história 1995-04 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1995-04 minden jog fenntartva....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-04

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Ember, település, természet ................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 5

2. ...................................................................................................................................................... 10 1. A váradi hamis béke ............................................................................................................ 10 2. Képek .................................................................................................................................. 13

3. ...................................................................................................................................................... 17 1. A Hunyadi-párt ................................................................................................................... 17

4. ...................................................................................................................................................... 18 1. Értesülések a �túloldalról� ................................................................................................ 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20

5. ...................................................................................................................................................... 25 1. Nemzetiszocializmus � sztálinizmus .................................................................................. 25 2. Képek .................................................................................................................................. 31

6. ...................................................................................................................................................... 36 1. A román nemzet történetírója. Nicolae Iorga ...................................................................... 36 2. Képek .................................................................................................................................. 38

7. ...................................................................................................................................................... 40 1. Ifjúság és pártpolitika .......................................................................................................... 40 2. Képek .................................................................................................................................. 42

8. ...................................................................................................................................................... 45 1. Nõk az egyetemen ............................................................................................................... 45 2. Képek .................................................................................................................................. 47

9. ...................................................................................................................................................... 50 1. A nõk oktatása, 1822�1900 ................................................................................................ 50

10. .................................................................................................................................................... 51 1. Mezõgazdaság és politika ................................................................................................... 51 2. Képek .................................................................................................................................. 55

11. .................................................................................................................................................... 59 1. Gumipitypang-karrier .......................................................................................................... 59 2. Képek .................................................................................................................................. 59

12. .................................................................................................................................................... 61 1. Szülõk és nagyszülõk .......................................................................................................... 61 2. Képek .................................................................................................................................. 62

13. .................................................................................................................................................... 64 1. Hadosztály, dandár, zászlóalj .............................................................................................. 64

14. .................................................................................................................................................... 65 1. �Elvtársi� és �baráti� vadászatok ................................................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 67

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Ember, település, természet

GLATZ Ferenc

Ember, település, természet

Történelem térképeken elbeszélve

Magyar történelem térképeken elbeszélve – nem más ez, mint térben és időben újragondolt magyar történelem.

És újragondolt történeti program. Magunk és szakmánk számára.

Ember és természet

Figyelni arra, hogy az emberi cselekvéseknek mindig is létezett természeti dimenziója. Akarva, nem akarva

simult a természethez. Akarva, nem akarva formálta azt magához.

Bizonyításra nem szorul az összefüggés: az éghajlat mélyrehatóan határozta meg a termelhető haszonnövények

körét. Ki vár magyarázatot arra, hogy a 18–19. században miért Észak-Európában alakult ki a burgonyazóna,

miért Közép-Kelet-Európában a gabonazóna, amelyek nélkül pedig a modernizáció, az ipari forradalom városi

társadalmai elképzelhetetlenek lettek volna? És az éghajlat törte magához a térség lakóinak napi életrendjét.

Elfogadott: a közösség viselkedéskultúráját, végső fokon a férfiak és a nők kifejezési gesztusait,

temperamentumát alakítja a napszakok beosztása, a ránk kényszerített életrend. És kételkedhet-e bárki abban,

hogy végső soron az épített környezet egészét ezen égövi viszonyok befolyásolják? (Építési, szigetelési,

megvilágítási technikáját, a települések, lakások elrendezését és így tovább.) Elannyira természetes ezen

összefüggés mindenki számára, hogy a történészek nem is tartják érdemesnek munkáikban megjegyezni, amikor

Skandináviáról vagy a Földközi-tenger térségéről írnak: még a politikai rendszerek működését, a rendszerekben

élő egyén cselekvését is befolyásoló tényező a sarki vagy a mezzogiornós mediterrán éghajlat kikényszerítette

életritmus.

Mint ahogy az sem szorul bizonyításra: akár a domborzati viszonyok, akár a vízkészletek megléte vagy hiánya,

akár maga a termőföld minősége mennyire ezen adottságokhoz kényszeríti a hátán élő emberi közösség formáit,

meghatározza az állatfajokat, a növénytakarót. Kínál számukra tájanként nagyon is eltérő megélhetési

lehetőségeket, termelési ágazatok kiművelését. S a termelési kultúra – talán csak mi, történészek feledkezünk

meg erről – adott eszközkultúrát és ismét csak adott időbeosztást, életrendet, adott érdeklődési irányokat jelöl ki.

Attól függően „paraszti”, „iparos”, netán hajózási, közvetítő-kereskedelmi tevékenységre szorít a lakott terület

fekvése. Tengerhajózásra vagy kontinentális kereskedelemre kényszerített népek magatartásformái mily erősen

térnek el egymástól! S eltérnek újfent azoktól, kik a belterjes gazdálkodási kereteket igénylő zöldség-,

virágkertészetre szakosodnak, s újfent azoktól, kik netán több száz hektár művelését igénylő gabonatermelésre

kényszerülnek. Hogy magukat – életkörülményeiket – újratermeljék! Elannyira kézenfekvő összefüggések ezek,

hogy mind a kontinentális, mind a nemzetállami keretekben íródott történeti munkák szerzői figyelemre sem

méltatják. Annál nagyobb igyekezettel merülnek el politikai pártok, parlamentáris, kormányzati intézmények

elemzésében. S vélik ennek során megtalálni az összehasonlítás intellektuális örömét. Pedig – csak hogy saját

nemzeti történelmünknél maradjuk – tudjuk: lehetnek az intézmények államoktól meghatározottan különbözőek

vagy azonosak, működésüket alapvetően a kereteik között élő egyének közössége határozza meg. Ugyanaz a

politikai intézmény vagy működtetési formája egészen mást eredményezhet más és más társasági közösségekbe

illesztve. És – mint intézményeket működtető polgár – teheti fel az olvasó a kérdést: vajon milyen eltérések

vannak az észak-magyarországi hegyi pásztorok vagy az alföldi szilaj állattartók vagy éppen a dél-alföldi

belterjes zöldségtermelő vidék lakosságának életkeretei, sőt életcéljai, erkölcsi normái és közösségi értékrendjei

között? Napjainkig élő és mai intézményreformjaink eredményességét is meghatározó közösség- és

természettörténelmi hagyományok.

A természeti környezet évezredeken át meghatározta az ember biológiai újratermelését, sőt közösségi életének

kereteit is. Befolyás és kölcsönhatás. És e kölcsönviszony koronként is változik. Bizonyításra nem szoruló

kapcsolat: a különböző típusú települések lakóinak „függése”, „kiszolgáltatottsága” más és más. A városi,

kőházas polgár másként éli meg már a 16. században a természeti erők, évszakok változását, mint a rideg

marhatartó alföldi, hódoltságbeli, kunyhólakó pásztor. Védettebb, függetlenebb, mint emez. Idomul ő is az

évszakokhoz, de nincsenek „pihenő” hónapok, „téli munka”, mint emezeknél. És természet–ember

kölcsönviszonya a lakosság foglalkozási betagozódásának is terméke. Szezonmesterségekre kényszerítik a

polgárt, arra, hogy legyen értése a nyáron és télen művelhető „szakmák”-hoz. És nem nehéz kimutatni, mindez

miként hat ki a paraszt, a mesterember, a polgár évszakokhoz igazított aktivitására, ünnepei szokásrendjére vagy

akár öltözködésére.


Tudomásul vesszük: az ipari forradalmak előtt, a 19. század közepéig minden kontinens lakosságának életében –

még a legcivilizáltabb Európa esetében is–, ember és természet kölcsönviszonyában a „kiszolgáltatottság” volt a

döntő mozzanat.

Változott a helyzet Európában, Amerikában a 19. század közepétől. Az itt élő társadalmak ekkortól már

szívósan gyarapították az állandóan fűthető, világítható légköbméterek számát. Energiatermelésük gyorsan

növekszik, jól tervezett lakóház kultúrájuk és munkahely-építkezésük segítik őket ebben. Fejlesztve technikai-

és szerszámkultúrájukat, a technológiát, az üzemszervezést, új alapanyagokat felfedezve elérik az áhított célt: az

épített és mesterséges környezet túlsúlyba került az ember természetes környezetével szemben. És nemcsak a

lakást, a munkahelyet függetlenítik a helyi időjárástól, az évszak- és napszakváltozásoktól, de fokozatosan

függetlenítik magukat a táplálékbeszerzésben is. A 20. század kialakította a rendszeres interkontinentális

agrártermék-kereskedelmet a kiterjeszkedett szállítási rendszerekkel, légi, szárazföldi és vízi utakkal.

Ugyanakkor a mesterséges, illetve épített környezet állat- és növénytermesztése, majd a kemizálással a

termékeredmények fokozása, a tárolási-hűtési technika kifejlesztése felbontani látszott a kiszolgáltatottság

utolsó kötelékét is.

A függetlenség mámora is okozza, hogy korunk embere – pontosabban értelmisége – egy évszázada lebecsüli a

természetet. Sőt! A huszadik században a modernség ismérvei közé tartozik a „természet legyőzése”. Hogy

azután rádöbbenjünk: saját életünket, egyszer megélhető életünket tehetjük tönkre, ha megbontjuk a „mi” és a

„természet” közötti egyensúlyt. Az évszázad végének, korosztályunk életértelmezésének következtetése e

veszélytudat. Még inkább csak a döbbenet, mint pontosan okadatolt érvrendszer. Még inkább csak e rádöbbenés

mondatja velünk: nem feledhetjük, évszázadunk elit- és tömegkultúrája sokban a technika, a most már egymást

követő ipari forradalmak eredménye. Azaz sokban segítette magasabb szinten megélni emberi nembéliségünket.

De ne feledjük: a technokrata optimizmus magával ragadta a világról való gondolkodásunkat is. A

kiszámítottságban, a technikailag előállítható panelekben, a számítógépes mikronpontosságú vonalak „file”-

jaiban gondolkodunk, amikor társadalomról beszélünk. Lassan a jelentudományból, a politikából is háttérbe

szorul az ember–környezet tervezésének témája. Az ember és természet viszonya, a természet-környezet

tervezése pedig szinte kiveszni látszik vezérelveink közül.

Nyomasztotta talán a század értelmiségét az, hogy évezredeken át érezte magát kiszolgáltatottnak a földrajzi,

éghajlati, növénykörnyezeti adottságokkal szemben? S nem tekintette azokat másnak, mint örökös nyűgnek, az

emberi önmegvalósítás korlátjának? Lehetséges. És korunk történetírása is, szolgaian követve a történetíró

jelenének életérzéseit, mindegyre elfeledkezett a természeti környezet és ember viszonyának bemutatásáról.

Tanszékek, kutatási intézetek tízezrei emelték oktatási-kutatási programjuk központjába a pártpolitikai

csetepaték, programok, a hatalomgyakorlás technikusai tetteinek felderítését. Minő szellemi energiafecsérlésnek

tűnik majd ez az emberiség sorsáról más nagyságrendben gondolkodó generációk előtt! Kutató történészek

tömegei adták életüket gyakran kályhafűtésre ítélt cikk és monográfiahegyek termelésére?

Térképen elbeszélni egy nép életét – most kínálja a lehetőséget, hogy figyelmeztessünk az emberi környezet

(társadalom) és természeti környezet harmóniájának fontosságára. S arra, hogy az új, az individuális

társadalomszemlélet már látja: az egyén kiegyensúlyozott életéhez nemcsak az anyagi javak, az emberi

környezeti viszonyok, de az egyén és természet új típusú harmóniája is szükséges. Az ember és állat-,

növényvilág, ember és látott környezetének harmóniája. Új típusú, tudatosan megélni akart kölcsönviszony. A

térképen – mikor kezdjük adatainkat ráképzelni és rárajzolni alaptérképeinkre – domborzat, vízrajz, növényvilág

van jelen. Hadjáratok vonalainak, gazdálkodás ábráinak, népmozgások foltjainak lesznek ezek „természetes”

közegei. Rá kell rajzolni a víz, domborzat, fauna színeit tartalmazó alaptérképre a honfoglaló törzsek

szállásterületeit, s rögvest nem feledkezhetünk meg arról, hogy az állattartó, részben steppe-földműveléssel

foglalkozó ideérkező lakosság nem véletlenül a dús legelőjű, gazdag vízű tájakat vette birtokba. S ahogy

haladunk előre az időben a 12–14. század térképein, látnunk kell, miként válik lakottá a „peremvidék” hegyes-

tölgyes-fenyves vidéke. Ami nem egyszerűen az állami határok kirajzolódása, hanem olyan termelési és

életkultúrájú tömegek idevonzása is, akik a hegyi állattartáshoz, famunkához, éghajlati viszonyokhoz

hozzászoktak (szlovákok, románok). S majd a Kárpát-medence érckincsei iránti igény (ezüst, arany) miként

fejleszti ki a 13–14. században a sajátos életformát kívánó bányásztársadalmat, mindenekelőtt ezen természeti

megpróbáltatásokhoz már életrendjüket igazított szász–német telepesekkel ültetve be a hegyvidék lelőhelyeit.

Akik hozták magukkal egy, a helyi lakosság településformáitól teljesen eltérő városi építészeti és közösségi

életformáikat. Emberi társadalom, föld, növénytakaró, éghajlati viszonyok késztetnek elgondolkodtatásra,

azután a marhatartásunkat (14–19. század) vagy az átvezető külkereskedelmi útjainkat, vámjövedelmeinket

bemutató térképek (14–15. század), majd a belterjes kertgazdálkodási központok térképre vitele, ahol a

magyarázó apparátusban a növénytakaró, a domborzat, az öntözés vízrajza, sőt a napsütéses órák száma

tárulkozik az olvasó elé. Nem is beszélve most már a jelenünk választási lehetőségeit ábrázoló, térségünk vagy

Európa termelési övezetek mutató térképekről: természetföldrajzi és éghajlati értékeink milyen újra


betagozódást kínálnak e térség lakóinak Európa termelési szerkezetébe. S mit kínálnak így a magyarságnak. S

hogy a „külpolitikai” orientáció vajon lehet-e a józan polgár számára egyszerűen „ideológiai” kérdés, netán

„szimpátia”, „tradíció” terméke? Vagy pedig a józanság, az érdekfelismerés kell, hogy bennünket vezessen?

A térképeken elbeszélt történelem a történetszemléleti váltás sürgetője is kíván lenni.

Életkeret-megtartó intézményeink

Figyelni arra, hogy az emberi közösségek történelme mindig is igazgatási-intézményi keretekben zajlott. Az

emberi nem öntökéletesítésének folyamata akkor gyorsul fel, amikor a közösségi formák szilárd igazgatási

kereteket nyernek. S ezeknek kifejlődése a megtelepült életmód eredménye is. Amikor az igazgatási keretek

területi-igazgatási intézményekké fejlődnek. Igaz ez minden nép, így a magyar nép történetére is. A település

(falu, város) nemcsak házak, telkek csoportja, de egyben emberkörnyezeti egységek, közösségi-igazgatási

egységek is. Az igazgatási intézmények kodifikálják és érvényre juttatják az együttélés szükségesnek tartott

szabályait, s egyúttal kijelölik térben azokat a határokat, amelyen belül élőknek igazodniuk kell e szabályokhoz,

illetve amely lakossági körnek terméke is e szabályegyüttes. És településtípustól a település lakóinak

foglalkozási betagozódásától függően változhat a település lakóinak közösségi rendje. Bizonyításra nem szorul,

mennyire eltér egymástól a hazai különböző várostípusok belső rendje, a bányavárosoké, a mezővárosoké vagy

a gabona- és gyümölcstermelő alföldi tanyás városoké. Falu, község, megye, állam: földrajzilag behatárolt

területek – de társadalmi tagozódásunkban is meghatározott jegyekkel rendelkező –‚ igazgatási egységek.

Az újkor politikai demokráciái megnyitották a lehetőséget a közösség minden tagja, a legszélesebb rétegek

számára is, hogy ezeket a területi-igazgatási intézményeket mind határozottabban az igazgatottak, az emberi

közösség igényeihez formálják. Az intézmények az életvitel normáit, szabályait kodifikálják és kérik számon a

település lakosaitól. Számonkérni, kodifikálni – immáron hatalmi kérdés is. Természetes, hogy az intézmények

(község, megye, állam) szervezete jobban, mint korábban, egyben a társadalmi, hatalmi és érdekharcok fórumai

és egyben eszközei is lesznek. Színterei a legkifinomultabb politikai harcformáknak: a pártharcoknak. És

nemcsak a jelen-, de a múltorientált érdeklődés (a történetírás) is ezt a hatalmi funkciót állította előtérbe, amikor

az intézményekről beszélt. Előszeretettel részletezve az intézmények keretében folyó pártpolitikai vagy osztály-,

rétegküzdelmeket. Ismét követve a kortársi gondolkodás irányait.

A történelem térképeken elbeszélve kínálja a lehetőséget, hogy szemléleti váltást sürgessünk – ismételjük

magunkban. A térképeken szükségszerűen az emberi közösségek szállásterületeinek, településeinek határai

jelennek meg. Térben, kiterjedésében elképzelhető szervezeti rendjével. Falu, város, utcáival (és így közlekedési

rendjével), templomaival, temetőivel (és így hitvilágával), a házhelyekhez tartozó gazdasági telekbelsőséggel

vagy a hozzátartozó határokkal, iparostelepekkel, üzletsorokkal (és így gazdálkodási, tulajdonosi rendjével). A

legfáradságosabb térképészeti kirándulás követni a 14. századi falu vagy megye színeit és számozásait, s

összeilleszteni az azonos tulajdonú birtokokat. Majd figyelni a későbbiekben a bányavárosok gyűrűspolgár-

rendjére, s követni a városi beltelken épült polgárok házcsoportjait, összevetve temetőik szintén csoportos

rendjével. S a térkép magyarázó apparátusában megmutatni a genealógiai táblán az összeházasodások és

öröklések rendjét. Mellérakva az önkormányzat vezető pozícióiban található – többnyire a gyűrűn belül lakó –

polgárok családjait.

Az állam is, mint területi-igazgatási egység jelenik meg előttünk: út-, majd vasúthálózatával, megyei, városi,

bírósági, végrehajtói hálózatával (és így a polgár életbiztonságát segítő és szabályozó adminisztráció rajzával).

A Szent István-korabeli kezdetleges megyei, egyházmegyei beosztás vonalai mutatják a megtelepült társasélet

rendezett normáinak mikor, meddig terjedt a köre. Ugyanígy a térkép kényszerít rá elgondolkodni a török

háborúk szétzilálta igazgatási rendjéről s a szétziláltság nyomán megjelenő elvadult mocsár és vadvilág

lakhatatlanságáról, a középkori magyar királyság már szétesett és elpusztult településszerkezetéről. És ennek

kihatásáról az egyéni és a társaséletre. Ami elénk idézi – anélkül, hogy a kísérőszövegben figyelmeztetnénk erre

– az elvadult erkölcsi-közösségi viszonyokat is. S azután a 18. századi újratelepülés sajátos területi-szervezeti

intézményei, a határőrvidékek, amelyek a délvidéken a nem magyar népek közösségi (etnikai-vallási)

autonómiáinak első területi-igazgatási szervezetei. S amelyekre vetítsük csak rá a trianoni Magyarország 1920.

évi térképét! Könnyen juthatunk kézenfekvő, de eddig eléggé nem hangsúlyozott összefüggésekhez. Trianoni,

mai jelenünkről való gondolkodásra is. Látjuk, hogy a birodalmi központból igazgatott határőrvidékek mennyire

más igazgatási rendszert képeztek, mint a hagyományos magyar megyerendszer. A megyerendszer az etnikailag

magyar vezetőréteg uralmának is intézménye – a Szent István-i Magyarország államterülete felett. S

összekapcsolódik a megyerendszer a liberális államszervezési elvvel, amelyik a polgári egyenlőségen, az egyén

autonómiáján kívül nem ismer el más jogrendet. Így nem ismeri el a kollektív jogoknak és etnikai autonómiának

azt a rendjét sem, amely pedig a 15–19. században a magyar korona déli, dél-keleti területein kialakult a

szerbek, románok társadalma. A határőrvidék igazgatási kereteiben.


Vajon nincsenek ugyanúgy megterhelve ma szomszédaink valós terület-igazgatási „szak”-problémákkal, amikor

többetnikumú államaik igazgatási rendjébe nem tudják beilleszteni a magyarság által kívánt területi-igazgatási

autonómiát?

Figyelmeztet mindez arra: az államban ne elsősorban a hatalomgyakorlás eszközét lássuk, hanem a

közösségmegtartó intézmények együttesét. A politikai pártharcok és az osztályharcok állama helyett fordítsuk

tekintetünket jobban a közösségszervező és közösségmegtartó falu, város, megye, állam szervezetére. És

forduljunk el a modern kori politikai gondolkodás – és ezzel a modernkori történetírás – hatalomközpontú

politika-felfogásától.

Életrádiuszaink

Térképen elbeszélni a társadalom életét – kínálja a lehetőséget, hogy a napi életét élő egyént mozgásában lássuk.

Közösséget szervező, magát művelő mozgásának határai között. Kiterjedésében lássuk a szellemi áramlatokat,

amelyek megfogalmazzák az egyén, a közösség cselekvési céljait.

Az egyénnek mindig is volt életrádiusza. És ugyanígy volt mozgásrádiusza az intézményeknek. Területileg

meghatározható kör, amelyen belül hatását, működését kifejthette. Hadseregeknek, felvonulási és megszállási

hatóköre. Ugyanígy az ipar- és kereskedelemszervezetnek, kulturális áramlatoknak. Az egyén életének

mozgáskörét behatárolta mestersége, sőt lakóhelye. Szűkebb volt a kis hegyi települések lakóinak

mozgásrádiusza legfrissebb jelenünkig, mint a vásáros és országos utakkal, netán vízi utakkal sűrűn behálózott

síkvidék lakóinak. És behatárolta e mozgást a helyváltoztatás technikájának változása. A kis falvak parasztjai,

helyi iparosai évezredekig élték – lényegében az ipari forradalomig – a maguk faluhatárok közé szorult életét. S

ez a helybe szorultság meghatározta életritmusukat, életcéljukat éppúgy, mint kisközösségi rendjüket (családi,

baráti körüket). De érintkezési, öltözködés- és viselkedéskultúrájukat is.

Az elmúlt másfél száz év radikálisan felszakította ezen életformát. Felszakította modern útjaival, vasútjával,

hírközlő készülékeivel, tömegsajtójával, rádió-televíziójával. A polgár földrajzi látóköre egyik évtizedről a

másikra többszörösére tágult. S a felébredt kíváncsiság új életcélokat jelenített meg, s az utazási eszközök új

lehetőségeket kínáltak. Ráébredt: mozgásköre elképzelhetetlenül kitágult. S ez a szemléletváltás, majd

életcélváltás és a gyakori, majd kiterjedt körű helyváltoztatás távoli vidékek településeinek közösségeivel

ismertetik meg. A másként is leélhető élet megtapasztalása azután átgyúrta saját érintkezési, kisközösségi

kultúráját is.

És a történészi gondolkodásban bekövetkezett ismét a „jelen-vakság”. Láttuk legyőzve jelenünkben, huszadik

századunkban a tájegységeket elválasztó távolságokat. Szinte másodlagossá váltak a történés helyszínei. És

megfeledkezünk történeti munkáinkban is szereplőinkről elmondani: „ki, hol lakik”. Egyének, népek egymástól

mily távolságra. S hogy „mi, hol történik”. S a történések távolsága, közelsége mekkora. Éppúgy hadjáratok,

mint családi mozgás (házasodás, közös ünnepek) esetében. S meddig terjedhet, milyen hatékonysággal bír a

politikai szervezetek hatásköre?

A térkép „fegyelmez”. Monográfiákat lehet írni könyvek, szellemi áramlatok valós és feltételezett hatásáról,

filozófusok, írók, történészek gondolkodásáról. Még az sem zavaró sok esetben, hogy a feltételezetten olvasott

könyvek felvágatlanul hevertek. Való igaz, a szellemi kapcsolatok történelme a legkevésbé kötött geográfiailag.

Ezt kihasználva a légies szellemtörténet – idealista vagy materialista világnézettel jelenjék is meg – ki is

cövekelte a maga életterét. (A sok csodálatos összefüggés mellett sok spekulációhoz is vezetve a történészi

gondolkodást.) De a térkép, mint a történeti ábrázolás egyik műfaja, arra szorít bennünket, hogy az ábrázolni

kívánt szellemi áramlatok jelenlétét vidékek, könyvtárak, szellemi műhelyek felkutatásával bizonyítsuk. S

találjuk meg „helyben” a kiterjedést bizonyító műveket. Lehet monográfiában „nagy katonai győzelemről” írni,

vagy „társadalmi reformról” beszélni, idézni számos szemtanút. De a térképen: meghódított vagy elveszített

területeket kell hadi útvonalakkal ábrázolni (hegyi vagy éppen sík terepen). S lehet, hogy egészen más

hadimozdulatok vagy akciók tűnnek majd „nagynak”, „zseniálisnak”, mint a térképre rajzolás előtt! Vagy éppen

döntési hibák válnak világossá! A térkép fegyelmez a mozgás határainak pontos kijelölésével. Amit a korabeli

propaganda, s a könnyű járatú történetírás is „társadalmi méretű”, „országos méretű” mozgásnak minősít, az

most esetleg néhány, térben elszigetelt helyi akciónak bizonyul.

A térképre vetítjük a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar tömegeket, s húzzuk a rablóhadjárataikat

jelző vonalakat a nyugati, keleti fejlettebb, megtelepült (keresztény) társadalmak szállásterületeire. S feltesszük

szükségszerűen a kérdéseket: vajon ha a hegyeket ily könnyedén átjárták e seregek a 10. században, miért nem

tarthatjuk elképzelhetőnek, hogy az Etelközben, Lebédia területén a 8–9. században megállapodott törzsek

ugyanígy átcsaptak a Kárpátokon; éppen nyugati irányba. S netán megrekedtek itt a Kárpát-medencében már a


honfoglalás előtt e törzsek darabjai. Népek, melyeknél a mozgás, az állandó helyváltoztatás adott

életkörülmény: a mindig máshol hálás (mással hálás), az éghajlati különbözőségek elviselése, idegen nyelvű s

kultúrájú népek közötti közlekedés. – Vagy hajoljunk térképeink fölé, s nézzük a szerzetesrendek 13–14. századi

házainak térképjeleit: pontos vonalat kapunk a nyugat-római és bizánci kereszténység szélső területeiről. S

mosolygunk rögvest a kelet-európai térség történészeinek romantikus nemzeti versenyfutásain, ahol a cél:

bizonyítani, hogy éppen ők voltak a kereszténység (értsd: az európai civilizáció) védőbástyái a „barbárokkal”

szemben. – De ugyanígy erősít meg (vagy kényszerít sutba hajítani) teóriákat a reformáció hatásáról az

iskolahálózat rekonstruálása a 16. században. (Vagy ugyanez a rekonstrukció térít józanságra, amikor az írás-

olvasás, vagy a felsőbb műveltség műhelyeit visszük térképre az 1880-as, az 1920-as vagy éppen az 1960-as

években. Ideológiák pattannak szét légbuborékként – akár a kultúrfölény, akár a proletárdiktatúra

szidalmazásáról – amikor a tájakra rárajzoljuk az iskolák, középiskolák, főiskolák mutató jeleit, s körzővel

kezünkben közéjük húzzuk a rádiusz-határokat: milyen közlekedési eszközzel, milyen társadalmi réteg számára

volt elérhető a kultúra.) Lapozzuk a térképterveket: figyelemfelhívó az eltérés a török hadsereg hadjárati – és a

birodalmi igazgatás megszállási – rádiusza között. Ami kézenfekvő magyarázatot ad a 16. század megannyi

kérdésére. A 17. századi Habsburg-abszolutizmus politikai mozgáskörét, rádiuszhatárait látjuk magunk előtt, ha

a rendi-ellenzéki mozgalmak fészkeit felrajzoljuk térképeinkre. Látjuk rögvest: nem ideológiák, szellemi

áramlatok hatása az, hogy e mozgalmak a korona déli és keleti tartományaiban élénkültek újra és újra. Ezeket a

területeket az írásbeliségben, hivatalnoki rendszereiben még fejletlen abszolutizmus nem tudta szervesen

integrálni modern rendszerébe. – Azután a napóleoni háborúkat s a francia megszállás körét a megszállt nyugati

megyék aktáinak alapján vetítjük térképeinkre, s csodáljuk az írásbeliség, a hivatali rend erejét. Franciaországtól

Nyugat-Európáig húzzuk a modern bürokrácia intézkedési rádiuszát: hiszen néhány tucat francia hivatalnok a

maga módszerességével néhány hónap alatt olyan eredményesen fosztotta ki e néhány nyugat-magyarországi

megyét, amelyre a Habsburg „schlamperei” évszázadig képtelen lett volna. No és a 19. század területszervező

csodájával, a vasúttal! Majd a 20. század a maga individuális közlekedőeszközével, az autóval, autós

társadalmával! Országos benzinkút-térkép vagy egy település szervízműhely-autókereskedelmi térképe többet

elmond korunk társadalmának individualizálásáról, mint több száz kötetnyi, ezt értelmező „posztmodern”

filozófiai mű. Majd a repülőutak térképei (már az 1930-as évek Közép-Európájában, azután az utaslétszámok

kördiagramjainak kiegészítésével az 1990-es évekből)! Nemcsak a pontosabb történeti okadatolásra, nemcsak a

higgadtabb történeti ítéletalkotásra ösztönöznek, de segítenek reálisan elgondolkodni jelenünk és jövőnk

adottságairól. A nekünk, magyaroknak kínálkozó adottságainkról. Most a 20–21. század fordulóján...

*

A térkép mint a történeti ábrázolás műfaja a történelem dinamikájának pontosabb meghatározására kényszerít.

Egyének, közösségek, intézmények mozgáshatáraira és e hatások áttörési kísérleteire. És kényszerít a térkép

társadalmi-politikai, nemzeti közösségünk, lehetőségeink, életcéljaink józan meghatározására. S kényszerít új

lehetőségek felkutatására, értelemmel, leleménnyel. Ha kell, arra, hogy évszázados ábrándjainkat gondosan

leporolva, történelmi vitrinjeinkbe helyezzük.

2. Képek


1. A váradi hamis béke

ENGEL Pál

A váradi hamis béke

A török–magyar küzdelmek története, tudjuk, telve van az oszmánok hitszegéseivel. Az „Egri csillagok”-ban is

olvasható, mi módon vette birtokba 1541-ben Szulejmán szultán Buda várát, és hogyan hurcolta vendégét,

Török Bálintot örök fogságra a Héttoronyba. Nevezetes történetek szólnak Temesvár és sok más vár hős

védőiről, akiket a törökök adott szavuk ellenére lemészároltak. Közhelyszámba ment már annak idején is, hogy

a hitetlenek szava mit sem ér. Kevésbé köztudott azonban, hogy a török–magyar harcok három évszázadának

legelső – és úgy tetszik: leggaládabb – árulása nem török vezérek műve volt, hanem magyaroké. Ez még

majdnem száz évvel Buda eleste előtt történt, 1444 nyarán. A nyomban rá következő várnai vereség, ahol I.

Ulászló királyunk elesett, ma csupán egy lenne a magyar hadseregek katasztrófáinak szomorú sorában, ha nem

teszi örökre emlékezetessé ama bizonyos hírhedt békeszegés, amely előidézte, s amely a keresztények

szavahihetőségét az oszmánok előtt örökre kétségbe vonta.

Amikor ez történt, már sok évtizede folyt a török birodalom megállíthatatlannak tűnő terjeszkedése. Bulgáriát és

Macedóniát még a 14. században igázták le, hamarosan elérték a Kárpátokat és az Al-Dunát is, és azóta

rendszeresen pusztították Magyarország déli határvidékeit. Az ellentámadások, amelyeket Zsigmond magyar

király indított ellenük, rendre kudarcba fulladtak Nikápolynál (1396) és Galambócnál (1428), amikor pedig

Zsigmond 1437-ben meghalt, a török birodalom nyomása egyszeriben felerősödött. 1438-ban a szultán

vezérletével hatalmas sereg dúlta végig Erdélyt, amire addig nem volt példa. 1439-ben az al-dunai Szendrő

elestével elbukott a déli magyar vazallusállam, Szerbia, amely évtizedek óta mintegy ütközőül szolgált a török

támadásokkal szemben. Az elűzött szerb despota (fejdelem), Brankovics György – a nevét jegyezzük meg, mert

történetünkben kulcsszerepe lesz – magyar földön talált menedéket, ahol még Zsigmond kegyéből jutott

hatalmas földbirtokokhoz. Egy évvel rá, 1440-ben II. Murád szultán hosszan ostromolta Magyarország déli

bástyáját, Nándorfehérvárt (a mai Belgrádot). A vár kitartott, de maga az esemény baljós volt, mert az

erőegyensúly felbillenését jelezte. Addig a törökök csak portyázóként merészkedtek magyar földre, most először

fordult elő, hogy hódítóként próbáltak fellépni.

Hunyadi, a győztes vezér

Ekkor lépett a színre a török–magyar harcok legendás hőse, Hunyadi János, és néhány év múlva egész Európa

az ő nevétől visszhangzott. A keresztény közvélemény sohasem volt közömbös a balkáni fejlemények iránt, már

csak azért sem, mert iszlám hadak Spanyolországtól eltekintve évszázadok óta nem jártak európai földön.

Emellett Zsigmond oldalán annak idején francia lovagok százai is küzdöttek a nikápolyi csatában, és ama

kevesek, akik azt túlélték, Nyugatra is magukkal vitték az oszmánok félelmetes hírét. De különösen szorongva

figyelt mindenki az ezer éves bizánci császári székhelyre, Konstantinápolyra, amely a Boszporusz partján

évtizedek óta keresztény szigetként állta a hitetlenek rohamait. Jövője ekkor fontosabbnak látszott, mint valaha,

hiszen épp most, 1439-ben sikerült végre tető alá hozni a görög és latin egyház várva várt unióját, azt, hogy a

bizánci ortodox egyház újból csatlakozzék a római pápához, és véget érjen a kereszténységet századok óta

megosztó átkos egyházszakadás. Ám Konstantinápoly sorsa, sőt talán Magyarországé is, megpecsételtnek

látszott – hacsak valami csoda nem jön közbe.

Hunyadiról pár évvel korábban még itthon sem tudtak sokat. Nem főúrnak született, csak jómódú köznemesnek,

és sok tucat hasonszőrű társával Zsigmond állandó lovagi kíséretéhez tartozott. Semmi sem utalt jövendő

karrierjére, hacsak feltűnő becsvágya nem, amelynek kielégítésére, ahogy állítólag maga a király megjegyezte,

„a földkerekség sem elegendő”. Aztán meghalt Zsigmond, meghalt a veje, Albert király is, és az országban

kitört belháború során Hunyadinak alkalma nyílt, hogy kivételes katonai képességeit megcsillogtassa. Albert

fiával, a csecsemő V. Lászlóval szemben a másik királyjelölt, a fiatal lengyel uralkodó, Ulászló táborába állt,

vezéri megbízást kapott tőle, győzött, és 1441-ben már erdélyi vajdaként az ország egyik legfontosabb katonai

posztját töltötte be. A déli határ védelmezőjeként került szembe a törökökkel, és egy-két éven belül ott is

megfordította a küzdelem állását. 1441-ben szerb földön, majd 1442 tavaszán Erdélyben vert szét egy portyázó

oszmán sereget, ősszel pedig megfutamította magát az európai oszmán haderő fővezérét, a ruméliai beglerbéget,

aki a csorba kiköszörülésére érkezett.

Ekkor már a határokon túl is kezdtek felfigyelni a páratlan sikersorozatra, pedig a java csak ezután következett.

1443 őszén Ulászló és Hunyadi együtt keltek útra, ezúttal az oszmán birodalom belsejébe, ahol magyar seregek

emberemlékezet óta nem jártak. Szófiáig nyomultak előre, szétvertek több oszmán hadsereget, amely


megpróbálta az útjukat állni, és lerongyolódva, de győztesen érkeztek vissza 1444. január végén Belgrádba. A

három hónapos „hosszú hadjárat” nem politikai siker volt a szó hagyományos értelmében. Katonailag nézve

nem hozott kézzel fogható eredményt, hiszen a törököktől egyetlen várat, egy talpalatnyi földet sem sikerült

visszahódítani. Morális hatása azonban felmérhetetlen volt: azt a benyomást keltette, hogy a legyőzhetetlennek

hitt ellenség igenis legyőzhető, ha a keresztényekben megvan a kellő elszántság, és ha képesek viszályaikat

félretéve a cél érdekében összefogni. Hiszen most végre, először, van olyan vezérük, aki képes rá, hogy az

ügyüket győzelemre juttassa.

A grandiózus terv

A hadiszerencse tehát megfordulni látszott. Amire pár évvel előbb még gondolni sem lehetett, az most, Hunyadi

hadisikerei folytán, egyszeriben elérhetőnek tűnt: az oszmán hatalom szétroppantása és kiűzése Európa

földjéről. A mámoros tervezgetés lelke a római Szentszék volt, azon belül is a pápai politika fő mozgatója,

Giuliano Cesarini bíboros, a század egyik legnagyobb formátumú államférfia. Cesarini, akinek pár éve döntő

szerepe volt a görög–latin unió megteremtésében, ekkoriban már jó ideje Magyarországon tartózkodott mint a

pápa teljhatalmú követe. Feladata az volt, hogy békét teremtsen a viszálykodó pártok között, és a királyság

erejét a török elleni offenzíva szolgálatába állítsa. Ezt most, 1444 tavaszán el is érte. A pártok fegyverszünetet

kötöttek, és Ulászló az országgyűlés színe előtt ünnepélyes esküt tett a bíboros kezébe, hogy a nyáron

megindítja a háborút. Ennek költségeire rendkívüli adót vetett ki a jobbágyokra, az előkészületek szervezésével

pedig a hadsereg kiszemelt főkapitányát, Hunyadit bízta meg.

Magyarország nem egymagában vállalkozott az offenzívára. Időközben meglepő gyorsasággal létrejött a

keresztény fejedelmek koalíciója, és Ulászló küszöbön álló támadása már egy grandiózus haditervnek volt a

része. Ennek értelmében a szárazföldi akcióval egyidejűleg egy keresztény flotta vonul fel a Dardanellákba és a

Boszporuszba, elvágandó egymástól a szultán ázsiai és európai tartományait. A Hunyadi vezette keresztes

seregnek ezután nem lesz más dolga, mint hogy az Európában rekedt török haderőt beleszorítsa a tengerbe. A

szükséges hajóhadat a pápa, a velencei köztársaság és a Nyugat egyik leggazdagabb fejedelme, a burgundiai

herceg állították ki. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást. Június 22-én az egyesült hajóraj

vitorlát bontott, és július 25-én Ulászló is felkerekedett hadaival Budáról „az átkozott törökök tönkretételére”,

ahogyan előző nap a bosnyák királynak írt levelében megfogalmazta. A keresztény hadigépezet mozgásba

lendült.

Sohasem, fogjuk megtudni, reálisak voltak-e a vállalkozáshoz fűzött remények. Az eredeti terv ugyanis

felborult, és az események olyan irányt vettek, amelyre senki sem számított. A nyár folyamán meglepő és a

kortársak legtöbbje számára érthetetlen fejlemények követték egymást. Először titkos béketárgyalások híre

szivárgott ki, aztán török követség jelent meg Szegeden, és az éppen háborúba vonuló királlyal tárgyalt. Majd a

követek eltűntek, és egy-két nap múlva látványos ceremónia következett: Ulászlót és az ország nagyjait lehetett

látni, amint újabb, nagyon ünnepélyes esküt tesznek a bíborosnak – valami olyasmire, hogy a háború

folytatódik. Senki sem értett semmit. Végre megindultak a seregek, a törökök pedig időközben azt bizonygatták

a boszporuszi flotta parancsnokainak, hogy a magyar király érvényes békét kötött velük, és most azt megszegve

támad rájuk. Mi történt hát valójában?

A szultán békét akar

Murád szultán, először életében, valóban megrémült. Kiszámíthatatlan következményekkel járt volna, ha

országa egy komoly keresztény offenzívával találja magát szemben. Hiszen csak pár hónapja volt, hogy a

magyar király minden külső támogatás nélkül sorra verte seregeit, és Bulgária szívéig hatolt. Mi történik, ha egy

valóban nagyszabású támadásra is sor kerül? Mi történik, ha a keresztényeknek sikerül ezt összehangolniuk a

szultán kis ázsiai muszlim ellenségeivel, és az oszmán birodalom két tűz közé szorul? Mi történik, ha – ami

kézenfekvő és könnyű volt – lezárják a tengerszorosokat, és a birodalmat kettévágják? A szultánnak sok oka

volt félni, és ennek tudható be, hogy olyasmire szánta el magát, amire még nem volt példa: békét kért. A

birodalmára leselkedő veszélyt olyan mértékűnek látta, hogy az elhárításért minden áldozatra hajlandó volt.

Olyan feltételekre, amelyekhez hasonlókat évszázadokig nem fognak többé hallani keresztény uralkodók. A

lengyel rendek később azt írták róluk: „hihetetlenek”.

A keresztény táborban azonban épp magasan lobogott e harci lelkesedés lángja, és könnyű volt kiszámítani,

hogy ezt minden békeajánlat, a legkedvezőbb is, csak szítani lesz képes. Murád ezért kerülő utat választott:

felesége révén, aki Brankovics leánya volt (Brankovics Katalin nevű lányát Cillei Ulrik szlavóniai bánhoz,

Zsigmond király sógorához, Mára nevű leányát pedig Murad szultánhoz adta feleségül), kapcsolatot teremtett a

magyar földön élő szerb fejedelemmel, és az ő közreműködésével próbálta meg szétzilálni az ellenséges tábort.

Felajánlotta, hogy feltétel nélkül visszaadja neki 1439-ben elfoglalt országát összes várával és városával –


amennyiben Brankovicsnak sikerül elérnie, hogy a magyar király különbékét kössön, és kilépjen a koalícióból.

Ennek érdekében hajlandó volt persze a szultán további engedményekre is a magyar királlyal szemben, de a

megoldást Brankovicsnak kellett meglelni.

A despota volt abban az időben Magyarország talán legnagyobb birtokosa: várak, városok, sok száz falu és sok

ezer jobbágyporta ura. Mindezek legjavát kész volt most feláldozni hazája visszaszerzéséért, és a partnert

Hunyadiban találta meg. Nagyszabású üzletet ajánlott fel. Neki ígérte Debrecent, a mai Hajdúságot, Munkácsot,

Szatmárnémetit, Világost, Versecet, meg még sok egyebet, ha – a magyar király békét köt a szultánnal. Hogy

Hunyadi miképp éri ezt el, az már az ő dolga volt. Ekkora csábításnak, elgondolható, nemigen lehetett ellenállni.

Hunyadi is – mi mást tehetett volna? – belement az alkuba. Lehetővé tette, hogy Brankovics követei titokban

lefolytassák a tárgyalásokat Ulászló és az ő nevében a szultánnal.

A békeokmányba, amely ezek során született, egyebek közt belefoglalták, hogy Murád a békekötéstől számított

nyolc napon belül kiüríti Szerbiát, Magyarországnak 100 ezer arany hadisarcot fizet, és ellenségeivel szemben

25 ezer harcost bocsát a rendelkezésére. A szerződés tíz évre szólt. A szultán, abban a hiszemben, hogy gondjai

megoldódtak, június 12-én boldogan ratifikálta az előzetes egyezményt, és útnak indította meghatalmazottjait,

hogy felkeressék a magyar királyt és Hunyadit, és őket is megeskessék rá. A feltételek teljesítése csak ezt

követően volt esedékes.

Ulászló és nagyjai augusztus 1-én Szegeden fogadták a követséget. A tárgyalások, kényes ügyről lévén szó,

mihamar zárt ajtók mögött folytatódtak, ezért csupán sejthető, ami ott ezekben a drámai órákban végbe ment. A

keresztény koalíció sorsáról kellett dönteni; sőt ha úgy tetszik, a kereszténység jövőjéről. Szinte halljuk Cesarini

érvelt: hihetetlenül kedvezők a békeajánlatok, igaz; de vajon szabad-e az egyszeri, még oly nagy nyereségért is

feláldozni azt a tartós sikert, amit a jelen hadjárat kínál? Érdemes-e beérni Szerbiával, ha az egész Balkán

megszerezhető? Nem éppen a bámulatos békeajánlat mutatja-e, hogy a szultán maga is a vesztét érzi? Nem épp

arra kell-e ennek ösztönöznie minden keresztényt, hogy még elszántabban folytassa a harcot, amit megkezdett?

Cesarini ékesszólása mindenkit meggyőzhetett, csak egy valakit nem: Hunyadit. Neki minden áron érvényes

békeokmányra volt szüksége, legalábbis olyanra, amely alkalmas rá, hogy Brankovicsnak juttassa Szerbiát, neki

magának pedig az áhított uradalmakat. Hazájának, amelyhez módfelett ragaszkodott, csak így, nagyúrként lehet

a jövőben hathatós védelmezője. Azt is tudhatta, hogy jó tárgyalási pozícióban van: a keresztény várakozások

oly mértékben kötődtek a személyéhez, hogy a helyettesítéséről szó sem lehetett. A hadakat e pillanatban senki

más, csakis ő vezethette diadalra. Makacs lehetett tehát a végletekig, a bíborosnak pedig szorult helyzetében

olyan megoldást kellett találnia, amely partnere számára elfogadható, de egyúttal a hadjárat folytatását is

biztosítja. Ebből született a rejtélyes „szegedi béke”, amely annyi kortársat, majd évszázadokon át oly sok

történetírót késztetett töprengésre.

Hunyadi esküje

Augusztus 4-én Ulászló, Hunyadi és az országnagyok nyilvános esküt tettek: a megkezdett hadjáratot minden

körülmények között folytatják, történjék bármi. A látszólag felesleges szertartásnak volt egy rejtett célja, amiről

a világos fogalmazás ellenére csak a beavatottak tudtak: kifejezetten érvénytelenített mindenféle békét, amit a

törökkel kötöttek, „vagy kötni fognak”, bárhogyan köttessék is az, legyen bár eskü alatt. Miután ez megtörtént,

immár – cesarini véleménye szerint – nem volt akadálya a béke megkötésének. Erre augusztus 15-én került sor,

de már nem Szegeden, hanem diszkrét csendben, Nagyváradon, ahol már nem lehetett hadba vonulókat látni. Az

aktusnál Ulászló is jelen volt, de esküt a törökök minden követelőzése ellenére nem tett rá. Bármint bízott is

öreg lelkiatyjában, a bíborosban, azt valahogy érezte, hogy ennyi esküdözés már sok lenne. A törökök hosszan

alkudoztak, de végül be kellett érmük azzal, hogy a békét magyar részről csak Hunyadi ratifikálta a maga, a

király és az ország nevében. Nyilván meggyőzték őket, hogy Hunyadi esküje van olyan jó, mint a királyé, hiszen

ha ő nem fog fegyvert, nincs mitől tartaniuk. Otthon azonban nem merték bevallani, hogy engedniük kellett, a

szultánnak azt állították, hogy a békére Ulászló is megesküdött.

Murádnak nem volt oka, hogy ne tekintse érvényesnek a szerződést, és augusztus 22-én kiürítette a szerbiai

várakat. Brankovics birtokba vette országát, és a továbbiakban jóhiszeműen tartotta magát a megállapodáshoz.

A törökök elleni harcokban ezentúl nem vett részt, noha emiatt minduntalan az a vád érte magyar részről, hogy

kétszínű és áruló. Hunyadi, miután Cesarini feloldozta esküje alól, folytatta készülődéseit, és szeptember 22-én,

némi késéssel, megérkezett Ulászló orsovai táborába. Érdemes volt eljönnie, mert győzelem esetére Ulászló

Bulgária királyságát ígérte neki. Ám ha másképp alakul is, a Brankovicstól kapott uradalmak már a birtokában

voltak. A magyar sereg tehát bizakodva indult el a Duna mentén. November 10-én azonban Várnánál szembe

találta magát a teljes szultáni haderővel. Időközben ugyanis a békekötésről szállongó hírek elbizonytalanították

a szövetségeseket, és flottájuk nem akadályozta meg Murád és az ázsiai csapatok átkelését. A szerencsétlenül


alakult harcban elesett a mindössze húszéves király, s ott veszett Cesarini is. Hunyadi valamiképp egérutat

nyert. Másfél év múlva őt választották az urafogyott királyság kormányzójává, és tizenkét év múlva, mint

tudjuk, világra szóló diadallal verte vissza Murád fiát, II. Mehmed szultánt Nándorfehérvár alól.

A várnai csata 550. évfordulójának tiszteletére rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás szövege.

(A szerk.)

2. Képek


1. A Hunyadi-párt

A Hunyadi-párt

II. Albert halála után a főrendek III. Ulászló lengyel királyt szerették volna a magyar trónon látni. Az özvegy

királyné és utószülött csecsemő fia, V. László szintén aspirált a trónra. Az ő kezükben volt a királyi várak és

városok többsége. Albert rokonsága, Habsburg III. Frigyes is beavatkozott a küzdelembe, nála volt a

Szentkorona. 1442-ben meghalt Erzsébet királyné, s fiának gyámja III. Frigyes lett. Ebben az időszakban indult

meg Hunyadi János szörényi bán felfelé ívelő karrierje. Ő a kezdetektől Ulászló oldalára állt, s ez hatalmas

birtokokat juttatott kezére. Az Erzsébet-, ill. Ulászló-párti nagyurak mellett az 1440-es években indult meg a

köznemesség mozgalma politikai erejének növelése érdekében. Lelkesedésük középpontjában Hunyadi János, a

közülük kiemelkedett törökverő hős állt. Rájuk, azaz a köznemesség változó csoportjaira támaszkodott Hunyadi

a bárók ellenében. Ulászló 1444. évi halála után úgy kormányozta az országot familiárisai és magánhadserege

segítségével, mint egy hatalmas birtokot. Magánvagyona, befolyási övezete a királyét is meghaladta.

Görög–latin unió

A görögkeleti egyház 1054-ben különült el a katolikus vagy nyugati egyháztól. A görög- keletiek ugyanis nem

ismerték el az első hét egyetemes zsinaton elfogadott dogmákat (pl. a Szentléleknek az Atyán kívül a Fiútól való

származtatását, a szeplőtelen fogantatást, a Mária-tiszteletet stb.). Egyházkormányzati téren pedig tagadták a

pápa főségét. Különbségeik a liturgikus és az egyházi nyelv használata (a görögkeletiek anyanyelvüket

használták) terén is megmutatkoztak. Már a középkor idején kísérletek indultak a két egyház egyesítésére, ún.

uniójára. A pápák igyekeztek kihasználni a keleti egyház vezetőjének számító Bizánc nehézségeit. A Latin

Császárság bukása után, 1274-ben volt erre az első próbálkozás (lyoni unió). Ezt követte a török előretörésének

hatására 1439-ben a firenzei unió. Egyik sem járt tartós sikerrel. Bizánc eleste (1453) után annak vallási szerepét

Moszkva vette át. Majd az ellenreformáció idején, a jezsuiták segítségével hozzák létre a 17. században a görög

szertartású katolikus, ún. uniós vagy egyesült egyházat.


1. Értesülések a �túloldalról�

FÜGEDI Erik

Értesülések a „túloldalról”

Egy szerb janicsár emlékiratai a 15. századból

1463 tavaszán II. Mehmed török szultán elfoglalta Boszniát, s fejét vétette az utolsó bosnyák királynak. A

bosnyák várak (Jajca, Zvecsaj és Kljucs) most mára közvetlenül Magyarország ellen irányuló támadások

kiindulópontjává váltak. Mátyás még ebben az évben ellentámadást indított, s késő ősszel ostrom alá vette

Jajcát. „Egy másik sereget küldött ágyúkkal Zvecsaj alá, hogy bevegye a várat. A várfalak olyan gyengék

voltak, hogy erősen megsérültek, éjszakánként kellett dolgoznunk helyreállításukon. És mindaddig kitartottunk,

amíg Jajca elesett..., akkor [Mátyás] Zvecsajnál csatlakozott [második] seregéhez, és meg kellett hódolnunk. A

jajcai és zvecsaji törökök közül kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás magának akarta tartani őket.

Én pedig visszatérhettem a keresztényekhez.”

Az idézett sorokat Zvecsaj várának török parancsnoka írta le Török krónika, vagy Egy janicsár emlékirata című

eredetileg cseh nyelven írt munkájában. A szerző, Mihály fia Konstantin, a szerb Ostrovicában látta meg a

napvilágot, 1435 körül. Szüleivel költözött Novo Brdoba, a szerb ezüstbányászat virágzó központjába, s amikor

azt 1455-ben II. Mehmed szultán meghódította, a fiút besorozták a török hadseregbe. Konstantin részt vett

Nándorfehérvár 1456. évi ostromában, a Vlad havasalföldi vajda elleni 1462. évi hadjáratban, s 1463-ban

Bosznia meghódításában. Itt a kis Zvecsaj 50 janicsárból álló helyőrségének parancsnoka lett. Utolsó hírünk

róla, hogy Budán még a török rabok között vonult fel Mátyás diadalmenetében.

Alább a magyarok győzelmes hosszú hadjáratát (1443) és a szerencsétlen végű várnai csata (1444) leírását adjuk

közre emlékiratából.

*

Ulászló király Murát ellen?

„Az Úr születése utáni 1441. évben.*Ulászló magyar király, összegyűjtve hadait, bátran Murát török császár

ellen vonult, vele együtt ment Brankovics György, és megesküdtek egymásnak, hogy ütközet nélkül nem

szélednek szét. Együtt vonultak át az egész rác és bolgár földön, és Plovdiv város közelébe értek, ahová Murát

török császár sietett, és utolérve őket, a hegyeknél nem engedte, hogy Plovdivhoz vonuljanak. Ezt a hegyet

Zlaticának nevezik, mások pedig Vaskapunak hívják. És amikor a hegyek között egy fennsíkra értek, a császár

janicsárjaira bukkantak, akik nem engedték őket Plovdiv felé. Ott ugyanis teljesen sík vidék terül el. Ulászló

király belátva, hogy nem törhet át, megparancsolta, hogy a kocsikkal forduljanak vissza, mert kár nélkül már

nem mehettek volna tovább. Ulászló király veszteség nélkül visszafordulva Szófia városa felé nyomult; és már

ősz volt, és miután nem maradhatott ott télre, fölgyújtatta a várost és a rác földre vonult vissza.

Amikor pedig Pirot városához ért, Ulászló király azt a hírt kapta, hogy a török császár a fölgyújtott Szófiához

vonult. Akkor megparancsolta a despotának, hogy maradjon hátra, és seregével lassan kövesse őt. Ő maga

ütközetre várva tovább vonult; és amikor az említett Kunovica hegységhez értek és Ulászló király már ehhez a

hegyhez vonult, a despotához hír érkezett, hogy a törökök erősen üldözik őket. Akkor [a despota] a törökök

ellen fordult, bevárta őket, a királynak pedig hírt adott: »A törökök erősen üldöznek bennünket, hagyja minden

gyalogosát a kocsiknál, ő maga pedig egész seregével siessen hozzám.« Az ütközet a törökkel azonban, mielőtt

még a király megérkezett volna, megkezdődött. A csata olyan heves volt, hogy minden török fejét betörték,

legfőbb parancsnokaik egy részét megölték, más részét elfogták. És ott ölték meg a török császár egyik barátját,

aki a császár helyetteseként volt velük. Sírján a zászlót a mai napig is látni Tajanice városkában. Ulászló király,

legyőzve a pogányokat, innen vonult vígan, minden veszteség nélkül a rác földre és a Dobrigic mezőre ért. Rác

földön akart maradni egész télen, s onnan akart isten segedelmével ismét a török ellen vonulni.

Ott érte a török császár követsége azzal a kéréssel; hogy az elfogott urakat bocsássa szabadon. Ő [a császár]

pedig visszaadja a despotának Szendrőt, minden várral és az egész rác földdel együtt és elengedi két fiát,

Gergelyt és Istvánt is. (Volt ott egy fogoly törökfőember is, név szerint Karambek, ezért a császár ezerötszáz

aranyat kínált.) Ulászló király tanácskozott a despotával és más urakkal, és elfogadták ezeket a feltételeket. A

császár elküldött egy Baltaoglu nevű urat, ami annyit tesz, mint Baltafi. Ez a császár parancsából átadta

Szendrőt és minden más várat. Meghozták a két megvakított fiút is. Ekkor a császár börtönéből mindenkit

elengedtek. György despota ismét elfoglalta egész országát és ott pihent négy héten át a királlyal és a


seregekkel, mindenben bővelkedve. Ezután a király vígan ment vissza Magyarországra; legyőzve a pogányokat,

hét évre békét kötött. Így végződött ez a szerencsés időszak.

Hogyan járt később Ulászló király a törökkel?

Ulászló király Murát török császárral hét évre kötött békét. Az egyházi urak (mármint a pápa és a bíborosok) és

a főurak látva, hogy milyen szerencsés volt a király dolga a pogányokkal; rábeszélték, hogy ne tartsa meg a

törökkel kötött békét. A csillagjósok, akik a planétákra tekintettek, a lovagok, akik bort ittak, Jankula, Mátyás

apja pedig, aki a magyar korona kormányzója volt, biztosították a királyt, hogy innét szerencsével jár majd a

török ellen. Ulászló király pedig az Úr 1444-ik évében a török ellen készülődött és a despotához küldött, hogy

az is készülődjön a pogányok ellen.

György despota, amikor meghallotta az üzenetet, nagyon elszomorodott és elküldte a királyhoz barátját, Dimitrij

Krajkovicot, egy jeles urat, ezekkel a szavakkal: »Felséges királyom, én magamat a te előbbeni szavadra bíztam,

amelyet nékem adtál; hogy tanácsom nélkül a pogányok ellen mit sem teszel. Nem tudom, milyen tanácsot

követsz, hogy ezt figyelmen kívül hagyod és olyan hirtelen, szükség nélkül a pogányok ellen készülődsz. Tudd

meg tehát, hogy én most semmiképpen nem tudok készülni, mert hiszen jól tudod, hogy elpusztított országot

vettem át. Néhány várat újra kell építenem és éléssel ellátnom. Ezért kérlek, halaszd el ezt a háborút [a

békeszerződés lejártáig]. Erre az időre pedig a te dicsőségedre ötvenezer férfit szerelek fel. Ősz fejemet neked

ajánlom, sőt mindennel; amivel csak tudok, a kincseimmel is segítségedre leszek, de ezt most nem tudom

megtenni. Azt tanácsolom felségednek, hogy hagyd el ezt a háborút, az időben pedig majd vezéred leszek, mint

ahogy első alkalommal is az voltam, és Isten segedelmével el fogom érni, hogy győzelmet arass a pogányokon.

Amikor ezt Ulászló király meghallotta, mindenképpen hallgatni akart a tanácsra, de Jankula vajda épp ott volt a

királynál, kinevette őt, és mielőtt a király szólt volna a követhez, ezt mondta: »Dimitrij uram, a te urad

[bizonyára] örül; hogy szárazon megúszta, és azért ad ilyen tanácsokat.« Dimitrij így felelt: »Jankula uram, az

én uram hűséggel és helyesen ad tanácsot a királynak, de [a vér] belőled sem folyt, még csak nem is csepegett.

Ha pedig őfelségének nem tetszik, akkor Istenre bízzuk ezt. A király pedig a következő üzenetet küldte Dimitrij

által, mondván: »Ha elindulok ebbe a háborúba, először nálatok állok meg Szendrőben, de csak rövid időre, és

ott minden dolgot megbeszélünk.«

Meghallva a despota az üzenetet, a királynak, miként uralkodóhoz illik, gyönyörű és kiváló sátrakat készíttetett,

de mindenek előtt egy drága, belül képekkel; arannyal és gyöngyökkel kivarrott sátrat, pompás lovakat és sok

más dolgot, amelyek ajándékként szolgáltak.

Akkor Ulászló király egész haderejével Nándorfehérvárra vonult, hogy a Dunán átkeljen. Fehérvárról a

despotához ment Szendrőbe, és a város előtt táborozott, minden jóval ellátva, míg az egész sereg átkelt a Dunán.

A despota a fent nevezett ajándékokat a királynak adta, ezenfelül ötvenezer dukátot. És könyörögve kérte a

királyt, hogy mindezekkel térjen haza, és álljon el ettől a háborútól de Jankula, aki jelen volt, azt felelte neki:

»Despota uram, nem történhet másképpen, a pogányokra kell mennünk A király a despotára pillantott, az meg a

királyra. Látva, hogy nem történhet másképp, csak a Jankula beszéde szerint, szomorúan búcsút vettek és

elváltak. Jankula kezében ugyanis nagyobb hatalom volt, mint a királyéban, és sokkal inkább magának kívánta a

hatalmat, mint bárki másnak. És ezért irigykedett a despotára, mert az (a királlyal) olyan jóban volt.

Ulászló király innen felkerekedve, a Duna mentén vonult lefelé Viddin városáig; ezt kifosztatta és felgyújtotta,

innen pedig igen messzire vonult Törökországon keresztül egészen a várnai mezőig; a Fekete-tenger mellett.

Murát, a török császár, szintén oda vonult. Így támadt egymásra a két hatalom: a keresztény meg a pogány, a

csata pedig hétfőn kezdődött el. A szerencse kezdetben a keresztényeké volt, a második és a harmadik napon is.

Minden pogány lovasnak betörték a fejét, olyannyira, hogy végül a harctéren csak maga a császár maradt a

janicsárokkal. Látták a janicsárok, hogy immár baj van, s ekkor megpillantottak egy helyet a hegyek közötti

völgyszorosokban vagy mély vízmosásokban, ahol olyan sűrű volt a növényzet, hogy a mieink nem vehették

észre ezeket az árkokat. A janicsárok menekülni kezdtek, körülvettél a császárt, hogy ne mehessen el tőlük. És

amikor a horhosok közé értek lefeküdtek beléjük és befedték magukat a növényekkel. Ez vecsernye táján

történt. Látva ezt Jankula, rábeszélte a királyt, hogy csapatával menjen rájuk (és szerezze meg a dicsőséget),

hiszen ezek már legyőzött emberek és így nyerhet jó hírnevet. (Látva Jankula, hogy a janicsárok az árkokba

lefeküdtek, tanácsával elvesztette a királyt, hogy utána maga parancsolhasson a királyságban.) Akkor a király

habozás nélkül egyenesen rájuk támadt, feltett sisakokkal előreszegezett lándzsákkal; hamar feléjük vágtattak,

mert a lovakkal akarták őket gyorsan letaposni és megsemmisíteni, látván, hogy csak gyalogosok.

Sietségükben nem vették észre az árkokat és beléjük zuhantak olyannyira, hogy az összes árok velük telt meg.

Akkor rájuk vetették magukat a janicsárok és úgy ütötték és ölték őket, ahogy csak akarták. Ulászló király is ott


maradt a gödörben, Jankula vajda pedig (aki nem segítette) visszavonult minden akadály nélkül (még tízezer

embere maradt), mert a törökök fejét betörték és nem volt, aki üldözze őket. (A török császár a győzelem miatt

inkább szomorkodott, mint örült, és azt mondta: még egyszer nem tudna ilyen csatát megnyerni.)

A királyról a keresztények nem tudták hogy hová tűnt, a pogányok sem tudták hogy az árokban fekszik, sok úr

és annak szolgája maradt ott; a janicsárok sokat elfogtak közülük. Ezután elkezdték a halottakat kihuzigálni az

árokból, mert pénz után kutattak és a ruhákat elrabolták. Így talált rá egy janicsár a királyra, de nem tudta, hogy

az a király; ennek a neve Buchrychader volt (ami annyit tesz: Görbe Chader). Amikor ez a csillogó páncélt s a

sisakon a díszes tollat és a pompás kis diadémot megpillantotta, levágta a fejét, és tollastól sisakostól a császár

elé vitte, s lába elé dobta és így szólt: »Boldogságos úr, ez valami jeles ellenségednek a feje.« A császár rögtön a

rabokért küldött, akiket elfogtak, hogy mondják meg; kinek a feje ez. Volt ott néhány foglyul esett királyi

kamarás, és a kérdésre azt válaszolták, hogy a királyé. Néhány szolga, mikor meglátta a király fejét, nagy

fájdalmában felkiáltott és sírt. A császár azonnal nagy örömmel elrendelte, hogy a foglyoknak vágják le a fejét

és a királyi fejet vegyék ki a sisakból; megparancsolta, hogy nyúzzák meg; a bőrt illatos füvekkel és gyapottal

tömjék ki, hogy ne induljon oszlásnak, megparancsolta, hogy a haját fésüljék meg és úgy fessék ki mintha élő

lenne. A fejet egy dárdára tűzette és minden városban körülhordoztatta, miközben azt kiáltotta: »Az Úr nekem

adta a győzelmet ellenségem fölött!« És azokat, akik a fejet hordozták a nagyurak és a polgárok olyan gazdagon

megajándékozták, hogy mindegyiküknek néhány száz arany jutott.

Ulászló király egyik harisnyaszára vörös, a másik fekete színű volt, ezért a császár udvarnokai jó néhány

esztendeig ezeket a színeket hordozták ama győzelem jeléül. [A király] haja sűrű, vastag szálú és sötétbarna

volt. A fejet később a császár, amikor Drinápolyba ért, a szultánnak** küldte el. A janicsárt, aki a fejet levágta,

jeles hadvezérré tette, sok lovat és pénzt adott neki, így nagy úr lelt belőle. A többieket is gazdagon

megajándékozta. Így történt a dolga ennek a szerzetes török császárnak.”

* Helyesen: 1443. végén. (A szerk.)

** Az egyiptomi mameluk szultán értendő. (A szerk.)

2. Képek


1. Nemzetiszocializmus � sztálinizmus

FIGYELŐ

ORMOS Mária

Nemzeti-szocializmus – sztálinizmus

Nemrégiben megjelent egy kis írásom a nácizmus, a fasizmus és a sztálinizmus metafizikájának hasonlóságáról.

Többek között az általa kipattantott vita indít arra, hogy e kérdést meghaladva kísérletet tegyek két rendszer: a

nácizmus és a sztálinizmus összehasonlíthatóságának és az összehasonlítás lehetséges kereteinek a

felvázolására. A tárgy alapos vizsgálatára azonban magától értetődően egy cikk keretében nem kerülhet sor, de

benyomásom szerint azt egyelőre a sztálini rendszer számos vonatkozásának feltáratlansága is alaposan gátolná.

Nem tudom, hogy száz vagy több év múlva a történészek mit fognak a legfontosabbnak tartani a 20. század

történetéből. Talán az atombombát, esetleg egész földrészek előretörését, vagy a II. világháborút? Abban

azonban biztos vagyok, hogy két rendszer, két nagy kísérlet, vagyis a náci és a sztálini birodalom feltűnését és

bukását mindenképpen elég fontosnak fogják tartani ahhoz, hogy keletkezésük feltételeit, működési

mechanizmusaikat és bukásuk okait külön-külön is, egybevetve is továbbvizsgálják. Nem kétséges ugyanis,

hogy történelmileg mindkettő merőben új jelenségnek volt tekinthető, mindkettő felmutatott bizonyos sikereket,

és mindkettő önmaga pecsételte meg sorsát. Voltaképpen már ennyi hasonlóság is elegendő lenne ahhoz, hogy a

két szisztémát egymás mellé állítsuk, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nácizmus rövid időszaka

beleépült a sztálinizmus jóval hosszabb időtartamába, és hogy a két rendszer kölcsönösen és állandóan reflektált

egymásra.

I. Eltérések

Első látásra is szembetűnő azonban, hogy a nácizmus és a sztálinizmus között – a feltételekben, az

előzményekben, a problematikában, amire válaszolni akartak, az ideológiában, az államszervezetben stb. –

nagyok voltak az eltérések. Kezdjük talán ezekkel. Az első helyre kívánkozik a két ország közötti geopolitikai

különbség. Míg Németország közepes nagyságú és központi fekvésű európai nagyhatalom, a szó hagyományos

értelmében, addig Oroszország kontinentális óriásbirodalom, amelyet Hitler minden bizonnyal „Weltmacht”-nak

tekintett volna, ha eleinte „zsidó”, majd „szláv” vezetését nem sorolta volna egyformán az államalkotásra

képtelen fajok közé. (E véleményét majd a háború vége felé megváltoztatta.) E meghatározottságnak mindkét

esetben voltak előnyei is, hátrányai is. A német szituáció magába foglalta az izolálódás veszélyét, de

ugyanakkor nagy szövetség- politikai manőverezési terepet is biztosított. Az óriási szovjet határ súlyos védelmi

kiadásokat vont maga után, viszont hallatlanul nagy teret nyújtott a védekezésre, visszavonulásra,

átcsoportosításra megtámadottság esetén. Ezzel Sztálin már a polgárháború idején tisztában volt, Hitler pedig

1945-ben panaszolta fel az igazságtalan isteneknek, hogy Sztálinnak bezzeg megvolt az óriási tere, ami számára

egyúttal az időt is biztosította, ő pedig a saját országában mindkettőnek híjától szenvedett.

A két rendszer történelmi előzményei és gazdasági szintje, a gazdaság működési módja a hatalmi fordulatok

idején szintén eltért egymástól. A bolsevik hatalom megszerzést be lehet sorolni az „elmaradottság” forradalmai

közé, a náci hatalomátvételt azonban nem. Oroszország minden századvégi-századeleji reform, befektetés,

vasútépítés mellett és ellenére továbbra is Európa egyik legelmaradottabb övezete volt 1917-ben. A lakosság

döntő többsége (szakértői adatok szerint több mint 80%-a) a mezőgazdaságból élt, ipari gócok csak

szórványosan akadtak a térképén, út- és vasúthálózata kezdetleges maradt. Ugyanakkor a mezőgazdaságból a

nagy tömeg ugyancsak rosszul élt, részben a birtokmegoszlás tovább élő, illetve újjá teremtődő anomáliái,

részben a művelés-tenyésztés kezdetlegességei miatt. „Ha” a Vitte és Sztolipin által elkezdett reformok

folytatódtak volna, „ha” Miklós cár e politikát nem veszi le a napirendről, „ha” ehelyett nem a külső, csak

háborúval elérhető sikert állítja a vezetés a politika középpontjába, akkor... Ám a reformok nem folytatódtak, és

Oroszországot a szűk vezető csoport egymás után két olyan háborúba vitte bele (1904-ben és 1914-ben),

amelyeknek nem tudott megfelelni. Ez volt az oka annak, hogy e politikával és a közállapotokkal az egyébként

kisszámú és Európa-szerte a legrosszabbul fizetett munkásság mélyen elégedetlenné vált. Azután a

földszűkével, piachiánnyal és eladási nehézségekkel küszködő parasztok. És az ugyancsak szűk körű polgárság.

Sőt elégedetlenné vált végül már a birtokosok egy része is. Miklós cárt és családját szokás emberileg

rokonszenves módon ábrázolni (különösen a cári család kegyetlen és értelmetlen kiirtásával tükröztetve emberi

erényeiket). A cári politika azonban menthetetlen annyiban, hogy szükségképpen forradalmi szituációhoz

vezetett. Oroszországban legfeljebb a forradalom kirobbanásának ideje lehetett kétséges, az azonban nem, hogy

reformok és alternatíva híján a robbanás elkerülhetetlen.


Németországban a helyzet ettől merőben eltért. A háborús megpróbáltatások és a békeszerződés súlyos

következményei ellenére ez az ország a húszas évek derekától ismét Európa legrohamosabban fejlődő,

gazdaságilag élen járó területe volt. E fejlődésnek megfelelt a társadalmi tagolódás és az iskolázottság szintje.

Ráadásul 1919 óta Németország a demokratikus köztársaságok csoportjához tartozott: a széles néptömegek

rendelkeztek mindazokkal a jogokkal, amelyekkel egyáltalán rendelkezni lehetett abban az időben.

Németországot 1925 óta ismét megbecsülték a nemzetközi politikában, és nélküle már senki sem próbált európai

külpolitikát csinálni. Annak oka, ami mindezek ellenére odavezetett, hogy 1933-ban a köztársaság elnöke a náci

párt vezérére bízta a koalíciós kormány megalakítását, kereshető részben a gazdasági világválságban, részben

pedig a német (gazdasági, politikai és katonai) elitek magatartásában. A válság miatt keletkezett hatalmas

munkanélküliség, a megélhetés átmeneti kilátástalansága, a középrétegek helyzetének megrendülése tette

lehetővé, hogy az NSDAP a Reichstag legnagyobb pártjává váljon 1932-ben, vagyis, hogy egyáltalán esélyes

legyen arra, hogy egy német kormányba bevegyék, vagy hogy annak a vezetését rábízzák. Másfelől Hitler

esélyét rendkívül megnövelte a német vezető csoportok tanácstalansága. Az a tény, hogy – eltérően az angol,

holland, dán, svéd, svájci stb. politikai és gazdasági döntéshozóktól – a kancellárokon és kormányokon kívül az

ellenzék is képtelennek mutatkozott alternatíva kidolgozására.

Mindent egybevéve azt mondhatjuk, hogy a náci rendszer keletkezése átmeneti jelenségekkel állt kapcsolatban,

és hogy ugyanezért távolról sem volt olyan értelmű fatalitás, mint egy orosz forradalom. Ugyanakkora nácizmus

szerfelett dinamikus volt, „magas fordulatszámon” működött, ami kifejezte egyrészt a német gazdaság

dinamizmusát (gyorsan lábra lehetett állítani egy modern és nagy létszámú hadsereget), másrészt pedig azt is,

hogy viszonylag kicsi területtel rendelkezve a „nagy teret” úgy akarta megszerezni, hogy harcolt az időért,

vagyis a gyorsaságot tette szövetségesévé. A szovjet hatalom ezzel szemben apránként bontakozott ki, lassan

haladt előre, iszonyú erőfeszítésekkel és emberáldozattal modernizált, ami kapcsolatban állt a történelmi

előzményekkel, az orosz birodalom elmaradottságával és óriási méreteivel.

Az orosz forradalom

Igen, de milyen orosz forradalom? Ismert egy olyan tétel, amely szerint a demokratikus köztársasági orosz

kezdeményezés, azaz a kibontakozás „polgári demokratikus” alternatívája semmiképpen sem állhatott meg a

lábán, hanem eleve arra volt ítélve, hogy vagy balról vagy jobbról, de mindenképpen megdöntsék. Az adott

politikai helyzetet véve alapul, ez nagyon valószínű, de alighanem cáfolhatatlan az is, hogy ehhez a képlethez

viszont feltétlenül szükség volt egy olyan baloldali szervezetre, amely azt meg akarta, és meg is tudta dönteni.

Szükség volt tehát Leninre és csapatára, méghozzá pontosan arra a Leninre, aki – ragyogó helyzetfelismerő és

taktikus lévén – ezt végre tudta hajtani. Vajon beletartozik e tény is a fatalitások birodalmába? Ha a

radikalizálódást – vélhetően jogosan – annak vesszük – még mindig további kérdés, hogy a kis bolsevik csapat

Lenin nélkül egyáltalán elindul-e a novemberi forradalom felé. Lenin pedig – mint ismeretes – a svájci kormány

és a német vezérkar nélkül 1917 novemberében még mindig a zürichi könyvtárban olvashatta volna a hazai

híreket.

Bármiként is értelmezzük e körülményeket és a többieket, az oroszországi váltás – eltérően a náci kísérlettől –

mindenesetre modernizálási feladatok megoldásával is kapcsolatban állt. Mi több, a későbbiekben e feladatnak

meg is akart felelni. Létrejöttében tehát nem átmeneti, de tartós nemzeti-birodalmi problémák játszottak szerepet

az elmaradottság egész komplexuma, valamint a stabilitás megteremtése. (A háborús helyzet közepette és a

kétoldalú súlyos nyomástól szenvedve a gyenge demokratikus képződmény még annyi időhöz sem jutott, hogy a

stabilizálást szolgáló intézkedésekhez legalább hozzákezdjen.)

Ezen az eltérésen belül viszont némi hasonlóság is mutatkozik a szovjet és a német rendszerek között.

Mindkettőben tere nyílt a szubjektív tényezőknek: az egyik oldalon bizonyos képességek birtoklásának, a

másikon a tehetetlenségnek, lassúságnak, koncepcióhiánynak.

Eltérő ideológia

Nagy eltérésről lehet és kell megemlékeznünk a két rendszertől elválaszthatatlan ideológiák vonatkozásában. A

náci elmélet ab ovo ember-, civilizáció- és kultúraellenes tanokra épült. Hitler megfogalmazásában két tétel

határozta meg: a „természeti törvénynek” megfelelő fajelmélet, amely szerint az uralkodó faj joga, hogy

uralkodjon, és minden más fajjal kénye- kedve szerint elbánjon (szolgaságba taszítsa, létszámában a szükségesre

redukálja vagy teljesen kiirtsa) és a hódítás, az expanzió, amely révén e faj számára biztosítani lehet a megfelelő

nagyságú „életteret”. Az utóbbit másoktól (az adott esetben a Szovjetuniótól) kell elvenni, és a megszerzett

területet a fentiek szellemében meg kell tisztítani a bennszülöttek kisebb-nagyobb hányadától.


E két tételbe minden belefért, amit csak a nácik gondoltak és cselekedtek, míg másfelől ők valóban azt tették,

amit ideológiájuk tartalmazott. Ez azonban határozottan különválasztandó attól, amit időről időre a kortársi

hazai és a külföldi propagandában terjesztettek. (Ez a propaganda ugyanis évekig a nemzeti felemelkedést és a

németekkel szemben elkövetett igazságtalanságok korrekcióját hirdette, amivel azonban a náci ideológia

szögesen szemben állt.) Hitleren és a nácikon így azután számon lehetett kérni, hogy mit is mondtak. De azt

nem lehetett állítani – és ma sem lehet –‚ hogy mást tettek volna, mint amit Hitler a Mein Kamptban, a Zweites

Buchban, később pedig titkos beszédeiben és tanácskozásain hirdetett. A náci bűntények ideológiai

megalapozása már az 1924–25-ben elkészült Mein Kampf-fejezetekben benne állt, és potenciálisan benne

foglaltatott az előd-ideológiákban is.

Sztálin tetteit viszont ideológiailag semmi sem támasztotta alá. Elméleti szempontból nézve még az osztályharc

sem. (Az ellenséges osztályok körében végbevitt irtóhadjáratot, a kuláktalanítást, a kényszermunkát, a táborokat,

kis nemzetek kitelepítését szülőföldjükről, a saját pártjában, majd a hadseregben végrehajtott gyilkossági

hullámokat, az úgynevezett cionisták ellen emelt vádakat és az ellenük elindított terrorhadjáratot.) Ezt az elemet

egyébként egyszer-kétszer maga Sztálin is érzékeltette, amikor arra utalt, hogy „osztályokat” és nem embereket

kell megsemmisíteni. A szocialista ideológia az ember szabadságából és jólétéből indult ki, az újfajta

hatalommal a többségnek akart kedvezni, és végeredményben a nagy lehetőségek birodalmába kívánta elvezetni

az emberiséget. Ezzel a fent említett eljárások nem voltak összeegyeztethetők.

A két ideológiában az ellenségkép alaposan és elvileg különbözött egymástól, még ha az igaz is, hogy mindkettő

„kollektív” jellegű volt. (Az utóbbi jelenség valóban hasonlóság, de egy eltérésen belül.) A nácik ugyanis

biológiai ellenséget választottak maguknak, ami egyértelműen magába foglalta, hogy mivel a biológiai léttől

nem lehet megszabadulni másként, minta biológiai egyed megszüntetése útján, ezt az ellenséget mindenestől –

és a reprodukálás minden esélyét kizárva – kell fel számolni. Magyarán szólva: ezt az ellenséget írmagjáig is

fizikailag ki kell irtani.

Egy osztályt azonban fel lehet számolni azáltal, ha megfosztom őt azoktól az eszközöktől, amelyek osztálylétét

meghatározzák. A császártól elveszem a trónját, a birtokostól a földjét, a burzsujtól a „termelőeszközeit”, a

kuláktól a földjét, lovát, ökrét, ekéjét stb., az egyedet pedig élni hagyom, és esetleg „átnevelem”. (A

munkatábor, az átnevelő tábor, a Pu-Ji figura, a kulturális forradalom jelenségei stb. ugyanezért nem véletlenek.)

Ideológiai szempontból nem volt tehát követelmény az uralkodó osztályok tagjainak lekaszabolása, és még

kevésbé az a sok áldozat, ami a sztálini egyeduralom útját a bolsevik párton belül kísérte, vagy azok a

parasztáldozatok, amelyek a mezőgazdaság kollektivizálásával jártak együtt. Mindez – úgymond – már a

hatalmi logika velejárója volt. Igen, ám egy sajátos hatalmi logika velejárója, egy olyasféle hatalmi logikáé,

amely előzetesen kizárt már minden ellenőrzést, autonóm társadalmi mozgást, megmozdulást, szerveződést.

Amelyik a társadalom érzületétől jócskán elszakadva (de szerintem sosem teljesen) csaknem kizárólag a maga

útját járta.

Az ellenség kezelésében is mutatkozott alapvető különbség a két rendszer között. A náci üldözés – néhány

„félresikerült” kísérlettől eltekintve – szisztematikus, rendezett, körültekintő volt. Az irtóhadjáratokat, valamint

a népirtást modern eszközökkel, a fejlett technika igénybevételével hajtották végre. A náci eljárásban az

irracionális célt leszámítva minden racionálisan ment végbe. Sztálin birodalmában mindez másként, majdnem

fordítva történt. Időről időre kijelölték ugyan a fő csapás irányát, a végrehajtásban mégis sok volt az

esetlegesség. A személy szerint kijelöltektől eltekintve a tömegeknek elsősorban nem azért kellett meghalniuk,

mert feltétlenül meg kellett halniuk, hanem azért, mert elhurcolásuk, elszállításuk, őrzésük „rendetlenül” történt.

Többnyire nem azért nem ehettek-ihattak egy hetekig tartó úton, mert nem akartak enni-inni adni nekik, hanem

azért, mert az ellátó rendszer nem vagy rosszul működött. (Amiként rosszul működött a táborok ellátása is,

őrzése is, ellenőrzése is.) Mindent összevéve így is milliók lelték halálukat a szovjet táborok felé tartó úton és a

táborokban, noha ezekben sem gázkamra, sem krematórium nem működött. A rendszerbe „rendszert” majd

leginkább Berija vitt be, igyekezvén a táborokat produktív munkaforrássá átalakítani. Ez azonban azzal az óriási

veszéllyel járt, hogy minden nagyobb vállalkozás újabb és újabb letartóztatási hullámot válthatott ki, és az

áldozatokat ott szedték, ahol éppen találták.

Sztálini gyakorlat

Mindenesetre – eltérően a náci esettől – a sztálini gyakorlat lényegében elszakadt az eredetileg humanistaként

megfogalmazott ideológiától, amely az ember szabadságára és jólétére apellált, az emberi kultúra legmagasabb

értékeire és annak kontinuitására hivatkozott. Bár ezt az ideológiát továbbra is hirdette. Így ellentét keletkezett

szöveg és tett, tan és gyakorlat között. Ezért azután időről időre az „eredeti” ideológiai elemek alapján a vezetés

számonkérhetővé vált. Valóban így is történt: a későbbiekben a sztálini és poszt-sztálini berendezkedés

lebontásának első, közvetlen eszköze ez az „eredeti” ideológia lett. Magyar, lengyel, cseh és a „revizionisták”,


56-osok és 68-asok nem a polgári demokrácia, hanem a szocialista tanok alapján léptek fel, és kérték, követelték

az azokhoz való „visszatérést”, a szocialista demokrácia megvalósítását, a terror megszüntetését, a cenzúra

felszámolását és mindent, ami csak az eszükbe jutott a régi szép időkből.

Sztálin örökre adós maradt az egy országban felépítendő szocializmusnak még a vázlatával is. Az ideológia

konkretizálása helyett pragmatikus hiánypótlást hajtott végre, aminek a középpontjába az állandó imperialista

fenyegetés elleni védelem kérdése került. Ezzel indokolta, hogy a bürokrácia leépítése helyett egy minden

korábbinál nagyobb állami bürokráciát kell kiépíteni, hogy az eredetileg szóba jött népi milícia elvét elejtve

minden ismertnél nagyobb és jobban felszerelt hadsereget kell létrehozni, hogy emiatt a nehéziparnak kell

minden egyébbel szemben az elsőbbséget biztosítani, és nem szabad törődni azzal az „áruéhséggel”, ami az

ország lakossága részéről mutatkozik. Mennyire volt mindebben igaza?

A második világháborút ő maga és sokan mások e politika igazolásának tekintették. Ez az érvelés azonban csak

a harmincas évekre vonatkoztatható helytálló módon, és ott is elsősorban 1936-tól kezdődően, midőn Hitler

elkezdte a masszív háborús készülődést és egyúttal a szovjetellenes fenyegetőzést. Ezt megelőzően 1919 óta

nem volt olyan hatalom a világon, amely komolyan gondolt volna a Szovjetunió megtámadására. (A nagy

intervenciót a győztes szövetségesek 1919. március végén elejtették.) Mi történt ezzel szemben éppen a

harmincas évek végén a Szovjetunióban? Sztálin kiirtotta a hadsereg addigi krémjét, és akit nem végeztetett ki a

tábornoki karból, az börtönbe került. 1939-ben Sztálin szerződést kötött az egyetlen hatalommal, amelytől

igazán félnie kellett volna, hogy azután úgy járjon, mint az egyszeri juhászlegény – azzal a különbséggel, hogy

amikor a farkas valóban megjelent, még ő maga sem akart hinni a szemének.

Arra a kérdésre, hogy vajon az iparosítás mezőgazdaság által való finanszíroztatásának a tétele egyáltalán igaz-e

– nos, erre nem tudok válaszolni. Az általános tapasztalatok alapján ez nehezen hihető. Arra sem, hogy ennek az

eljárásnak volt-e szerepe abban, hogy a szovjet hadsereg sokkal jobban helytállt, mint azt bárki is sejtette volna

(egyébként nem a korábbi, hanem a háború alatt újonnan telepített iparra támaszkodva). Egyszer meg kellene ezt

alaposan vizsgálni közgazdász szemmel is. Mindenesetre az a mezőgazdaság, amely – a kollektivizálásnak

„hála” – 1938-ban kevesebbet termelt, mint 1913-ban, aligha nyújtott nagy segítséget a hadsereg ellátásának.

Totális állam?

Az állam szerkezetét és működését tekintve sokan egyaránt totálisnak vélik a náci és a sztálini rendszert. A

német történészek közül azonban e tételt már többen kétségbe vonták a nácizmus vonatkozásában, és rámutattak

arra a hatalmi káoszra, ami a totális hatalom igényét mindvégig kísérte. A nácizmus keretében Hitler

egyeduralma bontakozott ki, amit potenciálisan a háború éveiben különösen naggyá nőtt és önállósuló terror-

trió, a Schutzstaffeln–Sicherheitsdienst–Gestapo félelmes hármasa kérdőjelezhetett meg, miközben a hatalom

korábbi pillérei – a nagytőke és a hadsereg – sokat veszítettek jelentőségükből. És veszítettek – főként –

hatékonyságukból. Az utóbbi időben néhány szerző a sztálini rendszer totális voltát is feszegetni kezdte.

Rámutatnak a regionális és helyi hatalmi tényezőkre, amelyek – többek között a hatalmas távolságok és a

modern ellenőrzési lehetőségek hiánya okán – eltérhettek és olykor el is tértek a központi instrukcióktól,

továbbá a hosszú „átviteli” láncra, ami a központ és az alsó kiscsoportok között úgy-ahogy működött és sok

egyéb olyan körülményre, ami a totalitás igénye ellenében hathatott. Valójában úgy tűnik, hogy a „totális” szó

alkalmazásának jogossága az emberi viszonyokra még a legszigorúbb diktatúrák esetén is kétségessé vált, mert

ahhoz minden esetben korlátozó tényezőket kell figyelembe venni, ami viszont magát a totalitást teszi

kérdésessé.

Mindenesetre a totális diktatúrára törekvő két rendszer – a hasonlóságok mellett – lényeges eltéréseket is

mutatott. Sztálin minden más szervezetet igyekezett a pártnak alárendelni, és ez globális értelemben sikerült is

neki. A legfelső hatalmi szervezetektől kezdve a legalsóbb sejtig mindenütt a pártszervezet lett a mérvadó

tényező, és nem lehetett vitás, hogy a birodalmi, a köztársasági, a helyi, az üzemi stb. hierarchiában a párt első

embere az első ember. Az állami szervezeteknek a végrehajtó, a szakszervezeteknek a parancsokat továbbító és

„megértető”-nevelő feladat jutott, amit azután a párthoz kapcsolódó további társadalmi szervezetek, tagozatok

egészítettek ki ugyancsak népnevelő aspektussal. Bár közismert, hogy a sztálinizmus keretében létrejött számos

„összefonódás”, és egyes embereknek sikerült többféle hatalmi pozíciót összegyűjteniük, a rendszer alapjában

véve eléggé világos és áttekinthető lett.

A nácizmus szerkezete ezzel szemben sosem vált ilyen rendezetté. Párt és állami intézmények anélkül

tevékenykedtek egyazon hatalmi ágban, hogy valaha is megállapították volna egymáshoz való viszonyuk

alapját, egyes hatalmi övezetekben a hagyományos hatóságok mellett újakat hoztak létre, anélkül, hogy a régit

felszámolták volna, vagy hogy legalább elhatárolták volna egymástól működési területüket. A párt- és az állami

apparátusokban ezért az „aki bírja, marja” elve érvényesült. Ez a Hitlertől kiinduló nemtörődömség vezetett el


oda, hogy – mint említettük – az SS–SD–Gestapo háromsága elszabadulhatott, ami viszont sosem esett meg a

megfelelő szervekkel a szigorúbban felépített és ellenőrzött sztálini birodalomban.

A náci és a sztálinista rendszer keletkezésében, elméleti alapjaiban és működési módjaiban tehát nagy eltérések

mutathatók ki (amelyeken belül azonban hasonlóságok is meghúzódnak), ám másfelől arculatuk mégis nagyon

hasonlóvá vált egymáshoz (az analógiákon belül észlelhető eltérésekkel). Ez valószínűleg már csak azért is

fatális volt, mert két egyeduralomra épülő diktatúra bizonyos vonásokban elkerülhetetlenül hasonlóvá válik. E

hasonlóságok azonban távolról sem merülnek ki az egyeduralmi rendszer szükségképpeni elnyomó, korlátozó,

szelektáló, szellemileg cenzúrázó, propagandisztikus és terrorista szerepkörében. Ha a vizsgált két rendszer

működése kizárólag e negatívumokra korlátozódott volna, úgy aligha futja be akár az egyik, akár a másik

ismeretes karrierjét, és megértésük mindenesetre sokkal kevesebb elméleti gondot okozna.

II. Hasonlóságok

A legfontosabb hasonlóság azzal kezdődik, hogy a hatalom megragadásában és valószínűleg működtetésében is,

mindkét rendszer hatalmas tömegszimpátiára támaszkodhatott. Ugyanakkor az utókor és a történész egyik

legnehezebben megválaszolható kérdése abban áll, hogy e tömegtámogatás megnyerésének miben állt a titka. Ez

a kérdés volt az első számomra a két rendszer összehasonlításának megkezdésekor. Azzal válaszoltam rá, hogy e

titok nem a minduntalan hangoztatott „szociális demagógiában”, és a bolsevikok esetében sem az ígéretes

szocializmuskép lobogtatásában rejlett, minthogy Hitler e demagógiát a valóságban nem alkalmazta, követendő,

a nagy utópiát valamelyest konkretizáló szocializmuskép pedig sosem született. Mindketten valójában egy, a

földi boldogság messzi jövőbe helyezett ígéretével dolgoztak, miközben a közeljövőre nézve gyakorlatilag nem

ígértek mást, mint vért és verítéket, harcot és munkát. Ez volt a két elmélet metafizikája, és mint ilyen, jó ideig

nagyon jól betöltötte feladatát.

Azt hiszem, hogy a vezér–tömeg kapcsolat kialakulásában és megszilárdulásában azonban további, a két

rendszerben egyaránt megtalálható elemek is szerepet játszottak. Hitler, Sztálin is a nagy tömegek (a

Volksgenosse, a tovaris) nevében szólalt meg és hozzájuk beszélt. Megszólították és mintegy megtestesítették e

tömegeket. Olyan rétegeket, amelyekről a cárok, császárok, miniszterelnökök és más úri népek

proklamációikban még sohasem emlékeztek meg. Már ezzel, továbbá azáltal, hogy a jövőt is nekik ígérték,

megbecsülték és mintegy felemelték e tömegeket, önbizalmat adtak számukra. A felemelkedés zálogai és

egyúttal szimbólumai lettek, annál is inkább, mivel ők maguk is az alsó néprétegek sűrűjéből bukkantak elő, és

lehettek, lettek mindenek vezérei.

Mi több, a már kiépített diktatórikus rendszerek, ha nem is a jólét, de legalább a jobb, a biztonságosabb lét

elemeit is megteremtették a nagy tömegek számára. A nácik ugyan ezrével hurcoltak embereket koncentrációs

táborokba és börtönökbe, majd milliókat gyilkoltak meg többnyire a németektől távol eső földterületeken, a

sztálini rezsim tízezrével, majd száz-ezrével és a nácikhoz hasonlóan ugyancsak milliós nagyságrendben szedte

áldozatait, de bármekkora volt is az áldozatok számának végösszege, ez a szóban forgó lakosságnak

mindenképpen csak elenyésző töredékét tette ki. Sok millió ember viszont biztos munkához jutott, általában

nem fenyegette az éhezés és az éhhalál (a Szovjetunióban e szempontból voltak kivételes időszakok), és egy

többé-kevésbé alacsony szinten hozzájutott a megélhetés feltételeihez.

Sőt, a tömegek ennél sokkal többhöz is hozzájutottak. Mindkét rendszer azon volt, hogy „nevelési” okokból,

saját népi, illetve proletár jellegének igazolásaképpen is, az általa kultúraként elismert értékeket eljuttassa a

tömegekhez. A Szovjetunióban nagy kampány vette kezdetét az analfabétizmus megszüntetése érdekében

(amire Németországban nem volt szükség), és mindkét országban valóságos népművelő -szórakoztató

nagyvállalatot építettek ki annak érdekében, hogy a rendszer beférkőzhessen az emberek szabad és

magánéletébe is. Ennek a szolgálatába állították a kiadói tevékenységet, a színházat, a mozit, és létrehozták az

egyesületek sokaságát, amelyek kereteiben az emberek olcsón szórakozhattak, kulturális tevékenységet

fejthettek ki, kirándulásokon vehettek részt, sportolhattak, táncolhattak stb. A nagy rendezvények,

kongresszusok, felvonulások egyszerre szolgálták a rendszer presztízsének növelését, erejének demonstrálását, a

tömegek elkábítását és szórakoztatását. Mindkét rendszer az ünnepek és ünneplések sokaságát rendszeresítette

hasonló célok érdekében, és kialakította ezek rituáléját is. A két nagy diktatúrakísérlet tehát kétségkívül juttatott

olyan értékeket a széles tömegeknek, amelyeket azok örömmel fogadhattak és megbecsülhettek.

A fentiekkel szorosan összefüggött, hogy mind a nácik, mind a bolsevik vezetés hallatlanul nagy fontosságot

tulajdonított az egyszerű, ám világos és határozott népnevelésnek, a tömegek indoktrinációjának. A propaganda

rendkívül széles tevékenységi területeket rendelt maga alá; voltaképpen mindazokat a tevékenységeket,

amelyeket a fenti bekezdésben megemlítettünk. Az áttételes propaganda mellett azonban nagy szerephez jutott a

direkt propaganda is, aminek fő eszközeit: a sajtót, a rádiót, a filmhíradót a szóban forgó rendszerek uralmuk


szolgálatába állították. Talán helytálló az a megfigyelés, hogy míg e direkt propagandában a nácik döntően

érzelmekre igyekeztek hatni, és azon voltak, hogy hisztériát keltsenek az „ellenség” ellen, addig a szovjet

rendszerben igyekeztek megőrizni a racionalitás és a tudományosság látszatát.

Ugyanakkor mindkét rendszer gondosan szelektálta a kulturális örökséget és irányította az élő kultúrát,

aprólékosan megválogatta az ismeret-, valamint híranyagot, amelyet el akart juttatni a tömegekhez. A

feketelista, a cenzúra, a művészek ki- és letiltása, könyvek és lapok bezúzása mindkét országban napirenden

volt. Sztálin a 30-as évek első felében száműzte, feldaráltatta és mindenestől eltüntette azt a hallatlanul

termékeny és dinamikus kulturális életet – a művekkel és a szereplőkkel együtt –‚ ami a húszas évek

szabadságmámorában megszületett. A lábra kapó szocreál irányzattól eltérő termékek eltűntek az Ermitázs

falairól csakúgy, mint a könyvtárakból. Végül egész tudományágaktól is megvonta a létjogosultságot, és ebben a

birodalomban genetikáról, közgazdaságtanról, szociológiáról, pszichológiáról nem eshetett szó, miközben más

tudományokat – mint például a biológiát – vakvágányra tereltek.

Művészet és tudomány

A náci Németország még átmenetileg sem dicsekedhetett kulturális felvirágzással. Dicsekedhetett viszont a

Gleichschaltunggal, a kultúra és a tudományok jeles művelőinek emigrációba kényszerítésével, könyveik

nyilvános elégetésével, mintegy 10 ezer tabló megsemmisítésével, a szovjet építészettől semmiben sem

különböző tér- és épületóriásokkal, sarló és kalapács nélküli masszív hősök és hősnők szobraival, valamint a

Sztálinéhoz hasonló Hitler-mellszobrok szériáival. A hivatalos náci művészet semmivel sem volt kevésbé fád,

unalmas és érdektelen, mint sztálinista megfelelője. A nácik nem vettek kifejezetten üldözőbe tudományágakat,

hanem „csupán” saját faji elveiket akarták valamennyiben érvényesíteni. A szellem szabadságának megvonása

és a szabadon gondolkodó személyek üldözése mégis megteremtette a maga keserű gyümölcseit: a nagy múltú

német tudományos élet megszürkült, ellaposodott és még azokon a területeken sem mutatott fel átütő

eredményeket, ahol pedig az a nácik szempontjából is létszükséglet volt. (Atomfizika.) Mindemellett a náci

állam nagy összegeket költött új vagy elhanyagoltnak vélt kutatásokra, tudományágak kifejlesztésére. Ezek

között az első helyen állt a geopolitika és a fajkutatás. Az erőltetett és jórészt tudománytalan programok legfőbb

káros következménye abban állt, hogy a náci próbálkozások és az azokon alapuló rémtettek magukat a

tárgyköröket is diszkreditálták. Ezért e kérdésekről a nácizmus bukása után évtizedekig sehol sem lehetett még

csak beszélni sem, holott mind a geopolitikának, mind a fajták (és nem fajok) tudományos vizsgálatának

megvan a létjogosultsága.

Mindkét rendszerben kifejlődött „a személyi kultusz”, és úgy tűnik, hogy egy személyes jellegű diktatúrában ez

egyszerűen elkerülhetetlen. Akár akarja ezt a diktatúrát megszemélyesítő személy, akár csak enged neki, az

úgyszólván automatikusan kialakul. Szükség van rá, mert ő a rendszer szimbóluma, megtestesítője, védnöke, és

hozzá képest a diktatúra összes többi szereplője csak amolyan felcserélhető aprószent. Ő azonban

nélkülözhetetlen, és – úgy tűnik – pótolhatatlan is. Más témakörbe tartozik, de talán nem érdektelen

megemlíteni, hogy a halálukra váró diktátorok legnagyobb és fájó problémája, az utódlás kérdése szinte

sztereotip módon mindig visszatér. Már Lenin sem találta az utódját, és ugyanebben a hajóban evezett Mussolini

és Hitler is, míg Sztálin élete utolsó évében éppen azon fáradozott, hogy eltüntesse azokat a vezetőket, akik az

utódlásra egyáltalán igényt támaszthatnának.

Végül meg kell említenünk a legfeltűnőbb rendszerbeli hasonlóságot a nácizmus és a sztálinizmus

vonatkozásában: a hatalmat alátámasztó rendkívül nagy elnyomó apparátus és az általa kifejtett terrort. Puszta

terrorral – mondtuk – e rendszerek nem boldogulhattak, de nem tudtak meglenni terror nélkül sem. Az ellenség

ugyanis valamilyen formában mindig létezett és újratermelődött. Igaz, hogy egy idő után elenyészővé vált,

illetve csak csendes zugokban húzódott meg. Már csak sejteni lehetett, illetve csak a mindenkori hangulat és

egyéb jelentésekből lehetett tudni, hogy a lakosság egyik vagy másik rétege, esetleg széles népcsoportok, vagy

akár a lakosság döntő részei elkedvetlenedtek, vállat vonogatnak, megjegyzéseket tesznek, netán a hivatalos

„vonalon” kívül keresnek vigasztalást, vicceket mesélnek, templomba járnak vagy titokban imádkoznak. Mégis,

a diktatúra számára a legkisebb veszély is veszély. Valójában szörnyű csalódás, hogy nem követik mindenben

útmutatásait, és hogy az összlakosságnak mindig van egy olyan százaléka, amely – minden felvonulás, éljenzés,

zászlólengetés ellenére – nem válik fasisztává, nácivá, bolsevikká. A terrorra tehát elengedhetetlenül szükség

van, ez a diktatúra szép, mosolygó külső megjelenésének az egyik legfontosabb belső biztosítéka.

Hitler „hátrányai”

Az ellenséget tehát nem kell „kitalálni”, de ha már egyszer létezik, a kitalált ellenségeket is hozzá lehet csapni.

Hitler is megtette ezt, bár kései nagy bánatára valószínűleg távolról sem abban a mértékben, mint Sztálin. Hitler

a rendszer valódi ellenfeleinek félreállítása és –részben – megsemmisítése mellett meggyilkoltatott olyan


álellenségeket, mint amilyenek az SA vezetői voltak, továbbá befolyásos konzervatív személyiségeket,

tábornokokat és más főtiszteket. A háború vége felé azonban sajnálkozott azon, hogy nem irtotta ki a

Reichswehr egész élgárdáját, mint ahogyan azt a maga hadseregében Sztálin megtette, és minduntalan azzal

vigasztalta magát, hogy az általa elmulasztott nagy leszámolásokat egész társadalmi csoportokkal majd a háború

győztes befejezése után fogja végrehajtani. (Leszámolást a bírói testülettel, egyáltalán a jogászokkal, az „önző”

nagytőkével, a katolikus egyházzal.) Sztálinnak e tekintetben nem kellett bánkódnia, és vigaszra sem szorult.

Csakúgy, mint Hitler és Mussolini, az emberi társadalmat masszának, anyagnak tekintette, de „saját” anyagának

kezelésében mindkettejüknél gátlástalanabbnak mutatkozott. Ő nem függött társadalmi rétegek jóindulatától,

mint Hitler a nagytőkétől, nem kellett tekintettel lennie egy hagyományos hadsereg elvárásaira és óhajaira,

minthogy az övé egy új hadsereg volt, amely mindenben tőle függött, sőt, még az egyház kezelése kérdésében

sem volt szüksége arra, hogy bárkire, mondjuk például a Vatikánra és a világ katolikusainak véleményére

tekintettel legyen. Sztálin e tekintetben jóval szabadabban léphetett fel, mint bármely nyugat-európai diktátor

társa. Mégis hinni lehet, hogy olykor ő is kénytelen volt észrevenni olyan korlátokat, amelyet a mindenek

ellenére létező közvélemény, illetve a tőle függetlenül kialakult helyzet szabott. Ez történt például akkor, amikor

a kollektivizálás ütemét lelassította, és még sokkal látványosabban a háború kirobbanása után, midőn gyökeres

változtatásokat hajtott végre uralkodási stílusában, a tisztikar, az egyház kezelésében, a történelemszemléletben

és így tovább.

Hitler egy tekintetben érezte teljesen kötetlennek magát, és ez a „zsidókérdés” megoldása volt. Azt hitte, hogy

az antiszemitizmus mind Németországban, mind a világban eléggé elterjedt és eléggé mély ahhoz, hogy a

gyilkolás és a terror szenvedélyét a zsidók ellen fordíthassa. Hatalmas irodalom bizonyítja, hogy e téren a

„Führer” nem kalkulált rosszul, hiszen a zsidók megmentése érdekében nem történt érdemleges és hatékony

lépés, a tiltakozások halványak és eredménytelenek maradtak, a nácik szinte akadály nélkül végezhettek több

millió zsidóval. Mindez igaz, megfelel a történelmi valóságnak. Ezúttal mégis arra szeretném felhívni a

figyelmet, hogy az Endlösung minden tényleges „sikere” ellenére mégsem volt igazi náci siker. Németországban

két ízben próbálkoztak azzal, hogy a népharagot a zsidók ellen kihasználják, ám mindkétszer csalódniuk kellett.

A német néptömegek sem 1933-ban, sem 1938-ban nem lódultak neki, hogy zsidókat verjenek vagy akár, hogy

boltjaikat, műhelyeiket, zsinagógáikat és imaházaikat megsemmisítsék. A náci alakulatok mindkét alkalommal

egyedül maradtak az utcán. Bár világossá vált, hogy az önös érdeket azért fel lehet piszkálni, és a zsidók

vagyonának megszerzéséért egyes emberek sokféle aljasságra is képesek, a nácik mégis jónak látták, ha a

zsidókra irányuló terveiket a titok sűrű leple alatt valósítják meg. Mi másra volt ez bizonyíték, ha nem arra,

hogy az Endlösung a széles néptömegekkel nem volt elfogadtatható?

Így vagy úgy, az elnyomó apparátus és a terror gyakorlása mindkét rendszerben elemi szükség volt, és a

későbbiekben elemi igénnyé vált, ami a „szükségesség” vagyis a tényleges ellenség felszámolása után

pótellenséget keresett magának.

Végül a hasonlóság szálaival köti össze a két rendszert az is, hogy egy ideig csillaguk felfelé emelkedett, a két

birodalom erősödött és terjeszkedett, majd mindkettő elbukott. Az egyik szerfelett gyorsan és robbanásszerűen a

maga gyújtotta lángokon pusztult el, a másik ugyanolyan lassan és kínosan halt el, ahogyan kialakult és ahogyan

mindenkor élt.

2. Képek


1. A román nemzet történetírója. Nicolae Iorga

NIEDERHAUSER Emil

A román nemzet történetírója

Nicolae Iorga

Az idei könyvnapra jelenik meg Niederhauser Emil: A kelet-európai történetírások a nemzeti fejlődés korában c.

monográfiája. (A szerk.)

Nicolae lorga (1871–1940) neve jól ismert a kelet-európai történetírásban, kétségtelen: mind a mai napig ő a

román történetírás nemzetközileg is legismertebb személyisége. Életútja a századforduló Romániájában indul,

amely még a nagyhatalmak árnyékában áll, s ennek megfelelően kell politizálnia. Iorga azonban már 1918 előtt

mintha az 1918 utáni Romániát készítené elő, s mintha azzal számolna: létrejötte után ebben az új államban a

történetírás császára vagy pápája lesz, vagy mindkettő egyszerre.

Már életében legendás alakká vált, nimbuszok szövődtek körülötte. Joggal, hiszen annyira központi alakja volt

nemcsak a történettudománynak, hanem egyszerűen országa egész fejlődésének. Rendkívüli egyéniség volt,

akinek személyes varázsa alól kortársai közül senki sem tudta kivonni magát, és akinek még emléke is, minden

kritika mellett, tiszteletet parancsol ma is. Lengő szakállával, széles gesztusaival és nagyúri bonhómiájával,

mintha még ma is élne és működne.

Termékenysége bámulatos, szinte érthetetlen. Élete vége felé állították össze először műveinek bibliográ1 1934-

ig 1003 kötet, 12 755 cikk, 4963 ismertetés. És hol volt még ekkor az életmű lezárásától! Ma sem lehet egészen

pontosan tudni munkáinak számát, hozzáértők mintegy 20 000 címre becsülik, s ebből 1200 az önálló kötet.

Tegyük hozzá mindjárt, némi magyarázatként: önálló kötetei olykor csak egy-egy nagyobb tanulmány

terjedelmét érik el. Sok témát többször is megírt, egyre nagyobb terjedelemben, aztán különböző idegen

nyelveken is kiadta (persze, minden esetben egy kicsit változtatva is a szövegen). Folyóiratában, a „Revista

istorică”-ban jelent meg ismertetéseinek a zöme, olykor persze éppen csak egy-egy mondat, hogy ebben vagy

abban a folyóiratcikkben hasznos adatok vagy érdekes szempontok találhatók ehhez vagy ahhoz a kérdéshez. De

még ezekkel az óhatatlan megszorításokkal is bámulatos ez az életmű. S még bámulatosabb, ha figyelembe

vesszük közéleti tevékenységét. Az első világháború előtt nyári egyetemet szervezett, 1919-ben a képviselőház

elnöke, már korábban politikai pártot alapított, 1931–1932-ben miniszterelnök is volt (nem sok eredménnyel, de

ez nem rajta múlott, hiszen a világgazdasági válság idején vállalta el ezt a méltóságot), közben is állandóan

képviselő volt, szinte naponta politikai vezércikkeket írt újságjában. És közben rádióelőadásokat tartott, vidéki

városokba járt ugyancsak előadásokat tartani (esetleg az előadóterembe lépve tudta meg, miről is kell beszélnie,

s aztán egy órán át beszélt), ott volt a nemzetközi kongresszusokon, előadott megint, vitatkozott, érvelt... És írt

verseket, színdarabokat, még szépirodalmat is fordított, bár ez utóbbiakat inkább ifjúkorában vétkezte.

Életútja

Ötéves volt, amikor ügyvéd atyja meghalt, az özvegy viszonylag szegényesen tudta felnevelni, de hamarosan

ösztöndíjakból tudott megélni. Iaşiban végezte el az egyetemet, ekkor a szocialista eszmékkel is

megismerkedett, bár élete további során ennek nem lett folytatása, polgári demokratikus meggyőződésű volt.

1888-ban tette le az érettségit, beiratkozott az egyetemre. 1889 őszén már le is tette valamennyi egyetemi

vizsgáját. 19 éves, amikor publikálni kezdett, 1890-ben. Ekkor küldték négyéves külföldi tanulmányútra. Előbb

Párizsba, azután Berlinbe ment. Középkori egyetemes történetre specializálta magát, Philippe de Mézières 14.

századi ciprusi kancellár életrajzát írta meg, Berlinben megvédett doktori disszertációja is egyetemes történeti,

Tamás saluzzói őrgrófról szól. Hazatérése után a bukaresti egyetemen megkapta az egyetemes történeti

tanszéket, bár egy éven át csak helyettesként (a gyorsan feltörő fiatalembernek már akkor voltak befolyásos

ellenségei). 1897-ben már akadémiai levelező tag, de megint az idősebbek ellenállása miatt csak 1911-ben

választották meg rendes taggá. Az 1907-es nagy parasztfelkelés idején a parasztok mellett foglalt állást. Akkor

már egy éve adta ki Neamul românesc (A román nép) című lapját, amelybe haláláig írta a vezércikkeket. 1908-

ban alapította meg hamar híressé vált nyári egyetemét Vălenii de Munteben, ahol maga is mindig tartott

előadássorozatokat. Az első világháború kitörése után az antant oldalán való belépés mellett agitált. Az 1930-as

években élesen szembefordult a hitleri fasizmussal és annak hazai követőivel, a Vasgárdistákkal. A fasizmus

Mussolini-féle változata iránt azonban elnéző volt. 1940. november 27-én a Vasgárda lázadása alkalmából saját

házából hurcolták el és meggyilkolták. Megrendítő befejezése egy olyan életnek, amelynek értelmét mindenkor

a nemzet, az ország szolgálatában látta, s ezért valóban többet tett, mint történész kollégái.


Föld, nemzet, eszme

1894-ben, előadásai megkezdésekor fejtette ki első ízben elméleti nézeteit a történelemről: a történetíró feladata

az emberi tevékenység sokoldalú kifejtése, a történelemtől idegen szempontok elutasítása. Ranke volt az

eszményképe, a források tanulmányozása, ugyanakkor elvetette a pozitivista elméletet arról, hogy a

történelemben volnának törvényszerűségek.

1911-ben tartott székfoglaló előadásában a régész Tocilescu tevékenységét kellett volna méltatnia, hiszen annak

a helyére választották be az akadémiába. Iorga ehelyett Tocilescu és Hasdeu romantikus módszerét bírálta,

nemzeti elfogultságukat. (Húsz évvel később majd vele szemben hangzik el hasonló bírálat.)

Elméleti nézeteit egyéb munkáiban is fejtegette. Mindig a nép, illetve a népek álltak elvben történeti érdeklődése

középpontjában, a személyeknek is csak ebben a vonatkozásban tulajdonított jelentőséget. Minden népnek

megvan a maga hivatása, s az egyes népek történetét sohasem szabad az egyetemes történettől elszigetelten

vizsgálni. Persze egy nép jelentőségét nem a terület és a lélekszám adja meg, írta 1900-ban, hanem erkölcsi

ereje. 1938-ban a zürichi nemzetközi történész kongresszuson tartott előadásában azt fejtette ki, hogy a

történelemben van néhány állandó elem, ezek adják a történeti fejlődés vázát. A három legfontosabb a föld, a faj

(vagyis a nép, illetve a nemzet) és az eszme (egy-egy korszak uralkodó eszméi). Történetelméleti elveit élete

végén egy nagy összefoglaló műben akarta kifejteni, ez azonban csak töredékeiben maradt fenn.

Nagyszabású okmánykiadásairól már szóltunk, mintegy 30 000-re tehető az általa elsősorban külföldön

felkutatott és publikált források száma. Ezek azonban majdnem mind román történeti vonatkozásúak. Ez is

mutatja, hogy mindvégig fennmaradó egyetemes történeti érdeklődése mellett alapjában véve a román

történelem izgatta elsősorban.

A parasztok nemzeti szerepe

Eléggé fiatal volt még, amikor 1905-ben egy német sorozat számára, ottani felkérésre megírta a román nép

történetét 2 kötetben. A hozzáértők szerint egyik legjobb munkája. Már itt fejtette ki később is sokszor előhozott

nézetét, hogy az Itáliából bevándorolt paraszttömegek jelenléte révén erőteljes romanizálás ment végbe

Dáciában, amely a dáko-román népet alapvetően latin jellegűvé tette, a romanitás keleti előőrsévé, az egyik

Romaniává a sok, Nyugat-Európában kialakult Romania, vagyis neolatin állam mellett. A parasztok iránti

rokonszenve mutatkozott meg abban, hogy szerinte a román parasztok sokáig megőrizték szabadságukat, ezért

alakult ki olyan későn a román állam. Az osztályok sokáig még nem ellenségesen álltak szemben egymással. A

jobbágyrendszert az oszmán fennhatósággal magyarázta.

A szintézishez gyűjtött anyagot azután egyes témák szerint még bővebben is kifejtette. Megírta a román egyház

történetét 2 kötetben (1908–1909), a román hadsereg történetét ugyancsak 2 kötetben (1910–1919), a román

kereskedelmet (1915), az erdélyi és magyarországi románok történetét (1915), a román sajtó történetét (1922), a

kézművesség történetét (1927), a közoktatás történetét (1928). 1904-ben Nagy Istvánról, 1935-ben 2 kötetben

Vitéz Mihályról írt monográfiát, 1927-ben az 1877–1878-as függetlenségi háború történetét, 1939-ben Bukarest

történetét, 1932-ben „Három király alatt” – félig visszaemlékezésként – Románia 1904–1930 közti történetét.

Egy egykötetes összefoglalása a román történelemről és civilizációról francia, angol, olasz és német nyelven

jelent meg, utoljára 1930-ban románul. 1935–1936 során 3 kötetben franciául írta meg a románok helyét a

világtörténelemben, ahol megint a különböző Romaniákról szóló nézetét fejtette ki. Az utolsó nagy szintézist, tíz

kötetben 1936–1939-ben jelentette meg. Mint előszavában írta, mindig az volt a törekvése, hogy a román

történelmet egyetemes összefüggésekben helyezze el, de ebben sajnos nem akadt követőkre. (Ekkorra már folyt

az „új iskola” állandó bírálata, Iorga mintegy nekik is tett ezzel szemrehányást.)

Világpolitika, világtörténelem

De bármennyire a román történelem a központ számára, egyetemes történeti elhivatásához sem maradt hűtlen.

Még a nyugati fejlődéssel is foglalkozott, főképp, ha délkelet-európai vonatkozásai voltak, ezért írt nagy munkát

a keresztes hadjáratok történetéről. De a legmaradandóbbat Bizánc, a Levante és Délkelet-Európa

vonatkozásában alkotta. Bizánc történetében nem a hanyatlást látta, hanem a római, görög, keleti és ortodox

egyházi elemeket harmonikusan ötvöző univerzális birodalmat. Már 1907-ben írt egy angol nyelvű könyvet

Bizáncról, 1934-ben pedig 3 kötetet „A bizánci élet történeté”-ről, ahol az egyes tartományok fejlődését is

vizsgálta, nemcsak a birodalom egészét. Különösen fontos volt 1935-ben kiadott „Bizánc, Bizánc után” című

könyve, amelyben azt bizonyította be, hogy a bizánci kultúra és stílus Konstantinápoly eleste után még

évszázadokig fennmaradt, éppen Romániában is, csak a nemzeti eszme megjelenésével tűnt le végképp.


Az oszmán birodalom is bizonyos értelemben Bizánc folytatása, hiszen számos intézményét örökölte és

továbbfejlesztette. Már 1908–1913-ban 5 kötetben megírta az oszmán birodalom történetét, ugyancsak Karl

Lamprecht német sorozata számára. Szinte hihetetlen, de törökül nem tudott, így csak a más nyelvre lefordított

török, meg a bizánci elbeszélő források és a 18–19. századi feldolgozások alapján írta meg könyvét.

1913-ban írta meg a balkáni államok újkori történetét, 1914-ben, röviddel a világháború kitörése után franciául

is megjelentette, kiegészítve. A Balkán-háborúk eseményeiből csak a román hadsereg tevékenységét ismertette,

Bulgária esetleges győzelme 1913-ban Romániát másodrendű katonai hatalommá szorította volna le, ezzel

indokolta a román beavatkozást a második Balkán-háborúba. De a balkáni kérdések végső rendezését (1914

őszén) a balkáni és a dunai népek olyan politikai szövetkezésében látta, amely minden nemzet jogait tiszteletben

tartja. Ugyancsak 1914-ben egy tanulmányában arra utalt, hogy a második Balkán-háború utáni helyzetben

Romániának törődnie kell a határaikon kívül a félszigeten élő románokkal, ennek történeti előzményeit kívánta

megadni. A balkáni államok történetét azután 1925-ben újra kiadta, most már 1924-ig, a győzelmes átalakulásig

követte az eseményeket.

Írt francia (1919), német (1918) és osztrák (1918) történetet, sőt Amerika történetét is (1930), mindig a

románokkal összekapcsolva, megírta a rajnai (1912), a dunai (1913), a földközi-tengeri (1914) és az óceáni

kérdés (1919) történetét, az európai politikai intézmények és társadalmak történetét (1927), a szabadság

eszméjének fejlődését (1928), ebben az ókorban és a középkorban több, szervesebb szabadságot látott, mint a

mechanikus és statisztikai demokrácia korában, vagyis a kapitalizmusban.

1937-ben az egyetemes történeti intézet megnyitásakor a hasonlóságok, párhuzamok és ismétlődések kutatását

jelölte meg az egyetemes történet alapvető feladataként, de összehasonlításai túl merészek voltak: a dák

birodalmat Attila hun birodalmával vetette egybe, a román népművészetet az Egyesült Államok indiánjainak a

művészetével. Ezek az összehasonlítások 1940-ben két kötetben megjelent munkájában is szerepeltek, ebben a

forradalommal szemben a francia abszolút monarchiát is igazolni akarta, XVI. Lajost éppen reformjai miatt

bírálta, amelyek szerinte a forradalom katasztrófájához vezettek.

Érzékenység, napi politika

Nem kétséges, hogy ennek a roppant gazdag életműnek igen gyenge pontjai is vannak. Néhány részletre,

pusztán illusztrációként, már utaltunk. Hadd említsük kétségbevonhatatlan nacionalizmusát, amely persze éppen

az 1918-ban előállt helyzetből táplálkozott, majdhogynem azt vetítette vissza a történelembe. Ennek

megfelelően elsősorban a magyar történészekkel vitatkozott, ahogy már előtte is sokan, meg a bolgárokkal.

Nagy szintézise II. kötetében hivatkozott pl. arra, hogy kutatásaival helyreállította a románok jogát, ezt már

senki sem veheti el tőlük.

Az érzékenység, a gyors reagálás a napi politikára természetes kell hogy legyen olyan embernél, akinek napi

teendőihez ez is hozzátartozott. Ennek behatolása a történeti munkákba ugyancsak érthető, és olykor pozitív

következményekkel is járt, de nyilván nemcsak azokkal. Elméleti nézetei sok szempontból elmaradottak voltak,

gyakorlata a politikai fejlődés hangsúlyozásával még inkább. Munkáinak olvasásakor az ember néha szinte csak

a széles gesztusokat látja, a szuggesztív, ráolvasásszerű hangot, amely annál hatásosabbnak van szánva, minél

kevesebb a tény mögötte.

Csakhogy mindezeket beleszámítva és levonva sem lehet kétséges, hogy a román történetírás legnagyobb

egyénisége volt. Ezért is követhetetlen, mert ezt a munkamódszert és ezt az ütemet más halandó ember nem

bírta volna el. Nemzetét szolgálta, jóban-rosszban. Ezért is volt olyan nagy hatással saját korára és a későbbiekre

egyaránt.

2. Képek


1. Ifjúság és pártpolitika

KOVÁCS Éva

Ifjúság és pártpolitika

1945–46

Míg az iskolákon kívül 1945 után egyre inkább a nyílt pártpolitikai érdekek döntötték el az emberek sorsát, a

pedagógusok igyekeztek mindent megtenni, hogy kizárják a durva politikai agitációt intézményeik falai közül.

Ebben – közös középosztályi értékrendjük miatt is – támogatásra találtak a Vallás- és Közoktatásügyi

Minisztérium (a továbbiakban VKM) szakapparátusában.

Politizáló középiskolások?

1945. március 25-én a Budapest-vidéki tankerületi főigazgató az alábbi problémát jelezte a VKM felé: „A

kispesti állami polgári fiúiskola igazgatója jelentette, hogy a tanulóifjúság a folyamatban levő erős szervezkedés

következményeképpen politikai pártokba lépnek be (sic!), igazolványuk van, mutogatják, s egymást belépésre

buzdítják.

Szóban a pestszenterzsébeti állami fiúiskola vezetője is jelentette ezt, azzal a hozzáadással, hogy az egyes pártok

titkárai is felkeresték az ifjúságnak az egyes pártokba való belépés engedélyezése ügyében.”

A fenti események gyors cselekvésre sarkallták a VKM-et. 1945. április 27-re minisztertanácsi előterjesztést

készítettek, kifejezve mennyire helytelenítik az ifjúság bevonását a politikai küzdelmekbe. „A 10-től 18 éves

tanulók értelme, ítélőképessége, akarati világa csak akkor fejlődhetik helyes irányban, ha ez az arra hivatott

nevelő lelkiismeretes vezetésével történik. A nevelői érzékkel természetszerűen nem mindig rendelkező helyi

politikusok jóvá nem tehető rombolást végezhetnek a gyermek lelkében, amikor a népi politika sokszor múló

jelszavainak hangoztatásával a fogalmak helyes kialakulását, az érettebb korban annyira kívánatos helyes

politikai magatartás szempontjából szükséges ítélőképesség megerősödését megakadályozzák, s a

személyeskedésig fajuló napi politikai harcok során az igazi tekintélyek tiszteletét is lerombolják.”

Azt javasolták, hogy a nép-, közép-, ill. középfokú iskolai nyilvános tanulók számára tiltsák meg a politikai

pártokba való belépést. A minisztertanács elfogadta ezt, és 1945. szeptember 27-én a Köznevelésben 51 711/45.

szám alatt megjelent a VKM közleménye, melyben az 1945. évi VIII. tc-hez igazodva a pártpolitikai jogok

gyakorlását a 20. életév betöltéséhez kötötték: „... annak a nagyfontosságú érdeknek a megóvására, hogy a

tanulóifjúság nevelése a nemzet egészének eszményei és célkitűzései szerint az egység és együttműködés

gondolatkörében történhessék, nyomatékosan felhívom a közép-, középfokú- és népiskolák vezetőinek

figyelmét arra, hogy az említett iskolák tanulói pártpolitikai mozgalmakban, felvonulásokban, pártpolitikai

gyűléseken sem egyénenként, sem ifjúsági szervezetek keretében nem jelenhetnek meg” – rendelkezett a

minisztérium.

A végrehajtásban nehézségeket okozott a politikai párt, még inkább a politikai gyűlés, felvonulás fogalmának

tisztázatlansága. A pécsi tankerületi főigazgató 1945. október 20-án kelt levelében csokorba gyűjtötte ezeket a

problémás kérdéseket. Döntésre várt, hogy az egyes politikai pártok ifjúsági szervezetei (SZIM*, Független

Ifjúság, NISZ, MADISZ stb.) pártnak tekintendők-e vagy sem. „Kérdés továbbá az is, hogy az ifjúsági

szervezeti tagság címén hordhatók-e a szervezeteket fenntartó politikai pártok jelvényei?” – írta a tankerületi

főigazgató.

A kérdéssel kapcsolatban a VKM III. ügyosztálya november 7-én készítette el állásfoglalását, amelyben kizárni

javasolta a „politikai pártok programkörébe” tartozó ifjúsági szervezeteket is az iskolák és a tanulók életéből.

Felajánlották; hogy a politikai pártok vezetőinek, ill. a Pedagógusok Szabad Szakszervezetének képviselőiből

összehívott értekezleten vitassák meg e problémát, hiszen olyan rendelet kiadását tartották szükségesnek, „...

melynek értelmében az iskolák igazgatói, tanítói és tanári kara a leghatározottabban léphetne fel a politikai

pártok részéről történő minden olyan beavatkozás ellen, mely az iskolák belső életét és a nevelők tekintélyét

veszélyezteti.”

Diákbizottságok

Különösen nagy aktivitást mutatott a tanulóifjúság beszervezése iránt a kommunista párt befolyása alatt álló

Magyar Demokratikus Ifjúság Szövetség (MADISZ). 1945 nyarán mozgalmat indított az iskolák


„demokratizálását” felgyorsító, a magyar demokráciát az iskolákon keresztül megerősítő ún. iskolai bizottságok

létrehozásáért. Hasonló szerepet szántak ezeknek, mint amit a közigazgatásban a nemzeti bizottságok vagy a

gazdaság területén az üzemi bizottságok, ill. a földigénylő bizottságok betöltöttek.

„A Madisz azt akarja, hogy az ifjúság közé emelt mesterséges válaszfalak lehulljanak, ezért kerületi és helyi

szervezeteiben kívánja foglalkoztatni a diákokat is, úgy, hogy azok a munkás- és paraszt ifjúsággal együtt

nevelkedhessenek” – írták az iskolai bizottságok létrehozásáról szóló tervezetükben.

A bizottságoknak joguk lett volna a diákság érdekképviselete mellett a tanítás módszertani, tantervi anyagába is

beleszólni. Ugyanakkor szerepet kívántak vállalni a tanárok igazolási eljárásaiban is. Az iskolákban már régóta

működő ifjúsági szervezeteket (önképzőkör, sportkörök, szakkörök) a MADISZ saját irányítása alá akarta vonni.

Az iskolai bizottság (I. B.) szervezete a pártok szervezeti felépítését igyekezett követni. Élére elnököt, titkárt és

jegyzőt választottak, az ülésekről jegyzőkönyvet vezettek (az I. B.-ülésen a tanári testület egy tagja tanácskozási

joggal bírt volna), tagjai közül végrehajtó és fegyelmi bizottságot kívántak választani.

A VKM III. ügyosztályának munkatársai az ifjúsági autonómia kiteljesedését a diákok belső életére, érdekeik

megfogalmazására, saját vezetőik kiválasztására, önképzésükre, sportéletükre, ünnepélyeikre stb. vonatkozóan

igen dicséretesnek tartották. Ezzel szemben szakmailag helytelennek, igazgatási szempontból

elképzelhetetlennek ítélték a tanulók beleszólását a tanítás módszereibe, a tanterv kidolgozásába. Egyenesen

megengedhetetlennek tartották a tanári igazolási eljárásban való részvételt. „... ha a diákság részt vesz a tanárok

leigazolásában vagy bármilyen fegyelmi felelősségre vonásában, ugyanakkor, mikor a saját igazoló és fegyelmi

eljárásait önállóan, a tanári beavatkozás teljes kikapcsolásával óhajtja végezni. Ez a természetes viszonynak – ti.

a felnőttek nevelő és irányító hatásainak a fejlődő ifjúsággal szemben – teljes fejtetőre állítását jelentené, s az

ilyen törekvések csak arra alkalmasak, hogy az ügy komolyságával együtt az őszinte, demokratikus fejlődést is

veszélyeztessék.”

A MADISZ sikertelen kísérlete – szervezkedésük legalizálására a tanintézeteken belül – nem csökkentette a

pártok igyekezetét a középiskolás korú ifjúság életének átpolitizálására. Ez a törekvés konfliktusokat okozott a

VKM apparátusával. Az ellentétek odáig fajultak, hogy 1946. június 24-én Nagy Miklós politikai államtitkár

elnökletével a minisztériumban belső értekezletet tartottak az ifjúság politikai nevelésének, pártokba való

belépésének témájában. A cél egységes állásfoglalás kialakítása volt. A VKM ezúttal elutasította a pártok

beengedését az iskola falai közé. „... a politikai pártok szerzői és nevelői tevékenységének az iskola falai között

a nevelés zavartalanságához fűződő érdekekre figyelemmel nem lehet helyt adni. Viszont tudomásul kell venni

azt a tényt, hogy a 16–18 éves ifjúság erős érdeklődést tanúsít a pártok élete iránt s ez irányú tájékozódási

törekvését megakadályozni nem lehet” – így szólt az értekezlet határozata, melyet Nagy Miklósnak a július 4-én

– most már a pártok részvételével – megtartandó megbeszélésen képviselnie kellett.

Szakapparátus kontra pártok

Az értekezleten a pártok (MKP, SZDP, NPP) és az ifjúsági szervezetek egy része (Független Ifjúság, MADISZ,

SZIT, SZIM, NISZ) képviseltette magát.

A tét az volt, hogy elérik-e a pártok képviselői a diákok párttagságának engedélyezését. Nagy Miklós –

taktikusan – az ifjúság demokratikus fejlődésének terepeként az 1946/47-es tanévtől (10 éves korosztály felett)

kötelezően megalakítandó diákönkormányzati szervezetet jelölte meg. Kiderült azonban, hogy a párt ifjúsági

szervezetek képviselői nemigen bíznak a többé-kevésbé demokratikusan megválasztott önkormányzati

bizottságokban. „A diákság egy része antidemokratikus magatartású, ha ezek kapnak többségre a bizottságban,

akkor a reakció fegyveréré válnak” – mondta a MADISZ képviselője. A NISZ delegáltja egyenesen attól félt,

hogy „... az önkormányzati jognál fogva esetleg olyan pártonkívüli ifjúsági szervezet alakuljon, amely a

demokrácia ellensége lenne”. Egyedül az FKGP ifjúsági szervezete tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy a

diákbizottságok választását nem szabad különböző megkötöttségekkel körülbástyázni.

Nagy Miklós a minisztérium nevében csak a 18 évnél idősebbek esetében látott lehetőséget a politikai párttagság

engedélyezésére. Ezt egészítette ki az a paraszt párti vélemény, mely szerint a pártélet elvonná a diákságot

legfőbb dolgától, a tanulástól. Szerinte az iskolák átpolitizálása azért is veszélyes, mert a tanárok sem tudnák

magukat függetleníteni tőle, s az „egyik diákban kisgazdát, a másikban kommunistát” látnának.

Az ellentábor hevesen védte álláspontját. A VKM munkatársai közül ezt a véleményt hangoztatta Kemény

Gábor is. Szerinte ki kell használni, hogy a 14–18 éves kora „politikai érlelődés folyamata”, ezért „igenis

foglalkoznia kell az ifjúságnak is a politikával”.


A jelen helyzetért a MADISZ képviselője felelőssé tette az 51711/45. sz. rendeletet. Erre vezette vissza, hogy

„fasiszta szervezkedések elsősorban a középiskolások körében ütötték fel a fejüket”. Szintén hátrányosnak

tekintette, hogy miközben a pártok nem jutnak be az iskolákba, a „régi” ifjúsági szervezetek (cserkészet és

vallásos egyesületek) szabadon működhetnek ott.

A SZIM delegáltja szerint gondoskodni kell a 14 éven aluli korosztály ilyen irányú neveléséről. Ők is tagjai

lehessenek az ifjúsági szervezeteknek.

Simon László VKM-államtitkár megjegyzése rávilágított a valós helyzetre: „... sok ezer azoknak a diákoknak a

száma, akik egyelőre titkosan tagjai a politikai pártoknak”.

Nagy Miklós azonban hajthatatlan maradt: ő az ifjúság politikai terepének a diákbizottságokat tekinti, s végső

érvként azt is megjegyezte, hogy „az orosz törvényhozás sem engedi meg, hogy az ifjúság 18 éves kora előtt

politikai pártokba léphessen”. Egyben megígérte a kérdéssel kapcsolatos rendelet előkészítésének

meggyorsítását.

A témával kapcsolatban 1946. augusztus 2-án újabb értekezletet tartottak. Ezúttal a pártok és az ifjúsági

szervezetek kiküldöttei mellett megjelentek a Katolikus Tanügyi Főhatóság és a Magyar Izraelita Országos

Intéző Bizottság képviselői is. Ezen az értekezleten Nagy Miklós ismertette a minisztérium rendelettervezetét.

Eszerint a minisztérium rendelkezése alatt álló iskolákban a 14–18 éves nyilvános tanulók tagként beléphetnek a

pártok ifjúsági szervezetébe, valamint „pártonkívüli” demokratikus ifjúsági szervezetekbe. Nem szólt azonban a

párttagság engedélyezéséről. A MADISZ, a SZIM, a SZIT, az MKP és az SZDP képviselői ezért megjegyezték,

hogy számukra a rendelet nem kielégítő, szerintük 16 év fölött a diákoknak engedélyezni kell a pártokba való

belépést is. A minisztériumi elutasítás egyértelmű volt: „... a tanulóifjúság pedagógiai érdekvédelme miatt az

elnök [Nagy Miklós] nem tud a bemutatott rendelettervezeten túlmenően engedményt kilátásba helyezni”. Nagy

Miklós arra a MADISZ-javaslatra is nemet mondott, mely szerint kísérletképpen egy-két iskolában

engedélyezzék a pártba lépést, s utána mérjék le annak hatását az iskola életére.

*

1946 szeptemberére elkészült e témában a kormányrendelet végleges változata, mely újabb két ponttal egészült

ki: megtiltották az ifjúsági szervezeteknek az iskola falain belül a szervezési és más tevékenységet, illetve

előírták, hogy a politikai tevékenység nem gátolhatja a diákok iskolai kötelezettségeinek teljesítését. (Ez az

előterjesztés 1946. szeptember 2-án került a minisztertanács elé.) A politikai események, ill. 1946 tavaszán–

nyarán a nyomozóhatóságok nyílt beavatkozásai az iskolák életébe – házkutatások, kihallgatások, verések –

azonban reménytelenné tették az átpolitizálódás elleni védekezést. Az iskola az adott társadalom tükrévé vált.

* A Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomról (SZIM), a Nemzeti Ifjúsági Szövetségről (NISZ), a Magyar

Demokratikus Szövetségről (MADISZ) és a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalomról (SZIT) van szó.

2. Képek


1. Nõk az egyetemen

ÉVFORDULÓ

MANN Miklós

Nők az egyetemen

Wlassics Gyula minisztersége

Éppen száz évvel ezelőtt engedélyezte a magyar kultuszminiszter első ízben a nők egyetemi tanulmányait.

Wlassics Gyula – visszaemlékezése szerint – „a konzervatív körök akadékoskodása” ellenére, Ausztriát is

megelőzve, intézkedésével 1895-ben megnyitotta a nők előtt az egyetem bölcsészeti és orvosi karait.

Jogászból politikus

Wlassics Gyula Zalaegerszegen született 1852. március 17-én. Gazdag Zala megyei birtokos család gyermeke;

édesapja törvényszéki elnök volt. A piarista gimnáziumba járt, egyetemi tanulmányokat Budapesten és Bécsben

folytatott. Jogi tanulmányai mellett sokat olvasott; jól beszélt németül, angolul, olaszul, franciául és többször

vett részt nyugat-európai tanulmányutakon. Szabadelvű gondolkodásának kialakulásában nagy szerepe volt

annak a szellemi hatásnak is, amely fiatal korában Csengery Antal házában, baráti körében érte. Csengery

leányát, Etelkát, később feleségül vette.

Ügyvédi oklevelének megszerzése után hamarosan az igazságügy-minisztériumban vállalt hivatalt. Több éven

keresztül volt segédfogalmazó, s csak ezután nevezték ki előbb a komáromi, majd a budapesti törvényszékhez

al-ügyésznek. Közben nagy elismerést arató büntetőjogi műveket írt, s szépszámú értekezése jelent meg hazai és

külföldi szakfolyóiratokban. Alügyészből hamarosan miniszteri titkárrá, rövid idő múlva pedig budapesti

főügyésszé léptették elő. A jogászkarriert magyarázza, hogy neve ekkor már igen ismertté vált a szakmában,

különösen a büntetőtörvénykönyv előkészítő munkálataiban kifejtett tevékenysége alapján. Kiemelkedő

munkája „A bűnkísérlet és a bevégzett bűncselekmény. A tettesség és részesség” c. nagy terjedelmű műve,

amelyet az Akadémia Sztrokay-díjjal jutalmazott. Tudományos munkássága méltánylásául 1886-ban levelező,

1892-ben rendes tagjává választotta az Akadémia. Törvényszerkesztői és büntetőjogi szakirodalmi

működésének elismeréseként 1891-ben Szilágyi Dezső utódaként a budapesti tudományegyetem büntetőjogi

tanszékére rendes tanárnak nevezték ki.

A jogászi karrier csúcsán, a politikai pálya felé kanyarodva, Wlassics Gyula 1892-ben szabadelvű programmal

bekerült a képviselőházba; nagy energiával vett részt az igazságügyi és közigazgatási bizottságok munkájában.

1894-ben feltűnést keltő beszédében a polgári házasság bevezetése mellett foglalt állást. Az 1895-ben

megalakuló Bánffy-kormány megkapta a kultusztárcát, s azt megtartotta a Széll-kabinetben (1899–1903), sőt

tagja maradt Khuen-Héderváry kormányának is.

Iskolafejlesztés

Wlassics Gyula közel kilenc évig tartó miniszteri működése alatt nagyszabású iskolafejlesztési program

végrehajtására került sor, s ebben az időszakban zajlottak le a millenniumi ünnepségek. A korszak mérlege:

közel 1100 új népiskola, több mint 2500 új tanítóval. Az iskolák létesítésénél Wlassics tervszerűen járt el:

elsősorban a nemzetiségek lakta vidékeken igyekezett az állami népiskolák építésével elősegíteni a kormány

kultúrpolitikai céljait, de bőven állíttatott fel népiskolákat olyan magyar lakosságú területeken is, ahol a

községek önerőből nem voltak erre képesek. Az iskolaépítési akció mellett Wlassics a népoktatás érdekeit

szolgálta a történelmi és földrajzi szemléltető képek gyártatásával, a tantárgyak keretében a művészeti nevelés

kibontakoztatásával, az állami népiskolák egy részében az ingyenes oktatás biztosításával. Megszervezte a

gazdasági ismétlő iskolákat: a tanítók gazdasági szakismereteit már a képzőkben fejlesztették. Népiskolai

politikájával összefüggésben ifjúsági egyesületeket, ifjúsági iskolai könyvtárakat létesített.

Sokat tett a szakiskolák fejlesztése érdekében. Egyik legjelentősebb lépése – a Monarchia külpolitikájára

érzékenyen reagálva –‚ hogy az addigi keleti kereskedelmi tanfolyamból létrehozta 1899-ben a Keleti

Kereskedelmi Akadémiát. Művelt, különösen a Balkán és Kelet felé orientálódó kereskedőket, diplomatákat

kívánt képezni az ország számára.

Ugyancsak száz éve, Wlassics minisztersége idején, nyílt meg Budapesten a tanárjelöltek számára az első

magyar kultuszminiszter nevét viselő internátus, az Eötvös-kollégium, amely a későbbiekben a magyar szellemi


életben oly fontos szerepet töltött be. A középiskolai oktatás sikere érdekében módosíttatta a gimnáziumi és

reáliskolai tanterveket, utasításokat: az új tantervek enyhítették a diákok túlterhelését, de tekintettel voltak a

magyarosítás szempontjaira is, tehát kidomborították a nemzeti jellegű tárgyak fontosságát. A tanárképzés

javítása, az oktatás sikere érdekében külföldi ösztöndíjakat biztosított, tanári kézikönyvek és új tankönyvek

írására adott megbízást. Különös figyelemben részesítette a testi nevelést: felhívására a városok kötelesek voltak

játszóterekről gondoskodni.

A felsőoktatás terén is számos újítás keletkezett a Wlassics-korszakban. Bevezettette az adjunktusi intézményt;

bőséges anyagi keretet biztosított a szemináriumi rendszer fejlesztéséhez. A kezdő orvosok számára kötelezővé

tette az egyéves kórházi gyakorlatot. A műszaki doktorátus bevezetésével több nyugat-európai országot

megelőzött. A nők egyetemi tanulmányainak engedélyezésével összefüggésben nyílhatott meg Budapesten az

első nyolcosztályos nyilvános leánygimnázium. A millennium kapcsán nagyobb lendülettel folytathatta az

egyetemi építkezéseket: ekkor épült ki a budapesti és kolozsvári egyetemi klinikák új tömbje, megkezdődhettek

a műegyetem lágymányosi épületeinek építési munkálatai.

Wlassics vásároltatta meg Konkoly Thege Miklós ógyallai csillagvizsgáló intézetét, s ezáltal magyar állami

obszervatóriumot létesíthetett. A Szépművészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Zeneakadémia

részére új épületek építtetését kezdeményezte. A művészeti intézményeket sok értékes és drága alkotással

gyarapíttatta. Nagybánya után Szolnokon is elősegítette művésztelep kialakítását. Törvénykezésileg

újjászervezte a nyomdatermékek köteles példányainak beszolgáltatását: ezáltal is gondoskodott a könyvtárak

állományának gyarapításáról. Megalakította a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségét. A

közművelődés fejlesztése érdekében múzeumokban, képtárakban tudományos és művészeti előadásokat

rendeztetett; esti festészeti szabadiskolát is létesített; a felnőttnevelés, a szabadoktatás kiszélesítésére törekedett.

Egyházpolitika

Egyházpolitikai kérdésekkel főleg minisztersége első esztendeiben foglalkozott sokat: törvények

megalkotásában, azok parlamenti elfogadtatásában a jogászprofesszor miniszter kitűnő érveléssel, ragyogó

szónoklatokkal védte meg a szabadelvű álláspontot. Ésszerűsítette a minisztériumi ügykezelést, lehetővé tette a

gyorsabb oktatásigazgatási ügyintézést. Jelentős érdeme, hogy nagy céljai megvalósítása érdekében sikerült

elérnie a kultusztárca költségvetésének radikális felemelését. Áttekintve Wlassics Gyula miniszteri

tevékenységét, úgy tűnik, hogy Eötvös József és Trefort Ágoston mellett Wlassics is a nagy egyéniségek közé

tartozott a dualista korszak kultuszminisztereinek sorában. Polgári jellegű reformokat kezdeményezett; az

oktatásügy mellett – a nagy elődökhöz hasonlóan – érdeklődése átfogta tárcája egész területét. Műveltsége,

ötletgazdagsága, kultúrigénye alapján a jelentős 19. századi miniszterek közé sorolhatjuk.

Sokoldalú tudós

A Khuen-Héderváry kormány lemondása után Wlassics visszatért az egyetemre: 1903 és 1906 között ismét a

büntetőjog professzoraként működött. 1906 tavaszán azonban életének új, fontos szakasza kezdődött el, midőn

kinevezték a Közigazgatási Bíróság elnökévé. A Közigazgatási Bíróság felállítása 1896-ban a polgári jellegű,

liberális vívmányok közé tartozott. A Bíróság jelentőségét bizonyítja, hogy elnöke hivatalból tagja lett a

főrendiháznak; első elnöke Wekerle Sándor volt, aki a dualista rendszer idején háromszor volt miniszterelnök.

Utóda Wlassics Gyula lett, aki e méltóságot egészen 1932 végéig töltötte be, amikor 80 éves korában

nyugalomba vonult.

Wlassics Gyula politikai tevékenysége mellett számtalan kisebb-nagyobb jogtudományi munkát írt. Kiemelkedő

volt a Közigazgatási Bírósággal összefüggő szakirodalmi tevékenysége. Emellett több jogtörténeti, történeti

vonatkozású művet publikált. A század elején két kötetben sajtó alá rendezte Deák Ferenc munkáit; később

megírta Deák életrajzát, s halála ötvenedik évfordulója alkalmából a Történelmi Társulat ülésén Wlassics tartott

emlékbeszédet.

Wlassics Gyula, a politikus és tudós, igen jelentős szerepet töltött be kultúrpolitikusként is. A századforduló

éveiben Eötvös Loránd mellett az Akadémia másodelnöki tisztét töltötte be. Két évtizeden keresztül állt a

Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének élén. A Horthy-korszak kulturális életének kitűnőségei a

Magyar Corvin-lánc és a Magyar Corvin-koszorú tulajdonosai voltak. E rangos testület is Wlassics Gyulát

választotta első elnökévé.

*


Wlassics Gyula 1937. március 30-án Budapesten hunyt el. Emlékének megörökítésére Hóman Bálint

kultuszminiszter jutalomdíjat alapított. Megérdemli, hogy az utókor megemlékezzen működéséről, hiszen

egyformán kiváló volt tanárnak, tudósnak, politikusnak, törvényhozónak, bírónak és kultúrpolitikusnak.

2. Képek


1. A nõk oktatása, 1822�1900

BURUCS Kornélia

A nők oktatása, 1822–1900

1822 A budai Várban megalakul az első nyilvános leánynevelő intézet.

1856. szeptember 26. A helytartótanács 26524 számú intézkedése alapján Pesten megkezdi működését az első

tanítónőképző intézet.

1868. december 7. Az 1868: XXXVIII. népiskolai törvény, a mindenkire egyforma népiskola mellett,

szabályozza a felsőbb népiskolai oktatást, eltérő képzési időt (fiúknak 3 év, leányoknak 2 év) és részben eltérő

tantervet rendelve a két nemnek. A törvényhozók gondoskodni kívántak a felső nép- és a polgári iskolákban

levő leányosztályok számára tanerők képzéséről. Tanítónő-képezdék felállítását írták elő, ahol a szigorú felvételi

vizsgán átesett jelöltek (a fiúknak elég volt az érettségi bizonyítvány, s csak ennek hiányában kellett

felvételizniük) 3 évig tanultak, majd ugyancsak szigorú záróvizsga után kaphatták meg tanítónői oklevelüket.

1874. január 22. Budapesten, a mai Kálvin téren megkezdi működését a Pest-budai Nőiparegylet által alapított

Nőipar-tanoda, mely a hagyományosan női hivatás körébe eső ipari tevékenységre (fehérnemű és női ruhavarrás,

könyvkötészet, kesztyű varrás, művirágkészítés, kézimunkázás) készített fel.

1883. május 27. A középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről szóló 1883: XXX. tc. 60–70. §-ai

szabályozzák a tanárok, tanító(nő)k minősítését. A négyéves egyetem vagy más felsőbb iskolai tanfolyam

elvégzését követően egyéves gyakorlat következett, s csak ezután kísérelhette meg a jelölt a képesítővizsga

letételét.

1891. március 15. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 59258/1890. számú rendeletében szabályozza a női

kereskedelmi tanfolyamok szervezetét. A 8 hónapos tanfolyam a nőket alacsonyabb adminisztratív feladatok

ellátására képesítette, lehetővé téve, hogy kisegítő családtagként vagy alkalmazott kereskedelmi tanoncként

elhelyezkedjenek.

1891. május 5. A kisdedóvásról szóló 1891: XV. tc. kisdedóvó(nő)k képzése, képesítése és alkalmazása

tárgyában intézkedett. A kétéves képzésben a külön oktatandó leányok 14, a fiúk 16 éves koruktól vehettek

részt; az elméleti tantárgyakat az intézetek mellett működő kisdedóvókban folytatott gyakorlat egészítette ki. A

képzést képesítő vizsga zárta.

1893. március 24. Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeiről szóló 1893: IV. tc. a zenetanító(nő)t,

a tanítóképző intézeti tanítót a XI. fizetési osztályba sorolja, az irodatiszttel, irodasegédtiszttel, írnokkal,

tollnokkal és házfelügyelővel együtt.

1895. november 18. Wlassics Gyula kultuszminiszter királyi leiratot eszközöl ki, amely szerint az egyetemek

orvosi, bölcsészeti és gyógyszerészeti tanfolyamaira nők is felvehetők. (Az eredeti miniszteri rendelettervezet

valamennyi világi kart és a műegyetemet is megnyitotta volna a nők előtt.) A miniszter intézkedett arról, hogy a

leányok, egyenlőre mint magántanulók, a fiúgimnáziumokban érettségi vizsgát tehessenek.

1900 Dr. Steinberg Sarolta az első nő, aki magyar egyetemen diplomát szerez.


1. Mezõgazdaság és politika

A KÁDÁR-KORSZAK TÖRTÉNETÉBŐL

SZAKÁCS Sándor

Mezőgazdaság és politika

1960

A Kádár-kormány 1956. november 24-én felhívást adott ki a parasztsághoz Ebben elítélte az „előző évek hibás

mezőgazdasági politikáját” az „erőszakos termelőszövetkezeti szervezést”, a „zaklatás jellegű tagosítást”,

végeredményben „mindazokat a módszereket, amelyeknek alkalmazása következtében évekre visszaesett a

magyar mezőgazdaság”. Kinyilvánította: „alapvető feladatának tekinti a magyar mezőgazdaság fejlesztését”

„megteremteni a mezőgazdasági termelés biztonságát, a termelők anyagi érdekeltségét és általában a

mezőgazdaság belterjes irányban történő fejlesztését”. Megkülönböztetés nélkül támogatásáról biztosította a

szövetkezeti és magángazdálkodókat. A parasztság szabad elhatározására bízta a „gazdálkodási mód”

megválasztását. Egyidejűleg a földművelésügyi tárca utasítást adott ki a termelőszövetkezetekből való kilépés, a

tsz-ek feloszlatásának szabályozására.

A parasztság akaratának és törekvéseinek megnyilvánulását érzékeltette, hogy különösen 1956 végétől

felgyorsult a korábban jobbára kényszereszközökkel létesített termelőszövetkezetek felbomlásának folyamata.

Ennek következtében a magángazdaságok száma 1957/1958 fordulóján mindössze néhány százalékkal maradt el

az 1949. évitől (igaz, a birtokok átlagterülete számottevően csökkent). Ismét a magángazdaság vált a

mezőgazdasági termelés meghatározó tényezőjévé! A magán „szektor” szolgáltatta az összes mezőgazdasági

termelés bruttó értékének 1956-ban 71, 1957-ben 80%-át. A magángazdák nettó teljesítménye (a nemzeti

jövedelemhez való hozzájárulása) ugyanakkor 82-ről 87%-ra nőtt. 1957-re a tsz-ek „közös” gazdaságainak

bruttó termelése 4,8%-ra, produkciójának „nettó” értéke 3,7%-ra esett vissza (hivatalos adatok szerint).

Nagyjából 1958 közepére Magyarországon is újra egy lényegében korábbi „szovjet típusú” roham lett a

„cselekvés” mércéje. Kimondták: a „szövetkezeti mozgalom fejlődése nem bízható a spontaneitásra”.

Megfogalmazták „A kormány ... elvárja, hogy a szocialista nagyüzemek kiépítéséhez … a parasztság is

hozzájáruljon”. Ennek megfelelően növelték a magángazdák adóterheit, s vették vissza a parasztságnak tett

kényszerű engedmények egész sorát. A magángazdák adóterhe (földadóval községfejlesztési hozzájárulással stb.

emelt „közterhe”) az 1956. évi 385 Ft/kh-ról a következő évek sorrendjében 557, 585 majd 610 Ft-ra nőtt,

vagyis (már az 1958. decemberi kollektivizálási „határozat” előtt) 50%-kal haladta meg a két évvel korábbit.

Bizalmi jelentések is okkal tudatták, falun nagy az aggodalom: nem tér-e vissza a „régi erőszakos ... politika”.

1958 decemberében (az MSZMP KB ülésén) határoztak a kollektivizálás „meggyorsításáról”. Taktikainak

minősítettek korábbi felhívásokat, irányelveket és határozatokat, köztük azt az ígéretet, hogy az élelemtermelők

szabadon választhatják meg életük vagy létezésük módját. „Feltárták” és „megbírálták” az 1956. november 4. és

1958. decemberi kollektivizálási határozat előtti „habozást” „ingadozást”. Azt is, hogy a szövetkezeti kérdésben

a „sajtó”, egyoldalúan ... az önkéntesség elvének feltétlen betartását követelte...” (noha ez így nem volt igaz).

Azt is, hogy „egyes párt és állami szerveink munkájában ... ellentmondó és helytelen álláspontok

érvényesültek”. Fenntartás és kivétel nélkül ítéltek el minden korábbi, a kollektivizálási határozattól az 1958.

december vége előtti „párt vonalától … eltérő állásfoglalásokat”. Kimondták hogy az 1958. decemberi

(kollektivizálást elrendelő) határozatnak „ingadozás nélkül kell érvényesülnie” az összes párt- és állami szerv

munkájában, mert „ez a harc az egész párt ügye”. Ezért ezt a „harcot mindenütt a pártnak kell vezetnie”.

1958 végétől erőteljes, döntően hatalmi kényszerre alapozott átszervezési művelet bontakozott ki. Három

koncentrált „szervezési” roham következményeként 1959–1961 között – nem számítva a mezőgazdasági

főmunkák idejét, amikor a szervezést leállították – mintegy 15 hónap alatt végrehajtották a parasztporták tsz-be

tömörítését. A korábban meghatározó jelentőségű kisüzemi rendszert egy eredetében és fő jellemzői

tekintetében kolhoz típusú birtokszervezettel váltották fel. A „kollektivizálással” lényegében felszámolták az

egyéni parasztságot. (Milliós nagyságrend helyett 1962 elején már csak 150 ezer magánföldművelőt tartottak

számon.) Ennek következtében 1959 és 1963 között több mint félmillió kereső volt kénytelen mezőgazdaságon

kívül megélhetést keresni (1950 és 1970 között pedig közel egymillió). Dokumentumokba nem foglalt,

teljességében mindmáig feltáratlan emberi tragédiák, társadalmi megrázkódtatások jellemezték ezt az

átalakulást. Szinte mérhetetlenek voltak a gazdasági károk is. Csupán 1959 és 1962 között – „elhullás és

kényszervágás” címén több mint 100 ezer szarvasmarha, majdnem egymillió sertés, 16 ezer ló „esett ki” a

termelésből. A „tömeges átszervezés” kezdete utáni két szűk esztendőben a mezőgazdasági beruházásoknak


csaknem kilenctizedét a felszámolt kisüzemi termelőkapacitások pótlására kellett fordítani. Ugyanezen években

(1960–1967) kevesebb tej, liszt, burgonya, hüvelyes, zöldség; hús jutott a fogyasztók asztalára, mint előzőleg.

Az alábbi dokumentumok rendeltetésük folytán esetenként igen erősen lakkozva villantják fel a

„kollektivizálás” egy-egy elemét; politikai jelentésekben, feljegyzésekben tükröztetett töredékeit a 20. század

legmesszebb ható társadalmi, sőt társadalomgazdasági megrázkódtatásának.

DOKUMENTUM

1. 1960. március 5.*

Az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezetek Osztályának tájékoztató jelentése a Titkárság tagjaihoz a Rúzsa

községben történt tsz-ellenes megmozdulásról.

A Csongrád Megyei Pártbizottság jelentette, hogy tegnap, március 4-én délelőtt 10 óra tájban a szegedi járás

Rúzsa községében mintegy 200 parasztember és -asszony a tanácsháza elé vonult és követelte a tsz-ből való

kilépését. Mindegyiknek kezében egy kézzel írott írás volt, úgy nevezett „kilépési nyilatkozat”, amelyben

követelték kilépésüket a tsz-ből, mert állítólag erőszakkal szervezték be őket, és nem akarnak a tsz-nek tagjai

lenni, és ott dolgozni.

A helyszínre kiszállt a járási pártbizottság titkára is, aki igyekezett az embereket csillapítani és szétoszlásra

bírni. Ez nem járt eredménnyel. Az emberek benyomultak a tanácsházára, és a „kilépési nyilatkozatukat” ott

letették. Ezután kivonultak az épületből, de a továbbiakban is együtt maradtak. Ezt követően szállt ki a

rendőrség, amelyik felszólította őket, hogy oszoljanak szét. Az erélyes felszólítás eredményes volt. A megyei és

járási pártbizottságok a szükséges politikai és egyéb intézkedéseket megtették. A rendőrség a vizsgálatot

megindította. Eddig két főt vettek őrizetbe.

Budapest, 1960. március 5.

Sándor József s.k.

MOL 288. f. 11/614. ő. e. – Géppel írott tisztázat, Sándor József aláírásával. Az ügy fejleményeiről nincsenek

ismereteink.

2.

1960. április 6.

Az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztályának tájékoztató jelentése a Politikai Bizottság számára a tsz-ek 1959.

évi zárszámadásáról

1. A zárszámadás időszakában mutatkozó fejlődés fontosabb mutatói a következők:

Megnevezés 1959. X. 31. 1959.XII.31.

Mezőgazdasági tsz-ek száma 2 755 4 158

Tsz-családok száma 116 412 481 584

Tsz-tagok száma 139 770 548 246

Tsz-ek összterülete (kh) 1 494 919 4 461 404

ebből tagok által bevitt 342 745 2 808 853

Tsz-ek szántóterülete (kh) 1 109 671 3 396 906

Az ország szántóterületéhez viszonyítva:

termelőszövetkezeti szektorban 14,6 41,1

szocialista szektor %-ban 28,9 55,4


1958. december 31-hez viszonyítva a birtokos parasztság nagyarányú belépése következtében alapvetően

megváltozott a termelőszövetkezeti családok összetétele. A 7 kh-on felüli parasztcsaládok számaránya 15,9%-

ről 30,5%-ra, a bevitt föld aránya pedig 22,9%-ről 63%-ra növekedett. A termelőszövetkezetek üzemi területe is

általában kedvezően alakult. (Az átlagos terület az év elejei 543 kh-ról 1 073 kh-ra növekedett.)

Következtetések

A termelőszövetkezeti mozgalom 1959-ben tovább szilárdult. A régebben működő termelőszövetkezetek mellett

az újak – 7–8 havi működésüknek megfelelően – általában eredményesen zárták az évet.

1. A megszilárdítás – mint az 1959. évi munka tapasztalatai is igazolják – bonyolult munkát jelent, nagyobb

erőfeszítést és több időt követel. Az elmúlt évben nem minden feladatot tudtunk megoldani, s több száz új, „őszi

kezdésű” termelőszövetkezet megszilárdítását is ez évben kell elvégezni az azóta alakult termelőszövetkezetek

megszilárdításával együtt. Ilyen körülmények között több mint 70%-ot kitevő szocialista nagyüzemeinknél nagy

erőfeszítésekre van szükség annak érdekében, hogy súlyuknak megfelelő mértékben vegyék ki részüket a

termelés és árutermelés feladataiból. Számolni kell azzal is, hogy a még kívül maradt közel 30%-nak az

árutermelő-képessége – a szőlőterületeket kivéve – lényegesen alatta van a korábbi évek egyéni paraszti

termelésének és árutermelésének.

2. Az elmúlt évben – elsősorban az új termelőszövetkezetekben – nagy nehézségeket okozott a munkaerőhiány.

Általános tapasztalat, hogy a termelőszövetkezetekben a kisparaszti gazdasággal szemben jelentősen csökken az

egységnyi területre jutó élőmunka-ráfordítás. Mindez a szövetkezetek jelentős részében ma még párosul a

szervezeti lazaságokkal, fegyelmezetlenséggel stb. Mivel a nagyarányú élőmunka kiesést – azonos

vetésszerkezet mellett – géppel nem tudjuk pótolni, ez nagy termelési veszteséget okoz. Így pl. a múlt évben

mintegy 40 000 kh kukorica kapálatlan maradt és az egyéb kapásnövényeknél is a szükséges munkáknak csak

egy részét végezték el. A munkafegyelem hiánya miatt nagy károk keletkeztek a betakarítási munkáknál is.

Ezért a rendelkezésre álló gépek és egyéb fogatos eszközök maximális kihasználásával egy időben nagy gondot

kell fordítani a szükséges munkaerő biztosítására, a munkák jó megszervezésére, a személyes anyagi érdekeltség

helyes érvényesítésére.

3. A nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés általános tapasztalata, hogy a növénytermesztés feladatai

könnyebben megoldhatók. A közös állattenyésztés kialakítása azonban nagy nehézségekkel jár. A parasztok

belépésük előtt törzsállományuk egy részét felszámolják, a közösbe a gyengébb állatok kerülnek. A tenyésztői

munka elhanyagolása miatt az állatállomány növekedése általában bevitelből és vásárlásból történik. Az állatok

megfelelő férőhely és takarmány hiányában való összevitele jelentős károkkal jár. Az átmeneti intézkedések – a

közösre, valamint a háztájira való támaszkodás – meg nem értése is nehezíti az állati termékek termelését. Ezt a

tapasztalatot az állattenyésztés fejlesztésénél messzemenően figyelembe kell venni.

4. A beruházások döntő többségükben a tervnek megfelelően alakultak, és hozzájárultak a termelőszövetkezetek

1959. évi eredményes működéséhez. (Átalakításokkal együtt 117 000 tehén, 57 000 növendékmarha-férőhely,

24 000 sertésfiaztató, 123 000 sertésszállás, 216 000 juhhodály stb.) Nehézséget okozott azonban, hogy az

ütemet elsősorban az építkezéseknél nem mindenütt tartották be, ugyanakkor huzavona volt az egyszerű

házilagos módszerrel, a termelőszövetkezeti saját építőbrigáddal végzett építkezéseknél.

5. Az 1959. évi eredményes gazdálkodás kifejezésre jut a tagok jövedelmének alakulásában is. Első évben az új

termelőszövetkezetek még nem tudták kihasználni a nagyüzemi gazdálkodás előnyeit, döntő többségükben

mégis megfelelően alakult a tagok jövedelme. Ugyanakkor sok új termelőszövetkezet – elsősorban hanyag

gazdálkodás miatt – zárt mérleghiánnyal. Kedvező jelenség, hogy a gyenge, mérleghiányos szövetkezetekben a

tagság a zárszámadási közgyűléseken elsősorban saját hibájának ismerte el a gazdálkodás terén jelentkező

hiányosságokat. A megyék általában helyesen ítélték meg a megsegítésre szoruló termelőszövetkezetek

helyzetét és a feladatokat.

6. Az állami irányító szervek a kezdeti lemaradás után általában lépést tartottak a szövetkezeti mozgalom

fejlődésének, megszilárdításának követelményeivel. Ennek ellenére a megnövekedett feladatoknak nem tudtak

megfelelni. A tanácsok szakigazgatási apparátusa – különösen a járási tanácsok mezőgazdasági osztálya –

munkáját általában alacsony színvonalon végzi (még a rendeleteket, határozatokat sem ismeri kielégítően). Ezért

döntő feladat a járási szervek mezőgazdasági apparátusának erősítése, munkájuk színvonalának fejlesztése.

7. A szövetkezeti mozgalom felsorolt és jelenlegi problémáinak megoldására a párt és kormány határozatai

alapján megfelelő intézkedések történtek. Döntő feladat ezek végrehajtásának szervezése és ellenőrzése.


MOL 288. f. 11/633. ő. e. – Stencillel készült sokszorosítás.

3.

1960. május 14.

Az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztályának tájékoztató jelentése a Politikai Bizottság számára a tsz-szervezés

során elkövetett durvaságokról

1. A termelőszövetkezetek számszerű fejlesztésére irányuló munka alapvetően az egész országban Pártunk

politikájának szellemében folyt le. A szervezésben résztvevő egyes népnevelők azonban több esetben

megsértették az önkéntesség elvét. Kisebb mértékben ugyan, mint az elmúlt évben, de előfordult – bár a

Központi Bizottság múlt évi októberi határozata szigorúan megtiltotta – a tanácsházára való beidézés vagy

bekísérés, előfordult az üzemekben vagy más helyeken dolgozó családtagoknak kényszerszabadságra való

hazaküldése, vagy annak kilátásba helyezése. Több helyen használtak durva, fenyegető hangot;

megfélemlítéssel akarták aláíratni a belépési nyilatkozatot. Mintegy 45 községben fordult elő a szervezés során

tettlegesség is. (Megpofozták, megverték, féllábra állították stb. a dolgozó parasztokat.) Különösen durván

bántalmaztak egyes dolgozó parasztokat Kétegyházán, Zalkodon, Nagykállón (Vadastanya és Rácztanya),

Rumon, Zalagyömrőn, Héregen, Őrtiloson és Sándorfalván.

2. A Párt politikájának megsértése rendszerint a szervezés második lépcsőjében fordult elő, amikor a

nehezebben meggyőzhető, utoljára maradó egyéni gazdák beléptetésére került sor, s különösen ott, ahol kevés

gondot fordítottak a szervezés politikai előkészítésére. Kétségtelenül közrejátszott ebben az is, hogy ekkorra már

egyes népnevelők is fáradtak, kimerültek voltak. Előfordult az is, hogy államellenes bűncselekmény

elkövetéséért már büntetett előéletű provokátor furakodott be a népnevelők közé és ő volt a durvaságok

elkövetésének értelmi szerzője és elindítója (Héreg). A népnevelők mellett egyes esetekben tanácsi

funkcionáriusok is részt vettek a tettlegességben, vagy hallgatólagosan tudomásul vették azt.

3. A parasztokkal szemben elkövetett durvaságok, tettlegességek megnehezítették a szervezés munkáját (pl.

Pétervásár, Szabadszállás, Nagykálló) s általában mindenhol eltúlzottan, felnagyítva kerültek a parasztok

tudomására; ez belső ellenállást váltott ki a falu lakosaiban.

4. A központi szervek mellett a megyei pártbizottságok is – határozottan a Központi Bizottság álláspontját

képviselve – részt vettek a tettlegességek felderítésében, az esetek többségében példamutatóan jártak el. Egy-két

esettől eltekintve (Szabadszállás, Tömörkény) lelkiismeretesen megvizsgálták az ügyeket, s a durvaságok

elkövetőivel szemben megfelelő büntetéseket alkalmaztak. A pártfegyelmi eljárások eredményeként a megyei és

járási pártbizottságok az alábbi büntetéseket szabták ki, illetőleg hagyták jóvá: 21 esetben pártból való kizárás,

27 szigorú megrovás, utolsó figyelmeztetéssel, 18 szigorú megrovás, 12 megrovás, 8 dorgálás és 10

figyelmeztetés, tehát összesen 96 pártfegyelmi büntetés. Több esetben az állami szervek is fegyelmi úton jártak

el. Néhány esetben javaslatot kellett tenni pártfunkcionáriusok eltávolítására az apparátusból. Szám szerint 1

megyei (K. J. Vas megyei PTO-előadó), 5 járási (Pl. V. G. nagykállói járási titkár, S. G. a sümegi járás titkára)

és 2 községi (pl. Egyek) pártfunkcionáriussal szemben alkalmaztak leváltást. Több esetben pedig munkásőröket

kellett leszerelni. (Pl. K. P., A. R., L. Z. oroszlányi lakosok, V. J. sümegi járási munkásőr-parancsnok stb.)

Emellett szükségesnek bizonyult néhány esetben tanácsfunkcionáriusokat is leváltani, illetőleg visszahívni s

egyes esetekben állásból való elmozdítások is történtek. (Pl. Hajdú megyében Cz. L. egyeki vb. titkár és V. S.

tanácselnökhelyettes stb.) A vizsgálatok során azonban megállapítást nyert az is, hogy több levél valótlanságot s

néha ellenséges megnyilvánulást is tartalmazott.

5. A megyei pártbizottságok eredményesen jártak el a megbántott parasztok, falvak megbékéltetésében is. A

magáról megfeledkezett népnevelőt azonnal hazarendelték, a megbántott parasztokat lakásukon felkeresték és

néhány esetben falugyűlést is tartottak. (Pl. Zalkadon.) Mindezek következtében igen kedvező visszhangot

váltott ki az, hogy a párt elhatárolta magát a helytelen cselekményektől és módszerektől. A parasztok döntő

többsége kifejezésre juttatta azt, hogy egyes személyek cselekményét nem azonosítja a Párt politikájával. Bár a

pártbizottságok több esetben visszaadták a megbántott parasztoknak a belépési nyilatkozatokat, de legtöbb

esetben nem fogadták azt el. Helyesnek bizonyult az a módszer is, hogy egyes esetekben a megyei

pártbizottságok utasítására a járásoknak végrehajtó-bizottsági üléseken kellett tárgyalni s elítélni a helytelen

módszereket. Ezzel is segítettek leküzdeni a helytelen módszereket támogató káros nézeteket.

6. Ügyészségi beavatkozásra – nyomozás elrendelése folytán – 16 esetben került sor. Nyolc esetben az ügyet

hivatali vagy pártfegyelmi úton lezárták, s ezért a nyomozást megszüntették. Az ügyészség 8 esetben 23

személy ellen emelt vádat, 7 ügyben már ítélet született, a nagykállói ügyben pedig jelenleg folyik a tárgyalás. A


vádlottakat általában pár hónapra terjedő börtönbüntetéssel büntették, de az ítéleteket jelentős részben

próbaidőre felfüggesztették. Kivételesen súlyos büntetést B. F. héregi provokátor kapott: 7 év és 6 hónap

börtönbüntetést. A felsorolt ügyekben az ügyészségek és a bíróságok, valamint a megyei pártbizottságok a

kölcsönös és az előzetes megbeszélés alapján jártak el. Néhány kivételes esetben a megyei pártbizottságok

állásfoglalásával ellentétben szükségesnek látszott a megkezdett nyomozást lefolytatni (pl. Zalagyömrő). Végül

ezek az ügyek is megnyugtató módon zárultak le. Az ügyészségek bevonása a tettlegességek felderítésében

hasznosnak bizonyult, mert elősegítette az ügyek felderítését és azok gyors felszámolását.

7. A párt politikájától idegen módszerek alkalmazása – a szervezési munka megnehezítése mellett – a későbbi

megszilárdítási munkát is akadályozta. Így pl. a nagykállói tettlegesség következményeként ott még az elmúlt

hetekben is nagy gond volt a szövetkezetek közös tevékenységének beindítása.

8. Az előbbiekben vázolt határozott és gyors – néha központi kezdeményezésre megindított – intézkedések

csökkentették annak lehetőségét, hogy az ellenség az elkövetett durvaságokat saját céljaira használja fel.

Tapasztalataink szerint a megyei pártszervek az ügyeket a Központi Bizottság 1960. évi februári határozatának

megfelelően, megnyugtatóan zárták le.

Budapest, 1960. május 14.

Németh Károly s.k

MOL 288. f. 11/652. ő. e. – Stencillel készült sokszorosítás.

* Az MSZMP KB 1959. október 22-én határozatot hozott a termelőszövetkezeti mozgalom számszerű

fejlesztése érdekében. A Politikai Bizottság 1960. február 2-án tárgyalta meg a határozat végrehajtásáról szóló

jelentést, ami 1960. február 12-én került a Központi Bizottság elé. Ebben a jelentésben utalás történt arra, hogy

ismét tapasztalhatók a türelmetlenség jelei és gyakoribbá váltak a helytelen módszerek. Február 6-án azután

összegzés készült az elkövetett különféle durva módszerekről. A Politikai Bizottság február 2-i ülésén hozott

határozat kötelezte a párt-és tömegszervezetek osztályát: „hívja fel az érintett megyei pártbizottságok első

titkárainak figyelmét arra, hogy mindenféle erőszakoskodás, durvaság ellen a leghatározottabban lépjenek fel.”

2. Képek


1. Gumipitypang-karrier

NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

ROMÁNY Pál

Gumipitypang-karrier

A Taraxacum kok-saghyz, azaz a gumipitypang – néhány más növénytermesztési (pl. gyapot) kultúrával együtt

– a személyi kultusz időszakának jellemző növényévé lépett elő. Ezek közül a gyapottal már foglalkoztunk a

Históriában, bemutatva, hogy a századforduló körül is kísérleteztek termesztésével. A gumipitypangról a

Mezőgazdasági Lexikonban az olvasható, hogy „a gyermekláncfűhöz hasonló növény, tejnedve néhány %

kaucsukot tartalmaz. Emiatt termesztését az 50-es évek elején hazánkban is felkarolták. Hamarosan kiderült,

hogy nincs gyakorlati jelentősége.” (Kiemelés: R. P.)

A M. Kir. Földmívelésügyi Minisztériumban a második világháború éveiben készült tervkötet mást igazol. 126.

oldalán ez olvasható: „A kok-saghys kaucsuktartalmú növény, száraz anyagának 17%-a tiszta kaucsuk ...

Minthogy 1 kat. hold kok-saghys nyersgumi termelése átlagosan 70 kg-ra tehető, évi nyersgumi szükségletünk

kitermeléséhez 43 ezer kat. hold vetésterületre volna szükségünk. Szabványos termesztési eljárás mellett ezt a

területet a rendelkezésünkre álló anyag (értsd: vetőmag és elszaporítása – R. P.) csekélysége miatt csak 1948-ra

tudnánk elérni.”

Gyorsan miniszteri biztost neveztek ki, felkutatták a legjobb termőhelyeket, vetőmagimport után néztek, hogy

előbbre hozzák, 1945-re, a teljes gumiönellátást. Három év múlva azonban már a térkép is megváltozott,

amelyen a kedvező termőhelyeket jelölték, nem csak a termesztés indokoltsága.

Az időszak egyébként már az ún. irányított gazdálkodás kora, s az ipari növények kötelező termesztését rendelik

el. (670/1942. M. E. számú rendelet.) Az olajos növények – a kaucsuk mellett – különösen érdeklik a

hadigazdálkodást.

„A vetésterületek megállapításánál tekintettel kellett lennünk nemcsak a vetőmagszükségletre – írják a

tervkötetben a napraforgó vetéstervéről –‚ hanem az úgynevezett Móritz–Jurcsek-félé, német–magyar

mezőgazdasági egyezmény rendelkezéseire is, amelyek szerint az 1942. évtől kezdődően a 75 000 hektárt (130

350 kat. holdat) meghaladó vetésterületről Németország olajban és olaj a termés 50%-át kapja meg: 150 000

hektáron (260 700 kat. holdon) felüli területből pedig az egész termést Németország kapja, mégpedig a termés

50%-át magban, 50%-át pedig olajban. ... A német–magyar egyezmény a napraforgóra, az olajlenre és a

ricinusra vonatkozik.”

Megjegyzésre érdemes, hogy Magyarországon a kataszteri hold volt a hivatalos mértékegység, ám a

Németországgal való számításokban – előzékenyen – a hektárt használták, ahogyan a szerződésekben is.

Emlékeztetnek a termelési terv készítői a m. kir. minisztérium vállalására. Leírják: a „Budapesten 1941.

december hó 9–13-ig megtartott német–magyar tárgyalások jegyzőkönyve szerint kötelezettséget vállaltunk

arra, hogy 1942. évben a napraforgó, olajlen és ricinus termesztését úgy mozdítjuk elő, hogy e három növényből

összesen legalább 150 000 hektár (260 700 kat. hold) vetésterületünk lesz.”

Kiszámolják, hogy ha a 20 kat. hold fölötti szántóterületű gazdaságok földjük 7%-án kötelezően termesztenek

napraforgót és olajlent, csak szűkösen elégíthetők ki az igények. „Ha a kötelező termesztési százalékot 8%-ra

emelnők”, már fölösleggel is rendelkeznénk – nyugtatják meg a tanulmány szerzői a „főnököket”.

A „tervgazdaság” bölcsőjét már ekkor ringatták volna?

2. Képek


1. Szülõk és nagyszülõk

KOZMA Antal (Budapest)

Szülők és nagyszülők

Részlet egy kéziratos emlékezésből

Atyai nagyapám, a muraszombati rabbi fia, 1867-től 1907-ig, negyven éven keresztül Belatinczon (akkor Zala

megye, most Jugoszlávia) három község – Belatincz, Alsólendva és Csáktornya – nagy tudású körzeti főrabbija

volt, és úgy látszik, hogy tőle örököltem az írás szeretetét. Ugyanis Ferenc József uralkodásának 50 éves

jubileumára, 1898-ban olyan szép, könyvalakban megjelent imát írt, hogy azért a császár 10 darab 20 koronás

arannyal jutalmazta meg. Az erkölcsi elismerésen kívül ez a szép összeg akkor sokat jelentett egy

sokgyermekes, anyagiakban nem bővelkedő papi családnak. Széles körű műveltséggel rendelkezett.

Könyvtárában nemcsak vallási könyvek, hanem a világirodalom klasszikusainak remekművei is megtalálhatók

voltak. (A szomszédos hitközségek rabbijai gyakran fordultak hozzá, hogy a nagyobb egyházi ünnepekre

számukra is készítsen szónoklatot.) Ha az ottani földbirtokos, Zichy gróf Belatinczra utazott, nagyapám volt az

egyetlen szellemi partnere, akivel szívesen elbeszélgetett. Jelmondata – amit családjának és utódainak is

jelmondatul szánt – három héber szó volt: Gam zü lötauvo. Magyarul: A végén minden jóra fordul. Ez a

harmadíziglen öröklött, egészséges életszemlélet segített át életem nehéz buktatóin, sorsfordulóin. Ez a

nagyapám 12 gyermeket nevelt fel, hat fiút és hat lányt.

Kuriózumként említem meg, hogy a nyolcvanas évek közepén elhunyt nagy tudású dr. Scheiber Sándor

professzornak, az Országos Rabbiképző Intézet volt rektorának az édesapja is a nagyapámnál tanult, mint

bócher. Scheiber professzor megkért, hogy kérdezzem meg a még élő, idősebb rokonaimtól: miért mondta neki

mindig az édesapja, hogy megy az ABC-be, amikor tanulni indult a nagyapámhoz? Sikerült megtudnom, hogy

az ABC a nagyapám körzetébe tartozó három község: Alsólendva, Belatincz és Csáktornya rövidítése volt.

Édesapám a közeli Alsólendván végezte a 6 polgárit eminens tanulóként, és külön tanítványokat vállalt

korrepetálásra, hogy segítsen a család anyagi gondjain és így két testvéröccse tovább tanulhasson, majd

érettségizhessen a nagykanizsai kereskedelmi iskolában. Édesapám haladó, modern felfogású ember volt, aki a

szülői házból elkerülve, már nem ragaszkodott a szigorú vallási előírások betartásához. Mint 13 éves diák,

Alsólendván korcsolyázás közben elesett, mert beszakadt alatta a Mura jege, és eltörte a bal karját. A szülői

házban rosszallólag azzal fogadták, hogy a baleset azért történt, mert – a vallás előírásait megszegve –

szombaton korcsolyázott. Ezzel szemben ennek köszönhette, hogy az első világháborúban nem kellett

bevonulnia. A sorozáskor sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, mert a bal karját nem tudta

kiegyenesíteni.

Anyai nagyapám a Vas megyei Jánosházán jómódú ember volt, aki 10 gyermeket (3 fiút és 7 lányt) nevelt fel

kispolgári jólétben. Családjának felmenőit a 18. század második felében, II. József uralkodása alatt mint

bőrkereskedőket és bőrfeldolgozó kisiparosokat telepítették be Morvaországból a Dunántúl északi részébe. Ez a

nagyapám büszke volt arra, hogy 48-as honvédként részt vett a magyar szabadságharcban. Gyermekeit magyar

hazafiságra nevelte, és ezt a szellemet édesanyámon keresztül én is örököltem. Még a legnagyobb

megaláztatások és megpróbáltatások idején sem inogtam meg, és ha akkor lelki fájdalmat is éreztem, mindig

magyarnak éreztem és vallottam magamat.

Az anyai nagyapámat is magában foglaló Kohn családból a 19. század végének, illetve a 20. század elejének

hazai tőkés gazdasági életében több prominens egyéniség származott. Így Káldi Jenő (anyám unokatestvére) a

hazai autóipar és az Autótaxi Vállalat megalapítója, Molnár Ferenc (édesanyám testvére), a Budapesti Központi

Általános Tejcsarnok vezérigazgatója, Kertész Pál (anyám unokatestvére), a Magyar Általános Hitelbank

textilipari igazgatója. (E magas pozíciójú és szerteágazó összeköttetésekkel rendelkező gazdasági notabilitások

révén azonban egy szerény középiskolai tanári álláshoz sem juthattam, amikor a tanári és bölcsészdoktori

diplomámat megszereztem.) Anyám unokatestvére volt dr. Salgó Ernő orvos, a neves műfordító és színházi

kritikus is.

Édesanyám, aki a legfiatalabb gyermek volt, Bécsben is járt iskolába, ahol jóval idősebb nővére volt férjnél.

Nagy műveltségre tett szert, aminek jótékony hatását én is éreztem. A szülői házban nem tapasztalt anyagi

gondokat és engem is úgy nevelhetett, hogy minél később ismerjem meg a pénz hatalmát, értékét. 18 éves

koromig, amikor egyetemre kerülve elhagytam a szülői házat, jóformán alig tudtam, hogy mi mibe kerül.

Fogalmam sem volt az árakról. Talán innen ered az idealista életfelfogásom, az anyagiasság nélküli

életszemléletem, amit egész életemen át sikerült megőriznem.


Atyai nagyapámtól örököltem a mély vallásos érzést, azonban a szertartások, a ceremóniák tisztelete nélkül.

Főleg a szüleim iránti kegyeletből járok ünnepeken templomba, továbbá ünnepek előtt és évfordulók idején a

temetőbe, de Istenhitem sokszor találkozik Voltaire deizmusával. Olyan rövid ugyanis az emberi élet, és azt

csak úgy lehet széppé tenni, ha azt keressük, ami összeköti és nem pedig szétválasztja egymástól az embereket.

Márpedig a sokféle vallás, a különféle szertartásokkal csoportokba, szektákba sorolja az emberiséget. Ez a

merev elkülönülés vezetett a történelem folyamán a különféle vallásháborúkhoz, a keresztes hadjáratokhoz,

korunkban pedig – fajgyűlöletbe csapva – a horogkeresztes és nyilaskeresztes őrületes népirtáshoz. Viszont

reményt keltőnek tartom, hogy az egyházak negyvenéves jogfosztottság után, azok jogaikat visszanyerve,

összefogást hirdetnek a különböző felekezetek között, hogy hatékony valláserkölcsi neveléssel, olyan hívő

nemzedék keletkezzen, ahol – függetlenül egymás vallásától – az emberek egymás iránti szeretete dominál.

2. Képek


1. Hadosztály, dandár, zászlóalj

BORUS József

Hadosztály, dandár, zászlóalj

1995/2. számunkban cikket közöltünk az 1944–45. év során Magyarország területén történt német, orosz, ill.

magyar hadműveletekről. Olvasóink érdeklődésére megkértük hadtörténész szakértőnket a német hadsereg

szervezeti egységeinek rövid ismertetésére. (A szerk.)

A második világháborúban a német szárazföldi erők legnagyobb szervezetszerű csoportosítását

hadseregcsoportnak nevezték, ennek szovjet megfelelője a front volt. A hadseregcsoportokat vagy betűkkel (A,

B stb.) vagy égtájak szerint (pl. Dél) vagy földrajzi elnevezésekkel (pl. Kurland) jelölték. A német

hadseregcsoport főparancsnoka vezérezredes vagy tábornok volt, és több hadseregből, köztük

páncéloshadseregből állt, egy hadsereg pedig rendszerint 2–4 hadtestből, köztük páncéloshadtestből. A háború

kezdeti időszakában gépesített-hadtestek is voltak, úgyszintén hegyi-hadtestek; 1944-ben egy lovashadtestet is

felállítottak, ez utóbbi 1944 végétől Magyarországon harcolt.

Megjegyzendő, hogy az elnevezés nem tükrözte mindig a tényleges helyzetet, pl. az 1944. szeptember végétől

Magyarországon bevetett német LVII. páncéloshadtestnek eleinte egyetlen páncéloshadosztálya sem volt.

Harcászati vagy vezetéstechnikai okokból a hadseregcsoporton belül több hadsereget seregcsoportba fogtak

össze; így az 1944. október 6-i szovjet nagy támadást követően a német 6. és a magyar 3. hadsereget összefogva

Fretter–Pico-seregcsoport néven német vezetés és főleg ellenőrzés alá vonták.

A magyarországi harcok idején a német egységek sem létszámban, sem fegyverzetben nem érték el a

szervezetszerű állományt; a páncéloshadosztályok az előírt 140 harckocsi helyett kedvező esetben is csak

néhány tucat harckocsival rendelkeztek.

A hadtestek hadosztályokra, ezek ezredekre, esetenként több ezredből vagy hasonló egységekből álló

dandárokra, az ezredek zászlóaljakra, ezek századokra tagolódtak.


1. �Elvtársi� és �baráti� vadászatok

EMBER ÉS KÖRNYEZET

NAGY Domokos Imre

„Elvtársi” és „baráti” vadászatok

Fehér-tó, 1946–1971

Fehér-tó valaha vadászterület volt. 1939-re dr. Beretzk Péter harcolta ki védettségét, mivel ritka sziki madarak

fészkeltek ott. De a tó egy részének védett területté nyilvánítása szinte azonnal szembekerült a közben

kialakított halgazdaság érdekeivel. A több évtizedes párharcot a hatvanas évek közepére végül is a halászat

nyerte meg. Mindezek ellenére a tó általában természetvédelmi szempontból változatlanul fontos maradt. A

vonuló vízivadak pihenőhelyeként tartották számon nemzetközi egyezményekben is.

A mind inkább fogyó vízivadak miatt a Fehér-tó vadászati értéke jelentősen megnőtt. A hatvanas évekre

krízishelyzet alakult ki a vadászat–halászat–természetvédelem érdekütközései miatt. Ezt végül is az Országos

Természetvédelmi Hivatal (OTVH) 1971-ben hirtelen feltámadt eréllyel oldotta meg.

Kié a zsákmány?

Az egységes államerdészeti szervezet létrejötte után (1945) a fehér-tói természetvédelmi rezervátum területét

állami tulajdonba vették. Meghagyva vadászterületi besorolását, ornitológiai rezervátumnak minősítették. 1946

májusában az egész területet – szigorú kikötésekkel – a dr. Beretzk Péter nevével is fémjelzett Szegedi

Sportvadászok Társulatának kezelésébe adták.

Az új helyzet alapján a tavat (későbbi kifejezéssel élve) egyesek „repi” területnek szerették volna megszerezni,

ugyanakkor a közeli szovjet laktanya lakói, „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó” katonák rendszeresen

„meglátogatták” a területet.

A reprezentációs szándékokat sikerült visszautasítani. Igaz, a társaságnak nem egyszer kellett „vendégül látnia”

magas rangú kül- és belföldi személyiségeket. A veszély mindaddig fennállt, amíg csak véglegesen haza nem

utaztak a „lakók”.

A szemtanú, dr. Sterbetz István a következő, anekdotába illő esetet mesélte el:

Az egyik vadlibázás díszvendége Puskin, az akkori (1945–48) szovjet nagykövet volt. A húzásról visszajövet

azt látták, hogy addigi terítéküket éppen akkor gyömöszöli a zsákjába néhány szovjet tiszt. A magyar résztvevők

megdermedtek, de nem Puskin! Utóvégre hogyan meri valaki elzabrálni az Ő zsákmányát? Odarohant, és

alaposan felpofozta a „tiszt elvtársakat”, akiknek közben kellő hangerővel és „job tvoje maty”-okkal fűszerezve

elmagyarázta, hogy itt most ő a Szovjetunió...

Tilalmak és kiskapuk

1949 végén a Földmívelésügyi Minisztérium váratlanul és minden előzmény nélkül teljes vadászati tilalmat

rendelt el a Fehér-tóra és szűkebb környékére. 1950 folyamán a védett részt természetvédelmi rezervátummá

minősítették át. A vadászati tilalom megtartását az Országos Természetvédelmi Tanács olyan komolyan vette,

hagy még dr. Homoki-Nagy Istvánnak sem engedélyezték a Vadvízország forgatásakor, hogy a filmexpedíció

állatait (a védett területen kívül folytatandó!) vadászat segítségével élelmezzék.

A helyzet mégis fokozatosan romlott. 1957 őszén dr. Beretzk Péter levelében közölte a Magyar Madártani

Intézettel (MMI): nem tudta a szinkron vízivadszámlálást megfelelően teljesíteni, mert éppen ugyanazon a

napon a diplomáciai testület egyes „baráti országbeli” tagjai a „város vendégeként” nagy vadászaton vettek

részt.

A lavina megindult, egyre többen óhajtottak a Fehér-tón vadászni. 1958 őszén írta dr. Beretzk Péter Kenyeres

Lajosnak, az OTVT titkárának: „Most futnak be a vadászat iránti kérelmek. Én magam nem érzem hivatottnak

arra, hogy személy szerinti javaslatokat adjak, csak arra szeretnélek kérni, hogy 8–10 engedélynél többet semmi

esetre se adjatok ki. A helyi engedélyezéseket pedig egyszer s mindenkorra állítsátok le.” 1959 februárjában

keserűen írta a Fehér-tóval kapcsolatban: „... oda puskával az tér be, aki éppen akar”.


Elvtársi huzavonák

A kérelmek száma egyre nőtt. Az irattár tanúsítja ezt: 1963-ban a szegedi katonai ügyészség vezetője „részemre,

plusz egy fő részére” kér engedélyt, arra hivatkozva, hogy évek óta rendelkezik ilyennel. A „BM Karhatalom,

Szeged” fejlécű levélben pedig négy szovjet és hat magyar tiszt részére kérnek engedélyt.

1963. október 15-én Szegeden értekezletet is tartottak ebben az ügyben. Az OTVH álláspontja elvben az volt,

hogy az itteni vadászatot teljesen meg kell tiltani. Egyetértés alakult ki egy vadászati szabályzat szükségéről.

Ekkor született meg az első olyan szabályzat, amely legalább keretek közé igyekezett szorítani a fehér-tói

vadászatot. Így pl. megnehezítették az engedély beszerzését, csak vadlibára és vadkacsára volt szabad vadászni,

az algyői főcsatornától délre eső 1–4 számú tavakon október 15. és december 31. között. A névre szóló engedély

nem volt átruházható, és este 10 órától hajnali 4-ig tilos volt a vadászat.

Végül is az első évben, 1963-ban 18–20 engedélyt adtak ki, és további 5–6 kérelmet minden protekciós levél

ellenére elutasítottak. Azonban november 16-án Apró Antal vadászott a Fehér-tón, majd nem sokkal később a

megyei pártbizottság tagjai – s nyoma sincs annak, hogy engedélyt kértek, vagy akárcsak bejelentették volna...

1964-ben továbbgördült a lavina. Horst Brandt NDK-beli ornitológus az OTVH-nak azt írta, hogy

„megdöbbentett az a galádság [Frevel], amellyel a Fehér-tón a védett madarakat lövik. (A levelet ugyan

lefordították magyarra, de nyoma sincs, hogy válaszoltak volna rá...)

1965-ben a karhatalom már „hét szovjet és öt magyar elvtárs” számára kért belépőt. Megjelent az igénylők

között a határőrség és az erdészet is. Az erdészeti dolgozókat illetően a felterjesztő megjegyezte, hogy „kérem

külön méltányolni, hogy nevezettek ... több ízben tevékenykedtek a Hivatal érdekében”.

A hivatalnál pedig feltehetően megunták az egészet, és Tildy Zoltán, az OTVH akkori elnöke október 8-án kelt

levelében „felkérte és felhatalmazta” a vadásztársaság igazgatóját, hogy a halgazdaság igazgatójával egyeztetve

saját hatáskörében adja ki az engedélyeket. Csatoltan meg is küldette a 35 kérelmet.

A halgazdaság 1967-ben határozott: a vadászok számát 30 főben + tóőrök, a licencdíjat pedig 200 forintban

állapította meg. (Tájékoztatásul megjegyzem, hogy középiskolai tanári fizetésem akkoriban 1500 Ft volt.)

1970-ben aztán a tavat felügyelő Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság (DEFAG) igazgatója azt kérte, hogy az

engedélyek számát 25 fővel emeljék fel (30-ről!), hiszen csak szovjet tiszt 17 jelentkezett. Ugyanekkor a

Szegedi Állami Gazdaság (SZÁG) kebelébe került halgazdaság és a DEFAG egymást vádolta különböző

szabálytalanságok elkövetésével. Az erdészet szerint a halgazdaság alkalmazottai engedély nélkül is állandóan

vadásznak, a SZÁG szerint pedig a DEFAG igazgatója legalább 20 főnek olyan engedélyt adott ki, amely

augusztus 1-től érvényes, s erről még csak nem is adott tájékoztatást.

Az OTVH válasza az érintettek számára szokatlanul határozott hangvételű lehetett. Mereven ragaszkodott a 30

fős maximális vadászlétszámhoz, és komolyabb együttműködést kért a két gazdaságtól.

1971 elején a SZAG igazgatója saját hatáskörében váratlanul megváltoztatta a szabályzatot. Egyrészt a vadászati

idényt december 1. és február 28. közé helyezte át (ez természetvédelmi szempontból is jó volt), másrészt

viszont, mivel „a pézsmapocok, szürke gém, bakcsó és búbos vöcsök irtása a halászat érdeke”, engedélyt kért az

OTVH-tól „ezen kártékony vadak” irtásának egész évben történő engedélyezésére.

Az OTVH az időhatárok módosításával egyetértett, de természetesen a védett vízimadarak „irtását” nem

engedélyezte.

Sára János területkezelő augusztus 3-án jelentette, hogy egy helyi potentátokból álló négytagú társaság (a

neveket is közölte) aznap reggel 100 lövéssel 30 kacsát ejtett el. „Ezt az Állami Gazdaság eltiltott vadászai és

dolgozói látták. A 11-es és 12-es tó jelenleg is szíve a természetvédelmi területnek.” S így zárta jelentését: „...

Kérem az OTVH-t, hogy tiltsa meg teljesen a Fehér-tón a vadászatot.”

S ha nem is azonnal, de hat hét múlva pont került a fehér-tói „elvtársi vadászatok” végére!

Hivatalunk a jövőben nem engedélyezi a vadászatot a szeged–fehér-tói természetvédelmi területen. Ezért ez

évtől (folyó évet is beszámítva) vadászati engedélyek a védett területre nem adhatók ki.”

És most felmerülhet a kérdés, hogy honnan ez a hirtelen határozottság?!


A válasz egyszerű. A 12/1971. számú kormányrendelet a természetvédelmi kezelést kivette az erdőgazdaságok

kezéből és átadta az erdőrendezőségeknek, amelyek kevésbé voltak kitéve a helyi hatalmasságok nyomásának.

Ugyanakkor az is kiszivároghatott, hogy a pártközpontban már készülőben a döntés: a magyar

természetvédelem vezetésében radikális személycseréket kell végrehajtani, és a hazai természetvédelem

területén végre rendet kell teremteni!

2. Képek

história 1995-04 · created by xmlmind xsl-fo converter. história 1995-04 minden jog fenntartva....

Documents