M.A.G.U.S. KÖNYVEK

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ Vihar Ibara felett

Sorozatszerkesztő: Igrain Reval

A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelent M.A.G.U.S kiadványok

M.A.G.U.S - KLASSZIKUSOK

Wayne Chapman: A Halá l havában Wayne Chapman: Észak lángja i Raoul Renier: Acél és oroszlán Ray O'Sullivan: Sötét zarándok

Ray O'Sullivan: Sötét térítő

M.A.G.U.S REGÉNYEK

A hit városa (antológia) B íborgyöngyök - A fogadás (antológia)

Eric Van Dien: Uwe l nevében A végzet mas inér iá i (antológia)

B íborgyöngyök II. - Ármányok és á lcák (antológia) Manifesztác iós háború - V iha r Ibara felett (antológia)

M.A.G.U.S VILÁGLEÍRÁSOK

Jan van den Boomen: Toron

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ

Vihar ibara felett ANTOLÓGIA

D E L T A V I S I O N

2 0 0 9

M.A.G.U.S. KÖNYVEK

MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ: Vihar Ibara felett antológia

Irodalmi szerkesztő: Gáspár András

A kötet szerzői Csaba Tamás Erdélyi István

Gáspár András Gáspár Péter Kornya Zsolt

Mártonffy Mandula Molnár Gábor Németh Áron Sellei György Zelei Gábor

A dzsad naptár Goldoványi-Torma írisz munkája

Borítófestmény: © Michal Ivan, 2009 Térkép: © Kotsis Levente és Dományi Bálint, 2009

© Delta Vision Könyvkiadó, 2009 A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és

Nóvák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra.

A M . A . G . U . S . , AVAGY A K A L A N D O R O K K R Ó N I K Á J A

a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

I S B N 9 7 8 9 6 3 9 8 9 0 4 8 0

I S S N 1 7 8 9 - 5 8 4 7

Minden jog fenntartva

www.deltavision.hu

info@deltavision.hu

Kötetünk főhajtás

Nyulászi Zsolt (Dale Avery) ynevi munkássága előtt

S ne f é l j , hogy a lét vélünk elakad; bő serlege az örök Szákinak

olyat, mint mi, öntött már millió buborékot - és önt még újakat.

Ha a Fátyol lehull rám és reád, soká, óh soká tart még a világ;

hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak, mint a tenger egy gyermek kavicsát.

Omár Khaj jám: Rubáiyát 1

1 részlet ; Szabó Lőrinc fordítása

W a y n e C h a p m a n

Holókelte A Kékarcú monológja

Közeleg a is, időnk. Nem e világ porából vétettünk, de részeinket, ahogy

sorra visszatérnek, ismét béklyóba verik a létezés törvé-nyei. A kezdetek óta lázadunk zsarnokságuk ellen. Nem mi alkottuk, de mind jobban kiismerjük őket. így javunk-ra fordíthatjuk azok hibáit, kiknek művét oltalmazni ren-deltettek — a Nagyokét, kiket minden hajdani s majdani ellenségünknél jobban gyűlölünk.

Gyűlöljük másságukat és megfejthetetlenségüket. Gyűlöljük kezük és akaratuk nyomát. Emléküket, mi méregként szivárgott Reefith testébe,

elhomályosította Theemeth ragyogását s kitaszított min-ket Nethiree szeretetéből.

Anyánk befogadott s elrejtett minket. Atyánk s nővé-rünk sugarai nem mutatják a nyughelyünkhöz vezető utat. Ők hárman azonban holtukban is dacolnak velünk, az örökkön elevennel, s míg újfent meg nem törjük akara-tukat, mi sem lehetünk azzá, ami egykor voltunk.

Gyűlöljük a Nagyokat, amiért felettünk állanak. Gyű-löljük a félelmet, hogy sose lesz másképp, s gyűlöljük a vá-rakozást is, de nincs mit tennünk: az emlékezés az egyet-

7

len fogódzónk a létezéshez. A világhoz, mit elbirtokolni rendeltettünk.

Várakozunk hát . . . s emlékezünk.

* * *

Elsőül a hamis istenekre, kik magukat a Nagyok örö-köseinek vallják, s éppoly gyűlöletesek a szemünkben, mint ők.

Úgy hitték, kisajátíthatják e világ javait, a termékeny földek s a rajtuk tenyésző élet áramait. Meglelték a for-rást, mi eónokon át nálunk hatalmasabbakat táplált, a magunkféléknek az idők végezetéig elegendő... s azt re-mélték, a késve érkezők meghátrálnak majd a zárt s elre-teszelt kapuk láttán.

Nem ismertek minket. Nem ismerték éhünket s szomjunkat, mi világokat

emészt el, s egyre újabbak felé tör - így rendeltetett. Felfigyeltünk a síkok távolában aranyló fényre, s ere-

dőjénél olyan műre leltünk, minek ódonat kristályszfé-rái a mindenhatóság s az örökkévalóság ígéretét zengték. Vágytuk, ahogy a föld vágyja a napot, bíbor holdnyugta az azúr holdkeltét - de láttuk sebhelyeit, a földjében por-ló csontokat, a tilalomjeleket is, s tudtuk, hogy harc nél-kül nem lehet a miénk.

Áttörtük a kapukat. Tanyát vertünk e világ magasságaiban és a mélysége-

iben, megízleltük a szférákon túli éj hidegét és a világ-gerinc alatt megbúvó tűzkutak forróságát. Láttuk, hogy mindez jó, s felkészültünk rá, hogy még jobbá - válasz-tott népünk hónává, hatalmunk örökkévaló trónusává — tegyük.

Nem ismertük a bitorlókat.

8

Nem ismertük éhüket s szomjukat, mit a bőség még olthatatlanabbá tett.

Ez volt az első hiba, amit elkövettünk.

* * *

A világ gerince mentén sötétlő rengetegeket érkezé-sünkkor az urrin-elíphimek hosszú életű fajtája lakta. Her-cegek voltak a veszendők között, de választott népünk tökélyéhez nem értek fel. Haragvó istenüket élő s holt fák-ban, küldötteit szunnyadó bálványokban imádták, s ki-mondhatatlan nevükben tagadták meg tőlünk hódolatu-kat — el kellett bukniuk.

Erdeik, melyekre Theemeth perzselő tekintete hullt, hamuvá lettek. Városaik alatt Reefith mozdult s vonag-lott; hamis bálványaikat az elevenekkel és a holtakkal együtt nyelte el a felbuzgó homok.

De sokan voltak, a gyökereket pedig, mikből erejük táplálkozott, hiába próbáltuk elsorvasztani. Túl mélyre nyúltak, s mikor megbolygattuk őket, oly pecsétek sza-kadtak fel, miknek jobb lett volna érintetlenül maradni-uk - az így feltárult kapukon át szabadult ránk ismét a jannathik ádáz nemzetsége.

Jövevények voltak, mint mi magunk, de éppoly kevés-sé hajlottak az osztozkodásra, mint a Nagyok utódai. Fél-úton jártak veszendők s örökkévalók között: isteneiket — mérhetetlen dölyfük árnyképeit — saját hasonlatosságukra álmodták meg, s oktalan fajzatok vakhitével táplálták, míg formát nem öltöttek. E hatalmas imágók lét s nemlét mezsgyéjén lebegtek, alkotóik hangján zengték a hatalom igéit . . . s míg választott népünk urrin-elíphim és jannatbi seregekkel csatázott, szent városainkra zúdították a szfé-rák közt háborgó légtenger dühét.

9

A bitorlók rendjének megcsúfolása volt ez, ők mégsem tettek semmit.

Kajánul szemlélték, amint a világ — mely éppúgy volt a miénk, mint az övék - felkelt ellenünk.

* * *

A förgeteg, mit a jannathi kevélység szabadított e sík-ra, sokáig tombolt. Erdőségeket s ormokat gyalul t el, kiapasztotta vagy új mederbe terelte a folyamokat, s friss sebeket tépett a létezés szövétnekén. Mire csillapult, szent városaink titkos városok, a világgerinctől az óceánig hú-zódó rommező vándorai lettek, a nyomukat kutató ellen-ségre pedig oly fajzatok lestek a sziklák réseiből, melyeket világok szakadékán túlról csalt ide hívó szavunk.

Igazak vérével tápláltuk s kötöttük magunkhoz őket, de bármilyen hasznosak voltak, nem fordíthatták javunk-ra a küzdelem menetét.

Választott népünk a létezés törvényeinek kelepcéjébe esett. Harcban fogant nemzedékei mind tökéletesebbé vál-tak, s mind lassabban szaporodtak. Homályban látó nagy-jai nem tudtak összhangot teremteni a négyfelől érkező sugallatok között. Sorra nyerték a csatákat, de vesztésre álltak a háborúban; tartalékaikat lassan, de biztosan őröl-te fel a túlerő.

Ahol nincs összhang, nincs remény. Ahol nincs remény, nincs hit; ahol nincs hit, nincs cél-

ja és oka a létezésének. Az elevenek holttá lesznek, a falak ledőlnek, a feliratok, az emlékek elhalványulnak.. . s idő-vel elmúlnak maguk az istenek is.

Ha az alkalmazkodás nem elég, változásra van szükség. Theemeth tündöklő volt, de elkápráztatta önnön ra-

gyogása.

10

Reefith tiszta volt, de beszennyezte a Nagyok emléke-zete.

Nethiree ostoba volt, mikor azt képzelte, az utunkba állhat.

Amheraamen hiányos volt, de teljessé lett, miután le-győzte és magába fogadta mindhármukat.

így lett az Azúr Arc őréből a titkos városok, bestiák s hadak legfőbb ura. Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer, ki istenek vérét vette, veszendő híveik vizét itta, s kékjével festette meg porló húsukat.

Egy név. Egy hang. Egy cél. Lobogók s fogazott pengék erdeje a vasszín hold alatt. Választott népünk felszegte fejét, ellenségei pedig meg-

reszkettek. Tudták, hogy ez csupán a kezdet - s nem sej-tették, milyen közel a vég.

* * *

Teljességünkben hatalmassá, szinte mindenhatóvá let-tünk. Nem kötöttek többé a bitorlók szabályai: alászáll-tunk a szférák magasából, hogy seregeinket diadalra vezessük. Hogy erőt vegyünk az elíphimek és jannathik sokaságán, ledöntsük hamis bálványaikat, és új paktu-mot kényszerítsünk e világra — olyat, mi szerzeménye-inket jogos jussunknak, az igazak örökös birtokának is-meri el.

Számos csatát vívtunk a világgerinc árnyékában. A leg-utolsót ama kővé vált erdőség peremén, minek neve ki-mondhatatlan és gyűlöletes, mert gyalázat tapad hozzá — a helyen, ahol a bitorlók ármánya célt ért, és megfosztott bennünket a végső győzelemtől.

11

A harcot az első hold alatt kezdtük, s a második alatt akartuk befejezni. Tervünk éppoly tökéletes volt, mint a rendszer, mi a szférákat örökös mozgásban, a holdakat megszabott pályájukon tartja. A változás lassú volt, szinte észrevétlen - mikor Nethiree fénye kilobbant s az éjközép sötétje a harcmezőre borult, az igazak legbölcsebbjei sem sejtették, mi következik, s gyanútlanul sorakoztatták fel hadoszlopaikat a végső, mindent eldöntő támadásra.

Csatakiáltásuk megremegtette a sziklák alapzatát, ahogy a horizonton felderengett arcunk azúr mása — s za-varodott üvöltésbe csapott át, midőn húgunk holdjának meneth-sarlója a teremtés összes törvényét meghazudtolva visszatért, hogy orvul belemetsszen.

A sötétség falként száguldott felénk. Nyomában meg-rendült és bömbölve ágaskodott a föld.

Nethiree elárult minket. Reefith elárult minket. Hadsoraink meginogtak. Csak választott népünk nagy-

jai látták az elípbim arcvonalból felszálló nyilak fellegeit -figyelmeztető rikoltásaik nyomán a legderekabbak karjá-ból is kiszállt az erő. Százak rogytak a földre, és százakat nyeltek el a síkon támadt repedések. Csekélység a veszen-dők mérhetetlen sokaságához képest, de pótolhatatlan veszteség az azúr hold népének, mi nemzedékek során át csiszolta tökéletes fegyverré az igazak testét.

Néztük, ahogy küzdenek, ahogy ölnek és meghalnak ér tünk . . . s mikor a kővé vált rengeteg felől indított jan-nathi támadás hulláma átcsapott felettük, megértettük, hogy lejárt az időnk.

Egy név. Egy hang. Egy akarat. Megtöréséhez elég volt egyetlen szerencsés találat is.

12 .

Porból vétetett testünkön nem fogott veszendő fegy-ver. Épségét a bitorlók uralta fajok s népek összes bűvere-je sem kezdhette ki.

A lándzsa, mit a jannathi vezér a zászlók s köntösök sö-tét kelmeörvényéből szívünkbe vetett, atyánk, Theemeth fényének s hevének delej formálta pászmája volt.

Önként adta, vagy a szférák határán lebegő bábiste-nek ragadták ki örök tüzéből, mit sem számít - ott és ak-kor valami véget ért.

Egy test. Egy halál. Atyánk, anyánk és nővérünk elárult minket. A világ elárult minket. Mire a Teremtés műve újra mozgásba lendült, a csata, s

vele a háború, elveszett. A test azonban, mi valónkat hor-dozta, sosem került az ellenség kezére... így célja sem lett végleg az enyészeté.

A világ elárult és eltaszított minket, de meg nem ölt. Nem az első, s nem is az utolsó a bitorlók hibáinak so-

rában. Nem ismernek minket eléggé. Nem ismerik éhünket és szomjunkat. Nem ismerik gyű-

löletünket; nem ismerik a hatalmat, mit az emlékezésből nyerünk.

A világ leckét adott nekünk, s mi megtanultuk a lec-két. Visszatérünk. Eláruljuk, birtokba vesszük... s ha is-mét ellenünk szegül, elpusztítjuk őt.

* * *

Nem tudjuk visszaidézni eszmélésünk pil lanatát, de tudjuk, mit jelent.

Egyre több hívő keresi kegyeinket, kutatja szándékun-kat a szférában, melyet magunk mögött hagytunk. Kö-

13

zeleg az időnk; választott népünk szent helyei s rejtekút-

jai holdkék mintázatként szövik át a homoktenger végte-

lenjét.

Ez volna a bitorlók diadalma? A jövő, melyért annyi ve-

szendő teremtmény vére hullt? Nagy útról tértünk meg, de nem vágyunk az ott meg-

ízlelt békére. Mindenkinél jobban tudjuk, hogy a meg-alkuvás nem szül békét. Elvetjük a bitorlók paktumait , nem kérünk az irgalmukból, és mi sem irgalmazunk ne-kik. Tesszük, amire rendeltettünk, s míg akaratunk tör-vény, szavunk hatalom e világ térségein, nincs erő, ami meggátolhatna minket ebben.

Halandó testünk megtöretett, győzelmeink emléke azonban tovább él az igazak szívében. Eleik nevünket kán-tálták a diadal óráján, s azt süvöltötték haláluk percében, az árulás fekete éjébe is. Csontjaik rég elporlottak, de hű-ségüket sosem feledjük. Homályban látó szemmel, töké-lyünk eleven tükörképeiként fognak visszatérni, miután seregeink - az ágyékukból fakadtak ágyékából fakadt lé-giók - ismét kirajzanak, hogy bosszút vegyenek a rajtunk esett gyalázatért.

Hamarosan. Sokat tanultunk, de semmit nem feledtünk. Mi vagyunk a kezdet, s mi leszünk a vég.

J a n v a n d e n B o o m e n

Idő mé ly ibő l Sonion érkezése

A dzsad időszámítás 7111. évének 1., Hamillen (P. sz. 3673; Kyel két párjának második) havában,

az lbara mélyén

Emberi neve talán soha nem is volt a szürke kősíknak. Járhatatlan távolságra feküdt az újnépek kitartásának

határvonalát jelölő karavánutaktól. Valaha hegyvölgyes táj lehetett, mára a néhai sziklákat elhordták, ellapogat-ták a szelek, porral, homokkal fújták tele a lekoppadt kő-szirtek maradványainak környékét.

Mély, rezzenetlen csöndben érkezett az alkony az Iba-rában. A levegő meg sem moccant. A haldokló nap suga-rai vörös húrokként remegtek az égen, de ez volt min-den mozgás, csupán ez a forró reszketés vibrált, akárha az egész teremtett világ dermedten, lenyűgözve figyelné az előadást - a vérszín korong búcsúját az éjszakára készü-lődő földektől.

Az égbolt túlfelén már a sötétség gyűjtögette az erejét. Mélykék kárpitján sorra gyúltak a sivatag mécsfény-csil-lagai. A Vigyázó, az Útmutató, a Bosszuló. Igram Azeb. A Lámpásemelő. A hatalmas égi óramű elrendelt pályáin

15

mozgó erők. Simán, végtelen lassúsággal forogtak a kris-tályszférák, láthatatlan fogaskerekek kattantak újabb és újabb konstellációkba, türelmes alkatrészeik közül néma porként szitált alá az idő.

A vörös hold lassan a láthatár peremére kéredzkedett, félbetört rézpénzhez hasonló alakja komótosan elvált a kősík fekete körvonalaitól.

Akárha ez lett volna a jel. Megtört a végtelen csönd, a moccanatlanság. Halkan,

óvatosan megremegett minden. Feltámadt a szél. Apró lá-bak neszezése hallatszott, s egy csapat ugróegér tűnt elő -akárha a semmiből kerültek volna oda. Riadt csendben menekültek, csupán lábaik vertek összevissza ritmust, ahogy elugráltak a homokon.

Megelevenedett, szinte forrni tetszett a talaj. Pókok, skorpiók, aprócska gyíkok evickéltek a felszínre minden-felé, mintha valamely parancsnak engedelmeskednének, s képességeikhez mérten gyors iramban iszkoltak minél tá-volabb. A hátuk mögött immár folyamatosan remegett a sík, akár egy roppant homokdob.

Aztán egyszerre felszakadtak a föld eleddig láthatat-

lan sebei. A szerteszórt sziklák megrogytak, mintha kirántották

volna a lábuk alól a talajt, körülöttük vörös, idegen homok fodrozódott, türemkedett elő a föld alól. Apró buzgárok fakadtak, gyorsan növekvő kúpokat építettek vérszín por-ból. Vörös folyamok tekeregtek mindenfelé, kicsiny vul-kánok formálták magukat mind nagyobbra és nagyobbra, oldalukon végeláthatatlan folyt alá a száraz áradat. Köhö-gött, rázkódott a világ, közönyösen lépdelt egyre maga-sabbra a vörös hold, hogy mire kijelölt útja végére érjen, öt mérföld széles vérszín folt terjengjen alatta a szürke si-vatag halott testén.

16

Ekkor, mintha nem bírná már tovább az idegen homok súlyát, felnyögött és berogyott a föld, vörös porfelleg lö-vellt a magasba, s roppant horpadás, egy új völgy jelent meg a síkon, melynek mérföldes határait a vérszín homok rajzolta meg.

Még nem ült el a porörvény, de a rézszín hold már el-bújt a horizont mögé, és hideg, csillagszikrás sötétség bo-rult a világra.

A mennyei óramű zakatolt tovább. Üstökösök, látható és láthatatlan planéták értek útjuk újabb pontjaira, közö-nyös zarándokokként haladtak egyre tovább makacs út-jukon a soha el nem érhető eljövendő felé, lábnyomukból porként pergett a múlt. Simán, végtelen lassúsággal fo-rogtak a kristályszférák.

A kék hold kezdetben azúr ragyogás volt csupán, fé-nyes glória, mely egy nagyobb homokdűne mögül festette világosra az ég neki rendelt kertjeit. Mihelyt magasabbra kapaszkodott a csillagmintás kárpiton, az újdonat völgy közepe is megmoccant, s felsóhajtott a mindenség.

Valami ki akart mászni a homok alól. Nem kapart, nem erőlködött. Úgy tűnt, egyszerre fogja

kinyomni magát a felszínre, akár valamely roppant, akara-tos újszülött, akit az sem zavar, ha szétrepeszti szülőanyját.

Lilára festette a föld vérét a hold, amint az amund templompiramis felhasította a horpadás alját. Nem állt meg, amikor az épület alja elérte a rázkódó homokot. Ujabb falak és lépcsők bukkantak elő, oldalukról pata-kokban zubogott alá az idegen sivatag finom pora. A kék hold a sötét gúla csúcspontja fölött remegett, s ahogy las-san mozdult egyre feljebb, úgy tűnt, lépésről lépésre húz-za maga után a föld alatt rejtező szörnyeteget.

Rángatózott, sírt, hullámzott a vörössel festett roppant horpadás. Három újabb piramis csúcsa tolult elő kísér-

17

teties lassúsággal, majd rézsútos falak, csatornák és átjá-rók, amelyek egy idő után egymásba kapaszkodtak, s egy hatalmas város elkopott mintázatát rajzolták a völgyre. Szobrok és udvarok bukkantak elő, végesincs aknák, me-lyek megállíthatatlanul egyre csak nyelték a rozsdás ho-mokot, gúlaforma épületek, lépcsők, zömök, rámpás tor-nyok, utak a falak tetején és az oldalukon.

Ősöreg város volt. Falait évezredek homokviharai csi-szolták ívesre, a felszíne rücskös, akár egy himlőhelyes vénember. A külső falakra vigyázó istenszobrok festése rég elkopott már, lábuk alól kőcsatornák torka nyílt a fa-lakon kívülre, s vörös homok zuhant alá az egyre növek-vő mélységbe belőlük.

Keleten óvatos fényekkel festette meg a sötét eget az új hajnal. A kék hold magasan tündökölt.

Mintha biztonságban érezné már magát, az amund vá-ros lassan megnyitotta testnyílásait. Kapuk, ajtóívek sötét átjárók jelentek meg a falakon, ahogy a közelgő nappal leseperte róluk az árnyakat. A város felsóhajtott, akár az úszó, ha hosszú tengerfenéki útja végén a felszínre jut.

Poros lépcsőaknák, sötét folyosók tárták fel magukat , vékony ablakrések, melyek mindegyike egy-egy állócsillag-ra nézett, bejárók, amelyek a város mélyére vezettek, ko-pott domborművek és virágtalan udvarok közé. Járatokba, ahol szobrok strázsáltak a vaskos oszlopok között, arannyal és erős színekkel ékített gólemekhez, szörnyfejű alakokkal festett árkádok közé, termekbe, ahol, hogy a szolganépek is láthassanak, homályos parázsfények éledeztek.

Mély álomból eszmélő hangyabolynak rémlett a város. Bronztestű alakok bukkantak fel a holt folyosókon, olajjal csillogóra kent szolgálók, roppant termetű papok, mély-kék, halántékig vágott szemükben a kék hold fénye ra-gyogott.

18

A város szívéhez vezető hosszú lépcsősorok felé igyekez-tek. A legbelső részek alá vezettek ezek a sötét, vak ho-mállyal feltöltött járatok. Hatalmas kőívhez, mely mélyen a város alatt, roppant gyűrűbe fogta a templompiramis alatt nyugvó kőkamrákat.

A kör alakú folyosóról tizenkét kőgrádics vitt a tizen-két sírterembe, majd onnan is tovább, a templompiramis alatti végesincs aknáig, melybe minden irányból zuhogott a vörös homok. A fénytelen sírkamrák úgy ízesültek egy-máshoz láthatatlan tengelyükön, akár egy kaptár fonatai - a legalsó közepén hatalmas szarkofág feküdt álmos, lan-gyos csendben. Tíz ember magas, simára csiszolt gránit-tömb. Fedelén az ezredévek óta halott isten halotti maszk-ja s fegyverzete. t

Odakünn az első napsugár szikraívét a sivatag fölé ve-tette. A város elégedetten megremegett és megállt.

Sonion — egykor a nap, Theemeth elmúlása óta a kék arcú hold titkos városa — a neki rendelt időben megér-kezett.

A nagy égi szerkezet titkos kerekei tovább mozdultak. Simán, végtelen lassúsággal forogtak a kristályszférák.

W a y n e C h a p m a n

Együttállás A nekromanta története

A Pyarron szerinti 3676. esztendőben, Darton tercének első havában,

*

az ibarai mélysivatagban

1.

A halál csak a kezdet, tanítja Abdul al-Sahred.. . és most már tudom, hogy igaza volt.

Aki sokáig él, óhatatlanul belefásul a lét változékony-ságába, a halál azonban — a földi dolgok közül egyetlen-ként — sosem veszít varázsából. Több kérdést vet fel an-nál, amennyit megválaszol. Több kaput nyit meg annál, amennyit bezár. Halandókra gyakorolt vonzerejével az is-tenek is tisztában vannak — mi másért tették volna ilyen kínkeservessé a hozzá vezető utat?

A fájdalom — ha az volt — rég elenyészett. Messze járok a létezők világától, de minél mélyebbre merülök az elmú-lás sötét vizeibe, annál jobban zavar a felfordulás, amit magam mögött hagytam.

Nem így terveztem. Egy köznapi ember a sorsot hibáztatná, de mert sem

köznapi, sem ember nem vagyok, céltalan lenne ilyesmi-

'21

vel takaróznom. A kevélység bűnébe estem. Ez Erion ut-cáin is végzetes lehet, az ősi nép tanyáján, a legendás So-nionban pedig szükségképp a vesztemet okozta. Az enyé-met és mindazokét, akik átkeltek a sivatagon, hogy beme-részkedjenek oda, ahol az ötödkori manifesztáció bukása óta egyetlen jóakaratú fajzat sem járt: a városnyi sírbolt-labirintusba, mely a legyőzött istenség maradványait rejti.

Ismertük a jövendöléseket. Tudtuk, hogy visszatérése elkerülhetetlen, de nem sejtettük, milyen kevés időnk maradt. Láttuk a zenit felé kúszni a Démon szemét, még-sem hátráltunk meg: tettük, amit Pyarron legkiválóbb el-méi szerint tennünk kellett. Úgy terveztük, alászállunk a szörnyeteg zsigereibe, utat találunk a Halál tizenkét ter-méig, és fegyverzetével együtt győzelmi esélyétől is meg-fosztjuk Amhe-Ramunt, mielőtt övéi tudatára ébrednek jelenlétünknek.

Esztelen vállalkozás volt, de nem halogathattuk tovább: sorainkat épp eléggé megritkították a sivatagi csatározá-sok és az Államszövetség veszedelméről szóló hírek.

Az előbbiek - noha tucatnyi társunk életébe kerültek -feleannyit sem ártottak a harci szellemnek, mint az utób-biak, melyek a Shibarán való átkelést követő nyolcadik napon, Baht el-Gáb oázisában jutottak el hozzánk. Vi-harról, tűzről és a Fekete Határon át keletnek özönlő ork-hordákról szóltak. Hogy mi igaz belőlük, csak találgatni tudtuk, hatásukat illetően azonban nem voltak kétsége-ink: Ibarában a szerencsétlenség puszta felemlegetése is elég, hogy szétzilálja egy expedíció utánpótlási vonalait.

Dzsad kísérőink zöme a rákövetkező éjjelen odébbállt. Magukka l vitték a málhásokat és a készletek javát is - eh-hez nagyon értenek. Akkor és ott úgy látszott, az évekig tartó felkészülés, a temérdek fáradozás és áldozat hiábava-lónak bizonyul. Tudtuk, hol keressük Soniont, de bármi-

22

lyen közel jutottunk hozzá, kétségesnek látszott, elérjük-e valaha, a menekülésre pedig - térmágusok támogatása hí-ján - elméleti esélyünk sem maradt.

-A Fehér Páholy nagyjai a szavukat adták - biztosított minket a pyarroni legátus, egy szalmaszín hajú, aszkétaar-cú Krad-lovag. Dísztelen bőrvértben járt, de jeles személy lehetett, mert három kámzsás — két pap meg egy mágia-forgató — kísérte mindenhová. Némelyek Heliodornak, az Aranykör társalapítójának vélték. Talán igazuk volt; ami engem illet, rég letettem arról, hogy tetteik helyett legen-dájuk alapján ítéljem meg az embereket.

Az aszkétaarcú Krad-lovag nem szaporította a szót, nem zavartatta magát a nehézségektől, és úgy itta a fe-ketelevest, mint más a vizet. Az ideúton csak kedveltem, a tizenkettedik nap reggelén már becsültem is: nem ren-dült meg hitében, pedig tudta, hogy városát pusztulás fe-nyegeti, rendtársaiért és szeretteiért pedig semmit sem te-het. Lenyűgözött Pyarron isteneibe és mágusaiba vetett bizodalma. Nyilván azért, mert én magam nem hittem semmiben.. . saját képességeimet és a dolgok múlandósá-gát kivéve.

-A Fehér Páholy nagyjai messze vannak - vetette elle-ne a macskaszemű némber, aki Erion kalandozóit képvi-selte. — És ha a karavánvezető igazat beszélt, kisebb gond-juk is nagyobb annál, hogy velünk törődjenek.

Leinthettem volna, de nem tettem: csak azt mondta ki, amit mindannyian gondoltunk. Fiús keblét mérhetetlen becsvágy feszítette. Egyik veszedelemből a másikba szé-dült, mióta az eszét tudta - az éjjeli lepkék tesznek így, mielőtt a lángoktól való távolságot elmérve saját pokluk-ra szállnak.

Az első pillanattól magamon éreztem macskaszemei-nek fürkésző pillantását, nem lepett meg különösebben,

23

mikor a shibarai átkelést követő éjszakán a sátramban ta-láltam. Azt firtatta, igaz-e, amit rólam beszélnek. Hogy irtózom a nap és az eleven testek melegétől; hogy az Arowin-hegy alatti barlangok homályában élek, és egy ötödkori kőszobor a szeretőm. Valami olyasmit feleltem, hogy nem kell minden badarságot készpénznek venni, de láttam a szemén, hogy nem hisz nekem, ezért közelebb vontam és a magamévá tettem inkább. Sikerült kielégíte-nem kíváncsiságát, mert sem akkor, sem azután nem kér-dezett többet. . . és ritkán távolodott tőlem egy tevehossz-nál messzebbre.

Minden idegszálával figyelt a tanácskozás alatt is. Az érdekelte mellette állok-e - mintha számított volna ahhoz képest, hogy ha rosszul döntünk, maholnap valamennyi-ünket elnyel a homok.

-Óvakodjunk az elhamarkodott következtetésektől -mormolta Ordan küldötte. Tüzet élesztgető jobbjának ha-muszín bőrén lángkígyók ölelkeztek. A gyötrelmes szer-tartást idézték, melynek során Sogron leghűbb szolgál emberi valójukkal fizetnek az uruktól nyert hatalomért. - Pyarron veszedelmének puszta ténye alapján sem a fe-nyegetés természetéről, sem valós mértékéről nem alkot-hatunk hű képet.

-A tény, hogy a Fehér Páholy napok óta hallgat, min-

den szónál ékesebben beszél.

A sogronita az aszkétaarcú Krad-lovagra vil lantotta

parázsszín szemét. -Próbál tá l kapcsolatba lépni a tieiddel, equesterl -Meg te t tünk minden tőlünk telhetőt - felelt ura he-

lyett a mágiaforgató. - A hagyományos módszerek nem jártak eredménnyel, a szükségmegoldások pedig még in-kább szétzilálnák a manahálót, így csak növelnék a lelep-leződés és a kudarc kockázatát.

24 • .

Néhai apám népének legátusa, a sirenari Yel'Amrith ház harcmestere a balján ülő dzsennre sandított. Kettejük viszonya a pyarroni politika mesterművének tűnt, de a kö-zelebbi vizsgálatot nem állta ki: az elf az utolsó pillanat-ban ugrott be oilani fajtársa helyett (a Hatok nem szándé-koztak az emberiség érdekében idő előtt Ötökké lenni), a dzsenn pedig oly régóta ült államszövetségi érdekszférába tartozó kalmárfejedelemsége trónján, hogy tulajdon kró-nikásai is dzsadnak hitték. Nagyszámú kísérőjét vörösben járatta, de a terredalik, a „szegény ember fayumái" kö-zül verbuválta — e nyilvánvaló szűkkeblűség nem fokozta iránta a társaság rokonszenvét.

— Milyen messze vagyunk Soniontól? — tudakolta bár-sonyos hangján, melyből csak a magamfélék füle hallotta ki a borzongató mellékzöngéket.

- H a értesüléseink pontosak, legfeljebb háromnapi já-róföldre.

—Muszáj annak lenniük. - Az ordani úgy meredt az éledező lángokba, mintha onnan várna megerősítést. — A készletek sem tartanak ki sokkal tovább.

A gazdájuk mögött kuporgó terredalikat figyeltem. Vagy nem értették a közöst, vagy a dzsenn csinált jobb vásárt mint bárki gondolta: arcizmuk se rándult a hír hal-latán.

- T e g y ü k fel, hogy célhoz érünk - hunyorgott a macs-kaszemű némber. - Tegyük fel, hogy a kémek nem té-vedtek, az ősi forrásokban említett folyosók járhatók, és Sonion őrei sem neszelnek fel a jövetelünkre. Ha sikerül észrevétlenül utat találnunk a Halál tizenkét terméig, a fegyverzet megbolygatásával óhatatlanul magunkra von-juk az amundok figyelmét. A válasz gyors lesz és könyörte-len. A Fehér Páholy segítsége nélkül sosem jutunk ki élve.

- N e m muszáj kijutnunk.

25

A jelenlévők egyszerre fordultak felém. Az ideúton alig beszéltem - meghagytam őket abbeli hitükben, hogy Quirin Den Jeir óta minden dorani varázsló némasággal fizet tudományáért.

-Megbocsáss, uram - kezdte a Krad-lovag jobbján ülő kámzsás, akit hanghordozása alapján lar-dorinak véltem. - Hallom, amit mondasz, de nem egészen értem.. .

-Dehogynem érted. - Az ordani alig észrevehető bic-centéssel jelezte, hogy mellettem áll. Tehette: bárkinél ke-vesebb öröme telt a létezésben. - Mindannyian értjük, és legfőbb ideje, hogy szembenézzünk vele.

Csend ereszkedett ránk. A csenevész pálmákon és a széltől koptatott kövekből összerótt mellvéden túli pusz-taságban porördögök járták lassú táncukat. Az itató köré gyűlt tevék alig mozdultak, az óvó aura mezsgyéjén erőt-lenül dongtak a legyek: ők érezték meg elsőként a kelet felől közelgő vihar előszelét.

- T e döntesz, equester. - A dzsenn engem nézett, de a Krad-lovaghoz intézte szavait. - Ez pyarroni vállalkozás.

-Többé nem az. - A szalmaszín hajú férfi kiitta fekete-levese maradékát, és felemelkedett ültéből. - A nekroman-tának igaza van. A küldetés a lényeg, és azt csak Sonion-ban tudjuk sikerre vinni. Ha megtesszük, miénk a győze-lem. .. tekintet nélkül arra, milyen árat kell fizetnünk érte.

A macskaszemű némber felhúzott térdére támasztotta állát. Olyan gyönyörű volt, hogy még ez a gyermeki póz is jól áll neki.

- Ha nem tudunk kijutni a fegyverzettel.. . - . . . elpusztítjuk. - Mindig kedveltem ezt a szót. Bár-

mely szövegkörnyezetben megvan a kellő nyomatéka. - N e m mi leszünk az elsők, akik megpróbálják - mu-

tatott rá az elf. - Van gyakorlatod az isteni ereklyék el-pusztításában, féltestvérem?

2 6

- C s a k ködös elméletei vannak. - A dzsenn ámbraszín szemei megrebbentek, ahogy újabb falakat emeltem ket-tőnk közé, de így is többet látott annál, amennyit vala-ha mutatni akartam neki. - Alig várja, hogy megerősít-se vagy megcáfolja őket. Tisztában van az esélyekkel, de nem hagyja magát zavartatni tőlük. Túl magasra emelke-dett és túl sokat veszített közben. Az élet, ahogy mi értel-mezzük, mit sem jelent neki.

-Szerencsés fickó. - A pyarroni elmosolyodott, és hü-velybe dugott kardját nyújtotta, hogy talpra segítsen. Ak-kor és ott semmi furcsát nem találtam abban, hogy övéi zokszó nélkül harcba és halálba mennek érte. - Eleget pi-hentünk. Ha nyomban indulunk, napközépre elérhetjük a Bashiri-hátság peremét. Sziklás terepen gyorsabb a hala-dás, és menedéket találni is könnyebb, ha a vihar. . .

Elhallgatott, és mereven bámult a messzeségbe. Lát-tam valamit az arcán, ami arra késztetett, hogy én is oda-pillantsak, s noha a nap mind hevesebben tűzött, borzon-gás kúszott végig a hátgerincemen.

Messze keleten, ott, ahol a Sheral vonulata végképp át-olvadt a horizont ködébe, árnyékként lebegett egy magá-nyos viharfelhő. Távolságát és valódi méretét lehetetlen volt megbecsülni, de minden múló pillanattal sötétebb-nek látszott - mire a sivataglakók is felfigyeltek rá, né-ma üvöltésre kerekedett szájként feketéllett az égbolt kék-jében. Egyszerre felfénylett; villámkoszorúja nyúlványok sokaságát növesztette az alant hullámzó dűnék felé, s ott, ahol a kisülések egyetlen fényoszloppá olvadtak össze, fal-ként ágaskodott fel az orkán kavarta homok.

Lábam alatt mintha megvonaglott volna a talaj, a kö-zeli itató víztükre azonban rezzenetlen maradt. Tudtam, hogy valami rendkívüli történt... és láttam, ahogy a rán-dulás szétfut a mana erővonalai mentén, felhevíti a szik-

27

lákat átszövő ércereket, s valahol mélyen, a világ szívében összefonódó gyökerek közt ül el. Visszhangjai úgy tárták elém a Teremtés rétegeit, ahogy a Szarvtorony boncnokai-nak szikéje teszi a holtak titkaival . . . s mire a nyomukban járó borzongás csillapult, végéhez közeledett a sivatagban növekvő tünemény ideje is.

— Vigyázz! Csak hittem, hogy kiáltok; torkomban összetorlódtak,

kimondhatatlanná váltak a szavak. Az, ami korábban fel-hőnek látszott, mostanra annyi port szívott magába, hogy nem rejtegethette tovább igazi valóját: a sokágú tölcsér úgy terpeszkedett ég és föld között, mint egy gyökerestől kiszaggatott, lombja vesztett ágaival a földet söprő óriás-fa. Biztosra vettem, hogy torzmágia hívta létre, de képte-len voltam eldönteni, mire szolgál - a küszöbön álló kitö-rés végletesen összekuszálta a manaháló zilált mintázatát.

Arra eszméltem, hogy az aszkétaarcú férfi és a macs-kaszemú némber egyszerre beszél hozzám. Egy szavukat sem értettem; megszédítettek, szinte maguk alá temettek a rám zúduló észleletek.

-Magiszter ! - N e m vagyok az - közöltem, de tüstént meg is bán-

tam: az a valószínűtlen benyomás gyötört, hogy e három szó borította fel végképp a létünket veszélyeztető erők egyensúlyát.

A tölcsér elérte legnagyobb kiterjedését. Középpontjában szétpattant a valóság szövedékét fe-

szítő buborék. A nap elsötétült, aztán dühödt erővel ragyogott fel is-

mét. .. a két pillanat közt azonban mintha évezredek röp-pentek volna el.

Az óriásfa földig lógó ágai és mennyekbe vesző gyöke-rei Anselmo tüzébe öltöztek, majd lassan, szinte kelletle-

28

nül magukba roskadtak. A tünemény pusztulását kísérő mennydörgés valódi volt, és annak rémlett a lökéshullám is, mely a torzmágia fókuszából indult ki, és örvénylő por-görgetegként lódult felénk a lapályon át.

Olyan gyorsan közeledett, hogy esélyünk sem volt a megfékezésére; csak annyi időnk maradt, hogy lekupo-rodjunk, és köpenyünkbe rejtsük arcunkat. Apró kövek zápora zúdult ránk, kopogva vert végig a terredalik paj-zsain, az árnyékvetőkön, a fák alatt kucorgó tevéken... a nyomában érkező szélroham azonban éppoly erőtlen volt, amilyen ritkás a por, amit magával sodort.

- N e m földindulás ez - állapította meg a Krad-lovag. - A természet rosszalló sóhaja inkább; ahhoz is erőtlen, hogy a tüzünket kioltsa.

-Valóban. - Felegyenesedtem, és leráztam a homokot mohazöld köpenyemről. A tűz csakugyan pislákolt még, mellette egykedvűen kuporgott Ordan küldötte. Túlnan a terredalik mozgolódtak, a macskaszemű némbert azon-ban hiába kerestem: eltűnt, akár a szürke felleghajtó, amit a szemem láttára borított magára, mielőtt a porfelhő át-csapott felettünk.

Akár a holmija, melytől soha, még halálos veszedelem-ben sem távolodott el három lépésnél messzebbre.

Akár a lábnyomai, melyek egy perccel korábban még főszöveghez fűzött lapszéli jegyzetek módján sorjáztak az enyémek körül.

Eltűntek, mintha sosem lettek volna, s mikor idáig ju-tottam, egyszerre megértettem, hogy soha nem is vol-tak - hogy a szélroham érkezését a távozásától elválasz-tó nagytucat szívdobbanás alatt valami végérvényesen és visszavonhatatlanul megváltozott.

— Elment. - Az ordani száraz hangja olyan volt, akár a gallyakat emésztő tűz ropogása. - Nem kényszerből, azt

'29

hiszem. Felállt és mosolygott, mintha tudta volna, mi kö-vetkezik. Aztán eltűnt. Semmit sem tehettem ellene: a magamfélék csak hallomásból ismerik a szövedék újraren-dezésének tudományát. - Hamuszürke ínye kivillant: egy mosoly kísértete. - Érdekes teremtés. Kár, hogy nem volt módom jobban megismerni.

Az aszkétaarcú férfi homlokráncolva pillantott ránk. Nagy harcos volt, de csupán harcos; elméjét semmi sem óvta a változás hatásaitól.

- M i folyik itt? - N e m tudom biztosan, equester - feleltem az igazság-

hoz híven. - Csak azt tudom, hogy elveszítettük egy tár-sunkat . . . és hogy ehhez az imént látott tüneménynek is köze van.

A Krad-lovag zavartnak látszott. A torzmágia kitörése a valóság mintázatával együtt emlékeit is megváltoztat-ta, Pyarron sorsára azonban láthatóan nem volt befolyás-sal: aszkétaarcán ismét elmélyültek az aggodalom véste barázdák.

-Elveszítettünk valakit, azt mondod? -Erion kalandozóinak képviselőjét. - Tétováztam; nem-

igen tudtam, mi egyebet mondhatnék. - Az utolsót azok közül, akik szabad akaratukból tartottak velünk.

- Erion kalandozói megtagadták tőlünk az együttmű-ködést - emlékeztetett a Krad-lovag. - Napokig próbál-tuk jobb belátásra téríteni őket, de hiába. Sosem rajong-tak a vesztett ügyekért.

- Ki hibáztathatná őket, equester? - Nem tudtam eldön-teni, örüljek-e vagy bánkódjak a macskaszemű némber el-tűnése miatt. Mindkettőre jó okom volt, ha úgy vesszük. Ami vele történt, lehetett véletlen is . . . de nem azért ta-níttattak annyi éven át, hogy beérjem a kézenfekvő ma-gyarázatokkal. Ha az ordani igazat mondott, a némber

30

tudta, mi történik vele. Nem áldozata, hanem cselekvő ré-szese volt a valóság megváltoztatásának. Aki ilyesmivel bőszíti maga ellen az isteneket, az vagy elvesztette a jó-zan eszét...

Vagy olyasmit tud, ami mi, többiek, nem. - Akárhogy is - emelte fel hangját a pyarroni -, a mi te-

endőnk világos. Folytatnunk kell az utat Sonion felé. Ha nyomban indulunk. . .

- . . . napközépre elérhetjük a Bashiri-hátság peremét. -Elnéztem, ahogy a dzsenn felsorakoztatja és megszámlál-ja embereit. Némi vigaszt találtam a tényben, hárommal többen vannak, mint korábban: az új mintázat a macska-szemű némber kiküszöbölésével több pihenőhöz juttatott, így elkerülhetővé tette a homoki elfek anzuli kelepcéjét. -Sziklás terepen gyorsabb a haladás, és menedéket találni is könnyebb, ha a vihar.. .

Ezúttal rám került az elnémulás sora. Fél szemmel mindvégig a kitörés helyét figyeltem, így

mindenkinél előbb vettem észre a porfelhőből elődübör-gő, hosszú vágtában felénk tartó lovasokat.

2.

Az aszkétaarcú férfi egykettőre lerázta magáról a ká-bultságot, és újfent bizonyította, hogy méltó tisztére: higgadtan, minden sietség nélkül osztogatta parancsait. Meghatározta a védelem zónáit és a gyülekezőhelyeket a mellvéd mögött, s míg a terredalik alakzatba rendeződ-tek a dzsenn körül, kámzsásaival és velünk együtt hú-zódott vissza az oázis legmagasabb pontjára, hogy azo-nosítsa - s ha lehet, harc nélküli meghátrálásra bírja - a közeledőket.

31

-A pyar ösztönös fajta - f igyelmeztetett Wolkum Na-izerd, a mágustanács diplomáciai testületének délvidéki referense, akinek megbízásomat köszönhettem. - Ösztö-nös, ami nem zárja ki, hogy veszély esetén a szükséges módszerességgel járjon el.

Bólintottam. Értékeltem a gesztust, mellyel az indulás előtti estén szállására invitált, hogy megvendégeljen és ta-nácsokkal lásson el. Noha embernek született, azon keve-sek közé tartozott Doranban, akiknek sikerült felülemel-kedniük származásuk korlátain. Ebben a vonatkozásban mindig is példaképemnek tekintettem, egyébiránt azonban ki nem ál lhattam.. . és ő sem szívelt engem, amit hiába pró-bált sima körmondatokkal és gyakori mosollyal elleplezni.

-A pyarroniakkal való együttműködés kulcsa a bele-érzés - mondta most, és addig babrált az íróasztalán sora-kozó szárnyas figurákkal, míg a f ' lyennarák - a letűnt idők legendás madárlényei - kivétel nélkül feléje néztek. - Beleérzés híján a magunkfajta értékes tapasztalatok he-lyett csak ellenségeket szerezhet odalent.

Megint bólintottam. Mindketten tudtuk, hogy a tapasz-talatokért, melyek megszerzésére lehetőséget teremtett, jó eséllyel az életemmel kell fizetnem.

- M a g a s a b b célt szolgáló önfeladás. - Naizerd mosolyra húzta vértelen ajkait. - A pyarroni értékrendben ugyan-olyan fontos szerepet játszik, mint a miénkben. Nem nagy fogódzó, de fogódzó; ezzel már lehet kezdeni valamit.

- N e m kétséges. - A f ' lyennarák némelyike mintha továbbra is engem figyelt volna. Ha a szobrokban csak-ugyan lelkek lakoztak, ahogy egyesek állították, különös örömük telt abban, hogy dacoljanak Naizerd akaratával.

- Egyéb útravaló, nagytiszteletű? - E g y tanulság. - Az őszülő halántékú férfi beleunt já-

tékába, és összefont ujjú kezeiből emelt falat maga és a fi-

3 2 .

gurák közé. - Afféle példázat; gyakorta emlegetik a Gá-lyák tengerének mellékén. - Már nem vette a fáradtságot arra, hogy mosolyogjon. - „Pyarron hite hegyeket mozdít - ez nem kérdés. A kérdés az, akad-e a közelben egy pyar-roni, aki meggyőz róla, hogy ami történt, a javadat szol-gálja."

Az esti beszélgetés összes momentuma közül ez maradt meg bennem a legelevenebben, és az oázisra néző magas-laton, a Krad-lovag oldalán állva megint az eszembe ju-tott. Nem tudtam, miért. Szeretem hinni, hogy amulandó lények éppúgy urai gondolataiknak, mint az istenek, aki-ket hitük és karjuk ereje szolgál, de mérget nem vennék rá, hogy ez az igazság. Meglehet, Darton közölni akart ve-lem valamit . . . vagy csak arra törekedett, hogy választott-ja felbukkanását minél emlékezetesebbé tegye.

- Vértesek - mormolta a legátus jobbján álló kámzsás anélkül, hogy fejét felemelte volna. Bármit látott, nem a szemével látta.

- Amundok? -Magunkfé l ék . - A lar-dori magába mélyedt, ajkai

hang nélkül mozogtak. - Hatan. . . nyolcan.. . legfeljebb egy tucatnyian. Némelyik lovon ketten ülnek, némelyik pedig. . . - szemei tágra nyíltak; úgy meredt rám, mintha most ébredt volna jelenlétem tudatára. - Te is érzed?

Bólintottam. A Szarvtorony beavatottjai mindenki másnál érzékenyebbek a halál bűbájára; és ilyen távolság-ból is kepesek különbséget tenni legalapvetőbb formái közt.

- A lovak némelyike holt-eleven - feleltem meg az aszké-taarcú ki nem mondott kérdésére. - Életük virágában vet-ték a vérüket, maradványaikat pedig urnába zárták, hogy bármikor Darton szolgáinak rendelkezésére álljanak.

A Krad-lovag arcán árnyék rebbent végig.

33

- D a r t o n egyháza egy évezrede nem gyakorol ilyen

méltatlan praktikákat. -Valóban, equester. - Most már nem csak éreztem, lát-

tam is a vágtában közelgő halált: a hamufakó csatamé-neken, noha két-háromszoros terhet cipeltek, ugyanany-nyi lóhosszal jártak a zömök dzsad tarpanok - szükségből megnyergelt vezetéklovak - előtt.

- M a r e m i t á k . - A lar-dori szenvtelennek mutatta ma-gát, a bensőjében kavargó indulat azonban minden szó-nál ékesebben beszélt. Ösztönösek, jellemezte a pyarronia-kat Wolkum Naizerd, s mint általában, ezúttal is igaza volt.

Az aszkétaarcú vonássá keskenyedett szájjal meredt a porfelhőben közeledő lovasokra. Úgy rémlett, hazája vesz-tének okozóit látja bennük. . . aztán megemberelte magát, és ökölbe szorított balját megemelve jelezte a dzsennek: nem szükséges .felvonatnia az íjakat.

- Ez különös - mormolta. - Titkosszolgálatunk évti-zedek óta figyeli az elhajtok tevékenységét, de nem jelez-te, hogy a maremiták fegyveres expedíciót indítottak a mélysivatagba. - Előbb rám, majd a lar-dorira pillantott. - Gondoljátok, hogy közük van ahhoz, ami odakint tör-tént?

- Az ő művük volt. - A lovasok legfeljebb kétmérföld-nyire jártak, mikor a felőlük fújó szél íze megváltozott: el-nehezült a másik, a nyers halál bűzétől. - Pontosan tudják, kik vagyunk . . . és nyomós ok nélkül aligha diktálnának ilyen veszett tempót.

- Féltestvéremnek igaza van - közölte a sirenari. - Hogy honnan jönnek, nem tudom, de üldözik őket. . . és hama-rosan a nyakunkon lesznek.

A legátus tekintete a vörös theubok négyszögeitől köz-refogott dzsennre villant.

34

-Zárótüzet mögéjük, amint ötszáz lábnyira megköze-lítik a falat! Bármi jár a nyomukban, nem juthat sértetle-nül a közelünkbe.

- N e m fog, szalab. A Krad-lovag kört rajzolt a szíve fölé, és sima mozdu-

lattal kardot húzott: a hajnalkor gdon kóborlóit ábrázol-ják így a délvidéki templomok faliképein.

-Hétszáz láb - mormolta az elf, és kérés nélkül feszí-tette meg embermagas íját. A vessző meredek ívben röp-pent fel, és ezüstös ívet rajzolva hullt alá, napfénytől fe-hérlő tollai a kevésbé szemes sivataglakók számára is fél-reérthetetlenné tették, hol húzódik a maremitákat látha-tatlan üldözőiktől elválasztó sáv külső határa.

— Hatszáz láb. A második nyílvessző röptét figyeltem, így elmulasztot-

tam a pillanatot, mikor az ordani felemelkedett a tűz mel-lől. Nem fáradt azzal, hogy megkerülje, egyenesen átgázolt rajta, és halvány mosollyal nyugtázta, hogy lába nyomán szikrákat, majd lobot vet a hamu alatt szunnyadó parázs.

— Lássuk. A maremiták már nem jártak messze a félmérföldes ha-

tárvonaltól, mikor a sereghajtó tarpan felbukott, és lo-vasával együtt beleveszett az általa vert por felhőjébe. A harmadik szememre boruló rőt homályban pengék vagy karmok villantak, de a küzdelem véget ért, mielőtt a fenyegetés határozott formát öltött bennem. Úgy rém-lett, nem amund, és nem is az ősi nép valamely démona.. . vagy legalábbis nem egészen az. Olyan sebesen mozgott, hogy voltak pillanatok, mikor a tarpanok és a holt-ele-ven csatamének között járt, de nem próbált eléjük vág-ni, és nem is támadott újra. Mintha várt volna valamire - tán épp arra, hogy mi, oázisban meghúzódott betolako-dók, színt valljunk.

35

Nem kellett sokáig várnia. Ahogy a maremiták első sora eldübörgött a közeleb-

bi vessző mellett, a terredalik felhúzták íjukat. A dzsenn ökölbe szorítva felemelt balja meg sem rezdült - csak ak-kor nyitotta szét ujjait, mikor a tarpanok nyomában ka-vargó por az ő szeme elől is elrejtette az ezüstfehér tol-lakat.

A terredalik többnyire nyeregből harcolnak, de a mi-einket nemigen zavarta a szilárd talaj a lábuk alatt: két csoportjuk egymással versengve bocsátotta útjára nyila-it, melyek kétfelől zuhogtak a lovasok nyomán kígyózó porfelhőbe, és ötven lépés szélességben minden elevent a földhöz szegeztek horgas acélhegyükkel.

A maremiták mostanra oly közel jártak, hogy tisztán láttam fedetlen fejüket, a fekete vértezetükön izzó őrje-leket . . . és megpillantottam a szarkofágot is, melyet két holt-eleven csatamén vonszolt maga után az Ibara porá-ban. Nagyon súlyos lehetett, mert még a közömbösítő va-rázs hatása alatt is mély barázdát vájt a talajba. Hogy széthullását miféle bűbáj akadályozza, éppoly kétséges volt, amilyen hevenyészett a megoldás maga; átfutott az agyamon, hogy ilyesmivel csak szent őrültek és közönsé-ges futóbolondok próbálkoznak.

Hogy a bal oldali csatamén nyergében ülő férfi melyik csoportba tartozik, megjelenése alapján nemigen tudtam eldönteni. Szálas volt, csapott homlokú és égő szemű; né-ma rikoltásra nyílt száját portól őszesnek rémlő körsza-káll keretezte. Portól szürkéllett a sörényes is, melyet a maremiták szokása szerint hosszú fonatba kötött a tarkó-ján, de az mostanra kibomlott, és hollószárnyként csap-kodott mögötte. Nem az arcáról ismertem fel - Darton vitézlő rendje nem tisztel festett vagy faragott képeket hanem a fegyveréről: a kápához erősített pallos aurája

3 6 .

olyan erős volt, hogy háromszáz-egynéhány lépés távolság-ból is arcomon éreztem a Döntések Hegyének dermesz-tő szelét.

Nem én voltam az egyetlen: az aszkétaarcú legátus jobbján álló kámzsás a szemem láttára rezzent össze, s ahogy ura füléhez hajolt, olyanféle borzadályt láttam az arcán, ami újfent eszembe idézte Naizerd intelmeit.

- Airun Al Marem - dünnyögte a Krad-lovag. - A szent város szülötte és hitének árulója. Darton szakadár egyhá-zának feje, akit övéi sötét zarándok néven emlegetnek.

- Hallottam a sötét zarándok hírét, equester — mondtam óvatosan. - Azon a lovon azonban csak egy fajtádbélit lá-tok. Egy harcos-papot, aki tucatnyi pengének parancsol... és nagy hasznunkra lehet ott, ahová utunk vezet.

Az aszkétaarcú a szemembe nézett és bólintott. Nála többet senki sem tudott a vész idején alkalmazandó mód-szerességről.

- M a g a m is így vélem. - Egyetlen kézmozdulattal csen-det parancsolt a kámzsásoknak, és az íjászok felé fordult. - Lőjetek tovább!

A dzsenn vérbeli stratéga módján járt el: parancs nél-kül növelni kezdte a távolságot a terredali alakzatok közt, hogy helyet adjon az érkezőknek, és kereszttűzbe foghas-sa a halálzónán áttörő ellenséget.

Ahogy a manaörvény megritkította réteg engedett az asherali légtömegek nyomásának, szélroham söpört vé-gig a tájon. A lovasok nyomában terjengő porfelleg rit-kulni kezdett - előbb az ötszáz lábnyira letűzött jelzés vált láthatóvá, majd felderengett a távolabbi is. A kettő közt nagyjából félúton nyílvesszőkkel átjárt tetem hevert

— körvonalait elbizonytalanította a forró levegő hullámzá-sa és a sebeket körülrajzó legyek tömege. Utóbbi némán rebbent szét ahogy a test előtt és mögötte egy-egy porgej-

3 7

zír csapott fel; a hiénaforma fajzatok, melyek a laza talaj-ban kerestek és találtak menedéket a nyílzápor elől, leráz-ták a port márgaszín irhájukról, és három fejük hat-hat szemének rezzenetlen pillantásával keresték társuk gyil-kosait.

-Menethik - sziszegte az elf. - Amhe-Ramun vérebei; a dzsadok manase néven ismerik őket. Nem elég idősek ah-hoz, hogy a tekintetükkel is ölhessenek... de így sem lesz könnyű megfékezni őket. - A Krad-lovagra pillantott. -Rendeld vissza az íjászokat. Ez nem az ő harcuk.

- Egyetértek. - A legátus kerek hárítópajzsot vett át a kámzsások egyikétől, és rezzenetlen arccal figyelte, ahogy a maremiták sorra átugratnak az oázis keleti oldalának alacsony mellvédjén. Ezt tette vezérük is, a maga után vonszolt szarkofággal azonban nem tudott mit kezdeni -eloldotta hát a nyeregkápájára rögzített kötelet. A mellén összefont karral heverő amundot formázó kolonc a mell-védnek csapódott, átbukfencezett rajta, és a szétrebbenő tevék közt végigpattogva az ódon karavánszeráj vályogfa-lában állapodott meg. Megrökönyödve állapítottam meg, hogy élet pislákol a belsejében... és a hátráló terredalikkal együtt rezzentem össze, ahogy a simára csiszolt kőre vörös csíkokat festett az illesztés mentén kicsorduló vér.

Mire a Krad-lovag a megroggyant falhoz ért, a mare-miták már odagyűltek, és szépszerével áthatolhatatlan félkört vontak a szarkofág köré páncélos testükből.

-Tudod , ki vagyok? - A körszakállas egyházfő kime-rült volt, s talán sebesült is, de olyan tűz lobogott a tekin-tetében, mintha az aszkétaarcú sötét tükörképe lett vol-na. Pallosa a keze ügyében lógott a nyeregkápán, de nem nyúlt érte, s nem hagyta magát zavartatni a kámzsások pillantásaitól sem.

-Tudom - felelte a Krad-lovag.

38

-He lyes . - Al Marem a szarkofághoz csörtetett, fel-hágott rá, s a foghíjas mellvéd felett a távolba kémlelt. A manasék sötét sziluettjét valós méretüknél is hatalma-sabbnak mutatták a hőségtől remegő légrétegek. - Mi-lyen évet írunk?

— Hogyan? - Az aszkétaarcú erre a kérdésre számított a legkevésbé. Ami engem illet, egy lépéssel közelebb ju-tottam a történtek megértéséhez... de nem telt sok örö-mem benne.

— Azt kérdeztem, milyen év ez. - Al Marem leugrott a szarkofágról; hátán összecsattantak az olajban edzett acél varjúszárnyak. - Félreértések elkerülése végett: nagyjá-ból tudom a választ, de a történtek után szeretnék biz-tosra menni.

- A z Égi Fény háromezer-kétszázhetvenhatodik esz-tendeje - közöltem a legátus helyett, és álltam a körsza-kállas férfi tekintetét. - Te magad a holnapból érkeztél, ha nem csalódom. Szorultságodban kaput nyitottál a má-ra. .. és ezzel, ha mégoly kis mértékben is, megváltoztat-tad a Teremtés művét.

— A világ a helyén maradt. . . és itt vagytok ti is, igaz-e? — Nem mindannyian. — Ahol fát vágnak, hullik a forgács. — Szeretsz kockáztatni. Remélem megérte. . . mert nagy

árat fogsz fizetni érte Dartonnak, ha egyszer kitelik az időd.

A körszakállas úgy nézett rám, mintha csak most éb-redt volna jelenlétem tudatára.

— Darton hitét vallod te is. . .? — Arkhon. Alyr Arkhon; nekromanta az északföldi Dó-

rán városából. Darton hitében nevelkedtem, de nem gya-korlom rítusait, legalábbis nem azokat, amiket hívőként gyakorolni szokás.

39

- M é g egy elhajló. - Al Marem kedvtelve mért végig; aztán a szarkofághoz hajolt, és elvigyorodott a belsejéből kiszűrődő neszek hallatán. - Gyógyító is akad köztetek, remélem.

— Pyarronról beszélj! - lépett közénk a Krad-lovag, mi-előtt válaszolhattam volna. - Mi történt a városommal?

-A városod halott - közölte Al Marem. - De népünk él, és mikor Dovorból eljöttem, létezett az Államszövet-ség is. Egy hónapja sincs, hogy a Papi szék megháromszo-rozta a fejemre kitűzött vérdíjat.

— Képtelenség. - A Krad-lovag keményen tartotta ma-gát, tekintete azonban zavaros volt a fájdalomtól. — Ha mártírt csinálunk belőled, azzal csak elmélyítjük a szkiz-mát. Selmo és Elorand soha nem.. .

-A barátaid is halottak - mondta A1 Marem, és hal-kabbra fogott hangon tette hozzá: - Sajnálom.

Kiáltásra rezzentünk fel: a magaslaton hagyott megfi-gyelők jelezték így, hogy a manasék mozgásba lendültek.

- M e l y i k évből jössz? -Háromezer-hatszáznyolcvannégyből. - Az egyház-

fő bátorítóan paskolta meg a szarkofág falát, és az oldalán végigcsorgó vérrel rótt harci jelet ádázul villogó szemei közé. - Te, aki éjben jársz a sírok között, Te, aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek, ezerarcú hold, ó, Darton. . .

Gyűlöltem megzavarni . . . de még jobban gyűlöltem volna nem feltenni a kérdést, ami Pyarron sorsánál is job-ban foglalkoztatott.

— Sikerrel jártunk? A szakadár egyházfő rám nyitotta világos szemét. - Ú g y érted, Sonionban? -Pontosan tudod, hogy értem. Sikerült teljesítenünk a

feladatunkat? Megfékeztük a manifesztációt?

40

- N e m . Szeretem ezt a szót is, hisz méretéhez képest óriási nyo-

matéka van. . . ott és akkor mégsem örültem, hogy hall-hatom.

— Mi történt? — Igazából senki sem tudja. Utoljára azok a teherhor-

dók láttak benneteket, akik múlt éjjel megléptek innét. Némelyikük — hogy milyen szándékkal, ne firtassuk — utóbb visszatért, de egy lelket sem talált Baht el-Gábban. Nekivágtatok a sivatagnak, és eltűntetek; a világ hírete-ket se hallotta többé. - Al Marem holt-eleven csatamén-jéhez lépett, hogy leoldja a kápáról szent pallosát. - De ne félj, amíg engem látsz. Ez a világ nem az a világ, és hála nekem az expedíció sem ugyanaz az expedíció többé.

— Azért jöttél, hogy segíts nekünk? - H o g y magamon segítsek. - Al Marem intett fegy-

vereseinek, akik a páncélzatukra erősített hollószárnyak csattogása közepette ék alakzatba rendeződtek. - Van egy sebesültünk abban a szarkofágban. Az amundok kezéből szabadítottuk ki, de csak a ti segítségetekkel tarthatjuk életben, míg elérjük az alaptáborunkat Arda kővé vált er-dejének peremén.

-Alaptábor? — Az Ibarát átszövő ősi barlangrendszer egy zárványa.

Valaha Reefith hitű amundok lakták; a sebesültünk is kö-zülük való.

Az aszkétaarcú meghökkent. Az elfet mintha ütés ér-te volna.

— Egy amund? - E g y barát. Hittestvér, akit fajtársai megkínoztak,

megcsonkítottak és kis híján megöltek, amiért nem volt hajlandó a testét Amne Ramunnak átengedni. - Al Ma-rem átvágott a terredalik által keményre tiport udvaron.

41

A dzsenn a mellvédnél várt ránk. Már megszabadult kön-tösétől; ősei páncéljában, mindkét kezében egy-egy szab-lyával olyan volt, akár egy megelevenedett vasszobor. -Az életéért cserébe alkut ajánlok nektek.

-M i f é l e alkut? - firtatta a Krad-lovag. -Ve lünk tarthattok az alaptáborunkba. A Kapunkon

át kijuttathatjátok azokat, akik menni akarnak. - A kör-szakállas úgy mosolygott, mintha nem látná a manasékat, melyek hosszú ugrásokkal közeledtek a mellvéd túlolda-lán. - A többieknek, ha ezt túléljük, személyesen muta-tom meg a Sonionba vezető rejtekutat.

3.

Napközép is elmúlt, mire végeztünk a két fenevaddal, és újabb egy óra kellett ahhoz, hogy visszarángassuk az életbe Al Marem hittestvérét, a szarkofágból előkerült amundot. Mindkét térdét, valamennyi bordáját és az áll-kapcsát is összezúzták; bal karját a könyök alatt egyujj-nyival csonkolta egy meneth fogazott pengéje. Voltaképp ennek a sérülésnek köszönhette megmenekülését: a kín-méreg, mely egy embert órák alatt megölt volna, úgy le-lassította testében a nedvek áramlását, hogy mély kábu-latba hullt, és a szöktetés alatt sem vérzett ki teljesen.

- Megmarad - közölte a Krad-lovag mindeddig szótlan kámzsása, aki pappá szentelése előtt anatómiából és mé-regtanból doktorált a sigranomói egyetemen. Hogy me-lyik században, és milyen céllal, senki nem firtatta: olyan embernek látszott, akinek jó oka van rá, hogy arcát és múltját rejtegesse. - Akik ezt tették vele, idővel bánni fog-ják, hogy félmunkát végeztek. - Al Maremre emelte savó-szín szemét. - Rabszolgabélyegeket és gorviki gladiátor-

42

jeleket láttam a testén. Az utóbbiak ismerősnek tűntek. Nem Aleph néven küzdött az arénában annak idején?

- Mostanság Alexnek nevezi magát. - A szakadár egy-házfő nyersvasból vert félmaszkot tartott a kezében, de nem vitte rá a lélek, hogy felhelyezésével fokozza a sebe-sült kínjait. — És nem szenvedheti, ha az arcát bámulják.

- Igyekszem észben tartani. - Helyes. - Al Marem kifordult az árnyékvető alól, me-

lyet terredali köntösökből rögtönöztünk a saroglya fölé. A zenittől távolodó nap olyan erővel tűzött, mintha csepp-folyós arannyá akarná változtatni a kárhozottak sivatagát.

- Betartottátok az alku rátok eső részét — hunyorgott a tevéje mellett várakozó Krad-lovagra. - Most rajtam a sor. - Végignézett emberein, akik páncél nélkül, párosá-val szorongtak a holt-eleven csatamének hátán. - Indulás!

Napszállta előtt két órával felderengett előttünk a Ba-shir-hátság töredezett sziklaíve, melyet nyugat és dél - a Gyilokpuszta peremén futó karavánút és Abadana felől egymást keresztező kőgörgetegek tettek megközelíthetet-lenné. Az egyetlen járható ösvény Arda kővé vált erde-jén, a fajháborúban lábon elpusztult rengetegen át veze-tett, melynek hajdanvolt fái, a letűnt idők templomának dőlt es csonka oszlopai közt homoki elfek leselkedtek az óvatlanokra.

Al Marem lehetett óvatlan, de nem volt ostoba: ahe-lyett, hogy a sziklaív pontját elérve északkeletnek, Arda kővé vált erdeje felé fordult volna, keletnek vezetett min-ket a görgetegek gyorsan növekvő árnyékában, s mire a nap vörös korongja a nyugati horizont ívét érintette, baj nélkül megmásztuk azt az egymásra csúszott palatömbök alkotta torlaszt is, melyet az ibarai népnyelv Doldzsah grá-dicsának nevez. A legrégibb krónikák - köztük Roxund Homoki históriája. - szerint a közelben zajlott az az ötödkori

43

ütközet, melyben az első manifesztáció legyőzetett és ki-szorult Ynev anyagi síkjáról. A grádics tetejéről a mély-sivatagra visszatekintve könnyű volt belátni, miért vált általánosan elfogadottá ez a változat: ahogy az első hold felfedte arcát, a végeláthatatlanul hullámzó dűnék helyén mintha vértenger háborgott volna.

Intelemnek is beillett, de nem értettünk belőle. Az is-tenek köztudottan vaksággal verik meg azokat, akiket bukásra szánnak.

4 .

A maremita alaptábor, melyet a vörös holdnyugta órá-jában, nem sokkal éjközép előtt értünk el, mélyen a szik-lák talapzatában rejtőzött, és keskeny mesterséges kürtő-kön át kapta a fényt. Valaha az amundok egész Ibarát behálózó barlangrendszerének része volt, a talajmozgások azonban végleg elszigetelték a központi járatoktól - ez ka-póra jött az ősi nép renegátjainak, akik a sivatagon át ér-keztek, hogy Amhe-Ramun akaratával dacolva régi iste-neiket imádják; hogy férfiak és nők, szeretők és szülők, mindenek ellenére önmaguk lehessenek.

- M i történt velük? - kérdeztem Al Maremet, akivel a grádics óta szótlanul ügettünk egymás mellett. Az én há-tasom trágyaszagú volt, az övé halott; semmit sem hány-hattunk egymás szemére.

-Amhe-Ramun hívei rájuk találtak - felelte. - Mind-annyiukat megölték, nem sokkal azután, hogy Alex meg-született.

-Különös.

- N e m . Különös az lett volna, ha bárkit életben hagy-

nak.

44

- N e m erre gondoltam. - A mélybe vezető járat meny-nyezete olyan alacsony volt, hogy le kellett szállnunk a nyeregből. Az amund saroglyáját négy maremita húz-ta-emelte; lábuk alatt újra és újra megroppantak a ho-mokban szikkadó csontok. - Téged talál lak különösnek. Másnak képzeltelek annak alapján, amit Pyarron híresz-tel rólad.

- E g y okkal több arra, hogy Pyarron segítsége nélkül próbálj eligazodni a világban. - Al Marem a jó házigazda szívélyességével lépett félre a Krad-lovag és társai útjából, akik a helyi manafókuszt keresve rajzottak szét a temp-lombelsőnyi kavernában. - Meg fogsz lepődni, milyen ha-talmas és sokszínű.

-Eleget láttam a világból ahhoz, hogy ne legyek róla jó véleménnyel.

-Ezér t akarsz meghalni érte? Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, s nem tud-

tam eldönteni azt sem, örüljek-e hirtelen támadt érdek-lődésének.

- Van olyan jó az is, mint fenekestül felforgatni egy ba-rát kedvéért - mondtam végül.

-Látsz ik , hogy sosem volt barátod. - N e m volt - hagytam rá. - A halál kufárja vagyok;

aki tud, nagy ívben elkerül. . . és igen bölcsen teszi. - M i a helyzet a nővel? - Ő nem számít. -Fené t nem - közölte Al Marem. - Azzal áltatod ma-

gad, hogy miattam vesztetted el, de mindketten tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Amit tettem, csak alkalmat adott neki arra, hogy megváltoztassa a múltját - hogy csendben kilépjen a búval bélelt életedből, mielőtt az övét is tönkre-teszed. Ki hibáztathatná ezért?

-A múltat nem olyan könnyű megváltoztatni.

4 5

-Nekem sikerült. . . és nem is kellett a Vei-Shanice ma-gasföldjére zarándokolnom miatta.

Izgatott kiáltozás jutott a fülünkig a kaverna távoli vé-géből: a kámzsások a jelek szerint meglelték a kapunyitás-ra alkalmas helyet.

-A kolostorra gondolsz - dünnyögtem. - A helyre, ami kívül esik az istenek fennhatóságán; ahol kortalan szerze-tesek pennája formálja a világot olyan krónikává, amiben a halandók minden tette és gondolata számon tartatik.

- N e m hiszel a létezésében? - N e m számít, miben hiszek. Csak az számít, megte-

szem-e, amit tennem kell. -Lehangoló vagy. Nyilván ez adott erőt szíved hölgyé-

nek ahhoz, hogy tűzön-vízen át eljusson a kolostorba.

- Hogy kiírassa magát a történetemből? - Hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire nincs történeted. Homlokráncolva pillantottam fel. - M i t akarsz tőlem? -Próbálom megérteni. - Micsodát? -Da r ton üzenetét. - Al Marem lámpást vett át egyik

emberétől, és intett, hogy kövessem a kaverna hátsó falán tátongó nyíláson át. - A prófétája vagyok, nem emlékszel? Gyakran küld sugallatokat, hogy az utamat egyenges-se. Olykor az alvás, máskor az ébrenlét óráiban szól hoz-zám. .. de Alex óta nem akadt senki, akit nálad gyakrab-ban emleget.

-Micsoda? -Terve i vannak veled. - Az egyházfő simára kopta-

tott homokkő alagúton át vezetett egy másik helyiségbe, melynek függélyes falait a padlótól a mennyezetig vörös-ben, aranyban és feketében tobzódó amund képírás borí-totta. - Mindkettőnkkel, ami azt illeti.

4 6 .

Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért hal lgattam in-kább. A lámpás fényében a figurák megelevenedni lát-szottak; testük hullámzása irányította a figyelmemet az embernyi üregekkel borított hátsó falra, melynek hom-bárnyi benyílójában karcsú szoboralak derengett. Arcát és kebleit leverték, öltözéke azonban nyilvánvalóvá tet-te, hogy az amundok néhai földistennője, Reefith az. Kö-nyökben csonkolt karjait kitárva állt ott, mintha a történ-tek dacára is örömét lelné a Teremtés művében, melynek homokkőből kifaragott, márgával és indigóval színezett, jáspissal és acháttal kivarrott mása húsz láb átmérőjű kör-ben terpeszkedett körülötte.

- Ezt a helyet is Darton mutatta meg nekem - közölte Al Marem. - Jóval azelőtt, hogy Alex először beszélt róla. Nézd csak!

Néztem, mert nézni kellett. Kezdetben úgy tűnt, jöt-tünk szele fodrozza a felszínére rakódott homokot, aztán ráébredtem, hogy lassú, de állandó mozgásban, változás-ban van - hogy éppoly eleven, amilyen halottak azok, akik megalkották. Nem puszta dísz volt, hanem az Ibara maga; végestelen-végig holdkéken derengett az alagutak szövevénye, s eleven fénnyel izzottak az ősi nép szüntele-nül vándorló titkos városai.

- Amhe-Ramun hívei jártak itt - suttogtam. - Hogy hagyhatták épségben ezt?

- N e m hagyták - ingatta fejét Al Marem. - Elpusz-tították újra meg újra; legutóbb azután, hogy Alex a ke-zükre került. Mire ideértünk, ugyanígy találtuk. Képes újraépíten önmagát.

- N e m veszélyes? -Tud- i kacsa úszni? - A sötét zarándok elemében volt;

láthatóan beletörődött hogy Darton akaratának eszköze-ként nem úr többé önnön sorsa felett. - Természetesen az.

4 7

De csak az amundokra nézve. Ismert, és velünk is megis-

merteti a titkainkat. - E z az a rejtekút, amit említettél? - Csak az útjelző. - Al Marem a falon sötétlő üregek fe-

lé intett. - A titkos városokra nyíló kapuk amott vannak. Hogy mikor és melyiken át jutunk Sonionba, majd eldön-tik az equester kísérői.

-Ér t sem úgy, hogy te magad nem jártál ott? - Alexet Bar Hichemben tartották fogva. - Al Marem

pallosa hegyével mutatott a világmodell egy apró gúlájá-ra, mely mozdulatlanul derengett a Dzseizan szikranyúl-ványának keleti peremén. - Kisebb városerőd. Most még csak ébredezik, de a nyolcvanas évek elejére benépesül, és elfoglalja helyét az amund védelmi rendszer belső kö-rében.

- É s Sonion? -Sosem marad egy helyben. Felemelkedik és alábukik,

ahogy a vándorló cetek, de innét mindig látható.. . és el-érhető. - Az egyházfő egy másik, nagyobb gúlára muta-tott, mely nyílegyenes vonalban közeledett a Bashir-hát-sághoz Mahallam messzi tanúhegye felől. - Ha láttad a pyarroniak térképeit, tudnod kell, hol volt tegnapig. . . és a ma történtek után ahhoz sem kell különösebb képzelőe-rő, hogy eldöntsd merre tart.

-Fe l énk - dünnyögtem. - Érzékelte b.z időkapudat, meghatározta a végpontját.. . és ha ideér, a? egész kaver-nát eltörli a föld színéről.

- Ha tudja - vont vállat Al Marem. - Ha sikerül elbán-nunk a manifesztációval, úgysem vesszük hasznát többé. Minél közelebb jut Sonion, annál könnyebb lesz megnyit-ni az átjárót.. . és annál biztosabb, hogy elevenen érünk célhoz. Hajnalra odabent leszünk, és ha minden jól megy, ki is jutunk, mielőtt újra ránk esteledik.

4 8

—Miért csinálod ezt? -Mega lkud tunk Krad szolgájával. Életet tudásért . . .

esélyt esélyért. Kölcsönösség, ahogy Pyarronban mondják. - N e m így értettem. - Hallottam, hogy a többiek kö-

zelednek, és volt egy olyan érzésem, hogy vagy most ka-pom meg a választ, vagy sosem. - Nem hiszel a pyarroni módszerek eredményességében. Bar Hichemben kis híján rajtavesztettél. Miért tartasz mégis velünk?

- M e r t Darton így akarja - húzta el a száját a sötét za-rándok. - Forral valamit, de nem látok bele a lapjaiba. Csak azt látom, amit látnom enged.. . és minél tovább hall-gatlak, annál kevésbé értem, miért ragaszkodik hozzá, hogy mi ketten barátok legyünk.

5.

A Krad-lovag mágiaforgatói nem kockáztattak. Noha a kaverna fókusza sziklaszilárd volt, a kaput alig egy percre nyitották meg - épp elég időre ahhoz, hogy további harc-ra alkalmatlannak ítélt maremiták öntudattalan társuk-kal és a mi sebesültjeinkkel együtt odébbálljanak. Hogy hogyan boldogulnak Al Hidemában, és milyen úton-mó-don jutnak vissza a civilizáltnak mondott világba, egyi-künk sem firtatta: beértük a bizonyossággal, hogy olyan útra léptek, mely előttünk örökre bezárult.

- M a g u n k vagyunk. - Az aszkétaarcú férfi végignézett az expedíció maremita vértesekkel megerősített maradé-kán, majd a higanyfényben derengő kürtőkre emelte pil-lantását. - Maradt egy óránk napkeltéig. Használjátok be-látásotok szerint. Amint a Kék Tűz kilobban, indulunk.

A terredalik némán széledtek el, s csakhamar imáikba feledkeztek rezzenetlen arcú bálványuk, a dzsenn körül.

4 9

A sirenari a délkeletre néző sziklaplató legszélére telepe-dett, és úgy révedt a távolba, mintha esélye lenne meg-pillantani Tallaren kőtornyának maradványait a mélysi-vatag túlfelén. Az ordanit sehol nem láttam, de biztosra vettem, hogy lángfürdőre készül: a finom homokot hordó szél, mely a kárhozottak sóhajával járta a barlangrendszer alsóbb szintjeit, idáig sodorta varázsa kesernyés ősziavar-szagát. Eltűnődtem, hogyan érzékelheti ő az én mágiá-mat . . . és összerezzentem a sötét zarándok kacaja halla-tán: paplovag létére olyan csendes volt a járása, mint egy embervadászé.

- V a n érzéke a drámához - intett a pyarroni felé, aki homokba szúrt pengéje mellett térdepelve fohászkodott városáért és szeretteiért. - Tudja, hogy hiába, mégis za-vartalanul éteti az isteneket vakbuzgó hitével. - Ajak-biggyesztve fordult felém. - Félre ne érts: annyival kü-lönb a többinél, hogy szinte sajnálom. Ha azok odafent valóban törődnének velünk, nem bánnának vele ilyen kö-nyörtelenül.

-Pyar ron elesik? - N e m azonnal - dünnyögte Al Marem, és intett kö-

rénk gyűlt embereinek, hogy tartsák a szájukat: óvako-dott a sebzett oroszlánt gyászában megzavarni. - Az ork és nomád támadás előbb a pajzsállamokon söpör végig. A harcokban földönfutóvá lett tömegek első hulláma a hónap végén, az ellenséges portyázok Uwel tercének de-rekán érik el a Szent Várost. Az Államszövetség századok óta tisztában van a veszéllyel, de alig tett ellene. Elapróz-ta katonai erejét, és a világ legtávolabbi zugaiba menesz-tette-száműzte legderekabb bajnokait. Rászolgált a lec-kére. .. de amit idén és jövőre kap, sokkal több ennél: a délvidék emberi civilizációjának gerincét roppantja meg.

- A z orkok...?

5 0

— Krániak - köpte a szót a sötét zarándok. — Egyesek birodalmi légiókról, mások rablólovagok hordáiról beszél-nek. Némelyek esküsznek rá, hogy maguk a Tizenhár-mak is megjelentek a színen. Igaz vagy sem, egyre megy: az Államszövetséget tulajdon polgárai zabálják ki utolsó tartalékaiból, katonái nélkülözéstől szédelegve mennek a harcba és a halálba, mely senki javát nem szolgálja — leg-kevésbé az isteneket, akiknek szimbólumait lobogóikon hordozzák. A várost kifosztják és négy sarkán felgyújt-ják. A Fellegvárat védőivel és a falak közt nyüzsgő ellen-séggel együtt temeti maga alá a Gömbszentély. Selmót és Elorandot senki sem látja többé. A közvélekedés szerint ott vesztek ők is, a tíz- és százezrek között.

Hal lgattam. Egy dolog volt tudni, hogy bekövetke-zett . . . és egy másik megízlelni az Al Marem szavaiban komorló nyomorúságot és halált.

- T e . . . láttad? - J á r t a m ott - bólintott a sötét zarándok. - Alig egy

évvel a történtek után. A holtak nagy része még mindig temetetlenül hevert, a törmelékhalmokba fúrt alagutak mélyén őrültek zsolozsmáztak. Az orkok és a nomádok odébbálltak persze. Godon legyőzői azonban így is célt értek: bőven juttattak a Dorlan mellékének húszezer éves kultúrájuk áldásaiból.

Összerezzentem megint; harmadik szememet füstként fátyolozta a még be sem következett katasztrófa árnya.

— Miért mondod el mindezt? — Hogy tudd, mit veszítettünk egy istenek nélküli há-

borúban - közölte Al Marem. - Hogy megértsd, mennyi-vel többet veszíthetünk, ha a megtestesült Amhe-Ramun-nal kerülünk szembe.

-Tudom, mi forog kockán.. . és tudom azt is, mit kell tennem.

51

- Ha így lenne, imádkoznál. - Dartonhoz? - Tudsz olyan istent, aki nála közelebb áll hozzád? Nemet intetem. Gyötört az érzés, hogy éppúgy belém

lát, akár a dzsenn.. . s mert ura szemével bámult, esélyem se volt védfalaimon kívül rekeszteni.

Nem én választottam Dartont. Darton választott en-gem, és bárhová megyek, bármit teszek is, újra meg újra visszatalál hozzám: a magáénak tekint, mióta azon a szá-zadévekkel ezelőtti napon, K'Harkad ikerhegyei közt elő-ször rám köszönt.

-Legyen - mormoltam, és elnéztem, ahogy a nehéz páncélba öltözött eretnekek térdre ereszkednek körülöt-tünk. Tucatnyi nép fiai és leányai voltak, de egy testként mozdította őket az áhítat, s én irigyeltem őket ezért. Fi-vérem, Tret elmúlása óta nem voltam része egy nagyobb egésznek; szinte az emlékét is elfeledtem, milyen érzés egymásnak vetett háttal küzdeni.

A sötét zarándok torokhangú invokációba kezdett, s én, aki kölyökkorom óta egyszer sem léptem át Darton temp-lomának küszöbét, egyszerre ismét magamon éreztem az Ő tekintetét. A Szent Város egét sötétítő fellegekből pil-lantott rám; szeme annak az embernek a szeme volt, aki megóvott anyám sorsától - a férfié, aki a halált szolgálta, s az ő nevében életet ajándékozott nekem.

- M i t kívánsz? - kérdezte, s hangjában nyoma sem volt annak a közönynek, melyet tettei sugalltak. Ekkor értet-tem meg, hogy mindenható, de nem örökkévaló; hogy elodázhatja, de ki nem játszhatja a létezés általa felügyelt törvényeit.

- Sikert - feleltem dacosan, és összerezzentem az ítélet-napi dübörgésre, mely lehetett a Tizenhármak rontó vará-zsa, de akár az ő kacaja is.

52

Ahogy a pusztulásra ítélt Gömbszentély árnya rám ve-tült, azon kaptam magam, hogy nem vagyok - meglehet, soha nem is voltam — egyedül. Arcomon éreztem a Szent Várost emésztő lángok hevét, gyomromban a földhöz la-puló tíz- és tízezrek rémületét... de részt kaptam azok nyugalmából is, akik emelt fővel fogadták sorsukat, és ál-dozatukkal ünnepelték az újrakezdés reménységét. Átlát-tam, hogy a sikerhez, melyért fohászkodom, számos út vezet, de nem volt érkezésem választani közülük: a már-ványglóbusz mennydörögve zuhant az Istenek Hegyére, én pedig borzongva eszméltem a maremiták félkörében.

Arra, hogy a sötét zarándok övéi sorában engem is né-ven nevez, és olyan kenetesen ajánl Darton kegyébe, mint-ha máris halott lennék.

Mintha a ránk váró küzdelemben nem a világ sorsa, csupán az üdvösségem volna a tét.

6.

A hajnal első fényénél vágtunk neki. A Kapu, melyen át aláereszkedtünk Sonion portól és

vértől szagló zsigereibe, néma üvöltésre nyíló torok volt a Reefith-szentély falán sötétlő üregek sorában — a felira-tok sokat segítettek, de hasznunkra vált a titkos város kö-zelsége is.

Az első rándulást pirkadat előtt észleltük. Mire felso-rakoztunk a falnál, a talaj úgy vonaglott a lábunk alatt, mintha a hátság sziklaalapzata alatt óceán háborogna. Az indulást megelőző percekben a Sonion jöttét kísérő porfel-hőt is tisztán láttuk a délkeleti horizont távolában: amer-re elhaladt, egész dűnesorok rogytak meg és omlottak a mélysivatag semmiből támadt árkába.

53

Felbukkanásának híre önmagában is aggasztó volt, de semmiségnek rémlett a bizonyossághoz képest, hogy ura, a Halál tizenkét termének egyetlen lakója sokkal éberebb alvó, mint Pyarron nagyjai hitték. Elméjét nem kötöt-ték a létezés halandókra szabott korlátai: egyszerre élt a tegnapban, a mában és mindazon holnapokban, ahol vál-lalkozásunk kudarccal végződött. Sacrabként rágta ma-gát a világ húsába.. . és halálra szánta a maremitákat, akik egy sosem volt - s minden perccel valószínűtlenebb - jövőben megzavarták nyugalmát.

- G y ű l ö l bennünket - állapította meg A1 Marem, mi-közben övéi és a terredalik sorra érkeztek s lapultak a falhoz a kapu sonioni oldalán. - Lássuk, emlékszik-e, mi-ért. ..

Új fogást kerestem unikornisszarvat formázó botomon, de óvakodtam attól, hogy világot gyújtsak: apámtól örö-költ szemeimet összehúzva, tudatomat kiterjesztve kutat-tam az ellenség nyomát.

A rejtőző hold - valaha a nap - titkos városa hatalma-san és időtlenül terpeszkedett körülöttünk. Képtelen vol-tam eldönteni, mozog-e még, vagy jelenlétünket érzékelve tökéletes mozdulatlanságba dermedt; a barlangokat be-omlással fenyegető rengések a vaskos falak közé morajként sem találtak utat. Közel-távol egy lélek sem mozdult, csak a falakat borító írásjelek kékje lüktetett egy renyhe szív ritmusában, mely érzi és röstelli hogy eleven test helyett holt részekből összefércelt homunkuluszt táplál. A szak-rális szövegek oszlopai közt, nagyjából húsz lépésenként, démonfejű amundok életnagyságú ábrái sorakoztak. Kőbe vésett kontúrjaik valódi mélységét megbecsülni sem tud-tam; úgy rémlett, nem is egy külső sík távolába nyúlnak.

-Anke-thuueth - suttogta a lar-dori. - Idézőábra. Egy-irányú átjáróként működik: magához vonzza és anyagi

54

formába kényszeríti a köztes lényeket. Keserves nekik. . . és bárkinek, akin haragjukat kitölthetik.

- T ö b b száz lehet belőlük. - T ö b b ezer. — A Krad-lovag kíséretéhez tartozó pap le-

hunyta szemét, és magába mélyedt: nyilvánvalóan nem csak a pyar szertartásrendben volt jártas. - Falak. Szintek tucatjai. . . folyosók sokasága. Kapuk, ajtóívek, sötét átjá-rók. Kopott domborművek... virágtalan udvarok. Az egé-szet én sem látom át, de a közepén... a közepén...

- K i vele! — Mélybe nyúló, végesincs akna. - A pap ajkai alig mo-

zogtak; szemmel láthatóan messze járt. - Torkába minden irányból pereg a homok. Felette fénytelen kamrák; úgy íze-sülnek egymáshoz láthatatlan tengelyükön, akár egy kaptár fonatai. Tizenkét gyűrű. A legfelsőben hárman se férnek el egymás mellett, a középső átmérője hatvan, a legalsóé száz-húsz könyök. Tíz ember magas, simára csiszolt gránittöm-böt látok benne.

-A Halál tizenkettedik terme. - A dzsenn hangja re-kedt suttogás volt; így próbálta féken tartani a szavaiban feszülő erőt. — Magam is érzem a közelségét. Gratulálj a földidnek, equester: a segítsége nélkül napokba telt volna idáig ju tnunk. . . ha eljutunk idáig egyáltalán.

— A hatékonyság mintaképe vagy, A1 Marem - sóhaj-tott az aszkétaarcú férfi. - Adják az égiek, hogy azt kapd az élettől, amit megérdemelsz.

— Van átjárás a szintek között? - firtatta a lar-dori, akit az erkölcsi kérdéseknél immár jobban foglalkoztattak a gyakorlati problémák.

-A tengelyen át - lehelte a pap. - A tengely... Thee-meth lándzsája... zár és pecsét. Aki megleli a nyitját, be-bocsáttat ik. . . ám aki téved, kitaszíttatik. így rendelte-tett.

55

- Amund időzár - húzta el száját a sirenari. - A régi-ek mézcsapdának nevezték. Tallaren emlékirata is emlí-ti Thala-theia elveszett városa kapcsán, melynek „hét ka-puját egyszerre füröszti nap és a holdak fénye." Az ősi nép mágiája képes új mederbe terelni az idő folyamát. Aki a megfelelő nyomvonalat követi, életben marad, aki letér róla, megvénül és elporlik, mielőtt célhoz érne vagy visz-szakozhatna. Veszélyes, de az amund szakrális gondolko-dás ismeretében könnyen azonosítható, elkerülhető vagy kijátszható. Azaz...

- A z a z micsodái - A Krad-lovag megtorpant, és olyan szemeket meresztett a szűk átjárót vigyázó félszobrokra, mintha eleven strázsákat sejtene bennük.

-Függőleges elrendezésű mézcsapdáról sosem hallot-tam még. Egyedi gyártmány lehet. Olyan hat-nebek mun-kája, akiknek a Halál tizenkét termének lezárása után az írmagját is kiirtották, hogy a homok örök időkre meg-őrizze ti tkukat.

- Ha a közelben nyugszanak - dünnyögtem -, a csont-jaikkal talán kezdhetek valamit.

- N i n c s időnk. - A Krad-lovag félrebillentette fejét, mint a harci mén, ha távoli kürtszóra fülel. — Az amundok tudják, hogy itt vagyunk. . . de bármennyi erő összponto-sul is a városban, a lakói még nem elég számosak a frontá-lis támadáshoz. Hogy eleget tehessünk a feladatunknak, nem szóródhatunk szét, és nem is tágíthatunk a tengely mellől: ha megtesszük, az ellenség végleg elzárja előttünk az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

-A napközép előtti negyedik órában járunk. - A lar-dori apró kristályokkal kirakott fémtárcsával babrált. Ösztöneim azt súgták, godoni holmi lehet. - Marad ti-zennégy arra, hogy megtaláljuk a mézcsapda titkát, lejus-sunk a kas aljáig, és kimódoljuk, mihez kezdjünk Amhe-

56

Ramun fegyverzetével. Napszálltáig talán nyugtunk lesz, az után aligha. És ha a második hold is felkel...

Nem kellett szavakba öntenie a nyilvánvalót: a Kék Tűz óráiban az uruk hatalmától megittasult amundok egy hadsereget is lebírnának Sonion falai közt.

Megszaporáztuk lépteinket, és elágazásonként négy főt - két lövészt és két kardforgatót - hátrahagyva nyomul-tunk tovább a pap mutatta irányba. Az első védelmi zó-nát a főfolyosó egy kiöblösödésében, a másodikat a méz-csapda felső szintjéhez vezető járat apró agyagszobrokkal telezsúfolt előterében rendeztük be. Az ordani itt keresett helyet tüzének, melyen át végszükség esetén a következő-ig juthattunk. Ez utóbbi éppúgy loboghatott a felszínen, mint ugrásra kész amund lándzsások gyűrűjében vagy egy manaseüreg fenekén; valami azt súgta, nem fogunk tülekedni az esélyért, hogy szerencsénket — nem először, de minden bizonnyal utoljára - megkísértsük.

A Halál tizenkét termének kapuját egyetlen holdgrá-nit tömbből faragták ki, és fajháborús témájú reliefekkel díszítették - ezek közül a pecsétek feltörésén kívül csak Hanameth és Tallérén párviadalát meg az első manifesztá-ció pusztulásával végződő ardalai ütközetet tudom azono-sítani. A tömb mozdíthatatlannak látszott, a dzsenn sza-vára azonban megrázkódott, s lassan, mintegy kelletlenül húzódott vissza a fal síkjába - Amhe-Ramun még holtában is ódzkodott attól, hogy engedjen mások nyers erejének.

Roxund munkáinak ismeretében tartottam tőle, hogy a kapun túl zárókő következik... de nem volt ott semmi, csak a járat maga, melyet hideg fényükbe vontak a földre szállt istenség végső kinyilatkoztatásának öt évezrede rej-tőző karakteroszlopai.

- M i áll ott? — tudakolta a lar-dori, akinek ezúttal nem sikerült kivonnia magát a pillanat hatása alól.

57

A dzsenn szavak helyett kurta, elutasító fejmozdulattal felelt. Láthatóan méltóságának alulinak ítélte a dolgot, az elfnek azonban nem voltak hasonló aggályai; kelletlenül bár, de közösre fordította a Kékarcú üzenetét:

— Örök mivoltunk érzése minden korokban, csak a világot lát-juk változónak, mulandónak. Mi magunk az örökkévalóság leté-teményesei voltunk s maradunk; mi anyag volt, emlékké vált, de ideje elérkeztén testekké lesz megint. Csak erősödést és világosodást érzünk, vénülést és szánalmat soha. Harminc évezred süt rátok szemünkből; termeink mélyén a mindenhatóság szunnyadoz.

Némán összenéztünk. Egy dolog volt tudni, mire ké-szül - és egy másik kőbe vésve látni, a saját szavaival.

- L e kell másolni - találta meg hangját a Krad-lovag. -Későbbi tanulmányozásra.

- Az enyémek már dolgoznak rajta. - Az ordani tekin-tete mozdulatlanul pihent az amund írásjelek oszlopain. -A világ tudni fog erről... akkor is, ha mi magunk sosem térünk vissza.

Valami arra indított, hogy A1 Maremre pillantsak. O volt az egyetlen, akit nem kötött le a látvány; inkább kö-rénk és mögénk figyelt. Meglehet, csak elővigyázatos volt, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy mindez nem jelent számára újdonságot. Hogy pontosan tudja, mi áll ott - talán épp az ordani forrásból, mely ezekben a pil-lanatokban készül el, és a nyolcvanas évek elejére annak rendje-módja szerint közkinccsé válik.

- N e m a legjobb pozíció, de be kell érnünk vele. - Az aszkétaarcú férfi intett a dzsennek és az elfnek, hogy nyo-muljanak tovább, és némán figyelte, ahogy kámzsásai Sonion kövére róják a maguk csapda- és őrjeleit. - Ha az elágazásokból kiszorulunk, itt vetjük meg a lábunkat, és tart juk a járathoz vezető utat, amíg lehet. - Végighordoz-ta pillantását a csapat mágiaforgatóin. - Megtettük, amit

58

megtehet tünk. . . és amíg erővel győzzük, bármikor meg-tesszük megint. Addig is rajtunk a sor.

Bólintottam, mert tudtam, hogy ehhez szokott, de nem minden balsejtelem nélkül szegődtem a többiek nyomába — és félúton sem jártam a Halál első termének pecsétje felé, mikor a város tudatára ébredt jelenlétünknek, lakói pedig megszólaltatták a riadót jelző homokdobokat.

A rezgés olyan erős volt, hogy egész valónkat áthatot-ta - aki járt valaha amund templomban, tudja, miről be-szélek. A talpunk alatt ébredő feszültség sebesen terjedt, úgy futott szét a kövek illesztései mentén, mint kitágult erekben a fekete vér. Mire harmadik szememet rányitot-tam, már körülöttünk, sőt felettünk járt, és pillanaton-ként változó mintázatot hagyott hátra a fenyegetés nyers áramaiból.

Ahogy a dzsenn megtörte az első pecsétet, mintha üvöltést hallottam volna. Lehetett Sonion hangja, vagy azoké az amundoké, akiknek testébe a terredalik első nyi-lai csapódtak — a folyosók szövevényéből jellegzetes fütty-szó, a dzsenn arcán átfutó árnyék jelezte, hogy az elágazá-sok őrei harcban állnak az ellenséggel.

Tíz szívdobbanás kellett, hogy a homokká porló kő fel-hőjén át az alacsony mennyezetű helyiségbe nyomakod-junk. A Halál első terme olyan volt, akár egy gabonaszárí-tó hombár. Kőpadlatának közepén vakító fényfolt izzott, s csakhamar lábnyi fénykörré tágult: a kupolatető a sze-münk láttára nyílt meg, hogy bebocsássa Theemeth siva-tagra vetett tekintetének aranyló kévéjét.

Közönséges fényoszlopnak tűnt, nyomása mégis átren-dezte a köveket átható erők mintázatát: a padlat egy öt láb átmérőjű darabja megsüllyedt, majd fordult egyet lát-hatatlan tengelye körül, s eltűnt, mintha sosem lett volna. Az aranyló fényoszlop, mely Sonion gúlájának mérföldnyi

59

távolságban lévő csúcsán át hatolt a városszörny zsigerei-nek mélyébe, sorra döfte át a padlat rétegeit, s mi, akik a felső nyílás pereméig merészkedtünk, a lassan pergő ho-mok függönyén át olyasmit láttunk, amit teremtett lény az ötödkor óta nem láthatott: az ékkövek csillogását az is-teni porhüvely halotti maszkján és fegyverzetén.

-Százlábnyi ugrás az embernek, örök dicsőség az em-beriségnek - dünnyögte A1 Marem, és mielőtt bármelyi-künk megakadályozhatta volna benne, a mélybe ejtette a vaskesztyűjét.

Az olajban edzett fém tükrét por homályosította el, a barnásvörös foltok azonban csak a harmadik terem ma-gasságában jelent meg rajta. Félúton az abbit láncszövet is barnulni kezdett, és az illesztések sem bírták sokkal to-vább: a súlyos holmi őszi falevélként csavarodott össze a levegőben, de Amhe-Ramun halotti maszkját sosem érte el: rőt rozsdafelhővé porlott szét a tizedik termet a tizen-egyediktől elválasztó nyílás peremén.

- S z á z láb. . . és ezer év. Talán még több. - A dzsenn gyakorlatiasabb volt annál, hogy szemrehányásokra vesz-tegesse az időt. - Félútig egyikünknek sincs esélye eleve-nen célba érni.

- A nekromancia segíthet. Újonnan támadt érdeklődéssel pillantottam a lar-do-

rira. Nem hittem, hogy bárki számol ezzel az eshetőség-gel rajtam kívül.

- T a l á n - mondtam óvatosan. - De nem valamennyi-ünkön. .. és nem is azonnal.

-Felej tsd el. - Az elf félrebillentett fejjel fülelt; mi töb-biek csak szívünk súlyos lüktetését hallottuk a vaskos fa-lak között. - Hogy kezdhessünk valamit a fegyverzettel, együtt kell lejutnunk. - Önkéntelenül összerezzentünk, ahogy előrehajolt; a fénykéve felső tizenkettedében azon-

60

ban már nem volt foga az időnek: az első pecsét feltöré-se óta a helyhiány jelentette az egyetlen veszélyt idefent. - A második pecsét alattunk, kissé balra van. Négy egy-másba foglalt tárcsa. Kék, sárga és vörös ékkövek.

-Konstellációk. - A lar-dori sebesen dolgozott a maga tárcsájával. - Kék, sárga és vörös csillagok. Cor Chadra, a Vigyázó. Úmenath, az Állhatatos. Pagumen, a Tündök-letes. Ychan Magreth, a Zsarátnok. A Sötét Együttállás előtti utolsó évszázadban ezek alkotják Maharramot. . . a Kaput, melyen az Elátkozott utas e világ tereire lép.

Az elf gyors pillantást vetett az eredményre, s már ug-rott is; mi többiek csak akkor szegődtünk a nyomába, mi-kor meghallottuk odalentről az elfoszló kötések és a szét-porló kő moraját.

A Halál második terme tágasabb volt az elsőnél. Dísz-telennek látszó falait a rettegés húsz stációját evokáló asztrális átkokkal rótták tele: mintázatuk szunnyadó ál-lapotában is elég nyomasztó volt ahhoz, hogy elismeréssel adózzunk a lar-dori tudományának, mely megóvott tőlük.

Az elf és a dzsenn már a harmadik pecsétet kereste az alattunk lévő szint falán, mikor Sonion ismét megrázta magát . . . és az állásainkra zúduló újabb rohammal egy-időben hozzánk is utat nyitott az amundokkal csikorogva mozduló, - átrendeződő falain át.

A Halál második termének frissen támadt bejára-tai közül kettő zárt kőfiilkére nyílt, a harmadik azonban bronzszín bőrű, holdkék szemű fajzatokat okádott ránk, akik némán, fogazott pengéiket magasra emelve rontot-tak nekünk.

A lar-dorit, aki háttal állt nekünk, letaglózták, mielőtt mozdulhatott volna: harcra készült, de nem ilyen harcra. Láttam, ahogy kiszáll belőle az élet, de nem volt érkezé-sem utána kapni, hogy valamiképp megkössem - a foga-

61

zott pengék túl közel voltak és minden szívdobbanással közelebb kerültek.

Ennyit a tárcsákról. Ennyit a csillagokról. Al Marem varjúszárnyával hárított egy oldalról jövő

csapást, pallosa gombjával sújtott a rárontó nebet arcába, s mikor az hátratántorodott, egy alulról indított egyke-zessel deréktól vállig hasította. A szinte ruhátlan sznofrut, aki a mennyezeten át próbált a hátunkba kerülni, magam lőttem mellbe - a nyílásnál álló dzsenn felé zuhant, aki egy vágással végképp ártalmatlanná tette. . . de második pengéjét már nem tudta előhúzni: egy sötét zarándok ál-tal megnyomorított hebet a halottak közül ugrott neki, ki-billentette egyensúlyából, és magával rántotta a gyilkos idő naparanyban szikrázó mélységeibe.

A sirenari magára maradt a nyílás peremén. Felém pil-lantott, biccentett - mintha mosolyt láttam volna az ar-cán, ahogy alászállt a tengely mentén, hogy élete feláldo-zásával utat nyisson nekünk.

Nem láthattam, mit tett, hány pecsétet tört fel - mi-re Al Marem végzett a megmaradt amundokkal, éppúgy halott volt, mint a dzsenn, akinek maradványai rozsda- és csontporként szitáltak a manifesztáció szarkofágjára oda-lent. Csak akkor döbbentem rá, hogy célt ért, mikor a vá-rost átható hatalom mintázata ismét átrendeződött: a Ha-lál második termének falai egy eleven test izomzatának görcsös rándulásával zárultak össze, a résekben rekedt amundok sikolyát porló kövek moraja nyomta el.

-A dzsenn? - zihálta Al Marem, és kísérletet sem tett, hogy lerázza a vért szent pallosáról.

-Vége . - A lar-dori mellé guggoltam, hogy magam-hoz vegyem godoni műszerét... aztán meggondoltam ma-gam, és a szemét zártam le inkább. - Akár féltestvérem-

62

nek, a harcmesternek. A kalahorái legyenek gyengédek hozzá!

-Végze t t magával? -Mondha tn i . - Felemeltem a padlóról egy menetht, és a

fénybe tartottam. Al Marem arca hátborzongató élesség-gel rajzolódott ki a penge sötét tükrében. - Hogy milyen mélységig jutott, mielőtt az elmúlás legyűrte, csak egyfé-leképp tudhat juk meg. - Elhajítottam a kardot, és hát-rapillantottam. - Készen állsz?

Ha voltak is fenntartásai, remekül titkolta: összeszo-rított szájjal lépett mellém, és némán figyelte a kévében táncoló porszemeket.

- G y e r ü n k . A sirenari a Halál hetedik termének padlóján, a ten-

gely közvetlen közelében hevert. Tudnia kellett, hogy nem jut el a következő pecsétig, de az ereje fogytáig pró-bálkozott: ez az a fajta konokság, mellyel csak egy rej-tőző, szenvedések iránt érzéketlen isten képes felruház-ni híveit. Láthatóan eltökélte, hogy karddal a kezében hal meg, de ereje cserbenhagyta, miután előhúzta -olyan közel hevert hozzá, hogy csak rá kellett hajtanom a markolatra jobbjának vénségtől csomós ujjait. Töb-bet is tet tem volna, de hasztalan kuta t tam emlékeze-tem kacattárában elf imák után: az elmúlás iránti von-zalmat leszámítva nem sok közöm volt atyám népének hagyományaihoz.

— Gyengül a fény. - Al Maremről lerítt, hogy nem ra-jong az elfekért; a harcmester iránti megbecsülését azzal fejezte ki, hogy mostanáig egyetlen szóval vagy mozdu-lattal sem zavart meg.

- R o h a n az idő - bólintottam. - Órák telhettek el oda-kint azóta, hogy beléptünk ide.

-Vagyis meglehet, hogy a többiek már. . .

63

- N e m . - Halványan bár, de érzékeltem társaink jelen-létét a falak túloldalán. Vannak veszteségeik, de tartják az állásaikat. Míg a város erőt nem gyűjt, hogy ismét át-rendezze magát, az idő az egyetlen ellenségünk.

Az idő. Nem sokat vesztegettem belőle a nyolcadik és a kilen-

cedik pecsétre: akolitáknak való kozmogóniai feladvány volt mindkettő. A tizedik teremben jártunk, mikor fel-ötlött bennem, hogy akár sikerülhet is, és mikor alkony-vörösbe hajló fényoszlopon átszökkenve megvetettük lá-bunkat a tizenegyedik teremben, már biztosra vettem: én leszek az első hetedkori fajzat, aki a Halál tizenkettedik termébe lép.. . és az első eleven lény, aki egy holt isten-ség arcába néz.

A tizenegyedik pecsét. Simára csiszolt márványból álló körcikkek; érintésre

hang nélkül fordulnak valamely láthatatlan erő tenge-lyén.

Kilenc körcikk az obszidiánból metszett, enyhe dom-borulatot formázó középpont körül.

A világ kilenc szférája, mely óvón borul Reefith termé-keny testére, s megóvja a keblén ringatott életet a külső ég hidegétől.

Olyan kézenfekvő volt. Olyan átlátható. Azóta sem értem, hogyan hibáztam el. Hogy Sonion kezdett erőre kapni, nem mentség, ma-

gyarázat csupán, s annak sem a legjobb. Alyr Arkhon vol-tam, Doran küldötte, a nagy Abdul al-Sahred tanítványa; az Eltávozottak őréé, akit maga Quirin Den Jeir ismerte-tett meg élet és halál igéivel. A fattyú, akit Urria népének egy hatalmassága nemzett a Livinai Gyülekezet kérészéi-tű nagyasszonyának, hogy felé se nézzen többé. Volt idő,

6 4

mikor meg akartam ölni ezért - innét jóakaróinak mesé-je, hogy örökre elhajózott Ynev partjairól. Én hajóztam el, messzebbre, mint valaha szerettem volna. Pusztán azért, mert bizonyítani akartam magamnak, a világnak.. . de főképp neki.

Mire Sonion falai ismét megremegtek, végeztem a kris-tályszférák rétegeinek szín szerinti rendezésével, a köveik-nek elforgatásával felfedtem az első, majd a második hold amund szimbólumát - és összerezzentem a kondulásra, mely Theemeth aranyló fényével övezte a Teremtés előt-ti mozdulatlanságban leledző világmodellt. Láttam a be-mélyedést a negyedik szféra bal alsó cikkelyén, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Lehetett volna lényegtelen; egy megszaladt véső, egy félresújtó ka-lapács nyoma. Lehetett volna ártalmatlan. . . én pedig le-hettem volna bölcsebb, lehettem volna kevésbé elbizako-dott, hogy átlássam: nem az.

Érzékeltem a Soniont átható erők mintázatának válto-zását, ahogy ujjam az obszidiándomborulathoz ért. Hal-lottam a tengely és a fal közt félúton őrködő Al Marem hangját, de nem hallottam, mire figyelmeztet, s mikor át-ellenben nyílás támadt a falon, már ügyet sem vetettem a Reefith testét jelképező domborulat érményi darabjá-ra, mely a középpont legközepéből a kézfejemre, onnét a padlóra hullt.

Talán most is ott van, vagy az egyik mélyedésben tűnt el, igazából nem számít. Csak az számít, hogy elnéztem, s még csak nem is tudtam róla - hogy nem oda került, aho-vá a pecsét alkotói szánták.

Doran neveltje, al-Sahred tanítványa voltam.. . de azt, aki az obszidiándomborulatot ütközésig nyomta a már-vány síkjába, nem az értelem, hanem a megszokás vezérel-te. Egy volt a hetedkori milliárdok közül, akik hallanak,

65

de nem látnak - és mert nem látják, hinni sem hiszik, hogy világuknak három holdja van.

A kötés nem foszlott szét. A pecsét a helyén maradt. Az, aki az égbolt helyett átmenetileg Soniont lakta, a

Halál tizenegyedik termére nyitotta kékezüst szemeit, és kacagott. Kacagott rajtam.

- Mi a fene ez? - perdült meg a sarkán Airun Al Marem. - N e m tudom. Pedig tudhat tam volna: rajtavesztettünk. Mindannyian.

7.

Tévedésem azonnali következménye a Halál tizenkét termét vigyázó energiák robbanásszerű kitörése volt - af-féle függőleges orzóvihar, mely a mézcsapda tengelye men-tén szökkent a magasba, hogy közel-távol minden élőt élet-telenné, minden befejezetlen ügyet lezárttá tegyen.

Olyan gyorsan történt, hogy csak a fény színeváltozá-sát érzékeltük belőle. A görcsös rándulást, mely a láthatár peremén túlra lökte a napot, végigkergette égi pályáján Nethiree holdját, s mielőtt bármelyikünk szólhatott vagy mozdulhatott volna, bátyja vészjósló kékjébe öltöztette a várost és a világot.

Botom felfénylett, de a csapástól nem óvhatott meg. Éreztem, ahogy megroppan a kezemben, ahogy széthul-lik, a nemlétbe fakul . . . de nem volt érkezésem megret-tenni.

Láthatatlan erő szakított ki a testemből, mely úgy zu-hant a porlepte kőpadlóra, mintha összes inát és izmát egyszerre metélték volna el.

66

Azt, ami ezután történt, már nem a saját szememmel, s nem is a magam jószántából láttam. Amhe-Ramun utá-nam nyúlt és nem eresztett; különös öröme telt abban, hogy elém tárja mindazt, amit hibámmal előidéztem.

A kudarc, melyben Al Marem szerint már részem volt egyszer.

A katasztrófát, melyet együttes erővel sem tudtunk el-kerülni.

Láttam meghalni Darton prófétáját. Láttam meginogni a vasba öltözött maremitákat, elha-

nyatlani a rendíthetetlenül küzdő terredalikat. Láttam fellobbanni a Feketeláng tüzét, mely széles ren-

det vágott a menekülés útját elzáró amundok közt — és láttam Pyarron küldöttét, az aszkétaarcú Krad-lovagot is, akit megmaradt kámzsásai támogattak az ordani kapu-ja felé, hogy vele együtt tűnjenek el egy kápráztató vil-lanásban.

A folyosók elsötétültek. A tüzek kilobbantak. Sonion némán és mozdulatlanul hevert az ibarai éjben.

A kék arcú hold és a vesztemet okozó harmadik - a látha-tatlan, amelyet az amund liturgia Reefith halva született gyermekének nevez — magasan állt a Dzseizan orma fe-lett; túlnan lassan, de megállíthatatlanul emelkedett a ze-nit felé a Démon szeme.

A Teremtés műve riadót jelzett... de már nem nekem. Amne Ramun elbocsátott, én pedig zuhantam, egyre

csak zuhantam oda, ahová minden teremtett lény útja ve-zet: a feledés sötét vizeibe, ahol a fájdalom az önváddal és a szégyennel együtt enyészik el.

67

8.

Elúsztam valahová és visszatértem - ez megrémítet t , de nem tudtam miért.

N e m én választottam a halált; a halál választott en-gem. A magáénak tekint azóta, hogy K'Harkad ikerhe-gyei közt először rám köszönt.

Akkor még nem ismertem őt. Anyám méhében utaz-tam Trettel, a fivéremmel. Nem ismertem mást, csak ket-tőjüket; a hangok, az érintések, a homály és az összetar-tozás biztonságát.

Anyánk a Livinai gyülekezet nagyasszonya volt. Tu-dós nő, diplomata és boszorkány - nem szükségképp eb-ben a sorrendben. Akik azon a századévekkel korábbi na-pon rajtaütöttek, és az ikerhegyek egy barlangszentélyébe hurcolták, a halálát akarták, a vérét és a szíve alatt hordo-zott életet, azaz minket - ők tudták, miért.

Most nagyon erősnek kell lennetek, üzente anyánk, ahogy azok az oltárra fektették.

Döbbenten hallgattunk. Ereztük a félelmét, de nem tud tuk , mit jelent... és nem tudtuk azt sem, mit jelent erősnek lenni.

Az első dolog, amit életünkben láttunk, egy áldozó-tőr pengéje, az első hang, amit életünkben hallottunk, anyánk sikolya volt.

Egy kéz megragadott, és a magasba emelt. Kiszakított a homályból, ami az otthonom volt, elszakított Trettől, aki éppúgy hozzám tartozott, mint a lábam és a kezem. Fájt, de nem sírtam - a hosszú életűek eszmélésiik első pil-lanatától fogva tudják, hogy semmire sem mennek vele.

Az, aki a tőrt anyámba döfte, az arcáig emelt. Nem tu-dom, nő vagy férfi, ember vagy szörnyeteg volt-e. A voná-saira nem emlékszem - a szemeit sosem fogom elfelejteni.

68

- Ö l d meg a fattyút! - mondta valaki. Nem ismertem a hangját, de tudtam, mi az engedel-

messég. Nem tudtam, mi a „fattyú"... de azt igen, hogyan kell ölni.

Azt tettem, amit anyám tett, mikor a hatalmát hasz-nálta; szabadjára engedtem az erőt, amit tőle kaptam. . . és elgőzölögtettem a tőrt markoló kézhez tartozó fejet.

Már tudtam, mit jelent erősnek lenni. A fejetlen test elzuhant, és zuhantam én is.. . de nem

törtem össze. Valaki elkapott, a testéhez szorított és futni kezdett velem; valaki más Tretet ragadta fel az oltárról, és másfelé lódult vele - ez volt az a pillanat, mikor mindket-ten ordítani kezdtünk. Mintha éreztük volna: félszáz évbe is beletelik, mire viszontlátjuk egymást.

— Hallgass! - sziszegte az, aki engem cipelt. Felismertem a hangját; férfi volt, és harcos; egy a livinai

testőrség maroknyi túlélője közül. Követték a támadók nyomát, s mikor belátták, hogy úrnőjükön már nem se-gíthettek, sorsot húztak, kik menjenek közülük a gyer-mekeiért. .. és kik maradjanak harcolni és meghalni, hogy amazok megmenekülhessenek.

Mindezt évekkel később tudtam meg a férfitól, akit Darton küldött értem. Akkor és ott azt tettem, amit pa-rancsolt; némán töltekeztem teste melegével.

Vor Baylennek hívták, és nem ő nemzett . . . de elég ko-nokul szerette halott anyámat ahhoz, hogy apám helyett apám legyen.

Mikor Tret évtizedekkel később felbukkant, hogy a köztünk lévő köteléket kihasználva sötét üzelmei részesé-vé tegyen, Baylen volt az első, aki átlátott rajta. Mikor be-látta, hogy másként nem óvhat meg tőle, rákényszerítette Tretet, hogy megölje őt. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy bárki könnyezni látott. Egyetlen éjszaka vesztettem

69

el apámat, fivéremet és Dartont, akinek hitében Baylen felnevelt. A szent szimbólumot, amit rám hagyott, sosem viseltem, a fohászokat, amikre kitanított elfeledtem. Tisz-teltem a halált, de nem hódoltam neki többé; kitéptem szívemből az istent, aki a szükség óráján elfordult híveitől, és könyörgésiikre hallgatással felel.

Végeztem Dartonnal, Darton azonban nem végzett ve-lem - épp ellenkezőleg, ami azt illeti.

Abban a határtalanságban, ahol emlék és álom egyet jelent, arra rezzentem fel, hogy Baylen közelít felém. Nem az ősz és törődött Baylen, amilyennek a ravatalon láttam, hanem a férfi, aki köpenye alatt menekített ki az ikerhe-gyek barlangjaiból. Az ember, aki járni, lovagolni és írni tanított; aki a tizedik születésnapomra varjat, a huszadik-ra nara táncosnőt ajándékozott nekem. Aki megtanított , hogy szeressek apámként valakit, aki sosem volt az. . . és hogyan ne gyűlöljem nemzőmet, amiért sosem próbált az apám lenni.

Aztán eszembe ötlött, hol vagyok.. . és megértet tem azt is, miért van itt ő.

- Nem vagy Baylen. - N e m vagyok - intett lemondóan, és úgy mosolygott,

ahogy csak Baylen volt képes. - Darton vagyok, és azért jöttem, hogy kivigyelek innét. Hogy tudassam, dolgod van a világban. Hogy messze még a te időd.

Éppúgy zavart a figyelme, ahogy a közönye fájt annak idején, ilyen gyanakvóvá tett a világ, amit magam mö-gött hagytam.

-Sosem törődtél velem - mormoltam. - Mi változott? — A világ — felelte. - És azok, akik ragaszkodnak a lé-

tezéshez, együtt változnak vele. - R é g nem ragaszkodom a létezéshez. Mindent elvet-

tél tőlem, amiért létezni érdemes. Az anyámat. Az apá-

7 0

mat. A testvéremet. Nem hagytál nekem mást, csak a vá-gyat, hogy tartozzak valahová. Bárhová, a te nyájadat ki-véve.

Az, aki Baylennek látszott, hosszan hallgatott. - N e m adhatom vissza mindazt, amit elvesztettél -

mondta végül. - De a hitedet talán feléleszthetem. Ha nem az istenekben, hát a sorsban... abban, hogy semmi sem egészen cél és értelem nélkül való, abban a világban, amit a magadénak ismertsz.

-Al Maremet is ilyesmivel szédítetted el? - B á n t , ami vele történt - közölte Darton. - Ne is ta-

gadd! Akinek az emléke ide is elkísér, mélyen lakik a bő-röd alatt.

-Megbízo t t bennem. Kockáztatott ér tem.. . én pedig a halálba vezettem őt.

—Még nincs vége. - V é g e van - dünnyögtem. - Al Marem halott . . . akár-

csak én és mindenki más, aki elég őrült volt ahhoz, hogy rám hagyatkozzon.

— És ha nem lennél halott? Meghökkentem. — Ezt nem teheted. -Vál toznak az idők - közölte Darton, - és változnak a

szabályok is. Ami Pyarronban és Ibarában történik, csak a kezdet. Az új szabályokhoz új módszerek, új igék, és új igehirdetők kellenek. Neked megadatik az esély, hogy egy lehess közülük.

- N e m szolgálok neked. - A k k o r szolgálj a világnak. Magadnak és mindenki-

nek akik fontosak neked. -Nincsenek barátaim. -Áldoza tnak hiszed magad. -Áldoza t vagyok - közöltem. - A te áldozatod.

71

Darton közelebb lépett. Csak most tűnt fel, mennyivel magasabb Baylennél... és mindenki másnál, akit valaha ismertem.

- H o g y tudnálak meggyőzni, hogy sosem hagytalak el? Hogy nem csak elvenni, adni is tudok azoknak, akik leginkább rászorulnak?

— Komolyan beszélsz? - A legkomolyabban. - A k k o r adj valamit - sziszegtem. - Olyasmit, amit

csak tőled kaphatok meg. Valamit, amim sosem volt. . . vagy oly rég elveszett, hogy nem is emlékszem rá. Ha megteszed, engedelmeskedem neked. Nem szolgállak, de engedelmeskedem - be kell érned ennyivel.

- L e g y e n . - A hata lmas alak ellépett mellőlem. Már nem viselte Baylen arcát. Ez újfent rádöbbentett, hogy bi-zonyos törvényeket ő sem hághat át, - hogy bármit mond vagy tesz, sosem pótolhatja, sosem hozhatja vissza őt. -Áldozatnak tartod magad, pedig két apát is kaptál a sors-tól az anyádért cserébe. Mindkettő szeretett... a maga módján. Mindkettő kiállt érted, amikor kellett. . . és a ha-lált is vállalta azért, hogy te tovább élhess.

- H a z u d s z . -Sosem hazudok - közölte Darton. - A férfi, aki nem-

zett, nem jószántából mondott le anyádról és arról, hogy az apád legyen. Háza és becsülete védelmében tette, mely a hozzá hasonlók számára az életüknél is drágább. Töb-bet szenvedett döntése miatt, mint anyád, a fivéred és te, de sosem adta fel... és sosem tévesztett szem elől. Nagyra tartott, bízott benned.. . és mikor belátta, hogy a segítsége nélkül nem boldogulsz, a halált is vállalta, hogy megnyissa előtted az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető utat.

- A YelAmrith-ház harcmestere...? - s h i n d a r j a - helyesbített Darton. - Ő volt az apád.

72

Vannak pillanatok, mikor minden teremtett lény visz-szavágyik a semmibe, amiből a világok anyaga vétetett -ez is azok közé a pillanatok közé tartozott.

—Miért... ? - M i é r t nem mondta el? - A hatalmas alak a sírszobrok

tudó mosolyával tekintett le rám. - Semmit nem nyerhe-tett, de mindent kockára tett volna vele. Világéletében mások javát szolgálta a magáé helyett - a halála sem le-hetett kivétel. - Várt. - Megkaptad, amit akartál, Alyr Arkhon?

Bólintottam. - H a j l a n d ó vagy visszatérni a létezők világába, hogy

ígéretednek eleget tégy? Megint bólintottam. Nehezemre esett megbarátkozni

a gondolattal, hogy ennyi éven át félreismertem... és a semmiért káromoltam őt.

- N e m haragszom rád - morajlotta, mintha belém lá-tott volna - alighanem úgy is volt. - És hogy neked se le-gyen okod neheztelni, kapsz tőlem még valamit. Ritka kincs.. . de nem ismerek senkit, aki jobban rászolgált. -Vaskesztyűs kezét nyújtotta felém; ujjai a kelő nap fényé-ben izzottak. - Készen állsz?

- Ó h a j o d szerint — feleltem. Érintése fagyként perzselt, hatalma forgószele porszem-

ként ragadott magával a határtalanság egeibe. Megkapta, amit akart; az alant sötétlő vizek tompán visszhangozták síkokat rengető kacaját.

9.

Hideg kövön eszméltem Sonion szívében, orromban és számban a vér nehéz szagával.

73

A hátamon hevertem, fegyvertelenül és ruhátlanul. A helyiséget rézsút csíkozó fénypászmák közt ágyékkötős óriások mozogtak, de nem ezért rezzentem össze: valahol mögöttem szárnyak verdestek, s ahogy a zaj forrását ke-restem, fekete alakot láttam kiválni a legközelebbi sarok-ban megsűrűsödött árnyak közül. Balját nyújtotta Darton szent madarának, mely homályszárnyait széttárva ült meg inas csuklóján. Jobbjában unikornisszarvat formázó botot tartott, de nem erről ismertem rá: azon szerencsés keve-sek közé tartoztam, akiket tanulóéveik során álmaikban rendszeresen felkeresett.

-Mes te r . . . ? Bólintott. Fekete szemei páros üregként sötétlettek

ráncok szabdalta arcában. Oromnyi homlokán smaragd-fényű pentagramma, állán ódon írásjelek; egy ragadvány-név legközelebbi rokonai, a veszett hírű fayumák nyelvén: Dagar Reneb, az Eltávozottak Őre.

Abdul al-Sahred, a hajnalkor legendás nekromantája, a Szarvtorony építője; a dorani iskola alapítója, aki az embe-riség fegyvertárának részévé tette az ősnépek tudományát.

Tanítóm, aki arra intett, hogy a vég csupán a kezdet.. . s most itt volt megint, hogy személyesen köszöntsön a Fá-tyol innenső oldalán.

— Ne siess! — mondta, és árnykezével bajűző jelet rótt oda, ahol a szívemet hordtam egykor. - Adj időt a szelle-mednek, hogy visszavegye, ami az övé... és a testednek, hogy rádöbbenjen, ki az úr a háznál.

- Halott voltam. Kijelentésnek szántam, nem kérdésnek, mesterem azon-

ban csak mosolygott rajta. - N e m egészen... de épp eléggé ahhoz, hogy okulj be-

lőle. Ismerned kell a korlátaidat Alyr. Ez az egyetlen mód-ja annak, hogy olykor áthághasd őket.

74

Nem szálltam vitába vele. Mozdulatlanul feküdtem, s vártam, hogy tagjaimba

visszatérjen az erő. - Ezután mindig velem leszel? - A m i k o r szükséges. Az Elátkozottak Őre vagyok, te

pedig, ha.mégoly rövid időre is, eltávoztál a létezők vi-lágából.

- K u d a r c o t vallottam. -Melléfogtál - ingatta fejét al-Sahred. - Bárkivel meg-

eshet. .. de csak a szerencsés keveseknek adatik meg, hogy a vereséget győzelembe, maguk és mások javára fordítsák. - Összehúzott szemmel méregette az amundokat , majd jobbját nyújtotta felém. Az unikornisszarvat formázó bot nagyon is valóságos volt; hűvösen simult a tenyerembe. -Ideje munkához látnod, fiam.

Felültem. A zsírkőtömb, melyen hevertem, éppúgy le-hetett félkész szarkofág, mint kínzópad vagy boncasztal -bármi volt is, olyannyira a magáénak érzett, hogy sem kö-telékekkel, sem bűbájjal nem próbált marasztalni. Ahogy a botot két kézre kapva a földre siklottam róla, meztelen talpam alatt megcsikordult valami. Lepillantottam, és ön-kéntelenül elmosolyodtam: a padlón szétszórt aranypén-zekről bajtársam, az Amhe-Ramun nyughelyéhez vezető úton elesett dzsenn nézett vissza rám. A terredalik tisztes-séggel megszolgált járandósága volt. Tartoztam annyival az emléküknek, hogy érintetlenül hagyjam, de jó ómen-nek tekintettem a dolgot; magamra maradtam a halottak között, mégsem voltam teljesen egyedül.

-E lő re a falig, aztán balra - visszhangzott fülemben a suttogás.

Átosontam az érmék szőnyegén, el a vértek és fegyve-rek halmai, az alvadó vér homokkal felszórt tócsái mel-lett. így jutottam a fal mellé hányt ruhadarabokig, és már

75

a bő sivataglakó nadrág kötéseivel bajlódtam, mikor a manaháló Sonion által eltorzított és megdermesztett min-tázata megelevenedett. Az ezt követő rándulások hevesek voltak, a nyomukban járó változások pedig nagyon kü-lönösek: bárki idézte elő őket, nem az ifjabb civilizációk módszereivel élt.

- M i ez? — Lehetőség — suttogta a mesterem. Darton szent madara szárnyat bontott; árnyékként ci-

kázott át a folyosók szövevényén, és vadul csapongta kö-rül a változás fókuszát: egy ideiglenes kaput, melynek kyr eredetű végjelei mérföldezrek távolából is átsejlettek a va-lóság elvékonyodó szövedékén.

A padlat üregeiből, a lejtaknákból és az oszlopok er-dejéből előrontó közamundokra tűzzápor, az ébredező falidémonokra tértorzító varázslatok özöne hullt. Utóbbi-akról akkor is felismertem volna a toroniakat, ha a diadal-ittas „Kyria örök" kiáltások helyett csak a csonkán testet öltött, megnyomorítva vergődő anke-thuuethek bömbölé-sét hallom.

Harci felderítés, ahogy déli szomszédaink elképzelik. Friss hús a darálóba, mely története során számos expe-

díciót látott érkezni — de távozni egyet sem. Táplálék a Sonion nevű szörnyetegnek, mely álmában

is zabál. . . és maholnap az egész világot elemészti. Darton varjának visszatértére ocsúdtam arra, hogy a

közelben folyó mészárlás helyett magamat látom rezze-netlen szemén át.

- A hat-nebek átcsoportosítják erőiket - suttogta meste-rem. - Tudják, hogy nincsenek veszélyben: a toroniak ér-zékelték Sonion felbukkanását, de sejtelmük sincs a Halál tizenkét terméről - csak a zászlót lengetik. Amhe-Ramun koncként egy szobordémont fog eléjük vetni, amit legyőz-

76

hetnek, és trófeaként cipelhetnek a császáruk elé... ha elég ostobák hozzá.

- T e h á t nincs sok időm. - V á g az eszed — hümmentett elégedetten. — Igyekvő

diák voltál... és most, hogy megszabadultál a démonaid-tól, lidércnyomásnak is elsőrangú leszel, Alyr fiam.

Ahogy a legközelebbi amund - egy olajtól fénylő tes-tű, csonka ujjain ékköves toldatokat viselő bebet - lépteim neszét hallva felém fordult, mesterem szótlanul húzódott vissza a falat csíkozó árnyak közé. Magával vitte madarát is, de nem bántam: botja, tudása és bizodalma épp elég volt nekem.

Lépést váltottam, kitértem a meneth fejemre irányzott csapása elől, s mielőtt az amund újra mozdulhatott vol-na, árnyékmarokra kaptam a szívét. Olyat rántottam raj-ta, hogy kiforduló szemekkel bukott előre, és halott volt, mire a földre zuhant.

Harmadik szemem a metszéspontig követte a helyisé-get átszövő mentális háló szálait. A formázatlan mana pö-rölye már félúton járt a fénypászmák közt láthatatlan hat-neb felé, mire az, tisztje elvesztését érzékelve, teleszívta tüdejét, hogy riadót kiáltson. A találat ökölnyi lyukat vá-gott a törzsébe, és alantasai gyűrűjéből a szemközti falig röpítette. A túlélők olyan kábák voltak, hogy valamennyit megölhettem volna, ha ez a célom... de Abdul al-Sahred arra tanított, ne tékozoljam az életerőt, hisz mindahhoz, ami mesterségünkben igazán érdekes, komolyabb meny-nyiségre van szükség belőle.

-Kövessetek! - mordultam áldozataimra a sírokat rej-tő föld hangján, s ahogy mellém zárkóztak, tüstént ro-hamra küldtem őket azok ellen, akik papjaik akaratából a halottasház és az ideiglenes kapu közti folyosószakaszt vigyázták.

77

A testvérharc javában dúlt, mire rábukkantam arra, amit kerestem: a sötét zarándok testét páncél és rangje-lek nélkül elég bajos volt társaiétól megkülönböztetni. Szent pallosa az oldalsó helyiségek egyikéből került elő: szilárdan állt egy kivérzett hapet ágyékában, aki volt olyan könnyelmű, hogy markolatához érjen.

A megmaradt amundok, akik a pap halála óta üres sze-mekkel bámultak a világba, és tétovaság nélkül engedel-meskedtek parancsaimnak, borzongató egykedvűséggel zökkentek térdre az emelvény körül, melyre Al Marem holttestét helyeztem. Már csak egy feladat várt rájuk az életben - meglehet, magasztosabb annál, amit Amhe-Ramun szánt nekik.

Akkor és ott olyasmit tettem, amit azelőtt soha: Dar-tonhoz fohászkodtam olyan szavakkal, melyekre Baylen tanított, s melyeket már-már elfeledtem; szavakkal, me-lyek nem voltak a sajátjaim, de hittem, hogy idővel azzá lesznek. Áldását kértem a sikerhez, segítségét a menekü-léshez... és irgalmába ajánlottam mindazok lelkét, akik-nek halniuk kellett, hogy visszaadhassak egyet a Sonion által elrabolt életek közül.

Elvégeztetett. Mire a próféta szemhéja megrebbent, elkészültem az

erőmmel: botomra támaszkodva álltam a kiszipolyozott holtak félkörében, és szinte vártam, hogy egy meneth, mely gazdájával együtt elkerülte a figyelmemet, ragadozófoga-ival az oldalamba tépjen.

De a csapás késlekedett, s mert a harci zaj is távolo-dott, úgy ítéltem, ideje lezárnunk pályafutásunk e dics-telen fejezetét. Botomat és a pallost egy terredali köpeny-ből bókolt batyuba kötöttem, aztán Al Marem hóna alá nyúltam, és támogatni kezdtem a kijárat felé.

- A r k h o n . . . ?

78

- K i más? Hosszan hallgatott; szinte láttam, hogyan pergeti visz-

sza magában az időt a Halál tizenegyedik termében tör-téntekig.

- Három hold - mormolta végül. - Három. . . nem ket-tő. Átkozott hülye!

-Szívesen - ziháltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy visszafektessem a halottak közé.

Ismét hallgatott egy sort; akkor szólalt meg legköze-lebb, mikor a vérrel bemocskolt falú folyosók szövevényé-ből a toroni behatolás helyszínére, a kapu közvetlen köze-lébe értünk.

- N e m érzem a lábamat. - H a l o t t voltál. Idő kell hozzá, hogy talpra állj... de

nem dúskálunk benne, ami azt illeti. - H o v á tartunk? -A pokolba. - A toroniak kapuját néztem; az ismeret-

len messzeségben izzó végjeleket. - A túloldalán nem szá-míthatunk irgalomra... de még mindig jobbak az esélye-ink, mint ideát, ha engem kérdezel.

- É s aztán? - M á r m i n t ha túléljük? - Éreztem, hogy Darton figyel,

és tudtam, hogy a történtek után illik a kedvére tennem. - Visszatérek Doranba, és teljes felelősséget vállalok a tör-téntekért. Szánalom és megvetés lesz az osztályrészem, de kibírom. Azelőtt se voltam túl népszerű, ami azt illeti.

- D o v o r kapuja. . . mindig nyitva áll előtted. - D a r t o n szent városa a Gályák tengerének partján -

dünnyögtem. - Szép hely legalább? -A legyek imádják. - Al Marem velem együtt figyelt

fel a közeledő dübörgésre, és megemelte ólomnehéz fejét. - Köszönöm.

- M i t köszönsz?

79

- H o g y visszajöttél értem. - D a r t o n n a k köszönd - mondtam. - En csak azt tet-

tem, amit . . . Eddig jutottam, amikor átellenben a csarnok közepére

vezető lépcsősor tetején meghasadt a föld. Húszlábnyi ré-sén márgaszín gigász bukott át: a hat-mbek szobordémo-na, melyet a magitorok folyamatos tűzzel, a kíséretüket alkotó fejvadászok meg-megújuló támadásokkal igyekez-tek a helyes irányba terelni.

- M i t mondtál Dartonról? - Al Marem hasztalan pró-bálta túlharsogni a kheb-thueeth üvöltését.

- H o g y mindig eléri, amit akar - dünnyögtem. Aztán a hátamra vettem a barátomat, és futni kezd-

tem a kapu felé.

J a n v a n d e n B o o m e n

Törésvonal A sivataglakó története

A dzsad időszámítás 7128. évének 7., Klivdzsar (P. sz. 3690; Adron kvartjának harmadik) havában,

Hidema földjén

1.

A fayuma kimért, lassú léptekkel haladt a halála felé. Szerette volna hinni, hogy a sziklák alatt nem azt fog-

ja találni, amire számított, de valahol egészen belül, a szí-ve alsó zugaiban, ahol a sötét gondolatok szunnyadnak, már jó ideje mocorgott egy árnyék. Kárörvendő, ostoba teremtmény volt, félelmekből és eltitkolt érzésekből szülte magát a világra, és Hászír minden egyes lépésével erőseb-ben kaparta húsbörtönét, hogy a férfinak zsibongani kez-dett az érzéstől a feje, akárha egy forró cserépkorsóból ho-mokot szitáltak volna a homlokára.

Szikár, könnyűléptű férfi volt, fekete theubja alatt bugy-gyos, a bokájánál megkötött nadrágot, felette selyemhí-mes köpönyeget viselt. Fegyverövén finom ívű kard és csontberakásos markolatú tőr függött. Fejére fekete vá-szon ghábít csavart, két vége a mellkasáig lógott. Arca bar-

81

na, napcserzette bőrén fayuma hólyagtetoválások átlós és körkörös foltjai mutat ták klánját és családi rangját. Fü-lében finoman faragott tevecsont díszek jelezték a siker-rel túlélt hadjáratokat, homlokának, állának kék rajzola-tai pedig a gonosz szellemektől való védelmét. Mellkasáig kigombolt theubja látni engedte nyakékeit: rég holt ten-gerek rózsás héjú csigaházait fűzte láncra valamely asz-szonyi kéz. Szája bőrmozaikká repedt, száraz hasadék, kö-rötte lassan nekivaduló fekete borosta burjánzott. Vékony szemöldökét akárha korommal rajzolták volna a születé-sénél bábáskodó, láthatatlan máridok, alatta kihunyó tü-zű fekete parázs a pillantása.

Mindig úgy gondolta, hogy ha eljön majd az idő, férfi-ként tud szembenézni a végzettel, de ezekben a képekben a dolog valahogy másképpen esett meg, s most, amikor talán tényleg eljött az idő, semmi nem úgy alakult, mint ahogy ezerszer is elképzelte.

Volt ezekben a halálról szőtt gondolataiban ehhez ha-sonló helyzet is, de most, hogy úgy tűnt, ezúttal valóban bekövetkezik, mégis teljességgel hihetetlennek, idegennek és hidegnek érzett mindent. Alomnak. Káprázatnak.

A kárörvendő és ostoba gondolat egészen belémárt ott legbelül, és Hászirnak meg kellett állnia, hogy néhány mély lélegzetet vegyen. Már majdnem a sziklafal tövénél járt. A vörössel csíkozott homokkőszirt fenyegetőn maga-sodott előtte. Odafentről, ahol a túlnan készülődő vihar az erejét próbálgatva keresztülfútt az elkopott repedése-ken, színtelen por hullott alá meg-megerősödő hullámok-ban. Hászir összeszorította a száját. Háta mögött a kerek-re kopott városcsontváz kísértetfalai végig a meredek kő-lépcső mentén egészen a törésvonal pereméig.

Puhán simult a talpa alá a homok. Már csak két lépés a szélfodrozta porszőnyegen.

82

Nem álom volt. Nem káprázat. Hászir lehunyta a sze-mét. Szíve alsó zugaiban a kárörvendő és ostoba gondo-lat elvigyorodott.

- D z s a h . . . - suttogta a fekete márid.

2 .

A fayumák Náfet csapása néven ismerték a törésvona-lat, ami a mélysivatag szélkoptatta arcára hasított csorba peremű vágást ötven mérföld hosszan a Keserű dűneten-ger mentén. Csontszín végtelen húzódott mögötte, amit homokkal rajzoltak fel annak idején valamelyik világkor-szak istenei. Vízlelőhely nélküli, forró mélyföld húsz nap és éjszaka járásra a legkitartóbb tevékkel, ameddig a szem ellát.

Hászir a másik irányból érkezett, a Máridföld satnya bokrokkal, csontkemény fűvel és rejtett víznyerőkkel pety-tyezett száraz katlanából. Náfet csapásáig harminckétszer látta felkelni a napot, harminckétszer keresett menedéket a mélysivatag közelében megszaporodó homokkősziklák árnyékában, míg elmúlt a legnagyobb hőség. A vize két holdkeltével ezelőtt fogyott el, de nem aggódott különö-sebben, mert tudta, hogy a Rózsaöbölnél friss és bő for-rásra bukkan majd.

Rózsaöbölnek a fayumák Náfet csapásának egy kicsiny horpadását nevezték, ahol a mélyföld dűnéi közé szaka-dó vörös sziklák kicsiny, természetes menedéket öleltek körül, mely már ezredévek óta óvta az ott lakókat a dű-netenger komisz szélrohamaitól. Az elporló vörös szirtek töltötték fel az öblöt és környékét rózsás színű homok-kal, ahogy a sziklák pora elkeveredett a dűnetenger csont-szín hullámaival. Rég holt város terült el ezen a helyen, ma

83

már csak néhány fal és elkopott, tető nélküli ház maradt belőle. Számtalan mesében és legendában felbukkant, de a régi, a valódi nevére nem emlékeztek már a fayumák legöregebb beszélői sem. Hászír Hajnalváros néven ismer-te, ahogy az apja, és minden őse ezelőtt, egészen a prófé-ta, Huszejn Rumirá idejéig, aki minden fayuma nemző-je volt.

Hajnalvárost nem véletlenül építették annak idején a tö-résvonalnak erre a pontjára. Keletre tőle komoly vádi hú-zódott, egykor bővizű folyó lehetett, ami zöldellő partok-kal rohant a mélyföld irányába, ahol most keserű dűnék sorakoztak csak a láthatárig - semmi más. A régi vízesést és a folyómedret por és szél töltötte fel, s kétszáz lépésre Náfet csapásától már homok borította teljesen, csak egy bátortalan horpadás jelezte az útját a dűnék alatt még egy darabig, azután már az sem.

Ebből a régi vízből maradt meg az a kevés, ami a Ró-zsaöblöt mindennél drágább kinccsé tette. A vörös szirtfal tövében találta meg az, aki ismerte a módját, hogyan ke-resse — elegendő volt néhány embernek és a tevéiknek, de pár csenevész kórón kívül más nem maradt meg mellet-te. A fayumák több vízáldozatot soha nem adtak a sivatag növényeinek a kelleténél.

Hászír a törésvonal pereméről nézett le a katlanra. A vö-rös sziklák karéjában remegő, forró csendben terült el a holt város. A szirt pereméről elkopott lépcső kanyargott a mélybe, a döglött falak közé, több foghíjjal, mint ahány ép kővel. A fayumától jobb kézre ledőlt romok árválkod-tak, őrtorony vagy talán egy egész erőd lehetett egykoron, mára nem volt több egy múlt korszak sírkövénél. A távol-ban viharnak készülődő porfellegek a sivatag felett.

Hászír pillantása nagybátyja sátrát kereste a szirtfalak alján a szélárnyékban, de nem látott senkit és semmit oda-

84

lent. Dzsáber, atyja fivére pedig rendszeresen itt ütött tá-bort az év ezen szakaszában, és Dzsah két lámpása, a vö-rös és kék arcú holdak sem jelezték még az időt, amikor fel kellett kerekedniük, hogy a mélysivatag konok rend-szerességgel előtörő szelei elől másutt keressenek menedé-ket. De Dzsáber haqui volt, El Dzsiah, a sivatag forró le-heletének pártfogoltja, akinél jobban senki nem értette a hirtelen haragú szelek szavát, és meglehet, neki másról beszéltek a dűnetenger fölött kavargó szellemek.

Hászir megcsóválta a fejét. Ennél több nem jelezte csa-lódottságát, pedig úgy tűnt, hiába tette meg a hosszú utat, hogy beszámolhasson Dzsábernek az anyja beteg-ségéről. Nem látta a cserépkürtőket sem odalent a rózsás homokon, ami azt mutatta volna, hogy a haqui családja a homok alá húzódott volna valamely közelgő porvihar elől. De hát nagybátyja bűvölő volt, hirtelen haragú, aki kap-csolatban állt a túlvilági hatalmakkal, ám nem volt a szol-gájuk vagy az igehirdetőjük. Akármit tanácsolhattak ne-ki a szelek.

Amikor végül tevéit óvatosan maga után vezetve Hászir leereszkedett a holt város falai között a rózsás homokig, többet tudott meg nagybátyjáról, mint amit valaha sze-retett volna.

3.

Nem tudta, hogy Dzsáber testét zöld tetoválások bo-rítják a lába körmétől a nyakáig. Zöld kacskaringók, va-lamely sosem látott növény indái, melyek úgy fonták be a kiszáradt testet, mint az a rózsabokor, amit egy festett képen látott gyerekkorában, amit a sivatagi világon kí-vülről hozott egy karaván a Máridföldre valamikor. Nem

85

tudta, hogy a nagybátyja három ezüstgyűrűt is a bőrébe varrt - egyet a szíve, egyet a köldöke és egyet a nemzője fölé. Durván megmunkált , mélysivatagi fém volt, Hászír elképzelni sem tudta, vajon milyen célt szolgálnak.

Azt sem tudta, hogy a vén haqui testét vérszín porral töltötték fel az istenek - vagy akár El Dzsiah kegye -, ha-csak nem egy különösen gonosz varázslat lehetett, ami után homokként folyt lába elé minden belsősége a rette-netes seben keresztül, ami a mellkasától a csípőjéig ket-tényitotta.

Apja fivérének és a többieknek a testét a romok között találta meg végül, miután hiába keresgélte a tábor nyo-mait a lépcső aljában. Családjának csonttá száradt teteme-it úgy ütötte le valamely alávaló kéz a romváros homokkal telt házfalai közé, akár a sátrak fakaróit. Úgy álltak ott, mint Máridföld egyes elhagyott templomaiban a régidők szobrai - büszkén, megcsonkítva, moccanatlanul. Arcu-kon hitetlenkedés, fájdalom és rettenet. Mindannyiuk mellkasát egyetlen, durva csapással zúzták be, miután le-meztelenítették őket, bordáik fűrészes, fakófehér fogsor-ként vicsorítottak a fayumára.

Hászír akkor már tudta, hogy hamarosan ő is meg fog halni - így vagy úgy. Egyelőre nem gondolt a vízre, csere-pesre száradt száját összeszorítva először a rokonai holttes-teit fektette sorba az elkopott falak között. A kárörvendő és ostoba teremtmény akkor már erőre kapott szíve alsó zugaiban, és hiába ellenkezett a fayuma, hiába próbálta másfelé terelni a gondolatait, azok újra és újra előbukkan-tak, egyre követelőzőbben és éhesebben. Szomjasabban.

Hászír már akkor felfedezte, hogy valami nincs rend-ben, amikor tevéi nem váltottak ügetésre Náfet csapásá-nak közelében, de akkor még nem merte elgondolni, hogy mindez mit jelenthet. Szántszándékkal kényszerítette ma-

86

gát, hogy előbb a hozzátartozóiról gondoskodjon, s csak utána érzett annyi erőt magában, hogy szembenézzen a végzetével. A sátrakat végül megtalálta — homok fútta be valamennyit, köteleiket elvágták, tartóoszlopaikat elra-bolták Dzsáber gyilkosai, hogy tüzet rakhassanak belőle valahol, amikor fagyos kezével utolérte őket az éjszaka. Egy kisebb sátorlappal takarta be végül a holttesteket, s azután indult csak lassú léptekkel a vörössel csíkos ho-mokkőfal tövébe.

— Dzsah. . . — suttogta a fekete márid, és térdre esett. A kis horpadásban, a gömbölyűre kopott kövek között

csak port talált, semmi mást. Szívesen áltatta volna ma-gát, hogy ha elég mélyre ás, előbb-utóbb sarat markolhat majd, de jobban ismerte annál a homoknak ezt a színét, semhogy efféle hazugságokkal áltassa magát.

Leült hát a porba és nagyot sóhajtott. Nem maradt hát más hátra, mint férfiként szembenézni a neki rendelt vég-zettel, s megtudni, miért akarta Dzsah, hogy mindez így történjen.

Akhar, leggyorsabb és legkedvesebb tevéje óvatosan megbökte az orrával, s a vállhajlatába szuszogott. Hászir megpaskolta a fekete állat nyakát, s csak annyit suttogott neki:

— Feküdj, Akhar, feküdj. . . A teve engedelmeskedett, fejét csalódott mozdulattal

nyújtotta végig a forró homokon. Odakünn, a kőszirtek túlfelén új erőre kapott a szél.

4.

Kétségbeesett perceken át próbált kiutat találni, még az is eszébe jutott, hogy felkap Akhar hátára és belero-

8 7

han a dűnetengerbe, hogy megtalálja a gyilkosokat, de ez is csak egy lázas gondolat volt a sok közül, amit gyorsan elvetett. Végül felállt, leporolta fekete theubját, lecsatolta és a földre ejtette köpenyét, és határozottan elindult a rózsa-homokkal szórt sziklaöböl túlsó oldala felé. Száraz ajkait összeszorította, és megpróbált kitiltani fejéből mindenféle képzetet, amelyben az ivás szerepelt. Semmiképpen nem jut el a legközelebbi víznyerőig, ezt mindennél biztosabban tudta, még akkor sem, ha második tevéjének vérét inná ameddig lehet, s most úgy kellett megterveznie az utolsó óráit, hogy efféle ábrándképek ne zavarhassák meg.

Dzsah valamiért azt akarta, hogy itt legyen, Hászír fel-adata immáron csupán annyi volt, hogy ráismerjen az is-teni szőnyeg mintázatában, miféle szerepet szán neki min-den fayumák égi vezetője.

„Cselekedj jót, s helyesen, s én megsegítelek. Mert látok min-dent, pillantásom nem homályosítja el a homokvihar; mert ha-talmamban áll megtennem mindent, és karom nem bénítják ha-mis istenek"

- Ahogy akarod, uram - suttogta cserepes szájjal, és nekilátott, hogy lépésről lépésre átvizsgálja a katlant, hogy megtalálja mindazt, amit eddig még nem vett észre, és amikor majd eljön az idő, pontosan tudja, miért vezette idáig istene, s mi lesz az ő dolga ezután.

A fayumák ősatyjának, a próféta Huszejn Rumirának Dzsah maga nyilatkozta ki a terveit, s ő nyújtott neki biz-tos menedéket is, amikor az átkos dzsennek mezítlenül zavarták ki a sivatagba. Hászír nem gondolta volna, hogy ő maga méltó lenne hasonló kegyre, de abban bízott, fel-ismeri, ha istene valamiféle jelet hagy neki.

Végül elegendő töprengeni valóra bukkant. Az első gondolata az volt, hogy az eleffek végeztek Dzsá-

berrel és családjával, ez a titokzatos és gonosz nép, akikkel

88

a fayumák régről húzódó vérbosszúháborúk okán számí-tottak engesztelhetetlen ellenségnek. Bár a módszerek és az okozott sebek nem rájuk vallottak, senki mást nem is-mert a sivatagban, akik lebírhatták volna Dzsábert, a Szá-razvihar pártfogoltját és családját.

A rózsás homokba fulladt sziklaöböl túlfelén újra kel-lett gondolnia mindent. A vörössel csíkos szirtfal homo-rú kanyarulatánál fekete írással mocskolta valaki össze a sziklát. Az eleffek soha nem csináltak ilyesmit azelőtt.

Furcsa, idegen képek voltak. Éjszín kacskaringók, amik valahogy rajzokká alakultak, félelmes alakzatokat öltöt-tek, melyekben Hászir embereket vélt felfedezni, és szar-vas állatokat, és fekete hegyeket és noha látni csak a szívé-vel látta, fortyogó haragot, érthetetlen, taszító érzéseket, meg erőt és diadalt.

Megszédült, de nem esett el, mert a rajz, bár megfa-gyasztotta a szívét egy pillanatra, már halott volt. Hászír-ról a megrogyó térdeivel egyszerre hullott le a varázs. Már látta a homokkőbe maró pengenyomokat, amelyek meg-gyilkolták, tönkretették a hatalmas rajzolatot. Pontos, ha-tározott vágások. Ezek lehettek az eleffek a kék kardjaik-kal. Ilyen csapásokat Hászir már látott, többet is talán a kelleténél.

Hosszan, mozdulatlanul állt az elpusztított rajz riasz-tóan idegen ábrái előtt. Még akkor is szánt erre bőséggel időt, hogy tudta, élete homokmérőjén halálos nyugalom-mal most peregnek le az utolsó szemek. Ezúttal nem hoz-hatott elhamarkodott döntéseket. Pontosan keli értelmez-nie Dzsah akaratát.

Körben, messze nyúló, vérszín árnyékokkal múlt el a nap. A katlan sivatagra nyíló száján át erős lökésekkel ké-redzkedett be a keserű homok. Akár Alkonyvárosnak is nevezhették volna - ötlött fel Hászírban hirtelen, amint

89

gondolatai közül kikászálódva, egyszerre megint a szirt-fal tövében találta magát, fölötte a fekete, döglött kép a sziklán. A lekoppadt, vörös homokkőből rakott romfalak káprázatos színekkel keltek életre, ezer árnyalattal, lassan csordogáló árnyakkal.

Hászir nyelni próbált, és elfordult a sziklától. Kettőt azok közül, akik Dzsábert megölték, a homok

alatt talált meg, a romok keleti szélénél. Először azt hit-te, ezek is a családjához tartoztak, mert nem látott csupán két kiszikkadt lábfejet, amelyről a szél elhajtotta a homo-kot. De nem fayumák voltak. Még csak nem is emberek.

Még soha nem látott homokevőt, de azonnal tudta, hogy ezek itt azok. Ugyanúgy csonttá száradtak, mint a haqui, bőrük lemezekre tört, s puhán pergett róluk, akár a hamu. Elsöpörte a homokot az egyik arcáról. Sárgán vi-csorgott rá a szörnyeteg elporlott, húsavesztett szája, be-horpadt szemgödrei a halántékáig rogytak. Fekete hajá-ban csillogó, sötét kövek. Hászir óvatosan megfogta az egyiket. Még a forró alkonyatban is hideg volt, mint a ka-vicsok éjközépkor. Opál.

A dögök nyakán és oldalán Dzsáberék pengéinek re-pedt szélű szúrásait látta, és elmosolyodott.

- M á r az ő tevéit vezetitek, hitványak... - motyogta ki-száradt szájjal, hogy még suttogásnak is alig hallatszott.

Több holttestet nem talált. Amíg a szél és a fények en-gedték, végigkutatta a romok egy részét is. A legtöbbször csupán szerteszórt sziklákat kerülgetett, s csak elvétve ért olyan helyekre, ahol komolyabb falmaradványok is álltak, s daccal birkóztak a széllel. A belsó részekig el sem jutott, a vihar első komolyabb hullámai maró homokkal vertek végig ott, ahol átférkőztek a sziklák résein. Végül a tevéit kicsit feljebb vezette, egy laposabb, szélvédett teraszra, s egyiket a másik után lemálházta és letérdeltette a homok-

9 0

ra. Beletörődőn, csendben engedelmeskedtek az állatok, és Hászír ezért most külön hálás volt nekik.

A kavargó homok elnyelte az alkonyat utolsó fényeit és erősödő ordítással feszegette a Rózsaöböl szikláit. Sietnie kellett. A homokevők holttesteit felrángatta egy nagyobb faldarab mögé, ahol kevésbé fújt a szél, és ahová jó rálátás nyílt arról a sziklateraszról, ahol a tevéket hagyta.

Még a szél süvítésén keresztül is hallotta a reccsenésü-ket, amikor — akár a szívós gyökereket és ágakat szokás —, a falnak támasztotta, és néhány rúgással darabokra tör-te őket. Kezekből és lábakból rakott azután kisebb gú-lát, majd ennek döntötte a többi maradványt. A két fe-jet az egész tetejére rakta. Kisebb bőrtömlőt dugaszolt ki azután, amit Akhar hozott idáig. Savanyú, erős szagot ka-pott fel a szél, hogy Hászírnak a könnye is kicsordult. Sár-kányhúgy maradéka lötyögött a tömlő alján, igen rikta folyadék, amely csak a mélysivatag egy-két pontján gyűlt kisebb sziklatavakba a Máridföldtől délre. A fayumák szentként tisztelték, mert álmossá varázsolta a tüzet. Vé-giglocsolta vele a dögöket.

A Zöld Vidékekről való szikraontó követ kotort elő az övéből azután. Egy dzsad karavántól zsákmányolta fél évvel ezelőtt, amikor még minden: a vihar, a homokevők, Dzsaber, és a saját halála is olyan messzeségben volt, hogy most szinte egy egész életnek tűnt. Kése acéljával hirte-len felizzó zsarátnokot csiholt a kőről. A sárkányhúgy fel-mordult. Lassú, ólmos mozdulatokkal csorgott végig a láng a homokevők maradványain, füst nélkül, pernye nél-kül. Akárha valóban álmodna, óvatosan tekergett, csend-ben araszolt egyre előre. Rettentő öreg, megfáradt tűznek rémlett, amely csak annyit mozog, amennyit elkerülhetet-lenül muszáj. Hászír úgy gondolta, reggelig mindenkép-pen kitart. Visszakapaszkodott a tevék mellé. Elégedetten

91

nézte, a fel-feltámadó homokfüggöny mögött, mint ég-nek Dzsáferék gyilkosai, mint lesznek hamuvá, hogy ne falhassák fel őket a dögevők, hogy ne térhessenek visz-sza Dzsah nagy körforgásába többé, hogy végérvénnyel elpusztuljanak.

Ha Dzsah úgy látja jónak, ilyen szentségtelen tett lát-tán, talán a többi homokevő is előkerül majd, hogy meg-torolják a társaikon esett csúfságot. Hiszen az nem lehet, hogy ne hallják meg, mint sikítoznak a tűzben a lelkeik. Hászir hallotta őket és mosolygott.

Csak sejtette, hogy végleg lement a nap, de hosszú imát mondott , hogy Dzsah kegyelmébe ajánlja apja fivérét és minden rokonát. Aztán az Ő segítségét kérte, hogy vilá-gosítsa meg eltévedt elméjét. Hogy méltó halála legyen, s biztosan tudja, hogy végül helyesen sikerült döntenie.

Komisz hideggel, gyorsan közeledett az éjszaka. Hászir maga alá terített köpenyére, lába mellé helyezte a fegyve-reit, majd kiegyenesedett s lehunyta a szemét, hogy szá-mot vessen az életével. Mozdulatlanul ült, amíg az első hold fel nem kelt, és ki nem gyúltak körötte a rézszín égen a csillagok. A vörös hold jöttével valamimód elcsende-sedett a dűnetenger fölött készülődő vihar is. Hirtelen, és vészjósló susogással, akárha akarata ellenére történne. De még hosszú ideig hullott a fayumára a forró homok, amit a legmagasabb egekig hajított fel a mélysivatagban született forgatag. Szemcséi parászszikránként szállong-tak alá, szikráztak a holdvilágban, míg földet értek. Bal-jós csend maradt maradt csak, amikor az utolsót is helyé-re ejtette az éj.

92

5.

Amikor kinyitotta a szemét, azonnal érezte, hogy va-lami megváltozott. Csend ült a romokon. Odafönt kevély méltósággal szikráztak a fekete bársonykárpiton a csilla-gok. Hászír nem vette észre azonnal mi is az, ami eddig nem volt ott, mi lehet az, ami a megtörte a sivatagi éjsza-ka eddig megtapasztalt rendjét. A fényekkel történt vala-mi. Hátravetette fejét és föltekintett az égre.

Azonnal észrevette. A vörös hold arcától keletre, olyan közel hozzá, hogy az égi szellemek egyetlen ugrással át-kelhettek volna rá, új, sosem látott csillag ragyogott. Nagy volt, erős, olyan fényudvarral, amilyen csak a hol-daknak jár, s most gőgös egykedvűséggel nézett le a ma-gasból, mint az új uralkodó, ha számba veszi a keze alá rendelt földeket. Más volt, mint a többi csillagok. Szin-te óriás, szikrafény köpönyegbe burkolózott láng, s az ég-bolt más égköveitől eltérően körülremegte valamely bal-jós erő, tapintható rosszindulat, akárha megbomlott volna valami mód a belseje, s ez a romlott világ sugározna most a sivatagra.

Hászír feldagadt nyelve szavakat formált volna, csere-pes ajkai is megmozdultak, de csak rekedt suttogásra fu-totta a férfi erejéből a rontásűzés helyett.

Az új csillag kárörvendőn nevetett le odafentről, akár-ha édestestvére lenne a félelmekből és eltitkolt érzelmek-ből született lénynek, amely most már ismerős társként mocorgott a fayuma szívének homályos zugaiban.

A homokevők csillaga? Ez lenne az? Régi mesék, tábortüzek mellett született történetek

szavai derengtek fel újra a fekete márid gondolatai között, ezúttal minden eddiginél erősebben. Most nem szegült ellen nekik, miként az alkonyat idején, amikor úgy gon-

9 3

dolta, csak összezavarnák, az ártalmára lennének. Hagy-ta, hadd öntse el az emlékezés, mely már naplemente óta gyűjtögette az erejét, hogy most, amikor a férfi is úgy akarta végre, egyetlen lendülettel szakadjon a nyakába és végérvénnyel, minden eddig elzárt félelmével törjön elő.

A máridföldi fayumák szigorú rend szerint járták a si-vatag nekik rendelt vidékeit, a kicsiny oázisok között el-terülő széles és forró vidékeket, sziklakanyonokat és tit-kos lapályokat, ahol kecskéiknek és tevéiknek csak annyi élelem jutott, ami arra volt elegendő, hogy egészségben túléljék, amíg a törzs újból felkerekedik. Ha a természet rendje szerint kitelt az idejük egy helyen, újabb makacs élhetnékkel megvert legelők felé vették az irányt, mie-lőtt az állatok mindent felfaltak volna. Ilyenkor a homok újabb harapással ette volna magát beljebb, s a fayumák tudták, meddig kérhetik a földeket, hogy adjanak elég élelmet az állataiknak.

Hosszú vonulások voltak ezek, míg végül ismét álltak fekete sátraik - hol vörös sziklák árnyékában, hol rejtett oázisok pálmafái közt, ahol harminc lépés hossza volt csak a mindenféle bogarakkal zsizsegő zöld, s utána ismét ho-mok terpeszkedett a láthatárig. Lassú vándorlások, fölöt-tük végtelenül a csillagselymes ég, tábortüzeiknél az öre-gek halk szavú, komótos meséivel.

A homokevőkről szóló történetek ritkák voltak, bizony-talanok, akár a hírek, melyek nemzedékenként is csak el-vétve szivárogtak elő a mélysivatag legtávolabbi zugaiból. Nem emlékezett pontosan, mikor hallotta az első mesét, amelyben ezek a titokzatos szörnyetegek szerepeltek, de bizonyosan kisgyerek lehetett, s a történet elég félelme-tes volt ahhoz, hogy soha ne tudjon ugyanúgy aludni azu-tán, ugyanazzal az ártatlansággal, amit a gyermekek úgy veszítenek el, hogy még a szülőanyjuk sem látja azonnal.

94 .

Miután megkapta az első tevéjét, egy homoksárga csi-kót, akkoriban bukkant fel valahonnan a legmélyebb si-vatagból az a holdkóros, aki azután először beszélt róluk úgy, mint más soha azelőtt. Apja azt mondta, hogy valami-mód a rokonuk volt a naptól összeégett férfi, és a gyermek Hászír hitetlenkedve figyelte az árnyékvetők alatt pihe-gő alakot, míg végül egy reggel megkönnyebbülve hallot-ta anyjától, hogy Dzsah magához szólította, s a holttestét még hajnalban kitették a dögevőknek.Ő hozta az első igazán

félelmetes meséket a homok-evőkről, és Hászír most bánta igazán, hogy nem emlé-kezett már rájuk pontosan. Csak képek derengtek fel az elméjében, meg egy-két történet, amit később a tábor-tüzek mellett újra és újra és törzsenként egy kicsit min-dig másként mondtak el. A homokevők egy asszonyáról, aki istent szült, a kék holdról, amelyik ordítani tud, ho-mokba merülő sivatagi városokról, és holtakról meg vér-ről, arannyal és festékkel színes, járkáló szobrokról. Mesz-szi, nagyon messzi vidékekről, hová még talán az átkozott eleffek sem merészkednek.

Semmi kellemes emléke nem kötődött a naptól ösz-szeégett férfihoz, aki azt állította, hogy a homokevőknek szolgált, amíg el nem tudott szökni, és Hászír mint min-den kínos dolgot, ezt is igyekezett mihamarabb elfelejteni.

De később is látott még ilyen, a sivatag mélyéről előke-rülő emberi roncsokat, mint az összeégett férfi, és mind-annyian hasonló hihetetlen dolgokról zagyváltak, gya-korta éveken keresztül, megbomlott elmével, még azután is, hogy kiszabadultak a fogságból, amíg Dzsah nagy ke-gyelmében el nem engedte végül a kezüket. A homok-evők királyságáról hazudoztak, a kegyetlen harcosokról, akiknek szemében a kék hold fénye égett, arról, hogy ha-marost újjászületik halott istenük.

95

Hászir mindezt nem hitte fontosnak, s valóban sem-mi jel nem utalt arra, hogy ezek a mesék igazak, vagy legalábbis megszívlelendők lettek volna, s azzal a gyerek-kori félelemmel rekesztette el őket elméje titkos zugaiba, amellyel annak idején igyekezett megfeledkezni róluk.

Maradt ott éppen elegendő más történet, melyek java része immár vele esett meg, s nem kellett kételkednie a valóságukban. Látott szellemlényeket az oázisok harmat-jában hancúrozni, valódi máridokat, akikről a külvilág előtt a fayumák fekete nevüket kapták, hajnali fénnyel éledő nayan-lányok páratáncát, villámcsapásokból szüle-tett dzsinneket, vagy El Dzsiahot, a szárazvihart, homok-hegyeket söprő vízfüggönnyel, melyből egy csepp nem sok, annyi nem érte el a kitikkadt földeket, s csak keserű szelet és ordító vihart hozott.

És látott eleffeket is. Hászir nagyot sóhajtott a gondolatra, s ismét felvillant

előtte az immár sötétben ázó szirtfal a homokevők rajza-ival, a pontos kékacél csapások nyomai, a döglött mágia. Az égre emelte a tekintetét, pillantása az új csillagot ke-reste. Nem sokáig kellett kutatnia, még mindig ott volt, ezúttal már a vörös arcú hold túlfelén, és a fayuma azon gondolkodott, vajon milyen hasíték nyílt a kristályszférá-kon, hogy hirtelen ez a gonosz szem egyszer csak letekint-hetett az Ibara végtelenjére.

Igen, egy szem volt az, s most már felrémlett benne egy másik beszélgetés is, egy másik tűz mellett, ahol nem homokevők teste ropogott a lángok között. Emlékei e tá-voli oázisaiban, ahol gödölyét sütöttek, és pálmabort it-tak hozzá, agagagyökerekből szállt az édeskés füst, apja és testvérei ülték körül, arcukra töprengő árnyakat rajzolt a lassan billegő láng, és csöndben hallgatták a vén fayumát, akivel a víznyerő mellett találkoztak.

96

A szférákról, holdakról és csillagokról beszélt az öreg-ember, száraz, recsegő hangon, olyan éleslátással boncol-gatva az égi jelenségek mibenlétét és magyarázatát, hogy egészen a szavukat vette. Pedig a fayumák sokat tudnak a csillagmezőkről, kevesen akadnak rajtuk kívül a földe-ken, akik többet bámulnák titkos mélységeit. A fekete máridok vándorlásainak örök kísérői a csillagok, hiszen őket követik, amikor a perzselő nap helyett az éjszakát választják társukul ha egyszer útra kelnek, ők mutatják az irányt, s lassan mozgó pályáik jelölik ki mikor és hol ragyog majd fel újra a reggel.

Ez a vén fayuma beszélt az égi szemről, erről a magá-nyos és ritka égi tüneményről, amely minden ezredévben csak egyszer tekint le odafentről, s pislantás nélkül szem-léli az embernepek dolgait heteken keresztül, hogy azu-tán csukja csak le kristályból vert szemhéját, s tűnjön el megint. Gonosz és romlott szem az - mondta akkor a vén-ember - a démon szeme. Úgy hívják.

Hászír ismét felpillantott. A démonszem kárörvendőn visszahunyorgott rá.

Talán ez hozta a balsorsot - gondolta Hászír. - A homok-evők csillaga.

Nyelt volna, de torka lángolt, feldagadt nyelve élettelen döghúsnak rémlett a szájában, s remegve szakadt ki belő-le a lélegzet. Már nem bírja sokáig, ezt pontosan tudta, de ez az éjszaka még az övé volt, most még ép elmével tudta elfogadni Dzsah akaratát.

A sárkányhúggyal álmos tűz lassú, komótos mozdula-tokkal hullámzott odalent.

9 7

6.

A homoki elfek harmincötén voltak. Ők Szélverem néven ismerték a fayumák Rózsaöblét,

ennek falain kuporogtak körben elszórva, homokkő repe-désekben, vékony sziklapárkányokon és a holt város leron-tott falai között. Másfél napja nem mozdultak, csak any-nyit, hogy az ereikben kerengő nedvek meg ne álljanak a végtagjaikban. Homokruhát viseltek valamennyien, a si-vatag porából szőtt öltözetet, amiről lecsorgott a forróság. Vezetőjük három hadjáratban járta már meg a Végesincs Földeket, látta az ammuk városait és az Opálhajó szemha-tárig szórt szilánkmezejét.

Most az embert figyelte, a fekete ruhába bújt sivatag-lakót, akinek fajára az elfek népe mindig is ellenségként gondolt - bátor és kitartó harcosok voltak, de mégiscsak ellenség. Az engesztelhetetlen fajtából. Az elf szeme most az éjszakai fényekhez igazodott, a csillagok idejének színei-vel felfestett környezethez, amelyben az ember parázsvoros derengés volt. Csendben és moccanatlanul ült tevéi mel-lett látszólag egykedvűen és az amundokból rakott tüzét figyelte Egyféle csapda volt ez is, de az elf elégedetten ál-lapította meg, hogy a közelébe sem ért az ő kelepcéjüknek.

Az ember nem ismerte az ellenséget - legalábbis a ho-moki harcosok vezetője erre a következtetésre jutott, mi-közben végignézte a homokban kutakodó, halott társa-it csendben vizsgáló férfit. Amikor végül felgyújtotta az ammukit, az elf helyeslően felhorkantott, majdnem olyan hangosan, hogy a legközelebb rejtező társa is hallhatta.

Úgy. Szóval ő is várja őket. Amikor az elfek megtalálták a szirtekre festett kapu-

démont, az emberek már halottak voltak, s a homok har-cosai nem tehettek, s nem is akartak tenni semmit értük.

98

Őket a falra rajzolt szörny vonzotta ide, s azt minden va-lószínűség szerint az ammuk csak azután készítették, hogy az emberekkel már végeztek. Semmi más nem számított.

Ugyan az őket ide rendelő megtartók előre szóltak ne-ki az új csillagról, mégis kirázta a hideg, amikor az fel-bukkant a lassan oszló homokfelhők mögött. Nem tud-ta egészen pontosan, mit is jelent, s miként változtat a sors kerekének fordulásán, de ahhoz épp eleget mondtak ne-ki homokból épített otthona belső járataiban, hogy biztos legyen benne: semmi jót nem hoz az a csillag. A legrosz-szabb pedig akkor jön majd, ha egy másik is megjelenik, szorosan a kék hold palástja mellett néhány nap múlva. A maga módján a három hadjáratot megjárt elf is a halál-ra készült hát, csakúgy, mint az az ember odalent a város-romok között, s ez olyasféle, kis híján baráti érzelmeket lobbantott fel az elfben, hogy maga is meglepődött. Nem akart most ilyesmivel foglalkozni.

Népe hosszú évek óta készült az együttállásra, s a har-cosok vezetője még legalább tucatnyi az övékhez hasonló csapatról tudott, akik a sivatag különböző pontjain most és az elkövetkező napokban le kell csapjanak az ammuk egyes rejtekhelyeire. Egyikőjük sem volt tisztában azzal, miféle láncszemei is ők népük terveinek, ám arról, hogy most ennél semmi nem lehet fontosabb, mindennél in-kább meg voltak győződve.

A kapudémont megölni nem volt különösebben nehéz, ez már a huszonkettedik volt hosszú élete során, és éppen ilyen pontosan meg lehetett jövendölni azt is, hogy en-nek milyen következményei lesznek. Csak azt kell kivár-ni, amíg a kék hold fölkel.

Ismét az égre pillantott. A csillagok állása szerint éjkö-zép előtt jártak néhány perccel, a vörös hold félig már el-tűnt az ég egy titkos horpadásában. Hamarosan.

99

Az ember továbbra sem mozdult odalent, türelemmel, víz nélkül várt, olyan konok elszántsággal, ami meglep-te az elfet. Ha nem lett volna képtelen a gondolat, azt hihette volna, hogy megsajnálta a lent kuporgó alakot. Életében először egy másik, egy közös ellenségre vár-tak, ki-ki a maga csapdájában bízva. Ám az ember még nem ismerte az ammukat, nem tudta, hogy akadnak kö-zöttük, akik az éjszakában élesebben látnak, mint más a napfény alatt - ha tudja, aligha ül ki arra a párkányra, ahol szinte azonnal észreveszik majd, ha megérkeznek. Márpedig jönni fognak, a kapudémon elpusztítása után nem tehetnek majd másképp, ez olyasfajta bizonyosság volt az elf számára, mint az, hogy hamarost az éjközép sötétje ereszkedik alá az égből, s néhány pillanatra a dé-monszemű csillag lesz a fekete égi üst legfényesebb ék-köve.

Ideje felkészülni hát. Csak futó pillantást vetett a vé-gig kikészített fegyverekre, a lába mellé helyezett széljá-ró nyilakra, melyek fémtestén bogárlábnyom nagyságú je-lek sorjáztak, hogy csak a legerősebb viharok lökhessék félre az útból, a kékre edzett pengékre, és a gömbölyű, ökölnyi, fekete kavicsra. Sírókő volt, a megtartók idéztek szellemeket bele, ők suttogtak neki hosszú éjeken át, míg annyi varázsdalt szívott magába, hogy majd megrepedt. Ammubőr zacskóba zárták azután, aminek száját vérből sodort fonalakkal varrták le, amiket csak akkor fejthetett fel végül, amikor a vörös hold felkelt az égen. A várakozás a végéhez közeledett.

Az éjközép csendben, bársonyos sötéttel érkezett. Meg-ölte a színeket. Megérintette a szíveket. Az elf úgy érezte, az éjszaka elmosolyodik.

Hirtelen hangokat hallott. Emberi beszédet. Az odalent várakozó férfi volt az. Fejét félredöntve hallgatta a sötét-

l O O .

séget, majd valamit válaszolt neki. Lassan, akadozó nyelv-vel, érthetetlenül.

Az elf sóhajtott. Félrebeszélt a szerencsétlen.

7.

Hászir gondolatai elkalandoztak. Gyengült. Még a vö-rös hold eltűntét sem vette észre. Sokáig nem látta az előt-te álló alakot sem.

Megrezzent. Egy férfi volt az, könnyű, légies, akár a szellemek, át-

tetsző, miként az álmok. A nyugodt, magabiztos alak éj-kék theubba burkolózott, fejéről fehér ghábí, válláról ho-mokszín köpönyeg tekergett alá. Bármennyire is káprá-zatnak tűnt csupán, a fayuma tudta, érezte, hogy ott van, hogy valóságos, akár a homokevőkből rakott tűz oda-lent. A férfi homlokán hólyagtetoválások mutatták, hogy Huszejn Rumirá vére: ősi családé, mely még a fayumák között is kiemelkedő tiszteletnek örvendett.

- D z s a h legyen veled! - köszöntötte a sivatag hidegé-től remegő Hászírt.

A fekete márid válaszolni akart volna, megfelelő módon, hogy a másik láthassa: felismerte a vért, tudja, mi illő, de a jelenés mosolyogva leintette.

- N e fáradj ilyesmivel most, neked más feladatot ren-deltek az istenek.

Hászir kérdőn nézett a férfira. - K i vagy? Ki küldött? - kérdezte volna, de szavai ér-

telmetlen morgássá szakadtak csupán. Mégis úgy tűnt, a másik pontosan megértette, mit is akar.

-A nevem Rászil - suttogta a jelenés. - Én vagyok az Üt, én vagyok a Hádi, aki az igaz útra visz. Én vagyok a remény, ami kivezet a forgatagból.

101

— Forgatag... - dadogta a fayuma. -A homokevők halott istene hamarosan újjászületik -

felelte a jelenés. Kicsit mintha az égre sandított volna, or-cáján átragyogott a gonosz csillag. - Nemsokára. S olyan vihar támad a nyomában, mit ezredévek óta nem látott a sivatag.

Hászír hallgatott. A hideget méregette, mely lassan el-öntötte. De ez nem az éjszakai fagy volt, sokkal inkább a bizonyosság érzete, a reménységé, mely cseppről cseppre töltötte fel tagjait, hogy végül mozdulni is tudott, s már-már felemelkedett, de a jelenés a vállára tette a kezét.

-Marad j - suttogta a sivatagi szellő. - Maradj, láss és vidd hírem a tieidhez!

Hászír kétségbeesetten intett volna körbe, hogy mutas-sa, innen már nincs tovább, víz híján nemsokára moccan-ni sem tud majd, nemhogy hírekkel kelni át a homokon, de a jelenés csak mosolygott. Arca, szemei kék fénnyel tel-tek meg, szellemruháján új, hideg színek keltek, lassan fá-tyolos derengéssé oszlott, s nem maradt más utána, csak a csipkésre mart sziklaszirtek fekete körvonalai a háttérben, s mögöttük a kék hold.

Feléledt a szél. Felmordult a sivatag.

8.

A tevék keresztülhúzták Hászír minden számítását. Pedig ő maga idomította őket, s ha ez nem lett volna elég, még oltalmazó jelekkel hímzett kötőféket is vetett behaj-lított térdeikre. De mindez nem sokat számított. A siva-tag morgásával újabb homokörvények törtek be a szikla-katlanba, maró széllel és faggyal. A tevék már nem csu-pán nyugtalankodtak, de bőgve próbáltak talpra vergőd-

102

ni, s félő volt, hogy inkább lábukat törik, de valamimód kiszabadítják magukat a béklyóikból. Hászír elmorzsolt egy szitokszót a vaskosabbak közül, feltápászkodott, és megpróbálta megnyugtatni az állatokat.

Mindhiába. A szél ordítva rontott a romok közé, fur-csa szaggal és bőrt maró porkorbáccsal vert végig a kat-lanon. Akhar az oldalára dőlve próbálta lerúgni magáról a varázshímes kötőféket, mit sem törődött gazdája nyug-tatónak szánt szavaival és simogatásaival. Valamit érzett. Többet és mást, mint amit a fayuma érzékei felfoghattak volna, s ez megijesztette a férfit.

— Forgatag... — morogta. Végül a tőrét kellett használ-nia, azzal vágta el a tevék kötőfékét. A megriadt állatok azonnal talpra vergődtek, s eliramodtak a romok között, minél messzebb a katlan bejáratától. Hászír nem ordított velük, meg sem próbálta megállítani őket. Jobban ismerte annál a tevéit, hogy tudja, most semmire sem menne ve-lük. Majd holnap megkeresi őket. Ha lesz egyáltalán más-nap ezen az átkozott csillaggal fényes este után. Visszapil-lantott a Rózsaöböl bejáratához és megdermedt.

Fekete alakok nyüzsögtek a szirtek között, ahol a ho-mokvihar beférkőzhetett a sziklák mellett. Mintha ma-guk is szélből és homokból állnának csupán, s a sivatag hívta volna most egyszer csak életre valamennyit. Talán így is történt. Nagydarab harcosok dülöngéltek ott az erős szélben — mert harcosok voltak, ezt Hászír szeme azon-nal észrevette — alakjuk eltűnt, feloldódott a homokvi-harban, s egyre csak sorjáztak elő a sziklák közül. Tizen, tizenöten... húszan...

Kezükben ormótlan fegyverek. Megremegtek. A kék hold mintha a szemükben gyúlt volna ki.

Hászír elsuttogott néhány oltalmazó igét, s visszaug-rott saját kardjához. Kicsiny híján elkésett. A homokevők

103

jobbára a tönkretett sziklarajz felé indultak, de amikor a fayuma ismét kiegyenesedett, mégis egy kéken ragyogó szempárba bámult.

A szörnyeteg nem tartott a többiekkel, egyenesen a férfi rejtekhelye felé indult, s most ott tornyosult előtte, akár egy megelevenedett szobor a sziklaperemen. Há-ta mögött álmos fényekkel bóbiskolt egy terasszal len-tebb a tűz. Újabb árnyak moccantak kicsivel hátrébb, s Hászír megértette, hogy elveszett, hogy egyszerű csap-dája hasznavehetetlen immár, s csakis Dzsah kegyelmé-ben bízhat.

A szörnyeteg kezében roppant fogakkal irdalt fegyvert tartott, azzal sújtott le a férfira, s Hászírnak az egész kar-ja elzsibbadt a védésben. Kardja panaszos hanggal sírt fel. A homokevő mondott valamit, romlott, érthetetlen szava-iban gyűlölet és harag zengett, s újból a férfi felé vágott. Hászírnak hátra kellett lépnie, hogy valamimód védekez-hessen, kardja szikrát vetett, ahogy újból és újból megaka-dályozta, hogy a homokevő fegyvere a testébe marjon, de visszatámadásra gondolni sem lehetett. A kék hold fényé-ben irtóztató óriásnak rémlett ellenfele, testének izomkö-tegeit nem fedte ruha vagy páncél, olajtól síkosán csorgott rajta végig a holdvilág. Haja kötegbe fogott fekete kígyó-fészeknek tűnt, nyakában opálgyöngyök sora, taszító, ide-gen szeme, akár két izzó azúr lámpás.

Hörögve vágott Hászírra. A fayumának most először támadt elegendő tere, hogy visszatámadjon, de a homok-evő könnyedén hárította a szúrást, közelebb lépett, és ágyékon rúgta a férfit. A fayuma vinnyogva rogyott ösz-sze, kardját védőn tartotta a feje fölé, s hátrébb kúszott a homokban. A szél újabb hullámban vert végig a katlanon, homokfellege egy pillanatra még a kék holdat és a romlott szemű csillagot is elhomályosította.

1 0 4

A homokevő közelebb lépett, s miközben háta mögött egyre újabb szörnyek léptek az egykor az ember rejtek-helyéül szolgáló teraszra, ismét csapásra emelte fogazott fegyverét.

— Dzsah... — nyögte a fayuma. Halk sikollyal csapott a nyíl a homokevő torkába. A

szörny döbbenten meredt Hászírra, a lövés ereje hátrave-tette, s néhány lépést tántorgott a terasz pereme felé. Sely-mes fénnyel lobogó ágyékkötője izmos lábaira tekeredett, s tehetetlenül nézte, amint a férfi feltápászkodik. A máso-dik vessző Hászír füle mellett süvített el egy hüvelyknyi-re és a homokevő szívét verte keresztül. Az végképp elve-szítette egyensúlyát, súlyos kardja csengve perdült meg a sziklán, még az ordító szél sem tudta elfojtani a hangját.

A többi szörnyeteg dühtől ordítva rontott előre, míg az első harcos megadóan hanyatlott le a terasz peremé-ről az ólmos tánccal alant lobogó tűzbe. Zsarátnokdara-bok, csontok perdültek ki alóla, vörös szikrákat kapott fel a szél.

Hászír elmosolyodott, amiért imája meghallgatásra ta-lált. Talán maga a jelenés, akivel az előbb találkozott, ta-lán valamely szolgája sietett a segítségére.

— Ya Huszejn! — kiáltotta diadallal, s most először volt a hangja erős. — Ya Rászil!

Már tudta, mit kell tennie. Előrelépett, s meg sem vár-va a homokevő támadását, maga sújtott le a vezetőjük ha-lálától talán még mindig döbbent szörnyek közül a hozzá legközelebb állóra.

Az védte az ütését, de megtorpant, mintegy bevárva társait.

Hászírt immár nem érdekelte a biztos vereség sem. A ha-lál sem. A kárörvendő és ostoba teremtmény szíve alsó zu-gaiban végleg elhallgatott. A fayuma szélesen vigyorgott.

105

A sírás valahonnan fentről, az egekből érkezett. Hosz-szú, elnyújtott zokogás volt, megrázta a sziklakatlant, el-nyomta a tomboló szelet, megfakította a kék hold fénye-it. Keserves, panaszos hanggal szállt, megremegtek belé az inak, elerőtlenedtek tőle a tagok. Hászír valamiért úgy gondolta, egy kő lehet az, egy zokogó szikladarab, amely talán pont most áll meg égi pályája csúcsán, ahová Rászil keze vetette, s indul a Rózsaöböl homokja felé.

Kétségbeesés, rettenet, csalódás, kiábrándultság és ve-reség zengett ebben a sírásban, összegyűjtött, megkötött érzelmek olyan vihara, melyhez foghatót a fayuma soha eddig nem tapasztalt. Lábai megrogytak a zokogó hang-ra, elméje megremegett, szája elbiggyedt, s a nyelve alól végre előbuggyanó nyál végigfolyt cserepes ajkán, ahogy összerogyott. Érzékei peremén még egy darabig látta a billegő szörnyek alakjait, azután az érzelmekből szőtt vi-har maga alá temette. Kénytelen volt magát megadni ne-ki, feje a kavargó porba süppedt, de ostoba mosollyal a száján még látta, amint a szörnyek tántorogva összerogy-nak, kezükkel a fülüket próbálják betapasztani, hogy ki-zárják, kirekesszék a jajgató zokogást.

Hászír elvesztette az eszméletét. Szeme sarkából könny-csepp gördült végig az arcán. Víz.

* * *

Hajnalváros nevéhez méltón tündökölt. Az ébredő nap rózsavörös fényekkel rajzolta meg körvonalait, az elkopott sziklákat, falakat lépcsősorokat. Az égből még mindig a tegnapi homokvihar maradványa szitált. Ha olyasvalaki látja, aki a sivatagon kívülről érkezett, azt mondta volna rá, eső szitál, úgy szikráztak a homokszemek az ébrede-ző nap fényében.

106

Két teve állt a romváros peremén, magasan a szikla-katlan fölött. Kényelmesen nézelődtek, pányváikat értő módon kötötte valaki néhány ott búsuló nagyobb kő-tömbhöz. Őrtorony vagy talán egy egész erőd lehetett egykoron, mára nem volt több egy múlt korszak sírkövé-nél. Az állatok szőrét kifésülték, talán még inni is adott nekik valaki egy keveset.

Hászír tűz ropogására ébredt. Sírással telt álmai lassan párologtak csak el, de egyhamar felült, amikor a mellette parázsló máglyát megpillantotta. Csontok, koponyák üsz-kösödtek a mélyén, halántékig vágott szemüregek. Ho-mokevők.

Felállt, leporolta magát és hirtelen mindenre emléke-zett. Bizonytalan léptekkel járta körül a kihunyó zsarát-nokhalmazt. Nyomokat, jeleket keresett, de a hajnali szél mindent fodros homokszőnyeggel simított el. Csak két ki-sebb zsákféleség hevert nem messze tőle a földön. Odabo-torkált.

Bőrből készített tömlőnek látszottak, noha varrásnyo-mot hiába is keresett rajtuk. Akkorák lehettek, mint egy gyermek feje, s most moccanatlan, petyhüdten feküdtek egy szikla árnyékában. Óvatosan megböködte az egyiket. Folyadék töltötte meg, hűvösen, lomhán lötyögött a nyo-másra.

Hászír nem ismerte fel, miféle állat bőréből készült. Tapintásra finom volt, olajos és sima. Csontból faragott dugó reteszelte őket. A fayuma igyekezett higgadt marad-ni, s nem kapkodni, ahogy megpróbálta kidugaszolni az egyiket.

Könnyen sikerült. Szagtalan, hűvös folyadék lötyögött benne. Óvatosan megkóstolta.

Akár víz is lehetett volna, de valahogy érezte, hogy bár-miként is hasonlít hozzá, mégsem az, vagy legalábbis nem

107

valamely forrásból merítették. Gondolatai peremén egy hang azt súgta, olyan az íze, mintha a homokevőkból saj-tolták volna, mintha a szörnyetegek nedveit gyűjtötték volna egybe ezekbe a furcsa tömlőkbe.

Azután már nem törődött az efféle kóbor gondolatok-kal, hanem óvatosan kortyolni kezdte a folyadékot.

-Ya Rászil... - suttogta, amikor végül száját megtö-rölve visszanyomta a csontdugót a helyére.

Felnézett. A homokevők csillaga nem tűnt el a hajnal érkeztével,

nem rejtette magát a kristályszférák valamely titkos re-keszébe.

Magasan, daccal, lebírhatatlanul remegett odafent a türkiz reggeli égen.

John j. Sherwood

A l - A j u r v e s z e ó e l m e A kalligráfus története

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Doldzsernenn (P. sz. 3692; Adron kvartjának első) havában,

Abadana földjén

1.

Rajíd épp Maiáról ábrándozott, amikor meghallotta a zajt. Tompa puffanások sorozatának tűnt, és nem is annyira

hallotta, mint inkább érezte, ahogy a föld megremegett, először azonban rá se hederített; a lány mosolya gyönyö-rűbb volt annál.

Előző este találkoztak a kútnál, mikor a kecskéket vit-te megitatni. Maia a többi lánnyal meg az asszonyokkal merte a vizet, fekete haja kibontva - csak egy pánt fogta fel a homlokánál —, apró keze erős, de kecses, és csücsörí-tett, ahogy nekihuzakodott a csörlőnek. Rajíd megbabo-názva nézte, s amikor összeakadt a tekintetük, Maia egy pillanatra megdermedt, majd gyöngyöző kacajra fakadt.

Rajíd olyan vörös lett ijedtében, mint az első hold -maga sem tudta, miért -, és szégyenszemre eliramodott. Sokáig kísérte az asszonyok nevetése, s csak azután mert

109

visszaoldalogni a kúthoz, hogy elmentek; megérte egybe-terelni a kecskéket.

A következő puffanás már hangosabb volt, s az állatok is fölkapták a fejüket, rémülten bámultak a közeli domb-ra. Most már Rajíd is felfigyelt, és tenyerével árnyékolva a szemét ő is arra fordult.

Nem látott semmit, de már folyamatosan remegett a föld. A kecskék összeverődtek, riadtan mekegtek egymás-nak. Rajíd ebből tudta, hogy nem földrengés; akkor elme-nekültek volna.

Ő persze akkor sem futott volna el, hiszen a kíváncsi-sága mindig legyőzte a félelmét. Négykézláb hágott fel a dombra, hogy onnan nézzen körül.

Az újabb puffanást már tisztán hallotta, s nem is any-nyira tompa zajnak tűnt, mint inkább dörrenésnek. Vala-mi fényt is látott a következő dombon túl.

Oda már lassabban jutott fel, hiszen inkább volt ho-mokdűne, mint domb - itt már kezdődött az oázist öle-lő sivatag a talaj meg-megcsúszott a lába alatt, végül azonban elérte a tetejét.

Bamm! A robbanás ledöntötte a lábáról, oldalra hengeredett.

Mielőtt elkapta a tekintetét, még látta a szakadt ruhás szalahokat futva közeledni, mögöttük pedig a porfelleget.

Összekuporodva a térde közé szorította a fejét, azt meg átkulcsolta a karjával. A szalahok ordítozva ugráltak át fölötte, hátra sem nézve menekültek.

Rajíd kiegyenesedett, de mielőtt ő is elszaladt volna, kíváncsisága ismét erősebbnek bizonyult, s egy pillanatra még visszafordult a porfelhőhöz.

Nagyot csattant a világ, mintha apja százszoros erejével ütötték volna pofon. Ordítva emelkedett a levegőbe, tes-tét forróság borította el.

110

Végighengeredett a domboldalon, a napfény tűzte a sze-mét, mintha ezer légy repült volna bele.

Lábdobogást hallott maga mellől, és a saját, vagy va-laki más zihálását.

- Felcser! - üvöltötte a szalah. Aztán becsapódott egy újabb porlövedék.

2.

A kalligráfus könnyed, lendületes mozdulatokkal ve-tette papírra a szavakat, mintha nem is a Kit'had al-Hra-nit, a dzsenn filozófia legnagyobb művét másolta volna. Szárítottnád-pálcája, a quaham, alig érintette a papírt, mégis éles, határozott vonalakat hagyott, sehol egy meg-szakadt betű, vagy egyetlen halványabb átkötés. Vízalapú, az olajfestéknél sűrűbb tintákkal dolgozott, szűk nyakú kalamárisokban hat különböző színben, tizenkét árnya-latban sorakoztak előtte, s mindegyikhez saját pálca tar-tozott, ideális méretre vágva. A kés, hogy minden újabb sor előtt igazítson rajtuk, ott volt a keze ügyében, a má-solóállvány szélén.

Világéletében állva dolgozott, mert vallotta, hogy mi-ként a lelket, úgy a testet is fegyelmezni kell. Munka-szobájában tenyérnyi helyet sem engedett a fényűzésnek, a sűrűn megrakott, kódexektől és könyvektől roskadozó polcok között egyedül három állványnak - olvasó-, író-és másolóállvány, ebben a sorrendben, az ajtótól az ab-lak felé - hagyott teret, no meg az üvegtáblás szekrény-nek, amelyben a másolóeszközeit tartotta. Minden reggel, pontban pirkadatkor, elővette őket, és minden este, alko-nyatkor, elpakolt. Ahogy életében semmi másból, ebből sem engedett.

111

Az oázisban Kahír el Muhmed Isaba néven ismerték, ő azonban rég nem személyként gondolt magára, hanem esz-közként, amely egy magasrendű célt szolgál. Otthonát is ezt szem előtt tartva építtette fel: ívben hajló ablakát úgy üttette, hogy reggeltől estig betűzzön rajta a nap, az oázist pedig azért választotta, mert évszázadok óta nem esett rá eső, s a homokviharok is elkerülték. A nap tehát zavarta-lanul süthetett, ő pedig megszakítás nélkül dolgozhatott.

A másolóállvány sarkán ott függött a sorvezető, amely az ablakra akasztva egyenes csíkokat vethetett volna a pa-pírlapra, a kalligráfus azonban évtizedek óta nem hasz-nálta; szeme már olyan biztosan látta a leendő sorokat, hogy nem volt szüksége rá. Akárcsak a hibakaparó kések-re, amelyeket minden reggel kirakott a kalamárisok mel-lé, ám immár húsz esztendeje használatlanul tette el őket esténként.

Esti sétáin is mindig ugyanazt az utat követte, min-dig ugyanoda ült le Nadzser kifőzdéjében, s ugyanazo-kon a napokon ugyanazt rendelte, nem zavartatva magát senkitől és semmitől, szertartásos szigorúsággal kanalaz-va a leveseket, mintha még az étkezés is egy feladat lett volna számára.

Most azonban, holott épp csak elmúlt dél, megállt ke-zében a quaham, amint odakint kiáltások harsantak, és emberek szaladtak végig az utcán.

- Jönnek! Jönnek az amundok! - kiáltozták. És porfelhő takarta el a napot.

3.

Robbanások rázták meg a falakat, ám azok egyelőre ki-tartottak: a lar-dori varázsló szerint a helyi Dzsah-pap fo-

112

hásza fogant meg, mielőtt őt magát szétszaggatta egy por-lövedék.

-Csak tudnám, miért porral lődöznek kövek helyett - hüledezett mellette a predoci, mire a harmadik szalah megvonta a vállát:

-Fene tudja. Biztos a templomaikat takarítják. Homokbombák csapódtak a falba, mintha csak erre

akartak volna felelni, s árkok nyíltak a földben, a talap-zatnál azonban elakadtak. Pimasz szerencse, vagy isteni gondviselés, egyre ment: kezdték elhinni, hogy megtalál-ták az egyetlen helyet az Ibarában, amely ideig-óráig áll-ta az amundok rohamát.

A falak alatt sűrű porfelhő nyelt el mindent, nem lát-hattak bele, a sivító-süvítő hangokból ítélve azonban sem-mi sem maradhatott épen benne, percek alatt kaviccsá koptatta a termésköveket. Mint a mélysivatag szárazviha-ra, csak százszorta erősebb.

- A z istenek velünk vannak! - adott hálát a társa ha-lálával rangidőssé vált Dzsah-pap, hangjából azonban ki-érződött, hogy kivételesen örömmel cserélt volna bármely zarándokúton járó Galradzsa-prófétával. Háta mögött a helyiek már a tevéket szerszámozták, a gyerekek hord-ágyakat eszkábáltak, az asszonyok összeszorított szájjal hordták ki az ingó vagyont a gerendatetős vályogházak-ból. Az égiek talán mellettük álltak, a dzsadok népe azonban nemcsak istenfélő, hanem szerfelett gyakorlati-as is volt.

A harmadik szalah tűnődve nézte őket, aztán elvette arca elől elrongyolódott, homokszín sálját, és a mullahhoz fordult:

-Van neve ennek a helynek, atyám? A pap ajka még ebben a helyzetben is megrándult a

kertelés nélkül feltett kérdésre, de erőt vett magán.

113

-A Vándorok Gyönyörének mondják, de a térképeken Kashar al-Ajur a neve. Annyit tesz: az Igazak Pihenője. Az utolsó a sobirai határ előtt. Hát téged... - egy pilla-natig habozott, feltehet-e egy hasonlóan egyenes kérdést — .. .hogy hívnak?

- Abu Pannak - hazudta szemrebbenés nélkül a férfi, kihasználva, hogy külsőre senki sem tudta megkülönböz-tetni egy született dzsadtól.

Újabb robbanás rázta meg a falakat, de még csak a va-kolat sem pergett le tőle. A lar-dori megvakarta a fejét.

- C s a k várd ki az igazi ostromot, testvér! - kacsin-tott rá a predoci. - Három szerencsevadász, egy félszemű Dzsah-pap meg egy maroknyi hadra fogható karavánkí-sérő és rabszolgakufár egy egész hadsereg ellen...! - vitte fel a hangsúlyt szinte incselkedve.

A mullah megköszörülte a torkát: -Bocsássatok meg, de feladatom van. El kell temet-

nem egy papot, egy felcsert meg egy kecskepásztort.

4.

Kahír húsz év óta először gyújtott lámpást a másoló-állványa fölött.

Az abadanai síküveg megóvta a lángot a kinti leve-gő minden rezdülésétől, a lámpás talpára vésett varázsje-lek pedig olyan pontosan szabályozták az égés folyamatát, hogy a láng meg sem rezzent odabent. A lámpás azonban néha meg-megremegett. Olyankor dörrenések hallatszot-tak odakintről, s a másolóállvány is reszketni kezdett Kahír előtt. A kalligráfus ilyenkor mindig megállt, egyetlen pilla-natra félbehagyva a munkát, s csak azután folytatta, hogy előbb a remegés, majd a lámpa imbolygása is abbamaradt.

114

Odakint por- és homokfelhő kavargott az oázis fölött, süvítve tombolt az amund vihar, a dzsadok pedig kiáltoz-va vagy jajongva menekítették a vagyonukat, mintha el-hitték volna, hogy valóban van hová. Kahír, ha kinézett volna az ablakon, látta volna mindezt, ő azonban csak ad-dig pillantott fel a másolóasztaláról, amíg behúzta a füg-gönyt. Nem azért, mintha zavarta volna a látvány, hanem azért, hogy az övé ne zavarja a kintieket.

Megint dörrent az ég, a lámpás pedig oldalra billent, de ezúttal le is fordult a szögről, és a Kit'had al-Hranira -az eredeti példányra - esett. Kahír szándékosan úgy ál-lította fel az állványt, hogy ilyen esetben ez így történ-jen. Az sem lepte meg, hogy a lámpás leesett a szögről, és tudta, hogy ettől kezdve bármilyen hétköznapi megoldás haszontalan. A rengések immár túl erősek, egyetlen szög sem bírná már soká.

Tartójába tette az éppen használt quahamot - persze előbb gondosan megtörölte a megfelelő festékhez tartozó szivaccsal majd a lámpást kézbe véve határozott léptek-kel egy távoli polchoz indult. Emlékezetből nyúlt a meg-felelő kötet felé, kissé küszködve leemelte - jókora varázs-könyv volt -, és az olvasóállványra tette.

Precíz mozdulattal a hatvannyolcadik lappárnál nyi-totta ki, ujját végigfuttatta a sorokon, majd rábökött egy-re, s halkan kiejtette a szavakat, miközben a könyv fölé tartotta a lámpást. Az egy pillanatra átmelegedett, az-tán függve maradt a levegőben azután is, hogy Kahír el-engedte.

A kalligráfus ezután megfogta, visszavitte a másolóáll-vány fölé, és úgy helyezte el, mintha még mindig a szög-ről függött volna. Odakint újabb kiáltások harsantak, egy porlövedék pedig mintha átjutott volna a települést övező fal fölött, és a közelben robbant.

115

Kahír újra kézbe vette az előbb letett quahamot, ak-kurátusan megmártotta a megfelelő kalamárisban, majd folytatta a munkát. Betűi pontosan kanyarodtak, sorainál egy vonalzó sem lehetett volna egyenesebb.

Aztán süvöltés, majd tompa dördülés hallatszott, és sik-kantva kitört az ablaküveg: ezer szilánk szaggatta szét a függönyt, és sértette fel a könyvek gerincét a polcokon.

Kahír kezében megállt a quaham, ő maga pedig a hom-loka közepéig húzta fel a jobb szemöldökét. Hogy megle-pettségében vagy dühében, azt nehéz lett volna eldönteni.

A kitört ablakon és a porfogó foszlányain át betolako-dott a szél, és homokot hordott magával. Kahír egy pilla-natig mozdulatlanul állt. A quahamra nézett, aztán a má-solt szövegre, majd újra a quahamra. Aztán fogta a pálcát, és a tartójába tette; majd mindent összepakolt. Valameny-nyi írópálcát, az összes kalamárist, a szivacsokat és a javí-tó- és pálcavágó késeket egyaránt. Több mint húsz eszten-deje most először ilyen korán, órákkal naplemente előtt. De be kellett látnia, nem tehet mást.

Miután mindent elpakolt, fogta a Kit'had al-Hranit, és föltette a helyére, a polcra, Danni il Delag Értelemtörténete és Miszad al-Benni Tökéletes nyelv című grammatikája kö-zé, oda, ahonnan több mint húsz évvel ezelőtt levette, s ahová azóta eddig egyszer sem tette vissza.

Azután fogta a másolatot, s miután kivárta azt a szük-séges időt, amíg a tinta megszáradt - addig kioltotta és eltette a lámpást -, összecsukta, és a hóna alá vette. Az üvegszilánkok feltakarítására, úgy döntött, jobb, ha most nem szán időt.

Azután átment a tisztaszobába, és átöltözött. Kényel-mes papucsa helyett sarut húzott, felöltötte utcai visele-tét. Ellenőrizte, nem csúszott-e félre fején az emáme a lég-lökettől. Aztán magához vette az erszényét, és elindult.

116 .

Odakint káosz uralkodott, sebesültek hevertek min-denfelé. Kahír három hete rendelt egy míves bükkfa ládát az oázis asztalosától. Valószínűnek tartotta, hogy mostan-ra elkészült vele.

5.

A fal elesett. A lar-dori épp az egyik, bástyának alig mondható ki-

szögellésen állt, amikor egy porlövedék becsapódott, és akkora lyukat robbantott a vályogba, hogy egy egész had-test átmasírozhatott volna rajta.

- J ó l vagy? - érkezett futva a predoci. A varázsló a fejét fogva éledezett. Húszlábnyit repült

a robbanástól, és hosszú percekig hevert mozdulatlanul, ösztönösen felhúzott varázspajzsa azonban felfogta a por-lövedék nagyját. Csak azt az üvegablakot sajnálta, amit a róla lepattanó porzúzalék szétvetett.

- J ó l - felelte a halántékát dörzsölgetve. Hogy is hív-ták? Kalefír, vagy Calomer. Megvan, Calemon. - Azt hi-szem - tette hozzá bizonytalankodva, aztán hagyta, hogy a predoci eltámogassa az új védelmi vonalig, amelyet a faltól beljebb, a csirkeólaknál állítottak fel. Az oázisban mindenki itt tartotta a csirkéit, mert valami hittétel így írta elő, bár hogy ez melyik szent szövegben szerepelt, ar-ra még a Dzsah-pap sem emlékezett.

A félszemű mullah vakkantgatva irányította az új vé-delmi vonal felállítását, köveket hordatott egy halomba, ide vagy oda állíttatta az íjászokat, és egyáltalán, próbál-ta tartani a lelket a híveiben. A predoci szerint egész szép eredménnyel.

-Eh - köpött egy nagyot a pap, mikor néhány pilla-natra magukra maradtak. - Most bezzeg könnyen hisz-

117

nek, amikor már csak egy csoda segíthet. Láttátok, hogy teljesen körülzártak? Néhányan még pakolnak, de már nincs merre menekülni. Hé, te kölyök! El ne vidd azt a kö-vet, az anyád élete múlhat még rajta...!

De hogy valóban azon múlt-e, jó darabig nem derült még ki, az amundok ugyanis nem törtek be a résen, ha-nem csak tovább lőtték az oázist a por- és homokvetőik-kel. Vagy ki tudja, az is lehet, hogy csak homokóriások játszottak a sivatagban.

-Lát tuk , hogy amundok - felelte az ilyen reményke-dő ötletekre a harmadik szalah, aki Abu Pannak hazud-ta magát. - Ámbraszín zászlaik vannak. A testük olyan, akár a szobroké, a szemük pedig kékebb, mint a mélysi-vatag ege.

-Elveszed az utolsó reményüket is! - morrant rá a pre-doci, mire azt felelte, hogy inkább harcol maroknyi re-ményvesztett férfi élén, mint ül a romok között arra vár-va, mikor vonul odább egy csapat mesebeli óriás.

Aztán otthagyta a társait, és félrevonta a mullahot, akinek a szakálla vöröslött az első hold fényében.

- M i olyan különleges ebben a helyben, hogy nem mer-nek bejönni, atyám?

-Mindig tiszta életet éltünk... Otthagyta, mielőtt a pap igazán elkezdhette volna, de

hiába tette fel másoknak a kérdést, tőlük sem kapott ki-elégítő választ, és törhette egyedül a fejét.

Egészen addig, amíg meg nem látta a rózsakaftános, fekete emámés alakot, hóna alatt a roppant kódexszel, rá-érősen gyalogolni.

118 •

6.

A kalligráfus köszönés és kopogás nélkül lépett be az asztalos házába. Az ajtó tárva-nyitva állt, ezért úgy ítélte, szükségtelen udvariaskodásra fecsérelnie az idejét. A ház előtt kikötött málhás teve is arra ösztökélte, hogy mielőbb a tárgyra térjen.

Ekbír asszonya épp a legkisebb gyermekét tette tisztá-ba, a többi pedig körülötte ugrándozott. Mikor Kahír be-lépett, az asszony egy pillanatra feléje fordult, aztán visz-sza a csecsemőhöz.

-Ekbír a műhelyit pakolja - mondta, amit Kahír az összes lehetőséget végiggondolva úgy értelmezett, hogy az asztalos nem a műhelyét rakja át egyik helyről a má-sikra, hanem csak a csomagját állítja össze az útra, így hát a ház közös terén átvágva megkereste Ekbírt.

Épp mikor meglátta, odakint ismét becsapódott egy porlövedék, alapjaiban rázva meg a házat. Faforgács szi-tált Kahír fejére, egy pillanatig el is vakította. Ekbír prüsz-kölve lépett elé.

- M i az...? Mester! Még itt...? Az istenek szakállára... Nem kellene... Az asszony meg ín... A könyve...? Ennek? Persze... a láda! Hát kísz, csak... nem kellene... menned?

Közben leszedte a terítőt a ládáról, amely öt hüvelyk magas volt, egyharmad öl széles, és kétharmad öl hosszú, pontosan úgy, ahogy Kahír kérte. Oldalát és nyitható fe-delét a Kahír által megadott minták díszítették, egy kü-lönleges írásjelet fogva közre. Egy másik kalligráfus alig-hanem felismerte volna, hogy a duah és a ther, a dzsad ábécé kilencedik és tizenhetedik betűjének egyfajta kom-binációja volt, központi elemét pedig a mindkét betűben meglévő, a balduki írámódszer szerint az örökkévalóságot szimbolizáló darukanyar motívum alkotta.

119

Kahír bólintott, s miután átadta az asztalosnak az elő-re kialkudott összeget, a ládához lépett, hogy beletegye a Kit'had al-Hrani másolatát. Két évtizeden át dolgozott rajta, most mégis minden tétovázás nélkül tette befejezetle-nül a ládába. A Kit'bad al-Hraniról valaha készült legtöké-letesebb másolatot. Élete főművét.

A világ tizenhét különböző olyan írásmódot ismert, amellyel a dzsenn filozófia legjelentősebb szövegét eddig lejegyezték, ám pontosságban és szépségben ezek nyomá-ba sem értek Abu el Kitah gondolatainak. Többértelmű jelek, rosszul megoldott átkötések torzították el a szavak értelmét, s még a legpontosabb is hemzsegett az esztétikai hibáktól. Kahír egész életét arra áldozta, hogy kidolgozza azt a végtelenül pontos, ám egyben szemet gyönyörködte-tő írásrendszert, amely nem csupán a legalkalmasabb, de az egyetlen tökéletes eszköz a Kit'hadal-Hrani lejegyzésé-hez; miután pedig megalkotta, húsz esztendőnél is többet szánt arra, hogy elkészítse a saját változatát.

Most hat szín kavargott a kódex lapjain tizenkét árnya-latban, mindegyik önálló jelentéstartalommal. Állat- és ideakalligrammák olvadtak egymásba az oldalakon, Abu el Kitah mondandója szerint, a jobbról balra, fentről le és átlósan is értelmezhető sorok pedig hűen tükrözték az ér-velés három fő csapását. Kahír úgy számította, hogy ha elkészül, elég lesz csak rápillantani, s anélkül, hogy az ol-vasó magát a nyelvet vagy az írásrendszert ismerné, a tö-kéletesség eme összjátéka révén nyomban felfogja és meg-érti Abu el Kitah igazát.

Kahír azonban önmaga előtt sem hangsúlyozhatta elégszer, hogy mindez csupán akkor lesz így, ha elkészül.

Mert befejezetlenül, anélkül, hogy a mű önmagába zá-ródna, miként Abu el Kitah gondolatai is, tökéletlen ma-rad, egy elhanyagolt torzó, amelyet sem az istenek áldása,

120

sem a profán mágia nem véd az idő múlásától, s végképp nem az amund pusztítástól. Akkor pedig egy élet munká-ja válik fölöslegessé.

Odakint kiáltások harsantak, a távoli morajlás hirtelen fölerősödött, mintha valami átgázolt volna az oázist öve-ző falakon. A homok süvöltve kavargott a házak között, hátrálásra kényszerítvén a védők maroknyi csapatát. Csak maguk az amundok maradtak kívül továbbra is.

Kahír lezárta a ládát, és arra gondolt — életében először -, hogy milyen szeszélyes játékokat űz is a sors. Mindösz-sze még három napra lett volna szüksége, hogy befejez-ze, három, kemény munkával töltött, mégis kurta nap-ra. így azonban...

-Mester. . .? Nem mígy? Mink az asszonnyal... Kahír csak bólintott, hogy menjenek, s hogy ne is tö-

rődjenek vele, meglesz magának, ahogy eddig is. Vagy leg-alábbis Ekbír ezt olvasta ki a mozdulatból, és nyomban el-szelelt.

A kalligráfus utána egy pillanatig még tűnődni lát-szott, de aztán a ládát hátrahagyva ő is elindult - hogy meg is torpanjon azonnal.

Előtte, a műhely ajtajában, az a férfi állt, aki Abu Pan-nak nevezte magát.

7.

A szalah alig egy percet töltött a kalligráfus házában, mielőtt a nyomába eredt. A könyvállványokat sajnos üre-sen találta, a kitört ablak révén azonban könnyen kikö-vetkeztette, melyik kódexet másolhatta. A több száz kö-tet közül csupán néhánynak a gerincét nem sértették fel az üvegszilánkok, s közülük is csak kettő volt elég vaskos

121

ahhoz, hogy szóba jöhessen. Az Átalakításos alkotó nyelvtan címűt rögtön elvetette, a másikat viszont...

— Calemon! Tessier! — intette magához a társait, akik futtában csatlakoztak hozzá. — Van itt egy dzsenn!

- E g y micsoda? -Dzsenn! Az ősnép, ami a dzsadokat fölemelte. Tőlük

tanultak mindent, amit tudnak... de pont a lényeget nem lesték el, az istenit!

— És miért rohanunk? — ordította túl a predoci az erő-södő homokvihart.

-Mia t ta nem jönnek be! Ha lelép, itt halunk meg mind! Ez egy ősvérű! Az egész seregüket megállíthatja!

- É s hogy akarod itt tartani? - M i t tudom én! -Rendben!

8.

Amikor meglátta a szalahot az ajtóban, a kalligráfus pontosan ugyanazzal a mozdulattal húzta fel a szemöl-dökét, mint azután, hogy szilánkokra robbant az ablak, amely mögött állt. Amikor bárki mást szétszaggattak vol-na az üvegcserepek, rajta azonban egy karcolás sem esett.

A szalah egyetlen fenyegető mozdulatot sem tett, s még a kardjától is távol tartotta a kezét, Kahír azonban nem-csak a gesztusokból, hanem a gondolatokból is tudott ol-vasni; az asztalos mondókáját is ezért nem kellett végig-hallgatnia.

Egyetlen pillanatig tűnődött, hogy fecsérelje-e magya-rázatra az időt, elvégre ha valaki képes falakkal övezni az elméjét, akkor talán megérdemel ennyit; még ha olyan papírmasé falak is, mint a szalahé.

122

Több tenyezo is sürgette azonban, és úgy ítélte, min-den másodperccel többet veszít annál, amennyit bármilyen magyarázattal nyerhetne. Pislantott hát egyet, és elindult.

Gyakorlatilag átgyalogolt a szalahon. A férfinak nyik-kanni sem maradt ideje, egy láthatatlan erő foglyul ej-tette, majd megbillent, mint egy sakkbábu, és a hátára zuhant. Kahír átgyalogolt fölötte. A predoci az előtérben várta, de rá sem kellett néznie, és kioltotta az elméjét. Ir-galmatlanul hasogat majd a feje, amikor magához tér, de legalább tanul a dologból, és legközelebb elfogadja a tár-sai segítségét az elméje védelmére.

A lar-dorival egy fokkal nehezebb dolga volt, és talán a másodperc egy tört részével még többet is vesztegetett volna rá, ha előzőleg nem olvassa ki a predoci emlékeiből, hogy a teve mögött rejtőzött el. Feléje intett, áttörte a paj-zsait, beleplántálta az agyába az egyetlen menekülésre al-kalmas útvonalat, majd álmot bocsátott rá a következő néhány percre. Neki annyi épp elég lesz.

Homokbombák robbantak körülötte, porlándzsák zu-hogtak az égből. Az amundok papjai mostanra nyilván-valóan belőtték, de végtére is nem remélhette, hogy örök-ké rejtve marad. Ha a kalandozók nem lettek volna, talán másképp alakul, és fel tudta volna tartóztatni őket a fa-lakon kívül, amíg befejezi a másolást, így azonban... de tulajdonképpen mindegy. Száz százalékig bizonyos volt abban, hogy a munkáját senki sem ismételheti meg, sőt még csak folytatni sem tudják majd - gyakorlatilag nulla ugyanis az esélye annak, hogy akadjon még egy kalligráfus a maroknyi tisztavérű között -, így pedig Abu el Kitah Igaz Nyelve örök titok marad, jelen körülmények között azonban nem látott más helyes döntést.

A lényeg végtére is nem a feladat, vagy annak teljesí-tése volt, hanem az, hogy a megfelelő módszerrel a meg-

123

felelő döntésre jusson. Azt a lehetőséget, hogy egymaga megvédje az oázist, és közben befejezze a munkát, elvetet-te: annyi ereje nincs. Mivel ő sem élt örökké, az amundok pedig könnyen megnyerhetik a kezdődő háborút, komoly esélyét látta annak, hogy soha nem térhet már vissza ide, amely az egyetlen tökéletes helyszín a munka befejezésé-re. Egyértelműen a harmadik lehetőséget kellett hát vá-lasztania.

Abu el-Kitah tanítása szerint egy megfelelően műkö-dő közösség mindig életrevalóbb, mint az egyén, hiszen egyének összeadott tudása és képességei segítik. Ennek fé-nyében, az ésszerűség szabályai szerint, az elérhető legna-gyobb haszon érdekében az egyéneknek mindig a saját és a közösség érdekeit szem előtt tartva kell meghozniuk a maguk döntéseit. Az Igaz Nyelvnek nem sok haszna len-ne azután, hogy az amundok minden teremtett lelket ki-irtanak az Ibarában; ő maga viszont sokat tehet a háború szerencsésebb kimenetéért.

Az egyetlen ésszerű döntés: időt nyerni al-Ajur lakói-

nak. Kimenekíttetni őket a kalandozókkal az oázisból, fe-

dezni az útjukat, amíg lehet, és hagyni, hogy elterjesszék a mesét a dzsennről, aki megvédte őket az amundoktól. így mire a kék szeműek elérik a városokat, elszánt dzsad seregek várnak majd rájuk, amelyek tudják, hogy van esé-lyük a győzelemre. S persze ami még fontosabb: feltétel nélkül megbíznak majd dzsenn vezéreikben, akik eddig ugyanúgy rejtőztek, ahogyan ő.

Hogyan is gondolhatta az a kevert vérű, hogy ilyen helyzetben önmagát vagy a munkáját mentené majd? Abu el Kitah tételei alól egyetlen ésszerűen gondolkodó lény sem vonhatja ki magát. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ne-ki és a hozzá hasonlóknak semmi joguk dzsenneknek ne-

124

vezniük magukat. Sem az erejük, sem az eszük nincs meg hozzá.

-Mester. Mit. . .? - A Dzsah-pap hápogva szaladt utá-na, de felbukott egy kőben, amit az ő parancsára hagyott ott egy kölyök. Kahír más körülmények között fölsegítet-te volna, most viszont még csak hátra sem nézett rá.

Megtorpanás nélkül belesétált a homokviharba, át a csirkeólak közt, egyenesen a rés felé, amely mögött az ámb-raszín hadijelvények és az amundok várták.

Zelei G á b o r

H a l a d é k Az akolit a története

A dzsad időszámítás 7730. évének 6., Dzsahrennen (P. sz. 3692; Sogron kvartjának első) havában,

Al Hidema falainál

1.

Alkonyatkor lépünk ismét a gyilokjáróra. Az amundok bronzszínben hullámzó tömege éppen

visszahúzódik a falak alól, de aki épeszű, láthatja: nem mennek messzire. A dűnék mögül utánpótlás érkezik, a hapet gyalogság idegenszerű fegyelmezettséggel áll újra alakzatba, a tisztek gyakorlottan teremtenek újra rendet a szefer senkik és az emberi csőcselék között. A narancsvö-rös alkonyatban az odalent kavargó tömeg olyan, mintha maga a sivatag homokja kelt volna életre Al Hidema négy ember magas vályogfalai alatt.

A város még az éjjel elesik - láttam idefelé jövet elég sebesültet, hogy tudjam. Az ispotály, a fürdő, de még a szökőkutak körüli épületek is teli vannak velük. Az emír haderejének több mint fele odalett, de az amundok ára-data nem akar elapadni. Az a másfél-kétezer elesett dzsad

127

csak a kezdet: amint a zafírszemű horda végleg legyűri a védelmet, végeznek majd mindenkivel, akit a falakon be-lül érnek, ahogy Abadanában és Sobirában tették.

Mindenkivel, beleértve engem is. Tegnap óta egyre sűrűbben játszom el a gondolattal,

hogy feladom a küzdelmet. Hogy leülök a fal tetejére, és bevárom, hogy egy ostromlétrán felkapaszkodó hapet a mélybe ránt. Gyorsabb lenne. Nem kellene végignéznem, ahogy a Kékarcú serege felprédálja a várost... és a vi-lágot.

Tudtuk, hogy bekövetkezik. Tudtuk azóta, hogy ren-dünk választott küldötte, az ősöreg Feketeláng dolgavé-gezetlenül tért vissza a mély sivatagból. Csaknem húsz esztendeje már, hogy a Kékarcú fegyverzetének megszer-zésére indult expedíció - soraiban az embernem és a szö-vetséges fajok legderekabbjaival — ott veszett Sonionban. Készültünk a harcra, a Sötét Együttállás azonban jött és ment, mint bármikor azelőtt... a várt földindulás pedig késlekedett.

Eleget ahhoz, hogy elhitessük magunkkal: a számítá-sokban volt a hiba. Hogy hátralévő életünkben nyugod-tan alhatunk.

Pedig csak haladékot kaptunk, kegyelmet nem. Nem az amundok kerekedtek felül rajtunk - ők csupán

befejezik, amit hat évezred megszokása elkezdett. Olyan kimerült vagyok, hogy érdemén felül csábít a

halál. . . de elég egy pillantást vetnem a sebesültekre, fel-idéznem magamban a falak alatt nyüzsgő ármádia lát-ványát, hogy rájöjjek: ha a Tüzek Ura meg is bocsátana gyengeségemért, magamnak sosem tudnék megbocsátani.

Városom jele a rendíthetetlenség. Istenemé a mindent elemésztő, soha meg nem fogyat-

kozó őserő.

128 .

Három nap: a földszín lobogók tegnapelőtt alkonyat-kor tűntek fel a dűnék mögött. A külső fal még az első éjjel ledőlt, a belsőt mostanra csak az imádság tartja egyben. Galradzsa papjai és az emír mágusai tehetetlenek - csen-des imákhoz, csillogó illúziókhoz szoktak, nem öldöklő harchoz. Amhe-Ramun hatalma még azt is lehetetlenné teszi, hogy erőtlen isteneik irgalmát kérjék. így hát mi, a városban ragadt külhoniak harcolunk helyettük.

Az aszisz zsoldos, a godorai diplomata és az ordani meg-figyelő.

Hogy az első kettőt mi szél fútta ide, nem tudni, és szá-mítani se számít már, úgy hiszem. A harmadik átutazó-ban volt; El Hiadába tartott, hogy mesterei akaratából eredetiben tanulmányozza a neves amundológus, Fhaium il Karabe munkáit.

Céljáig sosem jutott el.. . de többet tudott meg az amundokról, mint valaha remélte.

Három napja gyürkőzünk vállvetve a bronztestű papok hatalmával minden éjjel. Hajnalban, amikor az ostromlók tömege visszahúzódik a falak alól, ájultan nyúlunk el a rongyokkal fedett priccseken, és minden alkonyattal egy-re fáradtabban, véreres szemekkel mászunk elő a dülede-ző vályogépület hűvöséből. Ha a mai napot túlélem is, nem kell már sok idő ahhoz, hogy a Tűzkobra színe elé járuljak.

Az amund sereg dübörgő rohamba kezd. Az emír kato-nái, akik megpróbáltak lángoló barikádot emelni a kapu elé, most fejvesztve rohannak vissza a falak csalóka me-nedékébe. A hapetek fegyelmezett tempóban, zárt alak-zatban közelednek, és láthatóan hidegen hagyja őket a frissen lángra kapott, öt láb széles félkörív a kapu előtti homokon. Átgázolnak az elesetteken, középütt néhányan gigászi faltörő kossal törnek előre. Valahonnan a távolból

129

elnyújtott, nem emberi kiáltás harsan - a kapu előtt kial-szanak a lángok, és a sivatag finom homokja kavargó paj-zsot von a rohamozók köré.

Itt az idő. Körülöttünk az íjászok új vesszőket feszítenek az ide-

gekre, mellettem az aszisz már kántál, és az erioni is el-kezdte felvésni különös jeleit a kövezetre.

Eszembe idézem Sogron hatodik kinyilatkoztatását, és miként az írás mondja, a saját lelkemben parázsló haragból merítek erőt. A sors eszköze vagyok. A félelem lassan ele-nyészik, ahogy az ismerős, eleven zsibbadás átjárja a mell-kasomat, majd onnan komótosan jobb karomba kúszik. A fásultságot és kilátástalangot elsöpri a mágia lángolása, és én mindennél bizonyosabban tudom, hogy az én uram-nál hatalmasabb erő nem létezik Ynev egén innen és túl.

A Tűzkobra rendeléséből a halál mindenkit elér. Amint az amund sereg képébe üvöltöm uram igéit, a

karom körül örvénylő förgeteg engedelmesen ökörfej nagy-ságú golyóvá alakul a tenyeremben.

-Pusztuljatok! - hörgöm, és a tömegbe vetem a Sogron lángjait.

A tűzgolyó a nehézgyalogság hátsó soraiba csapódik. A robbanás végtagokat és elszenesedett testeket szór szét. Két, talán három tucat amundot is harcképtelenné tesz, az első sorok azonban rendületlenül vonulnak a kapu felé. Az erioni idézte jégverés és az aszisz villámainak sistergé-se és dübörgése halálos kórust alkot a gyilokjáróról kilőtt nyilak suhogásával. Az erőfeszítés azonban ma is - csak-úgy, mint az elmúlt éjjeleken - jóformán hasztalan. Az amundokat egyetlen nyíl sem találja meg, a villámok ere-jét elnyeli Amhe-Ramun óvó hatalma.

A jégverés azonban célhoz ér - a helyenként öt font sú-lyú jégtüskék szétzúzzák a kavargó porpajzsot és pusztí-

1 3 0

tó erővel döngölik a földbe a faltörő kost cipelő hapetzket. Kavarodás támad odalent, az ostrom egy pillanatra meg-torpan, éppen amikor útjára engedem következő tűzlab-dámat - a harc reménytelen, de ha sikerül meggátolnunk, hogy az amundok első nekirugaszkodásra betörjék a ka-put, talán van még remény, hogy túléljük az éjszakát.

Ujabb tűzlabda, újabb robbanás; a gazdátlanná lett faltörőért érkező gyalogosok elszenesedett tagokkal, ösz-szeégve penderülnek szét; füst és homok örvénylő felhő-je marad csak a helyükön. Az amund tömeg végleg meg-torpanni látszik, úgy tűnik, az elemi mágia és a nyilak együttes ereje - bár elsöpörni nem képes -, azért megál-líthatja a rohamot.

A zafírszeműek ellen persze semmi sem ilyen egyszerű. A förgeteget legelőbb az aszisz látja meg. Hogy vala-

mi nincs rendben, azt csak a kántálásából veszem észre: a ritmus és a hangsúly furcsa egyensúlya megtörik, a hig-gadt, dallamtalan ének hadaró mantrába csap át. Hallot-tam már ezt a váltást az elmúlt két éjszaka, így mind-össze néhány pillanatba telik, hogy testemet hőpalásttal vértezzem fel.

A gyilokjárón kárhozott lelkek sikolyával ver végig a számum. Tucatnyi íjászt taszít a mélybe, a többieknek hú-sába, arcába mar az örvénylő homok. Az oltalmazó lángo-kon keresztül is látom, ahogy az erionit elragadja és mesz-szire az amundok közé veti a gonosz szél - ha túl is élné, akkor is eltipornák odalent.

Az egész csak pár pillanat, de mire elmúlik, a táma-dók már újraszerveződtek a falak alatt. Valahol hátul, a gyalogság mögött megbecstelenítve rángatózik, örvény-lik a manaháló: az imént lesújtó amund pap újabb csa-pásra készül. Mellettem és mögöttem befáslizott talpak duhognak a gyilokjáró kövén, ahogy az íjászok újabb, fé-

131

leiemtől bűzlő osztaga csatasorba áll a halottak és sebe-sültek helyett.

Az asziszra nézek - már csak ketten vagyunk. Sogron, adj erőt... Sogron, adj dühöt! Ahogy az írás tartja, a megvilágosodás a harag hírnö-

ke: hiszen ezek odalent a falak alatt - ezek csak alantas férgek, akik eddig a ganajt görgető szkarabeuszok segge alatt lapítottak! Évezredekig nem mertek a felszínre jönni, most meg hirtelen kiűznék az embernépeket az Ibarából? Ezek, akik a mélysivatag gyomrában lapítva vinnyogtak vereségükben, akik generációk százain keresztül gyűjtö-gették kicsinyes gyűlöletüket és tevékével vetekedő bátor-ságukat? Lányokat és asszonyokat áldoznak, emberhúst esznek egy korcs isten nevében, és ezek győznek le min-ket? Ezek győznek le engem?

Ezek a senkik mernek dacolni a Túzkobra hatalmával? Az idéző szavak eleinte szinte öntudatlanul, végül már

nagyon is szándékosan törnek fel a torkomból. Nem állok még készen rá, ó nem. De ezeknek a bronztestű állatok-nak akkor is pusztulniuk kell, ha magam is velük halok!

Odalent szempillantás alatt izzásig hevül az Ibara ho-mokja: az amund gyalogságot halálos ölelésbe zárják a szemcsék közül előtörő fehér tűz lángjai. Százával égnek el pillanatok alatt, és velük égek én is, minden porcikám együtt izzik a sivatag porával, ereimet forró láva, látóte-remet vörös izzás önti el. És én kacagok, csak kacagok, amíg odalentről szörnyű sikolyok szállnak az ég felé.

S mielőtt eszméletem parazsát végleg felemésztenék a lángok, egyetlen, kajánul az éjszakába kiáltott mondattal üzenek a bronzbőrű férgeknek:

— A tűz így szeret benneteket!

1 3 2

6.

Az éjszaka hűvös és csendes. Pernye szagát érzem, éji fuvallattal küzdő fáklyaláng sercegését hallom. Megbor-zongok, amint az Éjközép hidege végigkarmolja lecsupa-szított mellkasomat.

Minden tagom fáj. Agyban fekszem, félhomályos szobában. A látásom még

nem tisztult ki, az egész világ vörös, mint a harci tüzek. A füstszagon túl dzsad gyógyfüvek és főzetek aromája áramlik a szoba levegőjében, valahol messzebb víz csobog egy falikútból.

-Megmarad? - Parancsoláshoz szokott, furcsán meg-fáradt hang: az ágyam mellett ketten állnak.

- Igen, szalah. Galradzsa kegyes volt hozzá. -Ehhez neki aligha volt köze. Mikor tér magához? -Néhány perc, talán fertályóra, nagyuram. A füzetek-

nek mostanra hatniuk kellett. -Kivárom. Keríts bort és két kupát! Csoszogva távolodó léptek, súlyos függöny surrogása.

Nehéz fából faragott szék lába zörög a kövezett padlón. -Tudod, sosem hittem igazán, hogy a csatamágusok

valóban képesek megfordítani a csaták menetét. - A fá-radt hang most közelebbről hallatszik. - Mindig azt, hit-tem, hogy inkább értetek a megfélemlítéshez, mint a pusztításhoz. Azt pedig legrosszabb pillanataimban sem gondoltam volna, hogy egy nap éppen egy tűzimádó aján-dékoz majd nekem és a városomnak még egy napnyi lé-tezést.

Szólni próbálok, csak suttogásra futja: - , ,A tűz élet; a tűz halál." -Akárhogy is gondolod, ma éjjel életet és halált osz-

tottál, magiszter.

133

Ahogy elvigyorodom, arcbőröm helyén mintha csont-száraz pergamen feszülne, de végül megtalálom a han-gomat:

-Akolita. Csupán akolita. — Legyen. A csoszogó léptek visszatérnek, egy közeli asztalra fé-

mes koccanással boroskancsó és kupák kerülnek. A fel-cser hozzám lép, lecseréli a kötéseimet és belém erőltet egy nagy pohárnyi keserű gyógyteát. Mikor végzett, szó nélkül távozik - hogy az emír biccentése bocsátotta el, vagy dzsad létére szorult belé némi tapintat, nem is lénye-ges talán.

-Őszinte leszek veled, Ordan küldötte. A segítségedet kérem ismét... ám ezúttal nem a népem, hanem a csalá-dom élete a tét.

Kínkeservesen felülök, mélyeket lélegzem. Izzadok és reszketek egyszerre. Hidema emírje velem szemben ül, karikás szemeivel engem méreget, cicomás kaftánján fur-csa táncot lejt a halódó fáklyafény.

-Ugyan mit tehetnék én a családodért, kegyes uram? Hiszen lábra sem tudok állni.

-Egy-két óra, és rendben leszel. A kirurgusom nem a legjobb, aki pénzért kapható... az ő szakértelme ugyan-is megfizethetetlen. Órák óta borogatja a sebeidet, pedig eleinte még ő sem hitte, hogy megmaradsz.

- M a g a m sem számítottam rá. Az emír az asztalhoz fordul ültében és mély sóhajjal

bort tölt a két kupába. Mikor végez, az egyiket nekem nyújtja:

-A városom elveszett, ezt mindketten tudjuk. Innen már nincs kiút. De az amundjárás egyszer véget ér, és én forognék a síromban, ha a majdan újjáépült Hidemán a szomszédos emírségek osztozkodnának. A családom év-

134

századok óta uralja ezt a talpalatnyi oázist. És, hogy ért-sük egymást, nem én leszek az a pont, ahol a bin Latif di-nasztiának magva szakad.

- A z t várod tőlem, nagyúr, hogy kimenekítsem a tiei-det egy amundok ostromolta városból?

Az emír savanyú képpel megemeli kupáját, aztán iszik egy kortyot.

-Szó sincs róla. Csupán az első feleségemet kell kime-nekítened, aki fiúgyermekkel várandós.

-Lehetetlent kérsz. -Sosem kérek lehetetlent. - Keserű grimasz. - Olykor

parancsba adom persze. De nem lennék méltó rá, hogy ötvenezer lélek nevezzen az emírjének, ha nem tudnám pontosan felmérni az embereket. Te ki tudod őt vinni innen.

Belekortyolok a borba. Túlságosan édes, hogy szeres-sem. Túl jólesik ahhoz, hogy ne igyam meg.

-Egyedül talán ki tudnék jutni az ostromgyűrűből -dörmögöm végül. — De a sivatagból soha. Ha pedig egy terhes asszony is van velem...

- A i l a jól ismeri a sivatagot. Azért kérem, hogy menj vele, mert képes vagy megvédeni őt. Jól figyelj rám. Hírt kaptam róla, hogy el-Haszra szabadcsapatai hatnapi já-rásra vannak, és erőltetett menetben közelednek. Ha fe-léjük indultok, legfeljebb három napot kell átvészelnetek és biztonságban lesztek. Ezzel megváltod a saját életedet - újabb fintor és teljesíted egy halálraítélt utolsó kíván-ságát.

Pár hosszú pillanatig egymást méregetjük. Valóban jobban vagyok, bár nem tudom, milyen lesz, ha a felcser főzeteinek elmúlik a hatása. Fontolgatom magamban a döntést, megvizsgálom a balzsamokkal kezelt hegeket a mellkasomon. Végül az emírhez fordulok ismét.

135

-Sogron azt tanítja, a halál is jobb a bizonytalanság-nál. Aki azonban önszántából választja a hamvak bizo-nyosságát, nem méltó a parázs melegére. - Ertetlen tekin-tetét látva biccentek, és még egy biztató mosolyra is futja. - Megteszem, ami tőlem telik, kegyes uram.

3.

Napkelte. A fénypászmák az égiek nyilaiként hasítanak a füstöl-

gő romok közé. A derengő félhomályban olykor jajveszé-kelés, kósza kurjantások és az éjszakai fagytól didergő se-besültek nyögdécselése visszhangzik a kormos-fekete fa-lak között. Halál rója Al Hidema utcáinak, sikátorainak szövevényes hálóját - ma többeket visz majd magával, mint azelőtt bármikor.

A kapu rúnái mostanra narancsvörös derengéssel von-ják be az uralkodói fürdő legnagyobb medencéjének al-ját. A víz errefelé ritka kincs; amikor azt kértem, eresz-szék le a medencét, az udvarmester kis híján elvitetett az őrökkel. Aztán persze erőt vett magán és engedett ne-kem - ura parancsával dacolni még nagyobb őrültség lett volna.

Ekkora rúnakört amúgy sem igen tudtam volna a pa-lota más részein felrajzolni. Már csak azért sem, mert elő-ször és utoljára három éve, az ordani akadémia udvarán alkalmaztam e kiszámíthatatlan varázslatot. A mi faj-tánk ritkán folyamodik térmágiához, így a siker is inkább múlik a Tűzkobra kegyén, mint a magiszter ügyességén -most azonban nemigen akad választásom. Ha hibázok, a gyors vég még mindig jobb mindkettőnknek, mint kín-halált halni az amundok áldozóoltárán.

1 3 6

A medence mellett egyszerű, fehér leplekbe burkolózva várakozik Aila, az emír első felesége. Szép arcú, egészen fiatal nő, göndör fekete haja a vállát verdesi, sötét szemé-ben értelem és félelem csillog. Hogy kíséret nélkül bocsát-ja őt útjára, jól mutatja az uralkodó elkeseredettségét és elszántságát — két napot túlélni a sivatagban békeidőben sem egyszerű feladat, pláne egy várandós asszonynak.

— Készen állsz, úrnőm? Biccentés, aztán egy lépés hátra. -Kezdheted. Sorsomat uram kegyébe ajánlom, és kántálni kezdem a

kapu litániáját. Minden szóra szikrák pattognak, kisebb-nagyobb tüzek gyúlnak, futnak körbe a rúnák felszínén; a teremben szélvihar kél, a kövezett falakon a szellemlán-gok narancsvörös fénye táncol. Amint az ősi szavak bejár-ják a termet, a rúnakör lángok koszorúzta szívében ová-lis átjáró formálódik.

Megtörlöm gyöngyöző homlokomat, és Ailához lépek. - Jö j j ! Nincs sok időnk. — Hová visz ez? — Délre, talán egynapi járásra a Dzseizanra vezető ösvé-

nyektől. Amíg a falak alatt amund papok kántálnak, nem is tudnám messzebbre nyitni. — A kör széléhez terelem, vállára feladom a kisebbik málhát. — Ha belépsz, forrósá-got érzel majd, de a tűz nem tesz kárt benned. Hunyd le a szemed, ne nyisd ki amíg át nem érsz, és semmi esetre se fordulj vissza! Néhány lépés az egész; itt leszek mögötted.

A nő összeszorítja a száját, biccent, azután a kapuba lép — haját, lepleit rögtön táncoltatni kezdi a lángok kavarta szél, ő maga egy pillanatra megtorpan, aztán az átjáróba lép. Bátor teremtés.

A tér táncának ritmusa megtörik, a kapu lángkoszorú-ja összerándul Aila mögött. Tudom, mi következik, még-

137

is készületlenül ér; a nyers mágia kitörése görcsbe rántja a gyomromat.

Megtántorodom, öklendezni kezdek. Mély moraj és ké-kes füst ölel körül. A falak és a padló kövén repedések futnak szét; az egész épület, az egész világ remeg, mintha maga Sogron lépne át felettünk.

Az egész nem tart tovább néhány pillanatnál. Csengő füllel és káprázó szemmel egyenesedek fel. Az

átjáró még mindig nyitva áll, de láthatóan már nem so-káig — a rúnakör lángjai egyre erőtlenebbek, és a kapu is kezdi elveszíteni szabályos formáját.

Megtörlöm a számat, vállamra kapom a málhámat, azu-tán mély sóhajjal a Kapuba lépek én is. Csak remélni tu-dom, hogy a nő épségben átjutott, és reménykedem, hogy Tüzek Ura nem az én lelkemet szólítja magához cserébe.

4.

Amikor magamhoz térek, sötétség vesz körül. Fülem cseng; a jéghideg kövön fekve is szédülök.

Beleszimatolok a levegőbe, és nem érzem a sivatag szagát.

Fejem felett nem ragyognak a csillagok. Belém villan, hogy valami baj van — hogy ezúttal nem

lesz olyan szerencsém, mint a múlt éjjel, Hidema falain. Nagy kínkeservvel felkönyökölök. Fejemben harci do-

bok dübörögnek, ritmusukra táncol az egész világ. Há-nyingerem támad, de legyűröm.

Várok. Lassan tisztul a látásom - hatalmas, üres terem-ben vagyok, néhány furcsa fényű fáklyán és a gigászi ho-mokkő téglákból felhúzott falakon kívül nincs itt senki és semmi.

138

Aila sehol. Miközben újfent körbenézek a teremben, próbálom me-

derbe terelni a gondolataimat. Valahol a távolban, mint-ha apró, szögletes ajtót rejtene a félhomály. Ahogy a fü-lem zúgása alábbhagy, eljut a tudatomig az egész helyet uraló halk, folyamatos morajlás, a remegés, és az állott le-vegő halálszaga.

Zsibbadó tagokkal felállók, azután megtántorodok és visszarogyok a kőre. Mélyet lélegzek, aztán nekirugasz-kodom újra. Ezúttal sikerül talpon maradnom, dülöngél-ve várom, hogy az újult erővel támadó hányinger ismét alábbhagyjon. Végül bizonytalan léptekkel az ajtóhoz in-dulok.

Bár úgy tűnt, alig ötven lépés lehet a távolság, percek-be telik, mire odaérek. A homály ölelése ellen apró lángot idézek a tenyeremre: az ajtót szemlátomást ugyanabból a homokkőből faragták, amiből a falakat. Burjánzó, nem emberi motívumok, írásjelek borítják az egészet. Ahogy végignézek rajtuk, egyszerre támad fel bennem a düh, és a jeges félelem - középen, a többitől ölelve világosan kive-hető a korcs isten szimbóluma.

Kezemben ellobban az apró láng; megtántorodok, a padlóra rogyok.

Amundok! -Sogron, segíts! - suttogom a homályba vesző falaknak. Egy amund városerőd. Embertelen geometria, simára csiszolt homokkő, felfelé

keskenyedő, holdkék derengéssel átjárt folyosók, képírás-sal telirótt sztélék, ürességtől kongó csarnokok. De ho-gyan? Hogy kerülhettem ide? A kapu a felszínre nyílt, eb-ben biztos vagyok; ahhoz, hogy eltérítsék, Amhe-Ramun leghatalmasabb papjainak ereje sem lenne elegendő.

Visszanézek a terem közepére, ahol magamhoz tértem.

139

Vajon mennyi ideig feküdtem eszméletlenül? Vajon mennyi ideje, hogy Hidema uralkodójának für-

dőjében megnyitottam a kaput? És mi történt Ailával? Feltápászkodom ismét. Az emírnek tett ígéretemre gon-

dolok. Fejemben egyetlen gondolat motoszkál; soha nem vágytam jobban szembeszegülni a tervezett hadviselés el-ső számú szabályával: „Aki odavan, azt hagyd hátra!"

Egy halálraítélttől kaptam vissza az életemet. Tarto-zom neki.

Az ajtóhoz lépek, teljes súlyommal nekitámaszkodom. A homokkő lassan, csikorogva enged. A folyosó, ahová ju-tok, az iménti terem jellegzetességeit hordozza; a falakon fáklyák és ősi rajzolatok hosszú sora nyúlik a végtelenbe. Erőtlen léghuzat löki meg az áporodott levegőt; végigsi-mítja az arcomat, aztán eltűnik a hátam mögött ásító sö-tétségben.

Körülnézek, aztán elindulok szél iránt. Sokáig bolyongok a kísérteties folyosókon. Néhol edé-

nyekbe, furcsa késekbe és egyéb használati tárgyakba botlok - láthatóan ritkán járja bárki is az erőd ezen ré-szét. Idővel, talán fertályóra elteltével az élet jelei megso-kasodnak, a folyosók porában friss lábnyomokat látni, a távolból torz - talán amund nyelvű - kurjantásokat hoz a szél. Időnként rengések futnak végig a talajon, mintha az egész hely folyamatos, lassú mozgással haladna valami-lyen egyenetlen felszínen; az állott szagú levegő hamaro-san ismerős, émelyítő bűzzel telik meg - a friss vér és halál semmivel össze nem téveszthető szagát érzem.

Az első korcsokba egy nagyobb, jobban kivilágított he-lyiségben botlok. Ketten vannak, görnyedt testüket ezer-nyi apró seb csúfítja; a terem közepén kupacba hordott em-beri hullákat dobálják éppen egy széles verembe. Jöttömre

140

megdermednek, mint aki kísértetet lát - azután annak rendje s módja szerint lángra kapnak mágiám tüzében.

Az egyik magától tántorodik a verembe, a másikat ne-kem kell belerúgnom. Nem hallom, ahogy földet érnek; egyre távolodó ordításuk is csak jó néhány szívdobbanás múltán hal el odalent.

Szétlökdösöm a testeket. Aila nincs közöttük. Még egy fohászra sem vesztegetem az időt, azonnal in-

dulok tovább - amíg szemernyi esély is van rá, hogy a nő életben van, fel kell őt kutatnom, és ha erőmből telik, ki kell innen mentenem.

Ujabb folyosók, fáklyák és alkóvok végeláthatatlan so-ra a homályba vesző falak között. Vér- és elmúlásszag itat át mindent. Az amund kurjantások sokasodnak, közeled-nek, azután elhalnak; a zafírszeműeknek azonban nyo-muk sincs.

Hosszú percekig játszanak velem, mire rájövök, mire megy ki a játék: megpróbálnak bekeríteni. Ötletem sincs, honnan tudnak rólam; honnan tudják, hol vagyok. Nem először nézek szembe a halállal, mégis borsódzik a hátam - Amhe-Ramun emberevő hordája gyakorta vadászott rám nyomasztó álmaimban, miután mestereim megosztották velem a Feketeláng sonioni emlékeit.

Behúzódom egy alkóv sötétjébe, fülelek, azután arra-felé indulok, amerről a legkevesebb kiáltás hallik. Futva ugyan nagyobb zajt csapok, most mégsem törődöm vele. Néhány korccsal elbánni nem nehéz feladat, de ilyen szűk helyen - hacsak nem akarom magamat is halálra égetni -két-három valódi harcos már könnyedén felülkerekedhet rajtam. Láttam az elmúlt néhány nap alatt elég hapetet harcolni, hogy ne legyenek illúzióim.

Az első hullám teljesen váratlanul ér; ereje majdnem a földre lök.

141

Mágia! A falnak kell támaszkodnom, hogy el ne essek. Mélye-

ket lélegzem. Valahol - nagyon is közel - egy pap amund bűbájt használt; minden idegszálam bizsereg az erejétől. Ahogy próbálom összeszedni magam, meghallom a távol-ból a kántálást is. Bal felől, egy kisebb folyosó mélyéről jön; három, vagy talán még ennél is több torokból szól a kísérteties ének.

Rituálé. Az amund rituálékhoz pedig állítólag gyakran társul emberáldozat is.

Körülnézek, azután a folyosó sötétjébe vetem magam, a hang irányába. Ha azok a bronzbőrű férgek valóban ál-dozatot mutatnak be, nem mehetek el mellette, amíg nem tudom biztosan, hogy nem Aila az.

5.

A gigászi kristálykupola alatt hatan állnak, egytől egyig óriás termetű, bronzbőrű amundok — fajtájuk büsz-keségei, aranydíszes, piszkosfehér kelmékben, áldozótő-rökkel felfegyverezve. Roppant zsírkő oltárt fognak köz-re; egyikük kántál, a többi mozdulatlanul várakozik. Az enyhén lejtő, azúrban lüktető írásképekkel átszőtt oltárkő vértől iszamós, közepén hosszában alvadtvérszín csator-na húzódik, alacsonyabb vége egészen a kör alapú terem közepén sötétlő lyuk fölé nyúlik. Körös-körül felkoncolt tetemek hevernek - a zafírszeműek a jelek szerint nem voltak válogatósak, dzsadok, félelfek, gorvikiak hevernek szerteszét, temetetlenül.

A kántálás erősödik, odafent az üvegkupola felett las-san megmozdul, majd egyre gyorsulva örvényleni kezd a homok. Zsigerig hatoló, távoli dübörgés rázza meg a ter-

1 4 2

met, mintha egy fóldöreg bestia szívná tele a tüdejét, majd halványkék fénypászmák döfik át odafent a homokréte-get. A kántálás tovább erősödik, azután úgy hallgat el, mintha elvágták volna. A hirtelen beállott csendben csu-pán a kupola üvegének csiszolódó, örvénylő porhomok sis-tergése hallatszik. Elmúlás bűzét érzem a a levegőben.

Az egyik amund pap kiválik a többi közül; én pedig önkéntelenül is beljebb húzódok az árnyékba. Az bronz-bőrű lép néhányat a terem átellenes oldala felé, azután sa-ját népe követelőző szavaival belekiált valamit az egyik folyosó sötétjébe.

Hosszú percekig nem történik semmi. Hátam mögött lassan elhal a korcsok kiáltozása, amint eltávolodnak, hogy megpróbáljanak levadászni az erőd útvesztőjében.

Először fel sem tűnik a hang, csupán fokozatosan esz-mélek rá - a túloldalon sötétlő alagútból lánccsörgést, jaj-veszékelést hallok. Rabokat terelnek be egyesével, vasra verve a terembe. Tízet, tizenötöt, húszat, huszonkettőt. Az utolsók között pillantom meg Ailát - halálra váltan, falfehéren, dacosan. Ruhája elnyűtt, szakadt, testét hor-zsolások és zúzódások borítják, de a tekintete elárulja, nem sikerült megtörniük.

Felsorakoztatják őket a papok előtt. Az imént kántá-ló alak - hosszú hajú, zafír fülbevalós bestia - végigsétál előttük, mustrálja őket. Néha belemarkol némelyikük ha-jába, megtapogatja az izmaikat, mint a dzsad kufár a te-vepiacon.

Válogat a nyavalyás! Az amund egy nyurga elfre mutat, aztán továbbmegy.

Az elfet az egyik korcs strázsa a porba löki; a férfi hatal-mas puffanással terül el a kemény kőpadlón. A fülbeva-lós egy dzsad férfit, egy sötét hajú, talán gorviki nőt, majd Ailát is kiválasztja. Hosszasan vizsgálja őket, míg végül

143

ajka gonosz mosolyra húzódik, és az elfre, aztán az oltár-ra bök.

Kétfelől két strázsa ragadja meg a férfit, és az oltárhoz vonszolják. Miközben a szótlanul tűrő, nyúlánk alakot az oltárkőre kötözik, a három másik kiválasztottat az őrök a többi fogollyal együtt hátrébb terelik a terem falához.

Az amund újra kántálni kezd, ám ezúttal a többi is csatlakozik hozzá. Az oltár vésetei felizzanak, és az imén-ti dübörgés újfent megrázza az erőd falait - ezúttal azon-ban mintha jóval közelebbről jönne.

Agyamban egymás követik a gondolatok. A túlerő el-söprő; ha varázsolni kezdek, egészen biztosan észrevesz-nek, és pillanatok alatt végeznek velem. Ha nem teszek semmit, legjobb esetben is szem elől tévesztem Ailát. Ha tovább várok, csak Sogron a tudója, miféle förmedvényt idéznek ide ezek a fattyak.

Ki kell hoznom onnan a nőt, minél hamarabb. Hogy mi lesz azután, a Tűzkobra majd eldönti. Pár halk szó, néhány mozdulat. Ennyit talán még nem

vesznek idő előtt észre. Ökölbe szorított kézzel lépek ki a folyosó sötétjéből, és futva indulok a foglyok felé.

- I d e nézzetek! - üvöltöm teli torokból, hogy még a kántálást is sikerül túlkiabálnom. Minden tekintet rám szegeződik a teremben; még a fülbevalós is rám villant-ja kifürkészhetetlen pillantását, noha a litániának még a ritmusa sem bicsaklik meg egyetlen pillanatra sem. - Ide nézzetek, ilyet többet nem láttok!

Behunyom a szemem, kinyitom a tenyerem. A termet bevilágító, vakító erejű elemi fénytől még így is csillago-kat látok - aki ebbe belenézett, jobb esetben is percek-re megvakult, legyen bár ember, elf, vagy amund. Csak egy pillanatig tart az egész, amikor kinyitom a szemem, mégis vigyorba gyűri arcomat a látvány: a kántálás abba-

144

maradt, az oltárkövön repedések futnak végig. A kupo-la felett megvadult hangyabolyként örvénylik a homok, a papok és az őrök vaktában hadonásznak, saját nyelvü-kön szitkozódnak - az oltárra szíjazott elf pedig teli to-rokból röhög.

A zűrzavart kihasználva Ailához rohanok, aki arcát ke-zébe temetve zokog a fájdalomtól.

-Sajnálom, úrnőm - mondom szelíden, miközben mar-komban megolvasztom, azután erőteljes rántással elté-pem a nőt a többi fogolyhoz béklyózó vasláncot. - Ez volt az egyetlen mód.

Aila erőt vesz magán; abbahagyja a sírást és hagyja, hogy a legközelebbi folyosó felé támogassam.

Szinte még el sem értük a járatot, mágia rántja össze a gyomromat.

-Hasra ! - ordítom, és a földre rántom a nőt. A lökéshullám így is kétembernyi távolságra taszít min-

ket. Csörömpölést hallok, aztán az egész hely megbillen, mint egy csónak a vihar tépázta tengeren.

Hátrapillantok. A terem gomolygó porfelhőbe burkolózik; süvöltő szél,

lezúduló törmelék és alápergő homok hangját hallom. Ahogy néhány pillanatra kitisztul az örvénylő levegő, megpillantom az elfet, amint a terem közepén állva vil-lámokat vet tenyeréből a porfelhőn túlra. Ahol az imént még bőrszíjak szorították vézna csuklóját és bokáját, most fekete ujjasa cafatokban lógó, vérfoltos bélése látszik csak. Körülötte mindenütt halottak: foglyok, amund őrök és papok egyaránt.

Vele szemben, a porförgetegből ekkor bontakozik ki a zafír fülbevalós pap megtermett alakja.

A zúgva örvénylő porhomok ismét eltakarja előlem a történéseket, de miközben felállók, és a folyosó sötétje felé

145

támogatom Ailát, tisztán hallom, ahogyan a nyúlánk elf kráni nyelvű szitkok közepette a Kosfejes úr haragját idé-zi az amund pap fejére.

6.

Az egész hely remeg, a homokkő falak mállanak, a mágia pedig úgy örvénylik körülöttünk, mintha maga Amhe-Ramun gyűjtené össze erejét egy mindent elsöp-rő csapáshoz. Velünk szemben a folyosó mélyéről amund nyelvű kiáltozás és léptek csattogása hallatszik, hátunk mögött pedig talán a legnagyobb erejű mágikus összecsa-pás zajlik, amit valaha is volt balszerencsém megélni.

Balra kisebb helyiség nyílik a folyosóról. Amint belé-pek, már a tűzidézés igéit mormolom. Óvatosságom he-lyénvalónak bizonyul — a szemközti fal mentén sorako-zó tűzhelyek mellől karcsú derekú nefer emelkedik fel. Az alakját körülörvénylő pára dögletes bűze sehogy sem illik a benne megtestesült tökéletességhez - az ilyen gyönyö-rű teremtések az én világomban nem kotyvasztanak hul-lamérget.

Az alacsony kőasztalokon, kivérzett tagok és belsősé-gek közt, fogazott pengék hevernek, de nem próbál értük nyúlni - nem ura a testnek, amit istenétől kapott. Szin-te hallom, ahogyan tüdejébe tódul a levegő, hogy aztán sikolyként törjön elő, és idecsődítse az összes bronztestű átokfajzatot.

A nefer mégsem sikolt. A tüdejébe tóduló levegő tűzforró. A zsigerei, a torka,

a hangszálai a pillanat törtrésze alatt szénné égnek; meg-roggyan a térde, füstöt okádó rongybabaként terül el a kőpadlón.

1 4 6

Aila halálra váltan bámul. Csendre intem, és kapkod-va tapogatom végig a bejárat melletti fal véseteit. Rálelek az emeltyűre, és balra rántom; dübörögve zárul a helyiség masszív kőajtaja.

-Csak egy asszony volt - suttogja Aila. - Külsőre. - Nem megyek az asztalok és a tűzhelyek

közelébe: a helyiség közepén szerencsére elegendő a hely. - A Kékarcú vélhetőleg könyörületes lesz hozzá. Addig is takard el a szádat és az orrodat, úrnőm.

- M á r láttad az arcomat... -Ennek nincs köze a szeméremhez. Az asszony főztje

aggaszt inkább. - Lekuporodom, és elkezdem felvésni a rúnákat a padlóra. Igyekszem minél gyorsabban és pon-tosabban rajzolni; az idő talán még sohasem dolgozott ennyire ellenem. Némi időbe telik, mire Aila rádöbben, hová kerültünk. Meginog, de hamar összeszedi magát. Rongyot kerít, megnedvesíti, aztán a falhoz húzódik, és elkerekedett szemekkel figyeli, mit csinálok.

- A z t már nem - nyögi. - Még egyszer nem! -Van elképzelésed róla, úrnőm, milyen távolságban és

milyen irányban vagyunk Al Hidemától? - Nem fogok ú j r a átgyalogolni a Dzsah-verte tüzeden! Megragadom a vállát, a szemébe nézek. Sikerül még

azelőtt megfékezni a hisztériás rohamot, mielőtt igazán elkezdődne.

-Vagy ez, vagy a biztos halál. Tudod, hol lehetünk? Mély lélegzetet vesz; igyekszik megnyugodni. -A rabok azt mondták, valamiféle amund városban

vagyunk, ami a homok alatt úszik. Elfintorodom. - H a így van, bárhol lehetünk. -Egyálta lán hogyan kerültünk ide? És hol voltál két

napig?

147

Megáll a kezemben a kréta. - K é t napig? Alig három órája tértem magamhoz! - Az istenek szerelmére!... Elhallgat - éppen időben. A folyosón nehéz léptekkel

elvonul egy csapatnyi amund. Néhány szívdobbanás erejé-ig kivárok, aztán folytatom a rajzolást. Mikor befejeztem, elkántálom az igéket, és várom, hogy a szellemlángok vé-gigfussanak a rúnákon.

-Megesik az ilyesmi - magyarázom a nőnek. - Az erős managócok képesek megzavarni a térkapuk működését. Ha ez a város tényleg a homok alatt úszik, meg is van a magyarázat...

Eddig jutok, amikor a folyosón rikoltozás támad. Az ajtót elkezdik szétfeszíteni, a nyílásban bronzbőrű kezek hadonásznak. Aila felsikolt, kizökkentve ezzel engem pil-lanatnyi dermedtségemből. Hátrébb parancsolom a nőt, mély levegőt veszek és megnyitom a kaput.

A sötétség megsűrűsödik a padló felett... Az első amund gúlaforma szegekkel kivert kardot len-

getve ront be a szobába, azután lángolva zuhan társai közé.

Gomolygó förgeteg alakul, közepén az ovális kapu. A következő támadó görbe pengéje a vállamba mar,

és végighasítja a jobb oldalamat. Fájdalom lobban végig a testemen...

-Menj ! - hörgöm a nőnek. - Indulj már! Aila pillanatnyi habozás után a kapuba lép, és eltűnik. Törlesztettem az adósságomat. Lökéshullám taszítja ki a levegőt a helyiségből. Meg-

szédülök, és a földre zuhanok. Szemem sarkából látom, ahogy két amund harcos a nyitott kapu felé veti magát.

Mély levegőt veszek. Furcsán zsibbadok: a penge, ami az imént megvágott, mérgezett lehetett.

1 4 8

Nem számít már. Két szót suttogok, a térkapu szemvillanás alatt össze-

zsugorodik, azután bezárul. Kénfüst szagát érzem. Ez itt a vég. De nem csak nekem. Mire az amundok észbe kapnak, már újra az igéket so-

rolom. Körülöttünk szempillantás alatt izzásig hevülnek a homokkő téglák, azután mindannyiunkat halálos ölelés-be zár a rések közül előtörő tűz.

Olyan hatalmas erő feszül benne, hogy sem e terem, sem a város falai nem állhatnak ellen neki. Ahogy tes-temet elemészti, még inkább erőre kap majd, és pusztít, míg az idő - vagy a Kékarcú maga - meg nem fékezi.

Némi haladékhoz juttatja azokat, akik folytatják a har-cot, és egy napon - helyettem is - befejezik.

Mielőtt öntudatom végleg kilobbanna, erőm maradé-kával Amhe-Ramun kínban vonagló bábjai felé fordulok, s átadom nekik uram üzenetét:

-Sogron í g y szeret titeket...

RAOUL Renier

Ranagolárnyéka A halálraítélt története

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen (P- sz, 3692; Sogron kvartjának második) havában,

Hidema és Baldek határán

1.

Voltam én már minden, még akasztott ember is, most már tódítás nélkül állíthatom.

Úgy bizony: ott izzadtam a piactéren, a nyakamon hu-rok, a fejemen csuklya, és hallgattam a kádi cikornyás beszédét, miszerint bármennyire felforgatták a világot a csupakék szemű ördögfattyak, a törvény attól még tör-vény marad, és kíméletlenül lesújt a bűnösökre, adott esetben erre a három hitetlen, külországbéli csavargóra -vagyis miránk -, akik aljas módon kifosztottak és meg-gyilkoltak egy Hidemából menekülő drágakőcsiszolót. Szerintem inkább tőle volt aljasság ilyesmiket szónokolni, elvégre előzőleg az egész rablást levajaztuk vele, ő azon-ban nem érte be a neki járó sáppal és csúnyán felrúgta az egyezségünket.

Az ékszerész halála is az ő lelkén száradt: tőlünk csak egy kíméletes kupán vágást kapott a fickó, ő viszont ha-

151

bozás nélkül eltette láb alól, különben a kivégzésünk után vissza kellett volna adnia a szajrét. És a mi derék ká-dink szerette volna követni vitéz emírje példáját, aki az amundok közeledésének első hírére összepakolt és kereket oldott Ramodából, bőségesen megrakodva különbnél kü-lönb értéktárgyakkal, amelyekre majd valahol a Kereske-dő Hercegségekben új életet alapozhat. Egy Vahtang ne-vű zsoldosvezér, aki dzsad apjától kiváló üzleti érzéket, gorviki anyjától pedig rugalmas lelkiismeretet örökölt, ideiglenes térkaput nyitott az oázis határában, s jó pén-zért készséggel állt a menekülők szolgálatára. Az erede-ti elképzelés szerint a drágakövek fedezték volna mind a négyünk útiköltségét a messzi — és békés! - Isturnába. Meglehetős bőségesen, mivel a zsákmány gazdagabbnak bizonyult a vártnál; a kádi azonban sajnos ezzel sem elé-gedett meg.

Hármas bitófát ácsoltatott számunkra a piactéren: ne-kem jutott a középső hely, s mert béklyók és zárak te-rén szakértőnek számítottam, az én kezemet elővigyáza-tos módon dróthuzallal kötötték hátra. Először pokolian fájt, később teljesen elzsibbadt, de ez volt a legkisebb gondom.

Mardin halkan imádkozott a jobb oldalamon, Brea ká-romkodott és a kádit szidta túlfelől, a jámbor öszvér pedig álmosan szuszogott alattam, s hosszú fülének suhintásai-val a legyeket hajkurászta. Őszintén reméltem, hogy ami-kor majd megrántják a kötőfékét és kibaktat a seggem alól, rögtön ki fogom törni nyakam. Ellenkező esetben hosszú és kínos vonaglás következne, míg megfulladok a saját testem súlyától, és Ramodában nincsenek barátaim, akik a lábamba csimpaszkodva siettetnék az elkerülhetet-lent. Illetve talán Zuli; csakhogy a csuklya miatt nem lát-tam, kijött-e egyáltalán az akasztásra, és amilyen falatnyi

152

egy lány, sokat úgysem számítana. Hány követ nyomhat? Negyvenet vagy ötvenet?

— Teljesedjék be hát Dzsah igazsága! — harsogta a ká-di mély átéléssel; és a szavait kísérő szisszenésből tudtam, hogy színpadias szablyavágással adott nekik nyomatékot.

Arról persze nem volt szó, hogy a kék szemű ördögök -mintha csak jelre vártak volna - ebben a pillanatban kez-dik meg támadásukat Ramoda ellen.

2.

Az amundok messze nincsenek annyian, amennyinek a félelem mutatja őket, és a harcosaikat a nagy ütközetek-re tartogatják, egyébként igen takarékosan bánnak velük. Mielőtt lerohannának egy települést, előbb távolról fel-puhítják: porbombákkal, földrengéssel, homokviharral. Hathatós módszer, utána fölöttébb ritkán kell komolyabb ellenállással számolniuk.

Szokásos taktikájuktól Ramoda esetében sem tértek el, ami nagyjából azt jelentette, hogy a piacteret sívó ho-mokförgeteg borította el, beszakadt alatta a föld és rá-dőltek a környező épületek. A hevenyészett bitó tartó-oszlopai kifordultak a talajból, a keresztgerendája eltört, mégpedig éppen fölöttem, a dúcolatoktól legmesszebb eső ponton. Legalábbis ahogy utólag végiggondolom, valószí-nűleg ez történhetett: mert akkor nemigen voltam olyan állapotban, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket. A sokktól szó szerint elállt a szívverésem, és elvesztettem az eszméletemet. Ami kapóra jött, így nem kellett szé-gyenkeznem gyengeségem miatt.

Igazából nem is tudom, mikor tértem magamhoz. Meg-lehetős hosszú folyamat volt, nem afféle hirtelen ébredés,

153

és beletelt egy időbe, mire tudatosult bennem, hogy még mindig élek. Onnan jöttem rá, hogy rettentően fájt a ka-rom, csorgott róla a vér: és akármi vár ránk a Fátyol túlol-dalán, abban biztos vagyok, hogy testünk ott nincsen, kö-vetkezésképp nem is vérezhetünk. Miután ez a felismerés földerengett, nekiláttam számba venni, milyen ingereket továbbítanak még az érzékszerveim a fájdalmon kívül.

Úgy tűnt, hogy magzatpózba kuporodva fekszem va-lami kavicsgödörben, és homokvihar tombol körülöttem. A légzés nem ment könnyen, különösen mivel a torkomat továbbra is elszorította a hóhérkötél, ám a fejemre húzott csuklya megszűrte a levegőt és megóvott a fuldoklástól. Félő volt viszont, hogy ha nem evickélek arrébb, a homok előbb-utóbb elborít: már javában kúszott fölfelé a lábszá-ramon. Amint rádöbbentem a veszélyre, nyomban műkö-désbe lépett az életösztönöm. Darton fekete tökére, nem azért úsztam meg az akasztást, hogy most élve eltemet-kezzek!

A lábam szabadon mozgott, de a rúgkapálás nem so-kat használt, a kezemre lett volna szükségem. Szerencsére - mint már említettem - nem vagyok kezdő ezen a téren. Nincs az a béklyó, amiből ki ne tudnék bújni - csak az a kérdés, mennyi időbe és fájdalomba kerül. Jelen esetben...

Nos, maradjunk annyiban, hogy fogalmam sincs róla, meddig vesződtem azzal az istenverte dróthuzallal. Eléggé lekötötte a figyelmemet; hiszik-e vagy sem, de még azt se vettem észre, hogy közben valamikor elült a homokvihar. Mire megszabadultam tőle, teljesen egyértelművé vált, hogy ha nem akarok pályát módosítani, sürgősen talál-nom kell egy gyógyítót. A szanaszét izzadt ingemet szag-gattam csíkokra, azokkal tekertem körül mindkét karo-mat könyéktől lefelé; de a vérzést inkább a rákérgesült homok állította el.

154

A kötélhurkot aránylag könnyen sikerült meglazíta-nom, leráncigáltam magamról a csuklyával együtt. Zihál-va néztem körül. Bal- vagy jósorsomra, de az istenek az átlagosnál élénkebb képzelőerővel áldottak meg — külön-ben aligha ismertem volna rá a környező romokban Ra-moda megboldogult piacterére.

Mardint nem kerülte el az a szerencse, amiért én a ká-di beszéde alatt fohászkodtam: gyorsan és fájdalommen-tesen nyakát törte. Hogy így járt-e Brea is, azt nem lehe-tett megállapítani: csak a bal lába nagyujja kandikált ki a homok alól. Végzetében az egyik öszvér is osztozott, ám ez nem igazán tudott jobb kedvre deríteni.

A bitó roncsai körül szabálytalan hullámokba gyűl t a törmelék, melyben mint kalácsban a mazsolák, feketéll-tek a holttestek. Az ülepedő porfátylak mögül jajgatás és nyöszörgés hallatszott. Nem én voltam az egyetlen túl-élő, ahogy a gondolat egy kótyagos pillanatra átszökött az agyamon.

Lehajoltam a véres dróthuzalért, melyet félrelöktem a homokra, amint sikerült lehántanom magamról. Volt még egy kis dolgom Ramodában — és ki tudja, talán hasznát vehetem hozzá.

3.

Az emír palotája a rengések középpontjában szétnyílt és hasábokra töredezett; fentről nézve gigászi krizantém-hoz hasonlíthatott, onnan pedig, amerről én láttam, pö-röllyel szétvert cseppkövek rengetegéhez. A homoklepel ellágyította a romok kontúrjait, itt-ott azonban, ahol ki-marta a szeszélyes lökésekben elpihenő szél, előbukkant alóla néhány szemfájdítóan éles törésvonal.

155

Az óriási, föld alatti ciszterna - az emír hatalmának zá-loga — gyakorlatilag hosszában kettéhasadt, a sivatag szá-raz porába bocsátva felbecsülhetetlen kincsét, a nemze-dékeken keresztül gyűjtött esővizet. Valóságos ingovány támadt itt, árkokkal és gerincekkel tagolt sármező, épp-oly ritka és tünékeny jelenségként, amilyen a hullócsillag az égen; az irgalmatlan hőségben, ahogy a légmozgás el-hordta fölüle a párát, a szélein már kezdett kiszikkadni és fölrepedezni. Túlélők szorgoskodtak rajta, a higgadt faj-tából, akik a bajban is megőrzik lélekjelenlétüket: nagy vásznakban facsarták ki a vizet a sárból, mielőtt mind kárba veszne. Engem azonban nem ők érdekeltek: olyan embert kerestem, aki nem sivatagi útra készül, hanem az isturnai kapun való átkelésre.

Könnyű volt megtalálni, hiszen úgy viselkedett, akár egy eszelős: fel-alá gázolt a buzgárokban, és vadul csap-kodta szablyájával a híg iszapot. Mikor a penge szikrát vetett és csengve a markába tört, rekedt diadalüvöltést hallatott, eldobta a használhatatlan csonkot, s a tíz kör-mével kezdett ásni-kotorni. A vezérzsinórunkat ugyan el-szaggatta a földrengés, ám a nehezéknek használt láncok és tevepatkók így is elvezették őt a byzonbőr iszákhoz, melyben zsákmányunkat a ciszterna mélyére süllyesztet-tük, biztos rejtekhelyre, ahol senki rá nem bukkanhat raj-tunk kívül.

A mohóság elvette az eszét: se látott, se hallott, meg-feledkezett minden elővigyázatosságról. Hagytam, hogy előkaparja a sárból az iszákot; hogy dzsambiájával felha-sítsa rajta a varrást; hogy reszkető ujjait, mint holmi csu-pasz férgeket, a szikrázó drágakövek közé fúrja. Csak ek-kor léptem oda hozzá hátulról, s vetettem a nyakába a dróthurkot.

-Üdvözletem, kádi! — súgtam a fülébe.

156 •

Tébolyuk elszántsággal küzdött, hörögve és habzó száj-jal, utolsó csepp erejéig. A huzal csontig vágta a tenyere-met, inakat-izmokat fűrészelt át, káprázott a szemem a fájdalomtól. Ám ekkor olyan érzésem támadt, mintha a cimboráim állnának mellettem, Brea tartaná a bal keze-met, Mardin a jobbat; és nem lazítottam a szorításon, míg a gyilkos utolsót nem vonaglott.

4.

Mialatt én lezáratlan ügyeimnek jártam végére a palo-ta mögött, a faluban megjelentek a fosztogatók.

Meglepően szervezetten és fegyelmezetten tevékeny-kedtek: párosával járták végig a telkeket, a zsákmányt egy lófarkas zászló tövébe hordva. Amennyire innen messziről láttam, főleg a fém- meg a szárazáru érdekelte őket, de módszeresen kirabolták a baromfiudvarokat is, egy na-gyobb különítményük pedig a lábasjószágot terelte össze a karavánszeráj kútja körül. Nem fecsérelték az idejüket a túlélők megfélemlítésére; ha akadékoskodtak, egy-két po-fon elcsattant ugyan, vér azonban nem folyt, sőt - néhány ramodai még csatlakozott is hozzájuk a fosztogatásban.

A zászlón lengő öt lófarok független sivatagi urat jel-zett, nagyobbat egy közönséges sejknél, de nem olyan elő-kelőt, mint egy emír. Deji rangot pedig csupán egyvala-ki viselt a Taba el-Ibarának ebben a fertályában: Juszaf fia Juszaf, a vén haramia, aki rabszolga- és áfiumkereskedés-ből húzott jövedelmét az áthaladó karavánoktól kicsikart védelmi pénzzel kerekítette ki. Alighanem a nyílt siva-tag rejtekében várta ki az amundok bevezető támadását s nyomban utána dögkeselyű módjára lecsapott, hogy be-takarítsa a zsákmányt, mielőtt ideérnek. A józan ész azt

157

súgta, kerüljem el minél nagyobb ívben; igazán kár, hogy ezúttal nem hallgathattam rá.

Hálni járt belém a lélek, mindenképpen szükségem volt egy gyógyítóra - lehetőleg olyanra, akinek a ráolvasá-sai működnek is. (Mert mióta a kék szemű ördögfajzatok előrajzottak a mélysivatagból, a papok mágiája bolondabb dolgokat művelt errefelé, mint egy holdkóros nőstényork.) Juszaf dej bandájában alighanem találok ilyet, ahogyan Vahtang zsoldosai között is, vagy éppenséggel az isturnai kapu túloldalán. A kérdés csak az, hol kisebb a kockázata, hogy fáradságos kúrálgatás helyett egyszerűen fejbe ver-nek és elszedik a drágaköveimet. És Juszaf dej kapzsi, ha-zug, véres kezű lator volt ugyan, de legalább ismertem őt: az évek során nyélbe ütöttünk pár közös üzletet.

Továbbá úgy döntöttem, ha már ilyen gazdag lettem, magammal viszem Zulit - feltéve persze, hogy életben van. Amiről csak akkor bizonyosodhatok meg, ha utána-járok.

5.

A bordélyház romjai között csupán egy konya bajszú martalócot találtam a dej csapatából, akit - szintén gya-kori vendég lévén - elég jól ismertem innen, bár a neve nem jutott eszembe. Négykézláb túrta a törmeléket, kis félkézi ásóval meg sűrű szemű rostával fölszerelkezve, és tűket meg cérnatekercseket gyűjtött egy zöld posztóval bélelt szakajtóba. Úgy láttam, talált néhány női ékszert is - gyűrűket meg fülbevalókat -, de azokat visszadobta a homokba.

- V é r szálljon a szádra, Rion! - nézett föl a munkából, mikor a közelébe értem. - Szarul festesz.

158

- M a akasztottak - feleltem savanyúan. Furcsállottam, amit mondott; sokszor találkoztunk már, de még sose kö-szöntött ezekkel a szavakkal.

-A kis szajhát keresed? - Bólintásomra folytatta. -A térkapunál van, a zsoldosokat sorakoztatja, hátha áten-gedik cserébe. Ha engem kérdezel, nem túl jók az esélyei. Ahány épkézláb nő csak maradt Ramodában, most mind evvel próbálkozik.

Elfintorodtam, és kiköptem a porba a számba gyűlt ke-serűséget.

- Van gyógyítótok? -A hosszú dervis. Ha meg bírod fizetni. . . - A z nem lesz gond - válaszoltam kissé elhamarkodot-

tan; és ha megnyúznak, se tudtam mire vélni, mit vigyo-rog olyan kajánul a konya bajszú.

6.

Juszaf dej a drágakövek közé markolt szőrös kezével, s megvető mozdulattal szétszórt belőlük félmaréknyit sát-ra szőnyegén.

-Ezzel akarsz fizetni? - horkantotta megvetően. - És úgy mégis, mihez kezdjek velük? Ültessem el magnak, hátha kikelnek?

Igyekeztem úrrá lenni megdöbbenésemen: életemben nem láttam még olyan dzsadot, aki így lefitymálta vol-na az asztalára borított vagyont. Nyilván csak taktikázik, hogy fölverje az árat, gondoltam; s a szemem sarkából egy lapos pillantást vetettem a vánkoson gubbasztó dervisre. Girhesebb és rongyosabb volt egy madárijesztőnél, egyet-len árva szót sem szólt, mióta a sátorba léptem, és azt az istenverte kámzsát sem akaródzott neki hátravetni a ké-

159

péből. Nem túl bizalomgerjesztő, de nyilván érti a dolgát, mert Juszaf dej bandájában nem láttam sem betegeket, sem sebesülteket.

— Hozzál nekem egy kecskenyájat! — mennydörögte a pocakos haramia, és színpadiasan megrázta ősz szakállát. — Vagy két olyan köszörűkövet, ami szárazon is élt fen az acélra! Vagy tíz vég vitorlavásznat, jó erős kenderkötéllel!

— De, nagybecsű dej - tiltakoztam feszengve —, ezekért a kövekért akár kétszáz kecskenyájat

— Mutasd nekem azokat a kecskenyájakat! — vágott a szavamba Juszaf. — Hol vannak?

- H á t . . . — Azt hiszed, nekem nincsenek ilyen kacatjaim? — Be-

lerúgott az asztal alatt egy feltört zárú ládikába, amelyből csiszolt smaragdok sokasága borult a szőnyegre; egy emír váltságdíja kitelt volna belőlük, pedig jó néhány megsé-rült, amikor kifeszegették a foglalatból. — Megenni nem tudom őket, tüzet nem rakhatok belőlük, az ellenségeim-től nem védenek meg. Tegnap talán értek valamit, de ma nem jók semmire, holnap pedig csak koloncok lesznek a nyakamban!

Nagyot nyeltem. Kínosan tudatában voltam, mennyi-re szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak látszok az alvadt vérrel borított, csontig szabdalt kezemmel. Mi több, a lát-szat ezúttal korántsem csalt.

— Tedd el az egészet, nemes dej! - mondtam rekedten. Nem voltam abban a helyzetben, hogy alkudozzak. -Mindet, az utolsó szemig, a gyógyításért!

—Tartsd meg és dugd a seggedbe! — mordult rám Ju-szaf. — Az én segítségemet nem vásárolhatod meg ilyen vacakokkal: testestül-lelkestül nekem kell adnod magad!

— Már úgy érted.. . — s itt az arcomba szökött a vér — . . . hogy rabszolgaként? — Kiszolgáltatottság ide vagy oda, a

160

mondat végét veszedelmesen felcsaptam. Vannak dolgok, amire semmi áron nem vagyok hajlandó.

-Nevezd rabszolgaságnak, ha tetszik, de most olyan idők következnek ránk, amikor az ilyen szavak értelmü-ket vesztik - rántott egyet a vállán az ősz haramia. - Csak ők lesznek és mi, nem számít semmi más. Te épkézláb fic-kó vagy, erős és egészséges, nem is túl ostoba: hasznodat tudnám venni a háborúban.

Megfordult velem a világ; olyan szédülés fogott el, hogy meg kellett kapaszkodnom a sátorrúdban.

- M á r m i n t . . . - motyogtam hüledezve. - Csak nem ar-ra kegyeskedsz célozni, nagytiszteletű dej, hogy te . . . hogy t i . . . hogy a sereged...

- N e m megyünk sehová - bólintott kurtán a dej. - Itt maradunk az Ibarában, és harcolunk a kék szemű démo-nokkal, amíg az erőnkből futja. A sivatag hálátlan otthon, nem kényeztet el minket és kevés örömünk telik benne -de ez minden, amink van, és többet ér a színes köveknél. A korcsok és a véglények gyáván megfutamodnak, szám-űzetés és feledés vár rájuk; bennünket viszont olyan halál-lal ajándékoz meg a Legnagyobb Úr, amelyre az emelke-dettek évszázadok múlva is emlékezni fognak.

Visszanyertem az egyensúlyomat, épp idejében, hogy a dervis arcába tekinthessek, aki végre fölállt a vánkosok-ról, és hátravetette a kámzsa szövetét. Meg sem lepődtem már, amikor megláttam a homlokán a kosszarvakat.

7.

Néha előfordul velem, hogy késve vonom le a kézen-fekvő következtetéseket, ám mindent összevetve valóban nem vagyok túl ostoba. Végül megtaláltam a módját, hogy

161

Juszaf dej hasznot húzzon a drágakövekből, és én is meg-nyugtassam magamban azt a valamit, amit jobb napjaim-ban lelkiismeretnek szoktam hívni.

Mikor a térkapu felé közeledtünk, volt néhány pilla-nat, amikor a feszültség szinte sistergett a levegőben, és hajszálon múlt csupán, hogy nem csapódott ki véres-erő-szakos robbanásban. A zsoldosok gyanakodva méreget-tek minket, számszeríjakat és kesztyűre rótt varázsrúná-kat emeltek ránk, dzsad kísérőim pedig komor fohászokat suttogtak, kezük az íjuk húrján babrált. Ekkor lassan, óvatosan a byzonbőr iszákba nyúltam, kimarkoltam belő-le egy adag drágakövet, és magasan a fejem fölé tartottam őket, hadd szikrázzon rajtuk az ibarai napfény. A gesztus mintegy varázsütésre megtörte a veszedelmes hangulatot: Vahtang emberei megértették, hogy nem akarjuk meg-támadni őket, a dej harcosait pedig emlékeztettem, hogy üzletet kötni jöttünk. Az igazat megvallva inkább attól tartottam, hogy a menekültek fognak lerohanni minket; őket, ha egyszer elszánják magukat , semmi nem fogta volna vissza, nem lévén veszítenivalójuk. Az öreg haramia azonban kizárta ezt a lehetőséget: a vezető nélkül tömeg-nek az a legfőbb gyöngéje, jelentette ki horkantva, hogy sohasem képes a megfelelő időben cselekedni.

Kieresztettem a hangomat. Szépen betöltötte az egész baldeki országutat; indulás előtt a madárijesztő dervis megerősítette valami vajákolással.

-Dzsadok ! A sivatag a tiétek. Hálátlan otthon, nem kényeztet el titeket, és kevés örömötök telik benne — de ez minden, amitek van.

Bosszús mormogás kélt a menekültek soraiban; nyil-ván azt hitték, holmi szentbeszédet akarok nekik tarta-ni. Pedig mi sem állt tőlem távolabb. Elég régóta éltem az Ibarában, hogy tisztában legyek vele: bárminő ékesen

162

fűzik, a szó önmagában kevés a dzsad lélek megindítá-sához.

- K i akar Isturnába menni? - rivalltam rájuk élesen, szemrehányón. - Én fizetem a kapudíjat!

Ez meglepte és elbizonytalanította óket, a fennkölt nyi-tószólam után - de gyorsan ki kellett használnom a lehe-tőséget, mielőtt észbe kapnak és egymást taposva zsibon-gani kezdenek.

- C s a k nőknek és gyerekeknek, természetesen - tet-tem hozzá kissé lekezelő hangsúllyal, a hagyományos dzsad férfigőgre apellálva. A byzonbőr iszák nem volt fe-neketlen, még Juszaf dej ládikóinak tartalmával együtt-véve sem, így hát az öregeket kihagytam: ők már eleget éltek. - És van még egy feltételem.

Elkaptam őket. Lélegzet-visszafojtva csüggtek a szava-imon, mind engem bámultak: pisszenés sem kélt az egész sokaságban.

- M i n d e n nőt és gyermeket egy felnőtt, fegyverbíró férfinak kell kiváltani - emeltem föl újra a hangomat. -Egy férfinak, aki itt marad, és Juszaf dej zászlaja alatt harcol a sivatagért, ami a tiétek!

Erre felzúdultak, valahol félúton a lelkesedés és a fel-háborodás között; továbbra sem győztem meg őket telje-sen, ebből még ugyanúgy lehetett zendülés, mint népün-nepély.

Tekintetem Zuli törékeny alakját kereste a tömegben, s meg is találtam őt egy csapat fiatal nő között, akik egy-máshoz bújva, szánalmas kiszolgáltatottságban kuporog-tak a zsoldosok fegyveres arcvonala mellett.

-O az első! — mutattam rá ellentmondást nem tűrő-en. Juszaf két banditája azonnal leugrott a nyeregből, és utat törtek hozzá a menekültek között, hogy aztán jobb-ról-balról közrefogva a zsoldosokhoz kísérjék. Közben egy

163

szívdobbanásnyi időre elkaptam a pillantását; a hála kü-lönös, már-már hátborzongató módon keveredett benne a haraggal és a szégyenkezéssel. Nem volt időm rá, hogy el-gondolkodjak rajta: két csiszolt smaragdot penderítettem át a levegőn, egyenest a baltaképű Vahtang kezébe.

Amint kesztyűs ujjai összezárultak rajtuk, a saját kife-szített mellemre böktem, s elharsogtam azokat a szava-kat, melyek végleg átbillentették a mérleg nyelvét, betel-jesítve győzelmemet.

- É s itt a férfi, aki kiváltja őt a zászló alatt!

K e i t h A l a n s o n - N o r m a n F e l l i n g s

I b a r a a r a n y n a p j a

A karavánvezető története

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen (P. sz. 3692; Sogron kvartjának második) havától,

lbara földjén

Olvassátok hát Habib, a Városvívó históriáját; Habibét, amundok végzetéét, ki vitéz volt, bölcs és mértékletes, kinek lábai elé fejedelmeknek szánt rabnők omlottak tiszta jószántukból.

Nemes házból származott Habib al-Fulani, egyetlen szerelme pedig az érintetlen sivatag volt, hol Galradzsától áldott lelkének sólyma szabadon szárnyalhatott.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, l. könyv, előbeszéd

Világéletemben rühelltem a sivatagot. Evekkel ezelőtt szilárdan eltökéltem, hogy amint - Gal-

radzsa segedelmével - megszerzem első ezer aranyamat, palotát veszek belőle a Gályák tengerének északi partján, és közelébe sem megyek többé a homoknak.

Galradzsa azonban nem csak kegyes, hanem bölcs is, így látnom engedte, hogy ezer arany csak aprópénz ezeken

165

a földeken. A hamedi bankházakban majd' ötször ekkora összeg várta, hogy végre visszavonuljak. És amikor össze-gyűlt az ötezredik aranyam is, emlékszem, azt mondtam, viszlát, mélysivatag, és búcsúzóul a szerencsés út jelét vi-zeltem egy homokbucka oldalába.

Aztán jött az a szerencsétlen eset, amikor valami jött-ment kráni egy fejjel megrövidítette Jaszef emírt, a dip-lomácia nagymesterét, a messze földön híres pederasztát és megveszekedett barmot. Több sem kellett a kifinomult Rahim el-Haszrának - Galradzsa rothassza le csontjai-ról a húst! -, aki azon nyomban uralkodó nélküli hara-miaá l lammá nyilvánította Sobirát, és a káosz további el-harapózását megakadályozandó befagyasztotta minden sobirai polgár vagyonát az új, törvényes emír megválasz-tásáig. Szolgátok pedig, ha nem is büszke, de belenyug-vó alattvalója volt Jaszefnek, a majmokkal fajtalankodó szerencsétlennek, így e nemes intézkedés áldozatául esett. Ott álltam tehát valami doldzsahverte porfészekben, tel-jes vagyonom az a tucatnyi érme és apróbb drágakő volt, amelyekből az erioni utamat kívántam finanszírozni.

Természetesen óvakodtam balszerencsém hírét megosz-tani hű embereimmel - hogy nyelné el őket a homok - így rögvest Erionba indultam, remélve, hogy az ottaniak nem tudnak a kutyazabáló el-Haszra tiltásáról. Nem is tudom, mi ütött belém. Az erioni Hercegi Bankház szoros össze-köttetésben áll a hamedi bankokkal, így már rég tudták, merről fúj a szél. Mikor tehát teljesen szabályos értékle-veleimet lobogtatva kivétet kezdeményeztem, udvariasan tájékoztattak a helyzetről. Amikor fennhangon bizony-gattam igazamat, megverettek a teremszolgákkal és ki-dobtak az utcára. Finom népek voltak, odakint már nem rugdostak meg a földön. Belátó ember lévén nem kísértet-tem tovább a szerencsémet, pedig megfordult a fejemben,

166

hogy szerencsejátékon nyerem vissza a pénzem. Az első cégér azonban, mely szemem elé került, az Enrawell Csil-lagáé volt, a második pedig az Ékes Tegzek Házáé. Mind-két helynek veszett híre volt, ezért nem is próbálkoztam, inkább visszatértem a sivatagba.

Két napig vedeltem egyfolytában, és amikor kijózanod-tam, új üzletbe kezdtem.

Ebbe, ni.

* * *

- U g y e biztos vagy benne, hogy tudsz fizetni, Habib? -tudakolta az ősz hajú, savószín szemű pyar mentalista.

- H o g y n e - hazudtam csípőből. Savrian barázdált arca rezzenéstelen maradt. Tiszta volt előttem, hogy tudja, de mert az üzlethez kevesebbet értett, mint egy üzekedő te-ve, és ezt ő is tudta magáról, jobb híján rám hagyatkozott. Az utolsó, oázisnak csúfolt porfészket egy napja hagytuk magunk mögött, idekint pedig bátran feldughatta magá-nak az elme befolyásolásának tudományát, ugyanis min-denki tudta, mit tesz a mélysivatag a varázslatokkal. Van, hogy működnek, van, hogy nem és előfordul, hogy tel-jesen máshogy sikerülnek, mint ahogy a mágiahasználó tervezte.. . Ahhoz mindenesetre túlságosan óvatos volt, hogy éjszaka elvághassam a torkát, és civilizált környék-re érve bármikor a nyakamra léphetett volna, így fel sem merült bennem, hogy átverjem.

- N e aggódj, Savrian, amint visszaérünk, megkapod a kialkudott pénzedet.

- J ó - hagyta rám a dolgot a mentalista, és előreüge-tett. Ez kissé megnyugtatott, mert szívesebben néztem a tarkóját, mint a hideg halszemét. Patthelyzet volt, egye-nesen a nagykönyvből. Temérdek módon lehettünk volna

167

egymás ártalmára, de jelen pillanatban ez egyikünknek sem állt érdekében.

Dsemshyd léptetett mellém, baltaarcán aggodalom sejlett. Körbenézett, hogy van-e valaki hallótávolságon belül.

- A z egyik lány panaszkodik - mormogta kackiás ba-jusza alól, amelyről nagy cseppekben olvadt a tevezsír.

- M e n j vissza, és mondd meg neki, hogy az egész múló kellemetlenség. Ha ezzel sem éri be, akkor. . .

- B a j van, szalah. Azt mondja, nem Qusarma felé me-gyünk , és ha nem kap magyarázatot, elkezd sikoltozni, hogy megtudja a többi lány is.

- M o n d d meg a ribancnak, hogy homokvihar van előt-tük. Kikerüljük. És, ha továbbra sem nyugszik, gyere visz-sza ide.

- N e m lehetne ta lán. . . - vigyorodott el Dsemshyd. - D e , lehet - néztem rá ártatlanul. - Feltéve, hogy nem

bánod, ha úgy jársz, mint al-Vászii, ha a kezeden kívül bármi mással is hozzáérsz.

Dsemshyd láthatóan végiggondolta, mi történt al-Vá-sziival, és a legcsekélyebb mértékben sem tűnt kanosnak többé.

- Eredj, és kerítsd elő Savriant! Szükségem van a kara-ván másik gondolkodó elméjére.

- Ki az egyik, fényességes? - kérdezte ártatlan képpel Dsemshyd.

Hűvös pillantást vetettem rá. - A k i megfizeti a szolgálataidat, te sakálok fattya. És

most eredj; a hercegnőnk bizonyára türelmetlen. Savrian bevárt ötven lépéssel arrébb. - M i történt már megint? - tudakolta türelmetlenül. - Az egyik vendégünk gyanakszik, hogy nem arra visz-

szük őket, amerre mondtuk nekik. Plántálj az elméjébe

168

valami rózsaszínt, valami illatosat, valami puhát, valami hosszút, és vastagot. Szigorúan az elméjébe! Dsemshyd majd elmondja, melyik lány az.

-Lefogadom, hogy Laylathnak hívják — borongott a mentalista.

Dsemshyd olyan buzgón bólogatott, hogy majdnem ki-esett a tevéje nyergéből.

—Szalah, honnan tudtad? Tényleg ez a neve! - Egyrészt mentalista vagyok. . . másrészt nálatok min-

den második nőt így hívnak. - A pyarroni felsóhajtott. -Na, munkára. Dsemshyd, vezess ahhoz a szukához!

- E g y gonddal kevesebb - mormoltam, és kiköptem a számban összegyűlt homokot. Galradzsa azonnal meg is büntetett botor derűlátásomért: kisvártatva Savrian lép-tetett mellém. A homlokát masszírozta.

- G o n d van, Habib. Ettől vigyázzba állt bennem a reggeli füge. - N e m örül az én szívem, hogy ilyen szavakat kell tő-

led hallanom - mondtam, mert győzött bennem a megszo-kás. Savrian megrovóan meredt rám a homokkendője fölül.

- M o n d d már, mi a rosseb van! - fogalmaztam át a ked-véért.

- K é t lehetőség - vezette elő a mondanivalóját. Min-dig is szeretett sót szórni a sebeimbe, különösen, ha kés-ve fizettem neki. - Az első, hogy lerombolom azt a rohadt erődöt, ami az elméjét védi, de akkor valóban varázsolnom kell, nem elég csak szigorúan néznem.

Felnéztem a közönyös égre, amelyen fekete viharfelle-gek gyülekeztek, villámok cikáztak. Persze, egyetlen csepp eső sem érte el a homokot. A horizonton porördögök tán-coltak, pedig a karavánúton, alig százlépésnyire, szellő sem rezdült. Az útjelző cölöpök egyikét a szemünk láttá-ra nyelte el a homok.

169

—Ugye jól gondolom, Galradzsa övének legfényesebb csatja — szűrte a szót a pyarroni a fogai között —, hogy itt nem a legjobb ötlet összevissza varázsolgatni?

—Jól — csikorogtam, és utasítottam az egyik hadzsit, hogy pótolja az elsüllyedt cölöpöt.

— És mi a másik lehetőség? - A z , hogy teszed, amit az a csaló ribanc mond: oda-

mész és beszélsz vele. - J ó — hörögtem ismét, és irányba áll ítottam a tevé-

met. Az áruk a vezetéktevéken utaztak, bőrüket árnyékve-

tők és egész testüket fedő ruhák óvták a naptól és a haj-csárok tekintetétől. A fegyelem drága dolog idekint. Al-Vászii nem az első volt, aki engedett a csábításnak, de egy darabig mindenképpen az utolsó. Igaz, nem vártuk meg, amíg a testét körbefonó, vizes bőrszíjak összerop-pantották volna a csontjait, de a sikoltozása sokáig kísér-te a karavánt, mivel a vékonyabb, hamarabb száradó szí-jakat egészen más testrészeire köttettem.

Közelebb léptettem az engedetlen áru tevéjéhez, elég közel ahhoz, hogy a sivatag síri csendjében elhangzó sza-vainkat ne hallja meg senki más.

-Lay l a th - kezdtem. - Ez a neved, igaz? — Ha akarod, szalah, úgy hívnak - búgta. Felsóhajtottam. Engem akar elcsábítani? Idekint? Egy

teve hátán? — Úgy hallom, beszélni kívántál a karaván vezetőjével.

Én vagyok az. - N e m tudtam nem észrevenni, hogy még véletlenül

sem Qusarma felé megyünk. - D e igen! - közöltem, és merőn bámultam. Ez általá-

ban hatni szokott. - Persze ha kételkedsz a szavaimban, akár meg is korbácsoltathatlak.

170

- É s csökkentenéd az értékemet? - kuncogott a nős-ténydémon. - Ugyan, édes! Ennyi erővel akár a szüzessé-gemet is elvehetnéd.

Oldalra billentette a fejét, és elkezdte rebegtetni a szem-pilláit. A haszonra koncentráltam, utána a teve szagára és a bolhacsípésekre. Ez utóbbi hatott, így hűvös maradtam.

- É s honnan veszed, Laylath, te engedetlen ribanc, hogy rossz irányba megyünk?

-A csillagok állásából, kis szívem - magyarázta ő. -Atyám hajós volt, kora gyermekkoromban megtanított arra, hogy a Miramar állásából tájékozódjak. Ráadásul a készletek sem elegendőek Qusarmáig. . . legalábbis nem ennyi embernek.

Ha igazat mondott, hiába is tagadtam volna. Eltűnődtem azon, hogy magam peckelem fel a száját, és megkorbácso-lom, de nehéz lett volna titokban tartani az esetet a többi lány előtt, akik még mindig azt hitték, egy fejedelmi udvar megbecsült rabnői lesznek. Ha pedig pánikba esnek, szök-ni próbálnak, és elég, ha letévednek az ösvényről, máris el-nyeli őket a mélysivatag. Persze, meg is ölhettem volna, de a vevőim darabra fizettek, ötven arany pedig nem kevés.

- Akkor talán egyezzünk meg, büszke oroszlánom - le-helte, és közvetlenül a fülemhez hajolt, mintha nem lett volna így is rohadtul melegem. Enyhe ámbraillat csap-ta meg az orromat, hogy ő milyen szagot érezhetett raj-tam két hét sivatagjárás után, arra gondolni sem mertem. Mindenesetre én már megszoktam.

- M i t javasolsz? - mondtam, de hangom rekedtebb volt, mint ahogy szerettem volna.

- M i t szólnál, ha engem valóban Qusarmáig vinnél? Ott sem adnának értem kevesebbet, mint bárhol másutt.

Fene sem tudja, hogyan érte el, hogy a leplek alatt is domborodjanak a mellei.

171

— És ha nem? — Akkor sikoltozni kezdek, és búcsút inthetsz a lányok-

nak. Tudod, a legtöbbjükkel már jól összebarátkoztam. Ha sikoltozni kezdek, a sivatagnak rohannak félelmükbe.

Faarccal néztem vissza rá. —Tudod, akár szíven is szúrhatlak. - T u d o m , mennyit érek, Ibara rendíthetetlen sziklá-

ja. Ugyan miért pazarolnál el ennyi pénzt, amikor velem meg is lehet egyezni?

— Még megfontolom - morogtam, és előreléptettem. Megérkeztünk. Most következett a kockázatos rész.

Habib al-Fulani idejében népe fiai s leányai az égiekhez fo-hászkodtak: „Segélj meg minket, ó, magasságos Dzsah, halld meg könyörgésiinket, könyörületes Doldzsah, és küldj hozzánk meg-mentéit, bölcs Galradzsa, mert a ti népeteket a homokba tiporták a kék hold fattyai, zászlóidat megszaggatták a ganajtúrók iva-dékai; amundok gyalázzák meg világszép városaitok falait!"

Meghallotta volt népe panaszát a nemes lelkű Habib al-Fu-lani, miközben a sivatag szépségében gyönyörködött, és a nap f é -nyében fürösztötte szépnek örvendező arcának élét. Futár érke-zett hozzá, ki utolsó leheletével számot adott neki arról, hogy az amundok e g y nagyura húsz világszép dzsad szüzet tart fog-va mételyes sivatagi odújában, kik nem reménykedhettek már sem eleven, sem holt segedelmében, sorsuk í g y kizárólag a Sivatag Oroszlánjának kezeiben van.

Legott harag felhőzte el Habib, az Igazságos homlokát, menny-dörgőszavára új alakba rendeződtek a dűnék, és rémülten csitult el az örökkön tomboló vihar.

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei, l. könyv, 11. fejezet

172

Előrementem, hogy felderítsem a terepet. A megbízóimtól kapott bronzszín érme olyan nehéz

volt, hogy használaton kívül kénytelen voltam a nyereg-táskában tartani, holott alig volt nagyobb féltenyérnyinél. Elöntött a bizonyosság, hogy közel járok a célomhoz. Erő-vel küzdöttem le a boldogságot, ami elöntött.

Nem volt ide való érzelem; a hideg is kirázott tőle. Magam mögött hagytam a karavánt, és előrébb léptet-

tem az úton. Megéreztem, hogy a számomra megfelelő hely az ösvénytől jobbra van. Az egyik cölöphöz kötöttem a te-vémet, és gyalog mentem tovább. Reméltem, van annyi eszük, hogy biztosítják a számomra a terepet.

Haladásomat nem is akadályozta semmi. Nem nyelt el a homok, nem csapott le rám szárazvillám, és nem raga-dott el valami lidérces bestia.

Kezdetnek megteszi. Sajnos, nem voltam annyira biztos a dolgomban, mint

ahogy mutattam, elvégre most jártam itt először. Az ér-mét Abdülmecidtől, a hiénalelkű uzsorástól szereztem, aki be akart venni az évszázad üzletébe. Ez alatt ő azt ér-tette, hogy én izzadok és kockára teszem az életemet, ő pedig megkapja a haszon nyolcvan percentjét. Jogos fel-háborodásomban vérét vettem, aztán végeztem testőrei-vel is. Azt azonban nem mulasztottam el kiszedni belőle, hogyan juthatok el titokzatos üzletfeleimhez. A mocskos vénember! Nem átallott amundokkal üzletelni! Én soha nem tettem volna ilyet, ha csak egy kicsivel is több pén-zem van, így azonban nem válogathattam. Még a lányo-kat és a készleteket is a nála talált pénzből kellett meg-vásárolnom. A mindig hűvös bronzérme felforrósodott a kezemben. Most kellett volna megpillantanom az irdat-lan piramistemplomot, de nem láttam mást, csak egy ör-vényformára szilárdult homoktölcsért. Testvérek között is

173

lehetett vagy félmérföldnyi széltében-hosszában. Vagy el-nyelte őket a sivatag, vagy . . . Mindegy. Én ma itt ugyan egy vasat sem keresek!

— Hogy én is miért hittem, hogy valaha, va laha ebben

a rohadt mocskos életben egyszer szerencsém lehet! -

nyögtem. Átkoztam az amundokat, Abdülmecidet, a hőséget, a

hideget, Hamedet, Sobirát, az isteneket és a biztonság ked-véért az Erioni Hercegi Bankházat is, lihegtem kicsit, és folytattam. Rögtönöznöm kellett. Laylath-nak tökéletesen igaza volt, a készleteink tényleg csak idáig voltak elegendő-ek. Élelem nélkül sokáig életben lehet maradni, a szomjha-lál azonban türelmetlenebb, két-három nap után eljön az emberért. A karaván tagjainak természetesen jutott víz a visszaútra is, de az árut magunk mögött kellett volna hagy-nunk és ezt most nem engedhettem meg magamnak. A lá-nyokat bárhol pénzzé tehetem, legfeljebb kevesebbért, mint az amundok ajánlata. Beleköptem a homoktölcsérbe és he-tedíziglen szóló átkokat üvöltöttem a mélységbe. Tudtam, hogy mit sem ér, de azért jólesett. Amikor kicsit megnyu-godtam, visszaindultam a többiekhez.

Ételt, italt nem vettek magukhoz tizennégy teljes napon és é j -szakán át, de nem éheztek, és meg sem szomjúhoztak, mert szí-vükben csak a kötelesség tudata lobogott. A test fáradalmaival mit sem törődtek. Elérték a roppant templompiramist, mely mér-földekre vetette árnyékát, és hangyákként nyüzsögtek körülötte az amund harcosok s papok.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, 1. könyv, II. fejezet

174

-Tovább! - ordítottam. - Naplementéig el akarom ér-ni El Tenadiyát.

- D e , szalah\ - tiltakozott az egyik fegyveres. - Azt mondtad, itt találkozunk a vevővel, és . . .

-Ha l l g a s s vagy meghalsz! - bömböltem és kétujjnyira kihúztam handzsáromat a hüvelyből.

A fickó elsápadt. A többiek igyekeztek sebesen elolda-lazni mellőle a tevéjükkel. Úgy véltem, legalább egy na-pig még senki nem mer hasonlóan arcátlan módon zak-latni. Kivéve persze az átokverte pyarronit, aki már évek óra visszaél legendás türelmemmel. Sejthette a kurafi , hogy éppen ugyanannyira félek tőle, mint ő tőlem. Nem sietett vissza a helyére, mint a többiek, szótlanul bámult inkább halszemeivel, aztán úgy tűnt, döntésre jutott; vál-lat vont és visszatért az áru mellé.

Számba vettem lehetőségeimet. Nem tartott soká, hi-szen két választásom maradt csak. Vagy visszafordulok, elismerve, hogy hibáztam, de akkor a saját embereim próbálják ki rajtam azt a módszert, amit al-Vásziin al-kalmaztam. A másik lehetőség, amely egy leheletnyivel több esélyt adott a túlélésre, hogy valóban megpróbá-lom Qusarmában pénzzé tenni a lányokat. Ehhez viszont mielőbb pótolnunk kellett egyre fogyatkozó vízkészle-tünket.

Galradzsa különös tréfájából csak egyetlen oázist ismer-tem a közelben, azt azonban két évvel ezelőtt a fayumák támadták meg, lakóit kardélre hányták vagy elhurcolták, azóta pedig a sajátjuknak tekintették. Minden más eset-ben az öngyilkosság különösen ostoba módjának tekintet-tem volna, hogy ujjat húzzak a fayumákkal, de most sok-kal jobban aggasztott a saját bandám.

Ismét tevére kaptunk hát és követtük az utat észak-nyugatnak. Kemény tempót diktáltam, de senki nem pa-

175

naszkodott. Az izzadság a szemembe folyt, elfehéredett bütykökkel markoltam a kantárszárat. Előreküldtem azt a két embert, aki valamelyest tudott bánni az íjjal, egyi-kükre még a látcsövemet is rábíztam. Egy ideig még lát-tam a port, amit a tevék patái vertek, amikor azonban egy homokbucka mögé értek, leszálltak, és meglapultak. Savrian megállt mellettem, és röviden tájékoztatott mind-arról, amit az előőrs tagjainak elméjéből kiolvasott.

— Amundok. Öten. Ez szerencsés szám, nem? — Ilyen esetben a nulla a szerencsés szám. — Halott fayumák mindenhol. Nők és gyerekek is. Az

egyik amund megsebesült, egy másik pedig felemeli a ke-zét és kántál.

— Lőjék le! Most! Savrian nem kérdezett vissza, csak közvetítette a pa-

rancsot. —Támadás! Küzdjetek, barmok, ha valaha még hugyoz-

ni akartok! Többet nem kellett mondanom. Négyen hátramaradtak az áru őrzésére, a többiek velem

együtt vágtába kapták a tevéjüket. Mire elértük a buckát, láttam, hogy a két előreküldött íjászt telibe kapta, amivel az amundok válaszoltak a támadásra. Miután elporzottam a buckák mellett, láttam, hogy a két nyíllövés is célt ért: egy döglött amund feküdt a homokon, az egyik vessző a mellkasát, a másik a torkát ütötte át. Szívesen mondtam volna, hogy hű — és immár sajnálatosan halott — embere-im homoki elfeket megszégyenítő célzótudományról tet-tek tanúbizonyságot, de az igazság az, hogy a rohadék alig állt húszlépésnyire.

Handzsárt rántottunk, és a sivatagjárók ősi csatakiál-tását hallatva a túlélő amundokra vetettük magunkat .

— Halál rátok, kurafiak!

176 .

Mellettem felüvöltött egy teve: oldalát hatalmas, fű-részfogas kard tépte fel. Emberem visszakezes vágással el-választotta a kék szemű fejét a testétől, mielőtt haldokló hátasa a földre rántotta volna. Nekem is meglett hirtelen a magam baja: az egyik porzabáló, úgy tűnt, engem né-zett ki magának. Még a maga fajtája között is hatalmas-nak számíthatott; a feje az ágyékom magasságában volt. Épp, ahová Galradzsa teremtette.

Magasba emeltem handzsáromat, és irtóztató erővel lesújtottam. Az az ostoba bronzbőrű állat csak bámult azokkal az óriási, kék szemeivel, még a kardját sem emel-te fel - ehelyett üres bal kezével nyúlt felém, elkapta a csuklómat, és kiemelt tevém nyergéből. Mire észbe kap-tam, jó négylépésnyire nyekkentem a homokban a há-ta mögött.

Felmértem a csata állását. Bár ne tettem volna! Az én amundomon kívül már csak egy volt talpon, az is eléggé vérzett, de a holdimádók is kitettek magukért, embere-im javát lemészárolták. Alig négyen maradtunk, és a ban-dám maradékának is eléggé reszketett már a lába. Elfutni persze nem mertek, annyi eszük még volt.

Feltápászkodtam. Amikor a nagydarab a földhöz vá-gott, annak rendje és módja szerint kificamította a kard-forgató karomat, és éreztem, hogy legalább két bordám elrepedt. Vért köptem a homokba.

Embereim a sebesülttel küzdöttek, aki láthatólag még nem fogta fel, hogy bal keze csuklóból hiányzik. Minden-esetre az alkarjára erősített lánccal úgy vágta mellbe az egyik, hátasát vesztett emberemet, hogy az azonnal ösz-szeesett.

A nagydarab nem sietett, ráérősen sétált a harcolók fe-lé. Aztán lépés közben úgy is maradt. Annyira meglepőd-tem, hogy egy pillanatig eszembe sem jutott, hogy akár

177

hátba is szúrhatnám. Végül észbe kaptam és tarkón döf-tem, mire eldőlt, mint egy zsák.

Először nem értettem, mi üthetett belé, hogy hagyta, hogy a hátába kerüljek, aztán megpillantottam Savriant, amint halottsápadtan szédelgett egy homokbucka tetején. Barázdált arcáról néma diadal sütött.

- A z t a férget élve akarom! - üvöltöttem megmaradt embereimnek, majd az oldalamhoz kaptam.

Az amundok láthatóan a fejükbe vették, hogy keresz-tülhúzzák a számításaimat. A nagydarab eleste megren-díthette az egy szem túlélőt, mert körülnézett, és felemelte az egyik földön heverő, gazdátlanná vált jatagánt. Már re-ménykedtem, hogy megjött az esze és valami tisztességes fegyverre vált, hogy az embereim ne darált húsként végez-zék, de ennél valami sokkal rosszabbat művelt.

Egyetlen sima mozdulattal szíven szúrta magát. Öles léptekkel odasiettem. Mikor odaértem, még lé-

legzett. Üvegesedő szemével gúnyosan engem méregetett. Mintha megpróbált volna mondani is valamit, de nem voltam rá kíváncsi: teljes erővel az arcába tapostam.

- É s mondd meg az összes hiénának odaát, hogy ké-szüljenek! Társaságot kapnak.

- A z t hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, ami-kor azt mondom: mi ezért egyáltalán nem vagyunk meg-fizetve - hallottam Savrian hangját. - Igazság szerint eze-ket is külön kellene felszámolnom.

Körbenéztem a csatatéren, magamban osztottam, szo-roztam. .. majd széles mosolyra húztam a számat. Csak ki-csit biggyedt le a szélénél. A hír egyszerre volt jó, és rossz. Jó, mert tizenhat emberrel kevesebbnek kellett fizetnem a végén. Rossz, mert velem és a pyarronival együtt már csak tíz fegyverbíró férfi maradt a bandából. Ez megnehezítet-te az áru őrzését, ráadásul elég lett volna egy jobban fel-

178

készült rablóbanda, hogy bevégezzék a munkát, amit az amundok elkezdtek.

Viszont legalább vizünk már volt. Utasítottam a túlélőket, hogy temessék el az elesette-

ket, a vízlelőhelytől biztonságos távolságra. Az amund és a fayuma dögöket csak arrébb cipelték a víz mellől, és száz-lépésnyi távolságban halomba hordták őket.

— Senki nem nyúl az aranyhoz! - bődültem el, amikor láttam, hogy az egyik szemfüles fickó már az amundok ékszereinél matat. Néhányra Savrian vetett szemet, én pe-dig úgy döntöttem, kegyes leszek és nem szólok rá. Úgy éreztem, ha nem leszek kegyes, nem leszek semmi sem.

— De, szalah, hiszen ez csak réz, úgy éljek! — nézett rám megbántva Dsemshyd. Társa, egy abadanai égimeszelő, buzgón bólogatott hozzá.

— Engem akarsz te hülyére venni, te sakálok fattya? Te még rézért sosem mozgattad meg a seggedet! De ha már amúgy is ott vagytok, vágjátok le az összes amund fejét! Ritka fajzatok; tán még pénzmag is kerülhet belőlük.

Savrian kivételesen nem vitatkozott, sőt elégedetten hümmögött. Ismert pár természettudóst odahaza, akik aranyakkal fizetnének meg egy-egy amundfejet. Milyen kár, hogy El Tenadiyában még az is ritka, hogy valaki ír-ni-olvasni tud. De ha találunk egy képzett balzsamozót valami civilizáltabb helyen, jó pénzért eladhatjuk őket.

Akkor még nem tudtam, hogy hamarosan mekkora túlkínálatunk lesz amundból. Élőből és döglöttből is egy-aránt.

Miután kiosztottam az embereknek az ékszerek őket megillető részét, egyiküket visszaküldtem a karavánhoz, hogy hozza az árut.

A többieknek táborverésre adtam parancsot. Éjszaka az Ibara jeges, akár a távoli Sheral csúcsai, de feleannyira se

179

lakályos. Mindenki kihasználta a ritka a lka lmat , és a kút vizében lemostuk magunkról az út mocskát. A lányok pa-raván mögött mosdottak, hiszen nem jó, ha a kiéhezett férfinép meztelen nőket lát. Hamarosan ál l tak a sátrak, égtek a tevetrágyából rakott tüzek, én pedig őrséget állít-tat tam a megmaradt kevés fegyverforgatóból.

Habib legderekabb társa, a mindhalálig hű és bátor Dsemshyd egymaga száz amundot adott halálnak akkoron. S mikoron a nap alászállt, az amund főpap f e j e Habib al-Fulani dárdájának hegyére került. A húsz gyönyörűséges, hurikhoz hasonlatos dzsad szűz megszabadult a szörnyű fogságból, és édes hangon hálálkod-tak megmentőiknek. Mikor az átkozott pap kilehelte sakállelkét, a templom megremegett, és elnyelte a sivatag homokja; helyén ma is hatalmas homokörvény hirdeti a nagy Habib dicsőségét.

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei, l. könyv, IV. fejezet

A nők megbabonázva bámulták a lándzsák végére tű-zött amundfejeket. Szerencsére egy ikük sem ismerte fel bennük a lényeket, amelyekről gyermekkoruk rémmeséi szóltak. Kivéve persze a Laylath nevű agyafúr t ribancot.

— Elalélok — nyögte elhaló hangon. Biztos voltam ben-ne, hogy ezt sokat gyakorolta. Egy kulacs vizet nyújtot-tam neki.

— Habib, én hősöm, Sobira oroszlánja - lehelte a fülem-be, és az illendőnél sokkal szorosabban kapaszkodott a karomba. — Szörnyetegek legyőzője. Jól látom, hogy azok ot t . . . — olyan közel hajolt hozzám, hogy ajkai a fülemet érintették — .. .amundok?

180

— Nem! — mondtam dacosan. — Először eltűnnek a vevőid, azután egy akkora csapat

holdszeműbe futunk egy oázisban, amekkorát ezer éven-te egyszer, ha látni. Sok lesz ez a véletlenekből, nem gon-dolod?

— Galradzsa útjai kifürkészhetetlenek — mondtam zor-dan, de torkomon akadt a szó, amikor ügyes kis kezé-vel az ágyékomba markolt. Ösztönösen körbenéztem, de a többiek messze voltak, mi pedig a tevék takarásában. Akkor sem láttak volna minket, ha véletlenül errefelé fi-gyel valamelyikük.

Csak egy pillanatra fordítottam el a fejemet, de Laylath már előttem térdelt. Hagytam, hadd tegye, amit tenni akar. Lábaimból kifutott az erő; kénytelen voltam az egyik te-vének támaszkodni.

Mikor végzett, felmosolygott rám. -Elégedett az én nagyuram? —Te aztán tudod, mit csinálsz... — Bizony. — Akkor vagy te szűzlány, amikor én! — kaptam a han-

dzsárom után. - D e kérlek! Már a feltételezés is sért. Szűz vagyok, im-

máron negyedszer. És azt ne hidd, hogy olyan könnyű volt megfelelően képzett felcsert találni.

— Te szuka — fújtattam. — Ha ezt az amundok megtud-ták volna.. .

Elhallgattam, de túl későn. Laylath mosolygott. -Tehá t . . . amundok? — Csend! Vagy meghalsz — sziszegtem, nehogy meg-

hallják a többiek. - Tudod-e, mit tettél? Majdnem megöl-tél mindannyiunkat!

— Amundoknak akartál eladni minket. Egyezzünk meg: te becsületes kereskedő vagy, én pedig szűz.

181

Átgondoltam a dolgot. - Érintetlen — bólintottam azután. Én is miért nem tudtam inkább tevékkel kereskedni!

Habib szeme megakadt a nemes, makulátlan szüzességit, szép-séges Laylath fátyol fedte vonásain. „Most pedig az asszonyom-má emellek, mennyei szépségű huri!" Boldog öröm ragyogott fel Laylath, a Szűzies vonásain. „Alig hittem, hogy méltónak ta-lálsz erre a kegyre, ó, Sivatag Hurrikánja! Füröszd meg arcomat fényedben, ó, lbara Napja!" A dinasztiaalapító Habib al-Fulani és egyetlen felesége, az érintetlen Laylath al-Fulani, távol vonul-tak ekkor, és fennkölt, egekben fogant nászukat nem zavarta meg semmi e világról való.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, II. könyv, III. fejezet

Nyugovóra tértünk, és eljött a reggel, mi pedig délnek indultunk, El Tenadiya felé.

Galradzsának hála eseménytelen utunk volt; pár nap alatt oda is értünk. Még a gondosan besózott amundfejek is alig szikkadtak meg útközben. Úgy gondoltam, meg-érdemeljük, hogy diadalmenetben vonuljunk be a város-ba. Előreküldtem tehát az elővédet, magasra emelt dár-dáik hegyén a trófeákkal. Én a város falait kémleltem, és figyeltem a hatást. Senkit nem láttam őrségben. Ünnep-nap lenne?

Sebaj, gondoltam, annál nagyobb lesz a meglepetés. Áthaladtunk a kapun, de csak néhány elkerekedett sze-

mű utcagyereket láttunk, ak ik jöttünkre szótlanul sarkon fordultak, és elrohantak.

182

-Mi f é l e dzsadok ezek? - morogtam. - Most még ala-mizsnát is osztottam volna pedig. . .

-Lá tod azokat ott? - pillantott rám Dsemshyd. - Mint-ha bujkálnának. Ráadásul gyanúsan kevesen vannak a vá-rosban.

A nyeregtáskám megmozdult, és még a bőrön és a szö-veten keresztül is éreztem a combomon annak a nyavalyás érmének a hőjét. Villámgyorsan reagáltam.

- L e a fejekkel, Doldzsah barmai! - üvöltöttem. Embereim engedelmesen behúzták a nyakukat, majd

magasba lökték a dárdáikat a rájuk tűzött amund fejek-kel egyetemben. Nem voltam büszke rájuk.

- H a d d el! - dünnyögte mellettem a pyarroni. - Késő. Amundok jelentek meg a főutca végén. Nem hasonlítot-

tak azokra a meztelencsigákra, akiket a képeskönyvek mi-niatúráin látni: vállukat-mellüket valamiféle vértezet fed-te. Az első gondolatom az volt, hogy teveszart kentek ma-gukra a besték, mert úgy tűnt, legyek rajzanak körülöt-tük. .. pedig nem legyek voltak, hanem furán kavargó por.

A bronzbőrű állatok fegyvert markolva, minden siet-ség nélkül közeledtek felénk. Élükön bátran, büszkén me-netelt az én papom. Biztos voltam benne; az érme már a fülembe is dünnyögött.

-Előre, barmok! - dörrentem embereimre. - Tán azt hiszitek, maguktól elpatkolnak?

Porfelhő lepte el az elöl haladó harcosokat - szívdobba-násnyi idő alatt kígyózott elő az árnyak közül. Mire mel-léjük értem, hátasom lába, már fehérre csupaszított cson-tokon tapodott, mégsem hátráltam meg - nem volt hová hátrálnom. A sivatag ősi csatakiáltásával rontottam az amund papra.

Galradzsa, ha véletlenül életben maradnék, add, hogy ne be-szélhessen ez a fattyú!

183

Csodával határos módon már-már elértem az amundok vonalát. A hat-neb csak mosolygott, elvégre így vagy úgy, de házhoz hoztam az áruját, ahogy az jó szolgákhoz illik. Lenéző volt és fensőbbséges, szemében a kék hold hatalma ragyogott; istene gőgjével tekintett rohamunkra. Bronz-színű, olajjal borított, izmos felsőteste a régmúlt idők hő-seinek szobra volt, a húsba álmodott tökéletesség maga. Jobbjával úrias nemtörődömségével emelte fel irdatlan fegyverét. És csak várt.

Ekkor dobták fejbe az emeletről egy vízipipával. Az ablakokból a kézre eső, lehetőség szerint nehéz tár-

gyak zápora zúdult a megdöbbent amundokra. Felfelé fi-gyeltek, így egy pillanattal később reagáltak a kelleténél, amikor a kapualjakból késekkel, húsvágó bárdokkal, tő-rökkel és kalapácsokkal felfegyverezve tört elő a férfinép, hogy vad haraggal rájuk rontson.

Az amundok vezére elkapta rólam a tekintetét, és rájuk pillantott. Mintha mormolt volna valamit. El Tenadiya lakói megtorpantak, és kiüresedett szemeikkel minket kezdtek bámulni . . . aztán rögtönzött fegyvereiket lóbál-va felénk indultak, akár egy élőholt sereg.

Szólni akartam az embereimnek, hogy tartsanak ki, amíg lehet, de a hat-neb megelőzött. Felénk fordult, az ar-cán rezzenetlen volt a mosoly. Valószínűtlenül izmos kar-jával intett egyet karavánom felé, és ekkor.. .

Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy senki és semmi vagyok hatalma előtt; pondró, aki arra sem méltó, hogy az én zafírszemű uram szétmorzsoljon, létezésem kegy, melyet nem érdemeltem ki, és soha nem is fogok. Hogy az én uram a maga kegyelmességében még-is méltónak találtatott, hogy El Tenadiya lakóinak keze-itől fogadjam a halált, hatalmas adomány volt érdemte-len személyemnek, mert kiérdemeltem figyelmét, még ha

184

csak egy szívdobbanásra is. Tevémről leugorva hasra ve-tettem magam.

Anyád, az a füstös, tevékkel üzekedő ribanc a méltatlan, te fösvény állat! - visszhangzott az elmémben. Viszont túl sokan vannak í g y együtt; nem tudom áttörni nyolcuk védelmét.

Bennem szakadt a lélegzet. Felálltam volna, hogy Sav-rian vérét vegyem pimaszságáért, amiért az én parancso-lómat káromolni merészelte, de engedély híján maradtam, ahol voltam.

Uram közelebb lépett, de egy pillantást sem pazarolt rám. Illő távolságot tartva követte őt a város népe. Az érme dalolt a nyeregtáskámban. Ujabb lépést tett, és én oldalt fordítottam a fejem, hogy tovább szemlélhessem di-csőségét. Jelenléte boldogsággal töltött el. Szemem sarká-ból láttam, hogy El Tenadiya népe közeledik, és a kezek-ben lévő szerszámok magasba emelkednek.

Öld meg\ — érkezett a sugallat. Magamban megvetően felkacagtam. Hogyan is emel-

hetnék kezet a hat-nebre, féreglétem teljhatalmú urára! Félresöpörtem a szentségtörő gondolatot... ám hirtelen acél villant a kezemben, és fegyverem, akárha magától mozdult volna, az előttem álló szoboralak ágyékába mélyedt.

-Nem! - kiáltottam fel, amikor a dicső hat-neb elha-nyatlott, gyönyörű arcát fájdalom torzította el — fájdalom, amit én, a méltatlan féreg okoztam neki. Hatalmas, iste-ne hasonlatosságára formált teste dőlni kezdett, a tisztá-talan porba.. . ahova való volt, hogy Galradzsa varrjon er-szényt a bronzszínű irhájából!

Felegyenesedtem, és ugyanazzal a lendülettel térdka-lácson rúgtam, hogy biztosan elhasaljon az az öntelt ro-hadék.

Úgy tűnt, az öntudat szikrája munkál még benne, mert a tömeg nem állt meg, noha lépteik elbizonytalanod-

185

tak. A legközelebbi jó három kardtávolságnyira volt tő-lem. Szerencsémre épp a többi holdszemű útjában voltak.

— Hé, marhák! — mondtam, és kezemmel letöröltem ar-comról a veríték- és könnycsíkokat. — Az ellenség a hátatok mögött van! Mint általában. De gyertek csak! — Balom-mal a mellkasomra csaptam. - Kiontom a ti beleteket is!

Nem nagyon ijedtek meg. Egy és más viszont végigfutott az agyukon, mert egy

emberként fordultak sarkon, és üvöltve megrohamozták a döbbenten álló hét amundot, akik vajákosuk vesztét kö-vetően egyáltalán nem is tűntek annyira félelmetesnek. Embereim is rohamra indultak, én magam pedig lenéz-tem a vinnyogó hat-nebre.

— Te anyaszomorító! - vigyorogtam le rá. - Ha nem érin-tetlen és nem kislány, már nem is jó neked, mi?

Reméltem, megérti, amit mondok. - S e m m i vagy — nézett vissza rám. - Semmik vagytok

mind. — Te tudod - acsarogtam. - De van nálunk egy bölcs

mondás; a következő életedben tán hasznát veszed. Min-denkit ott kell támadni, ahol a leggyengébb.

— Ölj meg! — Ugyan. A sietség tönkreteszi az élvezetet. - Páros

lábbal a térdére ugrottam, de csak harmadjára sikerült el-törnöm: pont olyan kemény volt, amilyennek látszott.

Közben El Tenadiya lakói és a bandám maradéka — mind a négyszázan — hősiesen megrohanták a megmaradt hét amundot.

— Az én népem — mondtam a némán halódó hat-nebnek, és a büszkeség könnyeit törölgettem a szemem sarkából.

A tér túloldalán kavargó porfelhőből csapások zaja és halálüvöltés visszhangzott. Otthagytam a legyőzött amun-dot, és arrafelé indultam.

186

Először egy tízfős csoportot láttam, amint vadul kerül-getnek egy sebesült hebetet. A nyomorult még mindig ve-szedelmesnek tűnt: legalább hét ember hullája vette körül.

— Szúrjátok már hátba, az istenekre! Mintha az erszé-nyére hajtanátok! — tanácsoltam, és továbbmentem.

Csürhém egész jól boldogult nélkülem: különválasz-totta egymástól az amund fattyakat, és a leghosszabb nye-lű lándzsákkal döfölték őket, hogy ne kelljen a közelük-be menniük.

— A lábukra menjetek! Elégedetten néztem, ahogy az első amund eltűnik a le-

sújtó pengék között. Kihúztam magam - tudtam, hogy innentől már egyedül is elintézik. Visszaindultam Savrian felé. Gyanítottam, hogy egy pillanatig sem hitt a győzel-münkben, és készen álltam, hogy tévedését az oromnyi orra alá dörgöljem.

Erre azonban nem került sor: már messziről láttam, hogy a homokban fekszik. Odarohantam hozzá. Laylath, ki tudja, honnan, mellettem termett; a kezében gyolcs és illatos gyógyfüvek. Mindketten elkéstünk. Felemeltem Savrian fejét. Nem éreztem az erek lüktetését a nyakán, és nem is lélegzett. Testén nem volt nyoma sebnek, azóta sem tudom biztosan, mi ölte meg — a megerőltetés, vagy az amund utolsó varázslata?

A távolban elült a csatazaj. Diadalordítások hangzottak fel, és a csata túlélői üdvrivalgás közepette felénk gyűltek. Hirtelen összetrombitált díszőrség állt az élükön, dárdáik hegyén tizenegy amundfej.

—Tizenkettőnek kéne lennie - ismerte be szégyenlő-sen Dsemshyd, aki csodával határos módon sérülés nélkül úszta meg az egészet —, de az egyik folyton lecsúszott.

— A te tanácsod nélkül sosem győztük volna le azokat a démonokat — hajolt meg előttem egy nagydarab városla-

187

kó, aki bele méretéből ítélve korábban a sejk bizalmasa le-hetett. - Nagyuram, seregek legyőzője, néped reménye.. . mi a következő utasításod?

Erre nem számítottam. - H o g y mi? - Azt hittem, gúnyolódik, de amikor a

szemébe néztem, csak tiszteletet láttam benne. Ezek a bir-kák komolyan gondolták, hogy eztán nekem engedelmes-kednek.

-Temessétek el a halottainkat tisztességgel — mond-tam fáradtan, majd Savrian holtteste felé intettem. - Őt pyarroni szokás szerint.

—Mely pyarroni isten szimbólumát véssük a sírkövére, nagyuram?

Eltöprengtem. Sosem említette, mely istent tiszteli. -Orwe l l a kivételével mindegyikét. Majd megosztoz-

nak rajta.

Úgyis kisírja magának, hogy a legjobb helyet kapja oda-át, gondoltam.

— Te pedig - mutattam a kövérre, aki erre térdre borult előttem - mondd el nekem, mi történt a városban, amió-ta az amundok bevonultak!

Elérték volt El Tenadiya kapuit, mely akkor még sem szépség-ben, sem hatalomban nem volt mérhető ahhoz a virágzó és gyö-nyörűséges székvároshoz, melynek mainapság csodájára járnak a Sheral mindkét oldaláról, hogy elteljenek pompája látványával.

Hatalmas amund hadúr bitorolta, és míg a szem ellátott, hebetek ezreinek léptei alatt döngött a fóld. Habib al-Fulani se-rege elé rúgtatott nemes paripája nyergében, és a mindent elsöp-rő roham élére állt. Úgy villogott a tengernyi handzsár, akár a hullámok tarajos teteje, midőn előrezúdultak, és az amundokat szerteszéjjel szórták, mint El Dzsiah a sivatag homokját.

188

Az amundok nagyja ekkor kárhozatos szókat fordított a nagy Habib serege ellen, kik legott térdre borulva könyörögtek kegye-lemért, de Habib elméjének erődjén nem vehettek erőt Amhe-Ramun praktikái. Akár dzsenn ősei, tüstént harcba vetette ma-gát a hat-nebbel szemben, és félelem nélkül párbajra szólította az óriás amundot. Három napon és három éjen át küzdöttek e g y -mással, míg végül Habib, a Nagy, az Állhatatos, egyetlen csa-pássalfejét nem vette a kék hold fattyának.

Hahih al-Fulani élete és cselekedetei, II. könyv, IV. fejezet

Néhányan tiszteletteljesen felemelték Savrian holttes-tét, és elindultak vele. Az utcán megjelentek a gyermekek és az asszonyok is, hogy megsirassák a halottakat és gond-jaikba vegyék a sebesülteket.

Az egykori tanácsnok - bizonyos Sikmek al-Halavel i - reszkető hangon számolt be a történtekről. Olyannyira megrendült, hogy az ilyenkor szokásos szóvirágokat is el-hagyta, amiért igen hálás voltam neki.

- H a j n a l b a n érkeztek. Kardélre hányták papjainkat és a hadzsikat; a sejket eleven porral zabáltatták fel. Ezután visszahúzódtunk a házainkba, és a legtöbb, amit tehet-tünk, az az volt, hogy imádkozunk az istenekhez.. . ak ik meghal lgatták esdeklésünket, és téged küldtek segítsé-günkre, nagyuram!

- Es ha azt mondom neked, al-Halaveli, hogy mostan-tól én vagyok El Tenadiya új sejkje, mit felelsz?

- A z o n n a l a palotádba vezetlek, nagytiszteletű sejk, és bemutatlak ágyasaidnak.

Laylath az alkaromba mélyesztette körmeit.

- R a b n ő k , mi? - sziszegte. - Erre rögtön ugrasz, nem igaz, sivatag hurrikánja?

189

Nyuga lmat erőltettem az arcomra. — Mindig te maradsz számomra a legkedvesebb mind

közül — mondtam, és meglepetten vettem észre, hogy még csak nem is hazudtam.

— Tehát első ágyasod leszek, fényes tekintetű sejk? —

kérdezte, és a szeme felragyogott. — Első ágyas — mosolyogtam rá, és megindul tunk al-

Halaveli nyomában, a távolban magasodó palota felé. Al ig lógott ki a szegényes, egy-két emeletes házak kö-

zül, de teteje kopott aranyozásán látszott, nemesnek és le-nyűgözőnek szánták építtetői. Nem voltam teljesen elége-dett, de úgy döntöttem, sejkségem első napján nem fogok kicsinységeken aggodalmaskodni.

A sejk rabnői elég átlagosak voltak - alig hoztak vol-na néhány tucat ezüstöt a piacon -, de legalább nem pró-bálták szűznek tettetni magukat. Kiválasztottam közülük a két legfiatalabbat és legkevésbé csúnyát, tömérdek italt hozattam a készséges szolgákkal, majd Laylathtal négyecs-kén elvonultunk a sejk hálószobájába. Az én hálószobámba.

Emlékszem, utoljára még felröhögtem az éjszakai égre és középső ujjamat mutattam a kék holdnak, mielőtt ájul-tan elhanyatlottam volna.

El Tenadiya lakói, látván a dicsőséges al-Fulani harcosai-nak vitézségét, és megbizonyosodván róla, hogy Habib, a Nagy nemcsak vitéz, de bölcs és könyörületes is, egyként szólottak, és örvendezve ajánlották erős kezébe sorsukat és sejkségük kulcsait. Al-Fulani pedig az egész éjszakán át a kegyelmes istenekhez fo-hászkodott, hogy hálát adjon nékik kegyelmükért.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, III. könyv, l. fejezet

190

Napközépre járhatott az idő, amikor felébredtem arra, hogy palotám foszladozó függönyein át tőrökként döf be az a rohadt, könyörtelen, ezerszer elátkozott sivatagi nap. Odakintről mintha ezernyi kétségbeesett kofa kínálta vol-na a portékáját, és siratta volna az összes férfi rokonát. Té-bolyító volt.

— Sikmek al-Halaveli! - üvöltöttem. A pohos udvarmester mintha a kopott, zöld ajtó túlol-

dalán nőtt volna ki a földből, csak koppantott egyet, és hét-rét görnyedve lépett be rajta.

-Óha jod parancs, nagytiszteletű sejk. Miben állhatok szolgálatodra?

— Szólj a semmirekellőknek odakint, hogy örvendezze-nek halkabban, különben magam hányom kardélre őket! - Parancsomat ércesnek szántam, de megfájdult a fejem a saját hangomtól. Túl harsány volt ezen a korai órán. Át-kozott pyarroni löttyök! - Különben is, kik ezek? Tegnap még sűrű fésűvel sem találtam volna embert az utcán. . . már ha nem az amundok saruját kellett nyalnotok.

— Ők, nagyuram, a . . . a te sereged. Győzhetetlen hadaid. -Gúnyolódsz velem? Elhallgass vagy meghalsz! — hö-

rögtem. Al-Halaveli remegve térdre rogyott. Én elviharzottam

mellette - megfordult a fejemben, hogy menet közben be-lérúgok, de féltem, hogy most orra esnék benne -, és az-zal a meggyőződéssel indultam az ajtó felé, hogy az első két szerencsétlent, akit meglátok, a handzsárom pengé-jével tanítom meg az illemre. A fegyverövemet előrelátó módon az ágyamhoz támasztottam, így visszafordultam, és a derekamra csatoltam.

Laylath ébredezett, és macskamód nyújtózott az ágyun-kon. A szemét dörzsölte.

— Hova ilyen korán, szerelmem?

191

— Csőcselék zajong odakint, én pedig beléjük verem az illő viselkedést, mielőtt megzavarnák édes pihenésed, sejkségem rózsaszála!

— Mielőtt szabadjára engednéd zabolázatlan haragod, ó, én oroszlánom, nem lenne illő felöltöznöd? Tudod, hogy csak nekem ígérted szépséges tested látványát az éjjel.

Ha Laylath így mondta, minden bizonnyal igaz volt. A zsibvásári lárma nem hagyott alább odakint, pedig al-Halaveli már kereket oldott, így igazán a végére járhatott volna. Sosem hittem volna, hogy ezt a mosdatlan csür-hét az uralkodónak személyes jelenlétével kell elcsitítania. Felöltöztem, és elindultam.

A palota kertjének falai kívül zúgott a tömeg. Ami-kor kiértem palotám kapuján, tisztán hallottam, mit har-sognak:

-Al -Fu lan i ! Al-Fulani! Vezérünk! Megroggyant a térdem; kénytelen voltam nekitámasz-

kodni a kapu kőből faragott szegélyének. Sikmek al-Ha-laveli és Dsemshyd a kert zárt kapujánál vártak.

- J ó , hogy jössz, szalah - pillantott rám az utóbbi. -Csak azért nem vonultak az ágyad lábához, mert féltek, hogy megzavarják nyugalmadat.

— Szóval ügyeltek a nyugalmamra - mondtam szárazon. — Nagyszerű munkát végeztek.

Keserű nyálat köptem a fal tövébe, majd rántottam egyet a vállamon, és felkészültem, hogy szembenézzek a csődülettel.

- N e m tudom, ki űz velem ilyen tréfát, de Galradzsára mondom, végigrugdosom mindet! - fogadkoztam, de ami-kor kiléptem a kapun, bennem szakadt a lélegzet. Laylath támogatott meg, aki mostanáig háromlépésnyire köve-tett, ahogy engedelmes ágyashoz illik.

192 .

Ameddig elláttam, fegyveresek álltak, és a nevemet skandálták. Többtucatnyi zászló hullámzott az enyhe szel-lőben. Többségükön a nevem díszelgett, de akadt, amelyi-ken egy nagyon rút, nagyon dölyfös, nagyorrú dzsad lát-szott, aki kivont karddal fenyegetett valami láthatatlan ellenséget.

Egy hordómellű, szakállas fickó lépett előre, aki ráné-zésre akár falufőnökségig is vihette. Öles pengéjű han-dzsár lógott az övén. Az arcán friss forradás.

— A győzedelmes al-Fulanival kívánunk tárgyalni, szol-ga - dörmögte. - Ha felébredt már a te urad, és látni kí-ván bennünket, mondd el neki, mi készen állunk!

Megcsikordult a fogam, kihúztam magam, így már majdnem a mellkasával nézhettem farkasszemet.

- M a g a m vagyok Habib al-Fulani - reccsentem rá, amint elléptem mellőle, hogy ne takarhasson el a tömeg elől, majd felkiáltottam: - Magam vagyok Habib al-Fulani!

A falufőnökre pillantottam, aki halálra váltan omlott a lábaim elé.

-Nyo lc sejkség megmaradt fegyverforgatóit hoztam színed elé, Galradzsa küldötte - mondta a csizmámnak.

- K e l j fel, ezrednagy - feleltem. - Sejkségem ellátja em-bereidet vízzel és élelemmel. Amundok támadtak rátok?

- I g en , nagyuram, de amikor hírét vettük, mi történt El Tenadiya falai között, fegyvert ragadtunk, és megöltük őket. Sok jó hadzsit veszítettünk. Aki nem veszett oda, itt áll előtted. Készek ölni és meghalni a szavadra.

Szédülni kezdtem, de aztán erőt vettem magamon, és a magasba löktem karjaimat. A tömeg elhallgatott.

-Harcosok! Dzsad véreim! Hazátokat a sivatag pond-rói dúlják. Gyáva fattyak, kik csak istentelen praktikáik-ban bízhatnak. Bátrak vagyunk, sokan vagyunk, erőnk végtelen, és mert isteneink rendeléséből e föld a miénk,

193

megvédjük, visszavesszük a korcsoktól! - Kezdtem beleme-legedni a dologba; sose hittem volna, hogy ez ilyen egy-szerű lehet. - Megbosszuljuk fivéreinket és nővéreinket, asszonyainkat és gyermekeinket! Kövessetek, és megízlel-tetjük az amund fattyakkal a saját orvosságukat: elvisz-szük nekik a háborút!

Kifogytam a szavakból, de már nem is kellett folytat-nom - a hangom elveszett volna a többezernyi férfitorok-ból feltörő kiáltásban.

-AL-FULANI ! AL-FULANI! AL-FULANI! Sikmek al-Halaveli igazat mondott: valóban ők vol-

tak a seregem, és egy pillanatig magam is elhittem, hogy Galradzsa az ő végtelen tréfás kedvében valóban engem rendelt arra, hogy győzelemre vezessem őket.

—Vegyetek magatokhoz vizet, és egyetek! — emeltem fel a hangom, mikor az üdvrivalgás alábbhagyott. — Sejk-ségeim tartalékait a hadjárat rendelkezésére bocsátom: megnyittatom víztározóimat és hombárjaimat. Azonban figyelmezzetek szavamra! Testvérek vagyunk mind, amíg e zászlók alatt vonulunk, és amíg e zászlók lobognak, dzsad kéz nem onthatja testvére vérét, mert sakáloknál is alávalóbb az, ki önnön fivére vagy nővére ártalmára me-részel lenni ezen vészterhes órán!

Láttam, hogy bólogatnak, és tudtam, legalább két he-tet nyertem az első komolyabb viszálykodásig. Jó harco-saim békés egyetértésben elvonultak, de tudtam, elég egy szó, és bárkinek nekiesnek, akire azt mondom, hogy amund. Ha kell, Rahim el-Haszrának is.

Hátrafordultam, és a lassan távolodó harcosok zászló-ira böktem.

- U g y e , valójában nincs ekkora orrom? Laylath hirtelen támadt érdeklődéssel szemlélte a láb-

ujjait.

194

- N e m , amundok végzete. Nagyon arányos orrod van. - Ú g y is van a', szalah Csak a fejed, az túl kicsi hozzá —

biggyesztette a száját Dsemshyd. Dühödten meredtem rá. -A te véleményedre szarok - közöltem. - De arcát-

lanságodért megbűnhődsz: szárnysegédet csinálok belő-led.

- A z meg mi? - kérdezte elsápadva. Még élénken em-lékezett al-Vászii sorsára.

- Szörnyű sors — veregettem meg a vállát, és rávigyo-rogtam. Izzadni kezdett. - Nehéz dolgokat cipelsz utánam, és ha azt mondom, bolha, te ugrasz.

-Tehá t ugyanaz, mint eddig, szalah? — könnyebbült meg Dsemshyd.

— Nagyjából. Viszont mostantól ez a hivatalos. És hoz-hatod a térképemet.

- De nincs is térképünk, szalah\ —Majd én megmondom neked, hogy mi a térkép, szárny-

segéd! Ahogy magyaráztam, úgy hervadt le az önelégült mo-

soly az arcáról. Elégedetten hátat fordítottam neki, deré-kon kaptam az én Laylathomat, és elvonultam vele a há-lóterem irányába.

— Még senki nem vette el ilyen élvezetesen a szüzessé-gemet. Csináld újra! - duruzsolta a fülembe valamivel ké-sőbb Laylath. . . de már nem a mondandójára figyeltem.

És özönlött Taba el-lbara népe a nagy Habib al-Fulani zász-laja alá. Messze fáidról érkeztek a válogatott harcosok és a nagy hatalmú varázstudók, kik meghajtották derekukat, és tekintetü-ket a sivatag homokjára szegezték, hogy el ne vakítsa szemüket a nagy Habib arcának fénye. Mind készen álltak, hogy vezéri pál-

195

cájának egyetlen intésére vérüket áldozzák Amhe-Ramun nyája,

a Vashold szörnynépe ellen.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, II. könyv, VIII. fejezet

Másnap útnak indultunk. Nem Qusarma felé. Nem is számított ez már.

Al-Halaveli meglepett: önként ajánlkozott arra, hogy velem tart. Láthatta a kételyt a szememben, amikor vé-gigmértem pohos alakját, mert elmosolyodott, és megtán-coltatott egy kisebb vil lámot bal kezének ujjai között.

Természetesen nem utasíthattam el egy olyan boszor-kánymester szolgálatait, aki olyan hűséges volt, hogy még csak meg sem mérgezte egykori urát, és elég okos ahhoz, hogy elkerülje a haragját. Az én helyzetemben igazán nem válogathattam a varázshasználók között.

Tudtam, nem messze délnek Al Manszur erődjének van némi esélye, hogy kitartson az amundokkal szemben: az ősi erősség kereskedelmi útvonalak kereszteződésénél épült, falai vastagok voltak, számos pap és fegyverforga-tó óvta biztonságát. A hírek alapján az Ibara megmaradt végvárainak egyike volt. Kaptunk híreket másról is: az amundok szolgává alázták, vagy kiirtották azokat, akik az első szóra nem hódoltak be nekik. Tetteik hal latán a se-regem égett a vágytól, hogy bosszút álljon, és nekem kel-lett visszafognom őket, hogy halálba ne hajszolják a te-véiket. Ez nem lepett meg. Ami viszont megdöbbentett, hogy magam is alig vártam, hogy amund vérrel mossam le a népemen, a rajtam esett gyalázatot.

Vizet, el látmányt az első szóra kaptunk, sőt százával ál l tak be közénk a fegyverbíró férfiak. Al-Fulani esküje,

196 •

ahogy elnevezték, kitartott: még csak pofozkodások sem történtek. Dzsad nem ontott dzsad vért, és ez kedvemre való volt.

Az Al Manszur felé vezető út ismét a mi utunk lett, ahogy ezredévekig a miénk volt. Utunkat felégetett oázi-sok, temetetlen holtak szegélyezték, de ez csak tovább növelte elszántságunkat. Ha az amundokba vagy a csa-hosaikba botlottunk, rövid úton végeztünk velük, a hold-szeműek feje pedig a dárdák hegyére került.

A második napon pirkadat előtt keltünk útnak, hogy megtegyük az aznapra rendelt távolság felét, hisz' csak a bolond utazik éjközépkor vagy napközépkor az Ibarában. Régi hagyomány ez: ha nem fagysz meg vagy sülsz meg, valami ősi szerzetet még mindig felébreszthetsz. Bár utób-bitól már nem kellett tartanunk, a hőség és a hideg azon-ban harcképességünk kárára vált volna.

Az élen haladók azt jelentették, hogy magányos ember gyalogol velünk szemben.

— Hozzátok elém, ki akarom hallgatni! - közöltem, és előrerúgtattam, hogy mihamarabb kifaggathassam a sze-rencsétlen menekültet. Hamarosan magam is megpillan-tottam a sivatagban szédelgő keselyűcsalit. A szememhez emeltem látcsövemet.

-Al-Vászii , hogy a tevék trágyázzák a sírodat, hát te meg mit keresel itt? Ne lőjetek! - intettem le a túlbuzgó íjászokat. Bár a háború előtt ellenemre volt, miért ne ad-hatnék neki még egy esélyt? Az árut - Laylath kivételé-vel - úgyis El Tenadiya falai között hagytam, ahhoz pe-dig, hogy itt bárkinek elvegye a szüzességét, isteni kegyre lett volna szüksége.

Al-Vászii közelebb tántorgott, embereim pedig hagy-ták. Pár lépésre járhatott csak az elővédtől, amikor tőrt rántott. A szeme azúrkéken villogott, arcát gyűlölet torzí-

197

totta el. Talán felismert. Doldzsah tudja, volt oka rá, hogy a véremet akarja.

—Üssétek le! - utasítottam a mellettem álló hadzsikat, embereim pedig, bár nem értették, miért vagyok ilyen ke-gyes, engedelmeskedtek. Bár al-Vászii átkozódva rontott nekik, hamar körbevették, és egy irdatlan ütéssel jobb be-látásra térítették. Utána — már csak merő szórakozásból — összerugdosták, majd felpeckelték a száját, és gúzsba kö-tötték.

A sivatag lassan elmaradt mögöttünk, itt is, ott is cse-nevész bokrok, magányos fűcsomók nőttek. A tevék egy-re inkább sziklát tapodtak. Messze nyugatra látni véltük a Kie-Lyron felett szálló párát . . . ámbár lehetett érzékcsa-lódás is.

Az elővéd alig néhány órányi járóföldre lehetett Al Manszur falaitól, amikor a felderítők jelt adtak a tükörrel, ahogy a sivatagi seregek évezredek óta teszik. Nem küld-hettek jó híreket, mert a mellettem haladó, harcban jára-tos hamedi hadnagy komoran ráncolta a homlokát.

— Mi a terved, nagyuram? - A z attól függ, mit olvasol te ki ebből, hű tisztem. Büszkén kihúzta magát. Azt gondolhatta a barma,

hogy ennyire megbízom benne, holott azért kérdeztem őt, mert fogalmam sem volt arról, mit jelentenek a tü-körjelek.

— Amundok és segédcsapatok... árulók. Ezerszámra. - H í v d vissza a felderítőket, és miután jelentést tettek,

eldöntjük, mi a teendő. Addig mindenki kussol, és lapu-lunk.

— Parancsodra, szalahl A seregem jól összeszokott az eltelt napok alatt: egyet-

len, suttogva továbbadott parancsszó, és a dárdákat le-eresztették, a tevéket elcsitították, és mindenki a dűnék

198

takarásába húzódott. Hamarosan visszaértek a felderítő-im is. Leszálltam a nyeregből, úgy fogadtam őket. Végig-tekintettem a mocskos bandán, akik arcukra tevehúggyal kevert homokot tapasztottak, hogy jobban beleolvadja-nak a sivatagi környezetbe, és megszokásból lehajtott fej-jel jártak, hogy szemük csillanása éjszaka se váljon áru-lójukká. Máskor a kantárszárat sem bíztam volna rájuk, most azonban ez a tucat tevetolvaj volt seregem szeme és füle.

Hagytam, hadd beszéljenek. - Annyian vannak, mint égen a csillag — kezdte egyi-

kük, egy heges arcú sobirai, de társa, aki már megtapasz-talta mennydörgő haragomat, rögvest a bordái közé bö-kött a könyökével, és átvette a szót.

- Háromezret számoltunk, de legalább kétszer ennyien lehetnek még. Amund kevés van, hála Dzsahnak. A had-rendjük. ..

- V á r j - intettem le. - Ne kelljen kétszer elmondanod. Szárnysegéd! Térképet!

Dsemshyd nyögve rakta le mellém a kavicsokkal teli zsákokat. Persze, neki kellett összegyűjtenie mindet.

- Más seregekben a térképeket rajzolni szokták — je-gyezte meg, és megtörölte verítéktől csatakos homlokát.

- A z egyetlen alkalmas bőrdarab, pergamen híján, a te hátadon van, ezt te is tudod - feleltem ábrándosan, mire megborzongott, és elkezdte kipakolni a köveket.

- No? - kérdeztem inkább a felderítőt, és a lábammal a kavicsok felé böktem. El is kezdte rendezgetni őket.

- Ez az erőd.. . Néhány perc múlva tisztán láttam, hogy A1 Manszur

védői mellkasig állnak a trágyában. - Tehát - tekintettem át a kezdetleges térképet - ezek a

sárga szögletesek itt a fal, a szürke alaktalanok az amun-

199

dok, a kétrezes színes vackok a védők, a rohadt sok pici fehér pedig az emberi segédcsapatok. Ami pedig ezt a ke-rek bíbort i l let i . . . no!

Alaposan szemügyre vettem a gyöngyfényűen irizáló kavicsot. Messziről még akár igazinak is néztem volna.

- A , ezt még egy koldus is visszadobná! - morogtam, majd messzire pöcköltem. - És most térjünk vissza a fon-tos dolgokhoz...

Az, hogy még mindig életben voltunk, arra utalt, hogy az ostromlók nem számítottak támadásra, és ez nekem épp megfelelt.

— Be kell jutnunk. Ahhoz nem vagyunk elegen, hogy ennyi amunddal elbánjunk, ha pedig idekint kapnak el, letolt gatyával . . .

Nem fejeztem be, nem kellett. — Tehát áttörünk, és reménykedünk, hogy a bentiek-

nek lesz annyi agyuk, hogy megnyissák előttünk a kaput, már ha elég nagy területet sikerül megtisztítani előtte.

— Nem lesz könnyű - fintorodott el a hamedi. - A fő-kapu előtt vannak a legtöbben.

- A k k o r tennünk kell róla, hogy másfelé nézzenek. Ön-kéntesekre lesz szükségem.

* * *

Parancsaim legtávolabbi embereimhez is eljutottak. Az önként jelentkezőknek nem ígérhettem mást, csak azt, hogy dicsőségtáblára vésetem a nevüket, és hogy tisztes-séggel eltemettetem mindazt, ami megmarad belőlük. Mozgolódás kezdődött, és tízből egy előrelépett, hogy csatlakozzon a halálra szántak csapatához. Az a csekély számú pap, aki elevenen eljutott eddig, megáldotta őket,

200

és suttogva ecsetelte nekik a túlvilági lét várható gyönyö-reit. Nem hittem el azért minden egyes szavukat: ha csak-ugyan ezt tartogatja a jövő a hősök számára, a papoknak az elsők között kellett volna jelentkezniük. Mire végig-futott volna a fejemen a gondolat, már láttam, hogy csa-lódnom kellett, ezúttal kellemesen — az istenek szolgái az ima befejeztével egy tapodtat sem mozdultak a biztos halálba menő harcosok mellől. Ketten Galradzsát, ket-ten Doldzsahot szolgálták, Dzsah hitéről pedig egy ember tett tanúságot. Odaléptem a legidősebbhez, aki Galradzsa jelét viselte öltözékén. Megtermett, körszakállas férfi volt, vonásai abadanai származásról árulkodtak.

- Úgy döntöttél hát, szent ember, hogy feláldozod ma-gad?

Amikor látta, hogy én szólítottam meg, mélyen meg-hajolt előttem, kezét szíve fölé emelte, mielőtt válaszolt.

- Igen, tiszteletre méltó al-Fulani. -Ezzel még várnod kell egy kicsit. Nem engedhetem,

hogy mind az öt papom egyszerre jusson mártíromságra, és mivel te látszol a legtapasztaltabbnak, neked más fel-adatot szánok.

- N e m keresem a halált, nagyuram, csak nem térek ki előle.

- M i a neved? -I lgi lendirmez, nagyuram! - H á t , akkor Ilgilendirmez, te leszel az, aki lopni fogsz

nekünk. -Bizonyára homok ment a fülembe, tiszteletre méltó

al-Fulani. Azt véltem hallani, hogy engem akarsz tolvaj-lásra rávenni, miközben Dzsah szolgája is köztünk van, ak i . . .

Az imáiba feledkezett sihederre néztem, és megráztam a fejem.

201

- N e k e m nem csupán egy láda, egy erszény, vagy egy tömlő víz kell, hanem annyi, amennyivel kihúzhat juk odabent. Ehhez pedig sokat látott ember kell, nem egy heves vérű kölyök. Az istenek majd elrendezik a maguk dolgát.

Ilgilendirmez elgondolkodva simított végig a szakál-lán.

- A m í g tehát az önkéntesek az igaz istenek dicsőségé-re elterelik az amundok figyelmét - folytattam -, mi ki-fosztjuk az amundok segédcsapatait, hogy ne üres kézzel vegyük be magunkat az erődbe.

Al-Halaveli lépett hozzám. Időnként megrémített a fic-kó: csendes volt és tisztelettudó, és ehhez nem voltam hoz-zászokva. Láthatta rajtam, hogy zavarba hoz, ezért egy-szer, két meghajlás között, azt dünnyögte:

— Felséges sejk, magasságos al-Fulani, én mindig job-ban érzem magam második emberként, egy rendíthetet-len szikla árnyékában.

— Rendben. Mit tudsz ajánlani? — Hatezer ellen? - vont vállat, és megcsóválta a fejét. -

Nincs elég hatalmam. Egyet vagy kettőt átkaimmal bizo-nyosan istenei elé segíthetnék, de nem terjedne elég gyor-san. És esélyem sincs az amund vezérkar közelébe jutni, ahol az az egy-kettő számítana is valamit.

— És mondd, al-Halaveli - nézett rá Laylath -, az átka-idat csak emberek terjeszthetik-e?

—Terjesztheti azt bármi, ami véren él. Feltéve, ha sike-rül rávennünk.

— Kell-e győzködni egy felhőnyi böglyöt? - kérdezte szé-les mosollyal az első ágyasom, én pedig elfehéredve mar-koltam a tevém kantárját.

— Boszorkány is vagy? Hát hány meglepetésed van még számomra, kicsi Laylath?

202

- o , ezernyi — pislogott rám ártatlanul —, de a legtöbb gyönyörteli. Tán nem bízol bennem? Hiszen téged sem bűvöltelek meg, nagyuram!

Igazat kellett, hogy adjak neki, hiszen teljes mértékben ura voltam akaratomnak. Al-Halaveli és Laylath a szakér-tők hűvös nyugalmával fordultak egymás felé.

- K e z d e t n e k tehát szükségünk lesz egy, azaz egy bö-göly re, és.. .

Csettintettem Dsemshydnek. -Er id j , szárnysegédem, és szerezz nekem egy böglyöt! - Habib, tetű nem lesz jó? - kérdezte, és üstökébe túrt . - N e m , nem lesz jó. A megszólításom pedig al-Fulani

sejk - a fegyver jogán szereztem nevemet és rangomat. El-várom, hogy tisztelj és eszerint is viselkedj, te közrendű bugris! Vagy szerzel nekem egy böglyöt, mire százig szá-molok, vagy neked kell berepülnöd az amundok táborába.

Sértődötten meredt rám, de láthatta az arcomon, hogy nem tréfálok, mert sarkon fordult, és elrohant.

-A bogarakkal már nem kell törődjetek - intet tem nagyúri gesztussal Leiláék felé. - Mire van még szüksé-getek?

- E g y emberre, akit megfertőzhetek - felelte al-Hala-veli. - Ritka ronda halála lesz: bár a kór nem végezne vele, meg kell ölnünk, mert igen ragályos egy métely az.

Eltöprengtem. Szükség esetén bármikor feláldoztam volna seregem egy részét - most is kénytelen voltam ilyen döntést hozni -, de elborzasztott a gondolat, hogy ilyen hi-ábavalóságért küldjek a dicstelen halálba valakit, aki en-gem szolgál. Hacsak nem. . .

-Meghoz t am a böglyödet, dicső és kegyes al-Fulani sejk, kinek ősei...

-Szárnysegéd - vágtam a szavába -, halld parancsom: rögvest hozd elém al-Vásziit!

203

- J ó , de akkor addig fogd meg a turbánomat. Sejk. Felém nyújtotta a turbánt, amiből dühös zümmögés

hallatszott. Továbbadtam al-Halavelinek és vártam, hogy Dsemshyd visszatérjen. Hamarosan meg is érkezett: lán-dzsanyéllel böködte al-Vásziit, aki egy jól irányzott ütés hatására térdre bukott előttem. Szemeiben gyűlöletet lát-tam, de mert szájában még mindig ott volt a bizonytalan eredetű rongydarab, szólni nem tudott.

-Nesz t ek , tegyetek vele, amit akartok. Rondább már úgyse lehet. Ha meg véletlenül visszanőnének a golyói a varázslattól, sok hasznát már úgyse veszi, nem igaz?

Széles vigyort villantottam a tehetetlenül vergődő al-Vásziira, ahogy a varázstudók közelebb léptek hozzá.

- A m i n t végeztetek, rohamozunk. -Fényes délben? - kérdezte Dsemshyd. Tisztában voltam a kockázattal: néhányan hőgutát fog-

nak kapni, az biztos, és jó páran bele is halhatnak. - L á t o d ? Ez az az időpont, amikor senki nem vár ro-

hamot. Az amundok pedig nem a napot imádják: éjsza-ka, különösen most, hogy telik a Kék Hold, én ugyan ne-kik nem mennék.

A nap elérte a zenitet. Talpunkat szinte égette a szi-kes talaj. A falak és az ostromlók táborának körvonalai remegtek a rekkenő hőségben. A kis csapat, akik az elte-relő műveletre vállalkoztak, befejezték utolsó imájukat, és előmásztak a tevék árnyékából. Az élen haladó zászló-vivők magasba emelték képmásommal és nevemmel dí-szített lobogóikat, és nekiindultak az erőd oldalbejárata felé, bár tudták, hogy soha nem érhetik el. Az imák meg-acélozták elszánásukat, felkorbácsolták harci kedvüket és óvták lelküket. A papok jelenléte miatt nagyobb volt az esélyük arra, hogy megölik őket, nem pedig átveszik fe-lettük az irányítást. Emiatt engedtem meg csupán, hogy

2 0 4 . S .

az istenek kincset érő szolgái, akik a gyógyító hatalmuk-kal és élelemteremtő imáikkal minden sereg nélkülöz-hetetlen tagjai, vérüket áldozzák a győzelemért. Ahogy büszke soraikat szemléltem, elhatároztam, hogy sejksé-gem legderekabbjait a Al Manszur Gárda tagjaivá eme-lem. Elvégre az ilyesmi megdobogtatja a férfiember szívét, nekem pedig nem kerül semmibe.

Megvártam, amíg a távolban felhangzik a csatazaj, majd jelt adtam rablóbandámnak, akikre az amundok segéd-csapatai által felhalmozott készletek megszerzését bíztam. Kisvártatva megindítottam a főerőimet is, és magam is velük tartottam.

Támadásunk készületlenül érte az árulókat és az amun-dokat egyaránt. Habár felneszeltek az előreküldött egy-ségre, nem várták, hogy a kétszáz főt számláló portyá-zok öngyilkos rohamával egyidejűleg hátba kapja őket egy ötször ekkora sereg is. Tucatjával, százával pusz-tultak el fegyvereink csapásai alatt, mielőtt egyáltalán eszükbe jutott volna, hogy ellenálljanak. Amund csak mutatóba akadt közöttük: tán csak minden tizedik volt Amhe-Ramun fattya. A többiek vicsorgó, villogó szemű fanatikusok voltak, akiknek elméjét minden eskünél szo-rosabb béklyóba verte Amhe-Ramun mágiája. Laylatht legderekabb harcosaim kísérték. Nem láttam, mit csinál, de az egyik előttünk álló amundot hirtelen böglyök ha-da lepte el. Mi azonnal éles ívben kitértünk jobbra, ré-szint, hogy kikerülhessük a vérszívók felhőjét, részint pe-dig azért, csatlakozzon hozzánk Galradzsa hű szolgája, Ilgilendirmez és csapata még a várkapu előtt. Ők a kava-rodást kihasználva vagy ötven tevét zsákmányoltak, rá-adásul alig voltak kevesebben, mint amikor elindultak. Mögöttük a távolban füstoszlopok jelezték, hogy nemcsak fosztogattak, hanem gyújtogattak is.

205

Most jött az igazán kockázatos rész; az erőd védői ugyanis nem tudtak előre érkeztünkről, így csak remélni mertem, hogy lesz annyi eszünk, hogy kinyitják nekünk a kaput és biztosítják, hogy bejussunk. Ráadásul a korcsok mostanra kezdtek magukhoz térni első meglepetésükből és lassan megmutatkozott óriási túlerejük.

Az amundok nem fáradtak azzal, hogy a saját, ordas fegyvereikkel lássák el a segédcsapataikat. Dzsambiák, handzsárok, szablyák villogtak mindenütt, ahogy az em-berarcú fenevaddá korcsosult árulók ránk rontottak. Bár váratlanul érte őket a támadás, keményen küzdöttek: a rohamunk kezdeti lendületét alig-alig tud tuk tartani. Mindannyian tisztában voltunk azonban azzal, hogy ha ezt a néhány száz lépést nem győzzük, körbevesznek és egyesével mészárolnak le minket. Mikor félútnál jártunk, néhány nagyon agyasnak eszébe jutott, hogy íjaikkal kö-zénk lőjenek. Bár területlövésnek gyatra volt a próbálko-zás, így is jó néhány harcosommal végeztek, mialatt köze-ledtünk a kapu felé. Nem is törekedtek a biztos találatra: minden harmadik vessző mellé ment, vagy egyenesen a közelharcra gyülekező szövetségeseiket érte. Amikor egy amund nyaklott össze egy mesterien mellélőtt vessző ha-tására, ami fura tolldíszként meredt elő a koponyájából, elvigyorodtam. Mikor pedig halványan meghallottam a kétségbeesett, magas hangú sikoltozást, hangosan rö-högtem. Csapásokat osztottam és hárítottam, emberét, amundét egyaránt; a tevém üvöltött, rúgott és harapott, néhány barmot pedig, akik elég erősnek hitték magukat ahhoz, hogy mellkassal állítsanak meg egy rohanó sobirai dromedárt, egyszerűen legázolt. A fegyverforgató karo-mat alig éreztem, a lábaimat izzó fehér fájdalommal rán-totta görcsbe a kimerültség. Ruhám és bőröm vérrel ke-vert homoktól volt mocskos, de mert mindenem mozgott,

2 0 6

biztos voltam benne, hogy nem találtak el. Még. Erősen ziháltam, a szemembe folyó verejték már szinte fel sem tűnt, csak az elhomályosodó látásom miatt zavart vala-mennyire. Olykor egy meneth sújtott felém, olykor egy bu-zogány. Kikerülni, válaszcsapás, tovább, tovább, ez volt az imám, ezt ismételgettem.

Ha az amund vagy a segítője ott marad, jó, ha csak le-lassul, úgy is jó.

A fegyvercsörgés, a halálüvöltések és a parancsszavak zűrzavarában teljesen elveszítettem az időérzékemet, az újabb és újabb összecsapások jelentéktelen, bár életveszé-lyes epizódokká alakultak.

* * *

Amikor tehettem, hátra-hátrapillantottam, figyelve, megfogant-e már al-Halaveli varázslata és magamban fo-hászkodtam, nehogy kiderüljön, hogy az amundokat egé-szen másféle trágyából gyúrták, mint emberszolgáikat. Amikor azonban láttam, hogy az egyik holdszemű a ha-sát markolva összegörnyed, már tudtam, hogy kivételesen nem volt balszerencsénk.

Megmaradt embereim elérték a kaput. A várkapu év-százados rozsdás-korhadt szárnyai nyöszörögve nyílni kezdtek. A boltozat nem volt széles, két szekér ha elfért volna egymás mellett. Habár így könnyebb lehetett meg-védeni, én most jobban örültem volna annak, ha egyszerre többen is keresztüljuthatunk rajta. Az ostromlók újraren-dezték soraikat; tudtam, ha most nekilódulnak, hamaro-san szétmorzsolnak bennünket a falakon.

Szerencsére harci kedvüket e pillanatban kezdte ki az, hogy egyre másra dőltek ki közülük emberek, amundok egyaránt. Nem volt kérdéses, hogy Amhe-Ramun fattyait

207

ez csak percekre hátráltatja, de nekünk nem is volt szük-ségünk többre. Al Manszur varázstudói és az íjászai éltek a kínálkozó lehetőséggel, nyílzápor és varázstűz és vágott széles rendet az ostromlók között. Ahogy egyre keveseb-ben maradtunk odakint, úgy bátorodtak fel a támadók. Bár szervezett rohamra nem futotta erejükből, a fanatiku-sok tucatjával estek nekünk. Láttam, hogy csapatom fele a védők buzdításától kísérve már átjutott a kapun.

Odabentről parancsszavak harsantak; ha rosszul szá-mítottam és az ostromlóknak lesz érkezésük még egy ro-hamot indítani, nem várják meg, hogy mindannyian be-érjünk, hanem itt mészárolnak le mindannyiunkat. A ka-romat már mozdítani sem tudtam, szemem előtt amund-szem kék karikák táncoltak és már nem izzadtam. Nem volt mit.

Öreg sivatagjáró vagyok; tudtam, ha nem érek árnyék-ba és nem jutok vízhez nagyon hamar, már nem is lesz szükség amund menethekre, hogy elpatkoljak. Embere-im sem festettek jobban. Egyikük kibukott tevéje nyergé-ből, habár teljesen sértetlen volt. Mire felocsúdtunk volna, már körbe is vették, és eltűnt a lecsapó fegyverek pen-géi alatt.

Amikor Dsemshyd a szemem láttára zuhant alá, te-vém véknyába vágtam sarkamat, és a végsőkig kimerült állattal a köré gyűlő hiénák közé rúgtat tam. Itt egy fe-jet szeltem le, amott egy bordát zúztam szét; az embe-ri csapatokat mintha megbénította volna, hogy Amhe-Ramun fattyai maguk is sebezhetőek. Hamar félkörbe fogtak bennünket és csak a látszat kedvéért döfködtek fe-lénk lándzsáikkal és kardjaikkal.

Nem vártam meg, amíg uraik ismét alkalmazni kez-dik rajtunk elmegyilkos trükkjeiket. A csuklójánál fog-va felragadtam Dsemshydet a vértől csatakos földről, és

2 0 8

ahogy a tevém bírta, elkezdtem a nyitott kapu felé szá-guldani. Hű szárnysegédem nem tudott mögém kapasz-kodni, ezért nem maradt más választásom, mint hogy Al Manszur faláig szorosan markoljam karját bal kezemmel. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy figyeljem, tudja-e tartani a lépést, így amikor végre átvágtattunk a kapun, láttam, hogy útközben felbukott, és arcával szán-totta végig Al Manszur udvarát.

- Remélem, jól mulattál. Mert én remekül - vetettem oda neki vigyorogva, miközben mögöttünk hatalmas dön-düléssel ismét bezárultak a láncokkal és gondosan kimért ellensúlyokkal mozgatott kapuszárnyak.

Midőn Habib mérhetetlen serege elérte Al Manszur falait, látták vala, hogy az ostromló sereg száma oly nagy, mint ho-mokszemeké a sivatagban, ám bátorságot merítettek az eltökélt Habib példájából, így nem lankadt karjuk ereje, mialatt szét-szórták az amundokat, akár a távoli Sheral bérceiről alázúduló hóförgeteg a gyengécske bokrokat.

Al Manszur védői pedig lelkük mélyéig hatoló hálával fogad-ták a nagy Habib seregét, hiszen mind tudták, hogy velük nem veszíthetnek. #

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, III. könyv, III. fejezet

Leugrottam tevémről és körbenéztem. Az erőd katonái közül néhányan az amund segédcsa-

patoktól szabadított tevékről pakolták le a súlyos zsákokat és hordókat, mások az én megfáradt, szomjazó embere-imnek hordták a vizet öblös vödrökben a vár ciszternájá-

2 0 9

ból. Alig volt időm körülnézni, az én kis Laylathom ira-modott felém, hogy sírva-nevetve öleljen át. Én is kitárt karokkal fogadtam, de rögvest el is engedtem, amikor láttam, hogy életben maradt zászlótartóim üdvrivalgás-ban törnek ki érkeztemre. Minden tekintet felém fordult. Mindenki. Harcosaim torkuk szakadtából üvöltötték ne-vemet, de hamarosan csatlakoztak hozzájuk az erőd vé-dői is.

- A L - F U L A N I ! AL-FULANI! AL-FULANI! AL-FU-LANI!

Kihúztam magam, elővettem handzsáromat és harci-asan az ég felé emeltem. Ezernyien követték példámat, ezért úgy véltem, semmit nem rontottam el. Megszólal-tam volna, hogy mondjak nekik valami lelkesítőt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Fogaim között homok csi-korgott, kirepedezett ajkaim hangos cuppanással váltak el egymástól. Laylath persze látta, mi a baj. Illendően le-térdelt elém és vízzel teli rézkupát nyomott a kezembe, aztán újratöltötte, amikor kiittam.

— Eljöttem, hogy segítséget nyújtsak Al Manszur de-rék harcosainak az istenek óhaja szerint! Egyetek, igya-tok: a következő két hétben minden fogyasztásunkat az amundok és népünk árulói állják - mondtam, és a teher-hordó tevék felé intettem.

Rablás volt ez a javából, mégis üdvrivalgás hallatszott. Hiába, változnak az idők.

Most, hogy végre mással is tudtam foglalkozni, végig-mértem az erőd védőit. A legtöbbjük jól tápláltnak és jól felszereltnek tűnt , és még a mi érkezésünk sem vonta el hosszabb ideig a figyelmüket: kifelé bámultak, hátha a rohadtak megpróbálkoznak valamivel, amíg mi magun-kat ünnepeljük. Odakint, mikor az amundok és csahosa-ik rájöttek, hogy ezt a küzdelmet elvesztették, árnyékba

210

húzódtak, hogy legalább a tűző nap ne kínozza őket. Biz-tos voltam benne, hogy a vajákosaik már fel is számolták al-Halaveli kezdetleges ragályát, ezzel együtt nem akar-ták tovább rontani a helyzetüket, és biztonságos távolba vonultak a sebeiket nyaldosni. Akkora szerencsénk persze nem volt, hogy végleg továbbálljanak a falak alól. Én rá-juk bocsátottam volna tán az összes mágiatudóm hatal-mát , de úgy tűnt, a várkapitány egy későbbi időre tarta-lékolta őket.

* * *

Az ünneplés lassan alábbhagyott: egy dolog a lelkese-dés, a hőség meg egy másik. Eleget örültek nekünk. Ah-hoz azonban, hogy valami hasznunkat is vegyék, a két haderőt eggyé kellett kovácsolni, ezért számítottam rá, hogy a várparancsnok hamarosan látni akar majd. Nem is tévedtem: köpcös, karikalábú tiszt lépett mellém, aki hamedi címeres, ezüsttel futtatott pikkelyvértjét büszkén viselte a tűző napsütés ellenére is.

- Ha pihenni kívánsz a minden bizonnyal kimerítő csa-ta után, vitéz al-Fulani sejk, a szolgák a szállásodra vezet-nek. Ha viszont úgy érzed, hogy készen állsz a sereg ügye-ivel továbbra is foglalkozni, elvezetlek a várkapitányhoz.

- M i n e k nézel engem, katonai Egy ilyen csetepaté ke-vés ahhoz, hogy az én erőmet elvegye - hörögtem, bár a térdem remegett, és széles terpeszben voltam kénytelen állni. — Amúgy is beszélni kívántam a te urad urával — ve-tettem oda neki, miután kilihegtem magam.

Két héttel ezelőtt a felfuvalkodott hamedi még kardlap-pal torolta volna meg ezt a hangnemet, most azonban arc-izma sem rándult, hogy egy mocskos és kimerült sobirai bugris ilyen modorban szól hozzá. Nem láttam rajta, hogy

211

visszafogná magát, természetesnek vette, hogy egy sejk és hadvezér, mi több, maga Habib al-Fulani így beszél vele, hisz' lehet, hogy fiainak vagy azok fiainak is elbüszkélke-dik majd a találkozással. Már ha ő, vagy akár csak egyet-len dzsad is túléli, ahogy lángba borul az egész Ibara.

A tiszt mélyen meghajolt előttem, némán sarkon for-dult, én pedig követtem. Az erőd kövei öregek voltak és homokszínűek, a falak pedig már több évszázada álltak, az ostromlók mégsem tudták létra nélkül megmászni, mert az illesztések még mindig hibátlanok voltak. A fa-laktól távol emelkedett az öregtorony - ha maguk a külső védművek el is esnek, akár napokig visszatarthatta volna a támadókat a tömzsi, négyszögletes épület. Minden ol-dala ötvenlépésnyi volt. Dzsad építészektől merőben szo-katlan módon itt mindennek csak funkciója volt, pusz-ta díszítés egyáltalán nem akadt rajta. Savrian még talán szépnek is találta volna ezt a célszerűséget.

Az öregtorony felé tartottunk. Az őrök itt is, ott is tisz-telegtek fegyverükkel.

Tollal díszített turbánban sobirai, abadanai és hamedi tisztek siettek útjukra, többségük lefelé a lépcsőn.

— Hé, hamedi! Kik a tollasok? — Szárnysegédek, nagytiszteletű sejk. -A tollat azért viselik, hogy jobb célpontot nyújtsa-

nak? - álltam meg egy lépcsőfordulóban, hogy kifújjam magam.

— Nem, vezír. Harc közben sosem viselik. — Szereznél nekem egy ilyen tollat, és eljuttatnád az én

szárnysegédemnek? Nagy legyen, és rózsaszín, ha lehet. Egy flamingóé épp jó lenne.

— Megteszem, amit tudok, ó, sejk, bár épp hiány van flamingókból. De majd befestünk egyet, ha máshogy nem boldogulunk.

212

Ezt a fickót nem ejtették a fejére, jegyeztem meg magamnak. Megmásztuk a számtalan csigalépcsőt, és végül a torony

legfelső szintjén találtuk magunkat. Az erősség parancsnokának szobája kényelmesnek tűnt,

de fényűzőnek aligha lehetett nevezni. Dísztelen, teve-nyeregszerű ülőalkalmatosságok sorakoztak a falak mel-lett, a falon térképtartók, középen gránitlapú íróasztal állt, mögötte a megtermett várkapitány. Az asztalon he-verő iratok között egy alacsony, keskeny vállú, kövér fér-fi matatott , akit láthatóan hidegen hagyott az érkezésem. Sötétítő függönyök takarták az ablakokat, amelyek a hu-zatot átengedték, de a dögvészes meleget hozó napsugara-kat nem. A parancsnokhoz fordultam, kísérőm pedig egy meghajlással magunkra hagyott minket.

- Ö r v e n d az én szívem, bátor és szerencsés sejk - mond-ta -, hogy harcosaiddal együtt csatlakoztál Al Manszur védőihez.

- Büszkeségtől dagadó kebellel rendelem fegyvereimet a dzsad nép védelmére, szalah.

- R á n k fér. Mint bizonyára értesültél róla, Hamedet és Sobirát meghódították az amundok, az a hír viszont még talán nem jutott el hozzád, hogy tegnap elesett Al Aba-dana városa is.

- Hogy mi? - hördültem fel, és lerogytam az egyik te-venyeregre. - Elesett Sobira? Szörnyű hír ez, olyannyira, hogy már annak sem tudok örülni, hogy Hamed zászló-it is a homokba taposták. Remélem, mi azért tovább húz-tuk, mint el-Haszra talpnyalói, azok a satnya korcsok!

Megköszörülte a torkát, majd gyorsan témát váltott. - Hány emberrel indultál el, és hány embered maradt

az áttörés után, sejk? -Ezerkétszázán kezdtük meg a rohamot, kemény fér-

fiak majd' mind egy szálig. Varázstudók is akadnak kö-

213

zöttük, de hatalmuk nem mérhető az igazi nagyokéhoz. Nyolcszázán maradtunk.

- M i t gondolsz, hány amund van az ostromlók között? - N e m túl sok; tán minden tizedik az. Nem számol-

gathat tam őket. - T ú l sok - mormolta gondterhelten, és az egyik ablak-

hoz sétált. Félrehajtotta a függönyt, és a távolba nézett. - Nem fogjuk tudni annyira megtörni a harci szellemü-ket, hogy maguktól eltakarodjanak. Hosszú ostromnak nézünk elébe.

-Készleteitek mennyi időre elegendőek? - kérdeztem vissza.

-A vizünk a világ végezetéig kitart, az élelem pedig, amit hoztatok, újabb heteket ad nekünk. Vannak továbbá papjaink, kik megsokszorozzák. Ezen nem fog múlni.

- H a minden elesett körülöttünk, csak a végzetünket késleltetjük!

-É rkeznek hírek szórványos ellenállás gócairól. Rá-adásul a déli birodalmak sem nézik tétlenül, hogy az amundok lemészárolnak minket, hiszen biztosak lehetnek benne, hogy ez esetben idővel ők is sorra kerülnének. Se-gítséget ígért Pyarron, Shadon, és.. . azt mondják, Krán is mozgolódik.

Hátradőltem, és megszemléltem a mennyezetet. - Nagyszerű. Tehát a krániak felszabadítanak bennün-

ket. Ugyanolyan banda, mint a shadoniak, és nehéz eldön-tenem, hogy jobbak-e bármivel, mint az amundok. Remé-lem, először Hamedből takarítják el a holdszeműeket a Fű nagyobb dicsőségére, az én hazám épp eleget látott a Fe-kete Ország fattyaiból. Hadd bánjanak el az ő emírjükkel is úgy, ahogy a mienkkel - na nem mintha nem szolgált volna rá. De remélem, azt a vérbajos Haszrát körülmeté-lik előbb. Kalapáccsal.

214

— Kalapáccsal? - szólalt meg színtelen hangon az írnok. — Azzal. Le is jegyezheted! - A , szükségtelen. Megjegyzem. Kapitány, most tá-

vozz! - intett, és elvigyorodott. Nyugtalanító vigyor volt. A kapitány meghajolt felé, majd kihátrált. - N e m ! Na ne. Ez nem lehet! Fordulj oldalra! - mond-

tam, és a sejkségemben megtöltött erszényembe túrtam. Félredobtam az erv ezüstöket, a toroni dukátokat és a so-birai rezeket majd addig keresgéltem, amíg végül találtam egy hamedi aranyat. A levegőbe emeltem és összemértem a rajta látható vésetet a korai ráncok szabdalta képű írno-kéval, aki közben engedelmesen elfordította a fejét. Látha-tóan kitűnően szórakozott.

— Nem hittem volna, hogy élőben is ekkora orrod van. De sebaj — mondtam, és lassan a handzsárom markolatára tet tem a kezem. - Nagy hibát követtél el: egyetlen test-őröd sincs itt.

— Való igaz — felelte, és kényelmesen elhelyezkedett az íróasztal mögött. - Megölnél? Még akkor is, ha tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki miatt ez az erőd még áll? A kül-honiak miattam jönnek majd ide. Lehet, hogy kalandozók is akadnak majd közöttük. . . de ölj csak meg, és talán az egész Ibara sírját megásod!

A fogamat csikorgattam, mert tudtam, hogy igazat be-szél az átkozott.

-Legyen hát, emír. Békejobbot nyújtok neked: egyesít-sük erőinket az amundok ellen!

Érdeklődve és enyhe undorral nézett rám, mint ahogy én szoktam a tevémen élősködő vérszívókra.

— Nem. Nem egyesítjük erőinket. Te szolgálsz engem, az embereid úgyszintén. Cserébe naggyá teszlek, és gon-doskodom róla, hogy ha megnyerjük a háborút, engedel-mes is maradj.

215

- Ú g y érted - suttogtam -, azt mondod, bolha, és én ugrok?

— Magam sem fogalmazhattam volna pontosabban. — Há t tévedsz, emír! Sokkal nagyobb szükséged van

rám, mint azt mutatod: Ibara-szerte tisztelnek, a puszta szavamra százak áldozzák értem életüket. Hírem bejár-hat ta azóta az egész Ibarát, seregeim azelőtt vagy tízfé-le emírt, sejket és sahot szolgáltak. Azt hiszed, te mind-nél különb vagy?

Rahim el-Haszra felállt. Elhúzta a sötétítő függönyt, és néhány szívdobbanásig kibámult a lőrés méretű nyíláson.

- I g e n , látom a zászlókat - bólintott felém. - Fordulj csak oldalra! Á! Nem hittem volna, hogy bárki emberfiá-nak ekkora orra lehet, de a lobogóid híven tükrözik a valót.

— Elhallgass, vagy meghalsz - motyogtam lemondóan. — Ajánlatom van a számodra, Habib al-Fulani. - H a l l o t t a d , amit mondtam - szegtem fel az állam. -

Nem vagyok rászorulva arra, hogy egyezkedjek veled. — Pompás hadúr vagy, igazi bálvány és hős. Viszont én

lehet, hogy úgy döntök, hogy egy mártírral többre me-gyek, mint egy hőssel. Rendíthetetlenebb, fennköltebb, rá-adásul könnyebb pórázon tartani.

- É s mi az ajánlatod? - kérdeztem hűvösen. — Láthatólag annyira rühelled Hamedet , hogy nehe-

zemre esik ellenállni a kísértésnek, hogy birtokot adjak neked ott. A sejkséged mellett tehát e naptól, Habib al-Fulani, Galradzsa kegyelméből neked adományozom Ber-bat sejkségét...

Eközben tollat tartó keze szaporán vetette a sorokat a papírra.

— Al-Berbat? - rökönyödtem meg. - De hiszen annak a városnak csak a datolyából évi tizenötezer arany a be-vétele!

216

— Látod? - pillantott fel. - Ne mondd, hogy nem vagyok nagylelkű. Igaz, van ez a kis probléma az amundokkal . . .

Átnyújtotta a hevenyészve összeütött adománylevelet. — Vissza kell, hogy foglaljam, mi? - kérdeztem epésen. - O , ha megtennéd! — udvariaskodott. - Örökre leköte-

leznél vele, és hát magadnak is nem kis szívességet teszel. Neked adományozok ezen felül minden olyan birtokot, amely utadba esik, és régi tulajdonosaik önszántukból sze-gődtek amund szolgálatba. Nem kell számolgatnod: sok ilyen van.

— Én ezt nem értem - vakartam meg a szakállamat. -Én ugyan nem engednék a hátam mögé, bizalmas pozíci-óba olyasvalakit, aki annyira gyűlöl, mint én téged. Bár.. . már nem is rühellek téged annyira.

— Ugyan, hagyd csak, ha elveszítjük a háborút, úgy-sem számít, ki gyűlölt kit. Ha megnyerjük, gondoskodni fogok a védelmemről. Amíg pedig folyik a harc, biztosan nem szúrsz hátba, mert az amundokat még nálam is sok-kal jobban utálod.

— Igaz - bólintottam. — Emírem, az nem is érdekel, hogy miért akartam a véredet ontani?

— Kalapáccsal? - mosolygott rám savanyúan. -Kalapáccsal. Akár azzal is. Szóval nem akarod tudni? Vállat vont. — Ha neked könnyebb lesz ettől a lelked, akár el is me-

sélheted, de én egy cseppet sem vagyok rá kíváncsi. Az egyetlen, ami számít, hogy együtt vagyunk benne. Vagy mi, vagy az amundok. És te az én hősöm vagy. Vagy az én mártírom.

Elámult vala ekkor Rahim el-Haszra, az égi ravaszságú, és maga siet a nagy Habib al-Fulani fogadására, homlokát nemes

217

olajokkal kené meg, és legott hadvezérévé tévé, és ím, az ő nagy-lelkűségében neki ajándékozá Sobira, Hamed és a holt sejkek és emírek birtokából elorzott földeket.

Habib, a nagy, a mértékletes, húzódozva fogadta a felaján-lást, mert sosem vágyakozott lelkében más vagyonra, mint a böl-csesség, és nem vágyta az ő szíve a hatalmat. Tudta azonban, hogy a szegény, magára hagyott dzsad népe vezetőt kíván, hisz' minden földet még Rahim el-Haszra, az égi ravaszságú sem kor-mányozhat egymaga, miután amundok hódításának vége sza-kad vala.

Habib al-Fulani pedig holtáig nem emelt maga mellé más fe-leséget hosszú, dicsőséges, gazdag és szerencsés élete során; szá-mos gyermeket nemzett az égi ártatlanságú Laylathnak, akik szintén számos gyermeket nemzettek vala, kik közül Hasszán, a Szépszavú lépett örökébe, kit Habib, e néven második, a Megfon-tolt, őt pedig, miután hosszú éltének fonala megszakadt az isteni rendelésnek megfelelően, Harmadik Habib, a Könyörületes kö-vette a trónon, ki ma is uralkodik ezen földeken.

Habib al-Fulani élete és cselekedetei, IV. könyv, IV. fejezet

Heide l Dan

V é r l i t á n i a

A geográfus története

A dzsad időszámítás 7130. évének 8., Galredzsenn (P. sz. 3692; Arel kvartjának harmadik) havában,

az ordani karavánút mentén

1.

Láncok. Jófajta acélból kovácsolt, megannyi hibátlan ékszer:

hátborzongatóan csillogtak a felkelő kék hold fényében. Az ember azt hinné, egy évezredes múlttal bíró börtön-ben hagyomány, hogy rohad és rozsdáilik minden, ám a jelek szerint az erioni nagymecset, a Ghulám urai ügyel-tek a részletekre - ezeket a kétujjnyi vastag láncokat olyan gondosan olajozták, hogy századok múltán sem tehetett volna bennük kárt egy falkányi majomhiéna sem.

A híres dzsad vendégszeretet... Amikor odakint felcsendült a Ghulám imakikiáltójá-

nak hangja, amennyire a nyakára szorított bilincsek en-gedték, Raszuf az égre nézett. Bár a történtek után se Galradzsához, se a másik két dzsad istenhez nem tudott volna tiszta szívvel szólni, a névtelen fohászok így is köny-

219

nyítettek a terhein. Talán a dzsad vallástörténészeknek igazuk volt, és a dzsenn idők előtti, feledésben veszett ős-hitben tényleg kiemelt jelentősége lehetett az égbolt csil-lagzatainak. Talán ez adhat reményt arra, hogy ehhez az igaz hithez egyszer bárki szabadon vissza tud majd térni.

- Ne tetézd a bűneidet, hitetlen kutya! - rivallt rá a fő-rangú pap. - Valld meg az igazat, és Galradzsa kegyelme talán megment az örök kárhozattól!

Igazság és megbocsátás, egy hithű dzsad tudós számára a leg-mérgezőbb páros. Kétségkívül hozzáértő elme volt, aki kitalálta, csak azzal nem számolt, hogy ő immáron pontosan tudta, milyen befolyási szférák tartoznak a dzsenn gólemistenhez.

Raszuf a papot fürkészte, hogy megbecsülje, mennyi ideje van hátra az elkerülhetetlen kínzásig.. . de pillana-tok alatt kitöröltek belőle minden efféle gondolatot az in-dulatoktól eltorzult arc idézte emlékek.

Amikor elfogták, a Ghulám menta listái csak a tudatá-hoz kapcsolódó mentális fonalat észlelték, a forrását nem találták meg, ám ő könnyedén elérte az amund ereklye, az Useb-het szobrait. Bár legutóbb hat napja, Thara-Neeth templompiramisában látta őket, a lélek világában most is ott voltak a látóhatára peremén, és ugyanazzal a rendíthe-tetlen mosollyal figyelték, mint az elmúlt ötven napban. Arra már rég rájött, hogy a szobrok sosem változnak, csak az ereklyék hordozói látják őket másnak, ahogy mind job-ban kikezdi lelküket az amund mágia rontása. A sakál-fejű, akit magában Hallgatagnak nevezett el, most pél-dául megértőnek tűnt, döbbenetesen emberszerűnek ható vonásain mintha szomorúság tükröződött volna. Társa, a patkányképű, akinek zsigerből a Márid nevet adta, a megszokott káröröme helyett elgondolkodtató derűvel né-zett vissza rá.

Biztos ezt akarod? — sugallta a Hallgatag.

220

Nem megmutattam előre, hogy ez következik? — üzen-te a Márid mosolya.

Kétely és vágy... a tudós elmék végzete. Átkozott erők átkozott szobrai. Raszuf szíve szerint a legforróbb ibarai pokolba kívánta

őket, ám ha már ismét megjelentek előtte, vétek lett vol-na nem használni az általuk kínált lehetőséget.

Nem kellett, csak három szívdobbanás. Ahogy a fel-tárni kívánt titkokra összpontosított, az Useb-het felemel-te tudatát a maga dimenziójába, és szemét a Sosemvolt-ra nyitotta.

A mocskos, lesoványodott vénember ernyedten lógott a falba ágyazott láncokon. Egész testét sebek borították, és bár arca felismerhetetlen volt a ráalvadt vértől, a körü-lötte feltűnő, holdfényből szőtt szimbólumok fájdalmasan ismerősek voltak. A börtöncella felett a lassan kitelő kék hold pályájának zenitjére ért, és az elfeledett csillagzatok együttállásával létrejött a Démon bal szeme, a Rontás ha-lált arató sarlója, miként az Malah Könyvében szerepelt.

Raszuf szívét a láncainál is erősebb béklyó szorította össze.

Látta, ahogy a vénember akarata megtörik, és az ide-gen erőnek engedelmeskedve a holdra emeli tekintetét. Látta a szemében kigyúló sápadt fényeket is, és pontosan tudta, hogy a vénember ujjai által a fénybe rajzolt szimbó-lumok milyen céllal jöttek létre. A formát az égből kap-ták, a létrejöttükhöz szükséges energiát a vénember fé-lelme, a döbbenetétől megroggyant elme szolgáltatta: a kettő együtt mesteri tökéllyel adta ki az idéző formulát. Raszuf ismerte a lények nevét is, hisz az amund szertar-tásmágia lényeges komponenseként a felismerés nyomán fakadó félelem sokkal több életerőt adhatott nekik az is-meretlentől való rettegésnél. A holdszeműek Hrísathnak

221

és Ghyarrasnak, a Vágy és Kétely asztrálfejedelmeinek hívták őket — a dzsadok számára olyan, féltett titkokkal és okkal titkolt rémálmokkal gyötrő démonhercegeknek hatottak, amelyek elől nem volt menekvés.

Raszuf érezte, ahogy az ereklye le akarja zárni a jövőbe látás kapuit, de nem engedett neki. Sok mindent megtu-dott az efféle jövőbe látásról az elmúlt hetekben, és ala-posan kiismerte az Useb-het szokásait is. Az ereklye egyál-talán nem úgy viselkedett vele, ahogy a tekercsekben olva-sott róla, és ebből logikusan adódott a következtetés, hogy az Useb-het akart tőle valamit. Hogy mit, arról csak felte-vése volt, ám a manifesztáció eljövetelével elég kézenfekvő-nek tűnt egy bizonyos magyarázat. Mert hát mi mást akar-hatna egy jövőbe látó amund ereklye egy dzsad tudóstól, mint hogy az általa mutatott jövőképekkel a holdszeműek rémuralmának hírnöke, segítője, szolgálója legyen?

Raszuf érzékelte az ereklyében lüktető tudásszomjat, amely legalább olyan mérhetetlen volt, mint az övé. A ha-sonlóság okán könnyedén megragadta, és a létrejött kö-teléken át alámerült az idő folyamába. Az idővonalak fel-foghatatlan szövedéke a millió választás lehetőségével a legtöbb halandót megőrjítette volna, ám Raszuf geográ-fus volt. Egész életét a térképek rajzolásának, a lehető leg-jobb utak megtalálásának szentelte, így nem veszítette el az Useb-het által feltárt jövő vonalát. Sőt, amint végtelen türelemmel meg tudta különböztetni a többitől, az idő-tengelyt követve mélyebbre és messzebbre pillanthatott, mint ahogy az Useb-het valaha mutat ta neki.

Diadalmámortól üvöltő, hiénakacajú amundokat lá-tott, temetetlen holtakon taposó rabszolgák ezreit. Amhe-Ramun ocsmány lobogóit az Ibarában, a Sheral lábainál, a Hat Város földjein, mindenütt. Annyi vért, amennyit már képtelen volt magába szívni az anyaföld, olyan mér-

2 2 2

hetetlen pusztítást, amelyről soha nem szóltak még kró-nikák.

Látta a dzsadok kilátástalan küzdelmét, tehetetlen pa-pok százféle halálát: megalázóan gyors halált, iszonyatos kínhalált, megrázó mártíromságot. Mindben ott ragyo-gott ugyanaz a jövő, ugyanaz a közös pont, hogy értel-me egyiknek sem volt. Az amundokat ezzel egy pillanat-ra nem állították meg, a nemes önfeláldozás semmit sem segített a hátramaradottakon; hisz ahogy a Vágy és Ké-tely asztrálfejedelmeinek rontása kiteljesedett, nem volt, aki meghallgassa, nem volt, aki lejegyezze őket. És ahogy a dzsad vallás összeroppant, hit nélkül a túlélők összes re-ménye is elveszni látszott.

Azután látta a végső harcokat... őket is, a sivatag ne-mes és igen hatalmas urait, akik most rettegő ficsúrok-nak tűntek. Akik végül nem bujkálhattak, nem mene-külhettek tovább, hisz nem volt hova, és nem volt miért. Dzsenn, dzsenn... bárhová nézett, mindig csak az az át-kozott dzsenn hatás... de sehová sem vezetett ezen jövők az útja - azaz mind csak egyfelé, a dzsadok ezreinek biztos pusztulásába. Tévelygő testvérek, büszke harcosok, szívfáj-dítón gyönyörű asszonyok, és nevetni soha többet nem tu-dó gyermekek... százak, ezrek, százezrek, és miért? Hogy a dzsennek megvethessék a lábukat valahol a sivatag mé-lyén, és bátor szívű szolgálóikat onnan küldhessék harcba. Hogy találhassanak egy új tökéletes módszert, új mérget, amellyel visszaszerezhetik az irányításhoz szükséges ura-lom egész logikai láncolatát — új prófétát, új igaz hitet, a háromból lett Egy Nagy Isten új szentséges hatalmát. De a távoli jövőben ez sem hozott felszabadulást, csak végenincs háborúkat, amelyeknek kizárólag egy győztese, egy értel-me lehetett: az újabb biztos menedékre lelt dzsennek túl-élése, felfoghatatlanul sok ártatlan dzsad halála árán.

223

— A Ghulám türelme véges, hitetlen kutya! Raszuf az arcába sújtó sáhruhfa botot várt, és egész tes-

tében összerándult az alkarjába mélyedő késtől. Ez csak test, ez csak próba, nem igazi szenvedés... Minden erejével a baldeki aszkéták fájdalomtűrő mant-

rájára összpontosított, és igyekezett kizárni tudatából a fi-zikai váz érzékelését. Most végre olyan közel járt, olyan jövőt látott, amit még soha. Nem hagyhatta veszni a le-hetőséget. Neki már úgy sem számított, mi lesz a vála-szok ára.

Egy igazság, egy tudás van, ami az életénél is fontosabb. A képek szerint ő hozta magával a démonokat az amund

templompiramisból. Ő szabadítja el őket, hogy fertőző kórságként, a rémálmok útján terjedve végül alapjaiban roppantsák meg a dzsad vallást.

Ahogy Raszuf az égre nézett, rájött, hogy miért épp most látta ezt a sugallatot. A kitelő hold ma érhet pályájá-nak zenitjére, és ma jöhet létre a ritka együttállás, amely-lyel maga Amhe-Ramun mosolyoghatott le a világra.

Létezhet-e diadal egy több ezer éves amund ereklye felett? A szobrok egyike megmutat ta a jövőt - ám az értel-

mezés szempontjából egyáltalán nem mindegy, melyikük volt az. Ha a Márid idézte fejébe a képeket, akkor az csak-is a Vizek idejének jövője lehetett. Az az idősík, amely el-kerülhetetlenül bekövetkezik, amely felé az általa ismert tényezők sodrása visz. Ellenben ha a Hallgatag szólt hoz-zá, akkor ez csak a Felhők idejének jóslata volt csak, vagy ahogy az ereklye hívta, a Halott Jövő sugallata. Sokkal képlékenyebb, egy a lehetséges változatok közül, amellyel szinte még bármi előfordulhatott.

Az Useb-het tői hiába várt volna választ, a szobrok az értelmezéssel sosem segítettek, csak bepillantást enged-tek a titkaikba - eleddig senki nem tudta, miért. Amhe-

2 2 4

Ramun megjelenésével persze némiképp más megvilágí-tásba kerülhetett ez az önzetlen segítség, de Raszuf tisztá-ban volt azzal, hogy ez is csak elmélet... ugyanúgy egy le-hetséges jövő, mint amilyet a szobroktól kapott.

De mi van akkor; ha a szobrok nem a jövőt mutatják, ha-nem így veszik rá az áldozatukat arra, hogy az általuk kívánt utat válassza?

Csak egyvalamiben lehetett biztos. Nem engedhette, hogy a dzsadok végzete bekövetkezzen.

-Fel fogtad , mit tettél, eretnek? Ez más hang volt, mélyebb, fenyegetőbb tónus. Csere-

pes ajkak, napégette, barázdált arc, szikár vénség tarto-zott hozzá. Egy halom papíros, és tollak, különböző nagy-ságú, szemlátomást nagy gonddal olajozott görbe kések készlete... évek óta használt, kopott hóhérköpeny.

írástudó hóhér? Raszuf azonnal megérezte, hogy a vénség nem csak a

Ghulám érdekei végett jött. Valószínűbbnek tűnt, hogy egykori hű barátja, a küldetésének elvi kimódolásában tettestárs Herrun küldötte lehetett. A szúrós pillantás, és a természetellenes gőg mögött észrevette a csalhatatlan jeleket az auráján. A hit és a szellem csiszoltsága megté-vesztően más volt ugyan, ám a fanatizmus bűze ugyanaz.

— Van merszed megtagadni a válaszokat, miközben a Ghulám nagymecsetében hittestvéreid százai zokognak megrendülésükben? Ha nem jön meg az eszed, magam hívom közös imára őket, hogy együtt kérleljük istenein-ket: rójanak ki rád méltó büntetést a tekercsek gyaláza-táért!

0, igen, a tekercsek. Az átkozott szektavezér, a fertelmes istentagadó, Rana-

gol sötét megvilágosodását választó Khayama Vérlitániá-ja. A kreol bőrbe kötött, Khayama önvérével írt parainé-

225

zis, amely immáron hat napja ott ragyogott a legnagyobb ereklyetartóban, a Ghulám nagymecsetének főoltára fe-lett. Raszuf el tudta képzelni, mit érezhettek a hívők, amikor meglátták a legjobban gyűlölt szekta szent iratát, amikor megérezték a Ghulám szakrális kisugárzását be-mocskoló tisztátlanság érintését - de hát valahol éppen ez volt a célja.

Arról igazán nem ő tehetett, hogy a hű barát Herrun sem tartotta magát a megbeszéltekhez. A terv szerint fel kellett kutatnia a legközelebbi amund templompiramist, és egy kivételes varázsiszák térmágikus csatornáját hasz-nálva minél többet visszajuttatni a Ghulámba az amundok által elrabolt dzsad ereklyékből. Ki tudja milyen isten sö-tét tréfájaként Herrun eközben rájött, hogy ez élete nagy lehetősége a prófétává váláshoz, és dzsadok ezreit csődítet-te a nagymecsetébe azzal, hogy megjósolja a rég elveszett-nek hitt szent tárgyak csodálatos visszatérését. Ha nincs ez a nagyravágyás, a Khayama tekercsek csak a Ghulám papjainak mutattak volna igazságot, nem több tízezer, hi-tében megrendült dzsadnak, és nem kellett volna tarta-ni attól, hogy a történtek indította lavinát már képtelen-ség megállítani.

Vágy és Kétely, a két, általa elszabadított asztrálfejedelem? Ha léteznek is efféle teremtmények, semmi újat nem mutathat-nak, hisz ez a két misztérium évezredek óta ott gyökerezi$ min-den dzsad lélekben...

Raszuf lassan bólintott, ahogy a mozaik utolsó szilánk-ja is a helyére kerül. Az Useb-het sugallta jövő, a kék hold ritka együttállása, az asztrálfejedelmek és Herrun megje-lenése egyértelmű képet mutatott.

Újra a szobrokra nézett, ám ezúttal nem csupán für-készte őket. A gondolatmozaikra összpontosított, és a nyomában támadt érzésekre. Az igazság felismeréséből

226

fakadó mély meggyőződésre, a feltárt titok feletti diadal-ra, a győzelem sugallta megvetésre. Az első kettő megle-hetősen távol állt tőle, de úgy vélte, hogy egy asztrális ala-pokon működő ereklyénél az efféle hatásoknak meg kell legyen a kellő visszhangja.

Megdöbbentően hamar jött a változás. Mintha leple-zetlen harag suhant volna át a Márid vonásain... vagy tán nem is harag volt, inkább düh, egy romlott intellektus te-hetetlen haragja, amiért az akaratával-érdekeivel ellenté-tes dolgok történtek.

Tehát jól tette, hogy nem hitt neki. Az a jóslat nem a Vizek biztos jövője volt, a Felhők sugallata. Nem az elkerülhetetlen sors, egy rossz ómen csupán.

Raszuf felnevetett. A hóhér ezen úgy megdöbbent, hogy leeresztette kést tartó kezét, és gyanakodva nézett rá, majd a cellát sápadt derengéssel betöltő kék holdra.

- Ne aggódj, halál testvér — mondta neki Raszuf- , nem őrültem meg. Elmondom az igazat, de nem mint vallo-mást, hanem mint tanulságot, egy igaz lélek történetét, ahogy geográfusként mindig is tettem. És csak hogy ne legyen félreértés közöttünk, ha eretnekként akartok el-ítélni, ám legyen. Feloldozlak titeket a tudatlanság bű-néből, eleget éltem már tisztességben ahhoz, hogy ne fél-jem a halált . . .

Raszuf mélyen beszívta a levegőt. Emlékeztette ma-gát, hogy korai még örülnie, hogy a történet csak szá-mára ért véget, másoknak a neheze eztán következik. Hogy most nem engedhet az igazság mámorának, mert innentől nem az ő boldogulása a cél, hanem dzsad test-véreinek megmentése az eddigi hitnek álcázott dzsenn átok, a dzsad kulturális gyökereknek nevezett amund istencsapás álságos csapdájából. A legszörnyűbb igazsá-gok feltárásával az új, reményteli jövő elhozatala, a ha-

227

zugságokkal mérgezett tévelygők rabszolgasorból való felszabadítása.

- . . . de kezdjük az elején. A vén hóhér morogva eltette a kését, majd asztalt és ló-

cát hozatott a cellába. Raszuf az ajándékba kapott időt ar-ra használta, hogy megtisztítsa gondolatait. Hat nap ke-vés idő volt ahhoz, hogy elmúljon az emlékek hatása, így külön összpontosított arra, hogy meglelje a kellő távolsá-got. Minden érvét romba döntötte volna, ha szavai egy érző lelkű dzsad szertartásos jajongásának tűnnek. Meg-várta, míg az érvek tökéletes rendszerbe rendeződnek a fejében, és csak utána folytatta.

— Nem érdekel, hogy a Ghulám mivel fenyeget, és az igazat megvallva nem ismerem el magam felett az íté-lőszéketeket sem. Ha a Ghulám szerint a történtek után káromlás is egy magamfajtának Galradzsát a számra vennem, én azt mondom, tudok róla annyit, hogy tette-imnek egyedül ő lehessen a bírálója... bárki-bármi-bárhol is legyen ez a legszentebb ideáinkból gyúrt gólemisten.

Igen, jól hallottad, gólemisten. Meglepődtél? Tudod, ma-gam is így voltam ezzel, amikor Thara-Neeth templompi-ramisának mélyén megtaláltam az elrabolt szent kincse-ket, a meghódított mecsetekből elhurcolt ereklyék százait. Csak a töredéküket ismertem fel, de azonnal tudtam, hogy ennek nem a hiányos ismeret az oka — mert azok Qtt többségében nem az elmúlt hónapokban rabolt kincsek, hanem több száz meg ezer éves szakrális tárgyak voltak. És hogy végül miért csak az ezerszer átkozott Khayama Vérlitániáját mentettem ki onnét?

Hiszed vagy sem, nem volt választásom. Egy az igazsá-got tudni akaró dzsad számára a Legnagyobb Úr volt ott az egyetlen igaz isten.

228 .

2 .

- M i n d e n az amundok mezrudi követjárásával kezdő-dött. Erről sem tudtál, igaz? Pedig a holdszeműek számta-lan követséget indítottak szerte a világba, a háború máso-dik évétől kezdve. Nem, Erionba nem jöttek, itt túl sokféle egyház, túl erős bástyák várták volna őket. A kisebb, szak-rálisán kevéssé védett helyek voltak a célpontjaik.

A mezrudi tanács épp úgy reagált a megjelenésükre, ahogy nekik megfelelt. így utólag azt mondom, nem kár-hoztatom őket. Mindenki tudta, hogy az amundok az Iba-rában lemészároltak mindenkit, az istenekhez fohászko-dókra rágyújtották a mecseteket, a gyermekek vérét szív-ták, és a zsírjukból főzött olajjal kenték be átkozott testü-ket. .. hogy soha még nem alázták meg ennyire, soha nem dúlták fel még oly rettenetesen a dzsadok legszentebb földjeit. Erre előttük is megjelentek a rettenet követei, és ők hirtelen támadt rettenetükben a földön csúsztak előt-tük. Mi mást tehettek volna?

Az amundok végig közönyösek voltak, talán csak ek-kor tükröződött rajtuk gúnymosoly. Azután újra felöltöt-ték a szenvtelenség maszkját, és előcitálták, amiért jöt-tek. Hogy Amhe-Ramun áldásából eljött az új kor, és ők ennek a hírnökei, és bár elsőként szent tisztító háború-val hallattak magukról, aki akar, csatlakozhat az Azúr hold birodalmához. Szavaikat bizonyítandó, egy gúlafor-ma ereklyét is hoztak ajándékba, ami mint később ki-derült, Amhe-Ramun démoni őrületét hordozta. Csoda, hogy a város nem szerzett tudomást a történtekről, mert az amundok a fél palotát lerombolták, mire végeztünk ve-lük. Nem azért, mert olyan sokan lettek volna. A bajt az ereklye okozta, mert ahogy működni kezdett a varázslata, dzsadok tucatjait állította át az ő oldalukra. Én mondom,

229

rettenetes érzés olyanokat gyilkolni, akikkel egy órával korábban még együtt ittad a kedvenc teád, de Amhe-Ramun nem hagyott más választást.

A titokra a mestered jött rá, elmondása szerint abból, hogy a rontás csak arra hatott, akit hitében megrendített a háború. Herrun behatóan tanulmányozta a furcsa fémko-rongok alkotta gúlát, és felfedte, hogy az ereklye magját nem amund kéz alkotta. Két varázsló és tíz pap is eszmé-letlenül rogyott össze, mire sikerült feltárniuk a varázs-tárgy belsejét - és döbbenetünkben többen még követtük őket az ájulásba, mert a rontás lelke Áldott Messur prófé-ta hamedi mecsetben őrzött csontjainak amund rúnákkal ellátott torzója volt. Azért okozhatott akkora felfordulást, mert a hívő dzsad lélekre gyakorolt hatása megmaradt, csak az amundok átkozott mágiájuk révén új irányt szab-tak a vallási fanatizmusnak.

A mágikus mechanizmust Herrun értette meg, a kö-vetkeztetéseket én vontam le. Számtalan feljegyzés ké-szült az elmúlt évben földig rombolt mecsetekről, hitünk megannyi szakrális kincséről, ami elveszett. Dicső vezető-ink, az imámok azt mondták, az amundok a dzsennekkel szemben érzett gyűlölet miatt semmisítettek meg min-dent . . . de Herrun és én rádöbbentünk, hogy a Kékarcú papjai ennél ezerszer rosszabb dolgokat terveztek velük.

A tervem kész őrültség volt, ám tudományos szem-pontból teljességgel helytálló. Követségbe indulni az amun- -dokhoz. . . ez áthágott minden törvényt, bemocskolt min-den egyházi elvet. Felkutatni és visszaszerezni h i tünk legszentebb ereklyéit... Ha bűnös vagyok, akkor ez az én egyetlen bűnöm. Létezhet olyan magasztos cél, amely ér-dekében megengedhető bármilyen szentségtörő eszköz?

A miértekre megtaláltam a választ, a hogyanhoz Her-run segítsége kellett. Elmondása szerint neki már több-

2 3 0 •

ször eszébe jutott a varázsiszákja. Az ismeretlen erede-tű , alig kéttenyérnyi selyemszövet, amely kivételes va-rázserejével kisebb szobára való tárgyat el tudott nyelni. A dzsennek logikájához mérhető precizitással működött , de egyértelműen nem ők készítették, és mert semmilyen általunk ismert fürkészés nem mutat ta ki a jelenlétét, ab-ban bíztunk, hogy az amundok elől is rejtve maradhat .

Alaposan felkészültünk. A mezrudi követzászlót Her-run szerezte be, geográfusként az utazó tudóst nem kel-lett álcáznom, és bár magam is jártas voltam az elme tu-dományában, hogy megkapjak minden létező védelmet, a lelkem köré Herrun épített áthatolhatatlan pajzsokat.

Nem, a Ghulám természetesen nem tudhatott erről. Azt hiszed, az imámok ilyesmire az áldásukat adták vol-na? Hisz azzal elismerik, hogy a hata lmuk megrendült, hogy az isteneiktől már nem várhatnak megváltást! Nem, ez csak kettőnk terve volt: a mesteredé és az enyém. Azt hiszed, véletlen, hogy épp te hallgatsz most ki? Dehogy... Herrun próféta majd szépen elkéri az általad leírtakat, és gondosan ellenőrzi, mi juthat majd ebből a Ghulám elé. A mai estéig komolyan nehezteltem rá ezért - de most már tudom, hogy az általam feltárt igazságot így sem tudja semmissé tenni.

Hogy miért vagyok olyan biztos ebben? Ha Herrun barátja vagy, biztos hallottál már az amund

szobrokról. Abu Baldekben, ahol születtem, a vének Igaz-mondóként ismerték őket - a könyvtudorok között Useb-het a neve. Nyilván azt is tudod, hogy kettő van belőlük, egyik sem nagyobb, mint az öklöm. Egy türkizből fara-gott sakálfejű bölcs, és egy ocsmány méregzöld opálból vett patkányforma. Az abadanai szent iratok Hasseth és Detheth néven jegyzik őket - én az első napok után a Hallgatag és a Márid nevet adtam nekik.

231

Nem tudom, mikor jelenhettek meg az utazózsákom-ban. Annyi bizonyos, hogy amikor elindultam Mezrudból, még nem voltak ott, ám amikor harmadszor ébredtem a sivatag peremén, már az asztrolábium mellől mosolyog-tak rám. Mert sosem kerestem őket, gyanítom, a maguk akaratából vándoroltak hozzám. Amennyit tudtam róluk, az alapján joggal feltételezhettem, hogy ez számomra ke-vés jóval kecsegtet. Arra viszont tisztán emlékeztem a te-kercsekből, hogy bár egy célért alkották őket, mindkét szobor külön tudat, külön jellem, elképesztő hatalmuk van, és nem tanácsos felingerelni őket.

Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a megjele-nésük nem lehet véletlen, és bizonyosan összefügg a ter-vünkkel, ezért nem akartam kockáztatni. Gondosan für-késztem őket, hogy minél többet megtudjak róluk, de csak tükörből néztem rájuk, és nem érintettem egyiket sem. Nem szóltam hozzájuk, óvakodtam attól is, hogy akár egy kósza gondolattal felvegyem velük a kapcsolatot.

Aztán néhány nap után megértettem, hogy ez nem raj-tam múlott - a szobrok már döntöttek a sorsomról akkor, amikor megjelentek nálam. Számtalan legenda szól arról, hogy a szobrok a hordozóik életerejével táplálkoznak, de kevesen írták meg, hogy ez pontosan mit jelent. Én két szóban össze tudom foglalni a lényeget: azt, hogy ha élni akarsz, bizonyos idő elteltével egyszerűen nincs választásod.

Kilenc napig bírtam. A kötelék végül egy viharos, hold-talan éjszakán jött létre: aludtam, amikor a szobrok ki-nyúltak felém, és magukhoz láncolták a tudatomat. Mert álmomban is pontosan tudtam, mi forog kockán, próbál-tam küzdeni, de olyan erőkkel szemben bárki halandó alulmaradt volna.

Cseppet sem túlzás az, hogy a szobrok mindvégig rád mosolyognak. A Hallgatag szája sokat sejtető, minden-

2 3 2

tudó vékony vonal, a Máridé csúfondáros káröröm - ez utóbbi különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor ő ma-ga azt súgta a tudatomba, századok óta nem adtak ily ta-láló nevet neki.

Miután elmúlt a rettegésem, és megkérdeztem tőlük, mi végre jelentek meg nálam, szavak helyett képekkel szóltak hozzám.

Azonnal megismertem azt a helyet. A mésztől fehér homokot, a meredeken ívelő dűnéket, a szegényes és csö-kött oázist a mélysivatag határán - El Sabadah talpalat-nyi menedékét a Dzseizan árnyékában.

Az egész a szemem láttára lett semmivé. Előbb homok-vihar támadt, amely hátborzongató módon csak az oázis körül tombolt. Úgy tűnt, nappal van, mégis szürke ho-mály uralta el az eget, mintha buraként borult volna fö-lém a por. Remegett, rengett a föld, majd az egyik dűne hátán egyszer csak feltornyosult a homok. Azután még egyen, még egyen... és mintha a mélyben egy gigászi cet csapott volna egyet lustán, egy roppant hullám tovater-jedt a környező dűnékre is.

A következő pillanatban az egyik dűne odébb csusszant — mögötte az oázist egyszerűen elnyelte a föld. Ahogy a dűne eltávolodott a lenyugvó nap irányába, és a rengés is lecsillapodott, irdatlan mélységben málló kőhalmok tűn-tek elő az oázis helyén. Hátborzongató kék derengés áradt belőlük, sejtelmes kavargásukkal egyre csak át- meg át-szőtték azt az átkozott helyet. Egy ideig mintha ez tartot-ta volna vissza a homokot attól, hogy feltöltse a feltárult hasadékot.. . azután, ahogy a derengés elhalványult, a ho-mok engedelmesen tette a dolgát, és hamar elfedte a för-telmes titkokat. Csak egy pillanat volt csupán, amíg tisz-tán a hasadék mélyére láthattam, de geográfus vagyok, a mértani vonalak megszállottja, így ebben a kérdésben so-

2 3 3

sem tévedek. Az erioni kikötő hajóépítő dokkjaiban sem lát tam olyan bonyolult rendszerű vájatokat, alagutakat.

A hasadék eltűnésével én is eltávolodtam a képektől, mintha egy láthatatlan erő a magasba repített volna, hogy keselyűtávlatból lássam a mélysivatagot. A távolban két hasonló homokvihar tombolt, és groteszk módon tisztán láttam az óriási férgekként kúszó dűnéket is. Azután lo-bogók képe villant a tudatomba, mindegyik hullámhoz tartozott egy. Mindhármon Amhe-Ramun démonarca dí-szelgett, valamiképp mégis úgy éreztem, hogy ha a szí-neknek van jelentősége, akkor az ámbraszín lobogóhoz Nethiree, a napsárgához Theemeth, a feketéhez Reefith neve kapcsolódhat.

A dűnék útját bámulva felrémlett előttem még valami. Kopott vonalakkal vezetett, régi térképek útjai, a karavá-nok által évezredek óta használt, ismeretlen logika szerint kanyargó jelzőoszlopok rendszere, melyek mindenütt az egyetlen biztonságos átjárót jelölik ki a mélysivatag má-gikus földjén. Malah Sáfrányútja, a Hideg Éjek csapása, a sodorami tűzösvény... a vándorló dűnék húzta vonalak tökéletesen fedték mindegyiket.

Rettegtem belegondolni abba, hogy ez mit jelenthet.

3.

Amint a kitelő kék hold teljes nagyságában feltűnt az égen, Raszuf megérezte a változást az erők áramlatában. A mélysivatag ugyan messze volt, ám Amhe-Ramun ha-talma a manifesztációt követően a holdfény útján már bárhová el tudott érni. Hat napja volt a Ghulám foglya, és a Kékarcú minden éjjel próbát tett a tudatával. Eddig az elméjét védő mentális bástyák erősebbnek bizonyultak,

234

de meglátása szerint csak idő kérdése volt, hogy elfogyjon az ereje, és Amhe-Ramun démoni bosszúvágya ide is utat találjon hozzá.

Sokkal könnyebb lett volna, ha hagynak nála tintát és papirost: egy hevenyészett térkép megrajzolása, annyi már segíthetett volna. Néhány vonás az ujjak évtizedek óta be-rögzült mozdulataival, a mértani pontossággal felvitt ará-nyok látványa, a tudat, hogy van, amit elismert geográfus révén hatvanévesen is tökéletesen ural és irányíthat... De nem. Neki már csak egy lehetősége, egy útja volt hátra.

Egy végső, tökéletes vonal megrajzolása. - L á t o m , nem hiszel nekem - mondta Raszuf a vénsé-

get fürkészve. - Az arcodra van írva, mit gondolsz. Hogy ez csupán hazugság, vagy hogy ha igaz is, amit mondok, egyre kevésbé érted, miért nem fordultam vissza. Igazad van, meg kell vallanom ezt a bűnömet is.

Amikor azt mondtam, nem kárhoztattam a mezrudi-akat, pontosan tudtam, miről beszélek. Mindenki követ el hibákat, én is követtem el.. . súlyosabbat, mint amilyet a magadfajták valaha is megérthetnek.

Amikor ez történt, tizenhét esztendős voltam, lázadó if-jú, titkos erőket, elfeledett hatalmat vágyó útkereső. Elő-ször nem tudtam, hogy a könyvet, amelyet áhítattal for-gatok, Khayama írta - amikor pedig rájöttem erre, már túl sok mindent éreztem igaznak belőle ahhoz, hogy fel-hagyjak a tudás hajszolásával. A tanítóim végül észrevet-ték rajtam a változást, mielőtt komoly baj lett volna belőle, és megértették velem a tudással való visszaélés felelőssé-gét. Hogy ha nem vigyázok, nemcsak magamat, hanem dzsadok százait taszítottam volna a romlásba. Mert lát-ták rajtam az őszinte megbánást, és mert Galradzsa vég-ső soron kegyes istenség, lehetőséget kaptam arra, hogy helyrehozhassam a tévedésem, és vezeklésképp csak ötven

235

év száműzetésre ítéltek. így lett belőlem egyszerű vándor, az utazó geográfus, ahogy ti hívtok - akit immáron nem foglalkoztattak a kiemelkedés nyűgjei, aki a saját érdekei helyett csakis a tudást, és az igazságot szolgálta.

A küldetésért cserébe Herrun a megváltást ígérte ne-kem - most már látom, ez is csak egy eszköz volt a kezé-ben. Jó eséllyel eleve úgy tervezte, hogy ha a dolgok ked-vezőtlenül alakulnak, akkor ezt ellenem fordíthatja majd. Az eretnek, aki saját alantas vágyai miatt semmibe vet-te Galradzsa tiltását, csakhogy előbb szabaduljon a bűnei alól... mi lehetne ennél meggyőzőbb ok és okozat?

Hiszed vagy sem, nem magam miatt mentem. Látni, tapasztalni, tudást szerezni és az igazsággal szolgálni a népet - tán úgy véled, szentségtörés ezt mondani a tör-téntek után, de számomra Galradzsa nélkül is ez lett vol-na a hitem alapja. Elismerem, az is eszembe jutott, hogy a száműzetésemből hét esztendő volt még hátra. Ki tud-ja, mi lesz addigra Ibarából... Hidd el, egy vénembernek nem könnyű tétlenül végigélni, hogy aki nem kért a harc-ból, azt elkerülhetetlenül elérte a háború, de aki kérne be-lőle, az régi bűnei miatt semmit nem kaphat.

Ebben mindennél biztosabb voltam. Inkább ott veszek, de nem hátrálok meg.

Meg aztán.. . sok elmélet született arról, hogy az amun-dok miért indultak követségbe a világ több száz városába. Sok ostobaság a logika bűvöletében, én mégsem hallot-tam sehol a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb lehetőséget - hogy egyszerűen csak tudásért mentek. Ki érthette vol-na ezt meg nálam jobban? Hatezer éve rejtőztek a sivatag-ban. Semmit nem tudnak arról, hogy a világ közben mi-vé változott.

Baldeki fekete humor a javából, igaz? Nekünk az kel-lett, ami az amundoknál volt, nekik meg az, amit mi tud-

2 3 6

tunk. Én mondom, ha a dzsenneknek lett volna lelkük, teremtettek volna nekünk egy sötét tréfaistent is.

Sokat töprengtem az útirányon, végül Mezrudból in-dultam. Úgy terveztem, az ordani lapály felől vágok neki a mélysivatagnak, Malah sápadt hajnalösvényét követve.

Tíz napon át csak a tűzforró nappal, és a dermesztő éj-szakákkal harcoltam — azután a telő holdfázis kezdetével elért Amhe-Ramun kísértése. Sejtettem, hogy nehéz csa-ták várnak rám, de azt nem gondoltam volna, hogy az al-vás nélküli éjeket győzelemként tarthatom számon. Her-run pajzsai kitartottak, de sokszor kellett a rajzok és sza-vak biztonságába, a naplóm nyújtotta menedékbe kapasz-kodni.

Az amundok nyomát kutat tam, de az első jelről csak a harmadik reggel tudatosult bennem, hogy mit vettem észre. Az ezüst csíkba húzódó horizontról sokáig azt hit-tem, délibáb, ám amikor rádöbbentem, hogy nem az, azt kívántam, bárcsak tévedtem volna.

Az Ordanba vezető lapály mérföldeken át húzódó ha-mutengerré vált, mintha Sogron haragja zúdult volna a kietlen földekre. A Kékarcú hívei nyilván tettek egy pró-bát az északi terjeszkedéssel, ám a tűzvarázslók a jelek szerint ezúttal tényleg kitettek magukért. Néhol a homok ,) is megolvadt, opálosan csillogó, torz formákba öntve az ordaniak válaszát.

A csata lehetett egy napja, vagy akár hónapokkal ez-előtt is, ám az biztos, hogy az iszonyú tűzzel felperzselt vi-dék több helyütt még mindig izzott. Amikor próbaképp ledöftem a botom egy kihűltnek tűnő pernyekupacba, a vándorbotom lábnyi hossz alatt így is megperzselődött.

A következő nyom láttán már nagyot dobbant a szívem — az Useb-het jóslatát felidézve azonnal ismerősnek tűntek a dűnék sajátos vetődései. A homokhasadék közelről még

237

fenyegetőbbnek hatott: megbecsülni sem mertem annak a valaminek a méretét, ami a homoktengerben úszva ezt hagyta hátra. Nagy kísértést éreztem, hogy megtudakol-jam a szobroktól a jövőt, de végül úgy döntöttem, inkább a magam megérzéseiben bízom.

Másnap estére kiderült, hogy igazam lett, akkorra ér-tem el a lemészárolt karavánt. Sok gonosz dolgot láttam életemben, de attól a látványtól könnyek szöktek a sze-membe. Mindenütt sátrak maradványai, tevék száradó tetemei, véres rongyok fedte testek a homokban. Har-minc vagy ötven, talán még több is, nem volt erőm meg-számolni. A bőrpáncélokból és a jatagánokból ítélve jól felszerelt csapat lehetett. A tépett szélű, rettenetes sebe-ket látva egyértelműnek tűnt az amundok módszeres vé-rengzése.

A hosszú hetek magánya és a sivatagi nap elvehette az eszemet is, mert amikor találtam három eszméletlen túl-élőt, fel sem merült bennem, hogy gyanakodjak. Bekötöz-tem a sebeiket, megitattam őket, így estére erőre is kapott mindegyik. Halk szavú, mogorva dzsadok voltak, hullá-mos hajukból sötét képükből, és az egyiknél látott kor-bácsból ítélve dagrahi rabszolga-kereskedők lehettek. Az aurájuk mérhetetlen szenvedésről árulkodott, így nem kár-hoztattam őket semmiért. Nem akartam faggatózni sem, ezért jórészt csak csendben ettünk a hevenyészett tűz kö-rül. Azt megtudtam tőlük, hogy az amundok néhány nap-ja ütöttek rajtuk, és kevésre emlékeznek a történtekből.

Nyomasztó volt egyszerre együtt érezni velük, és örül-ni a rettenetes hírnek

Nyugtalanított , ahogy méregettek, ezért távolabb hú-zódtam tőlük, és úgy tértem nyugovóra. Rossz érzések, rossz gondolatok mérgezték a lelkemet, és valami azt súg-ta, jobb, ha a vándorbotom végig a kezemben tartom.

2 3 8 . .

Álmomban riadtam fel. Furcsamód tudtam, hogy ál-modom, így kívülről szemlélhettem a fejemben születő képeket. Magamat láttam, amint ott fekszem, arcom-ra kísérteties fényt vet a felkelő kék hold sápadt fénye. Odébb a három dzsad mintha szemhunyásnyit sem pihent volna, ugyanúgy, ugyanabban a tartásban ültek a tűz kö-rül, ahogy otthagytam őket.

Hátborzongató volt, ahogy egyszerre néztek fel az ég-re, ahogy az arcukon átsejlettek a bestiális indulatok. Ta-lán még sziszegtek és morogtak is, talán csak az érzékeim játszottak velem. Ami biztos, hogy egyszer csak felpat-tantak, ruganyosan, ijesztően sebes mozgással. Egyikük jobbra, a másik balra tűnt el, majd kisvártatva egy-egy rettenetes, fogazott élű karddal tértek vissza. A közép-ső hosszabb ideig kutatot t a tetemek között, míg meg-talált és a nyakába akaszthatott egy háromszög alakú rézamulettet, azután a hold felé emelte karjait, és kántá-lásba kezdett. Hang nem jött ki a száján, de tökéletesen leolvashattam róla az embertelen szavakat, amelyek sem-milyen ismert nyelvre nem hasonlítottak.

Éreztem, ahogy a szívem gyorsabban ver, de képtelen voltam mozdulni. Ahogy a litániának vége lett, a három holdkóros lassan megindult felém. Lassú, darabos mozgá-suk éles ellentétben állt a korábbi ruganyossággal — nyil-ván ez is a szertartás része lehetett.

Tízlábnyi közelségbe értek, amikor a félelem széttör-te bennem a bénultság béklyóit. A szemem láttára pat-tantam fel, és a vándorbotot két kézre fogva szembefor-dultam velük.

A két szélső idegen gonoszul felkacagott, a középső, kor-báccsal a kezében immáron hangosan folytatta a kántálást. Ritkán kényszerültem a harcra, de annak idején kitanul-tam a botforgatás alapjait. Két eszelős kardja egy vénem-

2 3 9

berrel szemben.. . az esélyek nem nekem kedveztek, de azt reméltem, ésszel felülkerekedhetem rajtuk. Még be-lém villant, hogy csak elkábítani kellene őket, hisz mégis-csak dzsad testvérek, azután elérte a tudatomat a kántá-lás visszhangja... és az mindent megváltoztatott. Ereztem a benne rejlő erőt, az istentelen szavak korbácsolta vihart az asztrálvilág tengerén, de azt nem gondoltam volna, hogy a Herrun mentális bástyái az első érintésüktől összeroppan-nak. Kétségbeesetten próbáltam ellenállni neki, ám az ide-gen akarat máris bennem volt, és szétáradt az elmémben.

Mert az a kántálás a harcról, a szenvedésről, a halálról szólt, és amikor ezt megértettem, rájöttem arra is, hogy az ész kevés lesz a túléléshez. Az első csapásokat még védtem, azután a bal oldali dzsad átkozott kardja végigcsúszott a botomon, a kézfejembe mart. Szétroncsolt mindent, izmo-kat, inakat, csontot. Egy kézzel már nem tudtam a botot megtartani, így a következő csapás az oldalamat tépte fel. Azt a mérhetetlen fájdalmat nem lehetett kibírni, a ho-mokba rogytam tőle...

Hevesen dobogó szívvel riadtam fel. Az arcom veríték-ben úszott, a bal kezem remegett, a vesémbe fájdalom nyilallt az iszonyú sebek emlékétől. Félelemtől bénultan is azonnal megtaláltam a három dzsadot.

A karaván tetemei között kutakodtak. Azonnal megértettem, hogy a szobrok sugallta jövőt,

a Vizek idejének bizonyosan beteljesülő képeit láttam, és hogy addig már nincs sok időm hátra. Ahogy meghallot-tam a homokban csusszanó léptek zaját, a halálfélelemtől remegni kezdtek tagjaim. Ereztem, hogy túl hangosan, szaporán veszem a levegőt, ezért igyekeztem lassan és mé-lyeket lélegezni. Hisz menekülni lehetetlenség lett volna, és a jövőképek egyértelműen láttatták, mi történik akkor, ha ébren találnak.

2 4 0

Csak a meglepetésben bízhattam. Hadd higgyék, hogy alszom.

Rég használtam az elmém erejét, de sikerült felidéznem a megfelelő formulát. Erősnek kellett lennem a kántálás hatalma ellen, gyorsnak a harcban, és el kellett fogadnom, hogy azok ott már nem dzsad testvérek, vérengző vadál-latok ellen készülök.

Tíz lépésre járhattak tőlem, amikor meghallottam a kántálást. Egyre erősödött, ahogy a dzsadok közelebb ér-tek. Óvatosan feléjük fordultam, és magam alá húztam a lábam a pokrócom alatt, hogy majd könnyebben ugor-jak. ..

A tenyerem már izzadt, az ujjaim begörcsöltek, úgy szorítottam a vándorbotot. A dzsadok közvetlen előttem jártak. . . és be kellett hunynom a szemem, nehogy a hold-fényben árulkodó legyen.

Csak az elmém erejében bízhattam. Összerándultam, amikor az első dzsad fölém hajolt, de

valahogy kivártam, amíg a másik is elég közel ér hozzám. Az első ütést a földön fekve vittem be — a bot végével a fölém hajoló holdkóros gégéjére csaptam. Ettől a férfi el-dobta a kardját, és a torkát markolászta. Ahogy felpat-tantam, a másik már a fejemre is ütött volna, de sikerült félrelökni a kardját, és a gyomrába szúrni. Miután össze-görnyedt, akkorát sújtottam a tarkójára, hogy a botom belereccsent.

A férfi azonnal összecsuklott. A harmadik abbahagyta a kántálást, és az ég felé emel-

te karjait. A döbbenetem majdnem az életemben került, mert sok mindenre felkészültem, de a földöntúli örömöt sugárzó mosoly látványára nem. Csak álltam ott, és néz-tem, ahogy a dzsad egyik kezével a korbácsát lendíti meg, a másikkal a nyakában lógó amuletthez nyúl. Ahogy

241

megmarkolja, kék derengés villan rajta, amely pillanatok alatt átterjed a másik kezére, és a korbácsára is.. .

A homlokára csaptam, de csak megingott, ezért a ha-lántéka következett. Ettől azonnal a homokba rogyott, és megszűnt a ragyogás.

Nem jó érzés dzsad testvéreknek ártani, bármilyen út-ra tévedtek is.

Én is a homokba rogytam, és mélyeket lélegezve pró-báltam megnyugtatni magam.

Miért segítettetek? - kérdeztem a szobrokat a remegés elmúltával, de azok nem válaszoltak. Helyettük egy má-sik tudat tolakodott az elmémbe: idegen, kíméletlen ere-jű, hátborzongató érintéssel. A nyomát követve könnye-dén megtaláltam a gazdáját is, aki nem rejtőzött, hisz ez az ő otthona volt, felszegett fejjel állt az egyik távoli dűne tetején. Hatalmas termetű, olajtól csillogó test szinte für-dött a holdfényben, a tekintetében honoló kék izzás a ve-sémig hatolt.

Nem jött közelebb, csak nézett, azzal az írisz nélküli, pokoli szemével. Érzékeltem a gőgjét, a ragadozók meg-vetése köpenyként ölelte körül.

Észrevette, hogy figyelem, és eztán a gőgje mélyen gyö-keredző gyűlöletté változott. A kék holdra emelte a tekin-tetét, és húsos ajkain ugyanaz a litánia csendült fel, mint amit a dzsad támadóm hallatott.

Létezhet olyan szent cél, amely érdekében megenged-hető bármilyen eszköz?

Én úgy éreztem, nem volt választásom akkor. Vannak pillanatok, amikor az embernek nincs ideje gondolkodni - Galradzsa a tudója, miért sikerül ilyenkor oly egyértel-műen meglelni a megoldást.

Éreztem, ahogy rám szabadul az idegen akarat, akár a legpusztítóbb sivatagi vihar. Mintha satuba szorítot-

2 4 2

ták volna a fejemet - tudatában voltam, milyen képte-lenségnek tűnne, ha nem találna rést a tudatomat védő pajzsokon.

Talán meg is érintett Amhe-Ramun áldása, talán csak az ettől való félelem adott erőt.

Dzsad testvéreimet az egyik teve teteméhez húztam. Az amund kántálására összpontosítottam, és felemeltem a fogazott pengéjű kardokat.

Amikor elhangzott a rítus lezáró kiáltása, az egyik ájult dzsad vállába döftem a kardot. Minden erőmet belead-tam, de a fogazott penge megakadt a csontokban, ezért úgy kellett belerugdalnom a testébe, hogy a penge átsza-kítsa a hátát, és a teve teteméhez szegezze. Ahogy a sze-rencsétlen magához tért, és üvöltött kínjában, érzékeltem az isteni akarat elégedettségét.

Ettől az amund gyűlölete kihunyni látszott, az érzé-keim azt mutat ták, hogy őszinte kíváncsiság vette át a helyét. Émelyegtem és öklendeztem, de a másik dzsadot is odahúztam a tevéhez, és vele is megtettem ugyanezt.

Ő nem ébredt fel, a tüdejébe mart sebektől orrán-száján át dőlt belőle a vér.

A harmadik dzsadot a karaván egyik elhagyatott, sá-tortartó rúdjához húztam. A korbácsával kötöztem oda, majd letéptem nyakából a rézamulettet, mert már nem volt méltó a viselésére.

Inkább a saját nyakamba akasztottam. Az amund abbahagyta a kántálást és kacagott. Azután

eltűnt, visszatért az otthonába, és otthagyott a lelkiisme-retemmel és a három hullával.

Annyi erőt összegyűjtöttem még, hogy felvonjam a mez-rudi követzászlót egy sátortartó rúdra, azután a homokba rogytam, és Galradzsához fohászkodtam, feloldozásért kö-nyörögve. .. míg el nem nyomott az álom.

2 4 3

Ahogy másnap kinéztem a sátramból, úgy éreztem, bár ne ébredtem volna fel.

Megtaláltam, akik után a sivatagba indultam. Azaz ők jöttek el hozzám.

4.

Több százan sorakoztak fel a környező dűnéken. Meg-annyi bronzbarna bőrű, félmeztelen óriás. Istenszobrok-nak tűntek a felkelő nap fényében.

Előttük harminclépésnyire egy törpe alak várt rám, meghatározhatatlan korú, görbe hátú, varkocsba font ha-jú dzsad férfi, a legdrágább díszes selymekbe öltözve. Ha nem láttam volna arcán a nagy gonddal vágott kecskesza-kállat, biztos gyereknek nézem.

Furcsamód nem a félelem, a döbbenet lett úrrá rajtam, mintha most szembesültem volna azzal, mire vállalkoztam. Ereztem, hogy ha nem fekszem le kis időre, menthetetlenül összerogyok. Mivel úgy sejtettem, az amundok mindennél jobban megvetik a gyengeséget, visszabotorkáltam a sát-ramba, bízva abban, hogy senki nem jön utánam.

Nem jöttek. A sátorbejárat résein át is jól láttam, hogy csak álltak ott és vártak rám.

Az amund követzászló láttán kíméletlen részletességgel rémlettek fel bennem az éjszaka emlékei. Hogy mielőbb megnyugtassam magam, tollat ragadtam, és készítettem néhány vázlatot a dzsadoktól elvett rézamulettről, külön jegyzeteket a belé vésett rúnákról. Leírtam azt is, ami az éjjel történt . . . azután sorra vettem, miért jöttem ide, mit kell tennem, hogy mire kell vigyáznom. Áthúztam, alá-húztam, bekereteztem a lényeget, és vártam, hogy hasson a szavak és vonalak varázsa.

244

Sokáig tartott, de végül sikerült. Amikor elmúlt a remegésem, eltettem a naplómat a va-

rázsiszákomba. A szobrok varázslatos könnyedséggel simultak a tenye-

rembe, mintha maguktól mozdultak volna. A Márid vi-gyorát soha ilyen ocsmánynak nem láttam még, a Hall-gatag mosolyában időtlen szomorúság bujkált. Ereztem, ahogy megremeg a tudatainkat összekötő lélekfonál: oly-bá tűnt, mintha a szobrok nem bírtak volna várni, régóta áhítva ezt a pillanatot.

Mi következik? - kérdeztem tőlük, és igyekeztem fel-készülni a legrosszabbra.

Azonnal válaszoltak... és nem kerülte el a figyelmem, hogy ezúttal sem szipolyoztak tőlem egy szikrányi élet-erőt sem.

Magamat láttam egy kápráztató földmélyi csarnokban, amely színei és elrendezése szerint a legízlésesebb dzsad igényeit kielégíthette volna, az éles és szögletes vonalú, furcsa tárgyak, és a legkülönfélébb csontoknak tűnő dí-szek összhatása mégis mindennél fenyegetőbbnek hatott. Amund hatalmasságok vettek körül, a krónikákból is-mert festett arcú, gőgös vonású főpapok, akik most még-is meghunyászkodtak előttem, és tiszteletteljes tartással, rezzenetlen pillantással figyeltek rám. Tucatnyi szolgáló nyüzsgött körülöttünk, de úgy tűnt , mintha mindegyik csakis az én óhajom teljesítené, az én parancsomra vár-na. Egyesek fürdőt és lakomát készítettek elő, mások lágy dallamokkal és pálmás legyezővel próbáltak a kedvemben járni. Többen repedezett szélű tekercsek fölé görnyedve fi-gyeltek rám, és rótták papírra minden szavam.

Egy kérdést intéznek hozzám, és amint válaszoltam, a legnagyobb termetű, legtöbb díszt viselő amund felneve-tett. Intett egyet a baljával, és kisvártatva színarany lá-

245

dát hoztak be a szolgák, két rúdra fektetve, bársonyos párnákon. Egy pillantás elég volt, hogy felismerjem, mi van benne, hisz pontosan úgy hevert ott, ahogy eltűnt a Kuf 'Raad nagymecsetéből hónapokkal ezelőtt. Látszólag csak néhány darab csont, ám a hithű dzsadok számára az egyik legősibb ereklye, Abd ibn Mirzá, a Hagyományos Út első igaz prófétájának koponyája.

Reménnyel töltött el az a pillanat. Tisztában voltam azzal, hogy ez a jóslat a Felhők Idejéből is származhatott, de erőt mente t tem a tudatból, hogy akár ez is bekövet-kezhet.

Mindent gondosan eltettem az utazózsákomba. Ellenő-riztem a varázsiszákot: a köpenyembe varrt, selymes anya-ga megnyugtatóan simult a jobb oldalamhoz. Beletettem a naplóm, és némi töprengés után az Useb-het szobrait is. Csak a rézamulettet vittem magammal.

A törpe dzsad, ha zavarta is, hogy várnia kellett rám, semmivel nem adta jelét. Jobbját a szívére helyezve, ki-fogástalan eleganciával hajolt meg előttem az ősi szokás szerint.

-Üdvözöllek, jó Raszuf! Aineb vagyok, a tolmácsod. Sejtettem, hogy az amundok asztrális módszerekkel

próbálkoznak majd, de azt nem hittem volna, hogy ennyi-re jól fogják csinálni. Elképzelni sem tudtam, ez az alak honnan ismerhette a nevem, hogy lehetett ilyen nyugta-lanítóan kellemes modora, hogy sugározhatott ilyen tisz-ta és igazi őszinteség belőle. Minden létező észérv ellenére tudós testvérnek hatott számomra, és nem értettem, mit kereshetett az amundok között.

- L á t o m kérdéseid vannak, és ez így van rendjén, de most kövess, tudós barátom. Az én uram, nagyméltósá-gú és nemes Semneth, Thara-Neeth templompiramisá-nak főpapja már türelmetlenül várja jöttödet.

2 4 6

Nem erre számítottam, és ezt valószínűleg ő is tudta, mert csendes derűt véltem felfedezni a tekintetében. Hogy a zavaromat leplezzem, odanyújtottam neki a rabszolga-kereskedőtől elvett rézamulettet.

— Úgy érzem, ezt elvesztettétek. Ezen szemlátomást ő lepődött meg - az arcát látva

mintha tükörbe néztem volna. - J ó Raszuf... ez igazán figyelmes tőled. A három egyi-

ke sem érdemelte meg ezt a kegyet, csak szégyent hozott a fajtájára és a Kékarcú áldására is.

Selyemkendőt vett elő a köpenye alól, óvatos mozdu-latokkal belecsavarta az amulettet , majd mutat ta , indul-ha tunk . Kérdeznem sem kellett, elmondta, hogy Nassar-seeth a rituálé neve. Szerinte a dzsad nyelv sajnálatosan szegényesen tudja csak visszaadni a lényegét, de ez nagy-jából annyit tesz: az éj éber szeme, az égi figyelem áldása. Egy esély a templompiramist szolgálók közé emelkedés-re, egy lehetőség, hogy bárki Amhe-Ramunt választhas-sa. Elmondása szerint ura, nemes Semneth a karavánban több ígéretes dzsadot látott, akiket szívesen a szolgái kö-zé fogadott volna, de a Kékarcú úgy kívánta, hadd dönt-sék el egymás között, ki lesz az az egy, aki érdemes a bi-zalomra. Sajnálatos módon azonban az alkalmas jelöltek sorra elbuktak a vér és az akarat próbáján, az a három pe-dig a legpusztítóbb homokviharban sem akart végleg el-távozni.

Ijesztő volt, amilyen mélységben megérintettek a sza-vai. Ereztem, hogy ezzel valami nagyon nincs rendjén, ezért igyekeztem mihamarább megtörni a csendet, elte-relni a gondolataimat. ^

— Szép sereg - intettem az amundok felé. Aineb csak akkor válaszolt, amikor elértük a legköze-

lebbi dűne lábát.

2 4 7

- Azok ott csak a templompiramis közvetlen testőrsé-gét képezik, testvér - mondta csendesen, majd megvár-ta, amíg felérünk a dűne gerincére, és körbemutatott . -Ez itt a sereg.

A lélegzetem elakadt a látványtól. Az előttem elterülő lapályon valami roppant szaka-

dékot vájt a homokba, egészen elképesztő átmérőjű ho-moktölcsért hozva létre. Több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött legtöbbször jó megbízhatósággal és köny-nyedén meg tudtam becsülni nagy távolságokat is, de ott nem tudtam eldönteni, hogy az a homoktölcsér ezer vagy ezerötszáz lépés széles lehetett. A szakadék nem volt mély, harminc-negyven lábnyira szaladt a talajba, de olyan fur-csa mélység hatását keltette, hogy eltartott egy ideig, míg felismertem az idegen logika szerinti szabályosságot. Csu-pa egyenes vonal, szögletes törések, egyetlen ív nélkül, de semmi sem volt vízszintes.

Es az amundok. Bronzbarna óriások mindenütt , kisebb és nagyobb háromszög alakzatban állva, jóval a homok-tölcséren túl is... a végeláthatatlanul kígyózó sorok a fel-kelő nap ragyogásába vesztek. Ha ez nem csupán illúzió volt, akkor azok sok ezren lehettek.

-A Dass-Taraneeth hadtest - Aineb elégedett lehe-tett a hallgatásommal, mert érezhető büszkeség csengett a hangjában. - A harmada az inváziós hadosztálynak, me-lyet ti odaát, a világ barbár oldalán Reefith oszlopának hívtok.

Míg leereszkedtünk a homoktölcsér aljába, sok minden megfordult a fejemben a háború kapcsán. . . azután ész-be kaptam, és lázas sietséggel rendszereztem a látottakat. A legtöbb amundnak ugyanolyan rettenetes, fogazott élű kard volt az oldalára kötve, nyakukat és mellüket színes ábrákkal festett bőrvért fedte. Egyeseknél ez a vért mint-

2 4 8

ha porból és homokból lett volna, ahogy láttam, ők talán a tisztjeik lehettek.

Aineb szefernek hívta őket, ami szerinte egyszerre jelen-tett kíméletlent, dolgozót, és harcost. Amikor rákérdez-tem a por és homok vértekre, sejtelmesen elmosolyodott, és annyit mondott csak, hogy legyek türelemmel, ennél sokkal különb dolgokat is láthatok.

Igaza volt. A homoktölcsér felénél járhattunk, amikor eljutottunk az óriások óriásaihoz. Az ő csapataik maga-sabbak, robosztusabbak is voltak a többinél, kimagasló-an erősek lehettek még amund mércével is. Feketén csillo-gó kővértek fedték őket, melyek időnként csengve törtek szét, és hullottak a földre, hogy szemvillanás múlva új-ra összeálljanak hordozójukon a torokhangú mordulások után. Hapet volt a nevük, és a rangjuk is egyben. Nehéz-gyalogosok voltak, különleges státuszú nemzők, és Amhe-Ramun kiválasztottjai, Aineb szerint az Azúr hold biro-dalmi seregének színe-java. Eszembe nem jutott volna ké-telkedni ebben, mert ott oly hatalmas lándzsákat és ala-bárdokat lendítettek egymásnak, amelyet én ránézésre megtartani sem bírtam volna.

A távolból előtűnt a homoktölcsér másik oldala, amely felül egy kis szakaszon függőleges falba tört. Néhány osz-lop jelentette Thara-Neeth templompiramisát, két kőszo-bor, mögöttük egy apró kapu. A többit elrejtette a végte-len homok. Rám egyáltalán nem jellemző módon nehezen tudtam leplezni csalódottságomat, és amikor ezt látva Aineb felnevetett, újfent eltöprenghettem azon, miért tör-ténik így mindez.

A kapu előtt vékony alkatú, az óriásokhoz képest töré-kenynek tetsző amundok csoportjai gyakorlatoztak, aki-ket Aineb sznofrunak nevezett. Legtöbbjüket theubszerű selyemruha fedte, és az alóla elővillanó testrészek láttán

249

nem tudtam eldönteni, hogy nők lehettek vagy férfiak. Aineb látta a zavaromat, és jelentőségteljes köhécseléssel vette elejét az újabb nevetésének.

Egyáltalán nem tetszett, ahogy nőtt a magabiztossága. A kapuoszlopok elé érve azután megértettem, miért.

Az isteni jelenlét új formában ért el, mintha a mezrudi lágy meggyőzést a rézamulett vasakaratával egyesítette volna. Kétségbeesetten rejtőztem el az elmémet óvó paj-zsok mögé, és összpontosítottam arra, hogy ne vegyek tu-domást az egyre erősödő fenyegetésről.

Aineb tenyérnyi fémkorongot vett elő a köpenye alól, és a kőszobrok közé érve felmutatta, mire a kapu helyén feketén ásító járat tűnt elő.

— Mielőtt bemennénk, feltétlen tudnod kell néhány dol-got. Thara-Neeth templompiramisa kiemelt szakrális központ az Azúr hold birodalmában, szolgálói kivételes keggyel bírnak, így odabenn az amund szellemnek telj-hatalma van. Ne rettenj meg, ha azt érzed, hogy az Aszt-rálvilágról több százan figyelnek rád. Be kell látnod, hogy az amundoknak számtalan ellenségük van, és bár a kö-vetség okán barátként fogadnak, nem hagyhatnak figyel-men kívül bizonyos óvintézkedéseket, hagyományokat. Ha nem fenyegeted őket, és nem leszel készakarva nemes Semneth ellensége, ők sem jelenthetnek veszélyt rád. . .

Hal lot tam, amit mondd, de alig figyeltem rá. Amhe-Ramun hatalma fojtogatón ölelt körbe. Kétségbeeset-ten kerestem valami fogódzót, amellyel ellenállhattam a szakrális befolyásnak

Azután Herrun szavait felidézve egyszer csak belém villant a megoldás. Amhe-Ramun isteni hatalma csak a hitet tudta megrendíteni, az érvekből fakadó magabiztos-ság tudatát, a mértani vonalak rendje nyújtotta bizonyos-ságot nem.

2 5 0

Kényszerítettem magam arra, hogy a falakat tanul-mányozzam. A hatalmas, illesztések nélküli kőtömböket - elképzelni nem tudtam, hogy faraghatták őket ilyen-re akár mágiával is. Megállapítottam, hogy a falak egy egészt alkottak, nyilvánvalóan azért, hogy akadálytalanul áramolhassanak bennük a démoni energiák. Egyszerre ar-ra is volt válaszom, miért. Mivel az ibarai manaháló el-torzult, sokkal megbízhatóbb rendszert lehetett kiépíte-ni, ha a templompiramis a Föld őselemi síkjáról kapott energiát...

— Ne aggódj amiatt, ha valamit nem ismersz, ezekben én a segítségedre leszek. Nagytiszteletű Semneth kivéte-les úr még a nemes amundok között is, aki senkit nem kárhoztat a nemtudásért, és mindig ad egy újabb lehető-séget. Viszont azt ne feledd, az ismert tények után elköve-tett hiba amund mércével már sértésnek, rosszabb esetben ármánynak minősül, és ilyenkor már kevésbé elnézőek.

Észre sem vettem, mikor enyhült a tudatomra neheze-dő nyomás. Minden mentális pajzsnál erősebb védelmet nyújtott számomra a tudásvágyból eredő megszállottság.

— Megértetted? — kérdezte Aineb, és tűnődve fürkész-te az arcomat. Láttam, hogy választ vár, így gondolkodás nélkül mondtam, ami eszembe jutott.

— Belátom szavaid bölcsességét, és tiszta szívből egyet-értek velük, nemes Aineb. A szokásaitokat azonban nem ismerem, és ebből nemkívánatos problémák fakadhatnak. Mit tegyek, hogy illő módon viselkedjek uraid előtt?

Aineb gyanakvása nem múlt el, de bólintott. — Magad mondtad ki a lényeget, szívvel, testvér. Csakis

tiszta szívvel beszélj, cselekedj, és ne higgy a beléd nevelt félelmeknek. Az amundok egyáltalán nem ördögök, ahogy hiszed, sőt. Semmivel sem rosszabbak egykori dzsenn ura-idnál.

251

5.

Raszuf lehunyta a szemét, és igyekezett észben tartani, hogy ne essen túlzásokba.

Csak a tények kellenek, nem a dzsad lélekre jellemző cizel-lált jajongás.

-Pon tosan emlékszem az összes elhangzott szóra. Tu-dom, hogy a háborúban a legapróbb részlet is fontos lehet, ezért mondok el mindent, amit tudok. Meg aztán. . . ilyen mesterien felépített csapdával ritkán találkozik az ember, egy életre belém vésődött minden pillanata.

Ahogy beléptem a templompiramis festett arany kapu-ján, és rám borult a benti félhomály, úgy éreztem, még so-ha nem voltam ennyire elhagyatva. Mivel ismertem ma-gamat , hamar megtaláltam az érzés forrását — az enyém volt, bennem született ugyan, mégis a természetemmel ellentétes módon vert gyökeret a lelkemben. Ahogy ezt megállapítottam, észrevettem a templompiramisból felém nyúló leheletfinomságú szálakat. Pókhálóként tapadtam az elmém köré, hogy felerősítsenek és visszatükrözzenek bennem dolgokat, a maguk kénye-kedve szerint, aprán-ként építve Amhe-Ramun befolyását.

Aineb ugyanekkor a baráti gesztus álcájával folyama-tosan beszélt hozzám, jól hangzó, de tökéletesen érdekte-len dolgokról, a templompiramis szakrális díszítéséről, az amund művészet önkifejezésével kapcsolatban.

Egyértelműen csak a figyelmem akarta elterelni. Amikor a homályos folyosón át megérkeztünk egy káp-

ráztató oszlopcsarnokba, eszembe jutott az Useb-het jós-lata. Úgy láttam, hogy a fogadás hatása is az akaratom megtörését szolgálja, ezért amint bevezettek a templom-piramis hatalmasságai elé, igyekeztem kizárólag a mérta-ni formákra összpontosítani. Részletes térképet rajzoltam

252

a fejemben a csarnokról, a borotvaéles szélű, szögletes vá-zákról, edényekről, fáklyatartókról. A megtermett embert is elnyelni képes amforákról, a szarkofágnak tűnő aszta-lokról, és a legkülönfélébb faragásokról, amelyek legtöbb-je élő-nedvedző csontnak hatott.

Arra emlékszem, hogy összerándult a gyomrom a szar-kofágnak is beillő asztal körül ülő, arany ékszerekbe és pa-lástba öltözött nemes amundok láttán. Tényleg minden te-kintetben tökéletesebbnek tűntek még az óriás hapettknél is - az akaratuk úgy kerülgetett engem, akár éhező hiéna az oroszlán zsákmányát.

Megkönnyebbülve ültem le az asztal végénél, állva nem sokáig bírtam volna.

Aineb szertartásosan bejelentette, hogy a tolmácsom lesz, és a szájával nemes Semneth szól hozzám. Bemuta-tott urának, mint Mezrud város követét. Semneth nagy-úr, aki érezhetően a leghatalmasabb pap volt a csarnok-ban, ezért óvakodtam a szemébe nézni, keveset beszélt. Üdvözölt, a barátságáról biztosított, de leginkább csak fi-gyelt, fürkészett minden létező módon, és várta, mi kö-vetkezik.

Ez volt a legfurcsább követségi fogadás, amelyen vala-ha részt vettem.

A bemutatkozást lakoma követte, egyszerűen elkészí-tett, fűszeres sültek végtelenül hosszú sora. Azután egy ritka keserű, émelyítő szagú párlattal megittuk az áldo-mást - méregre számítottam, így meglepett, hogy nem volt az -, majd harcosok jöttek, hogy egy véres párbajban bemutassák az amund kardforgatás tudományát. Kisvár-tatva azon kaptam magam, hogy tucatnyi szolgáló nyü-zsög körülöttem, és mindegyik csakis az én óhajom vár-ta. Egyesek mosdótálakat és újabb lakomát készítettek elő, mások lágy dallamokkal és pálmás legyezővel próbáltak a

253

kedvemben járni. Többen repedezett szélű tekercsek fölé görnyedve figyeltek rám, és rótták papírra minden szavam.

Amikor óvatosan megkérdeztem Ainebet, hogy mikor kerül sor a követségi tárgyalásra, biztosított, hogy legyek türelemmel, és tartsam tiszteletben az itteni hagyományt. Ekkor értettem meg, hogy csak fogást keresnek rajtam, és minden látszólagos kényeztetés az amund befolyás végső győzelmét szolgálja.

Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, nem bírom to-vább. Megrogytak az elmémet védő várfalak, olyan zavar és kétségbeesés lett úrrá rajtam, amellyel szemben kevés-nek tűnt az akaratom, de valamiképp mindig túlléptem az efféle gyengeséghullámon, és elöntött a hűvös meg-nyugvás.

Utoljára álomszép testű, sudár asszonyok jöttek, akik-ről az arcukat takaró kendők miatt nem tudtam eldönteni hogy amundok-e vagy rabszolgák, de az biztos, hogy mel-lettük a legcsodásabb hurik is útszéli ribancoknak tűntek volna. Aineb szerint egy felhőtáncot adtak elő, amelyből én csak az érzékeket vadul korbácsoló nyögésekre és haj-lásokra emlékeztem - és nagyon kevésen múlt, hogy ne en-gedjek a vágyaimnak. Amikor az amundok látták, hogy ez sem zökkentett ki nyugalmamból, végre úgy döntöt-tek, érdemes lenne más módszert választani.

Semneth egy kiáltással elhallgattatott mindenkit, majd megkérdezte tőlem, miféle szórakozás az, amelyben a legtöbb örömöm telik. Egyből eszembe jutott az Useb-het jóslata Mirzá szent koponyájáról... de úgy éreztem, ar-ra most nem alkalmas ez a pillanat.

- Geográfus vagyok, nagyúr - válaszoltam -, számom-ra szent minden tudás, tudomány.

Aineb kötelességtudóan fordított. Láttam, ahogy Sem-neth arca megrándul, de amint Aineb tovább magyarázott

254

neki, kisimultak arcán a ráncok. Nem tudtam nem észre-venni, hogy a korábban fennhéjázó, gőgös nemes amundok most szinte meghunyászkodnak előttem, és tiszteletteljes tartással, rezzenetlen pillantással figyelnek rám.

Semneth végül ismét csak egy parancsot kiáltott, és in-tett a szolgáinak, akik kisiettek a csarnokból.

— Nemes Semneht belátta szavaid igazát - fordult hoz-zám Aineb. - Úgy döntött, hogy... nos, a ti barbár szava-itokkal élve szeretne üzletet kötni veled.

Nem tetszett a körítés, nem tetszett, ahogy mondta, de úgy döntöttem, belemegyek a játékba.

— Mit akar tőlem? - kérdeztem. - A z t hittem, előbb az érdekelne, mit adna ő. . . de le-

gyen. Neked a jelen tudása van birtokodban, és a múl-téra áhítozol. Neki a múlté van meg, és a jelenére lenne szüksége. Mi lehetne ennél egyszerűbb és tisztességesebb csere?

Nagyot dobbant a szívem, és sóhajtanom kellett, bár-mennyire nem akartam magam elárulni. Aineb észreve-hette a pillanatot, mert azonnal tovább magyarázott.

— Egy válasz, egy ajándék, ez az ő törvénye. És kezdet-nek egy csekélyebb figyelmesség, hogy lásd, ő komolyan veszi, komolyan akarja mindezt.

Biztos voltam abban, hogy a szolgák nem véletlenül ekkor értek vissza. Négyen cipeltek két rúdon egy hatal-mas selyemvánkost, rajta egy színarany ládával.

- N e m e s Semneth úgy látja, elfáradtál, kimerített az út és a fogadás - Aineb magához intette a szolgákat, hogy közelebbről is vethessek a ládára egy pillantást. — Az iga-zat megvallva ilyentájt már ő is pihenni szokott, ezért azt javasolja, hogy az est folyamán folytassátok a tudáscseré-teket. Az ajándékát természetesen magaddal viheted a pi-henőtermedbe.

255

Talán istenkáromlás ezt mondani, de amit ott láttam, az annál is jobban megdobogtatta a szívem, mintha Mirzá próféta koponyája előtt tiszteleghettem volna.

Egy ódon könyv volt a ládában, kopott bőrkötésben, szemlátomást a szerző enkezével írt példánya. Azt az írást ezer közül is megismertem volna.

A geográfusok rég elveszettnek hitt szent könyve, a dzsad kultúra egyik legszebb gyöngye volt. Roxund nap-lója, melyből a Homoki história megszületett.

6.

Szemhunyásnyit sem aludtam. Nyomasztó volt egy olyan irdatlan terem közepén fe-

küdni, ahol a szuszogásom is visszhangzott a falak között, és végig úgy éreztem, mintha ezer szeme lett volna a fa-lakra festett képeknek, hogy mind csak engem figyeljen.

Két érzés töltötte ki a lelkem. Végtelen öröm, hogy Roxund naplóját a kezemben tarthatom, és diadal, ami-ért az useb-het jövőképeit felhasználva változtatni tudtam a dolgok menetén.

Sokáig nem élvezhettem a pillanatot, mert ellenállha-tatlanul a tudatomba tolakodott az ereklyeszobrok újabb látomása.

Láttam magam, amint egy sötét és szűk folyosón me-gyek Aineb oldalán. A járat egy felül nyitott katakombá-ba torkollott, legalábbis valahonnan Amhe-Ramun kék holdfénye ragyogott be mindent. Számtalan kis kapu lát-szódott minden irányban, de Aineb pontosan tudta, ho-vá kell mennie, és amint követtem egy jelentéktelennek tűnő, bal oldali nyíláson át, megpillanthattam, amiért a mélysivatagba indultam.

256

Voltam már dzsad bankházban, de Thara-Neeth temp-lompiramisának mesébe illő gazdagságú kincstárához semmilyen emberi alkotás nem volt fogható. Millió arany-pénz, drágakövek, fegyverek és szobrok hevertek minde-nütt. Halmokba dobálva, gúlákba rakva; néhol alig lé-pésnyi folyosókon lehetett átjárni közöttük. A teremben látszólag tökéletes káosz uralkodott, ám Aineb a jelek sze-rint jól kiigazodott rajta, mert tétovázás nélkül mutatta az utat.

És ott voltak, az egyik félreeső szegletben, két rop-pant, málló kőoszlop alatt. Töredezett edényekben, kő-ládákban, a földre ejtve, amforákba rejtve: hitünk száz meg száz kis oszlopa, száz meg száz szentséges dzsad erek-lye...

Hosszú percekig nem tértem magamhoz a látványtól. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem lehet ilyen köny-nyű, a jövőkép mégis olyan meggyőzően hatott. Minden észérv az ellen szólt, hogy elővegyem a titkos naplómat, de mert éreztem, hogy ha nem teszek valamit, a lelkem érző fele végérvényesen átveszi felettem az irányítást, nem találtam jobb megoldást.

Nagy kísértést éreztem, hogy eltegyem Roxund napló-ját a varázsiszákba, de hosszú idő múltán legyűrtem a vá-gyat. Erővel kellett kényszerítenem magam arra, hogy ne akarjak belelapozni, elmélyedni benne, és csak a feladat-ra összpontosítsak. Vagy tucatszor belekezdtem a tervek és irányelvek leírásába, mire ismét erősebb lett bennem a tiszta tudat, és képes lettem józanul, geográfushoz méltó elfogulatlansággal szemlélni a helyzetemet.

Végül úgy döntöttem, készítek egy részletes leírást az ordani hágó titkairól. A naplómból téptem hozzá papírt, és ahogy elmerültem a munkámban, a térképekkel, ma-gyarázatokkal megtűzdelve pillanatok alatt teleírtam tíz

257

lapot. Ez gyógyírként hatott az elmúlt napok viharos em-lékei ellen. Mire végeztem, megnyugtató mértékben sike-rült feltöltekeznem az ürességgel, tisztasággal, a tökéletes munkából fakadó magabiztossággal.

Egyetlen gondolat nem hagyott nyugodni. Vajon az ereklye mi mindent mondhatott el az amundoknak abból, amit tőlem megtudott?

Ezen merengtem, míg Aineb értem jött. Úgy becsültem, naplemente is elmúlhatott, mire újra

a fogadócsarnokban találtam magam. Talán a frissessé-gem tette, hogy ezt észrevettem, talán korábban láttam keveset, de most mintha másnak tűntek volna az amund hatalmasságok. Mintha lefoszlott volna róluk a hűvösség látszata, érezhető feszültség volt a levegőben.

Aineb hangja is remegett, amikor a fogadás megnyitá-sát követően odafordult hozzám.

- N e m e s Semneth azt szeretné tudni, mi a véleményed az ajánlatáról.

- Igazán figyelemreméltó cserének tűnik - bólintottam kétszer a főpap felé, az Ainebtől látott tiszteletformulát alkalmazva. - Megtiszteltetésnek veszem a felajánlást, és ezért én is hoztam neki egy ajándékot. Hogy lássa, komo-lyan akarom a barátságát.

Felemeltem a hangom, hogy mindenki jól hallja, és je-lentőségteljesen meglengettem a köpenyem alól elővett papírlapokat. Ha a szavaimat nem is ismerték, a gesztust érteniük kellett.

- Felteszem, észrevettétek, hogy a naplóm írása titkos-írás. Bocsássatok meg ezért, de egy magamfaj ta tudós csak így védheti meg az ismereteit az avatatlan szemek elől... De hogy lássátok, a tudásom szívesen nemes Sem-neht rendelkezésére bocsátom, íme egy részletes úti beszá-moló az ordani hágón való átkelés viszontagságairól.

258

Aineb leplezetlen kíváncsisággal vette át a jegyzete-ket, és ahogy átlapozta őket, felragyogott az arca. Hosz-szasan magyarázott a főpapnak, és mire végzett, a nemes amundok soraiban végleg megtört a csend. Aineb ekkor átadta Semnethnek a papírokat, hogy maga vizsgálhassa meg őket, majd mellém lépett, és azt súgta nekem:

-Helyesen cselekedtél, tudós barátom. Nagyméltósá-gú Semneth ezzel bizonyosan elégedett lesz.

És így is volt. Semneth egyszer csak felkiáltott, amit még én is értettem.

—Sznofet Mezrud! Mezrud barát. Többtucatnyi amund torokból harsant fel hasonló üvöl-

tés. Nem lepett meg, hogy áldomásivás következett - az már jobban, hogy az ital ezúttal sokkal erősebbnek tűnt, egészen elszédültem tőle.

Ahogy a tétek emelkedtek, kezdett veszedelmessé válni a játék. A főamund következő, Aineb tolmácsolta kérdése azu-

tán eljuttatott minket arra a pontra, amiért ez az egész követség létrejött.

- N e m e s Semneth azt szeretné tudni, ismered-e az Ibara déli hágóit is, ahol a sivatagi hegyek a nagy vízig érnek.

— Ismerem — bólintottam. - É s azokról is tudnál készíteni ilyen leírásokat? Próbát kellett tennem, hogy hol van a határ. Bár a szí-

vem a torkomban dobogott, az előre eltervezett módon végigsimítottam az államon, és töprengő arcot vágva azt mondtam.

—Nos... meglehet. Sejtettem, hogy ez az amundoknak nem fog tetszeni,

de azt nem gondoltam volna, hogy pokoli pillanatok kö-vetkeznek. Ez az üvöltés már nem a diadalért szólt, és a

259

nemes amundokhoz mintha démonok is csatlakoztak vol-na a haragáradatban.

Semneth baljában fehéren derengő, négyágú korbács villant. A főpap a következő pillanatban felpattant, és egy mennydörgő kiáltással lesújtott a hozzá legközelebb ál-ló rabszolgákra. A mágikus dühkitörés felfoghatatlanul megsokszorozta a korbács erejét. Két fiatal féri feje egy-szerűen szétloccsant, többek levágott tagokkal, megnyo-morodva zuhantak a földre.

Az asztalra buktam az asztrális vihar nyomán táma-dó émelygéstől.

Amikor Semneth felől újabb mennydörgő parancs csat-tant, a földről csak nehezen feltápászkodó Aineb mészfe-hér arccal fordult hozzám.

- J ó Raszuf... az én uram tiszteletteljesen megkér, ne idézz a fejükre kárhozatot, mert az átkozott dzsenn örök-ség újabb megnyilvánulása végzetes következményekkel járhat. Számunkra lassan múló fájdalmat és gyűlöletet, számodra jóvátehetetlen büntetést. . . Szeretném felhívni a figyelmed testvér, hogy az amund szertartásrend nem ismeri el a gondolkodás, töprengés létjogosultságát - mi több, ez bizonyos kérdések kapcsán a szemükben egyenest sértésnek számít.

Szavai méregként hatottak rám, átszivárogtak az el-mém pajzsain, elhintve bennem a félelem és vereség mag-vait, és nem tehettem ellene semmit. Akkora már biztos voltam abban, hogy az az ital ezúttal célba talált, hogy kevés ideig tudom tartani magam, míg Amhe-Ramun be-folyása végérvényesen elhatalmasodik rajtam.

- Ezzel most megsértetted - magyarázta tovább Aineb. - O belátja, hogy idegen létedre nem voltál tisztában ez-zel, de mert a sértésből fakadó pusztító energiákat vala-hogy le kellett vezetnie, az ösztönkorbács használatától nem

260

tekinthetett el. Mivel a személyed sérthetetlen, a rabszol-gákat választotta célpontul. Nemes Semneth emellett bölcs vezető is, ezért szólt, hogy hozathat ide asszonyokat és gyermekeket is, ha ez esetleg segíthet mihamarább el-fogadnod és tiszteletben tartanod az ő szokásait.

Önkéntelenül is bólintottam. Bárhogy összpontosítot-tam, nem tudtam kiverni a fejemből az ártatlanul lemé-szároltak látványát. Bárhogy erőlködtem, leplezhetetlenül remegett a hangom, amikor válaszoltam.

-Ba rá tok közt nem lehet vitás, hogy a kedvéért meg-teszem, amit kér... Szívesen megrajzolom neki a déli há-gó térképeit is, de... .

Nemes Semneth nyájas mosollyal fogadta szavaimat. Aineb megértően biccentett, és azt mondta:

- N e kertelj, testvér, mondd ki bátran, ami a szívedet nyomja.

Összeszedtem minden bátorságomat, és kimondtam: - Szeretném tudni, hogy mit kérhetek cserébe. Mielőtt

folytatnánk egymás megajándékozását, szeretném meg-nézni a kincseiteket.

7.

Raszuf megrázta a fejét. - L á t o m , azt sem hiszed, hogy csak úgy odavezettek.

Miért ne tették volna? Az ő birodalmukban voltam, egy-szál egyedül, a varázsiszákot nem vették észre...

A mélysivatagon innen elképzelni nem tudjuk, meny-nyire másképp látják a világot. Én abban sem vagyok biz-tos, hogy gondolkoznak, legalábbis nem úgy, ahogy mi tesszük. Ha létezik a logika ösztönös ellentéte, amely tel-jesen másképp épül fel, mégis ugyanúgy működik, az ta-lán megfelelhet ennek.

261

Erre akkor jöttem rá, amikor Aineb elvitt a kincses-kamrájukba, és láttam, hogy az a börtön mellett van. Le-nyűgözően egyszerű, nemde? Mi értelme lenne két helyet őrizniük? Hisz nem vezetett oda, csak egyetlen szűk járat, amelyek falait át- meg átszőtték a rikító színekkel megfes-tett szörnyalakok. Néhány lépés után fojtogatott a belő-lük áradó éhség és rosszindulat, mintha egyszerre a vérem és a lelkem szívták volna.. . Szólni akar tam Ainebnek, de ő addigra már levett a falról egy karmokban végződő csonkú, holdfényű fáklyát, megvárta, míg a karmok az al-karjába mélyednek, és meggyújtotta. Erre a szörnyek le-kushadtak.

A katakomba pontosan úgy várt ránk, ahogy az Useb-het mutatta nekem. Ugyanazon a kapun mentünk át, ugyan-az a felfoghatatlan gazdagság fogadott, Aineb ugyanott vezetett el a két málló kőoszlop őrizte félreeső szegletig.

Megszólalni sem bírtam döbbenetemben, térdre rogy-tam a felfoghatatlan kincsek előtt. A jobb kezemnél a lá-tomásomból ismerős színarany láda hevert, amely a hit-hű dzsadok számára az egyik legősibb ereklyét, Abd ibn Mirzá, a Hagyományos Út első igaz prófétájának kopo-nyáját rejtette.. . a balnál az ifjúságom átka, a kreol em-berbőrbe kötött, rettenetes könyv, Khayama Vérlitániája.

— Elégedett vagy? Aineb szavai csak nehezen jutottak el a tudatomig. Elő-

ször nem értettem a hűvös hangszín, az arcán átsejlő meg-vetést, azután észrevettem kezében az Useb-het szobrait.

- E l kell ismernem, figyelemre méltóan kitartottál, de nem jutottál volna idáig, ha nem segítek.

Soha ilyen döbbenetet még nem éreztem életemben. Bénultam néztem, ahogy Aineb az egyik kőoszlophoz lép, végighúzza rajta a kezét, és a feltáruló nyílásba helyezi az Useb-het szobrait.

2 6 2

-Ny i lván mindvégig gondoltál arra, miért van az, hogy annyi mindent tudok rólad - ahogy mindkét szobor a he-lyére került, egy halk kattanás után aranyszín derengés hullámzott végig az oszlopon. Aineb megérintett egy ko-pott ábrát, mire két láb széles kőoltár emelkedett fel az oszlop mellől. - Ha most arra gondolsz, miért hinnél ne-kem, teljesen igazat adok neked, és nem foglak győzköd-ni. Valahol a végső próba része, hogy a magunkfajták rá-éreznek-e az igazságra.

Aineb megvárta, míg a kőoltár a szíve magasságig ér, és egy másik kopottas vésetet megérintve megállította.

Ahogy az oltárra helyezte a tenyerét, roppant, nyitott könyv jelent meg előtte. Száz meg száz szíj és csat lógott róla, két kézzel nem értem volna át széltében, ujjnyi vas-tag fémlemezek voltak benne a lapok. A jobb oldalán napsárga, a balján fekete, akár a legsötétebb éj. Csak a be-léjük vésett rúnák ragyogtak egységesen fehér színben.

- A kérdés csupán az - intett Aineb a dzsad ereklyékre -, azért jöttél, hogy ezeket elvidd, vagy hogy megmentsd a barbár testvéreidet?

Megfordult körülöttem a világ. Úgy éreztem, mintha fejbe csaptak volna.

- Ne hibáztasd magad, Raszuf, hisz végső soron csak egy helyen tévedtél. Sosem kérdezted, miért álltam az amundok szolgálatába.

Aineb lassan végigsimított az szakállán, majd végig-mért és fanyarul elmosolyodott.

- V a l a h a magam is tudós voltam, mint te. Mindenek kulcsát kutat tam, a legvégső titkokat akartam megérteni. Idővel azután már beláttam, hogy egy magunkfajta ha-landónak az igazságot a maga teljességében sem feltárni, sem elfedni nem lehet... ám amikor ez a könyv a kezembe akadt, pontosan tudtam, felesleges tovább keresnem.

263

Szavai úgy hatottak rám, mintha mágiát használt vol-na, de ahogy minden állításával az elevenembe talált, ab-ban nem volt semmilyen varázslat. Nem akartam hin-ni neki, cáfolni akartam, legyőzni és jobban tudni, ám ahogy végiggondoltam a történteket, egy logikus érvem sem maradt.

Megsemmisítő érzés volt ezzel szembesülni - és immá-ron rettegtem attól, hogy igazat mondhat.

- A z Useb-het az ereklye jövőlátó fele - magyaráz-ta Aineb. - Az Orab-hat könyve a múlt titkait rejti. Ha tényleg meg akarod menteni a néped, én azt mondom, látnod kellene az ő bölcsességét is, testvér.

Bólintottam, fejet hajtottam, és eztán már nem voltam ura a mozdulataimnak. Oly erősen szomjaztam a tudást, ami háttérbe szorította tudatos énemet. Mintha álomban láttam volna magam, érzékelés nem tartozott hozzá. Lát-tam, ahogy felállók, a kőoltárhoz lépek, kinyúlok a feke-te lapon ragyogó rúnák felé - de ha akartam sem tudtam volna tenni ellene.

Minden részletében úgy működött, ahogy az Useb-het jóslata. Ahogy megérintettem a hideg fémlapot, valami kinyúlt a tudatom felé, és amikor létrejött a kötelék, egy szédítő zuhanás után bepillanthattam az idő múltbéli fo-lyamába.

Csak összpontosítanom kellett, és máris a fejembe tó-dultak a képek.

Láttam a kezdeteket, a végtelen sztyeppéket, a zöldel-lő fenyveseket az Ibara helyén. A két ősi nép, a dzsennek és az amundok megjelenését, az iszonyú háborúkat , me-lyek végül a természet rendjét is megbontották. Nomád-ként élő őseinket, akik a hatalmas kul túrák árnyékában élve szerencsétlen módon belekeveredtek a háborújuk-ba . . . es akik bárhogy erőlködtek, végzetes lépésük kö-

2 6 4

vetkezményeitől már soha többé nem tudtak megszaba-dulni.

A múlt képei a dzsennekkel kötött szövetségről, árulás-ról, mártírhaláláról, a túlélők őrületéről beszéltek. Új szö-vetségesről, nyájas mosolyú amund hatalmasságokról, akik a dzsadok segítsége nyomán rettenetes szörnyeket szaba-díthattak a világra: a Hitványság, a Kétely, a Hazugság, és a Vágy asztráldémonait, és az ő kárhozottjaik seregét. Az amundok végül a démonok segítségével verték bilincsbe a dzsad népet, és tartották őket örök rettegésben, hogy eszte-len háborújukban millió hangyaszolgára leljenek.

A dzsennek nagyjai ugyan elűzték ezeket a démonokat, ám a megfertőzött dzsadokat már nem tudták meggyógyí-tani. Csak egyetlen enyhítést ismertek az átokra: maguk mellé vették hát a megkínzott népet, és átadták nekik a tudásukat. Kultúrájuk az emberek kultúrája lett, mentá-lis erejük az ő iskoláikat gyarapította, asztráldémonoktól óvó formuláik a dzsadok szent szövegeivé váltak. Es hogy ez a védelem ne kizárólag csak rajtuk múljon, leghatalma-sabb mágiájuk mesterművét, az elveikből teremtett sok-arcú, ám valójában egylényegű gólemistent adták mellé-jük a harcba.. .

Természetesen voltak, akik már rájöttek erre, és harcol-tak is ellene. Végül elbuktak ugyan, de a példájuk örökké mementóként szolgálhatott az utókornak.. . Rumirá pró-féta, aki fegyverrel kelt fel a dzsenn zsarnokság ellen, és bár végül legyőzték, és ruhátlanul, víz nélkül száműzték a mélysivatagba, a Fayuma törzs tagjai a mai napig nem fe-ledték, hogy mi mindent köszönhettek neki egykoron.

Egy vézna, testben és lélekben összetört, végsőkig ki-semmizett ifjú, akiből végül a kínzói elleni gyűlölet is ki-hunyt, átadva helyét a sötét megvilágosodásnak... a ké-sőbbi Khayama, a rettegett szektavezér, aki Ranagol, a

2 6 5

Legnagyobb Úr szolgálatába állva írta meg a végső meg-szabadulás egy lehetséges út ját . . .

Számtalan további elágazás fakadt a múlt sötéten ka-nyargó idővonalaiból, de nem folytathattam a kutatást.

Embertelen üvöltésre riadtam. Ahogy önkéntelenül is összeszorítottam a számat, elharaptam az ajkaimat az is-merős hang hallatán.

Aineb gondterhelten simított végig a szakállán. - N e m e s Semneth nyilván észrevette, hogy feltörték a

varázsbélyegét. A vérem sós íze elbódított. Az egyetlen biztos kapasz-

kodót jelentette abban az átkozott világban. -A katakombába vezető folyosón vannak - mondta

Aineb a ki nem mondott kérdésemre. - V a n n a k ? Az újabb üvöltésbe a falak is beleremegtek. Szinte lát-

tam magam előtt, ahogy az őrjöngő főpappal együtt moz-dulnak a falakra festett szörnyalakok.

-Menekül j , testvér! - sürgetett Aineb. - Te megtehe-ted. En. . . nem te vagy az első, akivel ezt teszem. Megvan a saját utam.

Annyi kérdésem lett volna, de beláttam, hogy erre már nincs idő.

- H o g y a n ? - kérdeztem. Aineb a kőoltár melletti másik oszlopra mutatott . Elő-

ször nem értettem, mit akar, azután észrevettem a töre-dezett vonalakat a málló köveken. A legtöbb helyen elko-pott , eltűnt az idő múlásával, de ahogy eszembe jutottak a vándorló dűnék az Useb-het látomásából, egyszerre kiraj-zolódott előttem a két ember magas rajzolat.

Malah sáfrányútját jelző oszlop egy rúnavonása. Valahol a végső próba része, hogy a magunkfajták ráérez-

nek-e az igazságra.

266

Amint észrevette rajtam a felismerést, Aineb az oszlop-hoz ugrott, és elhúzta előtte a kezét.

Feketén ásító homálykapu nyílt a mozdulat nyomán. Aineb sürgetően intett, de a vér ízét érezve a számban eszembe villant valami. Hisz néhány lépés volt csupán.. .

Semneth épp akkor törte be az ajtót, amikor a kincsek fölött térdeltem. Láttam a szemében izzó gyilkos tüzet, gyűlölettől eltorzult arcát, a mögötte acsargó démonokat.

A fehéren derengő korbácsot, ami megvillant a ke-zében.

Egy pillanat töredéke volt, ahogy Khayama szent köny-vére fonódtak ujjaim, és a homálykapu felé ugrottam. Még hallottam a korbács csattanását, az embertelen üvöltést... éreztem a tagjaimba maró, rettenetes fájdalmat, de ez sem állíthatott meg, magához ölelt az oszlop sötétsége.

8.

Raszuf sós ízt érzett a száján, de nem szégyellte a köny-nyeit.

- Érted már, miért tettem épp a Vérlitániát a varázs-iszákba, testvér? Ez hát az én eretnekségem, ez a tudás. Amíg népünk a dzsenn gólemistent imádja, sosem lehe-tünk szabadok, sosem érhetjük el az igazi megváltást! Amíg egy amund hatalmasság is él, a jelenlegi hitünkkel sosem lehetünk biztonságban. Hisz bármennyire is meg-győzőnek tűnnek a dzsenn kultúra vívmányai, azok so-sem voltak, és sosem lesznek erősebbek az amundok dé-moni befolyásánál... mert ahogy régen sem tudták végleg elpusztítani őket, úgy ma is csak védekeznek ellenük.

Ez a végső igazság, ez az igazi vallomás. A háborút nem kerülhetjük el, ám a dzsadoknak a saját oldalukon kellene

267

küzdeniük, nem a dzsennekén. Ez nem a mi harcunk, és semmi jó nem származhat abból, ha mindkét átkozott ősi fajzat minket használ első védelmi vonalnak.

Khayama tekercse pedig nem az út, hanem az egyik le-hetséges megoldás - nem az első, és nem is az utolsó a sor-ban. Én ismerem, így pontosan tudom, miről beszélek ami-kor azt mondom, magában hordozza a megszabadulást, hisz benne van ösztöneink, az elődök összes tudása, ön-nön vérünk legfőbb tanítása!

9.

Amennyire a nyakára szorított bilincsek engedték, Ra-szuf az éjszakai égboltot fürkészte. A kék hold pályájának zenitjéhez közeledett. Nemsokára létrejöhet a ritka együtt-állás, a démon bal szeme, a rontás halált arató sarlója, és akkor Amhe-Ramun a világra mosolyoghat, hogy bármely halandó lélekhez utat találhasson a maga igazsága.

Tudta, hogy a sorsa elkerülhetetlenül utoléri, de nem félte a halált. A hóhér kezétől, az más lett volna, keserű és tisztátalan vég; ám így, hogy felfedte az igazságot, amely-re az életét tette. . . Egy egyszerű geográfus halála igazán nem nagy ár a dzsadok jövőjéért.

Az Useb-het szobraira gondolt, az általuk mutatot t jö-vőképekre, Hrísathra és Ghyarrasra, a Vágy és Kétely asztrálfejedelmeire, akik kénytelenek lesznek más utat ta-lálni ebbe a világba - és mámorító érzés volt a tudat, hogy egy több ezer éves amund ereklyét legyőzve változtatha-tott a dolgok menetén.

Egy utolsót sóhajtott még, kiélvezve a pillanatot, majd az Useb-het felé nyúlt akaratával, és ezúttal maga kérte a jövőlátás adományát.

2 6 8

A sakálfejű, akit magában Hallgatagnak nevezett el, végtelenül szomorúnak tűnt - a Márid vonásain diadalit-tas vigyor játszadozott.

Biztos ezt akarod? - sugallta a Hallgatag. Nem megmutattam előre, hogy ez következik? - üzen-

te a Márid mosolya. Raszuf már döntött. Nem engedhette, hogy idegen ha-

talmak játékszere legyen. N e m érte be egy egyszerű jóslattal, a legvégső titkot

akarta tudni, tettének következményeit, a számára min-dennél értékesebb tudást. Az Useb-het pontosan úgy vála-szolt, ahogy a tekercsek megírták, és pontosan olyan árat kért cserébe, amire számított.

Raszuf könnyű szívvel engedett utat az Useb-het akara-tának. Az életerő csak lassan szivárgott el belőle, így so-káig együtt maradhatott utolsó emlékeivel.

Látta magát, amint ott áll Thara-Neeth kincseskamrá-jában, kezét a múlt titkait őrző könyv, az Orab-hat feke-te lapján nyugtatva.

Látta az arany és fekete fémlapok remegését, a belé-jük vésett fehér rúnák villanásait, ahogy az elfeledett tu-dás magába szívta. Látta a könyvet az idő folyamán, és látta, amint aranyszín lapja a Fények idejébe, fekete lapjai a Viharrégiókba nyúlnak. Ugyanúgy kettő volt belőlük, ahogy az Useb-het jövőiből - az élő, máig formálódó titkok régmúltja, és a Halott Múlt, a semmibe sikoltott, megkö-vült tények soraival.

Azután látta feltűnni Semneth tomboló alakját. Látta magát, amint felkapja Khayama Vérlitániáját és elmene-kül Malah útjelző oszlopán át.

Raszuf érezte, hogy az életereje fogytával az ereklye le akarja zárni a jövőbe látás kapuit, de nem engedett neki. Érzékelte az ereklyében lüktető tudásszomj erejét, amely

269

legalább olyan mérhetetlen volt, mint az övé egykoron. A hasonlóság okán megragadta, belekapaszkodott, és a létrejött köteléken át tovább merült az idő folyamába.

Amint végtelen türelemmel meg tudta különböztetni a többitől a saját idővonalát, az időtengelyt követve mé-lyebbre és messzebbre pillanthatott, mint ahogy az Useb-het valaha mutatta volna.

Ainebet látta a kincseskamrában, ahogy ura a fehéren izzó korbáccsal fölé hajol. Úgy tűnt, Semneth egy pilla-nat alatt darabokra tépi szolgáját, azután Aineb a könyv felé intett , kétszer fejet hajtott az amund főpap előtt, és azt mondta.

- M i n d e n az akaratunk szerint történt, nagyúr. Semneth diadalittasan felkiáltott - az ösztönkorbács

kihunyt és láncként engedelmesen a nyakára tekeredett. A főpap az Orab-hat elé lépett, és lágy mozdulattal ki-emelte mellőle az Useb-het szobrait.

Azokról azonnal leolvadt az örök mosoly: sziszegtek és vicsorogtak, a Márid még a főpap tenyerébe is harapott, de mert ezen a földön már csak Amhe-Ramun ismerte a szobrok ősi nyelvét, és Semneth a Kékarcú akaratának eszköze volt, a főpap egyetlen szavára kénytelenek voltak engedelmeskedni neki.

Semneth az Orab-hat fölé helyezte a szobrokat - a Má-ridot a fekete, a Hallgatagot az arany lapok egy-egy rúna-sorára illesztve -, azután ellenőrizte Raszuf idővonalát.

- Engedelmeddel, nagyúr.. . - súgta tiszteletteljesen Ai-neb - nem az számít, hogy amit az eretnek elmondott, az igaz vagy sem, hanem, hogy a dzsadok mit tartanak róla.

Semneth egyetérthetett, mert végül a felette ragyogó kék holdra nézett és felkacagott.

Raszuf üvölteni akart, tombolni haragjában, de már nem volt elég ereje hozzá.

2 7 0 .

Mert hát mi mást akarhatna egy jövőbe látó amund erek-lye egy dzsad tudóstól, mint hogy az általa mutatott jövőképek-kel a holdszemű férgek rémuralmának segítője, hírnöke, szolgá-lója legyen?

Tehetetlenül nézte, ahogy Semneth lapozni kezd az Orab-hat könyvében, majd eltűnődik a jövő és a múlt egy-egy idővonalán.

- M á r nincsenek sokan, nagyúr - mondta Aineb. Nem te vagy az első, akivel ezt teszem... —... és az Azúr hold birodalmának győzelme teljessé

lesz! Nem, nem, nemi Azután Rászuf magát látta, ahogy a falakra láncolva

lóg, orrából-szájából vér szivárog, a testét görcsös reme-gés rázza. Látta, ahogy a Démon bal szeme, a rontás ha-lált arató sarlója az arcára vetül . . . az akarata megtörik, és egy idegen erőnek engedelmeskedve a holdra emeli tekin-tetét. Látta a szemében kigyúló sápadt fényeket, és pon-tosan tudta, hogy az ujjai által a fénybe rajzolt szimbólu-mok milyen céllal jöttek létre. A formát az égből kapták, a létrejöttükhöz szükséges energiát saját félelme, a döb-benetétől megroggyant elme szolgáltatta: a kettő együtt mesteri tökéllyel adta ki az idézőformulát.

Ahogy a kék hold túlhaladt pályája zenitjén, az öreg-ember egyre lassabban, egyre erőtlenebbül remegett.

Arcát mintha a szél és a homok vésője árkolta volna a mindentudók keserű mosolyával.

M i r a S a n d o v a l

Rózsa és tövis A kurtizán története

A dzsad időszámítás 7130. évének 6., Dzsahrennen (P. sz. 3692; Sogron kvartjának első) havától

az esztendő végéig

1.

Ereztem, hogy ez lesz a legutálatosabb munkám mind közül.

Nagy szavak egy húszéves szukától, fintorgott a megbízóm, mikor szóvá tettem a dolgot, igaza volt: nem dúskáltam a tapasztalatokban. Társnőimhez képest későn kezdtem ta-nulmányaimat a kolostornak is beillő, masszív gránitból emelt épületben, és alig egy éve fejeztem be. Tulajdon-képpen csak három megbízásom volt eddig, és a legbo-nyolultabb sem tartott tovább két hónapnál. Ismerd meg, csábítsd el, szerezd meg a szükséges információt és tűnj el. A változatosság gyönyörködtet.

Hát most visszasírtam azt a fajta változatosságot. —A sivatagba? Most tréfálsz, ugye? Rezzenéstelenül állta a pillantásomat, pedig ha valami-

ben jó voltam, hát az az volt, hogy hogyan fejezzem ki a tekintetemmel, amit érzek. Hatásosan. Lehengerlően.

273

Elsöprően. De ez a nyavalyás sápkóros nemhogy meghu-nyászkodott volna, mint minden normális férfi - bosszú-san forgatta a szemeit inkább.

- Aisha! - kezdte újra. - Csillapodj már! Engedd, hogy befejezzem!

Megpróbálkoztam még egy kis szempillarezegtetős-fátyolos esdekléssel, de semmi. Duzzogva leültem az ágy szélére, és összefont karral, sértődötten bámultam rá.

- N e m tudjuk, mi zajlik ott. És nincs több nélkülözhe-tő és kellőképp tapasztalt emberünk, akit nyugodt szív-vel elengedhetnénk.

- Ú g y h o g y elszalajtjátok a kis kezdőt. Kedves, hogy legalább nyugodtak nem lesztek közben.

- H a s z i n végig veled lesz, és vigyáz majd rád. Ha finto-rogsz, akkor is. Ő visz a többi lánnyal Raszulhoz. A felhaj-tója egy vénember, bizonyos Abdülmecid. Ő szerzi a szál-lítót, aki elvisz benneteket a vevőhöz. Tudsz követni?

- A férfiak és az ő csodásan bonyolult gondolatmenete-ik. így lesz a kétezüstös szajhából húszaranyas huri, mire nyolcvanhat átadás után abba a nyomorult oázisba ér.

- M i n k e t nem érdekel sem Raszul, sem Abdülmecid, sem a szállító - folytatta pillanatnyi kihagyás nélkül szí-vem faarcú csücske. - Minket a vevő érdekel. Raszul so-sem állt eszes ember hírében, de az utóbbi időkben a nyamvadt kétezüstös üzletei hirtelen saját tavernát, hosz-szas erioni kiruccanásokat, és nem öt-, de ötvenaranyas szajhákat hoztak neki. Kíváncsiak lennénk, honnan jut ennyi pénzhez ilyen nehéz időkben. Aki ennyi aranyat és ékkövet tud előszitálni a homokból, az valami nagy disz-nóságban lehet benne. Kell az információ. És nem, nem küldhetek mást. És nem, nem azért, mert te vagy az egyet-len dzsad származású a szóba jöhető jelöltek közül, de való igaz, hogy szóvirágok sehol sem nyílnak oly buján, mint

274

lágy ajkaidon, és szépségedet csak a harmatos rózsákéhoz lehet hasonlatos, midőn a lenyugvó nap fénye...

Nem tudta folytatni, mert hozzávágtam mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Nem is tudom, láttam-e már vala-ha mosolyogni, vagy hallottam-e már tréfálni, kicsit meg is lepődtem. Letettem a sámlit, és szó nélkül elpakoltam, amit visszaadott: a hajkefét, a bársonyszütyőt a pipere-eszközeimmel - súlyos egy darab volt, annyi szent -, és a teknőcpáncél ékszeres ládikát. Jó, hogy ki nem nyílt, most még szedegethetném a kincseimet is, a lelki nyugalmam szilánkjaival együtt. Próbáltam leplezni, ahogy csak bír-tam, de azért féltem. Nem is kicsit.

- C s a k a legszükségesebbeket csomagold el, minden mást megkapsz helyben. Kincstári holmik lesznek, de ha megtetszik valamelyik, majd megpróbálom elintézni... -elhallgatott, odalépett hozzám. Valódinak tűnt az aggo-dalom a szemében, és volt ott még valami. . . bűntudat? Szégyen? Megcsókoltam, csak úgy kíváncsiságból, és még láttam fellobbanni az odaadást a tekintetében. Igazi volt, semmi kétség.

— Megpróbáltam Naveát javasolni helyetted — köszö-rülte meg a torkát, mikor elengedtem. - De ragaszkod-tak hozzád. Ez akár dicséretnek is vehetnéd, mintegy ér-demeid elismerésének.

-Vele beszéltél...? - Óriásit dobbant a szívem, a han-gom is beleremegett, és ez az ő figyelmét sem kerülte el. Árnyék suhant át az arcán, utána már nyoma sem volt raj-ta sem szégyennek, sem bűntudatnak. Apró fintor a szája sarkában, aztán már az sem, kifejezéstelen arccal igazgat-ta nyakravalóját. Ficsúr.

— Nem, nem vele - közölte hűvösen. - Tudod, Kaelor eléggé elfoglalt. De a közvetlen beosztottjától kaptam az utasítást.

275

- Elfoglalt, hát hogyne - dühösen dobáltam tovább a holmimat az utazóládába. Magamra haragudtam persze, meg a pillanatnyi gyengeségemre. Főleg, hogy más is a ta-núja volt. Főleg hogy nem akárki.

Nagyot sóhajtott, mögém lépett, karon fogott, és ma-ga felé fordított. Lehetetlenül kék szemében tisztán lát-tam a saját arcomat, haragtól kipirultán, konokul össze-szorított szájjal.

- N e duzzogj már! - békítgetett. - A megbízás az meg-bízás.

—Mondod a szajhának. -Sosem tartottalak annak. - A z vagyok, fafej! - sziszegtem, de nem eresztett. - T u d o m , hogy te is többre tartod magad, és tisztában

vagyok vele, hogy bizonyítani akarsz. Azt is tudom, hogy nem csak magadnak, neki is. Hiszel benne, hogy egyszer felkeltheted Kaelor figyelmét, mert csak erre vágysz, ami-óta csak belebotlottál. És az is világos számomra, hogy az én legfőbb vonzerőm a szemedben az, hogy gyakorlatilag ugyanott dolgozom, mint ő. így reméled, rajtam keresz-tül előbb-utóbb a közelébe kerülhetsz.

Döbbenten meredtem rá, elképzelésem sem volt, hogy honnan tudhatja mindezt.

- A z t ne mondd, hogy beszélek álmomban. - Nem te - nézett rám kissé csúfondárosan. - És nem

álmában, az illető nagyon is ébren volt, mikor ezeket mondta nekem. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy akár csak egy társintézmény vezetését is egy olyan sze-mélyre bízzuk, aki nem felel meg tökéletesen a feladatra, és nem ismeri ki a tanítványait, nem nyeri el bizalmukat?

- Cassia... - motyogtam döbbenten. Tényleg kedvel-tem az intézmény vezetőnőjét, és gyakorlatilag ő volt az egyetlen bizalmasom, hiszen tőle nem kellett tartanom

2 7 6

sem azért, mert a nem létező pozíciómat félteném tőle, sem neki nem kellett félnie az én törtetésemtől - túl kis hal vol-tam ahhoz. De hogy így kibeszél...? Dzsah szakassza rá az eget! Úgy látszik, még sokat kell tanulnom.

-Szóval ezért származott az első két megbízásom is tőled.

- Igazság szerint a legutolsó is, csak nem akartuk, hogy túl feltűnő legyen a dolog.

- Akartuk.. .? Ezek szerint végig azért... mert . . . hogy... - majdnem megfulladtam, annyi szót akartam egyszerre kimondani.

-Va lóban azt feltételeztük, hogy ha az iránta érzett vonzalmad elég erős volt ahhoz, hogy felvételedet kérd ide, akkor bármilyen feladatot elvállalsz majd, és a tőled tel-hető legjobban végrehajtod, aminek a segítségével remél-heted, hogy közelebb visz a céljaidhoz. Azaz Kaelorhoz, akár rajtam keresztül is.

-Sosem ígértem neked semmit, és te sem nekem. Sem-mit sem vethetsz a szememre, úgy vélem. Nagyon úgy tű-nik, kölcsönösen kihasználtuk egymást, ez így tisztessé-ges - gyűlöltem, hogy védekezésre kényszerített.

- Nem is állítottam, hogy becsapva érezném magam -vont vállat ő. - Bár szó se róla, néha valóban jólesett azt képzelnem, hogy talán.. . nem is tudom.

-Megháborodtál? Te azt akartad volna, hogy hazud-jak neked?

- N e m azt akarja minden férfi? Hogy ők legyenek az asszonyok álmai? És ha nem lehetnek azok, hát a jó asszony akkor is elhiteti velük, hogy nincs náluk különb. És ez így van rendjén. Ti ezt még külön tanuljátok is, nem igaz?

- Mégpedig magas szinten. Azt mondják. Hal lgat tunk egy sort. O engem nézett, én meg a lá-

dám csatját, és olyan magasröptű dolgokon járt az eszem,

277

mint a sorsszerűség, az emberek cselekedetei, azok követ-kezményei, és hasonlók.

— Itt alhatok? — kérdezte végül. - Ü g y érted, itt nálam, vagy itt a vendégszárnyban?

- A vendégszárnyban fogadtuk a fizetővendégeket. Ab-ban nem volt semmi kolostorszerű; a bordélyokhoz szo-kott férfinép ízlésének megfelelően alakították ki. - Ak-kor másfél arany lesz.

- I g a z á b a n az arborétumra gondoltam. Megrezzentem. A kedvenc helyem volt, és nem csak

azért dolgoztam ott, mert hetente tíz órát kötelező volt. A szerszámkamrában tartottam egy ládát, puha takarók-kal, és ha enyhe volt az idő - mint most is -, gyakran töl-töttem ott az éjszakát a szabad ég alatt. Ez a kis nyava-lyás mindent tud?

Ránéztem, de nem volt nyoma számításnak a tekinte-tében, kedvesség és kérlelés volt minden. Talán valóban azt szeretné, hogy én is jól érezzem magam. Egye kutya, végül is nem volt rossz szerető. És ki tudja, talán a mi kis kölcsönös kihasználásunk egyszer majd valami gyü-mölcsözőbbet is hozhat pár csillogó kőnél, vagy néhány aranynál. Talán elegendő feladat sikeres végrehajtása után bizonyíthatom rátermettségemet, hogy a valódi titkos-szolgálatba is bekerülhessek, ne csak egy társintézménybe, ami nem elég előkelő, hogy csupa Lótusz Leányát képez-zenek benne, de túl jelentős ahhoz, hogy csupán bordély-nak nevezzék.

Ehhez - és Kaelorhoz - pedig a legjobb út egy valódi ügynökön át vezet.

- M e n j ü n k hát, jó uram. - Mosolyom csupa napfény volt, és még csak tettetnem sem kellett. - Velem olyan él-ményben lehet részed, amiben senki olyannak, aki csak a munkájának él.

278 .

- T u d o d , már régen nem.. . - kezdte, de belefojtottam a szót. Én nem hagytam bosszankodni, ő pedig engedte, hogy kiengeszteljem.

Nem rossz dolog ez a kölcsönösség. Sőt, olykor még ki-mondottan élvezetes is lehet.

2.

Gyűlölöm a hőséget. Joggal kérdezheted, miért, elvégre a sivatag leánya

vagyok; hozzá lehetek szokva. Szokva van ám a tevék-kel üzekedő, jó édes anyád, válaszolnám erre választékos modorban, hát minek nézel te engem? Nem vagyok si-vataglakó, nem is voltam soha. Homokot legutoljára ak-kor láttam, mikor az első megbízatásom alkalmából az a pohos kereskedő levitt a predoci birtokára, aztán ki a tengerpartra. Halászni, érted ezt? Nem ám heverészni a bambuszra feszített hófehér vásznak alatt, pincehideg borokat kortyolgatva... nem, ő érezni akarja a gyökere-it. Merthogy szegény halászcsaládból származott, aki csak áhítozott a szőlőre... az csak később jött, az első ezer tal-lér u tán . . . és ő nem akarja elfeledni, honnan jött . . . El-morzsoltam pár könnycseppet a kedvéért, csakhogy lássa meghatottságomat, aztán kárörvendően figyeltem, mikor az emberem megérkezett húsz megbízható legényével, miután sólymot küldtem hozzá a csempészbárkák talál-kozási helyével. Látványosan ájuldoztam, mikor elvezet-ték, aztán elfordultam, hogy ne lássa, hogy majd' a vízbe esem a röhögéstől. Gyökerek, mi? Te vagy a gyökér, bék-lyóval a párnás kis kezeden.

Nem, én városi lány vagyok. Pyarronban születtem, ott is nőttem fel, és talán egy ehhez hasonló, pohos keres-

279

kedő, vagy egy szikár hivatalnok elbűvölő kis dzsad fele-ségeként végzem, ha meg nem látom Kaelort. Az, hogy belebotlottam, költői túlzás volt a részemről, de valóban majdnem hasra estem, úgy belefeledkeztem a bámulásába.

O persze nem látott engem, biztosan valamelyik na-gyon fontos, és mindenképpen nagyon titkos megbeszélés-re igyekezett a városi előkelőségekkel. Csak úgy lobogott utána a fekete köpenye, meg a sötétbarna haja. Három lé-pésre sem volt tőlem, mikor elhaladtak mellettem, még a hangját is hallottam, mit hangját, égi muzsikát, végem volt azonnal. Hazarohantam, apám épp ebédelt. Kis híján félrenyelte a levest, mikor előadtam neki fellángolásomat, és követeltem, tudjon meg azonnal mindent a titokzatos idegenről. Aztán én ájultam el kis híján, mikor megmond-ta, hogy kicsoda is az illető - a leírásom alapján könnyedén ráismert és mivel foglalkozik. Abban a pillanatban én is ügynök akartam lenni, mint ő, apám meg hiába is igyeke-zett elmagyarázni nekem, hogy a titkosszolgálatnak nem véletlenül van a nevében, hogy titkos, nem lehet csak úgy bekerülni, mint valami internátusba, és nem, még vélet-lenül sem tizenöt éves kislányoknak való az a hely. Nem, még neki sincsenek olyan kapcsolatai, aminek a révén akár csak a közelébe kerülhetnék. Sok mindenről tud, az igaz, közvetve segíti is őket, de azt már nem árulta el, hogyan.

Követtem persze, attól kezdve minden áldott nap, az én drága apámat. Mikor azt hitte, a házitanítómmal ülök va-lami árnyas ligetben, és számtant tanulok, én elszöktem, és kilestem, merre jár. Hónapokba telt, de egyszer nem volt eléggé éber, és egészen a célig sikerült utána osonnom.

Az utolsó pillanatban észrevett persze, hazacipelt, és istenesen elfenekelt. Ügyet sem vetett az óbégatásomra, csak akkor hagyta abba a leckéztetést, mikor anyám ne-vét kiejtettem a számon. Akkor a szemembe nézett, és

28o

azt mondta, ő holtáig nem fog mást szeretni, csak anyá-mat. Nem is vesz soha más nőt maga mellé, a nevelése-met is dadusokra, tanítókra bízta egy új feleség helyett. Mindig, minden ruháján viselni fogja a gyász égszínkék szalagját, és soha, soha nem felejti el az egyetlen szerel-mét. De, magyarázta, attól a férfiaknak még lehetnek bi-zonyos... szükségleteik.

Arcon köptem, kitéptem magam a kezéből, és elrohan-tam. Világgá mentem, talán egy egész napra is, és mire éhesen és vörösre sírt szemekkel hazataláltam, már nem haragudtam rá egyáltalán. Bocsánatot kértem tőle, majd a szobámba mentem, és összecsomagoltam a kedvenc ru-háimat. Nekem is vannak szükségleteim, magyaráztam kérdő tekintetére, és úgy tűnik, megvan az a hely, ahol elsajátíthatom azok kielégítésének legjobb módjait. Meg-bújtam a Műintézmény bejáratának közelében, meséltem tovább apámnak, és az egyik távozót követtem a fogadó-jáig, ahol megszólítottam. Elmondta, mivel foglalkoznak ott, és mivel apám is odajár, bizonyára köze van ahhoz a sokat emlegetett segítségnyújtáshoz. Meg a temérdek in-formációhoz. Hát én is segíteni akarok. Ha ilyen módon, akkor ilyen módon. A piacon a kofák is azt hajtogatják, hogy az uraik nyelve mindig megered az ágyban, hát a kurtizánok vezetője bizonnyal a titkosszolgálat vezetőjé-vel hál, és mindent elmond neki, amit a lányok megtud-nak a vendégektől. Nem lehet másképp.

Apám könyörgött, hogy ne menjek, de hajthatatlan voltam. Végül - a tudtomon kívül - Cassiához fűződő vi-szonyát felhasználva sikerült elérnie, hogy megválogassák vendégeimet a tanulóidő alatt, a vezetőnő pedig személye-sen oktasson, valahányszor teheti.

Cassiának kapóra jött vonzalmam, amiről hamarosan, nagy sóhajok közepette, beszámoltam neki. így lépett az

281

életembe az én kis felhajtóm, a sápadt ügynök-hercegem, a lehetetlenül kék szemű Reilhard.

Aztán egyik dolog követte a másikat, és itt találtam magam Ibarában, ahol a hőségtől kirepedezne a bőrünk, ha nem kennénk valami istentelenül bűzlő kenőccsel -tudni se akarom, miből készül, de Cassia vagy egy font-nyit tétetett el velem, és Haszinnál is volt még egy ugyan-ekkora tégellyel.

Nem ment könnyen az idekerülés sem. Raszul felhajtó-ját, a vén Abdülmecidet a testőreivel együtt agyonverte a szállító, de végül az üzlet üzlet maradt, én szerencsé-sen megérkeztem Raszul sobirai tanyájára, ahol tizenki-lencedmagammal finom kelmékbe öltöztettek, és erős kí-sérettel a sivatag kapujához szállítottak.

A nap pedig csak perzselt, rendületlenül.

3.

A lányokkal könnyű volt szót értenem. Ők valóban a testükből éltek, és izgatottan várták, hogy a qusarmai emír ágyasai lehessenek. Vagy legalább a hadvezíré. Vagy a tanácsnoké. Végül is nem számít, csak előkelőség legyen az illető. A legifjabbjuk tizenhat tavaszt sem látott. Szé-pek voltak és kívánatosak, ahhoz kétség sem fért, és a dur-va férfiak után örültek a megértő hölgytársaságnak. Sze-rencsére a karaván vezetőjének sikerült olyan testőröket szereznie, akik jobban félték a büntetést, mint amennyi-re a tiltott gyümölcsöt vágyták. Sajnos az egyikük, valami al-Vászii nem volt ilyen fegyelmezett, és felajánlását, mely szerint segít öltözetet váltani, elkezdte átültetni a gyakor-latba is. Miután a tevék elé rúgtuk, a karavánvezető pél-dásan megbüntette, társnőim legnagyobb megelégedésére.

282

Nem is miat tuk aggódtam. Cassiától eltanultam pár dolgot azon kívül is, amivel a

jóravaló fehércseléd hatással lehet a férfiemberre: alapve-tő műveltséget és némi mágikus tudományt. Persze apám is taníttatott olyan dolgokra, amiről úgy vélte, egy finom városi kisasszonykának tudnia kell, én meg hozzátettem azokat, amiket nem elsősorban kisasszonyok okulására szántak. így volt némi fogalmam a csillagok utáni tájéko-zódásról, a készletek felméréséről - első vizsgafeladatom, ha csempésznek csapnivaló volt is, kereskedőként remekelt -, így azonnal gyanítani kezdtem, hogy valami nincs rendjén.

Nem Qusarma felé megyünk. Feltettem pár kérdést Dsemshydnek, a mindenesnek, ő

meg egyből leizzadt, bár elképzelésem sem volt, hogy volt képes tovább fokozni eddigi bőséges verejtékezését. Előre-szaladt a vezetőhöz, akit az emberei Habib al-Fulaninak neveztek, és épp egy savószín szemű pyarronival tárgyalt. Utóbbi, Savrian, elindult felém. Elnyomtam magamban egy vaskos káromkodást - jobb szerettem volna a hazám-fia helyett az atyámfiával tárgyalni, ezek a sápatagok mind olyan előítéletesek velünk, dzsadokkal szemben. A leg-többjük azt gondolja, hogy nálunk minden második nőt Laylathnak hívnak. Dsemshyd meg nem tud mást, csak buzgón bólogatni.

Savriannak nem tartot t sokáig, hogy felfedezze az el-mémet védő pajzsokat, ő valódi mentalista volt, ha nem is a legkiválóbbak közül való. Annyi baj legyen, és se voltam az a tövis nélküli rózsa.

-Bizonyára jó okod van rá, hogy itt légy, és feltétele-zem, nem egy első ágyasi posztra ácsingózol - kezdte.

- C s a k tudni szeretném, mi történik errefelé. Van itt valaki, aki nem csak egy egyszerű lánykereskedő. Megtu-dom, ki az, és mik a céljai, aztán hazamegyek.

283

- Haza? - Pyarronba. Még egy-két hosszú pillanatig rám meredt - éreztem,

ahogy tudatával végigsimít az elmémen, de meg sem kí-sérelt áttörni az amúgy meglehetősen gyengécske védel-mén. Sőt. . .

- Engedelmeddel - suttogta, én meg erőtlenül bólintot-tam, és máris éreztem, hogy egy újabb, erősebb védmező feszül a meglévő fölé.

És nem a helyére. A mentalista visszament a vezetőhöz, és magyarázni

kezdett valamit. Habib keserveset káromkodott , földhöz vágta a fejfedőjét, majd megvakarta a fejét. A fejfedőt az-tán leporolta és visszatette, majd elindult ő is felém. Nagy levegőt vettem: rég beszéltem utoljára virágnyelven, csak reméltem, hogy menni fog.

Habib a tevém mellé ért. Lecsusszantam a nyereg-ből, hogy ne kelljen hátraszegett fejjel bámulnia. Az orra amúgy sem volt valami szép látvány felülről, bár ezt leszá-mítva nem volt rosszarcú alak. Összeráncolta a szemöldö-két, és nagy levegőt vett.

- Laylath - szólított meg. - Ez a neved, igaz? Na, erről beszélek, drága istenek. Nem számít, legyen

így. Mosoly. - Ha akarod, szalah, úgy hívnak. - U g y hallom, beszélni akartál a karaván vezetőjével.

Én vagyok az. - Nem tudtam nem észrevenni - csevegtem -, hogy

nem Qsarma felé tartunk. - De igen - jelentette ki ő, és ádázul nézett rám. Vagyis

szerfölött igyekezett, hogy félelmetesnek tűnjön. Csak hát az orra. - Persze, ha kételkedsz a szavaimban, akár meg is korbácsoltathatlak.

284

— Csökkentenéd az értékemet? — kacarásztam. - Ugyan, édes! Ennyi erővel akár a szüzességemet is elvehetnéd.

Kapott egy kis szempilla-rebegtetést. Lássuk, mire mégy te, ha én nézlek téged?

— És honnan veszed, Laylath, te engedetlen ribanc, hogy rossz irányba megyünk? — makacskodott.

— A csillagok állásából, kis szívem - magyaráztam. -Atyám hajós volt, kora gyermekkoromban megtanított arra, hogy a Miramar állásából tájékozódjak. Ráadásul a készletek sem elegendőek Qusarmáig, legalábbis nem ennyi embernek.

Láttam rajta, hogy erősen tanakodik magában, meg-fenyítsen-e, vagy engedjen. Ha enged, elkanászodhatok, ha fenyít, a többi lány is felneszelhet, hogy valami nincs rendben. Elhatároztam, hogy megkönnyíteni a helyzetét.

— Akkor talán egyezzünk meg, büszke oroszlánom -suttogtam a fülébe. A ruháim még egészen jól tartották az ámbra illatát, reméltem, hogy ez sem marad hatástalan.

- M i t javasolsz? - kérdezte, és tényleg rekedtebb volt kissé a kelleténél.

- M i t szólnál, ha engem valóban Qusarmáig vinnél? O t t sem adnának értem kevesebbet, mint bárhol másutt.

— És ha nem? - A k k o r sikoltozni kezdek, és búcsút mondhatsz a lá-

nyoknak. Tudod, a legtöbbjükkel jól összebarátkoztam mostanra.

Faarccal nézett vissza. — Akár szíven is szúrhatlak — próbálkozott erőtlenül. - T u d o m , mennyit érek, Ibara rendíthetetlen sziklája.

Ugyan miért pazarolnál el ennyi pénzt, amikor meg is le-het egyezni velem?

— Még megfontolom - morogta, és hátat fordított. Győztem.

285

Ügy tűnik azonban, valami az ő számára sem úgy ala-kult, ahogyan eltervezte, mert hamarosan éktelen szent-ségelést hozott a szél a homokbuckák mögül. Aztán újra felbukkant Habib, es indulást üvöltött. Az egyik kísérő tiltakozni merészelt, mire olyan szitokáradatot kapott , hogy majd lerepült a burnusz a fejéről. Végül elindultunk, és amennyire meg tudtam állapítani, ezúttal valóban a megfelelő irányba, legalábbis nagyjából.

Oázist kellett keresnünk, mégpedig gyorsan.

4.

Az oázis meglett, abban nem volt semmi hiba. Hanem a lakosai... Fayumákra számítottunk, ami már önmagában is elég

nagy gond volna. A halott fayumák pedig csak akkor je-lentenek könnyebbséget, ha például a mi kezünk által es-nek el. A felderítők borús képe nem sok jót ígért. Habib pár fegyverest mellettünk hagyott - szerencsére Haszint is -, a többieket pedig ordítva vezette rohamra a bucká-kon túlra.

Nem telhetett el fertályóránál több, de napoknak tűnt. A lányok reszketve bújtak össze. Kocsmai verekedésnél vagy otthoni csetepaténál durvábbat nem tapasztaltak még ennyire közelről; a háborúságokról szóló mendemon-dák félelmetesek voltak ugyan, de mind ez idáig meg-nyugtató messzeségben zajlottak. Végül értünk jöttek a megmaradt kardforgatók. Tucatnál is több embert vesz-te t tünk, mondták, elkél a segítség a temetésnél.

Ők a víztől messzebb húzták saját halottainkat, és mindnek ástak egy külön sírt. Segítettünk elföldelni a testeket, és röpke imát mondtunk értük. A fayumákat és

2 8 6

gyilkosaikat csak arrébb hordták, egy kupacba. Volt azok-ban a félmeztelen testekben valami furcsán ismerős... megpróbáltam közelebbről szemügyre venni őket, és amit láttam, attól a lélegzetem is elállt.

Amundok. Galradzsának hála, még sosem lát tam élőben egyet

sem, de holtukban sem örültem nekik jobban. Tele volt a padlás a róluk szóló rémtörténetekkel, és nyilván a siva-tagi népek sem ok nélkül átkozták őket. Hiába születtem én távol a gyökereimtől, a kegyetlen faj iránti gyűlöletet az anyatejjel együtt szívtam magamba.

Napszállta előtt végeztünk a táborveréssel, egy para-ván mögött még le is tudtunk mosakodni. A lányok meg-bámulták a szörnyek levágott, lándzsahegyre tűzött fe-jét, én azon gondolkodtam, vajon mi célja velük az én bátor karavánvezetőmnek. Öltözéket váltottam, és ad-dig ólálkodtam a tűz körül, míg feltűnés nélkül félre tud-tam vonni Habibot. Egy teve mögé húztam, nem kell, hogy mindenki hallja, amit kérdezni akarok tőle. O egy üres frázissal próbált lerázni türelmetlenül, de felőlem az-tán morcoskodhatott. Ha én meg akarok tudni valamit, hát vannak bevett módszereim rá. Ágyékon ragadtam, erre rögvest elhallgatott, és kigúvadt szemekkel kémlelt kör-be. A kis szégyenlős. Én nem foglalkoztam az esetleges bámészkodókkal, letérdeltem elé a homokba, és megol-dot tam a ruháját.

Mikor végeztünk, felmosolyogtam rá. Ez arra indítot-ta, hogy megkérdőjelezte érintetlenségemet.

— Ha az amundok ezt megneszelik... Te ótvaros kis rohadék, szóval végig tudtad! Ádázul elmo-

solyodtam. — A, tehát az amundok? — Csend! Vagy meghalsz! - sziszegte rémülten.

287

Végül is meg tudtunk egyezni, hogy nem áruljuk el egymást a többiek előtt. Megnyugodva indult vissza a tűzhöz, én elgondolkodva néztem utána. Végül is, tisztes-séggel küzdött a holdszemű fattyak ellen, annyira hitvány ember csak nem lehet.

Talán kezdhetünk egymással valamit.

5.

Pár nap múlva elértük El Tenadiyát. Gyanúsan csen-des volt, és valóban, legrosszabb félelmünk látszott beiga-zolódni. Az utcákon sehol egy ember, de egy néhány fős amund különítmény sétált felénk ráérősen. Vezetőjük te-kintete egyenesen Habibéba fúródott, és a mosolya, hát az egyáltalán nem tetszett.

Bevallom, nem volt merszem tovább figyelemmel kö-vetnem az eseményeket, a többi lánnyal együtt fedezéket kerestem. Haszin egyszerűen oldotta meg a kérdést: be-rúgta az első bedeszkázott kaput, és beterelt mindnyá-junkat. Öt visító gyerek, két aszott öregember, és három sovány, rémülten mekegő kecske között próbáltunk egy talpalatnyi helyet találni.

Sokáig hallgattuk a csatazajt, aztán már nem bírtam a helyemen maradni. Bármennyire féltem is, kikotortam néhány gyógyfüves tégelyt, meg pár darab gyolcsot az iszákomból, és kisurrantam a házból.

Három-négy helyszínen folytak az összecsapások, a mieink és a helyiek egyesített hadereje erőteljes túlerő-ben volt. Haderő? Irgalmas Dzsah, szedett-vedett csür-hének előbb mondaná még egy frissen besorozott katona is... de több volt a semminél. A vezetőjüket, egy papfé-leséget szerencsére már legyőzték, a megmaradt holdsze-

288

műeket nagyobb csoportokban körülvették a felbőszült helyiek. Habib fel-alá masírozott a csapatok között, és handzsárját lengetve hasznosnak tűnő utasításokat üvöl-tözött. Jobbja vállig vérben úszott, de olyan vígan ordíto-zott, hogy valószínűnek tartottam, másvalaki vére volt az, ami tönkretette amúgy sem makulátlan öltözetét.

Kicsit távolabb, az egyik harcoló csapattól nem mesz-sze magányos alakra lettem figyelmes. Közelebb érve lát-tam, hogy Savrian az, aki a küzdelmet figyeli. Az itteni amund mintha kicsit erősebb lett volna a másik hatnál, és ember sem jutott rá olyan bőséges számban, mint a töb-bi utcában — mindösszesen hárman próbálták feltartani, de erősen vesztésre álltak. Savrian viaszfehér arccal állt vagy tízlépésnyire a csoporttól, kifordult szemekkel, ma-gában motyogva. Futásnak eredtem, de abban a pillanat-ban térdre esett, az amund pedig, mintha megfagyott vol-na a mozdulata közben, szoborrá merevedett, és a sebesült emberek végre lekaszabolhatták.

Mikor odaértem, Savrian már a földön feküdt, orrából keskeny vércsík szivárgott. Letörölgettem a haszontalan gyógyfűkeverékbe áztatott gyolccsal, de segíteni nem le-hetett rajta. Hallottam már olyat, hogy valaki túlerőltet-te magát, és az elméjén átfolyó mágikus energia az élet-erejét csapolta meg.

Árnyék vetült rám. Felnéztem, Habib érkezett meg. Letérdelt mellém, felemelte a mentalista fejét, majd gyen-géden visszafektette a homokba.

Mire újra felnéztem, már körénk csődültek a csata túl-élői, Dsemshyddel az élen, tizenkét dárdahegyen tizen-egy amundfejjel. Habib felállt, és utasítást adott a hol-tak eltemetésére. Parancsot adott, hogy Savriant pyarroni szertartás szerint búcsúztassák el. Aztán bizonyos Sikmek al-Halavelivel váltott szót; eszmecseréjükből csak az utol-

289

só mondatot hallottam, és hatására a szomorú események dacára is majdnem elmosolyodtam.

Habib, mint El Tenadiya új sejkje? De valóban: a fickó, aki a korábbi sejk tanácsnoka volt,

azonnal kétrét görnyedt, és felajánlotta, hogy máris a pa-lotába kíséri az újdonsült uralkodót, rabnői közé.

— Rabnők, mi? — mélyesztettem Habib karjába a kör-meimet, magamat is meglepve hirtelen támadt féltékeny-ségi rohamommal, de ő megnyugtatott, hogy én leszek az ő örökös első ágyasa. Majd motyogott még valamit, mintha „és talán az egyetlen is" lett volna, de biztos nem lehettem benne, már lendületesen a palotája felé indult, én meg mit tehettem volna, követtem őt. Tulajdonkép-pen egészen kellemes éjszakát töltöttünk el négyesben két hervatag sokadik ágyassal, és én elégedetten állapít-hat tam meg, hogy ilyen riválisok mellett bizony valóban minden esélyem megvan az egyetlen ágyas, mit ágyas, fele-ség posztjának betöltésére.

Kissé meg is rémültem, mikor azt vettem észre, hogy a lehetőség talán még kedvemre való is lenne.

6.

Másnap reggel a hős vezér szemlét tartott seregei fö-lött — Galradzsának hála, miután rászóltam, azért fel-öltözött, és nem egy szál mosolyban állt ki a kapu elé. Megroggyant kissé az őt éltető hadsereg látványától, de volt azért akkora rutinja, hogy pillanatok alatt összeszed-je magát, és tisztességes kis beszédet csapott össze a kato-náknak, akiket nyolc megmaradt sejkségből toboroztak össze, mikor hírét vették El Tenadiya hősies visszafogla-lásának.

2 9 0

A buzdítás után Habib derékon kapott, és ki sem jöt-tünk a hálóteremből hajnalig, aztán másnap elindultunk Al Manszur felé. Azért oda, magyarázta az én oroszlá-nom, mert annak talán még van némi esélye, hogy kitart-son az amundok ellen.

Két nap alatt oda is értünk, az utunkba eső oázisokat visszafoglaltuk, és a második napon még azt a szennyedék al-Vásziit is megtaláltuk, legnagyobb meglepetésemre él-ve. Mielőtt leütötték volna az embereink, még hallottam, hogy a korábbinál jóval magasabb hangon sipákol a kis rohadék. Ezek szerint voltak a vizes bőrszíjak között olya-nok, amik tisztességgel elvégezték a dolgukat, állapítot-tam meg elégedetten.

A felderítők azonban azt jelentették Habibnak, hogy A Manszurt többezres ármádia ostromolja. A tanács-kozás alatt igyekeztem a közelben lenni, időközben még Sikmek al-Halavelivel is egészen érdekes eszmecseréket sikerült folytatnom, miután kiderült, hogy maga is má-giahasználó, a kevésbé kifinomult, ám kevéssé gátlásos fajtából.

A hadviseléshez nem értek, de a hallottakból annyit fel-fogtam, hogy csak úgy juthatunk be az ostromlott erőd-be, ha a főkapunál táborozók figyelmét elvonjuk valami-vel arrébb, és a meggyengült védelmen megpróbálunk úgy áttörni, hogy közben csak reméljük, a bentiek felfog-ják, mit akarunk, és időben kinyitják nekünk a kaput.

Sikmek al-Halaveli valamiféle átkokat emlegetett, ame-lyek megzavarhatják még az amundokat is, viszont azok terjesztésére nem volt épkézláb ötlete. Micsoda szerencse, hogy itt vagyok, gondoltam, ennyi erős férfiember között a védtelen kicsi lány. Le kell ugyan lepleznem magam al-Fulani előtt, de úgysem számít már: ha nem jutunk be, nem mentem semmire a titkolózásommal.

291

Miután megtudtam, hogy Sikmek átkait nem csak em-ber terjesztheti, hanem bármi, ami véren él, eszembe öt-lött egy dolog. Hallatára az én hős sejkem, miután zseniá-lisan kikövetkeztette legalábbis alapszintű jártasságomat a mágiahasználat terén, elkezdett sápadozni, és nem is nagyon hagyta abba, hiába állítottam váltig, hogy őt nem bűvöltem el. Azt nem tettem hozzá, hogy nem is lett vol-na rá szükség - nem akartam túlfeszíteni a húrt.

Ismét al-Halaveli felé fordultam, hogy megbeszélhes-sük a részleteket. Arra jutottunk, hogy egy tetszőlegesen kiválasztott foglyot megfertőz egy mágikus kórral - túl halálosakat ugyan nem ismert, de egy heveny ürítési roha-mot kiváltó bélrothasztás is megteszi ebben a helyzetben. A tetszőlegesen kiválasztott fogoly lehetne mondjuk al-Vászii is, kivált, hogy nem volt több rabunk egyáltalán. A fertő-zött embert aztán megcsípi pár száz bögöly - ezek egybe-terelése és irányítása lesz az én feladatom -, majd a rovar-falkát rászabadítom az ostromlókra. A ragály rendkívül gyorsan és könnyen terjed, de viszonylag gyors lefolyású is lesz, kivált, hogy nem természetes, de a gyomor- és bél-görcsök, és az uralni képtelen, folyamatos ürítés éppen ele-gendő zavart okoznak majd, és elég haladékot fognak szol-gáltatni seregünknek, hogy míg az önkéntesek egy csapata oldalt zavarog, mi elöl áttörhessünk a kapuig.

Napközépkor indult a támadás, Habib szerint ugyanis ekkor biztosan nem számítana senki rohamra, pont mert annyira kimerítő, és önmagában is veszélyes művelet a hőség miatt. Az önkéntesek az elméjüket óvó és lelkesí-tő papokkal megindultak az oldalsó kapuk felé, mi pe-dig kisvártatva rá a főkapu felé. Haszin és még néhány kiváló harcos gyűrűjében is rettegtem, de megpróbáltam a közvetlen környezetemre koncentrálni, és Sikmek al-Halavelivel együtt elvégezni a ránk rótt feladatot.

2 9 2

Doldzsah a megmondhatója, végül hogyan, de sikerült. Tetemes veszteségek árán ugyan, de eljutottunk az erő-dig, egy segédcsapatnak még tevéket és némi készletet is sikerült zsákmányolnia. A kaput is kinyitották az ostrom-lottak, úgy tűnik, valakinek megvolt odabent a magához való esze, és az eseményeket is kellő figyelemmel kísérték. Ezek szerint nem hiába pazaroltam el mágikus energiáim egy jó részét arra, hogy találjak egy nyamvadt keselyűt, amit sebtében egy darab zsákvászonra firkált „Eresszetek be, segítünk!" üzenettel az erőd falain belülre bírtam küldeni.

Reszketve vártam egy fal árnyékában, hogy mindenki bejut-e.. . a kapu már zárult, mire az utolsónak bebotla-dozó tevék egyikén megpillantottam Habibot, aki a ma-gatehetetlen Dsemshydet vonszolta maga után a csukló-jánál fogva. Mire leugrott a nyeregből, már ott is voltam, menet közben még kiragadtam egy vízzel teli kupát egy arra járó kezéből. A fele víz rám ömlött ugyan, ahogy al-Fulani magához szorított, de a maradékot nagy kortyok-ban kiitta.

Az amundoktól szerzett tevéket és ellátmányt nagyvo-nalú karlendítéssel az erőd szállásmesterére bízta - üdvri-valgás fogadta a zsákmányt -, majd miután látta, hogy a körülményekhez képest mindenki jól van, egy hamedi cí-mert viselő tiszttel együtt a központi épület felé indult.

Aki ott várta - mint később kiderült -, nem kisebb em-ber volt, mint Rahim elHaszra, Hamed néhai vezírjének tanácsnoka, utóbb a város vezíre.

Fertályóra sem telt el, gondterhelt arccal jött le a az én hősöm a parancsnok tornyából. Lehajított valamit a por-ba, ami talán egy pergamentekercs lehetett, ugrált raj-ta kissé, aztán felvette a megviselt holmit, leporolta, kisi-mítgatta, és az iszákjába dugta. Kérdő tekintetemre csak

293

annyit mondott, hogy mostantól hatalmas és gazdag föld-birtokok ura. . . csak épp a földek nagy része férges.

— Férges, oroszlánom? - A z - morogta, és bosszúsat köpött a porba. - Kék

szeműektől nyüzsög. Megértően bólintottam, és igyekeztem nem útban len-

ni, míg fel-alá járkált az egyik belső fal mentén. Most tény-leg úgy festett, mint valami ketrecbe zárt, kétlábú vad.

-Legyen - állt meg hirtelen. - Az én földem, az nekem jár. Nem fognak holmi. . . holmi. . . szörnyetegek megfosz-tani a jogos bevételemtől.

-Bátorságod határtalan, népes sereged bizonyára hur-rikánként fogja elsöpörni őket, sivatag haragja - próbál-tam buzdítani, miközben lázasan törtem a fejemet, hogy mit tegyek én az elkövetkezendőkben. Laposan pillantott rám, én meg megkönnyebbülten hagytam el a szóvirá-gokat.

—Laylath... - V á r j , Habib! Nem igazán tudom, hogyan mondjam

meg, de. . . - N e hergelj, asszony! - meredt rám. - Ha azt akarod

mondani, hogy mégis csak túl nagy az orrom, vagy túl kicsi a . . .

-Dehogyis , Habib! A félreértés velem kapcsolatos. - O ! - derült fel a képe. - Hidd el, én nem neheztelek

rád, amiért azt füllentetted, hogy érintetlen vagy. - A nevem, Habib. -A neved érintetlen? - zavarodott össze. - Azt hittem,

a Laylath sivatagi éjszakát vagy mit jelent... dzsennül, ha nem csalódom.

- A nevem nem Laylath, hanem Aisha! - D e hisz azt mondtad. . . á, mindegy. Ha neked ez a

név tetszik, én így hívlak majd, asszony. Illetve, Aisha.

2 9 4

- Láthatóan elégedett volt önnön nagylelkűségével. In-kább ráhagytam. - Nos, Aisha. Megyek, és győzhetetlen hadaimmal visszafoglalom jogos tulajdonomat azoktól a porzabálóktól. Kockázatos lesz, de legalább nem veszély-telen. Velem tartasz-e? Nem javasolnám ugyan, de ked-vemre való lenne, nem tagadom.

-Veled tartanék én szívesen, és lennék része dicsősé-ges hadjáratodnak, ha nem szólítana máshová a köteles-ségem, csak egy rövid ideig még. . . Hír t kell vinnem az otthoniaknak, ugye megérted? De amint lehet, felkeres-lek ismét.

Hosszan nézett rám, míg végül újra megszólalt. -Rendben . Menj, ha menned kell. Adok melléd néhá-

nyat a harcosaim közül. Azzal a Haszinnal láttam, elég jól megértitek egymást, lehet ő az egyik. És még egy tucat. Elkísérnek, ameddig akarod.

Megöleltem. - A k k o r győzhetetlen seregeddel együtt én is elhagyom

ezt az erődöt, aztán majd alkalomadtán irányt váltok a tenger felé.

- Aztán visszajössz. - A z t á n visszajövök - mosolyogtam rá. Örömmel lát-

tam, hogy viszonozza. - T u d o d , az az első ágyas dolog... még mindig áll -

tette meg a visszautasíthatatlan ajánlatot. - Reméltem is, oroszlánom - válaszoltam, majd karon

fogva elindultunk éjjeli szállás után nézni.

7.

Másnap kimódoltuk, hogy hagyhatnánk el az erődöt. Habib úgy gondolta, hadereje jó részét itt hagyja el-Hasz-

295

rának, és ő maga csak annyi embert visz magával, ameny-nyi érzése szerint feltétlenül szükséges egy Al Berbat mé-retű város visszafoglalására.

-A sivatagba is alig ötvenen indultunk, aztán mégis milyen jól alakultak a dolgok - mondogatta, nagyvonalú-an megfeledkezvén a tetemes emberveszteségről. - Úgy-is lesz megint egy nagy rakás ember, aki inkább csatla-kozik majd, semmint hogy azok előtt a lélektelen szobrok előtt kushadjon.

— Bizonyára így lesz. - A m ú g y is minél szűkebbre kell venni a létszámot,

mert ugye.. . - T u d o m , négyesével kissé nehézkes lesz a dolog. - É s biztos, hogy az oázisba jutunk? - M i v e l nem ismerek más, épületekkel is rendelkező

helyet kétszáz mérföldön belül - veszítettem el a türelme-met - ezért igen, biztos, hogy oda fogunk jutni.

- És meddig tart? - J ó pár órán át biztosan, mert az elhasznált energiái-

mat fordulónként pótolnom kell, és ez meglehetősen meg-terhelő lesz a számomra.

- É s befelé miért nem így jöttünk? - H a b i b , könyörgöm. Hogy jöhettünk volna így ide be?

Sosem jártam még itt, nem tudhattam, hogy milyen a fa-lak mágikus védelme, csapdába esni nem akartam. Nem láttam az épületeket, nem lehettem benne biztos, hogy van egy ajtónyi szabad felület valahol, és ha lett is vol-na, mi garantálta volna, hogy nem mészárolnak le rög-tön, ahogy felbukkanunk? És ne feledkezz meg arról sem, én drága hősöm és számoknak tudója, ha pár tucat em-bert majd egy napba telik majd kivinnem, szerinted meny-nyi idő és energia lett volna behozni több száz harcost? Nem vagyok én csodamágus, Galradzsa áldjon! Lehet,

296

hogy vannak varázstudók, akik csak úgy ujjpattintásra nyitogatják az ideiglenes Kapukat, amelyeken bármekko-ra sereg játszva keresztülmasírozhat, de én sajnos nem tar-tozom közéjük.

- N e m ? - meresztett rám levesestányér méretű szeme-ket. Én csak egy fáradt pillantást küldtem az ég felé, és inkább a holmim után néztem.

Az átkelés nehezebb volt, mint vártam. Felületes szem-lélő ugyan azt gondolhatta volna, hogy semmi az egész, de valójában nagyon is megterhelő volt. Mágikus energiáim csak egyetlen árnyajtó megnyitására voltak elegendőek, ráadásul minden fordulót kétszer kellett végrehajtanom: egyszer kivinnem az adott csapatot, egyszer visszajönnöm a következőért. És minden alkalom után újra vissza kellett nyernem az erőmet. Ha ezt a hagyományos módszerrel próbálom, annak a förmedvényes, bűzlő löttynek a segít-ségével, hát az rövid úton végez velem, mivel az életerő-met csapolta volna meg az az átkozott lé. Több napunk meg nem volt várni. így feltöltekezésre egy sokkal kevés-bé megerőltető, és nem elhanyagolható módon jóval élve-zetesebb módszert választottam - ahogy mindig is ehhez a módszerhez folyamodtam, ha tehettem.

Habib magára vállalta a sereghajtó szerepét,.ezért az in-dulási oldalon őt használtam fel a nemes célra, az érkezésin pedig Haszint. A harcosok közt szép számmal akadtak ön-ként jelentkezők - ez hízelgő volt, de nem akartam szét-húzást kelteni azzal, hogy bárkit kihagyok. Haszin öklé-nek erejét már ismerték; egyedülállóan alkalmas volt rá, hogy rendet tegyen az elégedetlenkedők között.

A hőség csak nehezítette a dolgukat. De hála Galra-dzsának, ezúttal nem egy hagyományos szolgáltatásról volt szó, nem kellett törődnöm a vendég lelkével, sem kü-lönleges igényeket kielégítenem. így sem ment könnyen.

2 9 7

I

Kimerítő volt, nem csak testileg, lelkileg és mentálisan is. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyi mágiát pergessek ki az elmémből, ilyen rövid idő alatt. Míg a sötét, anyag-talan folyosón botladoztam a két helyszín között, végig Savrian arca lebegett a szemem előtt, intő jelként - én is belehalhattam volna, ahogyan ő.

Végül kerek tucatszor kellett fordulnom, és minden for-duló egyre hosszabb időt vett igénybe: az első alig fertály-órát, az utolsó több mint kétszer annyit. Legutoljára szinte úgy zuhantam ki az oázis csenevész fái közé, ha Habib el nem kap, csúnyán beverem a fejem. így csak egyszerűen elájultam, és magamhoz sem tértem több mint egy napon át. Két teve közé kötött pokrócban himbálózva eszmél-tem a következő alkonyatkor, homlokomat Haszin töröl-gette éppen egy megnedvesített gyolcsdarabbal. Pár falat gyümölcsöt ettem, majd újra álomba merültem, és más-nap már a saját lábamon voltam képes folytatni az utat. Illetve a tevém hátán.

Napokig képtelen voltam mágiát használni, émelygés tört rám már csak a gondolatától is, és állandósult a fül-zúgásom. Pár nap után kezdtem jobban lenni; a tizedikre teljesen rendbe jöttem. Nem sokkal később pedig elérke-zett a búcsú ideje is.

Furcsán kettős érzésem volt már jó ideje. Egyfelől iz-gatott voltam, vártam a hazatérést, hogy beszélhessek a kék szeművel - és talán híreket hallhassak Kaelorról -, másfelől valami különös oknál fogva szívesen maradtam volna Habibbal is. Hogy ez kíváncsiság volt-e részemről, vagy valami más, akkor még nem tudtam. De menni job-ban akartam akkor, mint maradni.

Al-Fulani győzedelmes seregével északnak fordult, le-endő hamedi birtokai irányába, én Haszinnal és pár má-sik fegyveressel továbbmentem nyugatra, Muron városa

298

felé. Utunk, a közbe eső folyók példátlanul alacsony víz-állása miatt, csak tíz napig tartott. Számos menekülővel találkoztuk, de útonállókkal nem gyűlt meg a bajunk; szerencsésen megérkeztünk, mielőtt kifogytunk volna a készletekből.

Muron jóval jelentősebb hely volt, mint mérete mutatta volna, hiszen a Kie-Lyronon lehajózva az utazók és kalmá-rok egyenesen Equassel kikötőjébe, s azon túl a Gályák tengerére jutottak. Ennek megfelelően nyüzsgő bazárral és számos szerájjal bírt, és a sivataglakókon kívül meg-fordult itt a Hat Városból, a Kereskedő Hercegségekből, az Államszövetségből, de még Gorvikból is mindenféle népség.

Halálosan kimerített az elmúlt pár hét, ezért kivétele-sen Haszinra bíztam a szállás kiválasztását, inkább legyen biztonságosabb, mint kényelmes. Úgy terveztem, alszom egy egész napig, aztán körbenézek kicsit, mi az itteniek vélekedése az amundok elleni harcról, és ha lehet, felve-szem a kapcsolatot az otthoniakkal.

Haszin úgy látszik, azt a szót, hogy biztonságos, meg-feleltette annak, hogy félreeső, így a fogadónak csak nagy jóindulattal nevezhető épület egyaránt távol esett a ba-zársortól, a teaházaktól, a kikötőtől, mindentől. A hát-só ablakon kinézve már csak pár kókadt datolyapálmát, és azokon túl a városfalat ostromló homoktengert láthat-ta az ember.

A csendesség viszont nem tartozott a hely erényei kö-zé, vagy mi érkeztünk szerencsétlen időszakban, de az ét-kezőben hajnalig folyt valami zsibvásár, helyiek és külho-ni zsoldosok ordítozásával körítve, nem is értettem, mit keres itt ennyi fegyveres. Annyira felbosszantott a hang-zavar, hogy mikor abbamaradt, sem tudtam visszaaludni, így dühöngve felöltöztem, és kelletlen kísérőm társaságá-

2 9 9

ban könnyű éjszakai sétára indultam. Ha már közel volt a városfal, a legközelebbi kapun át is mentem rajta, a borzas kapuőrtől kapott passzust hanyagul az övembe gyűrtem. N e m szándékoztam túl messze menni, de a sivatag még a dermesztő hűvössége ellenére is igen megkapó volt a kék hold fényében, látványa feledtette mindazt a szörnyűsé-get, amit az elmúlt időkben kiokádott magából.

Két buckával arrébb megálltam, és azt játszottam, mint régen, kislánykoromban, mikor apám anyjánál vendéges-kedtem Sobirában, nevezetesen, hogy királynő vagyok, és a homokbuckák valójában gyémántporból szórt halmok, és én vagyok a világon a leggazdagabb, legnagylelkűbb, leghatalmasabb uralkodó. Akkor a szurtos kölyköket ne-veztem ki vezírré, koszlott bundájú korcsokból varázsol-tam szárnyas paripát kis időre - Haszint most megkímél-tem ettől, de mosolyomat nem tudtam elnyomni. Kísérőm kérdő pillantására csak vállat vontam, majd a fogadóban sebtében magamra terített pokrócot ledobtam, és lendü-letből ráhasaltam, hogy a bucka tetejéről leszánkázzak, mint egy visongó purdé. Mint annak idején.

A leszánkázással nem is volt gond, hatalmasat bucs-káztam a végén, aztán a felgyülemlett feszültség megál-líthatatlan nevetésként tört elő belőlem, fékezhetetlenül viháncoltam a homokban fetrengve, míg Haszin aggo-dalmas arccal igyekezett felém, és hasztalan próbált csi-títani.

Mikor odaért hozzám, és nagy nehezen felsegített, már csak csukladoztam, és a könnyeimet törölgettem - aztán tovább dörzsöltem a szememet, mert azt hittem, rosszul látok. Ahol lecsúsztam a dűne oldalában, tovább pergett a homok, sőt egyre erősebben kezdett el folyni, de ezt nem idézhettem elő én. Aztán feltámadt a szél, és hirtelen bi-zseregni kezdett a fejbőröm, akárha ezernyi rovarláb ka-

300

ristolná, és a kaparászás mintha elkezdett volna befura-kodni a bőröm alá.

Jókedvem egy csapásra elszállt, felkaptam a pokró-cot, és hű testőrömet magam után vonszolva széles ívben igyekeztem elkerülni azt a buckát, amiből egyre vadabb áramban folyt a homok, mintha egy hatalmas erő présel-né felülről. Aztán az orrom megtelt a villámsújtott fák ne-héz illatával, és az immár teljesen eltűnt homokdomb he-lyén reszketni kezdett a levegő.

Egyetlenegyszer láttam csak, ahogy egy varázstudó térkaput nyit, a látvány ugyanez volt — de az nem járt ilyen mértékű rosszulléttel, mint amit ez a vibrálás oko-zott bennem.

A túloldalon felhők takarhatták a holdat, mert a jöve-vények koromsötétből léptek át a szikrázó homokra ideát. Nem voltak, csak talán tucatnyian, föld- és porszínű ru-háik árnyékfoltok csupán. Mire kettőt pislogtunk, körbe-vettek bennünket, jó Haszinom cifra káromkodással hú-zott kardot.

Fegyelmezett banda volt, nem kapkodtak fegyverek után, csak egyikük lépett előbbre, és valami vakkantásszerű hangot hallatott. Őrzőm tanácstalanul nézett rám de én sem értettem, vállat vontam. A másik akkor még előbb-re lépett, és hátravetette a fejét borító csuklyát. Marcona, negyven körüli férfi volt, furcsa metszésű szemekkel. No-mádokon láttam hasonlót, de ő minden kétséget kizáróan más volt. Lehajolt hozzám - istenekre, legalább másfél fejjel magasodott fölém —, és csikorgó hangon elismételte mon-dandóját, kerékbe tört, alig felismerhető dzsad nyelven.

— Te vagy a követ? Megráztam a fejemet, de ebben a pillanatban kiáltás

harsant. A városhoz közelebb eső, épen maradt homok-domb tetején egy alak állt felemelt jobbal. Néhány lánc-

301

inges kísérte, de a közeledő férfi fegyvertelen volt. Ha a fura idegenekhez akart érni, mellettem kellett elhaladnia, amit meg is tett, és egy pillanatra le is lassított.

- A z o n n a l térj vissza a szállásodra! - sziszegte felém, és láttam rajta, hogy iszonyú dühös. Emlékeztem rá az elő-ző napról, bár csak egy percre láttam a főtéren, de meg-ragadt a fejemben, hogy dzsadhoz képest milyen finomak voltak a vonásai, és mennyire kevés gyűrű volt a kezén. Kísérői majd elsodortak, és sötéten méregették a haragtól reszkető Haszint, aki szinte úgy vonszolt el onnan.

Bénult voltam a döbbenettől, hagytam magam vezet-ni, nem is láttam, hová lépek, csak a gondolataim szágul-doztak a fejemben. Kik ezek az idegenek, és mit keresnek itt? Szemmel láthatóan várták őket, de ki ez a különös hi-vatalnokféle?

Visszamentünk a hátsó fal kapuján, egy intéssel el-hessentettem a jajongó kapuőrt, és beléptem a fogadóba. Legnagyobb meglepetésemre nagyobb nyüzsgést találtam az étkezőben, mint amit otthagytam, bár meglehetősen csendesen viselkedett mindenki. Kis csoportokban ültek az asztaloknál és fojtott hangon tárgyaltak, az álmos szol-ga feketelevest és mentateát szervírozott. A beszélgetés el-halkult, mikor beléptem, és nem is erősödött fel újra, míg fel nem mentem a lépcsőn.

A szobámban lezöttyentem az ágyamra, és utasítottam Haszint, hogy vigyázza az ajtót. Úgy ítéltem, hogy a hely-zet bőven kimeríti a „csak végszükség esetén" meghatá-rozást, így iszákomból előszedtem féltett kis dobozomat, abból pedig azt a gyertyát, melybe a kék szeműtől kapott búzaszőke hajszálakat ágyaztam. A kapcsolatfelvételhez elvileg erre sem lett volna szükség, de sürgősnek ítéltem az esetet, a gyertya pedig ezt a folyamatot hivatott meg-gyorsítani.

3 0 2

Úgy készültem, hogy még így is percekig kell majd vár-nom a szúrós füstöt szagolva, míg Reilhard arca megkép-zik előttem, és beszélhetünk. Annál nagyobb volt a meg-lepetésem, mikor pár pillanat múltán már jelentkezett is az ismerős szédülés, és létrejött a mentális kapcsolat.

-Remélem, fontos - kezdte, meglehetősen türelmetle-nül. - Miről van szó?

- É n is örülök, hogy épségben látlak, kedves, köszö-nöm kérdésedet - epéskedtem, de olyan bosszúság hul-lámzott át kettőnk közt, hogy inkább lenyeltem sértő-döttségemet.

- M u r o n b a n vagyok, és valami nagyon nincs rendben itt.

- M u r o n ? Mit keresel te ott? Úgy volt, hogy Qusarmá-ba mégy!

- M á s h o g y alakult - sóhajtottam egy nagyot, és rö-viden beszámoltam a sivatagi kalandokról. Még mindig nem tudtam hová tenni lovagom hirtelen támadt indu-latát.

-A jó ég áldjon meg, Aisha . . . - motyogta. - Sok száz mérfölddel északabbra kéne lenned.

Hallgatott egy sort, majd vontatottan beszélni kezdett. Mondandója hallatán én voltam az, aki kis híján felugrot-tam ültömből, vagy a hajamat téptem.

- H o g y érted, hogy elfoglalták Hamedet? - kiáltot-tam. - Senki nem foglalja el Hamedet, az nem az a hely! Pár száz vacak holdszemű, akikből még Habib csürhéje is lever... ó, Galradzsa az égben, Habib! Pont arra vo-nultak!

Tenyerembe temettem arcomat, majd pár pillanat után folytattam:

-Szóval míg mi a homokot nyeltük, az amundok ezer-szám bújtak elő a föld alól, és felprédálták az egész Ibarát?

3 0 3

-Tízezerszám. Azért küldtek ide, Equasselbe, hogy zsol-dosokat toborozzak.

— Equasselben vagy? - Már értettem, mért jött olyan könnyen létre a kapcsolat. Kevesebb, mint ötszáz mér-földre volt tőlem, nem ezrekre, mint gondoltam.

- A k k o r ezek a rohadékok gyakorlatilag a nyomunk-ban vannak! Ezek szerint nem véletlenül láttam annyi hamedi címert a köpenyeken és a páncélokon. Emiatt van itt ekkora felfordulás? És ezért jöttek ide azok a ferde sze-műek?

- F e r d e szeműek? - kérdezett rá Reilhard. - Ha mondom. Kicsit nomádosak a vonásaik, de vala-

hogy vadabbak a megszokottnál. Ismerősnek tűntek, de nem tudtam hová tenni hirtelen. És idétlen, kaffogó nyel-ven beszéltek.

Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem vol-na, hogy a kék szemű elsápadt.

- M u t a s d ! - utasított rekedten, és én engedelmesen a felszínre hoztam találkozásom emlékeit az idegen harco-sokkal. Reilhard felhördült.

— Azonnal vigyél oda! - N e m megy, szívem. Túl messze vagy. Legalább fél-

útig el kellene jönnöd, vagy még tovább. - Rendben - felelte végül. - Azonnal indulok. Az egyik

kapitány tartozik nekem egy szívességgel, elindul velem még az éjjel fölfelé a folyón. Talán neked is el kéne in-dulnod délnek, felém, hogy időt nyerjünk. Ha igaz, ami-re gondolok...

- D e mire, könyörgöm? Kik ezek? — már én is reszket-tem a türelmetlenségtől, de jó pár hosszú pillanatot kel-lett várnom, mire a kék szemű gondterhelten válaszra mél-tatott.

- K r á n i a k - mondta, és eltűnt a fejemből.

3 0 4

8.

Két fegyverest a fogadóban hagytam, hogy őrizzék a szobámat, aztán Haszinnal és két emberével a kikötő-be siettem. Majd egy órámba beletelt, mire találtam egy olyan hajót, aminek a kapitánya — némi rábeszélés hatá-sára — hajlandónak mutatkozott egy rendkívüli fuvar-ra, illetve aminek a legénysége nem volt magatehetetle-nül részeg, és még meg bírtak kapaszkodni a kötelek-ben. A Kie-Lyron szerencsére sosem tartozott a legzabo-látlanabb folyók közé, így reméltem, felborulás nélkül elérjük azt a pontot, ahol találkozhatunk a kék szemű ha-jójával.

A kapitány, Doldzsahnak hála, tanult mesterségét le-számítva rendkívül műveletlen egy fickó volt, így gond nélkül elhitte, hogy a szárított mentalevél, amit elrágcsál-tatok vele, tulajdonképpen szerelmi ajzószer. Ezért nem kellett lélegzet-visszafojtva szeretkeznem vele — a kéjes si-kolyok így akadálytalanul át tudták járni a fedélzetet, bi-zonyítván a matrózok előtt kapitányuk valóban legendás férfiasságát. Ezt követően az elégedett kandúr maga állt a kormánykerék mögé, és látványos szigorral ordibálta em-bereinek az utasításokat.

Egy örökkévalóság volt az út a folyón lefelé, vagy csak én éreztem úgy. Tűkön ülve számoltam a perceket, ame-lyek vonakodva álltak össze órákká. A sötétség vékonyod-ni kezdett, mire kiáltás harsant az árbocon, és harsány vá-lasz érkezett rá pár tucat lépésről. Jó kapitányom a másik hajó mellé kormányozta sajátját, fürge kezek nyúltak ki mindkét oldalról, és néhány minuta múlva összekapcsolva ringott a két vitorlás a folyón.

Kifizettem az emberek járandóságát, és Haszinék kí-séretében átlépdeltem a pallón a másik hajóra. Reilhard a

3 0 5

kabinjában várt, de még egy ölelést sem kaptam tőle, a fal felé intett. Felsóhajtottam, és megnyitottam az árnyajtót.

-A többiek? - kérdeztem, mikor kibukkantunk a mu-roni fogadóbéli szobámban. Reilhard a szemével jelzett Ha-szinnak, hogy maradjon mellettem, majd tétovázás nél-kül kifelé indult.

- M a j d a te hajóddal visszajönnek - szólt hátra a válla fölött, és kiment a szobából. Csattant a zár.

- Pazar - fúj tat tam, és mérgesen az ágyra vetettem ma-gam. Meg sem próbálkozhattam a szokott módszeremmel kijutni, mivel pontosan tudtam, hogy a kék szemű min-dig alaposan ellátja emberei szellemi és érzelmi védelmét, mégpedig olyanok segítségével, akik nálam jóval régebb óta járják a mágia és az egyéb tudományok útját. Ezáltal esélytelenné váltam, hogy bármelyiküket is rávegyem, en-gedjen ki. Hja, az alacsonyabb rendű mágia hátrányai -bár kétségtelenül számos előnnyel is bírt, és aki ezt lebe-csülte, csúnyán ráfázhatott.

Igaz, hogy az is, aki túlbecsülte őket. Mozgalmas volt az éjszaka, így bosszús kedvem sem

akadályozott meg abban, hogy rövid időn belül elnyom-jon az álom, és fényes nappal volt már, mire felébredtem. Az asztalon rozmaringos báránysült illatozott, amiért kü-lön hálás voltam, mivel nagyon untam már a kecskehúst. Kék szemű hercegem épp egy kis barackos rizst szedett a tányérokra egy öblös tálból, és intett, hogy üljek le én is mellé. Nehezen igazodtam ki az arckifejezésén, mintha egyszerre tűnt volna nyugodtabbnak, de egyben gondter-heltebbnek is, mint mikor elhagyta a szobát.

Szótlanul falatoztunk, én nehezen bár, de türtőztettem magam, és kivártam, míg ő szólal meg.

- Valóban krániak - dörmögte a desszert után a poha-rába. - Es sejtelmem sincs, mit akarhatnak errefelé. Té-

3 0 6

ged nem küldhetlek közéjük, nem olyannak tűnnek, akik fecsegnének egy asszonyszemélynek. Riadóláncot indítot-tam Equasselbe, hogy alaposan nézzen körül mindenki, felbukkantak-e máshol is a térségben... és üzentem haza is. - Számító tekintetet villantott felém, de példás önmér-sékletet tanúsítottam, nem csillant fel a szemem, izgatot-tan fészkelődni sem kezdtem el. Reilhard a homlokát rán-colva folytatta.

-Egyenlőre az az utasítás, hogy maradjak, míg meg-érkezik az utánpótlás Pyarronból. Ha pedig azok a . . . -hallhatóan nyelt egyet - kosimádók mozgolódni kezde-nének, hát figyelemmel kell követnem őket, amennyire lehet. Te hajóra szállsz, és Equasselbe hajózol. Onnan egy emberem elkísér a legközelebbi, még működő Kapuig, és meg sem állsz hazáig.

Karba fontam a kezem. — Nem - jelentettem ki. Felhúzta egyik szemöldökét. - U g y e szükségtelen emlékeztetnem téged, Aisha, hogy

engedelmességgel tartozol nekem, mint a megbízódnak? -Cass iának tartozom engedelmességgel, ő pedig nincs

itt. Ami azt illeti, te sem vagy itt, én ugyan nem láttalak. Megérkeztem ide, hallottam a híreket a holdszeműek se-regeiről, és azonnal elindultam, vissza Sobira felé, hogy fi-gyelmeztessem a családom ottani felét. Amire sajnos nem volt sem idő, sem alkalom, mielőtt erre a dzsahverte si-vatagi kalandra indultam volna Habibékkal. Nem mint-ha tudtam volna akkor, hogy bármire is figyelmeztetnem kéne őket.

Csak leheletnyit fehéredett el a szája, ahogy dühösen összeszorította ajkait.

-Bezára that lak a szobádba, összekötözhetlek, és fel-dobhatlak egy hajóra, ami meg sem áll. . .

307

- Ne is folytasd - léptem elé szorosan maradjunk az összekötözésnél...

Jól számítottam, elnémult, legalábbis egy időre. Aerinn, az első szobatársam szokta mondogatni, hogy ha nem ju-tunk dűlőre egy férfival, a céltalan szeretkezés mindig cél-ravezetővé válik. És lőn.

Aztán sietnem kellett, mert a bódító hatású szer, ami az egyik haj tűm észre sem vehető szúrása után könnyű álomba ringatta a kék szeműt, nem volt hosszan tartó ha-tású. Eloldottam a kendőket - mégsem akartam, hogy az emberei így találjanak rá -, mert az eltépésükhöz egy bar-bár ereje kellett volna. A pohos kereskedő ajándékait tisz-ta pókselyemből szőtték; többszörösen meg is sodortam őket az alkalomra.

Egyetlen váltás ruhát pakoltam el csupán, a kis eszköz-táram legszükségesebb elemeit, tömlőt a víznek, egy ta-karót, hozzá a három bambuszpálcát, és annyi aranyat, amennyit tudtam. Ezüstöt és rezet is persze, nem minden-ki éri meg a sárga csikót. Aztán, akárcsak múlt éjjel, most is kimásztam az ablakon, csak ezúttal egyedül.

Homokszínű útiruhámnak és a burnusznak hála, nem valószínű, hogy bárki is felismerte volna bennem a nőt, pláne, hogy ruhám alá az összehajtogatott kendőkből keb-leimnél jobban domborodó pocakot formáltam, és szürke hímporral sebtében könnyű árnyékokat mázoltam orrom alá és az államra - a felületes szemlélő akár hanyagul bo-rotvált sihederpelyheknek is vélhette őket.

Az idő nekem kedvezett, a nap lassan nyugovóra tért a dűnék mögött, enyhülőben volt a hőség; még egy dara-big elég világos volt ahhoz, hogy eltávolodhassak a város-tól, de a hamarosan leszálló sötétség megnehezíthette kö-vetésemet.

Én pedig pontosan tudtam, merre tartok.

3 0 8

Nem hazudtam Reilhardnak, valóban szándékomban állt megkeresni a családom Sobirában maradt részét. Ugyan csak esztendőnként kétszer láttuk egymást - tavasszal, mi-kor ők jöttek el hozzánk, és ősszel, mikor én látogattam meg őket -, a kötelék kötelék maradt, a család pedig csa-lád. Aggódtam értük, és elhatároztam, ha bármi mód van rá, kihozom őket onnan. Aztán megyek Habibért.

Csak el ne késsek.

9.

A terv az volt, hogy egy egyszerű bűbáj segítségével megállapítom, merre kell mennem, aztán nekivágok az Ibarának, és reménykedem benne, hogy a szokatlan, nyíl-egyenes haladási irány, mely kerül minden szokásos út-vonalat, nem keresztezi sem amundok, sem vérszomjas fayumák, sem egyéb veszélyes sivatagi szörnyetegek út-ját. Lehet, hogy nem szúr senkinek szemet egy magá-nyos utazó.

Le sem szálltam a drága pénzen vásárolt tevémről, csak elővettem egy gyűrűt a többi kincsem közül. Ezt a da-rabot legutóbbi látogatásomkor kaptam apám anyjától, sok esztendőn át viselte, és hozományom részeként adta át nekem - újfent arra célozva, hogy bizony ideje lenne már férjhez mennem egy tisztességben megőszült kalmár-hoz, vagy egyéb tekintélyes urasághoz. Tenyerembe szorí-tottam az ékszert, és felidéztem nagyszülém arcát. Gyer-mekkori emlékek zúdultak rám, hirtelen áradatuk majd' elsodort, de aztán lelassultak, és megálltak egy képnél, melyen a sobirai piacon láttam őt, ahogy épp egy rózsatő-re alkuszik egy pirospozsgás férfival. A megegyezést kö-vetően gyűszűnyi kupicával koccintottak, még én is bele-

309

dughattam a kisujjamat a maróan erős, mégis émelyítően édes szeszbe, hogy kivegyem a részem az áldomásból, mint a nagyok. Ezt a képet tartottam az elmémben, és hagytam, hogy lassan egy láthatatlan szál feszüljön ki kö-zénk, mely biztosan mutatja az irányt szerettem felé.

Szinte nyílegyenesen napkelet felé kell haladnom, és úgy éreztem, valamivel több, mint négyszáz mérföldet leszek kénytelen megtenni Ez nem lesz egy leányálom, gondoltam, jó esetben is eltarthat vagy húsz napig az út. A teve erős volt és fiatal, s a hajcsár a szemem láttára itatta meg; a szárított hús — istenek, soha többé nem eszem kecs-két, ha ezt túlélem -, ha szűkösen is, de elég kellett, hogy legyen ennyi időre. A legnagyobb súlya a vizestömlőknek volt, és tudtam, ezt a kincset lesz a legkeservesebb beoszta-nom, de a frissességét legalább szavatolta a vándor pap, aki a kapun kifelé mentemben megállított egy percre, és az is-tenek áldását kérte rám. O így segít a harcban, mondta, én meg nem árultam el neki, hogy nem csatába megyek.

Úgy véltem, magányos és keserves utam lesz, távol mindentől, ami él, és felkészültem rá, hogy legalább az el-mémet lefoglalom, amennyire csak lehet. Talán így meg-óvhatom magam attól, hogy megháborodjak, mielőtt el-érhetném célomat. Szerencsére maradt még pár korty abból a főzetből, amit még odahaza készítettem, s amely segített az embernek, hogy bizton megkülönböztethesse a valóságot a délibábtól.

Terveim szerint többnyire éjszaka akartam haladni, te-vémet a mozgás, magamat az előrelátóan elpakolt takaró segítségével melegen tartva, majd a nappalokra a homok-dűnék árnyékában szerettem volna átvészelni a hőséget, és aludni pár órát. Az irányt könnyedén tarthat tam a holdak után tájékozódva - ez az előnye legalább megvolt annak, ha az ember nem az utakat követve, hanem nyílegyene-

310

sen akart haladni. Nem volt mit elvéteni, a gyorsan per-gő homokban pedig az én nyomaimat is hamar eltüntet-te a sivatagi szél.

Sosem volt gyengém a szerencsejáték egyik formája sem, így az esélyek latolgatása sem volt az erősségem, máskülönben talán el sem kezdem ilyesmiben törni a fe-jem. így azonban a tudatlanok magabiztosságával vág-hat tam neki az útnak, és a bolondok szerencséje valóban elkísért egy jó darabon.

Egészen a kilencedik éjszakáig. A bejáratott utakat ugyanis nem véletlenségből java-

solják a tapasztalt sivatagjárók, és nem is azért, mert nincs jobb dolguk. Hanem mert biztonságosabbak a senki által nem ismert részeknél, jóval kevesebb veszélyforrást tartal-maznak azoknál.

Bizonyosan maga Galradzsa óvott meg akkor, és za-varta meg a gondolataimat annyira, hogy ne tudjak elmé-lyedni a szokásos imáimban, amiket - részben — elmegya-korlat gyanánt ismételgettem naphosszat. így az utolsó előtti pillanatban felrezzentem tevém szokottnál is im-bolygóbb mozgására, és rémülten konstatáltam, hogy már szügyig homokban áll.

És süllyed. Kirántot tam a lábam a homok alól, fogtam az iszáko-

mat, és olyan messze hajítottam, amennyire csak bírtam. Aztán ugyanezt tettem a legfelső tömlő vízzel is, majd el-oldottam a kantár egyik felét a nyeregtől, felálltam a sze-rencsétlen állat hátán, és elrugaszkodtam. A nyomorult pára ettől hirtelen még jobban megsüllyedt, és panaszos ordítás kíséretében próbált kijjebb evickélni. Szerencsém-re én már szilárd részre estem, és a kantárszárral a kezem-ben még megkíséreltem a reménytelent, hogy talán ki-húzhatom hű hátasomat.

311

Hamar beláttam, hogy ha nem akarom, hogy magával rántson az örvény, a sorsára kell hagynom az állatot, így sírva néztem, ahogy elnyeli őt az Ibara. Aztán még keser-vesebb zokogás tört ki belőlem, mikor ráébredtem, hogy egyetlen tömlő vízzel, élelem nélkül vagyok távol min-dentől.

A nap felkelőben volt, így könnyektől homályos látás-sal kihalásztam a könnyű bambuszpálcákat a zsákomból, nagy nehezen összecsúsztattam végeiket a bőrtokok se-gítségével, és az így keletkezett háromoldalú váz csúcsára borítva takarómat a kezdetleges sátor alá másztam, majd mivel semmi egyéb nem jutott az eszembe, lassan álom-ba sírtam magam.

Az érzelmi megrázkódtatások mindig is kimerítettek, így nem volt csoda, hogy átaludtam az egész napot, sőt éj-közép is elmúlt már, mire dideregve magamhoz tértem.

Kábán néztem magam elé egy darabig, túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy nekiálljak gondolkodni, hogyan to-vább, úgyhogy csak szétszedtem a vázat, eltettem a ru-dakat, és magam köré csavartam a takarót. Feküdtem egy darabig, az ismerős csillagképeket néztem, és az ju-tott az eszembe, hogy lehordana a kék szemű, ha most így látna. De nem akartam neki megtenni ezt a szívességet, amúgy sem mentem volna semmire, ha szólítom, hiszen mire utolérne, csak a csontjaimat zörgetné a szél. Vagy még annyit sem.

Úgy egy órányi heverészés után halk hangok ütötték meg a fülemet. Pazar, gondoltam, még csak napszúrást sem kaptam, mégis - máris!- delirizálok. Sóhajtva felül-tem, hogy előkotorjam az ép elmémet védő füzetemet, aztán félúton abbamaradt a mozdulatom. Ha már úgyis meghalok, gondoltam, miért legyek az eszemnél? Hátha így még könnyebb is lesz, kevésbé fájdalmas.

312

így elhatározásra jutván felálltam, hátamra vettem az iszákomat, tetejére borítottam a pokrócot, és elindultam a hangok felé, hátha barátságos képzeletbeli népekkel ta-lálkozom. Egy buckával arrébb a hangokhoz fények is tár-sultak, meleg narancssárga derengés a rideg kék holdfény-ben, s én óvatosan lelassítottam.

Hasra vágtam magam, az utolsó métereket kúszva tet-tem meg a dűne tetejéig, majd lekukucskáltam a pere-men. Ámuló tekintetem előtt szabályos tábor tűnt fel, egy tucat heverő alakkal a tűz körül.

Egek! Élethű egy kép. Csak megszokásból vettem elő dobozomból a fiolát, törtem fel rajta a pecsétet, és hajtot-tam fel az epezöld folyadékot. Mindezt már a domb olda-lán lefelé haladva. Arra számítottam, hogy ha az életsze-rűséget továbbra is fontosnak tartják zavarodott érzékeim, hamarosan felbukkan egy őrszem.

Nem egészen így történt, mert mire félig lesétáltam, félig lecsúsztam a domboldalon, már mind talpon voltak, és mozdulatlanul várták, hogy a fénykörbe érjek.

A vér is megfagyott bennem, mikor megláttam az ar-cukat - hajszálra, mint mikor Muron mellett megpillan-tot tam őket a villámszagú éjszakában. Biztos, hogy ez.. . képzelgés? Mit keresnének a krániak itt a sivatag közepén?

Ugyanaz az alak lépett elém, mint akkor, ugyanúgy nézett le rám. Ugyanazon a csikorgó, idegen hangon szó-lalt is meg.

- M e g i n t te. Követtél - nem kérdés, kijelentés volt. Ne-met intettem.

-Elő t te tek jártam. Azt hittem, egyedül vagyok. Azt hi t tem.. . - elnémultam, és tétován kinyújtottam a keze-met. Társai nem végeztek velem azonnal, a fegyelem a vérükben lehetett. Megérintettem az előttem tornyosuló férfi ruháját, majd a karját.

313

- Valódi vagy - leheltem, és mivel kezdett kifutni a lá-baimból az erő, inkább lezöttyentem a homokra. Fásultan meredtem magam elé. - Megölsz? - motyogtam, de ő le-guggolt elém, és nemet intett.

- N i n c s rá parancsom. És úgyis meghalsz magadtól, egyedül a sivatagban.

-Szóval megölsz - sóhajtottam és még meg is kínzói. -A készlet nem sok. Nekünk elég, több embernek nem.

Nem jöhetsz. Hátráltatsz. - E g y nappal előttetek jártam, csak a tevémet elnyelte

a homok - vitatkoztam a tisztesség kedvéért. - T í z napja még a városban voltál. Mi hét napja indul-

tunk - közölte, és ezzel nem vitatkozhattam. Ők nyertek. - I g a z a d van - néztem rá beletörődően. - Mégiscsak

jobb, ha megölsz, és bár nem tartozol nekem semmivel, igazán megtehetnéd, hogy megkímélsz a lassú haláltól!

- V á r j u n k még a halállal, én azt mondom! Egyszerre fordultunk a hang irányába. Ha azt hittem,

ma már nem lepődhetek meg ennél jobban, hát alapo-san csalatkoznom kellett. Reilhard közeledett két kráni társaságában, lecsatolt fegyverövével a kezében. Az idege-nek pár mondatot váltottak a vezetőjükkel, aki visszafor-dult felém.

- I smered? - kérdezte. A kék szeműre sem kellett néz-nem, érkezett a mentális üzenet: Hallgass! Lehajtottam a fejem. Hogy jutott eszedbe ilyesmi?

- A hölgy a társam - vette át a szót szőke megmentőm. - Sobirába küldtem, mint hírnököt, de úgy látszik, a sze-rájban valaki varangyot csempészhetett a teájába, mert megzavarodott fővel nekiindult toronyiránt. Mire utána indultam, láttam, hogy a ti nyomaitok is egyenesen er-re vezetnek. Reméltem, hogy még életben lesz, mire utol-érem.

314

-Észrevet tünk. Nem rejtőztél. - N e m láttam értelmét. Megelőzni nem tudtalak volna

titeket, a gyorsaság viszont túl fontos volt ahhoz, hogy en-nél jobban lemaradjak. Feltételeztem, hogy nem fogjátok fenyegetve érezni magatokat egyetlen ember által.

- V a n n a k nálunk emberek, akiktől fenyegetve érez-nénk magunkat - szólt a csikorgó hangú. - Titeket nem ismerünk. Lehetsz jó harcos, jó mágiaforgató. Nincs pa-rancsom vadászni rátok útközben, így amíg nem támadsz, nem támadunk. Csak figyelünk.

-Teljességgel elfogadható. Akkor, ha nem bánjátok. . . - kézen fogott, és elindult velem.

- M a r a d h a t t o k - állított meg a kráni hangja. - Ellát-mány nincs felesleges, de a tűznél a hely elég.

Ilyen szívélyes invitálást nem mer tünk visszautasíta-ni, így köszönetképpen fejet hajtottunk, és leheveredtünk a mutatott helyre, de előbb Reilhard még elment a saját zsákjáért, a saját tevéjéhez. Azt bezzeg nem nyelte el a fu-tóhomok. Leterített még egy pokrócot, két másikkal meg betakaróztunk. A krániak, ha figyeltek is, nem adták je-lét, lovagom mégis mintha kissé szégyenkezve pislogott volna körül.

-A hőségnél csak a megfagyni gyűlölök jobban - vont vállat végül.

- Ideá l i s vagy erre a terepre, kedvesem - feleltem, de már azt is csak félálomban, aztán Reilhard zsörtölődő vá-laszát már fel sem fogva álomba zuhantam.

10.

Másnap azért megkaptam a magamét. A kék szemű fojtott hangon, a biztonság kedvéért érvül korholt. Rámu-

315

tátott , hogy hálával tartozom az égieknek, amiért nem csak nekem van meg a módszerem egy bizonyos személy megkeresésére. Szerencsére enni azért adott előtte. Mikor kitombolta magát, konok hallgatásba mélyedt - nagy él-mény volt vele egy tevén utazni.

A krániakat mintha nem is húsból és vérből formálták volna: egyáltalán nem zavarta őket a forróságtól reszkető levegő. Megfigyeltem, ahogy szabályos időközönként isz-nak egy kicsit tömlőikből - szigorúan csak egy-egy kor-tyot. Volt köztük két nő is, amit a sötétben eddig nem vettem észre, de sem ruházatuk, sem fegyverzetük nem különbözött a férfiakétól. Néha elkaptam egy-egy felém vágó, lopott pillantásukat.

Ti is kíváncsiak vagytok ránk, igaz-e? Helyes. A végén még összebarátkozunk... ha nem figyelek eléggé.

Reilhard alig szólt hozzám a következő napokban. Többnyire magába mélyedt, még azt is el bírtam képzel-ni, hogy az otthoniakkal társalog szellemnyelven, jelenté-seket küldözget, meg parancsokat fogad. Mennyi bosszan-tó, hivatalos okvetetlenkedés, mennyi előírás és szabály! Biztos, hogy akarom én ezt? Nem mintha az esélyeim a bekerülésre nem zuhantak volna hirtelen a padlóra.. .

Megpróbáltam segíteni neki. A táborveréskor a veze-tő és a nők körül sündörögtem - a fiatalabbik akadozva ugyan, de szintén beszélt pár szót dzsad nyelven, a másik egészen jól boldogult a pyarral és próbáltam úgy tenni, ahogy a Műintézményben annyiszor belénk sulykolták.

Beszélj, hogy beszéltess. No persze, mondani könnyű, és a habzóbortól kába

északi uraságok esetében be is válik. Hanem ezekkel a szófukar krániakkal átkozottul nehéz dolgom volt. Még úgy is, hogy Reilhard folyamatosan figyelt, és apró men-tális pendítésekkel figyelmeztetett olykor, nehogy annyi-

316

ra elkalandozzak a nagy mesélésben, hogy én fecsegjek ki olyasmit, amit nem kellene. Elvégre információt szerezni jöttünk, nem kiadni azt.

Persze ők is beszéltek egymással azon a fura anyanyel-vükön, nyilván jót mulattak magukban az ostoba kis kül-döncön, aki azt képzelte, hogy majd neki sikerül, ami ez idáig senkinek sem, és egymaga átkel az Ibarán.

- T e . . . nem ezt csinálod, ugye? — tette fel tétován a kér-dés végül a fiatalabb.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza. - N e m vagy hírnök.. . vagy nem régóta, igaz? Kissé sértődötten húztam ki magamat. - M i b ő l gondolod? - a lány bocsánatkérő mosollyal né-

zett rám. - E z a furcsa idea neked.. . hogy egyedül menj át, egy

teve csak... Megadóan sóhajtottam fel. -Va lóban pocsék hírnök vagyok, nem ez a hivatásom.

Kurtizán vagyok. Városban élek, messze északon, ágyban és párnák közt alszom, és csak akkor érint homokot a lá-bam, ha egy hódolóm tengerparti piknikre visz.

- Kurtizán. . . - ízlelgette a szót. - Az milyen stílus? Két karddal vívsz, vagy más fegyvered van?

Megütközve néztem rá, de nem úgy tűnt , mint aki tréfál.

- E n . . . - kezdtem kíméletesen - férfiakkal hálok. Pén-zért. - Azért magamban jót mulat tam elkerekedő sze-mein.

-Fu rc sa - válaszolta lassan. - Szép vagy és fiatal. Mért fizetsz azért, ami ingyen is a tiéd lehet?

Nem bírtam ki: felkacagtam, először azóta, hogy eljöt-tem Muronból. Nem is tudom, ki nézett rám jobban meg-lepődve, a krániak, vagy Reilhard.

317

-Félreértesz. A pénzt ők adják nekem - próbáltam el-magyarázni a lánynak, s elégedett mosollyal nyugtáztam, ahogy a megértés fénye lassan felderengett az arcán. Pár csettegő-kaffogó szót váltott társnőjével, aki felém for-dult.

-Bocsásd meg húgom tudatlanságát, de ő kora gyer-mekkora óta a. . . - keresgélte a szót - a kiképző faluban volt, ahol harcra oktat ták őt és társait. Harcra és nem másra, a külvilág dolgairól mit sem tudott idáig. Még azt sem igen, hogy létezik olyan, hogy külvilág.

- Ne tréfálj - feleltem -, nincs okod a bocsánatkérésre. Én még annyit sem tudok a ti országotokról, mint ti az enyémről. Vagyis erről itt.

Vagy a csel volt túl átlátszó, vagy mégsem voltak olyan tájékozatlanok, mint mutatták, de nem tudtam belőlük több mindent kiszedni, csak pár megkapó tájleírást zord hegycsúcsokról, örökzöld fenyvesekkel borított havasok-ról, meg hasonlókról.

Este kimerülten bújtam a kék szemühöz, ez a kémke-dés fárasztóbb volt, mint gondoltam.

- N á l a m semmi - suttogtam. - Nálad? - N á l a m sem sok. Valószínűleg ők is Sobirába tarta-

nak. De hogy minek? És miért toronyiránt? Töprengéssel telt az éjszaka nagy része, ahogy a követ-

kező, és az azután következő is, de előbbre nem jutottunk, csak hihetetlenebbnél hihetetlenebb elméleteket gyártot-tunk nyakra-főre.

Az erőltetett menet miatt végül előbb értünk el u tunk végefelé, mint számítottam. Az utolsó napon tovább men-tünk, mint szoktunk, kevés híján éjközép volt, mire meg-álltunk. A krániak vezetője hozzánk lépett.

- M i nem állunk meg, de nektek várnotok kell. Eddig jöttünk együtt.

318

- M i é r t ? - kotnyeleskedtem közbe, de ő nem fárasztot-ta magát a válasszal. Biccentett, visszasétált az övéihez, majd nyeregbe szállt. Úgy ülte meg azt a doldzsahverte tevét, mintha telivéren lovagolna, pedig nem sok ilyen ál-latot láthatott ott az istenek háta mögött, ahonnét előbújt. Önkéntelenül is elismeréssel adóztam összeszokott csapa-tuknak, pedig Galradzsa a tanúm, az amundok mellett a krániak is megannyi rémmese főszereplői voltak, ám ne-kem nem tűntek sem szörnyetegnek, sem Ranagol ember-evő angyalainak.

Elmerengve néztem, ahogy elindulnak az oázisváros felé, majd lehajoltam az éledező tűzhöz, mikor hirtelen megrezzent az egyik kicsiny útiedénykében lévő víz. Nem úgy, mint amikor szél fut végig a tó színén, hanem mint-ha valami belülről keltené a hullámokat.

Aztán még egyszer. A második után felegyenesedtem, és Reilhard felé néz-

tem. A harmadikra ő is felrezzent, mert már a ta lpunk alatt is éreztük a dübbenést.

Olyan volt, mint valami hatalmas, földmélyi állat szív-verése, és egyre erősödött.

Még láttam, amit előrébb a krániak vezetője felemelt kézzel megálljt int csapatának.. . aztán a világ kifordult a sarkaiból.

11.

Rázkódni kezdett a föld. Olyan erősen, hogy a krániak tevéi nyihogva zuhantak az oldalukra, az emberek alig tudtak leugrani róluk. Visszafutottak, felénk, és együt t néztük, ahogy akár egy irgalmatlan ivadék, valami lassan kitüremkedik a föld alól.

319

Először tornyok - bástyák? - döfték át a sivatag bőrét, de nem kecses, légies darabok - masszívak voltak és tö-mörek. Aztán falak, végtelen áradatban, oszlopok és pil-lérek, függőlegesek és vízszintesek, egyenesek és ferdék, valami elborult elméjű építész remekműve - lehetetlen és bizarr, mégis valahogy rémítően célszerűnek tűnő. Hogy milyen kőből épült - vagy miből növesztették -, lehetet-len volt megállapítani, de pórusaiból bántóan, erőszako-san furakodott ki valami éles, azúrkék fény.

A föld úgy rengett, hogy nem bírtunk talpon marad-ni. Az elsők közt estem térdre, de hamarosan követtek a krániak és a kék szemű is. Reilhard odakúszott hozzám, és megpróbált felrángatni, de nem volt könnyű dolgunk. A sivatag, mintha életre kelt volna, vajúdó asszony mód-jára hánykolódott és vergődött.

Feltámadt a szél, és port vágott a szemünkbe. Félig vakon tapogatóztunk előre, a homokban kúszva próbál-tunk előrejutni, minél messzebb attól a rettenettől. Az-tán elárasztották a sivatagok a hangok. Az orkán üvölté-se csak az egyik volt, de azt fokozatosan elnyomta valami irtóztatóan csikorgó süvöltés. Aztán mind hangosabb és hangosabb lett.

Összeroskadtam, mert már kúszni sem volt erőm. Úgy éreztem, menten szétpattan a fejem. Fülemre szorítottam a kezemet, de nem segített, és ami a legrémítőbb volt, lát-tam a többieken is, hogy már nem húzzák soká. Orruk-ból-fülükből vér szivárgott, akár az enyémből, és torkuk szakadtából ordítottak.

Ezután olyat láttam, ami még a sikoltást is belém fa-gyasztotta. Láttam, amint ez egyik fiatalabb kráni férfi abbahagyja az üvöltést, majd a tomboló homokvihar kö-zepette feláll, és még csak nem is dülöngél közben.

A szeme pedig azúr fénnyel izzik fel.

3 2 0

Rémültem kapaszkodtam Reilhardba, és a szoborként álló kráni felé mutattam. És a másodikra, és a harmadik-ra. Társaik tehetetlenül nézték őket, majd kínlódva talpra álltak, és küszködve feléjük indultak.

Még láttam, ahogyan az elsőt egyetlen csapással feje-zi le a holdkéken izzó tekintetű, aztán Reilhard megraga-dott, és továbbrángatott. De egyre nehezebben botorkál-tunk előbbre, lábunk megcsúszott a folyóssá váló homo-kon, és delejes erő kezdett a sziklaszörnyeteg felé húzni.

Kétségbeesetten szorítottam lovagom kezét, de a hely-zet mind reménytelenebbnek tűnt. Ha ez így megy to-vább, rövid időn belül magába szippant az orkán, és a mé-lyén lapító átokverése. Reilhard ekkor elengedte az egyik kezemet, és a ruhájához nyúlt. Azt a vékony abbitláncot húzta elő, amit még együttléteinkkor sem vett le soha. Kitárt szárnyú madarat formázó medál lógott rajta, ezt szorította most jobb markába, majd a madár csőrével fel-hasította bal alkarját.

- M i t művelsz? - sikoltottam, de nem hagyta abba; a madár feje szinte fürdött a vérében.

- E l kell tűnnünk innen, Aisha! - ordította. - Jól fi-gyelj! Nem lesz sok időnk; azt sem tudom, működni fog-e ekkora mágikus háborgás közepette. Ha vörös fényt látsz, nem habozhatsz - ugranod kell!

Folytatta, de egy szavát se értettem. Ledobta a vérétől csöpögő medált, majd három szót kiáltott. Spirálisan föl-felé csavarodó, rőt fény csapott ki a madárból, örvényén túl homályos alakok mozogtak.

- M e n j ! - kiáltotta a kék szemű. Visszanéztem rá az örvény mellől. Fél térdre roskadt, és

az egyik kezén támaszkodott. Ahogy lassan felemelte a fe-jét, szemét azúrkék ragyogás kezdte elönteni.

- M e n j ! — suttogta.

321

Iszonyodva hátráltam. - M e n j ! - ordította, és elrúgta magát a földtől. Kemény

ütést éreztem a mellemen, és a tűzszínű kavargás felé tán-torodtam. Mielőtt átestem volna rajta, még láttam, ahogy lovagom, az én mindig gyengéd védelmezőm, állatként vicsorogva feltépi saját torkát azzal az átkozott madárral.

A sikoly a levegővel együtt szorult belém; még érez-tem, hogy erős karok ragadnak meg és emelnek fel . . . az-tán nem volt semmi, csak feketeség.

12.

Hamar magamhoz térhettem, mert ugyanazon a ke-mény padlón feküdtem, amire ráestem, csak épp párna volt a fejem alatt. Ruhám ugyanolyan mocskos volt; a ke-zem alvadt vértől ragacsos, és körben mindent belepett a homok.

Zilált külsejű öregember hajolt fölém, vén volt, mint a halál, és valami borzalmas szagú löttybe mártogatott kendővel törölgette az arcomat. Kámfor is lehetett benne, mert jóleső hűvösséget hagyott maga után az érintése.

Megpróbáltam felülni, de egyből visszahanyatlottam, úgy belehasított a fájdalom a fejembe. Segítettek, vala-ki még több párnát halmozott mögém, hogy felülhessek. Csupa ismeretlen arc vett körül, egyvalami azonban kö-zös volt bennük: aggodalom és türelmetlenség.

A vénség vízzel telt poharat nyújtott felém, hálásan kor-tyoltam belőle. Aztán nagy levegőt vettem, de az egyik férfi megelőzött.

- Pyarronban vagy, leányom. Biztonságban. - Beszédé-nek különös, idegenszerű dallama volt. - El tudod mon-dani, mi történt?

3 2 2

Kissé rekedten a sok sikoltozástól, és akadozva az átél-tek súlya miatt , de sikerült többé-kevésbé érthető beszá-molót kerekítenem, kezdve a lánykereskedőtől Habibon át Al Manszurig, majd a Muronban és a sivatagban tör-téntekre is sort kerítettem, bár indulásom részleteire hagytam, hogy jótékony homály boruljon. Többször el-akadtam, és vissza kellett kanyarodnom az időben, vagy kitérnem más dolgokra, végül kimerülten hanyatlottam hátra.

Középkorú, fáradt szemű asszony ült le mellém, fűsze-res borral telt kupát nyomott a kezembe. Velem maradt, míg a többiek kupaktanácsot ültek a sarokban, majd an-nak végeztével szótlanul felállt, és nekilátott felsöpörni a széthordott homokot. A furcsán lágy hangú férfi lépett hozzám, ám mielőtt megszólalhatott volna, én kérdeztem.

—Miféle hely ez? - A z t hiszem, tudod. Mindig is ide vágytál, nem igaz? Fülig vörösödtem, de máris folytatta: - Reilhard az utóbbi napokban sok mindent közölt ve-

lünk. A szokásosnál részletesebb beszámolókat küldött, mert rossz érzése volt az ügy kimenetelével kapcsolatban. Sajnos igaza lett. De a lényeg, hogy pontosan leírta a tör-ténteket, elmondta, hogy te szereztél tudomást először a kráni csapatról, és hogy példás bátorsággal követted őket az Ibarán át.

Kinyitottam a számat, de a férfi belém fojtotta a szót. - A z ilyen fokú elkötelezettség jutalmat érdemel. Reil-

hard Bernan három nappal ezelőtt indítványozta felvéte-ledet közösségünkbe. Ellátott téged egy apró eszközzel, ami megkülönböztet minden más halandótól, és lehetővé teszi számodra a vészkapuk használatát.

Zavartan nyúltam a sárgarézből csavart egyszerű ru-hakapocshoz, amivel a kék szemű hanyag törődéssel fog-

323

ta össze szakadt ruhám elejét a minap. Az éneklő beszédű a kezemért nyúlt, és a tenyerembe tett még valamit. A ki-tárt szárnyú abbitmadár volt az.

-Csalogány. A legszebb hang az éjszakában. És még valami.

A nyakamra mutatot t . Odakaptam, és csodálkozva húztam elő egy hasonló, vékony abbitláncot, sokszegle-tű, cirkalmasan vésett kicsiny függővel. Reilhard akkor akaszthatta a nyakamba, mikor összekapaszkodva küz-döt tünk a homokviharral.

- A z elmét védi - magyarázta a férfi. — A krániak vál-tozását látva nyilván úgy döntött, neked nagyobb szüksé-ged van rá. Talán abban bízott, átjuttok, mielőtt Amhe-Ramun szolgái az ő fejébe is beférkőznek.

Zsibongott a fejem, sokáig nem is tudtam megszólal-ni. Valóban megtörténik mindez, vagy még mindig a si-vatagban fekszem, és lassan múmiává aszalódom a tűző napon? A két láncot sodorgattam, jelentéktelen szürkesé-gükbe menekültem a kavargó gondolatok elől, de sokáig nem halogathattam a döntést.

A csoportosulásban, a szoba távolabbi sarkában ekkor megpillantottam egy sápadt arcot, lebbenő sötétbarna haj keretezte komoly szempárt, de a várt, eddig el nem ma-radó kísérő, a hirtelen szívdobogás ezúttal elmaradt. He-lyette valamiféle bánat töltötte el lelkemet; egyszerre volt kongó üresség és lélegzetelállító izgalom. Mint amikor ár-tatlanságomat adtam egy férfinak, és nem tudtam, hogy amit utána érezek, kín vagy öröm-e.

Még az is felötlött bennem, hogy fájlalnom kéne vesz-teségemet, aztán észbe kaptam: miféle veszteséget? Elve-szítettem Reilhardot, ami irgalmatlanul fájt. De Kaelor sosem volt az enyém - még a reménye, az árnyéka sem.. . így el sem veszíthettem őt.

324

Felötlött bennem egy borzas, fekete üstök, egy merész ívelésű orr, elmosolyodtam, a férfi kezébe tettem a mada-rat és a másik medált, és ráhajtogattam az ujjait. Értet-len képét látva nevethetnékem támadt, de elnyomtam a késztetést.

-Köszönöm a bizalmat, uram, tőled és a tieidtől. Ezen-túl is megpróbálok majd a segítségetekre lenni, a magam módján. De most . . . - felálltam, és tűrhetően magabiztos léptekkel kifelé indultam.

- M i h e z kezdesz? - kiáltott utánam a másik. Megfordultam, és napsugaras mosolyt villantottam rá. - Férjhez megyek, szalah. Azzal sarkon fordultam, és elindultam a jövendőbeli-

mért.

K e i t h A l a n s o n - N o m a n F e l l i n g s

T ü k ö r k é p

A tanácsadó története

A dzsad időszámítás 7131. évének 1., Harnillen (P. sz. 3693; Kyel első párjának második) havától,

a kalmár fejedelmek földjén

1.

A két férfi a pyarroni mintára épült kastély toronyszobá-jában állt. Az idősebbik háta mögött fogta össze vékony karjait, és idegesen járkált fel-alá. Olykor aggodalmas pil-lantást vetett a köves síkságra az északra néző ablakon át. A másik — öles termetű, szőke fegyverforgató - rég felha-gyott azzal, hogy tekintetével kövesse. Félrebillentett fej-jel, egykedvűen meredt maga elé.

Az idősebb férfi hirtelen megtorpant. — Azt mondod, ezernagy, hogy a katonáim alkalmat-

lanok a feladatra? — Röpke fél esztendő alatt nem voltam képes csodát

tenni, magasságos. Jól tudod, hogy Syburrban négy teljes esztendőn át képeznek egy strázsamestert. Azok, akiket a kezem alá adtál, sosem állítják meg az amundokat. Akad-nak köztük, akik nem piszkolnak maguk alá, ha meglát-nának egyet. Ők a legostobábbak.

327

-Fogad junk tehát kalandozókat? - Diacomo Negreira, Raehur kalmárhercege gondolatban már az aranyakat számolgatta, amiket a világcsavargókra kell áldoznia.

-Megteheted , felség — mormogta Pyotir Salcomon. -Attól még elvész a birtokod. Ez nem egy csetepaté és nem rajtaütés. Ez háború.

— Ebben az esetben.. . — a herceg szava elakadt, aztán láthatóan erőt vett magán - .. .tedd, amit jónak látsz.

— Nem lesz olcsó — vont vállat a syburri. - És nem ga-rantálom a sikert.

Negreira nagyot nyelt. -Északon feltűntek az első amund segédcsapatok. Je-

lentést kaptam, hogy négynapnyi lovaglásra innen hold-szemű fattyakat láttak. Több gorviki tartomány vezetője jelezte, hogy kész siedonokkal a segítségemre sietni, ha to-vább súlyosbodik a helyzet... de tudom, mi lenne az ára.

-Kezdhe tnéd tanulni a gorvikit, magasságos. - A z egyik küldöttségük, egyenest Warvikból, két

órán belül érkezik. Lehet, hogy megfontolom az ajánlatu-kat. .. még akkor is, ha tudom, hogy Krán szájával szól-nak majd.

- M i é r t nem nyugaton nézel szövetségesek után? A he-lyi kalmárfejedelmek közt nyilván akadnak olyanok, akik sem az amund, sem a gorviki igából nem kérnek.

- E g y ilyen szövetség kiépítése időbe telik, ezernagy. Hónapok kellenek ahhoz, hogy meggyőzzem szomszéda-imat: nem uralkodni kívánok ra j tuk. . . legalábbis nem most. — A herceg szembefordult a zsoldossal. — Nyerj ne-kem időt, Syburr szülötte, és én gazdag emberré teszlek!

— Ez esetben - az öles termetű nyugodtan beszélt, gon-dosan megválogatva minden szót — szükségem lesz há-romszáz pyarroni aranyra sepiában, ezerre kis drágakö-vekben. .. és egy meghatalmazásra.

3 2 8

-Rögves t hívatom az írnokomat. — Hagyd, uram! Minél kevesebben tudnak róla, annál

jobb. A herceg nagyot nyelt, és az íróasztalához lépett. A dí-

szes toll és tintatartó csak fontos kontraktusok aláírásai-kor került elő a fiókból. Diacomo Negreira művészi kéz-írással papírra vetette Salcomon szavait és nagyon remélte, hogy a külhoni most is olyan becsületesnek bizonyul majd, amilyennek eddig megismerte, és nem él vissza a szüksé-gesnél jobban a rátestált hatalommal. A zsoldos — a helyi nómenklatúrában tanácsadó — alig észrevehetően biccen-tett, mikor átnyújtotta neki az iratot.

„Mi, Diacomo Negreira herceg, Raehur fejedelme, az iste-nektől reánk ruházott hatalomnál fogva megparancsoljuk ura-dalmunk minden lakójának, származzanak akár nemesi, akár közrendű sorból, hogy engedelmeskedjenek a Pyarroni Államszö-vetség megbízottjának, ki ezen irattal igazolja kilétét. Ezen irat hordozója jogosult rendelkezni Raehur hercegségének lakóival, vagyonukkal és életükkel mindaddig, míg birtokunkat Amhe-Ramun vad népe fenyegeti. A kegyes istenek irgalmát kérjük kö-zös honunkra, J oltalmukért fohászkodunk mindaddig, míg fel nem virrad a békesség napja."

Salcomon átolvasta, elégedetten biccentett, majd visz-szaadta a papírost, hogy rákerülhessen az uralkodói pecsét.

— Tizenöt napnyi haladékért az életemmel szavatolok. Ha szerencsénk van, lehet belőle húsz-huszonöt is.

— Tedd, amit szükségesnek látsz — sóhajtott a herceg, s amint Salcomon távozott, visszatért íróasztalához némi szíverősítőért.

Úgy sejtette, nagy szüksége lesz rá az elkövetkező he-tekben.

3 2 9

2.

A raehuri vezérkar tagjait — Salcomon tanácsát követ-v e — a kastély falain belül szállásolták el. Rangidősük, Pontecezo tábornagy a syburri véleménye szerint túl vén és túl tehetségtelen volt a vezetéshez; kinevezését csupán az uralkodó és a helyi nemesség kényszerű együttműkö-désének köszönhette. A herceg keveset törődött seregével: az Anakada északi lejtőitől a Gályák tengeréig húzódó te-rület kalmárfejedelmeinek másfél évezreden át csak a csa-ládi ármánykodástól és a csődtől volt félnivalójuk — egyéb gondjaikat jobbára arannyal és méreggel oldották meg.

Salcomon szolgálatai az Ibarát ért támadás és az amund csapatok gyors előrenyomulása nyomán váltak létfontos-ságúvá. Pontecezo talán még mindig azt hitte, egyetlen dicső rohammal visszafordíthatja az áradatot, mely mos-tanra majdnem a teljes dzsad világot elnyelte. Személyes sértésnek tekintette a syburri tanácsadó jelenlétét, így ami-kor csak tehette, akadályozta, és több alkalommal nyíltan szembeszállt vele. Salcomon tudta, hogy a Pontecezo által vezetett hadak két dologra lennének alkalmasak: fényes-re pucolt fegyverzettel csatába masírozni egy derűs regge-len. .. és hiábavalóan elhullani szülőföldjükért.

A tábornagy szállásán három tisztiszolga fogadta a semmiről sem szóló, szükségtelen jelentéseket, de utasí-tásokat csak nagy ritkán küldtek. Salcomon elfintorodott a képzetlen, kölyökképű tisztecskék láttán, majd, miután egyikük sem vett tudomást érkezéséről, egyikük vállára tette súlyos kezét.

— Uram.. .? - N e fáradj! Kerítsd elő inkább Valcorlad hadnagyot! A tisztiszolga sápadtan rohant ki. Salcomon nem né-

zett utána, és a többiekről sem vett tudomást. Pontecezo

3 3 0

ajtajához lépett, kettőt koppantott rajta, és válaszra sem várva lenyomta a kilincset.

A szobában félhomály honolt, a levegő áporodott volt. A padlót faltól falig borította a Gályák tengerétől a Sheralig húzódó területet míves térképe A hercegség ki-kötőit pecsenyeszósz mosta bele a türkizkék tengerbe, a Ravanói-öböltől Hidemáig vörösbor folyam hömpölygött. A földabrosz mellett Pontecezo tábornok térdepelt. Lo-vassági nehézvértet mímelő díszpáncélja keservesen meg-nyikordult minden moccanásra. Kezére a hőség ellené-re is vastag, párnázott páncélkesztyűt húzott, bőrbe és vasba bújtatott ujjai között zafírszemű, bronzból öntött amundfigurát tartott. Tudomást sem vett Salcomon ér-kezéséről. Gondosan lehelyezte az amundot a párja mel-lé, Raehur északi határától valamivel több, mint százmér-földnyire, néhány tucatnyi raehuri portyázó közé. A csa-patmozgásokat jelző nyilakat tőrével karcolta a vagyont érő térképbe. Salcomon egy kurta pillantással felmérte, hogy a raehuriak nagyjából ötödakkora haderővel rendel-keznek, mint amennyit Pontecezo bevetni szándékozott, a szövetséges dzsad seregek hónapokkal ezelőtt felmor-zsolódtak már, a hercegséget északról óvó gigászi, három-karéjú erődrendszer, amely hét védvonalat alkotva oltal-mazta volna Raehur földjét, csak Pontecezo hagymázas álmaiban létezett. A küzdelem azonban még akkor is két-esélyes lett volna, ha a tábornok valóban ekkora erőknek parancsol, a jelentések ráadásul legalább ötvenszer any-nyi amundról és emberi csatlósról szóltak, mint amennyit a térképen elhelyezett figurák mutatták. Pontecezo újabb bábuért nyúlt, de félbehagyta a mozdulatot, mert észre-vette, hogy Salcomon is jelen van.

— Szép napunk van, nem igaz, fiam? Óriási győzelem előtt állunk! A fejemben már mindent kidolgoztam, lé-

331

pésről lépésre! Ha nem ügyetlenkeded el, seregeink a Sheralig űzik majd azt a keveset, ami az amundok hadai-ból marad! Raehur lobogói alatt egyesülnek majd a Keres-kedő Hercegségek hadai és megmutatjuk majd Ranagol warviki fattyainak is, kik az igazi kiemelkedettek!

- Igen. Megmutatjuk - mormogta a syburri, majd ka-tonásan tisztelgett a tábornoknak, aki ismét térképével kezdett foglalatoskodni. Salcomon sarkon fordult és né-mán kilépett a szobából. A tisztiszolgák csak most tértek magukhoz megdöbbenésükből.

-Ezernagy úr, a tábornagyot most nem lehet.. . - K é s ő . Már zavartam. Ti pedig új parancsokat kap-

tok. A távollétemben - kezdte, majd megmutat ta nekik az uralkodói passzust - Valcorlad hadnagy a parancsnok. A tábornagy urat továbbra is tájékoztassátok, de a paran-csait - ha lennének - ne vegyétek figyelembe!

Valcorlad futólépésben érkezett a küldönc nyomában. Erős, jó kiállású fiatalember volt, széles vállakkal. Ponte-cezo bizonyára a külseje miatt választotta ki, de Salcomon a korábbi beszélgetéseik alapján tudta, hogy alkalmas ar-ra a feladatra, amit szánt neki.

- Ezernagy... - H a d n a g y . Ettől a pillanattól te felelsz Raehur hadai-

nak és flottájának irányításáért. - D e , uram, te engem nem nevezhetsz ki! - D e . Itt a herceg személyes utasítása. - E z esetben mit tanácsolsz, uram? - kérdezte a nagyon,

fiatal, nagyon zavarodott tiszt. - A z t , amit magától is megtettél volna, de nem fűlött

volna hozzá a fogad. Vonuljatok a Manta am Gorvik-hegy-ségig, és tegyék járhatatlanná a hágókat. Az ezen kívül eső területeket a seregek ürítsék ki, amit nem tudnak el-vinni, azt semmisítsék meg. Égessék fel a földeket, mér-

332

gezzék meg a kutakat, öljék le az állatokat. Ha kételkedsz abban, hogy mindezt neked kell megtenned, menj csak be a tábornagyhoz és nézd meg, rá lehet-e bízni az országot

- U r a m , ez a hercegség fele! Mi lesz így? - í g y talán - szólt komoran Salcomon - megmarad a

másik. Ezenfelül vedd lajstromba a hercegség területén is-mert varázstudókat. A megbízhatóakat fizesd le és szer-vezd az egységek mellé, a megbízhatatlanokkal pedig végezz mihamarabb. Ha pedig mindezzel elkészült, ja-vaslom, bízd meg minden nagyobb hajó kapitányát, hogy álljon indulásra készen, de a legénységet fővesztés terhe mellett eskesd meg, hogy erről tartsák a szájukat. A her-cegi fejvadászok mostantól az te irányításod alá tartoz-nak. Küldd őket az amundok elé, hogy megtudjanak ró-luk annyit, amennyit csak lehet. Kíméld, őket, ha teheted, de áldozd fel akár, mindet, ha szükséges.

— A hajók. . . ha bekövetkezne.... - . . . a legrosszabb - bólintott a pyarroni. - Mindig van

újrakezdés, fiam. Mindig. - E n nem vagyok egy Praedarmon! - nyögött fel Val-

corlad.

- P r a d e r m o n sem tudta, hogy ő egy Praedarmon lesz. A hazád érdekében imádkozz azért, hogy a te nevedet ne jegyezze meg a történelem. Csak ne feledd, néha a leg-jobb döntés is rossz. Ez nem a te hibád lesz, hanem a kö-rülményeké.

Salcomon magát is meglepve kinyújtotta a kezét és megveregette az újdonsült seregvezér vállát. Látta, hogy Valcorlad kihúzza magát.

- M e g fogom védeni a hazámat, vagy meghalok, uram! -Mel le t t ed leszek, fiam. Salcomon tisztelgett, sarkon fordult és lesietett a lép-

csőkön. Egy emelettel érhetett csak lejjebb, amikor meg-

333

hallotta, hogy Valcorlad kiadja első parancsait. Bár a sza-vakat már nem tudta kivenni, elégedetten bólintott a hanghordozás hallatán.

Salcomon a lakosztályába ment. Ablaka a palota udva-rán lévő szökőkútra nézett - minden diplomáciai vendé-get ezen az útvonalon vezettek a herceg színe elé. Mielőtt ideérkezett volna, alaposan tájékozódott, és kiismerte a környék összes országának, városállamának és porfészké-nek jelentősebb személyiségeit, hatalmi viszonyait.

Erős, helyi barna sört hozatott szolgájával és a naptól védő fehér vászonfüggönyt félrehúzva az ablakpárkány-ra támaszkodott. A díszegyenruhás hercegi testőrök fel-sorakoztak az érkező küldöttség fogadására. Megtermett, szabályos arcú férfi volt mindahány, izmosak, napbarní-tottak, fogazatuk ép, csak Salcomon tudta, mennyire ha-szontalanok lennének, ha komolyabb baj történne. Komo-lyabb baj esetére ott voltak azok a számszeríjászok, akiket az ő javaslatára képeztek ki és helyeztek el minden stra-tégiai ponton.

Felharsantak a fanfárok és kitárult a hercegi palota dí-szes, kovácsoltvas kapuja. A díszőrség tisztelgésre emel-te fegyverét. A gorviki küldöttség élén két fényes páncélú nehézlovas léptetett. Mintha nem is békés diplomatákat kísértek volna: jobbjukban kivont kard, baljukban sok harcot megjárt acélpajzs. Súlyos léptű hátasaik önmaguk-ban is felértek egy jól képzett harcossal. Azt, hogy nem csatára készültek, csak felhajtott sisakrostélyuk árulta el. Iszonyúan szenvedhettek a hőségben, de kőmerev, frissen borotvált arcuk kifejezéstelen maradt. Mögöttük érkezett a gorviki követ, magas, határozott vonású férfi, aki ősz haját rövidre vágatta, bő, világosszürke brokátmellényén díszes kardövet hordott, amelyen könnyű szablyát viselt. Salcomon meglepve vonta fel szemöldökét, amikor a fegy-

3 3 4 .

verben egyszerű, külső-kráni szablyára ismert. Csak az is-tenek tudták, hogyan került hozzá. A menetet két lövész zárta. Szemük jobbra-balra villant, és látszott rajtuk: tud-ják, honnan kapják a vesszőket, ha a raehuriak vezény-lő tisztje erre parancsot ad. A követ mögött a bal oldalon ferde szemű nomád származék markolta a számszeríjat, jobbra pedig. . .

Talán soha nem vette volna észre, ha a másik számszer-íjász nem kezdi el összehúzott szemmel a felmérni várfal lőrései mögött lapuló lövészek esélyeit. Nem a fejét for-dította oldalra - derékból mozdult. Salcomon érdeklőd-ve fürkészni kezdte a követ testőrének bal kulcscsontját. Bólintott. A sebhely ott volt; ő maga lőtte volna tarkón jó húsz esztendővel ezelőtt, ha kegyesek hozzá az istenek, így csak egy nyaki inát metszette el egy acélhegyű vesz-sző. Liskeord. Anyja legalábbis ezt a nevet adta neki, mi-kor világra hozta Syburrban. Hogy kráni cimborái minek nevezték, azt nem tudta. Gondosan ügyelt rá, hogy arc-vonásain ne látsszon meg a felismerés, és óvatosan húzó-dott hátra, mert Freder Liskeord már annak idején is éles szemű fickó volt, és Salcomon nem kockáztatott. Tudta, legalább egy óra ideje mindenképpen lesz, mert a tárgya-lás addig bizonyosan eltart. Komótosan felhajtotta hát sö-rét, közben pedig tollat és papirost ragadott, és három rö-vid üzenetet körmölt le, jól olvasható, szálkás betűivel. Mindannyiszor ugyanazt. Passzusa feljogosította rá, hogy igénybe vegye a Raehur és Pyarron közötti diplomáciai posta összes csatornáját, beleértve a mágikusakat is, és nem habozott fel is használni ezeket.

* * *

3 3 5

Hűvös szél fújt a mázsás kövekből rakott falak között, felkavarta az évszázados port. Húsz év szemete kapott szárnyra, amint az embertörzsnyi szélörvények magasba ragadták. A kezdődő vihar azonban hiába ostromolta az öt lépés vastag bazaltfalakat, csak a szűk, lőrésnyi abla-kok eresztették át helyenként. A pyarroni szerzetesrend roppant erődtömbje, habár uralta a környéket, az Állam-szövetség egykorvolt - azóta porig rombolt - fővárosának romjainak csak kicsiny töredékét foglalta el. Nemcsak az egykori Pyarron túlélői dolgoztak az erőd felépítésén, de az Államszövetség minden részéről érkeztek olyanok, akik úgy gondolták, hogy legalább látniuk kell az embe-riség elpusztíthatatlanságának szimbólumát. Többségük itt is maradt, vállalva a nélkülözést, a szigorú fegyelmet és azt a terhet, amit a folyamatos testgyakorlás és az iste-nek szolgálata rótt rájuk.

A halott város lassan új életre kelt, és bár színei megfa-kultak, világi pompája odalett, de éppúgy foggal-köröm-mel kapaszkodott az életbe, mint a Dúlás előtt. Sőt, ta-lán még jobban is.

— Még húsz fekvőtámasz! — vetette oda Laudeac a nők-nek és férfiaknak, akik az udvaron gyakorlatoztak a tűző napon. Fojtott nyögések érkeztek válaszul. - Aki nyögött, tehát Seimord, Fronil, és te, új fiú, ott a szélén, nektek két tucat!

— Laudeac atyám, én már nem bírom! - H a még meg tudsz szólalni, f iam, akkor bírod! Ha

végeztetek, fu tunk, utána fertályóra pihenő, és megkapjá-tok a második vízadagotokat.

— Atyám, igen, atyám! A megtermett, napszítta hajú Laudeac felsóhajtott. - T u d o m , most nagyon gyűlöltök. Higgyétek el, ez

semmi ahhoz képest, amikor néhány hét múlva megkez-

336

dődik a fegyveres kiképzésetek. Akkor Orwella poklába fogtok kívánni.

Fel-alá sétált a gyakorlatozó akolitusok között, hiszen, bár szemmel tudta volna tartani őket eredeti helyéről, tud-ta, hogy közelségére megkettőzik erőfeszítésüket. Ki féle-lemből, ki büszkeségből. Laudeacnek feltett szándéka volt, hogy kiirtja belőlük mindkettőt. Ha elég elszántak, később még megengedhetik maguknak az érzelmek fényűzését.

Sietős lépteket hallott maga mellett. Oldalra fordult. Fiatal, csuhába öltözött fiú érkezett, aki alighanem a régi iratok rendezgetésével volt elfoglalva mélyen a katakom-bákban, mert rögtön izzadni kezdett a verőfényben.

—Leveled érkezett, atya! -Ide? Ugyan kitől? - F u t á r hozta, atya, egyenest Pyarron... úgy értem, Új-

Pyarron városából. - R e n d b e n . Add, fiam és menj a dolgodra. Átvette a levelet, és átfutotta a kurta üzenetet. Jelentő-

ségteljesen bólintott, majd felnézett a drága merített pa-pír széle felett.

-Tizenkilenc, húsz. Aki akar, mehet. Mind maradt. - N o , akkor futás. Három kör, vagy amíg vissza nem

jövök. Tudta, senki nem fogja kihasználni a távollétét, és fut-

ni fognak, amíg össze nem esnek, ha kell. Laudeac vissza-ment a cellájába, és kivonszolta a sarokba a nehéz katona-ládát. Megpróbálta kulccsal kinyitni, de a zárszerkezetet már rég használhatatlanná tette a rozsda, ezért shadleki buzogánya egyik pengéjével feszítette fel. Fa reccsent, acél zörrent. Tízfontnyi, olajos rongyokba csavart batyut emelt ki a ládából. Önkéntelenül elmosolyodott, amikor meg-látta régi sodronyingét, ami annak idején annyiszor men-

337

tette meg az életét. Gondosan letisztogatta a láncszemek-ről a felesleges olajat, majd átnézte: a vértezet makulátlan volt, ugyanúgy, mint amikor tizennyolc évvel ezelőtt a lá-dába került.

Felöltötte régi páncélját. Tehette, hisz egyetlen latnyit sem hízott az elmúlt években; a kor csak arcát rótta tele ráncokkal, izmait szíjasabbá tette a folytonos testgyakorlás. Megmarkolta a buzogányt, és kilépett a cellájából. Úgy-sem volt egyéb holmija, amit magával kellett volna vinnie.

A komtúr lakrésze felé indult. Kettőt kopogott a tömör tölgyfa ajtón, majd belépett.

- Üdvözöllek, Laudeac! - pillantott fel Perdanis, a Ó-Py-arron legmagasabb rangban álló szerzetese. Cellája sem-mivel nem volt díszesebb, kényelmesebb vagy tágasabb, mint bárkié a kolostorrendszerben. - Gondolom, szólni kívánsz velem. Mondd, miért jöttél?

—Távoznom kell, atyám. A komtúr magas homloka ezernyi ráncba szaladt. Idős

volt, jóval hatvan felett, de erős és kitartó, éppúgy, ahogy alárendeltjeitől elvárta.

- T u d o d , mivel jár ez, igaz? - kérdezte, és felvonta dús, ősz szemöldökét.

- T u d o m , atyám, de szándékomban áll visszajönni. Ha kell, akolitusként. - N e m kivételezhetek veled sem, fiam.

- N e m is kérném. -Enny i re sürgős elmenned, épp a kiképzés közepén? -

tárta szét karját a rendfőnök. - Igen, komtúr. - Sejtem, milyen okod lehet rá, Laudeac fiam. Ha Uwel

kezéből nyered el a békét, hát úgy is jó. Keresd meg Gre-ador testvért, ő majd segít elérni az úti célodat.

Laudeac hálásan bólintott, majd távozott.

3 3 8

A Fények sugárútja Új-Pyarron egyik leghíresebb ne-gyedét szelte keresztül, és rá is szolgált a hírnevére. Verő-fényes idő volt, az utcákon egymással versengve parádéz-tak a cicomás ruhákba bújt nemesek és polgárok. A férfi-ak oldalán díszes kardok, a nők arcán tökéletesre csiszolt mosolyok. Szökőkutak ontották a kristálytiszta vizet, és mindenüt t galambok lestek az elhullajtott morzsákra. Lanvoliont tíz teljes szívdobbanásig kötötte le a látvány, majd hátat fordított az erkélynek, és komótos léptekkel a vaskos lábú karszékhez lépett, amelyet hiábavalóan rán-gatott a hozzá kötözött, pohos férfi.

- Nos tehát, hol is hagytuk abba? - kérdezte eltűnőd-ve. - A, megvan. Az időjárás csodás, a család - még - jól van, és most beszéljünk az üzletről. Ami, ahogy hallom, rosszabbul megy, mint szeretnéd. Az az üzlet, csak hogy tévedés ne essék, amit az én pénzemen indítottál el.

- Egy-két hónap haladékot kérek, Lanvolion uram, csak egy-két hónapot és...

- M á r fél éve megkaptad. Lanvolion az egyik szövetborítású, finoman kidolgo-

zott székhez lépett, megtámasztotta rajta a csizmáját, majd kötélizmait megfeszítve nekihuzakodott, és letörte az ülőalkalmatosság lábát. A másik összerezzent a száraz reccsenés hallatán.

- A z t hiszem, más alapokra kell helyeznünk a megál-lapodásunkat. Az istenek kegye kiszámíthatatlan, de ha valaki a fizetés napja előtt alig néhány órával ezer arany-nyal az erszényében Erionba utazik, majd az egész sum-mát utolsó rézig eljátssza az Enrawell Csillagában, annak semmi köze az istenekhez. Annak pedig, hogy a jusso-

339

mért érkező embereimnek nyoma vész, semmi köze a bi-zalomhoz.

A székláb hangosan csattant Lanvolion széles, kérges tenyerén.

-Tényleg azt hitted, te Orwella pondrója, te, ostoba majom, hogy azok a filléres izomfiúk, akik az ajtód előtt pózoltak, képesek megvédeni tőlem' Remélem, nem fizet-tél nekik sokat.

Lanvolion fogást váltott a széklábon, majd egyetlen ki-számított mozdulattal lesújtott az adós bal kezének szét-tárt ujjaira. A kereskedő fájdalmasan felordított, de hang-ja hamarosan nyüszítésbe fordult.

- Nem tudom, miért üvöltesz, úgysem hallja meg sen-ki. Különben is, egy kéz is elég ahhoz, hogy mindent alá-írj, amit eléd teszek.

Ismét ütésre emelte rögtönzött kínzóeszközét, de mie-lőtt lesújtott volna, valaki belépett a tágas nappali ajtaján. Alacsony, menyétképű emberke óvakodott be, övén össze-csörrentek az álkulcsok. A tagbaszakadt gazfickó meg-fordult.

- M i é r t zavarsz, hát nem látod, hogy fontos megbeszé-lésem van?

- F ő n ö k úr! Egy csuhás van odakint, nagyon megverte Ragyást és Szekrényt, most pedig odalent ácsorog, és azt mondja, hogy beszélnie kell veled!

- É s , nevet mondott az a csuhás? - A z t nem. Csak annyit morgott, hogy Salcomon mi-

att van itt. - É r t e m . Nos, akkor beszélek vele. Küldd fel a nomá-

dot. Tudja, mi a dolga. Nem kell kíméletesnek lennie. A meglepett zártörő kezébe nyomta a véres széklábat,

majd elindult lefelé.

3 4 0

A szoba nyomasztóan szűk volt és átható pézsmaszag terjengett odabent. Az ifjú kráni erőnek erejével próbált úrrá lenni térdének remegésén. Tisztában volt vele, hogy elég egy tiszteletlen szó vagy egy félreérthető mozdulat és sosem látja többé a nagyvilágot. Odabent hárman ültek. A kiemelkedett - egy szabályos vonású, ősz hajú férfi -egy csuklyába burkolt félig ember, félig aquir, aki talán a tanácsadója lehetett, és egy hatalmas termetű kardforga-tó állt, talpig fekete vértezetben. Ő alighanem a nagyúr katonai parancsnoka. Az ifjú emlékezetébe idézte mind-azt, amit az elmúlt években tudott Typhonais etikettjéről. Meghajolt, ujjnyira annyit hajtotta meg derekát, ahogy ilyen helyzetben illendő volt.

— Beszélj, követ! — recsegte a consular. -A Viperavér klán küldött, nagyuram, Fra Khrasmo-

roqq szól a számmal. Tudomásunkra jutott, hogy Typho-nais jelenleg hiányt szenved képzett messorokban, sequ-atorokban, mortelekben valamint oculisokban. Klánunk comturja arra a következtetésre jutott, hogy érdekeink ez alkalommal egybeesnek.

— A comtur tehát tárgyalni kíván - bólintott az aquir származék. - Tudomásom szerint összes megbízótok elé-gedett volt teljesítményetekkel, miért akartok hát patró-nust váltani?

— Klánunk a halálig hű, mindaddig, amíg a kontraktu-sunk érvényben van. Nem akarunk azonban egy bukott tartományúr döntései miatt mártíromságra jutni.

— Életképes hozzáállás — bólintott a tanácsadó és az if-jú sequator már tudta, hogy az első akadályt sikerrel vet-te. - Mit tud ajánlani a Viperavér klán?

- N é g y teljes sequadiont, háromszor ennyi kiképzés alatt állót, akikből, ha Ranagol is úgy akarja, akár há-

341

rom újabb is kikerülhet hét esztendőn belül, valamint mindazon tudást és információt, amelyet nagyjaink ösz-szegyűjtöttek a századok során és jónak látnak megoszta-ni veletek. Ezek azonban később tárgyalások alapját ké-pezik.

— Mit kérnétek mindezért cserébe pontosan? -Pa t rónus i védelmeteket mindaddig, amíg méltónak

bizonyulunk rá, valamint Typhonais területén belül min-den tizenkét esztendőnél fiatalabb gyermeket a haláladó-ba választottak közül.

-A Viperavér klán kezében minden arannyá vagy in-kább fekete acéllá válik, igaz? - mosolyodott el a tanácsnok.

- M o n d j á k - bólintott komoly arccal a követ. - N y i l v á n tudatában vagy annak, hogy a Typhonaissal

szomszédos tartományok területére nem terjed ki a ne-mes consular hatalma.

- M é g nem, de ez nem lesz mindig így. Tudomásunk-ra jutott, hogy más, szomszédos tartományokkal szövet-ségben a nagyúr is támadást készül indítani, hiszen ott-honunk túl gyorsan nőtt meg túl nagyra és ezzel kivívtuk szomszédaink haragját.

-Typhonais mindeddig nagy súlyt helyezett arra, hogy fennmaradása szomszédai előnyére váljon. Mi végre gon-dolod hát, hogy pusztulásukkal előnyre tennénk szert? -kérdezte a consular.

-A politikai döntések nem rám tartoznak, nagyúr. - R e n d b e n . Öljétek meg! - adta ki a parancsot az ősz

hajú férfi, mire a fekete páncélos óriás egyetlen sima moz-dulattal kardot rántott és lesújtott.

A követ tágra nyílt szemmel követte a penge útját , amely hajszálnyival nyaki ütőere mellett ért véget, de eköz-ben ösztönös mozdulattal a félaquir torka felé lendült. Ereje és gyorsasága bőven elegendő lett volna arra, hogy

3 4 2

halálos sebet ejtsen rajta. Ő is az utolsó pillanatban tor-pant meg, mikor eszébe jutott, hol is van valójában.

- T u d o d , hol buktál el, tanonc? - kérdezte a „consular" pyarronira váltva.

- Nem, uram — suttogta a megszégyenülten a jelölt. - M i t tudhatott a klánod Typhonais ügyeiről? — Uram, a parancsaim és a rendelkezésemre álló infor-

mációk szerint... - I s m é t felteszem a kérdést... Mit tudhatott a klánod a

vizsgafeladatban foglalt információk közül? A jelölt kétségbeesetten próbálta kitalálni, mire is gon-

dolhatott a vizsgáztató, amikor pedig megértette, késpen-gényire szorult össze a szája haragjában.

- U r a m , félreérthettem a feladatot. - T e halott vagy, fiam, ahogy a consular tanácsadója is.

Jó eredmény ugyan, de nem elégséges. Egyszerű orgyil-kosok kiképzésére Pyarron titkosszolgálata nem fordítana ennyi időt és pénzt. Azért buktál el, mert túl sokat mond-tál el abból, amit megtudtál. Elfelejtetted, hol vagy és azt is mennyi időd van még. Ha úgy sétálsz ki az ajtón, hogy az üzlet még nem is jön létre, akkor is lehetett volna még második esélyed! A te feladatod, fiam, az volt, hogy ne hagyd ott a fogadat rögtön az első tárgyaláson.

A bukott jelölt összeszorított fogakkal bólintott, majd a „consular" intésére távozott a szobából.

- N e m tűnt rossznak a kölyök - jegyezte meg kísérte-ties kánonban a félaquir. - Kapjon még egy esélyt, Ben-nolac?

- É p p elég harag van benne ahhoz, hogy alkalmas le-gyen, de ne váljon lélekben is kránivá odaát - bólintott a fekete vértes kardforgató is.

- I g e n . . . — töprengett el az ősz kiképző. - Jövőre ismét megpróbálhatja. Ha elbukik, Gorvikban kap majd fela-

343

datot, ahhoz ugyanis jobb is, mint kellene. Most pedig menjünk, megéheztem.

Az ősz férfi úgy vetette le consulari álarcát, mint a kí-gyó a bőrét vedléskor. Szivarra gyújtott és kisétált a nyo-masztóan ámbraszagú szobából, majd maga mögött hagyta a jellegtelen, vedlő festésű, tömbszerű épületet is. Azonnal tágas piactérre érkezett, amelyet - jól tud ta -fejvadászok tucatjai oltalmaztak a nap minden szakában, még akkor is, ha nem gyűlik össze itt egy időben a pyar-roni titkosszolgálat három legtapasztaltabb kiképzője. Gustavo Bennolac néhány rézért sült kolbászt és foszlós fehér kenyeret vásárolt, de nem tudta megkezdeni megké-sett ebédjét, mert a pult mellől két férfi lépett oda hozzá. Mindketten a syburri vértes gyalogosok nehéz sodronyin-gét viselték, az egyikük oldalán shadleki buzogány, a má-sikén kurta kard.

- T a r t a n a k ezek itt valami rendes italt is, vagy vedel-jem tán a savanyú mustárjukat? - kérdezte Lanvolion.

- É n is üdvözöllek - biccentett kimérten Bennolac. -Rég nem láttalak titeket.

- Salcomon Liskeord nyomára akadt. Jössz? - Hová? - V a n olyan hely, ahová nem követnéd? Bennolac elmélázott, majd nemet intett a fejével. - E z t azért még megeszem. Kértek?

* * *

Salcomon jobb elfoglaltság híján az amundok elle-ni védekezés előkészületeibe temetkezett, Valcorlad had-nagy és a jelentések társaságában. Kényszerítette magát arra, hogy a feladatra koncentráljon, noha minduntalan Liskeord arcát látta lelki szemei előtt a térképek helyett.

344

Biztos volt abban, hogy a gorvikiak jó néhány órát eltölte-nek majd a herceggel folytatott tárgyalással, és még akkor is legalább egy napja van, ha semmiben nem sikerül meg-állapodniuk. Őszintén remélte, hogy ennyi idő elég lesz a társainak arra, hogy megérkezzenek. Nem kellett csa-latkoznia. Hamarosan hírt kapott felőlük. Laudeac, Lan-volion és Bennolac is megérkezett. Nemcsak hogy mind-annyian túlélték az elmúlt húsz évet, épek, egészségesek és talpraesettek is maradtak. Társai nem kockáztattak is-meretlen terepen; a várostól nem messze, a sziklák kö-zött ütöttek tábort, kőhajításra a fő kereskedelmi úttól. Ráadásul gondoskodtak arról is, hogy üzenetük bejusson a palotába. A gorvikiakkal folytatott tárgyalások villám-gyorsan futhat tak zátonyra. Az udvaron készülődés tá-madt, a távozó küldöttséget pedig nem díszőrséget álló, hanem árgus szemekkel figyelő, harckész katonák búcsúz-tatták. Senki előtt nem volt titok, hogy a követ menetét a raehuriak diszkréten, de észrevehetően a határig fog-ják kísérni. Salcomon felsóhajtott. Őszintén reménykedett benne, hogy az ország, amelynek szolgálatába szegődött, északi és nyugati szomszédaival sikeresebben tárgyal, mint a kevély ranagolitákkal. Még egyszer, utoljára le-pillantott. Semmi kétség: az egyik számszeríjász Liskeord volt. Megvárta, amíg kiügetnek az udvarról, utána paran-csot adott, hogy vigyék kedvenc lovát a keleti őrposzthoz, magának pedig elfüggönyözött batárt hívatott.

— Változott a helyzet, Valcorlad. Néhány napra távoz-nom kell.

- M e n n y i idő, uram? — Egy hét, tíz nap. . . amennyit a szükség diktál. — És ha megjönnek addig az amundok? — Akkor majd jobban igyekszem. Feltett szándékom,

hogy megfeleljek a herceg által belém vetett bizalomnak,

3 4 5

de fel kell készülnöd arra is, hogy nélkülem boldogulj. A javaslataim alapján ez nem okozhat gondot. Az iste-nek óvjanak!

- É s segítsenek téged az utadon, uram! - felelte udva-riasan Valcorlad. Több szót nem is vesztegetett a tanács-adóra, hisz' tudta, sürgősebb dolga van.

Salcomon az udvaron várakozó batárba ült, és a kele-ti őrposzthoz hajtatott; a Gorvikba vezető széles, kövezett kereskedelmi úton alig kellett fertályórát megtennie a vá-ros falaitól. Az őröktől átvette lova kantárját, és szó nélkül továbbindult. Amikor kiért a látótávolságukból, letért az útról, és száron vezette hátasát az út menti cserjés felé. Tudta, hogy társai éberségét nem tudná kijátszani, ezért meg sem próbált rejtőzködni. Hamarosan a húsz évvel ez-előtti füttyjel hangzott fel kérdőn, ő pedig ugyanúgy vá-laszolt, mint annak idején, Syburr ostromakor.

- A z istenek hozták, hadnagy úr! - hangzott fel mö-götte egy borízű hang. Lanvolion egy fa mellől lépett elő, amint eltüntette barnászöld köpenye alatt acélívű szám-szeríját. Valamennyi fém felszerelését vastagon borította a rákent, zsíros korom. Sötétre festett arcából csak a sze-me fehérje villant elő. Salcomon kimérten biccentett fe-lé. Lanvolion arca kikerekedett, termete is tekintélyesebb lett, de lépte éppoly halk volt, tagjai éppoly izmosak, mint akkor, amikor. . .

- Öljük meg őket! Öljük meg mindet! - üvölti Lanvolion. Dárdája egy hiísszín páncélt viselő lovag torkába vágódik, a

sebből fekete vér fröccsen elő. A fegyver nyele reccsenve törik ketté, ahogy a kráni alázuhan a nyeregből, de Lanvoliont, a syburri Elveszett Reménység legjobb harcosát ez nem állítja meg. Elő-húzza a rövid, kétélű kardját, és fejét pajzsa mögé szegve újabb

3 4 6

rohamra indul. Oldalát Laudeac fedezi, az alakzat harma-dik embere azonban már rég holtan fekszik a sárban, így ma-ga Salcomon hadnagy áll a helyére. Lassan, de halálos bizonyos-sággal haladnak előrébb az orkok szétzilált sorai között, akiket láthatón összezavar vezérük halála. A három syburri hamaro-san nem várt segítséget kap: az ötvenlépésnyire lévő fák mögül roppant számszeríj vesszeje szisszen; még a csatazaj sem tudja el-nyomni a hangját. A kráni csapat utolsó lovasa átlőtt halánték-kal bucskázik alá a nyeregből, testét az orkok nehéz bakancsai tiporják a sárba, akik vezéreik halála után veszítenek elszánt-ságukból. Reményvesztve próbálják feltartani az egyre előretörő syburri éket. Lanvalion csapásai nem lankadnak, az orkok pe-dig látják, mind itt pusztulnak el.

-Fussatok, férgek! — röhög fel Lanvolion.

- J ó l mulatsz, strázsamester? - M i é r t ne, hadnagy? Ha elevenen sikerül elkapnunk

Liskeordot, az istenekre mondom, még táncolni is fogok! Salcomon már látta a három csenevész fa közé kifeszí-

tett, ágakkal és levelekkel borított ponyvával takart, he-venyészett táborhelyet. A ponyva alól Laudeac nézett fel. Régi, de kiváló állapotban lévő páncélzata felett egyszerű, durván kovácsolt szimbólumot viselt. O-Pyarron szerzete-sei hordanak hasonlót, állapította meg Salcomon.

— Laudeac gyalogos! - U r a m ! Szolgálatra jelentkezem! - vágta magát vi-

gyázzba a szerzetes, aki egykor az Elveszett Reménység legkiválóbb bajnoka volt.

.. .Laudeac csak egy pillantást veszteget a fejbe lőtt kráni lo-vagra, rögtön tölt és új célpontot keres. Még öt nyílvesszője van.

3 4 7

Az még tíz ork, ha az istenek a kegyeikbe fogadják, de a hét ak-kor is meglesz, ha nem. Újra lő, majd áttekinti a csatamezőt. A kráni tábor szinte elhagyottan terpeszkedik: védői holtan vagy halódva hevernek a földön. A syburriak rohama elsöpri őket -elszánt fenevadak, egyik sem menekül. Ott halnak meg, ahol gazdáik. Laudeac leugrik a fáról, és elfoglalja helyét az alak-zatban. Az Elveszett Reménység katonái elérik a sáncokkal és kihegyezett karókkal védett tábort, és elkezdik módszeresen át-kutatni. Tudják, a krániak kegyelmében nem bízhatnak, de lel-kük mélyén reménykedtek abban, hogy még életben találnak né-hányat a környékről elhurcolt nők, gyermekek és férfiak közül. Először úgy tűnt, csalatkozniuk kell. Akármerre néznek, halált látnak. Karóba húzott, lefejezett, elevenen elégetett emberek holt-testei. A szerencsésebbeket kutyafuttában vághatták le az orkok, amikor észrevették a syburri nehézgyalogosokat. Salcomon had-nagy fakó hangon védelmi pozícióba parancsolja embereit.

Több szó nem esett, de Laudeac tudta, ezeket az embereket az isteneknek tetsző módon eltemetik majd, és halálukat hetedízig-len megbosszulják a krániakon. Ahogy a többiekét.

A fák közül kilépett Bennolac is. A középtermetű, ősz férfi buzgón vakarta sűrűn serkenő borostáját, de amikor meglátta egykori hadnagyát, komótosan vigyázzba vág-ta magát.

— Örülök, hogy ismét találkoztunk.. . ezernagy? — kér-dezte Salcomon.

— így van, barátom. Te pedig.. . — Én is. így tehát akkor sem parancsolhatnék neked,

ha akarnék. Márpedig - nézett körül - egyikőtöknek sem akarok parancsokat osztogatni többé.

— Szükségtelen is lenne — vont vállat Lanvolion. — Saját elhatározásunkból jöttünk. Nos, mi a terv?

348

- K e l e t r e tartanak, gondolom, Warvik szép tartomá-nya felé. Liskeord és három másik. Megvárjuk, amíg el-tűnik a herceg közeléből, utána egy alkalmas pillanat-ban. ...

-Megö l jük . Húsz hosszú esztendőt késtünk vele, de jobb későn, mint soha.

Eltelik egy óra, majd kettő. Lassan alkonyodik. A syburriak fáklyákat gyújtanak a sáncokon, hogy megzavarják az orkok ér-zékeny szemét, de sem az orkok, sem a krániak nem térnek vissza. Az Elveszett Reménység katonái mély gödröt ástak a halottak-nak. Pap híján maguk mondják el a Dartonhoz szóló könyörgé-seket. Bennolac némán számlálja a holttesteket.

— .. .két tucat, három tucat... -Hadnagy úr, hadnagy úr! - kiált fel valaki. - Az egyik

még életben van! -Nézd meg, fiam, kit talált - int Bennolac felé Salcomon,

aki rögvest neki is indul. -Ide, káplár uram, ide! - jelez egy fiatal pikás egy két ember

mélységű gödör mellől. Bennolac nem lepődik meg: több ilyen ver-met is felfedeztek. Az Elveszett Reménység Syburr falainál fogság-ba esett katonáit dobták ilyenekbe az orkok, egészen addig, amíg egy kurta héttel ezelőtt véget nem ért az ostrom, és a hadiszeren-cse a felmentő sereg érkezésével a korábbi védők oldalára nem állt.

Odalent két test hever. Egy acélvértes orké, aki még fajtár-sai között is hatalmas baromnak számíthatott, amíg élt, és egy emberé, akit tetőtől talpig elborít a sűrű sár és az alvadt vér, de tisztán kivehető, hogy mellkasa ütemesen süllyed és emelkedik. Bennolac kötélért kiáltott, és két bajtársa segítségével leereszke-dik a verembe. Együttes erővel emelik a kihegyezett karók mel-lett a gödör szélére.

- Ez Liskeord! Hamar, hozzatok vizet, kötszert és pálinkát!

349

-Ez az akasztófavirág ezt is túlélte? - csóválja meg a fejét Lanvolion, aki egy flaskányi karcos borpárlattal érkezik.

Liskeord lassan kinyija a szemét. Megszólalna, de kiszá-radt torkából csak hörgés tör elő. Hátrahanyatlik, de tekinte-te tiszta.

-Jól vagyok! Jól vagyok - köhög fel, amikor lecsorog nyelő-csövén az erős szesz. - Lanvolion kerítésszaggatója a holtakat is felébresztené, nemhogy engem! A többiek?

-Halottak mind- válaszolja Laudeac. - Darton irgalmaz-zon nekik! És te? Hogy maradtál életben?

-Én? Nekem az orkok adtak fegyvert a kezembe, amikor megérkeztetek. Igaz, a hordozója a rossz felét nyújtotta felém.

-Hagyjátok aludni - mondja Salcomon. - Reggelre jobban lesz: sebet nem kapott, de halálosan kimerült.

Liskeord hajnalra valóban magához tér. A többiek azonnal körbeveszik. Ki étellel, ki itallal traktálja, mások pedig elúj-ságolják neki az elmúlt hét dicső harcait, amit Liskeord komor elégtétellel vesz tudomásul. Két óra múlva ismét az Elveszett Re-ménység soraiban menetel.

Lanvolion füttyjelét hallották meg. - Itt vannak - bólintott Salcomon. - Biztos vagy benne, hogy nem fognak letérni az útról? - É n nem tenném a helyükben - ingatta a fejét Ben-

nolac. - Ha úgy alakultak a tárgyalások, ahogy gondo-lom, akkor ellenséges terepen járnak. Megtámadni nem fogják őket a raehuriak, de megvédeni sem. Es ha gyorsan el akarják érni a határt, az úton maradnak.

- M i pedig kerülő úton közelítjük meg azt a pontot, ahol a kereskedelmi út eléri Gorvikot - folytatta Salco-mon. - O t t eléjük vágunk, utána kivárjuk a megfelelő al-kalmat. Induljunk!

3 5 0

A négy syburri keserves tizennégy órát lovagolt a nyak-törő kaptatókon, a meredek lejtőkön át, a kihalt ösvényt majd fél évszázada nem használta senki, amióta a völgy-ben megépült a jól járható, ám kanyargós kereskedelmi út. A magaslati pontokról időnként vetettek egy-egy pil-lantást a gorviki küldöttségre, de látták, hogy azoknak valóban nem áll szándékukban megnehezíteni a saját dol-gukat.

- A m o t t , a szakadékon túl - mutatott előre Salcomon - az már a ranagoliták földje. A hídon nem tudunk észre-vétlenül átkelni előttük.

- Kerülő út nincs - vélte Laudeac -, de ők sem tudnak úgy bevárni minket és csapdába csalni, hogy ne lássuk meg őket.

- Kénytelenek vagyunk némi előnyt adni nekik - bólo-gatott Bennolac -, de ők sem tudnak eltűnni a szemünk elől.

A menet feltűnt odalent, a gorvikiak nyílegyenesen a széles, farönkökből ácsolt híd felé tartottak. Átléptettek az út két oldalán emelt őrtornyok között, amelyekről egy-kedvűen néztek le az állig felfegyverzett határvadászok. Liskeord ismerhette a hírüket, mert mindvégig a föld fe-lé fordította számszeríját, és a többiek sem tettek hirtelen mozdulatot. A határ túloldalán lovasok közeledtek, hosz-szú porfelhőt kavarva maguk után.

-Á tkozo t t taknyok, hogy rohadnának el, de lassan és sok lével! Warvikiak, legalább kéttucatnyian.

- H a ilyen díszkíséretet kapnak a határtól, én mon-dom. .. — nyögött fel Laudeac.

- V á r j ! — intette türelemre társait Salcomon. A frissen érkezett lovasok védőgyűrűbe fogták a ma-

gas rangú követet, majd elporzottak vele délkelet felé, Liskeord és három társa azonban ott maradt.

351

-Fárasztó útjuk volt, letáboroznak. Kövessük a példá-jukat - mormogta Laudeac. - A lovaink sem bírnák. Ha pedig moccannak...

- . . .moccanunk mi is. Pénzfeldobás az első őrségért? -vetette fel Lanvolion.

-Miért ne? A régi idők kedvéért. így esett, hogy Laudeac és Bennolac maradt ébren őr-

ködni, mint annak idején általában. Hajnaltájt került sorra Salcomon és Lanvolion. Az egy-

kori hadnagy távcsövén át időről időre megszemlélte a négy gorviki táborát. Ők is őrséget állítottak, noha el-vileg hazai földön jártak. Ebből a távolságból tisztán lát-ta ugyan Liskeord alakját, de arcvonásait már nem tud-ta kivenni.

-Itt letáborozunk - szólal meg Salcomon hadnagy. Már vagy tíznapi járásra vannak Syburr erődjétől, nem sok-

kal mögöttük vonulnak a távoli Shadon birodalmának légiósai és a Pyarron minden részéről idegyűlt, bosszúszomjas harcosok, akiknek feltett szándékuk, hogy minden kránit kardélre hány-nak, aki nem takarodik vissza idejében a Fekete Határ mögé. Az Elveszett Reménység halálosan fáradt katonái közül néhá-nyan ott rogynak a földre, ahol megállnak, de a többségnek van még ereje hozzá, hogy előírásszerű tábort verjen.

-A kút használható? - teszi fel az utóbbi napok legfontosabb kérdését Salcomon. A visszavonuló krániak minden folyóvízbe állatokat öltek, és szinte az összes kutat beomlasztották, hogy le-lassítsák az üldözőket.

-Igen, uram - tiszteleg Liskeord. Ittam belőle, és megitattam a lovamat is. Ezt a kulacsot is abból töltöttem meg - mutatja fel a flaskát, és hosszan kortyol belőle.

A krániak minden települést feldúltak visszavonulásukkor, a nevenincs falu sem kivétel. A legépebben megmaradt épület

3 5 2

Dreina kőtemploma volt, de az sem volt magasabb deréknyinél. A vályogból és fából épült parasztházakból csak üszkös romok és elfeketedett gerendacsonkok maradtak.

-Még csak dögöt sem dobtak bele? - kérdezi furcsállkodva Bennolac.

-En nem vettem észre, de megnézheted te magad is. Bennolac a kút kávájához sétál, és fáklyát gyújtva levilá-

gít. Ellenőrzi a vödörrel felhúzott vizet is, majd széttárt karral Salcomon felé fordul.

-Nem lehet túl nagy előnyük. Általában alaposabbak ennél. -Lehet, hogy csak idefelé jártak erre - véli Liskeord. - Ezek

régi romok. A syburriak esznek, isznak, majd az őrök kivételével mind

ájulásszerű álomba merülnek. Hosszú, kemény napok állnak mögöttük, talán ha feleannyian lehetnek, mint egy hónappal az-előtt, de minden egyes elesett bajtársukért két, három betolakodó fizetett az életével. Azt mondják, hogy amikor Pyarron városa három esztendővel ezelőtt elbukott, hatvanhét birodalmi légiós pusztult ott a falaknál. Meglehet. Az azonban bizonyos, hogy bár megszámolni senki nem próbálta őket, Syburr ostroma után hetekig hordták a kráni holttesteket a dögkútba.

Háborítatlanul telik az éjszaka. Az őrök vaskos takaróik-ba burkolózva vészelik át a tél hidegét és csak időnként moc-cannak meg, hogy kinyújtóztassák elgémberedett tagjaikat. Sal-comon szörnyekkel viaskodik álmában és csak napkeltekor riad fel a haldoklók nyögéseire és fájdalomkiáltásaira. Talpra ugrik és kirohan sátrából, de támadóknak nyomát sem látja. Szemé-lyes őrei a halál végső görcsében hevernek a hóban, szájuk szé-lén véres hab. Kezét kardja markolatán tartva végigsiet a tá-boron. Túlélők után kutat. Lanvolion Bennolac mellett guggol, aki épp ordítva okádja ki gyomra tartalmát az egyik cölöpfal-nál. Lanvolion folyamatosan átkozódik és igyekszik tejet önte-ni a torkába.

353

-... ha meg mersz dögleni, gyalogos, én... -Hány túlélő van, strázsamester? -Liskeord jól van, éppen Laudeacot próbálja menteni. Min-

denki más halott, vagy hamarosan az lesz. Tíz szívdobbanás alatt történt, mindenkinek vége lett!

- Méreg? -Az. Salcomon elvicsorodik. -És Liskeord épp nem döglött bele! Érdekes. Liskeoooord! A tábor túloldalán felemelkedik egy térdelő alak. Széttárja

karját és egy tétova lépést tesz társai felé. - Uram! Laudeac valószínűleg... A hadnagy nem várja meg, hogy befejezze: felemeli az egyik

halott katona számszeríját, és lő. -Orwella poklában magyarázkodj, áruló! A nehéz acélvessző Liskeord koponyája helyett csupán nyaka

oldalát éri. A felderítő felkiált fájdalmában, de kín nem gyű-ri le, azonnal futásnak ered és beveti magát a csenevész, lomb-jaikat vesztett fák közé. Salcomon fogcsikorgatva bámul utána, majd mély levegőt vesz és Laudeachoz siet.

-Lássuk, áruló, bevégezted-e a munkát? - mormolja, amint a gyalogos mellé kuporodik.

Vigasztalanul kopogtak a földön és a lovasok páncélján a szapora, apró esőcseppek.

- Pokoli szerencsém volt akkor - vont vállat Lanvolion. - Ha tehetem, azóta sem iszom vizet. Azt hittem, reggel megkorbácsoltatsz majd, amiért csak pálinkát vedeltem egész éjjel, de...

- Kisebb gondom is nagyobb volt annál. Csoda, hogy engem megóvott az az amulett. - Elgondolkodva nézeget-te a nyakában lógó családi emléket. - Csak azért volt raj-

354

tam, mert anyám ragaszkodott hozzá, hogy állandóan vi-seljem.

Lanvolion féloldalasan elvigyorodott. - No igen, az anyai gondoskodás. Laudeac és Bennolac meg egyszerűen csak erős volt, mint a barom, a többiek viszont...

-Vár j ! - emelte fel a kezét Salcomon - Mozgás van. A volt strázsamester szó nélkül szó nélkül az alvókhoz

lépett, akik rögvest felébredtek közeledtére. — Indulunk. Az eső lassan köddé szelídült. A híd túloldalán a gor-

vikiak kioltották a tüzet és lóra kaptak. Salcomon távcsö-vén keresztül figyelte őket, kellő távolságra értek, maga is nyeregbe parancsolta embereit. A határvadászok né-mán tisztelegtek felé, amikor átment az őrtornyok között. Liskeord és kísérői jól ismerhették a környéket, mert rög-vest egy szűk, kanyargós hegyi ösvényen indultak útnak.

-Örülhetünk, ha a lovaink nem törik ki a lábukat ezen a szar talajon!

A syburriak rongyokat kötöttek a lovak patáira és szá-ron vezették tovább őket. A puha talpú lovaglócsizmán át fájdalmasan vágott lábukba a talaj minden egyes apró, éles szélű kavicsa és köve. Laudeac haladt elöl, hisz ő volt a legjobb lövész mindannyiuk között, a többiek némileg le-maradva követték, hogy ne eshessenek egyszerre csapdá-ba. Az ösvényről az utazók rendszeresen félrehordták a na-gyobb köveket. A csempészek gyakran járhattak erre, az út azonban közel sem volt biztonságos, időről időre mély szakadékok mellett kellett elhaladniuk az utazóknak. Itt is, ott is istenek szimbólumait rajzolták a sziklákra - min-den bizonnyal azoknak hagyták itt emlékül, akik az ös-vényen lelték halálukat. Laudeac alaposan megnézte, ho-vá lép. Tapasztalt, okos katona volt, tudta, hogy semmit sem jelent, hogy a warvikiak biztonságban haladnak előt-

355

tük, hisz ők ismerhették az utat és rajta minden csapdát és veszedelmet. Egy egyszerű hegyi rabló vagy csempész kelepcéjét lépésekről észrevette volna, de Darton komisz tréfáira egyetlen élő ember sem készülhet fel. Amikor az ösvény egy meredek sziklafal mellett tátongó szakadék mellett haladt el, lépteire megindult valahol odafenn né-hány kőgörgeteg. Csak arra volt ideje, hogy felpillantson, aztán elsöpörték az alázúduló sziklák, amelyek az ezer-lábnyi ásító mélységbe sodorták. A kőlavina hangjára tár-sai meggyorsították lépteiket, Bennolac látta meg először, mi is történt. Rögvest hasra vágta magát, az ösvényre ke-rült embertörzsnyi sziklák halma mögött. Biztosra vette, hogy a siedonok meghallották a robajt, és nem késleked-nek kideríteni, mi történt. Nem tévedett. Százötven láb-bal előtte ideges nyihogás kélt, gorviki nyelvű parancs-szavak harsantak. Bár Bennolac feszülten figyelt, tudta, a lépteket nem fogja idejében meghallani, így látására kell hagyatkoznia. Összehúzott szemmel figyelte az ösvény közepét, miközben igyekezett a szikla oldalát is szem előtt tartani, hogy jobban lássa a mozgást. Az emberállat, le-gyen pyarroni, gorviki, vagy akár kráni, fél a mélység-től. Eleven lélek valószínűleg nem a szakadék felőli olda-lon próbál közeledni. Nem is ott közeledett. A siedon a sziklaszirtnek vetette hátát, úgy araszolt előre, és amikor meglátta az útra zuhant köveket, bólintott, majd visszain-dult volna társaihoz. Bennolac megvárta, míg hátat fordít neki, majd komótos mozdulattal tarkón lőtte. Nem érde-kelte már, hogy számszeríja pendülését meghallják ellen-ségei. Hallotta, hogy társai is megérkeznek.

- Egy tőlünk, egy tőlük — suttogta. -Laudeac? - érkezett a halk kérdés. Az Elveszett Reménység veteránja némán a szakadék-

ra mutatott.

356

Jó darabig senki nem moccant. Tisztában voltak azzal, hogy aki a szűk ösvényen előreront, meghal, az ösvény-re zuhant kövek pedig jó fedezéket jelentettek. Salcomon tudta azonban azt is, hogy ha nem cselekszenek, Liskeord ismét megszökik, kísérőinek pedig parancsba adja, hogy fedezzék menekülését a tejfelsűrű ködben.

A hóban vércseppek jelzik a menekülő Liskeord útját. Tisztán látszik a letört ágakból, hogy pánikba esett.

-Nem bírhatja már sokáig ezt a tempót - mondja a holt-sápadt Laudeac, aki Lanvolion vállára támaszkodva szemlé-li a nyomokat.

-így mi sem -jegyzi meg Bennolac. Csak hátráltatunk ben-neteket.

- Igaz - bólint Salcomon. - Egyedül eredek a nyomába. Lan-volion, kísérd őket vissza Syburrba és tegyetek jelentést!

-Az ott, pár óra járásnyira, már a Gyűrűhegység — mutat előre elgondolkodva a strázsamester. - Azon túl nem követheted!

-Dehogynem - mereng el a hadnagy. - Láttam már kránit nagy tömegben holtan és elevenen is. Sok újat nem tudnak nekem mutatni a tulajdon fészkükben sem.

- Úgy lesz, uram, maradok! - bólint Lanvolion, de közben elszántan bámul a menekülő után.

- Elvárom, hogy tartsd is a szavad. -Nos, uram, engem akár azonnalfel is köttethet - mondja fa-

kó hangon Bennolac. - Én ugyanis szintén utána eredek, ahogy jártányi erőm lesz és nem állok meg a Fekete Határnál sem.

Salcomon elgondolkodva nézi alárendeltjét és tudja, komo-lyan beszél.

-Most menjetek - szólalt meg végül, majd elindult az áruló után. Kránba.

357

Lanvolion a hegycsúcs felé intett. Társai bólintottak, mire fogást próbált a meredek sziklafalon, és a kockázat-tal mit sem törődve mászni kezdett.

- Ha ránk nem szakad a sziklafallal együtt - mormog-ta Bennolac, még mindig lelőhetik, ha észreveszik.

-Ötven szívdobbanás, és a hátukba kerül a hegycsú-cson át - vélte Salcomon. - Adjuk meg neki ezt az időt.

A kanyarulat túloldalán tisztán hallatszott a gorviki lovak patáinak dobogása.

- Ha támadni akarnának, nem hoznák a hátasaikat — suttogta Salcomon.

-Ket ten elmenekülnek, egy itt marad. Csapda. Bele-essünk?

Salcomon szélesen elvigyorodott. - Negyvennyolc, negyvenkilenc... — Éji hantmadár

hangja hallatszott odafentről. - Ötven. Hát nyilván be-lesétálunk.

A falhoz lapulva araszoltak előre, hosszú évek kiképzé-se során beléjük vert gyakorlottsággal. Lépés, szünet, visz-szafojtott lélegzet. Puha lovaglócsizmájuk talpa alatt nem zörrentek meg a kövek, de tudták, hogy odaát a gorvikiak még talán lélegzetük hangjára is felneszelnek. Csak abban reménykedhettek, hogy Lanvolion idejében támadást in-dít a magaslati pontról. A sziklafal és szakadék között ka-nyargó ösvény élesen balra fordult előttük. Egymásra néz-tek és biccentettek. Az ellenség helyében ők itt állítottak volna kelepcét.

* * *

Bennolac megtámasztja a lábát a ködpárától nedves talajon, lendületet vesz és elrugaszkodik. Jobbjában rö-vid, nehéz, egyélű kard. Salcomon közvetlenül a nyomá-

358

ban, felajzott, nehéz nyílpuskát tart. A fegyver íve alól éles pengék merednek elő. A kanyaron túl meglepett hörrenés hangzik, a kék hold fényében döfésre emelt ramiera villan, de már későn. Bennolac nehéz pengéje a siedon lengőbor-dája alatt hatol a húsba, és csikorogva elakad a csigolyák között. Az ősz syburri fájdalmas puffanással ér földet, csú-nyán lehorzsolja vállát, kardja markolatát a gorviki halál-tusájában kicsavarja a kezéből. Az Elveszett Reménység egykori harcosa kigurulja az esést, hosszú kegyelemtőrt ránt, és ismét talpon terem.

Salcomon látja, amint bajtársa az ellenségre veti magát és célpontot választ. A sötétben fekete selymekbe öltözött, kézi számszeríjat markoló gorviki áll. Gyors és képzett, célzásra emeli fegyverét, és mellkason lövi Salcombét. A syburri azonban fel sem szisszen: vastag, jóféle acél-ból készült sodronyingén kettétörik az üreges vessző. Ti-zenöt láb. Gyerekjáték. Hangosat pendül a húr, a széles nyílhegy recsegve töri ki a gorviki fogait, majd darabok-ra szaggatja a koponya hátsó részét, és a siedon aláhullik a szakadékba Laudeac után.

Az ösvényről patadobogás hallatszott. Egy lovas távo-lodott, gyorsan, nagyon gyorsan.

— Ez Liskeord - jegyezte meg Bennolac, miközben kife-szegette kardját a gorviki gerincéből.

—Az — helyeselt Salcomon. - Sebaj, Lanvolion majd gondját viseli. De ha mégsem, hármunk elől úgysem fut-hat el.

— Holnap Gorvikba ér - csóválta meg a fejét Bennolac. - Ott ismét nyomát veszíthetjük.

— Gorvik nem Krán, és ezt épp olyan jól tudod, mint én — vonta meg a vállát Salcomon.

3 5 9

- M i pedig már nem vagyunk huszonöt évesek. Azt mondom, egy napunk van. Ez meg miért nem lő már?

— Ha eddig nem lőtt, már nem is fog - szólt komoran az egykori hadnagy. — Nézzük meg.

Az Elveszett Reménység katonái felmásztak hát a szik-lafalra. Salcomon érezte ugyan a fájdalmat mellkasában, de tudta, hogy a gorviki lövésére holnapra csak egy kiter-jedt véraláfutás emlékezteti majd. Ha lesz holnap.

Az ötven szívdobbanás csak odalent tűnt kevésnek. Mi-közben a kövekbe kapaszkodtak, még a vastag bőrkesz-tyűkon át is érezték a sziklák borotvaéles felszínét, ziháló tüdejükbe csak nehezen talált utat a levegő. Mielőtt felért volna, Salcomon jelzett bajtársának, hisz látszott, ő érke-zik majd fel hamarabb. Amikor látta, hogy a hason fek-vő Lanvolion meg sem rezdül érkeztére, magában imát mormolt Dartonhoz a volt strázsamester lelki üdvéért. A nyomában járó Bennolac szenvtelenül társukhoz sétált és megvizsgálta a holttestet.

— Az öreglyukon át szúrták le valami vékony pengével. Gondolom, ramierával.

— Liskeord. Régen jó katona volt, mostanra kiváló or-gyilkos lett.

— Kráni út — bólintott Bennolac. - Hatékony. — Az. A kráni út a túlélőké, a syburri a győzteseké. Bennolac még szakított rá időt, hogy visszamenjen és

eloldja lovaik kantárszárát. Boldoguljanak csak, ahogy tudnak, utána visszament a csúcsra, ahol Salcomon kém-lelte a ködfedte messzeséget távcsövével.

— Fut. Ismét, kár, hogy már akkor lőtávolon kívül volt, amikor ideértünk — jegyezte meg.

— Ha nem tudná, hová megy, nem futna - szólalt meg színtelen hangon Bennolac. - Kétnapi járóföldre nincs, aki segíthetne neki és ezt ő is tudja.

3 6 0

- Ú g y tűnik, mégis van - nézett hátra Salcomon. Sze-me alatt megrándult egy izom, ajka vonalnyira keskenye-dett. Bennolac kérdőn felvonta szemöldökét, és átvette a távcsövet, amit társa felé nyújtott. Szótlanul nézte egy da-rabig a közeledő lovasokat, majd komótos mozdulatokkal leoldotta sisakját és a vigasztalan, szürke égre meredt.

- J ó l szórakoztok, ugye? - kérdezte fáradtan. A felhők lassan semmivé foszlottak az égen, a köd pedig, mintha varázsütésre tette volna, szétoszlott.

Krániak. Kilencen. Talpig vasban, sequorokkal, mara-sequorokkal, lóra való pallosokkal, lándzsákkal. Minden bizonnyal akadt köztük mágiahasználó is. Mindannyiuk-nak volt egy váltás lova, egyikükén hatalmas termetű, bronzszín bőrű alak ült, összekötözött kézzel és felpec-kelt szájjal. A menetet egy öles termetű, kopasz óriás ve-zette, aki állát simára borotválta, de dús pofaszakállt és bajuszt viselt. Liskeord közeledtére azonnal megálljt pa-rancsolt embereinek. Syburr egykori katonája ügetésben közeledett feléjük és amikor húszlábnyira ért, leugrott a nyeregből és kantárszáron vezette tovább lovát. Mielőtt a vezér akárcsak egy pillantást is pazarolt volna rá, mé-lyen meghajolt.

-Dörgölőddz csak! - vicsorgott Bennolac. - Akkor sem úszód meg.

- Dehogynem - szólt komoran a másik syburri. - Ha-csak nem maguk a krániak végeznek vele a kedvünkért.

- Vagy az amundok. -Miféle amundok? - meredt észak felé Salcomon. - Azok ott — nyújtotta át távcsövét az egykori káplár. Vagy egy tucatnyi, roppant izomzatú amund érkezett

észak felől, kitartó farkasügetéssel. Csupán ágyékkötőt viseltek, kezükben ott villogott a fegyverük, az immár Ibara-szerte rettegett meneth. Amhe-Ramun fiai mögött

361

másfél ember magas, sakálfejű szörny loholt, amely fegy-vertelen volt ugyan, de szájában ujjnyi agyarak, kezein arasznyi karmok meredeztek. Kék szemével mintha maga a halál tekintett volna a világra.

— Szép! Csak egy dolgot sajnálok - sóhajtott fel keser-vesen Bennolac, de közben szélesen mosolygott. — Sajnos az egyik rohadt banda mindenképpen győzni fog. Akkor hát...

— A krániakkal lehet tárgyalni. Az amundokkal vi-szont esélytelen - vont vállat az egykori hadnagy.

* * *

A krániak közben észrevették a támadást, és rögvest alakzatba fejlődtek. Leeresztették lándzsáikat és vágtat-ni kezdtek támadóik felé. Liskeord is lóra kapott, és széles ívű fordulóval igyekezett maga elé engedni a kráni vérte-seket, akik közül ketten kivont karddal őrizték a foglyu-kat. Amhe-Ramun démona egyetlen csapással tépte ketté az elsőt a rohamozók közül, torkából diadalmas üvöl-tés tört elő. A megmaradt lovasok teljes lendülettel át-vágtak az amundok zilált alakzatán, az alkarnyi acélhe-gyek döfései nyomán három bronzszín bőrű harcos hullott a fennsík porába. A krániak, hogy megőrizzék támadá-suk lendületét, szélesen elkanyarodtak, majd újrarendez-ték soraikat és ismét az amundokra vetették magukat. A dús pofaszakállú vezér elordította magát és pajzsos ke-zét az égnek emelte. Alkarnyi vastag villámcsóva vágott mozdulata nyomán a démon testébe, de az meg sem rez-dült a mágikus csapás alatt, a syburriak őszinte meglepe-tésére, pedig elég erős lett volna hozzá, hogy egy felnőtt férfi csontjaira süsse a húst. A sakálfejű már felkészülten várta a krániak újabb támadását; torokhangú hördülésé-

3 6 2

re hullámokat vetett a homok és kőkemény, térdig élő fal-lá szilárdult az éppen a rohamozó lovak előtt. Csak egy-nek sikerül idejében irányt váltani vagy ugratni, a többiek csontrepesztő erővel vágódtak a sziklás talajra. A sakál-fejű újabb parancsszavára szétoszlott a porfal és ismét kí-gyózó kacsokként kereste a krániak orrát és száját. Ek-kor ért az amundok mögé Liskeord, akire a démon mind ez idáig nem figyelt fel. Egyetlen biztos kardcsapással fe-jét vette az egyik amundnak, majd átszáguldott a démon mögött és végzett egy másikkal is.

- M é g mindig gyors, pontos és jó taktikus, de aljas, rá-adásul gondosan vigyáz rá, hogy más haljon meg helyet-te - szólt Salcomon.

- Igen. Kránibb lett a krániaknál. - H a viszont így megy tovább, akkor az amundok

győznek. — Akkor hát tegyünk róla, hogy ne menjen így tovább

- bólintott Bennolac és vállával nekifeszült egy hatalmas sziklának, amely a szirtfal szélén állt. - Te pedig... csald ide valahogy! — nyögte.

Salcomon felajzotta számszeríját és gondosan célzott. Odalent a fuldokló krániak haláltusájukat vívták; a porkí-gyók befurakodtak tüdejükbe és lassan megfojtották őket. Vezérük visszavonult az amundot őrző társaihoz és kardot markolva igyekezett óvni szállítmányát. Az amundok ha-mar felmérték a megváltozott erőviszonyokat és rögvest utána indultak volna, hogy bevégezzék a munkát, ame-lyet a démon kezdett el, de mindannyian megtorpantak, amikor Salcomon hátba lőtte az elsőt, majd a másodikat. Harmadik lövése nyomán pedig a démon bőrén vetett szikrát a nyílvessző. A sakálfejű szörnyeteg sarkon fordult, egy pillanatig vicsorogva bámult támadói irányába, utá-na megindult. Bennolac tíz szívdobbanást várt ki, majd

363

egy utolsó erőfeszítéssel kibillentette egyensúlyából a kő-tömböt, amely csikorogva zúdult alá a meredek lejtőn. A kétségbeesett terv sikerrel járt, a zuhanó tömb nyomá-ban ezernyi másik szikla indult meg, amelyek egyre gyor-sulva bucskáztak alá, hogy sokezer mázsányi súlyukkal végül maguk alá temessék Amhe-Ramun démonát. Vér-gejzír tört elő a földből, amint testét összeroppantották a sziklák. Csak a sakálfej és az egyik karmos kar meredt elő a kövek közül, a szörny szétzúzott testének többi ré-szét teljesen elfedték a kövek. A holdkék szemekből té-bolyult düh sugárzott, mozdulni már nem tudott. Felvo-nyított hát, és bár a kék hold Satralis túloldalán járhatott már, a korcs amund isten mégis meghallgatta szavát.

Salcomon talpa alatt örvényleni kezdett a sziklák szür-ke pora és mire egyet léphetett volna, térdig burkolta be a milliónyi apró pengeként metsző gyilkos felhő, mire pedig Bennolac odanézett, már a derekánál járt. A szürke szem-csék rövid ideig bíborban játszottak; a felszakadt erekből kiáramló vércseppek festették meg őket. A Smaragd Test-vériség kiképzője felemelte Salcomon elejtett számszeríját és Amhe-Ramun teremtményére célzott vele. A nehéz vessző keresztülvágódott a démon holdkék szemén és tol-láig mélyedt a vaskos csontú koponyába.

Csend lett. Mintha elnémult volna a világ. Bennolac új vesszőt tett a felajzott idegre és oldalra né-

zett. Látta, hogy társa menthetetlen. Salcomon izmai, erei, inai és zsigere deréktól lefelé eltűntek, csak fehérlő, simára csiszolt csontjai látszódtak. Megszólalni már nem tudott, de emberfeletti erőfeszítéssel még az iszákjába nyúlt és rángatódzó kézzel egy bőrtokba csomagolt pergamente-kercset nyújtott utolsónak maradt bajtársának. Bennolac lehajolt, lágy mozdulattal kiemelte Salcomon hagyatékát elernyedő kezéből. Látta, hogy a megkínzott test továbbra

364

is őrzi a tovaszállni készülő életszikrát; kőmerev arccal szí-ven szúrta az Elveszett Reménység utolsó tisztjét.

A tokban egy pergament talált. Gyorsan átfutotta a tartalmát.

„Mi, Diacomo Negreira herceg, Raehur fejedelme, az iste-nektől reánk ruházott hatalomnál fogva megparancsoljuk ura-dalmunk minden lakójának, származzanak akár nemesi, akár közrendű sorból, hogy engedelmeskedjenek a Pyarroni Államszö-vetség megbízottjának, ki ezen irattal igazolja..."

Iszákjába tette a tokot, és lenézett. Odalent azok a krániak, akik túlélték a démon varázslatát, lassan felül-kerekedtek az amundokon. Hírmondót sem hagytak be-lőlük, de közülük is csak a vezér maradt talpon, és ne-ki is csontig szaggatta a karját az egyik meneth. Mintha ügyet sem vetett volna rá. Rajta kívül csak csak Liskeord maradt. Bennolac számot vetett esélyeivel. Egy nyílvesz-szője maradt. Talán eltalálja. Vagy talán... sikerül meg-egyeznie a Sötét Ország katonájával. Lassú, megfontolt léptekkel leereszkedett a hegyoldalon. Tudta, minden mozdulatát két éber szempár követi. Lassan a sziklák kö-zé temetett amund démonhoz ért. Az irdatlan fej hegyes orra felett mintha megrezdült volna az egyik szemhéj... Mintha kitágult volna az egyik orrlyuk... Közeledtére ki-villantak a jégfehér fogak és mély mordulás tört fel a fe-kete vértől mocskos kutyaajkak közül. A syburri szenvte-len mozdulattal feléje fordult, egy pillanatig támasztékot keresett az ingatag görgetegköveken, majd teljes testével lendületet vett, és egy rúgással végleg szétroncsolta a dé-mon fejét.

Oda sem nézve folytatta útját a kráni felé. Az felnézett rá. Még akkor sem emelte fel lövésre kész fegyverét, ami-

3 6 5

kor húsz lépésre megközelítette. Liskeord keze azonban kardja markolatára csúszott.

- Nem! - reccsent a parancs. - Kiérdemelte, hogy meg-hallgassam, mit akar.

A syburri közben a közelükbe ért. Biccentett a kráni tiszt felé - az némán viszonozta köszöntését majd biro-dalmi khors nyelven megszólalt:

-Nekem csak ő kell. Kinyújtott mutatóujját Liskeordra szegezte. - N e m adhatom neked - rázta meg a fejét a túlélő. -

Neki kell majd elvezetnie a tengerig, hogy a rendeltetési helyére szállíthassam a foglyot.

- Ehhez ugyan nincs rá szükséged - villantott felé pen-gevékony mosolyt Bennolac, és felmutatta felé a hercegi meghatalmazást. - Elkísérhetlek egy kikötőig, tán még hajót is szerzek neked, feltéve, ha szavatolsz a legénység tagjainak életéért és szabadságáért.

-Miért higgyek neked? - N e k i miért hinnél? Egyszer már az övéi ellen for-

dult. Én legalább nem is próbálom titkolni, hogy gyűlöl-lek, de amíg az amundok ellen küzdesz, a szövetségesem vagy.

A syburri villámgyors mozdulattal az árulóra emelte a számszeríjat, de közben egy pillanatra sem vette le a sze-mét a tárgyalópartneréről.

- É n nem szólok bele. Ez mostantól a kettőtök ügye. Majd megállapodom azzal, aki életben marad.

Bennolac bólintott. -Mielőtt megküzdenénk, lenne egy kérdésem. Miért?

Mit kínáltak? - Ha épp tudni akarod - szólalt meg Liskeord -, nem

én mérgeztem meg a kutat. -Akkor miért menekültél?

3 6 6

- M e r t üldöztetek, te istenek barma! Talán hagytatok időt a magyarázkodásra?

— És miért nem hatott rád a méreg? -Azért, mert már az orkok táborában beadták nekem

az ellenmérget. Az ételembe keverhették. A Gyűrűhegy-ség hágóján túl távozott a testemből. Majdnem beledög-löttem. Talán jobb lett volna, ha így történik. Sebaj. Lá-tom, Salcomon nem hagyta, hogy számotokra véget érjen a háború, ti pedig, mint jó kutyák, rögtön jöttetek, ami-kor füttyentett. Büszkék lehettek magatokra: végül csak sikerült kránit faragnotok belőlem. Nem is akármilyet.

Keserűen felnevetett. - É s most mi lesz? Szíven lősz, vagy afféle becsületes

párbajt terveztél? -Tervezett a halál - mormogta Bennolac, és nyilat rö-

pített a torkába. Szenvtelen arccal nézte végig a rövid ha-láltusát. - Ahogy ígértem - fordult az Elveszett Remény-ség utolsó túlélője a légiós felé, majd Liskeord lovának nyergébe szállt. - Elvezetlek a fővárosig. Ott pedig ha-jót kapsz; nem lesz rosszabb, mint egy gorviki, ráadásul az itteniek aligha zavarnak majd azzal, hogy lépten-nyo-mon a lábaid elé akarnak borulni. Inkább elfutnak, amint meglátnak.

— Helyes - röhögött fel a kráni. - Hamar le kell szállí-tanom ezt a dögöt, mielőtt elpatkol. Akkor pedig minden hiába volt.

— Mitől eszméletlen? -Pálinkától. Azt használtuk, amink volt. Nem szí-

vesen hagytuk volna tudatánál, amíg a kék hold volt az égen.

— És mit akartok tőle? - A z t nem kötötték az orrunkra. Nekünk csak annyi

volt a parancsunk, hogy élve hozzunk el egy hat-nebet.

3 6 7

Gondolom, tanulmányozni akarják, mielőtt hadba indu-lunk ellenük.

- O , hát ti is? - A z t mondják. Már szerte az Ibarában beszélik, hogy

az amundok megölték a birodalmi légiók tersiusát. Felte-szem, ezt nem hagyhatjuk megtorlatlanul. És te? Haza-mész, és beszámolsz róla, hogy beteljesítetted bosszúdat?

-Ugyan! - vont vállat Bennolac. - Már nincs kinek. Elég, ha én tudom. Van egy háború, amit meg kell nyer-nem.

C s a b a Tamás

P ó k m a j o r

A céhmester története

A dzsad időszámítás 7131. évének 5., Yavvarn (P. sz. 3693; Alborne tercének második) havában,

Gorvik és Abadana határán

1.

Gastone csendben, mondhatni úriember módjára haldok-lik mellettem: nem hiába csörgedezik benne egy kevés az ab Albezzo család nemesi véréből. Úgy emlékszem, a déd-nagyanyját rendelte be még hamvas lánykorában a háló-termébe egyik dicső ősöm.

- Elment? - rándulnak meg cserepes ajkai. Egyébként olyan mozdulatlanul fekszik, mint egy döglött ló, csak a jobbját szorítja mereven az oldalához.

Óvatosan kilesek a szikla mögül, és egyből észreve-szem a hullák gyűrűjében azt.

- N e m , hogy rohadna meg! - dünnyögöm. - Csak áll ott egy helyben.

- M i n k e t néz? - kérdi a kölyök. -A hátát mutatja - felelem, miközben önkéntelenül a

döfésre legalkalmasabb pontot keresem az olajtól csillogó izomkötegek közt. - Mintha a romokat bámulná.

3 6 9

Codravar várának megmaradt falai valóban impozáns látványt nyújtanak, ahogy meredeken törnek az ég felé itt, Abadana és Warvik határán. Remek helyre épült, any-nyi bizonyos: közel s távol az egyetlen valamirevaló föld-halom tetejére, ahonnan kiválóan be lehet látni a két or-szág közt hömpölygő Shibarát. A folyónak különösen az a része az érdekes, ahol - egy ősi földhíd maradványai-nak hála - alacsony vízállás idején néhány jó ló akár úsz-va is átkelhet.

Ott, egy homokpadon leltünk rá arra. — Girolamo - suttogja halódó társam. - Halkabban! - sziszegem vissza. - Még meghallja. -Girolamo - ismétli Gastone olyan halkan, hogy alig

értem. - Segíts! Ne hagyj meghalni! - N e aggódj! - próbálom nyugtatni, és olyan óvatosan

kuporodom újra a szikla mögé, mint egy hájas, vén kan-dúr. Ami ugyan nem olyan szép és veszedelmes, mint egy nagymacska, de némaság dolgában nincs érdemi különb-ség köztük.

Mivel kellőképp tisztában vagyok magammal és ké-pességeimmel, talán nem meglepő, hogy nincs kedvem kézitusába bocsátkozni azzal a lénnyel, akit halottnak hit-tünk, mielőtt a partra vonszoltuk.

Utóbb aztán csontig hatóan elevennek bizonyult az át-kozott.

-Vigyél el innen! - suttogja a haldokló. - N e m lehet - rázom a fejem. - Észrevenné. -Majd a többiek... -Ra j tunk kívül már mindenkit megölt - felelem, és

behúzott pocakkal próbálok feljebb csusszanni a sziklán, hogy újra lássam azt, ahogy a fenyegetés másfél mázsás szobraként tornyosul a csatatérré változott föveny fölé. És bár rettegek tőle, még egyszer meg akarom pillantani azo-

37O

kat a részvéttelen szemeket is: talán megigézett az a szem-bogár nélküli, azúrkék tekintet.

— Mi van? — unszol Gastone. — Elindult Codravar felé - nyugtázom a szomorú tényt,

miközben figyelem, ahogy az elő-előbukkan a bozót sű-rűjéből. — Ha meglepi az embereimet, lehet, hogy egyma-ga beveszi és porig rombolja.

Megtették ezt már előtte számosan: fél évezred alatt tucatnyi alkalommal pusztították el ostrommal és építet-ték fel újra meg újra. Üdítő változatosságot csak az je-lentett, amikor az Albezzo család egy dicső sarja, miután kártyán elnyerte a füstölgő romokat, anélkül alakított ott ki egy fonalgombolyító-műhelyt, hogy a külső falakhoz akárcsak egy téglányit hozzátett volna. Mivel pedig a fo-lyam két oldalán egymásra fenekedő erődítésekből akadt nélküle is épp elég, a roskatag bástyákat sem a dzsadok nem akarták elfoglalni, sem Warvik bíborosa nem pró-bálta megrakni katonasággal.

Mostanáig. -Segítesz? - reménykedik Gastone. Végignézek rajta. A fegyver, amivel oldalba vágták, kö-

zéptájt hasította fel a törzsét. Ha azok a fekete fűrészfo-gak elérték a máját, legfeljebb percei lehetnek hátra. Ha nem, akkor talán órái.

— Ha mindenképp ezt akarod... Óvatosan a háta alá csúsztatom a kezem. Eltorzul az

arca a kíntól, de nem szól: rendes fiú, hiába. Kár érte. - N a most! — próbálom felhívni a figyelmét a várható

fájdalomra, aztán megemelem. Azon nyomban elveszti az eszméletét.

Finoman lerakom, mielőtt az odább cipeléssel én ma-gam ölném meg, aztán előóvakodom a szikla mögül, hogy

371

megnézzem, akad-e még túlélő a fegyveresek közül, akik az üzemből jöttek velem a reggeli őrjáratba.

Persze senkit nem találok életben. Azzal a sötét fogak-kal bordázott taglóval, amit az forgatott, minden embe-remnek elég volt egyetlen ütés. Görcsbe rándul a gyom-rom, amint arra gondolok, hogy fogok elszámolni velük idősebbik bátyám, Lozzerto ab Albezzo felé.

-Végigjártuk a partot, ahogy reggelente mindig — mon-dom majd neki. - Akadt ott pár partra sodródott hulla, de csak nyomorult dzsadoké, amit százszámra hord a fo-lyam mostanában.

— De kik ölték meg az embereimet, Girolamo? — Biztos ezt fogja kérdezni azon a halk, szenvtelen hangján, amitől még a jégcsapokat is kirázza a hideg. - A hullák netán?

- Igen — felelem, ha boldogulok valahogy a gombóccal a torkomban. - Partra cipeltük egy ágyékkötős óriás tete-mét, hogy jobban megvizsgálhassuk. Amely se szó, se be-széd felegyenesedett, kiragadta pengékkel kivert buzogá-nyát Gastone kezéből, és...

— Ertem, Girolamo. — Lozzerto színtelen hangja kioltja majd bennem a reményt. Nem, őt nem lehet félrevezetni; a legkisebb testvérként megtapasztalhattam épp elégszer. - De hogy maradtál életben pont te? Puha kezek, sze-rény pocak, divatjamúlt ruhák. Úgy festesz, mint egy ön-elégült tésztakereskedő. Katona sem voltál soha. Azt hi-szem, elfutottál - szögezi le aztán fejcsóválva, miközben bűnbánó arccal meredek a padló márványlapjaira. így lesz majd, tudom. — Sőt, biztosan elmenekültél, hisz a mérték-letességen kívül aligha tudnál bármit legyőzni, Girolamo - f elsóhajt, és hagyja, hogy körülöttünk teli szájjal röhög-jön a rokonság. - Mihez kezdjek veled ezek után?

Jó kérdés. Ennek a nyomorult fonalgombolyítónak a felügyelete itt, az állandó portyáktól vérszagú határvidék

372

egyik lerombolt várában már önmagában is felér egy szám-űzetéssel. De biztos vagyok benne, hogy az én Lozzerto testvérem ki tud találni nekem sokkal rosszabbat is.

Segítség egy távoli országban senyvedő családtag ki-szabadításához? Ajánlólevél egy óceánon túlra induló kal-márhajóra? Zarándokút a Kosfejes Úr országba? Vagy csupán tíz-húsz év elmélkedés egy világtól elzárt kolostor-ban arról, mi a különbség visszavonulás és a gyáva meg-futamodás között?

Hamar elhatározásra jutok: egy perc sem kell hozzá, és már eltökélten loholok annak a nyomában, kezemben egy holtaktól orzott lándzsával.

Megküzdök vele, ha addig élek is! Kétségkívül egy szörnyeteg, a rokonaim azonban sokkal borzalmasabbak nála. Rájuk gondolva összeszorított foggal törtetek a vár felé, ügyet sem vetve a tüskebokrok ruhámat tépázó ága-ira. Mire célhoz érek, úgy fújtatok, hogy talán akkor sem hallanám a küzdelem zaját, ha javában folyna, itteni em-bereimnek azonban több esze van annál, hogy kézitusába bocsátkozzanak az azúr szemű rettenettel: a fal tetejéről meg a bozót rejtekéből szórják rá nyilaikat.

Hát így esik meg velem az a csúfság, hogy mikor a Codravar védművei előtti tisztáson előbukkanok a sűrű-ből, kettesben találom magam nyílvesszőkkel már jócs-kán teletűzdelt, ám elkeserítően elevennek tűnő ellenfe-lemmel.

Legalább a falmászás nem erőssége: porfelhőben csú-szik vissza a szétmálló sziklákról.

Ráébredek, hogy így kifulladva ha akarnék, sem tud-nék elfutni előle.

Feltápászkodik. Ránézésre egy fejjel magasabb bárki-nél, akit valaha ismertem.

Nagyot nyelek.

373

Felém fordul. Bár a homlokán éktelenkedő vágás vér-rel mázolja be az arcát, így is lenyűföző a tökéletesen metszett arcél, a hibátlan, bronzszínű bőr, a telt ajkak és kecses orr. Meg persze az a szembogár nélküli, azúr-kék tekintet, amely bárkit megigézne dermesztő idegen-ségével.

Úgy érzem, gyökeret ver a lábam, és bárhogy próbá-lom, nem tudok félrepillantani.

Rohamléptekkel indul felém, a háború eleven szobra-ként, én meg csak állok izzadtan és bénán, mereven szo-rítva a lándzsa nyelét.

Emberek üvöltését, paták dobogását hallom: a katoná-im a jelek szerint megpróbálnak beavatkozni, talán hogy magukkal csalják vagy eltérítsék azt, mielőtt péppé tipor-na. Nem tudják, hogy nem lehet megállítani.

Egyre közelebb ér, és mintha mosoly játszana az ar-cán, amint futás közben nekihuzakodik, hogy lesújthasson szörnyű fegyverével.

Még tíz lépés. Még öt. Már csak három - mindjárt elér. Ekkor rántom feljebb a lándzsát, úgy, hogy a vége a por-

ba mélyed, a hegye pedig egyenesen a monstrum torká-nak szegeződik.

Ha észre is veszi a szemébe csorgó vér függönyén át, már nem tud megállni. Teste fegyverzet nélkül is megvan másfél mázsa, a talpa alatt ingatag kőtörmelék és viszi a lendület; persze hogy nincs esélye. A lándzsahegy az álla alatt hatol be, és a tarkóján robban ki. Ahogy kitérek, el-zúdul mellettem, hogy bukfencezés közben ösvényt hasít-son a bozótosba, mielőtt megállapodik.

Óvatosan mellé lépek, és még látom, ahogy kék szemé-nek fénye megtörik és elhalványul.

374 .

Elpusztult. Meghalt. Az első amund, aki a Szentföld porát tapodta.

2.

— Na, mit gondoltok? — kérdem, kényelmesen elhelyez-kedve egy törött kváderkövön, úgy, hogy azért a tetemet is szemmel tudjam tartani.

— Disznó szerencséd volt Girolamo, ennyi az egész -szögezi le Salvestro. — De végső soron nincs jelentősége: hős lettél a tieid szemében. - Ahogy biccent felém, meg-csillan a napfény a homlokára tetovált kosfejen.

— Úgy értem mit gondoltok arról - intek fejemmel az amund hullája felé. Kezeimet továbbra is összekulcsolva nyugtatom az ölemben. Nem szívesen mutogatnék velük, amíg el nem múlik a remegés.

— Amíg fel nem boncoltam, ne várj részleteket - érke-zik a rekedtes hangú felelet Contessinától. - Az biztos, hogy legalább egy tucat olyan lövés érte, amitől rögtön fel kellett volna fordulnia. És a körmei alapján nem kizárt, hogy mikor a folyóból kihúztátok, tényleg halott volt; leg-alább száz éve. Szóval egészen érdekes dolgokra is fény de-rülhet a hentesmunka végén.

— Valamit azért csak tudsz mondani — unszolom. — A megérzéseimre vagy kíváncsi? Hát, a bőrén lévő

festéknyomok meg a nyelve alatt hordott drágakő arról árulkodik, hogy korábban egyszer már eltemették, és sze-rintem mostanra mosta ki a sírját a folyó. Aztán valahogy feltámadt. De mindez csak feltételezés, és nem is tudom, ki avathatna be az amund halotti szertartások rejtelmei-be. Talán ha elutazhatnék Aquillába...

-Nemigen lesz rá időnk - rázom a fejemet. - Ha a vár-belieknek nem akad tennivalója, nekiállnak rémmeséket

375

szőni az amundokról, és sorra elszökdösnek. Addig pedig már nincs sok hátra. A szomorú helyzet az, hogy hamaro-san elfogy az összes tartalékunk, és akkor a műhely leáll.

-Ilyen rosszul állunk? - kérdez vissza a kosfejes hom-lokú Ranagol-pap.

-Korábban bálaszám hozták a pókfonalat a dzsadok, de egy ideje a színüket se látni. Lehet, hogy nem is jönnek többé. Amennyi halottat a Shibara sodor mostanság...

- A z t hallottam - bizalmaskodik Salvestro —, hogy a menekültek inkább vállalják a rabszolgaságot ideát, mint hogy bevárják az amundokat. Önként jönnek hozzánk rabszolgának! A dzsadok! Fel tudjátok ezt fogni?

-Tényleg kétségbe lehetnek esve - ismeri el Tessina. - H a Warvikot támadnák meg, mi is gondban lennénk

- mutatok rá. - Az üzem összes fegyveresét be kellett vet-nünk egyetlen amund ellen.

- Hányat ölt meg? — kérdi a pap. -Hármat - felelek. A háta mögött szegény Gastonét

ketten vonszolják a porban. Ilyet nem tennének a cimbo-rájukkal, ha élne. — Négyet - javítom ki magam.

- N e m úgy tűnik, mintha az amundok a Szentföldre fennék a fogukat - veti fel Tessina.

- N e m tudjuk, mit akarnak - szögezi le Salvestro. — Annyi bizonyos, hogy utálják a vizet. És a Legnagyobb Úrnak hála, elválasztja őket tőlünk a folyam.

- Amelynek a medrében a feljegyzések szerint Codravar alapítása óta nem folyt ilyen kevés víz — teszem hozzá. — Pedig annak már több mint félezer éve. Bízzunk abban, hogy a Shibara megvéd minket? Meddig? Míg a dzsad foglyok el nem készítik az első pontonhidat. Talán.

Töprengve nézek össze tanácsadóimmal: a pappal, aki másodunokatestvéremként nyert beavatást Ranagol misz-tériumaiba, és a varázstudó, aki jobb híján lett családunk

376

vén vajákosának utolsó tanítványa — egy ösztövér, kócos ha-jú és gubancos szakállú egyházfi, aki olyan magasan hord-ja az orrát, mintha felhőkre vadászna vele, és egy borízű hangú, lompos nőszemély, akinek a teste évek alatt évtize-deket öregedett mestere gyanús matériáktól és sötét mági-ától bűzlő műhelyében. Remek segítőtársak, mondhatom.

Igaz, mi egyébre számíthatnék itt a végeken, ahová büntetésből küldik az embert?

— A Szentföldet nem tudják elfoglalni — jelenti ki Sal-vestro. — Azt a Legnagyobb Úr védelmezi.

Ezzel az érveléssel senkinek nincs kedve vitába szállni. - D e attól mi még nem fogunk tudni pókfonalat szál-

lítani - mutatok rá. — Márpedig ezért lennénk itt. És ha nincs fonal, nem lesz abraselyem sem. Nem lesz semmi, csak az én drága Lozzerto testvérem haragja.

Ez láthatóan gondolkodóba ejti őket. — Mi lenne, ha átkelnénk a Shibarán és szereznénk fo-

nalat? — veti fel Tessina. — A folyam partja a dzsad olda-lon is lakatlan. Az őrjárataiknak meg nyilván akad fonto-sabb dolguk mostanság.

— Igen — erősíti meg a pap. Úgy tűnik, lassan tudatosul bennük, mekkora bajban vagyunk. — Simán el tudnánk jutni addig a majorig. Mi is a neve?

— El Okran — világosítom fel. - Keljünk át a határon? Tudjátok, mit jelent ez?

— Kiújulhat a háború Abadana és Gorvik között? — koc-káztatja meg Tessina. — Abból már volt annyi, mint égen a csillag. Egyébként szerintem sose jönnének rá, hogy ezt most épp mi robbantottuk ki, de ha mégis... nos, még mindig inkább ez, mint egy dühöngő Lozzerto.

-Ebből ugyan nem lenne hadüzenet - toldja meg Sal-vestro. - Épp elég bajuk van a dzsadoknak, nem fognak pár kóbor gorviki miatt Warvik ellen vonulni. Egyébként

377

meg álcázhatjuk magunkat mondjuk... eltévedt kereske-dőknek.

- A k i k történetesen gorvikiak, és fegyveres kísérettel utaznak, mi? - gúnyolódom, de mielőtt a ranagolita visz-szavághatna, legyintek. - Nem erre gondoltam, hanem magukra a pókokra, amiknek a fonalából az abraselyem készül. Láttatok ti már olyan jószágokat?

Tagadóan rázzák a fejüket. -Anakbutnak hívják őket, ha jól tudom - mondja bi-

zonytalanul Tessina. - Valami gyenge bénító mérget le-het belőlük fejni.

-Azirn anakbutnak — javítom ki. — Ami annyit tesz, óri-ás homoki zugpók. Azok a dögök tevékre lesnek a siva-tagban. És lehet, hogy tűhegynyi adagokban a mérgük gyenge, de ha megmarnak, a szíved is megbénul, azt biz-tosra veheted.

-Ér t jük , Girolamo - próbál megnyugtatni a pap. -Rusnya fajzatok lehetnek. Viszont a dzsadok sem teljesen ostobák, úgyhogy nyilván rács mögött tartják őket... szó-val nem okozhatnak bajt.

- Kedves kuzin - próbálok udvarias maradni -, eláru-lom, hogy háború idején füstösék szélnek eresztik őket, hadd ritkítsák a gyepűre tévedő ellenséget. Az anakbutok e téren nemigen okoztak eddig csalódást.

— Akkor hát ott lesznek szétszóródva a pókmajor kör-nyékén - összegzi az elhangzottakat Tessina. — Nem gond. Majd óvatosan mozgunk, őrséget állítunk éjszakára, meg ilyesmi.

- N e m leszünk ott olyan sokáig, hogy őrséget kelljen állítanunk — pontosítja Salvestro. - Csak odamegyünk, szerzünk néhány bálát és...

- N e m ! - vágok közbe. — Nekünk nem pusztán pókfo-nal kell. Azzal csak pár hetet vagy hónapot nyernénk.

378

Rám merednek, én pedig ellentmondást nem tűrően folytatom.

- A z azim anakbutokra van szükségünk. Át kell hoz-nunk belőlük egypárat ide, Codravarba.

Senki nem mer ellentmondani. Lehet, hogy nem becsülnek sokra, de hogy most sike-

rült meglepnem őket, abban biztos vagyok.

3.

-Láttok valamit? - kérdem. Hiába, a szemem már nem olyan éles, mint ifjúkoromban volt.

-Csak homokot - feleli Tessina. - A sashoz én legfel-jebb rikoltásban vagyok mérhető - mentegetőzik, pedig nem is haragszom rá. Amennyi időt homályos laborató-riumban, pislákoló mécsfénynél töltött, csoda, hogy lát még valamit egyáltalán.

— Szerintem az ott El Okran — mutat a távolba Salves-tro. - És mintha némi mozgást látnék a környékén - teszi hozzá a nyakát nyújtogatva.

-Biztos dzsadok — sóhajtok lemondóan. Igazság sze-rint nem vagyok meglepve: volt időm hozzászokni, hogy az ötleteim nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Egyáltalán mi sikerült nekem az életben, egy-két gyerek-kori csínyt leszámítva? Attól tartok, nem kedvel engem a Kosfejes Úr.

Kiköpök, és a gázló felé nézek, ahol nemrég úsztattuk át a lovainkat.

— Az oszlopot is látod? - kérdem a papot. A folyóme-derbe állított márványpilléren figyeltük az apadást az el-múlt hetekben. Nem mintha érdekelne, de minél tovább beszélgetünk, annál később kell parancsot adnom a visz-szavonulásra.

379

- Nem - rázza a fejét, majd rám néz. - Mit forgatsz a fejedben?

Meghökkenek. Salvestro tervet akar. Ráadásul tőlem. Lidérces. Hát nem veszi észre, hogy teljesen értelmetlenül zarándokoltunk idáig, és épp ideje véget vetnünk a ko-médiának?

A többiek felé fordulok, hogy a közönyükből és a csa-lódottságukból merítsek erőt a válaszhoz, de csupa figyel-mes tekintettel találkozom. Mi lelt itt mindenkit?

- Küldjünk ki felderítőket, Girolamo? - kérdi egyikük tiszteletteljesen, és én rájövök, hogy azért ilyenek, mert az amund legyőzőjét látják bennem. Egy hőst! Hogy bélel-né ki őket a homok.

- N e m kell - hárítom el az ötletét, majd legnagyobb döbbenetemre így folytatom: - Inkább magam megyek.

Majdnem utána kapok a szavaimnak, de tudom, hogy már késő. Úgyhogy gyorsan a földre csusszanok a nyereg-ből, remélve, hogy balesetnek álcázhatom, ha közben leha-rapom azt a lelkes, szapora nyelvemet. Persze nem teszem — ehhez is éppoly gyáva vagyok, mint bármi máshoz.

- Elkísérlek, ha nem bánod - dobban mellettem a por-ba Tessina.

Válasz gyanánt csak egy bólintásra telik tőlem — egy-előre túlságosan leköt saját magam átkozása. Szó nélkül fordítok hátat a díszes társaságnak, és mogorván indulok Okran felé.

-Láttál már óriáspókot? — firtatja a boszorkánymester. - Elve nem — felelek hátra se fordulva de tavaly part-

ra sodort egyet a folyam. Már nem volt meg az összes lá-ba, és a potrohát is kikezdték a halak, úgyhogy inkább visszarugdaltuk a vízbe, nehogy a bűze odacsábítson vala-mi még nagyobb ocsmányságot.

-Mire gondolsz?

380

-Akármire. Ne is beszéljünk róla! - Ennyi is épp elég, hogy gyomrom gombóccá szűküljön.

Szótlanul bandukolunk tovább; pár perc múltán már én is ki tudom venni a távolban mozgó alakokat.

-Tevék - rögzítem a kétségbevonhatatlan tényt. -Emberekkel? - kérdi a nő. - Ugy tűnik, azokból is akad pár. - Hunyorgok. - Min-

denesetre húzódjunk a sűrűbe - intek magányos fákkal tarkított ritkás bozót felé. - Hátha úgy nem vesznek észre.

Óvatosan haladunk, végig rajta tartva szemünket a szá-razon zörgő levelek közül elő-előbukkanó majorság skar-látvörös falain. Jókora, hosszúkás vályogépület, csipkézett mellvédekkel, és a magasban pár lőréssel: lakói könnyen ellen tudnak állni egy kisebb portyázó seregnek is, ha úgy hozza a szükség.

- Es a pókok? - faggat tovább Tessina. -Szerintem még az épület körüli vermekben vannak

- felelem, szusszanásnyi időre megpihenve egy pálma ár-nyékában. - Különben nem járkálna ott olyan békésen az a sok dzsad.

Ezt nem kellett volna mondanom. Neszt hallok jobbról, egy szikkadt kaktuszliget felől.

Ahogy odapillantok, a felszökő porgejzírből birkányi tes-tű, soklábú lény - egy kifejlett azim anakbut - lódul fe-lém. A Legnagyobb Ur egy percet sem veszteget, hogy a tévedésemre figyelmeztessen.

Már kezemben a ramiera, mire rájövök, hogy a rövid pengéjével nem sokra megyek az anakbut ellen. Azért be-csülettel magam elé tartom, és egy bizonytalan lépést te-szek hátrafelé: ha az amund ellen működött a módszer, talán ezúttal is beválik.

-Vigyá . . . - próbálom figyelmeztetni a boszorkány-mestert, de torkomra forr a szó: a dög egyszerűen nekem

381

jön és a porba taszít, nem törődve fegyveremmel, mely-nek hegye - fájdalom - ártalmatlanul siklik le arról, amit a fejének vélek.

Marad annyi lélekjelenlétem, hogy felrántsam a térde-imet - a lény így nem tudja belém mélyeszteni rágóját, melynek nyálkával borított hegye arcomtól alig arasznyi-ra kaszálja a levegőt.

Agyamnak az a része, amely a közöny falával rekeszti el magát a pániktól, megállapítja, hogy a anakb.ut alig nehe-zebb egy középtermetű embernél, úgyhogy a jelen állapot talán egészen sokáig fenntartható.

Aztán érzem, hogy lábak mélyednek a puha földbe kö-rülöttem, és rádöbbenek, hogy hamarosan alkalmam lesz megtapasztalni, milyen erősen szorít egy óriás zugpók. A hirtelen kétségbeesés szülte erővel megpróbálom has-ba döfni - hiába.

Amikor a lábak összeérnek a hátam alatt, rájövök, hogy az elmém teljesen üres - talán a gondolatok már el-menekültek valahová. Jobb híján hátrafeszítem a fejem, és a homlokomhoz szorítom a ramiera markolatgombját: hadd nyársalja fel magát a dög, amikor majd az arcom-ba mar.

Felnyögök, ahogy megpróbál közelebb vonni; érzem, hogy ezzel az erővel nem tudok dacolni, és hogy térdeim lassan a mellkasomba préselődnek. Már nem tudok léle-gezni; szemem előtt karikák ugrálnak. A rágók furcsa re-csegés közepette nyomulnak egyre közelebb, aztán...

Irgalmatlan erejű ütés ér, amitől zsibbadtan ernyednek el az izmaim, az azim anakbut pedig komótosan legör-dül rólam.

-Tessina...? - kérdem nehezen forgó nyelvvel. -Neked is jutott belőle? - A boszorkánymester mel-

lém lép, és fürkészőn néz le rám. Füstölgő bal kezének uj-

382

jai közt még szikrák pattognak. - Sajnálom. Hirtelenjé-ben nem jutott más az eszembe.

- M i tartott eddig? -Meddig? - Elkerekedik a szeme. - Alig pár pillana-

tot birkóztatok. Érdekes. Nekem óráknak tűnt. Fura dolog az idő: néha úgy tűnik el, mint az első kupi-

ca törkölypálinka az újév ünnepén, máskor meg olyan las-san fogy, mint az ecetes bor. Merengésem közben csend-ben nézem, ahogy társam halálra döfködi a villámától béna pókot.

- H a inkább összekötözted volna, kevesebbet kellene elhozzunk a majorból - jegyzem meg rosszallón.

- Nincs kötelünk. Se időnk. -Mindegy; segíts fel! - nyújtom a nőnek a kezem, de

rögtön vissza is húzom. - Várj csak... — Mi az? -Láttál te már ilyen randa datolyát életedben? - mu-

tatok fektemben a pálma koronájára, ahol, mit ad a Kos-fejes, riadt tekintetű dzsad fickó próbál eggyé válni a le-velekkel.

Nagy nehezen feltápászkodom. -Lejössz magadtól, vagy kell egy kis biztatás? - kiál-

tok oda neki. -Én megy, nagyúr... megy, megy! - A füstös csúnyán

töri a gorvikit, de a fürgén engedelmeskedik. Majmok ezek, akárki láthatja.

Mire a földre dobban, nagyjából le is porolom magam. Örömmel állapítom meg, hogy nincs nála fegyver.

-Hal l juk - kezdem mosolyogva -, mit kerestél oda-fönn? Méhkaptárt? Madárfészket? Mert annál még neked is több eszed van - összehúzom a szemem -, hogy utánunk kémkedj, igaz-e?

383

- N e m kém, nem! Én lát azim anakbut láb, én mász fa, hamar, hamar! - hadarja a dzsad szaporán hajlongva, ke-zeit a mellén összekulcsolva.

-Hogyhogy csak a lábát láttad? - kérdezi Tessina. -Csábosán kidugta a bokrok mögül?

- Azim anakbut ás föld, megy alája. - A füstös a kráter-re mutat, amit homok alól előrobbant támadóm hagyott maga után. - De nagy két láb kint. - Óvatosan megböki sarujával a dög első végtagjait, én pedig kénytelen vagyok igazat adni neki: a homokból az ég felé meredve valóban úgy nézhetnek ki, mint két vén, barna kaktusz.

- N a de ha elássa magát, nem lát semmit - akadékos-kodik a nő. - Akkor honnan tudja, mikor kell támadnia?

-Ő tud, tud! - szajkózza a dzsad. Ha van valami, amit szeretek bennük, az az, hogy bármilyen helyzetben tud-nak vidáman bazsalyogni. - Te lép, ő hall, jön és öl! De azim anakbut okos: ha egy lép, jön, ha kettő, három lép, jön, de ha lép sok, marad, vár. Okos!

- Engem is lenyűgözött az intelligenciája - vágok köz-be fanyarul. - Te fickó... Hogy is hívnak?

- Kara Tanimza. Jó ember, jó apa. Nyolc gyerek, jahajj! - égnek emeli karját, éreztetve, micsoda teher ennyi éhes szájat etetni.

-Tehát Kara Tanimza: szerinted miért vagyunk itt? - firtatom.

Töpreng egy kicsit. Egy gorviki nemes és kísérője, egy villámokat uraló varázstudó.

- T e és te: kettő kereskedő? - kockáztatja meg. -Eltaláltad. - Szélesen elmosolyodom: egész értelmes

füstösre akadtunk. - Hát azt tudod-e, miért tartunk El Okranba?

-Pókfonál - feleli. - Pókfonál akar minden koszos gorv... okos kereskedő. Én ad, olcsó. Ott drága, én olcsó!

384

- V a n pókfonalad? - nézek rá hitetlenkedve. Ránézésre minden vagyona egy pár nyersbőr saru, egy bő szárú nad-rág és egy verejtékfoltos, egykor talán fehér ing.

-Lesz! - szögezi le magabiztosan. - Ad pénz és lesz! -Két lem - rázom meg a fejem. - De ha segítesz ne-

künk, gazdagabb lehetsz pár rúpiával. - Azt nem teszem hozzá, hogy ellenkező esetben pár késszúrással: ha tényleg olyan értelmes, amilyennek tűnik, rájön magától is.

- En segít! - ragyog az örömtől a dzsad. - Én segít ol-csó, nem drága!

- Kezdetnek áruld el, hol találunk pókfonalat! - kap-csolódik be a beszélgetésbe Tessina. - Mert ha jól sejtem, hálót szőni nem szokásuk.

-Talán a seggükből eregetik - tűnődöm fennhangon. - N e m , nem! - állítja határozottan a dzsad. A pókte-

temhez guggol, és egy ki tudja, honnan elővarázsolt kés-sel felhasítja a potrohát. - Te jön, néz: itt nincs pókfonal, csak belek. Fejbőrbe se víz, de azért homlok izzad. - Cá-folhatatlan az okfejtése. - Azim anakbut csinál háló hús köré, tesz tojás, ás föld. Aztán tojás lesz kis pók, aztán kis pók lesz nagy pók.

- És meg tudod találni a fészkeket? - I t t nem — mutat körbe a tájon még mindig guggolva.

- Gödör, El Okran - int a major felé a pókvermekre cé-lozva, majd várakozásteljesen néz rám, és a földbe szurkál-ja a pengét, hogy a mocskot letakarítsa róla.

-Akkor sajnos oda kell mennünk - állapítom meg. -Úgyhogy próbálj elvezetni addig, de úgy, hogy közben ne kelljen több szörnyeteggel összefutnunk!

- É s dzsadokkal se - toldja meg Tessina. - Jut eszembe: akiket láttunk, azok állandóan ott tanyáznak?

-Ők menekül - feleli komoran Kara Tanimza. - Jön amund sereg, mindenki menekül. Én is. El Okran üres,

385

de ott udvar és kút. Iszik sok ember, sok teve. Aztán jön vörös hold, és ők menekül. Aztán jön kék hold; itt se te-ve, se ember.

Összenézünk a boszorkánymesterrel. - Mi lenne, ha éjjel tennénk egy óvatos körutat arra-

felé? - Salvestróval és a többiekkel? - néz a szemembe értőn. - Ú g y biz' ám. Az ilyen ötletek eredményeképp születnek a hősök. Valamint a holtak ezrei.

4.

- T i kérdez, én mond! Minden! - pislog ránk a dzsad olyan szemekkel, mint egy kóbor ebek közé keveredett macskakölyök. Némán bámulunk vissza rá; próbáljuk összerakni magunkban az addig hallottakat.

- Szerintem pihenj le inkább! - mondom neki végül. -Még csak most megy le a nap; alhatsz vagy két órát. Hosz-szú és nehéz éjszaka vár ránk.

- Én is megy? - kerekedik el a szeme. Bólintok. Láthatóan elszontyolodik. - N é z a jó oldalát - vigasztalja Salvestro. - Akár egy ló

után kötve is húzhatnánk odáig. Kara Tanimza erre felvillant egy vigyort, jelezve, hogy

érti a tréfát; nem tudja az oktalan állatja, hogy ha a pap vezetné a csapatot, pontosan ez történne vele.

-Amot t lefekhetsz - mutatom neki a helyet a lovak mellett, majd magamhoz intem két társamat. - Értetté-tek, amit makogott?

-Nagyjából - bólint Tessina. - A pókmajor mögött vannak valamiféle vermek, amiket téglával raktak ki, és homokkal béleltek. Eddig abban tanyáztak a dögök. Mi-

3 8 6

kor leszedték az aknák tetejéről a rácsot, szétszéledtek a környéken.

-Viszont odalent maradtak a fészkek, bennük a kis pókokkal - fűzi hozzá Salvestro. - Nem lenne elég azok-ból vinni párat?

- Nőstényekre van szükségünk - magyarázza türelme-sen a boszorkánymester. - Te meg tudnád őket különböz-tetni a hímektől?

- H á t , gondolom a fiúknak itt is van... - Nincs nekik - szögezi le a nő. -És nincs sörényük, tarajuk vagy agancsuk sem — te-

szem hozzá. - Ráadásul azt hiszem, nem lesz időnk ki-várni, amíg felnőnek... és fogalmunk sincs, hogy egy fé-szekalja fiókánál hogy alakul a nemek megoszlása. Szóval mindenképp szükségünk van pár kifejlett példányra is.

- N e aggódj! - veregeti meg a pap vállát Tessina. - Ha sikerül rájuk dobni egy ponyvát, már könnyen összecso-magolhatok.

-Ha sikerül - ismétlem borúsan. - Láttátok ti ezeket mozogni? Fürgébbek egy versenylónál.

-Homokon? - kérdi a nő, és tüntetően rátelepszik egy sziklára, jelezve, hogy a végtelen sivatag csak jó pár mér-földdel arrébb kezdődik.

-Akárhol - nézek a szemébe. -A dzsad azt mondta, félnek a tűztől - ragadja magá-

hoz a szót Salvestro. - Pár fáklyással talán hazaterelhet-nénk őket.

- M á r ha nem kéne a visszaúton úszniuk egy kicsit, amire feltehetően nem képesek - világosítom fel a lustán hömpölygő folyamot méregetve.

-Egyébként míg odavoltál, sikerült megtalálnom az oszlopot, amit a múltkor emlegettél - jegyzi meg a pap. — Ott van ni!

387

A távolba mutat, de az alkonyatban úgyis hiába eről-tetném a szemem; arrafelé nézek és bólogatok hát, majd visszafordulok az embereimhez.

-Valami hír? - kérdem. - A legfelső emeleten fényeket látni - jelenti a soros őr.

— Talán bevackolta magát ott pár füstös éjszakára. - Pontosan hány fényt látsz? - érdeklődik Salvestro. -Egy, két... ötöt. Azt hiszem. -Akkor elég sokan lehetnek. Ennyit az elhagyott ud-

varházról - nyugtázom lemondóan. — Tulajdonképpen már csak az amundok hiányoznak.

- Azért megpróbáljuk, nem? - néz rám Tessina. Jogos a kérdés. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy

hagyom az egészet a fenébe, és inkább összefogdosok pár tucat menekültet, aztán gyorsan eladom őket rabszolgá-nak, amíg a háború miatt le nem esik az áruk, majd irány Erion — ott ugyan sosem találnak meg! De mire mind-ezt végiggondolom, arra is rájövök, hogy ha netán sike-rül szereznem pár azim anakbutát, többé nem kell ezen az átokverte határvidéken rejtegetni a drága fonalüzemet, és végre itthagyhatom ezt a helyet. Egy ilyen jövedelme-ző titkot kitudó hősnek nyilván elnézik, ha egy kellemes tengerparti városkában állítja fel a szövőszékeit... mond-juk Mederában vagy Racallóban.

Megnyalom a szám szélét. - N e aggódj! Belevágunk.

5.

És valóban: két óra múltán már összeszorított tenye-rembe vágott körmökkel gubbasztok az El Okrant övező ölnyi mély árokban, és igyekszem legyűrni az ismeretlen-

388

tői való rettegést. Testközelből az épület sokkal maga-sabbnak és fenyegetőbbnek hat; falai mintha vérben áz-nának a vörös hold fényénél.

Nagyot nyelek. — Indulhatunk? - kérdi a mellettem kuporgó alak. Mint-

ha látnék mögötte még valakit a velem tartó fél tucat em-berből, de hogy a pap vagy a boszorkánymester-e az, meg nem tudom mondani.

— A nagykapu? — kérdem. -Zárva. - A hangjáról végre felismerem: Damian az. - K a p u zár, ha éjjel, kapu mindig zár - teszi hozzá kér-

dés nélkül a jobbomon lapuló dzsád. - Itt mindig sok éhes sakál, rossz ember, koszos tolvaj. Ha sötét, minden aj-tó bezár.

-Innentől - mondom neki lassan, igyekezve minden egyes szavamnak külön nyomatékot adni - csak akkor szólsz, ha kérdeznek. Megértetted?

Bólint. Okos fickó, tudtam én. Megérte lecsalogatni a fáról.

-Bemászunk - fordulok vissza Damianhoz. - Tudom, hogy a fényeket a túloldalon láttuk, de azért próbáljátok csendben feldobni a köteleket.

A katona bólint, int a többieknek, aztán hang nélkül teszik a dolgukat valamennyien. Miután a horgonyok be-akadnak a mellvéd másik oldalán, szabad az út felfelé.

— Csak utánad — lendíti felém a kötélvéget a feketeség-ből előbukkanó Salvestro, miután a fegyveresek felérnek. Elfintorodom, aztán nekivágok... és minden macskamoz-gású gorviki szégyenére csigalassúsággal haladok felfelé, a gyakori pihenők alatt holt teherként himbálózva ég és föld között. A pap a szomszédos kötélen könnyedén meg-előz; Tessina szintén elém vág, úgy, hogy előtte még a dzsad is felér. Mire a fal tetejére küzdöm magam, már

3 8 9

nem vagyok sem élő, sem holt - a térdemre támaszkodva kapkodom a levegőt, és hálát mormolok azért, hogy nem a többieknek kellett felrángatniuk.

De megfordult a fejükben, az egyszer biztos. — Lépcső? — kérdem. Damian némán előremutat. — Ketten előre, a dzsad velem, többiek utánunk! — szi-

szegem egy szuszra, majd hozzáteszem: - Pókfonalat meg ponyvákat keressetek! Legalul kezdünk.

Néma árnyakként, görnyedten osonunk előre a vörös hold fényénél, igyekezve fedezékül használni a gyilokjáró udvar felőli fakorlátját. Messze nem tökéletes, tudom jól, de legalább mi is átleshetünk a réseken - bár látni éppen-séggel nem látunk egyebet, csak az oszlopokkal szegélye-zett körfolyosókat és az udvar feketén komorló négyszögét odalent. A szagokból ítélve mindenféle jószágot tartottak ott, de mivel a hangjukat nem hallani, úgy vélem, már el-menekítették őket a háború elől.

-Halkan! - sziszegem Kara Tanimzának, miközben óvatosan magam elé irányítom. Nem hiszem, hogy bár-mivel próbálkozni merne, de nem felejtettem el, hogy a póktetemnél rögtönzött anatómiai bemutatója előtt mi-lyen hamar kapta elő azt a kést.

-Jöhettek - hallom lentről a suttogást. A csigalépcső fokai kopottak, a hely szűkös, de szeren-

csére hamar leérünk. Behúzódunk a kapu boltíves átjáró-jába, amíg az elővédünk átvizsgálja az alsóbb szinteket.

-Három teve az egyik istállóban - jelenti Damian, miután mindannyian visszatérnek -, egyébként semmi. Nézzük át az emeletet is?

- O t t legalább három ember van, én pedig egyelőre nem akarok harcot. Pontosan mi az a semmi? - tapoga-tózom óvatosan.

3 9 0

-Üres karámok, üres raktárak, üres pincék — sorolja. -Mindent elhordták, csak pár törött cserép meg egyéb sze-mét maradt. A kőhombárokban annyi lisztet sem hagy-tak, hogy elfedje a fenekükbe karcolt bogárűző véseteket. Talán csak a kútból nem vitték el a vizet — bök az udvar közepe felé. - Bár az itatóvályút nem töltötték újra ma-guk után.

-Tessina! - intem magamhoz a boszorkánymestert. — Mondd! — dörmögi. — Ha jól értem, a dzsadok rúnákkal tartják távol a kár-

tevőket. Úgyhogy biztosan használnak mágiát a pókfonál védelmére is. Tudd meg, honnan sugárzik a legerősebben - nézek a szemébe. - Hátha nem kell udvariatlanul rátör-nünk azokra, akik itt húzták meg magukat éjszakára.

— Sokkal többen vagyunk — mutat rá a nő. -Csak nem tudjuk, kikkel szemben. Láss neki! Nagyot fúj, aztán mormogni kezd, és hamarosan hideg

ujjak tapintását érzem a bőrömön. Megborzongok. -Szemben az emeleten, pont középen - szólal meg Tes-

sina, miután kitisztul a tekintete. - Ott olyan erős a má-gia, hogy minden mást elnyom.

-Induljunk - intek a többieknek, és elégedetten nyug-tázom, hogy nem a kivilágított termeket kell elfoglal-nunk.

Felmászunk a csigalépcsőn, majd odasompolygunk a középső kétszárnyú ajtóhoz. A boszorkánymesterre nézek, aki határozottan bólint, majd az öklömnyi lakatra mutat, amellyel lezárták.

— Ez is meg van bűvölve? - kérdem. -Tudja a fene - vonja meg a vállát. - Annyi minden

érződik itt egyszerre, hogy nemigen tudom megállapí-tani. De ha akarod, Girolamo, egy pillanat alatt lerob-bantom.

391

- N e ! Túl hangos lenne. Damian, te ugye értesz a zá-rakhoz?

— O, igen! — a fickó vigyora megcsillan a holdfénynél. — Akkor nyisd ezt fel! Ti pedig - fordulok a többiekhez

— figyeljétek a környéket! Én inkább a zártörő munkáját próbálom meglesni, de

csak annyit látok, hogy nagy üggyel-bajjal meggyújt egy tolvajlámpást, aztán odainti egyik társát, hogy tartsa ne-ki; onnantól meg már semmit nem tudok kivenni, annyi-ra körbeállják a bejáratot. Csak egy kevés sárgás fény szö-kik ki közöttük, kihasználva a bő kalandozóköpönyegek hiányát. Jobban fel kellett volna készülnünk erre az út-ra, azt hiszem.

Aztán halk recsegés és még halkabb káromkodás után egy tompa kattanás hallatszik, furcsamód nemcsak a la-kat irányából, de valahogy a tarkóm mögül is — és talán nem csupán én érzek így, mert hirtelen meglepett tekin-tetek kereszttüzében találom magam.

— Vigyázat! - Igazából nem tudom, mitől tartok, de a figyelmeztetés befejezetlen marad: az épület bal oldalán lassan kinyílik egy ajtó, és mint a végzet angyala, előbuk-kan mögüle egy meztelen kardot markoló, gatyára vetkő-zött dzsad.

Szorult helyzetben az ember annyi mindent észlel egy-szerre, hogy az szinte már szédítő. Látom, hogy az illető úgy két fejjel magasabb nálam, és olyan izomzattal bír, mint egy vásári erőművész. A testét sebhelyek és tetová-lások különös rendszere borítja, és összességében fenyege-tőbb benyomást kelt, mint egy nehézlovasroham.

A harcos felénk néz, de még nem lát minket: szemének szüksége van pár pillanatra, hogy megszokja a sötétséget.

Damian ezt a haladékot használja ki arra, hogy a szegy-csontjába hajítson egy tőrt.

392

A dzsad előregörnyed, átbukik a korláton, és hatalmas csobbanással zuhan az itatóvályúba odalent.

Ennyit arról, hogy elfelejtették újratölteni. Emberem vigyorogva fordul felém. Nyilván dicsére-

tet vár a jól irányzott dobásért, holott épp arra készülök, hogy a pokolba küldjem: modortalan behatolásunk mos-tantól aljas támadásnak minősül, bárhogy is nézzük. Ám átkozódásra sem jut időm, mert a lakatjavesztett ajtószár-nyak kivágódnak, hogy a mögöttük honoló sötétség néma alakokat okádhasson a folyosóra.

— Szép estét! — szól Damian, miközben megcsavarja tő-rét a legelső mellkasában, áldozata azonban tovább tör előre, a földre taszítja, és rázuhanva...

.. .beleharap? Próbálom elhitetni magammal, hogy csak az árnyé-

kok játékát látom, pedig emberem úgy üvölt, mintha nyúznák.

-Vissza! - kiáltom, ahogy a dermedtségem elillan, tár-saim pedig hátrálnak, és pár tőrt hajítanak a tömegbe, minden látható eredmény nélkül. Az ellenség lassan nyo-mul tovább, megkerülve-átlépve Damiant, akinek már csak a vergődése hallatszik. Társa még áll, és egy rövid pengével csapkodja a felé nyúló kezeket.

- Élőholtak - köpi a szót a boszorkánymester. — Egész sereg.

-Fényt! — üvöltöm, ahogy a torkomon kifér. — Tüzet, az istenért!

-Ad j tüzet, urunk! — harsogja a pap különös hangon; mire rájövök, mit akar, már túl késő. - Te, aki a Legna-gyobb Úr vagy mind közül, szítsd fel haragod lángját!

A következő pillanatban mintha távoli mennydörgés visszhangját hallanám; aztán fájdalmas robaj kíséretében a kért lángoszlop lesújt, és lobogó katlanná változtatja

393

előttem a körfolyosót, ahol fekete kísértetalakokként ég-nek porrá élők és holtak, alig pár szívdobbanás alatt.

— Salvestro! — zihálom, miközben megtörlöm hőség-től verejtékező homlokomat. - Te megsütötted két em-berünket!

— Nem gondoltam, hogy ily bőkezűen méri áldását az én uram...

- A z Ibarában vagyunk - emlékeztetem. - Aki ebben a sivatagban tűzzel játszik, könnyen lángtengert kaphat a nyakába.

Nem válaszol. Meredten néz valamit a hátam mögött, s közben mintha mormolna az orra alatt.

A bennem lakozó életösztön utasítja lábaimat, hogy vi-gyenek odébb, én pedig az események egyszerű szemlélő-jeként fordítom oldalra a fejemet, hogy lássam a lángten-gert túlélő rémek egyikét, ahogy előrenyújtott kezekkel törtet felém az üszkös halmokon át, nem törődve azzal, hogy lassan maga is tüzet fog.

-Legnagyobb Úr - kántálja a pap —, adj erőt! Majd meglendíti a kezében fehéres fénnyel felizzó árny-

korbácsot, és egyetlen csapással kettéhasítja az élőholtat. — Köszönöm, uram! — ujjong fel... aztán reccsenést

hallok, és mikor felé rebben a tekintetem, már csak azt látom, ahogy csodálkozó tekintettel oldalra dől: a kopo-nyáját átjáró nyílvessző unikornisszarvként meredezik a homlokára tetovált kosfej szemei között.

— íjász! — kiáltom, már vetődés közben. Rosszul fogok padlót; a könyökömbe nyilalló kín egy

pillanatra elhomályosítja a szemem, kiszolgáltatott hely-zetemet azonban nem használják ki a járkáló tetemek, és nyílzápor sem söpör végig a folyosón.

Csend van. —Láttátok, ki lőtt? — fordulok a többiek felé.

394

— Hadzsi! — vágja rá Kara Tanimza, aki egy oszlop ta-karásában lapít. - Hős dzsad; megy sivatag, harcol, megy, harcol, meg nem áll!

— Dobótőr? — érdeklődöm halkan. — Messze van - szögezi le a hátvédek egyike. -Tessina! — szólítom a boszorkánymestert. - Le tudod

szedni valahogy? — Nemigen. Túl sok mágia szabadult el az imént. Fene

tudja, mi sülne ki abból, ha én is varázsolni próbálnék. — Gyáva! — vágom a képébe, majd a többiekhez fordu-

lok. — Akkor ti kerüljétek meg, és... Ennek sem jutok a végére: torkomra forr a szó, ahogy

megpillantom az elhamvadt testek üszkén át felénk gá-zoló ősz szakállú, múmiának is beillő dzsadot. Ezüst rú-nákkal hímzett éjfekete kaftánja láttán rádöbbenek: ha megfeszítenének, se tudnék másképp elképzelni egy va-lódi hullamágust.

-Mindenki maradjon nyugton! — figyelmeztet, eny-he abradói akcentussal ejtve a szavakat. Hanyagul meg-dörzsöli mellkasát, nyilván csak azért, hogy a parázsfény megcsillanhasson a testét övező védőaurán.

Megmaradt embereimnek szerencsére több eszük van annál, hogy késdobálással próbálkozzanak, de a helyzet megoldásához ez sem visz közelebb. Jobb híján feltápász-kodom, és egy üdvözlésfélét rögtönzők, ami elakad vala-hol a bizonytalan biccentés és az enyhe meghajlás között

— Megtisztelő e találkozás - mormolom. Kara Tanimza fogai jól hallhatóan vacognak.

— Számomra pedig a legtisztább, őszinte öröm — feleli a nekromanta —, hogy e kései összejövetelt egy bizalmas be-szélgetéssel koronázhatjuk meg, és avathatjuk mindörök-ké emlékezetessé. Szeretettel látlak vendégül szerény haj-lékomban! — teszi hozzá, és int, hogy kövessem.

395

Sarkon fordul, én pedig, Tessina kíséretében, a nyomá-ba szegődök. Remélhetőleg hátul nincs szeme, és így nem láthatja félelemtől rogyadozó lábaimat.

— Ború felhőzi a homlokomat, Girolamo mester - fonja össze ujjait a szakálla előtt, miután helyet foglalok a szo-báját díszítő bársonypárnák egyikén. - Alig egy órával ez-előtt még az arénák legdicsőbb bajnoka és egy tucat síron túl is hű harcos vigyázta éber tekintettel hurik kacajával édes álmomat. Aztán jöttetek ti.

-Bármilyen hihetetlennek tűnjék — nagy levegőt ve-szek, és egy óvatos pillantást vetek a mennyezet felé —, mi valójában békés kereskedők vagyunk.

— Az igazság hangja szól a szádról — bólogat a dzsad, és rezzenéstelen arccal teszi hozzá: — Főleg az a fellegek hó-nából lecsapó rubinvörös lángoszlop volt olyan, mint mi-felénk egy agyafúrt megoldás a kettős könyvelésben.

— Ha itt lenne az oázis ura - jegyzem meg, előkészítve a terepet egy óvatos oldalvágásnak -, akinek a házát bir-tokba vetted, tanúsíthatná, hogy évtizedek óta állunk ve-le kölcsönösen jövedelmező üzleti kapcsolatban.

— Az oázis ura — feleli egy antilopra leső krokodil mo-solyával — én vagyok; mindig is én voltam. — Megingáso-mat látva hozzáfűzi: - De hála Galradzsának és az emír kegyének, nem ebben a teveszaros koszfészekben tengőd-tem idáig, és a szorgos gazdálkodás teendői közül egyedül a gorviki aranyak megfontolt befektetését vállaltam ma-gamra.

— Bölcs hozzáállás — lehelem. — Eddig talán annak volt nevezhető — vonja meg a vál-

lát —, de Galradzsa a tudója, hogy azok a boldog idők örökre elmúltak.

— Sajnos igen - bólintok. - De, ha lehet, azért én vennék némi pókfonalat. Meg persze pókokat is. Ha az amundok

3 9 6

ideérnek - fűzöm hozzá az érthetőség kedvéért -, úgyis befellegzik az üzletnek.

- E z bizony igen valószínű. - Tűnődve simogatja a sza-kállát, aztán megjegyzi: - Éppenséggel tudok adni neked pár egészséges fiókát is, méltányos áron.

-Nekem nagyok is kellenek - próbálom emelni a tétet. -Azokat magadnak kell összefogdosnod. -Elbírunk velük - próbálok magabiztosnak tűnni. - N e m kétlem - szabadkozik -, hisz kiváló harcosok

és rettegett varázstudók állnak szolgálatodban. Ám nyo-maszt a gondolat, hogy éjjel esetleg nem fogjátok meg-találni őket, bármennyire perzselő is lelkesedésetek heve. A reggelt pedig még meg is kell érnetek. Jócskán benne járunk a vörös hold óráiban... és amint felkel kék testvé-re, mozgásba lendül a Shibara felé nyomuló amund had-oszlop előőrse, hogy halált és pusztulást hozzanak e vi-dékre. Az iménti tűzijáték biztosan idevonzza őket.

Elsápadok, ahogy eszembe jut az az első és egyetlen amund, akit előző nap sikerült elpusztítanunk. Hány hoz-zá hasonló lehet az előőrsben? És mi minden egyéb? Más-felől a pókokra mindenképp szükségünk van... és most kell megszereznünk őket, nem hetek vagy hónapok múl-va, amikorra a dzsadok fajtájából már csak emlék marad. Sokkal több katonát, ha akarnék, sem tudnék előteremte-ni - ráadásul ha üzletet remél tőlem, talán vendéglátóm is hajlandó lesz maradni és segíteni.

- N e m gond - mondom hanyagul. - Tessina, küldj je-let Mateónak, hogy jöjjenek ide, és hozzák a lovakat is! -Visszafordulok az öreghez. - Amíg ideérnek, lesz időnk tisztességgel megalkudni.

Elvigyorodik. - Ha jól értem tiszteletteljes szavaidat, ajánlatot kérsz

a pókfonalbálákra meg a pókfiókákra. Emellett - foly-

397

tatja némi gondolkodás után — szíved mélyén azt várod, áruljam el, mekkora vérváltságot tartanék méltányosnak és elfogadhatónak dicső gladiátorom és az elpusztított te-temek után.

- H á t az én embereim? - kérdem megütközve. - T i magatok sütöttétek őket ropogósra. - Kétségbe-

vonhatatlan tény. -A rémeid miatt - vágok vissza. - Mivel már marcan-

golták őket. És ha már itt tartunk: a papomat is agyon-lőttétek. Már-már pótolhatatlan veszteség.

— Szép szál pap volt - ismeri el. - De egyelőre, ha meg nem sértelek, maradjuk talán annál a különleges pókfo-nalnál, melyből, mint tudod, csak nálunk találsz hibátla-nul fehér, garantált minőségű, kézzel tisztított és szakér-tők által bevizsgált, többszörösen díjnyertes bálákat.

-Melyekért én a ti hibátlanul sárga, évezredes múltú, színtiszta aranyból a legjobb pénzverők által vert, hibátla-nul kerek rúpiáitokkal fizetek - felelem illendően. - Szó-val hány bála van eladó?

— Harmincegy. — Akkor megvennénk a tevéket is - teszem hozzá. -

Valamivel el is kell szállítanunk az árut. -Sajnálom - tárja szét karját a dzsad -, a tevéim nem

eladók. Egyébként is az egekbe szökött minden hátas ára. A karavánutakon az a hír járja, hogy valaki az emirátusát ígérte oda egy tevéért.

-Mesebeszéd. -Lehet - hagyja rám. — A helyedben mégis inkább a

megürült nyergekre polcolnám fel a bálákat. — Mármint amennyit megveszek belőlük - jelzem fi-

noman. -Életed legjobb üzletét fogod velem megköti - ígéri

mosolyogva.

398

Ami a legmeglepőbb, hogy így is történik, bár belete-lik vagy két órába. A végére azonban megszerzek mindent, amit akartam, összesen egy smaragdköves gyűrű, egy to-pázzal ékített fülönfüggő meg a pénzes erszényem teljes tartalma ellenében. Persze a megállapodás részét képezi még mindenféle egyéb sallang, így például egy Gascalo városában leszámítolható kötelezvény tíz arany conquára, amit úgysem tud majd beváltani, meg az egymás lelki üd-véért és családja egészségéért elmondott imák - az ő ese-tében tizenkettő, az én oldalamon harmincöt —, egy dí-szes turbán az első vég pókfonálból szőtt selyemből az én oldalamon, illetve egy élőholtakat jelző talizmán az övén. Ráadásként neki ígérem a dzsad foglyomat, ha túléli a kö-vetkező csatát. Mindent összevéve boldogan csapok a te-nyerébe.

Egyedül azt találom gyanúsnak, hogy az ő tekinteté-ben is elégedettség tükröződik. Lehet, hogy megfeledkez-tem valamiről?

Nincs időm töprengeni. Kintről füttyszó jelzi a riadót, és én összeszoruló szívvel kászálódom talpra, hogy az őr-szemek felé vegyem az irányt.

6.

Az ajtón kilépve nem a szikrázó napfény, hanem a por vakít el, amit a sivító szél vág a képembe. Könnyeimen át látom, hogy az embereim időközben felsorakoztak ven-déglátóm ajtaja előtt. Nem biztos, hogy segélykiáltásom hallatán betörték volna, de bátorságuk így is dicséretes.

-Mindjárt itt a vihar - nyugtázza mögülem a vén dzsad. — Homokot kavar az anyagi valóságban, és őrüle-tet azt asztrálsíkon. A közepében pedig ott jön az amund

3 9 9

sereg, hogy sújtaná őket a poklok fenekére az összes iste-nek átka!

-Tudsz segíteni? - nézek rá, kicsit felbátorodva a töb-biek társaságában.

- Kölcsönadom az íjászomat - ajánlja fel nagylelkűen -, és ha Galradzsa megsegít, talán egyébbel is tudok majd

kedveskedni. - Köszönöm - hajolok meg, bár ha eddig igazat mon-

dott, akkor magának is segít, hiszen a saját házát védi. -Van itt bármi, amit fel tudunk használni, ha megkezdődik az ostrom? - Kétségbeesetten kutatok ifjúkori olvasmány-élményeim között. - íjak és nyílvesszők, szurok és olaj...?

-Sajnálom - rázza a fejét. - A menekültek elvittek minden mozdíthatót.

-A karámokban van egy csomó ócska agyagedény -veti fel Mateo, aki ezek szerint már a lovainkat is elkvár-télyozta odalent.

- A z is valami - felelem, aztán a fogolyra nézek. -Töltsd meg őket vízzel, és hordd őket a falakra!

-Tüzeket oltani? - kérdi a boszorkánymester. - Igen - vágom rá, majd, miután elgondolkodom azon,

hogy igazában nincs itt semmi éghető, hozzáteszem: -Meg inni belőle, ha megszomjazunk.

Aztán a falakra sietek, hogy én is lássam, amit az őr-szemek. A kék hold fénye bántóan erős ma este - remé-lem, nem az amundok mesterkedései miatt.

- H o l vannak? - érdeklődöm, de rögtön megpillantom magam is, mi közeleg a dűnék fölött: egy gigászi szekér-erőd, melynek ponyvái fémesen csillogó, óriás rovarszár-nyakként verdesnek a szélben.

Fura nyomást érzek a szívem körül. -Legalább ötvenen húzzák - méregeti Mateo. Ahogy

a dűne árnyékából előbukkannak, immár én is ki tudom

4 0 0

venni járművet vontató alakokat. Különös módon egyet-len azúrkék szempár sem villan felénk: koszos kaftánba burkolózó dzsad söpredék vonul ellenünk.

Csak ne lennének sokszoros túlerőben. Érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt.

-Ezer pokol, ott Haban el-Tedzs, fiak, hadzsik, egy egész karaván! És nagy ellenség is ott, el-Deat Maber bej, híres rabló! - bök Kara Tanimza egy tetőtől talpig vörös-be öltözött óriásra, majd gyorsan hozzáteszi: - Én megy víz - és elinal.

Érdeklődve nézem a szakállas arcokat... aztán a ret-tegés hulláma minden előjel nélkül átcsap fölöttem. Ha nem rántja tagjaimat görcsbe a félelem, zokogva roskad-nék magamba.

Nem tudom, mennyi idő múlva múlik el a roham, és azt sem, hogy vészelik át a földijeim; az biztos, hogy én tápászkodom fel a földről legkésőbb, próbálva feledni a látványt, ahogy az egyik katonám hátat fordít a mellvéd-nek, és üvöltve veti le magát a magasból, hogy agyonzúz-za magát az udvar kövein.

A többiek kifelé merednek, és egy pillanat múlva én is látom, hogy a nehézkesen mozgó amund jármű közben el-érte az épületet körbevevő árkot.

-Lő j ! - kiáltom a nekromanta íjászának. Nem vagyok biztos benne, hogy érti a parancsot, de lelkesen erege-ti a nyílvesszőket fajtársai közé, akik vad üvöltéssel dob-ják félre a vontatókötelet, hogy aztán rendezetlen tömeg-ben törjenek tovább a fal felé. A szél túl gyenge ahhoz, hogy a vesszőket eltérítse: a dzsadok úgy hullanak, mint a legyek.

Elégedetten vigyorgok, egészen addig, amíg egy azúr-kék tekintet foglyul nem ejti a pillantásomat. Csak lassan tudatosul bennem, hogy az alak, akihez tartozik, egyedü-

401

liként maradt ki a rohamból és áll most is a helyén, a sze-kérerőd legtetején.

Egy amund. - A z t - szólok az íjászunknak, és mutatom is, hogy ért-

se. Bólint és ló... de a nyílvessző porrá omlik a viharban, mielőtt célját elérné.

Az amund mintha elmosolyodna, majd felegyenesedik ültéből. Nő, ráadásul a fájdalmasan gyönyörű fajtából.

-Tessina, azt az álomszép tüneményt le tudod szed-ni valahogy? - kérdem a boszorkánymesterünket. Bízom benne, hogy a női irigység majd nagy tettekre sarkallja.

- N e m lehet - felel tompa hangon. - Háborog az aszt-

rálsík. Ennyit erről. Csalódottan nézem az ellenség vezérét,

meg a szekérerőd falait, melyre a sivataglakók fürtökben aggatták fel málháikat, pokrócaikat, ládáikat és egyéb holmijaikat. A korsók meg a kecskebőr tömlők viszont még kívül sem kaptak helyet: azokat a dzsadok cipelhették, és aztán szerteszét dobálták őket, amikor rohamra indultak.

Különös. -Vágjátok el őket! - üvölti Mateo, és én rémülten ve-

szem észre, hogy kampós végű kötelek röppennek át a mellvéden, majd feszülnek meg egy pillanat alatt, ahogy az ellenség elkezd rajtuk felfelé kapaszkodni. Kardot rán-tok, csépelni kezdem a legközelebbit, de jóval nehezebben boldogulok vele, mint képzelem.

-Lőj ! - kiáltom az íjásznak, aki a párkányra ugrik, hogy maradék pár nyílvesszejét a falak tövébe röpíthes-se. Erőteljes koppanás hallatszik, majd egy tántorgó lépés után kizuhan a semmibe.

-Mág i a ! - harsogja Mateo, ahogy a kövek zápora vé-gigveri a gyilokjárót. Bízom benne, hogy igaza van: inkább egy kis varázslat, mint egy ezred parittyás.

4 0 2

Nyakamat behúzva vágom el a kötél utolsó szálát, hogy a következőhöz rohanhassak.

A vihar mintha erősödne: dühödten akaszkodik a ru-hámba, homokkal tömi tele fülemet és számat, igyekezve utat találni égő szemembe is. Üvöltést hoz a szél: a falon kívül egész emberfürt zuhan alá.

Néhány vágás, és újabb kötél pattan el. Körbepillant-va rájövök, hogy nem voltunk elég gyorsak: az ostromlók itt-ott elérték a mellvédet. Vezetőjük, a vörös ruhás óriás már összeakaszkodva birkózik Mateóval.

-Tessina! - rikoltom, tehetetlenül nézve, ahogy a dzsad kerekedik felül, és tőrét vicsorogva vágja emberem mell-kasába. - Tessina, csinálj már valamit!

- N e m merem! - szűköl a nő. A haramia felegyenesedik, ránk néz, és lassú, megállít-

hatatlannak tűnő léptekkel megindul felénk. Mögötte né-ma árnyakként sorjáznak a társai.

- N e m érdekel! - üvöltöm a boszorkánymesternek, mi-közben hátrálni kezdek. - Csináld!

Ha nem is azonnali, de annál látványosabb az ered-mény: mielőtt ellenfelem kardtávolságba érne, kékesfe-hér villám indul útjára, amely követhetetlenül cikázik a dzsadok közt, agyonsújtva mindenkit, akit elér.

Mikor eltűnik, csak furcsa pózba merevedett tetemek sora és égett hússzag marad utána.

Kara Tanimza űzött tekintettel oson át közöttük, le-tesz egy kosárnyi, vízzel telt csuprot meg korsót, aztán el-inal.

Vigyorogva fordulok a boszorkánymesterhez, de ad-digra már ő is a földön hever: üres szemgödréből füst szi-várog.

- T ú l sok volt ez neki - szól embereim egyike. Társa a mellvédhez lép, és füttyent elképedésében, úgyhogy gyor-

4 0 3

san csatlakozunk hozzá mi is. Erről a látványosságról va-lóban kár lenne lemaradnunk.

-Csontvázak - mondja, pedig láthatja mindenki, aki-nek szeme van: az újabb rohamot az élőholtak támadá-sa akasztotta meg. Az épület mögül sorjáztak elő, hogy puszta kézzel marcangolják szét az ostromlókat.

-Nyakam rá, hogy ez a vénember műve - magyarázok magabiztosan. - Szép munka.

-Kár , hogy a tetves dzsadokat nem hatja meg. Ordítva kéne szétszaladniuk - jegyzi meg a mellettem álló.

-Biztos az amund bűvölte meg őket - találgatok. - Ha a csontvázak őt is kizsigerelnék...

- N e m fogják - állapítja meg a katona, és nem is vá-dolhatom túlzott borúlátással: magam is látom, ahogy a járműre kapaszkodó csontvázak porrá omlanak.

- Legalább megpróbálták - bukik ki belőlem. - Derék csontfickók. Ha mást nem is, a turbános majmokat meg-ritkítják kicsit.

- És aztán mi lesz, Girolamo? - veti fel Treconto, ma-radék embereim egyike. - Összesen alig páran marad-tunk. .. . Mit teszünk, ha újra megindulnak?

- N e aggódjatok! - nyugtatom őket, pedig sejtelmem sincs, mihez kezdjünk. Némán és csalódottan nézem, ahogy a csontvázak lelkes hadát darabokra zúzza a dzsa-dok maradéka.

Aztán az ostromlók visszatérnek az erődszekér köré, hogy azt még közelebb nyomják a falakhoz, én meg csak állok ott, mint egy szobor, és elkeseredetten nézem az amundot, aki kényelmesen a szekérerőd szélére sétál.

- Rohadj meg! - üvöltöm, és jobb híján egy vizespalackot hajítok az azúrkék szemű szépség felé, amely persze épp-oly gyorsan foszlik porrá, mint minden egyéb.

De a víz nem. Az továbbzubog, egyenesen a nő arcába.

4 0 4

Fájdalmas kiáltás hallatszik, és megtorpannak az ost-romlók, egyensúlyát vesztett vezérük pedig kétségbe-esett sikollyal zuhan alá a pókmajor udvarába.

Ostoba, rút halál. A dzsad támadók felhagynak az ostrommal, és csendes

tanácstalansággal szélednek szét az éjszakában. -Győztünk? - kérdi embereim egyike bátortalanul. - Időt nyertetek - felel helyettem a vén dzsad, akit sze-

rintem a vér szaga csalt ki rejtett odújából. - Nézzétek! -mutat a távoli horizont felé, ahol mintha a hajnal első su-garai látszanának. - Arrafelé tombol igazán a homokvi-har. Onnan érkezik majd a fősereg. Készüljetek!

7.

- T e maradsz? — faggatom a nekromantát, miután ín-szakasztó iramban felszerszámoztuk és felmálháztuk a lo-vainkat.

- Igen. Ezt a pókmajort még boldogult nagybátyám-tól örököltem, és nem szívesen hagynám itt üresen. Az amundok elől meg majd elrejtőzöm. Nem fognak meg-találni.

- D e mi megy, öreg csontmester; mi megy! - kurjant Kara Tanimza vidáman.

- H á t , igazság szerint te itt maradsz — lohasztom le a lelkesedését. Szinte bűntudatom támad, látva, hogyan sá-pad el. - Sajnálom, de a ház urának ígértelek. Odaát Gor-vikban egyébként sem élnél sokáig - vigasztalom.

-Indulhatunk, Girolamo? - sürget Treconto. - Mint-ha közeledne a vihar.

-Persze - bólintok. - Irány a gázló. Ha egy óriási pó-kot, vagy közvetlenül egymás mellett két magas kaktuszt láttok, szóljatok!

4 0 5

- A z épület mögött találtok párat — közli a vén dzsad. — A legjobb nőstényeket nem engedtük elkóborolni.

Nem hazudott: a reggeli nap fényében valóban ott me-redeznek a tüskékkel borított pókkarok, és közelebb érve az is látszik, hogy az előző esti homokvihar töltötte fel úgy az üregeiket, hogy végtagjaikat átdughatták a rácsokon.

- H o g y szedjük ki őket? - fékezi meg lovát az egyik katona. — Meg fognak támadni, amint tehetik.

— Elő a köteleket! - parancsolom némi töprengés után. — Összekötjük a karjaikat, és hozzuk őket a ráccsal együtt. Remélem, nem ólomból vannak...

Végül három pókot tudunk a hátasokra rakni, alapo-san összekötözve és lópokrócokba csomagolva; a kilenc nyereg maradékán a fonalbálákkal osztozunk.

-Kössük egymás után a lovakat és gyerünk! - adok jelt az indulásra. - Nyakunkon a vihar!

Igazság szerint a szél ekkor már vadul ostromolja ka-ravánunkat, büszkén hajigálva a levegőbe azt a homokot, amit tegnap éjjel hordott ide.

- Alig látunk - jegyzi meg Treconto. - Meg se találjuk a gázlót.

-Dehogynem - próbálok magabiztosnak látszani. -Dél felé van a folyó, nyugatra a gázló; ha nagyjából dél-nyugatnak megyünk, pont a legjobb helyen fogunk ki-lyukadni.

Cáfolhatatlan logikám azonban újfent elvásik a valóság meglepetésekből kovácsolt páncélján: mikor ugyanis hir-telen elül a szél, és mi sóhajtva fogjuk vissza remegő lábú lovainkat, egyáltalán nem látjuk a Shibarát.

Észreveszünk ellenben egy sereget, mely onnan köze-lít, ahol a gázlónak kéne lennie. Rendezetlenül özönlő dzsadok ezerszámra, jóval mögöttük egy különös pengék-kel felszerelt, délceg egység.

4 0 6

Amundok. Legalább százan. -Amondó vagyok - mondom a gyorsan közelgő elő-

őrsökre bámulva hogy induljunk az ellenkező irány-ba. Sietve.

Hamarosan újra a vihar közepében találjuk magunkat, ahol az üvöltő szél és mindenhova beférkőző, bőrünket iz-zó tűkként döfködő homok mellett a rettegéssel is meg kell küzdenünk, kétségbeesve erőltetve érzékeinket, hát-ha sikerül időben észrevennünk a porfellegek közt előre-törő ellenséget.

— Girolamo! Itt kéne lennie a folyónak! - kiáltja társa-im egyike. Alig hallom a hangját a szélviharban. - Elté-vedtünk!

-Erre! Utánam! - Jobbra húzom a gyeplőt, remény-kedve, hogy már eléggé eltávolodtunk az amund fősereg-től. - Átvágunk!

Más esetekben ilyenkor következne a végső, dicső ro-ham.. . tőlünk azonban már csak szánalmas vánszorgásra futja kimerültségtől botladozó lovaink nyergében.

- I t t vannak! - rikoltja az egyik katonám, és némi pis-logás után már magam is ki tudom venni a dzsadokat, ahogy megdőlt felsőtesttel igyekeznek előrejutni a vihar-ban. Megnyugodva látom: ők sincsenek túl jó bőrben.

-Ra j t a ! - harsogom kardot rántva, és valami csoda folytán sikerül ügetésre fognom hátasomat. Nem sok, de ahhoz elég, hogy utolérjem a kétségbeesve menekülő gya-logosokat.

- Ide ! - fordulok vissza a nyeregben, miután levágtam az utolsó kettőt. Csak remélni tudom, hogy a többiek nem maradnak le túlságosan.

Aztán valahogy megsűrűsödik előttem a kaftánosok hada, és a katonáim kétségbeesett mutogatásából rájövök, hogy mögöttünk sem jobb a helyzet.

407

Bekerítettek. Nem biztos, hogy szándékosan tették, de a tény attól

még tény marad: itt vagyunk a sűrűjében. Szemem két-ségbeesve keresi a menekülés útját, de a gomolygó ho-mokfelhő mindent elborít. Feltehetően minket is; ezért nem hánytak kardélre a dzsadok.

Egyelőre. - Az a fehér ott mi? - bökök rá egy sziklára. - A z ? - mereszti szemét a társam. - Egy oszlopfő. - A márványpillér, amin a folyó apadását figyelted, Gi-

rolamo - leheli a másik, szinte áhítattal. - A mederben állunk!

Meglepődöm, de nincs időm foglalkozni azzal, hogy a Shibara vízszintje történelmi mélypontra süllyedt - akad más, fontosabb tennivalóm.

-Tovább, előre! - kiáltom. - Mindjárt Warvikban va-gyunk!

Összeszorított foggal indulunk tovább, neki az embe-rek sűrűjének; majd amikor a kavargó por rejtekéből lo-vasok bukkannak elő, belátom, hogy nincs menekvés, és fáradt rikoltással vágom hátasom véknyába a sarkantyút, hogy erőm utolsó cseppjeivel minél több dzsad kutyát küldhessek magam elé a túlvilágra.

A szél süvítése magába olvasztja a nyerítéseket meg üvöltéseket, és homályba borul a világ, amiből szellemek-ként tűnnek elő a fezes alakok. Lesújtok és hárítok, két-ségbeesve kutatva a többiek után, míg végül végképp megzavarodva valami ligetfélében lyukadok ki, ahol egy alattomos ág úgy emel ki a nyeregből, mint egy kétbalke-zes tésztakereskedőt.

Nagyot zuhanok, és egy pillanatra elsötétedik előttem a világ.

4 0 8

8.

-Girolamo! - szólít valaki. - Girolamo! - ismétli. -Látom, hogy ébren vagy!

Felismerem a hangot, hogy ne ismerném fel: Romola ab Albezzo, a hadak ura, két bátyám ifjabbika. Rádöbbe-nek, hogy egy pillanatnál talán valamivel hosszabb ideig hevertem a földön.

Felnyögök, annak biztos tudatában, hogy nem kerül-tem a pokolra. Kizárt ugyanis, hogy ott még egy ilyen szörnyeteggel fussak össze.

-Lozzerto? - kérdem halkan, felkészülve a legrosz-szabbra.

— Csak én jöttem, egy század pikás társaságában — fe-leli. - Szétzavartuk a dzsad csürhét. És épségben kimen-tettük közülük a maradék két emberedet, meg a lova-kat is.

-Örülök - szólalok meg immár kicsit bátrabban, sőt a szememet is kinyitom. - Jól vannak?

— Kiválóan - felel a sebhelyes arcú hadvezér. - Viszont a többiek, mint hallom, mind meghaltak.

-Sajnos - ismerem el rosszat sejtve. - Harcba kevered-tünk az amundokkal. És elhoztam egy csomó pókfonalat, meg néhány eleven pókot is.

-Véreink holttestét pedig hátrahagytad - emlékeztet Romola feddőn. — Ráadásul temetetlenül.

— Én. . . - kezdek bele, de rögtön rájövök, hogy ez volt az, amiről megfeledkeztem. - Szóval nem volt több háta-sunk. És nem jutott idő arra, hogy temessünk.

-Akkor sem szép dolog ez, Girolamo - ingatja a fejét. - Lozzerto nem fog örülni neki.

Megsemmisülten hallgatok, miközben egyre azon jár-nak a gondolataim, hogy otthagytam a társaim tetemét

4 0 9

a pókmajorban, egy szolgák nélkül maradt nekromanta társaságában. Ha ezt a családfőnk megtudja...

Érzem, hogy kiver a víz. -A folyóval mi történt? - próbálom másfelé terelni a

szót. - Betemette a homok? -Csak egy időre - rántja meg vállát a testvérem. — Idő-

közben áttört a dűnéken, és folyik tovább, mint eddig. Az embereid elmondták, hogy gondosan figyelted a vízál-lást, és előre tudtad, mikor lesz száraz a meder. Büszkék vagyunk rád, Girolamo. - Elltátom a számat meglepeté-semben. - Remekül időzítetted a támadást.

-Igyekeztem — mondom óvatosan, gondosan kerülve a család dicsőségén való munkálkodás szólamait. Jó oka van annak, hogy soha semmilyen dicséretet nem kaptam tőlük.

- Hát az amundok? - érdeklődöm. -A túlparton maradtak - feleli Romola, majd maga-

biztosan hozzáteszi: — Sosem fognak átkelni a Shibarán. -Lehet - jegyzem meg. - De jobb, ha tudod: képesek

rá. És ha nem teszünk semmit, ezt előbb-utóbb be is bi-zonyítják.

9.

Egy hónapba telik, hogy karavánommal Mederába ér-jek, és még egybe, amíg a fonaltermelő- és gombolyító-üzem beindul. Csendes és hasznos munkával teli, boldog napok és hetek, amiket csak a távolban zajló háborúról, meg az amundok rémtetteiről szóló hírek zavarnak meg.

Meg persze az álmaim, melyekben gyakori vendég a dzsad nekromanta - és a nevét éppúgy nem árulja el, mint ahogy annak idején, a pókmajorban sem.

410

Aztán egy reggel üzenet érkezik Gascalo városából, hogy a Legnagyobb Úr egyik szolgája, Salvestro ab Albez-zo határidőre beváltotta a tíz arany conquára szóló kö-telezvényemet, majd dzsad szolgájával útnak indult Aqui-lona felé.

Néhány óvatos, tapogatózó levél után már azt is tudom, hogy drága kuzinom, aki hozzám hasonlóan Warvikban töltötte egész életét, kellemes abradói akcentussal beszélt, és látható nehézséggel ismerte fel régi barátait.

Állítólag egy fejlövésre hivatkozott, melynek nyomát bárki láthatta a homlokán.

Némi töprengés után úgy döntök, itt az ideje elmon-dani az ígért imákat a vén dzsad lelki üdvéért és családja egészségéért — nehogy aztán számon kérje rajtam, ha ne-tán erre jár.

függelék

A MANIFESZTÁCIÓS HÁBORÚ LEFOLYÁSA (I. RÉSZ)

A konfliktus eredete

A Világgerinc - s vele az elfek élőhelye - mindig is a faj-háborúk frontvonalába esett. A harcok kisebb-nagyobb megszakításokkal harminc évezreden át folytak a Sheral déli lejtőitől a Gályák tengeréig húzódó területen, és a fel-ismerhetetlenségig megváltoztatták e táj arculatát. Ahol a Nagyok távoztakor végeláthatatlan erdőség terült el, ma a Taba el-Ibara lassan porló tanúhegyek és sziklagerincek szabdalta homoktengere hullámzik. A vibráló hőség, a porördögök és könyörtelen szárazviharok hona ez, melyet a Világgerinc felett születő fellegek csak három-öt évente hintenek meg Dzsah könnycseppjeivel.

Hogy a hetedkori manifesztációs háborúról teljes ké-pet alkothassunk, nem csak a színhelyét, az előzménye-it is ismernünk kell.

Az elfek, dzsennek és amundok viszályának gyöke-rei a Nagyok távozását követő fajháborúkig nyúlnak visz-sza, melyben a feltételezések szerint mindhárom civilizá-ció felsőbb lényei részt vettek. A síkkapuk bezárultakor

413

csak az Urriának nevezett istenség hagyott számottevő populációt teremtményeiből Yneven, de soha többé nem talált - meglehet, nem is keresett - kapcsolatot velük; a fajháborúkban való fennmaradás nem áldás, hanem átok volt az elfek számára, és mindmáig meghatározza kultú-rájuk jellegét.

A konfliktus az amund istenek újbóli megnyilvánulá-sakor, az ötödkor utolsó harmadában lángolt fel ismét, és az első manifesztációs háborúba érte el drámai csúcspont-ját. Az elf hagyomány szerint az amundok és a dzsennek felbukkanásuk pillanatától hadban álltak egymással -hogy a küzdelmet, melyet egy távoli földelemi sík birtok-lásáért vívtak, véletlenül vagy szándékosan terjesztették ki Ynevre, máig vita tárgyát képezi. Az elfek és a dzsen-nek szövetségét nyilvánvalóan a kényszer hívta létre -utóbbiakat éppúgy felelősség terheli az elfek élőhelyének pusztulásáért, mint az amundokat. Hogy előidézője vagy következménye volt Amhe-Ramun istencsaládon belüli ha-talomátvételének, ugyancsak vitatott. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az elfek a manifesztáció1 létrejötte után is folytattak tárgyalásokat az amundokkal - ha így van, az ősi nép többet vesztett Amhe-Ramun hajlíthatatlansága, mint panteonjának korábbi megosztottsága miatt.

A három civilizáció összecsapásának kétségtelen csúcs-pontja a Kékarcú ynevi megtestesülése volt, de ez a tény sem indokolja, hogy a konfliktus egészét manifesztációs háborúnak tekintsük. Ez fajháború volt, része annak a má-sodkor óta folyó küzdelemnek, melyet a kontinensen meg-telepedett ősi civilizációk a Nagyok örökségéért, a szférá-kon belüli élettér felosztásáért vívtak.

1 A magát Leirrennek nevező elf élőszent Riegarban őrzött beszámolója alászállás-ról az amundológia (vélhetőleg a Riva apokrif nyomán) egyetlen, isten, porhuvelyrol

beszél; ezek alapján bizonyosnak látszik, hogy az első megtestesüles korulmenye, je-

lentősen eltértek a hetedkoritól.

414

A fajháborúk többségéhez hasonlóan az elfek, dzsennek és amundok viszályának sem volt valódi győztese. Az amun-dok és isteneik vereséget szenvedtek ugyan, a szent erdő-ség pusztulása azonban fizikai és szellemi értelemben is elszigetelte egymástól az ynevi elf kultúra északi és déli ágát, a dzsenn népesség pedig úgy megritkult, hogy hír-mondói számára a Shibara mentén nomadizáló embernép, a dzsadok felkarolása jelentette az egyetlen megoldást.

A hetedkori elfek a Por és a kő idejeként, olykor Kék had-járatként emlegetik az első manifesztáció elleni háborút, utóbbinak azonban nincs köze a második holdhoz vagy Amhe-Ramunhoz: a legendás tyssoni hadúr, Tallérén ég-szín lobogóinak emlékét őrzi. A jelenkori dzsad hagyo-mány manifesztációs háború alatt a Pyarron szerinti 3690-ben kirobbant konfliktust érti, és nem beszél máso-dik manifesztációs háborúról a hetedkor embere sem: az-zal, hogy Amhe-Ramun megtestesülésére korábban is sor került, csak a kontinens legkiválóbb elméi vannak tisz-tában.

A konfliktus kiterjedése

A háború az ynevi délvidék legritkábban lakott részén, az ibarai mélysivatagban lángolt fel; csúcspontján a ma-nifesztáció amund és szövetséges, zömmel dzsad csapa-tai nyugaton a Kie-Lyron folyó partjáig, keleten a Manta am Gorvik pereméig nyomultak előre. Komolyabb ösz-szecsapásokra a Sheral déli lejtőitől a Ravanói-öbölig ka-nyargó Shibara folyó mentén, a dzsad emírségek területén és a gorviki Warvik tartományban került sor. A háború kezdeti szakaszában általános amund követjárás nyomán a kontinens számos - az Ibarától olykor igen távol eső - zu-

415

gában is folytak a manifesztáció politikai céljaival össze-függő csatározások.

A küzdelem tényével és jelentőségével természetesen a Sheraltól északra élő népek is tisztában voltak. Erejükhöz mérten pénzzel, segélyszállítmányokkal és tanácsadókkal támogatták az ifjabb civilizációk ügyét, konkrét elkötele-zettséget azonban - a kontinens egészére kiterjedő papi és vitézlő rendek kiállását leszámítva - csak Doran vállalt: államszövetségi irányítás alá rendelt ügynökei a háború harmadik szakaszában elpusztították a Casada folyó gát-ját, és Warvik tartomány mélyebben fekvő területeinek elárasztásával lényegében megóvták Gorvik lakosságát az amund invázió borzalmaitól.2

Általánosságban elmondható, hogy Északfölde népeit a manifesztációs háborúban hivatásos fegyver- és mágiafor-gatók, zsoldosok és kalandozók képviselték.

A konfliktus nyitánya és első szakasza

Az alábbi felosztás, nyilvánvaló és szükségszerű önkényes-sége dacára, áttekinthetőbbé teszi a konfliktusban érin-tett felek politikai és katonai tevékenységének alakulását a manifesztációs háború kezdetétől annak P. sz. 3693-ban kezdődő második szakaszáig. (A küzdelem ezt követő szaka-szai a Manifesztációs háború antológiasorozat következő kö-teteiben kerülnek bemutatásra - a szerk) Nem célja, hogy tel-jes képet adjon a történtekről - erre terjedelmi okok miatt amúgy sem lenne képes -, de felvillantja a főbb mozzana-tokat és összefüggéseket, melyek ismeretében az Ynev jö-vőjét meghatározó eseménysor emberi elmével átfogható része viszonylagos biztonsággal rekonstruálható.

2 Az akcióban részt vett a dorani szolgálatban álló Graum Hegdrok és Tier Nan

Gorduin is.

416

Előjelek és eljövetel (P. sz. 3690-ig) Egyes jóslatok már a Pyarron szerinti XXXVII. szá-

zadban figyelmeztették a világot Amhe-Ramun vissza-térésének veszélyére. A bosszúszomjas istenség valószínű céljaként az amundok ősellenségeinek számító dzsennek elpusztítását, az emberfaj rabszolgasorba alázását és buj-káló népe dicsőségének visszaállítását nevezték meg. A py-arroni Fehér Páholy és Krad vitézlő rendje többször tett kísérletet a mélysivatagban folyó amund praktikák felde-rítésére és az eljövetel megakadályozására, mindannyiszor sikertelenül - csak a manifesztációs háború kirobbanása után vált világossá, miként játszotta ki Amhe-Ramun az ynevi halhatatlanok Ősi Egyezményét.

A Démon Szeme csillagkép minden évezredben néhány hétig ragyog az égbolton, azután visszahúzódik a Fekete Fátyol mögé, s csak szeme sarkából tekint le a világra. Az Elátkozott Utas századonként tűnik fel; két éjszaka alatt bejárja az ynevi eget, hatására megerősödik a külső síkok befolyása. A két égi jelenség tízezer évenként egyszer fi-gyelhető meg egyidejűleg. Az ynevi kalendáriumok ezt az időpontot - mely a hetedkor kérdéses szakaszában a Pyar-ron szerinti 3690. esztendőre esett - a Sötét Együttállás éveként emlegetik. Maga az együttállás két éjszakára kor-látozódik, de közeledte és múlta egyaránt befolyást gya-korol a manahálóra. E két éjszakán feltárulnak a síkokat elválasztó Kapuk; a mágikus erővonalak háborgása meg-könnyíti az elvetemült lények megidézését.

Amhe-Ramun az efféle együttállásokat kihasználva, szilánkonként csempészte vissza lényegét Ynevre. Iste-ni akarata által megtermékenyített hívei a titkos temp-lomokban hatezer esztendő alatt huszonhárom Amhe-dé-mont hoztak a világra - az utolsót, a leghatalmasabbat, a Pyarron szerinti 3690-es Sötét Együttállás idején. A kék

417

hold feljövetelekor az Amhe-démonok és Amhe-papok

lelke felsőbbrendű isteni tudatban kapcsolódott össze:

megszületett Amhe-Ramun , a huszonhárom testben la-

kozó manifesztáció.

A m u n d terjeszkedés (P. sz. 3690-3692) A Pyarron szerinti 3690-ben létrejött manifesztáció két

évig nem hallatott magáról: homok alatt megbúvó titkos városaiban népe szaporításán és seregei felfegyverzésén munkálkodott. A 3692. esztendő derekán azután amund csapatok törtek elő a mélysivatagból al Abadana északke-leti határa mentén: Amhe-Ramun általános támadást in-dított a hetedkori Ibara emberi települései ellen.

A manifesztáció seregei három, becslések szerint egyen-ként tíz-tizenkétezres létszámú oszlopban vonultak fel. Az első, napsárga lobogói okán Theemetb oszlopként emle-getett seregtest lerohanta Abadanát, a Shibarán azonban csak napokkal később, egy, az egész vidéket letaroló por-és kővihar nyomán sikerült átkelnie - az első csapást át-vészelt dzsadok így megvihették a közelgő veszedelem hí-rét Madoba, Mugaffe és Avdal lakóinak, akik jóvoltából hamarosan utat talált a külvilágba is.

A földszín lobogóiról Reefith oszlopnak nevezett sereg eközben Hidemára rontott, és az uralkodói székhely be-vétele után erőltetett menetben folytatta útját a Bashiri-hátságon át Hamed felé. Az ámbraszín lobogóiról Netbiree oszlopnak nevezett ármádia délről kerülte Sadam al-Jeze tanúhegyét, Al Asiímnél sikeresen - a szóbeszéd szerint száraz lábbal - kelt át a „porrá vált" Shibarán, elsöpör-te Kashar al-Ajur oázisvárosát, és Abu Baldek falai alatt csatlakozott a Reefith oszlophoz.

Együttes erejüknek az ibarai civilizáció e bástyája csak pár órán át tudott ellenállni; a kevés számú túlélő a ka-

418

ravánút mentén, Hamed érintésével menekült tovább a Kie-Lyron felé, és a Hat Városba is megvitte a világra sza-badult iszonyat hírét. Mire az Abu Baldeket feldúló két amund hadoszlop gyűrűbe fogta Hamedet, megpecsételő-dött Avdal és Mugaffe sorsa is. Előbbit lakóinak hősi helyt-állása miatt rombolták porig, utóbbit maguk a dzsadok borították lángba, mielőtt az Északi-Anakada dombjai kö-zé menekültek. E dombok barlangrendszerében alakult ki utóbb a turbános ellenállás egyik fő fészke.

Az eseményeket növekvő aggodalommal figyelő pyar-roni stratégák az amund előrenyomulás tempójának szük-ségszerű lassulását jósolták, de - nem először, és nem is utoljára - csalatkozniuk kellett várakozásaikban: ahogy a manifesztáció utánpótlási vonalai mind hosszabbra nyúl-tak, a homoktengerből sorra bukkantak elő évezredekkel korábban alámerült amund városerődök. A dzsadok em-beremlékezet óta suttogtak a mélysivatag tengermély po-rában cetekként vándorló sziklaszigetekről, a szakértők-nek azonban mindaddig nem akaródzott történeteiket komolyan venni... és a városerődök sem merészkedtek soha a mélysivatag határán túlra. Amhe-Ramun akara-tának engedelmeskedve ekkor felbukkantak mindenütt, amerre az amund seregek útja vezetett; papjaik igéi vihar-ral és földrengéssel egyengették a holdkék szemű fegyve-resek útját, akik porig rombolták az idegen templomokat, és kardélre hányták vagy rabláncra fűzték az otthonukat, reményeiket és hitüket vesztett embereket.

A manifesztáció folyvást gyarapodó hadereje az esz-tendő végére ellenőrzése alá vonta egész Ibarát: az Azúr hold birodalmának nyugati határát a Kie-Lyron parti El Mezira, a keletit a Ravano Ékköveként emlegetett dzsad kikötőváros, El Zashra lángjai jelezték. Az amundok óva-tos becslés szerint hat-hétszázezer embert mészároltak

419

le, háromszor ennyit ejtettek foglyul, és további millió-kat tettek földönfutóvá. A hetedkor civilizációi addigra képet alkothattak a veszedelem valódi mértékéről, föld-rajzi távolságuk és évezredes érdekellentéteik azonban ki-zárták, hogy belátható időn belül hathatós intézkedéseket foganatosítsanak annak elhárítására. A délvidék legné-pesebb, emberlakta birodalmát, Shadont alapjaiban ráz-ta meg a manifesztáció ármánya: a Bel Corma (királyi) és Bel Estesso (főhercegi) dinasztiának egyidejűleg magva szakadt; a 3693. esztendő vészterhes vigíliáján úgy tűn-hetett, Amhe-Ramunnak egyetlen kardcsapás nélkül si-került megszabadulnia legközelebbi, független szakértők által legveszedelmesebbnek ítélt ellenfelétől.

A Pyarroni Államszövetség - mely sem szellemileg, sem katonailag nem heverte ki a Dúlás okozta megráz-kódtatást - a fenti okok miatt lépéskényszerbe került, és az adott helyzetben a tőle elvárható legjobb döntést hoz-ta: nagy mennyiségű pénzt és tapasztalt tiszteket küldött a Gályák tengerének északi partjára, és minden befolyá-sát latba vetette annak érdekében, hogy a Hat Városhoz tartozó Equassel mellett formálódó zsoldossereg mielőbb harcba szálljon a Kie-Lyron túlpartján délnek nyomuló, a Tara-Byr hágóit fenyegető amundokkal.

A pyarroni hírszerzés a felkészülés utolsó fázisában ka-pott hírt a Muron városa közelében felbukkant, a köz-vélekedés szerint ideiglenes Kapukon át érkezett krá-ni expedíciós haderőről. Részletes értesülések hiányában, személyes tapasztalataikra hagyatkozva az Államszövet-ség Equasselben időző tisztjei arra a következtetésre jutot-tak, hogy a Tizenhármak példátlan lépését rövid távú ér-dek, a Fű útjának minden áron való biztosítása motiválja. Nem feltételezték, hogy a kráni csapatok támadó hadmű-veletet kezdeményeznek az amundok ellen, így saját ter-

4 2 0

veik kimunkálásakor sem számoltak ezzel az eshetőséggel - ha megteszik, a 3692. esztendő kurta és véres téli had-járata talán egészen más véget ér.

Mint utóbb kiderült, mindkét sereg stratégiai célja a Sobira délnyugati határán felbukkant amund városerőd, Bar Horab elfoglalása volt. Miután a kráni és a pyarroni hadvezetés közt semmiféle egyeztetésre nem került sor, a csapatok mozgását a kölcsönös értetlenség és bizalmat-lanság határozta meg - hogy milyen mértékben volt fele-lős ezért a manifesztáció szakrális befolyása, azóta sem si-került kideríteni. Tény, hogy sem a kráni, sem a pyarroni fél nem használta ki teljes mágikus potenciálját, s tény az is, hogy a támadók jelentős számbeli fölénye dacára az amundok mindkét rohamot sikeresen visszaverték. Noha a Bar Horabnál vívott, a beszámolók szerint párját rit-kítóan heves küzdelemnek egy (bizonyos források szerint két) Amhe-démon is áldozatul esett, a manifesztáció len-dületét nem sikerült megtörni. Krán és az Államszövet-ség összesített vesztesége a húszezer főt is meghaladta, a két sereg maradéka a Kie-Lyron nyugati partjára húzó-dott vissza... az isteni hatalommal megtámogatott ellen-ség pedig folytatta előrenyomulását a kereskedő hercegsé-gek, a keleti városállamok és Gorvik felé.

Az amundok nem kiemelkedő harci képességeiknek vagy tömegüknek (az embernépek mindvégig jelentős lét-számfölényben voltak velük szemben), hanem szakrális tá-mogatottságuknak köszönhették sikereiket: Amhe-Ramun a közös tudat révén megsokszorozta harci kedvüket és össz-hangjukat, ellenségeik közt pedig a széthúzás és hűtlen-ség magvait hintette el. Az isteni tudat hatalma a szak-rális védelmet nélkülöző emberi elmékre is megtette hatá-sát: a manifesztáció lobogói alatt csakhamar megjelentek a dzsadok és más népek soraiból verbuvált segédcsapatok.

421

Az amund követségek már 3691 derekán felbukkantak a nagyvilágban, nagyobb számban azonban csak a rákövet-kező évben indultak útnak. Elsődleges célpontjaik a kon-tinens civilizációs központjaitól távolabb eső, erős szakrális védelemmel nem rendelkező települések voltak; azt a fel-adatot kapták, hogy értékes ajándékoknak látszó ereklyék segítségével minél szélesebb körben elterjesszék a testet öl-tött sivatagi isten befolyását. Miután módszerüket kiis-merték, rendre feltartóztatták és lemészárolták őket, ezért 3693-tól többnyire a Kapuhálón át próbáltak céljukhoz férkőzni - így jutottak el Toron fővárosába, Shulurba is, ahol az érkezésüket követő percekben az utolsó szálig el-hullottak. Számottevő eredményeket sehol nem értek el, a követségekről és a nyomukban járó őrületről szóló mende-mondák egész Ynevet bejárták, és tovább fokozták a pusz-ta létükben fenyegetett embernépek bizonytalanságát.3

A Pyarron szerinti 3692. esztendő végén Krán és Py-arron kényszerű szövetségre lépett a Délvidékre tört iszo-nyat ellen. Legfelsőbb vezetőik testi valójukban sosem ta-lálkoztak egymással; a haditanácsokra, szigorú titoktartás mellett, a kalmárfejedelemségek székvárosaiban, utóbb egy, a Gályák tengerén vándorló mesterséges szigeten ke-rült sor. A felek a veszedelem nagyságára való tekintettel félretették évezredes ellentéteiket: összehangolták közép-távú stratégiájukat és csapatmozdulataikat, közös rajta-ütéseket szerveztek, és egyesítették mágikus hatalmukat a manifesztáció szakrális befolyásának semlegesítésére. A szövetség katonai szempontból nem hozott azonna-li eredményt, létrejöttének híre azonban (noha sokakban keltett ellentmondásos érzelmeket) megacélozta az em-bernépek elszánását, és áttételesen bár, de javította esélye-iket az előttük álló küzdelemben.

3 Wayne Chapman Karnevál című regénye felidézi egy, a déli városállamok területén

célba ért amund követség történetét.

A KÖTETBEN ELŐFORDULÓ YNEVI NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK

(amu) — amund (dzs) — dzsenn/dzsad (fay) — fayuma dialektus (elf) - elf (god) — godoni (gor) — gorviki (pya) — pyarroni/közös (sha) — shadoni (x/y) - x nyelvből y nyelvre fordított vagy átszármazott kifejezés

Abadana (dzs): az elsőként létrejött, máig legtehető-sebb és legbefolyásosabb dzsad emirátus; legősibb épüle-teit a Pyarron előtti III. évezred hajnalán emelték a dzsen-nek. Területe és népsűrűsége nagyobb, mint a többi dzsad államé együttvéve, vezető szerepét ellenlábasai sem kér-dőjelezik meg. Fővárosát állandó térkapu köti össze Erion-nal; itt él az Ibarában maradt tisztavérű dzsenn családok túlnyomó része is.

Abdul al-Sahred (dzs): hajnalkori dzsad mágiahasz-náló; egy kétes szavahihetőségű legenda szerint a dorani

4 2 3

alapítók sorába tartozó Quirin Den Jeir - a legendás Néma - tanítványa volt. Minden idők legnagyobb nekroman-tájaként tartják számon, tőle származtatják a teljes Nec-rográfiát. Életútját számos titok és találgatás övezi, és ha-láláról sincsenek pontos adatok: egyes híresztelések sze-rint még a hetedkor derekán is fel-felbukkant Erion kör-nyékén.

Abu el-Kitah (dzs): minden idők legnagyobb dzsenn logikusa, aki nem csupán összegezte, hanem új megvilágí-tásba helyezte a logikai gondolkodás alaptételeit, az álta-la bevezetett formulák és kimutatott összefüggések révén pedig egyszersmind új irányt adott a dzsenn gondolatiság fejlődésének. Alapvető művét, a Kit'had al-Hranit a szak-értők tökéletesnek tartják. Követői közül kimagaslik a lo-gikus-filológus Hamej el-Hassad, és a később eretneksé-gért megégetett Miszad al-Benni, a legjelentősebb dzsad grammatikai iskola, a logikát a grammatikailag helyes megfogalmazások tudományának tartó El Khissili kép-viselője.

agaga (fay): rendkívül szívós ibarai kúszónövény. Gyö-keréből faragásokat, amuletteket és gyógyitalokat egy-aránt készítenek. Füstje megvéd a rossz szellemektől.

al bahra-kahrem (dzs): serkentő hatású harci kábító-szer, melyet az Ibarában Fűként, az első számú vásárló-jának számító Kránban Haláltáncként emlegetnek. Ynev tudós fői szerint ezzel is magyarázható, hogy Krán kez-dettől aktív szerepet vállalt az amundok elleni küzdelem-ben: a birodalom kémei és fegyverforgatói a legnehezebb időkben sem adták fel a számukra kijelölt őrhelyeket, és súlyos áldozatok árán bár, de sikerült nyitva tartaniuk az

424

értékes matéria áramlásának útját. A Haláltánc használa-ta emberek számára fokozottan egészségkárosító és élet-veszélyes — innét a hiedelem, hogy kizárólag a kráni szol-gálatban álló orkok harcértékének fokozására szolgál.

Alex con Arvioni (pya): hetedkori kalandozó; a ma-remita szentháromság tagja, akit az írott források többsé-ge Vaskezűként emleget. Amund származása dacára (a Pyarron szerinti IV. évezded derekán jött a világra az Ibara egy Reefith hitű kolóniájában) vad gyűlölet fűti Amhe-Ramun hívei iránt, akik egész nemzetségét kiir-tották.

amund (pya): az ősnépek sorába tartozó, emberszerű, de nem emberi faj; vélhetőleg egy földelemi síkról érke-zett Ynevre az írott történelem előtti időkben. Egyedei testi hasonulással hódolnak az isteni tökéletességnek. Tár-sadalmukban jelentős szerepet tölt be a küllem: minden amund ősi szertartások szerint formálja testét az isten-szobrokhoz hasonlatossá. Arcvonásaik lágyak, halánté-kig húzódó, keskeny szemgödrükben átláthatatlan kék-ség honol.

A fajháborúkban elszenvedett vereség nyomán istene-ik látszólag lemondtak hódító terveikről, titkos városok mélyén megbúvó híveik útján azonban tovább ármány-kodtak az elfek, a dzsennek és egymás ellen - ez vezetett a végső szakításhoz, melynek során Amhe-Ramun papjai felszámolták Reefith, Theemeth és Nethiree kultuszát, s ezzel magukat a halhatatlanokat is árnylétre kárhoztat-ták. A holdisten kizárólagos befolyása az évezredek során szellemi és fizikai értelemben is eltorzította a harcokban megtizedelt, föld alá kényszerült társadalmat. A heted-kor amundjai nem nélkül születnek, és elöljáróik paran-

4 2 5

csára testileg is idomulnak a közösség számára kívánatos célokhoz.

A dzsadok által ősi népként emlegetett faj egyedei kifi-nomult, az emberitől idegen intellektussal rendelkeznek. Elvontan gondolkodnak; a gyakorlatiasság a manifesz-tációs háború kitörése előtt teljességgel hiányzott belő-lük. Mindenkiben ellenséget látnak, aki különbözik tő-lük, azt megvetik. Izzó gyűlöletet táplálnak a dzsennek iránt, akiket balsorsuk okozóinak tartanak; az embere-ket zsákmányállatoknak, jobb esetben igavonó barmok-nak tekintik.

A manifesztáció haderejének magvát alkotó amund se-reg négy, egyenként tíz-tizenkétezer főt számláló sereg-testből áll. E seregtesteket a külvilágiak — lobogóik alap-színe és fő motívumai alapján — az amund panteon négy főalakjával hozzák összefüggésbe, és hadijelentéseikben ennek megfelelő névvel illetik. A háború P. sz. 3695-ig tartó szakaszában Amhe-Ramun három seregtestet moz-gat; a saját színeit viselő negyediket csak Gorvik leroha-násakor veti harcba.

Az amund seregtesteket szinte kizárólag gyalogság al-kotja; hátasállatokat, lovakat és tevéket csak a manifesz-tációnak behódolt dzsad segédcsapatok használnak. Míg a harcok az amundok számára ismerős környezetben, az Ibarában és környékén folynak, a lovasság hiánya nem je-lent kézzel fogható logisztikai vagy stratégiai hátrányt — súlyos fogyatékossággá akkor válik, mikor Shibarán át délkeletnek nyomuló csapataik összeszokott, jól felszerelt gorviki és shadoni lovas alakulatokkal kerülnek szembe.

Az amund gyalogságnak három típusa ismeretes: A sorgyalogságot távolsági és vágófegyverekkel felsze-

relt, az erő és a mozgékonyság ideális vegyülékét meg-testesítő dolgozók ( sze f e r ) alkotják. Nyakukat és mellüket

4 2 6

bőr- vagy porvért, elméjüket Amhe-Ramun isteni hatalma óvja. Kíméletlen és fáradhatatlan harcosok, de nem rendel-keznek az emberéhez fogható értelemmel; tisztjeik (hebet) nélkül a legegyszerűbb döntéseket sem képesek meghoz-ni, papjaik (joat-neb) támogatása híján pedig tudatára éb-rednek önnön halandóságuknak, és sarokba szorított álla-tok módján keresik a kegyelem körébe visszavezető utat.

A nehéz- vagy ostromgyalogságot szál- és zúzófegy-verekkel felszerelt, kimagasló fizikai erővel bíró nemzők (hapet) alkotják. Egész testüket por- vagy kővért fedi, el-ső soraikat porpajzs óvja az ellenség lövedékeitől és pen-géitől. Amhe-Ramun isteni hatalma nem csupán körül-öleli, át is hatja őket, ezért alakzataik akkor sem vesztik el harcképességüket, ha összes tisztjük és papjuk elesik. Szörnyű sebeket osztogatnak, és a látszólag végzetes sé-rülések sem terítik le őket azonnal. Képesek a porfegyve-rek használatára; a szóbeszéd szerint ereikben vér helyett homok kering.

A lopakodó gyalogságot porfegyverekkel és egyéb szak-rális eszközökkel felszerelt, rendkívül mozgékony köztesek (sznofru) alkotják. Felépítésük sajátságai miatt a más fajú megfigyelők gyakorta nőnek (n e f e r ) vélik őket, és megesik, hogy fogságba esve csakugyan azzá válnak — többnyire azért, hogy elaltassák a győzők éberségét, és egy óvatlan pillanatban a vérüket vegyék. Az amund hadszervezetben a felderítők, a kémek, az orgyilkosok és a tábori szajhák szerepét töltik be; a nagy hatalmú papok személyes kísé-retében százával találni belőlük.

Amhe-démon (amu/pya): amundtestű, szörnyetegfe-jű démon; Amhe-Ramun manifesztációjának egyik por-hüvelye. Anyagi testének fenntartásához olykor élelemre, szellemének táplálásához véráldozatra van szüksége.

427

Amheraamen (amu): a közös nyelvben Amhe-Ramun; az amund hitvilág legfiatalabb, legerőszakosabb istensé-ge, a harc és az egység megtestesítője. Gyakorta nevezik Kékarcúnak és a Vashold urának is; mióta papjai átvet-ték az uralmat a vallás régebbi főistene, Theemeth ynevi helytartóitól (Re. III. évezred), uralkodóistenként és igaz istenként is emlegetik.

Nevét a szakrális amund képírásban farkas és med-ve keverékének látszó démonfejként jelenítik meg. Az amund-dzsenn háború idején Amhe-Ramun már megje-lent egyszer Yneven, az akkoriban jelentősen hatalmasabb dzsennek azonban az arah'hatali (elf forrásokban ardalai) ütközetben elpusztították manifesztációját. Maradványait Sonion titkos városában rejti a Halál tizenkét terme.

ammu (elf): az amundok neve a homoki elfek egyes dialektusaiban.

Ammuni Ramu Menat-Kem Hefer (amu): Amhe-Ramun leggyakrabban használt szakrális neve; tartalom-hű fordításban „Kékacél Akaratú Egységteremtő".

ankhe-thueeth (amu): amund falidémon; olyan te-remtmény, melyet szakrális síkábrák hatalma idéz meg és köt a létezésnek ehhez a szférájához. Az ómágia ezen vál-faját az Yneven élő népek közül kizárólag az amundok gyakorolják.

Arah'hata l (elf-dzs): az Ibara helyén egykor hullámzó rengeteg maradványa; lombjukat vesztett, lábon elhalt és megkövült fák erdeje Dzseizan tanúhegyének keleti pe-remén. A közös nyelv (elf források nyomán) Ardalának, Roxund, a neves történész Arda kővé vált erdejének nevezi.

428

Az ibarai hagyomány szerint itt zajlott az ötödkori ma-nifesztációs háború sorsdöntő ütközete, melyben az el-fek és a dzsennek elpusztították Amhe-Ramun porhü-velyét.

azim anakbut (dzs): óriás ibarai zugpók; leheletfinom de eros fonala a nevezetes gorviki abraselyem alapanyaga.

Bar Hichem (amu): a Sonion belső védelmi vonalát alkotó városerődök egyike; Airun A1 Marem és társai P. sz. 3684-ben innen szabadították ki amund fogságba esett társukat, Alex con Arvionit.

A manifesztációs háború első esztendejében a város-erőd az A1 Hidemát támadó Reefith oszlopot támogat-ta, az uralkodói székhely elestét követően azonban súlyo-san megrongálta egy tűzkitörés, melyet - a néhai emír Erionba menekült hitvese, Hidema majdani uralkodójá-nak anyja szerint - egy ordani mágus idézett elő, akinek mindketten az életüket köszönhetik.

Bar Horab (amu): az embernépek által elsőként meg-támadott amund városerőd. A manifesztáció városerőd-jei cetek módjára úsznak a sivatag laza homokjában, és annak befolyási övezetén belül bárhol felbukkanhatnak, hogy csapatai számára támogatást vagy menedéket nyújt-sanak. Amhe-Ramun a közvélekedés szerint koncként ve-tette az ifjabb civilizációk elé Bar Horabot, hogy felmérje seregeik harckészültségét.

dej (dzs): „férfiak vezére"; nomád eredetű, eredetileg tiszteletteljes utótag, melyet a hetedkor alkonyán már rit-kán - s akkor is pejoratív éllel - használnak az Ibarában.

429

Doldzsah (dzs): a csepűrágók, törvényen kívüliek és földönfutók istene a dzsad panteonban; papjai nincse-nek, szentélyei és prédikátorai azonban Ibara-szerte majd' mindenütt megtalálhatók.

Duah (dzs): a dzsad ábécé kilencedik betűje, jelentése: kiegyensúlyozottság és örökkévalóság.

Dzsah (dzs): a földművelők, pásztorok és kézművesek istene a dzsad panteonban; papjai csak olyan emberek -kizárólag férfiak - lehetnek, akik valaha maguk is e tevé-kenységek valamelyikét gyakorolták.

dzsadok (dzs): a Shibara folyó völgyében megtelepe-dett, mára az Ibara egész területén fellelhető negyed-ötödkori eredetű népcsoportok gyűjtőneve. A dzsad tör-ténelmi arisztokráciát dzsennek (lásd ott) leszármazottai alkotják, akik gondosan óvják vérvonaluk tisztaságát. Mivel csak egymás közt házasodnak, az Ibara államala-kulatait emberemlékezet óta rokoni kapcsolatok bonyo-lult hálója szövi át; az olajbarna bőrű, sötéten göndörödő hajú, sötét szemű emberek közt a családi kötelék minden más szentségnél előbbre való.

A dzsad törzsek a negyedkor végéig nomád életmó-dot folytattak, s noha sátraikat mostanra házakra és palo-tákra cserélték, a vándorösztön továbbra is igen erős ben-nük. Ha nincs tennivalójuk, nehezen maradnak meg egy helyben, ezért igyekeznek minél jobb elfoglaltságot talál-ni maguknak - olyat, mely megengedi, hogy világot lás-sanak, vagy épp olyat, mely életük végéig megóvja őket a kóborlással járó fáradalmaktól és veszedelmektől. Szü-letett utazók és kereskedők; az Ibarán kívül tekintélyes számban élnek a Nament-sivatag peremén, a Kereskedő

4 3 0

Hercegségekben és Erionban is, ahol a hetedkor hajnalán saját városrészt hoztak létre.

Az ifjabb embernépek homályos származásuk, virágos beszédük és haszonelvűségük okán gyanakvással, néhol nyílt megvetéssel tekintenek rájuk, pedig a dzsad dolgos és törekvő fajta: jeleskedik az állattenyésztésben, örömét leli a remekbe szabott ruhákban, gonddal ápolt kertek-ben és pompás épületekben, tiszteli elöljáróit, isteneit... és a fegyvert is jól forgatja, ha a szükség úgy kívánja. A dzsadok az évezredek során sok jeles gondolkodót és művészt adtak Ynevnek, a hetedkor népeit azonban in-kább szőnyegeik, illatszereik és afrodiziákumaik foglal-koztatják - utóbbiak közül elsősorban a Fűként emlege-tett al bahra-kahrem (lásd ott), mely a rossz nyelvek szerint még Krán rettegett urait is függésben tartja az Ibara la-kóitól.

A manifesztációs háborúban mindkét oldalon harcol-nak dzsad fegyverforgatók; jellemzően karddal és íjjal felszerelt könnyűgyalogosok és könnyűlovasok. Amhe-Ramun befolyása alá került fajtársaikat a turbános ellen-állás tagjai gyors halálnak adják - attól, hogy az ellenség kiragadta őket az igaz istenek szeretetéből, nézetük sze-rint nem szűntek meg dzsadoknak lenni. Azok, akik nem hittel, hanem érdekből szolgálják a manifesztációt, eny-nyi irgalomra sem számíthatnak: pyarroni források szá-mos olyan esetről számolnak be, mikor az úgynevezett amundvezetóV&t a szó szoros értelmében ízekre tépték.

dzsambia (dzs): a dzsadok jellegzetes, görbe tőre; szó szerinti fordításban „dzsenn tövis." Az elnevezés magában foglalja a tokot és az övet is, mellyel a fegyvert a derekuk-ra kötik.

431

dzsenn (pya): emberszabású ősfaj; tisztázatlan kö-rülmények közt (egyes feltételezések szerint az amundok nyomát követve) bukkant fel Yneven. Az ötödkorban ke-gyetlen háborút vívott az amundokkal azon területek bir-toklásáért, ahol manapság az Ibara homoktengere hul-lámzik. A dzsennektől származtatják magukat a dzsadok, akik körében nyílt titoknak számít, hogy az ősi fajzatok némelyike máig sivatagi városaikban él, mi több, magas pozíciókból irányítja a helyi gazdaságot és politikát.

Galradzsa, Doldzsah és Dzsah eredetileg a dzsennek is-tenei voltak - mint kultúrájuk számtalan vonását, ezt is örökül hagyták védenceikre. A dzsennek meghitt, már-már személyes kapcsolatban állnak halhatatlanjaikkal. Imáikhoz nem igénylik papok segítségét, és soha, de soha nem teszik a lábukat dzsad templomokba - a közvéleke-dés szerint azért, mert ismerős-idegen pompájuk emléke-zetükbe idézi mindazt, amit örökre elveszítettek.

A dzsennek fénykorukban félelmetes harcosok és párat-lan fegyverkovácsok voltak. Hírmondóik közül néhányan máig űzik őseik mesterségét; a kezük alól kikerülő pen-gék és páncélok a hetedkor legkeresettebb ritkaságai közé tartoznak, a hozzáértők egész vagyonokat fizetnek értük.

A rejtőzködő dzsenneket szinte lehetetlen megkülön-böztetni a vérükből származó dzsad nemesektől, ezért gya-korta megesik, hogy utóbbiak dzsenn pózban tetszeleg-nek, vagy nyíltan dzsennek hazudják magukat. Az Ibara valódi urai szigorúan megtorolják a visszaéléseket, alkal-manként a gyilkosságtól sem riadnak vissza - ők még utódaiknál is többre tartják a család becsületét.

A manifesztációs háború idején a dzsennek már nem elég számosak ahhoz, hogy sereget állítsanak az amundok ellen, remekbe készült páncélba öltözött, porszín tevéken rúgtató, pengét és ősmágiát forgató kisebb alakulataikról

4 3 2

azonban, melyek a legváratlanabb pillanatokban csapnak le, majd szellemekként olvadnak át a szél kavarta porba, Ibara-szerte legendákat mesélnek.

Dzsiah, El (dzs): „Szárazvihar"; az egyik legretteget-tebb vihar az Ibarában, főként a Sheral-menti területe-ken és a mélysivatagban tombol. A mélykék égből sű-rű, óceáni eredetű eső zuhog, de a föld felett nyíllövésnyi magaságban eltűnik, és Ynev valamely más pontján hul-lik alá. A jelenség a feltételezések szerint a területet siva-taggá változtató amund átkok eredménye. A vihart a föl-dön tomboló, örvényeket vető szél kíséri, mely elsodor és elpusztít mindent, ami az útjába akad.

elf (pya): emberszabású ősfaj, melyet valamiféle ka-taklizma (saját hagyományuk szerint a teremtőjük, Urria támasztotta Förgeteg) sodort Ynevre az idők hajnalán. Valaha a kontinens jelentős területeit népesítették be, a másodkortól az ötödkorig változó erővel tomboló fajhábo-rúkban azonban végképp elszakadt egymástól az elf né-pesség északi és déli ága. Az északföldi Sirenar a hetedkor alkonyán is lokális nagyhatalomnak számít, a délvidéki Elfendel azonban árnyéka csupán egykori önmagának, és egyáltalán nem avatkozik az embernépek és az ősnépek viszályába.

Az elfek tizenöt-husszor olyan hosszú életet élnek, mint az emberek, emiatt nehezen tagozódnak be az emberi tár-sadalmakba; kisebb-nagyobb diaszpóráik kontinensszer-te - még Kránban is - egységes tömböket alkotnak, és a tőlük telhető legnagyobb gondossággal őrzik azt, amit szellemi vezetőik, a megtartók, az ősök hagyományaként értelmeznek.

4 3 3

eleff (fay): a homoki elfek fayuma elnevezése.

emáme (dzs): jellegzetes dzsad ruhadarab; a fej köré -olykor az arc elé - tekert hosszú kendő. Színe a dzsadok közt a törzsi hovatartozásról árulkodik, ezért a külorszá-giak rendszerint szürkét („ibarafehér") hordanak belőle.

Enrawel (kyr/pya): a hajdanvolt Kyria fővárosa, mely a források tanúsága szerint nagyobb és pompásabb volt bármely hetedkori településnél. Romjain a hetedkorban Erigow városa áll, ásatások során fellelt értékeit a herce-gi kincstár mellett rangos magángyűjtemények sora őrzi szerte a kontinensen.

equester (god/pya): a godoni varázslóállam fényko-rában csak a nemesi ranggal bíró lovagokat emlegették így, manapság hasonlóképp címezik mindazon nehézfegy-verzetű harcosokat, akik kengyelből (ti. lóháton) szolgál-ják hazájukat.

Erion (kyr/pya): a Kyria utódállamai közé tartozó Godora fővárosa; száz öl magas falak övezte település a Sheral-hegység árnyékában a Nyugati-óceán partján. A he-tedkor alkonyán a világ legnagyobb és legnépesebb em-berlakta városa, a kontinens kalandozóinak hogyományos találkahelye.

fayuma (dzs): a dzsadok ősi, nomád életmódjához ko-nokul ragaszkodó sivatagi törzs, melyet a hetedkor alko-nyán általános, gyűlöletbe hajló idegenkedés övez Ibara-szerte. A feszültség legfőbb oka a fayumák tekintély és magántulajdon iránti érzéketlensége, az irántuk megnyil-vánuló indulatok hevességébe azonban - ez majd' minden

434 .

külországi forrás megjegyzi - rokonaik vándorvérének berzenkedése is belejátszik.

A fayumák sosem hódoltak be a manifesztációnak, ezért az amundok számos közösségüket elpusztították. A túl-élők közül sokan váltak a turbános ellenállás névtelen hő-seivé.

Fhaium il Karabe (dzs): az amund kultúra és civili-záció legnevesebb dzsad kutatója. Alig egy évvel a háború kitörése előtt személyesen figyelmeztette az emírt a Ma-dab el-Sobirára leselkedő veszélyre, de az semmibe vette a szavait. Fhaium il Karabét egyes feltételezések szerint a krániak ölték meg El Hiada kolostorában, mások feltéte-lezik, hogy életben van, csak egy, az amundnál is különö-sebb nép szokásait tanulmányozza

Galradzsa (dzs): az utazók és kereskedők istene a dzsad panteonban; papjai csak olyan emberek - kizárólag férfi-ak — lehetnek, akik valaha maguk is e tevékenységek va-lamelyikét gyyakorolták.

ghábí (fay): a mélysivatagban használt fejkendő (emáme) fayuma elnevezése. Hosszú vászoncsík, amit furmányos módokon lehet a fej köré tekerni.

Ghulám, Al (dzs): Erion dzsad nagymecsete. A dzsad egyház négy szakrális központja közül az egyetlen, ame-lyet nem érintett a manifesztációs háború, és amely így a dzsad hitélet utolsó menedékévé vált. A másik hármat, az abadanai Kuf'Raad, az abu baldeki Vörös Félhold és az hamedi Saibáni nagymecsetet a háború első évében földig rombolták az amund seregek.

4 3 5

hadzsi (dzs): ibarai vándorpap, vándortanító; a közna-pi nyelvhatsználatban vándor is.

Hamed (dzs): a legnyugatibb fekvésű dzsad emírség; területén halad keresztül a legtöbb Ordanba igyekvő ka-raván. A Taba el-Ibarában itt él a legtöbb külvilági, ami civilizált viszonyainak, és nagyvezíre, Rahim el-Hasz-ra politikájának köszönhető. Fővárosa, El Hamed a ma-nifesztáció eljövetelét megelőző két évtizedben a világ szemében az Ibara kapujává lépett elő. A hetedkor végi Ynev hatalmai - különösen az északiak - nem Abada-nán, hanem Hameden keresztül tartották a kapcsolatot a dzsad néppel, és a hamedi dzsad bankházakat tartották a legmegbízhatóbbaknak.

Hidema (dzs): az Ibarát átszelő délnyugat-északkele-ti karavánút kulcsfontosságú állomása; oázisok és kisebb települések övezte emírség a mélysivatag északi peremén. A fayumával rokon, nomád életmódját végül feladó kha-rami törzs alapította a R sz. 3400-as évek közepén. Urai hagyományosan a bin Latif nemzetségből kerülnek ki, jó kapcsolatot ápolnak legközelebbi rokonaikkal, és a rossz nyelvek szerint vagyonuk oroszlánrészét is a velük kötött kétes üzleteknek köszönhetik.

Noha Hidema háborús zónában, három nomád törzs területeinek metszéspontjában fekszik, közismert semle-gessége és masszív falai egészen a manifesztáció eljövete-léig szavatolták biztonságát.

hapet (amu): az ősi nép nemzőképes (hím) egyedeinek összefoglaló elnevezése.

4 3 6

hat-neb (amu): szó szerinti fordításban „homályban látó"; az ósi nép papi kasztja, melynek tagjait maguk az égiek jelölik ki: csak az lehet hat-neb, aki lát a templomok sötétjében.

haqui (fay): a fayumák között élő szerafisták elnevezé-se. Sámánnemzetségeik egy-egy sámán vezetése alatt áll-nak, s jobbára magányosan vándorolnak a sivatagban.

hebet (amu): a manifesztáció haderejének önálló aka-rattal rendelkező tisztjei; átvitt értelemben az ősi nép pa-rancsnoki kara.

homoki elf (pya): az elfek (lásd ott) fajháborúkban el-korcsosult válfaja; kisebb-nagyobb csoportjai a Sheral déli oldalának erdőségei helyén kialakult sivatagban élnek, és a fészküket óvó vadak dühével rontanak bárkire, aki a te-rületükre merészkedik.

Homoki história (pya): a legendás hajnalkori törté-nész, Roxund leghíresebb műve; az ibarai régióban egy-kor élt népek - amundok, dzsennek és elfek - háborúinak és hanyatlásának történetét beszéli el. Minden szempont-ból egyedülálló ritkaság: harminckét térképből álló füg-gelékével egyész vagyont ér.

Huszejn Rumirá (dzsad): a Pyarron előtti II. évezred végének legendás prófétája, aki Dzsah nevében robbantott ki dzsennellenes felkelést, amit később hamar vérbe foj-tottak. Rumirá állítása szerint maga Dzsah nyilatkozta ki neki az igazságot, miszerint a dzsennek a valóságot elfer-dítve adták át az igaz hitet a dzsadoknak. Szerinte nincs három isten, csupán Dzsah, s minden praktika kizárólag

4 3 7

a dzsadok megosztását és a dzsennek érdekeit szolgálja. A lázadás leverését követően a dzsennek ruhátlanul za-varták a sivatagba, ám a fayumák történetei szerint Dzsah megkegyelmezett neki, sőt őt tekintik minden fayuma ősének is.

jannathi (amu): a dzsennek (lásd ott) amund elnevezé-se; szó szerinti fordításban a „Szelek népe."

Khayama (dzs): ismeretlen származású dzsad filozó-fus, aki Ranagol szavának engedelmeskedve a Gorvikkal határos területeken a leghíresebb dzsad szektát hozta létre. A dzsadok vallási területén uralkodó káoszban, a szám-talan irányzat, próféta és szekta között kivételes állandó-ságot jelent a Sötétség Utjának filozófiája, amelyet a há-rom dzsad isten összefogásával sem sikerült soha kiirtani. Egyes, feltételezhetően dzsennekhez köthető vélemények szerint azért, mert Khayama fő műve, a Vérlitánia nem csupán egy filozófiai mű, hanem Ranagol szent könyve-inek részét képezi, és efelett nem lehet hatalma egyetlen más istenségnek sem.

kheb-thueeth (amu): amund szobordémon. Irányítá-sukról az esetek többségében az úgynevezett bálványmes-ter gondoskodik, ezt a szerepet az amundoknál bárme-lyik pap vagy Amhe-démon képes ellátni. A kheb-thueeth démonok általában ember méretűek, és amundokat vagy Amhe-démont formáznak. A közrendű amundok az iste-nek követeinek, megtestesülésének tartják őket, gyakor-ta imádsággal fordulnak hozzájuk, melyre a démon — a papok akarata szerint - válaszol is. A nagyobb hatalmú kheb-thueetheket kifestik, felékszerezik, olykor nevezetes amundok vonásaival ruházzák fel.

438

Kit'had al-Hrani (dzs): Abu el-Kitah alapvető, egye-sek szerint legfontosabb műve. Címe a legáltalánosabb fordítás szerint A szellemi test gyönyöre. Egyes filozófiai és filológiai iskolák szerint azonban az ésszerűségről szóló tö-kéletes alkotás nem utalhat érzelmi kapcsolódásra, ezért úgy tartják, a cím, akárcsak az egész mű, egy logikai rejt-vény, amely egyelőre megoldásra vár.

Krán (pya): a Délvidék legősibb állama, melyet a nép-hit egyetlen hatalmas birodalomnak vél. Valójában több tucat apró hercegség, száznál is több városállam és szám-talan lovagi birtok alkotja - e vad, akár egymás elpusztí-tására is kész nyájat zabolázza meg és fogja össze a Kráni Tizenhármak néven ismert mágusfejedelmek és a velük szövetséges ősaquirok akarata.

Malah (dzs): Abu Baldekben született, feltételezhető-en dzsenn származású filozófus, geográfus, vándor. Élet-műve, mely Malah Könyve ként vált ismertté, kivételes összegző mű a mélysivatagokon egyetlen biztonságos ös-vényekként átvezető karavánutakkal, és az azok jelzőosz-lopainak hálózatával kapcsolatban.

manase (amu/dzs): az amundok szent szörnyetegeinek egyike; háromfejű sivatagi oroszlán, mely középső fejének delejes pillantásával kővé dermeszti az óvatlanokat. Rend-szeres emberáldozatot - szűz leányokat - kíván. Az első manasét a legenda szerint Theemeth teremtette a Bakht-vádi vörös agyagából, valószínűbb azonban, hogy egy tá-voli anyagi síkról hurcolták be Ynevre az amund-dzsenn-elf fajháborúk során.

439

Manszur, A1 (dzs): karavánszerájból kinőtt erődít-mény, mely kétezer esztendeje vigyázza a Madoba és Mu-gaffe határán összefutó kereskedelmi útvonalakat. A ma-nifesztációs háború kitörése után menekültek tömegeinek nyújtott szállást és ellátást khariani gránitból emelt fa-lai körül. Az amundok P. sz. 3693-ban ostrom alá vették; a Rahim el-Haszra (lásd ott) vezette védősereg számos tá-madást vert vissza, mire a nyomás enyhülni kezdett. Az amund porbombázás változó hevességgel esztendőkön át folytatódott, az erősség azonban sosem került a manifesz-táció kezére.

meneth (amu): az amundok jellegzetes fogazott kard-ja; más ynevi kultúrák nem ismerik. Nem elsősorban ölés-re, hanem roncsolásra, csonkításra, kínokozásra alkalmas. Pengéje ujjnyi vastag, élezetlen acél, melyet körben he-gyes gúlák fogaznak. Vágáskor a fogak tépik, szaggatják az áldozat testét, csúf és fájdalmas, nehezen gyógyuló, ám nem túl mély sebet ejtve. Kialakulása kulturális okokkal magyarázható; a test szépségét és tökéletességét minden-nél többre tartó amundok szemében minden más eszköz-nél félelmetesebb.

mélysivatag (pya): a dzsadok mélysivatagnak neve-zik a Taba el-Ibara lakatlannak vélt, feltérképezetlen te-rületeit. A mélysivatagban nem vezetnek karavánutak, ha akadnak is oázisok, azokat nem lakják - legalábbis embe-rek nem. A homoki elfek, az amundok és a szörnyetegek földje ez; végtelenjébe a nomád fayumáVzx. leszámítva csak kalandozók merészkednek.

Miramar (kyr): szférán kívüli bolygó, melyet egy szét-hullott világ törmeléke övez. Utóbbi szabad szemmel is

4 4 0

megfigyelhető darabjait a kontinens asztronómiában járat-lan lakói szokatlanul gyors járású csillagcsoportnak vélik.

mul lah (dzs): Doldzsah vándor papjainak megnevezé-se a dzsad kultúrkörben.

Muron (dzs): Kie-Lyron menti település a Hat Város északi gyepűin; a Kránba tartó fűkaravánok hagyomá-nyos pihenőhelye. Közelében bukkantak fel a manifesztá-ciós háború első komolyabb ütközetében - Bar Horab vá-roserődje ellen - bevetett kráni csapatok.

Nassar-seeth (amu): Amund beavatási rituálé, a kö-zösségbe tartozás kettős próbája. A vér próbája a kellő szá-mú és megfelelő áldozat bemutatására, az akarat próbája az új hit melletti kitartás elbírálására szolgál. Aki sikerrel jár, azt Amhe-Ramun az együvé tartozás jutalmában ré-szesíti, és így az amund közösség részévé, a dolgozó rab-szolgák verítékkel (és nem vérrel) áldozó kasztjának teljes jogú tagjává válhat.

nefer (amu): az ősi nép társadalmának nőnemű egye-dei.

Nethiree (amu): az első hold istennőjének amund át-írás szerinti neve.

Orab-hat (amu): tisztázatlan eredetű amund ereklye-könyv, amelyről a világ egy dzsad renegát révén szerzett tudomást. A rendelkezésre álló információk szerint lapjai olyan döbbenetes részletességgel tükrözik vissza a múlt titkait, amelyre semmilyen más ismert varázstárgy nem képes.

441

quaham (dzs): szárítottnád-pálca, melynek végére al-kalmanként tarpan- vagy teveszőr ecsetfejet illesztenek; az ibarai kalligráfusok hagyományos eszköze.

Qusarma (dzs): a legészakibb fekvésű dzsad állam a szent folyamként tisztelt Shibara forrásvidékén. A térség-ről még a máshonnan származó dzsadok sem tudnak so-kat. Ami biztos: a Sheral őserdő borította lankáin ter-melik ki a Shibarán leúsztatott faanyagot, amelyet óriási haszonnal adnak el a déli emírségekben. A Qusarmából való dzsadok magasabb, erőteljesebb termetükkel, söté-tebb bőrükkel tűnnek ki rokonaik közül. Egyes tudós fők szerint nem csupán vad embertörzsek, de még elfek és más ősi fajok is lakják a titokzatos, zárkózott, s minden bizonnyal csak a tájékozatlan idegenek számára egységes-nek tűnő birodalmat.

Rah im el-Haszra (dzs): Hamed legnevesebb vezíre; az emír P sz. 3692-ben bekövetkezett halálát követően tényleges uralkodója.

Godorai kiadású önéletírása szerint P. sz. 3661-ben született Haszra városában. Egy kétes szavahihetőségű le-genda szerint tevehajcsár apját hasonszőrű társai fojtották meg egy elszámolási vita során Erionban. Anyja példás szigorral egymaga nevelte fel; Rahim sokak szerint életét köszönhette a tőle elsajátított ravaszságnak. Üzleti érzé-ke és alkalmazkodóképessége révén sikerült beverekednie magát El Hamed kereskedőcéhének döntéshozó testületé-be, s nem sokkal ezután a Véreskezűként emlegetett Ma-lik al-Avdal tanácsnoka lett. Ura halála után egy ügyes húzással elhárította a várost fenyegető vészt, és kiérdemel-te az emír kegyét, akit - különös fintora a sorsnak - csak-hamar háttérbe szorított bölcsességével.

4 4 2

Történelmi nagyságát legfényesebben az Amhe-Ramun ellen vívott háborúban bizonyította, melynek során az ún. turbános ellenállás vezéralakjává, Al Manszur erődjének le-gendás számvevőkapitányává vált. A krónikákban leg-gyakrabban előforduló jelzői: Uma Ahnat, vagyis „Égi Ra-vaszságú", és Kalit ab Bhin, azaz „Északbarát".

Reefith (amu): az ősi nép földistennőjének amund át-írás szerinti neve.

sárkányhúgy (pya): az Ibara ritka természeti kincse; folyadék, mely kizárólag a mélysivatag egyes részein ta-lálható, s minden valószínűség szerint egy régi mágikus katasztrófa mellékterméke. Lelassítja, elnyomja a közön-séges tüzeket, melyek így sokkal tovább égnek, és sokkal kevesebb fát emésztenek fel. A tüzelőben szegény vidéke-ken aranyárban mérik.

Shadlek (sha): Shadon legnyugatibb, szabadossága és kicsapongásai miatt elhíresült tartománya. Itt szökkent szárba az a Domvik-tagadó kultusz, melynek feje, Raquo Amanovik, utóbb Gorvik alapítója lett.

Sheral (pya): a kontinens északi és déli felét elválasztó, a Nagyok háborúja idején felgyűrődött lánchegység; az embernépek többnyire Világgerincként emlegetik. Leg-magasabb csúcsa húszezer lábbal magasodik a tengerszint fölé, ám átlagos magassága is meghaladja a tizenhatezer lábat, így tiszta időben a Quiron-tenger déli, és a Gályák tengerének északi partjáról is látható.

Shibara (dzs): a dzsadok Ibarát átszelő szent folyama, melyet a Sheral-hegység gleccsereinek örök hava táplál.

4 4 3

A sivatag teknőjét átszelve délkeletnek fordul, és földrajzi értelemben is határvonalat képez Ibara és Gorvik között.

shindar (elf): a hetedkori elf nemzetségek világi veze-tője. Közösre rendszerint hercegnek fordítják, az elöljáró azonban jobb közelítés, mivel a poszt csak kötelességek-kel jár, előjogokkal nem.

Sobira (dzs): dzsad emirátus; ezeresztendős történe-tének első napjától a romlottság és a bűn fészkeként tart-ják számon Ibarában. Fővárostát, Madab el-Sobirát (lásd ott) a korai krónikák rablóhordák és orgazda-kereske-dők tanyájaként emlegetik, a Pyarron iránt elkötelezett történetírók pedig a hetedkor végéig Krán bástyájának titulálják. Az ellenséges érzület forrása az emírség leg-főbb kiviteli cikke, a bódító hatású fűszerkeverék, az al bahra-kahrem, melyet a P. sz. 3300-as évek óta készíte-nek a sobirai műhelyekben - elsődleges megrendelőjük, Krán számára.

Sobira, Madab el- (dzs): Sobira emirátus fővárosa; három egybeépült, vízben gazdag oázis. A város karaván-utak találkozópontján fekszik, és - miként az Ibarában megszokott - magas falak övezik. A dzsad városok leg-nagyobbjai közé tartozik, kiterjedés és lakosság dolgában csak Al Abadana múlja felül. Hírhedett fészke a bűnnek; rabszolgavadászok, kalandorok találkozóhelye, alvilági klánok és a leghírhedtebb ynevi orgazdák tanyája. A há-ború előtt itt emelkedett a Taba el-Ibara legfényűzőbb épülete, az emír palotája, mely pompájával felülmúlta az abadanai emír Ezertornyú Palotáját és a híres aranyból és drágakövekből épített El Hígad Galradzsa-templomot is.

444

szalah (dzsa): „hatalmas úr"; Ibara-szerte használa-tos tiszteletteljes megszólítás.

Szarvtorony (pya): Doran mágustornyainak egyike; a nekromancia északi fellegvára.

szefer (amu): közamundok; az ősi nép társadalmának olyan hím egyedei, akiket Amhe-Ramun időlegesen vagy véglegesen megfosztott önálló akaratuktól és nemzőké-pességüktől.

sznofru (amu): az ősi nép társadalmának köztes egye-dei; nemüket Amhe-Ramun a közösség szükségleteitől függően határozza meg.

tahdzsi (dzs): négy arasz hosszúságú, erősen ívelt pen-géjű dzsad szablya.

tarpan (dzs): a Sheralan füves lejtőin nagy számban tenyésző, másfél lábat meg nem haladó marmagasságú, melegvérű vadlovak háziasított változata. Igénytelensé-ge és teherbírása okán széles körben alkalmazzák málhás-ként szerte a kontinensen.

Theemeth (amu): az ősi nép egykori főistene, az amund mitológia napszimbóluma. Szent városa az a Sonion volt, melynek falai közt az ötödkori manifesztáció testét elrej-tették.

theub (dzsad): jellegzetes dzsad felsőruházat, gyakor-ta térdig, vagy az alá ér. Bő, buggyos anyagát derékban széles övvel fogják át. Felette általában csak kaftánt vi-selnek.

4 4 5

Ther (dzs): a dzsad ábécé tizenkilencedik betűje, szim-bolikus jelentése az állhatatosság vagy az örökkévalóság.

Tordias sil Karfe (dzs): „Lélekragadó"; az orzók csa-ládjába tartozó mágikus viharfajta, mely az ibarai mélysi-vatagban tombol, és tölcsérével elragadja áldozatai lelkét.

urr in-el íphim (amu): az elfek (lásd ott) amund elne-vezése; szó szerinti fordításban a „Gyökerek népe".

Useb-het (amu): a legismertebb amund ereklye; sa-kál- és patkányfejű, jövőbe látó szobrok párosa. Tudomá-nyos körökben ez idáig csak az általuk kínált lehetőségek előnyeiről volt szó, ám a manifesztáció eljövetelével egyre több tudós elmét nyugtalanított az a tény, hogy a szobrok mind gyakrabban tűntek fel az Ibarában. Sem rendelteté-sükről, sem céljaikról nem tudni bizonyosat.

Warvik (gor): A nemesi anarchiában leledző Gorvik legnyugatibb, Abadanával és Avdallal határos tartománya.

AZ IBARAI DZSAD NAPTÁR

A dzsenn időszámítás kezdete: R e. 5216 (az öt nem-zetség érkezése).

A dzsad időszámítás kezdete: P. e. 3436. A két időszámítás közti eltérés tehát 1780 év. A dzsad év első napja a nyári napfordulóra, az évközép

pedig a téli napfordulóra esik.

Hónapok nevei

hónap sorszáma

dzsad név dzsenn név pyarroni elnevezés

1. Harnillen Hirenna Érkezők hava

2. Dzsendernenn Kledzsin Hármak hava

3. Nirrendzs Gridjann Tettek hava 4. Doldzsernenn Nimildzsa Doldzsah hava

5. Yavvarn Yawarn Évfordító 6. Dzsahrennen Dzsirdenn Dzsah hava

7. Klivdzsar Jodarnn Próféták hava

8. Galredzsenn Quirnonn Galradzsa hava

9. Qwetedzs Mardszann Elszámolás hava

A hét napjai

nap sorszáma nap neve

1. Quadron

2. Dzsemlatt

3. Júlat

4. Dwimblan

5. Karand

6. Vilmód

7. Hirando

8. Adzsaq

9. Ordzsa

10. Yerdzs

Qwetetdzs 40. - Harnillem 1.: Évváltó ünnep Dzsendernenn 15.: Hármak ünnepe Doldzsernenn 29.: Kockák (Doldzsah) ünnepe Dzsahrenenn 7.: Tekercsek (Dzsah) ünnepe Klivdzsarenn 31.: Holtak ünnepe Galredzsenn 36.: Érmék ünnepe (Galradzsa ünnepe)

T a r t a l o m

W a y n e C h a m p m a n : H o l d k e l t e A Kékarcú monológja 7

J a n v an den B o o m e n : Idő m é l y i b ő l

Sonion érkezése 15

W a y n e C h a m p m a n : E g y ü t t á l l á s

A nekromanta története 21

J a n v a n den B o o m e n : T ö r é s v o n a l A sivataglakó története 81

J o h n J . S h e r w o o d : A l - A j u r v e s z e d e l m e

A kalligráfus története 109

Z e l e i G á b o r : H a l a d é k

Az akolit a története 12 7

R a o u l R e n i e r : R a n a g o l á r n y é k a A halálraítélt története 151

K e i t h A l a n s o n - N o r m a n F e l l i n g s : I b a r a a r a n y n a p j a A karavánvezető története 165

H e i d e l D a n : V é r l i t á n i a A geográfus története 219