hadjáratmellett? Petruchio csinos szolgálólányacombját markolászva vesz búcsút „régiszép életétől", a lakomán már Hortensioújdonsült nejével enyeleg, Kata szemeláttára gyűri zsebre annak engedelmes-sége nyomán nyert dukátokat. Es még-sem semmisül meg Kata, írtuk le a be-kezdés elején. Elveszti minden csatáját,de a híres monológban - s ez színészi,rendezői bravúr - „elénekli" a magaprotest songját. Itt, ebben a monológban,melynek minden szava megalázkodásthirdet, Seregi Katája minden sza-

vával lázad, tiltakozik, s így menti megKatalin a legértékesebbet, önmagát, s győzegy olyan csatában, melyben már a dolgokrendje szerint egyedül van; ide már nemhatolhat el férje hatalma, atyja ostobasága,húga gonoszsága, kisszerűsége. Két dologad ennek a jelenetnek külön hangsúlyt;Kata szürke ruhába öltözötten jelenik mega pompázatos ruhákban ágálók között,továbbá az, hogy a rendező kétszermondatja el Katával a monológot;prológusként, a hagyományos, kedves,csipkelődő modorban: másodszor adarabban elfoglalt helyén, amikor is Katatiltakozó ökölként csap-ja tenyerét férjelába elé, tudván és sugározván :tenyeremre, testemre rátaposhatsz, de rám,az önmagát vállaló, emancipált, függetlenemberre soha. Távozásuk azt sugallja, aharc nem ért véget, de már ki-ki a sajátfegyverzetében veszi fel a küzdelmet.

Színészi pillanatok

Szilágyi Tibor mind alkatban, mindalakításában maradéktalanul megfelelennek a Petruchiónak. Ravasz szem-fényvesztő, amikor Baptistát kell meg-győznie, vad matrózkocsmahős, amikorBianca málé kérőivel szembesül, nős-tényre éhes kan, visszataszító dúvad,kegyetlen kényúr Katával szemben; s amia legnehezebb: mindezt úgy játssza, hogymindvégig elhiteti a nézőkkel: még„megjavulhat", csak „játszik". Néha,amikor nem Katával küzd, még szimpa-tikus is. Szilágyi Tibor Petruchiója azelőadás kimagaslóan legjobb alakítása.Katalint Margittay Ági, illetve BánságiIldikó alakítják, kettős szereposztásban.Könnyű a sora annak, aki róluk ír, hiszenkét, különböző eszközökkel megformált,jelentésében egy Katát állítanak elénk.Külön tanulmányt érdemelne, hogyan lehetszínpadon ugyan-azt teljesen másképpenmegvalósítani. De ezzel már azalkotóművész-e a színész vagy nem örökvitához szólnánk hozzá. (Csak szerényen:de még menynyire alkotó.) Margittay Ágialakításában szélsőségesen kirajzolódik ameg-alázott Kata, és harcát csak látszólagnyelveléssel folytató Kata belső ellent-mondása. Alakítása vadabb, „életveszé-lyesebb", mint Bánsági Ildikóé, s ennek amegállapításnak csak látszólag mondellent az, hogy felmutatja az alakhagyományos értelemben vett komikumát.Vadsága félelmet ébresztő, de aféktelenség minden momentumában jelenvan a „gyáva", elesett Kata. Alakításánaklegszebb pillanatai azok, ami-

Petruchio (Szilágyi Tibor) és a makrancos hölgy (Bánsági Ildikó)

Bi a nca ( Bo rb ás G ab i ) é s L u c e n t i o ( Ú j r é t i Lá s z l ó ) ( lk lád y Lá s z ló_ f e l vé t e l e i )

kor sokaktól körülvetten marad magára aszínpadon, s a legteljesebb lelkimeztelenségből csap át - jelleme parancsára- tragikomikus harcába. Bán-sági IldikóKatája nem vergődik ilyen szélsőségekközött. Alakításán látni lehet, hogy mindeneselekvésével filozófiai értelemben vettlétét védi, majd a nyers erőszak hatásáraveszít. Ez a Katalin sokkal bölcsebb, sennek egyenes következménye, hogyküzdelme önmagában már eleve tisztázottélet-halál el-lentétre épül. Bánságialakításán az eleve áldozatra szántságotérezni, amit a kitűnő fiatal színésznő avilágot célba vevő öniróniával teszgazdagabbá, elhihetőbbé. Margittaymegalázkodása a szolga, Grumio előtt mégcsupán cselszövés, ugyanez Bánságiszámára már-már végső megsemmisülésértékű. A két alakítás közötti különbség anap-e a hold vitában ragadható megleginkább. Bánsági Katája ebben ajelenetben már „mindenen túl van",megtört, lemondó, csak ironikus „látszat"

közönyét képes szembeszegezni férjeelfajult edzésével. Átmenetileg talán be istört, hiszen Petruchio szeméből olvasvaválaszolgat Vincentiónak, nem is azöreghez intézi szavait, hanem pöffeszkedőférje kedvét keresi. Margittay Katája ittmég nem érzi, hogy minden elveszett, azéhezés, nem alvás, elmaradt nászéjszaka (?)megaláztatására adott válasza dacból

fakad. A két színésznő által választott útegyaránt a már vázolt végkifejlethez vezet.A különbség: Bánságiban a vég-sóállásfoglalás készen áll, bukása ezértmélyebb, tragikusabb, s mint ilyen, ka-tartikusabb; Margittay felnő a függönylehullása utáni harc vállalásához. Elem-zésünkkel arra kívántunk utalni, hogyBánsági Ildikó a hívebb kifejezője arendezői szándéknak, hiszen Katája éppmélységében, drámaiságában válik méltóellenfelévé Petruchiónak, illetve áldozatáváa tobzódó erőszaknak. Záró-monológjanagy színházi pillanat.

A központi kérdés

A makrancos hölgy-előadások központikérdése szükségképpen a Petruchio-Kataproblematika. Annál is szívesebbenösszpontosítottuk erre a figyelmünket, merta komédia ezen az előadáson megoldatlanmaradt. Újréti László (Lucentio) jóalakítása „magára marad" a rendezőileg,színészileg egyaránt parlagon heverővígjátéki hősök sorában. Újréti munkájaannál is inkább kiemelést érdemel, mertnem az övé a "ziccer". Néha már-márpartnerei ellenében járja be a tejfelesszájú,papa kedvence úrfi vígjátéki útját. Tranio:Maros Gábor. Övé a nagy vígjátékicselszövevény vezetésének feladata, amimeghaladja a fiatal színész képességeit.Ebben a rendező is ludas, hiszen a kérőkkelvaló hada-

kozásában sok rendezői ötlet segíthettevolna Maros Gábort. Csak utalásképpen:„De te, uram, mintha idegenül járkálnálközöttünk", nyilvánvalóan arra utal, hogyTranio már addig is mindent megtett, hogya kérőket gazdája ja-vára háttérbe szorítsa,és semmi esetre sem áll előkelő idegenkénta háttérben. Elvész a Tranio-Tudósjelenetsor komikuma is, ami már jórészt aTudóst alakító Turgonyi Pál és ZámoryLászló (Vincentio) halvány teljesítményénis múlott. A kérők - Horváth Gyula ésBánffy György - komikuma is sokkalinkább vetélkedésükben, egymást és Tra-niót túllicitálni akarásukban rejlik, s ke-vésbé abban, hogy a színész milyen mér-tékben képes vígjátéki alakot formálni.Rendkívül fontos feladat Grumio, aki-nekalakja Petruchio értelmezésétől függ.Szilágyi Tibor „dúvad-aljas-ravasz"

Petrirchiójának, zsák a foltját alaponerkölcstelen-szervilis Grumióval kellkiegészülnie. Márton András alakításátakkor fogadhatjuk el jónak, ami-kor épphogy nem vígjátéki hőst állít elénk. Ebbenaz értelmezésben Grumiója heterogén, a

megvalósultság határán mozog. A fajtisztavígjátéki feladat Biondello - Kránitz Lajos-, aki többet köszönhet sikerébőlShakespeare-nek, mint önmagának. Csakmint jelenség telitalálat, nagyi baj, hogyszövegmondását nem érteni mindig. A kétBianca közül

feltétlenül Pálos Zsuzsáé a kiemelendő,teljesen megfelel a „kis vipera" feladatnak,s bár erre semmi szöveg adta lehetőségenincs, az utolsó jelenetben értésünkre adjaelső házassági „élményének" csődjét,felerősítve ezzel a köz-ponti történést,előkészítve Újréti László kitűnőenelhelyezett előadászáró mondatát - amibentöbb a fanyar kérdés, mint az állítás - „Aszerelem valóságos csoda" (az eredetiszövegtől való eltérést indokoltnak látjuk).Borbás Gabi Biancája nem ilyen tiszta,egyértelmű; hangsúlyozott „báj" afegyvere. Nem partnereivel, sokszorönmagával játszik. Téry Árpádnak, Baptistaszerepében, ebben a rendezői felfogásban,fontosabb szerepet kéne játszania.Alakítását a Harpagonság felé kellett volnaeltolnia. Megnyerő egyéniségével Katalin„a szülői ház: pokol" megjelenítendőfeladatát nehezíti. Ő is „vén olasz róka",nyájassága a kereskedőé, aki csak ügyfelé-vel az, házatáján, a maga módján ő isPetruchio.

Csinády István díszlete nem csupánkeret, de szervesen következik a rendezőifelfogásból. A játékteret súlyosaranyláncok díszítik, illetve osztják, tel-jesen egyértelmű asszociációt keltve. De aszínhelyek érzékeltetésén túl a rendezésalkalmak sorozatát hagyja kihasz-nálatlanul, alkalmakat, amikor e rendkívül„mozgékony" díszlettel az előadásüzenetét tehette volna hangsúlyosabbá. Eza díszlet „tehetségesebb", mint szerepébőlelső rápillantásra kitetszik. Kemenes Fannijelmezei a shakespeare-i szövegheztapadnak.

Shakespeare: A makrancos hölgy (József AttilaSzínház)

Fordította: Jékely Zoltán, rendezte: SeregiLászló, díszlet: Csinády István, jelmez: KemenesFanni.

Szereplők: Téry Árpád, Bánsági Ildikó, Mar-gittay Ági, Borbás Gabi, Pálos Zsuzsa, SzilágyiTibor, Márton András, Zoltay Miklós, ZámoryLászló, Újréti László, Maros Gábor, Kránitz Lajos,Horváth Gyula, Bánffy György, Turgonyi Pál,Szendrő Iván, Dávid Ágnes.

SZILÁDI JÁNOS

Színházélményés olvasmányélmény

Ajtmatov-Muhamedzsánov műveDebrecenben, avagy egy dráma címei

Csingiz Ajtmatov és Kaltaj Muhamed-zsánov alkotása három címen is ismert amagyar olvasók előtt. A SzovremennyikSzínház 1973-as bemutatójáról szó-ló elsőtudósítások Megmászni a Fudzsijámátcímen ismertették a drámát, melyet aNagyvilág múlt évi októberi száma Fent aFudzsijámán címmel közölt, és most aDebreceni Csokonai Szín-ház Út aFudzsijámára címmel mutatott be.

A darab eredeti címe - Ajtmatov újabbalkotói korszakában oroszul írja műveit -Voszhozsgyényije na Fudzijámu. Vagyis,szó szerinti fordításban: A Fudzsijámamegmászása.

A cím meglehetősen egyszerű. Miértmégis a három fordítási variáció? Vagymegfordítva a kérdést: miért érdekes,netán fontos, hogy három variáció is van?

Azért, mert a három variáció nemcsupán fordítási, de értelmezési különb-séget is rejt. És ennek tükrözői a mű cí-mének eltérő fordításai.

A Fudzsijáma a japánok szent hegye,melyet a vallási mitológia szerint mindenjapánnak meg kell másznia, hogy fent acsúcson, istene előtt vallja meg életét.Ajtmatov és Muhamedzsánov hőseitermészetesen nem erre a valóságosFudzsijámára indulnak. Ők az Ala-Tauhegység egyik csúcsán ütnek tanyát, né-gyen, négy egykori osztálytárs, négy egy-kori barát és katonatárs, hogy annyi évután egy kellemes hétvégi táborozásontalálkozzanak.

Ha utóbb megkérdeznék őket, talán őkmaguk sem tudnák megmondani, melyikükejtette ki először Szabur nevét. De valaki,négyük közül, kimondta Szabur, az ötödikbarát nevét, a legtehetségesebbét, azét, akia legmélyebbre zuhant. Szabur volt egykora csillaguk: fiatalon is ismert költő, akineka háborúban írt verseit százezrekszavalták. És Szabur az, aki bár él, mégis,mint-ha nem lenne. Iszik, alkoholista lett,akit még a lánya sem hívott meg az es-küvőjére.

A név első említése még nem kavarvihart.

A robbanás később következik, akkor,amikor egykori tanárnőjük, Ajsa-mamakérdezi őket Szaburról. Igen, mi is lettSzaburral? Ők négyen, ahogy mondaniszokás, vitték valamire : Mambet tanárlett, Doszbergen agronómus, Iszabekfelkapott író, Oszipbej a tudományokdoktora. És Szabur? - kérdezi Ajsa-mamaaz ártatlanok, a gyanútlanokszakadékmélyítő rendíthetetlenségével.Vele mi lett?

Szaburt letartóztatták, elítélték, majdSzibériába hurcolták. Még a háború alatt.Egy poémáért, melyben arról írt, hogybelefáradt a hosszú harcba, a sokszenvedésbe. Gyávaság, pacifizmus, de-zertálás volt a vád? Nem tudni. Mintahogy azt sem lehet tudni, ki jelentette felSzaburt a különleges osztályon.

Szabur felolvasta nekik a poémát.Kirgizül írta, és kirgizül csak ők ötentudtak a hadosztályban.

A feljelentő, az áruló is köztük van hát.Ha az Út a Fudzsijámára csupán arra

vállalkozna, hogy a harminc évvel ez-előttifeljelentő kinyomozását adja élményülolvasóinak, nézőinek, akkor aligkülönbözne a világszerte népszerű krimikbármelyikétől. Csakhogy Ajtmatov ésMuhamedzsánov nem a feljelen-tőtkeresik. Őket nem az érdekli - pon-tosabban fogalmazva: nem azt tartjákelsődlegesen fontosnak -, hogy ki volt azegykori áruló, hanem, hogy ma hogyanviszonyulnak mindehhez. Az, hogy azakkori történetből levonták-e az emberitapasztalatokat, tudatosították-e a tragédialényegét.

Nem az elzüllött Szabur iránti szánaloma mérce, amit Iszabek képvisel. Ez kevés,elégtelen - nem véd meg attól, hogy másesetben ne futamodjék meg a felelősségelől. A dráma azt kutatja, hogy az emberitudatosság fokán számoltak-e le atörténtekkel. Úgy, mint Mambet. Az aMambet, aki akkor nyíl-tan szembefordultSzaburral, s aki mára, mert megkínlódta,megszenvedte, valóban tisztázta a tragédialényegét: „Nem azt szégyellem, hogyverekedtünk, hanem a sértő szavakat,amelyeket az arcába vágtam. Hogy mertemén ilyesmivel vádolni őt, aki éppen a fron-ton értette meg az emberi lét végső tra-gikumát? Aki arra törekedett, hogy azemberi lét végső igazságát fogalmazzameg."

Amit Szabur írt, a keserű, emberi pa-naszú vallomás a holtak végeláthatatlanseregéről, a háború okozta elmondhatatlanszenvedésről, az a történelemben

gondolkodni tudó és akaró ember őszin-teségét emelte verssé, és mint ilyen, aszocializmus történelmi stratégiáját szol-gálta. De akkor nem a stratégia, hanem ataktika volt a legfőbb törvény: Szaburtletartóztatták, elítélték. Igaz, későbbr