christine feehan - kárpátok vámpírjai 21 - sötét veszedelem (dominic dragonseeker & solange...

8/17/2019 Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 21 - Sötét Veszedelem (Dominic Dragonseeker & Solange Sangria)

1/251


2/251


3/251

Sötét veszedelem

Christine Feehan

Dark sorozat

(Kárpátok vámpírjai)

21. könyv

rajongói fordítás

A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak

3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói)

6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella

8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói)

10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella

12. Sötét dallam (rajongói)

13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella

15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói)

19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói)

Következik:

22. Sötét ragadozó


4/251

1.

Fél életet éltem ezer esztendeig. Feladtam a reményt, hogy még találkozunk ebben a valóságban.

Túl sok évszázad múlt el nyomtalanul. Lassan minden eltűnt, ahogy a sötétség ellopta a színeket és a rímeket.

Dominic Solange-nak.

É letpár nélkül a Kárpáti hímek nem álmodnak. Nem látnak színeket és nem éreznekegyetlen érzelmet sem. Fájdalmat, azt igen, de érzelmeket nem. Akkor hát miért nyúlt érte egyálom oly sokszor mégis az elmúlt évek során? Ősi volt, tapasztalt harcos. Nem volt idejeképzelgésre, fantáziálásra. Valósága sivár és terméketlen volt, szükségszerűen ilyenné vált,hiszen elkerülhetetlenül harcolnia kellett olyan ellenségekkel, akik valaha barátok, vagycsaládtagok voltak.Az első néhány évszázad után elvesztette az érzelmeket, de megtartotta a reményt. Újabbévszázadok teltek el, és annak reménye, hogy megtalálja életpárját, egyre halványult. Végül

beletörődött abba, hogy majd csak a következő életben találja meg őt, és elhatározta, teljesítiutolsó kötelességét népe felé.Most mégis itt volt. Óriási tapasztalatokkal bíró ősiként, a Dragonseeker vérvonal, egy

magával az idővel egykorú család sarjaként, bölcs, rettegett harcos hírében álló férfiként,ébren feküdt a dús földben és álmodozott. Az álomnak jelentéktelennek kellett volna tűnnie a számára, és először az is volt.A nőről álmodott.Csak homályos benyomásai voltak a kinézetéről. Hozzá képest borzalmasan fiatal volt, mégiskiérdemelte a harcos elnevezést. Még csak elképzelései sem voltak azzal a nővelkapcsolatban, aki a társa lehetett volna, de ahogy az évek során az álmaiban a nő egyrenagyobb érdemeket szerzett, rájött, milyen tökéletesen illene hozzá. Túl sok ideig harcoltahhoz, hogy valaha is a szögre akaszthassa a kardját. Nem ismert másmilyen életet.A kötelességtudat és az önfeláldozás a csontjaiban volt, így hát olyan nőre lett volnaszüksége, aki megérti ezt. Talán éppen ezért jelentek meg az álmok. Az utóbbi néhány évetmegelőzően egyszer sem álmodott. Soha. Ezekben az álmaiban érzelmei voltak, pedig réges -rég elvesztette azokat. Színekkel álmodott, bár azok nem lehettek a sajátjai. Ezek a színek úgyváltoztak az évek során, ahogyan a nő változott. Egy kész rejtély volt, honnan a hatalmasönbizalma, amikor harcolt. Gyakran volt tele friss zúzódásokkal, sebhelyek hagytak nyomot

puha bőrén.Rászokott arra, hogy ahányszor csak találkoztak álmában, mindig alaposan megvizsgálta,gyógyítani őt az üdvözlésének szerves részévé vált.Azon kapta magát, hogy elmosolyodik magában, ahogy arra gondolt, hogy amilyenmagabiztos volt harc közben, azzal teljesen ellentétes érzelmei voltak, amikor nőként kelletttekintenie magára.

Pár pillanat alatt átgondolta, miért is mosolyog magában.


5/251

Mosolyogni a boldogságtól lehet, és neki nincsenek érzelmei, hogy ilyesmit érezzen, de ahogyegyre közelebb került az élete végéhez, az érzelmek emlékei ahelyett, hogy egyre inkábbelhalványodtak volna, ahogyan várta, egyre élesebbekké, elevenebbekké váltak. Valahányszorfelidézte maga elé ezt az álomképet, egyfajta kényelmet, boldogságot, jólétet érzett.Az évek múlásával egyre tisztábban látta. A Jaguár nőt. Egy vad harcost, aki pontosan

ugyanazokat az értékeket tartotta fontosnak, amiket ő, a hűséget, a kötelességet és a családot.Soha nem fogja elfelejteni azt az egy héttel ezelőtti éjszakát, amikor először színesben látta aszemeit.

Egy pillanatig nem kapott levegőt, csak bámulta a csodát, sokkolta, hogy ennyire élénkenemlékszik színekre, hogy képes volt egy macska szemszínét megjeleníteni rajta.Gyönyörű szemei voltak, izzó zöldek, némi gyenge arany és borostyán beütéssel, éselsötétültek, valahányszor sikerült kicsikarnia belőle egy nevetést.

Nem nevetett túl könnyen, vagy gyakran, így amikor megtette, Dominicnak az nagyobbdiadalnak számított, mint győztes csatái közül bármelyik.Amikor az álmok jöttek, - és ez mindig akkor történt, amikor felébredt, - egy kisséfókuszálatlan volt még. Mindig arra várt, hogy újra láthassa. Védelmezőnek érezte magát

feléje, mintha hűsége már elmozdult volna álomnője irányába. Dalokat írt neki a szerelemről,hogy elmondják neki mindazt, amit az életpárjának szeretett volna elmondani.És amikor a nő nem volt hajlandó aludni, lefektette őt, az ölébe húzta a fejét, simogatni kezdtevastag sörényét, és a saját nyelvén énekelt neki.Soha máskor nem érezte magát annyira elégedettnek, teljesnek.Megmoccant, és ezzel megzavarta maga körül a talajt. Mihelyt megmozdult, fájdalom járta át,mintha kések ezrei hasogatnák belülről kifelé.A fertőzött vámpírvér, amit szándékosan lenyelt, élősködőkkel volt tele és ezek az apró férgekazon igyekeztek, hogy befurakodjanak minden egyes sejtbe a testében, megtámadják mindenegyes szervét. Minél gyakrabban próbálta lecsökkenteni a számukat a testében, úgy tűnt,annál nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy szaporodjanak.Dominic lélegzete kiszisszent a fogai között, ahogy rákényszerítette magát a felemelkedésre.Még nem volt egészen sötét, és ő egy ősi volt, rengeteg, a Kárpáti nép nevében vívott csatávalés vadászattal a háta mögött. Az ősiek rendszerint nem emelkedtek fel napnyugta előtt, deneki szüksége volt most erre az időre, hogy felderítse az ellenséget, és mozgásba lendítse amítoszokat és legendákat célja érdekében.A barlang mélyén, amit az Amazonas őserdejének mélyén választott pihenőhelyül, finomanelegyengette a földet volt pihenőhelye körül, igyekezett olyan zavartalanul h agyni magamögött a területet, amennyire az csak lehetséges volt. Fajtájából adódóan csak éjjel utazott,hallgatta az előtte járó mestervámpír gonoszságáról suttogó nyomokat, egyre több információtszerzett a tervéről, hogy elpusztítsa a Kárpátiakat a föld színéről egyszer és mindenkorra.

Népe már tudott arról, hogy a vámpírok az ötök vezetése alatt szövetségbe tömörültek. Eleintelegfeljebb kisebb csoportokat alkottak, teljesen elszórtan, a támadásaikat könnyedénhárították, de mostanság az addig suttogó összeesküvés üvöltéssé erősödött, a csoportok egyretöbb taggal rendelkeztek, szervezettségük, elterjedésük egyre nagyobb lett.Biztos volt benne, hogy azok a fertőzött élősködők, amik az ő vérében is ott nyüzsögtek akulcsai annak, hogy a vámpírok felismerjék, beazonosítsák, kik fogadtak hűséget az ötmesternek .

Ezt az információt utazásai során gyűjtötte össze. Az elméletet gyakorlattal is igazolta, miutánhárom vámpírral is találkozott. Kettő közülük nemrég fordulhatott át, egyikben sem voltnyoma élősködőknek, egy tapasztalt vadásznak pedig gyerekjáték volt megölnie őket.De a harmadik válaszokat adott a kérdéseire. Mihelyt a közelébe ért, az élősködők benne

felismerték, valóságos őrjöngésbe kezdtek a testében.


6/251

Aztán egy fél éjszakán keresztül hallgatta a vámpír hencegését, hogy hogyan növekediklégióik száma, és hogy a követeik találkozót tartanak az Amazonas dzsungeleiben, hogyszövetségeseik vannak a Jaguár faj tagjai között éppúgy, mint az emberek között, akiknekmég csak arról sem volt fogalmuk sem, hogy pontosan azok irányítják őket, akiknek amegsemmisítésére társaságot alapítottak.

A mesterek arra használták a Jaguárokat és az embereket, hogy Kárpátiakra vadásszanak ésmegöljék őket.Végül Dominic egy gyors mozdulattal kiragadta a szívet az élőholt mellkasából, hogy aztánegy villámot lehívva elégesse azt, és a vámpír testét is. Mielőtt elhagyta azt a területet,rászánta az időt, hogy alapos gondossággal eltüntesse ott jártának a legkisebb nyomát is.Tudta, hogy az ideje gyorsan fogy.

A paraziták gőzerővel dolgoztak benne, gonosz csábításokat mormoltak a fülébe,hajthatatlanul követelték, hogy keresse meg a mestereket és csatlakozzon hozzájuk.Ő pedig egy életpár nélküli ősi volt, a sötétség már nagyon erős volt benne. Imádott húga sokszáz évvel ezelőtt eltűnt, és mostmár azt is tudta, hogy halott, de a leszármazottai immár aKárpátiak védelmének biztonságát élvezték. Ő pedig elvégzi még ezt az utolsó feladatot, és

aztán becsülettel befejezi ezt a terméketlen létezést.A föld csak annyira volt képes megfiatalítani, amennyire ezt a vérében lévő parazitákengedték. A barlang mélyén nem kellett tőle tartania, mégis érezte a hatását, tudta, hogy asötétség védelme fölött a magasban a nap csak arra vár, hogy megperzselhesse.A bőre szúrt és bizsergett a várakozástól. Tökéletes magabiztossággal lépkedett át a

barlangon. Egy harcos könnyed eleganciájával mozgott, egyenletesen haladt a földalattisötétségben az egyenetlen talajon is.Ahogy elkezdett a felszín felé emelkedni, úgy gondolt arra a nőre az álmaiból, mintéletpárjára. Természetesen nem lehetett a valódi életpárja, hiszen akkor élénk, valódi színeketlátna mindenfelé, nem kizárólag a nő szemének színét. Láthatná a zöld megszámlálhatatlanárnyalatát az őserdőben, de minden szürke maradt körülötte. Csalás lenne csupánmegtalálásának vigasza? Egy csalónak énekelt volna az életpárja iránti szerelméről?Talán ő vágyott rá annyira, hogy maga elé varázsolja időnként, hogy segítsen átvészelni azéjszakákat, amikor a vére tűzben égett, elevenen felfalva őt belülről kifelé. A nő puha bőréregondolt, amit egyszerűen csodálatosnak talált önmagához képest, aki olyan volt akár egytölgyfa, kemény, mint a vas, a bőre pedig cserzett.Ahogy közeledett a barlang kijáratához, meglátta az alagút végébe beáradó fényt, a testeautomatikusan összerándult, sok évszázadnyi éjszakai élet után. Szerette az éjszakátfüggetlenül attól, hogy hol, melyik kontinensen volt. A Hold a barátja volt, a csillagokrengeteg alkalommal segítették már a tájékozódásban.Ismeretlen területen volt, de azt tudta, hogy a De La Cruz fivérek járják az esőerdőt, és bár

öten voltak, ez akkor is óriási terültet volt ahhoz, hogy alaposan szemmel tarthassák.Volt egy olyan érzése, hogy az az öt, aki a többi vámpírt toborozta, szándékosan választottafőhadiszállásként a De La Cruzok területét.A Malinov és a De La Cruz testvérek együtt nőttek fel, többet jelentettek egymásnak

barátoknál, sokkal inkább egy családot alkottak. Mindkét családot a legerőteljesebbek közötttisztelték a Kárpátiak, akik sok felülmúlhatatlan harcost adtak a népnek.Dominic a személyiségeikre gondolt, és a bajtársiasságukra, ami később rivalizálásba fordult.Volt abban valamiféle kifacsart logika, hogy a Malinov fivérek éppen azok orra előttalakították ki a székhelyüket, akikkel annak idején elméletben kitervelték, hogyan távolítsákel a Kárpátiak éléről a Dubrinsky családot, és akik a végén mégiscsak hűséget esküdtek ahercegnek.

A Malinov fivérekből váltak a De La Cruz testvérek legádázabb, legelkeseredettebbellenségei.


7/251

Dominic logikáját meg is erősítette egy nagyon is beszédes kisebb vámpír még a Kárpátokhegyei között, aki azzal akart előtte hencegni, hogy mennyi mindenről van tudomása.Dominic folytatta az útját, sehol nem ejtett foglyokat, de az azért nagyon meglepte, hogy a

paraziták milyen fantasztikus figyelmeztetőrendszerként működnek.A Malinov fivéreknek soha nem jutna eszébe, hogy bármelyik Kárpáti is be merné őket vinni

a testébe, és le merné rohanni a legnagyobb táborukat.Ahogy egyre közelebb ért a bejárathoz, megütötte a fülét a kinti zaj, a madarak és a majmokhangja, a rovarok szünet nélküli zümmögése, amit a kitartóan zuhogó eső sem volt képeselnémítani. Ez a csapadék meleg volt, és szinte abban a pillanatban emelkedni is kezdettfelfelé pára alakjában a dzsungel talajáról, ahogy aláhullott a magasból.Fák kapaszkodtak a megduzzadt vízfolyások partjainak szélébe, talajvesztettgyökérrendszerük óriási ketrecekként került felszínre, ahogy kimosódott közüle a föld, a talajfelett vastag indák íveltek, hidakat képezve az ágak között.Dominicot nem zavarta sem a hideg, sem a meleg, képes volt szabályozni a testhőmérsékletét,hogy kényelmesen érezze magát. De azt a tizenöt métert, ami a barlang bejáratát elválasztottaa vastag lombkorona biztonságtól, egyáltalán nem várta, az maga volt számára a pokol.

Napfényben utazni, bármilyen formára váltva is nagyon fájdalmas volt a számára, holottmáris úgy érezte, mintha üvegszilánkok hasogatnák cafatokra belülről, így elég nehéz voltmegküzdenie még ezzel is.

Nehéz volt nem nyúlni újra az álomért. Ha a lánnyal lehetett, a fájdalom enyhült, a suttogásabbamaradt a fejében. Kezdett belefáradni a paraziták folyamatos suttogásába, hogy fogadjael a mestereiket és azok terveit. Az álom vigaszt nyújtott neki még annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, életpárja nemvalódi. Tudta, hogy ő építette fel a saját elméjében lépésről lépésre, nem a kinézetét, hanem atulajdonságait, felruházta azokkal a jellemvonásokkal, amiket ő maga is fontosnak tartott.Olyan nőre volt szüksége, aki mindenekfelett hűséges, olyanra, aki vadul védelmezné agyermekeit, aki odaállna mellé, nem számít, mivel kerülnének szembe, és aki miatt nemkellene aggódnia, hogy nem tudja megvédeni önmagát és a gyermekeiket.Olyan nőre volt szüksége, aki, amikor kettesben vannak, elfogadja az irányítását, nőies éstörékeny, nem akar harcolni azok ellen a dolgok ellen, amiket ő szeretne. És kizárólagmagának akarta megtartani ezt az oldalát.Ez talán önző dolog volt, de soha semmit nem akart önmaga számára, csak egyedül ezt a nőt.

Nem akarta, hogy más férfiak is úgy lássák, ahogyan ő. Nem akarta, hogy más férfira nézzen.Hiszen neki csak ő volt egyedül, és ez talán valóban pusztán egy álom volt csak, felépített azelméjében egy tökéletes nőt, amikor tudta, hogy soha nem találhat rá.Tisztában volt küzdőkészségeivel. Látta harci sérüléseit. Tisztelte és csodálta, amikor velevolt, de soha nem volt képes hosszú ideig fenntartani a képét. Félálomban jött el hozzá, sűrű

fátyol mögött, beszélgetéseik inkább korlátozódtak képekre, mint szavakra. Nagyon hosszúideig fel sem merült az a lehetőség, hogy mást is felfedjenek egymás előtt, mint harcosoldalukat. A bizalom nagyon lassan épült ki közöttük, és ez tetszett neki benne. Nem adta ahűségét könnyedén, de amikor megtette, akkor teljes egészében, feltételek nélkül adta. És nekiodaadta.

Ismét azon kapta magát, hogy mosolyog egy nevetséges fantázián , az ő korában. Ezvalószínűleg annak a jele, hogy leépül az elméje. Beköszöntött nála a vénség. Nemhiányozhat neki a lány, aki nem is létezik.Az erdő fülledt melegében úgy tűnt, mintha az eső ezüst lepedőként hullana alá a földre. Anedvességnek ezen sűrű fátyla arra emlékeztette, amikor első alkalommal sikerült olyanerősen koncentrálnia a lányra, hogy képes volt keresztüllátni az álombéli párán, és

megpillanthatta az arcát a maga teljes valóságában.


8/251

Ellopta a lélegzetét. Olyan ijedtnek tűnt, mintha ő fedte volna fel magát szándékosan, vagylehetőséget adott volna neki rá, hogy meglássa, remegve állt ott és várta az ítéletét.Abban a pillanatban közelebb érezte magát a tényleges szerelemhez, mint bármikor egészéletében. Megpróbálta összehasonlítani ezt az érzést azzal, amit a húga , Rhiannon iránt érzettazokban a régmúlt években, amikor még mindketten boldogok voltak, és neki még megvoltak

az érzelmei. Megtartotta ennek a szeretetnek az emlékét évszázadokig, de ott, amikorszüksége lett volna rá, hogy kifejezze az érzéseit az álmában, mielőtt ismét felébredt volna, éselindult volna harcolni, az az érzés egészen más volt.

Érzés. A szó újra és újra felbukkant az elméjében. Mit jelent ez? Emlékezett rá? Vagy valóbanérezte? És az emlékei miért élesedtek most ki ennyire hirtelen itt az erdőben? Beleszimatoltaz esőbe, mélyen a tüdejébe szívta az illatát, és volt ebben az érzésben valamiféle öröm.De ott volt a csalódottság is, hogy majdnem sikerült megragadnia az érzést, de az végül mégiskisiklott az ujjai közül.Ez nem lehetett annak a mellékhatása, hogy bevitte a szervezetébe egy vámpír vérét, annálsokkal hamarabb kezdett álmodni. És ezek az „álmok” mindig akkor zajlottak, amikorlegalább félig ébren volt.

Arra gyanakodott, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme. Nem az a fajta férfi volt,aki hajlamos az álmodozásra, fantáziálásra, és ez a mitikus nő mégis az élete részévé vált, az őrészévé. Rászedte azzal, hogy elhitette vele, hogy nem egy fantáziaszülött, hanem valódiéletpár, hogy igazi, ő pedig ezen a földön, ahol a mítoszok és a legendák sorra elevenedtekmeg, majdnem meg is győzte magát arról, hogy valódi.De még ha így lenne is, ha valóban igazi lenne, akkor is túl késő. A fájdalom folyamatosanmarcangolta a gyomrát, és ez azt jelentette, hogy kezd kifutni az időből, neki kell fognia tervemegvalósításának, be kell szivárognia az ellenség táborába, megtudni a terveiket, és azinformációt továbbítani Zacarias De La Cruznak, majd megölni annyi vámpírt, amennyit csaktud, mielőtt legyőzik. Úgy döntött, hogy a népéért vívott harcban fog meghalni.Elmozdult, felvette az egek urának, egy hárpia sasnak az alakját. A madár nagyobb volt, minta valódiak általában, pedig a hárpiák eleve nagytermetűnek számítanak. Szárnyánakfesztávolsága több volt, mint két méter, a karmai óriásiak. Ez az alak segített megvédeniemagát, míg a barlang bejáratától a lombkorona viszonylagos biztonságába juthatott.kiszökdécselt a földön a fénybe.A heves eső ellenére a fény elborította. Füst szállt fel a sötét tollak közül a madár alakja körül.Szenvedett már el égést, olyan súlyosat, hogy a testén megmaradtak a hegek, amik bár idővelelhalványodtak, a fájdalmat soha nem felejtette el. Az beleégett a csontjaiba.Élesen beszívta a levegőt, és kényszerítette magát, hogy szárnyat bontva még közelebbemelkedjen a rettenetes, égető tömeghez az égen. Az eső sistergett körülötte, a nagy madársziszegett akár egy macska, szárnyai keményen csapkodtak, hogy felemelkedhessen, és

mielőbb eljuthasson a fák közé.A fény szinte elvakította a sas bensőjében, hiába próbált elhúzódni a sugarak elől, nemszámított, hogy úgy zuhog körülötte az eső, mintha dézsából öntenék. Egy örökkévalóságnaktűnt megtenni azt a néhány métert, bár a madár szinte azonnal a fák közé ért. Még az is

beletelt néhány pillanatba, hogy felfogja, a fény már nem éri közvetlenül a tollait. Sziszegő,köpködő hangjai mintha hívószavak lettek volna a majmoknak és a többi madárnak,futótűzként terjedt közöttük a vészjelzés.Alatta egy tarajos sül elejtette a fügét, amit éppen eszegetett, amikor a hárpia árnyéka átsuhantfölötte. Két pókmajom, akik belakmároztak az erjedő gyümölcsökből, részegen meredt rá.Az Amazonas őserdeje nyolc ország területén feküdt és saját, nagyon változatos élővilággalrendelkezett. Egy törpehangyász mászott az ágak sűrűjében, de dermedten megállt, hogy

óvatosan szemügyre vegye őt. Az élénk színű kék és vörös arák figyelmeztetéseket rikkantvaröpködtek fölötte.


9/251

A sas hangtalanul szárnyalt keresztül az erdőn, olyan magasságban, amit a lombsátor mégmegengedett, anélkül, hogy akár egyszer is fölé kellett volna emelkednie. Szüksége volt acsavarodó, sűrűn összefonódó ágak és a levélzet védelmére, hogy eltakarják őt a nap elől. Ahárpia sas szemeivel képes volt meglátni az alig pár centiméteres dolgokat, még kétszáz métertávolságból is. Akár hetven kilométeres óránkénti sebességgel is képes volt repülni, amikor

nyílt területen volt, és szédítő sebességű zuhanórepülésre is alkalmas volt, amikor erre voltszükség.Most a látása volt az elsődleges ok, amiét a sas alakját választotta. Több száz békát és gyíkotlátott, amik a fák törzseit pettyezték, ahogy áthussant közöttük. Kígyók tekeregtek azösszecsavarodó ágakon, megbújtak az esőben úszó virágok között. Egy hosszúfarkú macskahúzta össze magát az egyik magas fán, nagy szemeit a zsákmányán tartva.A sas alacsonyabbra ereszkedett, hogy a dús aljnövényzetet is megfigyelhesse. Mészkőtörmelék feküdt egy helyen félig betemetve, ami úgy tűnt, mintha szándékosan lett volnaszerteszórva.Egy víznyelő kék vize csillámlott meg előtte, bizonyítékot szolgáltatva egy földalatti folyó

jelenlétére.

A sas egyre szélesebbre terjedő köröket írt le, amelyek egyre több kilométert fedtek le, miremegtalálta, amit keresett.Leereszkedett az egyik fa alsó ágára egy mesterséges tisztás szélénél. Egy nagy,acélelemekből emelt épület terült el rajta, amit valamikor az elmúlt évben építhetettek. Anövekedés már megindult körülötte, és szemmel láthatóan serkentették is azt, hogy mielőbbelrejtse az építményt, de az erdőnek még nem volt rá elegendő ideje, hogy egészenvisszavegye a tőle elorzott területet.Valami lyukat fúrt kívülről a fémen, tűz loboghatott odabenn. Még a füst szaga sem voltképes elrejteni a felszálló rothadó hús bűzét, amitől még a madár belsejében is libabőrös lett.Vámpír. A szag ott volt, bár megfakult már, mintha sok felemelkedés múlt volna már el azóta,hogy az élőholt meglátogatta ezt a helyet. Mégis, még mindig mintha a halottak jajgatásaszállt volna fel a környező földről.Az épület jobb oldala teljesen elfeketedett, a lyuk bepillantást engedett a belsejébe. Nagyonfriss volt ez a csatatér, talán pár óra telhetett el az összecsapás óta. A sas éles szeme láthattaodabenn a felborult bútorokat, egy asztalt és két ketrecet. Egy test feküdt a padlónmozdulatlanul.

Két férfi, mindketten emberek, ebben bizonyos volt, kinn állt az épület bejáratánál, hatalmasfegyverek voltak a vállukra szíjazva. Egyikük egy üveg vizet emelt a szájához, és visszalépettaz ajtó viszonylagos biztonságába, megpróbálva elkerülni a folyamatosan zuhogó esőt. Amásik sztoikus nyugalommal tűrte, hogy a víz átáztassa, mondott néhány szót a másik őrnek,mielőtt elindult volna, hogy körbejárja az épületet.

Mindketten nagyon éberek voltak, és a bejáratnál maradó őr kímélte a bal lábát, minthamegsebesült volna. A sas mozdulatlanul figyelt, a vastag, csavart ágak, és a levélrengetegrejtekéből, távol a világosságtól védtelen tisztástól.

Nem telt sok időbe, és egy harmadik férfi lépett ki a tisztásra. Meztelen volt, széles mellkasú,zömök lábakkal, izmos karokkal. Egy másik férfit cipelt a vállán. Vér folyt végig a vállán és ahátán, bár azt lehetetlen lett volna megmondani, hogy az öntudatlan másik férfié -e, vagy asajátja.Tántorogva ért el az ajtóhoz, de az őr nem mozdult, hogy segítsen neki. Ehelyett félreálltelőle, és enyhén megemelte a fegyvere csövét, épp csak annyira, hogy az befogja a

jövevényeket.Jaguár emberek. Alakváltók. Kétség sem volt efelől Dominic elméjében. Valaki megtámadta

ezt a létesítményt, és jelentős károkat okozott benne. Az emberi őr közömbös volt aJaguárokkal szemben, mégis beengedte őket az épületbe. A második őr hátra maradt, onnan


10/251

követte a két alakváltót, ujja a ravaszra feszült. Elég nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán egytörékeny fegyverszünet csak a két faj között.Dominic tisztában volt vele, hogy a Jaguár faj a kipusztulás szélén állt. Látta a hanyatlásukatnéhányszáz évvel korábban, és tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Akkor a Kárpátiakmegpróbálták figyelmeztetni őket arra, ami jön. Az idők változnak, és a fajoknak fejlődniük

kell, hogy életben maradjanak, de a Jaguár hímek visszautasították a tanácsot. Ragaszkodtak arégi szokásokhoz, az erdők mélyén éltek, ha találtak egy társat, teherbe ejtették, majdtovábbálltak. Vadak és rossz természetűek voltak, képtelenek a letelepedésre.Az a kevés Jaguár hím, akit Dominic ismert, mind óriási fölényességgel és önmaga törvényekfelettiségének tudatával rendelkezett.Alárendeltekként néztek minden más fajra, és az asszonyaikat nem tekintették többnek, mint agyerekeik kihordására alkalmas eszközöknek. A királyi család hosszú történelemmelrendelkezett a nőikkel, és leánygyermekeikkel való visszaélésben, a gyakorlatban pedig atöbbi hím őket vette követendő példának, és átvették tőlük ezt a bánásmódot. Persze közöttükis voltak néhányan, akik megpróbálta meggyőzni a többieket, hogy muszáj megbecsülniük azasszonyaikat és a gyerekeiket, nem pedig tulajdonként kezelni őket, de ezeket árulóknak

tekintették, olykor csak nevetségessé tették őket, rosszabb esetben pedig meg is ölték.Végül a Kárpátiak magukra hagyták a Jaguárokat, tudták, hogy a faj kudarcra van ítélve.Tizedik Brodrick, a ritka fekete Jaguárok egyike ugyanúgy vezette a népet, ahogyan az apja, anagyapja és minden őse tette. Nehéz természetű, brutális férfinak tartották, aki egész, félvérekáltal lakott falvak lemészárlásáért volt felelős, mert úgy ítélkezett felőlük, hogy nem méltóakaz életre.Az a hír járta, hogy szövetkezett a Malinov fivérekkel, és az emberi társasággal is, akik éppena vámpírok kiirtására hozták létre a maguk szövetségét. Dominic ironikusan megcsóválta a fejét.Az emberek képtelenek egymástól megkülönböztetni egy vámpírt és egy Kárpátit, így titkostársaságukba már rég beszivárogtak azok, akiket el akartak pusztítani.A Malinovok felhasználták mindkét fajt a Kárpátiak ellen vívott háborújukban. A Lycanokeddig még nem álltak egyik oldalra sem, szigorúan semlegesek maradtak, de léteztek, és erreManolito De La Cruz életpárja volt az élő példa.Dominic kiterjesztette a szárnyait és közelebb repült, közben pedig felerősítette a hallását,hogy kivehesse az épületben zajló beszélgetést.

– A nő halott Brodrick. Leugrott a szikláról. Nem tudtuk megállítani.Fáradtság és undor volt a hangjában.Egy másik, fájdalommal tele hang válaszolt neki.

– Nem engedhetjük meg magunknak több nő elvesztését.A harmadik hang halk volt, a puszta erő egy morranása, a hatalom, amit hordozott,

önmagában is lenyűgöző volt. – Mit mondtál Brad?Egyértelmű fenyegetés áradt a szavakból, mintha azt akarná közölni minden alattvalójával,hogy a legkisebb önálló gondolatot is árulásnak tekinti.

– Orvosra van szüksége, – lépett közbe sietősen az első hang.Dominic figyelte, ahogy egy nagydarab, laza farmerbe és nyitott ingbe öltözött férfi előjött azépületből. A haja hosszú, bozontos és nagyon vastag volt. Dominic azonnal tudta, hogyBrodrickot, a Jaguárok uralkodóját látja.A herceg utasításba adta a Kárpátiaknak, hogy a Jaguárokat a sorsukra kell hagyni, másképpDominic azon a helyen ölte volna meg a férfit, ahol állt. Brodrick személyesen volt felelősszámtalan férfi, nő és gyerek haláláért. Magába szívta a gonoszság, megrészegült saját

erejétől, hitte, hogy mindenki másnál jobb.Brodrick megvetően végignézett a két őrön.


11/251

– Mi a fenéért lógsz itt az ajtóban? Végezd a munkádat! A második őr Brodrickra szegezte a fegyverét, míg az első, aki menedéket keresett a

bejáratnál az eső elől lassan eltávolodott tőle. Bicegett, ami alátámasztotta Dominicfeltételezését, hogy megsebesült.Brodrick mogorván felnézett az esőre, hagyta, hogy végigfolyjon az arcán. Undorodva

kiköpött, majd hosszú léptekkel megkerülve az épületet oda indult, ahol a tűz pusztított.Leguggolt és átkutatta a földet. Nagyon alapos volt, előre dőlt, és beleszippantott a levegőbe,minden érzékszervét felhasználta, hogy felvegye ellensége nyomát.Hirtelen megmerevedett, és hátrahőkölve leült a sarkaira.

– Kevin, gyere ki! – kiáltotta. A férfi, aki az imént a sebesültet cipelte, mezítláb sietett ki az ajtón, de már farmert húzott, ésépp egy pólót erőltetett rá széles mellkasára.

– Mi az?- Láttál valamit abból, aki betört ide és kiszabadította Annabellt? Kevin megrázta a fejét.

– Pokoli lövész volt. Leszedett két őrt, és a lövések olyan gyorsan dördültek el egymás után,

hogy mindenki egynek hallotta. – Nincsenek nyomok. A legapróbb sem. Hogy a fenébe jött ide? És honnan tudta a pontoshelyet, hol kell felrobbantania az épületet, hogy kiszabadítsa Annabellt? Még csak ablakoksincsenek.

Kevin az őrök irányába pillantott. – Gondolod, hogy valaki segített neki? – Mi történt odakinn? – intett Brodrick az erdő irányába.Kevin vállat vont.

– Üldöztük Annabellt. Végigfutott az erdőn a folyó irányába. Azt gondoltuk, hogy talán ottvárja az a férfi, akiről beszélt, hogy el fog jönni, kiszabadítani őt. Nem volt szükségünkfegyverekr e, hogy harcolni tudjunk vele, így mindketten alakot váltottunk. Gyorsabban futunkát az erdőn Annabellnél, még akkor is, ha ő is alakot vált.Ez teljesen logikus gondolatmenet volt, - ismerte el Dominic is magasan a fejük fölötthallgatózva, - mégis elveszítették azt a nőt.Brodrick megcsóválta a fejét.

– Bradet hogyan lőtték meg? És hol van Tonio?Kevin felsóhajtott.

– A barlangok másik oldalán találtuk meg a testét. Összetűzésbe keveredett egy másikmacskával. Brad letérdelt mellé, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy aföldön fekszik, és hogy tűz alatt vagyunk. Nem volt fegyverem, így újra alakot váltottam, ésmegtettem egy nagy kört, hogy megtaláljam a céllövőt, de semmiféle nyomot nem találtam.

Brodrick káromkodott. – Ő volt. Ezt az a nő csinálta. Tudom, hogy ő tette. Ezért nem találtál semmiféle nyomot. Afákon menekült el.Egyikük sem mondta ki, ki az az ő . Dominic tudni akarta, ki az a rejtélyes nő, akit nyilvánvalóan legalább annyira gyűlöltek, mint amennyire talán rettegtek is tőle. Olyasvalakilehet, akivel nem bánná, ha találkozhatna. Négynek az öt De La Cruz közül már volt életpárja.Ez a megfoghatatlan nő, talán az egyik életpár lehet? Lehetségesnek tartotta, bár kételkedett

benne. A De La Cruz fivérek nem akarnának nőket látni a csatában.Vadul védelmező természetű férfiak voltak, és a világnak ez a része csak fokozta dominánshajlamaikat. Nyolc országban kellett járőrözniük, és a Malinov fivérek nyilvánvalóantisztában voltak vele, hogy lehetetlen lefedniük az őserdő minden négyzetméterét. Mégsem

küldenék ki egyedül a nőiket soha, semmilyen körülmények között. Nem, ez másvalaki kellettlegyen.


12/251

A sas széttárta hatalmas szárnyait és a levegőbe emelkedett. A nap már sokat gyengült, és eznémileg könnyített a helyzetén, de az élősködők suttogása hangosabb lett, csábították,fokozták az éhségét egészen a mohóság szintjére, ahol már szinte tisztán gondolkodni semvolt képes. Csak madár alakban volt képes megtartani a józan eszét, míg megpróbáltalkalmazkodni a gyötrelem egyre erősödő mértékéhez.

Ahogy az éjszaka egyre közeledett, az élősködők lomhasága is múlófélben volt,megelevenedtek, belső szerveit döfködték, a vámpírvér savként marta. Táplálkoznia kellett,de egyre jobban és jobban aggódott amiatt, hogy elfogja az elmezavar, és nem lesz elég ereje,hogy ellenálljon a kísértésnek, ölni fog táplálkozás közben.Minden felemelkedéskor egyre falánkabb éhséggel ébredt, és minden egyes alkalommal,amikor táplálkozott, a paraziták hangosabbak lettek, igyekeztek rábeszélni az ölésre, ráakarták venni, hogy vágyakozzon a hatalom után, ami átrohanna rajta, édes hűvösséget ígérteka vérébe, egyfajta eufóriát, ami megszüntetne minden fájdalmat fáradt testében.A lombkorona árnyékában maradt, egyre szélesedő körben kezdett bele a kutatás ba, hogymegtalálja a csata színhelyét, remélve, hogy a sas megláthat ott olyasmit is, amit emberiszemek nem képesek észrevenni.

Rátalált a barlang bejáratára, nagyon alacsonyan nyílt a mészkőben, de nem tűnt úgy, hogynagyobb mélységekbe is levezetne, hogy egész, alagutakkal összekötött barlangrendszerekethozzon létre. Három aprócska kamrából állt csupán, mindegyikben maja rajzokat talált afalon. Mindhárom barlangban megtalálta azonban a rövid, de erőszakos jelenlétek nyomait.Mindegyikben voltak beszáradt vérnyomok.Ismét a magasba lendült, homályos nyugtalanságot érzett a gyomrában. Zaklatottnak éreztemagát. Látta már borzalmas kínzások, halál, csaták színhelyeit. Kárpáti harcos volt, azérzelmeinek hiánya jó szolgálatot tett ezeknél az eseteknél. Életpár nélkül, hogyellensúlyozhassa a benne terjedő sötétséget, szüksége volt az érzelemmentességre, hogyépelméjű maradhasson ezerévnyi gonoszság és romlottság látványa után is.És mégis, a vér látványa azokban a barlangokban, és a tudás, hogy a Jaguár hímek nőketvittek oda, hogy használják őket, ahogyan csak akarják, felémelyítette.De ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A szellemi reakció talán elfogadható lett volna,a becsület felemelkedhetett volna benne, hogy megvesse az ilyen tettet. De a testi reakcióteljességgel elfogadhatatlan, ráadásul lehetetlen volt. Egyelőre… Az összezavarodott Dominic ismét kiszélesítette a keresést, alaposabban szemügyre vette afolyó fölötti szirteket. Az eső nemhogy csendesedett volna, inkább még jobban felerősödö tt,ezüstös szürkébe vonta a világot. Még a vastag felhőtakaró ellenére is érezte hogyan rohanjale a forróság, ahogy a folyó nyílt térsége fölé ért.Egy test feküdt összetörten, mozdulatlanul a vízben, fennakadva a sziklákon, viharverten,ottfeledetten. A hosszú, sűrű haj hínárként lebegett az egyik kar beékelődött két szikla közé.

A nő arccal felfelé feküdt, halott szemei az eget nézték, az eső ömlött rá a magasból, ésvégiggördült az arcán, mintha a könnyei lennének.Dominic magában szitkozódva körözött a magasban, majd aláereszkedett. Nem hagyhatta ottcsak úgy. Nem volt rá képes. Nem számított hány férfit látott már holtan. Nem hagyhatta ottazt a nőt úgy, mint egy eltörött babát, megbecsülés, tiszteletadás nélkül. Abból, amitkihallgatott Brodrick és Kevin beszélgetéséből, azt szűrte le, hogy családja volt, és egy olyanférje, aki szerette őt.A nő, és a családja is többet érdemelt annál, hogy otthagyott testét a víz dobálja, hogyfelpuffadjon, és elbomoljon, eleségül szolgálva a húsevő halaknak, akik lakomáznának belőle.A madár letelepedett a test fölötti sziklára, majd az alakja elmozdult, nehéz, csuklyás köpenytöltött alakjára, ami segített megvédeni az arcát és a nyakát az égéstől, ahogy leguggolt és

elkapta a nő csuklóját. Erős volt, nem okozott neki problémát, hogy kihúzza a vízből és akarjaiba vegye.


13/251

A feje hátrabicsaklott a nyakán, látta a horzsolásokat, amik megszínezték a bőrét, ugyanúgy,mint az ujjnyomokat is. Sötét, kékes körök voltak a csuklóin és a bokáin is. Megint megráztaönnön reakciója. Bánat keveredett benne a haraggal. A szíve mélyén érzett szomorúság olyannehéz volt, hogy lassan elhomályosította a haragot.Vett egy mély lélegzetet. Valaki más érzelmeit érzi? Az élősködők felerősítenék az

érzelmeket maguk körül, hogy felfokozzák azt a csúcspontot, amit a vámpír érez az adrenalinfűtötte vértől, amikor az áldozata retteg? Ez is egy lehetőség volt, azzal a szépséghibával,hogy azt el sem tudta képzelni, hogy egy vámpír bánatot érezzen.Dominic bevitte a nőt az erdőbe, a szíve minden egyes lépéstől egyre jobban fájt. Mihelyt

belépett a fák közé, vér illata csapta meg. Ez lehetett az a hely, ahol a második csata zajlott, ésahol Bradet megsebesítették. Megtalálta a helyet, ahol a harmadik Jaguár hím levetette aruháit, és vadászni indult, remélve, hogy becserkészheti a céllövőt. Kevés nyom maradt, ami aJaguár halálának körülményeire utalt volna, pár szál szőr, egy részleges lábnyom, amit féligmár elmosott az eső, mégsem tartott sokáig, amíg megtalálta a macska testét.Két macska között zajlott ott a harc. A halott hím nyomai sokkal szélesebbek voltak, a súlyamiatt mélyebben nyomódtak a talajba. De a kisebb macska nyilvánvalóan veterán harcos volt,

vad küzdelem után egy jól irányzott harapás a koponyára véget vetett a küzdelemnek. Amagasban a lomb vérben ázott, és bőven jutott belőle a földre is.Dominic tudta, hogy a Jaguárok vissza fognak térni, hogy elégessék elesett társuk testét,úgyhogy gondosan tanulmányozta a földet, hogy az agyába véshesse a győzedelmeskedő

jaguár nyomait, majd odavitte a nőt a növények legbujább foltjához, amit csak talált.Egy mészkőbemélyedést egészen elborítottak a virágok összegubancolódott indái, ott nyitottameg a számára a földet, hogy végső pihenőhelyet nyújtson neki. Ahogy a talaj bezárult a nő felett, elmormolta a halotti imát az anyanyelvén, békét kért alelkének, biztosította, hogy várja már a következő élet, és kérte, hogy a Föld fogadja be atestét, üdvözölje húsát és csontjait.Ott állt egy pillanatig, bár a nap egy sugara utat talált a felhők és a lombkorona között is,átsütötte a nehéz köpenyt, és hólyagokat húzott a bőrére.A paraziták azonnal reagáltak, sikoltozni kezdtek a fejében, töméntelen apró vágást ejtettek a

bensőjén, aminek következtében vért köhögött fel. Kitolta egy részüket a pólusain keresztül.Rájött, hogyha nem csökkent a számukon, a suttogások egyre hangosabbak lesznek, és agyötrelmet már képtelenség figyelmen kívül hagyni.Elégette a vonagló férgeket, még mielőtt besurranhattak volna a földbe, és megpróbáltakvolna utat találni vissza a mestereikhez.Rávette a növényzetet, hogy fedje el a földön a sír legapróbb jelét is. A Jaguár hímek visszafognak térni, hogy eltüntessék a helyszínről fajuk ott jártának minden nyomát, de nem fogjákmegtalálni a nőt. Pihenhet nyugodtan, nem érhetik már el.

Ez volt minden, amit adhatott neki.Egy apró sóhajjal Dominic mégegyszer ellenőrizte, hogy egészen biztos lehessen benne, ahelyszín teljesen érintetlennek tűnik, majd ismét magára öltötte a sas alakját. Még meg kelletttalálnia a győztes jaguár nyomait.A sas éles szemeinek nem tartott sokáig kiszúrni a keresett célt, néhány kilométerre a csataszínhelyétől. Addig pedig egyszerűen az erdő hangjait követte, az állatok figyelmeztettékegymást a ragadozó jelenlétére.A sas nesztelenül siklott át a lombok között, majd letelepedett egy széles ágra magasan azerdő talaja fölött.A majmok figyelmeztetően sikongattak, egymásnak kiabáltak, lefelé veszekedtek, és ágakat,leveleket dobáltak a nagy, foltos macskára, ami az aljnövényzeten keresztül haladt ismeretlen

célja irányába.


14/251

Nőstény jaguár volt, dús bundáján élesen kirajzolódtak a sötét foltok és az eső ellenére avérfoltok is. Bicegett, kissé húzta az egyik hátsó lábát, amin a legsúlyosabb sebei voltak. Afejét lenn tartotta, halálosnak tűnt, pusztán egy surranó árnyéknak, tévedhetetlenül kihasználtminden terepadottságot a rejtőzködésre, olykor még a sas éles szemeinek is nehéz voltnyomon követnie a talajon burjánzó növényzet között.

Tökéletesen zajtalanul mozgott, figyelmen kívül hagyta a majmokat éppúgy, mint amadarakat, egyenletesen, kitartóan ügetett, izmai harmonikusan hullámzottak bundája alatt.Dominicot teljesen lekötötte a nőstény makacs kitartása, amivel a súlyos sérülés után isrendíthetetlenül tovább ment, így beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy a visszataszítósuttogás a fejében jelentősen enyhült.Sokszor leszabályozta az élősködők létszámát a testében, hogy adjon magának némienyhülést, de eddig még egyetlenegyszer sem hagyták abba az állandó támadást az agya ellenaz ilyen alkalmak után. Most mégis szinte némák voltak.Kíváncsian emelkedett újra a levegőbe, és körözni kezdett odafenn, miközben azért még alombsátor alatt maradt, hogy távol tartsa magától a lemenő nap utolsó sugarait is.Megállapította, hogy minél inkább eltávolodik a jaguártól, a suttogások annál hangosabbakká

válnak. Viszont amikor eléggé közel került hozzá, a férgek minden tevékenységetmegszüntettek, még azt is, hogy üvegszilánkokként mikroszkopikus sebeket hasítsanak aszervezetében mindenfelé, egy rövid időre teljesen megszűnt a brutális fájdalom.A jaguár folyamatosan tovább haladt, távolodott a folyótól, egyre mélyebbre jutott azerdőben. Leszállt az éjszaka, de még mindig ment. Dominic azon kapta magát, hogy nem tudjaotthagyni, és nem is akarta ott hagyni. Kezdett párhuzamot találni közte, a közelébenlecsendesedő paraziták, és különös érzelmei között. Haragja hajthatatlan szomorúsággá, éskínná csendesedett. A szíve olyan nehéz volt, hogy alig volt képes mozdulni is.Odalenn felbukk antak a félig betemetett mészkőromok. Egy ősi maja templom ledőlt,összetört maradványai voltak azok, a fák és az indák szinte teljes egészében beszőtték már azegykor impozáns épület romjait. A környező pár négyzetkilométeren egy ősi civilizáció maradványai szóródtak szét. A majákföldművesek voltak aranykukoricát termesztettek a dzsungel közepén, suttogó tisztelettel

beszéltek a Jaguár istenről, templomokat emeltek, hogy összekössék az eget, a földet és azalvilágot.Meglátta a víznyelőt, amit már korábban megjegyzett magának, ami alatt egy hűs földalattifolyónak kellett lennie. A jaguár megállás nélkül továbbment a maja maradványtól, és elértegy újabb romhoz, bár ezt nemrégiben használták. Az összegubancolódott indák, és akörnyéken növekvő fák vastagsága alapján úgy körülbelül húsz évvel ezelőtt használhatták eztaz egyértelműen modern épületet utoljára. Egy megrozsdásodott, indákkal beszőtt generátort

látott az egyik oldalánál.A föld még most is sírt a csata emlékétől, és a mészárlástól, amire itt sor került.A bánat olyan súlyossá vált, hogy Dominicnak muszáj volt enyhítenie a terhen. A hárpia sastávolabb repült a lombsátor alatt a jaguártól, aztán pedig mozdulatlanul figyelte, hogyan vágát a nagymacska a réges-régi csatatéren, mintha csatlakozna a holtakhoz, akik ott jajongtak.


15/251

2.

Az életem maga volt a kín, a családomat elszakították tőlem. A dühöm tart életben. Feladtam a reményt.

Könnyeim elfolytak az esőerdőben, sebzett szívem vére a földre hullt. Apám elárult engem. Alig vagyok képes felfogni.

Solange Domin icnak.

A z eső kitartóan esett, de ez csak tovább fokozta a párás hőséget, könyörtelen felhőszakadás

volt ez, sehol egy hasadás a felhőkön, csak az egybefüggő, vakító, végtelen eső.A madarak a vastag, csavart ágak között rejtőztek, magasan a lombkoronában, és enyhülésbe nreménykedtek. Levelibékák tarkállottak az ágakon és a fák törzsein, a gyíkok levelekethasználtak esernyőnek.A levegő fojtóan mozdulatlan maradt, nem csak a talaj fölött, de az ágak magasságában is, azeső úgy tűnt eltökélte, hogy eláztat minden élő teremtményt, ami csak az erdőben van. A szürke esőben és a párás forróságban a jaguár kitartóan ügetett a rothadó-megújulóaljnövényzetben, a kidőlt fák és a csipkés levelű óriási páfrányok között, amik mindenlehetséges repedésben, hasadékban gyökeret vertek.Az a kis vízér, amit követett, a széles, gyors folyású folyótól vezetett egészen az őserdőmélyére.

Az utóbbi húsz esztendőben évente kétszer járta be ezt az utat, visszatért oda, ahol mindenelkezdődött, egyféle zarándoklat volt ez a számára, amikor belefáradt, hogy emlékeztesse rámagát, miért is teszi azt, amit tesz.

Nem számított mennyit változott az erdő, az sem, mennyi új élet emelkedett a magasba,csalhatatlanul tudta az utat.

A virágok ragyogó színei kirobbanóak voltak, indáik feltekeredtek a vastag törzsekre,körülfonták az ágakat, a szirmok szinte egészen elborították őket, élő, eleven szépségetvarázsolva az őserdő ezernyi különböző zöldben pompázó színeibe.A lombsátrat is átszúró óriási fák szerteágazó támgyökerei uralták az erdő talaját. Tekergő,

bonyolult szövevényük gondosodtak az esőerdő legnagyobb fáinak támasztékáról éstáplálékáról egyaránt.A gyökérrendszerek óriási kiterjedésűek voltak és rengetegféle alakban előfordultak,legyezőként terültek szét, vagy ketrecet, sötét, tekervényes labirintusokat alkottak, amikmenedéket nyújtottak azoknak a teremtményeknek, amik elég kétségbeesettek voltak ahhoz,hogy szembeszálljanak a rovarokkal, amik szőnyegként borították a leveleket, a korhadórétegeket, megosztva a teret az apró gyümölcsevő denevérekkel, akik tanyát vertek azimpozáns kapokfák hatalmas gyökérhálózatai között.Fenn a magasban, a jaguár haladási irányával egy vonalban, egy hatalmas hárpia sas repült,sokkal nagyobb, mint egy átlagos példány, a sötét szárnyak több mint kétméternyire tárultakszét.Hangtalanul suhant az ágak labirintusában, könnyedén tartotta a lépést az égen. A két

portyázó ragadozó jelenlétében az állatok összehúzták magukat és szánalmasan remegtek.


16/251

A sas merőn lefelé nézett, figyelmen kívül hagyott egy lajhárt éppúgy, mint egy csábítómajomhordát, kizárólag a jaguárra koncentrált, ami messze alatta haladt az erdő talajánakkusza növényzetében. A földön keresztülkígyózó, tápanyag után kutató temérdek gyökér néhol áthatolhatatlanakadályt képezett. A hatalmas törzsekre különféle kúszónövények indáinak ezrei csavarodtak

fel, létrának használva a fákat a nap felé. Az erdei liánok gyökerei és az indák hatalmaskötegekbe csavarodva csüngtek alá és kötöttek össze egymással fákat, egyfajta légi sztrádátképezve ezzel a lombsátorban lakó állatoknak. A törzseken le -felkúszó, összehurkolódott,megtekeredett liánok rései, üregei eszményi rejtekhelyei voltak az állatoknak. A jaguár habozott, tisztában volt hatalmas, égi ragadozó kísérője jelenlétével. Az éjszakagyorsan ereszkedett, de a nagy madár tovább haladt vele egy irányban, néha lusta köröket írvale, máskor alámerülve a fák között, felbolydítva az erdei állatokat, míg a lárma olyan féktelenés hangos lett, hogy a jaguár már azt fontolgatta, ne üvöltsön-e egyet figyelmeztetésképpen.Végül úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a madarat, követi az ösztöneit és tovább haladcélja felé.Az alacsony dombokat és sekély lejtőket édesvizű vízfolyások szabdalták darabokra, patakok

ömlöttek keresztül a sziklákon és a növényeken, a folyó irányába száguldva. Ahol beleáradtaka folyóba a világos vízfolyások, nem volt áttetsző a felszín, a nehéz hordalék tejeskávészínűre festette. Gazdag, élettel teli volt ott a víz, otthont nyújtott a ritka folyami delfineknekis. A sötét vízfolyások tisztának és talán csábítóbbnak tűntek, mentesek voltak az üledéktől is,de tisztaságuk természetellenes volt, szinte teljesen élettelenek voltak, vörösesbarna színüketa beléjük oldódott tanninok adták, amik a rothadó növényzetből oldódtak beléjük.A jaguár pontosan tudta, hogyan kell vadászni a gazdag, fehér vízbefolyások közelében, elégvolt belecsapnia a vízbe és felpöccintenie onnan a halakat, ha éhes volt.Kullancsok és piócák rajzottak fel, a meleg és a hőség táplálkozási őrjöngésbe űzte őket, vérrevolt szükségük, és erre a célra megfelelt nekik bármilyen melegvérű élőlény.A nagymacska figyelmen kívül hagyta a fárasztó vérszívókat, amiket testmelege, és a nyíltseb vonzott a bal oldalán.Mennydörgés rázta meg a fákat, akár egy vészjósló előjel.Egy lajhár moccant meg végtelen lassúsággal, algákkal borított szőre zöldes árnyalatot kapott,elősegítve, hogy beleolvadhasson a fa lombozatába, amin éppen táplálkozott.De a jaguár nagyon is tisztában volt a jelenlétével a feje fölött, ahogyan tisztában volt azegész erdővel, még a hárpiával is, ami minden mozdulatát követte magasan a levegőből,annak ellenére, hogy már majdnem egészen kiteljesedett az éjszakai sötétség.Ám ahelyett, hogy felzaklatta volna, a jelenléte valahogyan csillapította, lenyugtatta egyrenövekvő rettegését, enyhítette teljes kimerültségét, amit sebei és a növények útvesztőibenkitartó konoksággal rótt útja miatt érzett.

A liánok kusza fonadéka egyre vastagabb lett, a jaguár hangtalanul lépdelt párnázott mancsainaz aljnövényzetben, kidőlt farönkök és vizet csepegtető levelek között, amiktől ő maga iscsuromvizes lett. Teljes magabiztossággal suhant a tengernyi akadály között is, annakellenére, hogy sántítása teljesen nyilvánvaló volt.A víz hangja fülsiketítővé erősödött, amikor megközelítette azokat a lejtőket, ahol a víz áttörtea töltéseket, és a folyóra szabadult.Ahogy a nagymacska átvonult az égen, feje fölött a hatalmas égi ragadozóval, a majmok és amadarak már messziről figyelmeztették a ragadozók számára prédaként szóba jöhető

pekarikat, tapírokat és szarvasokat. Ijedt kiáltásokkal szólongatták egymást.A jaguár harapása megrepeszthetné a koponyájukat, mint egy érett diót. Ugyanolyan jó voltfáramászásban, mint úszásban, vadászhatott földön, vízben és a fákon is.

A hárpia sas is könnyedén jutott táplálékhoz, mozdulatlanul gubbasztott magaslesén, hogyaztán hangtalanul alázuhanva lecsapjon elővigyázatlan áldozatára.


17/251

Izmok kötegei fodrozódtak a jaguár fényes bundája alatt. Több foltja volt, mint egyleopárdnak, színei tökéletesen megfeleltek éppúgy a nappali árnyaknak, mint az éjszakának,lehetővé téve, hogy úgy mozogjon az őserdőben, akár egy hangtalan fantom. Aranyszínű,fekete foltos bundáját régen sokan gondolták az éjszakai ég térképének, és kincskéntvadásztak rá.

Mozgása még nyilvánvaló sérülése ellenére is nemes volt, léptei a területén impozánsak,tiszteletet parancsoltak az erdő összes többi lakója számára. Lopakodó támadásra teremtették,az emberénél hatszor jobb látása, és visszahúzható karmai voltak.Az állatok összerezzentek a figyelmeztető kiáltásokat hallva, óvatos pillantásokat vetettekmaguk köré, de a macska a mászásra koncentrált, azon a keskeny földsávon egyensúlyozott,ami a vízesés pereménél körbevezetett, korábbi utazásaiból jól tudta, hogy a növényekkel

borított keskeny kis híd alattomos veszélyt rejt, elég egy óvatlan mozdulat, egyetlen rosszlépés.Végül átért, és folytatta kanyargós útját az indák és a gyökerek kusza útvesztőjén keresztül azerdő legsötétebb mélyére.A hárpia sas szárnyát és hátát , palafekete tollak fedték. Fehér lábait ugyanez a fekete csíkozta,

és a nyaka köré is ez simult gallérként, még feltűnőbbé téve a fölötte viselt hosszú szürketollkoszorút, amit az erőteljes ragadozó madár viselt. Erőteljes lábai a grizzly medvééhezhasonló méretű karmokban végződtek. Széttárt szárnyainak mérete alapján lehetetlennek tűnt, hogy hatalmas ragadozó képes legyenaz ágak és a liánok kibogozhatatlan szövevényében berepülni a lombkoronát, a sas mégisfenséges könnyedéggel tette ezt, lépes tartva a földön ügető nagymacskával.A jaguár folytatta útját az erdőn át, bicegése egyre hangsúlyosabbá vált, ahogy próbáltatehermentesíteni a súlyosabban sérült bal oldalát.A rászáradt vér feloldódott az esőben, és végigfolyt a bundáján, hogy aztán lecsepegjen azerdő talajára.Mégis tartotta az egyenletes tempót, a fejét lehajtotta, az oldala hullámzott, ahogy egyrenövekvő fájdalommal kanyargott a gyökerek és indák tekervényes hálójában, konokelhatározással, hogy eléri a célját.Az égbolt a lombsátor fölött végképp elsötétedett, és az eső is csendesedett valahára.Denevérek emelkedtek a levegőbe, az erdő talaját több millió rovar árasztotta el. A macskafolyamatosan mozgásban maradt, folytatta az útját a fák között.Kétszer is a liánok alkotta légi utat kellett választania, arra használva a fák ágait, hogyátkeljen a sebes sodrású vizeken. Tudott úszni, de kimerült volt, és az eső még a legkisebbereket is megduzzasztotta, úgy tűnt, mintha az erdő talaja ontaná magából mindenfelé a vizet.A sas végig a közelében maradt, furcsa módon erőt adva neki, hogy folytassa az útját.Úgy érezte, mintha egész éjjel ment volna, mire felismerte az első jelet, egy összedőlt

templom romjait, aminek szerkezete még maradványaiban is lenyűgöző volt, valaha arraszánták, hogy összekösse az eget, a földet és az alvilágot. Mészkőből készült jaguár szoborőrizte a romokat, tágra nyílt szemmel vicsorgott rá, megbámulta, mintha megítélné mennyitér. Most kimerülten, túlságosan fáradtan, nem érezte magát túlságosan érdemesnek.Lehajtotta a fejét, és most első alkalommal leejtette az állát, majd a szobor mögé lopakodott,hogy elkerülje a bámuló szemeket, majd hangtalanul tovább nyomult egyre beljebb a sűrűaljnövényzetben. Néhány újabb kilométer után az éjszaka még sötétebbnek tűnt, a fák mégsűrűbben sorakoztak egymás mellett.A növények ott tekergőztek minden egyes törzsön, elfoglaltak minden létező teret, olyanszorosan fonódtak össze, hogy szabályosan át kellett préselnie magát közöttük, hogy eljussona töredezett mészkőromokhoz, amik szétszóródtak a környéken, és félig azokat is belepte már

a vastag növénytakaró az egykori tisztáson.


18/251

A fák rég visszavették már azt a földet, ahol kiirtották őket, hogy helyet csináljanak a kistanyának és a falunak.A kukorica már rég eltűnt, de a jaguár még emlékezett a sok sornyi fényes, zöld levelű szárra,amik a napra és az esőre emelték fejüket az őserdővel körülvéve. Tök és babágyásokszegélyezték a sorokat, az emberek visszatértek az ősi módszerekhez, lisztet őröltek a

kukoricából, mészkőpor és víz felhasználásával, ahogyan azt az elődeik tették réges -régugyanezen a helyen.

Érezte, hogyan fut a lábai alatt nagy folyó a sokszorosan véráztatta föld alatt. Az ősei itthaltak meg húsz évvel ezelőtt, a családja, a barátai. Örökké hallani fogja sikolyaikat, tudnifogja milyen a valódi rettegés a gonoszság terrorjától.A feje fölött a hárpia egyetlen kiáltására a felriasztott majmok olyan visításba kezdtek, amiorkánná duzzadva zúdult végig az erdőn, de ez a zaj megnyugtatta őt.A sas, az ég ura leszállt a lombkoronában, és lenézett a jaguárra. A macska felemelte a fejét,mintegy nyugtázta a jelenlétét, éles szemei a lom bokat vizsgálták. Szokatlan jelenség volt anagy ragadozó madár éjszakai vadászata, nyugtalanítania kellett volna a jaguárt.Bármi más szokatlan történés ebben az erdőben, ahol a legendák és a rémálmok is

megelevenedtek és elindultak az éjszakában, nyugtalanná tette volna, a madarat valahogymégis inkább egy furcsa társnak tekintette.A jaguár és a sas hosszú ideig csak meredtek egymásra, egyikük sem adta fel, egyik semnézett félre. A macska szemlélte az égi vadászt, és azon tanakodott, mit jelenthet az, ha egynappali ragadozó az éjszakában vándorol az elvékonyodó eső ben.Viszont túl fáradt volt ahhoz, hogy túlságosan érdekelje a válasz, így ő volt az első, akimegtörte a szemkontaktust.Ez a hely, ezek a romok, ahol két falut is lemészároltak, ahol szellemek jajongtak és kiáltottak

bosszúért, nem az a hely volt, ahol a lány még több bonyodalmat szeretett volna keresni.Folytatta az útját a félig eltemetett kőtörmelékek között, el azalatt a magas kapok fa alatt,amelyen a sas ült.A fenséges madár a levegőbe emelkedett, szemrevételezte a maja romokat, majdalacsonya bbra ereszkedve az újabb kori pusztítás nyomait is alaposan megszemlélte.Az éles szemek átvizsgálták a földet, majd még alacsonyabbra vitorlázott, majdnemhozzáérve áthussant a jaguár fölött is, mielőtt óriási fesztávolságú szárnyai egyetlensuhintásával ismét a magasba emelkedett volna, visszatérve a lombok magasságába.A jaguár érezte a hozzá oly közel csapó szárnyak gerjesztette szelet is. Felemelte a fejét, ésnézte a sast, amíg az el nem tűnt a szeme elől, mielőtt kieresztette volna a karmait, hogy azoksegítségével ő is felkapaszkodjon az egyik fára. Előbb csak állt odafenn egy pillanatig, és nézte az immár üres eget, és tökéletesen, teljesenegyedül érezte magát, bánata súlyos teherként szakadt rá.

Nem engedhette meg magának a bánatot. Azért volt szüksége erre az utazásra, hogy felélesszemagában a haragot, nem, nem is a haragot, az nem volt elegendő ahhoz, hogy életben tartsa,amikor magányos volt, kimerült és sebesült. Mélységes dühre volt szüksége, amit fegyverrécsiszoltak a gonoszság elleni harccal töltött évek, az olyan nők védelmében vívott csaták, akiknem tudtak önmagukért harcolni.Egy széles ágvillában kényelmes helyet talált, megpihentette rajta sajgó testét, bedugta a fejéta mancsai alá, hogy megvédje a végeláthatatlanul szemerkélő esőtől, és lenézett falujaromjaira.

Bámulta a lerombolt épületeket, és a romok, amik egykor az otthonát jelentették, lassanvisszahúzódtak a szemei elől. A mindent ellepő növényzet eltűnt a szemei elől, és a szent helymár nem véráztatta temető volt többé, hanem négy aprócska ház, egy kukoricafölddel és

veteményeskerttel.


19/251

Egyszerre meghallotta a nevetés hangjait is, gyerekek játszottak a megtisztított földön, egylabdát rugdostak.Az öccsei, Avery és Adam, mindketten úgy néztek ki, mint szeretett mostohaa pja, aki magasvolt és jóképű, mindig mosolygott, amikor felkapta őt, a magasba emelte és megforgatta,amitől mindig hercegnőnek érezte magát ott, a dzsungel közepén. Ott volt a legjobb barátja,

Marcy, és az ő testvére, Phin, egy magas, komoly fiú, aki nag yon szeretett olvasni. Marcy ahatalmas zöld szemeivel és a megnyerő mosolyával mégis mindig rá tudta venni, hogy velük játsszon. A szüleik… A jaguár pislantott párat, és megpróbált visszaemlékezni Marcy és Phin szüleinek a nevére.Hogyan felejthette el?

Soha nem feledheti el ezeket az embereket. Ő maradt az egyetlen személy, akimegjegyezhette a létezésüket.Idegesen felállt, az oldala hullámzott, kilógó nyelvvel lihegett, ahogy lassú agyával küzdött,hogy felidézhesse a két embert, aki annyira jó volt, mint mindenki más is a kicsiny faluban.

Annika és Joseph.Megkönnyebbülten felsóhajtott és visszaheveredett az ágra. A harmadik házban Audrey

nénikéje, anyja húga élt a lányaival, Juliette-el és a legújabb unokahúgával, a kis Jasmine-nal.Ő nagyon közel állt korban Juliette-hez, kevesebb, mint egy év választotta el őket egymástól,és folyamatosan jártak -keltek mindketten a két ház között.A negyedik épületben élt a gyerekek nagy része, négy fiú és két lány, minden árvaságra jutottapróságot Benet és Rachel vett védelmező szárnyai alá. Távol a civilizációtól éltek, dolgoztak és játszottak, messze az erdő mélyén, és a felnőttekmegtanították őket, hogyan rejtsék el magukat a közeli barlangokban és titkos alagutakban.Sajnos a barlangok gyakran voltak víz alatt, és nagyon óvatosaknak kellett lenniük odalenn,egy-egy váratlan felhőszakadástól könnyedén csapdába eshettek az ár által elöntöttalagutakban.

Mégis, pár naponként a szüleik gyakoroltatták velük, hogyan fussanak el odáig anélkül, hogyegyszer is visszanéznének, és hogyan használják fel a vizet a nyomaik eltüntetésére. Phin volt a gyerekek között a legidősebb, és ő gyakran szegődött a nyomába, hogy a külsővilággal kapcsolatos végtelen számú kérdéseivel bombázza, és arról, hogy miért kell nekikidőnként a lehető legnagyobb csendben bujkálniuk. A fiú ilyenkor elszomorodott, a fejéreejtette a kezét, és elmondta neki, hogy ő mennyire különleges, és hogy mindannyiuknakvigyázniuk kell rá.A jaguár sóhajtott. Az eső még mindig szemerkélt, és a macska felemelte felé az arcát, hogylemoshassa a pofájáról a könnyeket.Egyáltalán nem jó, hogy siratja a múltat. Nem változtathat azon, ami megtörtént, legfeljebbazt próbálhatja megakadályozni, hogy mások is átéljék ezt a fájdalmat és veszteséget.

Ahogy újra lenézett a romokra, a gyerekek nevetése hirtelen sikoltozásba fordult, férfiakömlöttek elő a dzsungelből, és velük együtt nagymacskák, amik szétszaggatták, feltépték afiúk torkát. Adamet és Averyt a gabonaföld közepén kapták el. Ők hárman bújócskát

játszottak, és hirtelen hatalmas jaguár hímek vették körbe őket. Szemrebbenés nélkülikegyetlenséggel törték össze a fivérek koponyáit, agyvelejükre és vérükre rátapostak akukoricásban. Megpróbált elmenekülni, de az egyik vadállat felkapta és kivitte a tisztásra,ahol Phin és az apja harcoltak vállvetve, hogy megakadályozzák, hogy az anyját kirángassák aházból.Zokogás elfojtott nyöszörgése tört fel a jaguár torkából, amit képtelen volt benntartani.Lihegve emelte a pofáját az ég felé, égő könnyei elkeveredtek az esőcseppekkel. Adam ésAvery eltűntek előle, testüket brutális kegyetlenséggel dobták félre, mint valami szemetet.

Visszaemlékezett a szédítő utazásra, begyűrték egy kar alá, és átrohantak vele a


20/251

kukoricaültetvényen, a növények éles levelei összevagdosták az arcát, vér fröccsentmindenfelé.Látta hogyan öli meg Benetet egy bozótvágó késsel az egyik férfi. Odébb a négy fiú holttestemellett futottak el vele, még a legfiatalabb is ott volt, a kicsi Jake, aki mindössze két éves volt.Rachel egy pisztolyt szer zett, azzal lövöldözött a hímekre, hogy távol tartsa őket három kicsi

lánytól. Az egyik férfi vadászpuskával tért vissza, és Rachel sebesülten, vérezve esett össze aháza ajtajában.A férfiak rátapostak a testére, míg kihúzgálták bentről a sikoltozó lányokat.Olyan rengeteg vér volt. Iszonyatosan sok. Szétfutott vörösen, de feketén ragyogott, mire aHold felkelt. Valaki tüzet gyújtott, és az otthonaik, a kertjeikkel együtt elégtek. Phin feléjefordította a fejét, egyenesen ránézett, amikor az egyik Jaguár hím a veséjébe döfött egy kést.Csak bámulták egymást, a szája néma sikolyra nyílt, ami soha nem hagyta el a torkát. Fogvatartója ledobta őt Phin összerogyott teste mellett, és ő rémülten figyelte, hogyan távozik azélet a szemeiből.Mostohaapja bátran harcolt, megpróbálta megvédeni az anyját. A mellkasába és a hátábadöfött kések vették el az erejét. Egy hatalmas termetű férfi vágta el a torkát, véget vetve a

küzdelemnek, és anyját ugyanazzal a kézzel rángatta ki a házból, amit férje vére festettvörösre. Újra és újra arcul ütötte az anyját, mielőtt odalökte volna a többi férfinak, és odamentvolna minden testhez, hogy meggyőződjön róla, hogy egyetlen felnőtt, vagy gyerek hím semmaradt életben.Ezután fordult a lányok felé.A jaguáron belül a szíve dübörögni kezdett, megízlelte a félelmet, a harag biztos előjelét. Atomboló dühét. Érte nyúlt. Szüksége volt rá. Kétségbeesetten megpróbálta hagyni, hogyfelemelkedjen benne, ahogy felidézte, ahogy az a borzasztó ember megfogta dús sörényét, ésa véren keresztül odahúzta abba a házba, ahová az összes fiatal lányt hurcolták. Biztos volt benne, hogy felderíthették előbb az aprócska kis falut, mert néhány férfi Audrey,Juliette és Jasmine keresésére indult. Hálás volt azért, hogy ők hárman eltűntek, felmentekcsónakon a folyón, hogy kereskedőhajókkal kereskedve ellátmányt szerezzenek, amikor rajtukütöttek.A támadóik Jaguár hímek voltak, alakváltók, akik nőket kerestek, akik még képesek voltakfelvenni a nagymacska alakját.Sok nő tett úgy, ahogyan az anyja, találtak egy emberi férfit, aki velük maradt és szerette őket,együtt nevelték fel a gyerekeiket. De ez gyengítette az alakváltó fajt, és most már egyrekevesebb nőstény volt képes a váltásra.

Néhány hím, akiket a ritka fekete jaguár vezetett, elkezdte rabszolgaságba dönteni a nőket,lényegében tenyészeszközökként használva őket. Azokat a gyerekeket, akik nem voltakképesek az alakváltásra, megsemmisítették.

Solange Sangria lenézett a földre, amit ősei és a családja vére itatott át.Csak a jaguárja testében tudott visszatérni ide, emberi alakjában képtelen volt szembenézni azőt ért veszteséggel. Sírt, miközben az eső áztatta az arcát, a szíve darabokra szakadt, ahogyvisszaemlékezett a nagy fekete bestia sárgás-zöldes szemeire, amik felmérték az értékét. Azapja, a rettegett Brodrick . A férfi, aki erőszakkal párosodott az anyjával, mert az ő vére tisztavolt, és amikor megszökött, kíméletlenül vadászott rá.És végül rá is talált, kíméletlenül levágta a férjét és a fiait az aprócska falu minden máslakójával, olyan gyerekekkel együtt, akiknek a szüleit alkalmatlannak ítélte arra, hogy éljenek.Örökké emlékezni fog arra a merev tekintetre. Fagyos volt. Könyörtelen. Egy férfié, akineklányaként kellett volna szeretnie őt, de aki mégis csak akkor látta értékesnek, ha alakváltókattud siker esen a világra hozni.

A lányokat lekötözték és kínozni kezdték. Egyenként. A többiek pedig kénytelenek voltakvégignézni, hogy előbb kisebb, majd egyre nagyobb vágásokat ejtettek rajtuk újra és újra,


21/251

hogy kiprovokálják, hogy a jaguár a felszínre emelkedve megpróbálja megvédeni agyermeket. Ha a macska nem tört elő, az apja egyenként mindegyikről kijelentette a többiekelőtt, hogy értéktelen. Azt a lány megölték, és a testét kidobták a többi holttest mellé atisztásra.Aztán rá került a sor. Ő volt az utolsó lány.

A férfi, aki nemzette, aprólékos gonddal dolgozott rajta, egy nagy pengét használt, jeges düheegyre növekedett, ahogy megpróbálta belehajszolni a macskáját, hogy felfedje magát. Afájdalom kínzó volt. Felhasogatta a lábait, míg vérezni kezdtek, az anyja könyörgött ésharcolt, végül még nőstényjaguár alakba is elmozdult, így végül a férfiaknak végül ki kellettütniük, hogy képesek legyenek megfékezni.Az anyját elvitték, és Solange ott maradt, hogy szembenézzen acélos tekintetű, irgalmatlanapjával. Egyetlen ok miatt nevezte rettenetes Brodricknak. Órákat töltött a kínzásával, hogymegbizonyosodjon róla, hogy képes alakot váltani, akár az anyja, aki az egyik legerősebbJaguár vérvonalból származott. Ezt a vérvonalat mindenki tisztelte. De ő makacsul elrejtetteelőle a macskáját, engedelmeskedve az anyjának, és tudta, hogy az apja velejéig gonosz.Hogy túlélje a fájdalmat, gyerekes bosszúgondolatokkal töltötte meg az elméjét. Órákat,

napokat feküdt ott. Az éjszakák és a nappalok összemosódtak, és az a férfi, aki nemzette,türelmes volt, nem törődött a szenvedésével, apró vágásokat ejtett a bőrén, majd aládugta a

pengét, mintha a késével képes lenne lehántani emberi bőrét, hogy megtalálja alatta jaguáralakját.

Nem szólt egy szót sem. A végén már nem is sírt. Még akkor sem, amikor megragadta vértőlcsapzott haját, és ledobta az ágyról a padlóra, hogy aztán undorodva csóválja meg fölötte afejét.

– Itt egy gyerek, akit én nemzettem, és aki mégsem használható semmire – nyilvánítottvéleményt. – Teljesen értéktelen.Látta a hatalmas karmokat a torka felé nyúlni, hogy hogy felhasítsák azt, de nem hátrált meg,nem próbált elhúzódni az útjából, dacosan, mereven nézett a szemébe.Soha nem felejti el azt a marcangoló fájdalmat, amikor a karmok felhasították a nyakát, és avére ömleni kezdett, az apja pedig hanyagul odadobta a testét a halottak közé a véráztattaföldre.Solange-nak fogalma sem volt róla, mennyi ideig feküdt öntudatlanul, de amikor felébredt,világos volt. Halálosan szomjas volt, és mintha minden egyes csontot összetörtek volna atestében.A Jaguár hímek eltűntek, csak a barátai és a családja holttestei feküdtek mellette.Talpra erőltette magát, és keresztülbotladozott a tisztáson, ami úgy nézett ki, mint egyvágóhíd. A föld vörös és nyirkos volt, a rovarok máris elárasztották a testeket.El sem tudta képzelni, hogyan lehet még mindig életben, amikor a torka nyitva tátongott,

belealvadt vére ragadós és nedves volt.Odament minden egyes testhez, megpróbálta felébreszteni őket, egy nyolc éves kislány állt azerdőben, mindenki, akit ismert és szeretett, halott volt, lemészárolták őket.A szomjúság a víznyelőhöz hajtotta, ahol a földalatti folyó futott a mészkő alatt.Ivott, és ismét lefeküdt, hagyta a sötétségnek, hogy elragadja.Sikoltozásra ébredt. Szíve keményen a mellkasának döndült, a rettegés mozdulatlannádermesztette. Visszatértek? Az a szörnyű ember azokkal a hideg, halott szemekkel, amikértéktelennek ítélték őt?Audrey néni tört át a dzsungelen, Juliette-t vonszolva maga mellett k övette a nyomait avíznyelőig. Könnyek futottak le nagynénje arcán, és Jasmine is sírt a karjaiban. Térdre esettSolange mellett, az ölelésébe húzta unokahúgát és mind a négyen zokogtak a végtelenségig,

elsiratva mindenkit, akit szerettek.


22/251

A jaguár nyújtózott, elővigyázatosan kímélve sérült lábát, és pislogott, a szemei fájtak, a szíveelfacsarodott a rettenetes kíntól.Olyan iszonyatosan sok halált nem tudott megakadályozni, és annyira fáradt volt. Végtelenülfáradt. Hogyan tarthatná életben a gyűlöletét? Honnan vegyen elsöprő haragot, hogy folytatnitudja a küldetését? És legfőképpen most, hogy teljesen egyedül maradt?

Jasmine unokahúga terhes, Juliette pedig egy Kárpáti hím párja lett. Lehet, hogy azt mondjaróluk, hogy a Kárpáti hímek a föld ostorai, de igazság szerint Juliette nagyon is boldog volt.Jasmine pedig az ő felügyeletük alatt volt. Testvéreiként szerette Juliette -t és Jasmine-t, nemakarta a saját életét nekik, de valakinek meg kellett mentenie a nőket a szörnyektől, akik rájukvadásztak az erdőben.Ráfektette pofáját a mancsaira, hagyta, hogy a szemei lecsukódjanak, és felidézte egyetlentársát. Egy mesét. Egy álmot.Juliette és Jasmine kinevetnék, ha megtudnák, hogy a férfigyűlölő Solange valójában hogyanéli túl az életében megtörtént borzalmakat. Álomszeretője után nyúlt, az egyetlen férfi után,aki átsegítette minden borzalmon. És Isten a tudója, hogy ezen az éjszakán mekkora szükségevolt rá.

Mélyre nyúlt az elméjében, nagyon bizalmasan ismerte már az álmot. Először a hangjáthallotta meg, szelíd volt és lenyűgöző. Hány éjjel énekelt neki, hogy aludni tudjon? Szeretteazt a dalszöveget és a kísérő dallamot, amíg él, soha nem fogja elfelejteni.Az Amazonas vidéke olyan hely, ahol a legendák és a mítoszok életre kelnek, ahol az álomtalálkozik a valósággal. Pontosan úgy, ahogyan az ég, a föld és az alvilág egymáshoz értek ahatalmas templomokban.

A történelem folyamán a sámánok tisztelték a Jaguár szellemet, ismerték a váltókat, akikemberként és állatként is vadásztak, nappal és éjjel is.Egyszer régen, amikor egy mészkőbarlang mélyére húzódott el egy súlyos sebesülése után,elképzelt magának egy társat, egy legendát keltett életre a fejében. Talán nem volt egészenmagánál, mint ahogyan most sem, akkor is és most is szüksége volt rá, hogy m egnyugtassa.Természetesen harcosnak kellett lennie. Hiszen képesnek kellett lennie rá, hogy tisztelje.

Néha nappal, néha éjjel álmodozott róla, így lassan alakot öltött az elméjében.Magas volt, széles vállú, hosszan a hátára folyt fekete haja, domború mellkasa, hosszú karjaivoltak és férfias arca. Sok csatát megvívott és belefáradt már az egyedüllétbe, de álmábantudta, hogy csak ő van neki. Mindig eljött hozzá a csatái után, és ő megadta magát neki,vigaszt találtak egymásban.Soha nem volt képes egyértelműen eldönteni, milyen színű is a szeme. Szeretkezés közbenélénk kéknek tűnt, máskor sötét smaragdzöldnek látta.Mindig felizgatták álomszeretője szemei. Soha nem volt ugyanaz, kiszámíthatatlan volt, hűentükrözve a férfi rejtelmességét. Egy költő lelke élt benne. A hangja nagyon gyengéd volt,

megbabonázó, dallamos és nagyon szép.Gyakran ringatta őt álomba, amikor a fájdalom elsötétítette az elméjét, és egyedül feküdt asötétben, dübörgő szívvel, szájában a félelem ízével.

Nem mert róla álmodni soha, amikor emberi alakban volt, vagy bárki más is volt a közelében.A férfi egyedül az övé volt, és szüksége volt rá, hogy megvédje, úgyhogy hagyta, hogymegszállja az álmait, amikor jaguár alakban volt. Mélyen az állat testébe visszahúzódva nemmotyoghatott hangosan, hogy valaki más is meghallja.Ő volt a titkos gyengesége, vagy épp az ereje, attól függően, hogy milyen hangulatbólszemlélte ezt az álomlétet.Gondoskodott róla, hogy minden nemes férfitulajdonsággal rendelkezzen, hogy olyasvalakilegyen, mint a mostohaapja volt, aki ott állt a felesége és a gyerekei mellett, és szerette őket

mindenestől, úgy, ahogyan voltak. Vele sem bánt soha másképp, azután sem, hogymegszülettek a saját fiai.


23/251

Imádta őt és úgy kezelte, akár egy hercegnőt, ráadásul teljesen elkényeztette. Végtelenülszerette őt, és ha valaha is lenne egy saját férje, ami magát ismerve lehetetlen volt, annak aférfinak pontosan olyannak kellene lennie, nagylelkűnek, hűségesnek, adakozó jelleműnek. Egy aprócska része elmosolyodott. Pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat adtaálomférfijának is.

Óriási szüksége volt rá most, amikor annyi minden elromlott és a múlt túlságosan közel jött.Amikor elbukott, és egy nő meghalt.„Szükségem van rád. Gyere el hozzám ma éjjel. Olyan nagyon fáradt vagyok. Nem tudtammegmenteni egy nőt, mert mire odaértem volna hozzá, megölte magát, beleugrott a folyóba.

Négy héten át követtem őket, és harcoltam, hogy visszaszerezhessem , mégis elkéstem. Néha azaz érzésem, hogy mindig elkések.” Elképzelte, lassan felépítette őt pontról pontra az elméjében. Erős combokat, keskeny csípőt,égő szemeket adott neki, amik ma este nagyon zöldek voltak.Mostanában, amikor hívta őt, néha friss sebeket látott rajta, ami nagyon különös volt egyolyan álomban, ahol ő volt a bűvész, és nem emlékezett olyasmire, hogy új sebhelyeketképzelt volna rá.

Néhány égésnyom látszott a bal oldalán, az arcán és a nyakán lefelé húzódva szétterjedt avállán, és egyre rosszabbnak tűnt lefelé haladva a karján.Talán mert ő is maradandó sebeket kapott, álombéli szeretője is szerzett néhányat. Egy mély, földalatti mészkőbarlangot választott helyszínnek, hogy találkozzon vele, egyolyan biztonságos helyet, ahol a Jaguár hímek nem lennének képesek rájuk találni, még akkorsem, ha kutatnának utánuk.Egy barátságos barlangot emelt, olyat, amit gyakran választott helyszínnek az elméjében,hozzáadott egy meleget sugárzó tüzet és néhány puha karosszéket is.Álmában megengedte magának, hogy nőies legyen, bár közel sem volt annyira szép, mintJuliette vagy Jasmine, a teste túl sok sebesülés nyomát viselte, és már teljesen elfelejtettmosolyogni, hacsak nem vele volt.

Bár szépnek akarta magát látni az álomvilágában, ez lehetetlen volt. Nem képzelhetettmagának sima, puha bőrt, vagy filigrán, hajlékony testet.Álomférfija jó tulajdonságai között szerepelt az is, hogy egyáltalán nem foglalkozott vele,hogy nem tökéletes, vagy nem eléggé nőies. Nem bánta, ha néha sír, vagy megmutatta nekimagát úgy, ahogyan a világ többi része soha nem láthatta. Ő soha nem árulná el, és soha nemokozna neki csalódást, neki elsuttoghatta legmélyebb félelmeit csakúgy, mint a legszörnyűbbtitkait, a férfi még mindig elfogadta őt. Olyan dolgokat tudott róla, amiket senki más sem avilágon.Telefestette a barlangjukat, maja motívumok díszítették a falakat, egy régmúlt élet jel eneteitábrázolták, és elmúlt világét, amikor a csillagok és a Hold még közel voltak, és a Jaguárok

még az emberek tisztelettől övezve járták az éjszakát, nem kerülték el, nem vetették meg őket. Egy sokkal boldogabb idő volt az.El sem tudta képzelni magát olyan puha, lágy esésű ruhákban, mint amilyeneket Juliettegyakran hordott, bár úgy tűnt, pontosan olyan kényelmesek, mint amilyennek látszottak. Az őkedvenc felsője is puha volt és tapadós, és ettől néha bolondnak érezte magát. Soha nemviselte nyilvánosan, sem az unokatestvérei körül, de amikor egy kicsit nőiesnek és taláncsinosnak is akarta magát érezni, felvette, még ha csak rövid időre is.Természetesen farmert hordott, bő szoknyákat soha, mert az látszani engedte volna asebhelyeket fenn és lenn a lábain.Tudta, hogy álomférfiját mindez egyáltalán nem fogja érdekelni, de mégis a legjobbmegjelenését akarta nyújtani neki.

Megfontolta azt is, hogy viseljen-e fülbevalót, és egyszer MaryAnn, egy nő, akit ismert éscsodált, kifestette a körmeit, amitől érthetetlen módon sokkal nőiesebbnek érezte magát, de


24/251

túlságosan zavarban volt az érzéstől ahhoz, hogy ezt a részletet is megpróbálja megjeleníteniaz álmában. Leült mezítláb a tűzhöz, olyan jól nézett ki, amennyire csak képes volt erre, és várt a férf ira, aszíve kalapált.Igazán butaság volt ennyi előkészületet belefektetni egy férfiba, aki még csak nem is létezett,

de neki senki mása nem volt.Egy kézzel végigfutott vastag sörényén. Olyan színű volt, mint a sötétebb foltok jaguárjaaranyszín bundáján. Vad volt, kezelhetetlen, úgy nőtt, ahogy akart.

Nem sok ideje maradt. Lehetetlenség volt állandó harcban állni és életben maradni. Mégnéhány centi, és a mostani, legújabb sebe megölte volna. És az élet egy Jaguár táborban , mégrosszabb lehetőségnek tűnt a halálnál is.Ha siker koronázná a próbálkozásaikat, hogy elkapják őt, és keresték, most is nagy erőkkelkutattak utána, meg fogja találni a módját, hogy végezzen magával.„Ne mondd ezt. Még csak ne is gondolj ilyesmire. Elmennék érted . Visszaszerez nélek.

Megtalálnám a módját, hogy kiszabadítsalak.” A jaguár szorosra zárta a szemeit, mintha ezzel ott tarthatná. Látta őt közeledni, előtűnni az

árnyak közül, amit a tűz lángjai vetettek a falakra. Szerette azt, ahogyan mozgott, önbizalomvolt azokban a hosszú, határozott léptekben. A férfi mindig olyan volt, mint most, annyira

biztos volt magában, soha nem emelte fel a hangját, soha nem tűnt feldúltnak, még most sem,amikor megrótta a gyávaságáért.„Ez nem gyávaság,” – tiltakozott, miközben folyékony, elegáns mozdulatokkal átszelte a

barlangot, míg végül fenyegető termetével megállt előtte és fölé magasodott, amitől egyAmazon harcos helyett, azonnal aprónak és nőiesnek érezte magát. Solange semmiképpensem volt magasnak tekinthető, alakja inkább tömörnek volt mondható, mintsem divatosankarcsúnak. Egészen különös volt, hogy harcosnak milyen elképesztő magabiztossággalrendelkezett, és hogy mennyire nem volt rá ugyanez jellemző nőként.„Fáradt vagy csitri , ez minden. Gyere, feküdj le a karjaimban, és hagyd, hogy öleljelek, míg

pihensz. De előbb gondoskodnom kell a sérüléseidről.” Gyakran hívta őt csitrinek , a nyelvét simogatta ez a szó. Fogalma sem volt róla, hogy mit

jelent, de egymagában ez az egyetlen szó is elérte, hogy egy csapat lepke röppenjen fel agyomrában.Csak bámult felfelé rá, félt megmozdulni, de még pislogni is, rettegett, hogy akkor eltűnne, ésa tökéletes álma összetörne.Egyáltalán nem akarta, hogy lássa a sérüléseit. Álmában nem gondolt magára sérüléseket.Mindig képes volt irányítani ezt az álmot, de mostanában túlságosan belopózott ide is avalóság.Az ujjai közé fogta az állát, és kissé elfordította a fejét a tűz irányába, kemény vonásai fölött

apró szemöldökráncolás jelent meg.„Lehorzsolódott az arcod.” Azoknak a horzsolásoknak nem is kellett volna ott lenniük. Mi romlott el, hogy nem képestávol tartani a sérüléseit az álmától? Ennyire fáradt lenne? A harcosa olvasta a gondolatait,mint mindig, gyengéd ujjakkal kisöpörte a haját az arcából.„Soha nem mondod a nevem.” Ahogy áttolta a szavakat az elméjébe, ujjai végigsimítottak a horzsolásain. Solange azonnalmegérezte, hogy arcának sebein meghátrál a fájdalom. Habozott. Tépelődött, hogyanmagyarázhatná el neki anélkül, hogy megsértené az érzéseit.„Ez csak egy álom. Téged én találtalak ki. És nem találtam olyan nevet, ami megfelelőnektűnne a számodra.”

Rámosolygott, a szemei most nagyon-nagyon kékeknek tűntek. „Eszedbe jutott már valaha, hogy talán én találtalak ki téged? Hogy te vagy az én álmom?”


25/251

Szeretett volna valaki álma lenni, de komoly kétségei voltak felőle, hogy ez valaha ismegtörténhet. A valóságban ő nagyon is érdes volt, ez volt az egyetlen védelmi rendszere atúlságosan erős érzelmek ellen. Néha úgy tűnhetett, mintha nem is lenne szíve, pedig csakszétszaggatták azt.„Úgy hiszem, hogy egy olyasvalaki, mint te, egy sokkal jobb álmot is létrehozhatott volna.”

„Olyasvalaki, mint én? Harcos vagyok, ezer évet töltöttem azzal, hogy az életpáromatkerestem. Pontosan tudom ki ő, és milyen jellemvonásai vannak.�

christine feehan - kárpátok vámpírjai 21 - sötét veszedelem (dominic dragonseeker & solange...

Documents