· web viewaz ókori amatörizmus modern mítoszának megalkotói azonban nem ebből a...

História 2000-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2000-08Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A modernizáció lehetõségei a középkorban ........................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 5

2. .......................................................................................................................................................... 91. Városi kiváltságlevél, 1354 .................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 101. Magyar ereklyék ................................................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 171. Pénzdíjak és olimpiák ........................................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 19

5. ....................................................................................................................................................... 261. A zsidók és a modern magyar kultúra .................................................................................. 262. Képek ................................................................................................................................... 29

6. ....................................................................................................................................................... 351. Horthy a Gestapo fogságában .............................................................................................. 352. Képek ................................................................................................................................... 39

7. ....................................................................................................................................................... 441. Irigyelt házasság, majd a hontalanság .................................................................................. 44

8. ....................................................................................................................................................... 451. Szovjet-magyar viszony, 1946 ............................................................................................. 452. Képek ................................................................................................................................... 47

9. ....................................................................................................................................................... 491. Magyarország 194547� .......................................................................................................... 49

10. ..................................................................................................................................................... 501. Az Indus-völgyi civilizáció .................................................................................................. 502. Képek ................................................................................................................................... 51

11. ...................................................................................................................................................... 551. Az emberiség õsi civilizációi ................................................................................................ 55

12. ..................................................................................................................................................... 561. Román forradalom és Magyarország, 1989 ......................................................................... 56

13. ..................................................................................................................................................... 581. A darwini fejlõdéselmélet újabb bizonyítéka ....................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 58

14. ..................................................................................................................................................... 601. Cancuén, a békés maja kereskedõváros ............................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 62

15. ..................................................................................................................................................... 641. A keresztény európai császárság kudarca ............................................................................. 642. Képek ................................................................................................................................... 66

16. ..................................................................................................................................................... 751. Az aranygyapjas rend ........................................................................................................... 752. Képek ................................................................................................................................... 75

17. ..................................................................................................................................................... 771. A Fugger és a Welser család ................................................................................................. 77


1. A modernizáció lehetõségei a középkorbanAZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

ENGEL Pál

A modernizáció alternatívája a középkorban

Uralkodói akarat – helyi társadalom

Modernizáción a nyugati civilizáció technikai és szellemi vívmányainak átvételét szoktuk érteni, így én is ebben az értelemben használom. Ama változások, változtatások, újítások összességét értem alatta, amelyek a középkor folyamán a magyar királyság kultúráját, társadalmát, gazdaságát és politikai berendezkedését mind hasonlóbbá tették Európa többi országához. Pusztán a változásokról magukról, a modernizáció tényéről, tényeiről lesz szó, tekintet nélkül arra, hogy ezek mai megítélésünk szerint örvendetesek voltak-e, avagy károsak.

A középkorban végbement modernizáció általános és mindenre kiterjedő volt. Modernizációról a pogány korban nem érdemes beszélni. Modernizáción a keresztény korszak fejleményeit kell értenünk: azokat a változásokat, azokat az új dolgokat, intézményeket, amelyek az 1000 és 1500 közötti ötszáz évben keletkeztek: a templomoktól a várakon át a városokig, az írott emlékektől kezdve a pénzekig. Mindezek forrása a „Nyugat” volt, egészen pontosan: a latin kereszténységhez tartozó Európa. (Itáliát, ahonnan fölöttébb sok újdonság érkezett, csak ebben az értelemben lehet nyugati országnak nevezni.) Nem tudunk olyan, lényeges és maradandó hatásokról, amelyek más irányból, más kultúrák felől érkeztek volna: akár az ortodox vagy muszlim világból, akár a sztyeppe pogány népeitől.

A közvetítők

Hogyan jutottak el hozzánk ezek az újítások? Részben, mint tudjuk, olyan „bennszülöttek”, magyarországiak révén, akik nyugaton jártak, és hazatérve meghonosították a kint látott újdonságokat. Anonymus Párizsban kapta az ötletet, hogy megírja az első és egyetlen magyar lovagregényt. A kánonjog és a római jog elemeit, sőt a divatos politikai eszméket is olyan klerikusok importálták, akik Bolognában és más egyetemeken tanultak. A humanizmus elterjesztése szintén olyanoknak köszönhető, akik Itáliában végezték tanulmányaikat. A címerhasználat azáltal vált széles körben népszerűvé, hogy Zsigmond királyt nagyszámú magyar lovag és nemes kísérte el a konstanzi zsinatra.

A legfontosabb újítások azonban külföldi jövevények útján érkeztek, olyan egyének és főleg csoportok közvetítésével, akik nyugati országokból telepedtek ide. Ilyen volt maga a kereszténységis. Az új vallásnak mind a tanait, mind az intézményrendszerét külföldről érkezett klerikusok terjesztették el, illetve építették ki. Magyaroknak ebben, legalábbis az első szakaszban, semmiféle szerepük nem volt.

Ugyanez mondható el a városiasodásról. Köztudott, hogy legkorábbi nyugati típusú városi közösségeinket kizárólag vallon és német telepesek hozták létre. Hosszú időn át nem tudunk olyan magyarországi városi közösségről, amely külföldi telepesek közreműködése nélkül, egyedül belföldi kezdeményezésből keletkezett volna.

Ugyanez a helyzet a parasztság szabad költözési jogával, amely a középkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb vívmánya volt. Ez a jog eredetileg egyedül a „vendég”-nek nevezett külföldi telepeseket illette meg, akik ezt saját szokásukként hozták magukkal. A későbbiekben ez a nyugati eredetű újítás, a „hospesjog” terjedt ki a magyarországi parasztság egészére, és vált ezzel a jobbágyi állapot legfőbb ismérvévé.

A példákat még hosszan lehetne sorolni, hiszen maga az írás, a pénzverés és még számtalan dolog honosodott meg itthon idegenből jött papok és világiak révén.

A modernizáció hajtóereje: az uralkodói akarat

Hogyan mentek végbe ezek a változások? Mi volt a modernizáció hajtóereje?

Nagy a kísértés, hogy a modernizáció folyamatában egyfajta spontán „fejlődés” eredményét lássuk, amelyet „a történelem láthatatlan erői” kényszerítettek ki. Azok a fejlemények, amelyek a nyugati országokban mentek végbe a középkor folyamán, erősíthetik ezt a vélekedést. Mert mi is történt ott? A legkorábbi városi autonómiák


ott valóban helyi kezdeményezésből, spontán módon keletkeztek. Először a városiasodás gazdasági és társadalmi feltételei születtek meg, és csak azután maguk a városok. Ez pedig eleinte nemegyszer alulról, a hatalommal való összeütközés eredményeként történt – gondoljunk a sokat emlegetett laoni kommunára vagy a lombard városok harcára püspökeikkel és később a császárral. Senki sem gondolná, hogy az itáliai urbanizáció a császároknak köszönhette a létét, vagy hogy a flandriai városokat és posztóiparukat a flandriai grófok hozták létre. De ugyanígy természetes, azaz spontán folyamatként írható le a parasztság szolgai állapotának eltűnése is, amely évszázadokon át tartott, és végül elvezetett oda, hogy a nyugat-európai parasztság zöme az újkor elejére személyében szabad, járadékfizető jobbággyá, tulajdonképpen bérlővé vált. Akár „osztályharc” eredményének tekintjük ezt, akár nem, annyi világos, hogy politikai döntéseknek, legalábbis a középkor folyamán, kevés szerepük volt bennük.

A nyugat-európai példák tehát azt sugallják, hogy a modernizáció természetes, spontán folyamat volt, amely az egyetemes történeti „fejlődés”-ből következett. Tekintélyes történeti iskolák hirdették és hirdetik ezt a nézetet, hangsúlyozva egyúttal, hogy a történelem alakításában a tömegeknek és a gazdasági erőknek van döntő szerepük, nem pedig a politikai döntéseknek. A Nyugatot illetően talán valamennyire igazuk is van. Ámde mi a helyzet másutt, például Magyarországon? Vajon mindama változásokról, amelyek a középkorban történtek a magyar királyságban, valóban elmondható-e, hogy „maguktól” születtek?

Hogyan keletkeztek például a magyarországi városi önkormányzatok? Vajon úgy-e, hogy egy gazdaságilag megerősödött kereskedőközösség kikényszerítette a hatalomtól – értsd: az uralkodótól – kollektív jogainak kodifikálását? Nyilván nem így. Egyetlen olyan magyarországi város sem ismert, ahol a folyamat – tehát a communitas keletkezése – ezen a módon ment volna végbe. A kezdeményezés kivétel nélkül az uralkodói hatalomtól indult ki, azaz ebben az értelemben minden magyarországi város alapított város. Ilyen volt már a legelső is, a székesfehérvári vallonoké. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szomszédos Szerbia példája. Ott is léteztek, végig a középkor folyamán, olyasféle kereskedőkolóniák, amilyen a fehérvári vallonoké lehetett 1100–1150 táján, mielőtt kollektív kiváltságokban részesültek volna. Elsősorban a raguzaiaknak voltak ilyen telepeik szerte az egész Balkánon. Ezekből azonban több évszázad alatt sehol nem szerveződött egyetlen olyasféle város sem, mint Székesfehérvár. Érdemes hangsúlyozni, hogy személyükben a raguzai kereskedők ugyanolyan szabad emberek voltak, mint egy fehérvári polgár. Az európai városfejlődés kritikus ismérve azonban nem a személyre szóló szabadság volt, hanem a közösség testületi szabadsága. Ilyen testületi, kollektív jogokat azonban a raguzaiak soha nem kaptak, tehát a telepeik sem alakulhattak várossá. Nem volt például pecsétjük, sem más jelképük, amely a közösség létét szimbolizálta volna, és persze városfalat sem emelhettek. Nyilván azért, mert az autonómia nyugati mintái az ortodox világban értelmezhetetlenek voltak.

A mondottak érvényesek a paraszti szabadságjogokra is. A személyében szabad, költözési joggal bíró paraszt státusa Közép-Európában ugyanúgy nyugati „import” volt, mint a városi önkormányzat, vagyis nem spontán fejlődés eredményeként terjedt el. Épp ezért ezt a különös fajta szabadságot mindenütt nyugati eredetűnek tekintették: Lengyelországban és nálunk „német jog”-nak (ius Teutonicum), Észak-Németországban pedig „flamand” vagy „holland” jognak (ius Flamingicum, ius Hollandicum). Magyarországon ilyesféle szabadsággal kezdetben kizárólag nyugati telepesek rendelkeztek. A vallonok például már Szent László király idején (1077–1095) ugyanolyan szabadon költöztek, mint később a németek. Már 1092-ben úgy határozott felőlük a szabolcsi zsinat, mintegy magától értetődően, hogy „távozzanak, ahová akarnak”. Olyan bennszülött paraszti réteg, amelynek ezt megengedték volna, sem ekkor, sem még sokáig nem létezett. Később ezeket a szabad menetelű vendégeket nevezték „teljesen szabad”-nak (omnino liber), és az ő állapotuk, a hospesszabadság válik majd a 13. század közepétől az új, jobbágyi szabadság általános mércéjévé. Érdemes kiemelni, hogy a parasztságnak ez a szabad állapota csak Magyarországon és más, latin kultúrájú országokban alakult ki. A szerbiai parasztság például a középkor egész folyamán röghöz kötött maradt, mint arról Dusan cár 1354. évi törvénykönyve tanúskodik.

Arra nézve, hogy spontán modernizáció ezen a tájon nem volt, hadd hivatkozzam még egy közismert példára, az egyetemekére. Tudjuk, hogy a legkorábbi egyetemeket, mint a párizsi, az oxfordi vagy a bolognai, nem felsőbb akarat teremtette meg, hanem sajátos módon szerveződő tanár–diák közösségek csíráiból „maguktól” keletkeztek. A közép-európai egyetemek között nem találunk ilyent, valamennyit központi akarat hozta létre a semmiből.

A példákat hosszan idézhetnénk, de enélkül is általánosíthatunk. Azt tapasztaljuk, hogy a magyarországi modernizáció minden feltételét közvetlenül vagy közvetve az uralkodói akarat teremtette meg . Közvetlenül úgy, hogy tudatos változtatást eszközölt, például amikor városokat vagy egyetemeket alapított. Közvetve pedig úgy, hogy eme tudatos változtatások a továbbiakban már maguk eredményeztek változásokat. A magyarországi polgári kultúra például nagyobbrészt a hazai városfejlődés terméke. De ahhoz, hogy kialakuljon, előbb meg kellett teremteni a városfejlődés jogi és politikai kereteit: magukat a városokat. Ez pedig, ismétlem, minden


esetben tudatos uralkodói döntés eredménye volt.

Felülről bevezetett nyugati intézmények

Arra nézve, hogy a modernizáció általában hogyan ment végbe, mintaként szolgálhat az első, legfontosabb és legismertebb mozzanat: a kereszténység felvétele. Mind az új vallás bevezetése, mind az, amit államalapításnak nevezünk, erőszakkal történt, és ennek során könyörtelenül le kellett törni – és le is törték – mindazon alattvalók természetes ellenkezését, akik ragaszkodtak a fennálló rendhez, a bevett szokásokhoz.

Az államalapítás egyike volt a legradikálisabb rendszerváltásoknak, amelyeket a Kárpát-medence népei valaha átéltek. Jelentőségben legközelebb 1848 mérhető össze vele, a középkor folyamán azonban egyetlen más esemény sem. Mindamellett a következő századok változásai, noha a súlyuk kisebb volt, a tartalmuk pedig más, formailag egytől egyig az államalapításra emlékeztetnek. Miért állítható ez?

István művében, ha a formáját tekintjük és nem a tartalmát, két mozzanat ötlik szembe. Egyfelől uralkodói döntés eredménye volt, amin persze nem feltétlenül a király egyszemélyes döntését kell értenünk, hanem István és hívei közös határozatát, amire törvényei is utalnak. A kereszténység bevezetése tehát felülről lefelé történt, nem pedig alulról felfelé. Ahhoz azonban, hogy a döntést végre lehessen hajtani, nem volt elég István magyar híveinek segítsége. Igen hatékony külföldi támogatásra is szükség volt, sőt nagyszámú idegen személy közvetlen közreműködésére. Egyfelől harcosokra, akik a királyt a pogányokkal szemben győzelemre segítették. (Tudjuk, hogy a pannonhalmi alapítólevél szerint István és Koppány csatája voltaképp „németek és magyarok” harca volt.) Másfelől szükség volt papokra, akik képesek az új hitet terjeszteni, mert a magyarok között nem sok ilyen lehetett.

A modernizáció minden további lépése, az egész középkor folyamán, ugyane minta szerint történt. Minden kezdeményezés ugyanúgy a királytól és udvarától indult ki, mint a kereszténység felvétele esetében, és ugyanúgy idegenek közreműködését kívánta meg. „Vendégeket”, akik a 13. század előtt per definitionem nem lehettek magyarok, eleinte csak az uralkodók vagy rokonaik hívtak be. A két legkorábbi hospestelepülést, amelyekről tudunk, Lampertszászát (a mai Beregszászt) és Kálmáncsehit (a mai Kálmáncsát) Szent László öccse, Lampert herceg, ill. Könyves Kálmán alapította. Az erdélyi szászokat II. Géza telepítette be, és II. András részesítette kiváltságokban. Hasonló a helyzet a városokkal. Városokat kezdettől fogva csak királyaink és a dinasztia más tagjai alapítottak, már csak azért is, mert az országban másnak nem volt meg ehhez a hatalma. A városok első lakói szintén külföldi vendégek voltak: vallonok, majd később németek. Mindenesetre olyan vendégek, akik a többi vendéghez képest speciális, városi kiváltságokban részesültek. Magyar polgárság az egész középkorban csak néhol és csak későn alakult ki. Uralkodóknak köszönhették első kolostoraikat a külföldi szerzetesrendek is: a bencések I. Istvánnak, a premontreiek II. Istvánnak, a ciszterciek, templomosok és johanniták II. Gézának és feleségének, a koldulórendek II. Andrásnak. Az írás használata, tudjuk, Istvánnal kezdődik, a kormányzás írásbelisége viszont IV. Bélával, mert elsőként ő küldött írott parancsokat ispánjainak, és követelte meg, hogy írásban válaszoljanak neki.

Hosszan lehetne még sorolni, hányféle fontos és kevésbé fontos kezdeményezés indult ki az idők folyamán a királyi udvartól. Annál nehezebb viszont olyan újítást találni, amelynek meghonosodásában az udvarnak – vagy legalább az udvari köröknek – még közvetve sem volt szerepe. Tulajdonképpen csak egyetlen ilyent ismerek: ez az aszimmetrikus nehézeke, amelynek, mint tudjuk, igen nagy jelentősége volt a 13. századi agrárforradalom sikerében. Úgy tűnik, ennek az új eketípusnak a használatát kivételesen valóban nem az udvar rendelte el, hanem a találmány Ausztria felől szivárgott be és terjedt el apránként a 13. század első felében.

Mindebből következik, hogy a király és udvara mindvégig szoros kapcsolatban állt a Nyugattal. Ebben fontos, bár nem kizárólagos szerep jutott a királynéknak és kíséretüknek, amennyiben a királyné nyugati országból érkezett. Az udvar volt hosszú időn át az egyetlen szellemi „csatorna”, amely a magyarországi elitet a Nyugattal összekötötte; az egyetlen „csatorna”, amely a latin kereszténység új kulturális vívmányait közvetítette. Nyugati lovagok, papok, kereskedők, művészek, mesteremberek mind a királyi udvart keresték fel először, és máshová már ritkán jutottak el. Azok a magyarok pedig, akik Nyugaton jártak akár tanulni, akár más okból, valamiképp mindig a királyi udvarhoz kötődtek.

A modernizáció tehát minden esetben Nyugatról importált eszmék, intézmények, szokások és technikák bevezetését jelentette. Eltérően Nyugat-Európától, a folyamat a kelet-közép-európai térségben felülről lefelé ment végbe. Minden lépését a királyi udvar kezdeményezte, és minden lépésében kitüntetett helyet kaptak külföldi jövevények: idegen, többnyire nyugati országokból jött papok, lovagok, kereskedők, kézművesek és parasztok.


Szakadék az udvar és az alattvalók között

Hogyan viszonyultak mindehhez az alattvalók? Itt egy kritikus ponthoz érkeztünk, mert a kérdés még nem volt tudományos vizsgálat tárgya. Kezdünk elég sokat tudni a késő középkori társadalomról és kultúráról, ezen belül egyre többet a nemesi társadalomról és kultúráról. Arra azonban egyelőre nem tudunk biztos választ adni, volt-e a magyar nemességnek valamelyest is egységes véleménye arról, ami az udvarban történik, és ha igen, mi volt ez? Erről egyelőre inkább csak sejtéseket fogalmazhatunk meg. (Nemességről szólva természetesen nem tekintjük azt a csekélyke hányadot, amely személyében az udvarhoz kötődött, és annak értékrendjét tette magáévá.)

Több jelből úgy tűnik, hogy a magyar udvar már a késő középkorban sem tudta betölteni azt a kulturális mintaadó és integratív szerepet, amely a nyugati fejedelmi udvarokat már ekkor – és később még inkább – jellemezte. Magyarán: az a kulturális szakadék, amely a magyar nemességet később oly sokáig elválasztotta az „idegen” Habsburg-udvartól, nem újkori keletű, és nem egyedül abból eredt, hogy az udvar akkor történetesen valóban idegen nyelvű volt és külföldön székelt. Több jelből gyaníthatjuk, hogy legkésőbb Zsigmond, de valószínűleg már az Anjouk kora óta a nemesség zöme ugyanolyan ellenszenvvel viseltetett az itthoni udvarral szemben, mint később Bécs vagy Prága iránt. Ez az ellenszenv elsősorban az udvarnak mint kulturális közegnek szólt, de valószínű, hogy többnyire kiterjedt a dinasztiára is. Feltűnő, hogy egyetlen olyan királynéról sem tudunk, aki kedves emléket hagyott volna maga után, annál több olyanról, aki vélhetően közutálat tárgya volt. A királyok közül Nagy Lajos az egyetlen, akiről elképzelhető, hogy az udvar körein kívül is bizonyos népszerűségnek örvendett, ám még ebben sem lehetünk biztosak. A Zsigmond, a „cseh disznó” iránti gyűlölet közismert, V. Lászlóról beszélni sem érdemes, azt pedig tudjuk, hogy utolsó „nemzeti” királyunkat, Mátyást kizárólag a megszépítő emlékezés avatta szeretett uralkodónkká.

Ha a magyar nemes vagyoni helyzetére gondolunk, nem csodálható, hogy nem találta helyét a fényes udvari közegben. A francia nemesi „létminimumot” a 15. században évi 25 livre tournois-ra, azaz 10-12 magyar aranyforintra becsülik. Ebből Franciaországban már csak nyomorogni lehetett, de alighanem még ez is jóval több volt, mint amennyit Magyarországon a legtöbb kisnemes valaha is remélhetett. Angliában sokkal magasabb volt a mérce. Ott ekkoriban azt tekintették nemesnek (1436-ban mintegy kétezer főt), akinek évente legalább 20 font sterling jövedelme van. Ez magyar pénzben mintegy 70 aranyforintot ért, ennyije lehetett itthon annak a nemesnek, aki egymagában egy népes falut birtokolt. Az ilyen nemes elég kevés volt, ám az udvarképességhez még ennél is sokkalta többre volt szükség. A királyi udvarnak tehát egy olyan társadalmi réteget kellett volna integrálnia, amely ugyan nemesnek nevezte magát, de életszínvonalát és az európai normákat tekintve nem számított annak. Mint a zsinati krónikás Richentaltól tudjuk, Konstanzban még azokat a magyarokat is szegénynek és bárdolatlannak találták, akik így vagy úgy megengedhették maguknak, hogy eljussanak oda.

A szegénység nyomasztó élményéhez járult az udvar internacionális, hogy ne mondjuk: kozmopolita jellege. Az Anjouk idején főleg idegen papok voltak számosan, de Zsigmondtól kezdve Mátyásig inkább a világiak lehettek többen. Márpedig a nyugati idegenek nemcsak nyelvükben és megjelenésükben ütöttek el a hazai környezetből, hanem műveltségükben is. A módosabb nyugati nemesség körében ekkortájt már elég általános az írni tudás. Előkelő francia körökben fel-felmerül ugyan olyan vélemény, hogy az olvasás nem nemesemberhez méltó időtöltés, de ez persze nem azt jelentette, hogy nem tudtak olvasni. Csak nem akartak. Magyarországon, tudjuk, más volt még a helyzet. Még az 1491. évi béke megkötésekor is a négy magyar zászlósúr közül egyedül Wilhelm Baumkircher tudta aláírni a nevét – de ő valójában inkább osztrák volt. Nyilván nem véletlen, hogy a nemesség által megfogalmazott rendi követelések között folyvást a legelsők között szerepelt, hogy az idegeneket távolítsák el az udvartól, újakat ne fogadjanak be, és főképp ne adjanak nekik se hivatalt, se birtokot. Werbőczy már alighanem közhelyet fogalmazott meg, amikor 1505-ben arról szónokolt, hogy az országot az idegenek, kivált pedig az idegen származású királyok tették tönkre.

Mindehhez hozzávehetjük, hogy az udvarban kitalált újítások, ha érdemi változtatásról volt szó, az addigi jog- és szokásrend drasztikus megváltoztatásával jártak. Ilyen drasztikus beavatkozás volt, hogy csak egyetlen példát vegyünk a számtalan közül, egy királyi város alapítása. Amikor az uralkodó városi kiváltságokban részesített egy közösséget, merényletek sorát kellett elkövetnie a fennálló jogok ellen. Azzal, hogy kivette a közösség földjét a megyésispán vagy a várnagy alól, súlyosan csorbította a bárók bírói hatáskörét és jövedelmét. Azzal, hogy mentességet adott a polgároknak a vámfizetés alól, anyagi kárt okozott mindazoknak a birtokosoknak, akiknek vámszedési joguk volt. A városokkal azonban megalapításuk után is sok baj volt. Azok a nemesek például, akik ingatlant birtokoltak egy város területén, Nagy Lajos óta ugyanúgy adóval tartoztak, mint a polgárok a maguk telkei után. Ez a rendelkezés súlyosan sértette a nemesi adómentesség elvét, és az 1490-es években el is törölték. Nem lehetett népszerű Zsigmond ama intézkedése sem, amellyel 1405-ben pallosjoggal ruházta fel a királyi városokat, hiszen „nemtelenek” sokaságát részesítette olyan kiváltságban, amely addig csak előkelő nemeseket illetett meg. Tegyük még hozzá, hogy a polgárok zöme idegen ajkú volt, ami az ellenszenvet


nyilván csak növelte irányukban. Az ellenszenv persze kölcsönös volt, és a városok, ha csak tehették, mindig az udvar pártjára álltak a nemességgel szemben, gondoljunk 1401, 1403 és az 1440-es évek eseményeire.

A nemesség körében mindenfajta újítás eleve ellenérzést váltott ki. Részben, mert az udvar találta ki, részben mert eltérést jelentett a megszokottól, harmadrészt mert sértette a „szabadságait”, és igen gyakran kára származott belőle. Nem csoda, hogy a novitas szó az 1400 körüli évtizedek rendi szellemű jogalkotásaiban eleve negatív tartalmú, azaz mindig valami nagyon nemkívánatos dolog szinonimájául szolgált: 1397-ben a súlyosabb hatalmaskodásokat nevezték így, 1439-ben pedig a Zsigmond által bevezetett „káros szokások”-at.

Magyarországon ezért a modernizáció minden lépése szükségképpen hatalmi szóval ment végbe. Minden újdonság bevezetéséhez le kellett gyűrni az alattvalók nyílt vagy burkolt ellenállását, a modernizáció sikere tehát – ezt nagyon kell hangsúlyozni – a királyi hatalom szilárdságán múlott.

*

A középkor utolsó másfél évszázadának története Magyarországon arról szól, hogyan zsugorodott össze fokozatosan a monarchia játéktere, és hogyan sikerült a nemességnek kivívnia az oly régen áhított szabadságot. Tudjuk, hogy a döntő lépés Mátyás halálakor következett el. Ekkor jött el a pillanat, hogy – Szapolyai István szavaival élve – Magyarország végre „megszabaduljon a szorongattatástól és elnyomatástól, amiben eddig szenvedett”. Az udvar végleg elvesztette irányító szerepét, az állam megbénult, és immár teljes terjedelmükben, akadálytalanul kibontakozhattak a nemesi szabadságok. A „nemzet” és a jelképévé vált Szent Korona hosszú küzdelem után diadalmaskodott. Igaz, azon az áron, hogy mindenfajta modernizációs kísérletnek hosszú időre befellegzett.

Az MTA millenniumi tudományos ülésszakán, a II. osztály ünnepi ülésén 2000. május 3-án elhangzott bevezető előadás szövege

2. Képek


1. Városi kiváltságlevél, 1354Városi kiváltságlevél, 1354

Erzsébet királyné Óvár nevű faluját a királynéi városok rangjára emeli és ottani polgárait a királyi városok kiváltságaiban részesíti

[…] hogy ugyanazon óvári polgáraink, illetve hospeseink mostantól fogva és a jövőben […] kinevezendő bírájának és igazságszolgáltatójának a joghatósága és hatalma alól teljességgel és örökre mentesek és kivételezettek legyenek; a közöttük bármiképpen felmerülő összes ügyeket és pereket [...] a magunk közül közmegegyezéssel és közös akarattal választott mindenkori bírájuk, az ugyancsak mindenkori esküdtekkel fogja megítélni [...]

plébánosukul is olyat válasszanak meg maguk között, aki valamennyiüknek a bizalmát bírja; megengedjük továbbá, hogy ha mondott polgáraink vagy hospeseink közül valamelyik [...] örökösök vigaszától megfosztva halna meg, akkor összes ingóságaikat és javaikat, minden ellentmondás nélkül, szabadon és teljes egészükben az vagy azok kapják meg és vegyék birtokukba, akire vagy akikre ugyanez végrendeletében hagyományozta;

elrendeljük azt is, hogy az óvári polgáraink vagy hospeseink Magyarországunk területén sem szárazföldön, sem vízen semminemű vámot nem tartoznak fizetni és adni [...]

ezenfelül megparancsoljuk és elrendeljük, hogy a királyi vagy királynéi báróink közül, valamint a mágnások közül senki se szálljon meg náluk erőszakosan; [...]

megengedjük továbbá; hogy legyen piacuk és azt tartsák is fenn; miként ez mostanáig is szokásos volt; [...]


1. Magyar ereklyékFIGYELŐ

CSUKOVITS Enikő

Magyar ereklyék

Ereklyekultusz a középkori Magyarországon

A szentek teste, testrészei, csontjai, a velük kapcsolatba hozható tárgyak – azaz a szentek ereklyéi – már a kereszténység első századaiban vallásos tiszteletben részesültek, kultuszuk azonban csak a kései antikvitásban, a 3–4. században alakult ki. Az ereklyekultusz kialakulása, elterjedése elmosta a határt élők és holtak, emberi és isteni között, és gyökeresen átalakította a keresztény művészetet, liturgiát és irodalmat.

Az ereklyekultusz kialakulása

Azoknak a szent életű férfiaknak és nőknek, akiket szűkebb-tágabb környezetükben haláluk után szentként kezdtek tisztelni, áldásos tevékenysége nem ért véget a sírbatételükkel – a csodák, amelyeknek hírnevüket köszönhették, halálukat követően is folytatódtak. Sírjuknál gyógyíthatatlan betegek nyerték vissza egészségüket, közbenjárásukkal súlyos problémák oldódtak meg.

Noha a pogányok és keresztények között egyaránt voltak olyanok, akiket ellenérzéssel töltött el a holtak nyugalmának megbolygatása, a kultusz egyre terjedt. A 4. században keleten, a barbár támadásokat követően pedig nyugaton is egyre gyakoribbá vált a szentek földi maradványainak kihantolása, majd – másutt, általában védettebb helyen történő – ünnepélyes újratemetése. Az ereklyék iránti növekvő érdeklődés következtében bevett szokássá vált a szentek testének feldarabolása, ajándékozása vagy árusítása, és nem számított ritkaságnak az ereklyelopás sem. A hívek által nagy tiszteletben részesített relikviák méltó elhelyezésére díszes ereklyetartók készültek, az egyre szaporodó számú ereklyék bemutatására pedig a szentély körül kápolnákat alakítottak ki, amelyeket a szentélykörüljárónak nevezett közlekedő folyosón közelíthettek meg a hívek.

I. István ereklyeszerző akciói

A magyar egyházszervezet kiépítése, a kereszténység elterjesztése idején az ereklyekultusz már több évszázados múltra tekintett vissza, és elválaszthatatlan része volt a keresztény kultúrának. I. István (997–1038) nem csupán a magyar egyházi szervezet alapjait rakta le, de a vallásgyakorlás egyéb megnyilvánulási formáit is igyekezett meghonosítani: kolostorokat alapított, biztonságossá tette az országon áthaladó jeruzsálemi zarándokutat, a magyar zarándokok számára pedig külföldön több helyen is zarándokházat alapított.

Természetes, hogy a szentek földi maradványaiban egyelőre szűkölködő országba, elsősorban az általa alapított egyházak számára igyekezett ereklyéket is szerezni. Amikor 1018-ban a bizánci császár szövetségeseként háborút viselt a bolgárok ellen – Leodvin bihari püspök közel egykorú feljegyzése szerint – István nem vett részt szövetségesei oldalán az elfoglalt bolgár város kirablásában, inkább a cári templom ereklyéit hozta el az építendő fehérvári bazilika számára.

Ereklyéket kért levelében a kor egyik legbefolyásosabb személyiségétől, Odilo clunyi apáttól is. A magyar királynak küldött válaszában az apát ugyan szabadkozott, hogy a kért ereklyéket nem tudta megszerezni, szerzetesei azonban így sem érkeztek üres kézzel: magukkal hozták Magyarországra Szent Marcell pápa egy elrejtett helyen megtalált relikviáit, valamint további ereklyéket. Ezek azonban nem lehettek túlságosan jelentős maradványok – maga Odilo is ekként mentegetőzött levelében: „úgy véljük, hogy a méretük senkiben sem fog valami rossz gondolatot ébreszteni, mert igen gyakori tapasztalatból tudtuk meg, hogy nem csupán az ereklyék szent darabkái által, hanem még övezőikkel is több csoda és erény szokott tündökölni, mint azokon a helyeken, ahol maga a test nyugszik.”

Az első magyar király azonban nem csak jelentéktelen ereklyéknek jutott a birtokába – több későbbi, de e kérdésben egymást erősítő elbeszélő forrás alapján bizonyos, hogy István II. Bazileosz bizánci császártól ajándékba olyan kettős kereszt alakú ereklyetartót kapott, amely az Úr keresztfájának egy darabját tartalmazta. (Elképzelhető, hogy a magyar címerben ábrázolt kettős kereszt eredetét ehhez az ereklyéhez lehet visszavezetni.)


Szent királyaink csodatévő maradványai

Az 1083-as esztendőben a magyar egyház öt szentet avatott: július 16–17-én felemelték és a nyitrai Szent Emmerám-templomban új sírba helyezték a két zobori remete, András és Benedek testét, július 25-én Csanádon szentté avatták a magyar egyház első vértanúját, Gellért püspököt, őt követte augusztus 20-án I. István, majd november 4-én fia, Imre szentté avatása.*

Az év legnagyobb „eseményének” minden bizonnyal István király szentté avatása számított. Fehérvári sírjának felnyitását hatalmas várakozás előzte meg, a felfokozott hangulatban számos csodás gyógyulás történt. A felbontott sírban balzsamillatú vízben úsztak a szent király földi maradványai, amelyeket egy tiszta gyolcsban gyűjtöttek össze, majd egy ezüstládában helyeztek el. Szent István relikviáiból több egyház is részesült: a szent jobb – amelyet már korábban ellopott Merkúr, a fehérvári egyház őrkanonokja – a bihari Szentjobb monostorának féltett kincse lett, de később kerültek Istvántól származó ereklyék többek között Bécsbe, Aachenbe, Kölnbe is.

Némelyik ereklyének meglehetősen kalandos sors jutott osztályrészül: a szent jobb például a 15. század folyamán visszajutott Fehérvárra, innen tűnt el a török uralom kezdetén, 1541-ben. A század végén a dalmát partvidéken, Raguzában bukkant fel, ahonnan 1771-ben Mária Terézia szerezte vissza. Szent István ugyancsak Fehérvárról eltűnt, később Raguzában előkerült koponyaereklyéjének egy része szintén ekkor jutott vissza Pozsonyba, majd Fehérvárra, másik részét azonban mindmáig a dalmát városban őrzik.

A középkori Magyarország legjelentősebb kultuszhelye az 1192-ben szentté avatott I. László király (1077–1095) nagyváradi sírja körül alakult ki. Maradványai, amelyeket először a templom padlózata alá temettek, a szentté avatás után kerülhettek új, díszes, a zsolozsmázó papok és a hívek által körüljárható síremlékbe, amely a 14. században nyerhette el végleges, oszlopos-baldachinos alakját. Ugyancsak az 1192-es felemelés idején (vagy utána) készülhetett az első fejereklyetartó, amely – két karereklyetartóval együtt – szerencsésen átvészelte a várost romba döntő tatár pusztítást. Mind a sír, mind a különválasztott ereklyék jelentős szerepet játszottak a székesegyházban tartott istenítéletek bizonyítási eljárásában: a Váradi Regestrum bejegyzései szerint a szent király „sírjára és ereklyéire” tettek esküt a peres felek.

Az ország lakossága a legélőbb magyar szentként egyértelműen Lászlót, a lovagkirályt tisztelte. A Dubnici krónikában (15. sz.) fennmaradt elbeszélés szerint 1345-ben a tatárok ellen harcoló székelyeket maga László király segítette, akinek fejét az összecsapás ideje alatt nem találták a váradi egyházban, az ütközet végeztével pedig átizzadva került elő. A csodát az elfogott tatárok is bizonyították, akik elmondták, hogy a székelyek előtt „egy magas lovag járt nagy lovon ülve, és fején aranykoronát hordott, kezében meg bárdját, aki közülük valamennyit igen erős ütésekkel és csapásokkal elpusztította”. László első fejereklyetartója egy 1400 körül a székesegyház sekrestyéjében támadt tűzben elpusztult, maga az ereklye azonban csodás módon sértetlen maradt – az épségben megőrződött ereklye számára, vélhetőleg az előző ereklyetartó mintájára, az 1400-as évek elején készült Szent László –jelenleg Győrben – őrzött hermája, a magyarországi ötvösművészet páratlan remekműve.

A relikviák „világpiaca”

A magyarországi egyházak többségében nem – vagy nem csak – hazai szentek ereklyéit őrizték. A veszprémi székesegyházban például Szent György vértanú, az egri székesegyházban pedig Szent Barnabás fejereklyéjét tartották különösen nagy becsben. Amikor 1502-ben II. Ulászló király házasodott, a menyasszony egyik francia kísérője a székesfehérvári Nagyboldogasszony-egyház oltárán mintegy hatvan ezüst ereklyetartót számolt össze: királyok, szentek, püspökök, apostolok és mártírok hermáját. Egy 14. századi búcsúengedély szerint a fehérvári káptalani egyház legféltettebb ereklyéinek Keresztelő Szent János, Szent András apostol és Szent Márton püspök relikviái számítottak.

Ezek az ereklyék különböző úton – vásárlással, ajándékként, cserével – jutottak az országba, a legismertebb ereklyeszerzési akció azonban II. András király (1205–35) nevéhez fűződik. András 1217-ben részt vett az ötödik keresztes hadjáratban. A magyar sereg katonai akciói nem hoztak érdemi eredményeket, a hadjárat résztvevői azonban megismerhették a Szentföldet. A király a magával vitt pénz jelentős részét ereklyevásárlásra fordította. A krónikás Ákos mester szerint „a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni... Ma pedig ezeket az ereklyéket leginkább azok az egyházak tartják birtokukban, amelyeknek a főpapjai az érkező király elé mentek.” Az András által nagyvonalú gesztussal szétosztogatott ereklyék közül csupán egyről tudjuk biztosan, hova került: Antiochiai Szent Margit fejereklyéje a szepesi prépostsági templomnak


jutott, ahol a káptalan legféltettebb kincse lett.

Az ereklyéknek tulajdonított rendkívüli jelentőséget jól példázza Remete Szent Pál testének Magyarországra vezető útja. A 4. században élt remete – akit az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend, a pálos rend névadóul választott – földi maradványai az 1381-ben Nagy (0342–82) király és itáliai szövetségesei által Velencével kötött torinói békeszerződés eredményeként kerültek a magyar uralkodó birtokába. Az áthelyezés a szerződés ellenére igényelt némi körültekintést. Ahogy a középkorvégi Érdy-kódex szövege a történtek emlékét megőrizte, „pécsi Bálint pispek és zágrábi Pál pispek egy éjjel nagy csendességgel, hogy a köznép reájok ne rohanna érötte, miért nagy böcsölettel tartják vala, hozák Szent Pálnak testét két aprószentöknek testivel Magyarországban, Budának fényes királyi városában”. A Velencéből szinte titokban kicsempészett relikvia előbb a budai várkápolnába került, innen ünnepélyes körülmények között vitték a pálosok budaszentlőrinci kolostorába. A szent teste azonban ekkor még nem volt teljes. Fejereklyéjét Csehországban, Karlstein várában őrizték, ahonnan közel másfél évszázaddal később, 1522-ben a cseh és magyar királyi címet egyaránt viselő II. Lajos (1516–26) szerezte meg. Az ereklyét nem volt egyszerű előkeríteni, a csehek ugyanis hamis felirattal látták el: a takarón olvasható szöveg szerint a koponya Szent Anasztázia feje volt. A király azonban, némi segítséggel, megtalálta, amit keresett. Nagy áhítattal Magyarországra szállíttatta, és pünkösd másnapján körmenettel vitte Budaszentlőrincre. A rendkívüli eseményen természetesen csodák is történtek: Bebek Imre fehérvári prépost, aki fedetlen fővel, gyalog, gyertyával kezében részt vett a körmeneten, a szent segítségének köszönhetően megszabadult az őt régóta gyötrő fogfájástól...

Ereklyék magánkézben

Ereklyéket nemcsak egyházak, királyok, hanem magánemberek is birtokolhattak – igaz, ezek a magántulajdonban lévő relikviák ajándékképpen, vagy végrendelet útján gyakran kerültek ismét valamelyik templom birtokába. Megszerzésük nem volt olcsó mulatság, általában a vagyonos emberek engedhették meg maguknak. Nagy Lajos király egyik kedvelt híve, Himfi Benedek bolgár bán minden lehetőséget megragadott arra, hogy lelki üdvéről gondoskodjon: kápolnát alapított, szentföldi zarándokúton járt, szoros kapcsolatot ápolt a koldulórendekkel. Jeruzsálemi útja előtt tett végrendeletéből kitűnik, hogy ereklyékkel is rendelkezett – ezeket annak a veszprémi Szent Katalin-kolostornak ígérte, ahova felesége szándékozott visszavonulni.

Sokan jutottak ereklyékhez 1433-ban, amikor Zsigmond királyt Rómában német-római császárrá koronázták. A kíséretében lévő magyar bárók, nemesek közül negyvenhatan kértek pápai engedélyt arra, hogy ereklyéket vihessenek haza. Az örök városban természetesen mindenki anyagi helyzetének megfelelően vásárolt; a legértékesebb relikviákat – Szilveszter pápa, Bertalan apostol és Cyriacus mártír maradványait – Marcali Dénes bán fiai, György és István szerezték meg.

A végzet hatalma

A középkorvégi Magyarországon Szent László váradi, Szent István székesfehérvári, az 1270-ben elhunyt Árpád-házi királylány, Margit Nyulak szigeti, Remete Szent Pál budaszentlőrinci, valamint az 1456-ban meghalt Kapisztránói János újlaki sírja számított országos jelentőségű kegyhelynek, az ország legismertebb szent vér ereklyéjét a Tolna megyei Bátán, a bencés kolostorban őrizték.

A nagyszámú zarándok által látogatott, gazdag adományokban részesített szentek földi maradványainak kálváriája a mohácsi csatavesztés után kezdődött, pusztulásuk azonban csak részben írható a török számlájára. Elsőként Remete Szent Pál maradványai semmisültek meg: az 1526-ban Budát elfoglaló törökök a kolostort feldúlták, a szent márványkoporsóját összetörték. A bátai kolostor és a szent vér ereklye egy 1539-es török támadásnak esett áldozatul. Kapisztrán János csontjait sikerült megmenteni a török sereg elől, az Ugocsa megyei Nagyszőlős ferences kolostorában biztonságba helyezett relikviák azonban mégis elpusztultak: 1556-ban a református hitre tért Perényi Ferenc és emberei a kolostort megtámadták, a csontokat összetörték és egy kútba dobálták. Margit sírja megsemmisült, ereklyéi hosszas vándorlás után Pozsonyban állapodtak meg – a magyar királylány földi maradványai évszázadokkal később, II. József =1780–90) kolostorokat sújtó intézkedései nyomán enyésztek el.

Szimbolikus Szent László nagyváradi maradványainak pusztulása: 1565-ben a városban élő reformátusok feltörték a sírt, a lovagkirály csontjait pedig szétszórták. A fejereklyetartó megmnekült a pusztulástól, Gyulafehérvárra, majd Pozsonyba, végül Győrbe került. A váradiak a szent csodatévő erejével – földi maradványok híján – a Kolozsvári testvérek által készített királyszobrokat, főként Szent László életnagyságúnál nagyobb lovasszobrát ruházták fel. Az a hír járta, hogy amíg a szobroknak nem esik bajuk, a várost és a várat sem lehet bevenni. Az egyre jobban megerősített vár több ostromot is kiállt, 1660-ban azonban végül török kézre jutott. Várad bevétele után a törökök karddal estek a gyűlölt szobroknak – ami a vandál pusztítás után


megmaradt, szekerekre rakták és Belgrádba szállították, hogy ágyúkat öntsenek belőle...

* Vö. Klaniczay Gábor: Szentté avatások, 1083 c. cikkét, História, 2000/5–6. szám (A szerk.)

2. Képek


1. Pénzdíjak és olimpiákKERTÉSZ István

Pénzdíjak és olimpiák

Az olimpiai amatörizmus mítosza

2000. szeptember 15–október 1-ig Ausztrália adott otthont az olimpiai játékoknak. Két évtizeddel ezelőtt, 1980-ban az olimpiai játékok alkalmából a História külöszámot jelentetett meg (1. szám), amely máig mértékadó tanulmányokat közöl az olimpiák történelméből. Most napjaink egyik aktuális vitakérdésének a „profizmus– amatörizmus” vitának előtörténetét ismertetjük.

Néhány évvel ezelőtt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, J. A. Samaranch Jim Thorpe unokáinak visszaadta nagyapjuknak az 1912-es stockholmi olimpián öt- és tízpróbában szerzett, de azután elvett aranyérmeit. Annak idején az indián atlétát azért fosztották meg világraszóló győzelmeinek jutalmától, mert 1909-ben – mint utóbb kiderítették – pénzt fogadott el egy baseballmérkőzésen való szereplésért. A NOB alaposan elkésett gesztusa annak a realitásnak a beismerése volt, hogy már régóta nem lehet eredményesen élsportot űzni a versenyzők anyagi támogatása nélkül. Felmerül persze a kérdés, egyáltalán lehetett-e bármikor is, akár az ókorban, akár a modern olimpiai játékok kialakulása idején tisztán amatőr alapon színvonalasan sportolni? És ha igen, akkor azt kik engedhették meg maguknak?

Az amatőr sportember mítosza

Ma már nyíltan beszélnek a pénzjutalmakról, és persze az sem titok, mennyit kap egy-egy sportoló azért, hogy eredményesen készülhessen fel a világversenyekre. Mondhatnánk, mindez természetes. Dehát akkor hogyan és mikor alakult ki az a szemlélet, amely a pénzt száműzni akarta a sport világából? Mikor vert gyökeret az amatőrelv?

Sokáig úgy gondolták, hogy előbb volt a kedvtelésből űzött amatőr sport, amelyet azután a sporteszme torzulása és a társadalmi változások negatív hatása következményeképp fokozatosan és változó mértékben kiszorított a hivatásos (professzionális-profi) sportolás. Ezt a negatívnak tekintett változást igaznak tartották mind az antik sport – így az ókori olimpiák –, mind a modern küzdelmek viszonylatában. Az újabb sporttörténeti kutatások e vélekedés ellenkezőjét bizonyítják. A modern sport körülbelül két évszázada létezik, nagyobb része a 19. században alakult ki. A 19. századhoz köthető sportok 65%-a Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban vált népszerűvé. A sportági versenyeken társadalmi megkülönböztetés nélkül mindenki részt vehetett, és az értékes díjazás természetes velejárója volt az eseményeknek. 1835-ben egy Long Island-i futóversenyen a győztes farmer 1300 dollárt nyert, ami akkor felülmúlta egy munkás 3 évi teljes jövedelmét. Az „úri” evezős regattában olykor több tízezer dollárt is lehetett nyerni.

Az 1860-as évektől kezdve azonban a felső társadalmi rétegek kezdték kialakítani a maguk zárt, az alsóbb néposztályok tagjait távol tartó sportegyesületeiket. Ezekben saját igényeik szerint űzhették kedvenc sportágukat anélkül, hogy társadalmi presztízsüket kockára tették volna a köznépből valóktól esetleg elszenvedett vereségekkel. Az első angol amatőr sportszervezet, az Amateur Athletic Club 1866-ban alkotott alapszabálya az egyesület célját abban látta, hogy „képessé tegye a gentleman amatőröket a gyakorlásra és az egymás elleni versenyzésre anélkül, hogy a hivatásos futókkal való keveredésre kényszerítené őket”. Ám „hivatásos”-nak nem egyszerűen azt tekintették, aki pénzért sportolt. Ugyanez a szabály becsukta a club kapuit azok előtt, akik „műszerészek, iparosok vagy munkások”.

Érdekes módon az első amatőr szabályok tehát a társadalmi hovatartozást szabályozták. A pénz elfogadásának tilalmát csak utóbb fogalmazták meg. Az 1880-ban ugyancsak Angliában létrehozott Amateur Athletic Association alapszabálya minden, a versenyzésből származó anyagi nyereséget tiltott tagjai számára.

Amikor 1894-ben P. de Coubertin kezdeményezésére létrejött a NOB, és 1896-ban megrendezték Athénban az első modern kori olimpiai játékokat, már az utóbbi amatőrértelmezés szerint engedélyezték a sportolók részvételét. Persze ennek megvolt a maga társadalmi konzekvenciája is, hiszen általában csak a felsőbb osztálybeliek tudták önerőből finanszírozni az élversenyzést.

A modern olimpizmus úttörői az antik olimpiák hagyományát elevenítették fel, és persze a saját igényeik szerint kialakított „tiszta” vagy „amatőr” sportolásnak is igyekeztek az ókori előzményeit kikutatni. Ez a törekvés


vezetett – kézenfekvő adatok és források negligálása révén – azon kép kialakításához, amely a görög, elsősorban az athéni demokrácia felvirágzását és hanyatlását magukba záró korszakok analógiájára megalkotta az első évszázadaiban „tiszta”, amatőr, majd hanyatló korszakaiban hivatásossá, profivá váló ókori olimpiai mozgalom sémáját. Ezzel együtt megteremtődött az ógörög amatőr sport mítosza.

Az ókor valósága

Már az ógörög nyelv is arról árulkodik, hogy sportoló (athlétész) az, aki díjért versenyez, hiszen e főnév etimológiailag kötődik a versenydíjért küzdök (athleüó) és a versenydíj (athlon), jutalmat tűzök ki (athlotheteó) stb. szavakhoz. Az Iliász tanúsága szerint Patroklosz temetésekor értékes díjért versenyeztek a homéroszi hősök, akik számára Akhilleusz „ [...] háromlábas edényt, üstöt hozatott a hajókról / díjul, meg paripát, öszvért, sok erősfejű barmot, / szépövű asszonyokat szintén, meg szürke vasércet”.

Okkal tekinthetjük ezt a leírást a Kr. e. II. évezredi gyakorlat hű képének, és hogy ez a gyakorlat tovább élt a költő korában (Kr. e. 8. sz.) is, arra az a megjegyzése utal, melyet ugyanezen művében tesz. Hektórt üldözi Akhilleusz Trója falai körül, s a futás mindent felülmúló izgalmát ekképp érzékelteti Homérosz:

„nem hitvány a futó, de az űző még derekabb volt

és gyors; mert nem is áldozat-állatot és nem ökörbőrt

kívántak, mely a gyors versenyző férfiú díja,

ám a lovas Hektór lelkéért futva szaladtak.”

(Az Iliászt Devecseri Gábor fordításában idézzük.)

Versengtek az előkelők, de persze a szegény sorsúak is. A paraszt Hésziodosz a költők versenyén nyert egy háromlábú edényt (tripuszt), és az olümpiai ásatások is azt bizonyítják, hogy az ott Zeusz tiszteletére a Kr. e. 10. századtól kezdve alkalmanként megrendezett sportversenyek győztesei ugyancsak értékes díjazásban részesültek. Ezen utóbbi küzdelmek időben megelőzték a későbbi alapítású hivatalos olümpiai játékokat. A versenyzők társadalmi hovatartozásáról nincsenek adataink. Valószínű azonban, hogy miként az olümpiákon, úgy ezeken a kultikus célú versenyeken is képviseltették magukat a társadalom alsó és felső csoportjai egyaránt. Az, hogy a győztesek és helyezettek díjakat fogadtak el, nem függött társadalmi-gazdasági helyzetüktől. A díjazás természetes velejárója volt a sikeres versenyzésnek.

Az ókori amatörizmus modern mítoszának megalkotói azonban nem ebből a természetes állapotból indultak ki. Számukra az volt a kiindulási pont, hogy a négy nagy összgörög sportversenyen csak örökzöldből font koszorút lehetett nyerni a győzelemért: Olümpiában vadolajágból, Delphoiban a püthói játékok bajnokai számára babérból, Nemeában zellerből, míg az isztmoszi játékokon fenyőágból készült a győztes koszorúja. Ezek valóban eszmei értékű díjak voltak, önmagukban nem képviseltek financiális értéket. Az is igaz – ez a mítoszcsinálók másik érve –, hogy főként az olümpiai játékok korai, a Kr. e. 8–6. századi időszakában gyakran gazdag arisztokraták arattak győzelmeket, akik számára az anyagi haszon mellékes körülmény volt.

Csakhogy nem előkelő származású bajnokokkal már az olümpiák korai időszakában is szép számmal találkozunk, és az is köztudott, hogy az olümpiai győzteseket hazájukba visszatérve gazdagon megjutalmazták. Sőt mi több, sok városállam lehetővé tette szegényebb sorsú polgárai élsportolóvá válását azzal, hogy a kisebb helyi versenyeken elért sikereket értékes díjakkal honorálta. Ezáltal egyfajta társadalmi esélyegyenlőség jött létre, melyben a tehetség a sport területén a társadalmi-gazdasági helyzettől függetlenül is érvényre juthatott. A modern amatőrök tehát komoly nehézségekkel kénytelenek szembesülni, ha antik elődök után kutatnak.

Nézzük, hogyan alakult sport és pénz kapcsolata a leggazdagabban dokumentált ógörög állam, Athén esetében.

500 juh és 100 amphora olaj

A történeti hagyomány szerint a Kr. e. 6. század elején Szolón athéni törvényhozó elrendelte, hogy az olümpiai győztes athéni polgár 500 drakhma, az iszthmoszi verseny nyertese pedig 100 drakhma pénzjutalmat kapjon. Plutarkhosz történetíró szerint ekkor 1 drakhmáért egy juhot vagy 1 mérő (kb. 52 liter) gabonát lehetett vásárolni. Vagyis az olümpiai győztest illető pénzjutalom a nyertest Athén leggazdagabb polgárai közé emelte, hiszen ez egyenértékű volt az első vagyoni osztályba soroltak évi jövedelmével!


Platón (Kr. e. 428/427–349/348), a filozófus korából rendelkezésünkre állnak a helyi Panathénaia-ünnep sportversenyeinek díjértékei is, így fogalmat alkothatunk arról, hogy ez a díj mennyit ért. A gazdasági kézikönyvek szerint egy jó szakmunkás Platón idején napi 1,417 drakhmát keresett. Mivel ekkor egy juh értéke minimum 12 drakhma volt, ez a munkás, mondjuk ács, 8,47 nap alatt kereste meg 1 juh árát. 500 juh egy ilyen munkás 4235 (500 × 8,47) napi munkájával volt megkereshető, ami – évente 300 munkanapot számolva – több mint 14 évet jelent!

De a kisebb versenyeken szerzett pénzdíjak sem voltak csekélyek. Ezekből a szegényebb sorsúak is finanszírozhatták olümpiai felkészülésüket. Ugyancsak Platón korában, a feliratok tanúsága szerint, a Panathénaia sportversenyén a stadionfutás győztese 100 amphora, második helyezettje 20 amphora olajat kapott, de díjazták az ifjak (60 amphora) és a gyermekek (50 amphora) versenyének nyerteseit is. 1 amphora olaj ára 12 drakhma lévén, a felnőtt győztes díjának értéke 1200 drakhma volt, ami megfelelt ácsunk 847 napi, azaz 2,82 évi keresetének. És mi volt ennek az összegnek a Kr. e. 4. századi vásárlóértéke? Nos, lehetett érte venni hat vagy hét erős rabszolgát, vagy egy 100 juhot számláló nyájat, esetleg 2-3 kisebb házat bárhol Attika területén.

A sorolt adatok a Kr. e. 4. századból valók, de más források igazolják, hogy a versenydíjak értéke már a Kr. e. 5. század elején is hasonló volt. A modern amatörizmus híveinek tehát ugyancsak igyekezniük kell, ha igazi athéni „amatőrre” akarnak bukkanni.

*

Ahogy a pénzjutalomban és felkészülési juttatásban részesülő korunkbeli versenyzőt nem tekinthetjük amatőrnek, éppúgy nem volt amatőr az ókori sportolók zöme sem. A modern olimpizmus megalkotói egy álomvilágot képzeltek a múltba, az amatőr sport álomvilágát. Az olimpiai mozgalom csak hosszú évtizedes vajúdás után mondott le a régmúlt meghamisításáról, és látott hozzá a jelen anakronizmustól mentes átalakításához, az amatőrszabály törléséhez.

2. Képek


1. A zsidók és a modern magyar kultúraFEJTŐ Ferenc

A zsidók és a modern magyar kultúra

Alkotók, mecénások, kultúrafogyasztók

Ez év karácsonyán jelenik meg Fejtő Ferenc, a Párizsban élő neves író és történész könyve Zsidók és magyarok címmel. A mű nyilván nagy visszhangot vált majd ki. Ebből közlünk az alábbiakban részletet.

A magyar társadalom modernizációja testet öltött a kultúrában is. Új intézmények születtek, és a hagyományos formák merőben új tartalommal telítődtek. Az asszimilált zsidók részvétele ebben az átalakulásban is jelentős, ugyanakkor nagymértékben vitatott volt. Az asszimilált zsidók szerepe különösen fontos volt a városi tömegkultúra új formáinak kialakításában, a sajtóban, a színházban, a moziiparban, a kabarék, bárok, klubok, a kávéházak és a sport világában.

A modern sajtóban

A zsidók részvétele döntő volt a modern sajtó megteremtésében, melyet az antiszemiták közönségesen „zsidó sajtónak” minősítettek. Felfogásuk szerint a „zsidó szellem” a keresztény hírlapírókat is áthatotta, alkalmazottai lévén a laptulajdonosoknak, akik közt a zsidók aránya valóban az újságírókénál is magasabb volt.

A századforduló sajtója immár a politikai nyilvánosságnak nem egyedüli fóruma volt, mégis monopolhelyzetet élvezett az átalakuló világkép politikán kívüli dimenzióinak alakításában, mindenek előtt a magaskultúra alkotásainak közvetítésében. Hirdetéseivel, reklámjaival végül igen fontos gazdasági funkciót is betöltött. A közvélemény „ügynökévé” vált, egyszerre fejezte ki és formálta azt. Ez a váltás kapcsolható igen erőteljesen a zsidósághoz. A legendás alakok közül említsük meg Ágai Adolfot, aki hetilapjával, a Borsszem Jankóval új műfajt teremtett, a karikatúrákkal kísért fanyar társadalomkritika műfaját, vagy Tolnai Simont, a Tolnai Világlapja magazin atyját. Vészi József Budapesti Naplója liberalizmusa és függetlensége mellett a kortárs irodalom legjobbjainak közlésével érte el sikereit. Említenünk kell végül Miklós Andort, az 1910-ben induló Est-lapok alapítóját, amely dinamikus szerkesztése, külföldi tudósítók hálózatára támaszkodó, órára kész információs rendszere révén az első amerikai típusú sajtóvállalkozásnak számított Magyarországon.

Színház

A zsidók szerepe nem volt kevésbé jelentékeny a modern színházi élet kialakításában, nagyvárosi kínálatának megteremtésében. A zsidó Faludi Gábor által a millennium évében alapított Vígszínház gyakran tűzte műsorára a kortárs skandináv, német, orosz és francia szerzők darabjait, miközben a nagyközönség érdeklődését inkább felkeltő bohózatokat, vígjátékokat is játszott. Vajon mitől lett volna zsidósabb, mint a tiszteletre méltó Nemzeti Színház, amelynek rendezője hosszú éveken át a zsidó pedagógiai író, Hoffmann Mór kitért fia, Hevesi Sándor, a shakespeare-i színház elismert szakértője volt, a társulat hírességei között olyan zsidó színészekkel, mint Beregi Oszkár vagy Ivánfi Jenő?

A Vígszínházat elsősorban azért érte kritika, mert nem fogadta el magára nézve kötelezőnek a normává merevített nemzeti klasszicizmust. Ugyanez a vád illette a Király Színházat és Nagy Endre kabaréit is. Ő konferansziéként több új műfajt is meghonosított Magyarországon, így nagy népszerűségnek örvendtek azok az estjei, melyek során költőknek, sanzonénekeseknek és népszerű színészeknek adta át a pódiumot.

Alig két évvel a párizsi Lumiere fivérek felfedezése után a soproni születésű zsidó Décsi Gyula, az első magyar „mozgóképszínház” alapítója, Párizsból hozott felszereléssel már vetített Budapesten. Nem sok idő elteltével egy egész mozihálózat épült ki az országban, a moziengedélyesek 90%-a zsidó volt, s a filmgyártás és -terjesztés is hozzájuk kötődött. A zsidó Antal József – a Pannónia Filmgyár alapítója – hozta létre 1911-ben az első filmes szaklapot, a „Cinemát”. Az első világháború után ő lett a német mozgófilmtársaság, az UFA budapesti telepének igazgatója. A film világhírű személyiségei közt számos magyar zsidót tartanak számon, így a Zemplén megyei szatócs apától 1872-ben született Cukor Adolfot vagy a Tolcsván 1877-ben született William Foxot, a 20th Century-Fox alapítóját, aki 1891-ben emigrált az Egyesült Államokba, s karrierjét mosodai inasként kezdte. Ugyanilyen széles körű elismertségnek örvend a rendező (Sir) Korda Sándor, Pressburger Imre vagy Székely Vilmos, a forgatókönyvírók közt Lengyel Menyhért, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Bús-Fekete László és így tovább. A fotografálást hosszú időn át szintén specifikusan zsidó – ha nem épp magyar zsidó –


szakmának tekintették.

A nagyközönséget meghódító többi új műfaj esetében is hasonló volt a helyzet, az operettben (Jacobi Viktor Leányvására és Kálmán Imre Csárdáskirálynője a példa rá) vagy a falusi bonyodalmakat dramatizáló népszínműben, amelyek hatalmas népszerűségre tettek szert.

A tudomány és művészet világában

A zsidóknak a századforduló irodalmi-művészeti és tudományos forradalmában játszott aktív szerepét megelőzte egy – mondjuk így kissé sommásan – asszimilációs-nemzeti szakasz. A tudományban ez mindenekelőtt a szakválasztás preferenciáiban nyilvánult meg. Nem véletlen, hogy Ballagi Mórt, az első magyar zsidó akadémiai tagot, több kitért és kitűnő zsidó tudós – Balassa József vagy Munkácsi Bernát – követte a filológiában, az összehasonlító nyelvészetben. Sokan szentelték magukat az orvostudománynak, Korányi Sándort életműve például a báróságig vezette. A jeles jogtudós, az ugyancsak zsidó Csemegi Károly büntetőjogát, a híres Csemegi-kódexet, a francia kormány 1885-ben fontosnak tartotta lefordíttatni.

Egészen látványos volt a zsidók hozzájárulása a „legmagyarabb” diszciplína, a modern történettudomány megteremtéséhez, amely több generáción át hordozta a magyar nemzeti identitástudatot. Marczali Henrik, Acsády Ignác, Fraknói Vilmos vagy Angyal Dávid úttörő munkát végeztek. Sőt, a századvégen a Magyarországon nyugati hatásokra meghonosodó új tudományokban – a szociológiában, a filozófiában és a lélektanban – erős zsidó túlsúly mutatkozott.

Az irodalomban és a művészetben a zsidóknál az akadémista-nemzeti törekvések szintén megelőzték a századelő élcsapatát. A bécsi és más udvari famíliák, valamint az európai arisztokrácia portréfestőjeként ismertté vált László Fülöp például egy szélsőségesen előkelő művésztípust testesített meg.

A szobrászatban jó példa lehet Telcs Ede és Kallós Ede, akik nemzeti nagyjaink neoklasszikus szobrainak egész sorával népesítették be a főváros és más magyar városok tereit, vagy a náluk is ismertebb Ligeti Miklós, aki Kossuth és Széchenyi mellett Ferenc József, Erzsébet királyné és Rudolf trónörökös szobrát is elkészítette. Neki köszönhetjük a főváros egyik legszebb alkotását, a Vajdahunyad várbeli Anonymus-szobrot.

Az irodalmi és nyelvi modernizmus úttörői

Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk a zsidók szerepét a magyar nyelv modernizálódásában, városi jellegűvé válásában s kiváltképp a sajátos „pesti nyelv” kialakulásában. Nem elsősorban a jiddis vagy héber hatásról volt szó, jóllehet a ma beszélt nyelvünk is őriz kifejezéseiben, hangsúlyaiban ilyen elemeket. A német eredetű polgárság és iparosság mellett nem kis részt a zsidók által is közvetített irodalmi és zsurnaliszta német hatás inkább kimutatható benne. Az irodalmi modernizmus új nyelvének megteremtéséből is részesedtek, nem annyira közvetlen módon, mint inkább a számos fordítás kerülőútján. A modernitás lendületében – Adytól Babitsig, Kosztolányitól Tóth Árpádig – a legnagyobb magyar költők fordították le a világirodalom fő műveit, oldalukon olyan zsidó írókkal, mint a magyar nyelv virtuózává lett Szomory Dezső, Füst Milán, Szép Ernő. A magyar irodalom újjászületése sikeres egymásra találásuk gyümölcse is volt.

A múlt század végének irodalmában is számos zsidó költő érdemel figyelmet, vagy mint a Petőfi- és Arany-féle nemzeti klasszicizmus asszimilációs normáinak követője, vagy mint a modernség dalosa. Az előbbiek közt Kiss Józsefet, Makai Emilt, Palágyi Lajost említhetjük, az utóbbiaknál Heltai Jenőt.

Kiss József A Hét című, 1890-ben alapított politikai és irodalmi hetilapjában elsőként adott helyet az irodalmi modernizmus előfutárainak.

A századfordulón a magyar kultúra rendkívüli virágzásnak indult. Sokszínűvé lett, nyitottá az új formák és témák iránt. Valóságos művészi forradalom ment végbe. A szellemi megújulás új fejleményeinek egyike épp az asszimilált zsidók nagy arányú részvétele volt, Budapesten éppen úgy, mint Bécsben vagy Prágában.

Zsidók, nem zsidók egy táborban

Meglehet, a valóban jelentős alkotók közt a nem zsidók adták a többséget, s ebben nincs is semmi meglepő. Már szembeötlőbb, hogy e liberális, humanista és a modernség jegyében gondolkodó nem zsidó írók a konzervatívok elleni harcukban egy oldalon találták magukat zsidó származású társaikkal. Mind a „nép-nemzeti” klasszicizmust védelmező Petőfi- és Arany-epigonok ellenfelei voltak, s együtt szenvedték a dolgok rendje szerint túlsúlyban levő konzervatív intézmények – a kormány, a püspöki kar, a Nemzeti Casino, az Akadémia, az egyetem, a Kisfaludy Társaság s végül a közvélemény – nyomását. Azokat az írókat, akik nem vetették alá


magukat a terror esztétikájának, kozmopolitának tekintették. E hajdan elismerő kifejezés sértő minősítéssé lett, s a konzervatív-reakciós szótár részét képezte immár. E korszakban fogant a „romlott, erkölcstelen város”, a „bűnös Budapest” mítosza.

Ez nem felelt meg a valóságnak. Ha sok zsidót találunk is az írók, művészek, kritikusok között, akik harcba szálltak a kultúra önelvűségéért, nem egyedül ők folytatták e harcot. A Nyugat című folyóiratot 1908-ban három zsidó, Ignotus, Hatvany Lajos báró és Osvát Ernő alapította, de közreműködőinek többsége nem volt zsidó. A folyóirat „frontembere”, Ady kálvinista, erdélyi kisnemesi származék.

A modernek liberalizmusa elutasított minden faji vagy osztály jellegű megkülönböztetést. Tény, hogy a modern Magyarország mindkét reformnemzedékének nagy szellemei ellenálltak minden nyomásnak, amely a zsidó kollégáiktól és barátaiktól való elzárkózásra szorította őket, döntő szerepet játszott abban a magyar kultúrához való szoros, sőt szenvedélyes kötődésben, amely a hazai zsidóságot az elszenvedett megpróbáltatások ellenére jellemezte és jellemzi.

A politikai antiszemitizmus újjáéledése természetesen nyomot hagyott a zsidó írókban is. Önértékelési zavarokat keltettek, s kétségeket támasztottak magát az asszimilációs választást illetően is, amely a zsidó hagyománnyal való teljes szakítást is magában foglalta.

A kultúra fogyasztói, mecénásai

Szükséges szót ejtenünk a zsidók „magaskultúra-fogyasztó” szerepéről is. Néhány előfizetési listától eltekintve nincsenek statisztikáink arról, hogy kik ültek a színházak nézőterein, kik látogatták a tárlatokat, a koncerteket, kik olvasták az új irodalmat, kik járatták az irodalmi és a tudományos folyóiratokat. Több összefutó jelzés szerint azonban a zsidók e területeken is „arányszámukat felülmúló” mértékben voltak jelen. A Huszadik Század 1917-ben feltett körkérdésére válaszolva a nem zsidó Kőrösfői-Kriesch Aladár festőművész – aki amúgy kétségbe vonta a zsidók autentikus magyarságát, s inkább az interpretáló, mintsem a teremtő műfajokhoz kötötte őket – kénytelen volt elismerni, hogy a „kultúrszomjas” zsidó értelmiség az, amelynek körében az Adyhoz, Babitshoz, Bartókhoz hasonló magyar zsenik lelkes fogadtatásra találnak.

Igen, ez volt az a közeg, amely védte, közismertté tette és ünnepelte őket.

Hozzuk szóba Hatvany Lajos nevét. Hatvany nem pusztán író volt, nemcsak a magyar irodalom egyik jelentékeny alakja, hanem bőkezű mecénás is, aki jövedelmeinek tekintélyes részét az írók és költők támogatására fordította. Ez a tevékenység egyébiránt maga is új jelenség volt a kultúrában. A 19. század közepéig a nagy arisztokrata famíliák – az Esterházyak, a Festeticsek, a Széchenyiek, a Grassalkovichok – némelyike volt a művészek és irodalmárok mecénása. A század közepén a zsidó ipari és bankhatalmasságok léptek a helyükbe, akiknek Hatvany Lajos volt az egyik legfényesebb képviselője. Testvére, Ferenc, a nemzetközi ismertségnek örvendő festő és műgyűjtő hasonló szerepet vitt a művészeti életben, s egyik unokafivérük, Bertalan, aki szanszkrit szent szövegeket fordított, a harmincas években támogatta a Szép Szót és József Attilát. Hatvany Lajos volt itthon Ady felfedezőinek és profétáinak egyike.

A „bélyeges sereg” költője

Ady nem csak azért érdemel külön figyelmet, mert kétségkívül nemzedéke legnagyobbja volt. Meghatározó szerepet játszott a magyar zsidó kulturális elit beolvadásában, de szelleme a századfordulót követően az egész asszimilációs folyamatra hatást gyakorolt. Harcos filoszemita volt. Hírlapíró-karrierjét Nagyváradon kezdte, az ország egyik „legelzsidósodottabb” városában. Szerelme, Léda (Adél anagrammája), a művelt zsidó nő, akit Ady mitikus alakká tett, kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal publicista és költő a zsidóság feltétlen hívévé szegődjék. A zsidóság iránti szolidaritásának emblematikus verse A bélyeges sereg:

„Véretek, ha idegen is százszor,

Mégis az enyém, az enyém,

Véres ajkakkal mézes asszonyaitok

S nyitott szívvel baráti, hű fiúk

Átöntötték belém.

[...]


Örök bolygók, örök riasztgatók,

Idő kovászai, megyek én is veletek

Bélyegesen, csillagoson.”

E sorok azóta ható erejét s korabeli hatását nehéz lenne túlbecsülnünk. Az antiszemitizmus és a kirekesztés meg-megújuló hullámverésében az asszimilált zsidók egész nemzedékeit erősítették meg elődeik választásának helyességében.

2. Képek


1. Horthy a Gestapo fogságábanSZEMTANÚ

HORTHY Istvánné

Horthy a Gestapo fogságában

Részletek Horthy Istvánné visszaemlékezéseiből

Horthy István kormányzóhelyettes felesége legendás asszony volt a háború idején és maradt máig. A háborúban apósáékkal élt, majd azután ismét férjhez ment, és máig éli világpolgári mércével mérhető műveltségű, dolgos asszonyok életét. És megőrizte kifogástalan magyar nyelvét, és kötődést hazájához. Naplóját, idézve visszaemlékezéseit angolul írja, folyóiratunk segítséget is nyújtott a szöveg lefordításában. A könyv I. kötete előreláthatóan a karácsonyi könyvvásárra, II. kötete 2001 tavaszára jelenik meg az Európa Könyvkiadónál. Ezúttal is köszönetet mondunk a szerzőnek, hogy hozzájárult a könyv részleteinek és a családi fotóalbumból származó képek közléséhez.

1944. október 18. Szép dombos, erdős vidéken haladtunk, és sorompót nyitottak nekünk, hogy behajthassunk „Schloss Waldbichl”-be.*

Festői tájon voltunk, 700 méter magasságban, egészséges levegőjű helyen, fenyő- és bükkfaerdő közepén. A kényelmes, jó ízléssel berendezett kastélyból, gyönyörű kilátás nyílt az onnan kb. 40 km-re húzódó Bajor-Alpok hegyláncára, melyet akkor már hó borított.

A kastély körül a parknak egy kisebb részét szögesdrót kerítés övezte. Csak ott volt szabad sétálnunk, és ott is csak fegyveres gestapós kíséretével. A kerítésen belül a barakkokban száz SS-katonát szállásoltak el, és a kastélyban kilenc Gestapo-őr vigyázott ránk, két rendőrkutyával. Mi laktunk az első emeleten, alattunk és felettünk a Gestapo. Nagyon őriztek minket. Kitől, mitől? Ugyan hová tudtunk volna onnét megszökni?

Mindenkit összehívtak, és megmondták nekünk, hogy ide, a földszinti nagy terembe szerelik be a rádiót, amelyen a német és a magyar híreket hallgathatjuk. Minden más külföldi adót szigorúan tilos hallgatnunk és ha valakit rajtakapnak ezen, bárki legyen is, azonnali halálbüntetéssel sújtják. [...]

Waldbichli napló

Október 28. Valószínűleg sok időm lesz itt, ezért szántam rá magam, írói tehetségtelenségem ellenére, hogy leírom egyhangú, keserves száműzetésünk érdekesebb eseményeit. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy kötve van a tollam, egészen szabadon nem merek írni itt a fogságban – ezt bele kell számítani. [...]

November 1., szerda. [...] Különben ma két hete vagyunk itt. Elmondom a napi beosztásunkat. Nyolckor reggelizünk a mi kis szalonunkban, Mama, Miklóspapa, Ila, István és én. Azután mindenki megy fürödni, és fél 12-ig mindenki a szobájában, úgy foglalkozik azzal, amivel tud. Írunk, olvasunk. Ezt séta követi – István már sokkal előbb megy ki Ilával a jó levegőre, persze Gestapo-kísérettel. Egykor van ebéd a földszinti kis ebédlőben. A szülőknek, Vattaynak, Brunszwiknak és nekem Miklós inas hozza a konyhából az ételt. István és Ila külön étkezik. Étkezés után a hallban, kandallótűz előtt ülünk, és „feketézünk”. Erre a célra van egy „Ersatzkaffee”, azaz pótkávé, ami éppen hogy tűrhető, és szerencsére Miklóspapának ízlik. [...]

Itt az egyik ebéd utáni foglalatosságunk abból áll, hogy papírosból pálcákat göngyölítünk, melyeknek végét a kandallóban meggyújtva, gyufa helyett használjuk cigarettagyújtásra. Mert a gyufával és a cigarettával is takarékoskodni kell, mindenki igyekszik kevesebbet szívni. Vattay a legnagyobb dohányos, rajta kívül még csak a szülők dohányoznak. Nagyon kedves kép, ahogy ők ketten, cigaretta-megtakarítás céljából, leginkább közösen szívnak egyet, felváltva szippantva belőle. Kettőkor meghallgatjuk a német híreket, és igyekszünk valamit kihámozni belőlük. Azután mindenki visszavonul szobájába háromnegyed 4-ig, amikor megint sétaóra van. De szép sétákat lehetne itt tenni, ha túlmehetnénk a drótkerítésen!

Háromnegyed 5-kor teázunk, ugyanabban az összeállításban, mint reggel. Tea után van egy óra szabadidőnk; 6-kor érkezik Vattay és Brunszwik a römikártyákkal, így aztán szórakoztató játékkal töltjük fél 8-ig az időt. Ekkor átöltözünk és nyolckor vacsorázunk. Kandalló előtt hallgatjuk meg a magyar híreket, ami rendszerint keserves, majd bridzsparti következik, a parti úgysem megy kimondottan nagy tétre. Fél 11-11 tájt megyünk aludni – azaz


én akkor még Ilával mindig elbeszélgetek, kötök stb.

Ezt a napi beosztást előre pontosan megbeszéltük, gondolván, könnyebb lesz elviselni a napokat, ha valamilyen szabályhoz tartjuk magunkat. A vacsora előtti átöltözés is a köteles elfoglaltsághoz tartozik. Így aránylag jól eltelik a nap, csak ne gyötörné mindannyiunkat az aggodalom. [...]

December 6., szerda. Miklós nap. Milyen más az eddiginél ez a névnap! Vajon hány magyar gondol ránk ma, sok baja közepette? Minthogy nincs mivel gratulálni, bepakoltam három cukrot, mintha gyógyszer volna, és írtam hozzá szabályszerű receptet, mint „Dr. Habenichts” (Dr. Nincstelen), és megszabtam a névnapi gyógyszer adagolását. Ezt ma reggel beküldtem tálcán egy pohár vízzel – sikerült is megnevettetni a szülőket. [...]

Ma kivételesen kitűnő Mikulás napi vacsorát kaptunk – már ozsonnára jött a nagyon jó „Apfelkuchen”, és este egy rumsteak garnírozva, utána pedig krémes palacsinta. Ízlett minden, nagyon élveztük. Ugyanakkor hallottuk, hogy ezt a „diplomata-adagolást” be fogják szüntetni. Másnap hajnalban lekergettek az óvóhelyre. Azelőtt nem vették ezt ilyen szigorúan, de az új parancsnok szokása, hogy amint egy ellenséges gép feltűnik valahol, mindenkit leparancsol az óvóhelyre, és minket órákig „ottfelejt”, mialatt ők, a gestapósok, felmennek ebédelni.

December 13., szerda. Hétfő óta megszűnt a túlzottan szép nevű „diplomataellátás”, és bizony úgy látszik, komolyan megkezdődött az éhezés. Mondják, azt kapjuk ezentúl, ami Németországban minden embernek dukál, legyen akár herceg, munkás vagy koldus. Bizony elég kevés, amit most kapunk. A vaj, ami eddig kitűnő és bőséges volt, kimért kicsi adagokban kerül az asztalra, gyümölcsíz is ritkán van, és akkor is fejenként csak egy gyűszűnyi. Mindig egytálétel, „Eintopfgericht”, tészta soha, hús ritkán, és egy napra egy alma. István kosztját azzal pótoljuk, amit Brunszwik most meghatóan elővett az otthonról magával hozott elemózsiából: egy kis zsírt, szalonnát és jó magyar befőttet. Senki sem beszél róla, de én leírom, hogy állandóan éhes vagyok, amit azonban ilyen semmittevés mellett ki lehet bírni. Szerencsére Istvánnak külön tejes ételt adnak azokon a napokon, amikor egy gyereknek igazán elégtelen a táplálék. Mi tudunk neki a saját adagjainkból cukrot pótolni. Ezenkívül Ila és én kis adag vajunknak csak a felét esszük meg, hogy Istvánnak több legyen.

Divatba jött a gyomorkorgás, valakinek mindig követelődzik az étvágya. Az egytálétel is mindig hasonló, néha rizs, néha gersli az alapja, és az már nagyon jó, ha egy-egy babszemet lehet benne találni. Minket moslékra emlékeztet, amit Jenő bácsi azzal szemléltet, hogy amikor behozzák az ételt, a disznókat utánozva elkezd hangosan csámcsogni. Szerencsére burgonya az alapeledel, mert az minden formában jó, főleg amióta Magdamama szólt, hogy főzzék hajában, és hagyják egyben. Ez így sóval nagyon ízletes – élvezzük. [...]

December 19., kedd. [...] Azt hámozzuk ki a hírekből, hogy borzalmas harcok folyhatnak Magyarországon. Teljesen tönkreteszik a mi szép hazánkat, és az oroszok állandóan csak előrenyomulnak! Hogyan próbáltuk Budapest pusztulását elkerülni! Most már majdnem körül van zárva a város, de azért folytatják a harcot. Megállapítottuk egymás közt, hogy ha erre gondolunk, mindjárt könnyebben viseljük az itteni koplalást. Nekünk most a nélkülözés kínos, de mennyit szenvednek az éhezésen kívül is a budapestiek! [...]

December 24., vasárnap. Szomorú karácsony reggel virradt ma egész Európára. A családok egymástól elszakadva; éhség, hideg szoba, és sajnos kevés felebaráti szeretet. Vajon hányan gondolnak arra, hogy egy jó cselekedettel a kis Jézust megajándékozzák? Tudom, és bízom benne, hogy vannak ilyenek. Ezen a szomorú karácsonyon mindenkinek a gondolata azokhoz száll, akiket szeret, akikért aggódik. Próbálok nem rá gondolni, hogy karácsony van, mert akkor szorongatja torkomat a sírás. Gondolataim lázasan keresik Magukat ebben a szörnyű összevisszaságban. Mamit, Papit képzeletben magamhoz ölelem, és megköszönöm nekik azt a sok szép karácsonyt, amellyel megajándékoztak. Sajnálom, hogy most, amikor mi viszonozhatnánk nekik azt a sok örömet vidámsággal, unokákkal, éppen most egyedül vannak, aggódnak és szenvednek. [...]

December 31. [...] Az ünnepek másik szenzációja: 27-én volt nagy örömünk mert otthonról egy bőrönd élelmiszer jött: cukor, kenderesi rizs, Miklóspapáék kedvenc, megszokott, magyar cigarettája stb. Sajnos, levél nem volt mellette, hacsak itt ki nem vették. Csak az rontotta örömünket, hogy ugyanakkor kaptam egy levelet Ribbentroptól, melyben megírja, semmiféle levelezés vagy összeköttetés Nicky és közöttünk nem lehetséges, amíg az ő ügye teljesen nem tisztázódik! Továbbá írja: az utóbbi hónapok eseményei mutatják legjobban, milyen szörnyű következményei voltak az ő általa is követett politikának.

Nem rossz beállítás, még a végén Nicky az oka, hogy tönkreteszik Budapestet – vajon Ribbentrop politikájának mi mindent köszönhetünk?

Én igazán nem vártam más választ, de a szülőket nagyon lehangolta. Aznap játszottam az első sakkpartit Miklóspapával, ami elég jól ment. Meg tudnám szeretni ezt a játékot. [...]


1945. január 3., szerda. Nagy meglepetés! Hellenthal tegnap közölte Miklóspapával, hogy Jenő bácsi ma érkezik ide, saját autójával és sofőrjével! [...]

Bizony sok szomorú hírt hallottunk tőle, de sajnos a szülőkről és az én családomról nem tudott semmit, mert ő már két hónap óta Nyugat-Magyarországon tartózkodott. Aki tisztességes emberként még Magyarországon volt, azt letartóztatták vagy elhurcolták – jó ismerőst és rokont egyaránt –, köztük Kállayt, Hardyt, Lázárt, a szárnysegédeket, volt politikusokat. Csak aki valahogyan menekülni tudott, az szabadult meg a fogháztól. [...]

Valami azonban elkerülte a Gestapo figyelmét: egy kis táskarádió, ami Jenő bácsi egyik csomagjában, ügyesen elrejtve – vagy véletlenül – az élelmiszerek között lapult. Jenő bácsi mindjárt átadta nekem, mondván, ő túl süket ahhoz, hogy hallgathassa. Ez a rádió óriási adomány itt nekünk – ha sikerül jól eldugni! Így legalább nem kell többé a „Sender West”-et szívdobogva lehallgatnom. Az én szobám az egyetlen az emeleten, amelynek nincs közvetlen kijárata a nyitott erkélyfolyosóra a hallba, ezért ott rejtettem el a kis rádiót, orvosi táskámban, a gyógyszerek alatt. A táskát kulccsal lehetett lezárni, és a kulcsot is külön elrejtettem.

(Későbbi beírás: Mostantól kezdve minden este 10-kor, vagy néha még előbb, feljöttem, bezártam az ajtókat, elővettem a kulcsot, és a táskarádiót a takaró alatt egészen halkan beállítva jegyeztem fel a fontosabb híreket. A londoni angol, német és magyar nyelvű adást, az amerikai, bari és moszkvai magyar műsort stb. mind végighallgattam, röviden jegyzetelve információikat. Miután meggyőződtem arról, hogy a folyosón nem jár senki, mentem a szülőknek suttogva referálni. A cédulát azután vízzel eldörgöltem, amíg csak apró darabokra nem szakadt, és a vécébe dobtam. Elégetésre nem volt gyufánk, de a hamu is gyanús lehetett volna.) [...]

Február 16., péntek. Délelőtt sokáig voltunk az óvóhelyen. Magdamama nehezen bírta. Amikor a riadót lefújták, az őrök mind felmentek ebédelni, csak egy gestapós állt a kissé nyitott vasajtó előtt. Miklóspapa egyszerre kijelentette, neki ebből már elég, és elindult kifelé, mondván, hogy menjünk utána. Kilökte az ajtót, mire a gestapós annyira meglepődött, hogy szótlanul bámult utánunk. Ami ezután következik, azt csak három hónap múlva mertem leírni. Felmentünk az emeletre, és Miklóspapa azt mondta Miklósnak, hozza be az ebédet. Amikor éppen asztalhoz ültünk, kivágódott az ajtó. Ott állt az Oberführer, tajtékozva a dühtől. Azt mondta, hogy mertünk feljönni anélkül, hogy ő engedélyt adott volna – menjünk azonnal vissza az óvóhelyre. Miklóspapa erre felugrott, és odalépett elé: „És maga hogy mer velem így beszélni!” – kiáltotta. Egy percnyi feszült csend következett – már azt hittem, a parancsnok pisztolyt ránt, mire elhűlt bennem a vér –, de az Oberführer megfordult, és csendesen becsukta maga után az ajtót. Érdekes jelenet volt. Ettől kezdve megváltozott a parancsnokunk beállítottsága velünk szemben. Lehet, hogy semmit sem tudott rólunk, amikor ideküldték, hogy az „áruló kutyákat” őrizze, most kezdett bennünket megismerni, és Miklóspapa imponált neki. Az óvóhely ajtaja ezentúl mindig nyitva maradt!

Tegnap bemondta a német rádió, hogy ötheti ostrom után Budapest elesett. Milyen állapotban lehet a mi szépséges fővárosunk? [...]

Március 4., vasárnap. [...] Magdamamával gyakran megütközéssel állapítjuk meg, hogy szellemileg mennyire leépülünk, folyton csak egymás között élve, hiányzik minden kívülről jövő ösztönzés, nem vetődik fel semmilyen új téma – az egyedüli hírek a harctériek, amelyek a titkos rádión eljutnak hozzánk. Ez utóbbiak, meg az aggodalmak szeretteinkért, hazánkért és jövőnkért úgy lekötik gondolatainkat, hogy másról beszélni már nem is tudunk. Szerencsére vannak itt könyvek, és amire máskor nem lett volna talán időnk és türelmünk, rávetjük magunkat Goethére, Balzacra; a könyvek segítségével gyakorolhatjuk a francia és az angol nyelvet is. Így iparkodunk magunkat elfoglalni, az időt hasznosítani, és szerencse, hogy van erre lehetőségünk. [...]

Annak ellenére, hogy furcsán hat a mai helyzetben, háborúban, német fogságban, mi továbbra is átöltözünk minden este; az urak mindig szmokingot öltenek, mi pedig délutáni ruhát. A ruhák itt vannak, nincs más dolgunk, ráérünk, ez is elfoglal, és ad egy bizonyos formát az estéknek, segít ahhoz, hogy ne hagyjuk el magunkat... [...]

Március 25., vasárnap. [...] Most lázas izgalomban élünk – a szövetségesek a nyugati fronton óriási lendülettel törnek előre, és úgy látszik, mintha a német ellenállás mindenütt megtört volna. Napokon belül sorsdöntő fordulatok várhatók, ami a mi helyzetünkre is feltétlenül nagy hatással lesz! Vajon mi vár ránk?

Beszélgettem Paringer szakáccsal, akinek egyetlen fia elesett. Ahová fordulunk, kétségbeejtő sorsok, tragédiák.

Április 5., csütörtök. Jenő bácsi ma korán reggel elment a fagázos autóval, egy „fogdmeg” kíséretében Donauwörth mellé, Kaisheimbe, ahová a magyar állami méneseket mentették az oroszok elől, és ahol az ő telivér kancáit is elhelyezték. Este 9-kor jött vissza, és sok mesélnivalója volt. Ott találta Pettko- Sandtnert,


Párvyt, Battát stb., – óriási öröm volt számukra a viszontlátás. Mesélte, hogy ők tudtak ittlétünkről, és sok szomorú meg jó történetet is mondtak. Beszéltek arról is, hogy Magyarországon a hangulat megint teljesen a kormányzó javára alakult; helyeslik és elismerik döntéseit, mert a történtek neki adtak igazat. Pár nap óta Magyarország teljesen orosz kézre került. Ha októberben a közvélemény és a hadsereg a kormányzó mellé áll, mennyi vérontást és anyagi kárt kerülhettek volna el! Most nem heverne romokban az ország és Budapest; Magyarország részére hónapokkal korábban befejeződhetett volna a háború. Megható volt a donauwörthi magyarok ragaszkodása és szeretete, amely abban jutott kifejezésre, hogy Jenő bácsi autóját megrakták élelmiszerrel. Mindenüket odaadták volna, mindenki hozott valamit – Istvánnak cukrokat, szalámit, konzervet, befőttet stb. Hanthy László, aki Magyarországon maradt, még onnan küldött nekünk szalonnát, sajtot, ami már két hónapja úton volt. [...]

Április 13., péntek. Bemondta a rádió, hogy tegnap hirtelen, agyvérzés következtében meghalt az Egyesült Államok elnöke, F. D. Roosevelt! A háború folytatására ez nem lesz hatással, de a szülők meg voltak rendülve. Miklóspapától mindig azt hallottam, Magyarországnak és neki személyesen határozott jóakarója volt Roosevelt elnök, ennek többször tanújelét is adta. Apósom azt gondolta, talán a békeszerződések megfogalmazásakor a háború után segítségünkre lett volna a nagy amerikai államférfi. [...]

Hellenthal mondta ma: megengedték, hogy Nicky írjon Magdamamának. Vajon mikor fogjuk a kezeírását látni? Sokat gondolok a sopronkőhidai foglyokra; hová menekülhettek? Bécsen már jóformán túlmentek az orosz csapatok – több szerencsével járt, mint Budapest!

Április 26., csütörtök. Két napja az egész házban pakolnak. Lázas az izgalom a front közelsége miatt. A házbeli gestapós velünk szemben eddig rendesen viselkedik, de a kinti SS-őrök parancsnokától, Sturmbannführer Langétól állítólag tartani kell, mert nagyon gyűlöl bennünket. Igaz, őt is mindenki gyűlöli, és legjobban a saját emberei.

A repülők százával húztak át felettünk, fekete volt tőlük az ég – Magdamama szerint „mint amikor nyáron, Kenderesen a varjak húznak este a Bánom-erdő felé”. Később megtudtuk, hogy Berchtesgadenba tartottak, nehéz bombák ezreit dobták a Führer otthonára, s a híres „Adlerhorst”-ot állítólag tönkrebombázták.

Most válik kritikussá a helyzet. Az SS-őrszázad bepakolva várja a parancsot az elvonulásra, ugyanúgy az Oberführer is a Gestapo-legénységgel. Mindenki elpucol majd, mielőtt megjönnek a felszabadító csapatok. Elmegy az őrség, a háziasszony, az igazgató stb. Csak Generalkonsul Hellenthal marad a családjával – ő úriember, sokat élt külföldön, pártpolitikában semmilyen módon nem vett részt. Rajta kívül állítólag Paringer, a szakács és Korinth, a komornyik marad még itt. Lehet, hogy szabad emberek leszünk? Persze nem tudjuk, hogy az amerikaiak részéről milyen fogadtatásban és bánásmódban lesz részünk. Sőt még az sem biztos, ki lesz itt előbb, mert az amerikaiak úgy látszik, Augsburg előtt nagyobb ellenállásra találtak, feltartóztatták őket, és egyszerre délnyugati irányból a franciák törtek előre – így most egyazon távolságra vannak tőlünk! [...]

Érdekes, itt legtöbben csak most ébredtek tudatára a valóságnak, annyira elvakította őket a propaganda. Hittek vezetőjükben, mint egy isteni géniuszban. Bebeszélték nekik, hogy ők a világ első nemzete, és most annál szörnyűbb a kijózanodás. Mindenki teljesen megtört e pár nap alatt, úgy járnak-kelnek, mint akiket fejbe vertek.

Nickyre folyton kell gondolni. Bizonyára éhezik, szörnyű állapotban lehet. Csak most meg ne öljék. [...]

Április 27., péntek. Egész éjjel hallani lehetett már az ágyúzást. Senki sem tudja, pontosan hol van a front. Állandóan jönnek katonák beszállásolásra, de a konzul három Wehrmacht-tisztet beengedett, és ezzel lehetővé tette, hogy mindenki mást elutasítsanak. Állítólag ez a három tiszt nagyon rendes. Délután az a hír keringett, hogy Landsbergben vannak az amerikaiak! Erre itt a házban lázas izgalom támadt. Sokan felpakolt autókkal távoznak – vajon mi marad itt nekünk? [...]

Április 28., szombat. Reggel 9-kor elment az SS-század – szokatlan csend van a házban és a házon kívül. Kimentem sétálni – ki a nyitott kapun, amely elől leszerelték a sorompót! Furcsa érzés, hogy nem követ senki. Mindig hátra fordulok, hogy meggyőződjem róla, valóban szabad vagyok. [...] A házban most csak három rendőr van kutyával; ők a „Sicherheitspolizei” emberei, tehát biztonsági rendőrök, és itt is maradnak. Itt van még a házban Korinth, a komornyik, Paringer, a szakács, és itt maradtak a szobalányok is. [...]

Április 29., vasárnap. [...] Hellenthal érdekesen mesélte nekünk az utolsó napokról, hogy Himmlertől parancs jött, miszerint ha az ellenség közeledik, minden politikai foglyot ki kell végezni. Ez a parancs mindenhová eljutott, ahol foglyok voltak, és ezt Sturmbannführer Lange – az SS-parancsnok – végre is akarta hajtani. Bennünket tehát megöltek volna. Oberführer Klein viszont azt mondta neki, hogy a házon belül ő rendelkezik,


és utasításaihoz az SS-parancsnoknak semmi köze, ez az egész az ő dolga. Állítólag hosszú vitájuk volt erről. [...]

Mielőtt lefeküdtünk aludni, meghallgattuk a híreket – de most már mind együtt, nyíltan és hangosan! Megtudtuk: Mussolinit az olasz partizánok elfogták és kivégezték Comóban... Úgy éreztük, Magyarországnak ő határozottan barátja volt, és annak idején Hitlerrel szemben védte a mi érdekeinket. A szülők egészen másképp vélekedtek róla, mint Hitlerről. Az volt a végzete, hogy hagyta magát Hitlertől befolyásolni, és így hazája érdekében megkezdett bölcs építő munkáját tönkretette.

Ma írták alá az olaszországi német és olasz csapatok feltétel nélküli megadását – bárcsak ez már itt is bekövetkezne!

Bevonulnak az amerikai csapatok

1945. április 30., hétfő. [...] A házat hamarosan elözönlötték a katonák, és mielőtt ráeszmélhettünk volna, több értéktárgyunkból „szuvenír” lett. Az én fényképezőgépem is pillanatok alatt eltűnt, pedig a Gestapo elől sikerült addig megmentenem. Kissé kábultak voltunk a felszabadulástól, hurcolkodtunk egyik szobából a másikba, és nem vigyáztunk eléggé. Gondolhattuk volna pedig, hogy az ilyen megszálló csapatoknál bizonyos dolgok elkerülhetetlenek. Némelyik katonának négy karóra volt a karján! […]

Május 1., kedd. [...] Ebéd előtt jött a hír, hogy Miklóspapának fél 3-kor indulnia kell az amerikai főhadiszállásra, ahol Patch tábornok, a 7. hadsereg parancsnoka szeretne vele megismerkedni. Az utolsó percig gépeltem neki az írásokat. Jenő bácsi diktált, hogy gyorsabban menjen. Megengedték, hogy Miklós inas elkísérje gazdáját.

Nagyon hirtelen jött ez az elválás, nem tudtunk rá felkészülni, és szegény Mamát nagyon megviseli. Én már régen gondoltam arra, hogy ha megjönnek az amerikaiak, lesz valami kihallgatás vagy vizsgálati fogság, de persze nem hittem volna, hogy apósomat a Gestapo-fogság után elviszik családjától, és hogy egy ideig nem láthatjuk egymást. Az viszont érthető, hogy ők nem jöhetnek ide, hanem Miklóspapát viszik oda. [...]

Május 2., szerda. [...] Este kaptuk a hírt, hogy Miklóspapa hadifogolynak számít, és egyelőre nem jön vissza. Mama rettenetesen kétségbeesett erre a hírre. Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy ez természetes, és biztosan jól bánnak vele. Rossz látni, szegény mennyire szenved, és folyton azt hajtogatja, hogy fia német, férje pedig szövetséges fogságban van – tényleg tragikomikus! Én sem voltam arra elkészülve, hogy hosszabb időre elválasztják őket egymástól. [...]

Május 3., csütörtök. Reggel elvitték Hellenthalt, aki magához vett egy táskát és levelet Miklóspapának, amit azonban már ebéd után egy autóval visszahoztak és minden magyarázat nélkül itthagytak.

Délután az amerikai 36. hadosztály főhadiszállása elköltözött, és nem maradt itt egy szál amerikai sem. Mielőtt elmentek, a kedves Reese ezredes feljött búcsúzni. Azt mondta, egyelőre itt marad egy francia hadifoglyokból összeállított őrség a mi biztonságunk érdekében. Pillanatnyilag nem ajánlja, hogy elhagyjuk a kertet, mert sok a csavargó menekült és a felszabadult fogoly a környéken. Azt is mondta: ha bármi kell, forduljunk Wills századoshoz, aki a Military Government parancsnoka Weilheimben. [...]

*A kastély Hirschberg báró tulajdonában volt, akitől Bleichröder bankár bérelte, amíg az állam „át nem vette”. 1943-ban Mussolini lakott itt 3 napig.

2. Képek


1. Irigyelt házasság, majd a hontalanságSIPOS Péter

Irigyelt házasság, majd a hontalanság

1940. április 27-én, egy verőfényes tavaszi szombaton, hatalmas tömeg gyülekezett a rendőrkordon mögött a Szilágyi Dezső téren és az odavezető szűk utcákon. Több ezren szorongtak itt órákon át, abban a reményben, hogy legalább egy röpke pillantást vethetnek a téren álló református templomban frigyre lépő vőlegényre, nagybányai Horthy Istvánra, a kormányzó idősebbik fiára és az arára, marosnémethi és nádaskai Edelsheim-Gyulai Ilona grófnőre. Nem is csalódtak a jó helyen álló várakozók, hiszen megcsodálhatták a násznépet, az államfőt és a hitvesét, a legfőbb állami méltóságokat, számos arisztokratát, összesen mintegy hétszáz rangos személyt, mert ennyien fértek be a házasságkötési szertartás színhelyére. Aligha volt más alkalommal látható ennyi tengerzöld, gyöngyszürke, aranybrokát, ódon csipkékkel és patinás ékszerekkel díszített öltözék a történelmi nemzetségek asszonyain és leányain, ennyi sötétvörös, fekete és viola színű díszmagyar és fényes katonai egyenruha a férfiakon. Különös ellentétet jelentettek a templom bejáratánál felsorakozott pilóták, egyszerű, kék overalljukban. Meglehet, az volt a szerepük, hogy kifejezzék a vőlegény polgári ízlését és elkötelezettségét – mérnökember lévén – a modern technika világa iránt.

Az esküvő délutánján az újdonsült férj a budaörsi repülőtéren beszállt szürkére festett Arado 79-es típusú sportgépének pilótaülésébe. Mellette foglalt helyet a repülést szintén kedvelő felesége, és útra keltek a több ezer kilométeres légi nászútra Olaszország, Törökország és Egyiptom felé.

Az Edelsheim-Gyulai család, Ily grófnő famíliája, két ágra vezette vissza az őseit. A legtöbb Gyulai férfiú magas katonai tisztséget töltött be a korábbi századokban. Gyulai Ferenc, e néven a második, 1701-ben kapott magyar grófi rangot. A hatodik Ferencnek, akit Ferenc József olasz tartományai kormányzójává nevezte ki, nem volt gyermeke. A családi név fenntartása végett örökbe fogadta volna unokaöccsét, báró Edelsheim Lipótot. Az ő fia kapta meg a Gyulaiak magyar grófi titulusát. Gróf Edelsheim-Gyulai Lipót és Odescalchi Irma hercegnő fia volt ifjabb Edelsheim-Gyulai Lipót. Ilona leánya 1918-ban született első feleségétől, gróf Pejacsevich Gabriellától.

Edelsheim-Gyulai Ilona a család Dísz téri palotájában élte leányéveit. Horthy István a megismerkedésükről az esküvői napokban csupán ennyit volt hajlandó elárulni egy újságírónak: „Ily grófnő még egészen kislány volt, amikor először találkoztunk, először beszélgettünk egymással. Igaz ugyan, hogy azután sokáig nem láttuk egymást, de az első találkozást azóta sem felejtettük el. Az pedig, hogy mikor jegyeztük el egymást, továbbra is a mi titkunk marad, annak ellenére, hogy a mi eljegyzésünk története igen egyszerű: mindketten boldogok vagyunk.”

Horthy Istvánné a férje 1942. augusztus 20-án bekövetkezett tragikus halála után az előző évben született kisfiával, Istvánkával élt és vöröskeresztes nővérként is dolgozott. Majd 1944. szeptember–októberében súlyos teendők hárultak reá. Azon – jószerével egy kézen megszámolható – kiválasztottak közé tartozott a budai Várban, akikben a kormányzó feltétlenül megbízott, ezért fontos feladatot kapott a kiugrási kísérlet előkészítésében. Közreműködött a szeptember végén Moszkvába küldött fegyverszüneti delegációval való titkos rádiókapcsolat fenntartásában, a rejtjelezett szövegek megfejtésében. A roppant kockázat ellenére férfiakat, katonákat is megszégyenítő módon mindig bátran és higgadtan viselkedett, őreá bármikor számítani lehetett. A kormányzó menye a szűk csoport egyik legszilárdabb tagjának bizonyult.

A fájdalmas kudarcot október 15-én és a következő napokban együtt élte át a kormányzói párral, és fiával együtt velük tartott a német fogságba, majd az emigrációba. A hontalanság hosszú évtizedei alatt ő volt a család gondviselője, nemtője.


1. Szovjet-magyar viszony, 1946KALÁSZATOK

Szabó Csaba

Szovjet–magyar viszony, 1946

Feljegyzés Nagy Ferenc és Sztálin találkozójáról

A Dunamelléki Református Egyházkerület budapesti Ráday Levéltárában került elő Ravasz László1 jegyzete 1946-ból, amelyben összefoglalta Nagy Ferenc miniszterelnökkel folytatott beszélgetését.

Az alábbi forrás bemutatja a miniszterelnök moszkvai útjának eredményeit és értékeli a hazai politikai helyzetet is. Mindamellett eddig ismeretlen tényt közöl Bethlen István, Horthy Miklós 1945 utáni sorsáról, megítéléséről is.

DOKUMENTUM

Beszélgetésem N[agy] F[erenc] miniszterelnökkel 1946. május 5-én d. e. 10 – ¼ 12-ig. Jelen volt Bereczky Albert is.

A belpolitikai helyzet alapja a koalíció. A koalíció mindig válságban van. Csak a legnehezebb erőfeszítéssel, az elnök személyes befolyásával tartható fenn. Pedig a koalíció a helyzet kulcsa. Ha ez felbomlik, jő a chaosz. Két oldalról jő a veszedelem. A munkáspártok sztrájkja vagy szabotázsa megszünteti a közlekedést, a bányákat, a közüzemek munkáját. Az orosz azonnal beavatkoznék, mert egy általános sztrájk a jóvátételt fenyegetné.

Ő eleinte azt hitte, hogy a Kisgazdapárt lassan a teljes hatalom birtokába léphet. De ha a parlamentben tapsolnak Mindszentynek, délután már jött az orosz számla. Most a 200 vagon cukrot kívánták vissza (az országban csak 400 volt), majd a vasút helyreállítására adott 11 millió dollár visszafizetését követelték, azután a jóvátételi szállításokat. Így kellett a március 12-iki (VII. törvény: a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről.) döntést meghozni s megszabadulni a tehertételektől.

Az orosz kérdést rendezni kellett. Mi csak akkor élünk, ha Oroszországgal jó barátságban élünk. Ezért határozta el, hogy jóakaratú, őszinte oroszbarát politikát követ. Ezért ment Moszkvába.

A moszkvai út eredményével meg van elégedve. Kiderült, hogy Moszkva a kormánnyal inkább tárgyal, miként a kommunista párttal. Kétszer beszélt Sztálinnal 5–7 óra hosszat, ötször Molotovval, összesen 10–15 óra hosszat. Mindig szívesek voltak, követelésekkel nem álltak elő, a kérdéseket jóindulatúlag tárgyalták és sok részben teljesítették.

A megbeszélések három csoportba tartoznak.

1. Gazdasági kérdések. A jóvátétel rendezésére ugyanolyan bánásmódot értünk el nagy hátralékunk ellenére, mint Finnország és Románia túlfizetése mellett.2 Kocsiparkunkat kiegészítik 35 vagonra és 1500 mozdonyra [sic!].3 Ami náluk van, visszaadják, ami a másik két nagyhatalomnál van, visszakérik.

2. Orosz–magyar viszony. a) Szt[álin] kérdezte, hogyan viselkedik a megszálló orosz sereg. Egyre jobban, volt a felelet. Eleinte sok panasz volt, ma már kevesebb. De maga a megszállás borzasztó teher. Ez megszűnik, mondta Szt[álin], a békekötés után csak egy kis csapat marad benn az országban a békekötés teljesítéséig.4

b) 640 ezer hadifogoly van Oroszországban. Ezeknek megkezdik a hazabocsátását. N[agy] F[erenc] kérte, először a munkásokat és a parasztokat bocsássák haza, azután másokat, mert a munkáskézre nagy a szükség.5 Kérdezte, mi van Bethlennel? N[agy] F[erenc]: Azt sem tudjuk, hol van. Itt, felelte Szt[álin]. Hazaküldjem? Ha hazajön, most lecsukják és népbíróság elé állítják, felelte N[agy] F[erenc]. Jobb, ha még marad, feltéve, hogy itt jó körülmények között él.

c) Ezt nem nekem mondta N[agy] F[erenc], hanem Muraközynek.6 Kérdezte Szt[álin] N[agy] F[erenc]-et, mit akarnak Horthyval? Sokan, munkáspártiak ki akarják kérni, felelte N[agy] F[erenc]. Ne kérjék ki és ne állítsák népbíróság elé, tanácsolta Szt[álin]. Elvégre velem fegyverszünetet kötött, azonkívül öreg ember.


3. Külpolitikai kérdések. A béketárgyalásra nézve kérdezte Szt[álin] a N[agy] F[erenc] véleményét.

Jugoszláviával megvolnánk. Nincs egymáson keresnivalónk. Szt[álin] helyeselt. Csehszlovákiával nehezen vagyunk. A magyar őslakosság a peremen lakik, attól elfele ritkuló körben, amfiteatralisan [sic!] a szórványmagyarság. A kitelepítés igazságtalan, keserűséget halmoz fel. Legjobb volna a homogén részeket Magyarországhoz csatolni s oda össze lehetne telelni Cs[eh]szl[ovákia] minden magyarját, kb. 650 ezret. Ezzel szemben Cs[eh]- szl[ovákia] a teljes kitelepítést akarja, s a magyarságot egyénenként, illetve családonként szétszórná egész országában. Morvaországban, Árvában stb. Szt[álin] azt felelte: Csehországot a kitelepítéstől eltéríteni nem lehet. Csak így tudja megoldani legnagyobb belpolitikai kérdését: a cseh és szlovák egyensúlyt. De arra számíthatunk, hogy az országban visszamaradó magyarok egyenjogúsításáért és szabadságjogaiért ők mindig síkraszállanak.

Romániában 2 500 ezer magyar lakik bezárva az ország belsejében. N[agy] F[erenc] ismertette a különböző kívánságokat a magyar határkiigazítás t[ár]gy[á]ban. Szt[álin] azt kérdezte Molotovtól: mit mond a Romániával kötött fegyverszüneti szerződés Erdélyre? Molotov felolvasta: Ha Románia kötelességét pontosan teljesíti, joga egész Erdélyre vagy jó részére a béketárgyalásokon elismertetik. Megállapítom, mondja Sztálin, hogy ez nyújt önöknek némi jogalapot a határkiigazítási igényekhez.7

N[agy] F[erenc]8 arról panaszkodott, hogy Mindszenty és az ú[gy] n[evezett] ellenzék a demokráciának minden hibáját felhányják, de eredményeit és értékeit nem. Én rámutattam az országban terjedő elkeseredésre. Az ifjúság már nem a kormányé, az értelmiség nagy része ellene van, a munkások keserűek, mindenki antiszemita.9 Bármikor megtörténhetik egy fegyveres kirobbanás. A levegőben lóg egy szélsőséges baloldali forradalom, ellenforradalmi kísérletekkel, most a béketárgyalás előtt. N[agy] F[erenc] azt mondta, csak addig akar helyén maradni, amíg ezt levezeti s a nemzetet átvezeti a békekötés utáni normális állapotba. Tudja, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is. Ezt neki is respektálnia kell.

Mondtam, hogy nehéz helyzetben van a reformátusság. A kath[olikusok]kal a keresztyén egységet okvetlen tartania kell, mert a mai helyzetben az egész keresztyénység együtt áll vagy esik. De ugyanakkor nem mehet vele napi politikai kérdésekbe, a kormányzattal szemben merev totális ellenzékiségbe, mert ezzel az egyházüldözést idézi fel. Örömmel hallottam N [agy] F[erenc]nek azt a tervét, hogy a ker[esztény] egyházak fejeivel értekezletet tart, mint maga is keresztény ember.

Közzéteszi: Szabó Csaba

Ráday Levéltár Budapest – RL C 141. Ravasz László eredeti hatoldalas kézirata aláírás nélkül.

Jegyzetek

1 Bereczky Albert (1893–1965) 1930 óta református lelkipásztor Budapesten. 1945 után államtitkár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérumban. 1948-ban, Ravasz lemondatása után, megválasztják a Duna-melléki Református Egyházkerület püspökévé. A református békepapi mozgalom meghatározó alakja haláláig.

2 A moszkvai tárgyalások során Sztálin hozzájárult, hogy a békeszerződés által Magyarország részére előírt jóvátétel-fizetési kötelezettség határidejét az addigi hatról nyolc évre emeljék.

3 Ravasz László felcserélte a számokat. A Szovjetunió valószínűleg 35 mozdonyt és 1500 vagont szándékozott visszaadni Magyarországnak. Az 1945 előtti vasúti járműállomány (kb. 70 000 jármű) mintegy 70%-át még a háború alatt külföldre hurcolták, az országban maradt mozdonyoknak és kocsiknak csaknem fele elpusztult a hadiesemények miatt. A vasúti szállítóeszközök 40–70%-át 194 nyarán még a szövetséges hatalmak igényei kötötték le.

4 A szovjet megszálló csapatok a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) után sem hagyták el Magyarországot. A nagyhatalmak Párizsban elismerték a Szovjetunió jogát csapatainak Magyarországon történő állomásoztatására az osztrák államszerződés aláírásáig (1955. május 15.). A szovjet hadsereg végleges kivonása Magyarországról csak 1991. június 19-én következett be.

5 A Szovjetunióból 1947. szeptember 30-ig kb. 100 000 hadifogoly térhetett haza. 1947 és 1953 között nagyobb hadifogoly-szállítmány nem érkezett Magyarországra.

6 Muraközy Gyula (1892–1961) 1932 óta lelkész a Kálvin-téri református gyülekezetben.


7 A magyar kormány megnyugtatóan rendezni kívánta a párizsi béketárgyalásokon a legnagyobb európai kisebbség, a romániai magyarság sorsát. Ehhez szerette volna Nagy Ferenc Sztálin jóindulatát is megnyerni. Valójában, erdélyi magyarok sorsáról a békekonferencia 1946. szeptember 5-i ülésén gyors határozat született. A magyar igényeket senki sem pártfogolta, a nagyhatalmak a második bécsi döntést megelőző határokat ismerték el.

8 Innentől Nagy Ferenc a magyarországi belpolitikai helyzetről beszélgetett Ravasz Lászlóval, a moszkvai beszámoló véget ért.

9 Ravasz megállapítása erősen túlzó. Kétségtelen tény, hogy a magyar társadalom jelentős része ellenszenvvel tekintett a kommunistákra és kirívónak találta a Magyar Kommunista Párt tagjai közt a zsidók magas arányát.

2. Képek


1. Magyarország 194547�FARKAS Ildikó

Magyarország 1945–47

Magyarországon a háború utáni első szabad választásokat 1945. november 4-én tartották. A nemzetgyűlési választásokon a polgári tábor szinte egyöntetű támogatását élvező Független Kisgazdapárt szerezte meg a szavazatok abszolút többségét (57%). Tildy Zoltán (FKGP) vezetésével koalíciós kormány alakult, melyben a Kisgazdapárt 8, az MKP és az MSZDP 4-4, a Parasztpárt 1 tárcával rendelkezett. A köztársaság kikiáltása (1946. február 4.) után Tildy köztársasági elnök lett, a miniszterelnöki posztot Nagy Ferenc (1903–1970) töltötte be.

1946 áprilisában Nagy Ferenc vezetésével kormányküldöttség tárgyalt Moszkvában a jóvátételről, a hadifoglyok sorsának rendezéséről, az országból nyugatra hurcolt magyar javak visszaszerzéséről. A Szovjetunió támogatást ígért Magyarországnak a békekonferenciára. Az 1947 februárjában Párizsban aláírt békeszerződés azonban visszaállította a trianoni határt, kivéve az északit, ahol a pozsonyi hídfő (három falu) Csehszlovákiához került. Magyarországot 300 millió dolláros jóvátétel fizetésére kötelezték, ebből 200 millió a Szovjetuniót illette.

Nagy Ferencet 1947 júniusában, svájci útja idején „összeesküvéssel” megvádolták, lemondásra kényszerítették. Az új miniszterelnök Dinnyés Lajos lett. Nagy Ferenc a fenyegetések hatására nem tért vissza Magyarországra. Az 1947-es augusztusi („kékcédulás” csalással manipulált) választásokat az MKP nyerte.


1. Az Indus-völgyi civilizációNYÍLT TÉR

FARKAS Ildikó

Az Indus-völgyi civilizáció

Új ásatások eredményei

Az Indus-völgyi civilizáció egyike a legősibbeknek, történetéről azonban kevesebb információ állt eddig rendelkezésre, mint az ókori Mezopotámiáról vagy Egyiptomról. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy az Indus-völgyi kultúra írásrendszerét – mely a fennmaradt szövegekkel eligazítást adhatna e civilizáció történetéről, törvényeiről, a mindennapi életről – eddig még nem sikerült megfejteni. A kevesebb adat másik oka, hogy a régészeti ásatásokat gyakran akadályozták különféle nehézségek.

Az Indus-völgy ma nagyrészt Pakisztánhoz tartozik, kisebb része Indiához, így a lelőhelyek leginkább az egymással feszült viszonyban lévő két ország határán – vagy legalábbis a határhoz közel – találhatók, ami nagyban megnehezítette – és megnehezíti – a feltárások elvégzését. (Pl. Dholavira, India leglátványosabb Indus-völgyi civilizációt őrző lelőhelye, a pakisztáni határtól kb. 40 km-re helyezkedik el, és katonai ellenőrzés alatt áll.) Az eddig feltárt lelőhelyek némelyikén az idő és a természet pusztítása tette lehetetlenné a munkát. (A pakisztáni Mohendzso Darónál az 1960-as években le kellett állítani az ásatást, mert a só hatására a felszínre hozott leletek elporladtak.) Harappa területéről a 19. század közepétől vasútépítők hordták el az ókori építőanyagot. Az 1920-as évektől indiai (pl. R. D. Bomerdzsi) és angol (pl. Sir Mortimer Wheeler) tudósok végeztek értékes feltáró munkát e területen. A régészek úgy találták, a megrongált, kifosztott terület alkalmatlan a további feltárásra, és nem is folytattak itt ásatásokat 1986-ig, amikor is egy csoport régész jött a Kaliforniai Berkeley Egyetemről, és a pakisztáni szakminisztérium támogatásával megkezdték a kutatást.

A harappai ásatások eredményei ugyan nem tették teljessé az Indus-völgyi civilizációról alkotott képet, de jelentősen kibővítették azt, ugyanakkor át is alakították. Az eddigi nézet szerint a civilizáció teljes érettségében jelent meg (hirtelen?) a Kr. e. 3. évezredben, elsősorban a tőle nyugatra mintegy kétezer km-re fekvő Mezopotámia mintájára. Az újabb ásatások viszont azt bizonyították, hogy Harappa területén már Kr. e. 3300-ban is állt település, azaz sok évszázaddal a város virágkorának tartott időszak (Kr. e. 2600–1900 vagy 2300–1750) előtt. Sőt, számos cseréptöredéken találtak olyan jeleket, melyek arra utalnak, hogy az ott élők az eddig feltételezett időpontnál jóval korábban kezdtek írást – de legalábbis bizonyos jeleket – használni feljegyzésekre, körülbelül akkoriban, amikor Mezopotámiában megjelent a világ első írásának tartott jelrendszer.

Az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb városa a ma Harappa néven ismert (eredeti neve ismeretlen) település volt. Az Arab-tengertől északon a Himalája lábáig, keleten a mai Új-Delhiig terjedő több mint 600 ezer km2-nyi terület nagyobb és kisebb városait – Harappa, Mohendzso Daro, Dholavira, Rakhigarhi, Ganweriwala – élénk kereskedelem, közös kultúra, személyes kapcsolatok kötötték össze és hálózták be, megteremtvén a ma Indus-völgyinek nevezett civilizációt. E kultúra emberei ismerték és használták a kereket mind a közlekedésben, mind a fazekas mesterségben, és ők használtak először nagy mennyiségben égetett téglát az építkezésekhez. Volt írásuk, amelynek maradványai cserépdarabokon és kis, bélyeg nagyságú, kőből készült pecsétnyomókon találhatók. (A kutatók mintegy 400 különböző hieroglifa jellegű írásjelet különítettek el, a leghosszabb összetétel 26, a legrövidebb 5 jelből állt.) Edényeik tökéletesen kerek formája a fazekaskorong ismeretét és használatát bizonyítja. A fellelt csontvázak azt mutatják, hogy a népesség jól táplált volt, jelentős mennyiségű húst fogyasztottak, tartottak marhát, birkát, kecskét, vízi bivalyt, csirkét, kutyát. A gabonafélék közül a búza és az árpa termesztése volt jelentős.

A harappai kézművesek főként az ékszerkészítésben értek el magas szintet, gyakran messzi földről származó alapanyagokkal dolgoztak (drágakövek a mai Afganisztán területéről, kagylók az Arab-tenger mellől, arany, ezüst), s messzi földre vitték is el a kész ékszereket. Kereskedelmük túlment az Indus völgyének határain – egészen a Perzsa-öböl térségéig. (Mezopotámiai sírokban is találtak indus ékszereket.) E kultúra, úgy tűnik, az apró tárgyakat szerette: pecsétnyomók, kis terrakotta és fajansz szobrocskák, figurák kőből, ezüstből, rézből, csontból, elefántcsontból. Funkciójuk nem ismert: éppúgy lehettek áldozati, vallási vagy kegytárgyak, mint játékok, szimbólumok, istenségek vagy valós személyek figurái. A téglából készült épületekben fürdőket és illemhelyeket építettek – csatornarendszerük fejlett technikája messze megelőzte a mezopotámiait és az egyiptomit is.


A régészek számára az is sokatmondó, mit nem találtak Harappában. Nincsenek nagy templomok (mint Mezopotámiában), nagyszabású síremlékek (mint Egyiptomban), még városfal sincs. Nincs tehát bizonyíték egy hatalmában biztos uralkodó vagy uralkodói réteg meglétére, és semmi sem utal hadsereg fenntartására. (Néhány fegyver ugyan előkerült az ásatások folyamán, de semmilyen harci eseményt megörökítő faragást, szobrot, cserépdíszt nem találtak.) Mindebből és a leletekből a kutatók arra következtetnek, hogy Harappa a kézművesek és a kereskedők városa volt, fejlett „középosztályi társadalommal”, ahol az irányítást egy gazdag kereskedőkből, földbirtokosokból és vallási vezetőkből álló réteg végezte. (Dholavirában dolgozó indiai régészeknek más a véleményük: ők a talált nagy épületromokat palota maradványának tartják, ebből uralkodó, sőt rabszolgák meglétére következtetnek.)

Az újabb kutatások eredményei újabb kérdések tucatját vetik fel az Indus-völgyi civilizációval kapcsolatban. Mikorra is tehető e kultúra megjelenése? Milyen jellegű volt politikai szerkezete: közös kultúrájú városállamok gazdasági birodalma volt, vagy egy uralkodó alatt egyesített terület? Milyen volt vallásuk? Milyen törvényeik voltak? A legnagyobb rejtélyt persze maga az írás jelenti a kutatók számára, amely – egyelőre – megfejthetetlennek látszik. S az egyik legfontosabb kérdés: mi vezetett e kultúra hanyatlásához? Az eddigi elméletet – mely szerint egy közép-ázsiai népvándorlás vagy támadás okozta az Indus-völgyi civilizáció végét – az újabb leletek nem támasztják alá. Nem találtak harcra utaló nyomokat, a nagy tömegű (Mohendzso Daro-i) egy időben eltemetett halott (ami régebben a katonai támadás és leigázás teóriájának az alapja volt) akár betegség áldozata is lehetett. Semmi sem utal invázióra, legalábbis az Indus-völgyi temetők csontvázai nem mutatnak az eddigi embertípustól eltérő jegyeket, nem találni közöttük újonnan jötteket. A kutatók egy része a mezőgazdaság és így az élet alapjául szolgáló folyók áradásait, ingadozását, kiszáradását teszi felelőssé a mezőgazdaság és így a kereskedelem összeomlásáért. Mások már Kr. e. 2000 körülire teszik a hanyatlás kezdetét, és ezt kapcsolatba hozzák az akkor Mezopotámiában zajló háborúkkal, amelyek tönkretehették az addig élénk és jövedelmező kereskedelmet. Meglehet, mindezen tényezők együttesen vezettek egy fejlett, virágzó civilizáció eltűnéséhez.

A National Geographic alapján

2. Képek


1. Az emberiség õsi civilizációiFARKAS Ildikó

Az emberiség ősi civilizációi

Kr. e. 3500–3100 Uruk-kultúra Dél- Mezopotámiában: megkezdődik az Eufrátesz csatornázása és az öntözéses földművelés, felépül az első templom. Megkezdődik a sumér nép bevándorlása.

3400–3000 A predinasztikus kor Egyiptomban: az öntözéses földművelés kezdetei.

3110–2800 Az őssumer kor Mezopotámiában: megjelenik az írás, a templomgazdaságok lassan állammá szerveződnek. (Uruk, Dzsemdet Naszr).

3000–2800 Az állam kialakulása Egyiptomban (archaikus kor): a Nílus völgyének földművelő közösségei két királyságban tömörülnek (Alsó- és Felső-Egyiptom), ezeket 2900 körül Felső-Egyiptom királyai egyesítik. Megjelenik az egyiptomi írás legősibb formája

2800–2350 A sumer városállamok kora: Uruk, Kis, Ur, Lagas. (2800 körül: Gilgames uruki királysága.)

2780–2220 Az egyiptomi állam első fénykora, az Óbirodalom: bonyolult szervezetű, központilag irányított hivatalnokállam, élén a fáraóval, aki korlátlan hatalmú, istenként tisztelt uralkodó. A piramisépítések korszaka (Dzsószer, Sznofru, Khufu, Khafré és Menkauré fáraók piramisai). Ré napisten kultusza, szobrászat, irodalom.

2600–2000 A korai minószi kor Krétán. Trója első virágzása.

2370–2230 Akkád birodalom Mezopotámiában: a legrégibb ismert sémi nép, az akkádok meghódítják a sumer városokat, de kultúrájukat átveszik és elterjesztik egész Mezopotámiában.

2150–2000 k. Az akkád birodalom széthullása után ismét virágzásnak indulnak a sumer városállamok. Úr királyai meghódítják Mezopotámiát, egységes szervezetű hivatalnokállamot hoznak létre fejlett írásbeliséggel.

2040–1785 Átmeneti időszak után a felső-egyiptomi Théba királyai egyesítik a széthullott Egyiptomot (Középbirodalom). Virágzó kultúra, területi terjeszkedés, építkezések korszaka.

2000–1800 A támadások következtében összeomlott sumer birodalom területén új népek telepednek le, új államok létesülnek Mezopotámiában (Babilon, Assur). A lakosság lassú kicserélődésével a sumer holt nyelvvé válik.

2000–1600 A krétai civilizáció fénykora (középső minószi korszak): kereskedelmi kapcsolatok Elő-Ázsiával és Egyiptommal, nagy paloták építése (Knósszosz, Phaisztosz, Mallia), a krétai írás megjelenése. Megkezdődik a görög törzsek őseinek bevándorlása Hellaszba.

1800 körül. Megsemmisül az Indus-völgyi városok civilizációja, eddigi tudásunk szerint a Belső-Ázsia felől benyomuló árja (indoeurópai lovas nép) támadása miatt.


1. Román forradalom és Magyarország, 1989SZABAD György

Román forradalom és Magyarország, 1989

Kiegészítések a volt honvédelmi miniszter 1989-re emlékező közleményéhez

A História 2000/4. számának 26–27. és 29. oldalain jelent meg Kárpáti Ferencnek, a Németh- kormány honvédelmi miniszterének „A román forradalom és Magyarország 1989” című és „Egy volt miniszter emlékezése” alcímű közleménye.

A tartalmas közlemény, amely minden bizonnyal nem kerüli el majdan a korszakkal foglalkozó, szakszerűen rendszeres és a forrásanyag teljességéhez hozzáférő történeti kutatás figyelmét, néhány vonatkozásban pontosítással is élő kiegészítéseket igényel.

A Magyar Demokrata Fórum küldöttsége 1989. december 23-i látogatásának, amit a fogadó fél egykorúan „természetesen bizalmasnak” minősített, voltak a visszaemlékezésben mellőzött előzményei.

Ilyennek tekintem – többek között – Antall József 1989. december 19-én a Németh-kormány külügyminiszteréhez intézett levelének sorsát és mellékleteinek tartalmát. A levélben – mint ismeretes – a legnagyobb ellenzéki párt elnöke az ENSZ főtitkárához és az Európai Parlament elnökéhez intézett leveleinek, illetve a Magyar Demokrata Fórum elnöksége angolra fordított nyilatkozatának továbbítását kérte. Ez a nyilatkozat, amely leszögezte, hogy a temesvári vérfürdő és aggodalmat keltő következményei indokolttá teszik a Biztonsági Tanács összehívását, sőt szükség esetén az Egyesült Nemzetek rendkívüli közgyűlésének megrendezését, fényes tanúságtevője az MDF akkori erkölcsi-politikai koncepciójának.

A Magyar Demokrata Fórum történetének ebből a felelősségteljes nyilatkozatából idézek néhány mondatot: Az MDF hangot kíván adni „a magyar nép” szolidaritásának „mindazok iránt Romániában, akiknek emberi, politikai és etnikai jogait erőszakkal elnyomták”. Ugyanakkor „nem fogjuk megengedni provokátoroknak vagy demagógoknak akár egy pillanatra is, hogy a szabadság és a demokrácia ellenségei a határon túli testvéreinknek és barátainknak bármilyen felelőtlen magyarországi cselekedettel ártsanak. Romániába szóló üzenetünk az, hogy a románok, a magyarok, a németek és más nemzetbeliek, a katolikusok, a protestánsok és a zsidók, valamint minden más valláshoz tartozók legyenek szolidárisak egymás iránt. – A történelem megtanított bennünket arra, hogy azok felett váltak túlsúlyúvá az elnyomó és megosztó erők, akik között gyűlölet élt, és csak a szeretet és a szolidaritás tette legyőzhetetlenné az együtt élőket.”Antall Józsefnek e nyilatkozatot továbbító december 19-i említett levelét másnap, december 20-án követte az MDF Országos Elnökségének az a nyilatkozata, amely leszögezi, hogy „Magyarország nem szemlélheti tétlenül” a romániai véres fejleményeket, és ezért „a Magyar Demokrata Fórum felhívja a Magyar Köztársaság kormányát, hogy a békét veszélyeztető romániai események megvizsgálása érdekében kezdeményezze az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli ülésének összehívását”.

Úgy gondolom, a küldöttségjárás előzményeinek megvilágításához ezek a kiegészítések hasznosan járulhatnak hozzá. – A vendéglátók üdvözlését követően (Antall József kifejezett kívánságára és az emlékezetem szerint nem három-, hanem öttagú küldöttség teljes egyetértésével) valóban én szóltam elsőként, mégpedig a lényeget illetően a fentiekben idézett dokumentum mondandójával összhangban. (Feljegyzéseim nincsenek, ilyenek nem is készültek, de a történtekre jól emlékszem. Itt jegyzem meg, hogy vendéglátóink, élükön Keleti Györggyel, elöljáróban arról tájékoztattak bennünket, hogy a tárgyalást baráti eszmecserének tekintik, amelynek rögzítését fölöslegesnek tartják.)

Emlékezetem szerint mindenekelőtt a nyugtalan közhangulatról szóltam, bőven idézve a gyűléseken és azokon kívül elhangzó józan és indokolt, illetve naiv és indulatos megnyilatkozásokból. Lehetséges, hogy az időközben beérkező miniszter ezt nem tudva, az általam – természetesen nevek említése nélkül – felidézett véleményeket és kérdéseket tőlem származóknak tekintette és őrizte meg emlékezetében. Csak ez mentheti ugyanis, hogy az általam használt „hangnemet” emlékezésében „megdöbbentőnek” és „sértőnek” minősíti. Ma is fontosnak tartom, hogy szembesítettem, szembesítettük a minisztert a valóságos közhangulattal. „Elképesztő javaslatokat” küldöttségünk nem terjesztett elő, s csak nagyon korlátozott mértékben olyan véleményeket, amelyekkel kibővítettük, értelmeztük a fentiekben idézett patrióta, nemzetféltő, a nemzeti és az emberi szolidaritás erősítését, ugyanakkor a felelőtlenség kivédését és az esetleges mulasztások elkerülését célzó megnyilatkozásainkat.


Nagy örömömre szolgált, hogy a visszaemlékező írásának lezárásaként a Varsói Szerződés csődjéről formálódó nézeteinket utólag megerősítette. Kétségtelen az is, hogy a kormány – Kárpáti Ferenc előadása szerint – a honvédelem terén, Horn Gyula külügyminiszter – különböző megnyilatkozásai, köztük Antall József pártelnökhöz intézett válaszlevele szerint – a diplomácia terén számos általunk szükségesnek tartott lépést tett meg. Többek között azonban azt is mérlegelniük kell majd a forrásanyag teljességét áttekintő történészeknek, vajon elegendő volt-e az Antall József 1989. december 19-i levelére 1990. január 3-án keltezett s két napra rá továbbított külügyminiszteri válasznak az a megállapítása, miszerint „a romániai népek forradalmának győzelméhez vezető események időközben több más tervezett lépésünket feleslegessé tették. Így – remélem, egyetért velem – az Ön leveleinek a címzettekhez való továbbítása sem időszerű már.”

A kérdéskör vizsgálói – annak idején – minden bizonnyal sokat fognak töprengeni azon, hogy az, ami a külügyminiszter számára 1990. január 3–5. táján immár oly egyértelművé látszott válni, tudniillik az ország legnagyobb ellenzéki pártja elnöke által küldött levelek és az MDF nyilatkozata továbbításának mellőzése, mennyiben indokolhatta visszatartásukat már az 1989. december 19-ét követő fél hónap veszélyes fordulatokban bővelkedő időszakában.

Budapest, 2000. augusztus 28.


1. A darwini fejlõdéselmélet újabb bizonyítékaNYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

HELD József

A darwini fejlődéselmélet újabb bizonyítéka

Genetikáról közérthetően

Vannak könyvek, főleg a tudományos művek között, amelyeket nehéz megérteni. Ez részben azért van így, mert íróik szókincse annyira specializált, hogy csak a beavatottak értik szótárhasználat nélkül. Ez, mondjuk, a matematikával foglalkozó könyvek esetében érthető, hiszen ennek a szaktudománynak a nyelvét valóban csupán a beavatottak érthetik meg. De amikor a társadalomtudományokkal és humaniorákkal foglalkozó művek hasonló módon íródnak, akkor ez azt jelenti, hogy szerzőik nem gondolták alaposan végig mondanivalójukat, és valószínűleg önmaguk sem értik azt, amiről írnak.

Vannak viszont tudományos művek, amelyeket a laikus is élvezettel olvashat, mert íróik érthetően, könnyedén adják elő mondanivalójukat. Azt hiszem, hogy ennek a „titoknak” a megoldása abban van, hogy az utóbbiak szerzői, függetlenül témájuktól, közérthetőségre törekszenek. Vagyis a könyvek élvezhetősége – ami érthetőségükkel esik egybe – szerzőik tudatos elhatározásától függ. Vannak olyan tudományágak is, amelyek esetében az írók, ha nem írnak érthetetlen nyelven, kollégáik lenézésével találkoznak, s munkáikat leértékelik. Ez is egyik oka a modern tudományok fregmentálódásának, amelyek már nem is annyira a természet- és a társadalomtudományok között választódnak el, hanem az egyes szakokon belüli érthetőség alapján különülnek el egymástól.

Persze lehetséges az is, hogy a mai tudományos életben részt vevők számának korunkbeli megsokszorosodásával olyan emberek is belekerülnek a tudományos életbe, akik képtelenek egyszerűen, érthetően írni.

Mindez egy tudományos értekezés Richard Dawkins, River Out of Eden. A Darwinian View of Life (A Paradicsomból kiömlő folyó. Az élet darwini szemszögből nézve), (Harper Collins, Basic Books, 1997) olvasása közben jutott eszembe, amelynek szerzője elhatározta, hogy művét közérthetővé teszi. S ez csodálatosan sikerült is neki!

Az oxfordi tudós szerző leírja, hogyan közvetítik az emberi gének a tulajdonságokat, és hogyan különülnek el a fajok egymástól, gyakran csupán azért, mert földrajzilag áthidalhatatlan akadályok választják el őket egymástól. Számtalan példán keresztül mutatja be a különböző tudományos felfedezések értékét s a mithochondriális genetika eredményeit. Mithochondria az az elképzelhetetlenül „kicsiny szerkezet”, amely sejtjeinkben él, s amely eredetileg baktériumoktól származik. Ezek a szerző szerint nem vesznek részt a gének „munkájában”, s nem változnak a sejtek egyesülése közben sem, vagyis ugyanazok maradnak számtalan generációkon keresztül. S ami még fontosabb, egyedül az anya szervezetében öröklődnek. Ráadásul a mithochondriák minden egyén esetében különbözők. Így ki lehet mutatni például azt, hogy negyedmillió évvel ezelőtt minden valószínűség szerint létezett Afrikában egy ún. Mithochondriális Éva, aki a női ágon a modern ember ősanyja. De volt egy másik, ismeretlen nemű személy is, akit egyszerűen a Fókusz ős nevével illethetünk, s aki a legtávolabbi ősünk mindkét nem útján.

Dawkins egész fejezetet szentel a „teremtéselmélet” érvénytelenítésének. Elveti azt az érvelést, hogy vannak annyira összetett szervek, mint például a szem, amelyek nem jöhettek létre lassú fejlődés eredményeként, csakis egy teremtő hozhatta őket spontánul létre. Kimutatja, hogy a lassú fejlődés igenis lehetséges, mert egy szervnek nem kell azonnal tökéletes formában megjelennie, és hogy az élet kialakulásához éppen elég geológiai idő áll rendelkezésre.

Mindezt összegezve, Dawkins a darwini fejlődéselméletet bizonyítottnak látja, és a modern genetika tudományának segítségével erősíti azt meg. Dawkins könyve persze nem fogja meggyőzni a teremtéselmélet odaadó híveit a tudomány igazáról, de legalább megerősíti a józan gondolkodókat abban, hogy helyes úton járnak.

2. Képek


1. Cancuén, a békés maja kereskedõvárosHÍREK

KRONSTEIN Gábor

Cancuén, a békés maja kereskedőváros

A maja történelem szempontjából Guatemala újabb meglepetésekkel szolgált: a legújabb feltárások pontosítják ismereteinket a városi élet, a magaskultúrák kialakulási folyamatáról. Az észak felől Guatemala területére érkező maják históriája a Kr. e. 3. évezred derekán kezdődik.

E preklasszikus korban a kukorica művelése általánossá vált. A klasszikus korszak a Kr. u. 1. évezredet foglalja magába. Ekkor válnak a maják kultikus központjai valódi városokká, civilizációs központokká. A teokratikus államrendszer, a hozzá kapcsolódó hitvilág, a tudományosság, a városállamok közötti kereskedelem, az úthálózat kiépítése túl is haladt a csúcsponton, s a 9. század folyamán társadalmi összeomláshoz vezetett, legalábbis a déli városokból az északi - chiapasi, yucatáni - központok felé vándorolt a lakosság. Ennek oka egyrészt a klímaváltozás időszaka, másrészt egy növekvő társadalmi válság lehetett. Az eliten belüli és a kis államok elitjei közötti versengés gyengítette az államvezetést, a túlzott szentélyépítkezések pedig túlterhelték a köznépet.

Ilyen történeti háttérrel a szakértők a jelentős régészeti fölfedezéseket az északi(bb) vidékektől várták. Ott, ahol a tolték invázió (10. század) után a poszt-klasszikus korszak fél évezrede azzal telt el, hogy a különböző városállamok megkísérelték a maja birodalmat megszervezni. Egy szeptemberi tudományos közlemény azonban a guatemalai felföldön fekvő Cancuén városának régészeti szenzációjáról adott hírt. Egy tavaly fölfedezett házassági szerződés szövege arról tudósít, hogy egy szomszédos uralkodó ebből a városból nősült. A királyné palotája annyira elütött férje palotájától, hogy nyilván saját városából hozatott mesterembereket -vélték a szakemberek.

Ezen a szálon vezettek a cancuéni ásatások egy háromszintes királyi palota fölfedezéséhez. Az épület két és fél hektáron terült el, tizenegy udvara és 170 szobája volt. Körülötte két négyzetkilométeren kikövezték a talajt. A régészek egészen addig alábecsülték ezt a települést, elsősorban nagysága miatt. A város nagy területen feküdt, jó néhány ezer lakosa lehetett. Számos szépen megmunkált tárgyat találtak, de háborús pusztításnak nem volt semmi nyoma. A lakosság a Pasion folyó adottságait kihasználta, s jade és a tükörkészítésre használt pirit és obszidián közvetítő kereskedelmével foglalkozott a maja felföld és alföld között. Ennek köszönhette, hogy a 7. században már virágzó város a nagy elvándorlás után sem hanyatlott le azonnal.

Angkor – a khmer főváros

A khmer törzsek a rónai császárkor elején kezdték használni a vasat. Nagyjából fél évezreddel később gazdasági életüket az öntözésre, az öntözéses rizskultúrára alakították át. Szellemi életüket – akkor még kizárólagosan – a hinduizmus, társadalmi rendszerüket az ókori Egyiptomhoz, Indiához és Kínához hasonló despotizmus határozta meg. A faluközösségeket a dévarádzsa (deva-raja, „istenkirály”) és nemzetsége, továbbá papjai, hivatalnokai irányították. A központosításnak volt előnye is: a nagyobb termelékenység, magas népsűrűség, erős hadsereg és a 11–12. században Indokínán túl még Thaiföldre és Malajziára is kiterjedő birodalom. A Kínai Nagyfal kivételével, amelynek gyakorlati célja volt, a khmer uralkodók építették a világ legnagyobb vallásos építményegyütteseit.

Ezeket a főváros, Angkor – „a Város” – területén építették fel. Angkor ugyan a 9. századtól a 15. századig volt uralkodói székhely, a méreteire vonatkozó adatok azonban a khmer virágkor kétszáz évére vonatkoznak, nagyjából a magyar Szent László és Károly Róbert uralkodása által határolt időszakra. Angkor akkoriban száz négyzetkilométerre terjedt ki (agglomerációjával együtt ötezer négyzetkilométerre), lakosságát ma a történészek fél-másfél millióra becsülik. Abban az időben a kínai Hangcsou és Jencsing (Peking) mellett a khmer székváros a világ legnépesebb települése volt. Fénykorát Csou Ta-kuan kínai diplomata örökítette meg, nagyjából úgy, mint a két kínai metropoliszt nem sokkal később Marco Polo.

A reprezentatív épületegyütteseket a 12. század uralkodói emeltették negyven év alatt. Csupán kőből 1,3 millió köbmétert használtak fel. Angkor Vat, a templomváros két négyzetkilométeren terült el. Fő épületéhez, a mauzóleum-templomhoz hatezer szolgálattevő (pap, tisztviselő, táncosnő, szolga) tartozott. Angkor Thom, a palotaváros ugyancsak két négyzetkilométernyi területet foglalt el, még több szolgálattevővel. Itt emelkedett a


Bajon, a piramistemplom.

Angkor ellátását ötmillió hektár biztosította, kertek, rizsföldek, csatornák, gátak, vízemelők – több millió ember munkája. A birodalom hanyatlását külső támadások, a termés sok-sok terhe, az uralkodó környezetében mindennapos intrikák, több ízben fegyveres lázadás okozta. Engedményként a hinduizmus mellett egyenjogúsították a buddhizmust, de a thai (sziámi) csapatok előnyomulása miatt 1461-ben végleg elhagyták a várost.

A dzsungelbe veszett várost 1860-ban a francia Henri Mouhot kezdte feltárni. A század elején Hopp Ferenc is megfordult a romoknál. Magyar kutatók az elmúlt évtizedben kapcsolódtak be Angkor kutatásába (1992-ben a két államfő – Norodom Szihanuk és Göncz Árpád – létrehozták az Angkor Alapítványt). A világörökség részeként számon tartott romvárost számos ország segíti megóvni a további pusztulástól. Az alapítvány, jórészt német pénzből, a műemlék-helyreállítási munkákat végzi. A magyar szakemberek először a térség átfogó hidrológiai tanulmányát végezték el, valamint légi-, műhold- és űrsikló felvételeket 5-20 méteres pontossággal illesztenek össze minden fontos közigazgatási, hidrológiai, régészeti, műemlékvédelmi, geológiai, növény- és állattani adattal. Budapesten csak az idén 20 ezer látogató nézte meg a tavaszi és őszi fotókiállítást, s ugyancsak ebben az évben számoltak be negyedszer nemzetközi konferencián tevékenységükről. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, valamint a Károly Gáspár Református Egyetemen folyik khmer tárgyú kutatás és oktatás.

Magyarságvizsgálat DNS-módszerrel

Az igazságügyi orvostan is csak az 1980-as években kezdte szélesebb körben alkalmazni apasági vizsgálatoknál, szexuális bűncselekmények elkövetőinek azonosítására a csontleletekből nyert emberi örökítőanyagot. A köznyelv ezeket DNS-vizsgálatoknak vagy génvizsgálatoknak nevezi.

Újabban lépett színre a történeti genetika. Egyes esetekben a családi rokonság bizonyítására, máskor népcsoportok azonosítására, esetleg egy mai nép génállományának többé-kevésbé teljes felmérésére. Vannak biztató eredmények. A cári család, illetve a kis XVII. Lajos azonosítását meggyőzően elvégezték. A magyar sajtó a közelmúltban figyelmet szentelt két csoport-genetikai kutatás első eredményeinek. Az volt a kérdés, van-e genetikai rokonság - nemi kapcsolat révén - a Neander-völgyiek és a Homo Sapiens között (Nincs.) Bonyolultabb problémát közelítettek meg genetikai módszerekkel, amikor az indiánok eredetét, földrészük benépesítési hullámait igyekeztek feltárni, illetve pontosítani. (Itt a legfontosabb tanulság az volt, hogy nem a mai ember egyféle alcsoportjától származnak. Genézisükben szerepet játszott a japán szigetek őslakossága, az ajnuk.)

Nagy-Britanniában most folyik egy történeti genetikai felmérés arról, hogy kiderítsék a viking (norvég-dán-svéd) génállomány arányát az angol népesség körében. A két és félezer donort a Shetland-szigetektől Cornwallig elhelyezkedő sávból válogatták össze. Az érintett huszonkét kisváros mindegyikéről tudták történeti források alapján, hogy ott biztosan sor került viking betelepülésre.

David Goldstein genetikaprofesszor (University College of London) biológiai mintának a férfiak sejtmagokból kinyert DNS-anyagát használja. Az ott föllelhető Y-kromoszóma részletes információt szolgáltat az alany férfi rokonairól. A női ősök vizsgálata elsősorban arra szolgál, hogy kiderítsék: a viking bevándorlók magukkal hozták-e családtagjaikat.

A magyar tervekről - kezdeti eredményekről s eredeti módszerükről - az MTA Szegedi Biológiai Központjának genetikai igazgatója, Raskó István, valamint egyik munkatársa, Kalmár Tibor számolt be a MTA Régészeti Intézetében egy októberi munkaülésen.

Nemzetközi érdeklődésre is számot tartó módszert fejlesztettek ki arra, hogy 1300-700 évek csontokból DNS-t izoláljanak, és arra, hogy ebből az anyagból hogyan lehet megsokszorozni az örökítőanyag-szakaszokat. Nem a sejtmagból, hanem a sejtlégzésben és energiatermelésben felelős sejtszervecskéből, a mitokondriumból nyerik a vizsgálatra alkalmas egész vagy rész-DNS-t.

Az innen nyert örökítőayag segítségével csakis az anyai géneket lehet vizsgálni, az anyai leszármazásra lehet következtetni. Ilyen összehasonlítás viszont alkalmas az egyazon temetőben található halottak közötti rokonsági viszony megállapítására. A régészet ennél többet is profitálhat a - még finomításra szoruló - eljárásból. Ha ugyanis az egyes Kárpát-medencei temetők csontanyagát eddigi morfológiai és metrikus adatok mellett genetikailag is össze lehet majd hasonlítani más temetőkével (az egykori magyar szállásterületeken és Belső-Ázsiában), világosabbá válna a Kárpát-medence népességtörténete, beleértve a honfoglalás koráét is. Ez a vizsgálat segíthet tisztázni olyan kérdéseket, mint a kettős honfoglalás, valamint az ugyancsak vegyes (itt


szülött) - szláv, avar, onogur-bolgár, longobard, bajor - etnikai összetétel is.

A magyar föld kincse: Gorsium

A nemzeti önismerethez hozzátartozik a magyar föld múltjának - asz itt élt törzsek, népek életének bizonyos szintű ismerete. A régészeti feltárások (jelenleg legnagyobb lendülettel az autópálya építések leletmentései) folyamatosan bővítik a múlt ismeretét.

Érdekes lelet a pécsi bazilika mellett talált 4. századi krisztogram; Jézus nevének kezdőbetűiből és attribútumaiból formált bronz oltárdísz. A lelet egy római kori ókeresztény templom padlószintjén került elő. Ilyen krisztrogramok a hivatalos vallássá emelt kereszténység időszakában jelentek meg oltárokon, falfreskókon, hivatalos pecséteken és pénzérméken. A restaurált új krisztogramot a pécsváradi várban megnyíló millenniumi kiállításon mutatják be rövidesen.

A másik idei leletegyüttes, amire Bodroghalom határában bukkantak rá a szakemberek, jelentős fölfedezés. E bodrogközi térségben, amely nem ideális terep nomád nagyállattenyésztő népcsoport megtelepedésére, két és félezer éves szkíta sírokat találtak. Hármat azonosítottak, de teljes temetőt sejtenek a föld mélyében. Egy temető elárulhatja, e legészakibb feltárt szkíta elődök megtelepedtek-e, amúgy félnomád módra. Erről külföldön már meggyőző bizonyítékokat tártak fel (Moldávia, Ukrajna). A temető sokat elárul a népesség társadalmi tagozódásából is. A magyar régészet friss eredményei közé tartozik, hogy ezen a tájon megtelepedtek kelták is. Bodroghalom határában is van kelta temető, kétszáz méterre a szkíta síroktól. Bizonyítékok vannak arra is, hogy a Kr. e. 3. századtól az Északi-hegyvidéken feltárt temetők sigynna-kelta keverékstílusú sírokat tartalmaznak. Más szóval, a keleti kelta koiné - a továbbélő szkíta/sigynna csoportok jóvoltából - esetleg a Bodrogközben is folyt. A három sír feltárása - beleértve, hogy az egyikben a jó állapotban fennmaradt férficsontváz mongoloid típusú volt - fontos történelmi kérdésekhez adhat adalékot.

Napjaink legfontosabb régészeti ígérete: Gorsium (Tác). 1860-tól tudnak róla. A feltárásokat 43 éve irányítja mai régészetünk egyik meghatározó személyisége, Fitz Jenő akadémikus. Ez idő alatt a település egyhuszad részét tárták fel. A legújabb eredményeket összegezve a professzor úr úgy tartja - az 50 ezer embert befogadó amfiteátrum méreteire való tekintettel is -, hogy talán ez a város volt egyes időszakokban Pannónia legnépesebb települése. A légi felvételekből tudhatjuk, hogy a város a közeli folyócska mindkét partjára kiterjedt. Része volt az a hatalmas palota, amellyel - okkal-ok nélkül - összefüggésbe hozzák a Seuso-kincseket. Mindenesetre Gorsium nem csupán Pannónia császárkultuszának volt a központja, nem csupán ott ülésezett a tartományi gyűlés, hanem - az akkor hajózható Sárvíznek kikötője is volt.

2. Képek


1. A keresztény európai császárság kudarcaÉVFORDULÓ

KALMÁR János

A keresztény európai császárság kudarca

V. Károly (1500–1558)

A 2000. év európai szellemi életének egyik eseménye az V. Károly császár életét és korát bemutató monumentális kiállítás. A vándorkiállítás több európai várost megjárt (...), a magyar érdeklődők feltehetően Bécsben tekintették meg. A kiállítás újszerűen mutatta be a 16. századi világbirodalom rövid életét, a dinasztikus és a gazdasági érdekek játékát, a török, francia, német hatalmi ütközéseit. A kiállítás – a német–osztrák múzeumi kultúrára hagyományosan jellemző módon – teret ad a mindennapi élet bemutatásának, és teljesen újszerű szemlélettel igyekszik közelebb hozni a közönséghez egy nagy formátumú uralkodó egyéniségét.

Lovagi neveltetés, etikett

1500. február 24-én Németalföldön, Gent városában született. Keresztnevét anyai nagyapja, Merész Károly burgundi herceg után kapta. Mivel apja, Szép Fülöp burgundi herceg 1506-ban meghalt, régens-nagynénje, Margit hercegnő, I. (Habsburg) Miksa császár lányának felügyelete alatt nevelkedett Eleonóra, Izabella és Mária nevű testvéreivel együtt Németalföldön. A késő középkori francia nyelvű lovagi kultúra nevelési gyakorlatában a testgyakorlatoknak és a vadászatnak kimagasló szerep jutott, míg a szellemi műveltségre aránylag kevesebb gondot fordítottak. Egyszersmind elsajátította az udvari szertartásosságot, az utóbb spanyolnak nevezett etikettet.

Károly alig ismerte apját, s anyjával, Johannával is majd csak 17 évesen kerül közelebbi kapcsolatba. Hitoktatója, Hadrian, utrechti származású teológus, a későbbi VI. Adorján pápa (1522–23), a 15. században kibontakozó, Krisztus követését ideálnak tekintő lelki megújulás, az ún. devotio moderna (új alázatosság) elkötelezettje volt. Károly kilenc éves kora óta viselte nyakában az Aranygyapjas Rend láncát annak az igen kis lélekszámú, exkluzív lovagrendnek a tagjaként, melyet felmenője, Jó Fülöp burgundi herceg alapított 1430-ban a tisztesség és a keresztény hit védelme céljából az „eretnekek” és muszlimok elleni küzdelem előmozdításának ösztönzésére.

Az örökségek

Az ifjú hercegre roppant gazdag örökség várt. Mindenekelőtt a Burgundia, melynek fejedelmi méltóságába már tizenöt évesen beiktatták 1515-ben, II. Károlyként. A burgundi államalakulat akkoriban Németalföldet, Lotaringiát, Elzászt és az ún. Szabad Grófságot (Franche-Comté) foglalta magában, az apróbb, jelentéktelenebb területeket nem említve.

Ez apai nagyanyja, Mária burgundi hercegnő öröksége volt egykor, aki Habsburg Miksa főherceghez, a későbbi I. Miksa császárhoz ment feleségül. A nagyszülők házasságából származó Szép Fülöp burgundi herceg a katolikus királyi pár, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd lányával, Johannával lépett frigyre, aki hamarosan a spanyol koronatartományok várományosa lett. Ezek sorába – az aragóniai és a kasztíliai korona ibériai tartományain kívül – a Nápolyi Királyság, Szicília, Szardínia és a mind nagyobb mértékben kiterjedő óceánon túli területek, az újvilági „Indiák” tartoztak.

Károly anyai nagyapja, Aragóniai Ferdinánd halála után, 1516-ban jutott hozzá spanyol örökségéhez. A következő évben el is ment Spanyolországba. Ekkor találkozott anyjával és öccsével, Ferdinánddal, akit Németalföldre küldött.

Spanyol király

Beiktatása spanyolországi királyságaiba – ott I. Károlyként – nem volt zökkenőmentes. A dinasztikus öröklési rend szerint anyja, a súlyos kedélybetegségben szenvedő, az uralkodói feladatok ellátására képtelen „Őrült” Johanna számított trónutódnak. A rendek csak a királynő romló egészségi állapota miatt fogadták el társuralkodójául Károlyt. Ugyanakkor idegenül tekintettek Károlyra, mert francia neveltetése a spanyol kultúrától, szokásoktól és politikai értékektől távol állott, nem szólva arról, hogy szinte egyáltalán nem tudott


spanyolul. Nemkülönben nehezményezték, hogy még nem nősült meg (majd csak 1526-ban köt házasságot Izabella portugál királylánnyal), így nem volt trónutódja sem. A kasztíliai cortes (a rendi gyűlés) hosszú igénylistát nyújtott át Károlynak, amely 88 pontja között azt is tartalmazta, hogy csak trónörökös születését követően hagyhatja el az országot.

Német császár

Károly ez utóbbi feltételt nem tartotta be. 1519-ben ugyanis meghalt apai nagyapja, I. Miksa császár. Így a fiatal spanyol király megörökölte a Habsburgok osztrák tartományait. Ezeket, igaz, rövidesen átadta öccsének, Ferdinándnak, de mivel nagyapja elhunytával megüresedett a császári trón is, jelöltette magát e méltóságra. Csakhogy nem ő pályázott egyedül: vetélytársa I. Ferenc francia király, a későbbiekben is nyughatatlan örök ellenfele maradt.

Bár Károly ekkor már igen kiterjedt területek felett uralkodott, megválasztása mégis kétséges volt. Esélye szempontjából egyedül a spanyol területekre korlátozódó királyi méltóságának volt komolyabb súlya a címei közül (osztrák tartományaiban ugyanis csak főhercegi, Németalföldön pedig csupán hercegi titulust viselt), s a birodalmi rendek nem vették jó néven, hogy nem tudott németül, s hogy felmenői között is mindössze I. Miksa számított német „nemzeti” uralkodónak. Az őt támogatók viszont franciaellenes érdekeltségével érveltek: azt várták tőle, hogy Németalföld uralkodójaként visszaszerzi a franciáktól a Burgundi Hercegséget, spanyol királyként pedig a francia fennhatóság alatt álló német-római birodalmi hűbérterületeket (a Milánói Hercegséget, Genovát és a Provence-i Grófságot).

Ez a francia hegemóniától félő birodalmi patriotizmus emelte a Német-római Császárság uralkodói méltóságába a Habsburg-sarjat 1519-ben, ezúttal V. Károly néven. Megválasztásában lényeges szerepe volt a délnémet tőke meghatározó képviselőinek, a Fuggereknek és a Welsereknek, továbbá néhány itáliai bankházaknak szintén, akik jelentős összegeket áldoztak egyes választófejedelmek szimpátiájának megnyerésére.

Károlyt uralkodói tevékenységében három törekvés vezette: a francia uralkodó területi igényeinek letörése, az iszlám elleni harc és a vallási egység megteremtése.

Az örök ellenfél: Franciaország

Franciaország minduntalan megpróbált kitörni a 15. század vége óta köréje fonódó Habsburg érdekeltségi gyűrűből.

Németalföld, az Ibériai-félsziget spanyol királyságai és a Német-római Birodalom már egy nemzedék óta mind a Habsburg-rokonság kezén volt akkor, amikor Károly valamennyiük uralkodója lett egy személyben. A francia veszélyérzetet az sem tudta eloszlatni, hogy I. Ferenc francia király feleségül vette a császár Eleonóra nevű nővérét 1530-ban. Károly ötször kényszerült hadat viselni Franciaország ellenében. Ezekből – az utolsó alkalom (1552) kivételével – többnyire győztesen került ki, mégis, a folytonos francia hadviselés lekötötte anyagi és katonai ereje jelentős részét.

A török veszély

Az Európát fenyegető iszlám elleni harc szintén Károly egyik alapvető célkitűzése volt. Az oszmánoknak a Földközi-tenger keleti medencéjében sikerült tartósan megvetniük a lábukat. Részint északnyugati irányba terjeszkedtek (Magyarország felé), részint pedig – az észak-afrikai vazallus muszlim kalózállamokat mozgósítva – a Spanyolország és Észak-, illetve Dél-Itália Habsburg fennhatóság alatt álló területei között kapcsolatot teremtő hajóutakat veszélyeztették. Károlynak 1536-ban Tunisznál sikerült legyőznie Hajreddin Barbarossza kalózvezérnek, az Oszmán Birodalom admirálisának hajóhadát. 1541-ben azt remélte, hogy mentesítheti öccsét, Ferdinándot a fenyegető török inváziótól*, ha Algír megtámadásával elvonja az oszmánok figyelmét Magyarországtól. Szándékát azonban meghiúsította a kedvezőtlen időjárás, nem sikerült bevennie a várost. Nehezítette helyzetét, hogy a francia király, Ferenc, a Milánói Hercegség feletti uralom miatt szembefordult vele, majd Velence különbékét kötött I. Szulejmán szultánnal, s többé nem támogatta Károlyt. A francia uralkodó pedig egyenesen hozzájárult ahhoz, hogy az oszmán hadiflotta 1543-ban és 1544-ben Toulon kikötőjében telelhessen át.

Károly a szárazföldön fenyegető török veszéllyel szembeni közvetlen védelem ügyét Ferdinándra mint az osztrák tartományok urára és Magyarország királyára hárította. De amikor és amilyen mértékben lehetősége volt rá, segítette őt. Sőt közbeszólt, valahányszor fivére lépését elhamarkodottnak, bármelyikük hatalmi érdekére nézve veszélyesnek ítélte (nem értett egyet például azzal, hogy 1532-ben Ferdinánd Szapolyai János ellen


tervezett hadműveletet). Mindenkor esélytelennek látta a magyarországi törökellenes hadjárat megindítását a birodalmi rendek anyagi áldozatvállalása és Franciaország legalább semleges magatartása nélkül.

A vallásbéke

Károlynak a keresztény vallási egység megteremtésére irányuló törekvése végigkísérte német birodalmi uralmát. Amikor a pápa kiátkozta a reformátort, Luther Mártont, Károly az egyházi és a császári hatalom középkori eredetű dilemmájával szembesült. Kezdetben, a wormsi birodalmi gyűlésen 1521-ben, még hajlott az amúgy is megosztott birodalmi rendek által javasolt kompromisszumra, s megpróbálta rávenni Luthert tanai visszavonására. Mivel ez nem sikerült, a hagyományokat követve eretneknek nyilvánította a reformátort. – Ugyanakkor Károly maga is híve volt az egyház korszerűsítésének, azt elkerülhetetlennek tartotta, ezért egyetemes zsinatot kívánt összehívatni a pápával. A birodalmi városok pápaellenes nemzeti zsinati tervének viszont makacsul ellenállt. Emiatt kiéleződött a viszonya az ottani rendekkel.

Az egyházfőhöz fűződő viszonya átmenetileg megjavult, miután Károly nem engedett az időközben a birodalomban megerősödött protestantizmusnak, illetve a protestánssá lett rendek nyomásának. Ezt a pápai közeledést egyetemes zsinat összehívására használta ki; 1545-ben ült össze a zsinat, méghozzá a Habsburgok örökös tartományaihoz tartozó dél-tiroli Tridentben (Trient, Trento). Itt azonban a pápa szándéka győzött: az „eretnekekkel” való fegyveres leszámolás programja fogalmazódott meg, melyhez az egyházfő eleinte katonai segítséget is nyújtott. Az ún. Schmalkaldeni Szövetségbe tömörült protestánsok felett Károly 1547 tavaszán szászföldön az Elba menti Mühlbergnél jelentős győzelmet aratott, amely kiteljesítette addigi hatalmát.

A visszavonulás

A Szentatya azonban a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy a császár befolyásolhatja. Ezért a zsinat színhelyét a Pápai Állam területéhez tartozó Bolognába tette át. Károly csalódott: előzőleg elutasította a német nemzeti zsinat gondolatát és kiharcolta a pápa elnöklete alatt ülésező egyetemes zsinat összehívását, most viszont elvesztette az egyházfői támogatást. Ráadásul egyes német protestáns fejedelmek a francia királlyal szövetkeztek, akivel szemben kiújult a háború, amely ezúttal a császár számára eredménytelenül végződött.

Károly úgy érezte, hogy kikerült kezéből a birodalom irányításának gyeplője. A legközelebbi, Augsburgba összehívott birodalmi gyűlésen (1555) ki akarta hirdetni a felekezeti békét. Ennek ára a katolikus egyházba immáron nyilvánvalóan visszaterelhetetlen protestáns felekezetek elismerése és jogaik biztosítása volt. Ezt azonban nem tudta összeegyeztetni lelkiismeretével, így nem is kívánt közreműködni annak létrehozásában. Rábízta hát az öccsére, az osztrák főherceg és magyar király Ferdinándra, akinek javára a császári címről is lemondott 1556-ban. (A választófejedelmek 1558-ban választották császárrá Ferdinándot).

E lépés a korban szokatlan volt, de Károly részéről nem előkészítetlen. Már évekkel azelőtt Ferdinándnak mint római királynak engedte át a birodalommal kapcsolatos döntések egy részét. A Nápolyi Királyságot, a Milánói Hercegséget, a spanyol királyságokat és Németalföldet pedig trónörökös fiára, Fülöpre ruházta. Ezután könnyes búcsút vett a németalföldi rendektől. Élete hátralévő idejére – 1558. szeptember 21-ig – az extremadurai Jerónimo San Yuste-kolostor melletti, saját magának építtetett puritán reneszánsz villába húzódott vissza, szerény udvartartással.

A birodalomépítés kudarca

Károly birodalma tehát két részre szakadt. Ettől kezdve, másfél századon át, a család eltérő ágának jogara alatt állnak majd e területek. Károly lemondott dinasztiája világhatalmi érdekéről, miután kudarccal végződött törekvése: a birodalom vallási és politikai egységének megteremtése. A tartományi és felekezeti széttöredezettség ugyanis éppen azt az alapot rongálta meg, amire egyetemes császári elképzelése épült. Nem korának humanista respublica christiana (keresztény köztársaság) eszméje megvalósításán, hanem egy imperium christianum (keresztény birodalom) létrehozásán fáradozott, aminek azonban a Német-római Császárság egysége nélkülözhetetlen feltétele volt. Ez nem sikerült. Így a dinasztikus eszme került előtérbe.

*Az invázió lépései évszámokban: 1541. június 1. A magyar főurak Regensburgban segítséget kérnek a török ellen V. Károly császártól, de csak kitérő választ kapnak. 1541. július 10. Szulejmán szultán előhadai Buda alá érnek. Augusztus 29-én a török csellel elfoglalja Buda várát. 1541. augusztus 31. Buda a Török Birodalom részévé, vilajetszékhellyé lesz. I. János özvegye, Izabella és kísérete szultáni parancsra elindul a számára kijelölt Erdély felé.

2. Képek


1. Az aranygyapjas rendPÁRIZS Ágnes

Az Aranygyapjas Rend

A rendet Jó Fülöp burgundiai herceg alapította 1429. január 10-én Brüggében, Izabella portugál hercegnővel kötött házassága alkalmából. Azok a nemesi származású férfiak kaptak meg – Ausztriában kizárólag katolikusok –, akik a keresztény vallás erősítése érdekében teljesítettek szolgálatot. Alapszabályait 1433-ban IV. Jenő, 1517-ben X. Leó erősítették meg. A rend tagjának lenni azt jelentette, egy az illető legszűkebb európai keresztény politikai elit tagja. A kitüntetéssel járó nagymesteri méltóságot eleinte a burgundi hercegek viselték, később (1477) Burgundiával együtt a Habsburg-házra szállt, amelyet a spanyol ág kihalása után (1700) az osztrák ág örökölt. Ünnepe november 30-a volt. Tagjainak száma kezdetben 31, később korlátlan. A rendtagok kiváltsága, hogy saját házukban is mondhattak szentmisét. Jelvénye: aranygyűrűn áthúzott arany kosbőr, mely lángokat szóró aranyszegélyű, fehérpettyes tűzkövön függ. A rend tagjainak öltözete: vörös bársonyöltöny. Jelmondata: „Pretium laborum non vile”. Az osztrák adományozás az első világháborút követően hivatalosan megszűnt, bár mint a család „házi rendje” él a mai napig. A spanyol király is adományozza.

2. Képek


1. A Fugger és a Welser családA Fugger család

Német származású grófi és hercegi család. Első ismert őse, Fugger Ulrich 1368-ban vándorolt Augsburgba, ahol virágzó takácsműhelyt alapított. Unokája, Jakob, ezt nagykereskedéssé fejlesztette, fiai – Ulrich és Georg – pedig már a család mesés gazdagságának megalapítói voltak. Jakob, „a fejedelmek hitelezője” volt a korszak első bankára, aki I. Miksa császárnak is óriási kölcsönöket adott, zálogul kapva Kirchberg és Weissenhorn grófságokat. V. Károly megválasztásában is jelentős szerepe volt. A család üzleti vállalkozásaival behálózta egész Európát. (Magyarországon II. Ulászló királyt is több ízben kisegítették pénzügyi zavarában.

A Welser család

Német származású patrícius család, melynek ősei már a 13. században nagy tekintélyben álltak, Augsburgban kiterjedt kereskedést folytattak. Welser Bertalan V. Károly titkos tanácsosa volt, a Fugger-házzal együtt 12 tonna aranyat előlegezett a császárnak. A Welser család – hasonlóan a Fuggerekhez – házastársi kötelékkel is kapcsolódott uralkodói körökhöz. W. Bertalan unokahúgát, Filippinát, I. Ferdinánd császár és magyar király másodszülött fia vette szerelemből feleségül.


· web viewaz ókori amatörizmus modern mítoszának megalkotói azonban nem ebből a...

Documents