KÁRPÁTALJAIPEDAGÓGUS-TOVÁBBKÉPZŐ INTÉZET

BRAUN ÉVA

SZÖVEGGYŰJTEMÉNYérettségi vizsgára magyar nyelvből

11. osztály

Ungvár, 2014

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY magyar nyelvből11. osztály – Ungvár, Kárpátaljai Pedagógus-Továbbképző Intézet, 2014.

Összeállította: Braun Éva

A szöveggyűjtemény a magyartanárok számára készült módszrtani segédkönyv. Az itt található szövegek a sikeres viszgadolgozat megírásához nyújtanak segítséget a 11. osztályban. Minden szöveghez alkotó feladat is kapcsolódik.

Lektorálta:Györke Magdolna, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének docenseSzerhijcsuk Júlia, a Kárpátaljai Pedagógus-továbbképző Intézet nemzetiségi osztályának módszerésze

A módszertani segédkönyv a Kárpátaljai Pedagógus-Továbbképző Intézet tudományos-módszertani gyűlésén volt elfogadva.

2

Закарпатський інститут післядипломної педагогічної освіти

БРАУН Є. Л.

ЗБІРНИК ПЕРЕКАЗІВдля державної підсумкової атестації

з угорської мови для загальноосвітніх навчальних закладів з навчанням

угорською мовою

11 клас

Ужгород – 2014

3

Рекомендовано Міністерством освіти і науки України(наказ від 27.12.2013 № 1844)

ЗБІРНИК ПЕРЕКАЗІВ для державної підсумкової атестації з угорської мови для загальноосвітніх навчальних закладів з навчанням угорською мовою. 11 клас – Ужгород, 2014 р.

Укладач: Браун Є. Л.

Методична розробка для вчителів угорської мови загальноосвітніх навчальних закладів з угорською мовою навчання. Збірник містить тексти переказів для проведення державної підсумкової атестації учнів 11 класів.

Рецензенти: Дєрке М. Ж. – доцент Ужгородського національного університету, кафедра угорської філологіїСергійчук Ю. П. – методист кабінету освіти національних спільнот ЗІППО

.

4

Bevezető

A szöveggyűjtemény a magyar tannyelvű középfokú iskolák magyartanárai számára készült segédkönyv. Az itt található szövegek az érettségi vizsgára való felkészülésben, a tartalomírás gyakorlásában nyújtanak segítséget a 11. osztályos tanulók számára.

Az anyanyelv használatának fejlesztése fontos feladata az iskolának, a pedagógusnak, a magyartanárnak egyaránt. A tanulók fogalmazó- és kifejezőképességük fejlesztését, a megfelelő nyelvhasználat és logikus gondolkodás, valamint a magyaros fogalmazás és a megfelelő stílus kialakítását szolgálják az itt található feladatok.

A tartalomírás céljára összeállított gyűjtemény változatos szövegeket tartalmaz: tanulmányokat és esszéket, valamint részleteket szépirodalomi alkotásokból. A szöveghez illeszkedő alkotó feladatok logikusan kapcsolódnak egy-egy témához, valamint lehetőséget adnak a tanulók számára az önálló véleményalkotás, illetve véleménynyilvánítás kifejtéséhez, megfogalmazásához.

A gyűjteményben található alkotások különböző korokból származnak, ezért a tanulók munkáinál a ma használatos helyesírási szabályokat kell figyelembe vennünk, valamint ezt kell megkövetelnünk. Kivételt képeznek az adott részletben található idézetek.

Braun Éva

5

1.

Holnap is élünk

Kovács Vilmos a kárpátaljai magyar irodalom legjelentősebb alkotója költőként indult 1957-ben megjelent Vallani kell című kötetével. Új hangot jelentett ez a könyv, a falu történelmi átalakulását énekelte leginkább, de már a személyi kultusz utáni frissebb szellemben. Kovács Vilmos élményeit ekkor még elfödik a falusi nosztalgiák, emlékezések. Költészetét erősen uralja a múlt, de az is látszik már, hogy verseiben az emlékek progresszív funkciót kapnak. Szakolczay Lajos jó érzékkel figyelte meg, hogy a falusi élményvilág, a Gáton eltöltött gyermekkor Kovács Vilmos képalkotó fantáziáját gazdaggá tette, s első kötetének legszebb értékeit a csend és a nyugalom harmóniáját tükröző, festői látásmóddal megalkotott képek jelentik. Természetleírásaiban intenzív költőiség nyilatkozik meg. Természetlírája emberi vonatkozású üzenetekkel telik meg, képeinek olykor erőteljes belső izzása, feszültsége van. Előbb úgy érezte, az a hivatása, hogy „ennek a lázas kornak” hű krónikása legyen, mert csak a kor összes kihívásait vállalva lehet nyugalmasabb századok megteremtője az ember. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján versei már nem a tájakat festik, hanem az ember belső világát, s a verseiben megjelenő költői személyiség már nem nosztalgikus, hanem új hitek énekese…

Költészetének legszebb eredményeit a hatvanas évek közepe után keletkezett művei, az 1968-as Csillagfénynél című kötete, valamint a hetvenes években folyóiratokban megjelent, kevés számú új verse tartalmazza. Ekkor már felszabadítja magában a korábban elfojtott élményköröket, s komorabb, érdesebb hanggal szól

6

az európai ember történelmének és jelenkorának összefüggéseiről. A történelmi látásmód fölerősíti költészetének egyetemes felelősségérzetét, s ezzel egy időben a kárpátaljai magyarság történelmi élményeinek, sorsérzésének hangot ad költészetében.

Ennek a szemléleti mélyülésnek az előkészítője Kovács Vilmos pályáján legnagyobb epikus vállalkozása, Holnap is élünk című regénye. Ez a regény 1963-ban készült, egy időben Dobos László Messze voltak a csillagok és Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regényével. Miként szlovákiai írótársai, Kovács Vilmos is szembenézett szűkebb közösségének történelmi tapasztalataival…

A Holnap is élünk című regényében megnyilatkozó összetett történelmi látásmód fölerősítette költészetének történelmi érzékenységét, felelősségtudatát is. Hangváltást is eredményezett a számvetés: hangja visszafogottabb, meditatívabb lett, keserű és illúziótlan. Verecke című verse a költői személyiség történelmi meghatározottságának a számvetése és megítélése:

Ez hát a hon… Ez irdatlanhegyek közé szorult katlan.S az út… Kígyó vedlett bőre.Hány népet vitt temetőre.S hozott engem, ezer éve,Árpád török szava, vérebélyegével homlokomon…

A magyarság a Vereckei-hágón keresztül jött a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe. Verecke gazdag érzelmi tartalommal telített történelmi név. Elég Ady híres versére utalni: az Új versek prológusa, a Góg és Magóg fia vagyok én büszkén vallotta: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall”. Ami Ady versében egyetlen motívum, Kovács Vilmos költeményében teljes

7

világnyivá nő: neki otthona és sorsa az, ami a magyarság legnagyobb részének csak történelmi emlék, a nemzeti történelem „úti élménye”. Már a vers kezdő sora jelenné emeli a múltat (…) Előbb a természet látványa jelenik meg, nagy feszültséget teremt az ellentét, mely sejteti, hogy nagy emberi próbák színhelye ez a táj, hiszen az „irdatlan hegyek” között nem lehet elkerülni a „katlant”, ezen keresztül vezet a történelem útja. (…) Útvonala, a honfoglalással kezdődően azonban sorsa is azoknak, akik itt maradtak, akiknek ez lett a „hon”-a.

(Görömbei András)

8

2.

Márai és a magyar nyelv

Márai Sándor, akit nevezhetnénk eszményi polgárnak, és aki hontalanságában is megmaradt magyar írónak, 1947-ben a II. Világháború utáni első nyugat-európai útjáról hazatérve – többek között – így nyilatkozott a magyar nyelvről és irodalomról: „...engem...soha nem érdekelt semmi más: csak a magyar nyelv és annak felső fokú teljessége, a magyar irodalom. (...) ez a nyelv és ez az irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok „én”, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok...”

Milyen fontos megállapítások fogalmazódnak meg az idézett szövegrészben? Először is az, hogy a magyar irodalom a magyar nyelvnek a felső fokú teljessége. Vajon kétségbe vonhatjuk-e ennek az igazát, ha arra gondolunk például, hogy a Halotti beszéd a XII. Század végén a maga logikus felépítésével, meggyőző erejével, költőiségével már kiforrott irodalmat képviselt. Hogy Balassi Bálint költészete egy színvonalat jelentett kortársának, Shakespeare-nek a szonettjeivel és a francia Pierre de Ronsard költészetével. Hogy a XIX. század első felében Arany a népnyelvet, Petőfi a köznyelvet emelte be a legmagasabb művészi szinten az irodalomba. Hogy ezeken a tájakon csak Ady alkotott igazán a Franciaországból elinduló szimbolizmus irányzata szerint...

9

Egy másik tétele Márainak, hogy számára ez a nyelv és ez az irodalom a teljes életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudta elmondani közölnivalóját, illetve elhallgatni, amiről hallgatni akart. Egyenesen az egyéniségét, az „én”-t kérdőjelezné meg, ha nem tudná magyarul megfogalmazni, amit gondol!

Mindezt talán a legegyértelműbben, a leghatásosabban tárja elénk Halotti beszéd c. versében. A kényszerűen hazátlanná vált ember lelki kínjait – benne az anyanyelv visszaszorulásának, elvesztésének gyötrelmét – talán senki sem érezhette meg olyan mélyrehatóan, mint ő:

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

És nem segít Arany, Babits, Krúdy, Rippl-Rónai és Bartók szelleme sem…

Nincs hát vigasz semmiben, sehol; elszállnak, elfogynak az emlékek is, csak a Halotti beszéd tanulsága marad: És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok, feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.

(Szathmári István)

10

3.

A százéves folyóirat

A XX. század első évtizedében fellépő új nemzedék valóságos „irodalmi forradalmat” hozott. A nyugat-európai irodalmakban keresett ösztönző példát, a századvég fontosabb művészeti áramlatai: a szimbolizmus, az impresszionizmus, a naturalizmus és a szecesszió meghonosítása révén alakította ki a modern irodalom sajátosan magyar változatát. Képviselői a nyugat-európai fejlődés eredményeit követték, ugyanakkor jellegzetesen magyar szellemiséget akartak teremteni, ezért birtokba vették a nemzeti kultúra régebbi hagyományait. Az 1908-ban induló Nyugat költészete új élményeket, új költői szemléletet hozott, új költői nyelvet teremtett.

Ady jelentkezését, berobbanását az irodalomba – a friss mondanivaló mellett – a markáns egyéni nyelv, kifejezésmód, hang tette emlékezetessé. Meghökkentette a közvéleményt a minden eddigitől különböző vers-zene, s akik a korábbi iskolák költői nyelvén nevelődtek, bizony meglepődtek rajta. (…)

A Nyugat első korszakának reprezentánsa Ady volt, s ha nyílt politikai csatározásai nem is a folyóiratban folytak le, a költő neve szellemi zászlóként ott lobogott a nyugatosok törekvései fölött. Ady publicisztikája – amely a magyar újságírás legnagyobb teljesítményei közé tartozik – s általában a prózája elválaszthatatlan a lírikus életművétől. Ez az alakuló, mindjobban ható életmű bátorította és a költő köré vonzotta a legjobb fiatal erőket. (…)

11

A novellisták, drámaírók valóság iránti érzékenysége és új stílustörekvése jelezte, hogy hamarosan egy Adyhoz mérhető másik egyéniség majd a prózában fog kiugrani. (…) Nem váratott sokáig magára ez a nagy prózai tehetség. A Nyugatban, nem sokkal a folyóirat indulása után, megjelent egy addig ismeretlen újságíró neve alatt a század talán legemlékezetesebb novellája, a Hét krajcár. Móricz Zsigmond írta, s az érkezőt Ady üdvözölte nyilvánosan is. Ettől kezdve a két név elválaszthatatlan lett. S a modern magyar irodalom két fő ága, a líra és a próza párhuzamosan a két szellem sugallata szerint építette tovább az újat. (…)

A Nyugat indulásával majdnem egy időben Nagyváradon megjelenik az ottani fiatalok és a velük rokonságot tartó, vagy az épp onnan elkerült haladó fiatal költők antológiája Holnap címmel. (…) A holnaposok többsége szintén a Nyugat gárdájához tartozott. Sőt, közülük a legszélesebb terjedelmű életművet teremtő Babits a harmincas évek elejétől a folyóirat irányítója, a későbbi nyugatos nemzedék összetartója is lett. (…) Tanári pályára készült, így a pesti egyetemen kapcsolatba került Juhász Gyulával, Kosztolányival és általában az új irodalmi mozgalommal. Hármójuk barátságából, mintha egy tőből, a Nyugat három jelentős lírai szála nőtt föl; a bársonyosabb színű verseket a babitsi életmű teremtette. Költői tartása, érdeklődési köre, témavilága nemzedékén belül föltűnően markáns egyéniségét hangsúlyozza. (…) Visszanyúlt a görög-római irodalom hagyományaihoz, s a klasszikus formákat is fölfrissítve, modern emberi érzéseket, a XX. századi ember szépség iránti vágyát fejezte ki pontos, keményre formált, márványragyogású verseiben. Természetesen, amit mondott, az is meghökkentően új volt. Az egyén, az individuum szólalt meg vele. Az „én” és a létezés egymáshoz való viszonya, az elvágyódás nosztalgiája olyan ismert versekben fogalmazódik meg,

12

mint az Esti kérdés vagy A lírikus epilógja. Ez utóbbiban olvasható a méltán híres strófa, a

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban:a mindenséget vágyom versbe venni,de még tovább magamnál nem jutottam.

− mely strófában az induló és még magába zárkózó Babits világszemlélete is jól tükröződik. (…)

Életműve a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb teljesítménye. Versei, regényei és ugyancsak magas mércét jelentő műfordítói munkássága mellett a világirodalomban oly jártas költő roppant intellektusából áramló ösztönzés a modern magyar irodalom fejlődését is nagyban befolyásolta. Az európai irodalom története című hatalmas esszéje pedig egyedülálló munka a közép-európai irodalmakban. A második világháború kitörése utáni hónapokban halt meg súlyos betegségben. Halálával nemcsak egy nagy irodalmi korszak vezére szállt sírba, hanem megszűnt a Nyugat is.

(Simon István és Pomogáts Béla írása alapján)

13

4.

Arany János

Micsoda bűvös név. Milyen szerény és milyen önérzetes. Milyen tartalmas és milyen tündöklő is. Milyen komoly és milyen dallamos….

Ha az országút porában lelném, elhagyatva, mint egy patkót, odadobva és ismeretlenül, akkor is fölemelném, és magasba mutatnám. Lágyan fénylik, mint az őszi verőfény nehéz aranya, s amikor leejteném, egyéni, utánozhatatlan hangján cseng, mint a fémek királya, minden korok bálványa, a pompa, a tökély, a gazdagság jelképe, melyet nem fog a rozsda. Hódító nemességében úgy beszél, mint az érettség, bölcsesség és igazság.

Hogy mit szeretünk egy költőben, azt fölöttébb nehéz megértetnünk másokkal. Azzal, hogy felsoroljuk munkáit, verseinek tárgykörét, vajmi keveset érünk el. De általában így vagyunk minden szeretettel. (…) Jóhiszemmel állítom – sok ámulat és sok töprengés után –, hogy még nem volt a földkerekségen költő, aki ennyire felmagasztosította volna azt a nyelvet, melyen írt. Úgyszólván minden lehetőséget kihozott belőle, mely benne szunnyadt, úgyszólván mindenre alkalmassá tette. Micsoda varázsló. Ott, ahol a rímek egy évszázaddal azelőtt még többnyire úgy kongtak, mint a süket kolompok, s az ütemek úgy döcögtek, mint a dágványban vánszorgó szekerek, a szavak egyszerre táncra lendültek, és a zene emelte az értelmet, az értelem a zenét. Nemcsak friss, közvetlen, népies, hanem elmés, játszi és dévaj is, különös

14

és különösködő, néha bohó, sőt bohócos is, egy nemesen fáradt öreg mester minden barokk bájával. Tízezer szót olvastak össze munkáiban a türelmes tanárok – holott egy gyári munkás egész élete során beéri nyolcszáz-kilencszáz szóval–, de biztosra veszem, hogyha szavainak nemcsak számát tekintenék, hanem alkalmazásukat, árnyalatukat, színezetüket és hangulatukat is, a maguk helyén, akkor ez a szám legalább háromszorosára rúgna.(…)

Aranyt a maga korában főképp mint epikust becsülték, mint elbeszélő költőt… Nyugodtan nevezhetem drámai tehetségnek is. Kísértetlátó balladái egytől egyig elvetélt hamleti drámák, a lelkiismeret és az önvád apró, gyorsan lepergő drámái. Aztán azt se szabad felednünk, hogy ő teremtette meg legnemesebb drámai nyelvünket is Shakespeare-fordításaiban, melyek fölérnek megannyi eredeti alkotással.

A „tamburás öregúr”, a mi költőnk, az, aki a pályája végén a Margitsziget tölgyfái alatt céltalanul, gátlás nélkül, közönségre, nyomdafestékre nem gondolva irkált Kapcsos könyvébe a halálfélelemről, a szivarjáról, az élet haszontalanságáról, az öreg pincérről s a pesti ligetről. Szent év nekünk 1877, mert ekkor kapott bele az Őszikékbe, s áldjuk „rövid vénasszonynyarát”… Ebben a csodálatos gyűjteményben van a Vörös Rébék, a Tetemrehívás, a Tölgyek alatt, s egy dal, egy égig nyilalló feledhetetlen dal, melynek sorai mintegy szívből sikoltanak fölfelé:

A lantot, a lantotSzorítsd kebeledhez, ha jő a halál…

Halála éppoly kevéssé regényes, mint élete… Egy délelőtt, szokása szerint kisétált a Duna-partra…, s a hűvös, őszi szélben meghűlt, ágynak esett, tüdőgyulladást kapott… Életének hatvanhatodik évét taposta ekkor. Utolsó verse, melyet ebben az esztendőben, március 2-án írt, így szól:

15

Életem hatvanhatodik évébe’Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe,Vet helyettem más gabonát cserébe.

Sejtelem a címe. Sejtelme valóra vált. Ilyen a hattyúdala egy szántóvető nép fiának. Alázatos, fájdalmas és mosolygó. Hogy mit jelent ez – és milyen szép –, hiába fejtegetnők idegeneknek. Ezt csak mi érthetjük meg, kik a gabonát „élet”-nek nevezzük. Ebben a csöpp ékszertartóban benne van egyénisége és költészete.

(Kosztolányi Dezső)

5.

Petőfi költészete

A költészet egyik legfontosabb eleme, eszköze a kép. A költő képekben mondja el azt, amit magáról és a világról meg akar fogalmazni. Hasonlatok, jelképek formájában belső világának képei elevenednek meg.

16

De milyen lesz az a vers, amelyben a költő nem belső történéseiről, hanem a világ látható valóságáról szól? Tükrözheti-e a költészet tisztán, a költő lelkének tükrözése nélkül a világot? Sohasem, mert a költő nyelve mindig személyes, árulkodó – elsősorban ebben különbözik a tudományétól.

Tél van, köd, havazik - mondjuk; általánosabb, egyértelműbb, de sokkal szegényesebb is ez Petőfi verssoránál: „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ...” . Ez a sor hangulatot is kelt, a költő hangulatát ébreszti fel bennünk. A tájleíró versből éppen úgy ráismerünk alkotójára, mint a lírai vallomásból – sőt a hozzáértő a költő életének jellemző szakaszaira is következtethet belőle.

Lássuk csak, mit tudhatunk meg A puszta, télen Petőfijéről! A vers mozdulatlan tájat ábrázol, mégis nagyon sok mozgást érzékelünk benne; elevenségét főleg az adja, hogy nagyon sok benne a hasonlat. Feltűnő, hogy jóformán az egész költeményben ilyen egyszerűek és egységesek a hasonlatok.

Petőfi szemében a pusztát mindenütt emberek vagy embernek látott természeti erők népesítik be: az őszt, a rövidlátó napot, a szeleket, végül az országát vesztett, királyi napot is emberi vonásokkal ruházza fel. Tájleíró versében nem képeket ír le, hanem képeket alkot. Lelkivilágát erős fényként világítja meg ezeknek a hasonlatoknak a közös tartalma.

A kóborló tekintet mintha csupa összetartozó jelenséget figyelne meg – nem véletlen az, hogy a költő milyen képeket vesz észre, mit válogat ki a világ számtalan látható-hallható jelensége közül. Önmagunkon is megfigyelhetjük, hogy mást veszünk észre környezetünkből, ha örülünk, és mást, ha szomorkodunk. A puszta, télen hangulata az elmúlást, a búcsúzást idézi:

Nincs itt kinn a juhnyáj méla kolompjával,Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

17

S a dalosmadarakMind elnémultanak,Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.A téli puszta csöndjét alig-alig töri meg a szél

süvöltése vagy a tehenek bőgése – de ezt a csöndet az elnémúlt hangok felsorolásával érzékelteti a költő, elszáll, régvolt hangokéval, amelyek még amikor szóltak is, az elmúlást idézték.

Vajon miért éppen a méla kolomp, miért a kesergő síp szólal meg a versben? A fiatal Petőfit megérinthette az elmúlás érzete – valaminek az elvesztését sejthette meg, talán a hirtelen tovaszálló ifjúságét, talán úgy érezte, hogy akárcsak az „ősz”, a „gondtalan rossz gazda”, ő is elfecsérelt valamit.

A puszta, télen megismertet bennünket Magyarország egy jellegzetes tájával, az Alfölddel – úgy, ahogy azt a múlt század közepén egyik legérzékenyebb megfigyelője, Petőfi látta. De megismertet – legalább ennyire – Petőfi világlátásával, érzelmi gazdagságával és képalkotásának költői erejével is.

(Beney Zsuzsa – Jelenits István)

18

6.

Búcsú Váradtól

Még mély hó települ a téli földre,Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,Szürke súly a ködös fagy zúzmarája, S el kell hagynia szép Körös vidékét,És sietni Dunánk felé, urunkhoz. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!

(…)

Sosem feledhetjük, hogy Janus Pannonius verseit csak fordításokból ismerjük. Az első igazán nagy magyar költő ugyanis latinul, s nem magyarul írt. Így az olvasó mindig a saját koránál jóval modernebb nyelven megszólaló szöveggel találkozik, amikor költőnktől verset vesz kezébe. A Kortárs című irodalmi folyóirat a hetvenes években fordítói versenyt is hirdetett, melynek témája éppen a Búcsú Váradtól című költemény volt. A nemes vetélkedést Nagy László nyerte meg – mi Áprily Lajos közismert fordításában adjuk a verset.

A Búcsú Váradtól című elégia az első a nagy magyar búcsúzás-versek közül. Méltán sorakozik mellé a későbbi századokból Balassi Bálint Búcsúja hazájától című verse vagy Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenesaljától címen megfogalmazott filozofikus tűnődése. De még sok-sok verset köthetnénk ebbe a csokorba, mint a kuruc kor

19

bujdosóinak szomorú elszakadásdrámáit vagy József Attila mindennel számot vető létösszegzését: „[íme, hát megleltem hazámat...]”

Minden búcsúzás kettős érzést jelöl és fogalmaz meg: kényszer és szabadság menni is, maradni is. A maradás értékei visszahúznak, a jövendő új élmények vonzanak bennünket. Ezt érezheti Janus Pannonius, a vers írásakor 24-25 éves fiatalember is.

Természetesen minden szövegnek van közvetlen, viszonylag egyértelmű jelentése. Ebből megértjük a történést …, felfogjuk a költő megfogalmazta érzés, hangulat lényegét, melyet az ő segítségével újra átélünk. S minden versnek van közvetett, sorok közötti, „mögöttes” jelentése. Figyeljük csak meg, hogy ebben a szövegben hogyan vonatkoztatja egymásra a költő természet és ember létezésének fontos elemeit, hogyan világít meg emberi érzéseket a természetből vett jelenségek segítségével. Vegyük észre azt is, mint vetítődnek egymásra e filmszerű képsorok – a Váradtól való távolodás tényleges és jelképessé emelt történésében – és az általuk megteremtett idősíkok: az ismert, marasztaló, mert értékes múlt; a pillanatnyi, s ezért varázslatos jelen és a még izgalmasabb, mert ismeretlen, gazdagnak, szépnek sejtett jövő, a szabadság hívogató világa. Egybefonódnak, egymást erősítik a képek és a jelentések; jó volna maradni, de menni kel l mégis.

Ha a vers „vázát”, szerkesztésmódját nézzük, megint csak egy titoknak lelhetünk nyomára: az első három szakasz a marasztaló természeti szépségeket mutatja meg, a negyedik strófa átmenetet képez, a befejező három szakasz pedig az emberi értékek visszavonzó erejéről szól – könyvtárról, műalkotásokról, közös mítoszokról és legendákról, ezek megtartó erejéről. S a szöveg mélyében ott rejtőzik egy lényeget kifejező rejtett ellentét: az ittmaradás élményei a vízhez kötődnek, s most ugyanazon

20

vízből lett jégen siklunk tova. Amaz jelentette a szépséget, a felszabadító élmények birodalmát, emez – ami egyben ugyanaz is! – biztosítja a száguldás, vagyis a távozás lehetőségét. Innen érthető a refrén ismétlődő felszólítása: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” Maradnék tehát, de ama túlnani világok izgalma már kitörölhetetlen belőlem.

(Fűzfa Balázs)

7.

Balassi költészete

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!Bujdosó elmémet ódd bútúl szivemet, kit sok kín fúr!

(…)

Első a legnagyobbak közül, aki már magyarul ír. A XVI. század második feléből tekint ránk konokszomorú arca – a szeme sarkában, a szája szegletében mégis mindig derűt, olykor humort mutató arc ez. Mindössze negyven évet élt, s ez a negyven év házassággal, szerelmekkel, bujdosással sűrített, pereskedésekbe bonyolódó és katonás négy évtized volt.

De mindenekelőtt vitatkozó: emberrel, Istennel perlekedő; igazságért, vélt vagy valós érzelmekért könyörgő és harcoló. Balassi, a reneszánsz ember egyben

21

az első tudatos költőnk: életművét oly fegyelmezett rendbe szorította, hogy e rend titkos kulcsát azóta sem találták meg teljes bizonyossággal tudós irodalomtörténészek. Ciklusokba sorolta verseit: istenes, szerelmes és vitézi énekek harminchármas csoportjai – merthogy e szövegeknek dallamuk is volt még, megőrizve ezzel valamit a költészet őseredeti lényegéből – alkotják, illetve alkotnák a nagy Egész három részét, de a száz versre tervezett mű nem minden darabja készült el. Formaművész is volt költőnk, hiszen ő „találta fel” az egyik pazarul virtuóz formát, a Balassi-strófát, melyben szerves egységet alkot rím, ritmus, szótagszám, dallam s tartalom. Vagyis forma és mondandó belső harmóniája rejtezik a szépséges szavak mögött.

Adyt emlegetjük majd nagy istenes versek költőjeként – s jól tudjuk, Ady is Balassit vallja ősének. Nem is annyira a Jó Csönd-Herceg előtt vagy A Sion-hegy alatt szelídebb-öregapósabb Istene az, akit a későbbi szimbolista költő majd magáénak érez, hanem sokkal inkább a beszélgető Isten, a vitatkozó Úr áll hozzá is közel. Az emberi Isten. A szentségét megőrző, de a merevségeket már levetkőzött Isten. Az embernek a gondolkodás, az önálló ítéletalkotás és a szabadság lehetőségét és esélyét megadó Isten. Az, aki ha van, akkor sem szól bele az individuum fontos dolgaiba. Az embert felnőttnek elfogadó Isten képe ez.

Azé az Istené, akit még hibáztatni is szabad, ha nekünk emitten valami nem tetszik. Akinek el lehet mondani: ahhoz, hogy megbocsásson, hogy irgalmát gyakorolhassa, nekünk, gyarló embereknek – véli Balassi Bocsásd meg Úristen... kezdetű vitatkozó-versében – bűnöket kell elkövetnünk. Mi más ez, ha nem humor, ha nem fanyar önirónia?

Irgalmasságod is annál inkább megtetszik, Mennyivel több bűnöm tőled megengedtetik,S mit engedhetnél meg, ha nem vétkeznénekTe ellened az hivek?

22

Az Adj már csendességet... méltóságteljesen hömpölygő sorai mértéktartóbbak, de természetesen emberiek ezek is: a már magára maradt személyiség lelki kálváriájáról szólnak – a lemondás elégikus hangját próbálgatják, a búcsúzás szavait dúdolgatják. Menni kell, s ehhez legelsősorban is lelki békesség kell. Lelki békességhez pedig belső tágasság és szeretet. Egy tekintet, egy kézfogás, melegség a tenyérben, melegség a szemekben.

A megfáradt ember hangja szól, akinek lelke „szomjan vár mentségére”, aki tudja, hogy bűnökkel terhelt, gyarló földi por csak; aki hiúságában a végtelennel méri össze magát, de amikor közelébe kerül a végtelennek, már csak didereg, foga vacog, reszket és fél, nagyon fél. Szorongva kérdi Istenét: ugye minden megbocsátható? Ugye elűzhető a félelem, a reszketés?

A kétségbeesés és a mégis-remény verse az Adj már csendességet... Imádság, melyben az egyedülvaló ember szenvedése, a hiábavalóság fölött érzett tehetetlenség döbbenete átüt a költő-szerep fanyar öniróniáján.

(Fűzfa Balázs)

23

8.

A vadászat

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és egerfák*, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és a sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vakvarjú, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vízi vadaknak…

Dél felé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin lévő fák beledüledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s ahol megszűnik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk díszlenek…

Az erdő szélin állt akkoriban egy vadásztanya, melynek többrendbeli épületei tanúsítani látszanak azt, hogy e vidék régóta kedvenc helye lehet valamely magyar vagy horvát főúrnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt húzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégy ágú fejdíszével.(…) Beljebb az

* Az eredeti szövegben ilyen megnevezés alatt szerepel.

24

erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. (…)

Végül egy emeltebb dombon … tűnt fel a legújabb épület. Egy … mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkéllyel, kiülő rondellákkal, színes ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátosságaival. (…)

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos réten volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, ízletes ebéd … (…)

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel súgva valamit a fülébe. A dalia arca egyszerre kiderült e szóra. (…) s hosszú, ezüstveretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arccal fordult vendégeihez:

− Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. (…) Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. (…)

Egyszerre lövés hallatszék az erdőben.Mindnyájan letették poharaikat, s szótlanul,

szívdobogva tekintének arra.Néhány perc múlva hallatszék a vadkan veszett

ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű, meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? – kérdezték egymástól. – Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? (...)

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá a nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. (…) A férfi féltérdre hajlott, hogy jobban célozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon percben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A

25

golyó a vad koponyája helyett annak nyakába fúródott, csak sebet ejtve rajta, ahelyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, amint egyenesen ellenfelére rohant. Az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, aki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal, s egy irtóztató csapást mért annak fejére…

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s amint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak combján, mire ez …bősz dulakodásba kezdett vele. (…)

A vadkan egészen meg látszott magát adni…A daliának csak kiáltania kellett volna nem messze

lévő társai után…E pillanatban valahol az erdőben egy lövés

roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt…

A vigalom gyászra vált, a vadászat torrá. (…)Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklósnak, hazája

legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

(Jókai Mór)

26

27

9.

A barátság

Petőfi és Arany

1847-ben Arany János megnyerte Toldijával a Kisfaludy Társaság népies eposz pályázatát. Ez már második pályanyertes műve volt. Egy évvel korábban, 1846-ban az Elveszett Alkotmánnyal a vígeposz pályázatot nyerte meg. A felejthetetlen „ráadás” a Toldi pályadíjára Petőfinek hozzá, Aranyhoz intézett üdvözlő verse lett:

TOLDI írójához elküldöm lelkemetMeleg kézfogásra, forró ölelésre!...Olvastam, költőtárs, olvastam művedet.S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

Ezzel a verssel kezdődött a magyar irodalom felejthetetlenül szép költő-barátsága, a Petőfi és Aranyé. (…)

Most pedig lássuk Arany Petőfihez intézett Válaszát.

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom Örül a szívem és mégis sajog belé,Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom? Petőfit barátul meg sem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve… Szerencse, isteni jó szerencse nékem!Máskép szerény művem vetém vala tűzbe, Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

Az első látogatás Szalontán, Aranynál 1847 tavaszára esett. Közvetlenül házasságkötése előtt állott ekkor Petőfi. Ezért is olyan

bensőségesek az Arany házasságáról mondottak a Kerényi Frigyeshez írt levelében.

Sor került még ugyanebben az évben, 1847 őszén egy második látogatásra is. Ezúttal már feleségével, Szendrey Júliával érkezett Petőfi. (…)

De ez a szép, sokat ígérő barátság alig tartott tovább, mint két rövid esztendeig. Petőfi utolsó napjairól ezeket tudjuk.

1849. július 18-án az oroszok közeledtével Bemhez indult Erdélybe. Bemmel Bereczken találkozott; a tábornok megindultan zárta karjaiba. Július 29-én Marosvásárhelyre értek. Július 31-én folyt le a Segesvár és Félegyháza között az utolsó erdélyi ütközet Bemnek harmadfélezernyi serege és a 16 ezer főből álló orosz hadsereg között. A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér ekkor visszarendelte a tartalékba.

„Aztán a csatatér különböző pontjain látták még” – írja róla Petőfi-könyve végén Illyés Gyula. (…)

Így veszítette el Arany János a barátját, akit még évekig gyászolt. – Hogy milyen mély volt a baráti érzelem Arany részéről is, az kitűnik három részben írt Emlények című költeményéből. A három rész közül az első kettő még valamikor 1851-ből származik. Ez idő tájt még sokan voltak, akik reménykedtek: Hátha nem is esett el Petőfi a csatatéren? Talán visszajön még! Arany ebben már nem hitt.

Ki nékem álmaimbanGyakorta megjelensz,Korán elhúnyt barátom,Van-é jel síri fádon,Mutatni hol pihensz?

(…) A jeltelen sír gondolata tér vissza a másodjára írt 1851-es visszaemlékezésében is:

Behantozatlan állHamvai fölött a hely.Hol merre nyugszik ő,Nem mondja semmi kőNem mondja semmi jel.

29

(…) A harmadik visszaemlékezés az elveszített barátra 1855-ből származik. Hat éve, hogy utoljára látták egymást: a seb nem éget már, csak sajog, és ami fáj, az egyben vigasztaló is. (…)

Az elcsendesülő fájdalomban, könnyes megnyugvásban még elevenebbé lesz a szelíd emlékezet, a visszahozhatatlan múlt idézése:

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,Gyakran érzem lobogni szellemét.

Aztán jóval később, Harminc év múlva, 1879-ben, három évvel Arany halála előtt, fellángol még egyszer a régi fájdalom…

(Szabó Árpád)

30

10.

Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom, Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,A kopja tövén, mintha volna feszűlet.Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.

(…)Ez a vers ugyanis a két apród közötti viszonyról szól, s nem

arról, hogy ők kitartóak, hősök, ellenállnak a kísértésnek stb. Erről is, de elsősorban arról, hogy anélkül döntenek úgy, hogy Szondiért és a hazáért meghalnak, hogy erről egy szót is váltanának egymás-sal. Véleményük tehát a világról, emberről, magyarról, törökről minden fiatalságuk ellenére tökéletesen kiforrott és meggondoltan megfontolt. Tudják: még egyetlen dolguk van e földi létben: életre segíteni, megteremteni a Szondi hőstetteiről szóló balladát. Ezt teszik meg, s éneklik végig – ők tehát költők is, így a vers természetesen ars poetica, hitvallás, mégpedig úgy, hogy az egyik legközkeletűbb költőjelképet, a lantot használja fel központi szim-bólumként. Milyen szép, hogy ez a jelkép végigvonul Arany egész életművén a kezdetektől a Leteszem a lantot című versén keresztül a Mindvégig felszólításáig: „A lantot, a lantot / Szorítsd kebeledhez...” A ballada a szemünk előtt, a fülünk hallatára születik meg, s utolsó szakasza után, mely szó szerint megátkozza az ellenséget („Apadjon el a szem...”), már semmiképpen nem következhet más, mint az apródok halála, legyilkolása.

A kerettörténetben mindvégig a török követ kísértő szavait halljuk – aztán ő maga is Szondi nagyságának csodálója lesz:

31

„Rusztem maga volt ő!....” A két apród azonban szinte meg sem hallja a kérő, felszólító, majd fenyegető szavakat, közvetlenül nem válaszol azokra: ám mondják, éneklik tovább a balladát Szondiról. A követ hiába fogja udvarlásra, hízelgésre a dolgot, mindvégig csak a felszínes, külsődleges értékek birodalmában mozog.

Arany sem kegyetlen, de ő is – mint Petőfi – kíméletlen a megalkuvókkal, a hatalom előtt megalázkodókkal szemben, ezért a ballada erkölcsi állásfoglalása nem kétséges. A vers világképe így nemcsak születése évtizedét, az 1850-es éveket jellemzi, hanem minden kor megalkuvóit és mártírjait, s mindenekelőtt a XIX. század második felének magyarországi szellemiségét. Az újra-megszólalás nehézségét, a kényszerű és a szabadon választott csöndeket, a belső száműzöttség, a hallgatás szomorúságát.

Létösszegző egybefogalmazása ez a vers mindannak, ami a XIX. század közepén, egy lelkesedéses, értékgyarapító korszak után, az erők elfogyása után még elmondható. Összefoglalja az egyénnel és a nemzettel történteket, s utat nyit a további évtizedek és évszázadok felé: világos értékrend felmutatásával. Elmondja, hogy közelében a télnek ha megszólalni nem lehet, akkor hallgatni mindenképpen fontos, érdemes erkölcsi alapállás. Még egy-két évtizednyi csönd kell, aztán az egyetemes szomorúságok megfo-galmazása után – Madách Tragédiája, Arany öregkori balladái után –, ha még bizonytalanul is, de a tekintetek majd a huszadik századra lesznek vethetők.

A Szondi két apródja a nagy közösségi eszmények, a nagy közösségi vállalások egyik utolsó felidézője: az apródok mindent elmondó csendje lassan majd kiüresedik, s a világ sokkal bizonytalanabbá válik: illúziókba temetkezhet csak az ember vagy magányát rejtegetheti, egyúttal azonban már új titkok sejtelmeit is érzi: egy új század izgalmát. Arany János tudja, hogy ő ebben már nem lesz résztvevő, de reménykedéseit megrendítő egyszerűséggel s önfegyelemmel, sőt öniróniával osztja meg velünk az Őszikékben.

(Fűzfa Balázs)

32

11.

Radnóti Miklós

A fiatal Radnóti a Nyugat harmadik nemzedékének legelső képviselői között jelentkezett az irodalomban a harmincas évek elején. Hangjából azonban már kezdetben érezni lehetett, hogy törekvései különböznek attól, hogy amit a Nyugatos polgári költészet akkoriban igényelt. Ha nem is volt még biztos, hogy ez a hang hová erősödik, egy dolgot kétségtelenül jelzett: a költő valami újat akar, mert a meglevővel elégedetlen. Első kötetének még szürrealista képei, kemény pattogó mondatai az indulás, a mondanivaló keresésének, a költői világ felfedezésének izgalmát sugározzák. A Pogány köszöntő, az Újmódi pásztorok éneke című köteteiben mintha nem összegező eredményekre törekedne, hanem szétzúzni valamit, hogy új formában, más alakban összerakhassa. (...)

A háború kitörése után az erősödő fasizmus elviselhetetlen szorítását már saját sorsának alakulása miatt is mindjobban érzi, és keményebbé, tömörebbé, válik költészete. A pusztulás rejtelmes árnyéka egyszerre ráborul, foglalkoztatni kezdi a halál gondolata, hogy ebben a véres korban nem menekülhet ő sem...

Tud hinni az emberben, a humanizmusban akkor is, amikor a legkeserűbb szavakat kell elmondania koráról.

„Oly korban éltem én e földön,mikor az ember úgy elaljasult,hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsras mig balhitekben hitt, s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.”

S e vad kényszerképzetek között keresi, kutatja az emberiséghez méltó értelem hordozóját, a jövő emberét. Eclogáiból – amelyek életműve legszebb darabjai – és szerelmi költeményeiből is ez a

33

mély emberség csendül ki, ez teszi olyan feledhetetlenül széppé és maradandóvá sorait.

Hazaszeretetét gyönyörű versben foglalja össze, a vérző kis országot látva milliók nevében siratja hazáját, amely a lángba borult világban menthetetlenül pusztulásra ítéltetett. Nem nagy szavakkal, hanem az ember szívéhez legközelebb álló emlékek, tárgyak, képek felsorolásával érezteti, hogy mit jelent a haza, az édes ország. A fájdalom, a bűntudat, a szeretet és a féltés ragyogó ötvözete Nem tudhatom című költeménye.

Radnóti életének utolsó, költőileg a legérettebb s legmegrázóbb szakasza, melyben annyit szenvedett, a háború utolsó hónapjára esik. 1944 nyárelőjén a jugoszláviai Borba hurcolták – szögesdrótok közt éli a meggyötört foglyok sorsát. Megrendítő versek születnek a legnehezebb körülmények között. Az otthontól, hitvestől távol, fájdalmas megnyugvással, felcsillanó reménnyel gondol a hazai tájra, ugyanakkor férfias keménységgel néz szembe sorsával. 1944 őszén a németek a közelgő front elől Nyugatra akarják hajtani. Erőltetett menetben volt kénytelen elgyengült testét vonszolni a szabadság elől, amely mögötte néhány kilométerre lángok között jött. Megrendítő arra gondolni, hogy amíg a vér és a sár mocskolta be a halálba menetelőket, egy sápadt, sovány férfiszívében és ajkán gyönyörű magyar verssorok születtek.

Radnóti életműve egyre élőbb s ahogy korábban ő maga is megjósolta: verseit valóban megértik és szeretik nagyratörő fiak és leányok. Nemcsak kivételes művészi tökéletességükért szeretik verseit, hanem páratlanul kemény emberi tartásáért is, mely örök időkre valóban példa is lehet:

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb halál......és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

34

S árnyékot irna lassan a lassú délelőtt, – de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Az „erőltetett menet” katonai szakkifejezés; legalábbis katonai értelemben szoktuk használni, arra értjük. Radnóti Miklós hasonló című és (...) idézett verse a magyar költészetben más jelentést is adott a jelzős szerkezetű fogalomnak, noha tartalmában pontosan fedte az eredeti jelentést. A költő 1944 őszén a jugoszláviai lágerből majdnem a Győr megyei Abda község határában megásott tömegsírig gyalog tette meg az utat. A szörnyű menetelés véres stációiként íródtak azok az utolsó, megrendítő versek, melyek Razglednicák címmel ismert meg az utókor.

(Simon István)

35

12.

Ady Endre és az irodalom forradalma

A Nyugat lelke, motorja az első évtizedben Ady Endre lett (...). Ady nélkül nincs irodalmi forradalom, amely pedig a század első két évtizedében a társadalmi forradalom élesztője, előkészítője volt. Benne futottak össze a századvég még szanaszét ágazó progresszív erővonalai, ő sűrítette az elégedetlenséget lírai forradalommá.

Érmindszenten, a Szilágyságban született kisnemesi parasztcsaládban. Az Erdély és Magyarország között elterülő, Partiumnak nevezett országrész – haladó tradíciói révén – rátarti, büszke magyarrá nevelte már a fiatal diákot, aki a Wesselényiek honából a lázadás szellemét vitte az akkor még álmos-tunya Debrecenbe, ahol jogi tanulmányokat végez, majd újságíró lesz. Jelleme alakulására azonban Nagyvárad lett igazán, már az egész életére is, sorsdöntő hatással. Várad pezsgőbb polgári közszelleme egész kis művésztársaságot verbuvált. Különösen újságírói – akik közt Ady hamarosan kitűnik bátorságával, a politikai életet követni tudó okosságával – és az újságírók mellett a polgári értelmiség művészpártoló tagjai bátorították a haladás erőit. Olyanformán is, mint a fiatal Adyt, aki e más szellemű közegben döbben rá a magyar élet elmaradottságára, elmaradottságunk okaira, elsősorban a félfeudális Magyarország elavult, minden haladást gátló berendezkedésére. Először bátor cikkekben reagál a kor problémáira, melyek aztán később emlékezetes verseiben is megfogalmazódnak. (...)

Párizs akkoriban a haladó művészetek ... világközpontja is. Megismerkedik Ady közelebbről a modern francia lírával, elsősorban Baudelaire, Verlaine költészetével, s általában a forrongó nyugati irodalmi és társadalmi élettel. Fantáziája és

36

ámulata a fény városa iránt mégse csupán az előbbi mesterek felé fordítja a figyelmét, hanem arra a nagy különbségre döbbenti rá, mely a magyar valóság és az ottani között látszik. Párizsból hazatérve ... fedezi fel – saját megfogalmazásával – a szörnyű ellentmondásokkal terhes Magyar Ugart. Döbbenetes erővel jeleníti meg a magyar valóságot a szimbolizmus új stíluseszközeivel. Ez már nem a XIX. század magyar Alföldje. Nem a ménesek nyargaló futását felidéző Petőfi-látvány újrafogalmazása. Lefojtott, robbanni készülő hangulat feszül a sorokban, s kísérteties csönd uralja a vihar előtti, elvadult tájat, mely jelképesen a magyar lelket is kifejezi:

Elvadult tájon gázolok:Ős, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezőt ismerem, Ez a magyar Ugar.

Lehajolok a szent humusig: E szűzi földön valami rág.Hej, égig-nyúló giz-gazok,Hát nincsen itt virág?

Párizsban írta még egy részt azoknak a verseknek, melyek Új versek címmel jelent meg 1906 elején, s (...) új korszakot nyitott a magyar irodalom történetében.

Hazatérése után újságíróként dolgozik a Budapesti Naplónál, de tulajdonképpen mindvégig független ember marad, csak írásnak él, állandó közdelemben a pénzzel, s heves támadások keresztüzében a maradi szellemmel. Jelentősebb eseménye lesz életének később a házassága, amikor néhány évvel a Lédával való szakítás után feleségül veszi Boncza Bertát, versei csodálóját, aki viszont a Csinszka-versek hőse lett. A háború lelkileg nagyon meggyötri. Egészsége egyre romlik, s a költő már halálos betegen éri meg a háború végét és az őszirózsás forradalmat, melyre annyira várt, s amely mégsem tudta kielégíteni a várakozását. 1919 januárjában halt meg Budapesten. A forradalmi tömegek kísérték koporsóját a Nemzeti Múzeum csarnokából a Kerepesi temetőbe.

37

Lírája a XX. század egész magyar irodalmára szinte fölmérhetetlenül nagy hatással volt. Nemcsak új költői nyelvet teremtett, hanem a költő és a világ közti viszony modern értelmezését vitte a köztudatba, a közvéleménybe.

(Simon István)

13.

Az ősi dal és a múlt

Sokan kiemelték már népünk gondolkodásmódjának rokonságát a keleti gondolatvilággal. (…) őseink keletről jöttek, és így nyelvünk, népi zenénk, népművészetünk és gondolkozásunk sok eleme kétségtelenül őrzi keleti származásunk emlékét. Büszkék is vagyunk erre az örökségre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a magyarság hosszú, ezeregyszáz éves történelme során az európai népek között rengeteget tanult új környezetében. Nyelvünk, ugyanúgy mint gondolkodásunk is gazdagodott nyugati elemekkel. A magyar kutúra keleti és nyugati elemek szerves egybefonódása.

38

Ez az egybefonódás azonban harcok árán jött létre. Gondoljunk csak arra, mit írt erről egyik közismert versében Ady Endre.

Verecke híres útján jöttem én, Fülembe még ősmagyar dal rivall.Szabad-e Dévénynél betörnömÚj időknek új dalaival?

„Verecke híres útjáról” beszél Ady, mert a keleti Beszkidek hágóján átvezető úton, a Vereckei szoroson keresztül vezette a krónika szerint honfoglaló népét Árpád fejedelem az új hazába. Büszkén vallja magát Ady a honfoglalók, a Verecke híres útján jöttek utódjának. De ugyanakkor nem véletlen az sem, hogyan írja körül azt a művészetet (költészetet), amelyet ezektől az ősmagyaroktól örökölt: „Fülembe még ősmagyar dal rivall.” – Így valahogy értékelte az ősmagyar költészetet már 1855-ben Arany János is. Aki előrebocsátotta ugyan:

Itt ősi dal zeng bújdosó Csabárul,Bús vigalomban a szív öble fájul.

A Keletről örökölt ősi dal helyett Ady Nyugatról – Dévénynél – akar betörni „új időknek új dalaival”. Dévénynél éri el a Nyugatról érkező Duna a Kárpát-medencét.

Az újnak és a réginek az összeütközését Ady azzal érzékelteti, hogy emlékeztet Vazul sorsára – bár Vazul esete éppen megfordítva példázza az újnak és a hagyományosnak az összecsapását. (…) Ady viszont, mint az új, az „énekes Vazul”, azt hirdeti magáról, még ha forró ólmot öntenének is a fülébe, hogy ne hallja az élet új dalát, mégis az ő dala lesz a győztes.

Az előbb idézett Ady-vers büszkén hirdette nemcsak az „új idők új dalainak” győzelmét az „ősmagyar dallal” szemben, hanem azt is, hogy az új egyszersmind magyar is. (…)

A történelmi múlt vállalása – még ha ez részben tévedés vagy előítélet is – döntő jelentőségű a nemzet élete szempontjából. Kölcsey erről így ír Mohács című visszaemlékezésében:

39

„A nemzet élete olyan, mint az egyes emberé. Mind a kettőt az életet átfogó emlékezet teszi egésszé, napról napra gazdagabbá. Töröld ki a lélekből a ragyogó színeket, s ezzel már meg is halt az élet. Minden nemzet, amely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezután: az a régi többé nem lészen…”

Mit ért Kölcsey az „elmúlt kor emlékezetén”…? (…) A hagyomány nyilván azzal kezdődött, hogy egyszer, valamikor régen olyanok, akik még közelállónak érezték magukat – , vagy csak gondolták ezt magukról megtörtént eseményekkel kapcsolatban – elmondták, megfogalmazták ezeket. Ezt a későbbi nemzedékek sorra átvették az előttük járóktól, s azáltal, hogy ők is elmondták, tovább is alakították a hagyományt. (…) Lényeges alkotó eleme a nemzet életének a hagyomány, nem azért, mintha ez minden részletében történelmi valóság volna, hanem azért, mert a hagyományban az egymásra következő generációk ideáljai fogalmazódnak meg. Olyan ideális képet ad magáról a nemzet mint közösség a hagyományban, amilyennek magát ismeri, vagy amilyen lenni akar. Ebben áll a történeti hagyomány nemzetnevelő értéke. (…)

A Mohácsból vett Kölcsey-idézet tehát tartalmában történetfilozófia, bár nem történettudomány. Találó is ennek a történetfilozófiának az az elgondolása, hogy a nemzeti hagyomány – függetlenül attól, mit tart erről a történettudomány – szellemi érték.

(Szabó Árpád)

40

14.

Radnóti szülőháza

Elég volt megtudnom e tényt, s a tegnapi közömbös épület szinte szemem láttára átalakult. Kilépett az ismeretlenség homályából; egyénisége lett és legendája. A márványtáblát takaró lepellel együtt lerántották róla a szürkeség álarcát is.

Nem tudom, ki hogyan s miként, de én haraggal fordulok el, ha zajos szónokok méltatják a költőket. (…) Amennyire visszataszít ez, olyan mértékben meghat, ha egyszerűen és póztalanul megjelölnek egy házat, egy szobát, hogy itt született, vagy itt dolgozott ez és ez a költő, ez és ez a tudós. (…)

Furcsa ez a ház. Az első odapillantásra egyetlen külsőséges jegy sem teszi emlékezetessé. De ahogy közelebbről megnézem, elővillannak feledhetetlen stigmái: a golyó és a szilánkok ütötte sebhelyek, melyeket a második világháború hagyott rajta emlékeztetőül. A golyók nyomait látva, hiába próbálnék másra gondolni, csak az Erőltetett menet költőjére gondolhatok.

Itt jött világra, s rögtön két halottat hagyott maga mögött. Anyját és ikertestvérét. Félelmetes kezdet! A maga pőreségében beillenék egy sorstragédia nyitányának is. Micsoda alvilági fintora a létnek! Micsoda fölháborító baleset! Egy életre szóló megrendülést jelentett a költőnek. De mennyivel iszonyúbb ennél, hogy végül őt, ki két halottat cipelt testében és gondolataiban, puskavégre fogták, és szakszerűen leterítették! (…)

A Radnóti-életmű, lehetőségeit tekintve, töredék maradt. De töredék maradhat-e az, ami nem anyagszerű benne, és nem forma: az erkölcsi nagyság? Sok költőt ismerünk, aki Baudelaire, Ady vagy Szabó Lőrinc módjára egyenrangú vetélytársként hadakozik versben a halállal, amely mint a fekete özönvíz, valahonnan már hömpölyög felénk. Radnótinak nem ez az eredendő félelem méltósága adatott meg; neki nem ezt az ősi

41

mozdulattal arcba dobott kesztyűt kellett fölemelnie, ennél sokkal mocskosabbat …

A megsemmisülésben a véletlenszerűség és a kiszámíthatatlanság is megalázó, de sokkal megalázóbb a vonatok pontosságával érkező vég, a matematikailag is kiszámítható pusztulás.

„Járkálj csak, halálraítélt!” – ezt írta a harmincas évek közepén, s utána szinte mindegyik versében erről beszél, hol az elégiák hangján, hol a lázadásén. A közbeeső versek azonban megrendítő életszeretetről és tisztaságról vallanak.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,S te hószín öntudat, maradj velem…

Úgy hangzik ez, mint az imádság. Pedig nem az. A tisztelni való önfegyelem szavai ezek. Mágikus ráolvasás a széthullni készülő testre és lélekre.

Néhány esztendővel ezelőtt verseit elemezgettem, s feltűnt, hogy városok omlása és repülőgépek haláltánca közben is milyen pontosan fogalmaz, sőt még inkább az, hogy milyen szépen ír. Költőket küldenek halálba Európa minden táján. Radnóti meggyászolja őket, közben egyetlen jelzője sem hisztérikus. S talán még ennél is jobban meglepett, hogy a háborúról írt látomásaiban sem veszti el gyönyörűségét és csodáját a föld. Nem veszítik el érzéki szépségüket a tárgyak, a fák, a színek. Hiába lépked itt lenn a Félelmetes angyal, hiába fedné be szárnyával a világot, ha másként nem, hát emlékként kivillognak a szárnyas fák, a meglebbenő esők, szöcskék és szelíd tanyák. (…) A külvilágban lévő zűrzavar átszűrve a költészet közegén, verseiben renddé válik. Az égre írj, ha minden összetört! Mi ez, ha nem a legvégső fegyelem és kötelesség hirdetése. A haláltól fél méternyi távolságra is tiszteletben tartja a verset. Mintha a vers lenne a világ egyetlen óvóhelye, amelyben átvészelheti a lélek a golyók és a gonoszság sáskajárását. Versbe kell elrejteni követ és rózsát, halat és álmokat, hogy a vész elmúltával újra élhessen az ember.

(…) Az Erőltetett menet költője nem tudta elfogadni az utolsó percben sem a lealjasult élet legvégső absztrakcióját: a

42

halált. Egyre gyakrabban hallom, a hallhatják mások is a visszhangot:

Kiálts rám! s fölkelek!

(Csoóri Sándor)

15.

Illyés Gyula

Ha fölszólítást kapnék, az utókortól, kíséreljem meg Illyés Gyulát egyetlen jelkép vagy egyetlen címer sugárzó világításába odaállítani, belebuknék. Semmilyen költői hasonlattal sem tudnám magamat kivágni, mert Illyést ott lehet igazán bemutatni, ahol éppen van. Jelenléte már önmagában is eszme, örökös kihívás, percről percre megismétlő szembesítése embernek és világnak. Háttér gyanánt odaképzelhetem mögé Rácegres-pusztát ököristállóival, béreseivel, odaképzelhetem New York forgatagát, felhőkarcolóit, magasvasútját, Párizst, vagy az óceánt. Otthonosan láthatom Európa bármelyik hangversenytermében vagy akadémiáján és bármelyik falusi kovácsműhelyben. Környezete változhat, de alakja soha. Nyilván ismer valamilyen egyszerű

43

titkot, hogy sértetlenül léphet át egyik közegből a másikba: tűzből a vízbe, parasztbútorokkal berendezett tihanyi présházból Eluard szürrealista látomásai közé; Pascal vagy Camus világából hazatérve a hajdani cselédrokonok, juhász-leszármazottak „mozgó világába”. (…)

Vita helyett próbáljuk meg együtt megismerni az illyési világ természetrajzát – magunkét gazdagíthatjuk általa. Ő is így gazdagodott folyton másokétól. Talán azért nem idegen sehol a földön, mert mindenütt talál okulnivalót, végeznivalót, jóvátenni valót. Akár egy parasztházban, akár egy béketárgyalási teremben. S mindenütt azt keresi, mitől lehetne otthonosabbá tenni az emberi világot, most, azonnal. (…)

1938-ban Franciaországba utazik, s úti olvasmányul Zrínyi írásait viszi magával. Megdöbben, hogy Zrínyi mennyire időszerű. Gondjai, tanácsai változatlanul érvényesek. Személye nem költözött át egy tisztességesen megőszült legendába, szinte a szomszédból beszél. A magyarázat Illyés szerint egyszerű: a magyarság körülményei alig változtak, s a nemzet helyzete s így lelki magatartása századokon át csaknem ugyanaz. (…)

Költészetünk alapszólama, mely a történelmi magyarság sorsának a mottója is lehetne, századokig ebbe a mondatba sűrűsödött össze: „ …s nem lelé honját a hazában.” Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty s Ady után Illyés is tovább üvölthette volna ezt a fájdalmas igazságot, de ehelyett ezt mondja: „Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.” Rendet kell rakni a romokban! Egyik kötetének címe is ezt nevezi meg sürgető föladatként. (…)

„A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják…, s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”

Ezek a mondatok már jóval azután íródtak, miután Illyés fölbecsülhetetlen munkát végzett e szóban forgó múlt megteremtésében. Jóval a Puszták népe, az Ifjúság, a Három öreg,

44

a Petőfi, a Rend a romokban, a Magyarok megjelenése után. Ettől van még külön is aranyfedezetük. (…)

A láthatatlan színpadon ugyanis ő az egyik főhős, aki legtisztábban megértette Ady „világok omlásáról” szóló jóslatait, ugyanakkor azt is, hogy neki ezt végig kell élnie. Neki és másoknak is. Hogyan? s miképp? ifjú korától kezdve erre kereste a magyarázatokat…

Leggyakrabban, sajnos, ezt vonják némelyek kétségbe. Ellentmondást éreznek a fiatalkori művek s a mostaniak között. Cáfolhatatlan példával szeretnék Illyés mellett bizonyítani. A Puszták népét ugyanaz a kéz írta, s ugyanaz a szenvedély hitelesítette, mint a húsz évvel később írt Bartók-verset, a Fáklyalángot vagy a Kegyencet. Mert ahogyan a Puszták népében egy nemzet alatt élő réteg életét, sorsát emeli történelmivé, a Bartók-versben egy lefojtott nemzeti közérzetet hoz a fölszínre, ugyancsak történelmi érvénnyel. (…)

Illyés győzelme éppen az, hogy az ellentmondásokat – szinte szemünk láttára – művein belül győzi le. Ezáltal fölszabadít.

(Csoóri Sándor)

45

16.

Március 15.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot képez: „március 15-ére (1848)”.

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harcoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak… (…)

Ekkor kitört a párizsi forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. A magyar országgyűlésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről…

Volt egy társulati helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a „tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. (…)

Eközben kitört a bécsi forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság" jelszavától, és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől. (…)

Nem kérvényezünk többet az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nemzethez; az meghallja.

Ekkor írta meg a „Talpra magyar”-t.Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én

szobámban: Petőfi, Vasvári Pál, Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én azzal elkészültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz. (…)

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utcára. (...)A többit … tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg

az emberlavina, milyen szónoklatot tartottunk a piacon.De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit.

46

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez meg a

„Talpra magyar”-t kinyomatjuk cenzori engedelem nélkül. (…)A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül

valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi sajtón…

Amíg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. (…)

Eközben elkezdett esni az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utca megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.− Ej, urak! – mennydörögtem én onnan az utcai szegletkőrül. – Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Erre a bíztatásra minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is.(…)

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. (…)Azt a jelenetet – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső

szabad lapok kézről-kézre lettek adva. „Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. – Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kap-kodták! (…)

A kezdőbetű tehát le volt írva.

(Jókai Mór)

47

17.

Iskola a pusztán

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. (…)

Az iskola udvara is ezzel volt kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csúszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágoskert, tovább a földecske, amely kukoricácskát és búzácskát terem, valamint a cirokot is, amely seprűnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, amelyhez a fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött, s a jegenyefák, akácok, meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. (…)

Nem az, ami a városi, sem nem az, ami a falusi, hanem ez egy egészen elütő valami. (…) A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell tudományt szerezni, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malacot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön a borongós idejével az ősz, és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor újra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjukról.

Egy terem van csak, amelyikben tanítanak, mert minden osztály egyetlen tanító alatt áll. (…) Kora reggel indul meg már a tanyákból az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, amiben a könyve, irkája meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig, és télen a mezőségek kutyái mérgesebbek.

48

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, amit az iskoláig tesznek, harc a kultúráért. Amiként a szüleik egész élete harc az életért, harc a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, akik meg akarják rontani az Isten adományát. (…) Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, ki-ki olyan ruhában, amilyen éppen van. (…) Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a télikabátot valamely kendő képviseli (…). Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyerek a hómezőknek, s megy, megy, mígnem hazaér, hogy holnap megint jöjjön. (…) A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, amit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. (…)

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyott helyek ezek az iskolák… A dolgozatokon, amiket büszkén mutogat föl az arra járóknak a tanító, elcsodálkozik, aki látja. (…) Hát az irkák! Hát a hímzések! A Jutkák, Pannik s Tecák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát, s a kis barna kezek öltögetése nyomán cifrábbnál cifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, ami az apja. Azelőtt azt tartották, csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elad, a vásárban be ne csaphassák. Ma jónevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, akik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. (…)

Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, ami annak előtte volt. A haja megőszült, az arca piros, de ráncokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és a vidámsága a régi maradt. (…) A puszta jövendő emberei szótlan hallgatják, amint beszéli:

− Következik a negyedik művelet: az összeadás… Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon,

a nagy némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik

49

művelet, vagyis az összeadás, melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.

(Tömörkény István)

18.

A Csokonai-könyv

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elől-hátul, mindenfelől rendkívül imponál … (…)

A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső fiókját kihúzva, abban kotorász. (…) A fiókban szép rendetlenséggel volt begyömöszölve egy rakás iskolai könyv és füzet. (…) Volt ott … tudniillik egy Csokonai Mihályról szóló könyv, amelyet harminc kajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv, s ő akkor még nem lévén bentlakos, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott

50

a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már…

De csak nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, hogy meg kellett volna venni.

No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe jutott a könyv, hogy vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajon istenem, megvan-e még a Csokonai?

Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második emeletén a 19. számú cőtusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán (…). Nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt s ott volt.

Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé, s megnézte, megvan-e még.

Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.

Nem várhatta végig mit csinál, mert máris csengettek az első órához,, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat, s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

51

Ő csak odapillantott, azzal megfordult, s ugyanolyan gyorsan vágtatott vissza a kollégium udvarára.

Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.

Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit nagyon szeretett, s csak néhány nap múlva mert a kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. (…)

Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: „kérem szépen a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni.”

Úgy futott el a könyvvel, mint egy kis kutya, ha jó falatot vetnek neki. … de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda…

(Móricz Zsigmond)

52

19.

Az ember tragédiája

Irodalmunk egyedülálló gyöngyszeme, Az ember tragédiája, ez a különös, elgondolkodtató történetfilozófiai alkotás, amely ... mégis évtizedeken át ez lett egyik legtöbbször bemutatott, nagysikerű, rengeteg nézőt foglalkoztató színdarabunk. ... A nézőközönség soha nem unta meg a 15 színen át újra meg újra feltörő elvont gondolatok, eszmefuttatások áradatát. Igaz, a gyorsan változó jelenetek sokszínűsége is hozzájárult a figyelem állandó ébrentartásához.

A mű megalkotója, Madách Imre 1823-ban, ugyanabban az évben született, mint Petőfi Sándor, sőt még ugyanabban a hónapban is. Kettőjük, Petőfi és Madách nagy műve elválaszthatatlan a múlt század magyar történelmének legemlékezetesebb szakaszától, 48/49 forradalmától, és az azt követő szabadságharctól. Madách ugyan 1859/60-ban írta meg a tragédiát, tíz évvel azután, hogy Petőfi ott esett már el a harc mezején, a segesvári csatatéren.

Könnyű lenne kimutatnunk, hogyan készítették elő mind Madách életének, mind az egykorú magyar történetnek jelentős eseményei Az ember tragédiája alapvető gondolatait. Madách műve egyben a magyar tragédia visszhangja is volt. (...)

Madách Ádámjának meg-megújuló harcai, egyre magasabbra törő ideáljai – és egyben ezeknek sorozatos kudarca – valóban az egész emberiség történelmét mutatják be, úgy ahogy ezt a gondolkozó és elfogulatlanul ítélő ember akarva, nem akarva látni kénytelen. Nem kétséges, hogy a mű terve szerint az egymásra következő színek emelkedő tendenciát mutatnak. Ádám nemcsak kiábrándul ideáljaiból, mire egy-egy szín végére ér, amikor újra meg újra be kell látnia, hogy nem valósult meg az, amiért vállalta a küzdelmet, hanem ugyanakkor mintha színről színre egyre tisztultabb, jobban látszó célokért indulna harcba. Ebben jut kifejezésre a haladás, a tökéletesedés gondolata.

53

A tragédia ebből a szempontból az lehet …, hogy Ádámnak vissza kell riadnia attól a szándékától, amely elválasztja az eszmék elgondolását megvalósulásuktól. (…)

Aki megízlelte a tudást, abban rögtön fölébred a több-tudás kínzó szomjúsága is. Mint Ádám a 3. színben követeli:

Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifernek pedig újra igaza lesz, amikor megjegyzi:

Keserves lesz még egykor e tudásod,S tudatlanságért fogsz epekedni vissza.

(…) Megbánta már, hogy megtudta jövőbe vetett pillantása során azt is, mi lehet majd egykor a Föld és ezzel együtt az ember sorsa. Ezt már jobb volna nem tudni, vagy elfelejteni, mint Lucifer mondta.

A tudás tehát, amiért az ember föladta korábbi igénytelen belenyugvását a puszta, öntudatlan létbe, egyrészt kielégítetlen: minden, amit megtudunk, csak arra jó, hogy rájöjjünk, milyen végtelenül sok az, amit még nem tudunk… (…)

Madách az emberiség egészét a bibliai első ember, Ádám alakjában foglalja össze. Ő az örökké küzdő ember, aki ifjan kezdi el útját a történelem legjellemzőbbnek tartott korszakain át a jelen és a jövő felé, hogy mint aggastyán fejezze be ezt az utat a kihűlő Földön az eszkimók jégvilágában.

Az utolsó előtti próbálkozás Ádám múltat és jövőt áttekintő álmában, mielőtt találkoznék a pusztuló embert bemutató nyomorult eszkimóval, kísérlet a Föld elhagyására, űrrepülés. (…) El akarván hagyni a Földet – bár ez nem sikerül neki – fölismert két nagyon lényeges dolgot. Egyrészt rájött arra: az ember célja a küzdés maga. Nem az a lényeges, hogy elérjük-e a kitűzött célt, hanem az, hogy elszántan törünk a végtelenbe vesző cél felé. – Másrészt egyértelműen megfogalmazza Ádám azt a gondolatot is: ne ejtsen kétségbe az, hogy az embernek a történelem során már

54

sokszor meg kellett tagadnia korábbi eszméit, és a korábbival homlokegyenest ellenkezőért kellett küzdeni. (…)

A hideg értelem, Lucifer mellett állandó kísérője Ádámnak az érzelem is, Éva alakjában. Éva az ember számára mint a szerelem és a költészet forrása és tárgya, egyben vigasztalás is… (…)

Ha élni és tökéletesedni akar az ember a kitűzött, de végtelenbe vesző, … csak közelíthető cél felé, akkor hallgatnia kell arra az „égi szózatra” is, …ami egyedül tartja életben az embert. Ezért mondja az Úr: „küzdj és bízva bízzál”.

(Szabó Árpád)

55

20.

Móricz Zsigmond

A Nyugatban, nem sokkal a folyóirat indulása után, megjelent egy addig ismeretlen újságíró neve alatt a század talán legemlékezetesebb novellája, a Hét krajcár. Móricz Zsigmond írta, s az érkezőt Ady üdvözölte nyilvánosan is. Ettől kezdve a két név elválaszthatatlan lett. (…)az irodalmi népiség megújítója s ugyanakkora novellát mint műfajt ő teljesíti ki – ugyancsak a népiség szellemében – világirodalmi rangon. Életműve, méretét tekintve is, egyike a legnagyobb magyarprózai teljesítményeknek. Irodalompolitikai szerepe pedig … Ady halála után nemzedékek sorsára volt óriási befolyással; egy jelentős irodalmi irányzat bomlott ki a harmincas években az ő példája nyomán.

Tiszacsécsén született, félig-meddig paraszti családban. Apja kisvállalkozóként próbált kiemelkedni a szegénysorból, édesanyja viszont papi családban nőtt fel. A kis Móricz gyermekkorában megismerte a falusi szegényparaszti világot s ugyanakkor igen jó hírű iskolában tanult, papnak, majd jogásznak készült. Nehezen találta meg tehetsége kifejezési formáit. Sok mindent megpróbált – főleg az újságírást -, mielőtt az emlékezetes novellával egyszerre feltűnik. Érthető, hogy a paraszti élet és általában a vidék helyzetének problémái foglalkoztatják, s nemcsak azért, mert élményei elsősorban ezekhez a témákhoz kötik, hanem a századelő hangulata miatt is. A már említett népiség – főleg Gárdonyi és Tömörkény művei nyomán – hatni kezdett az irodalmi berkekben is. A hol idilli, hol lírai ábrázolásban megjelenített falusi valóság mögött az életben hatalmas dráma feszült. A paraszti valóságból írónk a drámaiságot érezte meg először, s mint ahogy Ady a lírában, ő a prózábana maga belső nyugtalanságát ugyancsak felfokozott, túlhevített kifejezésmóddal érzékeltette. (…)

Sárarany című, első nagyobb szabású műve a stílusújdonsága mellett a szegényparaszti világ, a nagybirtok árnyékában tengődő falu – annak egyes életmotívumait különösen

56

kinagyító s részben még a naturalizmus stíluseszközeivel készített – rajza. (…) Móricz a társadalmi ellentétek gyökeréig ásott le, hogy megmutathassa az ország bajainak igazi okát, és épp ezért volt kénytelen a valóság nehezebb, izgatóbb színeit vagy épp a levegő valóságos forróságának, fülledtségének fokát érzékeltetni. Perspektívát, távlatot keresett a társadalmi haladásnak, s bemutatta, milyen kisszerű, provinciális erők képesek ezt megakadályozni. Erről szól következő regénye, Az Isten háta mögött is, de már nem falusi, hanem kisvárosi környezetben. A realista író a kritikus szemével vizsgálja az életet, s ez a tudatosság nála természetes módon emeli ki vagy nagyítja meg a valóság egy-egy részletét, hogy a művész célja ezeken keresztül még világosabban kitűnjön. Első korszakának művészileg legjobb regénye, A fáklya, különösen kiélezi a jobbra törő ember és a magyar valóság kegyetlen viszonyai közt feszülő konfliktust. A nagy célokkal és reményekkel falura induló fiatal református pap tragikus vergődése, végül elfásulása érzékelteti a magyar vidék helyzetét a századfordulón, s általában céloz az országos bajokra is. (…)

Első világháborús élményei – a frontra is kimegy tapasztalatokat szerezni – megrendítik, és ezért is csatlakozik lelkesen először az őszirózsás polgári forradalomhoz, majd a Tanácsköztársasághoz; az utóbbitól remélve a parasztság s általában a magyar szegénység problémáinak megoldását. (…) A Tanácsköztársaság bukása nehéz válságba sodorja. Ekkor fordul a gyermekkor felé, hogy a Légy jó mindhalálig című gyönyörű regényében a gyerek vergődését a komisz felnőttek világában úgy írja meg, mint kora szegényeinek sorsát is finoman szimbolizáló példázatot. (…)

Móricz azonban sohasem tudott lemondani nagy írói szenvedélyéről: a társadalomábrázolásról. A húszas évek közepétől a századelőt olyannyira jellemző dzsentri – amely a húszas években újra nagyobb szerephez jut – s a dzsentrivilág … izgatja. Ezt írja meg a Kivilágos kivirradtigban. S még nagyobb erővel ábrázolja a dzsentri tragikumát az Úri muri hősének, Szakhmáry Zoltánnak sorsában… Mint ahogy … megoldhatatlan feladatok elé állítják a Rokonok című regény hősét. (…) Történelmi párhuzamokat keres, hogy a magyarság jövendő sorskérdéseire

57

valahogy választ találjon. Hatalmas regénytrilógiája, az Erdély, több mint másfél évtizedik íródott… (…)

Teljes életműve ismeretében ma már tudjuk, hogy az egész ország gyűjtőterülete volt. A nap huszonnégy órája a munkaideje. (…)

Mindent másokért tett, minden jót és szépet. Hogy milyen önzetlen volt, hatalmas életműve mutatja.

(Simon István)

58

FELHASZNÁLT IRODALOM

Balázs Géza – Bencédy József – Deme László – Fábián Pál – Grétsy László – Szathmári István (2003) Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. Budapest: Tinta Könyvkiadó,.

Beney Zsuzsa – Jelenits István (1995) Bevezetés az irodalomba. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Csoóri Sándor (1994) Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961-1994. Budapest: Püski Kiadó

Fábri Anna szerk. (1998) Jókai Mór. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Fűzfa Balázs (1997) Miért szép. Celldömölk: Pauz – Westermann Kiadó.

Görömbei András (1997) Kisebbségi magyar irodalmak (1945-1990) Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.

Jókai Mór (1972) Erdély aranykora. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Pomogáts Béla szerk. (1985) Kistükör. Magyar irodalomtörténeti arcképek. Budapest: Múzsák Közművelődési Kiadó.

Kosztolányi Dezső (1976) Látjátok, feleim. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Móricz Zsigmond (1980) Légy jó mindhalálig. Budapest: Móra Könyvkiadó.

59

Simon István (1973) A magyar irodalom. Budapest: Gondolat Kiadó.

Szabó Árpád (1994) Magyarság. Irodalom és filozófia. Budapest: Societas Philosophia Classica Kiadó.

Tömörkény István (1981) Két ló bitangságban. Budapest: Móra Könyvkiadó.

60

Tartalom

Bevezető………………………………………... 51. Holnap is élünk……………………………… 6 2. Márai és a magyar nyelv ……......................... 93. A százéves folyóirat……………………......... 104. Arany János ……………………………......... 145. Petőfi költészete …………………………….. 166. Búcsú Váradtól…………………………......... 197. Balassi költészete …………………………….218. A vadászat…………………………………….249. A barátság. Petőfi és Arany ……………......... 2710. Szondi két apródja ……………..................... 3011. Radnóti Miklós ………………………... ….. 3212. Ady Endre és az irodalom forradalma……… 3513. Az ősi dal és a múlt ……………………. …..3714. Radnóti szülőháza ……………. ……………4015. Illyés Gyula …………………………………4216. Március 15. ………………………………... 4517. Iskola a pusztán ………………………......... 4718 A Csokonai-könyv ………………. ………...4919. Az ember tragédiája ……………………….. 5220. Móricz Zsigmond ………………………….. 55

Felhasznált irodalom ………................................ 58

61

62