adamson a pettyes szfinx nyomában

8/17/2019 Adamson a Pettyes Szfinx Nyomában

1/175


2/175

Joy Adamson

A PETTYES SZFINX NYOMÁBAN

Gondolat • Budapest, 1988


3/175

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: JOY ADAMSON: PIPPA'S CHALLENGE

William Collins Sons and Co. Ltd.

Fordította WALKÓNÉ BÉKÉS ÁGNES

A fordítást az eredetivel egybevetette ZIMÁNYI KATALIN

Szakmai ellenőr

STOHL GÁBOR

ISBN 963 282 046 2

© 1972 by the Trustees of the Elsa Wild Animal Appealand Kleinwort Benson (Channel Islands) Limited.

© Walkóné Békés Ágnes, 1988. Hungarian translation


4/175

Mindenkinek, aki szereti a gepárdokat és hozzájárul e pompás állatok fennmaradásához


5/175

Tartalom

Előszó A negyedik alom

Miért veszélyes pufogó viperát fejni? Haláleset a családban Tűz és víz

Pippa újra találkozik Mbilivel Baleset és következményei

A kölykök felnőnek Dajkaságban a gepárdok Pippa élet és halál között Újra együtt a kölykökkel A kölykök segítenek „Boy" megmentésében Szerelmi játék a kölykök között

Utolsó napok a kölykökkel

Eredménytelen látogatások a Meru Parkban Utószó


6/175

Előszó

A pettyes szfinx megjelenése óta nemegyszer kérdezték tőlem, mittartok legfontosabb megfigyelésemnek a gepárdok viselkedésmódjával

kapcsolat ban. Mindaz az ismeret, amelyre Pippa életének részesekéntnégy és fél éven át a Meru Nemzeti Parkban szert tettem, két főbb pontban foglalható röviden össze: születésszabályozás és telepátia.

Tudjuk, hogy a gepárdok vemhességi ideje 90-93 nap, és néhányhetenként következik be náluk az ivarzási időszak (pontos idejét mégnem tudtam megállapítani). Pippa példájából megtudtam, hogy kicsinyeifelnevelésének időszakában nem párosodik, megvárja, amíg a kölyköknem szorulnak többé segítségére, ami körülbelül tizenöt hónaposkorukban következik be. Ez alatt az idő alatt egyszer sem láttam hímtársaságában, noha néhány alkalommal hím gepárd lábnyomát fedeztemfel a család közelében.

A kölykök öthetes korukban ettek először húst, de tizenegy hetes ésötnapos korukig tovább szoptak, legalábbis Big Boy ennyi idős volt,amikor még szopni láttam. Pippának még a kölykök huszonnégy hetes ésötnapos korában is volt egy kevés teje.

Négy alomja közül kettő sajnálatos módon ragadozóknak esettáldozatul. Az első alom hat héten belül, a harmadik pedig akkor, amikora kölykök tizenhárom naposak voltak, és amikor Pippa még alig jöttrendbe az ellés után, de egy héten belül újból párosodott, és meg istermékenyült. Az első alom elvesztése után három héten belül párosodott. Mindkét alkalommal tudnia kellett tehát, hogy aszerencsétlen kölykök elpusztultak, nincsen többé szükségük rá. Ez atudás, úgy látszik, megnyitotta a „pszichológiai gátat", amely egyébként

mindaddig kirekesztette volna nemi vágyait, amíg kölykei nevelésévelvan elfoglalva. Mindebből az is nyilvánvaló, hogy a gepárdok „önkényes peteérlelők", vagyis a hím jelenléte serkentően hat az ivarzás kiváltására,még akkor is, ha alig heverték ki legutóbbi ellésüket, és még mindig bőséges a tejképződésük. Ha többet tudhatnánk meg a nőstény gepárdokés a nőstény oroszlánok ösztönvilágáról és szerveinek (elsősorbanszaporítószerveinek) összhangjáról, talán értékes segítséget adhatnának

túlnépesedési problémánk megoldásához. Amellett, hogy kölykei elvesztése után Pippánál azonnal bekövetkezett a peteérés, az is hallatlanul érdekesnek tűnt számomra,


7/175

hogy tudja, hol találja meg a párját. A pettyes szfinxben megírtam, hogyazonnal párosodott, amint kölykei önállóan zsákmányt tudtak ejteni (eztizennégy hónapos korukban következett be, jóllehet néhány hetessegítségre még szükségük volt a kellő gyakorlat megszerzéséhez).

Amikor a hím keresésére indult, minden jel szerint „megparancsolta"kölykeinek - Whitynek és Tatunak -, hogy három kilométernél messzebbne menjenek táboromtól. Feltehetően tudta, hogy távollétében segítenifogok élelmezésükben. Whity és Tatu alig mozdultak helyükről, amíganyjuk vissza nem tért. Mindennap felkerestem őket, elfogadták, amitvittem, de morgásukkal jelezték, hogy pusztán az ennivaló kedvéértviselik el jelenlétemet. Közben követtem Pippa lábnyomait, amelyekszinte teljesen egyenes vonalban vezettek tizenhárom kilométernyire,

ahol nyilván rátalált egy hímre. Honnan tudta, hogy ott lel rá? Egy hét múlva újra megjelent a táborban, a felkínált húsból nem evett,hanem nagy sietve várakozó kölykeihez indult. Utána vittem a húst. Csakmiután újra együtt voltak, esett neki Pippa az ételnek, noha mohóságábólítélve nagyon éhes lehetett.

Pippa távolléte idején harmadik kölyke, Mbili tizenhét napig nemmutatkozott. Mélységesen aggódtam, és nap mint nap kutattam utána,Pippa azonban nem látszott nyugtalannak, mintha csak tudta volna, hogyMbili biztonságban van, aki kitűnő kondícióban valóban vissza is tért.Ám amikor Whityt, s egy másik alkalommal Dume-ot távolítottuk el acsaládtól, hogy lábsérülésükből kigyógyítsuk őket, Pippa hosszúnapokon át kétségbeesetten és nagyon leverten kutatott utánuk.

Mielőtt Pippa végleg megszakította a kapcsolatot kölykeivel,elvezette őket leendő vadászterületükre. Mindegyik kölyök birodalmaszomszédos volt a másikéval, és terjedelme akkora, hogy kellő táplálékot

biztosított számukra. Noha területük határain nemegyszer találkoztak,valamilyen rejtélyes törvényszerűségnél fogva sem akkor, sem későbbegyik kölyök sem lépett a másik territóriumába, és Pippát sem követtéksoha a táborba. E tény arra vall, hogy a nőstény gepárdoknak erősebb aterritoriális ösztönük, mint az ide-oda kóborló hímnek, jóllehet mindkétnembeli gepárd szaggal jelöli saját területét a betolakodók elriasztására.

Mindez azt sejteti, hogy Pippa nemcsak a kölykeivel, hanem a párjával is akkora távolságból tudott összeköttetést fenntartani, ahol mársem hang, sem szag nem segíthet. E jelenség csak egyféleképpmagyarázható: telepátia révén tartott velük kapcsolatot. A pettyes


8/175

szfinxben említett eset, amikor Guitut „szíve" vezeti el a gepárdcsaládhoz- és Pippa rendkívüli módon reagálva az ő „szívére", visszajött elibénk -arra enged következtetni, hogy a természettel szoros közelségben élőemberek - amilyen ez a parkőr is volt - sokkal nagyobb mértékben őriztékmeg telepatikus képességüket, mint a civilizált világ kifinomultabb lakói.Ez alátámasztja azt a meggyőződésemet, hogy eredetileg az ember isugyanolyan fokú telepatikus képességgel rendelkezett, mint amilyet azállatok még ma is sajátukénak mondhatnak, ám amikor kialakult a beszéd, később pedig a kommunikáció mechanikus eszközei (rádió,nyomdatermékek, távközlés stb.), a gondolatátvitelért felelős mirigyekelsorvadtak. Manapság már csak igen kevés ember bízhat - indokoltanvagy indokolatlanul - telepatikus képességében. Az elmúlt harminc

évben magam is természetközeiben éltem Kenyában, s ennek kö-vetkezményeként fejlett érzékfeletti képesség alakult ki bennem azállatokkal kapcsolatban. Pontosan tudtam például Elza és Dumehalálának pillanatát, holott mindketten távol voltak tőlem. Azemberekkel kapcsolatosan sokkal kevésbé mutatkozik meg érzékfelettiképességem.

Telepátiával magyarázható az A pettyes szfinxben megörökített eset is,amikor Pippa szemmelláthatóan tudta, hogy George munkatársa húst foghozni neki. Egyikük sem sejtette, hogy vadászzsákmányért indul, ámPippa reményteljes várakozással ült órák hosszat az úton, míg végülalkonyat felé George embere megérkezett, és elejtett zsákmányt hozottneki. Elza ugyanígy viselkedett, amikor Nairobiba vittem nővéreit, hogyonnan repülővel Hollandiába szállítsák őket. George maradt vele otthon,akinek fogalma sem volt, mikor érkezem vissza a háromszázhúszkilométeres útról. Elza azonban tudta. Egész nap a házhoz vezető úton

ült, és abba az irányba figyelt, ahonnan végül is megérkeztem. Az „Elza"-könyvekben több olyan esetet is említek, melyek kizárólagtelepátiával magyarázhatók. Elza például érezte, mikor látogatjuk megtáborában. Amikor a közel háromszáz kilométeres utazás után odaértünk,mindig várt bennünket; mint ahogy friss lábnyomai is tanúsították,minden alkalommal igen nagy távolságból jött elénk. Ő is gyakranutasította kölykeit, hogy ne mozduljanak mellőlünk, amíg ő maga aterület eredeti birtokosával, a „vad nőstény oroszlánnal" folytatott

veszélyes harcokban védelmezte területét. Engem aggodalom fogott el,


9/175

ha a kölykök eltűntek, Elza azonban szemmel láthatóan tudta, hogy biztonságban vannak.

Kölykeikkel vagy velem való közvetlen kapcsolatukban Elza és Pippatelepatikus érzéke mindenkor csalhatatlannak látszott.

Orvosi kutatások szerint a tobozmirigy és az agyalapi mirigy,valamint a hipotalamusz irányítják a nemi fejlődést és feltehetően agondolatátvitel képességét is. Mindmáig azonban keveset tudunk emirigyek működéséről és koordinációjáról. Ha e nagymacskákviselkedését tanulmányozva többet megtudnánk a gondolatátvitelről, ésennek birtokában elemezhetnénk a fent említett mirigyek működését,felmérhetetlenül fontos ismeretre tennénk szert, mivel így jobbanmegértenénk bizonyos életmegnyilvánulásokat, melyek ismerete

fennmaradásunk érdekében elengedhetetlenül szükséges. Értelmünktúlzott specializálódása veszedelmesen elválasztott bennünket akörülöttünk élő összes más teremtménytől, és ha nem találjuk meg amódját, hogy a „természet egyensúlyának" újra alkotórésze legyünk,nemcsak végleg eltűnhetünk, ahogy ez más, túlspecializálódott éskörnyezetüket túlélő fajokkal történt, hanem magunkkal együtt az egészélővilágot is megsemmisíthetjük. A legfejlettebb és értelmileg alegmagasabb fokon álló élőlények vagyunk, ám egyben alegpusztítóbbak is.

A Savannah Morning News 1968. szeptember 8-án megjelent „Azemberiség ellensége-e az agy ?" című cikkében Joseph L. Meyer (a UPIfőszerkesztője, Washington, UPI) így írt: A „félelmetes és ironikus"gondolatot, miszerint az emberi agy valószínűleg az ember legádázabbellensége, dr. N. Tinbergen, az oxfordi egyetem állatetológiatanszékének professzora veti fel.

Az ember - mutat rá Tinbergen

- az egyetlen állat, amely tömegesengyilkolja a saját fajtájabelieket. Bámulatos értelme következtében - jegyzi meg a professzor - az

ember sokkal gyorsabban fejlődött kulturális, mint genetikai tekintetben.Genetikailag nem sokban különbözik a dél-franciaországi barlangképeket festő ősembertől. „Kulturális szempontból viszont a

N. Tinbergen: Háború és béke az állatok között és az emberek között, Science, 160.kötet, 160. oldal és 1411-1418. oldal, 1968. jún. 28. Copyright © 1968, American Association for the Advancement of Science.


10/175

felismerhetetlenségig megváltoztunk, és egyre nagyobb tempóbanváltozunk." Elméje lehetővé tette, hogy „az élővilág történetében eddig példátlan uralmat szerezzen környezete fölött". Képessé tette, hogy„megerőszakolja" a földet, beszennyezze a levegőt, a vizet, a termőtalajt,népeket éhhalállal fenyegetve, demográfiai robbanást idézzen elő, ésnagy hatósugarú tömegpusztító fegyvereket hozzon létre, amelyekvégérvényesen becsukhatják a civilizáció könyvét.

Az emberi agy kétségkívül egyfajta Jekyll-Hyde-szerv. A Sciencecímű tudományos hetilapban e tárggyal foglalkozva, Tinbergenmegállapítja, hogy az agy egyik része képessé teszi az embert az ésszerűélet kialakítására. Ám van az agynak egy másik része is, amely az állatiörökségből származó „ösztönökhöz" köti az embert, és korlátozza azon

képességét, hogy magatartását is olyan gyorsan tudja megváltoztatni,miként környezetét, valamint a háborúban vagy békében használteszközeit. Tinbergen szerint „még mindig nem ismerjük önmagunkat".Képtelenek vagyunk megérteni agyunk működésének kiváltó okait éskövetkezményeit.

Úgy véli, hogy saját viselkedésünk tudományos ismerete, és enneksegítségével történő irányítása a legsürgősebb feladat, amely ma azemberiség előtt áll. Viselkedésünk következményei azok a tényezők,amelyek saját fajunk, sőt a föld teljes élővilágának fennmaradását kezdikveszélyeztetni... az emberi agy - a fejlődés során létrejött és az életvédelmét szolgáló legfinomabb szerkezet - oly maradéktalanul tett bennünket a külső világ urává, hogy egyszeribe minden óvatossággalfelhagytunk. Azt lehetne mondani, hogy agykérgünk és agytörzsünk(„értelmünk" és „ösztöneink") szembekerültek egymással. Együttesenolyan új társadalmi környezetet teremtettek, amelyben nem a

fennmaradásunkat, hanem annak ellenkezőjét készülnek biztosítani. A tudomány feladata „felismerni ezt az ellenséget", s ennek egyik módja az állati viselkedés tanulmányozása, amely az agresszív maga-tartás kiküszöbölésére nemigen kínál ugyan megoldást, de hogy mikéntlehet „kihúzni belőle a tüskét", arra nézve útmutatással szolgálhat.Egyedül az ember nevezhető „gátlástalan gyilkosnak ". Mivel Pippa páratlan lehetőséget kínált a vadon élő gepárdok viselkedésénekalaposabb megismerésére, a nemzeti park vezetősége engedélyezte, hogy

kutatásomat további tizennyolc hónapon át, a negyedik alombólszármazó kölykök önálló életének kezdetéig folytathassam. Ily módon


11/175

nemcsak fejlődésüket hasonlíthatom össze az előző kölykökével,nemcsak ellenőrizhetem, hogy eddigi ismereteim a gepárdokviselkedésének valóban tényleges normáit tükrözik -e, hanemremélhetőleg azt is megtudhatom, mi történik, ha Pippa egyedül vagy jelenlegi családjával együtt akkor találkozik előző kölykeivel, amikorkicsinyeinek még szükségük van rá. Végül alkalmam lesz talán azt ismegfigyelni, hogyan dönti el a saját terület birtoklásának kérdését mindnagyobb létszámú családja számára, és miként választják ki párjukat alegfiatalabb nemzedék tagjai. Senki sem volt még szemtanúja vadgepárdok párzásának, azt sem kísérte még senki sem figyelemmel, hogymikor válnak ivaréretté.


12/175

ELSŐ FEJEZET

A negyedik alom

Közeledett Pippa negyedik ellésének ideje, és nyugtalanul figyeltem,merrefelé jár. Az elmúlt négy nap alatt nem jelentkezett, így nagyonmegörültem, amikor 1968. július 13-án uzsonnaidőben megjelent atáborban. A közeli lapályról jött, ahol utoljára ellett, és ahol tizenháromnapos korukban egy hiéna pusztította el a szerencsétlen kölyköket. Anövényzet azóta sűrű bozóttá terebélyesedett ott, és inkább csapdát, mintcsecsemőotthont jelentett a Pippa méretű állatok számára. Épp ezértmeglepett, hogy az elmúlt hetekben gyakran látogatott oda, és most isalig kebelezte be bőséges adagját, máris elindult arrafelé.

Vagy nyolcszáz méteren át követtem Locallal, ekkor azonban leült, ésnem volt hajlandó moccanni. Simogatni kezdtem, éreztem, hogycsecsbim bói duzzadnak a tejtől, ő meg a hátán hempergett, ám ebben a pillanatban négy elefánt bukkant fel, és sietve felénk tartott. Nem maradtmás hátra, mint elrohanni. Visszapillantva láttam, hogy az óriásokkitartóan haladnak Pippa felé, aki - mint eddig is oly sokszor - nem vett

tudomást róluk. Most azonban nem értettem közönyét, mivel állapotaarra vallott, hogy negyvennyolc órán belül világra hozza kölykeit. Öt napja figyeltük már ezeket a tábor körül kószáló elefántokat, és

hiába próbáltuk elkergetni őket, rendíthetetlenül legeltek a kunyhóinkmelletti fákról, mintha a hatalmas parkban kizárólag ezek felelnének megigényeik nek.

Pippának másnap nyomát sem találtuk. Kilenc napig maradt távol -ilyen sokáig még sohasem rejtette el előlem újszülött kölykeit.

Mindenfelé kutattunk, ahol utoljára láttuk, de sem lábnyom, sem frissürülék nem segített a nyomozásban. Végül 23-án megpillantottam a tábormögötti emelkedőn, ahol Land-Roverem állt. Örömmel láttam, hogymilyen hosszan, bizalmatlanul, gyanakvóan fürkészi a környéket. Pippa,aki kiskölyök korában gyakori vendége volt a nairobi éttermeknek, mamár sokkal inkább vadállat módján viselkedett, mint az Amboseli és Nairobi Nemzeti Parkokban élő gepárdok, amelyek annyira

hozzászoktak a bennük gyönyörködő látogatókhoz, hogy gyakranráugranak kocsijukra, és még simogatni is engedik magukat. Nemremélhettem nagyobb jutalmat a magányos életért - Pippa vadállattá való


13/175

nevelése kezdetétől távol tartottam ugyanis a látogatókat -, mint figyelni,miként próbál most megbizonyosodni arról, hogy nem hábor gatnak bennünket. Csak miután meggyőződött róla, hogy semmilyen veszélynem fenyegeti, jött oda hozzánk, és követelte húsadagját. Mohó étvágyaelárulta, milyen éhes lehet. Alighogy végzett az ebéddel, saját csapásátk övetve indult vissza a „Leopárd-szikla" felé vezető úton, elkerülve a síkmezőt, amelyről pedig azt hittem, hogy bölcsődéül választja.

A déli hőség ellenére Pippa gyors tempóban tett meg háromkilométert, majd letért az útról, és mintegy fél kilométeren át a bozótosban folytatta útját a Mulika-folyó felé. Miután óvatosankörülszimatolt, egy ernyősakácia- bozóthoz vezette Localt és engem(ugyanaz a „várj egy kicsit" akácia volt, amelyet azelőtt is mindig

bölcsődének használt), s ekkor négy kölyköt pillantottam meg a bozótmélyén. Kettőnek már kinyílt a szeme, és ők nagyobbak is voltak atöbbieknél. Előző kölykeinek tíz-tizenegy napos korban nyílt ki aszemük, úgy számítottam tehát, hogy ezek az apróságok kilencnaposaklehetnek, azaz július 15-én születhettek.

Mialatt a bolyhos csöppségeket figyeltem, amint meglehetősenimbolygó lábukon anyjuk emlőihez kúsznak, mosolyogva állapíthattammeg, milyen ügyesen tett ismét lóvá bennünket Pippa, elhitetve, hogy atábortól nem egészen egy kilométerre fekvő lapályon hozza világrakölykeit. Tizenharmadikán, amikor az elefántok társaságában hagytuk,nyilván idejött, ahol az alacsony fű és egyéb körülmények is ideálisnakígérkeztek az újszülött kölykök felnevelésére. A rengeteg tüskés bokorközött elegendő szabad tér maradt, hogy észrevehesse a közeledőveszélyt. A Vasorongi-folyót, éppúgy, mint a Mulikát, negyedóra alatt ellehetett érni, és a csecsemőotthon kellő távolságban bújt meg a főúttól,

noha Pippa hallhatta egy-egy arra haladó autó hangját, vagy azoroszlánokét, amelyek gyakran használták felvonulási terepnek az utat,de kaffogásukkal mindig kellőképp jelezték közeledtüket.

Elmerülten néztem, ahogy a kicsinyek ábrázatukat Pippa puha hasábafúrva, óriási hévvel táplálkoznak, ő pedig állandóan változtattatesttartását, hogy minél több tejhez jussanak kölykei.

Kelletlenül hagytam el a békés színhelyet, és hazaindultam. Pippa most már tudta, hogy sem Localtól, sem tőlem nem kell féltenie

újszülötteit, és amikor a késő délutáni órákban újra ellátogattunk hozzá,moccanás nélkül szoptatta a kölykeit, amíg ott voltunk.


14/175

Méretükből ítélve a négy közül kettő hím volt, de amikor észrevettema háromszög alakban elhelyezkedő, lencse nagyságú, bőrszerű foltokat, akésőbb kifejlődő hím ivarszerv helyét, arra kellett következtetnem, hogyhárom kölyök hím. Ha valóban így van, akkor Pippa hibátlan egyensúlytteremtett a három nőstény és egy hím kölyökből álló második alomja és a jelenlegi között, amelyben pontosan fordított volt a nemek aránya. Előzőcsaládjában nem állt módomban megfigyelni a nőstény és hím kölykökkapcsolatát, mivel a kis Dume alig öt hónapos korában elpusztult, mostazonban bíztam abban, hogy Pippa, az én segítségemmel, baj nélkülneveli fel negyedik alomját. Szomorú tapasztalatból tudtam, hogy agepárdkölykök gyönge, törékeny csontozatuk miatt hajlamosak alábsérülésekre, eltökéltem tehát, hogy amint hússal kezdenek táplálkozni

a kölykök, vitamint teszek az ételükbe, így próbálva megelőzni az efféle baleseteket. Az előző almot merő tudatlanságból túl későn juttattamilyen pótlékhoz. Vemhessége idején tizenöt milligramm kalcium-laktátottettem naponta Pippa élelmébe, és ezt az adagolást a kölykökelválasztásáig szándékoztam folytatni.

Másnap reggel messziről szólongattam Pippát, ekképp jelezveérkezésünket. Előbukkant csalitos otthonából és a száz méterre álló„Árnyasfához" ment, ahol ennivalóval kínáltuk. Rettentően szomjas volt,nem győzött inni, a húshoz viszont alig nyúlt hozzá. A hüvelye körülmég most is alvadt vércsomók voltak láthatók, így étvágytalanságátannak tulajdonítottam, hogy az ellés óta nem jött még teljesen rendbe.

Mivel korábbi ellései után ugyanez a tünet mutatkozott, normálisállapotnak véltem, ami nem ad aggodalomra okot. A levegőbe szimatolt,majd szélirányban haladva mintegy kétszázötven méteres kitérővelelvezetett a kölykeihez. Az apróságok felemelték álmos kis pofájukat, s

amikor anyjuk végignyalta őket, és melléjük telepedett, azonnal kerestekmaguknak egy szopni való emlőbimbót. Nemsokára magukra hagytukőket, és délután is csak rövid időre tértünk vissza, hogy újból vizetvigyünk a nagyon szomjas Pippának. Nyilván addig sem merte magukrahagyni kölykeit, amíg inni megy a folyóhoz.


15/175


16/175

A következő napra már mindegyik kölyöknek kinyílt a szeme, és bizonytalanul pislogva rám, orrukat ráncolták, köpködtek. Ismertem avad gepárd-kölyköknek ezt a reakcióját, ami akkor jelentkezik, ha nem afajtájukhoz tartozó, netán veszedelmes élőlény jelenlétét érzékelik; azérdekes ebben csak az volt, hogy veszélyélményeik még aligha lehettek.Azt sem volt érdektelen megfigyelni, milyen bizalmatlanul viselkedikmost Pippa a jó öreg Stanleyvel szemben, jelenlétében még az ételhezsem volt hajlandó odamenni. Máskor meg, ha az öreg a húsoskosárralmegjelent, Pippa nem vesztegette idejét az én fogadtatásommal, hanemnyílegyenesen feléje tartott. Sajnáltam a szegény fickót, amiért ilyenméltatlan elbánásban részesül, de eszembe jutott, hogy Elza ugyanígyviselkedett kölykei születése után: két afrikai barátjának jó néhány hétig

még a láthatáron sem volt szabad feltűnnie. Stanley nem vette zokon Pippa átmeneti elhidegülését, és morgásávalmit sem törődve, rendre odavitte hozzá a súlyos hús- és vízszállítmányt.Evés után Pippa nap mint nap nagyobb kerülővel tért vissza kölykeihez,módfelett ügyelve, hogy a szél irányába haladjon, s így kölykeimegérezzék a szagát. Tizenhárom napos korukban máshová telepítetteőket a bozótban, s a rá következő napon újabb költözés következett.Ezután két teljes napig várt, majd kilenc méterrel távolabb, egy másik bozótba vitte át őket. Szerettem volna tudni, miért ilyen elővigyázatos,hiszen a második és harmadik ellése utáni tizenegy napon belül újabb ésújabb helyekre cipelte az akkor még vak kölykeit.

Új otthonukban sokkal inkább a szabadban voltak a kölykök, sminthogy a sűrű tüskés növényzet nem gátolta őket mozgásukban,élénkebben totyogtak ide-oda. Pippa minden mozdulatukat figyelte, ésha a kvartett bármelyik tagja három méternél tovább merészkedett,

sietve visszalódította, és szelíden elpáholta a kis csavargót. Egyik reggel, amikor egy közeli fa alatt ült, és a környéket szemlélte,megpróbáltam megállapítani a kölykök nemét, és megtapintottam nemiszervüket, de még mindannyian annyira bolyhosak voltak, hogy nemlehetett felismerni a különbséget. Változatlanul úgy vélekedtem, hogyhárom kölyök hím, és az egyik sokkal kisebb a nősténynél. Felhasználvaaz alkalmat, a karmukat is szemügyre vettem. Kíváncsi voltam, hogycsecsemőkorukban tényleg be tudják -e húzni, mivel a németországi

Krefeld állatkertjében arra a megállapításra jutottak, hogy agepárdkölykök tízhetes korukig képesek rá. Pippa előző kölykeinél


17/175

nemigen volt alkalmam meggyőződni ennek igazáról, most azonbanmindenáron tisztázni akartam a kérdést, és végül sikerült ismegbizonyosodnom, hogy a gepárdoknak nincsenek behúzható karmaik.

Tizenhét naposak voltak a kölykök, amikor először hallottam, hogymagas csipogó hangot hallatnak, amelyre Pippa azonnal reagált.

Augusztus elsején Pippa szokás szerint az „Árnyasfához" jöttennivalójáért, én pedig eközben elmentem megnézni a kölyköket.Mélyen aludtak. Ezután Pippa nyomába eredve kimentem az útra, és aVasorongi-folyó irányába követtem tovább. Odaérve, megfelelő helyetkeresett, ahol sekély volt a víz, és nem kellett tartania tőle, hogykrokodilus harapja meg ivás közben. Ezután jókora ugrásokkalvisszaszökkent az útra, egy ideig a porban hempergőzött, s végül

ráérősen, hosszú kitérőkkel, visszaballagott kölykeihez. Miért érzi magátilyen felszabadultnak, talán tudja, hogy még mindig alusznak? -tűnődtem. De még azután is egy teljes órát aludtak, hogy Pippával együttlepihentünk melléjük.

Pippa újabban az úton várt ránk, amelyet kora reggelenként porfürdőnek használt. E szokása aggodalommal töltött el, nem annyira azesetleges forgalom miatt, hanem mert szagával maga után csalhatta aragadozókat. Félelmem csak fokozódott, amikor egy reggel a táboromterületén három oroszlán friss lábnyomára bukkantam; a Pippa otthonafelé vezető úton, másfél kilométer hosszan vezettek tovább. De Pippaközönyösen fogadott bennünket az „Árnyasfánál", és evés után egy jóvaltávolabbi és egy csecsemőotthon számára jóval biztonságosabb bozóthozvezetett a síkságon. Figyeltem, ahogy a kölykök ide-oda mászkáltak a bokrok között, fürkészik egymást, nemegyszer a tüskés ágakra pottyannak, míg végül Pippa szoptatni kezdte őket, mi pedig eltávoztunk.

Fél kilométert sem tettünk meg, amikor három oroszlánt vettünkészre, amint felénk tartanak az úton. Amikor megálltunk és figyelnikezdtük őket, arra a sík mezőre futottak, amelynek közelében Pippa akölykeivel rejtőzött. Nyugtalanságunkban mindent elkövettünk, hogymásfelé tereljük az oroszlánokat.

Igyekezetünk nyilván eredménnyel járhatott, mert másnap reggel azelőző napi bozótban találtuk a családot, és Pippa figyelmét egyedül aközelben ugató páviánok kötötték le. Nem volt hajlandó az

„Árnyasfához" jönni, hogy elfogyassza húsadagját, s hiába vittem a bölcsőde mellé a húst, továbbra is idegesen pillantott körül, és alig nyúlt


18/175

az ételhez. Másnap reggel furcsa mód a legkisebb nyugtalanság jelét semmutatta a még mindig közelben tanyázó páviánok miatt, sőt magukrahagyva a kölyköket, hosszú időre elbarangolt.

Távollétében megvizsgáltam az apróságok fogait, és úgy találtam,hogy az alsó metszőfogak és a szemfogak már jól fejlettek. A kölykökháromhetesek voltak aznap. Két nap múlva a felső metszőfogak ésszemfogak is kibújtak. Pippa közben jó kétszáz méternyire, egy védelmetalig-alig nyújtó csöppnyi bozótba költöztette őket. Bár a kölykök mártudtak önállóan mászni, ez mégiscsak hosszú távolság volt nekik.Rejtélyesnek tűnt számomra, miért ezt a kis bozótot szemelte ki, s amikormásnap is ugyanott találtam a családot, és Pippának szemlátomástnyugtalanságot okozott az a két oroszlán, amelyek lábnyomait az úton

láttuk, még kevésbé értettem a dolgot. Az egyik kölyköt láthatóan zavarba hozta a jelenlétem, feszülten bámult rám, majd családja és közém helyezkedve, védekező testtartástvett fel. Távozásunkig nem vette le rólam a szemét.

Hazaérve George üzenete várt a táborban, amelyből megtudtam, hogyPippának az előző alomból származó egyik lányával találkozott, és haazonnal átmegyek, talán sikerül még ott találnunk. Rögvest áthajtottamGeorge-hoz, s mindketten odamentünk, ahol előző nap látta a kölyköt. ARojoweru-folyó melletti lapályon álltunk meg, körülbelül öt kilométerreGeorge táborától. A kölyök nyilván növelhette birodalmát, mivel alegutóbbi találkozás alkalmával Whity és Tatu közelebb volt a táborhoz.George elmesélte, hogy oroszlánjai után kutatott, a kocsi tetején állvahívogatta őket, és látcsövön keresztül figyelte a környéket, amikor egygepárd tűnt elő hirtelen, s alig húsz méterre tőle leült.

Hússal kínálta, de a kölyök nem lehetett nagyon éhes, mert hozzá sem

nyúlt. Ezután vizet adott neki, és mialatt az a tálból lefetyelt, Georgenéhány felvételt csinált a pompás erőben lévő állatról, aki hamarosaneltűnt a szeme elől. Aznap délután sajnos nem találtunk rá, de később afényképekről ráismertem Whity-re.

Változatlanul mélységesen ragaszkodtam Mbilihez, Whityhez ésTatuhoz, és kíváncsi voltam, hogyan érez most Pippa irántuk. Kicsikorukban végtelen gyöngédséggel bánt mindig velük, nyalogatta,dajkálta őket, s gyakran vett részt játékaikban. Mindig nagy tapintattal,

kedvességgel kezelte kölykeit, nehogy féltékenység támadjon közöttük.A szoros közelségben élő, békésen doromboló, és a legteljesebb


19/175

elégedettséget tanúsító családot harmonikus, fesztelen légkör vette körül.Most viszont, amikor újabb kölykei teljesen kitöltötték Pippa életét,felnőtt gyerekei alkalmasint nem léteztek többé számára.

Vajon a természet úgy segíti az állatokat az utódok egész soránakfelnevelésében, hogy mihelyt azok saját erejükből meg tudnak élni,gyökeresen megszakítja az anyjukhoz fűződő kapcsolatot? Ha nem ígyvan, akkor vajon mivel magyarázható, hogy sem Pippa, sem felnőttlányai soha nem mutatták az újabb találkozás óhajának legkisebb jelétsem? Az emlősök között egyedül az ember kiváltsága-e kapcsolatbanmaradni a következő nemzedékkel?

Nagyon is tudatában voltam, mennyire fontos lenne helyes választtalálni a gepárdokkal kapcsolatos számos kérdésre, ezért igyekeztem

olyan szakem bert találni, aki részt vesz tapasztalatszerző-munkámban, éskiegészíti amatőr megfigyeléseimet. Figyelmeztettek azonban, hogy azállatok tanulmányozásának tudományos módszerét, amely teljesentárgyilagos és eleve kizár bármiféle kapcsolatot állat és ember között,lehetetlen összekötni az én szubjektív, alapvetően a kölcsönös bizalomraés ragaszkodásra épülő módszeremmel. Minthogy nem sikerülttudományos munkatársat találnom, be kellett érnem végül a tudósok által javasolt egyik-másik módszer kipróbálásával, például hogy sűrűidőközönként teljes huszonnégy órát töltsek az állatokkal, és aprólékosan jegyezzem fel viselkedésük minden mozzanatát. Pippa éjszakaitevékenységének megfigyelésével azonban kialakult életrendjétzavartam volna, így nem maradt más hátra, mint végig vele éscsaládjával tölteni a nappali órákat.

Szerencsére Pippa addigra már egy nagyobb bozótba telepítette akölyköket, ahol melléjük ülhettem, és a család minden foglalatosságát

megfigyelhettem.Délre elviselhetetlen lett a hőség, s habár az Acacia melliferacsipkézett levelei árnyékában a gepárdok szemlátomást kellemesenérezték magukat, nekem gyakran kellett helyet változtatni, hogyárnyékban maradjak, és elmúljon a f ejfájásom. Az utolsó órában hasonfeküdtem, és a fejem mellett heverésző Pippát simogattam, akidorombolva szoptatta kölykeit. Az idillt egy közvetlenül a fejünk felettköröző repülőgép szakította félbe három óra negyven perckor,

nyilvánvalóan hollétünket kívánva felderíteni. A gepár dok nyomban


20/175

szétrebbentek, nem csekély fáradságomba került a rémült kölyköketvisszaterelni a bozótba, és újból összehozni őket Pippával.

Valamivel később autóduda tülkölését hallottuk az út felől.Odaküldtem Localt, hogy nézzen körül, ő néhány soros levéllel tértvissza, amelyben a londoni BBC-től érkezett csoport azonnali interjútkért tőlem, mivelhogy hamarosan vissza kell repülniük Nairobi ba. Anemzeti park vezetősége már régebben megszervezte ezt a látogatást,engem azonban váratlanul ért, és gepárdtanulmányozásomnak aznapravégleg befellegzett. Kimelegedve és szomjasan válaszoltam kérdéseikre,lefényképezni viszont nem engedtem magam rendetlen, mocskosöltözékemben, amelyben egész délelőtt ide-oda hemperegtem a tüskés bozótban. Ők persze elsősorban a gepárdokról akartak felvételeket

készíteni, ami elől tapintatosan kitértem. Szilárd elveim ellenére ráálltamaz interjúra, de most még inkább eltökéltem, hogy minden idegent távoltartok a gepárdcsaládtól, és megfigyelő munkám befejezéséig teljesmértékben kerülöm a nyilvánosságot.

Másnap reggel Pippa az „Etetőfánál" találkozott velünk, némitávolságban a bozóttól, ahol előző nap a repülőgép megzavarta napi programját. Ráérősen falatozott, míg csak egy halk csiripelésre fel nemkapta a fejét. Én magam madárcsicsergésnek véltem a hangot, de Pippatüstént abbahagyta a reggelizést, és kölykeihez sietett. Nem csekélyfáradságába került, míg az apróságokra rátalált, akik követni akarvánanyjukat, belegabalyodtak a bozótba. A legkisebb kölyök különösennehezen tudott átkecmeregni a füvön. Lihegve, kimerülten, segítségértesdekelve találtam rá, és felvettem a földről. Először tapintva megselymes szőrzetét, nehezen tudtam megállni, hogy ne simogassam meg,miközben a körülbelül negyven méterre lévő bokorhoz vittem, ahol

Pippa a család többi tagjával várakozott. Valóságos tüskeerőd volt, és pompás árnyékot nyújtott. Tökéletes búvóhelynek találtam, ám Pi ppamásként vélekedett, s miután nyugtalanul mászkált ide-oda, a magarejtélyes módján megparancsolta a kölyköknek, hogy maradjanak ott,míg ő jobb helyet keres. Amikor visszatért, éles hangú prr -prr-relszólította fel őket az indulásra.

Bűbájos látványt nyújtott, amint a kölykök libasorban elkocogtak, side-oda kacskaringóztak a füves útvesztőben, míg csak a legkisebb a

legyőzhetetlen akadályok között bukdácsolva, megint bajba került.Ezúttal Pippa sietett megmentésére. Tarkója bőrénél megragadva indult


21/175

el vele, de közben újra meg újra letette, hogy biztosabb fogással vigyetovább egy ritkás bozóthoz, ahol lerakta a kölyköt. Jómagam „pocsék"helynek tartottam, alig nyújtott árnyékot a tűző nap elől, a ragadozóktólvaló biztonságról nem is beszélve. Pippa ugyanerre a következtetésre juthatott, mert gondjaimra bízva kicsinyeit, megfelelőbb bozótot próbáltkeresni. Húsz percig, a várakozó kölykök számára hosszú ideig volttávol, mialatt a legkisebb odabújt hozzám, s ellenállhatatlanul egyrecsalogatott, hogy játsszam vele. Minden önuralmamra szükségem volt,hogy ne engedjek a kísértésnek, s mire nagy nehezen legyőztemgyöngeségemet, ő már csatlakozott a többiekhez, s egymáshozkuporodva, bolyhos kis kupacban szunnyadtak el.

Közben tíz óra lett, amikor Pippa szoptatni szokta a kölykeit. Nem

volt órára szüksége, percnyi pontossággal megjelent, de érthetetlenmódon nem telepedett szoptatáshoz, hanem a csenevész bozót túlsóvégén feküdt le. Simogatni kezdtem, amit látható örömmel ésdorombolással nyugtázott, ám nem volt hajlandó elmoccanni helyéről.Feltételezve, hogy a hosszú sétán megszomjazott, az „Etetőfához"mentem vízért. Mire visszaértem, az összes gepárdnak nyoma veszett.Hosszasan átkutattam minden számba jöhető bokrot, míg végül csaknemháromszáz méter távolságban pillantottam meg Pippát, aki magányosanés nagyon szomjasan közeledett felém. Utolsó cseppig megitta a vizet,majd visszatért a „pocsék" bozótba, s ott letanyázott. Miután semmiképpsem tudtam rávenni, hogy visszamenjen kölykeihez, elértettem a célzást,és magára hagytam. Kíváncsi voltam, vajon azért viselkedett ilyennyugtalanul és akarta elrejteni a kölykeit, mert hozzányúltam alegkisebbhez, vagy még mindig a repülőgép tartja izgalomban, amelyhangos süvítessél oly alacsonyan cirkált a búvóhelye fölött. Ám akár ez,

akár az volt a kiváltó ok, vissza kellett szereznem bizalmát, melyetmindenképpen az illetéktelen emberi beavatkozás rendített meg.

MÁSODIK FEJEZET

Miért veszélyes pufogó viperát fejni?

Amint visszaértünk a táborba, egy másik repülőgép körözöttközvetlenül a fejünk felett, mielőtt továbbszállt volna a háromkilométerre fekvő Kenmare leszállóhely felé, így kívánva tudomásomra


22/175

hozni, hogy utasait vegyem ott fel. Meglepődtem, de ugyanakkorgyanítottam is, kik lehetnek a látogatók. Az egyesült államokbeliSawyer-Viewmaster Sztereofilm Vállalat röviddel azelőtt felkért, hogyElza nevében vegyek részt egy afrikai állatokról készülő új filmsorozatfelvételeiben. Alan Root, a vadállatok életének jól ismert fényképésze,csinálja majd a felvételek java részét, az én feladatom pedig Pippának éskölykeinek a megörökítése lesz. Minthogy sem Alan Root, sem jómagam nem ismertük a sztereofilm-felvevő gép működését, SawyerékKenyába küldték vezető operatőrüket, Fred Benniont, aki technikaioktatásban részesít majd bennünket. Tudomásom szerint Fred Bennionmár meg is érkezett Kenyába.

Amikor a kocsival a leszállóhelyhez értem, Bennionon kívül Alan

Rootot és feleségét, Joant is ott találtam, pilótájuk, Ian Tippettársaságában, aki magánrepülőjüket már nemegyszer vezette, örültem,hogy viszontláthatom Alant és Joant, hiszen jó néhány éve ismertük máregymást, és kezdettől fogva nagy érdeklődéssel figyeltem pályafutásukat. Mindketten behatóan érdeklődtek a vadon élő állatokiránt, csodálatos filmeket és diákat készítettek különféle cégek számára, saz elmúlt néhány évben szabadúszóként beutazták az egész világot.Mivel az utóbbi időben nem találkoztunk, nagyon kíváncsi voltam, mitörtént velük azóta, és csalódással kellett hallanom, hogy még aznapvissza akarnak repülni Nairobiba.

Míg ebédet készítettünk a táborban, sikerült rábeszélnem a társaságot,hogy maradjanak itt éjszakára. Az egyesült államokbeli Oregonbólérkezett Fred Bennion sok ezer kilométert tett meg, hogy megtanítson asztereofilm-felvevő működésére, indokoltnak látszott tehát, hogy ahárom órára tervezett látogatását hosszabbítsa meg, s ily módon a Meru

Parkból is láthat valamicskét. Egyikük sem járt még itt, ezért úgyterveztük, hogy délután felkeressük George-ot és oroszlánjait. Amíg Fred Bennion bemutatta nekem a kamera működését, Rooték

sétálni mentek. Visszatértükkor elborzadva láttam, hogy Alan a jobbkarjára tekeredett hatalmas pufogó viperát hoz magával, s azt a fejemögött tartja lefogva, nehogy támadni tudjon. Sosem állítottammagamról, hogy rajonganék a kígyókért, különösen nem az Afrikalegveszedelmesebb kígyói közé tartozó pufogó viperákért, nemcsak

gyorsan ható vérmérgük, hanem villámgyors támadásuk miatt is, amelyéles ellentétben áll az egyébként lomha, nehézkes, nemegyszer a veszély


23/175

elkerülését is gátló mozgásukkal. Rémületem láttán Alan megnyugtatott,hogy gyerekkora óta foglalkozik kígyókkal, és elmagyarázta, hogyanfogja meg őket: előbb kétágú bot segítségével földhöz szorítja anyakukat, majd a fejük mögött megmarkolva, felemeli a kígyókat.

Local, Stanley és a szakács odajöttek hozzánk, és rémülettől tátottszájjal, dermedten bámulták Alant és a pufogó viperát. Tréfálkozvamondtam nekik, hogy Bwana Root muganga (varázsló) és szakszerűentud bánni a kígyókkal, aminek hatására csodálattól meredt szemekkelnéztek rá. Alan ekkor be akarta mutatni a méreg lefejésének módját, amitmég sohasem láttam. Gyorsan előhoztam keskenyfilmfelvevőmet, éselejétől végig lefilmeztem a rendkívüli műveletet. Amikor Alan egy kis pálcikát dugott a vipera felső és alsó állkapcsa közé, hogy kellő

távolságban tartsa őket egymástól, elképedve láttam, hogy szinte teljesenfüggőlegesen tárulnak szét. Ezután az egyik felső méregfogrólvisszanyomta a nyugalmi állapotban ráboruló nyálkahártyaredőt. Aszabaddá vált fogból azonnal csepegni kezdett a mintegy kávéskanálnyimennyiségű tejszerű méreg. Alan ezután a második méregfoggalismételte meg a műveletet, míg úgy nem látszott, hogy az is kiürült.

Alan karja addigra elfáradt a pufogó vipera tekintélyes súlyától, sabban a hitben, hogy most már egyik méregfogban sem maradt váladék,elengedte a kígyót. A vipera nyomban a legközelebbi menedék - azétkezőkunyhó - felé siklott. Alan meg akarta akadályozni, hogy az ajtónkeresztül bejusson, utánarohant, és kétágú bot nélkül próbálta gyorsanmegmarkolni a feje mögött. Nem sikerült. Újabb kísérletet tett, megintcsak eredménytelenül. Amikor harmadszorra megérintette, a pufogóvipera rátámadt, és megmarta a jobb hüvelykujját. Sohasem képzeltemvolna, hogy bármelyik kígyó, nem is szólva a pufogó viperáról, ilyen

villámgyorsan képes legyen mozgásával ellentétes irányba fordítani afejét. Miközben mindannyian szegény Alannal voltunk elfoglalva, avipera eltűnt a kunyhóban, és egyenesen a kígyómarás elleni szerekk elmegrakott polc alá siklott. Minthogy a Kenya és Dél-Afrika közöttikereskedelem egy idő óta teljesen megszűnt, nem tudtunkFitzsimon-szérumot beszerezni, amelyet a forgalomban lévő kígyómaráselleni oltóanyagok közül a leghatásosabbnak tartottunk. Volt azonbanegy, a Pasteur Intézet által előállított, és egy német gyártmányú

szérumom; mindkettőt felajánlottam Alannak, válasszon közülük, őazonban nem fogadta el, mondván, hogy allergiás rájuk. Bizonygatta,


24/175

hogy a teljesen kiürült méregfogakból legfeljebb minimális mennyiségűméreg juthatott a szervezetébe, és az is felszívódik, ha egy kicsit lepihen.Kérte viszont, hogy érszorítót tegyünk az ujjára, amelyet húszpercenkéntmeglazítottunk. Mivel Alan volt az egyetlen kígyószakértő közöttünk,tiszteletben tartottuk kívánságát, s ő az ágyon fekve történeteivelszórakoztatott bennünket. Felesége közben gondosan tanulmányozta anémet készítményen feltüntetett utasításokat, én pedig gyakran kínáltama fölöttébb szomjas Alant teával és szőlőcukorral.

Minden erősködése ellenére, hogy hamarosan jól lesz, és együttmehetünk George-hoz, nekem sehogy sem tetszett ijesztően dagadókeze, és azt javasoltam, repüljön haladéktalanul vissza Nairobiba, aholorvost talál. Ő azonban hallani sem akart erről, és ragaszkodott hozzá,

hogy a táborban tölti az éjszakát (véleményem szerint azért tartott kiemellett, hogy mi zavar talanul ellátogathassunk George-hoz). Minthogyakarata ellenére mégsem röpíthettem saját gépén Nairobiba, óriásimegkönnyebbüléssel fogadtam az e pillanatban érkező Land-Rovert, és benne egyik pilóta barátunkat, Niels Larsent, aki látogatókat szokottszállítani George-hoz és hozzám. Tudta, hogy milyen nehezen jutunkfriss gyümölcshöz és zöldségfélékhez, s egy kosár szőlővel és egyébfinomságokkal lepett meg. Utasával azonnal vissza kellett térnie Nairobiba. A gondviselés különös kegyét láttam érkezésében. Tüsténtfélrehívtam, és elmagyaráztam a helyzetet, mire felajánlotta, hogymagával viszi Alant és Joant. Ügyet sem vetve Alan tiltakozására, Joankíséretében útnak indítottuk Larsennel, nem feledkezve meg a németszérumról sem, hátha szükség lesz rá.

Távozásuk után megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mivel bizonyosravettem, hogy Alan sokkal rosszabbul van, mint ahogy bevallotta, és

nemtörődömséget színlelve, részben kedélyét akarta megőrizni, részbena George-dzsal töltendő esténket kívánta zavartalanná tenni. Abban a tudatban, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk Alanért,

úgy döntöttünk, mégis átmegyünk George-hoz, és a lovagias Ian Tippetmég indulásunk előtt megfogta a pufogó viperát. Semmiképp sem akartamegölni, így kartondobozba zártuk, és útközben szabadon engedtük. Akocsiban ülve, három kiskudut, az antilopok egyik legbájosabb, delegfélénkebb faját pillantottuk meg, amint a sűrű bozótból kecsesen

előjöttek, és pontosan előttünk álltak modellt a fényképezéshez. Recészsiráfot, kafferbivalyt és sok más állatot is láttunk. Dumpálmaligeteken


25/175

és szabad síkságon vezetett utunk, az egész környék mélységesennyugodalmasnak látszott a lebukó nap fényében.

Megérkezésünk idején kellett Alannak is leszállnia Nairobiban, s bíztunk benne, most már nem érheti baj. George oroszlánjait sajnos nemláttuk, de Fred Benniont az állatok királya híján is teljesen lenyűgözték avadak, amelyeket először látott természetes környezetükben, s azonnyomban tervezgetni kezdett egy afrikai vakációt.

Ian Tippetnek másnap reggel Nairobiba kellett repülnie egyértekezletre, de a megállapodás szerint délután Rootékkal együttvisszatér, hogy Alan fölöttébb kellemetlen élménye után egy napotnálunk pihenjenek. Fred Bennion ezalatt nálunk maradt. Amikoruzsonnaidőben Ian Tippet egyedül jelent meg, tudtuk, hogy baj van.

Elmondta, hogy a gép felszállása után Alan rettentően rosszul lett,Joannak a teljes adag kígyóméreg elleni szérumot be kellett adnia, ésmire Nairobiban leszálltak, már eszméletlen volt. A kórházban várakozóhárom orvos nem hitte, hogy élve odaér. Karja iszonyúan feldagadt,csaknem teljesen megfeketedett, alig volt már pulzusa, és csakgyógyszerekkel tudták életben tartani. Amikor már kellő erőre kapott aműtét elviseléséhez, attól féltek, hogy amputálni kell a karját. Mi másttehettünk ezalatt, mint imádkoztunk az életéért.

A sors ritka véletlene folytán Ionides világhírű kígyószakértő az Alanmelletti szobában feküdt. A baleset részleteiről értesülveelszörnyülködött a hibák sorozatán, amely Alan jelenlegi állapotátelőidézte. Először is nem tudta megérteni, hogyan próbálhat valakikétágú bot nélkül megfogni bármiféle kígyót, nem is szólva a pufogóviperáról, amely száznyolcvan fokos szögben tud visszaütni. Másodszor,téves feltevés, hogy a pufogó vipera méregfogai csapolás után kiürülnek,

az oda vezető csatornák ugyanis azonnal feltöltődnek, ráadásul jóvalgyorsabban ható méreggel, mint amilyet előzőleg „lefejtek", hiszen azmár egy ideje a fogakban lehetett, s ezáltal veszített erejéből.Har madszor, a vérméreggel rendelkező kígyók marásánál sohasemszabad érszorítót használni, mivel a test egy kis pontjára tömörítettméreg sokkal gyorsabban pusztítja a szöveteket és a húst. Szegény Alantehát tudatlanságunk áldozata lett, nem is beszélve arról, hogy kétéletfontosságú óra veszett el, amíg a felesége be tudta adni neki az

ellenmérget tartalmazó injekciót a repülőúton. Joan és Alan mélységesszorongásban töltötte a következő négy hónapot, de - hála a


26/175

Dél-Afrikából odahívott kígyómarás-szakértők nek - kezét is, karját issikerült megmenteni. A kezelést Angliában fejezték be. Jobbhüvelykujját ugyan elvesztette, de megtanult négy ujjal fényképezni, ésígy megmaradhatott pályáján.

Bármennyire rettegtem is e szörnyű baleset után a kígyóktól,változatlanul vallom, hogy csak akkor támadnak, ha felingerlik őket, snyilvánvalóan ez történt, amikor Alan lefejte a mérget a pufogóviperából. Visszaemlékeztem, hogy itt-tartózkodásom első évének esősidőszakában jóformán naponta irtottam a kígyókat, de azóta nyilvánkörbejárt a SZISZEGÉS kígyóék között, hogy csábító rejtekhelyeiellenére, nem nyújt biztos menedéket táborom, mert szinte teljesenelkerülnek bennünket.

Nemcsak az emberek óvakodnak a kígyóktól, az állatok is igyekeznekmagukat és kicsinyeiket védeni tőlük. Elbűvölten hallgattam Georgeszakácsának beszámolóját egy esetről, amelynek nem sokkal korábbanvolt a szemtanúja. Kunyhójában pihent az ebéd utáni hőségben, amikorkülönös zaj ütötte meg fülét, mintha valami nekicsúszott volna a szállásátk örülvevő drótsövénynek. Kiment, hogy megnézze, mi történik, és látta,hogy egy vörös kobrakígyóra, amely csöpp kis patkányt tartott aszájában, vadul rátámadt az anyapatkány. A patkány megragadta a kígyóta feje mögött, és csúnyán megharapta. A kobra ide-oda dobálta magát,hogy megszabaduljon támadójától, amely az erőteljes rángatás ellenéresem engedte ki fogai közül. A kobrának sikerült végül egy üreghez érni,és amikor a patkány is a lyuk pereméhez ütődött, akkor engedte csak el akígyót, mire az eltűnt. Anyja bátor oltalmazása ellenére a kis patkányidőközben sajnos kimúlt.

HARMADIK FEJEZET

Haláleset a családban

Elérkezett a turistafőszezon, amelyet örömmel fogadtam, feltéve ha alátogatók nem háborgatják a gepárdokat. Elkerülhetetlen követelményvolt ez annak érdekében, hogy Pippa kölykei vadállatokként nőhessenek

fel. A látogatók nem értették, miért nem mutatom meg nekik a családot,és elutasító magatartásom nyilván nem növelte népszerűségemet


27/175

körükben. Én azonban akkor is, és most is azt az elvet vallom, hogy avadállatoknak nem szabad elveszteniük az embertől való félelmüket.

Pippa láthatóan ugyanezen a véleményen volt, sőt még azt is zokonvette, ha én magam bizalmasabban kezeltem a kölykeit, mint ahogy ő aztildomosnak vélte.

Egyik nap a kicsik feltűnő érdeklődést mutattak irántam, lábamhozdörgölődztek, körülöttem totyogtak, nem véve tudomást Pippa prr -prrhívó szaváról és arról a nyilvánvaló óhajáról, hogy fejezzük be ezt a játékot. Háromszor egymás után vitte be kölykeit egy sűrű bokorba, ámalighogy letette őket, nyomban visszaballagtak hozzám. A legkisebbkülönösen barátságos volt, mindenhová utánam jött. Amikor Pippa aszokásos időben (délelőtt 10 órakor) nem kezdte kölykeit szoptatni,

kénytelen voltam eltávozni. Másnap reggel egy cserjés mögötttelepedtem le, hogy a kölykök ne láthassanak, és onnan figyeltem,miként kapaszkodnak fel Pippa hátára, és csúsznak le a másik oldalon,miként harapdálják anyjuk fülét, míg csak egy jól irányzott fejrándítássalszét nem repítette őket. Ezután játékos, püföléssel és harapdálássalegybekötött bukfencezés következett a földön, vagy éppen egymás fejéreültek, míg anyjuk megmentésükre nem sietett és dorombolvavégignyalogatta őket. Pontban tíz órakor kezdetét vette a táplálkozás.Jóleső érzés volt Pippát ma olyan nyugodtnak, fesztelennek látni, talánmert tudta, hogy a közelben vagyok, és mégsem nyúlok kölykeihez.Ugyanakkor azonban az a szemmellátható szándéka, hogy barátságunkatcsak önmagára korlátozza, szöget ütött a fejembe. Az az ösztön vezette-e,hogy maga és családja között megőrizze a természetes kapcsolatot, jóllehet bízik bennem, és hat hónapos kora óta nevelőanyjának tekint?Magatartása nem változott másnap sem, amikor újabb bozótban találtam

rá a családra. Itt szabadabb területen voltak, s a rövidebb szálú fűben akölykök könnyebben mozoghattak.Érkezésemkor Pippa előjött, megszaglászta a húst, majd sietve

visszatért kölykeihez. Miután megnyugodott, hogy biztos rejtekhelyenvannak, csak nem százméternyire vezetett el, s csak ekkor fogott hozzá lakomájához. Azelőtt sosem tiltakozott, ha táplálkozásánál Local is jelenvan, most azon ban meglepődve észleltem, hogy közeledésére Pippamorogni kezd, és azonnal visszamegy kölykeihez.

A következő reggel egy nagy akácia alatt találtam őket, melynekleha jló ágai lombsátorként vettek körül egy termeszdombot, s a környező


28/175

aljnövényzet olyan sűrű volt, hogy mozdulatlan állapotban nem lehetettlátni a gepárdokat. Végül felfedeztem a teljes nyugalomban megbúvókölyköket. Kis idő múltán Pippa a Mulika-folyó irányából bukkant elő,gyanakodva nézett körül, s amikor megbizonyosodott, hogy a kölyköketnem fenyegeti veszély, újból eltávozott. Negyedórán át követtem,miközben szüntelenül hússal kínáltam, de olyan keveset evett, hogyamikor visszatért a kölykökhöz, letettem adagját a földre. E műveleteterősen kifogásolhatta, mivel az ellenkező irányba nézett, és csakhamarrejtekhelyük mélyére húzódott. Az ismeretlen illat közben előcsalogattaa kölyköket, óvatosan közeledtek a hús felé, de amikor odaértek,undorodva r áncolták orrukat, és leköpködték az ennivalót. Nem sokkalezután magukra hagytam őket.

Uzsonnatájt ismét szerencsét próbáltam, és meglepődve láttam, hogye szokatlan látogatási időben Pippa otthagyta rejtekhelyét, és vár ránk.Rettentően szomjas volt, gyorsan fellefetyelte az odakínált vizet, majd jókora kitérővel visszatért a kölykökhöz. Amikor negyven méterrevoltunk tőlük, dühösen nézett Localra, lecövekelt és nem volt hajlandómegmoccanni, míg vissza nem küldtem az öreget. Csak amikor Localvégleg eltűnt a szeme elől, akkor ment oda kölykeihez, és kezdteszoptatni őket.

Másnap reggel kétórás nyomozás után kinn a szabad ég alatt kis híjánráléptünk a gepárdokra. Valamivel távolabb a kölyköktől hússal kínáltamPippát, ő azonban csak ímmel-ámmal majszolta, és úgy látszott, jobbanérdekli, hogy búvóhelyet találjon családjának. A Mulika-folyó felétarthattak, amikor rájuk bukkantunk, mert csakhamar abba az iránybaindult el. A kicsinyek minden erejüket összeszedve totyogtak utána, alegkisebbet kivéve, akit Pippának az út java részén cipelnie kellett.

Vágyakozva nézett a Mulika felé, de először a kölykök pihenésérőlkellett gondoskodnia, s csak azután volt hajlandó enni. Emlékezve, hogyelőző nap a kölykök még grimaszokat vágtak a hús láttán, elképesztő voltmost látni, amint az egyik hím kölyök olyan jó étvággyal marcangolja,hogy Pippa újra meg újra megbökte, nehogy túlegye magát. A kölykökaznap voltak öthetesek: pontosan ebben a korban nyúlt először húshozWhity, Mbili és Tatu is. Három napig tartott, amíg a többi kölyök isrákapott az új táplálékra, miközben Pippa újabb meg újabb búvóhelyekre

költöztette őket.


29/175

Minthogy a kölykök most már hússal táplálkoztak, módfelettügyeltem, hogy ne maradjanak ragadozókat odacsalogató nyomokutánuk, és minden alkalommal ponyvát raktam le, nehogy a szag átitassaa talajt. Pippa mindig nagyszerű anya volt, nem értettem hát, miért üt akölykökre, amikor elébük teszem a húst, vagy prr - prr parancsszavávalmiért hívja el őket, mielőtt még enni tudnának. Szerették a húst, fejlettfogazatuk meg is birkózott vele, de nemegyszer gallyak rágcsálásávalkellett beérniük. Vajon miért akadályozza meg, hogy húst egyenek? -tűnődtem. A kicsinyek soványak voltak, de módfelett elevenek, és korareggelenként lelkesen játszadoztak, csak az izzó napsütésben feküdtek lemegint aludni.

Csupán hat nappal azután, hogy a kölykök érdeklődni kezdtek a hús

iránt, mutatta meg Pippa, hogyan is kell azt elfogyasztani. Fogai közt beszívta a beleket, ekképp préselve ki tartalmukat. Azt is megmutattanekik, hogyan lehet vizet lefetyelni a tálból, de a kölykök néhány napigmég nem nagyon remekeltek e téren.

A család legutóbb a síkság nyíltabb, csupán elszórt bokrokkal benőttrészére költözött. A gyér bozótos ideális lakhelynek bizonyult, mertegyik-másik bokor sűrű levélzete között megbújva és a naptól védetten,Pippa a nagy távolságból közeledő legkisebb veszélyt is észrevehette.Éppen ezért nagyon megdöbbentem, amikor egyik reggelilátogatásunkkor héttagú elefántcsorda fogadott bennünket, kettőközvetlenül a bozótos mellett, ahonnan Pippa is előbukkant, hogymegreggelizzen. Meg is ette az adagját, láthatóan nem zavartatva magátaz elefántoktól, amelyek mintegy tíz percen át a kölyköket rejtő bozótmellett legeltek. Akkor is a legnagyobb lelki nyugalommal rágcsálttovább, amikor az egyik óriás mellső lábát a földhöz veregetve, porfelhőt

kavart maga körül. Fölöttébb hosszú időnek tűnt, míg az elefántok kissétávolabb ballagtak, és így eljuthattunk a kölykökhöz. A nyomokbólítélve az elefántok már jó ideje alig két méterre lehettek a családtól. Mireodaértünk, a kicsinyek már igencsak megéheztek, és verekedni kezdtekaz őket megillető porcióért. Még Pippával szemben is védelmeztékadagjukat, a bozót mélyére hurcolták, hogy ott zavartalanul megegyék.Amikor jóllaktak, mint sziklára ugrottak rá játékosan anyjukra, és elégkíméletlenül tépdesték a bőrét meg a fülét. Ő azonban láthatóan élvezte

ezt a játékot, és lehunyt szemmel annál hangosabban dorombolt, minélszilajabbul gyötörték a fejét.


30/175

A következő napokban az elefántok sok kellemetlenséget okoztaknekünk. Nemegyszer hosszú ideig kellett várnunk, hogy a rejtekhellyelkecsegtető bozótost átvizsgálhassuk, ahol a család megbújhatott, mígvégül rájöttünk, hogy Pippa - nyilván szándékosan - a csorda kellősközepén tanyázik. A vastagbőrűekkel - rinocéroszokkal, vízilovakkal,elefántokkal - szemben sosem árult el félelmet, sőt most inkább kapóra jött neki, hogy megvédjék családját azzal a páviánhordával szemben,amely ugyanezen a helyen kóborolt.

Egyik reggel órákon át kerestük a gepárdokat, főleg legutóbbirejtekhelyükön, a három tüskés akácia közelében kutattunk utánuk. Acsaládnak nyomát sem láttuk, helyettük hat elefántra bukkantunk,amelyek kitartóan ostromolták a bozótost. Délben kimerülten adtuk fel a

meddő munkát. Amikor uzsonnaidőben folytattuk a nyomozást, egyelefánt még mindig azt a három bokrot őrizte, amelyből Pippa hívószavunkra hamarosan előjött. Ugyanekkor dübörgés és harsogásközepette hat elefánt vágtatott át a lapályon, de amint megéreztékszagunkat, ellenkező irányba kanyarodtak, csupán a magányos óriástartott az út felé. Kis darab hússal kínáltam Pippát, amelybe napikalciumadagját rejtettem, a többit félretettem, bízva benne, hogy elvezet bennünket a kölykeihez. Ő azonban nem hagyta magát becsapni,csökönyösen ült a helyén, míg sötétedni nem kezdett, és végül nekemkellett engedni. Táplálkozás után rendkívül óvatosan, vigyázva, nehogyzajt üssön, még egy ág se reccsenjen léptei nyomán, több mint egykilométert gyalogolt az út felé, ahol utolértük a magányos elefántot.Aggódva kerestem a kölyköket, és közvetlenül a lábamnál, a magas fű biztos védelmében pillantottam meg őket. Gyorsan eléjük tettem a húst,de ők nem moccantak, és csak Pippa hívogató prr -prr- je után rontottak

neki az ételnek. Időközben teljesen besötétedett, de aggodalmunkban,amiért a kölykök ilyen szabad, védtelen helyen esznek, velük maradtunk,amíg nem végeztek lakomájukkal. Ez bizony eltartott egy ideig, mivelapró fogaikkal csak igen lassan ment a rágás, s nekem ezalatt Pippafigyelmét kellett elterelnem, nehogy maga végezzen a hússal.Rágcsálásukat figyelve, először hallottam, amint egyik kölyök Pippa prr-prr- jét utánozza.

Már hathetesek voltak, és eddig tizennégy különböző helyre

költöztek, de ekkora távolságot, mint ma, még sohasem tettek meg. Nemesett már nehezükre a járás, nyilván túl voltak a csecsemőkoron. Bűbájos


31/175

kvartettet alkottak: a két nagy hím - egyikük meglepően bátor ésvalamicskével nagyobb a másiknál - mindig egymás közelébentartózkodott, és ábrázatuk máris önbizalmat tükrözött, amely a két kisebbkölyöknél - különösen a roppant félénk, fivérei játékától gyakranfélrehúzódó nősténynél - nem mutatkozott. De mindannyianragaszkodtak egymáshoz, és állandóan anyjukhoz bújtak, aki mélységesgyöngédséggel vette őket körül.

Másnap korán reggel még mindig ugyanott, a magányos elefántközelében találtam a gepárdokat; Pippa egy kidőlt fa tetején állt lesben. Anagy hím kölyök felkapaszkodott hozzá, de hiába egyensúlyozta magát,többször is lepottyant. Majd nagy élvezettel lefetyelt vizet a tálkából.Mindannyian ettek, s utána az egész család ugrabugrálva indult az út felé,

hogy végül nem egészen százméternyire tőle, egy bokros fa alatt déli pihenőt tartsanak. Nem szívesen hagytam a kölyköket ennyire közel azúthoz, de bíztam benne, hogy délután sétára, s eközben távolabbiterületre csalogatom majd őket. Pippa azonban hajthatatlannak látszott,megbújt a bokor mélyén, s nem mozdult helyéről.

Aggodalmam egész éjjel nem szűnt meg, s amint kivilágosodott,keresésükre indultunk, ám rejtekhelyüket elhagyottan találtuk. Nemmessze onnan, az út mentén friss oroszlánnyomokat fedeztünk fel.Körülbelül fél órán keresztül kutattunk a környéken, míg végül az „Ötösmérföldkő" felől, ahol a Mulika keresztezi az utat, Pippa jelent meg. Aföldet szaglászva, nagy kerülővel egy tüskés bozóthoz vezetett, és kissétávolabb leült, míg én körüljártam a bozótot. A túloldalra érve, aholPippa nem láthatott, elállt a szívverésem, mert a nagy hím kölyköt pillantottam meg - átharapott nyak kal, holtan. A bozót mellett feküdt, éssem a fű nem volt vérfoltos, sem a küzdelem egyéb nyomát nem lehetett

látni. Amikor a kissé megmerevedett testet felemeltem, hogy a kocsihozvigyem, a vér még friss volt a seben. Pippa nem látta, mi van akezemben, és továbbment.

Locallal együtt követni kezdtem, amint szaglászva ellenkező irányba,mint ahonnan jött, végigment az úton. Nem egészen kétszáz méterreláttuk, hogy reggeli csapája a kölykök nyomaival keveredik. Mégerősebben szaglászta a földet, minden fára és termeszdombra felmászott,figyelmesen kémlelte a környéket, majd egy bokor mellé telepedett, és

nem moccant, de közben a legapróbb mozgásra is szüntelenül ügyelve,figyelt, hallgatózott. Megragadtam az alkalmat, hogy élelemért küldjem


32/175

Localt. Miután visszatért a hússal, Pippa olyan ráérősen, hosszasan evett,hogy már attól féltem, a többi kölyök is elpusztult. Végül útnak indult, ésamint egy kettős cserje mellett mentünk el, madárcsipogásraemlékeztető, gyönge hang ütötte meg fülemet a bokrok közül. Pippaügyet sem vetett rá és továbbment, én azonban alaposan benéztem alevelek közé, és felfedeztem a három kölyköt. Pippa csaknem százméterrel távolabb állt meg, és jó fél órán át ott pihent, feszülten figyelve,nem hall-e újabb csipogást. Nem értettük a viselkedését. Nem bízott bennünk, és nem kívánta életben maradt kölykei hollétét elárulni? Efeltevés igaznak látszott, amikor később visszajött az úthoz, de a kettőscserjét gondosan elkerülte. Amint ahhoz a kanyarhoz értünk, ahol akölyköt megölték, Pippa leült.

Localra bízva, hogy figyelje Pippát, az „Ötös mérföldkő" feléindultam el, hogy a szerencsétlenség további nyomaira leljek. Meg istaláltam Pippa nyomát, amely csaknem háromszáz méteren keresztül egynőstény vagy egy fiatal hím oroszlán lábnyomával keveredett, de azutánellenkező irányba folytatták útjukat - Pippa a Mulika-síkság felé, ahol jelenleg is rejtegette a kölykeit. A lábnyomokból próbáltamkikövetkeztetni, miképp zajlott le a tragédia. Valószínűnek látszott, hogyamikor az oroszlán az úton ballagott, szimatot kaphatott a gepárdokról,és a bozótoshoz ment. A vakmerő, nagy hím kölyök kimászhatotthelyéről, hogy védelmezze családját - ahogy akkor is tette, amikor túlközel mentem hozzájuk -, és az oroszlán azon nyomban végzett vele.Ezalatt a másik oldalon Pippa nyilván kijött a bozótosból, üldözőbe vetteaz oroszlánt, míg végül lábnyomaik ellenkező irányban tűntek el az útról.Pippa ezután valószínűleg visszatért a kölykeihez, és magával vitte őketaddig a pontig, ahol együttes lábnyomaikat felfedeztük az úton. Miután

háromnegyed kilométerrel odébb, a kettős cserjébe rejtette őket,feltehetően a hiányzó kölyök keresésére indult az „ötös mérföldkő" felé.Innen jött vissza, amikor megérkeztünk. Úgy rémlett, még mindig nemtudja, hogy nem látja többé kölykét.

Amikor újból találkoztam Locallal és Pippával az úton, Pippa akölykeihez igyekezett. Kértem Localt, hogy maradjon hátra, s Pippaekkor egyenes vonalban a kettős cserjéhez vezetett, amelyet a magányoselefánt őrzött. Hogy ideje legyen eltávozni, a kölykök hús- és

vízadagjáért indultam, és mire visszaértem, az elefántnak hűlt helye volt.


33/175

Nem sokkal ezután felhangzott Pippa prr- prr hívó szava, sválaszképpen a kölykök előmásztak a bozótból, de szokatlanul félénkenviselkedtek.

Megnyugtatásra vágyik a kis kölyök.


34/175

Hogy bátorítsa őket, Pippa bemutatta, hogyan kell spagetti módjánenni a zsigereket, de ők még akkor is rendkívül óvatosan majszolgattak,és szüntelenül körbe-körbe pillantottak. Különösképp a kis nőstényrettegett, és a legkisebb mozdulatomra visszairamodott a bozótba. Nemakartam jelenlétemmel tovább háborgatni a családot, s kocsiba szállva, a park igazgatójához hajtottam, hogy beszámoljak a történtekről. Együttvizsgáltuk meg az elpusztult kölyök fogait, és úgy találtuk, hogy hathetesés négynapos korára már az összes zápfoga kibújt. Ezután a táborombavittem a kölyköt, hogy ott temessem el. Amíg az emberek ásták a sírt,kezemben, tartottam a kis gepárdot. Milyen gyönyörű példány volt, a fejemögötti szörnyű seb ellenére is milyen tiszta! Elhatároztam, hogy mielőttsírba tennénk, lerajzolom, így legalább némileg megmarad számomra.

Miközben Pippa négy ivadéka közül a legerősebb, legszebb kölyökképmását festettem, választ próbáltam találni arra a kérdésre, miértkellett élete kezdetén minden ok nélkül elpusztulnia ilyen tökéletes kislénynek. Ésszerű magyarázat nem kínálkozott, hacsak az a tény nem,hogy felnőtt ragadozók gyakran ölik meg más ragadozófajok kölykeit,hogy megsemmisítsenek egy versenytársat. Több ízben is találtunkoroszlánkölyköket, amelyeket leopárdok öltek meg, és fordítva; azáldozat teste mindig érintetlen maradt. Ebben az esetben a kölyök bátorsága idézhette elő pusztulását.

Rajzolás közben bánatom furcsamód enyhülni kezdett, és minélinkább életre kelt a kis holt gepárd képe a papíron, annál inkább csökkentfájdalmam. Nem tudom megmagyarázni, milyen furcsa változásonmentem át, de a kép elkészültével a halál okozta szívfájdalom elmúlt.

A kis kölyköt az alá a fa alá temettük, ahol Pippa családja körébengyakran megpihent.

Másnap reggel a gepárdok keresésére indulva, Local néhány lépésselmögöttem haladt, amikor egy oroszlán ugrott fel a fűből, és rátámadt.Míg lerántotta válláról a puskát, és kioldotta a zárat, az oroszlán már csaköt méterre volt tőle, és ekkor ráismertem George félszemű oroszlánjára,Ugasra. Nyomban rákiáltottam: „Nem szabad, Ugas, hagyd abba!", és azutolsó pillanatban sikerült egy biztosnak látszó tragédiátmegakadályozni. Local-nak joga lett volna önvédelemből lelőni Ugast,de szerencsére erre nem került sor, mert Ugas szót fogadott, és visszabújt

a magas fűbe. Feltehetően az út közelében pihent, és nyilvánmeglepődött, amikor elmentünk mellette. Bennünket minden esetre


35/175

megviselt e találkozás, főleg mert alig kétszáz méterre történt attól ahelytől, ahol Pippa kölykét megölték.

Sehogy sem tetszett nekem, hogy Ugas olyan közel van Pippához, ígyGeorge húsz kilométerre fekvő táborába hajtottam, és megkértem, próbálja meg a saját területére visszacsalogatni az oroszlánt. Ugaskorábban nemegyszer járt a táborom közelében, sőt be is jött, ami nem jelentett veszélyt, ha én is otthon voltam, és George-ot is odahívhattam,hogy tartsa kordában. Ám most megváltozott a helyzet, hogy Pippakölykeivel a közelben tartózkodott. Megbeszéltük, hogy George húst hozmagával, és ennek segítségével megpróbálja rávenni Ugast, ugorjon be aLand-Rover dróthálóval borított részébe, s így aztán hazaviheti. Ámhiába töltötte George táboromban az éjszakát, hiába várakozott teljes

készenlétben a csalétekkel ellátott autóval, Ugas túlontúl el volt foglalvaegy nőstény oroszlánnal, és nem került elő. Alighanem ez a nőstényölhette meg Pippa kölykét, mivel George a tragédia színhelyétől aligmásfél kilométerre talált rájuk később, párosodás közben.

Közben két napon át hasztalan kerestük Pippát. Eltűnése ugyan nemlepett meg, de testileg is, lelkileg is nagyon kimerítettek e napok.Miközben minden bozótot átkutattam, az egyikben ott lapult egy fiatalszervál. Látva, hogy nem menekülhet tőlem, teljesen megmerevedett, éscsak rémült pillantása árulta el, hogy él. Mindössze hatvan centimétertávolságból bámult rám, és mintegy tíz percen keresztül meg semmoccant. Hosszan tartó mozdulatlansága miatt úgy véltem, beteg lehet,és Localért mentem, hogy megpróbáljunk segíteni rajta. Mirevisszaértünk, eltűnt. A sarokba szorított állatok jól ismert reakciója:megmerevedve, holtnak tettetik magukat, ám engem mégis bámulatbaejtett a szervál önuralma, hogy ilyen soká és ennyire közel teljes

mozdulatlanságban maradt, míg csak biztonságosnak nem látta a szökést. De hol lehet Pippa? Vállmagasságú nád között kutattunk utána aMulika partján, ahol váratlan oroszlánmorgás azonnali megállásrakésztetett bennünket. A nád hajladozása elárulta, hogy kis híjánráléptünk a valószínűleg alvó oroszlánra. Kisvártatva megint csak egyhajszálon múlt, hogy megmenekültünk, amikor egy kafferbivalytriasztottunk fel déli pihenőjéből. A kimerítő hőségben abban a cserjésbenheverészett, amelyet éppen át akartunk kutatni. Akárcsak az oroszlánnak,

neki is elegendő helye volt a visszavonulásra, így folytathattuknyomozómunkánkat.


36/175

Csak a harmadik este fedeztük fel Pippát a Mulika közelében, aholnap mint nap hallhatta hívó szavunkat. Rettentően éhes volt, csakúgymint a kölykök, de miközben ő maga alaposan belakmározott,kicsinyeinek nem engedte meg, hogy előjöjjenek, úgyhogyhazatérésünkig nem is láttuk őket.

Megértettem, hogy Pippa sötétedés után fél előhozni a kölykeit, s ettőlkezdve mindent elkövettem, hogy délelőttönként etessem a családot. Akölykök keveset, de gyakran ettek, és egész napon át igényelték atáplálékot. Így hát gyakran napokat töltöttem a családdal; a húst vékonyszeletekre vágtam, hogy a kölykök bekaphassák, mielőtt Pippaközbeléphetne. Érthetetlennek tűnt számomra, miért nem engedi jóllaknia kölyköket, hiszen mindig több élelmet hoztam, mint amennyit ő maga

meg tudott enni. Feljegyzéseimből kiderült, hogy előző kölykeitvéglegesen nyolchetes korukban választotta el, míg a mostaniakugyanebben a korban még főleg tejen éltek. A nőstény kölyökelőcsalogatása, hogy megegye húsadagját, a félénksége miatt igen nehézfeladatnak bizonyult.

Local egy ízben azt javasolta, hogy hívjam el a Nagy Doktort, haddadjon neki egy sindanót, amitől olyan erős lesz, mint fivérei. Akárcsak alegtöbb iskolázatlan afrikai, ő is hitt a sindano - amely szuahéli nyelventűt, jelen esetben fecskendőt jelent - bűvös erejében. Bármilyen bajban, bármilyen kezelést igénylő betegségben szenvedett is, szentül hitte, hogysemmi nem ér fel a sindanóval, még akkor is, ha csak vízzel van töltve.Local meggyőződése szerint a különlegesen hatékony sindanóvalmagasabb rendű értelmet lehet kifejleszteni, csak legyen az embernekelég pénze, hogy hozzájuthasson.

Én magam inkább a megfelelő tápanyagokban bíztam, s ezért a

Farex-, Abidec- és csontlisztadagokat növeltem, hogy a kis nősténymegerősödve majd ki tudja védeni bátyjai heveskedését, akik gyakranigen kíméletlenül bántak vele.

A család rendszerint reggeli érkezésünkkor azonnal enni kezdett, és ezkörülbelül másfél órát vett igénybe. Teli pocakjukkal mit sem törődve, akölykök ezután kergetőzni kezdtek, amelyben Pippa is igen gyakran részt vett, kölyök módjára ugrándozva-szökdécselve, míg csak mindannyianel nem fáradtak. A kölykök elszunnyadtak, Pippa pedig körülbelül egy

órán át álmosan őrködött, amíg kölykei második étkezésükre fel nemébredtek. Ezután ismét rövid ideig tartó játékkal könnyítettek


37/175

jóllakottságukon, majd a déli hőségben mindannyian álombaszenderültek. Ez volt a legbiztonságosabb időszak, hiszen csak alegéhesebb ragadozók lestek zsákmányra ebben a forróságban, amikormelegtől rezgett a levegő, és a legcsekélyebb nesz sem hallatszott.

Úgy véltük, itt az ideje, hogy nevet adjunk a kölyköknek: a nősténytSombának, a nagyobb hímet Big Boynak, a kisebbiket Tinynek kereszteltük. Tiny lett a kedvencem. Nemcsak mert külsejében,természetében egyaránt szinte a hasonmása volt a Pippa előző kölykeiközül számomra legkedvesebb Mbilinek, hanem azért is, mert ő volt alegkisebb csemete. Kedvessége, bátorsága kárpótlást nyújtott testigyöngeségéért, és amellett neki volt a legszebb, legkifejezőbb szeme.

Big Boy vonzóereje másban rejlett. Nemcsak feltűnően szép példány

volt, és a kölykök közül a legbarátságosabb, de magabiztossága elevehivatottá tette a vezetésre, és már ebben a korban is vitathatatlanul ő lett avezér.

Somba volt a trió legértelmesebb tagja, de egyben a legbonyolultabbegyéniség is. Tudatában lévén gyöngeségének, nőies, védekezőösztönnel igyekezett ellensúlyozni azt. Egyik sajátossága volt, hogyszinte ugrásra készen görbítette meg a hátát, sajátos szögben pillantott kilehajtott feje alól, s készen állt arra, hogy mindkét mellső lábávalegyszerre lecsapjon. El nem tudtam képzelni, hogyan képes erre aműveletre anélkül, hogy felbukna, de mindenesetre a leghatásosabbvédekezésnek bizonyult, és akármilyen kicsi volt is, moccanni semmertem, ha ehhez a taktikához folyamodott. Különösen akkor alkalmaztaezt a védekező módszert, ha egy levágott állat egész fejét neki adtam.Lehetséges, hogy a természetes zsákmánnyal azonosította, nohatudomásom szerint ilyesmiben még nem volt része. Érdekes volt azt is

megfigyelni, hogy valahányszor a kölykök apró csontok szétrágásáraösszpontosították figyelmüket, lehunyták szemüket. Én magam is becsukott szemmel szoktam koncentrálni, például mikrofonba beszélnivagy diktálni, arra kell tehát következtetnem, hogy a behunyt szemelősegíti a fokozott figyelmet.

Big Boyt tizenegy hetes és ötnapos korában láttam utoljára szopni.Gyanítva, hogy csak puszta kényelemből teszi, ettől kezdve mindennap

Big Boy = Nagyfiú; Tiny = Kicsike. (A ford.)


38/175

ellenőriztem Pippa emlőjét, és elképedve tapasztaltam, hogy a kölykökhuszonnégy hetes és négynapos koráig nem szűnt meg a tejképződés.Előző kölykeinél ebben a korban enyhe angolkórtünetek mutatkoztak, éshárman eltörték a lábukat, örömmel tapasztaltam, hogy ezeknél akölyköknél semmi hasonló tünet nem jelentkezik, mindannyian kitűnőerőben, jó egészségben voltak.

NEGYEDIK FEJEZET

Tűz és víz

Október elején jártunk, az esős időszak küszöbén. A nemzeti parkokban kialakult szokás szerint az esőzés kezdete előtt felégették azelszáradt füvet, hogy helyet biztosítsanak az újonnan sarjadó számára, segyszersmind elpusztítsák a vadállatok különféle élősködőit. Hogytáboromat ne borítsa lángba a bozóttűz, az igazgatótól munkáscsapatotkértem a környező lapály előzetes felgyújtására. Amikor az emberek pálmalevelekből készült fáklyákkal felszerelve megérkeztek, nem kellettsaját alkalmazottaimat biztatnom, hogy segítsenek a munkában -

ellenkezőleg: olyan lelkesen gyújtogattak mindenfelé, hogy arra kellettügyelnem, fel ne gyújtsák a tábort. Rettentően élvezték, hogy égőgyufákat hajigálhatnak az elszáradt bozótra, annak ellenére, hogy asistergő lángok csípős füstje szemüket marta, és fulladoztak tőle.Szórakozásukat figyelve azon elmélkedtem, hogy a gyújtogatás bűnetalán ugyanebből a gyönyörűségből ered, amelyet a primitív emberekéreznek az ehhez hasonló tűz láttán.

A bozóttűz természetesen Pippa számára sem volt ismeretlen, a

kölykök azonban a legkisebb füstszagtól is megrémültek, kiváltképpSomba, aki készenlétben állva, állandóan a levegőt szimatolta. Az elmúltnapokban a család a Mulika mellett tartózkodott, ahol egy fa árnyékoltatermeszdombon ideális játszótérre bukkantak. A kölykök itt azonnal új játékot eszeltek ki: leszánkáztak a dombról, és a termeszdombszellőzőrései között bújócskáztak. Vég nélkül és nagy gyönyörűséggel játszottak „Ki a lyuk királyá"-t is, a domb egy nagyobb mélyedésének a

birtoklásáért versengve egymással, amely csak egyetlen kölyöknekkínált kényelmes fekvőhelyet. Hátsó lábukra állva, teljes lendülettelugrottak újra meg újra az üreg bitorlójára, míg csak ki nem taszították


39/175

helyéből. Ám a legnagyobb mulatságot a patak fölötti ide-oda ugrálás jelentette, és hamarosan rájöttek, miként kerülhetik el a vízbe pottyanást.

Amikor körös-körül terjedni kezdett a tűz, Pippa azonnal biztonságbahelyezte a kölyköket. A lángok ugyan még messze voltak, de a kicsinyekannyira megrémültek, és olyan fejvesztve iparkodtak menekülni, hogy ügyes technikájukat feledve, beletoccsantak a folyócskába. A túlsóoldalon aztán tovább kúsztak, hogy biztonságba jussanak, és hamarosannyomuk veszett. Érdekes volt összehasonlítani, milyen hatást gyakorolt atűz Pippa családjára és milyen reakciót váltott ki annak idején aSerengetiben megfigyelt ragadozókból. Ott különösen a menekülőállatokra - zsákmányejtés reményében - várakozó, vagy egyszerűenmelegedni kívánó oroszlánok olyan közel ültek a felcsapó lángokhoz,

hogy időnként megperzselődtek a pattogó szikráktól. A bozóttűz idején sok állat átmenetileg elhagyta saját területét, dehogy milyen messzire vándoroltak, erre csak akkor jöttem rá, amikor egyreggel hat kiskuduból álló nyájat pillantottam meg a táborom mellett.Rendes körülmények között e szépséges antilopok a mintegy tizenhatkilométerre fekvő sűrű bozótosban élnek, úgyhogy ennek a kistársaságnak át kellett jönnie a krokodilokkal elárasztottRojoweru-folyón. Mindössze egyszer láttam őket; nyilván amint a tűzhamvadni kezdett, azonnal eltávoztak erről a fátlan környékről.

A következő két napban nem találtuk meg a családot. Nyomozásunkközben valamikor vízzel telt, de most kiszáradt üreghez értünk.Megpróbáltam átmenni kemény, repedezett felületén, de térdig merültema csaknem f olyékony iszapba, amely minden mozdulatomraingoványként süppedt tovább. Mind mélyebbre merülve, Local utánüvöltöttem, aki szerencsére a közelben tartózkodott, és egy hosszú rúd

segítségével sikerült kimentenie. Segítsége nélkül bizonyosan elnyeltvolna az oly szilárdnak látszó felület alatt megbúvó latyak. Végül három bokor között felfedeztük a megbúvó gepárdokat. Az

egyik kölyök halk csipogása árulta el a család hollétét és vezetett nyomra bennünket. Áthajtottunk a szénfeketére égett lapályon, és nyilvánmegijedt, amikor a bozótos mellett megállítottuk a kocsit. A körülöttükelterülő, hamuval borított sivatag meghökkentette őket, és Pippa semmerte kivinni őket a szabadba, ahol aranyló színük nagyon is magára

vonta volna a figyelmet a megfeketedett földön. A kis Somba különösenélénk volt, és három hónapos kora ellenére éppoly feszülten figyelt a


40/175

távoli tűz legcsekélyebb jelére, akárcsak Pippa. Ha ilyesmit észlelt,azonnal elinalt. Az utóbbi időben meglepően indulatos lett, és minden bizonnyal tudatában volt, hogy lapuló-lecsapó technikájával mekkorahatást gyakorol mindenkire. Ilyenkor még Pippa is tanácsosnak véltetávol tartani magát.

Húst hoztam a családnak, melyet farkasétvággyal faltak fel. Az ezutánkövetkező játékban Pippa megpróbálta Somba fejét elkapni, de a kismacska morogva gurult ide-oda, folyton szemmel tartotta anyját, majdfelugrott, és dühödt erővel lecsapott. Pippa csak úgy tudta elkerülni azütést, hogy mind a négy lábával egyszerre ugrott fel a földről. Sombanem hagyta abba a támadást; Pippa állandóan elugrott előle, majdelvonult a színtérről. Ahelyett hogy megfenyegette volna harcias

csemetéjét, megvárta, amíg Somba lehiggad. Kis idő múlva a kölyökolyan ellenállhatatlan kedvességgel ölelte át anyját, hogy az egyszeribeminden haragját elfelejtette, és vidáman bukfenceztek együtt.

Módfelett tapintatosan kellett viselkednem, nehogy Pippaféltékenységét felkeltsem azzal, hogy először a kölyköket etetem meg.Ezt fölöttébb zokon vette, és nem törődve azzal, hogy fiai ettek -e vagysem, elindult, és prr - prr parancsszóval rendelte őket maga után. Minélnagyobb tökélyre vitte Somba lapuló-lecsapó technikáját, Tiny annálkevésbé volt hajlandó kiverekedni saját porcióját. Az élelemért folytatottharc még az étvágytalan kölyköt is evésre szokta ösztönözni, Tinyazonban rájött, hogy nem képes Somba csínyeivel szembeszállni, ezértinkább félrevonult, és megvárta, míg megkapja tőlem külön adagját.Ebből hamarosan mindennapos gyakorlat lett: a kölyök feszültenfigyelte, hogyan és hová rejtem el adagját a többiek elől, és utána kivártaa kedvező alkalmat, amikor zavartalanul elfogyaszthatta. Mindannyian

nagyon szerették a zebrafaggyút, bármelyik levágott állat légcsövét, ígygyakran ezekbe rejtettem el a csontlisztet, amelyet egyébként nemigenkedveltek. Somba nemegyszer lecsapott rám, amikor észrevette, hogycsontlisztet szórok csemegéjükre, így próbálva megakadályozni kedvencételük elrontását.

A tűz még mindenfelé hevesen lángolt, amerre Pippa azelőtt olyszívesen járt. Az egyetlen terület, ahol már elhamvadt a parázs, aVasorongi túloldalán elterülő síkság volt, táboromtól körülbelül hat

kilométerre. Ide vitte Pippa most kölykeit, és itt is találtunk egyik reggelrájuk, frissen elejtett Grant-gazella mellett. Pippa úgy fojtotta meg, hogy


41/175

elkapta és megszorította a torkát, de a tetem egyébként még teljesenérintetlen volt. Közeledésemre Somba rendkívül hevesen rám támadt,ütött, köpködött, morgott, s közben olyan gyilkos tekintettel méregetett,hogy valóban megijedtem. Magamban persze örültem, hogy első„természetes" zsákmányára vadállat módján, vagy még inkábbnőstényhez illően reagál, akinek a zsákmány védelmezése a feladata. Ahímek nem tör

adamson a pettyes szfinx nyomában

Documents