tankonyvtar.hu · web viewa falvak magyar lakossága már a középkor végére jóvátehetetlen...

História 1992-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1992-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Városépítõk, államalkotók Temesvár ..................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. Temesvár, 1989. december. Krónika ...................................................................................... 22. Képek ...................................................................................................................................... 4

3. .......................................................................................................................................................... 61. Város és vidéke a középkorban Temesvár .............................................................................. 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

4. ....................................................................................................................................................... 141. Temesvár krónikája a 10. századtól 1920-ig ........................................................................ 14

5. ....................................................................................................................................................... 211. Törökvilág, rácvilág Temesvár, 17. század .......................................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 23

6. ....................................................................................................................................................... 251. Temesvár ostroma, 1552 ....................................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 26

7. ....................................................................................................................................................... 291. Közvetlenül Bécsbõl... A Bánát a 18. században ................................................................. 292. Képek ................................................................................................................................... 31

8. ....................................................................................................................................................... 371. Temesi bánság 1819. század� ................................................................................................. 372. Képek ................................................................................................................................... 37

9. ....................................................................................................................................................... 391. A magyar Manchester. A modern Temesvár kiépítése� � ......................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 42

10. ..................................................................................................................................................... 461. Városrendezés az elsõ világháború elõestéjén Temesvár ..................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 46

11. ...................................................................................................................................................... 481. Kegyelem, 1960. Az Elnöki Tanács 1960:10. sz. törvényerejû rendelete ............................ 482. Képek ................................................................................................................................... 52

12. ..................................................................................................................................................... 571. A finn példa. A Szovjetunió és a szomszédai ....................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 59

13. ..................................................................................................................................................... 641. Olaj, petróleum, gáz. Lakás és közvilágítás a múlt században ............................................ 642. Képek ................................................................................................................................... 66

14. ..................................................................................................................................................... 711. A Szovjetunió és a kisországok ............................................................................................ 71

15. ..................................................................................................................................................... 731. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról� ......... 73

16. ..................................................................................................................................................... 741. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról� ......... 742. Képek ................................................................................................................................... 75

17. ..................................................................................................................................................... 78


História 1992-01

1. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról� ......... 78

18. ..................................................................................................................................................... 801. Az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete ........................... 80

19. ..................................................................................................................................................... 821. Leskelõdõk. Könyvismertetés a Corvina Kiadónál 1991-ben, azonos címmel megjelent kötetrõl ................................................................................................................................................... 822. Képek ................................................................................................................................... 82


1. Városépítõk, államalkotók TemesvárGLATZ Ferenc

Városépítők, államalkotók

A modern kori Magyarország mindazon népek alkotása, akik földjét lakták, művelték, kik bányakincseit a felszínre hozták, feldolgozták, kik üzemeit működtették, a gyermekeket betűvetésre, számolásra tanították, hivatalait igazgatták. Magyar, német, szlovák, horvát, szerb, román, kárpátukrán, azaz minden nációhoz, keresztény zsidó, azaz minden valláshoz tartozó népek találhatók ezen államalkotók között. Hazug az az állítás, miszerint a magyar állam csupán „a magyar nemzet produktuma” lett volna; akár 1920 előtt, amikor hatalmas területekre terjedt ki, akár 1920 után, amikor területe harmadára zsugorodott.

Temesvár a régi magyar állam délkeleti csücskében élő város a kelet–nyugati ipari-kereskedelmi érintkezések egyik jellegzetes települése volt. Német polgárok, magyar parasztok, iparosok, román munkások, szerb állattartók, kereskedők és a térségben megforduló egyéb etnikumok lakták az évszázadok során. Ők emelték középületeit, építették, szerelték modern villamoshálózatát. A tények cáfolják azt az állítást, amelyet a régi magyar nemzeti adminisztráció szívesen emlegetett, hogy ez a „magyar nemzeti géniusz” alkotása lett volna.

A modern kori Románia mindazon népek terméke, kik bányakincseit a felszínre hozták, feldolgozták, kik üzemeit működtették, a gyermekeket betűvetésre, számolásra tanították, hivatalait igazgatták. Román, magyar német, szerb nációhoz, ortodox keleti és nyugat-római katolikus, protestáns, zsidó felekezethez tartozó népek találhatók ezen államalkotók között. Hazug az az állítás, miszerint a román állam csupán „a román nemzet produktuma lett volna; akár 1920 előtt, amikor területe még szerény méretű, akár1920 után, amikor területe a korábbinak több mint duplájára terjedt.

Temesvár az 1920 utáni új román állam nyugati csücskében élő város, amelyik ugyan megszűnt a kelet-nyugati ipari-kereskedelmi érintkezések középpontja lenni, de az új államalakulatnak is fontos ipari, kulturális körzete maradt. Román, német, magyar, szerb származású építőmunkások építették fel a vidéki főiskolai- egyetemi központját, működtették és fejlesztették ipari üzemeit. A tények cáfolják ezt az állítást, amelyet a diktatórikus nacionalizmus oly szívesen emlegetett, hogy az 1920 utáni fejlődés „a Kárpátok géniuszának” alkotása lett volna…

A temesvári forradalom, 1989 decemberében a román forradalom kiindulópontja volt. A diktatórikus rendszer lánca annál a szemnél pattant el, amelyiket a legerősebben koptatta meg az elmúlt néhány évtized: az etnikai és vallási kisebbségek elnyomásának pontján. A magyar Tőkés tiszteletes személyes bátorsága váratlanul repesztette meg a láncot. A diktatúra nem csak a magyarokat, nem csak a nyugati keresztény felekezetekhez tartozókat sújtotta; szinte végérvényesen kipusztulásra ítélte a németeket, kitelepedésre kényszerítette a zsidókat. Sőt az egyedüli államalkotónak mondott román nemzet tagjai – iparosok, földművesek, értelmiségiek – ugyanúgy áldozatai voltak a rendszernek, mint az évszázadosan együtt élő és most ellenségnek kikiáltott kisebbségek, mindenek előtt a magyarok. A temesvári forradalom és így a december 22-i, dicsőséges román forradalom mindazon népek forradalma és győzelme volt, amelyek a mai román állam átölelte területen éltek és élnek. Akkor, 1989–90. fordulóján úgy látszott, hogy a történelmet megélő, elszenvedő romániai népek győzelemre juttatják a szabadságjogokat, a nemzeti-vallási szabadságjogokat állami szinten is…

Ma, 1991 végén, „Temesvár” szelleme már történelem. Már csak történelem…


1. Temesvár, 1989. december. KrónikaHÓVÁRI János

Temesvár, 1989. december

December 15. Temesvárott híre terjedt, hogy a Securitate előkészületeket tett Tőkés László kilakoltatására. A késő délutáni órákban gyülekezetének hívei – kb. 200 ember védőgyűrűbe fogták a parókiát.

December 16. A parókia őrzőinek száma a nap folyamán tovább gyarapodott. A sötétedés beállta után a belügyi alakulatok rátámadtak a tömegre. Behatoltak a parókiára, majd a templomba. Tőkés Lászlót tettleg bántalmazzák, majd feleségével együtt, külön-külön autóban, a Szilágy megyei Menyőre hurcolták. Ide mintegy száműzetésként, állami ösztönzésre a nagyváradi püspök a tiszteletest áthelyezte. Temesvár különböző pontjain kisebb-nagyobb csoportok gyűltek össze, akik Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabáltak. A megyei pártbizottság épülete előtt nagy tömeg gyűlt össze.

December 17. A tüntetések Temesvárott tovább folytatódtak. A tüntetők a kora délutáni órákban a megyei tanács épülete elé vonultak. Számuk elérte a 20–30 ezret. Összetépték a Ceauşescu képeket, címereket, vörös zászlókat. A rendőri erők és a segítségükre jött tűzoltók tehetetlenek voltak a tömeggel. A Securitate és a hadsereg karhatalmi alakulatai körülvették a tüntetőket. A sötétedés előtt belelőttek a tömegbe. Véres összecsapások után a tömeget szétverték. A halottak száma: 258. A Securitate egységei a temesvári kórházakból a lövést kapott halottakat ismeretlen helyre szállították. Ceauşescu a temesvári események miatt Bukarestben válságstábot hívott össze. Személyes megbízottjaként Emil Bobu látogatást tett Temesvárott, hogy „rendet tegyen”.

December 18. Ceauşescu hivatalos látogatásra Iránba utazott. A reggeli órákban a határállomások olyan utasítást kaptak, hogy a román állampolgárokat ne engedjék ki az országból, a külföldiek beutazását pedig akadályozzák meg. A kora reggeli órákban Temesvárott a Securitate, a hadsereg és a rendőrség emberei eltüntették az előző napi összecsapás romjait. Igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy a város lakói megnyugodtak. Délután azonban az Opera előtti téren újabb tüntetésre került sor. A tüntetők égő gyertyákkal az előző nap halálos áldozataira emlékeztek. A Securitate és a hadsereg kivezényelt egységei belelőttek a tömegbe. Hajtóvadászatot indítottak a menekülők ellen. Tömeges letartóztatások kezdődtek Temesvárott. Több mint tízezer embert börtönöztek be. A Securitate tömeges kivégzéseket hajtott végre a bebörtönzötteken. A holttesteket ismeretlen helyre szállították.

December 19. A nap folyamán Temesvárott újabb tüntetésre került sor. A városban statáriális bíróságokat alakítottak. A hadsereg alakulatait azonban kivonták a városból. A visszavont egységekkel teljesen körülzárták Temesvárt. A városban csak a Securitate és a rendőrség alakulatai maradtak. Constantin Dascalescu miniszterelnök titokban Temesvárra utazott. Románia-szerte hírek terjednek el a temesvári megmozdulásokról.

December 20. Különvonattal katonaruhába öltöztetett munkások érkeztek Craiovából Temesvárra. Úgy tájékoztatták őket, hogy Magyarország megtámadta Romániát s az ország megvédésére mozgósították őket. Temes megye egész területén elnöki rendelettel szükségállapotot rendeltek el. Riadókészültségbe helyezték a hadsereget, a belügyi szerveket és a Hazafias Gárdát. Gyülekezési tilalmat és este 11-től kijárási tilalmat rendeltek el. Az esti órákban Temesvárott százezres tömeg tüntetett.

A Securitate-egységek belelőttek a tömegbe s a menekülők ellen hajtóvadászat kezdődött. A tüntetők között a nap folyamán ott voltak a városban rekedt katonák is. Ceauşescu hazaérkezett Iránból és esti televízióbeszédében szólt a temesvári eseményekről. A történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló olyan nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. Az esti órákban a magyar ügyvivőt, Rudas Lászlót a Román Külügyminisztériumba kérették. A nap folyamán tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Kürtösön, Constanta-ban és Buzadban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, s Temesvárról Menyőre szállították.

December 21. Temesvárott általános sztrájk kezdődött. A munkások elfoglaltak több gyárat és üzemet. A Securitate alakulatok parancsnokai egységeiket több helyről visszavonták. A város nagy része a felkelők ellenőrzése alá került.

Ceauşescu a délelőtti órákra Bukarestben nagy tömeggyűlést hívatott össze, ahol a temesvári lázadókat akarta elítélni. A nagygyűlés résztvevői azonban Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdtek el kiabálni s éltették a temesváriakat. A diktátor megtartotta ugyan a beszédét, de menekülve volt kénytelen elhagyni a teret. A


karhatalmi alakulatok belelőttek a tüntető tömegbe. Szabályos csata kezdődött a Palota téren, amely hamarosan egész Bukarestre kiterjedt. Éjfélre úgy tűnt, hogy a Ceauşescu-hű katonai, rendőri és Securitate erők fölénybe kerültek. A diktátor a televízión keresztül az ország megvédésére szólította fel Románia lakóit. Országszerte gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el. Ennek ellenére a nagyobb városokban a Ceauşescu-ellenes tüntetések tovább folytatódtak. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége Kolozsvárott nyilatkozatot tett közzé, amelyben közölte, hogy a romániai magyarok támogatják a forradalmat és követelik nemzetiségi jogaik tiszteletben tartását.

December 22. Bukarestben a Ceauşescu-hű fegyveres erők a hajnali órákban eltisztították az előző napi összecsapások nyomait. Reggel azonban a bukaresti gyárak dolgozói sztrájkba léptek, s nagy tüntetés kezdődött. A tüntetők Bukarest belvárosába vonultak s követelték Ceauşescu leváltását. Ceauşescu a reggeli órákban, elnöki rendelettel az egész országban rendkívüli állapotot vezetett be. Kivégeztette az ellenszegülő Vasile Milea nemzetvédelmi minisztert.

A médiák útján azt közölte az ország lakóival, hogy Milea öngyilkosságot követett el. A román hadsereg tisztikarának egy része szembefordult Ceauşescuval és a hozzá hű Securitate-val. A tüntető tömeg fél háromkor elfoglalta a televízió épületét, s a Szabad Román Televízió megkezdte rendkívüli adását, amelyet hamarosan átvett a Magyar Televízió, majd a világ több tv-társasága. A forradalom irányító központjává a stúdió vált. A tömeg elfoglalta a Securitate üresen maradt központját, majd Ceauşescu rezidenciáját. A diktátor és felesége elmenekültek. Pár óra múlva azonban a felkelők fogságába kerültek, akik titkos helyen tartották fogva őket. Megalakult a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa, amely Ion Iliescu-t választotta meg elnökének, tagjai közé Tőkés Lászlót is delegálták. Iliescu tárgyalásokat kezdett a hadsereg vezetőivel. A Román Hadsereg több alakulata átállt a forradalom oldalára. Megkezdődött a Ceauşescu-hű elit, kommandós egységek ellentámadása. Súlyos harcok kezdődtek a Román Televízió épületéért és más stratégiai fontosságú pontokért. Éjfél előtt Ion Iliescu a televízióban beszédet mondott. Bejelentette, hogy eltörlik az egypártrendszert, s tavasszal demokratikus választásokat tartanak, tiszteletben tartják a nemzetiségek jogait.

Temesvárott két tömegsírt találtak, amelyekbe a Securitate a kivégzetteket temette. Közlik, hogy 4600 ember esett áldozatul az elmúlt napok terrorjának.

A kora délutáni órákban megnyílt a román–magyar határ. Megindultak a magyar segélyszállítmányok a határ menti városokba, Nagyváradra, Aradra és Temesvárra. Az esti órákban a Tőkés Lászlót őrző Secuzjtate-katonák elmenekültek Menyőről, s a tiszteletes visszakapta szabadságát.

December 23. Súlyos harcok folytak országszerte. A szabadságát visszakapott Tőkés László istentiszteletet tartott Menyőben. Országszerte különleges terror-különítmények támadták a stratégiai fontosságú helyeket, a forradalom győzelmét éltető tömeget. Aradon egy orvtámadó végzett Tóth Sándor hódmezővásárhelyi gépkocsivezetővel, aki egy magyar segélyszállítmánnyal érkezett a városba.

Temesvárott a kora délutáni órákban az Opera előtt több tízezres tömeg éltette a forradalom győzelmét. A Securitate terror-csoportjainak különítményesei belelőttek a tömegbe. Temesvár azonban a felkelők kezén maradt. A román hadsereg lőszerkészletei – különösen Bukarestben – kimerültek.

December 24. A Securitate-csoportok tovább folytatták harcukat. Iliescu fegyverszünetet rendelt el. A forradalom ellen küzdő fegyveresek azonban nem adják meg magukat.

Stúdióból közvetíti adásait az eddig illegálisan működő temesvári rádió. Megkezdte adásait a temesvári televízió. Kolozsvárott ismét megindult a magyar nyelvű rádióadás.

December 25. A harcok tovább folytatódtak. Az esti órákban a Szabad Román Televízió közölte, hogy rendkívüli bírósági eljárás keretében halálra ítélték és kivégezték Nicolae Ceauşescu-t és feleségét.

December 26. A kora délutáni órákban a Szabad Román Televízióban bemutatták a Ceauşescu házaspár kivégzéséről készített filmet. Ennek hatására a harcok hevessége alábbhagyott. Petre Román vezetésével megalakult az új román kormány.

December 27. A harcok országszerte tovább folytatódtak. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa Tőkés Lászlót régi jogaiba helyezte vissza a temesvári egyházkerületben. Tőkés László románul beszélt Bukarestben a Szabad Román Televízióban. A Magyar Néphadsereg repülőgépével élelmiszer- és gyógyszerszállítmány érkezett Bukarestbe.

December 28. A harcok fokozatosan elcsendesednek. Megalakult a Román Demokrata Párt és a Nemzeti


Keresztény Parasztpárt.

December 29. Közzétették a Nemzeti Megmentési Front 145 tagjának és 11 tagú végrehajtó bizottságának névsorát. Románia új államformája: köztársaság. Horn Gyula magyar külügyminiszter Bukarestbe érkezett.

December 30. Bukarestben ezen a napon már nem volt lövöldözés. A harcok az egész országban elcsendesedtek. Megkezdődött a Ceauşescu-rendszer idején hozott rendeletek visszavonásának folyamata.

December 31. Kinevezték a román rádió és televízió új vezetőit. Ion Iliescu közölte, hogy Romániában eltörölték a halálbüntetést.

*

1990. január 16. Tőkés László visszaérkezett Temesvárra. Hans-Dietrich Genscher az NSZK alkancellárja és külügyminisztere a parókiáján és gyülekezetének templomában látogatta meg Tőkés Lászlót, azon a helyen, ahol 1989. december 15-én a román forradalom megkezdődött.

2. Képek


1. Város és vidéke a középkorban TemesvárENGEL Pál Város és vidéke a középkorban

Ha Temesvár múltját meg akarjuk érteni, mindenekelőtt el kell felejtenünk a mai államhatárokat. A város története ugyanis a magyar államalapítástól kezdve 900 éven át szorosan összekapcsolódott egy ma már nem létező régió történetével. Egy országrésznyi (28 500 km2) területről van szó, amely Szegedtől délkelet felé, a Maros, a Tisza és a Duna között, Erdély határáig terült el. Ezt a sok tekintetben természetes tájegységet, amelyet a köznyelv a 18. század óta Bánátnak nevezett, az 1920. évi trianoni béke szüntette meg – néhány Maros menti község kivételével, amelyek ma is Magyarországhoz tartoznak –‚ megosztván a földjét Románia és Jugoszlávia között. A középkorról szólva meg kell most próbálnunk újból egységként felidézni magunkban ezt a tájat, megfeledkezve a román–szerb határról, amely kettévágja.

A középkori táj

Földrajzilag a vidék elég élesen két részre különül. Nagyobbik fele a Nagyalföldhöz tartozó termékeny síkság, amelyet kelet felől zord, erdős hegyvidékek szegélyeznek, csúcsaik némelyike az 1000 métert is jóval meghaladja. Ott erednek a sík vidéket öntöző folyók, köztük is a legnagyobb, a Temes, amely széles ívben délnyugatnak fordulva Belgrád alatt ömlik a Dunába. A mai, jól áttekinthető vízrajz azonban már az utolsó két-három száz év folyamszabályozásainak eredménye. A középkorban, sőt egészen a 18. századig, a vizek a síkságra kilépve épp olyan rakoncátlanul kóboroltak hatalmas árterületükön, mint másutt az Alföldön tették, és gyakorta kerestek új medret maguknak. A Temes például akkoriban még nem a Dunába, hanem Titel környékén a Tiszába torkollott, és szétterülő belvizei, akárcsak a kisebb folyóké, hatalmas lápvidékeket tápláltak, amelyek kedveztek ugyan a halászatnak, de jócskán nehezítették mind a földművelést, mind a közlekedést. A Béga, amely ma a Tisza mellékvize, a 18. századig a Temes egyik ága volt, sőt a középkorban ugyanúgy Temesnek hívták, mint a mai Temes folyó elődjét. A partján épült királyi vár, Temesvár erről a másik, északi Temes folyóról kapta a nevét. A két Temes között egy viszonylag száraz és sűrűn lakott vidék terült el, amelynek a középkorban Temesköz volt a neve. A táj sajátos színfoltjai voltak a vizek által érintetlenül hagyott homokos, szinte sivatagos hátságok, mint délen a Duna közelében a delibláti puszta, amely a középkorban Makszond nevet viselte, vagy északnyugaton egy másik, ahol a középkor végéig éppúgy pásztorkodó kunok tartották szállásaikat, mint a Kis- és Nagykunságban.

A táj régmúlt történetének tanulmányozását nagyban megnehezíti, hogy középkori iratanyagának zöme megsemmisült a török hódítás idején. Az általános pusztulást csak egy-két olyan család iratai vészelték át, amelyeknek sikerült értékeiket idejekorán Erdélybe vagy Magyarország védettebb megyéibe menekíteni. Ezért a vidék korai településviszonyairól a viszonylag leghívebb képet azokból a listákból kapjuk, amelyeket XXII. János pápa magyarországi adószedői állítottak össze az 1330-as években az ország plébániaegyházairól. Ezekből az ún. pápai tizedjegyzékekből mindenekelőtt az állapítható meg, hogy az egész táj, amelyről szóltunk, a csanádi püspök egyházmegyéjéhez tartozott és összesen nem kevesebb, mint 173 templomot írtak benne össze. Ez az akkori viszonyok között igen jelentős szám. Említésre méltó az is, hogy az összeírt helységek neve túlnyomó részben magyar, szembetűnő továbbá, hogy egy-két kivétellel a síksági részen feküdtek. Ezekből a tényekből elég megbízhatóan tudunk következtetni a megtelepedés korábbi állapotára. A 14. századi plébániák hálózata országszerte azt tükrözi, mely határon belül és milyen sűrűn települt be a magyar királyság az Árpád-kor végére. Mármost, ami Temesvárt és tágabb vidékét illeti, megállapítható, hogy a 12–13. században az ország viszonylag sűrűn benépesült tájainak egyike. Népessége, mint a helynévanyagból kitűnik, eredetileg magyar volt. Világos tehát, hogy – mint az országban másfelé, így a mai Szlovákiában, a Kárpátalján vagy Erdélyben történt – a honfoglaló magyarság eredetileg itt is csak a sík vagy dombos vidéket szállta meg, és a hegyvidéket szinte lakatlanul hagyta.

Ezekről a korai évszázadokról más tekintetben kevés érdemlegeset lehet tudni. Annyi biztos, hogy az Árpád-házi uralkodók néhány palánkvárat emeltek itt uralmuk biztosítására, amelyekhez egy-egy körzet (megye) tartozott, és az országrészt a várakba ültetett ispánjuk útján kormányozták. E korai várak egyike volt az először 1177-ben említett Temesvár, amelynek aljában a hetente tartott vásárból utóbb város is fejlődött. Temesvárnál azonban ekkortájt még fontosabb hely volt északon a Maros melletti Csanád (Őscsanád, ma Cenadu Vechi), a püspök és a csanádi ispán székhelye, valamint délen Keve (a mai Kovin), amelyből a király kevei ispánja a Duna eme szakaszának legfontosabb átkelőhelyét őrizte.

Királyi székhely


A 14. század elején Temesvár váratlanul nevezetességre tett szert, és ezt többé nem veszítette el. Az Anjou-dinasztia alapítója, I. Károly (azaz Károly Róbert) 1315 nyarán ideiglenesen ide tette át székhelyét Budáról, és innen vívta döntő harcát Csák Mátéval és szövetségeseivel az ország fölötti uralomért. Választásának okait csak sejtjük: úgy látszik, párthíveinek tábora errefelé volt a legerősebb, itt tehát viszonylag biztonságban érezhette magát. A város történetének kutatói úgy tartják, hogy a király tartózkodásához jelentős építkezések fűződnek: Károly lett volna az, aki az Árpád-kori palánkvár helyett új kővárat emelt, benne palotával a királyi udvar számára. Ez azonban csak feltevés, és talán valószínűbb, hogy a kővár már a király odaérkezésekor állt. Nehéz ugyanis elképzelni, hogy ne megerősített helyet választott volna hadműveleti bázisul, emellett azt is tekintetbe kell venni, hogy az ott töltött viharos esztendők semmiképp sem voltak alkalmasak nagyobb szabású építkezések lebonyolítására. Akármint volt is, azt már tudni lehet, hogy Károly a továbbiakban innen indította évről-évre újabb hadjáratait ellenségei ellen, hol a Tiszántúlra, hol a Dunántúlra, hol pedig Erdélybe, egészen 1322 őszéig, amikor a harcok az Anjou-király győzelmével véget értek, és Temesvár átmeneti kulcsszerepe megszűnt. A következő év tavaszán a király visszaköltözhetett az ország centrumába, és Visegrádon új, megfelelőbb fekvésű székhelyet alapított. Temesvár várában ettől fogva újból a király ispánja lakott.

Kulcs a Balkánhoz

A hely fontosságáról azonban sem Károly, sem utódai nem feledkeztek meg. Nagy Lajos 1349 és 1375 között legalább hétszer fordult meg benne, Zsigmond király (1387–1437) pedig nem kevesebb, mint tizennyolc alkalommal. Ha azt kutatjuk, mi tette Temesvárt ennyire kedvelt tartózkodási hellyé, könnyű felfigyelnünk kiváló stratégiai fekvésére. A magyar királyság külpolitikájában első rendű szerepet kapott ekkoriban a Balkán, különösen pedig Szerbia, Bulgária és a havasalföldi román fejedelemség, amelyeket az Anjou-királyok egytől egyig vazallusuknak tekintettek, és leigázásukra rendszeresen indítottak változó sikerű hadjáratokat. Mármost, ha a magyar seregek az Al-Dunán túlra tartottak, természetes bázisuk Temesvár volt, ahonnan két fontos hadiúton vonulhattak tovább: vagy Karánsebesen és Orsován át Bulgária, illetve Havasalföld felé, vagy a Duna kevei gázlóján át Szerbiába. Emellett még nyitva maradt számukra az a lehetőség is, hogy ha úgy esett, a Szerémségen át Nándorfehérvár – azaz Belgrád – irányába induljanak.

Az aktív balkáni politika nemcsak Temesvár hadászati jelentőségét növelte meg, hanem kormányzóinak szerepét is. Amikor Nagy Lajos 1365-ben átmenetileg elfoglalta a bulgáriai Vidint és magyar bánt állított az élére, egyúttal a bán felügyelete alá helyezte a hátország királyi várait, köztük Temesvárt is. A „bolgár bánságnak” nevezett intézmény. 1369-ben megszűnt ugyan, de a bán megnövelt hatáskörét a király a temesi ispánra ruházta át, aki ettől fogva egyike lett az ország legfontosabb méltóságainak.

1366–69 és 1371–75 között Lajos kedvelt hadvezére, Himfi Benedek állt a bánság illetve Temesvár élén. Az ő fennmaradt levelezéséből és más irataiból viszonylag szemléletes képet kapunk, ha nem is Temesvár, de a vidék akkori életéről. Megtudjuk például, hogy a várhoz hatalmas kiterjedésű uradalmak, mezővárosok és falvak tucatjai szolgáltak a Marostól a Dunáig, jobbágycsaládok ezrei éltek rajtuk és fizették évi adójukat az ispánnak és embereinek, marhában és főleg pénzben. Voltak, méghozzá számosan, olyan parasztok, akik katonáskodásra is kötelezve voltak, ha pedig a király járt ott, kötelesek voltak őt egész udvarával együtt vendégül látni. Különösen tanulságos olvasmány a karánsebesi kerület népeinek panaszlevele, mert azt is megtudhatjuk belőle, mint érzékelte az ország egyszerű népe az Anjouk diadalmas háborúit. „A király úr serege – írják Himfinek évekkel később – felégette összes kertünket, házunkat és a nem lakott [ti. gazdasági] épületeket, erőszakkal elvette szénánkat és más holminkat, úgy hogy nyájaink éhen pusztultak, mi magunk pedig végső ínségre jutottunk...”

Kapu a törökök előtt

Ezek a dolgok még akkor történtek, amikor a Balkán felé Magyarország volt a támadó fél. Nemsokára kiderült, hogy a „honfitársak” pusztításainál jöhet még rosszabb is: amikor ellenség teszi ugyanezt. Idegen betörés addig csak kivételképpen fordulhatott elő ezen a tájon, a Balkán-félszigeten azonban időközben új hatalom lépett színre, az Ázsia felől rohamosan terjeszkedő oszmán–török birodalom. Nem sokkal Nagy Lajos halála után a török hódítás elérte a magyar határt, 1389-ben Szerbia török vazallusállam lett, és ezzel a külpolitikai helyzet egy csapásra és végleg megváltozott. Magyarországnak ezentúl nem a megszokott gyenge szomszédokkal, hanem egy nála erősebb, fékezhetetlen ellenséggel kellett szembenéznie, és a következmények nem is maradtak el.

A magyar királyság egyelőre megállította az addig töretlen oszmán előrenyomulást. A török berendezkedésnek azonban a lényegéhez tartozott, hogy határ menti seregei a szomszéd országok fosztogatásából tartják fenn magukat. Ennélfogva, noha hódításról egyelőre nem volt szó, a török határvárak martalócai nyomban megkezdték rendszeres portyáikat Dél-Magyarország földjére, és évtizedeken át kíméletlenül folytatták.


Mozgékony lovasaik a Dunán átúsztatva beszáguldozták a déli végvidéket egészen Temesvárig, sőt időnként messze túl az ország szívébe, felgyújtották a falvakat és a vetést, elhajtották az állatokat, rabláncra fűzték a nőket és gyermekeket, és legyilkolták a férfiakat, ha megpróbáltak ellenállni. Az addig virágzó táj néhány évtized alatt úgyszólván pusztasággá változott. Nemcsak falvak, hanem népes mezővárosok néptelenedtek el és tűntek el a föld színéről oly mértékben, hogy ma már gyakran a helyüket sem vagyunk képesek megállapítani. A csapás egyformán sújtott urat és parasztot, sőt a legnagyobbakat sem kímélte. Az egyik legelső török betöréskor az elhurcoltak között volt Himfi Benedek bán egyik leánya is, rokonai évtizedek múlva találtak rá Kréta szigetén. Egy velencei kereskedő háremében élt, akit korábban gyermekekkel is megajándékozott.

Beáramló románok, szerbek

A pusztulás gyökeresen átalakította a táj népességét. A falvak magyar lakossága már a középkor végére jóvátehetetlen vérveszteséget szenvedett és az újkorra gyakorlatilag eltűnt. Magyarok inkább csak a nagyobb helyeken, így Temesvárott éltek még egy ideig jelentősebb számban. A vidék mégsem maradt lakatlan, mert a kipusztult vagy elvándorolt lakosok helyére folyamatosan szerb és román népesség költözött. A románság délkelet felől már a 13. századtól kezdve nagy tömegben áramlott be, elsősorban a lakatlan hegyvidék völgyeiben és lejtőin keresve szálláshelyet. Bevándorlása később sem szűnt meg. A síkság magyar lakosainak helyére viszont leginkább szerbek érkeztek a Balkánról népes rajokban, talán mert úgy találták, hogy életük magyar földesurak uralma alatt, martalócoktól zaklatva még mindig elviselhetőbb, mint török uralom alatt.

A magyar királyok az új helyzetben úgy védekeztek, ahogy tudtak. Zsigmond a töröktől elszenvedett 1396. évi nikápolyi vereség után védelemre rendezkedett be, és új határvárak építésével próbálta elejét venni a törökök betörésének. Temesi ispánja és hadvezére, az olasz kereskedősegédből országbáróvá avanzsált Ozorai Pipó (Filippo Scolari) az 1420-as évekre építette ki Szörény (a mai Turnu–Severin) és Belgrád között hatalmas költséggel azt a sűrű szövésű erődláncot, amely azután száz éven át őrködött a Dunának ezen a fenyegetett szakaszán. A portyákat természetesen nem tudta megszüntetni, legfeljebb megnehezíteni, viszont a várak magyar helyőrsége a török dúlásokat ezentúl hasonlóval viszonozhatta – szerb területen.

Az „alsó részek főkapitánya”

Ezekben az évtizedekben vált Temesvár a déli határvédelem természetes központjává. Ispánja már Zsigmond idején is többnyire felelős volt az egész országrész védelmének irányításáért és tekintélye vetekedett az erdélyi vajdáéval. Tovább nőtt a vár és város szerepe Zsigmond halála után, amikor 15 éven át (1441–1556) Hunyadi Jánosnak volt egyik kedvelt székhelye. Mátyás király 1477 körül kiváló hadvezérét, Kinizsi Pált állította a tartomány élére, „az alsó részek főkapitánya” címmel ruházta fel és tizennégy vármegyét rendelt a kormányzása alá rendes évi adójukkal egyetemben. Ekkorra az első kővár helyén már új, korszerű vár emelkedett, amelynek szabályos négyszög alaprajzú alapjait a múlt században tárták fel. Építését korábban Hunyadinak tulajdonították, de valószínűbb, hogy elődje, Ozorai Pipó műve, aki – olasz életrajzírója szerint – a várost is „sok épülettel ékesítette”.

2. Képek


1. Temesvár krónikája a 10. századtól 1920-igKOVÁCS Éva

Temesvár krónikája

10. század–1526

10. század közepe A temesvári földvár keletkezése. Legrégibb írásos nyomát Szent Gellért nagylegendájában találjuk.

11–13. század Kun csapatok szállják meg a Temes vidékeit. A 13. század végén Temesvár is kezükre kerül. (Helynevek utalnak a kun szállások létezésére.)

1315–1323 Károly Róbert és családja – a trónkövetelők és lázadók miatti szorongatott helyzetükben – beköltözik a Temesvárott elkészült fejedelmi palotába. Az őket követő olasz iparosok és az országos hivatalok viselői fellendülést hoznak a település életében.

1321. november 21. Károly Róbert Temesvárott egyezséget köt III. (Habsburg) Frigyes osztrák herceggel. Az udvarban olasz ízlés szerint vadászatokat, lovagjátékokat rendeznek.

1323. február–április Károly Róbert Visegrádra teszi át székhelyét. Ez a középkori Temesvár fokozatos lehanyatlását okozza.

1338–1340 Sáskajárás és azt követően éhínség Temesvárott.

1344 Pestisjárvány, melyben a lakosság fele elpusztul.

1365 Nagy Lajos címert adományoz Temesvárnak. Ez az első ismert magyarországi városi címeradomány.

14 század vége A török portyázó seregei rettegésben tartják a vidék lakóit. Zsigmond király Temesvárról szervezi a Délvidék védelmét. A város újra központi szerepet játszik az ország életében.

1441 Hunyadi János lesz a temesi főispán. (Itt van uradalmainak gazdasági központja is.) Hunyadi fő célja a Délvidék védelmének megszervezése, Temesvár felkészítése a védekezésre.

1443. június 5. (Szent Bonifác napja.) Földrengés Magyarország területén. Ez okozza Temesvárott az Anjou-vár és a várpalota megroppanását.

1443–1447 A várhoz Hunyadi-kastély épül a kincstár költségén.

1447–1490 A Hunyadi család Kolozsvárról Temesvárra költözik. 1490-ig a vár a család birtokában van, utána visszaszáll a koronára.

1456. június 22. V. László 20 ezer arany kölcsön fejében átadja Temesvár várát Hunyadi Jánosnak és örököseinek zálogul.

1474 Temesvár városának első okiratos említése („civitas Themesiensis”).

15. század vége Török portyáz Temesvárott és környékén.

1509–1512 Pestisjárvány miatt a város elnéptelenedik.

1514 nyara Dózsa György megostromolja a Délvidék legerősebb várát, Temesvárt. Csatavesztés után a palota melletti területen kivégzik.

1526 után A mohácsi csatát követően a vármegye Szapolyai Jánoshoz, illetve utódaihoz tartozik.

1551–1699

1551. augusztus 14. Ferdinánd Losonczy István nevezi ki temesi főispánná, Temesvár és az alsó részek főkapitányává.


1582Temesvár katolikus hívei XIII. Gergely pápához írt papkérő kérvényükben a protestantizmus városi terjedéséről panaszkodnak.

1596–1597v Báthory Zsigmond, majd Jósika István eredménytelenül ostromolja Temesvárt. Több mint száz éves török uralom következik.

1660 Evlia Cselebi török utazó Temesváron jár és leírást készít a városról.

1698. szeptember 18. Savoyai Jenő herceg a császári sereget Temesvár alá vezeti.

1699. január 26. Aláírják a karlócai békét. Magyarország nagy része felszabadul a török uralma alól, de Temesvár ezután is a szultán fennhatósága alatt marad.

1716–1843

1716–17 A városban helyben maradt lakosság többségében római katolikus vallású dalmatákból és örményekből, görög keleti szerbekből és macedón görögökből, románokból és zsidó családokból áll.

1717 Mercy a német katonák és a tábort követő német iparosok közdolgainak intézésére külön német magisztrátust szervez. Tagja csak római katolikus német lakos lehet. Belőlük alakul ki Temesvár első német „törzslakossága”.

1717 után Bevándorlók indulnak meg Németország katolikus vidékeiről. A betelepülés az egész 18. századon át tovább folyik. A betelepültek között van: spanyol, francia, olasz, török elől menekülő szerb és román népesség is. A régi magyar birtokos családok nem jönnek vissza, mert a kormányzat nehéz feltételekhez köti birtokaik visszaadását.

1717. október 17. III. Károly elrendeli, hogy Temesvárott a jezsuiták számára misszióház alapíttassék, templommal. Átengedi nekik a törökök által mecsetté alakított Szent György egyházat. A jezsuiták mellett a városban tovább működnek a bosnyák ferencrendiek (iskolájuk is van), valamint a minorita szerzetesek.

1718. január 26. A város hat évi adómentességet kap, de ennek fejében minden polgára egy aranyat köteles fizetni a kincstárnak.

1720 A Törökországgal és Levantéval való kereskedelem intézésére „keleti társaság” néven kereskedelmi csoport működik.

1723. április 25. A temesvári új vár alapkőletétele. 1765-ben készül el teljesen.

1723 Megalakul a Német Kereskedelmi Társaság (Commercien Societät).

1725 Megalakul a Görög Kereskedelmi Társaság (Orientalische Compagnie).

– A bécsi adminisztráció a török hossz- és súlymértékek helyett életbe lépteti a bécsi nehezéket és a bécsi rőföt, a gabonakereskedelemben pedig a pozsonyi mérőt.

– Felépül a temesvári posztógyár a Bega folyónál.

1727 Megalakul a „Landkutschen” postaszállító vállalat. Ezáltal Temesvár és Bécs között állandó összeköttetés létesül.

1735 Lerakják az alapjait az első városi kórháznak, melyet 1737-ben a német irgalmas rend kezd működtetni.

1738. március 13 hónapig pestisjárvány dúl Temesvárott. Közel ezer ember, minden hatodik polgár áldozatul esik.

– A Haditanács országos főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.

1741 A Rác Kereskedelmi Társaság jogot kap a Bánátban való kiskereskedelemre.

1760 óta Száz lámpával világítják a temesvári utcákat, melyek egy része már kövezett. (A kijelölt házakra vastölcséreket raktak, abba helyezték a lámpákat. A szappanosok délelőtt faggyúval megtöltötték a lámpákat, a


háztulajdonosoknak kötelessége volt ezeket a szappanosoktól délben elhozatni és működtetni.)

1761 Elkészül a rác magisztrátus háza.

1762 Zsinagóga épül Temesvárott.

1771 Megjelenik Temesvár első lapja „Intelligenz Blatt” címmel, Heimerle Mátyás nyomdász kiadásában. (Hetente egyszeri megjelenéssel.)

1773 Teljesen elkészül Temesvár főszékesegyháza.

1776 A volt szerb városházát német színházzá alakítják át.

1780–85 között Havonként két alkalommal gyorskocsi közlekedik Pozsony és Temesvár között. Társaskocsin minden nap mehetett az utas Pestre. (Az út öt napig tartott és 4–6 forintba került.)

1781. december 21. Temesvár II. Józseftől szabad királyi városi rangot kap.

1789 Megnyílik a kegyesrendiek gimnáziuma.

1790. június 6. Temesvár szabad királyi város meghívást kap az országgyűlésre, ahol beiktatják privilégiumát (64. cikkely). A király 1824. augusztus 27-én szentesíti.

1790. szeptember 1. Temesvárott megnyílik a II. Lipót által egybehívott szerb nemzeti kongresszus.

1791. október 19. Földrengés Temesvárott és környékén.

1840–1920

1840-es évek Az izraeliták két magánjellegű felekezeti iskolát tartanak fenn.

1843. augusztus 8–12. itt tartja nagygyűlését a magyar orvosok és természetvizsgálók egyesülete, melynek tiszteletére a város érmet veret.

1845 Megalakul a Hogl és König vegyiüzeme.

– Létrejön a Temesvári Takarékpénztár Egyesület.

1846 Megépül a Dohánygyár, amely a fiumei után Magyarországon a legnagyobb. (200 munkást foglalkoztat.)

1848. március 18. Temesvár lakossága értesül a bécsi és pesti eseményekről. Hatására ünnepélyes népgyűlést tartanak.

1848. március 19. Népünnepély a forradalom tiszteletére. Ingyenes előadás a Városi Színházban.

1848. március 21. Temesvár polgárai Közbiztonsági Választmányt és nemzetőrséget állítanak fel. Fellobogózzák a város épületeit.

1848. október 10. V. Ferdinánd parancsa Temesvárt ostromállapotba helyezi.

1848. október 16. A temesvári vár császári őrsége megtagadja az engedelmességet a forradalmi magyar kormánynak.

1848. október 23. A temesvári nemzetőrséget Rukavina császári városparancsnok felhívására lefegyverzik.

1849. augusztus 14. Wernhardt tábornok falragaszokon tiltja meg a városnak a magyar feliratok használatát. Helyette német feliratokat kell alkalmazniuk.

1849. november 16. Császári pátens. A vármegyét újra elszakítják Magyarországtól. Temesvár a Szerb vajdaság és Temesi bánság központi városa lesz.

1852. június Ferenc József magyarországi körútja során Temesvárra jön. Felavatja az 1849. évi temesvári ostrom császári várvédőinek emlékére felállított húsz méteres neogótikus emlékszobrot.


1857. november 15. Megnyitják a Szeged–Temesvár vasútvonalat.

1858. július 20. Megnyitják a Temesvár–Jeszenő (Torontál vm.) közötti vasútvonalat.

1859 A Miasszonyunkról elnevezett bajorországi iskolanővérek megnyitják leányiskolájukat.

1860. október 20.A király megszünteti a Szerb vajdaságot, s december 27-én visszacsatolja Temes vármegyét Magyarországhoz.

1861. január 23. A városi közigazgatást Stokinger (Sulyok) Mór ügyvéd újjászervezi.

1861. március 28. A városi közgyűlés hálafeliratot intéz Deák Ferenchez, arcképét megfestetik az ütésterem számára.

1861. április 8. Városi gyászünnepély Széchenyi István emlékére.

1863–65 Felépül a belvárosi zsinagóga.

1864 Megépül az első állami iskola Gyárkülvárosban, „Magyar Iskola” néven, az ide települt magyar munkások gyermekei számára.

1867 tavasza Városi tisztújító közgyűlés. 961 szavazattal újra Küttel Károly nyeri el a polgármesteri posztot. (Popovits Zsigmond 35, Popa Tivadar 27 szavazatot kap.)

1868 A város megvásárolja a városligetet és a kincstártól a városháza melletti kétemeletes bérházat. Kiépítik a városháza udvari szárnyát.

1869. november. Átadják a forgalomnak a városi lóvasutat.

1869 Temesvár 32 ezer főnyi lakosságával Magyarország 10. legnagyobb városa.

– Megépül a Hungária gőzmalom, megalakul a temesvári Papírgyár, és a Szeszgyár. Ez utóbbi termelőképessége 50 ezer hektoliter. (Az ország egyik legnagyobb szeszgyára.)

1870 Megnyitja kapuit a m. kir. állami főreáliskola.

1871. április 6. Megnyitják az Arad–Temesvár vasútvonalat.

1871. május 20. Megnyitják a Temesvár–Karánsebes–Orsova vasútvonalat. Ezzel a vasút eléri a román határt.

1871 Megalapítják a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeumot.

1872. június 9. Királyi rendelettel feloszlatják a Bánsági határőrvidéket, a szerb és román bánsági ezredek területének egy része Temesvár vármegyéhez csatoltatik.

1872 Megindul Temesvár első magyar nyelvű napilapja „Temesi Lapok” címen.

– Megalapítják a Délmagyarországi Természettudományi Múzeumot.

1872–75 Felépül a Ferenc József (német) színház, vigadóval és háromemeletes szállóval. Helmer és Fellner bécsi építészek tervei szerint, olasz reneszánsz stílusban.

1874. augusztus 28. Iskolaszéki határozat szerint a tantárgyakat nem csak német, hanem magyar nyelven is tanítani kell.

1879 Magánvállalkozó városi telefonhálózat kiépítését kezdi meg.

1880 Berendezik a Temesvári Első Műmalom Rt. gőzmalmát, ami 250 munkást foglalkoztat.

– Leég a Ferenc József Színház, a város megveszi és újonnan berendezi.

1880–1910 között Közel 6 millió korona költséggel sima útburkolatok és „asphalt” gyalogjárók épülnek a városban. Ekkor építik ki Temesvár sugárútjait is.


1882. november Lejár a város 25 évre szóló szerződése az osztrák légszesz-világítási társasággal, amely a város köz- és magánvilágítását ellátta. A város érdekei szerinti meghosszabbítás a társaság ellenállásán megbukik. Ekkor ajánlkozik a londoni „International Brush Electric Comp. Limited” bécsi képviselője a város elektromos világítással való ellátására. Az ajánlatot elfogadják. Decemberben 25 évre szóló szerződést kötnek a vállalattal. A társasága közvilágítást 300 darab egész éjjeli, 200 darab fél éjjeli és 10 darab ívlámpával oldja meg, s 1883. szeptember 1-től 24 500 Ft átalányért vállalja. Ezért jogot nyer arra, hogy magánosoknak is áramot szolgáltasson. A kontinens első váltóáramú, központi, városi elektromos közvilágítása végül is 1884. november 1-én lép üzemben.

1883 Megalapítják a Temesvári Gyufagyárat. Legismertebb terméke az „Emke” gyújtó. 400 munkást foglalkoztat.

– Megalakul a Magyar Színügygyámolító Egyesület.

1885. október 1. Első magyar nyelvű színházi téli idény Temesvárott. (A pozsonyi társulat októbertől januárig itt játszik.)

1885 Megalakul a Timisana nevű román bank.

1889. június 14. Iskolaszéki ülés. Kimondja, hogy a községi iskolák főképpen magyarok. Az első és második osztályokban a fősúlyt a magyar nyelv tanítására kell helyezni. Harmadik osztálytól pedig kizárólag magyarul folyhat a tanítás.

A lakosság hitfelekezet szerinti megoszlása 1890-ben

római katolikus 27 185 fő

a. 4 870 fő

görög keleti 4 870 fő

evangélikus 1 122 fő

református 1 121 fő

görög katolikus 621 fő

A lakosság nemzetiségi megoszlása 1890-ben

a. 10 657 fő

német 22 301 fő

román 3 613 fő

a. 1 545 fő

tót 315 fő

egyéb 1 435 fő

1891 Országos ipari és mezőgazdasági kiállítás nyílik.

– Megalakul a Temesvári Jogászegylet. 1892. április 23. I. Ferenc József megszünteti a város vár-jellegét. A város a kincstártól 2 millió koronáért megszerzi a várműveket a várterületekkel együtt.

1892 A város megveszi a villanyvilágítási telepet. 1893-ban átveszik a hozzá tartozó üzemet is.

1893 Megnyitja kapuit a m. kir. állami tanítóképző és a róm. katolikus óvónőképző.

1894 A város nemzetközi pályázatot ír ki csatornázási gondjai megoldására. (Végül 1904-ben helyi városi mérnökökkel dolgoztatják ki a tervet, ami 1913-ra megvalósul.)


1895 A város megbízásából Ybl Lajos műépítész részletes városrendezési tervet készít. Fő célja, hogy Temesvár a kontinens egyik legszebb és legegészségesebb városa legyen. Megindul a városrendezés, a Bega szabályozása, sétányok, gyermek játszóhelyek, parkok kialakítása, szobrok kihelyezése.

1897 Megindul a tanítás az állami főgimnázium első osztályában.

1897 körül Temesvár a következő hivatalok székhelye: csanádi r. kat. püspökség, görög keleti szerb püspökség, káptalan és szentszék, vármegyei törvényhatóság, központi járási szolgabírói hivatalok, királyi ítélőtábla, törvényszék, járás bíróság, pénzügyigazgatóság, állami építészeti hivatal, posta- és távíróigazgatóság, közúti területi felügyelőség, hadtestparancsnokság, állandó vegyes felülvizsgálati bizottság, 61. hadkiegészítő kerületi parancsnokság. A legfontosabb helyi magyar nyelvű sajtótermékek: Délmagyarországi Közlöny, Kereskedők Lapja, Történelmi és Régészeti Értesítő, Természettudományi Közlöny, Havi Közlöny.

1898 Létrehozzák a 3 holdas Erzsébetligetet. A város belterületén ekkor közel 60 holdnyi liget és sétány van.

1899. július 27. Megindul a városi villamosvasút üzemeltetése.

1899 Beindul az Első Délmagyarországi Kalapgyár működése, 350 munkással.

1900 Megépül a Turul Cipőgyár. Ez idő szerint e gyár az ország legnagyobb cipőgyára.

1902. május 1. Megkezdi működését a városi zálogház.

1902. június–szeptember Sajtóperek a bánsági német nemzetiségi mozgalom vezetői ellen Temesvárott.

1904 A város közönsége nyilvános könyvtárat alapít.

1905. december 31. A város megvásárolja a helyi téglagyárat.

1906. március 26. Városi közgyűlés, ahol Munkásjóléti Bizottságot alakítanak a munkásviszonyok tanulmányozása és javaslattétel végett.

1907 A város kétszáz gazdasági munkásház építésére vállalkozik. (Az első húszat 1910-ben adják át, 1911-re 137 ilyen ház készül el.)

1909 A város elhatározza az utcatisztítás és szemétfuvarozás házi kezelésbe vételét. Városi fuvartelepet hoznak létre.

1910. február 28. Városi közgyűlés. A város az ipart munkások számára is lakásépítési akciót indít. (Ekkor a városban kb. 13 ezer ipari munkás él.)

1910 A városi hatóság átveszi a gróf Csekonics-féle uradalom temesvári tejcsarnokát, és azt városi tejközponttá fejleszti. Árszabásában a tej literének ára nem haladhatja meg a 24 fillért.

1910-es évek Működik az Apolló mozgóképszínház.

1911. március A város a sertéshús drágaságát letörendő Szerbiából a saját és az e célból társult helybeli hentesek számlájára sertéshúst hozat be.

1911 decemberétől Temesvár minden városrészében élelmiszerárusító helyet tart fönn, ahol burgonyát, tengeri halat, zöldséget és habot hoz olcsó áron forgalomba.

1911 végén Elkészül az új közkórház részletes építési terve.

1912 A város hatósági kenyérgyár építését határozza el, amely mindenben megfelelne az egészségügyi kívánalmaknak.

1915 ősze Az első világháború alatt a Szerbia ellen indított hadjáratban működő német és osztrák–magyar seregek főhadiszállása Temesvárott van.

1918. november 5. Mišic vajda, szerb vezérkari főnök, hadparancsa az 1. és a 2. szerb hadsereghez. (Szállják meg a Szerémséget, Szlavóniát, Horvátországot, Bosznia–Hercegovinát, Dalmáciát és a Bánságot Temesvár–Versec–Fehértemplom vonaláig.)


1918. november 20. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Igényli a románlakta területek, köztük a Bánság Romániához való csatlakozását.

1918. december 30. A balkáni francia hadsereg csapatai bevonulnak Szegedre és a Bánságban kordont vonnak a román és a jugoszláv hadsereg közé.

1920. június 4. Aláírják a Magyarországgal kötött békeszerződést a versailles-i Kis-Trianon palotában. Temes vármegye nagy részét – Temesvárral – Romániának ítélik.


1. Törökvilág, rácvilág Temesvár, 17. századHEGYI Klára

Törökvilág, rácvilág

1652–53 fordulóján Temesvár török előkelői fellázadtak mindenható főnökük, Musztafa pasa ellen. A vár és több környékbeli erődítés tisztjei sorra a kádi elé járultak, és a pasa képviselőjének jelenlétében jegyzőkönyvbe vétették Musztafa visszaéléseit: több tisztet önkényesen rabságra vetett, körútjai során hosszabb időre beszállásolja magát a várakba és pazarul elláttatja magát, a szolgálati úton járó hivatalnokokat és saját kíséretét kapuk feltörésével, háztulajdonosok bántalmazásával kvártélyozza be temesvári török házakba stb. Míg a tisztek sérelmeiket sorolták, a város civil előkelőinek csapata tanúsította a bíró előtt, hogy a panaszosok egytől egyig feddhetetlen jelleműek, bejelentésük tisztán az igazság kiderítését szolgálja.

Abban az évben, amikor mindez és még sok más történt, Temesvár éppen száz éve élt török uralom alatt. Elfoglalása óta a törökök második magyarországi tartományának (vilájetjének) – amelynek területe a Tiszántúlt foglalta magába – székhelye volt. Kormányzójának fontossága csak annyival maradt el a budaié mögött, amennyivel Bécs fontosabb volt az Oszmán Birodalom életében Gyulafehérvárnál. Míg ugyanis a budai pasa a nagy ellenféllel, a Habsburgokkal, addig a temesvári pasa a vazallus Erdélyi Fejedelemséggel szemben képviselte birodalma katonai és diplomáciai érdekeit.

Ideje nagyobb részében a pasa persze nem Erdély ügyeivel foglalkozott, hanem tartománya katonai és polgári igazgatásával. Szerteágazó munkájában Temesvár ezer körüli (1625-ben 956 fős) őrségének tisztikara, közigazgatási, gazdasági, pénzügyi és vallási alkalmazottak kisebb hadserege segítette.

Lakosok, utcák, középületek

A századközi Temesvár életét egy ritka török forrás őrizte meg számunkra, a város török bírójának, a kádinak jegyző könyve, tele perekkel és szerződésekkel. Háromszáz bejegyzése nemcsak a város, hanem messzi falvak mindennapi ügyeit is megörökítette.

Mivel egy bírósági jegyzőkönyv csak azoknak a neveit tartalmazza, akik a bíró elé kerültek, névanyaga nem ér fel egy népesség-összeíráséval. Mégsem lehet véletlen, hogy a kádi mindössze három magyar ügyével foglalkozott (Ők sem temesvári lakosok). E hármon kívül a jegyzőkönyvben kizárólag török és dél-szláv nevek szerepelnek.

Ennek alapján persze nem állítható, hogy a városban egyáltalán nem maradt magyar lakosság. Ottendorff Henrik, a császár 1663-as belgrádi követségének tagja, azt állította, hogy „Temesváron és a környező falvakban igen sok katolikus és görög keresztény él”. Temesvár külvárosában mindkét vallásnak külön temploma van, a katolikus „akkora, hogy legalább 500–600 ember belefér”, mellette egy ferences lakik. Nem tudjuk, hogy a hatalmas építményt hányan látogatták, de ha voltak hívei, azoknak magyaroknak kellett lenniük. A kádijegyzőkönyv alapján viszont nyilvánvaló, hogy nem az esetleg töredékében megmaradt magyar őslakosság határozta meg a város életét és arculatát.

Temesvár a 17. század közepén is őrizte egy évszázaddal korábbi formáját és beosztását. A régi, négyszög alakú várat belsővárként kezelték, erődítésül a híddal hozzá kapcsolódó, vastag és fehérre meszelt tömésfallal megerősített város szolgált. A falakat mindenütt mély árok vette körül, amelyet a Temes természetes vagy odavezetett folyásai töltöttek meg. Az erődítést kelet felé a Sziget nevű külváros, nyugatra és északra a Rácváros koszorúzta.

Úgy látszik, hogy a különböző vallású lakosok továbbra is igyekeztek külön városrészekben lakni. A régi várból kitiltották a polgári lakosokat, itt csak a parancsnok lakott néhány beosztottjával. Ide idegen csak külön engedéllyel, fegyverei leadása után léphetett be, vagy éppen be sem engedték, ahogy az 1663. évi követség tagjaival is tették. A belső vár lezárása megnövelte a megerősített város értékét, amelyet a helyi hierarchia rangos tagjai, mindenekelőtt katonatisztek laktak. Nem maradt adat olyan délszlávról, akit a várul szolgáló városban engedtek volna lakni.

A város négy városrészre tagolódott, a két külváros pedig további tizennégyre. A helyi törökség majdnem az egész várost belakta: még a rác külváros legtávolibb csücskében is volt mecsetje. Csak a Rácváros északra elterülő részében nem maradt nyoma muszlim templomnak, feltehetőleg itt feküdt az a két városrész, amelyben


csak keresztények – rácok – éltek. Az egész település tizennyolc kerületéből csak kettőről állítható biztosan, hogy muszlimok és keresztények vegyesen lakták.

A mecsetek mellett a törökök több jellegzetes középülete és közintézménye is megjelent a városban. Az 1660-ban ott járt Evlia Cselebi három vendégfogadóról emlékezett meg, amelyek közül legalább egy szabályszerű karavánszeráj volt, fülkékre tagolódó kőépületekkel, előudvarral és sok istállóval. A városban négy fürdő nyújtott enyhülést, s ha igaz, kávézók kínálták a divatossá vált új élvezetet. Hét dzsámiban elemi iskola működött. Az Evlia Cselebi által felsorolt négy derviskolostor egyikét, amelyik a Rácvároson kívül, északra feküdt, Ottendorff is felkereste.

A városképet meghatározó valamennyi török építmény közül – akkor is, ma is – a bazárt tartja minden utazó a legjellegzetesebbnek. A 17. század közepi Temesvárnak nem volt nagy, fedett vásárcsarnoka (bedesztánja), volt viszont piacszerű bazárja (csarsija) mind a városban, mind a külvárosban. Az előbbi volt a nagyobb, a város központját és onnan kiindulva egy hosszú keresztutcáját foglalta el. Boltjaiban mindenféle portékát árultak, a központi téren pedig, szabad ég alatt, kikiáltáson találták meg legtöbbet ígérő gazdáikat az élőállatok és a rabnak eladott szerencsétlen emberek.

Temesvár közvetlen környékét a Temes kanyargó főfolyása és ágas-bogas mellékágai mocsárrá lágyították (és láss csodát: Evlia szerint a városban ismeretlen a szúnyog), de magának a településnek is oly mértékben süppedékes volt a talaja, hogy csak a régi vár belseje kaphatott malteros kőborítást, a város és a külvárosok valamennyi utcáját cölöpökre erősített deszkapallóval kellett lefedni. „Olyan ez, mint egy híd” – írta Ottendorff, Evlia Cselebi pedig magyarázatul hozzáfűzte: ha eső esik, „a városon kívül fekvő süppedékes helyen még egy elefánt is elmerül”.

Régi porták, új viskók

A kádijegyzőkönyvben szereplő értékesebb ingatlanok megtartották magyar parasztporta jellegüket, függetlenül attól, hogy törökök vagy rácok lakták őket. A leggazdagabbakban a hátsó udvaron folyt a gazdálkodás, amelyen egy második, esetleg többszobás ház és különféle gazdasági épületek álltak. Ez a magyar parasztporta egészült ki néhány olyan tartozékkal, amely már a városlakó törökök igényeit mutatja: műhellyel, bolttal, kioszkkal, kiugró tornáccal.

A házaknak persze csak kisebb részében találjuk meg mindezeket a tartozékokat, összességükön a lakóhelyükre igénytelen törökök százéves jelenléte érződik. A jegyzőkönyvben leírt házak közül csak négy értékesebb válik ki. A legrangosabb a vilájet egyik nagyságának, a birtokos szpáhi-katonák elöljárójának volt a tulajdona. Két udvarán két ház állt, az első kétszobás, konyhás, tornácos, előteres épület, előtte kert két sütőkemencével és kúttal, a második hatszobás, előtte gazdasági udvar istállóval. Ezt egy szpáhi tulajdonos követi: a házban három szoba, konyha, kamra, fedett tornác és két bolt, az udvarban istálló, szénapajta, mellette gyümölcsöskert.

A jegyzőkönyvben szereplő ingatlanok nagy többsége egyszobás, konyhás, kamrás, kertes ház, udvarukon kevés gazdasági tartozékkal.

Törökök és rácok

Temesvár sűrűn lakott városrészeit s körül az egész várost kertek övezték. Mindkét vallású lakosai nagy igyekezettel gyűjtötték a szőlőket, gyümölcsöskerteket, réteket, nyilván csak pénzbefektetésre szánt üres telkeket, ritkábban egy-egy malmot vagy majort.

A városkép jellegzetes tartozéka volt a tekergőző Temes, a vár védelmének része és az ivóvíz forrása. A vár sarkánál, ott, ahol több ága összefolyt, vize tiszta, ivásra alkalmas maradt. A város előkelői szolgáikkal innen hordatták az ivóvizet. A távolabb lakó és a folyóvizet a legjobb kútvíznél is többre becsülő törökök a városfal előtti árokból merítettek. „Pedig ez rendesen igen szennyes, mivel mindenféle piszkos dolgot mosnak benne és vetnek belé, úgyhogy néha az egyik ... lábat vagy rongyot mos benne, vagy a leölt birkák beleit veti bele, egy másik viszont a közelben vizeskorsóját meríti meg ivásra” – rémüldözött Ottendorff, aki inkább a messzi derviskolostor ásott kútjából hordatta a vizet.

A magyarországi török hódítás első évtizedeiben maradt hagyatéki leltárak arról vallanak, hogy a megszállók többsége egyedül, család nélkül, többnyire szegényen, egy szál lovon, egy rend ruhával érkezett az új tartományba. Száz év alatt a hódoltság töröksége megállapodott, helyi gyökereket eresztett.

Temesvár házaiban egy-egy család élt, nem-rokonok ritkán laktak együtt. A kádijegyzőkönyv örökösödési ügyeiben hiába keressük az elképzeléseinknek megfelelő családtípust, a népes háremekből kinövő hadseregnyi


famíliákat. Az egész jegyzőkönyvben egyetlen olyan török férfi szerepel, aki két özvegyet hagyott maga után. Az is ritkaságszámba ment, ha egy-egy örökség három vagy négy nagykorú testvér között oszlott meg. A házi szolgálók száma is kisebb a vártnál, alig tízet számolhatunk össze.

A kevés változatosságot kínáló életben megnőtt a rang jelentősége. A helyi hierarchiában mindenki gondosan vigyázta helyét és ápolta kapcsolatait. A katonatisztek, a rangosabb hivatalnokok és különösen a dzsámik és mecsetek alkalmazottai köztiszteletnek örvendtek. Őket tették meg kiskorúak gyámjául, kérték fel házassági tanúnak, ők ülnökösködtek a bírósági tárgyalásokon.

A város délszláv népessége a hódítókkal együtt, részben az ő szolgálatukban érkezett a városba és környékére. A temesvári rácok egy része – pravoszláv hitét és szláv neveit megtartva – a várőrség kevéssé becsült alakulataiban, mindenekelőtt martalócként szolgált. Nagyobb részük önállóan vagy egy török földbirtokos alkalmazásában gazdálkodott: állatot tenyésztettek, iparoskodtak, s egészen Belgrádig jártak bort felvásárolni, hogy a szőlőkben szegény Temesvár törökjeinek magányos ivászataihoz a nélkülözhetetlen nedűt biztosítsák.

Ha nem is szomszédokként, mégis szoros közelségben éltek együtt a törökökkel, s egészen más kapcsolatok épültek ki közöttük, mint amilyenek egy alföldi magyar mezőváros lakossága és a tőle távol élő török katonák és hivatalnokok között. Temesvárott és környékén a gazdálkodás és a társadalmi érintkezés sok szálával összekapcsolódva éltek együtt muszlim törökök és keresztény rácok. Legegyszerűbb kapcsolatként a törökök rácokat foglalkoztattak alkalmi munkákon, de sokszor egyenrangúakként fogtak közös vállalkozásokba, amiről közös tulajdonok, adásvételek, kereskedelmi ügyletek, hitelek és adósságok vallanak. Nem ritkák a társadalmi érintkezés nyomai sem. Kiskorú rácok gyámjai, nagykorúak vagyonának kezelői, asszonyok jogi képviselői között törökökkel is találkozunk.

Nem dőlt össze a világ, ha rácok citáltak bíró elé hatalmaskodó török hivatalnokot. S talán még a kádi is kuncogott, amikor egy méltóságában vérig sértett török tiszt perelt előtte egy rác parasztot, aki őt (ha nem is pontos fordításban, de hangulati értékét tekintve) ‘hé, te kurafi’ szitokkal illette, méghozzá nyilvánosan. Törökök és délszlávok között szilárd volt a legemberibb kapcsolat, a veszekedés is.

2. Képek


1. Temesvár ostroma, 1552SZAKÁLY Ferenc

Temesvár ostromai

Ostrom, 1552

1552. június 24–július 27. Ahmed másodvezír és Szokollu Musztafa ruméliai beglerbég 50 000 fős török sereg élén ostromolja Temesvárt; „ahogy látjuk, és ahogy a hozzánk érkezett pribékek, illetve nálunk levő rabok mondják, közülük is csak mintegy negyed rész kész és alkalmas a háborúskodásra és a csatára” – írta a vár parancsnoka, Losonczy István temesi ispán és alsó-magyarországi főkapitány (Temesvár, 1552. július 19.), aki csak a török előhadak után érkezett meg. A kevés ágyúval rendelkező védősereg 1000 magyar lovasból, 200 hajdúból, 300 cseh, 250 spanyol és 150 német zsoldosból állott.

A vár lövetése – akárcsak 1551-ben – az ezúttal is kiürített Sziget külváros területéről, július 27-én kezdődött. A keletkezett réseken át indított július 3-i és 6-i rohamot a védők visszaverték, mire az ostromlók alkudozásba kezdtek a védőkkel. A várba nem sikerült élelmet, lőszert és erősítést bejuttatni. Az ezt – Losonczy felesége: Pekry Anna megbízásából – megkísérlő Tót Mihály hajdúkapitány csapatait a törökök a Marosnál szétverték. A szomszédos Lippa spanyol főkapitánya, Bernardo Aldana tábormester inkább akadályozta, semmint segítette a temesváriak küzdelmét.

Július 20-tól kezdve a törökök a város és a vár összeköttetését biztosító Vízitorony elfoglalására összpontosítottak. A gondos tüzérségi előkészítés után ellene intézett 24-i rohamot a védők még vissza tudták verni, a következő napon megismételt roham azonban a várba szorította őket. Elsősorban a spanyol zsoldosok nyomására, Losonczy tárgyalásokat kezdett Ahmeddel, s megállapodott vele abban, hogy az őrség fegyveresen – minden vagyonával – szabadon elvonulhat, a törökök nem rabolják ki a várost, és azokat a lakosokat, akik maradni akarnak, megtartják jogaikban.

Az utóbbi ígéretet a törökök megtartották – a városnak az egész 16. században volt magyar lakossága –‚ a kivonuló katonaságot azonban tőrbe ejtették. Eleve olyan szűk utat hagytak, hogy ne vehessenek fel harci alakzatot, majd szekereikre rohanva javarészüket lekaszabolták. Losonczynak „a pasa...fejét véteté, megnyúzatá, az bőrit szalmával megtölté, császárnak [szultánnak] küldé, fejinek csuntját Temesvár előtt egy karóra téteté.”

A porta Temesvárra pasát helyezett, s köréje megszervezte második magyarországi vilájetjét, amely a pasa szandzsákján kívül a csanádi, a gyulai, a borosjenői, a lippai szandzsákból állott.

Ostrom, 1716

1716. szeptember 1–október 17. Mintegy 80 ezer fős császári sereg ostromolja Temesvárt Savoyai Jenő hercegnek, a Haditanács elnökének vezényletével. Az 1716. augusztus 5-i péterváradi csatában megsemmisítő győzelmet aratott császáriak kényelmesen fogtak hozzá a vár körülzárásához. A gyalogságot hatalmas félkörívben északon, a lovasságot délen állította fel Jenő herceg, s mindkét sereget hatalmas körsánccal (circumvallatioval) vétette körül, elhárítandó az esetleg felmentő sereget. Kurd pasa vezetésével szeptember 23-án érkezett is egy 20–25 ezer fős török sereg, ezt azonban gróf Pálffy János tábornagy lovasai könnyűszerrel elűzték, s így Temesvár tíz-tizenötezres védőserege (parancsnok: Musztafa pasa) végleg magára maradt.

A harmincegy ostromágyú szeptember 7-én kezdte ontani a tüzet a palánk falaira, amelyen 25-ig három nagy rés keletkezett. Bár a rések nehezebben megmászhatónak bizonyultak, mint azt a hadvezérlet vélte, a Sándor württenbergi herceg vezette rohamoszlopoknak október 1-én sikerült benyomulniuk a palánkba. A tüzérség ezután könnyebben lőhette a török védműveket, s egyetlen nyugodt pillanatot sem hagyott a katonaságnak és a lakosságnak. Musztafa pasa 12-én tárgyalásokat kezdeményezett, amelynek eredményeként az utolsó magyarországi török erősség katonasága és polgári lakossága – teljes fegyverzetben, összes vagyonával – 17-én török földre távozhatott. Velük tartottak a törökkel harcoló kurucok is: „A kutyák oda mennek, ahová akarnak” – vetette oda megvetően az egyezmény vonatkozó pontja mellé Jenő herceg.

Ostrom, 1849

1849. április 26–augusztus 10. A felelős magyar kormány megbízásából előbb a Jozef Bem tábornok vezetése alatt álló honvédcsapatok (2400, majd 3400 fő), május 14-től a gróf Vécsey Károly vezette V. honvédhadtest


egységei (4500 fő körül) tartják körülzárva Temesvárt, amelynek parancsnoka Georg Rukavina báró altábornagy volt. A tulajdonképpeni ostrom – a vízvezeték elvágásával – csak Vécsey megérkezése után kezdődik, s július 4-ig lanyhán folyik, hiszen Vécsey erőinek egy része Aradot ostromolta. Arad bevétele után több mint tízezer ember vesz részt Temesvár ostromában, amely főként bombázással folyik, bár az ostromlók több sikertelen rohamot is intéznek a várfalak ellen.

Augusztus 9-én Szegedtől Temesvár térségébe hátrált a Henryk Dembinski altábornagy vezette magyar fősereg, nyomában a Julius Jacob Haynau báró, táborszernagy parancsnoksága alatt álló osztrák erőkkel. Az utóbbiak Temesvár alatt mértek döntő vereséget az akkor már Jozef Bem tábornok által irányított magyar csapatokra, minek következtében a vár felszabadult a körülzárás alól.

2. Képek


1. Közvetlenül Bécsbõl... A Bánát a 18. századbanHECKENAST Gusztáv

Közvetlenül Bécstől…

A Bánát a 18. században

A középkori Magyar Királyság a török uralom alá került területeit felszabadító, az 1683–1698. évi háborút lezáró karlócai békében (1699. január 26.) az uti possidetis elve alapján jelölte ki az új határvonalat a Habsburg- és Török Birodalom között; mindkét fél azt a területet kapta meg, amelyet ténylegesen hatalmában tartott. Temesvár és az onnan ellenőrizhető terület – nyugat felé a Tiszáig, észak felé a Marosig, kelet felé az erdélyi és a havasalföldi határig – a töröké maradt.

Központosító udvar

A következő, 1716–1718. évi török háborúban a Habsburg császár-király seregei, Savoyai Eugén herceg vezetésével 1716. október 13-án elfoglalták Temesvárt, 1717. augusztus 17-én Belgrádot, s az 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békében Habsburg uralom alá került Észak-Szerbia és Havasalföldének az Olttól nyugatra eső része is.

A magyar rendek elvárták, hogy a birodalmi kormány ezeket az újonnan visszaszerzett területeket Magyarországhoz csatolja, hiszen Temesvár és vidéke egészen az Al-Dunáig a középkori Magyar Királyság szerves része volt, ami pedig a Dunától délre, illetve a Kárpátokon túl feküdt, a török hódítás előtt Magyarország melléktartományának vagy a magyar király hűbérének számított. A birodalmi kormány azonban másképp látta a dolgot.

Bécsben nem felejtették el sem a török hűbéres fejedelem, majd török csapattiszt Thököly Imrét, sem az 1683-ban Bécset ostromló Kara Musztafa nagyvezér táborában sürgölődő magyar urakat. Jól tudták, hogy bár a Rákóczi-szabadságharc – alig öt évvel Temesvár visszafoglalása előtt – a szatmári békében általános amnesztiával és kölcsönös kiengesztelődéssel fejeződött be, az azt el nem fogadó kuruc tábornokok a Török Birodalom területén fegyveres betörésre szervezkedtek. S azt is tudták, hogy. 1717. október 10-én II. Rákóczi Ferenc is megérkezett Törökországba, hogy a szultán szövetségeseként harcoljon ellenük. Semmi okot nem láttak rá, hogy Magyarország területét megnövelve a magyar rendek hatalmát erősítsék. A kormány legbefolyásosabb tagja, a hadvezér és a Haditanács-elnök Savoyai Eugén rögtön Temesvár visszafoglalása után kijelentette, hogy a területet sem most, sem később nem szabad Magyarországgal egyesíteni, hanem Erdély mintájára külön tartománnyá kell szervezni, amely egyedül és közvetlenül a császártól függ.

Ezért a pozsareváci békében megszerzett területen közvetlenül a bécsi központi hatóságoknak alárendelt katonai kormányzást vezettek be, s az új tartománynak az Al-Dunától északra és Havasalföldétől nyugatra eső részét – homályos és pontatlan történelmi ismeretek visszacsengéseként – Temesi bánságnak nevezték el. (A török hódítás előtti időkben különböző bánságok léteztek, de Temesi bánság nem volt.) Az új tartomány kormányzója gróf Claudius Florimond Mercy tábornagy lett (1716–1734).

Elvadult vidék

A Temesi bánság (németül Temescher Banat, innen honosodott meg nyelvünkben a Bánát) elszomorítóan elvadult állapotban került Habsburg uralom alá. Az itt százhatvannégy évig tartó oszmán–török uralmat egyetlen középkori település magyar lakossága sem vészelte át. A gyér török népesség a török katonasággal együtt eltávozott. A császári igazgatás 1717-ben a mintegy 28 000 km2-nyi területen 663 lakott helyet, bennük összesen 21 289 házat vagy inkább putrit talált, s kezdetleges gazdálkodást folytató szerb és román lakosokat. Mezőgazdasági művelésre alkalmas terület alig volt, a középkorban még termékeny síkságot Szőregtől Pancsováig, Alibunártól Versecig roppant terjedelmű állóvizek és mocsarak borították, s mocsarak vették körül Temesvár városát is. Az egész vidék inkább volt farkasok, rókák, mindenféle kígyók, szúnyogok és legyek hazája, mint embereké.

Mercy tábornagy kormányzóságának tizennyolc éve alatt hatalmas civilizatórikus munkát végzett. A Bánát földje teljes egészében a kincstár tulajdona lett, s a kormányzó a békekötést be sem várva hozzákezdett benépesítéséhez. Jöttek az ő idejében és azután is katonai szempontból szívesen látott szerbek, kevésbé szívesen fogadott románok, sőt bolgárok is, de Mercy elsősorban katolikus németek betelepítésére fordított gondot. A


háború végével leszerelt katonák, az osztrák örökös tartományokból és a Német Birodalom távolabbi országaiból behívott földművesek kis parasztbirtokok bérlői lettek az újonnan szervezett kincstári uradalmakban, a magyarországi német városokból kézművesek jöttek a teljesen újjáépített Temesvárra, ahol már 1718-ban megnyílt a jezsuita gimnázium. A krassói hegyek bányakincseinek feltárására Észak-Magyarországról és Tirolból bányászokat hoztak, a kincstári üzemekben megindult már 1718-ban Oravicán a rézbányászat, 1721-ben Bogsánban a vaskohászat. 1733-tól kezdve magánvállalkozóknak is engedélyezték a bányaművelést. Mercy Temesvárt tette a tartomány ipari központjává: selyem-, posztómanufaktúrát, papírmalmot, téglaégetőt, répaolaj-sajtolót, sodronygyártó üzemet és kovácsműhelyeket létesített, s ezekbe külföldi munkásokat hívott, a németek mellett az 1730-as években már olaszokat és spanyolokat is.

A tartomány szerb és román lakosai görögkeletiek voltak, a nyugatról bevándorlók katolikusok, akiknek lelki gondozását az 1724-ben Temesvárra költözött csanádi püspök irányította. Protestánsokat és magyarokat nem fogadtak be.

A nyugatról jött telepesek számára az éghajlat, a poshadt víz, a mocsarak kigőzölgése és a rovarok terjesztette járványok jelentették a legnagyobb veszedelmet. Első nemzedékük nagy része néhány év alatt a különböző betegségek áldozata lett, akklimatizálódni csak az itt született következő generáció tudott.

A közegészségügy állapota és a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek növelésének igénye egyaránt a vizek szabályozás a mocsarak lecsapolását követelte. A munka már Mercy kormányzóságának első éveiben megkezdődött. Még az ő életében sikerült szabályozni Temesvár folyóját, a Bégát. A vízépítés utódai alatt folytatódott, 1753-ra elkészült a hajózható Béga-csatorna, 1760-ra a másik nagy folyó, a Temes szabályozása, s 1745 és 1773 között sikerült lecsapolni az Alibunári mocsár nagy részét. A vizektől visszahódított területen felvirágzott az állattenyésztés és bőségesen volt termőföld további telepesek számára.

Háborúk, belső akadályok

A rohamléptekkel megindult fejlődés azonban csakhamar akadályokba ütközött. Mercy temesvári ipari létesítményei nem lettek hosszú életűek; hiába támogatta a termelést, ha a termékek nem találtak piacra. A tartomány lakossága nem volt sem eléggé nagyszámú, sem eléggé igényes és jómódú ahhoz, hogy a helyi ipart eltartsa.

Tragikusan visszavetette a tartomány fejlődését az 1737–1739. évi szerencsétlen török háború. Észak-Szerbia és Olténia újra török uralom alá került, 1738-ban néhány hónapig a Bánát déli részét is török seregek pusztították, a bányavidéket pedig a törökök nyomában járó románok dúlták fel.

Az 1740-es évek a Bánátban a helyreállítás évei voltak, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az 1716-ban bevezetett katonai igazgatás fölött eljárt az idő. A magyar rendek hangja is felerősödött, s az 1741. évi országgyűlésen Mária Terézia megígérte a Magyarországtól elszakított területek visszacsatolását. A Bánátéra ekkor még nem került sor, de a Bánáttal északon és nyugaton határos Maros–Tiszai határőrvidéket 1747 és 1752 között megszüntették, s az ottani szerb határőrök egy része – több ezer család – a Bánátba költözött át, hogy ne kerüljön az addigi lakóhelyeikre kiterjeszkedő nemesi vármegyék hatalma alá.

A bánáti közigazgatás reformjára 1751-ben került sor. A tartományt kettéosztották: nagyobbik, északi része Temesvárral és a bányavidékkel polgári, kamarai igazgatás alá került, déli, a Török Birodalommal határos része katonai igazgatás alatt maradt, és itt megkezdődött a Bánsági határőrvidék szervezése. (Újraegyesítésükre majd csak a Bánsági határőrvidék megszüntetésével, 1873-ban kerül sor.)

A Bánát túl messzire esett Bécstől, ami megnehezítette az ellenőrzést és szabad utat nyitott a korrupciónak. II. József 1768-ban egy hónapos látogatást tett a Bánátban, s emlékiratban így számolt be tapasztalatairól: „Biztonságot a zárak és pisztolyok szereznek, a világítást nap és hold adja, a tisztaságról pedig az eső és száraz levegő gondoskodnak.” A földművelés elhanyagolt, az állattenyésztés külterjes, a kereskedelem pang, a kézműipar kezdetleges. A lakosság kívánatos és nem kívánatos elemekkel szaporodik. Állandóan érkeznek bevándorlók különböző német tartományokból, de a főváros Bécs is úgy szabadul meg nem kívánatos elemeitől, tolvajoktól, orgazdáktól, csempészektől, parázna nőktől, hogy a Bánátba toloncolja őket. Lényegében feltartóztathatatlan a balkáni szerb és román bevándorlás. A tartomány etnikai képét további francia és elvétve már magyar telepesek is színesítik. Immár protestánsok beköltözését sem akadályozzák.

Telepítés

Erre az időszakra esik – a bécsi központi hatóságok kezdeményezésére – a szervezett német telepítés. A


pusztákon, amelyeket a bánáti kamarai adminisztráció csak legelőbérletek formájában hasznosított, Kempelen Farkas magyar kamarai tanácsos telepítési utasításai szerint falvak épülnek, ahol félig kész lakóház és bevetett föld várja a beköltözőket. A falvakat mérnökök tervezik, egyenes utcákkal, s a beköltöző ingyen jut a kincstári tulajdonban lévő földhöz, hitelben a gazdasági felszereléshez. Most vetik meg a jómódú bánáti német paraszt társadalom alapjait. Ez a nagyarányú és modellértékű kolonizáció az 1760-as évek derekán indult meg s közel húsz éven át tartott.

A vadvizek országából alig több mint fél évszázad alatt virágzó és még többet ígérő mezőgazdasággal bíró tartomány lett. Az oravicai rézbányászat teljesítménye a század vége felé már meghaladta az észak-magyarországi rézbányákét, 1771-ben megindult a termelés a resicai vasműben, a Bánát – Bogsán mellett – második nagyolvasztójában. De ahogy a korszerű kolonizáció és a mezőgazdaság fellendítése sem a helyi adminisztráció, hanem a bécsi központ érdeme volt, a bányászat és kohászat eredményei is annak köszönhetők, hogy az udvari kamara nem adta ki kezéből ezek közvetlen irányítását. Egyre több jel mutatta, hogy a Bánát kormányzásának adott formája már nem felel meg a követelményeknek. A kincstári uradalmak nem jövedelmeztek és a tartomány behajthatatlan adóhátraléka az 1770-es évek derekán egymillió forint körül járt. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy azok a politikai megfontolások, amelyek a század elején nem javallották a Bánát egyesítését Magyarországgal, érvényüket vesztették.

Ebben a helyzetben a Bánát különállásának fenntartása – akár a kamarai adminisztráció irányítása alatt, akár a tartományt hercegség rangjára emelve – nem ígért kibontakozást. Mária Terézia úgy döntött, hogy a Bánátot visszacsatolja Magyarországhoz, a kincstári tulajdonban levő földet pedig – elfogadva II. József elképzelését – árverésre bocsátja. Gróf Niczky Kristóf királyi biztos 1778. június 6-án Temesváron ünnepélyesen reinkorporálta a Bánátot Magyarországba, és 1179 tavaszán a megszüntetett Temesi bánság területén új életre kelt Torontál, Temes és Krassó vármegye, Temesvár pedig szabad királyi városi rangot kapott. Továbbra is a bécsi Udvari Haditanács főhatósága alatt maradt viszont a Bánsági határőrvidék; a szorosan vett Magyar Királyságnak ezután sem volt a Török Birodalommal közvetlen határa.

A Bánát hovatartozásának közjogi, kormányzásának közigazgatási problémája ezzel megoldódott. Hátra volt még, és csak II. József uralkodása idején került sorra, a bánáti földtulajdon rendezése. Mária Terézia már a visszacsatolást elrendelő királyi leiratban leszögezte, hogy a török hódítás előtti birtokosok esetleges leszármazottainak jogai elévültek, ezeket nem veszik figyelembe. A kincstár megtartotta a kezében levő bányabirtokot és kohászati üzemeket. A mezőgazdasági jellegű kincstári uradalmakat áruba bocsátották. Minthogy a földvásárlók szempontjából ezek túl nagy kiterjedésűek voltak, részekre tagolva kerültek árverésre. Így a bánáti kamarai uradalmakat nagy- és középbirtokokra tagolva árusították ki. A nem nemes vásárlók a földbirtokkal nemeslevelet is kaptak.

Így jött létre az 1780-as években megyei tisztviselőkből, gazdag kereskedőkből a bánáti földbirtokos osztály. A kincstári uradalmi földeket megművelő telepesekből szabadmenetelű jobbágyok lettek, eddigi helyzetükhöz szabott, Magyarország más tájaihoz viszonyítva kedvező urbáriummal. Saját hagyományos társadalmi rendjét terjesztette ki az újonnan hatalmába került területre.

2. Képek


1. Temesi bánság 1819. század�KOVÁCS Éva

Temesi bánság

A Temesi bánság (német nevén Bánát) a századfordulós Temes, Torontál, Krassó-Szörény vármegyék és környékük területét foglalta magába. Ez a tartomány a mohácsi csatavesztés után török uralom alá került. Több mint másfél száz éves török fennhatóság végén az 1718-ban között pozsareváci békében a Porta lemondott a Temesköz birtokáról, ami a magyar király uralma alá került. III. Károly a visszaszerzett területet nem csatolta Magyarországhoz, hanem 11 vidékre osztotta fel, s Temesi bánság néven a bécsi kormányzatnak rendelte alá. A bánság ezután a kormányzatnak alárendelt Bánsági Igazgatóság által katonailag kormányzott terület volt.

Mária Terézia 1751-ben 8 vidéket kivett a katonai kormányzat fennhatósága alól, s azokat polgárilag abszolút módon kormányozta. A maradék 3 vidékből Bánsági katonai határőrvidéket szervezett.

A magyar rendek az országgyűléseken többször tiltakoztak a bánsági területek ezen „alkotmányellenes” állapota ellen, s követelték a tartomány Magyarországhoz csatolását.

Mária Terézia az 1778. évi királynői rendeletében teljesítette kérésüket és a polgári igazgatás alatt lévő területet Magyarország közigazgatási szervezetébe visszacsatolta. (E területekből alakultak Torontál, Temes és Krassó vármegyék.) A Bánsági határőrvidék továbbra is a bécsi Haditanács fennhatósága alatt maradt.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után ismét elszakították a bánsági részeket Magyarországtól, és Szerb vajdaság, valamint Temesi bánság néven Ausztria koronatartományává tették. Ferenc József 1860. évi Októberi Diplomájában újra elrendelte Magyarországhoz való csatolását, így e területen a vármegyék ismét megalakultak.

1873-ban, a XXVI. tc. alapján a Bánsági határőrvidéket is polgári közigazgatás alá vonták. A bánsági ezredek legnagyobb része Torontál megyéhez, kisebb részük Temes illetve Szörény megyéhez került.

2. Képek


1. A magyar Manchester. A modern Temesvár � �kiépítéseSZÁSZ Zoltán

„A magyar Manchester”

A modern Temesvár kiépítése

„Hazánk vidéki városai között, ezt elismeri az egész ország, egy sincs, amely a minden téren való haladásnak oly szembetűnő jeleit adná, mint Temesvár. Ez a város szinte amerikai gyorsasággal fejlődik. Másutt évtizedek szükségesek ahhoz, ami Temesvárott néhány esztendő műve” – írja egy gazdasági szakember 1908-ban, szinte rácsodálkozva az utolsó évtized viharos változásaira.

1850-ben még mindössze 20 560 volt a lakosok száma, csak éppen hogy elmúlt az 1849. évi négy hónapos ostrom hatása, melynek nyomán a város „a pusztulás és legádázabb nyomor tanyája volt”. Pár évtized békés fejlődés, a polgárság szorgalma és kezdeményező készsége, a hazai és nemzetközi gazdasági feltételek kedvező alakulása kellett ahhoz, hogy egy hosszabb megalapozó szakasz után Temesvár (a főváros mögött) a legnagyobb, ipari város rangjára emelkedhessen. Útja nem volt töretlen, s olyan akadályokkal is meg kellett küzdenie, amilyenekkel a legtöbb város nem találkozott.

A levert szabadságharc után, egészen 1860-ig egy külön tartomány, az ekkor létesített Vojvodina és Temesi bánság adminisztratív központja, melyet még mindig a város közepét magába záró vár, s a nagyszámú katonaság ural. A polgármesteri tisztet is császári biztos látja el. A 18. századi osztrák regionális iparfejlesztés itt már létrehozott néhány ipari üzemet, ezek azonban idővel elsorvadtak, s a 19. század közepén jellegzetesen a kisipar határozta meg a város arculatát. 1850 körül az 1413 „iparűzőből” a kortársak a 178 csizmadiát, a 186 korcsmárost, a 81 szűcsöt, és a 37 cipészt tartják fontosnak megemlíteni. Néhány év leforgása alatt azonban nagyobb üzemek kezdenek föltűnni, a magyar kapitalizmus jellegzetes korai változatai: 3 szeszfőzde, 1 likőrgyár, 2 olajgyár, 2 ecetgyár, bőrgyár, téglagyár, mezőgazdasági gépgyár – utóbbi mint egy prágai cég leányvállalata.

A Bach-rendszer bukása után megszűnik a Temesi Bánság, Temesvár ismét „magyar város” lesz, Temes vármegye székhelye – persze változatlanul német többségű lakossággal. Van újból választott polgármester, bekapcsolódhatnak a politikai életbe a mértékadó polgárok, hogy odaálljanak a mérsékelt 48-asság, az alkotmányvédők táborába. Az 1867. évi kiegyezés végül lezárja az 1860-ban megindult fordulatot, a város politikai életében, megkezdődik a hosszú nyugalom korszaka, hogy azután évtizedeken át a gazdaság, a városépítés igazán izgalmas problémái kössék le a polgárokat és a városvezetést.

A város és a vár párharca. Egy demilitarizálás állomásai

A kiegyezés éveiben a gyors konjunktúra kedvezett Temesvárnak. Nem csak az élelmiszeripar, hanem a hitelélet is fellendült, három év alatt négy új bank létesült, az 1857-ben Pest felől ideérkező vasút gyorsan növelte a kereskedelmi forgalmat. Lóvasút épült. Bővült az 1855-ben megindított gázvilágítás hálózata, iskolák és középületek nőttek ki a földből, felépült egy nagy színház is. A városépítésnek azonban útjában állott a vár – a Habsburg Birodalom egyik legjelentősebb erődítménye. A belvárost falak zárták körül, a félkaréjban elhelyezkedő többi városrészeket védművek, árkok választották el, tartották távol a központtól, hiszen a stratégiai okokból szabadon hagyott területekre nem volt szabad építkezni.

Négy évtizedig tartott a küzdelem a vár felszámolásáért, ahogy hivatalosan nevezték: a várfelhagyásért; szinte ugyanannyi ideig, mint amennyit építése vett igénybe a 18. században.

Nagy vívmány volt, hogy Ferenc József császár-király 1868-ban engedélyezte a várfalaktól számított építési tilalmi terület közel felére csökkentését. A várkapukat kibővítették, átvezették a lóvasutat, utak épültek a falak előtti sáncműveken, utcák az átengedett területen.

Világos volt, hogy a harc a vár fölött rendelkező bécsi osztrák–magyar (közös) hadügyminisztériummal hamarosan ki fog újulni, a városfejlődés és az erődfenntartás nem egyeztethető össze. Az 1873. évi nagy gazdasági krízis egyelőre haladékot adott a várnak, hiszen véget vetett a nagy gründolási láznak, az 1850–60-as évek vállalatai sorra mentek tönkre, az öt bankból három csődbejutott, Temesvár fejlődése lefékeződött ‚ a


népesség növekedése lelassult. De nem állt meg. A 80-as évek végén – mint szerte az országban – új növekedési szakasz kezdődött, az, amelyet a történetírás ipari forradalom néven emleget.

1890-ben kezdődött a város és a hadvezetés párharcának utolsó felvonása. Bizalmas tárgyalások után az uralkodó engedélyezte a várkapuk lebontását, amivel a közlekedés, sőt állítólag még a légmozgás is jelentősen javult. Egy év múlva a kormány közbenjárását kérik a várfalak lebontásának engedélyezésére. Külön segítségükre volt Szapáry Gyula gróf miniszterelnök, 1892-től majd a város parlamenti képviselője. 1892-ben Ferenc József elrendeli „a temesvári vár erődített jellegének megszüntetését, s a jövőre nézve nyílt városnak tekintessék.”

A bontás, átalakítás azonban nem csak királyi elhatározás, hanem nagymértékben pénz kérdése volt. Szapáry, utána Wekerle közbenjárása kellett, hogy a felszabaduló terület mérsékelt kártérítéssel mehessen át a város tulajdonába. A hadvezetés a várostól kérte a bontási költségek fedezését, sőt új épületek emelésének árát, s még ezentúl is maradt föld a katonaság kezelésében, mint ahogy további részek „katonai célra fenntartott területnek” számítottak. Hosszú alkudozások után kompromisszum született. 4 millió helyett 1,9 milliót fizetett a város öt év alatt, immár az új században. A bontásokat és az egyengetéseket a város vállalta. 1898-tól kezdve közel 40 millió használható téglát termelt ki, mely nagyjából fedezte a munkálatok költségeit. A felszabadult terület telkeit is jó áron lehetett értékesíteni. A város ugyanakkor magára vállalta az új katonai objektumok fölépítését. A bonyolult tranzakció pénzügyi mérlegét nehéz, talán nem is érdemes koronában pontosan kiszámítani. A nagy „demilitarizálás” rengeteg munkaalkalmat, vállalkozói hasznot hozott, de mindenekelőtt szabaddá tette az utat az 1891-ben elkezdett városrendezés előtt. Igaz, ottmaradt nemcsak a 7. hadtestparancsnokság, hanem több ezer katona is, de a város és haderő viszonya többé nem hatalmi, hanem tisztán üzleti alapokon nyugodott.

A modern város berendezkedése

Török János polgármestersége idején dolgozták ki az országos törvényekkel összhangban a város azon Szervezeti Szabályzatát, mely nagyjából végig a korszakban meghatározta a városvezetés működését. A kevésszámú választó (1880-ban 2203 fő) kerületenként szavazott, az ún. törvényhatósági választásokon. Minden 250 lakos után egy törvényhatósági bizottsági tagot kellett állítani. Ez utóbbiaknak felét választották, fele a legtöbb adót fizetőkből, a virilistákból került ki. A városi közgyűlés, mely havonta ülésezett a város főispánja vagy a polgármester elnöklete alatt, amolyan parlamentnek számított, mely költségvetésről, költség túllépésekről, de árverésekről, bérletekről is döntött. Eléje tartoztak a tisztviselők választása, fegyelmi ügyei épp úgy, mint az ún. kegyúri jogok (templomokról való gondoskodás) gyakorlása.

A város kormánya a magisztrátus, a tanács volt, ennek elnöke természetesen polgármester, tagjai a város tényleges vezetői: rendőrkapitány, főjegyző, főügyész, főszámvevő, tanácsnokok. A havonta legalább kétszer összehívott tanács ülései elvben nyilvánosak voltak. A tisztviselői kar változó fizetést húzott. 1884-ben a polgármester a pótlékkal együtt 3100 Ft-ot kapott egy évre és „lakást”, a főorvos viszont összesen 600 Ft-ot; Igaz, a kinevezett írnoknak is jutott 500 Ft.

Nem egyedül a körülbelül 40 választott tisztségviselő által irányított gazdálkodás teremtett nagyvárost Temesvárból, de a városvezetés szívós munkájának, okos gazdálkodásának meghatározó része volt az átalakulásban.

A városvezetés már az abszolutizmus korában is fogékony volt az újításokra. Vidéken elsőként (1857-ben) egy osztrák vállalat révén itt vezetik be a gázvilágítást. Amikor a társasági szerződés lejárt, és megújítása körül viták kezdődtek, a város hirtelen egy angol társasággal köt megállapodást, s 1884 őszén 731 utcai lámpával (és 5100 magánfogyasztóval) a kontinensen elsőként megkezdődik az elektromos közvilágítás – mellette megmarad a gázvilágítás is. 1879-től működik telefon a városban, 1910-ben 8,5 millió helyi beszélgetést számolnak össze. A kövezett, később részben aszfaltozott utcák, a parkok, a gondosan fásított terek és utcák kialakulásánál igyekeztek figyelembe venni az egészségügyi szempontokat is, őrizve a városra kitüntetően ráragasztott elnevezés – „kis Bécs” – hagyományait. Mindezt úgy, hogy ne kelljen a községi pótadót (1873 óta 30%) emelni. Ezt azonban csak úgy lehetett elérni, hogy a város maga mind jelentősebb mértékben alakult át gazdálkodóvá.

Nemcsak a növekvő bevételt hozó adókból élt a város, a pótadókból, „bevételi mázsakrajcárból”, fogyasztási adó pótlékból (bor, hús után 25%), hanem földhaszonbérből, házbérekből, illetékekből, s növekvő mértékben az inkább indirekt módon hasznot hozó vállalataiból. A város megvette a villanytelepet, 1899-től villamosvasútja volt – a legforgalmasabb a vidéki Magyarországon – megvette a gázgyárat, téglagyárat, a szemétszállításra vállalatot alapított, melyeknek mind külön és gazdaságosan kellett működniük.

A temesvári kereskedelmi és iparkamara és a városháza együttesen kereste a fejlesztés és az új


jövedelemforrások szerzésének útjait. Ilyen volt az 1891. évi „Délmagyarországi ipar- és gazdasági kiállítás”, melyet nemcsak a király és kormányzati előkelőségek tekintettek meg, de külföldi üzletemberek is felfigyeltek a városban rejlő gazdasági lehetőségekre. Ahogy évről évre omlottak le a várerődítmények, Úgy szorgalmazta a város a kormánynál minél több állami hivatal, iskola építését, a Bega-csatorna modern kiépítését, s úgy csalogatta beruházni a külföldi tőkét. Ingyen telket adományozott, olcsó téglát, önköltségi áron villanyt, s több évi helyi adókedvezményt – felismerve, hogy az állami kedvezmények önmagukban még nem elégségesek a csábításhoz.

Az iparosodási hullám

A századvégen lökésszerűen új iparosodási hullám érte el a várost. Nem kellett „geográfiai fatalistának” lenni – mondták a kortársak –‚ hogy felismerje a tőke a város kedvező fekvését a Kassa–Temesvár transzverzális úton, a Bulgária felé vezető báziási vasút, az Orsován át 1876 óta Romániába vezető vasút jelentőségét, a környék kedvező népsűrűségét, három megye (Temes, Torontál, Krassó-Szörény) agrártermelése által biztosított élelmiszeripari és faipari hátterét. (1911-ben az 5 országos vásárra 34 ezer marhát és 75 ezer lovat hajtanak fel.) A kortársak a város német jellemzőit is fontosnak tartották, mint ami megkönnyíti a tőke és a munkaerő beáramlását. (Az 1900-ra immár 50 ezerre duzzadó ötnyelvű város lakóinak 51%-a volt német, 32%-a magyar, 11%-a román).

Fellendül a pénzügylet. 1911-ben 32 hitelintézet működik, kiteljesedik a vasúthálózat – 8 vonalon napi 120 vonat fut be, több mint 1 millió utas száll fel. Itt halad át a Londont Konstantinápollyal összekötő híres Orient expressz. Magas vízállásnál gőzhajók is elérhették Temesvárt. A belváros a német–magyar színház mellett elegáns hivatalok, szállók, bankok, nagykereskedések, kávézók és éttermek sorával előkelősködik. A többi rész – Gyárváros, Erzsébetváros – 1900 után különösen gyorsan fejlődik.

A hagyományos élelmiszeripar, így az óriásmalmok és szeszfőzdék mellett – melyek állathízlalással is foglalkoztak – „gőzczukorkagyár”, sörgyár működik, termékei is eljutnak, itt az ország legnagyobb dohánygyára (Fiume után) 2000 munkással; van 400 fős gyufa és vegyianyaggyár, exportra dolgozó „trágyagyár”, bútorgyár, öntöde, mezőgazdasági gépgyár, 1899-től külföldi tőkével nagy kalapgyár, 1900-tól a 2 millió koronával alapított legnagyobb magyar cipőgyár, a Turul 900 munkással, a jelentős vasúti műhely 540 munkással stb. Sajátossága a városnak, hogy komoly textilipara épült ki, s elektronikai középüzeme volt, ahol dinamókat, villanymotorokat gyártottak.

„A temesvári áruknak, mondhatni, Európa valamennyi államában és a tengerentúlon is van piaca. Ma temesvári liszttel süt a németországi háziasszony, temesvári cipőt hord az angol gentleman, temesvári harang kong Romániában, temesvári szeszt mérnek Törökországban [!] temesvári kalap kerül Franciaországba, Belgiumba, temesvári cukorkát majszol a bulgár gyerek, temesvári szilvóriumot iszik az orosz és kanadai, temesvári kocsikat hajtanak Szerbiában, temesvári gyapjúfonalból is készül a kis-ázsiai szőnyeg, temesvári vajat esznek az Egyesült Államokban, temesvári illatszert használ a svéd, és temesvári gyújtóval gyújt cigarettára az egyiptomi” – írta jogos büszkeséggel Lendvai Jenő, a kereskedelmi és iparkamara titkára, 1912-ben a Magyarország vármegyéi és városai c. reprezentatív monográfiasorozat Temes megyéről szóló kötetében.

A szociális várospolitika

A nagyipari fejlődés újabb és újabb gondokat is hozott a városvezetésnek. Egyfelől szorgalmazta az iparosítást – munkásonként évi 10 K külön szubvenciót adott a kedvezményeken túl –‚ másfelől egyre nehezebb volt kiszolgálni az igényeket, az iparét és a polgárságét. 1910-ben új villamoserőmű épül, ez idő tájt épül ki a teljes vízvezetéki hálózat, mely mély kutakból felhozott vastalanított ivóvizet szállít, egy külön rendszer adja az olcsóbb öntözési vizet. Hidak épülnek a Bega-csatornán, terepegyengetéseket kell végezni, talajvizet szabályozni, raktárakat, vasutakat áthelyezni, s végre megoldani a teljes csatornázást. Ez utóbbi 23 millió koronát felemésztő nehéz feladat volt, csak a világháború kitörése előtt fejeződött be; végpontján tisztítóberendezés működött és szivattyúk emelték át a szennyvizet a Bega-csatornába.

Mindezek mellett a kultúra fejlesztése a városra is terheket rótt, a háború előtti 80 állami, egyházi, városi, köztük nemzetiségi iskola közvetve vagy közvetlenül támogatást kapott. A színház pénzt, fűtést, világítást kapott, a kaszinó, a munkáslíceumok szubvenciót, a könyvtárak ugyancsak pénzt. A századelőn kétszer annyit áldoztak oktatásra, mint a közbiztonságra. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az írni-olvasni tudás 1900-ban 70,3%-os (a legjobb helyezésű Győr 77,5%) volt, és rohamosan javult. 1906-ban 11 656 tanulóval Temesvár joggal számított iskolavárosnak. 1911-ben sikerült a kormánnyal elfogadtatni a város tervét, hogy a második magyar műszaki egyetemet ideépítsék majd.


A kapitalizmus árnyékos oldalán élő és küszködő munkássággal a kor keveset törődött. Temesvár nemcsak azért volt némiképpen kivétel, mert itt volt az egyik bölcsője a hazai munkásmozgalomnak, hanem azért is, mert a városvezetésnek maradt érzéke a szociális kérdések iránt, s volt némi pénze, még inkább kezdeményező készsége. Persze nem vált teljesen szét a „polgárokat” és a munkásokat segítő szándék.

A húsárak mérséklésére – amikor lehetett – Szerbiából hoznak sertéshúst. Kenyérgyár épül 1912-ben, ármérséklő céllal létesít 1910-ben saját városi tejközpontot, kerületenként élelmiszerárusító helyeket állít fel burgonya, zöldség értékesítésére. Talán igaz az a hivatalos vélemény, hogy az 1902-ben létesített, s 1910-től kizárólag városi kezelésű zálogház „a szegényebb néprétegek” érdekét is szolgálta. Ennél jelentősebbnek indult 1908-ban a munkásházépítés. Kétszáz házat sikerült államsegéllyel és más állami kedvezményekkel fölépíteni. A munkások 400 koronát fizettek be, s 20 éven át kellett évi 150 koronával törleszteniük. Hozzákezdtek munkás-bérlakások építéséhez is. A második Balkán-háborútól, 1913-tól, a bevonultatások miatt már családsegélyezésekről, népkonyhák felállításáról kellett gondoskodni. A világháború szele éledezett.

Végül meg kell említeni, hogy a közegészségügyre is sokat költött a város. Korszakunk végén a 68 ezer lakosra 6 kórház jutott, több mint félszáz orvos, félszáz bábaasszony és 14 gyógyszertár; egy újabb kórház építése azonban csak terv maradt.

Az 1910-es évekre alakult ki a modern Temesvár, Európához is kötődő nagyiparával, rendezett városszerkezetével, délre a határokon átsugárzó iskoláival, ötnyelvű, de alapjában magyar–német jellegű kultúrájával, a Balkán és a Monarchia egyik összekötő kapcsának gyarapodó funkciójával. A világháború és a nagy állami átalakulások ennek a folyamatnak véget vetettek. A történelem új helyet és új funkciót jelölt ki Hunyadi egykori kedvelt városának. A dualizmus korában lerakott alapok az új történelmi körülmények között is használhatóak, maradandónak bizonyultak.

2. Képek


1. Városrendezés az elsõ világháború elõestéjén TemesvárPALOVICS Lajos

Városrendezés az első világháború előestéjén

A szemközti térképen, amely a város régi és éj beépítési területeinek színes rendezési terve alapján készült, jól követhetők, szemlélhetők a növekedés és a város területi fejlődésének fázisai.

A vár környékén hosszú ideig a katonai-védelmi szempontok miatt tilos volt az építkezés, a várfalak által védett Belvárosban csak a katonaság és a polgári kormányzati szervek kaphattak helyet. A külvárosok éppúgy, mint a vasúti csomópont állomásai csak a sáncokon, árkokon túl, s még attól is bizonyos távolságra alakulhattak ki. Az új polgári fejlődésre jellemző ipari, kereskedelmi, szállítási telephelyek (gyárak, erőművek, raktárházak, vasutak) itt épültek meg, és hozzájuk csatlakoztak a kispolgári és munkáslakóterületek is. A haditechnika változásai, a gazdasági és a polgári élet új követelményei kikényszerítették az erődítések lebontását: mint annyi más helyen – a sáncok, falak, árkok elegyengetett helyén – parkok, ligetek, sétányok alakultak ki.

Temesvárott az országban az elsők között megépült villamosvasút kötötte össze a távol eső városrészeket. Ezután gondolhattak és gondoltak is a Belváros és a külvárosok egységes egésszé (kompakttá) tételére: kijelölték, kimérték az új utcákat, középületeket, temetőket, a mezők, a felszámolandó csatornák, a Béga régi holtágai helyén.

2. Képek


1. Kegyelem, 1960. Az Elnöki Tanács 1960:10. sz. törvényerejû rendeleteA KÁDÁR-RENDSZER TÖRTÉNETÉBŐL

ZINNER Tibor

Kegyelem, 1960

Az MSZMP KB 1957. február 26-án hozott határozata leszögezte, hogy „az ellenforradalom erőinek teljes és végleges megsemmisítéséhez a proletárdiktatúra eszközeinek következetes és erélyes alkalmazása elengedhetetlenül szükséges.” A párt Politikai Bizottságának 1957. július 2-i, „A belső reakció elleni harc néhány kérdéséről” szóló határozata alapjaiban rögzítette előbb a belügyi, majd az erre épülő igazságügyi gyakorlatot. A legfőbb politikai vezető testület „szigorú és egységes” fellépést sürgetett, s kihangsúlyozta, hogy „mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit.” A megbüntetendők taxatív felsorolását követően az MSZMP PB határozat állást foglalt, hogy az Ügyészség „és az Igazságügyi Minisztérium gondoskodjék arról, hogy a bűnös ellenforradalmárok méltó büntetésben részesüljenek.”

A feladatokat kitűzték, az „eredményekről” az első összegzés 1957. december 10-én került az MSZMP PB elé, ám a Biszku Béla belügyminiszter, Nezvál Ferenc igazságügyi miniszter és dr. Szénási Géza legfőbb ügyész által beterjesztett – büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről szóló – dokumentumot nem fogadta el, mert elégtelennek vélte a tapasztalatok értékelését és a teendők meghatározását. A nyomozások határidejét 1957 végében állapította meg, míg a főbenjáró bűnök elkövetőivel szemben a törvény teljes szigorának alkalmazását követelte a pártfórum.

A tragikus következményekkel járó határozatok „végrehajtását” követően, 1959. április 3-án jelent meg a napilapokban a hír, hogy az Elnöki Tanács részleges közkegyelmet hirdetett. A legismertebb per, a Nagy Imre és társai elleni eljárás során elítélt Tildy Zoltán hátralévő büntetésének végrehajtását „megbánó magatartása és idős kora miatt” felfüggesztette az Elnöki Tanács. Ún. ’56-os bűncselekmény miatt elítéltek közül 696 fő szabadult.

A rendelet lényeges eleme volt, hogy tartalmazta az egyéni kegyelemgyakorlás lehetőségét. Az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter és a legfőbb ügyész 0042/1959. I. M. TÜK sz. együttes utasításában rögzítette a részleges közkegyelem gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelet végrehajtását. A „proletárdiktatúra osztálypolitikájának maradéktalan érvényesítése érdekében” bizottságokat állítottak fel, amelyek feladatul kapták, hogy – a tételesen meghatározott társadalmi-foglalkozási csoportok kegyelemben nem részesíthető tagjain kívül – egyéni kegyelemre terjesszék fel az arra érdemeseket az Elnöki Tanácshoz.

A legsúlyosabb ügyekben a Legfelsőbb Bíróság ítélkezett. A büntető kollégium mellett megalakult bizottság elnöke dr. Vida Ferenc tanácsvezető lett, a tagok: dr. Béres Miklós osztályvezető legfőbb ügyészségi ügyész és Korom Mihály rendőr alezredes voltak. A katonai kollégium bizottságát fenti tagok mellett dr. Sömjén György hadbíró őrnagy vezette. A két bizottság 1959. május 8-án kezdte meg működését, s az 1959. július 22-én az igazságügyi tárcához felterjesztett iratok tanúsága szerint úgy döntött, hogy „olyan elítélt, akinek kegyelemben részesítése iránt esetleg teendő javaslat előkészítése szükséges lenne – nincs.”

Vita a kegyelmezésről

1960. április 1-jén a másodfokon halálra ítéltek száma 187 fő volt. Ezen a napon vált ismertté az újabb részleges közkegyelmi intézkedés, az Elnöki Tanács 1960: 10. sz. törvényerejű rendelete. Ugyan a grémium a kormány előterjesztése alapján járt el, a döntést – a szokásoknak megfelelően és a hatalom tényleges központját is jelezve – az MSZMP KB hozta 1960. március 30-i zárt ülésén.

A vita során köztudottá lett, hogy a PB már közel fél esztendeje vizsgálta a kegyelemmel összefüggő problémákat. A belügyminiszter által beterjesztett javaslatot egy-két apróbb megjegyzést téve, alapjaiban elfogadták a jelenlévők, s ennek alapján jelent meg – mint törvényerejű rendelet – a napi sajtóban.

Kegyelemben részesültek az 1960. március 31. előtt javító-nevelő munkára ítéltek; törölték a szabálysértési büntetéseket; megszüntették az internálást, s 1960. június 30-ig fel kellett oszlatni az internálótábort; az egy évet meg nem haladó büntetést kapott anyák – ha 10 évesnél fiatalabb gyermekük volt – szabadulhattak; amennyiben a büntetésük felét letöltötték, az 1952. december 31-e előtt elítélt háborús és népellenes bűnösök – szabadlábra


kerültek. Az Elnöki Tanács felfüggesztette azon elítéltek büntetésének végrehajtását, akiket a bíróság 1957. május 1. előtt elkövetett államellenes bűncselekmények miatt hat évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélt. Végül egyéni kegyelemmel – ítéletének felfüggesztésével, tehát nem törlésével – szabadult Déry Tibor, Donáth Ferenc, Jánosi Ferenc, Váradi Gyula illetve Farkas Mihály és fia Vladimir, valamint Péter Gábor.

Az okok, amelyek a kegyelemhez vezettek, egészen 1959 őszéig nyúlnak vissza. Maga Kádár János is utalt arra, hogy öt hónapja foglalkozik vele a PB. Fontos indíték volt a kegyelem előtörténetében, hogy az ENSZ közgyűlése 1959. december 9-én az ún. magyar kérdésben elmarasztalta mind Magyarországot, mind a Szovjetuniót, továbbá, hogy a szovjet politikai vezetés 1960-ban nagy szabású „béke offenzívát” tervezett, s hogy a nemzetközi munkásmozgalomban a konszolidáltságáról híres Hruscsov megerősödött, s hogy 1959-ben kétszer is Magyarországra látogat: először három napra, júniusban, majd decemberben az MSZMP VII. kongresszusára.

A Szovjetunió 1960. évi nemzetközi „akcióprogram”-jának tervezett első „csúcsát” megtorpedózták, mert május 1-jén lelőtték a Szovjetunió felett az USA U–2 típusú gépét, s a pilótát, Powers-t elfogták. A párizsi „csúcs” elmaradt, N. Sz. Hruscsov nem hivatkozhatott a márciusi budapesti amnesztiára, viszont mind neki, mind Kádár Jánosnak igen erősítette pozícióját szeptember–október folyamán, amikor mindketten részt vettek az ENSZ közgyűlésén.

Az MSZMP KB vitáján elhangzottak lényege abban summázható, amit Kádár János fogalmazott meg: „Ez a lépésünk a mi és barátaink nemzetközi pozícióit javítja.”

A kegyelem „utóélete”

Az internáltak bebörtönzöttek sorsának alakulásában – személyes okokból – az 1960. áprilisi intézkedés a szabadulást jelentette. A formálódó konszenzusnak részlegessége miatt tartós eleme nem lehetett, mert nem ellensúlyozhatta az addig történteket. Igaz, az „ellenforradalmárok” szabadlábra helyezése megkezdődött, és megtörtént az első lépés a „munkásmozgalmi emberek” elleni törvénysértők felelősségre vonása ügyében is (Farkas Mihály), de ugyanakkor ez utóbbiakkal együtt súlyos cselekményeket elkövető társaik komoly pozíciókban maradtak, felelősségre vonásuk elmaradt. És az 1962. évi „tisztogatás” a belügyesek, igazságügyiek és pártvezetők csak igen szűk csoportját érte.

*

A szélesebb ívű konszolidáció kísérőjelensége volt az 1963. évi kegyelem, ami már nem csupán „részleges” közkegyelmet jelentett. A pereket végül is csak 1989. október 20-án a Németh-kormány iniciatívájára nyilvánították semmissé (1989: XXXVI. tv.). Ekkorra már Nagy Imrét és társait rehabilitálták, Kádár János pedig nem élt, a Népköztársaság is csak két napig...

A szövegben szereplő idézetek és adatok a Politikatörténeti Intézet (volt Párttörténeti Intézet) levéltárából, valamint a Legfelsőbb Bíróság és a Belügyminisztérium Irattárából származnak. (A szerk.)

DOKUMENTUM

Jegyzőkönyv részleges közkegyelemről szóló napirend tárgyalásáról az MSZMP KB ülésén 1960. március 30.

Előterjesztés hazánk felszabadításának 15. évfordulója alkalmából részleges közkegyelemre. Előadó: Biszku Béla elvtárs.

Ismerteti a határozati javaslatot.

A Központi Bizottság egyetért azzal, hogy az Elnöki Tanács a Kormány előterjesztésére hazánk felszabadításának 15. évfordulója alkalmából részleges kegyelmet gyakoroljon, ami a következő intézkedésekből álljon:

1./ Részesüljenek kegyelemben azok a magyar állampolgárok, akiket a bíróság 1960. április 1. előtt javító-nevelő munkára ítélt.

2./ Töröljék azokat a szabálysértési büntetéseket, melyeket a rendőrség, tűzrendészet és a tanácsszervek 1960. április 1. előtt szabtak ki.


3./ 1960. április 1-től a közbiztonsági őrizetbe vételt (internálást) megszünteti és 1960. június 30-ig feloszlatja a közbiztonsági (internáló) tábort.

Továbbá:

4./ Engedjék el büntetését azon elítélt anyáknak, akiket 1960. április 1. előtt ítéltek el, egy évnél kevesebb büntetést kaptak és 10 évesnél fiatalabb gyermekük van.

5./ Részesítsék közkegyelemben azokat, akiket háborús és népellenes bűntett miatt 1952. december 31. előtt ítéltek el és büntetésük több mint felét már letöltötték.

6./ Függesszék fel azon elítéltek büntetésének végrehajtását, akiket a bíróság 1957. május 1. napja előtt elkövetett politikai bűncselekmény miatt 6 évet meg nem haladó börtönbüntetésre ítélt.

7./ Az igazságügy-miniszter előterjesztésére egyéni elbírálás alapján kegyelemből függesszék fel a büntetés végrehajtását Déry Tibor DÉRY TIBOR (1897–1977)Író. 1919-től kommunista párttag. 1955–56-ban szembefordul az MDP politikájával. 1957. április 21-én letartóztatják., Donáth Ferenc DONÁTH FERENC (1913–1986)Jogász, közgazdász, politikus. A KMP tagja, a Márciusi Front egyik szervezője. 1951-ben koholt vádak alapján 15 évi börtönre ítélik. 1954-ben rehabilitálják. 1958-ban a Nagy Imre-perben 12 évi börtönbüntetést kap., Farkas Mihály, Farkas Vladimir, Jánosi Ferenc JÁNOSI FERENC (1916–1968)Református lelkész, tanár, levéltáros. Nagy Imre veje. 1954–55 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, 1955–57-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. A Nagy Imre-csoporttal Romániába internálják. 1957-ben tartóztatják le. és Váradi Gyula VÁRADI GYULA (1921–)Vasmunkás, hivatásos katonatiszt. 1956-ban a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke. 1958-ban ítélik el. elítélteknek.

A Politikai Bizottság kötelezze az igazságügy-minisztert, hogy a korábbi eljárásnak megfelelően dolgozza ki a kegyelem kizáró rendelkezéseit.

Az igazságügy-miniszter terjesszen fel az Elnöki Tanácshoz kegyelemre a statáriális eljárás során fegyver és lőszerrejtegetésért elítélt munkás, vagy paraszt származású állampolgárokat.

Javasolja a Politikai Bizottság nevében, hogy a Központi Bizottság járuljon hozzá az előterjesztett javaslat végrehajtásához.

Előadja, hogy a javaslat jellege összhangban áll az utóbbi években alkalmazott büntetőpolitikánkkal. Az azelőtti amnesztiák is erősítettek bennünket, megmutatták erőnket.

A részleges kegyelmet lehetővé tette;

– hogy a hatalom erősödött,

– a rendszer belső állapota,

– az a körülmény, hogy 15 éves népi demokratikus rendszerünk, ami bizonyítja élet erejét.

Ismerteti, hogy milyen formában és milyen mértékben állnak jelenleg büntető rendszabály alatt elítéltek.

Ismerteti, hogy a hat évnél nem nagyobb büntetések között ismertebb személyek is szabadulni fognak.

Ami az írókat illeti, az ország elégtételt kapott már – nem a nyomásnak engedtünk. Ez a lépésünk a mi és barátaink nemzetközi pozícióit javítja. Az ő esetükben nem engedjük el a büntetést, hanem felfüggesztjük.

Javasolja, hogy Politikai Bizottságot bízza meg a Központi Bizottság az ezzel kapcsolatos egyéb kérdések megoldására. (Pld. hol dolgozzanak a kiszabadultak stb.) Kéri, hogy a javaslatot szigorúan bizalmasan kezeljék.

(Szünet).

Kádár elvtárs megnyitja az ülést és a vitát.

Bakó Ágnes elvtársnő: Megkérdezi nem lenne-e lehetséges a párttagokkal a kegyelmi határozatot előbb közölni, esetleg a holnapi taggyűlésen?

Révész Géza elvtárs: Egyetért a javaslattal. Aggályát fejezi ki Farkas Mihály és Farkas Vladimir szabadlábra


helyezésével szemben, rossz visszhangtól tart. A tisztek között felháborodást fog kiváltani, mert kisebb bűnt elkövetők bent maradnak.

Hevesi Gyula elvtárs: Ő benne is felmerült az a kérdés, amiről Révész elvtárs beszélt. Nem ismeri a P.B meggondolásait Farkassal szemben.

Horváth András elvtárs: Egyetért a javaslattal, nem tart attól, hogy Farkas kiszabadulása rossz visszhangot kelt, meg tudjuk magyarázni annak indokoltságát. Ő is felveti, amit Révész elvtárs, hogy a „kistisztek”, egyes esetekben munkások, aránytalanul nagy büntetést kaptak.

Kossa István elvtárs: Farkas Vladimir szabadlábra helyezésével kapcsolatban fejti ki véleményét. Helyteleníti kiengedését, mert nagyon sok gonoszságot csinált.

Darabos István elvtárs: Helytelen ítéletekre mond példát. Csekély elkövetett hibákért, nagy büntetést kaptak, amin nem lehet változtatni.

Szilágyi Dezső elvtárs: Nagyon nagy mértékben kelt Ki Farkas Mihály és fia bűnei ellen és messzemenően elítélte őket.

Pothornik elvtárs: Egyetért a javaslattal, de válasszuk ketté az ellenforradalmi bűnösök és Farkas kérdésének ügyét.

Kádár elvtárs: Az Elvtársak ismerik Dögei Imre ügyét. Kedden a P.B még úgy határozott, hogy ki kell zárni a pártból, de péntekig mérlegelve ezt a határozatát, számos indokot figyelembe véve megváltoztatta azt. Ebben a kegyelmi javaslatban sok minden találkozik. A PB 5 hónapig tárgyalta ezt a kérdést. Vita volt a PB-on belül is. Célszerű-e ezeknek kegyelmet adni? A kongresszuson is így fogalmaztuk meg, hogy bizonyos kérdéseket átadunk a történészeknek. Az ilyen kongresszusi kijelentéseknek természetesen tükröződni kell a büntető politikánkban is. Száz százalékos megoldás? Nem. Mert akkor általános amnesztiát kellene adni mindazok számára, akik bűnösök voltak a személyi kultusz és az ellenforradalmi periódusban. Az a valószínű, hogy amit az emberek első hallás után mondani fognak, az vegyes lesz. Farkasék kérdése úgy jelentkezik, hogy ott a korábbi periódus bűncselekményéről van szó, amit követtek az ellenforradalmi bűncselekmények.

A kegyelmi javaslat abból a feltevésből indul ki, hogy erősíti rendszerünket.

A vitában felmerült, hogy a bíróságok nem mindenkor ítélkeztek megfelelően. Mi a bíróságaink ítéleteit nem áshatjuk alá, még ha abban van is bizonyos egyenetlenség. Farkasék ügye nem ellentételként szerepel a javaslatban, hanem egyszerűen vannak még ilyen fajta törvénysértési ügyek is.

Felmerült az előzetes információ gondolata a párttagság felé, de ez nem olyan kérdés, amit tíz perc tájékoztatással el lehet intézni. Nekünk a tagság felé ezzel a kérdéssel sokat kell foglalkozni. Mi a kisemberek ügyében főleg nem tudunk egyénileg határozni csak kategorikusan. Személy szerint ő is, a PB is, 4-5 hónapig gondolkodott a kérdésen, és úgy gondolja, hogy a döntés helyes, úgy, ahogy azt most előterjesztették. Ennek a kérdésnek a végrehajtásához kell bátorság, de úgy véli, helyes a javaslat. Azt kell eldönteni, hogy az előadott elgondolások alapján adjunk-e amnesztiát, vagy sem. Az egészet azért tesszük, mert minket erősít. A Farkas-ügy nem vonatkozik a tömegekre. Farkasék a mi szégyenünk.

Prieszol József elvtárs: A megyei pártbizottságok sem kísérték figyelemmel a politikai ítéleteket kezdetben. Meg kellene vizsgálni, helyenként nem lehetne-e néhány esetben, amikor munkásokról, parasztokról van szó felülvizsgálni az ítéleteket és a kegyelmet másokra is kiterjeszteni.

Dabronoki Gyula elvtárs: Egyetért az előterjesztéssel, mint időszerű javaslattal. Az előterjesztéseket a PB általában két szempont alapján mérlegeli, a hazai és nemzetközi munkásosztály érdeke szempontjából. Ahhoz, hogy Farkasékat kibocsássuk, elég erősek vagyunk, de ennek szükségességét vitatja. Azt is, hogy itt van-e már az ideje. Akkor lenne ez időszerű, amikor a párttagságnak nem kell megmagyarázni.

Major Tamás elvtárs: Javasolja, „vegyünk egy mély” lélegzetet és fogadjuk el a javaslatot. A tömegeknek meg lehet és meg kell magyarázni a KB határozatát.

Tömpe István elvtárs: Elfogadja a PB javaslatát az érvek alapján. A kommünikében ne kerüljenek bele a nevek.

(Kádár elvtárs: Ez így nem jó, mert a nyugati rádió és sajtó fogja adni a neveket és nekünk majd az ellenség nyomására kell magyarázkodni.)


Tömpe elvtárs: A személyi kultusz hívei fel fognak bátorodni, vegyük be a belső határozatba, hogy erre számítani lehet és erélyesen fel kell ellene lépni.

Czinege Lajos elvtárs: Az amnesztia után marad még tüske az anyákban és apákban, de mégis meg kell hozni a határozatot. Teljesen a kaput kinyitni nem indokolt. Elfogadja a javaslatot, kategóriákként adjunk kegyelmet. Farkas Mihály 1953 óta politikai hulla a honvédség tiszti kara előtt. A tömegek érzelmét a rájuk vonatkozó javaslat nem kavarja úgy fel, mint bennünket, mert nem ismerik úgy a galádságait.

Kádár elvtárs: javasolja, hogy felelős emberek (megyei pártbizottságok titkárai stb.) felvethessenek ügyeket 3 hónapon belül és azokat helyreigazítsák egyéni kegyelem útján és természetesen normális határon belül. Ezeket a javaslatokat Nezvál elvtársnak személyesen küldjék meg, ne a végrehajtóbizottság, hanem az első titkárok személyesen vizsgálják meg és tegye meg a javaslatot, a Honvédelmi Minisztériumban is néhány emberre.

Uszta Gyula elvtárs: A javaslattal általában egyetért, időszerűnek tartja, de a Farkas kérdésében még most sem tudja megmagyarázni indokoltságát, így nem fogja tudni kifelé sem magyarázni. Úgy véli, hogy ez az egyszerű párttagokat mélyen érinti, amit Farkasék tettek és érdekli miért kapnak kegyelmet?

Kakuk Józsefné elvtársnő: Egyetért a javaslattal, az internálótábor megszüntetésével, a rendkívüli állapotokat szüntetjük meg véglegesen. Véleménye szerint egyforma vihart fog kiváltani a Déri (!) és a Farkas szabadulása is, mindkettőt meg kell majd magyarázni.

Kádár János elvtárs: Javasolja, hogy a határozati javaslat dátumát március 31-re helyesbítsék. Megismétli azt a javaslatát, hogy nagyon belső és bizalmas szűk körben még felül kell vizsgálni, ki részesülhet kegyelemben.

A párttagoknak, a tömegeknek a vitához sokkal több érvet nem tudunk adni, mint a kegyelmi indoklás. Periódusok vannak, amikor felfüggesztünk bizonyos büntetéseket és most ilyen felfüggesztés vált időszerűvé. Meg kell mondani, hogy ha 3 éven belül a kegyelemben részesülők elkövetnek valamit, az ítélet újra jogerőssé válik. A kommüniké ne tartalmazza, hogy a párt a közkegyelem kérdésével foglalkozott. Megemlíti, az, hogy az írók kegyelmi ügyét összekapcsoljuk a Farkas-üggyel, ez még a látszatát is elkerüli annak, hogy az ellenség nyomására cselekedtünk

Kiss Károly elvtárs: Újra felolvassa a határozati javaslat szövegét.

Kádár elvtárs: A javaslatot szavazásra teszi fel. A KB a javaslatot egyhangúlag határozattá emeli.

K.m.f.

Szurdi István jkv. vezető, Bakó Ágnes jkv. vezető

(PIL 288. f. 4/31. ő.e. – Géppel írott tisztázat.)

Jegyzetek

1. A KB 1960. február 12-i ülésén hozott határozatot Dögei Imre ügyében: „1. Dögei Imrét kizárja a Központi Bizottság tagjai sorából, s még egy lehetőséget nyújtva a javulásra, szigorú megrovás, végső figyelmeztetés pártbüntetésben részesíti.

2. Intézkedni kell, hogy nagyköveti megbízását vonják vissza; lehetővé kell tenni, hogy egy kisebb állami gazdaság vezetőjeként dolgozzon.

A határozat indoklásában az áll, hogy Dögei Imre volt földművelésügyi miniszter tevékenységében az utóbbi időben mind határozottabban a párt irányvonalával szembenálló, szektás, álbaloldali nézetek kerültek előtérbe, amelyek főleg a lenini szövetségi politika önkéntességi elvének elvetésében, a középparasztokkal szembeni adminisztratív intézkedés és gazdasági nyomás sürgetésében jutottak kifejezésre. Emiatt felmentették miniszteri tisztségéből, de ezzel egy időben megbízták a pekingi nagykövetség vezetésével. Magatartásában azonban nem történt javulás, ellenkezőleg, pártellenes, egységbontó módon lépett fel. (PIL 288. f. 4/30. ő.e.)

3. Ezt megelőzően a Politikai Bizottság 1959. október 20-án foglalkozott a törvényi rehabilitáció kereteinek bővítésével.

2. Képek


1. A finn példa. A Szovjetunió és a szomszédaiFIGYELŐ

OPLATKA, Andreas (Svájc)

A finn példa

A Szovjetunió és szomszédai

Magyarországon az elmúlt esztendőkben mind többet emlegették – követendő példaként – a „finn utat”. Ezért hívta meg az Európa Intézet a kérdés egyik ismert szakértőjét, Andreas Oplatka-t, egy előadás és azt követő 4 szeminárium tartására Budapestre. (A szerk.)

Nyelvrokonok? Igen. Ezen túl azonban a finn és magyar történelmi önértelmezés szintén meglepő hasonlóságokat mutat. Északi fekvése ellenére Finnország is egy kelet-európai peremország a földrész egyik civilizációs törésvonalán.

A finn és a magyar sors e században nagyon különbözően alakult, s egy-két ilyen eltérést érdemes közelebbről szemügyre venni. A középkor óta a svéd királyság részét képező, majd a 19. század eleje óta a cár birodalmához tartozó Finnország az első világháború végén, az oroszországi bolsevik forradalom győzelme után kiáltja ki függetlenségét (1917. december). Akkor válik egy területileg kikerekedett állammá, amikor a történelmi Magyarországra a trianoni ítélet kiméretik. Egy évvel a magyar Tanácsköztársaság előtt Finnországon is végigsöpör a fehérek és vörösök által megvívott, súlyos terrorral együtt járó és áldozatok tízezreit követelő polgárháború, amely végül is a baloldal vereségével végződik. Az ebben a küzdelemben elszenvedett sérelmek ugyan hosszú évekre megosztják a finn társadalmat, de Magyarországgal összehasonlítva elmondható: a megosztottságban jobbak a feltételek a nemzeti egység újrateremtéséhez.

Nagybirtok, jobbágyság nélkül

A finn polgárháborúban ipari munkások és földnélküli parasztok harcoltak polgárok és birtokkal rendelkező földművesek ellen. Finnország nem ismert azonban főnemességet és következésképpen nagybirtokot sem; a társadalmi egyenlőség északon hagyományosan előrehaladottabb volt, mint Közép-Európában, mivel a svéd korona területén a középkorban sem létezett jobbágyság. A fehér győztesek első dolga volt 1919 és 1922 között egy nagyszabású földosztás, amely során kereken 100 ezer család jutott birtokhoz. A vesztesek oldalán a kibékítés nagy művében egy szociáldemokrata politikusé, Väinö Tanneré (1881–1966) a fő érdem. A fellépésében szenvedélyes, de irányvonalában mérsékelt Tanner a finn reformista szociáldemokrácia apja, akinek sikerült a finn munkásság javát a parlamentáris demokrácia számára megnyernie. Hogy ezt a munkásvezért (aki a „téli háború” idején külügyminiszterként kétségbeesetten és hosszú ideig sikertelenül igyekezett Moszkvát béketárgyalásokra rábírni) a szovjet vezetés mindvégig különös gyűlöletével tüntette ki, osztályárulónak és Finnország „rossz szellemének” tartotta, mindezt annak idején Helsinkiben senki, s maga Tanner sem értette; ma már persze tudjuk, hogy Sztálin a korai harmincas évek Németországában a szociáldemokratákat veszélyesebb ellenségnek tekintette, mint a nácikat.

Globális függetlenség?

Hogy egy friss nemzeti sikerélmény milyen mértékben határozhatja meg egy országon belül a történelmi közfelfogást, arra a húszas és harmincas években Finnország jó példa. A későbbi elnök, Juho Paasikivi (1870–1956) memoárjaiban keserűen idéz jó néhány finn történészt, aki a függetlenség elnyerése (1917) után úgy gondolta, hogy a nagybirodalmak befolyása megszűnt, a kis államok egyenjogúsága egy új, igazságos világban mindörökre elismertetett. Idealista professzorokat szólaltat meg, akik – végzetes politikai tévedés – azt hitték és hirdették, hogy Finnország visszafordíthatatlanul kikerült az orosz érdekszférából, mert az új Szovjetunió immár csak egy legyengült, belső kríziseivel elfoglalt állam.

Hasonló globális optimizmus a korban egy magyar politikust érthető módon nemigen jellemezhetett. Bethlen István 1933-ban Cambridge-ben tartott előadásában úgy vélte, Oroszország legyengülése csak ideig-óráig tart, s ha Közép-Európa kis népei nem tudnak egymással kiegyezni, újból német és orosz vezetés alá fognak kerülni. Ez azonban, tette hozzá Bethlen, minden bizonnyal nem békés úton történik majd meg. Hogy a további események – nagyon hamarosan – Bethlent igazolták, tudjuk. A Szovjetunió megcáfolta a finn idealista elvárásokat is. A katonai megerősödést nyomon követte az elvesztett cári területek visszakövetelése,


visszaszerzése, s kiderült, hogy történelmi igények és beidegződések Moszkvában túlélték az 1917-es rendszerváltást. A Pravda 1939-ben arról cikkezett, hogy a Szovjetuniónak a Svédország és Finnország között fekvő Åland-szigetcsoportra „történelmi jogai” vannak, és nem véletlen, hogy az 1940 márciusában meghúzott (lényegében mindmáig fennálló) finn–szovjet határ annak a választóvonalnak felel meg, amelyet a két ország között még 1721-ben Nagy Péter rajzolt a térképre.

Az egész világ mellettünk?

Moszkva 1939 őszén kis szomszédjával szemben territoriális igényekkel lépett föl és később már nem is titkolta, hogy egész Finnország elfoglalására törekszik. Egy nappal a „téli háború” kitörése után, 1939. december 1-jén, a szovjet kormány már nem volt hajlandó Helsinkivel fenntartani a kapcsolatokat. E helyett egy saját bábkormányt nevezett ki, amelynek élén az emigráns finn kommunista, O. V. Kuusinen állt, s amely nyíltan meghirdette, hogy a fővárosban át kívánja venni a hatalmat, mihelyt a segítségére hívott Vörös Hadsereggel oda sikerült bevonulni. A Kuusinen-kormány megalakításának körülményei s kijátszása a szovjet támadás „legalizálására”, kísértetiesen emlékeztet az 1956. november 4-én rádión állítólag Szolnokról jelentkező Kádár-kormány történetére és szerepére. És léteznek még további párhuzamok: a demokratikus külvilág közvéleménye épp oly egyöntetűen állt 1939–40-ben Finnország mögött, mint ahogy 1956-ban a magyar ügyet támogatta – hogy azután mindkét esetben, mindkét népet teljesen egyformán magára hagyja. A Népszövetség Genfben 1939-ben és az ENSZ New Yorkban 1956 őszén és utána szép határozatokat hozott – minden következmény nélkül. Mind Finnországban, mind Magyarországon azonban a társadalom és a politikusok maguk is, naivan bíztak abban, hogy egy kis nép igazát az egész világ ellenében nem lehet eltiporni.

Finnország diplomáciája és hadserege ellenállt, s amikor 1940 kora tavaszán Helsinki a túlerő súlya alatt békekötésre kényszerült, az ország függetlenségét meg tudta őrizni. Suomi területi megcsonkításával (a karéliai földnyelven történelmileg és nyelvileg színtiszta finn területeket kellett a győzteseknek átadni) Moszkva azonban a kis északi szomszédot eltérítette semlegességi vonalától. A diktátum, amely mértéktelen feltételeivel a finneket megalázta, nem tartós békét, hanem új háborút érlelt. Finnország helyzete, amikor 1941 nyarán Németországot követve belépett a Szovjetunió elleni háborúba, részben hasonlított Magyarországéhoz: miután a Wehrmacht Dániát és Norvégiát megszállta, Finnország a Harmadik Birodalom katonai szférájába került és valószínűleg nem tudta volna elkerülni, hogy területe ne váljék német felvonulási tereppé. Finnországnak most ezen felül – egy előző évi igazságtalan békekötés következményeként – területi követelései is voltak, nem kis szomszédaival, hanem a Szovjetunióval szemben. A finn számítás persze végeredményben (Hitler, a győztes, oldalán állni) éppúgy hibás volt, mint a magyar, román, szlovák és horvát elgondolás.

Fasizmus nélkül a szovjet ellen

Finn katona azonban nem állt a Donnál. Magyar bajtársaival ellentétben őt nem dobták oda rosszul felfegyverezve martaléknak, a finn alakulatok nem a németeknek kiszolgáltatott segédcsapatok voltak. A finn vezetés – s ez különösen Mannerheim marsall (1867–1951) érdeme – súlyt helyezett arra, hogy saját külön háborúját viseli a Szovjetunió ellen, egy időben Németországgal, de nem ennek szövetségeseként. A politikai-társadalmi háttérhez tartozik, hogy a nemzeti szocializmus ideológiája Finnországban sohasem nyert teret. Zsidóknak Finnországban nem esett bántódása, s mindvégig egyenjogú polgárok maradtak. A harmincas években létezett egy szélsőjobb mozgalom (Lapua), majd egy ebből kinőtt politikai párt, de ereje nem volt számottevő, és parlamenti választások eredményeként éppen a háború előestéjén vált teljesen jelentéktelenné. A különháború a harc terén ugyanakkor azt jelentette, hogy a finn alakulatok visszafoglalták az elvesztett országrészt a karéliai földnyelven, bevonultak Szovjet-Karéliába is, amelyet Helsinki területi zálognak tekintett, de a frontvonal lényegében évekig mozgás- és eseménymentes maradt, és Mannerheim minden német nyomás ellenére megtagadta, hogy részt vegyen Leningrád körülzárásában.

Földrajzi helyzet

Következésképpen (és további nyomós okok miatt) a finnek számára 1944 késő nyarán az elvesztett háborúból való kiválás lényegesen könnyebb feladatnak bizonyult, mint Románia vagy főként Magyarország esetében. Hogy a fegyverszünet megkötésére égetően szükség volt, mindenki tudta: a szovjet túlerő ismét a karéliai földnyelven vonult előre, s úgy tűnt, immár csak ideig-óráig lehet feltartóztatni. Finnországban állomásoztak ugyan német csapatok, de Suomi – Magyarországgal ellentétben – nem volt megszállva, s ettől ebben az időpontban (1944 augusztusában, szeptemberében) már nem is kellett tartani. A kapcsolat felvétele Moszkvával nem követelt meg tehát semmiféle konspirációt, titkos előkészítést. A különbékének – Romániával és Magyarországgal ellentétben – belső ellenségei sem léteztek, akik miatt a kiválási terveket összeesküvésként kellett volna szőni. S egy további nagy különbség a finnek javára: a politikai vezetés számíthatott a hadsereg feltétlen lojalitására. A tét persze merőben más volt, mint Közép-Európában: a kiválás a háborúból nem azt


jelentette, hogy az országon a Vörös Hadsereg átvonul (s azt valószínűleg megszállja), hanem ellenkezőleg: egy jó időben megkötött fegyverszünet Suomit éppen ettől a sorstól menthette (és mentette) meg. Az északi, stratégiailag peremnek számító földrajzi helyzet itt döntő tényezőnek és előnynek bizonyult.

Szembefordulva a németekkel

Az 1944. szeptember 19-én Moszkvában megkötött finn–szovjet fegyverszünetnek egy magyar vonatkozású érdekessége, hogy az egyezmény szövegét Budapesten – úgy tűnik – félreértették, és Horthy erre a félreértésre egy egész sor (természetszerűen hibás) politikát is épített. A szeptember végén Moszkvába induló magyar küldöttségnek a kormányzó a finn megoldást jelölte ki célul, mert, úgy mond, a Szovjetunió a finneket (a románokkal ellentétben) nem kötelezte arra, hogy az országukban tartózkodó német csapatokkal fegyveresen szembeforduljanak. Horthy tudvalévőleg irtózott a gondolattól, hogy az eddigi szövetségest „hátba kelljen támadni”; szintúgy ismeretes, hogy ez az anakronisztikus lovagiasság milyen szerepet játszott az október 15-i kiugrási kísérlet elvetélésében. A valóság azonban az volt, hogy a moszkvai finn–szovjet fegyverszüneti megállapodás szövege, jóllehet nem beszélt fegyveres támadásról, a finneket a német csapatok internálására kötelezte. A Wehrmacht egységeinek ugyanakkor mindössze két hét határidőt adott arra, hogy elhagyják az országot. Mivel ez csak Norvégia irányába történhetett meg, mivel a skandináv korai tél küszöbön állt, s mivel az északi útviszonyok több mint 200 ezer ember elvonulására ily rövid idő alatt teljesen alkalmatlanok, a finnek számára az első perctől kezdve világos volt, hogy Sztálin tőlük is egy, a németek ellen vezetett hadjáratot követel. Ez elkerülhetetlennek látszott, mert minden jel arra mutatott, hogy „internálás” alatt Moszkva azt érti: Finnország a német katonákat kiszolgáltatja a Szovjetuniónak. A németek pedig, ezt mindenki tudta, ilyen kilátásokkal nem fogják önként letenni a fegyvert.

A finnek lenyelték ezt az utolsó keserű pirulát is. Szembefordultak a németekkel. Egy többhónapos, 1945 tavaszáig eltartó háborúban kiszorították a Wehrmacht maradványait az ország északi részéről. A németek erre az „árulásra” a felégetett föld stratégiájával feleltek, amelynek a finn Lappföld települései áldozatul estek. De ezzel a játszma el is dőlt. Kortársak a háborút követő első években ugyan még nem merték eldönteni, hogy a Szovjetunió vajon Finnországra is hasonló módon rákényszeríti-e rendszerét, mint ezt Kelet- és Közép-Európában tette. A mai visszapillantó számára viszont nyilvánvaló, hogy a finn külön út lehetősége (egyedi esetként a Szovjetunió által legyőzött kis szomszédok között) akkor nyílott meg, amikor az országnak végérvényesen sikerült elkerülnie a szovjet katonai megszállást.

2. Képek


1. Olaj, petróleum, gáz. Lakás és közvilágítás a múlt századbanEMBER ÉS KÖRNYEZETE

SIPOS András

Olaj, petróleum, gáz

Lakás és közvilágítás a múlt században

Századunk első évtizedében a magyar középosztály használatára kiadott reprezentatív háztartástani kézikönyv szerzőnője még úgy vélekedett, hogy „helyes kezelés és a lámpa belsejének tisztántartása által a petróleumlámpától épp oly fényt nyerhetünk, amely mellett tökéletesen jól látunk, és a szemünknek sem káros”. Az alább felsorakoztatandó adatok mégis azt igazolják, hogy Budapest társadalmának különböző rétegei, persze lehetőségeik arányában, nagyon is fogékonyak voltak a korszerűbb világítási módok által nyújtott előnyök iránt. Meglehetősen evidens, de viszonylag ritkán említett és még ritkábban hangsúlyozott tény: az ipari forradalom, a modern tömegtermelés és tömeges fogyasztás kibontakozásának kora egyben a mindennapi emberi életkörnyezet – esti utca, lakás, munkahely – hatalmas arányú kivilágosodásának korszaka is volt.

Lámpabél, lámpaüveg

A világítás technikája ugyanis – legalábbis a szolgáltatott fényerősség tekintetében – az ókor óta először a 18. század végén mutatott fel ugrásszerű fejlődést. Ekkor találta fel Franciaországban Argand a róla elnevezett ún. kör alakú (valójában csőszerű) lámpabelet, ezzel elérte, hogy a levegő belülről is táplálja a lángot, tetemesen fokozván annak világító erejét. Munkásságát a lámpaüveg feltalálásával folytatta, ami a láng fenntartásához legkedvezőbb levegő-bevezetést biztosította. Eredményei a maga korában szenzáció értékűek voltak, ez azonban még csupán a hagyományos olajlámpa tökéletesítését jelentette. A kevéssé jómódú városi lakosságnak továbbra is mindennapos világító eszköze maradt a faggyúgyertya, amelynél a bél tökéletesen el nem égett, elszenesedő végét minduntalan az ollóhoz hasonló koppantóval kellett levágni. A sztearingyertyát csak 1818-ban találták fel, de elterjedése egészen az 1830-as évekig, 4 teljesen elégő gyertyabél megalkotásáig váratott magára. A működéshez folyamatos utántöltést igénylő világító eszközök fejlődését betetőző petróleumlámpának pedig még a felfedezése is messze volt – erre csak az 1850-es években került sor –‚ amikor a 18–19. század fordulóján már megvalósult a világító anyag egy központból, csőhálózaton keresztül való elosztása a kőszénből fejlesztett világítógáz formájában.

A világítás ily módon szinte a leghamarabb válhatott modern, nagyipari jellegű városi közszolgáltatássá. Elterjedésének menetét az egykorú megközelítésben a „magánvilágítás” fogalomkörébe sorolt szférában megmutatkozó igényen és fizetőképes keresleten kívül lényegesen befolyásolta az is, hogy a közterületek megvilágítása a legszorosabban összefüggött a városi közigazgatás rendészeti vonatkozású teendőivel. Természetes, hogy a kérdéskörrel már jóval azelőtt is foglalkoztak. Párizsban például már a 17. század hatvanas éveitől kezdve rendes világítási naptár szerint gyújtották és oltották az utcai gyertyákat majd olajmécseseket.

A 19. századi modern urbanizáció időszaka egybeesik a világítógáz megjelenésével és elterjedésével. A világítás ügye az elsőrendű várospolitikai kérdések közé emelkedett – a megfelelő ivóvíz, a szennyvízelvezetés, a közegészségügy, az egészségügyi követelményeknek is megfelelő élelmiszerforgalmazás még sokkal égetőbben jelentkező követelményei mellett.

A közvilágítás és a magánvilágítás modernizálása mintegy feltételezte egymást. A gázvilágítás megvalósítására koncessziót nyerő tőkés vállalkozások számára a magánfogyasztás jelentette az üzletet, a korabeli városgazdaság kereteibe pedig nem fért bele a világítás, mint nagyüzem „házilagos” működtetése. Városi közvilágítás világítógázzal először 1806-ban létesült az egyesült államokbeli Baltimore-ban. Európában London az úttörő (1808-ban alakult meg az első gáztársulat, a gázvilágítás 1814-ben kezdett el üzemelni). Az ezt követő években a kontinens nagyvárosaiban gyors ütemben terjedt el a hatásos új világítási mód.

Üvegablakos mécsesek

Budán csak 1777-ben, Pesten pedig 1790-ben gyulladtak ki először az utcai világítás lángjai: üvegablakos szekrénykékbe zárt, repceolajjal égő kanócos mécsesek voltak ezek. Pontosan jelzik e tények, hogy a két város


ekkor még a nagyvárossá és az ország központjává fejlődésének a legkezdetén állt. A századvégen Buda már országos szintű közigazgatási szervek székhelye, Pest pedig forgalmas vásárváros volt. Mégis Pest csak a 19. század elejétől kezdett a kiformálódó nemzeti piac központjává válni, és az így nyert lehetőségek alapjain bontakozott majd ki Pest saját iparának fejlődése és a városi társadalom mélyreható átalakulása. Ez utóbbi a népességszám rohamos növekedését és a modern urbanizációs jelenségek felbukkanását hozta magával. (A századfordulón Pesten és Budán a lakosok száma együttvéve kb. 60 ezer, 1851-ben 173 ezer fő, 1869-re 270 ezer fő.)

Polgári igény a világosság

Az életformájukat tekintve is modern polgári elemek – különösen a tisztviselő-értelmiségi rétegek – nagyarányú felszaporodása hallatlanul megnövelte a gazdaságos, könnyen kezelhető, a korábbinál tetemesen több fényt szolgáltató lakásvilágítási módok iránti szükségletet. A korszerű lakásvilágítás segíthetett a polgári lakást a szellemi munka, a társasági érintkezés és a családi élet kellemes terepévé varázsolni. A város központi kereskedelmi-társadalmi funkciójához és az ezekkel összefüggésben megnövekvő idegenforgalomhoz reprezentációs igények kapcsolódtak, az üzleti és kulturális élet fellendülése, az ezek otthonaiként szolgáló városnegyedek méltó megvilágítást kívántak. A városban még talajtalan, az itteni viszonyokba még szervesen be nem illeszkedett, vagyontalan elemek tömeges bevándorlása pedig sürgette a rendészeti szempontok figyelembevételét a várospolitikában.

Egy porosz vállalkozói csoporttal megkötött koncessziós szerződés már 1846 végén eljutott az aláírásig, de az építkezés a szabadságharc, majd az azt követő zavaros viszonyok következtében meghiúsult. Miközben a városi tanács már az 1810-es évek óta több ajánlatot is visszautasított, néhány épület már berendezkedett egyedi gázvilágításra. A színházi kultúrának a közép-európai modern nemzettudat kifejlesztésében és a polgári forradalom eszmei előkészítésében játszott kiemelkedő szerepét ismerve szimbolikus jelentőségű, hogy az elsők egyike volt az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház is.

1856. december 23-án egy bécsi és trieszti tőkéseket tömörítő vállalkozói csoporttal sikerült tető alá hozni azt a koncessziós szerződést, amely végül lehetővé tette, hogy Pest utcáin első ízben kigyulladjon 838 gázlámpa. A főváros gázellátását ettől kezdve 1910-ig az Általános Osztrák Légszesztársulat (1891-től Általános Osztrák–Magyar Légszesztársulat néven) – monopoljoggal látta el. Bár a szerződés részletes előírásokat tartalmazott a lángok színére, nagyságára, fényességére vonatkozóan, a premiert az egykorú sajtó úgy értékelte, hogy „... a belváros utcáin...hogyha egymásba nem ütköztek is az emberek, de mindazonáltal még a hitelezők előli menekülésre a fennmaradt homály elegendő palástot nyújtott.”

Gáz a közvilágításban

A gáz, mint vitathatatlanul legkorszerűbb világítási mód, nagy vetélytársa ekkor még – miként világszerte – az 1860-as években elterjedt és tömegfogyasztási cikké vált petróleum volt, amely sokkal jobban égett, nyugodtabb, egyenletesebb fényt adott, mint az addig használt növényi olaj. Előnye volt a petróleumnak, hogy a lámpák gyártását a növényi olajlámpák immár tökéletesen kifejlesztett szerkezetére lehetett alapozni. Egy jó, Argand-féle égővel működő petróleumlámpa a szolgáltatott fényerő tekintetében felülmúlhatta nemcsak a közönséges egylyukú gázlángot, de még a század eleje óta használatos, nagyobb felületű lánggal égő ún. pillangó-égőt is. A petróleumlámpa eddigi eredményeivel már el is érte lehetőségeinek végső határát. A gázlámpának pedig hosszú időre elegendő előnyt biztosított az, hogy utántöltés nélkül korlátlan ideig égethető és egész kezelése sokkal egyszerűbb volt.

A gázcsövek Budapestet is gyors ütemben hálózták be. Az egy lakosra jutó gázfogyasztás 1869 és 1910 közötti alakulását mutatja az alábbi táblázat:

Üzleti év Lakosság száma Egy lakosra jutó fogyasztás (m3)

1869–1870 280 349 15,7

1880–1881 370 767 24,8

1890–1891 506 384 39,1

1900–1901 733 358 49,5


1910–1911 880 371 71,6

Láthatjuk, hogy a vizsgált periódus első húsz évében, amikor a gázt még szinte kizárólag világítási célra használták; a fajlagos gázfogyasztás növekedése jóval nagyobb mértékben múlta felül a népességszám gyarapodásának ütemét, mint a másodikban.

A közvilágítás terén a gáz teljes egyértelműséggel átvette a domináns szerepet. Ezt segítette az a gázszerződés, amely alacsonyabb áron állapította meg a közvilágítás díját, mint a magánvilágításét. 1896-ban, amikor már több mint tízezerre rúgott a bekapcsolt közvilágítási lángok száma, utcai petróleumlámpából csak 2565 darabot tartottak nyilván. Pest már nagyvárosiasan kiépült belterületén már szinte mindenütt gáz égett.

A magánvilágítási lángok számának alakulását a kővetkező adatsor mutatja:

Év Magánvilágítási gázlángok száma

1870 37 051

1880 67 009

1890 133 581

1900 264 038

1910 398 480

A legdinamikusabb fejlődést 1880 és 1900 között észlelhetjük: a gázlámpák száma megduplázódott. A számok a lakásvilágítás mellett magukban foglalják az üzletek, irodák, vendéglátóhelyek, de a gyárak, műhelyek, raktárak, ipartelepek, sőt a nem városi tulajdonú középületek teljes világítását is. Bár számszerű becslésre nincs alapunk, nem lehet kétséges, hogy a lakásvilágításra eső hányad igen csekély lehetett.

2. Képek


1. A Szovjetunió és a kisországokKÖZÖS DOLGAINK

GLATZ Ferenc

Tudomány és államnemzeti képviselet

A magyarság és a szomszéd népek viszonyának rendezése évtizedes feladat. E rendezés szándékával adott helyet 1990-ben az Európa Intézet a szlovák–magyar értelmiségi találkozónak (vö. História 1991. 2–3. szám), majd 1991 áprilisában a román–magyar történészek találkozójának (Ennek anyagából és előadásaiból közlünk itt részleteket.) E rendezvénysorozathoz tartozik a német–magyar együttélés konferenciája is, melynek előadásaiból következő számainkban fogunk részleteket közzétenni. (A szerk.)

Tudomány és államnemzeti képviselet

Megnyitó

Kerek tíz év után az első román–magyar történésztalálkozóra jöttünk össze. A korábbi találkozókhoz képest egészen más körülmények között. Noha mind a két követség közrejátszott ennek a létrehozásában, mind a budapesti román, mind a bukaresti magyar követség, végül is ez a találkozó a szabad értelmiségiek szabad eszmecseréje. Nem része kormányközi megállapodásoknak, nem része akadémiák közti megállapodásoknak. Az Európa Intézet Budapest egyik funkciója éppen ez lehet Közép-Európa útkereső időszakában: a nem pártokban, hanem népben, nemzetben gondolkodó értelmiségieknek fórumot biztosítani, az áthidalhatatlannak látszó párt-nézetkülönbségektől, nemzeti ideológiai ellentétektől elszakadni.

Két eseményről szeretnék említést tenni. Az egyik az 1980., a másik az 1990. évhez kötődik. 1980-ban a bukaresti történész világkongresszuson Pascu professzor feltette nekem a kérdést, hogy miért nem járok gyakrabban Romániába. Én azt mondtam: nekem, az én generációmnak, az a rendszer, ahol a pártközi és államközi tárgyalásokon az állami vezetők csókolódznak egymással, s az asztal alatt pedig rugdossák egymás lábát, ez a rendszer az én generációmnak nem megfelelő. Mindenki tudja, hogy ez a rendszer a román–magyar kapcsolatokban nem funkcionált jól. A másik élmény, amit fel akarok említeni, az 1990. január 15., amikor, mint a kormány tagja, Bukarestben látogatást tettem. Két kiváló miniszter, akikben emberként is kiváló értelmiségit ismertem meg, Plesu miniszter úr és Sora miniszter úr, egymás után tartották a beszédeket és természetesen én is tartottam egy beszédet. Az én elképzelésem az volt – és ezért utaztam Bukarestbe –‚ hogy a sztálini rendszer összeomlásának időszakában új alapokra kell helyezni a térség népeinek együtt élését. Az államszervezet formáit még nem ismerjük, de egy biztos: az értelmiségnek kulcsszerepe lesz abban, hogy szót tudjunk érteni a szomszédokkal, szlovákokkal, oroszokkal, románokkal. Ezért utaztam Kárpátaljára, Bukarestbe, majd Pozsonyba. Azt, hogy a diktatórikus rendszer hogyan temeti maga alá a történettudományt, én eddig még senkitől sem hallottam olyan élénk színekkel ecsetelni, mint akkor Sora miniszter úrtól. A Ceausescu-diktatúra – és mi is gondoltunk a magyarországi 50-es évekre –‚ a személyi kultusz hogyan gyűrte a politikai ideológia céljai alá a történetírást. És senkitől sem hallottam sem akkor, sem azóta jobban ecsetelni egy humánus közép-európai politikai rendszer kiépítésének szükségét, mint Plesu minisztertől. Én ott arról beszéltem, hogy most már megszűntek azok a rendszerek, amely rendszerekre az értelmiség minden rosszat ráfoghatott. Megszűnt az az időszak, amikor a folyosón román és magyar történészek nagyon jó viszonyban voltunk, de nyilvánosan fellépni egymás mellett tulajdonképpen nem mertünk. Feszengtünk, féltünk: nem tudtuk, kinek ártunk, kinek használunk. És arról beszéltem: ebben az új rendszerben az értelmiség felelőssége sokkal nagyobb, mint korábban. Nem mondhatja egyetlen magyar, sem román kolléga: azért vitatkoztam XY-nal a nemzetközi konferencián, mert otthon a pártközpontnak ilyen és ilyen jelentést kell írni.

Nemcsak a gazdaságban, a politikában, de a kultúrában és a tudományban is új intézményeket és új fórumokat kell kialakítani. (De – zárójelben hadd tegyem hozzá: nagy hiba volna, ha lemondanánk azokról a rendszeres – igaz, korábban formális – találkozókról, amely találkozók szükségesek a két értelmiség között.) Én úgy gondolom, hogy az Európa Intézet és a Közép-Európa Klubnak ez a mai rendezvénye éppen azt reprezentálja, hogy országaink értelmiségei az állami, párt s egyéb hivatalok, szervektől függetlenül is képesek a közös problémákról őszintén beszélni. Megszűnt a történettudomány azon funkciója, hogy hivatalos politikai pecsét legyen a napi politikán. És mivel a történettudomány többé nem aktív része a politikai ideológiának, remélhetően a tudományos viták valóban szakmai tudományos viták lesznek. Remélem, hogy nem lesz többé ún. szlovák tudományos álláspont, román tudományos álláspont és egy magyar tudományos álláspont a közösen megélt történelemről. A nemzeti-állami reprezentáció helyett önállóan gondolkodó kutatók, író egyéniségek


véleménykülönbségeit és álláspontjait hallhatjuk majd. A tudományt, a gondolkodást megöli az állami, a nemzeti képviselet kötelezettsége.

Abban természetesen csak reménykedhet a mai értelmiségi, hogy olyan politikai rendszerek fognak kialakulni a következő években a térségben, amelyek akkor is eltartják a történészt, ha az nem éppen bizonyos „nemzeti” vagy „állami álláspontok” harcosa, képviselője.

Én úgy gondolom, hogy erről a konferenciáról beszélve nem román–magyar konferenciáról kell szólni, hanem román és magyar történészek tanácskozásáról. Nem államok, nemzetek közötti reprezentációról, hanem egyének közötti vitáról. És remélem, hogy ilyen szellemben fog sor kerülni igazán éles vitákra.


1. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról�POPA, Radu (Románia)

A román történetírásról

Előadásrészlet

Nem olyan minőségben tettem eleget a meghívásnak, mint a Román Történész Front tagja. Személyes minőségemben vagyok itt. Előfordulhat, hogy az én gondolkodásmódom sok román kollégám gondolkodásmódjától eltér. (Talán azért van az, hogy egyesek közülük nincsenek jelen.) Nagyon örülnék, ha a magyar kollégák között lennének olyanok, akik hozzám hasonló véleménnyel vannak, ugyanúgy látják a dolgokat. Ebben az esetben lehetséges lenne egy dialógus, pozitív tudományos hatással.

Nem tudom, hogy 10–20 évvel ezelőtt Önöknél hogyan szerveztek hasonló tudományos találkozókat. Nálunk mindig nagyon alaposan előkészítettek voltak, a párt központi bizottsága propaganda osztályának szintjén megbízást és meghatalmazást adtak, a megbízottaknak jogukban állt a meghatalmazás keretén belül intézkedni. A delegációnak volt felelős vezetője, aki arra vigyázott, hogy mindenki a meghatalmazása keretén belül maradjon. Így repültem én ki majd 20 évvel ezelőtt a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságból, mert nem tartottam tiszteletben a felkérésem előírt határait. Velem együtt repült akkor Demény Lajos is. Elnézést kérek, hogy ezeket az eseményeket felidézem, de olyanok, mint a rémálom. Remélem, hogy nem fognak megismétlődni soha többé.

Rátérve szakterületemre, a régészetre: már a két nép első találkozásának időpontja, körülményei vitatottak a neolitikus kor szakértői között. Egyesek úgy vélik, hogy a két nép a 900-as évek környékén került először kapcsolatba egymással, mások 2–300 évvel későbbre teszik. A fontos nem is az, kinek van igaza, hanem, hogy tudományos kutatás alapján állapítsuk meg az időpontot. Ha így határozzuk meg az időpontot, akkor annak hatása az általános történetírásra, nemzeti tudatra még fontosabb. Hiszen ezzel a témával kapcsolatban a két történetírásban olyan sémák alakultak ki a 19. században és különösen a 20. század második felében, amelyek ellentmondásosak. A folyamat tulajdonképpen már a 18. században elkezdődött. A 19. században egy szűkebb, tanult társaságra korlátozódott a vita, viszont a 20. század elejétől, ahogy fokozódó politikai tartalmat kapott, kiszélesedett.

Az átpolitizálódott régészeti szakkérdés eldöntéséhez sok salakot gyűjtöttünk. Sok olyan leletről került be tudósítás a szakirodalomba, amelyeket abszolút biztosaknak jelentettek ki, holott egyáltalán nem azok. Másrészt a politikai elvárások nyomására nagyon fontos leleteket kellett figyelmen kívül hagyni. Elsikkasztották őket, a kutatóknak befogták a száját. Például Temesvár környékén felfedeztek egy honfoglalás kori leletet vagy temetkezési helyet, az archeológus először az igazgatójának jelentette. Én magam a Maros középső folyásánál ásattam. A területért felelős belügyminisztériumi ezredes üzent, hogy keressem meg. Visszaüzentem, hogy jöjjön ő hozzám – ekkortájban már nem volt sok vesztenivalóm. Másodszor már nem léphettem be a megyébe, csak este, titokban, egy papnál megszállva.

Több anekdotát nem mesélek. Meggyőződésem: a mi kötelességünk, hogy saját dolgainkat otthon rendbe tegyük. Ha a „salakot”, a lelethamisításokat félreraktuk, kedvező feltételeket teremthetünk. A magyar szakértők feladata, hogy az esetleges politikai megfontolásoktól befolyásolt régészeti leletek esetében ugyanezt megtegyék Magyarországon.


1. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról�SZÁSZ Zoltán

A román–magyar kapcsolatok vitás kérdései

Előadásrészlet

A viták ott kezdődnek, hogy tulajdonképpen mióta is vannak kapcsolataink? A magyar honfoglalástól – ha elfogadjuk a dáko-román kontinuitás elméletét. A 12–13. századtól – ha nem fogadjuk el. Aztán a 12–13. századtól – ha elfogadjuk, hogy a középkori magyar állam csak ekkor terjesztette ki tényleges fennhatóságát a kora feudális berendezkedésű Erdélyre. A román eredetkérdés túlságosan is nagy, túlságosan megterhelt is ahhoz, semhogy szakmai úton röviden eldönthető volna.

Közös történelmünk láncolatából a kapcsolatok két alaptípusa emelhető ki.

Az egyik: a magyarság kapcsolata az erdélyi románokkal, mint a királyság szerves részét képező alattvalókkal, majd nemzetiséggel egészen a történelmi magyar állam 1918. évi összeomlásáig. A románságnak ez a része betagozódott a koronként változó államiságba, s bizonyos mértékig a magyar kultúrkörbe.

A vitás kérdésekből itt csak önkényesen emelhetünk ki néhányat. Elindult-e a románság a nemesek, székelyek, szászok után a negyedik rendi nemzetté alakulás útján? Volt-e rendszeres etnikai elnyomás a középkorban? Volt-e nemzeti jellege a Horea-vezette parasztfelkelésnek? Forradalom volt-e 1848, illetve kik voltak a forradalmárok? El akartak-e szakadni a románok a 19. században a koronától? S végül az a kérdés, melyben sűrítve jelennek meg szinte az összes vitaelemek: az önálló Erdély jellege, másként fogalmazva: „a harmadik román fejedelemség” kérdése.

A legtöbb hazai történész az önálló magyar államiság egyenes folytatójának tekinti Erdélyt, a román felfogás egy (vitatható) saját népi többségre s egy (vitatható) régmúltra hivatkozva román jellegűnek. Ha volna is a korban román többség, attól még Erdély nem lesz román fejedelemség. Ilyen alapon egyébként – Niederhauser Emil hasonlatával szólva – a Habsburg Birodalom egy szláv állam volna... Előkészítői-e a modern magyar nemzetnek az erdélyi fejedelmek törekvései, a román nemzetnek Mihály vajda rövid uralma, vagy éppen a román paraszttömegek mozgalmai? Annyira súlyos vitakérdések ezek, hogy itt valójában nincs is polémia; mindenki hajtogatja a magáét.

A kapcsolatok másik szférája a két államiság egymáshoz való viszonya. A vitás kérdések sora itt is a kezdeteknél kezdődik. Mi volt a magyar királyság szerepe Moldva és Havasalföld államának alapításában? S azután a továbbfutó kérdés: az államközi kapcsolatok jellege: az alá és fölérendelések, szövetkezések megítélése. A magyar történetírás a középkorra hiteles források alapján általában a nem-egyenjogú partnerséget emlegette, a román ugyancsak hiteles források nyomán a vajdaságok függetlenségének tényezőit emelte ki. Amíg fennáll az egységes középkori magyar állam, addig a függőség-mozzanat a domináns; bonyolultabbá a kérdés 1526 után, az erdélyi fejedelemség időszakában válik, ahol a nagyságrend már nem kirívóan eltérő, s egymásra torlódnak a török függőség fokának (és változásainak), a gazdasági fejlettségnek, belső stabilitásnak, háborús katasztrófáknak problémái. Ebben a kérdéskörben mindkét oldalon volna mit revideálni.

Talán optimizmusra adhat okot általában is az 1848-ra vonatkozó nézetrokonság. Az oly súlyos román–magyar konfliktussal terhelt év államközi kapcsolatainak megközelítésében feltűnően közel állunk egymáshoz.

1918–20 után a kapcsolatok mindkét típusát elsősorban a békerendszer által teremtett új helyzet határozta meg, melynek két pólusát a kisantant és a magyar revíziós szándékok alkották. Erdélyben – Makkai László formulázásában – bekövetkezett a nagy „történelmi szerepcsere”.

A két állam egymáshoz való viszonya meglehetősen ismert a diplomáciatörténet szintjén, s különösen a 2. bécsi döntés körüli időből. Teljesen feltáratlan azonban a hétköznapi kapcsolatok szférája, mely a kereskedelmi, vállalati összeköttetésektől akár magyar és román tisztek 1940 utáni brassói mulatozásaiig terjed, s melyek


feltárása talán egyengetheti a sokat emlegetett 1910 utáni atrocitások higgadtabb elemzésének útját is.

Az 1945 utáni korszakot nehéz ma még áttekinteni. Ki tudja, hogy a felszíni felhőtlen barátság látszata mögül mit fog kibányászni 1956 előttre a történeti kutatás, s csak sejteni lehet, hogy milyen rejtett együttműködések voltak különféle területeken az 1960-as évek után is.

*

A problémák erősen lerövidített felsorolásából érzékelhető, mekkora feladathalmazzal kell szembenézni a történettudománynak is. A legnagyobb feladat nem újkeletű: az, hogy a politikafüggőségtől emancipálódjék a kutatás. „A nemzeti történettudományok többnyire egy zárt és merev érvrendszert dolgoztak ki és szegeztek szembe a másik fél álláspontjával. Így elkerülhetetlenné vált, hogy a história a politika pórázára kerüljön s gyakran nyíltan is bevallva készségét, a mindenkori államvezetéstől várjon útmutatást, sőt egyenesen irányítást. A történetírás feladata gyakorlati szempontból nézve tehát elsősorban informatív, nem pedig normatív természetű. Éppen ezért annak a kérdésnek eldöntése, hogy a múltból megoldásszerűen mi következik a jövőre nézve, meggyőződésünk szerint meghaladja e tudomány illetékességét.” Ezt Deér József írta az 1943/44-ben kiadott Magyarok és románok című két kötetes tanulmánygyűjtemény előszavában. A célt eddig még nem sikerült megvalósítania. De minden ilyen kísérlet biztató előrelépés lehet. A 20. század végén a történetírás ezzel szolgálhatja a valódi nemzeti érdekeket.

2. Képek


1. Románok és magyarok a történelemrõl. Glatz Ferenc, Radu Popa, Szász Zoltán és Egyed Ákos elõadásainak részletei az Európa Intézet 1991. áprilisi románmagyar konferenciájáról�EGYED Ákos (Románia)

A népi együttélés néhány kérdése

Előadásrészlet

Az együttélés békés formáiról és időszakairól nagyon szegényes írott forrásanyag, inkább csak feljegyzések állnak rendelkezésünkre. A békés együttélés a szürke hétköznapok történetéhez tartozott, a kortársak természetes dolognak tartották, jelentést sem kellett róla készíteni a felsőbb szerveknek. Az akták a konfliktusokról készültek. Azokat a forrásféleségeket kell szólásra bírnunk, amelyek közvetve ugyan, de megbízható tényanyagot tartalmaznak.

A népi együttélés múltja elsősorban – bár nem kizárólagosan – a parasztság történetében érhető tetten. A parasztság társadalmi struktúrája és össztársadalmi helyzete Erdélyben a „hosszú 19. század” folyamán nagy változásokon ment át. A paraszt a század első felében, 1848-ig, jobbágyi állapotban volt, a század második felében pedig szabad társadalmi rétegként élte a maga életét.

Közismert, hogy a jobbágyparasztság kívül állt a feudális nemzet keretein, a polgári nemzetek születése első időszakának nemzeti mozgalmai, ideológiája, a polgári műveltség s civilizációs eredmények alig befolyásolták. Igaz ez a román, a magyar s a szász jobbágyságra is. A különböző etnikumokhoz vallásokhoz tartozó, a különböző nyelvű parasztság társadalmi helyzete és sorsa azonos volt.

Bár a jobbágykérdés irodalma könyvtárnyi, az erdélyi jobbágyrendszer etnikai struktúrája mindmáig feldolgozatlan. Emiatt terjedhetett el a köztudatban az az egyoldalú sztereotip nézet, hogy Erdélyben a jobbágytartó nemes mind magyar, a jobbágy pedig román volt. A 18– 19. században a jobbágynép többsége valóban román etnikumú volt, a nemesség pedig szinte kizárólagosan magyar. De a társadalmi-történelmi valóság ennél bonyolultabb volt: a vármegyékben élő magyar parasztság éppúgy jobbágyi állapotba került, mint a román. Sőt, még a székely székekben és a Királyföld is jelentős számú magyar élt jobbágysorban. Történti források bőven vannak; a korábbi úrbéri összeírásokat most nem említve, hivatkozhatunk az 1820–1821-ben történt úrbéri összeírás anyagára, de az 1848 elején végrehajtott választójogi összeírásra is, amely a jobbágynép etnikai megoszlását is feltüntette.

Ez utóbbi adatfelvétel szerint a történeti Erdélyben 654 faluban éltek jelentős számban és arányban magyar jobbágyok, részben román jobbágyok, részben magyar szabad parasztok vagy határőri jogállásúakkal együtt. A jobbágyrendszer a népi együttélésnek társadalmi formája volt. Bár egyetlen úrbéri összeírás sem hangsúlyozza külön, hogy a magyar és román, esetenként a szász jobbágy állapota alapjában véve azonos volt, közvetett módon az adatok mégis ezt bizonyítják. A román és magyar jobbágyoknak sem jogi helyzete, sem a szolgálattétel nagyságrendje vagy a birtokolt területe nem mutat semmiféle különbséget. A magyar földesúr etnikai alapú megkülönböztetést nem tett, de nem is tehetett jobbágyai közt: a jobbágyok anyagi helyzetét s szolgálmányait a birtokolt telek jogi természete, a teleknagyság és a helyi jogszokás határozta meg. A jobbágyság egy közösséget képezett, s ezt az érdekek azonossága, valamint a kölcsönös szolidaritás érzése fogta át.

A várt történelmi fordulat 1848-ban következett be, főként a jobbágyfelszabadítás törvényi kimondása által. 1848 tavaszától mind a román, mind a magyar vezető réteg számított arra, hogy a felszabadult parasztság a nemzeti mozgalom támaszává válik. A balázsfalvi román nemzeti gyűlések vagy a magyar nemzetőrségek szervezése, majd a kolozsvári országgyűlés határozatai, törvényei mind ezt célozták. S bár a törekvések nem maradtak hatás nélkül a parasztság magatartására, a korábbi szolidaritási kötelékek mégsem szakadtak egyszerre szét: sok alkalommal még együtt léptek fel a robottétel ellen a román és a magyar jobbágy, ha egyes földesurak még szolgálatot követeltek, sőt később a földesúri kastélyokra is sok alkalommal együtt támadt a különböző etnikumú jobbágynép. A magyar jobbágyságot emiatt sok szemrehányás érte a nemzeti publicisztikában és memoárirodalomban.


A parasztság csak 1848 őszén, a polgárháborús viszonyok következtében integrálódott nagyobb arányban a saját nemzeti mozgalmakba. A román népfelkelés, a magyar parasztság jelentkezése a honvédelmi s a helyi védelmi alakulatokba, ekkor már nem egy helyen állította szembe egymással a volt jobbágynépet. De történeti források tanúsága szerint a helyi népi közösségek közt még a polgárháború legdinamikusabb szakaszaiban is csak egészen ritkán került sor etnikai alapon összetűzésre.


1. Az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és KutatóintézeteNYÍLT TÉR

BÉKÉS Csaba

Az 1956-os Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete

Az 1959 és 1963 között Brüsszelben működött Nagy Imre Intézet újraindításának javaslata már 1989 májusában felvetődött a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság), a Hajnal István Kör és a Nyilvánosság Klub egyik közös rendezvényén, majd az intézet megalapítását Nagy Imre és mártírtársai temetésén 1989. június 16-án Király Béla jelentette be, és a másnap életre hívott ideiglenes kuratórium megkezdte az előkészítő munkát. A TIB, a Magyar Tudományos Akadémia, valamint hazai és külföldi alapítványok támogatásával 1990-ben az intézet létre is jött, és 1991 elején megkezdődött a tudományos munka.

Felépítés, szervezet

Az intézet legfontosabb feladata feltárni az 1956-os forradalom előzményeit, a felkelés történetét és a nemzetközi politikai életre kifejtett hatását. A kutatás elsősorban az 1953-tól 1963-ig tartó korszakot fogja át és olyan témákra terjed ki, mint Nagy Imre 1953-ban meghirdetett reformprogramjának sorsa, az 1953–56 közötti értelmiségi ellenzék kialakulása, a felkelés, a fegyveres harcok, a fővárosi és a vidéki forradalmi események története, a forradalom leverése, az utóvédharcok és az azt követő megtorlás.

Vizsgáljuk az 1956 utáni politikai emigráció történetét, a forradalom bukásának hatását a nyugati értelmiségre, a politikai- és munkásmozgalmakra, valamint a nagyhatalmak és az ENSZ reagálását.

Az intézet szakmai irányítását nemzetközi kuratórium látja el. A testület örökös elnöke Heltai György, a brüsszeli Nagy Imre Intézet egykori igazgatója, a társelnökök: Benda Kálmán, Kende Péter (Párizs) és Király Béla. A kuratórium tagjai neves történészek, jogászok, közgazdászok, köztük az elnökség (fent említett) tagjai mellett ennek munkájában Bácskai Vera, Juhász Gyula, Varga János és Vitányi Iván vesz részt.

Az intézet két részlegből áll: a Magyar Tudományos Akadémia mellett működő dokumentációs és kutatóhelyből és a Történelmi Igazságtétel Bizottság mellett működő dokumentációs kutatócsoportból. A TIB mellett működő részleg gerince az Oral History Archívum, azaz a hangszalagra rögzített visszaemlékezések, interjúk gyűjteménye. Itt teljes életútinterjúk készülnek, főként az 1956-os események résztvevőivel, szemtanúival, a közelmúlt történelmének alakítóival, szenvedő alanyaival és a fontos események tanúival. Eddig mintegy 300 interjú készült el, közülük több könyvalakban is megjelent, vagy megjelenés előtt áll.

Kutatások, dokumentáció

Amikor elkezdtük a kutatásokat, rá kellett ébrednünk, hogy ismereteink Budapest-centrikusak és a vidéki eseményekről keveset tudunk. A széles körű dokumentum-feltáró munka a Hajnal István Kör szellemi bázisán, a Soros Alapítvány anyagi támogatásával vidéken 1990-ben kezdődött el. Első lépcsőben az ország 11 megyéjében indult meg a kutatás, elsősorban ott, ahol fontos események zajlottak az októberi napokban, tehát a nyugati; az északi, valamint az egyetemi városokkal rendelkező megyékben. A közelmúltban a Soros Alapítvány újabb pályázatának elnyerése urán ez év szeptemberétől a többi megye is bekapcsolódott a kutatásokba. A gyűjtött dokumentumok másolatainak egy példánya a helyi tudományos feldolgozás céljait szolgálja, egy másik példány pedig az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában létesített 1956-os különgyűjteménybe kerül.

Ott a dokumentumok nyilvántartását, rendszerezését intézetünk munkatársai végzik el, s a gyűjtemény kiépítése után ez más kutatók számára is hozzáférhető lesz.

Kiadványok, tervek

A közelmúltban jelent meg Az 1956-os forradalom című történelmi olvasókönyv, amelyet munkatársaink készítettek a középiskolák számára. A könyv hét fejezetben dolgozza fel a forradalomhoz vezető út, a felkelés és az azt követő megtorlás történetét.

Intézetünk adta ki Ungváry Rudolf Utána néma csönd című munkáját, amely az 1956-os miskolci diákparlament


történetét dolgozza fel. Nyomdában van a Petőfi kör vitáinak újabb, IV. kötete, amelynek címe: Partizántalálkozó – sajtóvita.

1991. június 13–15. között Budapesten nemzetközi tudományos konferenciát rendeztünk, ahol az 1956-os forradalom nemzetközi vonatkozásait, hatásait mértük fel magyar és külföldi résztvevők segítségével. A közeljövőben e tanácskozás jegyzőkönyvét adjuk közre kis példányszámban, magyar nyelven a hazai tudományos műhelyek, egyetemek, kutatóintézetek számára.

Ugyanakkor a konferencián különböző témakörökben elhangzott előadásokra alapozva négy angol nyelvű tanulmánykötet kiadását tervezzük, amelyek a nemzetközi szakmai közvélemény érdeklődésére tarthatnak majd számot: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában, Az 1956-os forradalom hatása a kelet-európai országokban, Az 1956-os forradalom és a világ közvéleménye, Forradalom és demokrácia címmel.

Terveink között szerepel évente egy tudományos tanácskozás megrendezése hazai és külföldi kutatókkal, és amennyiben anyagi lehetőségeink megengedik, az intézet ösztöndíjakat ír ki különböző kutatási témák támogatására.


1. Leskelõdõk. Könyvismertetés a Corvina Kiadónál 1991-ben, azonos címmel megjelent kötetrõlBACH Melitta – LACKÓ Mihály

Leskelődők

Corvina Kiadó, 1991

A Corvina Kiadónál jelent meg nemrég egy sajátos szemléletű, századforduló embereit kevés szöveggel és sok képpel hozzánk közel hozó kiadvány. (A szerk.)

A Leskelődők című képeskönyv két szerzője nem azért nyúlt a századfordulóhoz, mert ez ma olyan divatos. Egyikük sem szeretné, ha akkor élt volna. Ellenkezőleg! Inkább Nietzsche híres soraira gondoltak: „»Ó, bárcsak akkor éltem volna« –‚ így beszél az ostoba és felszínes ember. A történelem minden egyes szakaszának tüzetes szemügyre vétele után – még ha mindjárt a múlt legdicsőbb részéről van is szó – inkább így kiáltunk fel »Csak azt nem kívánom vissza! Annak a kornak a szelleme száz atmoszféra nyomással nehezedne rád, szépségének és jóságának nem örülnél, rossz dolgait pedig nem tudnád megemészteni.« – Az utókor minden bizonnyal a mi korszakunkról is pontosan így ítél majd: elviselhetetlen volt, egyszerűen nem lehetett élni benne. S az emberek mégis elviselik korszakukat? – Igen, mégpedig azért, mert a korszellem nem csupán lelkünkre nehezedik, hanem lelkünkben él is. A korszellem ellenáll önmagának, hordozza önmagát.”

Ezt a belül lévő korszellemet igyekszik megidézni a Leskelődők. Azt hozza közelünkbe a történelemből, amit legelébb szoktunk elfeledni: a képekben megőrzött pillanatokat, és a nyelvet, amelyen a régiek megszólalnak.

2. Képek


tankonyvtar.hu · web viewa falvak magyar lakossága már a középkor végére jóvátehetetlen...

Documents