NNCL649-3D1v2.0

DÜMMERTH DEZSİ

ÁLMOS, AZ ÁLDOZAT

PANORÁMA

UTAZÁSOK A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN

Lektorálta KISS DÉNES

LÁSZLÓ GYULA

Grafika BÁNÓ ATTILA

Térkép

BICZÓ TAMÁS

A szerkesztés lezárva: 1985. június 10-én.

© Dümmerth Dezsı, 1986

ISBN 963 243 325 4 ISSN 0133-7327

Felelıs kiadó: Prof. Dr. Árky István

85/2233 Franklin Nyomda, Budapest Felelıs vezetı: Mátyás Miklós igazgató

Felelıs szerkesztı: Szabó József Mőszaki vezetı: Orlai Márton

Mőszaki szerkesztı: Bedé Tamásné A borító és kötésterv: Bánó Attila

Terjedelem: 7 (A/5) ív + 16 grafika

TARTALOM

Az olvasóhoz 7 Bevezetés 9

A Turul-monda és a történetírás 12 Kurszán és Bulcsú 20

Emese álma: a szöveg 34 Emese álma: a tartalom 47 Álom és elragadtatás 58

A kettıs gyökerő magyarhun-hagyomány 70 Attila reménye: Irnik és a dinasztia 90

Álmos, a hódító 99 A magyar szakrális fejedelemség 106

A karizma 117 Az áldozati személy 122 Irodalmi tájékoztató 128

Függelék 133

AZ OLVASÓHOZ Méltán csodálkozhatnak az olvasók, miért írtam újból Álmosról, a

magyarok elsı fejedelmérıl, mikor az Árpádokról szóló könyvemben már hosszabban foglalkoztam vele. Új adatok kerültek talán elı? Vagy ismételni akarom önmagamat?

Új adatok nem kerültek elı. De új és kártékony szemléletnek a veszélye kezdett fenyegetni már évekkel elıbb, mikor az azóta elhunyt, nagyérdemő és kiváló régész, Fettich Nándor téves következtetésre jutott: egy zempléni sírleletben Álmos sírját vélte felfedezni. Az ügybıl sajtószenzáció lett, melyet a tudományos vita, a cáfolat halkított el. Utoljára a kérdésben mindenképpen illetékes László Gyula oszlatta el a téves képzeteket, hogy nem Álmos sírjára bukkantak a kutató régészek. A szenzációkeresés azonban, felkapva a „királyölés” szertartásának „bőnügyi” jellegő izgalmait – valamiképpen a nagyközönség egy részét is érdekeltté tette a vitában. Zavaros képzetek kezdtek elterjedni arról, hogy Árpád miképpen „ölelte meg apját” – és történelmünk egy részlete mintha egy detektívregény olcsó izgalmait kínálta volna.

1983-ban egy könyvkiadó felkért, írjam meg Álmosnak, az áldozatnak történetét. Hiába próbáltam elhárítani a megtiszteltetést. Pedig tudtam, hogy semmiféle napihír jellegő szenzációval nem szolgálhatok. A kitartó unszolásra mégis megírtam ezt a kis tanulmányt. Arra gondoltam ugyanis, hogy talán éppen azzal tehetek valami szolgálatot a mővelıdés iránt érdeklıdı közönségnek, ha az ismert adatok mélyebb vizsgálatával megpróbálom feltárni az igazság nagyobb teljességét. Ebbıl az is kiderül, hogy a bőnügyi esetek kedvelıinek másfelé kell tájékozódni. De arra is gondoltam, hogy a történetkutató munkájában is van izgalom és nyomozás, és ezt a kutató-nyomozó történetírói munkamódszert igyekeztem az olvasók számára egy kissé megvilágítani. Csakhogy itt az igény messze túlvezet a puszta sírlelet és a gyilkolás szenzációján. Ez a „gyilkosság” -Álmos halála – egyúttal egy születés problémája is, és régmúlt, de magasabb rendő eszmék felé vezet, mint egy „krimi” látóköre.

Abban bíztam, hogy a kéziratot sürgetı kiadó meg fogja érteni ezt az álláspontot is. Nem így történt. A kéziratot visszakaptam. Végül is eddigi munkáim kiadója, a Panoráma volt az, mely vállalkozott az eredeti kézirat

megjelentetésére, melynek szövegén semmit sem változtattam, így kerül most az olvasók elé.

Budapest, 1985. május 21. A szerzı

BEVEZETÉS Amikor 1896-ban, a magyar honfoglalás ezredik évfordulóján

felállították a Hısök terén ma is látható, lovas szoborcsoportot, a hét vezér alakjának megformálásában a magyar történelem legısibb forrásainak számító krónikák híradásait vették alapul. Ezekben maradt fenn, hogy a magyarok megtelepedése mai hazájuk területén (pontosabban még az 1920 elıtti határokat jelentı történelmi ország területén, a Kárpát-medencében), a IX. század végén, 896 körül történt. Itt olvasható az is, hogy a magyarok nemzeti szervezete ekkor egy hét törzsre oszló szövetségbıl állt. Ezek között a legelıkelıbb és legtekintélyesebb a nemzetnek nevet adó Megyer, illetve Magyar törzs fınöke, Álmos volt, akit mindnyájan vezérlı fejedelmükké választottak. A krónikák egyes szövegeiben azonban az a feljegyzés is szerepel, hogy: „Álmos apát Erdélyben megölték, ı ugyanis nem mehetett be Pannóniába”. Utána pedig arról adnak hírt a szövegek, hogy Álmos halála után fiát, Árpádot választották meg fejedelemmé, akinek mindenki engedelmeskedett, és akinek vezérlete alatt az új haza teljes elfoglalása megtörtént.

Ennek ellenére az ezredéves emlékmő szoborcsoportját megszemlélve, a hét vezér között hiába keressük Álmost, akit éppen az egyik legfontosabb forrás, Anonymus szerint a többi törzsfı vérszerzıdéssel választott meg vezérlı fejedelemmé. Helyette csupán fia, a teljes honfoglalást végrehajtó Árpád lovas alakja látható a talapzaton.

Mi az oka, hogy az elsı magyar fejedelem, Álmos alakja teljesen kiszorult a honfoglalás emlékmővérıl? Súlyosan esett a latba egy kívülálló, külföldi forrás megemlékezése. VII. Konstantin bizánci császár ugyanis néhány évtizeddel a honfoglalás után, 948-ban vendégül látott udvarában két magas rangú magyar követet. Az egyik Tormás volt, Árpád fejedelem dédunokája. A másik Bulcsú vezér, a magyaroknak akkor rangban a harmadik méltósága. A velük való beszélgetés tanulságait a császár belefoglalta ismert mővébe, „A birodalom kormányzása” címő munkájába. Ebben, más népek mellett, hosszabban megemlékezik a magyarokról is. ír a hét törzsrıl, ír a magyarok fejedelmeirıl, és részletesen elmondja, hogy a magyarok elsı fejedelme Árpád volt. Igaz – írja –, hogy már ennek apját, Álmost is ajánlották fejedelemmé választásra, de ı már öreg volt és

„jobbnak tartották”, ha a „tekintélyesebb” Árpád lesz a legfıbb méltóság birtokosa. Mindez még az elızı hazában, Etelközben történt, ahol a magyarok a kazár kagán fennhatósága alatt laktak, és a kazár kagán pártfogása alatt lett Árpád elsı fejedelemmé. A kazár függés pedig csak akkor szőnt meg, amikor a besenyık megtámadták a magyarokat, előzték ıket Etelközbıl, és ezek új hazát keresve rátaláltak a Kárpát-medencére.

A tárgyilagos megfigyelı szerepében fellépı, írásmőveket alkotó, tudós uralkodó szavai mindenképpen hitelesebbnek tőntek a tudomány elıtt, mint a magyar krónikák eltérı szövegei, hiszen ezekben bıven lehetett gyanítani megbízhatatlan, mondái elemeket. Mivel pedig ez a bizánci elbeszélés egyenesen „alkalmatlannak” mondta Álmost az uralkodásra, teljessé vált az indokolás, hogy személyérıl felesleges külön is megemlékezni a honfoglalás emlékmővén.

A TURUL-MONDA ÉS A TÖRTÉNETÍRÁS Álmosról azonban a krónikákban egy olyan legendás elbeszélés maradt

fenn, mely igen fontosnak mutatja személyét. E szerint születését anyjának rendkívüli álom adta tudtára, sorsával együtt, mely szerint uralkodni fog, de népét más hazába vezeti, ahol nagy hatalmú dinasztia: „dicsı királyok” fognak származni még tıle.

Ezenfelül Anonymus (a Névtelen jegyzı) „Gesta Ungarorum” címő, a XII-XIII. századforduló viszonyait tükrözı munkája határozottan el is mondja Álmosról, hogy ez a sorsa betelt, mert ı lett a magyarok elsı fejedelme, aki népét a Kárpát-medence határáig vezette, a hongfoglalás mővét önként átengedve fiának, Árpádnak. A krónikák csoportjából a Zágrábi- és Váradi Krónika is határozottan állítja különben szőkszavú szövegében, hogy a magyarok elsı fejedelme Álmos volt.

A köztudatba azonban mégsem került át évszázadok folyamán ez az emlékezés. A krónika-családok fı szövegének a Budai- és Képes Krónika közléseit vették tekintetbe a XV. században. Ott a „Turul-mondának” vagy Álmos anyja nevérıl „Emese álmának” nevezett rendkívüli sors jóslat szerepel ugyan, de magának Álmosnak személyérıl csak annyit mondanak, hogy a honfoglaló Árpád fejedelem apja volt, és a honfoglalás kezdetén megölték Erdélyben, mivel „ı ugyanis nem mehetett be Pannóniába”. S mivel 1473ban ez a hiányosabb szövegő krónikavariáns jelent meg elıször

nyomtatásban is Budán, valamint Thuróczi János ítélımester is e szövegek alapján foglalta össze a maga krónika-variációját, az évkönyvszerően száraz, az elbeszélı részekben kurta Zágrábi – Váradi Krónika híradásával senki nem törıdött. Anonymus szövege pedig sokáig azért nem hatott, mert az egész középkoron át, csonkán maradva lappangott és csak a XVII. században került elı, nyomtatásban pedig csak 1746-ban jelent meg Bécsben. Erre az idıre azonban Magyarország történetét már több szerzı is összefoglalta a régi variációk alapján: vagyis nem tudva arról, hogy Álmos fejedelem volt.

Ezzel a szöveggel és tartalmával nem sokat foglalkozott eddig a kutatás. A romlatlanabb szövegváltozat a Budai- és a Képes Krónika-variációk révén került a humanista kor évszázadába. Thuróczi János krónikájából vette át a magyar történetírást már a krónikás mőfajon túlhaladó olasz Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történésze. Bonfini szövege pedig, a XVI. század folyamán nyomtatásban többször is megjelent, Thuróczi krónikájával együtt, s így alapjává lett az újkorba vezetı magyar történeti feldolgozásoknak, így került el az elsı, modern szellemő, jezsuita magyar történetkutatóhoz is, Inchofer Menyhérthez, aki Rómában élve, a magyar egyháztörténet kereteiben írta meg – már nem a humanisták mővészi-retorikai lendületével, de gondosan idézett forráshelyek dokumentumanyagára támaszkodva, hazája történetét. Csonkán maradt mővének elsı kötete 1644-ben jelent meg Rómában.

A másik, középkori magyar forrás, mely a Turul-mondát fenntartotta, Anonymusnak a XIII. századból származó gestája, amely – mint említettük – hosszú ideig lappangott kéziratban. Csak 1746-ban adta ki elıször nyomtatásban Johann Georg von Schwandtner Bécsben, mint az ismeretes, a magyar történelem forrásai között. Éppen abban az idıben, mikor a magyar kritikai történetírás már a felvilágosult racionalizmussal ötvözıdött, és Pray György, a másik nagy magyar jezsuita történetíró munkásságában csúcspontra jutott,

Az a magyar jezsuita történeti iskola, amely Inchofer hátrahagyott kéziratainak és újabbaknak győjtésével a XVIII. század folyamán kialakult, már szerette elhagyni azokat a mesés, mondái elemeket, melyekben a krónikák többnyire bıvelkednek. A logikát és tényszerőséget keresték. Ezek után nem csodálatos, ha a XVIII. század elsı felében író Timon Sámuel, bár Inchoferhez hasonlatosan mővét jól dokumentálta forrásanyaggal, csak a külföldi és fıként a latin krónikaírókra, annales-feljegyzıkre ügyelt. A magyar szóhagyományra egyáltalán nem: Emese álmát, Álmos személyének jelentıségét meg sem említette. Nyilvánvaló,

miért: Thuróczi és Bonfini álomtörténetét nem tartotta tudományos anyagnak, Anonymus kiadását pedig Timon már nem érte meg.

De hiába keressük a Turul-monda említését az utána következı nemzedékben, az Anonymust már jól ismerı és rá gyakran hivatkozó Pray György mővében is. Megemlíti ugyan, hogy Álmos egy „álomról” kapta a nevét, de Timonhoz hasonlóan nem tartotta feljegyzésre érdemesnek az álom tartalmát. Valószínő, hogy Anonymus szövegének megismerése sem buzdította, inkább visszatartotta. A „dicsı király-leszármazóiról” elıre álmodó Emese története nem illett bele a racionális oknyomozó, a latin, a magyar és az összehasonlító nyelvészetben a keleti török-ugor szófejtéssel foglalkozó Pray György munkásságába. Annál is inkább nem, mivel ı már jól ismerte a bizánci forrást, Konstantin császár mővét, melyben ugyancsak szó van Álmosról és Árpádról, a fejedelem-választásról is, de a Turul-monda ott egyáltalán nincs megemlítve. Pray volt elsı történetírónk, aki már korszerőségre törekvı, modern kritika igényével dolgozott és összehasonlította forrásait, s úgy találta, hogy Emese álmának mondái hagyománya nem vehetı komolyan a tudós Konstantin császár feljegyzései mellett.

Csupán Pray kortársa és – a különben tévedésektıl sem mentes – Desericzky Ince piarista tanár, a neves ıstörténeti adatgyőjtı látta érdemesnek 1760-ban megjelent mővében újból említeni Emese álmát.

Érdekes, hogy Desericzky, akinek az utókor-mivel Prayjal általában nem szerencsésen vitázott – egyetlen érdeméül szinte csak a Ricardus fráter-féle Qulianusnak a keleti magyarokhoz való útjáról szóló) jelentés elsı kiadását tekinti, abban is elsı, hogy legalább jegyzetben, egy összehasonlító megjegyzéssel utalni próbál Emese álmának mitikus jellegére, és egyetemes történeti helyére, ı hívja fel elıször a figyelmet, hogy Rufus Curtiusnak Nagy Sándor-életrajzában hasonló motívum található: mikor is Sándor születését anyjának, Olympiának, egy varázserejő lénnyel, egy sárkánykígyóval való nászából eredeztetik.

A felvilágosodás kora azonban nem kedvezett a mitikus témáknak. Csak a XIX. század derekán, s ekkor már nem Magyaroszágon, hanem Franciaországban, Amadé Thierry talált alkalmat arra, hogy ismét foglalkozzék a témával. Arra figyelmeztetett, hogy az álomban szereplı nagy folyam és Attila nevének jelentése: Etel – Etyl – „nagy víz” – világos összekötı kapcsot jelent Attila és Álmos között. Emese fia eszerint Attila „reinkarnációja”. Thierry azonban a romantikus kor történésze volt, és az újabb irányzat, a pozitivizmus ismét nem látott összefüggést a mondák, az álmok és a valóság ridegebbnek mutatkozó tényei között. Különösen az

Attilával való összekapcsolás, a régi magyar hunhagyomány került a századvégen és a huszadik században erıs kritikai fénybe, és ebbe már idegen nemzetek, szomszéd országok kutatói is beleszóltak, nem mindig érzelemmentes, tárgyilagos felfogással.

Bár az idegen környezet, a Habsburg-monarchia korára következı politikai helyzet, Magyarországon ismét arra adott volna alkalmat, hogy nemzeti, sıt nacionalista érzéknek is beleszóljanak a tudományba, valójában ez nem túlzottan érvényesült a történetírásban. Annyira nem, hogy Hóman Bálint, e kor reprezentatív történetírója, 1928-ban megjelent Magyar Történet címő munkája elsı kötetében idézi ugyan a Turul-mondát, de Konstantin császár szövegével összehasonlítva, és így közli utána saját álláspontját:

„A magyar hagyomány a tudós császár elbeszélésével szemben a fejedelmi ház legendás hírő ısét, Álmost teszi meg fejedelemmé … A fejedelem választás helye, idıpontja, s az elsı fejedelem személye tekintetében Konstantinosz jó forrásra, Árpádházi Tormás elbeszélésére támaszkodó elıadásának kell hitelt adnunk.”

Így fogalmazódott meg hosszú idıre továbbra is az a vélemény, amelyet tulajdonképpen már Pray György kezdett megszilárdítani. Mivel Konstantin császár elbeszélése – úgy látszott – ellentétes a magyar hagyománnyal, amely Álmos jelentıségét kiemeli, a történettudomány inkább a krónikák hagyományát hanyagolta el.

Pedig már 1917-ben új hangon szólalt meg Róheim Géza. Éppen ı, aki nem a szorosan vett történetírás, hanem – Freud hatására – inkább a pszichoanalízis oldaláról közelítette meg elsı ízben a kérdést, Emese álmát nem mint „mesét” kezelte, hanem lélektani háttérbe állítva, nagyon is komoly összefüggésekre hívta fel a figyelmet (Ethnographia, 1917. évf.). Róheim volt az is, aki elsınek látott szoros összefüggést Álmos rendkívüli születése és halála (megöletése) között, az egyetemes néprajz és történelem, valamint a szakrális királyság intézményeinek világszerte ismert példáit sorakoztatva fel. Felhívta a figyelmet a források ingadozására abban a tekintetben, hogy Álmos, vagy Árpád volt-e az elsı fejedelem, és – anélkül ugyan, hogy történeti forráselemzést végzett volna – a lélektani valószínőség és a magyar „kettıs királyság” létezésére hivatkozva kockáztatta meg a feltevést: Álmos nem csupán elsı fejedelme, de – mint a magyarok sorsának hordozója, szentként tisztelt király is volt, akit végül a más népeknél is meglévı, pogány rítus szerint, a magyarság jövıjének érdekében feláldoztak.

Mindez azonban a két világháború közötti idı történetírásában visszhangtalanul maradt. A történerkutatók továbbra is kitartottak Konstantin császár szövegének megdönthetetlen hitele mellett, amelyben éppen arról van szó, hogy nem Álmos, hanem Árpád lett az elsı fejedelem, és amelyben a Turul-monda még nincs megemlítve.

KURSZÁN ÉS BULCSÚ Álmosnak mint történeti személynek jelentısége tehát egyre inkább

zsugorodni kezdett, egyre inkább nem volt több, mint „Árpád apja”. Az a csodás eredetre valló elbeszélés, amely a krónikákban fennmaradt, és amely Álmos születésének rendkívüli körülményeit beszélte el – Emese álma, illetve a Turul-monda –, valóban nem kapott több szerepet, mint bármely érdekes monda, vagy mese. Egy idıben sokat szerepelt ugyan ifjúsági könyvekben mint a régi, magyar mesevilág egyik darabja. Késıbb mint „király-mondának” még ez a meseszerepe is elhalványult a népi emlékezetnek nem a rendkívülit, a meseszerőt, hanem a reális mindennapok adatait és tényeit többre becsülı kultusza mellett. A tudományos kutatás pedig egy idıre egészen megszőnt foglalkozni Álmos személyével. Különösen azóta, hogy az ötvenes évektıl – igaz, csak egyetlen kutató egyéni véleményében – az a feltételezés került felszínre, hogy az egész Turul-monda, Álmos és Árpád honfoglaló személyével együtt csak a XIII. században élı gestaíró Anonymusnak utólagos ötlete volt, melyet a többi krónika is tıle vett át. Ebben az idıben – bár e vélemény a kutatók körében is elszigetelt maradt – iskolakönyvek és lexikonok is kezdték átvenni az új nézetet. Pedig ez csak azon az elıre elgondolt feltevésen alapult, hogy a magyar források eleve elfogultak a nemzet saját történelmével szemben, ezért adataikkal a kutatóknak nem is érdemes komolyan foglalkozni. E sajátságos felfogás szerint mindig csak a távolálló, és ezen „megbízhatóbb, elfogulatlanabb idegenek” adatai a hitelesek, így került sor e tudós magánvéleményben arra, hogy a honfoglalás után ötszáz évvel író egyik bajor humanistának egyébként más területeken is megbízhatatlan, de még a görög mondavilággal is kevert megállapításai között szereplı egyik adata nagyobb hitelre emelkedjék, mint a honfoglalással egyidejő szóhagyományokból származó, és annál csak néhány száz évvel késıbbi feljegyzések. Az a bajor író, Aventinus,

aki saját honfitársainak megfigyeléseit használta forrásul, a magyar honfoglalás korának egyik másodfejedelmével, alvezérével tévesztette össze a fıfejedelmet, és azt jegyezte fel, hogy a magyarok „királya” a honfoglalás idejében Kússzál volt. Kurszán néven a bizánci és magyar források is emlegetnek egy vezért, de csak mint Árpád alacsonyabb rangú vezértársát, illetve a hét vezér-törzsfı egyikének fiát (Kusid néven is, ha ezzel a névformával esetleg azonosítható).

A XVI. században író és kizárólag a német évkönyvek adataiból merítı Aventinus már a XVIII. században munkálkodó jezsuita Timon Sámuelt is megzavarta. Aventinus nyomán írta Timon is azt, hogy Kurszán, a hadak élén haladva, a magyarok fıkirálya volt. De Timon ezt még úgy magyarázta, hogy Kurszán is Árpád családjába tartozott, éppen hatalmánál fogva. Timon tévedését már Pray György kiigazította, figyelmeztetve György barát folytatójának bizánci kútfıjére is, ahol Kurszán mint másodrangú, Árpád után következı vezér szerepel a felsorolásban. Pray azonban ellenvéleményként, még Konstantin császár feljegyzéseire is hivatkozott Timonnal szemben.

1958-ban Gyırffy György is Timon példáját követte, amikor Kurszán érdekében ismét Aventinusra kezdett apellálni mint fontos forrásra. Csakhogy ı már Kurszánt nem az Árpád-család tagjának tartotta – és ebben nagyon igaza volt –, hanem Anonymus nyomán, a nála a hét vezér között felsorolt Kende fiának. A szerzı azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem feltételezte, hogy Anonymus szándékosan, utólag változtatta meg a magyarok egész bejövetelének méltóságrendjét Árpád javára. E szerint Kurszán mint szakrális fıkirály, azonos lett volna azzal a német forrásokban szereplı Cussal „rex”-szel, akit 904-ben a bajorok egy lakomára csalva, társaival a határszélen lemészároltak. Csak ezután szerezte volna meg Árpád a fıhatalmat. Gyırffy így Anonymust és Konstantin elbeszélését is egyaránt elvetette. Az elsıt „mint dinasztikus hízelgıt” – Konstantin szövegét pedig azért, mivel Árpádházi Tormás bizonyára „alaptalanul kérkedett” családja „dicsıségével”, mikor úgy állította be, hogy Árpád volt a magyarok elsı fejedelme.

Ezek után már-már azt hihette a forrásokat nem ismerı olvasó, hogy nem csupán Álmos alakja, hanem fiának, Árpádnak a honfoglalást végrehajtó nagy haditette is csupán utólag kitalált mese, és az összes magyar krónikaírók nem voltak egyebek, mint hazugságokat ismételgetı, udvari hízelgık, szemben a mindig „tárgyilagos” idegenekkel.

Végül is, a szélsıségek után vissza kellett térni a középútra. Arra az álláspontra, mely – amennyire képes – igyekszik mindenfajta elfogultságot

elkerülni. Egyúttal azonban azt is fel kellett ismerni, hogy a tárgyilagosságnak nem okvetlenül feltétele a kívülállás, amely sok tájékozatlanságot takarhat. Ismét fel kellett tehát fedeznünk, hogy a nemzethez való közelállás sem minden esetben elfogultság, hanem éppen a hiteles adatok jobb megismerésének ösztönzıje. (Itt utalok felfogásom elsı megfogalmazásaira két tanulmányomban, ahol a források részletes kritikájával tárgyaltam ezt a problémát: Filológiai Közlöny, 1971. évf. és Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 1972.)

Aventinus és forrásai, a német krónikások éppen azért bizonyultak megbízhatatlannak, mert a magyar hadvezetés és a kormányszervek felépítését sem ismerték, illetve azt nyugati mintára képzelték el. A magyar hadrendszer ezzel szemben a kazároktól és a türköktıl örökölt hadvezetés egyenes folytatása volt. Egy nagyon fontos, a nyugati szokástól teljesen eltérı sajátosságban egyeztek velük ugyanis a hunok és a többi, lovas-harcos steppei népek. Ez a fontos sajátosság pedig az volt, hogy kagánjuk, vagyis szakrálisan tisztelt fıfejedelmük sohasem haladt a seregek élén, hanem teljes visszavonultságban tartózkodott, éppen személyének értéke miatt. Fia, öccse vagy más családtagja ellenben, ezek közt elsısorban a trón örököse, mindenképpen elöl haladt, együtt a hódolt népek vezéreivel. A seregek élén lovaglók között tehát nagy rangkülönbségek adódtak, amit a tájékozatlan külföldiek nem tudtak. Csak a keleti forrásokból, fıleg a kínai évkönyvekbıl és bizánci, örmény írók kiegészítéseibıl ismerjük ezt az eltérı szokást. Akiket a nyugati népek a magyar seregek élén megfigyelhettek, azok sohasem a fıfejedelmek voltak, hanem vagy a trónörököst látták, mint eleinte Árpádot – s ha mellette még valakit, akkor a hadban elöl járó katonai segédnépnek: a kabaroknak a fınökét, az alárendelt törzsek vezérét. Ezért kell az Árpád után második helyen említett Kurszánban is a kabarok fınökét látnunk. Árpád és Kurszán együttes szereplése egy bizánci forrásban világosan arra utal, hogy ekkor még élt az idegen követek elıtt nem mutatkozó, visszavonult szakrális fıfejedelem: Álmos. Valóban, az adat 894-bıl, a honfoglalás kezdete elıtti évbıl való. Az a híradás pedig, hogy Kurszánt egy külföldiekkel közös lakomán ölték meg a határszélen, a legvilágosabb bizonyíték arra: nem lehetett szakrális fejedelem, hiszen ez a fıkirály még alattvalói körében sem alacsonyította le magát közös „lakomára” – nemhogy engedett volna alacsonyabb rangú idegenek meghívásának, ráadásul messze a saját székhelyétıl.

A magyaroknak az az elsı vezérlı fejedelme, akirıl Anonymus oly hosszan megemlékezik, akit Konstantin is nevén említ, és akirıl a magyar

krónikák egy szóhagyományon alapuló és elveszett gesta nyomán tudtak: Álmos volt.

A felderített történeti valóság szerint ma úgy látjuk, hogy jobban hihetünk Anonymusnak, aki ugyan csak a XIII. században, de a magyar és családi hagyományok alapján írta gestáját, mint a Bizáncban adatokat feljegyzı, tudós Konstantin császárnak. Nem azért, mintha a császár mőveltségét vonnánk kétségbe, hanem egyszerően azért, mivel – vizsgálódásaink szerint, mint ezt más helyen már elmondottuk – végsı soron Konstantin is szóbeli hagyományból, a magyar követek elıadásából merített, leginkább éppen az Álmos személyét érintı feljegyzéseiben. Arra már nem volt módja, hogy a követek elıadását kritikailag ellenırizze.

Pedig erre nagy szükség lett volna. Egyes történetkutatók, mint például Czeglédy Károly, arra már korábban rájöttek, hogy ebben az elıadásban a kangarnak nevezett besenyık támadása a magyarok ellen nem a történelem idırendjének megfelelıen szerepel. Konstantin úgy írta, mintha ezek a kangar-besenyık Árpád fejedelemmé választása idején támadták volna meg a magyarokat, mintegy kényszerően kiszakítva a kazár fennhatóság alól, új haza keresésére ösztönözve ıket. Bizánci és arab kútforrások adataival egybevetve viszont kiderült, hogy a magyarok sem Árpád, sem apja, Álmos idejében már régen nem éltek kazár függés alatt. Sıt, az arab írók kifejezetten azt jegyzik fel, hogy „a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és más, környezı népek ellen”. Ez a kazár fennhatóság létezett ugyan, de 830-ban, mikor Álmos alig több, mint tízéves gyermek volt, a magyarok már annyira felszabadultak a kazárok alól, hogy azoknak Sarkéi erıd építésével kellet védekezniük egykori alattvalóik – valószínően a magyarok – megújuló támadásai ellen. A kangarok pedig kétszáz esztendıvel elıbb éltek, mint Álmos, ık sem őzhették tehát ki a magyarokat elızı hazájukból. A császár feljegyzésében a kangar-besenyık támadása összeolvadt más besenyı törzsek támadásával, amelyek 895 körül – mégpedig bizánci szövetségben – valóban az etelközi hazából való kiköltözésre kényszerítették a magyarokat. Konstantin adatai tehát nem mindenben megbízhatóak.

Ha azonban erre gondolunk, akkor arra is kell gondolnunk, hogy a 948 körül Bizáncban járó magyar követek sem a teljes valóságot közvetítették. Mert ha a kétféle besenyı támadás összetévesztését nem is a magyarok számlájára írjuk, mit kezdjünk a kazároktól való függésnek oly erıszakolt hangsúlyozásával? Az egész elıadás modorával, amelynek révén Árpád apjának, Álmosnak mint a fejedelemségre „alkalmatlannak” a szerepe ennyire eltörpül, és Árpád is csak mint a kazároktól függı uralkodó

szerepel? És miért lesz éppen a legelıkelıbb szerep a kazár nı férjéé, Levedi vajdáé, aki csak nagylelkő félreállásból engedi át a teret Álmosnak, majd az ı „alkalmatlansága” után Árpádnak?

Mi szüksége lehetett Konstantin császárnak erre a kazárbarát beállításra, amely a magyarok kárára ferdíti el a valóságot? Ezt ı, aki a kazárokat már nem ismerhette, aligha találta ki. De Árpádházi Tormás sem beszélhetett valótlanságokat saját ıseirıl, éppen azok kárára. Annál feltőnıbb viszont – és még a magyar törzsek felsorolásából is az derül ki –, „elsı törzseknek,, a kabaroknak a kazárok közül kiszakadt törzsei számítanak, mert ık a „legvitézebbek és legbátrabbak”. Az idegenek: a kazár származásúak tehát bátrabbak a magyaroknál is, többet érnek náluk: magyarán ez ennyit jelent. S mindezeket magyarok mondanák önmagukról, külföldi követségben, kisebbítve saját szerepüket és az akkor is felettük uralkodó Árpád-dinasztia tekintélyét?

Itt kap nagy jelentıséget az a felismerés, hogy az egyik követ, Bulcsú vezér neve kazár eredető és maga is kazár származású volt, mint errıl már ugyancsak írtam. És ebbıl az következik, hogy Bulcsú bizánci szerepében sem volt más, mint a kazároktól származó kabarok fınöke. Éppen az „elsı törzsnek” túlzott dicséretével árulta el magát. Konstantin császár, aki nem volt eléggé járatos a steppei népek hadrendjében, elhihette azt, amit mi már – összevetve a harcos, lovas népek szokásairól fennmaradt hiteles forrásainkat – jól tudunk. „Elsınek” nem azért haladt egy törzs a hadban, mert a legvitézebb volt, hanem elıvédszerepe, csekélyebb jelentısége miatt. Ezek a harcos steppei népek mindig a hódoltatott törzseket küldték maguk elıtt, hiszen még késıbb a tatároknak is ez volt bevált harci módszerük, hogy önmagukat, az értékesebbnek tartott elemet kíméljék.

Ha tudjuk, hogy a bizánci császár elıtt a kabarok fınöke beszélt a magyarokról és ezek történetérıl, akkor egyszerre világossá válik, ami a századok homályában már elmosódott. Bulcsú nem magyar, hanem kazár-kabar, aki a magyarokat is a saját népe szemszögébıl tekinti, és riválisnak tartja. Ennek otthoni környezetben, az Árpád-dinasztiának bár már csak névleges, de mégis létezı, központi hatalma miatt, nem adhat ilyen nyíltan hangot. Otthon, magyar földön nem állíthatná, hogy a kabarok azért mennek elöl a hadban, mert ık a legbátrabbak. De megragadja az alkalmat, hogy külföldön, ahol magyar tanúk nélkül, úgy látszik Tormás jelenlétének mellızésével, csupán egy tájékozatlan tolmács jelenlétében beszélhet a tájékozatlan császárnak, a saját népének dicsıségét hirdesse. Ezért szükséges a magyarok kazár függését eltúlozni, ezért kell Árpád jelentıségét is kicsinyíteni, ha lehet.

Ilyen tendenciájú elıadás keretében Álmosról legszívesebben szót sem ejtene. De ott van mellette Álmos és Árpád egyik leszármazottja, a dinasztiát képviselı Tormás herceg, aki el is mondja az uralkodóház pontos genealógiáját. Ezenfelül Árpádról még Konstantin apja, Bölcs Leó császár is tudott, hiszen követei még tárgyaltak vele. Álmos és Árpád történeti személy, a magyar szóhagyomány mondavilága mellett a bizánci források ezt kétségtelenül igazolják.

De miért nem került sor arra, hogy Álmos rendkívüli, csodás származásáról, az új hazába vezetı, fejedelmi szerepérıl is beszéljenek? Errıl csak Tormás beszélhetett volna, de a gyér adatok azt mutatják, hogy a dinasztia jelentısége ebben az idıben már oly csekély, hogy a bizánci udvarban Tormás alig jutott szóhoz. Csak a genealógiáról számolt be hitelesen, minden másról Bulcsú beszélt, „Turkia (értsd: Magyaroszág) harmadik fejedelme” – mint a szöveg mondja, ı volt a magasabb rangú követ, és ı keresztelkedett meg ekkor Bizáncban, a császár kedvére, s ezért kapta a patríciusi rangot is. A külföldi hadjáratokat ez idıben valóban ı vezette, fegyvertényeit, vitézségét ismerték a szomszéd népek. Árpád jelentéktelenné vált utódairól ekkoriban külföldön nem tudtak semmit. Pedig a Turul-monda ısi, sámánisztikus tartalma elárulja, hogy ez nem a késıbbi, keresztény kor terméke. De Bulcsúnak gondja volt rá, hogy a császár csak a kabarok-kazárok elsıbbségérıl való adatokat tudja meg, az Árpádok jelentıségérıl szinte semmit. Még azt is hangsúlyozza a Bulcsútól sugalmazott bizánci szöveg, feltőnıen kétszer is, hogy „ez elıtt az Árpád elıtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt. Csak valamiféle vajdák uralkodtak felettük.” Egyébként, hogy Bulcsú „álnok és megbízhatatlan” természető volt, késıbb a görög krónikák is panaszolják (Skylitzes).

Nem véletlen, hogy ennek a sugalmazott bizánci szövegnek nem csupán Anonymus mondott ellent, hanem a Zágrábinak és Váradinak nevezett krónika szövege is, amelyben pedig csak száraz felsorolások találhatók. A Turul-mondát ez a Zágrábi Krónika sem említi, de világosan leírja a mondatot: „A magyarok elsı fejedelme Álmos volt… öt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak neveztek.”

S ez az a krónika, mely az Árpád-család genealógiájában késıbbiekben is pontos és jól tájékozott: amelyik kijavítja a többi krónika romlott, vagy szépített szövegét, és azt is elárulja, hogy a Szent István után trónra kerülı Endre és Béla nem Szár László herceg, hanem a megvakított Vazul fiai voltak.

A magyar krónikaszövegek, ha nem pontosak is minden adatukban, de pontatlanságukkal is tanúskodnak arról, egymást kiegészítve, hogy a jóból és a rosszból egyaránt megıriztek emlékeket. Míg az egyik szöveg a lázadásban nem vétkes Szár Lászlót teszi meg a további Árpádok ıséül, a másik elárulja, hogy ez az ıs a lázadó Vazul volt, aki a jelek szerint Szent István életére tört. S míg ugyanez a szöveg elhallgatja a Turul-mondát, a másik elbeszéli, hogy Álmos anyjának, Emesének csodás álma volt rendkívüli és más földön uralkodó utódairól, elsısorban fiának különleges foganásáról.

És hogy írójánál mennyire nem volt tudatos a mondák szövése és a történések feljegyzése, a krónika, anélkül, hogy utalna még egyszer Álmos különös elıjelek között történt születésére, haláláról ezt jegyzi meg: „Álmos apát Erdélyben megölték, ı ugyanis nem mehetett be Pannóniába.”

Gyérek, szőkszavúak ezek az adatok, de rövidségükben is sokatmondóak a kutató számára. Annyit mindenképpen elárulnak, hogy Álmosnak ott volna a helye a hét vezér között középen, mint elıször megválasztott, vezérlı fejedelemnek, a szobortalapzaton.

De ha tovább vizsgálódunk, és más tudományágak ismereteit is segítségül hívjuk, akkor Álmos alakjában, az ı személyét nyomon kísérve még valami többet is megpillanthatunk a magyar nemzet történelmébıl, ami szerteágazóbb a puszta politikai történetnél.

EMESE ÁLMA: A SZÖVEG A Turul-monda ránk maradt szöveg-variációi így hangzanak: ANONYMUS (XIII. századi kézirat Pais Dezsı fordítása).* 3. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében

Ügyek … nagyon sok idı múltán Magog király nemzetségébıl vezére volt Scitiának, aki feleségül vette Dentü-mogyerben Ónedbelia vezérének Emese nevő leányát. Ettıl fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban

* Megjegyzendı, hogy a fordításban szereplı „turulmadár” kifejezés helyett az eredeti, latin „astur” = „héja” szót adjuk. A késıbbiekben úgyis kiderül, hogy itt valóban a Kézai Simon által említett „turul”-ra kell gondolni.)

isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levı anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette ıt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy ménébıl forrás fakad, és ágyékából dicsı királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltőnı képet magyar nyelven álomnak mondják és az ı születését álom jelezte elıre, azért hívták ıt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent, – mivel az ı ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendık.

4. …apja, Ügyek, Magóg király nemzetségébıl eredt. 5. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik

fel. Errıl ugyanis a szállongó hírbıl azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.

BUDAI-KÉPES KRÓNIKA (XIV. századi kézirat, ısibb szövegezés alapján – Geréb László

fordítása, módosítva, az eredeti szöveg szerint) !** Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit

Álmosnak neveztek el arról az eseményrıl, hogy anyjának álomban úgy tőnt, egy madár, héja formájában jıve, ıt teherbe ejtette, és hogy ménébıl egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicsı királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt elıre bejelentve, ezért hívták ıt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek … ki volt Etele … ki volt Hunor … ki volt Nemroth … fia.

Az elmondottak után vegyük elı ismét a Turul-monda ránk maradt

kétféle, bizonyos eltéréseket mutató szövegét. A szöveget magát eddig filológiailag még senki nem vizsgálta, csak amennyiben a krónikák és Anonymus gestájának keletkezési idejérıl folytak kutatások, viták. Ezek végsı eredményeként annyi bizonyosra vehetı, hogy a szövegek közül Anonymusnak a XVII. században felbukkant, és elıször csak a XVIII. században kiadott gestája a régibb, mivel ı, aki „az elhunyt Béla király

** Ebben a fordításban az „Ezért történt, hogy … kezdető mondat a latin szöveghőség („Ideoque factum fuit”) miatt került a pontatlanul alkalmazott „azt jósolták” kifejezés helyére.

jegyzıjének” mondja magát – bármelyik Béláról legyen is szó – a XIII. századnál késıbb nem írhatott.

Ezzel szemben a Budai Krónikának a Sambucus kódexre visszamenı szövege és a Képes Krónikának Nagy Lajos király korához szilárdan köthetı eseményei mindkettırıl elárulják, hogy legalábbis befejezésre valamennyi krónikavariáns csak a XIV. században került, hiszen még az Anjou-dinasztiauralkodásának elsı eseményei is beletartoznak.

A magyar ıstörténet és az Árpád-kor eseményeire vonatkozóan azonban azt is bizonyosan tudhatjuk, hogy sem Anonymus, sem e krónikák nem jelentik történelmünk elsı megszövegezését. Ha a gondos szövegvizsgálatok már évtizedek óta nem mutatták volna is ki egy ıskrónika, esetleg több ısszöveg egykori létezését, Ricardus domonkos fráternek a keleten maradt magyarokról és Julianus útjáról szóló római jelentése, amely közvetlenül 1241 elıtt kelt, még hírt ad egy létezı Gesta Ungarorum-ról, melyben IV. Béla király és írástudói még olvashatták a feljegyzést a honfoglalás elıtt tehát Álmos idejében, vagy azt még megelızıen keleten maradt magyarokról. Mivel errıl sem Anonymus, sem egyetlen más krónika nem beszél, Julianus fráter viszont megtalálta a keleti magyarokat, akikrıl 948-ban már Konstantin császár is értesült és írt Bulcsú és Árpádházi Tormás elbeszélése alapján – nyilvánvaló, hogy Anonymus és krónikáink szövegei nem a legrégibbek és hiányosak is.

Abban tehát bizonyosak lehetünk, hogy a régi szöveg – legalábbis a keleti magyarokról szóló adataiban – bıvebb volt. A még élı szóhagyományok alapján olyan információt is tartalmazott, amely hitelesnek bizonyult. Az egyéb részleteket illetıen azonban már csak találgatásokra, illetve óvatos következtetésekre, feltételezésekre vagyunk utalva.

Ilyen körülmények között állította fel még 1948ban Gyırffy György azt a tételt, bizonyos szöveg-összehasonlítások és a szövegek keletkezésének ideje alapján, hogy a Turul-mondát csupán Anonymus toldotta a szöveghez egy már meglévı, totemista hagyományból. A XIV. században leírt krónikaszövegek pedig ıt másolták. Ha ez utóbbiak hiányokat is mutatnak, ez csak a felületes másolás eredménye. Ez a feltételezés legfıbb érvnek azt tartotta, hogy az Árpádok késıbbi „dicsı királyainak” emlegetése már eleve kizárja a monda Álmos kori keletkezését. A XIII. században „gyártott Anonymus-féle irodalmi ötlet” magyarázatául Gyırffy ugyanazt a hipotézist használta, mint az összes többi, magyar krónikáshagyomány elvetésénél. E szerint mindez, Árpád honfoglaló fejedelemségének és az Attila-származásnak emlékével együtt csupán hízelgés és utólagos, hamis

dicsıségkeresés volt az Árpád-ház részére, részeként a „Kurszán fıfejedelemségének eltagadására” irányuló igyekezetnek.

E szöveg-összehasonlításban tőnt fel az érvek között egy filológiai természető észrevétel is: mégpedig az, hogy Anonymus szövegében az Emese ágyékából fakadó forrás említéséhez kapcsolódik a „dicsı királyok” jövendı származása. Ez viszont a krónikákban logikailag összefüggéstelenül hátramarad, s elıbb esik szó a víz más földre folyásáról. Gyırffy szerint ez értelmetlen, mert „a víz más földre folyó útjából nem következik logikusan a dicsı királyok származása”. Következésképp számára ez is bizonyíték, hogy a krónikák Anonymust másolva megcserélték a sorrendet és rontották a szöveg értelmét.

Ez a – Gyırffy által megragadott-mondatrészcsere indította el saját vizsgálódásaimat. A kétféle szöveget egymás mellé helyezve kitőnt, hogy Anonymus valóban, minden indokolás nélkül, együtt említi a forrás fakadását és a dicsı királyok származását az álomban. A krónikák szövegeiben viszont a forrás fakadása után pusztán arról van szó – amit Anonymus csak késıbb említ –, hogy a kiömlı víz nem a saját földjén sokasodott meg. Ezzel a megállapítással lezárul a mondat, és az álomleírás után egy új megállapítás kezdıdik: „Ezért történt, hogy ágyékából dicsı királyok származnak.”

Gyırffy úgy gondolta, hogy a krónikák értelmetlenné rontva másolták le Anonymus szövegét, aki még világosan írta, hogy Emese a kiömlı folyammal együtt a tıle származandó dicsı királyokról is álmodott. A magam értelmezésében azonban éppen az lett világos, hogy a krónikák szövege a logikusabb. Szerintük ugyanis Álmos anyjának álma a forrás fakadásával és a növekvı víznek más földre folyó útjával véget ért. Az új mondat, mely „ezért történt, hogy” szavakkal kezdıdik, már csak értelmezi az álmot. S ebbıl az értelmezésbıl az is világossá vált, hogy itt nem maguk a krónikások értelmeznek, másolnak, vagy rontanak, hanem híven közölnek egy náluknál régibb szöveget, amelyben szó szerint így állhatott. Az értelmezés csak az álommal lehet egyidıs, mert ezt csak nem sokkal utána, a hivatásos álomfejtık, a jósok, a papok, illetve a papokat pótló sámánok értelmezték. Ezek „jósoltak” a dicsı uralkodó-ivadékokról, arról, amit az álom jelentett. Nem a krónikák tették tehát „értelmetlenné” a szöveget, hanem inkább maga Anonymus, akinél ez a világos megkülönböztetés elmarad, s úgy tünteti fel, mintha Emese álmodott volna „a dicsı királyokról” is. Az álom, a kiömlı vízzel, sokkal egyszerőbb, de egyben felfoghatatlanabb is volt az álmodó nı számára, ezért kellett „hozzáértıknek” értelmezni. Ilyenformán az egész történet már nem

annyira „mesés”, mint Anonymusnál lett, aki elrontott egy, a maga és a krónikák koránál sokkal távolabbi múltba utaló, régebbi szöveget.

A filológiai szövegvizsgálat bármennyire pontos is, csak úgy lesz megbízható, ha mindazt, amit kihámozunk belıle, összehasonlítjuk kortörténeti, vallástörténeti és néprajzi ismeretekkel. Nem kell logikátlansággal gyanúsítanunk a szöveget, ha ismerjük a korabeli hiedelemvilágot és azoknak az „álmoknak” típusát, melybe ez a fogantatásképzet is tartozik.

Ha figyelemmel kísérjük, miben különbözik még Anonymus szövege a krónikáktól, akkor azt látjuk, hogy kizárólag bıvítésekben, kiegészítésekben, amelyek a jelentıséget fokozzák, a szituációt magyarázzák.

Az elsı ilyen különbség, hogy Anonymusnál olvasható egyedül Álmos anyjának neve, Emesu alakban. A krónikák nem nevezik meg. Második – és ez lényegbe vágó különbség – Anonymus a „pregnanti terhes” szó beszúrásával abba az irányba tereli a figyelmet, hogy Álmos anyja már várandós állapotban volt, mikor arról álmodott, hogy a héjamadár alakjában megjelenı Turultól méhében fogan. A krónikák egyáltalában nem beszélnek arról, hogy elızıleg már terhes lett volna: az ı ismertetésük egyedül az álombéli foganásról szól. Harmadik különbség, hogy Anonymus két helyen is betoldja az álomlátomáshoz az „isteni” jelzıt, hogy minden kétséget eloszlasson az álom magasabb rendő tartalmáról. Végül pedig csatol egy egészen új mondatot, amely ugyan az ı megfogalmazása, de ez sem látszik puszta „saját ötletnek”. Elıször a krónikákkal megegyezıen azt mondja, hogy az álombéli jelzésrıl hívták a megszületı fiút Álmosnak. Aztán így folytatja: „Vagy azért hívták Álmosnak, azaz szentnek, mert szent királyok és hercegek voltak születendık tıle.” Figyelemre méltó tehát, hogy a „vagy” (vel) szóval Anonymus maga is elárulja, mikor olyan gondolatot ír le, amelyet nem talált a mintául szolgáló szövegben.

Anonymus tehát csak fokozza betoldásaival egy meglévı, s alapjában egyszerő szöveg elbeszélését, melyet a krónikák meglehetısen sietısen, minden sallang és felesleges magyarázkodás nélkül beszélnek el. Sıt, inkább az a benyomás, hogy a szöveg már megkopott, azért oly rövid. Még a megjelenı héja jelentıségét sem magyarázza, csak egy másik, ugyancsak XIII. századi krónikás, Kézai megjegyzésébıl tudjuk, hogy ez a madár, turul néven az Árpádok címerállata, következésképpen totemıse volt. A turult említı Kézai viszont éppúgy szükségtelennek tartja elmondani a totemre utaló álmot, mint egy évszázaddal késıbb a Zágrábi-Váradi

Krónika. Mindez arra mutat, hogy a történet már a XIII. században sem volt élı hiedelem a dinasztiában, pusztán csak ısi szóhagyomány emléke. Anonymusnak, a gestaíró keresztény papnak már annyira nem voltak tájékozott értesülései a totemekhez főzıdı hiedelem lényegérıl, vagy annyira el akarta felejtetni azokat, hogy ugyancsak kerül minden bıvebb magyarázatot. De egy fontos dolgot mégis elárul: azt, hogy akit „Álmos”-nak – nem a mai értelemben álmosnak, fáradtnak, hanem álommal rendelkezınek, vagyis álommal megjelöltnek tartottak, az annyit jelentett, mint a keresztény értelemben vett „szent” jelzı.

A szöveg-összehasonlításban fellelhetı nyomok arra utalnak, hogy Anonymus és a krónikák nem ismerhették egymást, hanem közösen merítettek egy ısibb szövegbıl, valószínően a régi gestából. Azzal a különbséggel, hogy Anonymus, a maga fejlettebb írói tehetségének megfelelıen stilárisan, és a tartalom szempontjából is „javított” valamit a szövegen, míg a krónikák a szóhagyományokra jellemzı megkopottságban, egyszerőségben, „eredetibb formában” konzerválták. Azt a feltételezést tehát, hogy keresztény papok a XIII. században „kitaláltak” volna az uralkodó dinasztia eredetérıl egy pogány, totemista mítoszt, sem a szövegek, sem a lélektani-logikai meggondolás nem támogatja. Hiszen az Árpádok már a XII. század végétıl „a szent királyok nemzetsége” elnevezéssel illették magukat (az „Árpád-ház” megjelölés utólagosan, a XVIII. századi történetírásban született). A keresztény tanítástól és a keresztes hadjáratok révén éppen ekkor kialakuló nemzetközi, keresztény világpolitika irányától vezettetve egészen a kun befolyás alá kerülı IV. László felserdüléséig, tehát 1272 utánig, a dinasztia nem pogány ıseire, hanem az 1083-ban hivatalosan szentté avatott István királyra és Imre hercegre, valamint a III. Béla korában, 1192-ben szentté avatott László királyra volt büszke. „Hízelegni a dinasztiának” – csak e keresztény szentek kultuszával lehetett volna, hozzá csatolva 1235-tıl a nemzetközi hírnévre jutott Erzsébetet, II. Endre leányát, a thüringiai ırgrófnét. A kelet felé mutató ısvallás emlékeinek feléledése egyedül legfeljebb az Attila-kultusz révén volt lehetséges. Valóban a XIII. századi krónikaszövegben ekkor kezd a hun-magyar azonosság gondolata szerepet kapni. De Anonymusnál még nincs meg ez a gondolat sem. İ csak a dinasztia Attilától való származásának emlékét ırzi. A pogány emlékeket feltámasztani akaró IV. László udvari papja, Kézai Simon az, akinek krónikájában elıször találjuk meg a hun-magyar azonosság gondolatát. De igen jellemzı – mint megjegyeztük –, hogy Kézai viszont a Turul-mondát

meg sem említi. Az is feltőnı, hogy Anonymus sem a Turul-mondával kapcsolatban utal az Attilától való származásra, és a krónikák sem.

Mindez arra bizonyíték, hogy a magyar keresztény krónikaírók már nem láttak összefüggést Emese álma és Attila ıstisztelete között, ezért nem is használták ki az alkalmat, hogy a két gondolatot összekössék. Ha büszkék voltak is természetesen a múltra, mint ahogy minden nemzet igyekezett saját múltjára mindig önérzettel tekinteni, a magyar krónikásoknak, e történetíró elıdöknek a középkorban egyszerően nem volt szükségük merıben új „ötleteket” gyártani: hiszen a készen kapott hagyomány anyaga eléggé gazdag volt. Sıt, még éppen Anonymus az, aki írásában a szóhagyományt mint „a parasztok csacska meséit” lenézi, tehát igyekszik függetleníteni magát a „mesevilágtól”.

Mindezt meggondolva, természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a középkori ember sokszor tudatos, sokszor naiv kompiláló hajlamát, de ezeket mindig a helyükön kell keresnünk. Már az a puszta tény, hogy Anonymus a saját szövegébe beletoldotta Emesével kapcsolatban a „terhes” szót – tehát, hogy álomlátása már terhes állapotában történt –, elárulja, hogy ez esetben valóban törekedett a saját elgondolása szerinti „keresztény erkölcs” nevében változtatni, magyarázni. Másfelıl azonban éppen e változtatással árulja el, hogy az eredeti szövegben nem lehetett szó Álmos anyjának megelızı terhességérıl, hiszen az álomlátás értelme éppen az álomban való fogantatáshoz és a totemista képzethez kapcsolódik. Anonymus ezzel azt is elárulta, hogy ı nem akart totemista mondát elbeszélni, és a totemizmus lényegével már nem is volt tisztában. Csak külsı, kényszerítı ok: az uralkodó család iránti – nem hízelgés, hanem tisztelet kötelezte arra, hogy ezt a mesés színezető mondát elbeszélje. De úgy igyekezett elıadni, hogy Álmosnak csak „álombéli”, de nem valóságos apja volt a Turul, a madár alakú állatıs: a totem. Másrészt azonban a rendkívüli álom jelentıségérıl is sejtett valamit, mikor azt „isteni” látomásnak, az álom kijelöltjét pedig „szent”-nek tartotta.

EMESE ÁLMA: A TARTALOM Ezen a ponton, miután a szöveg régi eredetét, szóhagyományon – ısi

szóhagyományon – alapuló mivoltát, véleményünk szerint tisztáztuk, érkezünk el a filológiai vizsgálódástól a monda társadalmi, néprajzi és

lélektani háttere, értelme felé, arra az útra, amelyet már Róheim Géza említett tanulmánya megmutatott.

Róheim nem volt történész, ezért történeti forráskutatásokra sem vállalkozott, csupán megjegyezte, hogy feltőnı a forrásokban az ingadozás: Árpád, vagy Álmos volt-e a magyarok elsı fejedelme? S ehhez főzte hozzá, hogy ı az utóbbit tartja valószínőnek, és ezt a feltevését a Turul-monda pszichológiai vonatkozásaival igazolta.

Róheim nem hagy kétséget gondolatmenetének forrásai felıl, mikor azt a múlt század végének és a huszadik század elejének két jelentıs mítosz- és lélektankutatójára vezeti vissza. J. G. Frazer és Siegmund Freud megfigyelései és elméletei még ma is jelentısek, s különösen Freud eredményeit nemcsak a tudomány, de az irodalom, mővészet területén is felhasználta a kulturális fejlıdés, Róheimnek a Turul-monda álommotívuma adott alkalmat arra, hogy a primitív népeknél megfigyelt totemtisztelet, valamint a szakrális királyság intézményeibıl kiindulva, összehasonlításokat tegyen. İ hívta fel tehát a figyelmet néprajzi tanulságok alapján, hogy mit is

jelent tulajdonképpen Emese álmában a turulmadár megjelenése? Módszere nem történetkutatás, hanem a jelen néprajzi és orvosi kutatásaiban jobban megismert emberi személyiség viselkedésének vizsgálata és hiedelmei alapján való visszakövetkeztetés a történeti állapotra.

Ennél a módszernél – tekintve a történeti források elégtelenségét magyar vonatkozásban – magam sem találtam jobbat. A magyarságéhoz leginkább hasonló társadalmi keretek és hiedelmek között élı népek példáit kutatva, az egyetemes, emberi személyiség vonatkozásaira kell tekintettel lenni. Mivel ma már a freudizmus sem a legmodernebb elmélet, és egyoldalúságai egyre szembeszökıbbek, természetesen Róheim eredményei sem tekinthetık minden vonatkozásban szilárdaknak. Viszont írása mindenképpen kapunyitást jelent a lélektan világa felé, s alkalmat ad arra, hogy mindaddig, amíg újabb kutatások újabb elgondolásokat nem hoznak, az alábbiakban megkíséreljük a felhasznált irodalom és példák nyomán a saját véleményünket ismertetni Emese álmának jelentıségével kapcsolatban.

Az adott társadalmi keret a primitív népeknél éppúgy, mint késıbb, fejlettebb fokon, a törzsi szervezetben élı népeknél, így a közvetlen honfoglalás elıtti magyarságnál is, a vérségi leszármazás alapján nyugvó nemzetségi társadalom. Ez nem más, mint egyetlen közös ıstıl származó családcsoportok összessége. A halász-vadász, gyalogos finnugor népekre

éppúgy jellemzı ez a keret, mint a lovon ülı, a szabad steppéken nomád, vagy félnomád életet folytató, törökös jellegő, harcos népekre. De ide tartoznak más, távolabbi területek népei is, az irániaktól, hinduktól a mongolokon át a kínaiakig és az alaszkai indiánokig. Csak a fejlıdés fokozataiban vannak különbségek, késıbbi elmosódások, de úgy látszik, mintha ez a szervezet, mint legısibb csoportosulás, az emberiség közös megnyilvánulása volna. Hiszen nyomaiban már az antik idıkben magas kultúrfokot elérı görögöknél, etruszkoknál, rómaiaknál is fellelhetı mint kezdeti, ısi állapot. Sıt, a legrégibb, fennmaradt írásos kultúrjegyeket hagyó nép, a sumerok körében ez a vérségi leszármazás szerint való sajátos csoportosulás már az emberi történelemnek messze idıszámítás elıtti évezredeiben azt mutatja, milyen fontosságra jutott kezdettıl e családcsoportok együttélésében a vezetésre emelkedı, a társadalom élére kerülı uralkodóknak, a királyoknak a családja.

A leszármazás fontossága már itt, az általunk eddig ismert kezdetek kezdetén összeolvad a vallásos hiedelmekkel: egy a földi lét felett létezınek hitt magasabb világ, az ég fogalmával. A királyi családok eredete az égbe visz, az istenség körébe, és a királyok maguk is félig istenek, istenkirályok, mikor megjelennek. Innét van, hogy a dinasztiák származását mindig bizonyos misztérium, titok veszi körül, amelynek lényege az, hogy az égbıl leszálló férfias erıtıl egy földi nı fogan, s kettejük fia az „istenkirály”, a szakrális tiszteletben részesülı személy, aki azért méltó az uralkodásra, a társadalom, a nép vezetésére, mert csak félig származik e világról, lényének másik része égi, azaz isteni.

Ez a sumeroknál is már fellelhetı hit, s ez élteti és emeli magasba nem csupán Babylon, Egyiptom uralkodóit, hanem a népvándorlás korának germán törzseit is, ahol a fıistentıl, Wotantól származó törzsfık „isteni családfáit” a régészeti kutatások is megtalálták.

A ma is élı, primitívebb fejlıdési fokon álló népeknél – akár Afrikában, akár Ázsiában – ugyancsak megfigyelhetı a nemzetségi ıstisztelet, és ennek a földi kereteken túlvezetı, mágikus gyökere. A különbség abban rejlik, hogy a gondolkodás fejlettségétıl függıen melyik népnél mit jelent az „ég”, illetve a „túlvilág” fogalma. Míg a nagy, antik kultúrák népeinél az ég földi mintára elképzelt, rangsorba állított és az emberekhez hasonló istenek lakóhelye, addig alacsonyabb fejlettségi fokon az „ég” fogalma eléggé elmosódik. Szibériai népeknél, de a régi kínaiaknál is találunk arra példát, hogy az „ég” nem másvilág, csupán egy burok, amely a kezdetleges képzetek szerint a földet körülveszi. Ennek megfelelıen a túlvilági lényekrıl való képzetek is alacsonyabb fokúak. Hitviláguk nincs, ami azt

jelenti, hogy nem ismernek istent, vagy isteneket és kiépített erkölcsi rendszert, de azért számukra is létezik „túlvilág”, jó és ártó szellemek formájában. E szellemek azonban nem istenek, sıt olykor nem is ember, hanem állat alakúak. Nem is a külsı megjelenésük a fontos, hanem a lényegük: a varázserı, amellyel segítségére, vagy ártalmára lehetnek a földön élı embernek. De még ez az alacsonyrendő szellemhit is kapcsolódik az ısök tiszteletéhez. Hiszen többnyire az elhalt ısök szellemeirıl van szó, akik képesek arra, hogy védelmezzék leszármazóikat. De képesek idırıl idıre arra is, hogy újjászülessenek egy-egy utód képében.

Az újjászületés-mítosz tehát a vér mítoszához kapcsolódik. Míg a magas kultúrfokú sumer, és a hozzá hasonlatos civilizációk egy istenségben látják ısüket, vagy legalább dinasztiájuk ısét, addig a vadászó, állattenyésztı, kezdetleges kultúrfokú ember az ıt környezı természeti világban, az állat alakjában leli fel védelmezıjét. Ezt az állat-ısök varázserejét tisztelı hiedelmet nevezzük totemizmusnak. S ebben a körben találta meg a múlt század végén Frazer is azt a primitív törzset, melynek példáját Freud is átvette „Totem és tabu” címő könyvében, s mely Róheim figyelmét is felkeltette.

Frazer példájában ugyanis a Turul-mondához nagyon közeli újjászületés-képzet olvasható. E szerint „az arunták megszüntetik a fogantatásnak a nemi aktussal való összefüggését. Ha az asszony anyának érzi magát, akkor abban a pillanatban a legközelebbi szellemtanyán lakó, újjászületésre váró, elhalt ısök egyikének szelleme hatolt a testébe, és ı fog, mint az asszony gyermeke, megszületni.”

Még közelebbi a hasonlóság, ha ehhez a Wundt-féle pszichológia egyik meghatározását idézzük a totemrıl a néprajzi kutatások alapján: „A totemállat a leheletleiek állattá-alakulásának származéka. Lélekállatok: a madarak, kígyók, gyíkok, egerek, amelyek gyorsmozgásúak, levegıben való roptuk, vagy más meglepetést, irtózást keltı tulajdonságuk folytán alkalmasak arra, hogy a testet elhagyó lélek hordozóit lássák bennük”.

Ez természetesen csak egy vélekedés a sok közül, de jelzi azt az irányt, amelybe az újjászületés-képzetek tartoznak. Más kutatók, utazásaik tapasztalatainak alapján arról számolnak be, hogy az állatoknak is rangsoruk van, és a sasféle madarak – ahová a héja: a turul is tartozik – mindig a királyi nemzetség totemjei, ısei. A sasmadár magas rangjára éppen az „elımagyaroktól” nem messze lakó egyik török népnek, a burjátoknak egyik mondája figyelmeztet, amely megint csak közeli rokona Emese álmának.

E szerint a jó szellemek a sast küldték a fölre, hogy ı legyen az emberek sámánja. Már ez a megjelölés is mutatja, hogy a monda a papi és varázslói szerepkört betöltı, ég-föld közötti közvetítı megszületésérıl, az eurázsiai steppék népeinek sámánjáról szól. A sas azonban nem tudott az emberekkel beszélni, kiőzte ugyan a rossz szellemeket, de tanácsot adni, szólni nem tudott. Ezért kérésére a szellemek úgy segítettek rajta, hogy egy fa tövében alvó asszonyhoz küldték, akire rászállt és teherbe ejtette. Az asszony hamarosan megszülte a fiát, aki a „Bölcs Fekete Sámán”, illetve „Felszentelt Fekete Sámán” nevet kapta, és ı lett az elsı emberi sámán.

Róheim, aki ismerte ezeket a mondákat, még közöl egy oszmán-török „Turul”-mondát is: az ıs neve itt is turul (a név nem finnugor, hanem török eredető). Emlékeztet egyben Kyros méd király születésének elızményeire is, melyet Herodotos, a görög történetíró jegyzett fel. E szerint Astyages király azt álmodta, hogy Mandane nevő leányának ágyékából folyam fakadt, mely valóságos tengerré dagadva egész Ázsiát elöntötte. Azután Astyages másodszor is álmodott: ekkor leányából szılıtı sarjadzott, mely ugyancsak óriási fává növekedett Ázsia fölött. Az álomfejtık megfejtették az álom jelentését, úgy értelmezve, hogy a király leányának születendı fia olyan hatalom birtokosa lesz, amely nagyapja trónját is megdönti.

Mindezek alapján Róheim a freudi lélektan hatása alatt erısen naturalisztikus magyarázatot adott a Turul-mondára. Szerinte az tipikus szülési álom, amelyben a kiömlı folyam a magzatvizet jelenti. Ez a pszichológiával egybekötött fiziológiai analízis azonban éppoly tévúttal fenyeget, mint a másik végletben Gyırffy György, aki szerint Anonymus egyszerően Herodotosnál olvasta Kyros király születésének elızményeit, és innét vette át a víz motívumát Emese álmához. Azért hangsúlyozza ezt, mint mondja, mert más, a Turuléhoz hasonlatos mondát „nem ismerünk”.

De miért merített volna Anonymus éppen Hérodotoszból, aki a középkorban egyáltalán nem volt közkézen forgó szerzı. Hol van erre bizonyíték? Akkor már idıben és térben közelebb fekvı mondát is említhetnénk, a frank Fredegar-krónikából, amelyet a VII. században állítottak össze ugyancsak régi hagyományokból. Itt is találunk egy megtermékenyítésrıl szóló királyi eredetmondát, éppen a frank királyi ház, a Meroving-család eredetével kapcsolatban. A monda szerint a családot megalapító Merovech fogantatása úgy történt, hogy anyja a tenger partján tartózkodott. Ekkor egy sertésformájú tengeri lény merült fel a habokból és teherbe ejtette. Ez éppen olyan totemisztikus magot rejtı királymonda, mint amilyen Álmosé. Ha másképpen is, de még a víz motívuma is szerepel benne. Ezeknek a különféle idıkbıl és különféle helyekrıl való

mondáknak ismeretében le kell tennünk arról az eléggé elterjedt filológus-igyekezetrıl, amely olykor a vizsgálódásokat jellemzi, s ha hasonlóságokat talál, azonnal hatásokra, átvételekre, másolásokra gyanakszik, anélkül, hogy erre bizonyítékot lelne.

Nyilvánvaló, hogy itt is, mint oly sokszor más vonatkozásban, párhuzamos jelenségekrıl van szó. Egy ısi, közös hiedelem különbözı motívumairól, variációiról. Kétségtelen: Emese álmának tartalma a totemizmus hiedelemvilágából származik. Abból a felfogásból, hogy férjének nemzetsége a turul-, a héjaıstıl származik, és e sasféle madár alakjában testesül meg. Ez azonban egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy Emese korában a magyarság ısei a primitív népek szintjén éltek és állatokat tartottak ıseiknek. Az állat alakú ısök képzeteivel nagyon óvatosan kell bánnunk. Vannak ugyan kutatók, akik egyenesen vallják, a fejletlen népeknek valóban oly kevés ismeretük van az emberi fogantatásról, hogy elhiszik e képtelen biológiai kapcsolatot.

Nem téveszthetjük azonban szem elıl, hogy éppen a primitív népeknél a varázsló, a sámán az, aki a különleges élet-halál ismeretek tudója, és a vérségi alapon szervezıdı primitív társadalom is, törzsfınöke mellett ırá hallgat mint a legfıbb tekintélyre. Érdemes azt is megjegyezni, hogy sok esetben a varázsló és a fınök, a sámán és a király – egyazon személy. Valószínőleg ez az igazi, ısi forma a társadalom megszervezésében: az égbıl küldött király, mint a sumérek esetében, ugyanolyan közvetítı, varázserıvel rendelkezı, kivételes személy, mint szerényebb viszonyok között a betegségeket gyógyító, a jövendıt megmondó és az ártó szellemeket előzı sámán a maga népe körében. Ha tehát állat alakú ısökrıl van szó, a nép ezekrıl is a sámán és a varázsló útján szerez tudomást. E varázslók és sámánok pedig, amint az újabb és gondosabb néprajzi megfigyelésekbıl tudjuk, alakváltó álmokról, elragadtatásokról számolnak be, amelyekben emberi személyek változnak át állatokká és megfordítva. Ezekben a képzetekben nem szabad modern, európai vagy éppen biológiai osztályozást keresnünk. Az állatıs – lényege szerint – éppúgy szellem, tehát az embernél magasabb létmódú jelenség, mint akár egy szörnyeteg vagy egy tündér. Állat alakja csak arra szolgál, hogy valamilyen jellegzetes tulajdonságot domborítson ki: erıs, mint a medve, szilaj, mint az oroszlán, az „égbıl jön”, mint a madár. Tehát nem szellemi szintkülönbséget, az ember elállatiasodását, hanem – bár mindenképpen primitív szinten –, a varázserı hatalmát fejezi ki.

A társadalmi fejlıdés magasabb fokán pedig e totemista képzetek mint puszta szimbólumok kezdenek szerepelni. Messze esnek ugyan a

keresztény angyalok szárnyas képzeteitıl, de az „égbe repülı” vagy az „égbıl üzenetet hozó” és újjászületésre váró sasféle madár, a turul már mindenképpen egy magasabb rendő, szárnyas küldött. Utalhatunk itt a héber Ószövetség könyveire, például Izajás próféta látomásaira, ahol a legfejlettebb egyistenhit képzete mellett is megjelennek különféle, szimbolikus üzenetet hordozó, nemegyszer szárnyas állatok. S mindehhez meg kell jegyeznünk, hogy a sámánszertartásokból ismert átöltözésekben maga a sámán sem azért ölt magára állatbırt, vagy erısít a vállaira szárnyakat, hogy emberbıl állattá süllyedjen, hanem – amennyiben nem ártó (vagyis „fekete”) sámán – egy magasabb rendő jótevı küldetésre, emberek gyógyítására, népe védelmére vállalkozik.

ÁLOM ÉS ELRAGADTATÁS A vérségi alapokon nyugvó nemzetségi társadalom hiedelemvilágában

tehát, mint az elmondottakból is kitőnik, nem csupán a szellemekben, és így az ısök szellemében, kísérı, oltalmazó szerepében való hit volt lényeges vonás, hanem az a meggyızıdés is, hogy e szellemek idınként képesek a nıi testbe hatolva, emberként újjászületni.

Ezt a hiedelmet ez az újjászületés-eszme kapcsolja szorosan a sámánizmushoz. A totemizmus maga nem elég ehhez: azt teljesen kitölti az állat alakú szellemekhez és a varázsoláshoz főzıdı kötelék. De már itt, a primitív társadalomban is megkezdıdik egy vékony fonálon a kiválasztás elve: amikor a varázsló átadja „tudományát” utódjának. Mert ebben nincs „demokrácia”: népakarat, vagy esetlegesség, de magának a varázslónak akarata sem érvényesülhet. Legalábbis megint csak a néprajzi kutatásokra támaszkodva – az a kép rajzolódik ki elıttünk, hogy a népek hiedelme szerint mindig maguk a szellemek választják ki a varázslót, a sámánt, majd ennek utódját. A varázslást nem lehet „tanulni” – a sámánnak soha nincs olyan segítsége, tanítványa, aki tıle tanulva folytatná majd a „mesterséget”.

A modern ember elıtt természetesen talányosnak tőnnek ezek a dolgok. De érthetıvé válik valamennyire, ha arra figyelmeztetünk, hogy a varázslás, a sámánkodás nem pusztán megszerzett tudásanyag, hanem eredendı képesség is. Olyan, mint például a mővészetek egyes ágaihoz való tehetség, az írás, a rajzolás, a színjátszás, a zene, vagy a tánc

képessége. Az ilyen mővészeket éppúgy nem lehet más embereknek „kijelölni”, „megválasztani”, mint a sámánokat. (Erre a mővészi tehetséggel való hasonlóságra különben már – saját kutatásai alapján – Diószegi Vilmos is felhívta a figyelmet. Ha más területen, egyes következtetéseivel nem is tudok egyetérteni, ezt a megállapítását találónak érzem.)

S ha már ennél a hasonlatnál tartunk, az is nyilvánvaló, hogy itt bizonyos idegérzékenységrıl, és a gének szerepérıl van szó, amelyeknek igazi mőködését még a mai orvostudomány sem tisztázta. Ezek a sámánok akik feladatukat, mint például a jövendölést, a gonosz szellemek kiőzését a teljes nyilvánosság elıtt végzik, a kívülálló szemlélık számára – amint utazók, kutatók leírásaiból értesülünk – álomba merülnek, vagy pedig az álomhoz hasonlatos, önkívületi állapotban „nyerik értesüléseiket a szellemektıl”. Viselkedésük, élményeik, mint újabban megállapították, sokszor hasonlatosak a kábítószer-élvezıkéhez. Ez tetszetıs és természetes magyarázat lenne, s való igaz, hogy e varázslók ismernek bizonyos füveket, anyagokat, amelyeket olykor használnak is, önkívületük fokozására. A megmagyarázhatatlan „produkciók” azonban – mint például elveszett tárgyak „meglátása”, bekövetkezı dolgok „megérzése”, vagy az úgynevezett „halottlátás”, vagy éppen a gyógyító képesség – nem vezethetık le pusztán kábítószerek, füvek élvezetébıl. Ezeket csak arra használják, mint az alkotómővész esetleg az alkoholt, a már jelentkezı „ihlet” fokozására. Vagy a sportoló és a „dopping” szerepe kapcsolható hasonlatként még ide. De ezzel az is kitőnik, hogy az ilyen mesterséges „fokozás” nem szükségszerő, és mindig megfigyeltek eseteket, hogy a sámánok rendkívüli víziói és „mutatványai” éppúgy függetlenek a külsı beavatkozástól, mint az igazi sportoló teljesítménye a doppingtól. A megfigyelık a természeti emberek különleges, születési adottságairól beszélnek, s mellette erısen hangsúlyozzák a környezet, a magány, a különleges idıjárási viszonyok fontosságát. Más dolog egy nagyvárosban, zakatoló gépek, állandó „tömegkommunikáció” közepett élni, ahol sokszor a saját, önálló gondolatok koncentrálása is nehézségekbe ütközik. És más dolog elhagyott, végeláthatatlan pusztákon, vagy erdıkben élni, esetleg végtelen vizek, tengerek mellett. Vagy ott, ahol a nappalok és éjszakák nem váltakoznak szabályszerően, hanem fél évig tart az éjszakai sötétség, és fél évig a nappal. Még ma is olvasunk arról, hogy bizonyos távolesı földrészekre elutazó, józan és modern gondolkodású szakemberek a természeti magányban kísérteties alakokat látnak, vagy éppen csak „úgy érzik”, mintha valaki volna velük, de nem látnak senkit. Feltőnı tehát az

érzékek, a látás, hallás kiélesedése, mint mikor például egymástól több óra járásra levı expedíciós csoportok „látják és hallják” abban az órában és percben, hogy társaik feléjük indulnak (például Shakleton, Heyerdahl beszámolói, legutóbb pedig egy sarkvidéki cseh expedíciós csoport tagjai a „féléves éjszakában”).

Más dolog természetesen az, hogy mennyi ebbıl az érzéki csalódás és mennyi a valóság. Ennek elemzése nem a mi feladatunk. Itt csak annyit kellett mindezek felemlítésével megállapítanunk, hogy nemcsak ügyes zsonglırök, a közönséget „átejtı” bővészek vannak és voltak a múltban is, hanem olyan emberek is, akik a maguk számára szilárd, megdönthetetlen valóságnak tartják azokat az élményeket, amelyekben részesülnek. Az is kétségtelen, hogy bizonyos feltételek mellett e rendkívülit produkáló embereknek megvan a maguk közönsége is, akik hisznek a részben elıttük zajló, részben pedig csak elbeszélt eseményeknek, közléseknek.

Ezekkel a gondolatokkal közelítettük meg azt az embercsoportot, akiket „álomlátóknak” nevezhetnénk. Már az eddigiek is mutatják, hogy ha olykor nehezen húzható is meg a határvonal a mindennapi alvás álmai és az „elragadtatásos” álmok között, de ilyen különbség létezik.

Most, amikor az álomról beszélünk, tudjuk már, hogy – ha meg akarjuk közelíteni Emese álmát és korát – nem a modern ember felvilágosult racionalizmusából kell kiindulnunk. Hiszen éppen ez okozta, hogy a Turul-mondával igazában nem tudott mit kezdem a józan dokumentumok feltárásához szokott történetkutatás. Mesét látott benne, puszta mondát, s ha ezt nem, akkor egyszerően írói kitalálást.

Az ıstisztelı nemzetségi társadalom keretei között azonban – amikor még a mindennapok szemlélete is mágikus gyökerő volt – az emberek nem mesét, hanem éppen a valóság megerısítését látták, érezték mindig az álomban. A sámánok hatalma éppen ezen a felfogáson alapult. De tekintetbe kell vennünk, hogy még hosszú évszázadokkal késıbb, a kereszténység korában is tovább éltek ezek a hiedelmek – sokszor elleplezıdve már –, az ısi, mágikus gondolkodás jellegzetességei. (Nem szólva itt arról, hogy magának a keresztény vallásnak misztikája is ismer víziókat, s más, rendkívüli jelenségeket, ha nem állítja is ezeket a középpontba.) Egészen a felvilágosodás koráig számítható annak az idıszaknak a tartama, melyben az emberek a „természetfeletti”-nek nevezett világhoz viszonyítva, vallásos szemszögbıl ítélték meg mindennapjaik eseményeit. A kereszténység elıtti korban pedig a mindennapi cselekedetek átszövıdése a mítosszal, a bővös erık, jó és ártó szellemek befolyásával, magától értetıdınek hatott. Az ember – talán így

mondhatnánk – ekkor még semmit nem tulajdonított a saját erejének. Mindenben felsıbb hatalmak beavatkozását, segítségét vagy akadályozását látta.

Ilyen felsıbb hatalmak irányították a nemzetségi társadalom egész életét is, az ısök védıszellemeinek képzeteivel együtt. Ilyen képzetek mellett, a társadalom élén járó családok számára egyenesen szükségszerő volt a közös ıs dicsısége. A totemizmus primitív korától távolodva, egyre inkább az vált követelménnyé – és ez a fejlettebb, antik kultúrákban már korábban is megfigyelhetı –, hogy a család ısének rendkívüli erıvel megáldott hısnek kell lennie, akire az utódok büszkék lehetnek, és akinek halála utáni oltalmazó erejében és újjászületésében – hinni lehet.

A család folytatódásának ezért nagy fontosságot tulajdonítottak. S ha rendkívüli képességő ifjú növekedett fel egy-egy famíliában, akkor bizonyosak voltak abban, hogy a régi, kiváló ıs szelleme éledt benne újjá. (Halvány nyomokban efféle képzetek még a mai közgondolkodásban is fellelhetık.) Hiszen maga a sámánság is nagyon sokszor így „cirkulált” egyes családokban, valóságos sámánnemzetségeket alakítva ki. A hajlamok, képességek- ezt megint csak mai néprajzi megfigyelésekbıl következtethetjük vissza nagyrészt szinte sohasem mechanikusan, apáról fiúra öröklıdtek, hanem kiszámíthatatlanul. Egy-egy kiváló sámánısnek csak az unokája lett esetleg megint sámán, hogy aztán késıbb megint, egy másik ágon való fiának, vagy leányának gyermeke, unokája, vagy akár dédunokája következzék.

Az élethivatás eldılésének sorsszerő pillanataiban játszanak nagy szerepet ezek az Emese-féle álmok. Mert a kiválasztás különféle. Van, amikor az ifjú sámánjelölt – legyen akár fiú, akár leány – úgy ismeri meg hivatását, hogy betegségbe esik. Elıször maga sem tudja, mi a baja, hozzátartozói még kevésbé. Hivatják a sámánt, aki az orvosi feladatokat is betölti, ez pedig a szellemektıl tudja meg, hogy a beteg gyermektıl azt kívánják az „égi hatalmak”: legyen sámán, mert csak akkor fogja visszanyerni egészségét. A legérdekesebb, hogy a rendelkezésünkre álló adatgyőjtések szerint a jelöltek nagyon sokszor tusakodnak kiválasztásuk ellen, egyáltalán nincs kedvükre a sámánkodás. Ilyenkor – az elbeszélések szerint – a szellemek újabb betegségekkel sújtják ıket, egészen addig, amíg meg nem törik akaratukat. De elıfordul az is, hogy a jelölt idegrendszere összeroppan, és ha sokáig ellenáll, elméjében megzavarodik, sıt meg is halhat. (Diószegi Vilmos.)

De történik úgy is, hogy a szellemek csak „megérintenek” egy-egy kiválasztottat, felhívják, de végül is békén hagyják. Megelégszenek azzal,

ha az eredetileg kiválasztottnak az ivadéka, a gyermeke lesz a közvetítı a szellemvilág és a földi világ között. Fıleg asszonyokról tudunk ilyen történetet, hogy álmukban megjelenti nekik a szellem – rendesen a családnak egy régen elhalt ıse –, hogy helyettük az ı gyermekük lesz a kiválasztott.

Ilyen sokféle példa birtokában nehéz eldönteni, hogy Emese álma pontosan melyik típusba tartozik. De azt bizonyosra vehetjük, hogy az álom megtörténte eredetében nem mese, hanem korabeli valóság. A honfoglalás elıtt álló magyarság viszonyai között, az ıstisztelı nemzetségi társadalom vérségi kötelékébe tartozó nı, házasságával saját családjával minden kapcsolatát elvesztette, és egészen férje – mint a legutóbbi idıkig igen jellemzı szóval mondták Magyarországon, ısi módon: az ura családjához tartozott. Szálláshelyén, a jurtában örökösen égett az áldozati tőz az ısöket jelképezı bálványalakok elıtt, s ott függött mindenekelıtt az oltalmazó nemzetségi totem, ebben az esetben a turul, a héjamadár szárnyas jelképe. Az ıstisztelet központisága révén az emlékezés elevenen élt a családokban. Nemcsak a totemfán volt feljegyezve a nemzetség elágazása, az összes jelentıs ısökkel együtt, hanem szájról szájra, nemzedékrıl nemzedékre járt a kiváló tetteket végrehajtó ısök, rokonok emlékezete. Egy ifjú asszonynak, ha nagy megbecsülést akart, azon túl, hogy az ura kiváló, a legfıbb vágya az lehetett, hogy közös gyermekük is kiváló, sıt, ha lehet, még kiválóbb legyen. (Ezek a kívánságok nem is szorulnak bıvebb magyarázatra, hiszen, ha megváltozott formában, de ma is élnek.)

E körülmények között Emese álma sokkal több volt annál, hogy egyszerően csak, orvos-pszichológiai módon „szülési álom”-nak minısítsük. A lélek tudatában és tudatalattijában egyaránt felhalmozott hiedelmek és kívánságok hatása alatt ez az álom ıt is úgy lephette meg, mint „a szellemvilággal való érintkezés” a sámánok példájára. (A sámánjelöltek tudvalevıleg nık is lehettek. Sıt, férfi sámánok is, elragadtatásos álmaik közepette nemet változtathattak a szellemekkel való érintkezésben, mint errıl egyes győjtött adatok megemlékeznek.)

Emese a maga jelenét áttörı álmában nem csupán a szülést, hanem még elıtte, a megtermékenyülést is átélte. A szövegnek ez a vonatkozása arra utalhat, hogy Álmos anyja „a szellemvilággal érintkezni képes kiválasztottak” közé tartozott, és hogy e kiválasztottság a fiára szállt át. A rövidre fogott, szinte vázlatos szövegbıl nehéz lenne kielemezni, várta-e már gyermekét, vagy csak az álom után vette észre várandós állapotát, de ez nem is túlságosan fontos. A gyermeke test és vér szerint mindenképpen

az apáé volt, Ugek vezéré, aki maga is a Turul nemzetségbıl származott. Az álomban érkezı Turul a közvetlen ıs, csak ennek az apaságnak érvényét erısítette meg. És még valamit: azt, hogy utóda az apánál különb, a régi ısre hasonlító, nagy hatalmú fejedelem lesz.

Ezt az elsı tekintetre talán „különös” jóslatot a megjelenı folyam jelképébıl sejthetjük meg. Az álomban kiömlı folyammal kapcsolatban, amely idegen földön növekszik naggyá, nem a „magzatvíz”-re kell gondolnunk, mint azt Róheim tette, de nem is Astyages királynak álmára leányáról, amit Hérodotosz írt le, hanem sokkal közelebbi hiedelemvilágra. Az ısmagyarokkal rokon fajtájú, életmódú mongol-török törzsekbıl való ujgur és karluk példákra, ahol a mítoszokban a víz szimbóluma mindig a nagy hatalmat jelöli. A magyar „tenger” szónak a vízzel szintén összefüggı „tengersok”, „tengernyi” származékából meg is sejthetünk valami kapcsolatot ezzel a fogalommal. Az ég-föld közötti sámánisztikus hatalom és a gyakorlati életben megnyilvánuló politikai hatalom között – az „istenkirályok” mintájára – mindig volt összeköttetés.

Különben nem lenne érthetı, miért kiáltott fel egykor a VII. században – a kínai évkönyvek szerint – a nyugati türkök kagánja, Tchou-lo, akinek birodalmába annak idején a magyarok ısei is tartoztak: „Az égen és a földön és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember.”

Mikor Emese beszámolt különleges álmáról, bizonyos, hogy a Turul érkezésének és a „megsokasodó, de más földre kanyargó víz”-nek látomásából olyan jóslatot kapott, hogy születendı fia nagy hatalmú fejedelem lesz, aki még más, hatalmas királyoknak is életet fog adni. De nem azon a földön, ahol most vannak, hanem ahová majd a születendı fiú el fogja vezetni népét.

Ennek a jóslatnak halvány nyomaként maradt meg Emesére vonatkoztatva a krónikák szövegében ez a kis mondatrész: „Ezért történt, hogy ágyékából dicsı királyok származnak.” Mert az álom elsıdleges értelme Álmos születésének bejelentése volt. Ezt a forrásszövegek is elismerik, mikor az Álmosnak adott nevet összefüggésbe hozzák azzal a ténnyel, hogy születését álom jelezte. Csak másodlagos értelemben csatlakozott hozzá mintegy folytatásként, hogy nem csupán ı maga, hanem a tıle származó dinasztia is hatalmas lesz. Ezt a finom különbséget mosta el Anonymus, mikor a krónikák szövegében hívebben megırzött, csak a patakra, a késıbbi folyamra vonatkozó: „megsokasodik” („multiplicaretur”) egyes számú állítmányt átváltoztatta többes számú „sokasodnak el” („multiplicarentur”) állítmánnyá – mert ı már, a régi

vallásnak a mítoszértelmezésével nem lévén tisztában, és azzal nem is nagyon törıdve, úgy értelmezte, hogy Emese álmában a „dicsı királyokat” is látta. A szöveg ısiségének tanúbizonyságát ırzi a krónikák szövege, amelyben csak a patakról-folyamról való álom van benne. A másodlagos következtetés, az értelmezés már – az álomfejtık véleménye – külön mondatba tartozik. S ez erısíti azt a tényt is, hogy tipikus, dinasztikus eredetmondával van dolgunk, amelynek lényege éppen az, hogy a születendı utódokat már elıre magasztalja, hogy fényes jövıt jósoljon egy még nem is létezı dinasztiának. Emese álmához is ilyen jóslat főzıdött az ısi korban, melyet Anonymus, aki maga már „a dicsı királyok korában” élt, természetesnek vett, és nem igyekezett az eredeti emlékezést betőhiven visszaadni.

A KETTİS GYÖKERŐ MAGYAR HUN-HAGYOMÁNY

Mindezek után azt kell látnunk, hogy az Emese álmában megjelenı

„megsokasodó víz” önmagában is nagy hatalom szimbóluma, ugyanúgy, mint a közeli karluk, újgur és mongol példákban, és ugyanúgy, mint Astyages király látomásában.

A Turul által elindított nagy folyóképzet azonban mint ezt ugyancsak említettük – már a múlt századi romantikus francia történész, Amadé Thierry feltevései szerint Attila neve felé mutat. Az Attila = Etele = etyl = víz név-etimológiát ugyanis Thierry már ismerte, s ezért tartotta – tudván a krónikáknak azt a hagyományát, hogy az Árpád-ház Attila családjából származott – Álmost az álom alapján „Attila reinkarnációjának”, azaz – újjászületésének.

A kérdéssel mi is találkozunk. Nemcsak az ısi magyar hagyomány régisége miatt, amelyet nem lehet egyszerően kikerülni, magyarázat nélkül hagyni, hanem azért is, mert Róheim lélektani-pszichoanalitikus indítású fejtegetései ugyancsak sort kerítenek erre a kérdésre. Fejtegetései érdekesek és messzevezetık, talán nagyon is messze vezetık a forrásokhoz, dokumentumokhoz ragaszkodni akaró történetkutatók számára. A freudi „mélylélektan” szimbólumvilága, amelynek segítségével Róheim felidézi a folyómederbe temetkezı hun fejedelem emlékét, és általában a szokást, hogy a szakrális királyokat bizonyos esetekben vízbe

temették – ismételjük, érdekes, különösen mikor az Emese álmában megjelenı folyót az Attila sírmedre felıl érkezı víz folyásával kapcsolja össze, tehát a temetést a születéssel, a halált az újjászületéssel. De utólagos, huszadik századi elméleti konstrukciók, ha egyéb adatok nem támogatják, mindig azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy túlságosan sokat, és túlságosan, feleslegesen bonyolított sejtelmeket próbálnak halmozni a régi szövegek egyszerő álomleírása köré.

A történetkutató, hogy kellı józanságát igyekezzék megırizni, legokosabb, ha ismét visszatér az egyedüli, szilárdnak megmaradt kiindulóponthoz, a bármikor olvasható szövegekhez.

Tény az, hogy valamennyi magyar történeti forrásainkban szerepel valamilyen formában az a dinasztikus eredethagyomány, hogy Álmos és az Árpád-ház Attilától származott. De azt is fontos tudni, hogy egyik forrás sem kapcsolja össze ezt a hagyományt nyíltan a Turul-mondával. Egyedül Kézai Simon krónikájában – a XIII. század nyolcvanas éveibıl – lelhetı fel annyi kapcsolat, hogy Attila címerében a turult mint családi jelvényt szerepelteti. Ennél a résznél pedig megjegyzi, hogy a magyarokat ez a jelvény – a héjamadár képével ellátott pajzs – egészen Géza fejedelem idejéig képviselte. De ez is közvetett utalás, hiszen Kézai maga a Turul-mondát nem beszéli el.

Az a hosszú vita, amely a magyar történetírásban még a múlt század végén kezdıdött, és amely az elveszett, ısi krónika, illetve krónikák „családfáját” igyekezett összeállítani, megnyugtató módon a mai napig sem dılt el. Csupán annyi vehetı bizonyosra, hogy krónikáink és Anonymus – jelenlegi szövegük szerint – nem ismerték egymást, hanem párhuzamosan merítettek egy meglévı ısforrásnak nevezhetı szövegbıl. Erre az a bizonyíték, hogy töredékesen, egymást kiegészítı hagyományokat ıriztek meg, de annak nincs nyoma, hogy a régebbi Anonymust a késıbbi szövegezésben fennmaradt krónikák lemásolták volna. Ezt már említettük is, a Turul-mondával kapcsolatban. Most mindezt az Attila-hagyománnyal kapcsolatban is meg kell ismételnünk.

A legrégibb szöveg, Anonymus gestája szól a legrészletesebben Álmos fejedelemségérıl, sıt személyérıl és még külsı megjelenésérıl is. Ezzel együtt többször is megismétli, hogy Álmos fejedelem Attila nemzetségébıl származott, a magyarok a Kárpát-medencét mint a hun király örökségét foglalták el, és az összes, itt lakó népek nemcsak személyes bátorságuk, hanem Attila emléke miatt is nagyon féltek tılük és részben önként meghódoltak. Sıt Attila korából az ı népének egy töredéke is itt élt még, a székelyek, akiknek nyelvét megértették, és akik azonnal hozzájuk

csatlakoztak. Ennyit mond Anonymus, de a Turul-monda leírásánál Attila nevét meg sem említi. Egyébként a magyaroknak a hunokkal való „azonosságáról” sem beszél, csupán a dinasztia származásáról.

Kézai ellenben, néhány évtizeddel – esetleg egy évszázaddal is – Anonymus után már egészen természetesnek tartja, hogy a hun és a magyar ugyanaz a nép, ennek megfelelıen kettıs honfoglalást ír le, s eközben szerepelteti a „koronás” turulos címert, mégpedig Attilától Gézáig folytatólag. Egyébként nála ez az egyetlen utalás, amely az Árpád-család származására vall, Kézainak nem a dinasztia eredete az igazán fontos, hanem a hun és a magyar nép azonossága.

A XIV. századból fennmaradt szövegek közül a már többször emlegetett Budai Krónika és Képes Krónikacsalád, láttuk, hogy egyszerőbb szövegezésben, de elejétıl végig elmondja Emese álmát, utána pedig egy kompilált ısnévsort közöl Álmos felmenıirıl, egészen a bibliai Noé idejéig. Ebben a névsorban „Etele” formában szerepel Attila neve is, és a krónika elején ott találjuk ugyanazt a „hun történetet” mint magyar elızményt, a kétszeri honfoglalással, akár Kézainál. Feltőnı azonban, hogy az Árpád-házi királyok koráról szóló szövegrészben többé semmi szó sincs Attiláról, hivatkozás, tekintélyemlegetés formájában sem. De az is feltőnı, hogy magáról Álmosról sem esik többé szó. Arról sem, hogy fejedelem lett volna. De azt megtudjuk, hogy a honfoglalás kezdetén Erdélyben megölték, mert „nem mehetett be Pannóniába”. Anonymus viszont, aki Álmosról oly részletesen beszél, haláláról és halála módjáról egyetlen szóval sem emlékezik meg, csupán Árpád megválasztását írja le, de nem Erdélyben, hanem a „castrum Hungnál” (Ungvárott). Figyelemre méltó, hogy Anonymus úgy beszéli el: Álmos fejedelem önként, még életében ruházta át a hatalmat fiára, Árpádra. Mintha itt csillanna fel valami az igazságból is, amely egyezik Bulcsú elbeszélésével. Álmos átengedte a hatalmat fiának, Árpádnak. De nem azonnal, hanem csak akkor, mikor már az új hazába vezette népét és megöregedett.

Úgy tőnik tehát, mintha Anonymus el akarta volna titkolni Álmos megöletését. Mintha nem ismerte volna a rituális királyfeláldozás szertartását. Illetve, ha ismerte is, szegyeiké ezt a pogány szokást.

Másrészt viszont a XIV. századi krónikák elejére illesztett hun történet, amely a maga nemében valóban Kézai másolásának tőnik, mintha nem alkotna szerves egészet a késıbbi Árpád-kori résszel. Sıt ez a hun történet is három részre osztható. E három részbıl csak a második vonatkozik igazán Attilára. Ennek adatai levezethetık a korabeli ismert történetírókból, fıként Jordanesból. Az Attila megválasztása elıttinek

feltüntetett „hun” harcok azonban semmiféle ismert forrással nem egyeztethetık össze. A harmadik részben leírt, Attila halála utáni események a Csaba-mondával ugyancsak ismeretlen forrásúak.

Nagyon feltőnı, hogy a hunokról oly részletezı – egyébként történeti szempontból felében itt is ellenırizhetetlen – leírásokat a magyar történeti részben meglehetısen kurta, száraz szövegek követik. Még a legnagyobb és leghatalmasabb Árpád-házi királyok sem kapnak többet a késıbbiekben néhány sornál. Ez is mutatja, hogy a XIV. századi krónika több kező szerkesztés folytatása, kiegészítése, amelyben a híven megırzött régi részletek váltakoznak elveszetteket pótló és újonnan hozzáillesztett szövegekkel. Ilyen régi részletnek látszik például a Turul-monda, és újabb szerves csatlakozás nélküli résznek a hun történet. Figyelemre méltó azonban, hogy Álmosnak Attilától való leszármazása itt közvetlenül a Turul-monda elbeszélése után olvasható, de csak az ısnévsorban, minden különösebb megjegyzés nélkül.

A negyedik forráscsoport a krónikáknál is régibb „annales” (évkönyvek) nevő mőfaj képviselıje, a Zágrábi- és Váradi Krónika ugyancsak XIV. századi kézírásban fennmaradt szövege. Ebben nyoma sincs hun történetnek, Attila-Árpád-genealógiának, de a Turul-mondának sem. Mégis figyelemre méltó, hogy itt Álmos kiemelten mint a magyarok elsı fejedelme szerepel, akit a szöveg szerint „talán nemessége és erényei” miatt választottak meg. A honfoglalással kapcsolatban pedig, a hunok említése nélkül, ebben az egészen rövid, legszárazabb szövegezésben is az van megemlítve, hogy a Kárpát-medence elfoglalása „örökség jogán” történt.

E források keletkezésének pontos idırendjére, irodalmi vagy szóhagyománybeli mintáira nem derült fény. Csak sejthetıen igaz az a vélemény, hogy végsı soron a szájhagyományból származik minden, ami az írásbeliség elıtti korra vonatkozik: tehát a fejedelmek idejére. A „hun történet” utólagosan, mesterségesen kompilált jellege sem lehet vitás, a Noé koráig vezetı, Attilát is érintı ısnévsorokkal együtt. A probléma azonban mégsem annyira egyszerő, mint a kutatók egy része látja, amikor e kompilált szövegek tartalmi lényegét is elvetendınek tartja.

Nagyon meggondolkoztató, hogy írásmodor és mőfaj szerint a legrégibb feljegyzéseken alapuló szövegnek a XIV. századi változatban fennmaradt Zágrábi-Váradi Krónika mutatkozik. Az, amelyik nem említi sem a Turul-mondát, sem Attilát. Száraz, ténymegállapító igyekezete leginkább hasonlít a Szent István korától nyugati latin mintára nálunk is meginduló, kolostori évkönyvek modorára. Az író szigorú fegyelemben élı szerzetes, sem

neveltetése, sem kora nem sugalmazza számára a fantázia színes képeit, a lírára való hajlandóságot. Emese álmáról talán már csak azért sem ír, mert magát a témát is erkölcstelennek tartaná. A hunok pedig oly régen j ártak itt, és oly pogány, templomrabló, kolostorpusztító hírük maradt, hogy nincs is velük mit dicsekedni. De az igazság kötelez, és a hazugság bőn. Ezért mellızve, ami mellızhetı, legjobb tudása szerint csak azt írja, ami az események rögzítéséhez tartozik. És ebben a szigorú rostában éppen két olyan állítás marad benne, amelyet e krónika legszélsı ellenpólusának, a regényesen, színesen, fantáziadúsan író Anonymusnak mővében is olvasni lehet. Az, hogy a magyarok elsı fejedelme Álmos volt, és hogy népe „örökség jogán” foglalta el mai hazáját.

E kifejezés, hogy „örökség”, nem vonatkozhat másokra, csak a hunokra és Attilára, hiszen a többi, örökséget említı szöveg is az Attila-hagyományra vonatkozik. Bármennyit tulajdonítunk tehát önkényes változtatásnak, színezésnek a sokat gyanúsított, és a valóban nem is egyszer gyanúsítható Anonymusnak, a forrásoknak e nagy különbözıségük mellett is fennmaradó közös motívuma az Árpád-háznak Álmossal kezdıdı hagyománya és az Attilától való leszármazás emléke, mint kezdeti, szilárd mag.

Nézzük most az érem másik oldalát. Ha azt mondjuk, hogy ez a mi saját, „elfogult” hagyományunk, tárgyilagos idegenek révén kell ellenırizni mindent, mégpedig annak alapján, hogy szomszédaink, illetve kezdetben ellenségeink, akiket fegyverrel nemegyszer legyıztünk, mit mondanak? A legfejlettebb tudású frank-német krónikások, évkönyvírók, Reginótól a magyar követekkel személyesen is találkozó Liutprandon, Widukindon, Theotmar püspökön, Querfurti Brúnón keresztül egészen Viterbói Gottfridig? A válasz erre is egyöntető. Több-kevesebb részletességgel, de ellenkezı állítást elı sem hozva, e nyugati írók azt mondják, hogy a magyarok a Kárpát-medencében korábban lakó avarok utódai, ezek pedig a hunoké. Szinte refrénszerően tér vissza az a kifejezés a szövegeikben: „A hunok … az avarok, akiket most magyaroknak hívunk …”.

A különös az, hogy míg a „kalandozások” és „rablóhadjáratok” leírását, a magyaroknak a hunokhoz és avarokhoz hasonlított „vadságát” történetkutatóink egy része oly magától értetıdıen elfogadja mint tárgyilagos idegenek bírálatát, ma már szinte egyöntetővé vált a hunokkal, avarokkal való rokonságnak gondolatát még a frank-bajor-szász krónikák adataiban is tévedésnek tartani.

A szokásos érv az ilyenkor, hogy ezek az idegenek „tájékozatlanságból” tartották a magyarokat Attila örököseinek, mert pusztító lovasrohamaikban nagyon hasonlítottak hozzájuk. Mikor pedig elıkerülnek olyan német krónikások feljegyzései, akiknek személyesen is volt alkalmuk magyarokkal érintkezni, észjárásukat, gondolkodásukat megismerni, mint az említett Liutprandnak, Widukindnak, vagy Theotmar merseburgi püspöknek, akkor az elutasító érv mellett úgy szól az indoklás, hogy ezeket maguk a magyarok tévesztették meg saját „téves” vagy éppen „dicsekvı” hagyományaikkal.

Való igaz, a steppei népek diplomáciája sok cselfogást ismert, errıl bizánci íróktól is értesülünk. Voltak például álavarok Bizánc szomszédságában, akik valójában nem is voltak avarok, csak azért vették fel a nevet, hogy rettegjenek tılük a bizánciak. De az ilyen adatok mindig egyes esetekre vonatkoznak. Nincs még egy példa arra, hogy egy népet évszázadokon át, következetesen, összes ismerıik és ık is magukat hun-avar hagyományok örököseinek tartsák, és közben nem derül ki, hogy semmiféle közük nincs a hunokhoz és avarokhoz.

A kérdést természetesen bonyolítja, hogy a XIII. században megjelent hun–magyar azonosság gondolata mindenképpen lehetetlen, összehordott, pontatlan és képtelen adatokra épült. Felismerhetı benne az a törekvés is, hogy itt a nemzet uralkodó osztálya, a nemesség, közvetlen vérségi alapon kívánná a maga régiségét hangsúlyozni. De mindaddig, amíg Magyarország függetlensége és nemesi társadalmának berendezkedése fennállott, ez a törekvés, mint minden uralkodó osztálynak hatalomra és dicsıségre való törekvése – voltaképpen természetes is volt a maga középkori naivságával együtt. Más nemzetek sem voltak kevésbé naivak, elég csak arra a hagyományra gondolnunk Franciaországban, hogy a frankok a trójaiaktól származnak.

Ha tisztán akarunk látni a kérdésben, mindenfajta elfogultságot el kell hárítanunk. A nemesség elfogultságának elhárításáról már nagyon sok szó esett, a magyar nemesek osztályuralma rég az elmúlt idıké. De az elfogultságok nem szőntek meg eltőnésükkel, hiszen ma is élnek a földön népek- nemesség nélkül is –, amelyek lehetıleg mindenkinél dicsıségesebb múltat igényelnek maguknak. Ami pedig saját részünkrıl ma a naivság veszélyével fenyeget, nem az a feltételezés, hogy esetleg nemzetünk bizonyos elemeinek, illetve csak talán elsı dinasztiánknak köze volt a hunokhoz.

Az egyetlen helyes törekvés mindig az igazságot keresni és mindenfajta naivságot kerülni. Attila hagyománya ellen mindmáig a legkomolyabb érv

a nagy idıbeli távolság az ı kora és a magyar honfoglalás között. Természetes, hogy mindenfajta tudományos kutatás, amely nem akarja feladni a forráskritika módszerét, négy évszázad távolságát puszta szóhagyományok és mondák alapján nem hidalhatja át. Minden ilyenfajta szándék már eleve reménytelen. Hiszen még az sincs tisztázva, milyen idıponttól kezdve beszélhetünk magának a magyarságnak mint népnek megszületésérıl.

Mindenekelıtt talán éppen Álmos fejedelem származásának vizsgálata a legjobb alkalom arra, hogy tisztábban próbáljunk látni ebben a sokat vitatott kérdésben. A források értékét is világosabb fényben mutatja – a magam véleménye szerint-, ha megkülönböztetést teszünk. Vizsgálódásaim szerint ugyanis más a hun hagyomány, és más az Attila-hagyomány.

Itt nincs dolgunk a hun hagyománnyal. Ezalatt a krónikák kompilált „hun történetét” kell érteni, amelyrıl más helyen már bıvebben írtam. Itt csak azt ismételhetem röviden: ennek a mesterkélt hun történetnek semmi köze nincs Attila alakjához, bár az ı emléke élteti. Attila és népe ürügyén azonban minden valószínőség szerint avar, illetve – László Gyula meghatározását használva – „késı avar kori” hagyományok, esetleges mondák, hısi eposzok maradványai kerültek ebbe a XIII. században megkonstruált hun történetbe, és ezt fıként a Csaba-mondával kapcsolatban lehet nyomon követni. A hun–magyar azonosság helyett, amely minden egyéb dolgon túl idıbeli lehetetlenség is, arra utalnak a nyomok, hogy esetleg az avarok maradványai megérték az Álmos vezette törzsek, illetve Árpád honfoglalását. A régészet által elsıként felvetett kérdéshez a történetírás oldaláról leghatékonyabban Váczy Péter szólt hozzá a közelmúltban. İ derítette ki végérvényesen, hogy a frank és a kievi évkönyvek híradásai az avaroknak a IX. században bekövetkezett teljes pusztulásáról nagymértékő túlzások. Nem is Nagy Károly frank seregei, hanem Krum bolgár cár hadjárata okozta az avar állam teljes bukását. Népük maradványai még a IX. század derekán is szerepelnek egy császári oklevélben mint dunántúli lakosok, akik a szlávok zaklatásai ellen védelmet kértek. Ezért Magyarország mai nyugati határvidéke mentén jelölték ki szállásaikat.

Ehhez legújabban csak annyi hozzáfőznivalóm van, hogy a magyarokat az avarokkal azonosító egyik X. századi német forrás, Widukind (+1004) krónikájának egyik részlete, észrevételem szerint csaknem szó szerint egyezik az Annalista Saxo néven ismert „História regum Francorum” címő évkönyvnek a 908. évhez főzött megjegyzésével. Ez a korabeli krónika, a magyar hadjáratok szomszédságában készülve, kortársként számol be arról,

miként pusztították Szászországot a magyarok kétszer is a szorbok (a deleminceknek nevezett szláv törzsek) hívására. Ezt a hadjáratot több német forrás elbeszéli a magyarokra vonatkozóan, mindenütt az „exercitus Hungarorum” megszokott kifejezéssel. A szövegek összehasonlítása Saxo és Widukind esetében azonban mintha írásos, történeti bizonyítékot szolgáltatna arra, hogy a X. század elején, közvetlenül Árpád halála után, a Kárpát-medence „Ungari-”nak nevezett magyarjai mellett még párhuzamosan léteztek olyan seregek is, amelyeket az Annalista Saxo szövege „Avares”-nek mond, holott együtt harcoltak a magyarokkal.

Az Annalista Saxo ugyanis igen jól értesült. Elızıleg ı is emlegeti a Kárpát-medence „avar pusztaságait”, azt a megtévesztı elnevezést, amelyrıl Váczy mutatta ki legutóbb, hogy azt a benyomást keltette a kortársakban, mintha az avarok teljesen kipusztultak volna Nagy Károly hadjárata után. Ennek ellenére Váczy sem zárja ki, hogy az avarok már nem érték meg a magyarok honfoglalását. Ha azonban az Annalista adatát nem tartjuk tollhibának, akkor feltőnik, hogy elmondja azt is, miszerint ezekre „az avar pusztaságokra Scithiából ungarok telepedtek, a besenyıktıl őzetve”. Aztán ennek ellenére, feljegyzéseiben a 908. évhez érkezve azt írja, hogy a delemincek (a szorbok) Henrik szász herceg ellen behívták az avarokat, („Deleminci conduxerunt… Avares”) és pusztításokat vittek velük együtt véghez. Mikor pedig hazatérıben voltak, szembe találkoztak „más magyar csapatokkal” is („alium exercitum Ungarorum”, lásd a Függelékben). Ezek pedig háborúval fenyegették meg a deleminceket, ha nem hagyják, hogy ık is segíthessenek barátaiknak, tudniillik a préda reményében. A delemincek erre kénytelenek voltak még egyszer visszafordulni az új segítı csoportokkal, s „így történt mondja a krónikás –, hogy Szászországot másodszor is végigpusztították”. Csaknem szóról szóra ezt a szöveget vette át Widukind is a szász pusztulásról, de ı már elızıleg írva a magyarokról, úgy fejezte ki magát, hogy „az avarok, akiket most ungaroknak hívunk”. Mikor pedig a delemincek által hívott seregrıl beszél, azt már nem nevezi a Saxo mintájára „avar”-nak, hanem mindkettıt „ungar”-nak.

A szöveg alaposabb figyelmet érdemel. Mert ha Saxo híradását szó szerint érthetjük, akkor az derül ki belıle, hogy a Kárpát-medencét egy és ugyanazon idıben lakták még avarnak és magyarnak nevezett népek, és ezek csapatai egymástól függetlenül vettek részt egyes hadi vállalkozásokban. Összeolvadásuk pedig úgy történt, hogy a rájuk telepedı „ungar”-ok miatt már csak rövid ideig nevezték e nyilván kisebb számú népességet „avar”-nak, hiszen akkor már, legalább névlegesen a bizánci

császár által is „nagyfejedelemnek” tartott Árpád „ungar”-jainak uralma alá tartoztak. Ha mindezt lehetséges volna kiolvasni ebbıl az adatból, arra is fény derülne: a nyugati krónikások nem „tájékozatlanságból” és nem „a magyarok által megtévesztve” azonosították az avarokat a magyarokkal, hanem egyszerően azért, mert egy néppé válásuk jóformán a szemük elıtt, közeli szomszédságukban ment végbe.

Ez pedig érthetıbbé tenné a régészet sejtéseit, valamint azt, hogyan kerülhettek avar szájhagyományok, hadi történetek maradványai is, mint Árpád honfoglalásának elıtörténete, „hun történet”-nek nevezve, de jellegzetes módon Attila neve nélkül, részint csak „Attila fia Csaba” nevéhez főzıdve a krónikákba. Ezzel az adattal egy újabb Anonymus-történet is igazolódnék azokról az „egykori Attila-alattvalókról”, akik a Kárpát-medencében Árpád seregeit fogadták és kalauzolták, velük azonos nyelvet beszélve. S ezzel együtt a székelyek eredetkérdésére is több fény vetülne.

A további kérdés, hogy az avarokat miként számíthatták hunoknak, csak az Attila-hagyományból, Attila ivadékainak sorsából érthetı meg, akik kiszorultak ugyan apjuk halála után a Kárpát-medencébıl, de egy másik írásos feljegyzés – az úgynevezett óbolgár királylajstrom – szerint, az Attila fia Imiktıl származó Dulo-dinasztia egyik ágában az avar uralom alatt álló Kárpát-medencébe átmenetileg visszatértek. Éppen a VII. század végén, mikor a magyar krónikák a különben teljesen érthetetlen 677-es évszámot emlegetik. De ezek az adatok már nem a hun hagyomány, hanem egyedül az Álmos nemzetség Attila-hagyománya felé terelik a figyelmet.

Úgy vélem, egészen más megítélés alá esik történeti hagyományaink „hun problémája” – ha az elmondottak után a krónikák naivan kompilált, zavaros „hun” történetét elkülönítjük Attila emlékétıl. Az Árpádokról szóló könyvemben részletesen próbáltam elemezni azt, amire itt csak újólag utalok, anélkül, hogy egészében újra ismételném. A lényeg annyi, hogy a Kárpát-medencében, Árpád fejedelem honfoglalásával – minden jel szerint kétféle hun hagyomány találkozott és élt tovább a szájhagyományokban. Egyik az avarok – ha úgy tetszik, Anonymus „székelyei” révén –, akik maguk is kevert népesség lévén, 568-ban megalapított birodalmuk kereteiben, több népelem között is megırizték az egykori hun alattvalók homályosuló emlékeit. Ezek a népelemek Attilának már csak a nevét tartották fenn. De a népi hagyományokban, más esetekben is megfigyelhetı módon, a sok emberöltıre visszanyúló emlékek összezsugorodnak. Attila neve alá tehát késıbbi események emlékét győjtötték egybe, avar kori eseményeket, amelyek párhuzamosak voltak a

VII. században keleten onogur-bolgár birodalmat alapító egyik Attila-ivadéknak, Kovrauiak és fiainak emlékeivel. S ehhez kell hozzátennünk: az „avar” néven emlegetett hagyományokat nem is az 568-ban beköltözött avaroktól eredeztethetjük. Sokkal inkább számításba jönnek itt a 670-es évektıl feltőnı, és a régészek által „késı avar”-nak nevezett új népelemek, amelyek Kovrat onogur-bolgár fejedelem birodalmának bukása után, a negyedik Kovrat fiúval sodródtak ide. Ezek valóban Attila-hagyományú dinasztia alattvalói voltak.

Az a tény viszont, hogy a Kárpát-medencében négy évszázad után is emlékeztek Attilára, a forráskritika számára sem lehet elvetendı, hiszen a hunokkal távolról sem rokon nyugati germán és északi, skandináv népek is emlékeztek rá olyannyira, hogy nevét beépítették népköltészetükbe.

Éppen a hun birodalom központjában lévı Kárpát-medence lakói lettek volna ebben kivételek? A különbség csak abban van, hogy itt pusztán a krónikákban közvetve fennmaradt hajdani hısi énekek prózában megörökített töredékes maradványai tanúskodhatnak hasonló súllyal. Továbbélı emlékük azonban erısítést kapott a VII. századi „késı avarok” és a IX. század végi honfoglalás népének hagyományaiban, mikor is Álmos vezetésével egy olyan dinasztia érkezett ismét a Kárpátok peremére, mely Attilától származtatta magát, Kovrat családjához hasonlóan, sıt éppen a család folytatásaként. A honfoglalást követıen, a mai értelemben vett magyar nemzet kialakulásával egyidıben, az „avar” törzsmaradványok és az új, magyar-kabar törzsek összeolvadásával a kétféle hun hagyomány, a dinasztikus és a népi eredető: összeolvadt. Az avar jellegő népi emlékezés, amely Attila égisze alatt csak különféle harcok emlékét ırizte, amelyeknek ráadásul valójában már nem Attilához, hanem Kovrat fia Kuberhez (a „csabá”-nak, vagyis „bolyongó”-nak nevezett királyfihoz) volt köze, sokáig nem került lejegyzésre, szájhagyományként élt tovább. Az Attilától való leszármazás emlékét ırzı Árpád-dinasztia alatt azonban – éppen az uralkodócsalád hagyománya miatt – központi fontosságra emelkedett, s így olvadt bele a krónikákba, hun történet címen. Szerves részévé azonban ez az avar eredető népi emlékezés sohasem vált a dinasztia hagyományának, ezért nem kapcsolódott soha a Turul-mondához sem.

Megtette viszont ezt – érdekes módon – napjainkban, modern nyelvészeti vizsgálódások alapján Omeljan Pritsak, aki egészen más, a romantikus intuíciókhoz éppen nem hasonlító nyelvészeti fejtegetések útján állapította meg – felújítva Thierry egykori megjegyzését –, hogy Attila neve a keleti uralkodóknál szokásos úgynevezett „trónnév”, tehát

szimbólumot kifejezı megjelölés, és hatalma nagyságára utalva messze ömlı vizet jelent. Az uralkodók ugyanis uralmuk kezdetén elhagyták régi nevüket, s újat kezdtek használni, amely uralmuk természetét jelezte.

A modern kutatás tehát ismét abba az irányba mutat utat, hogy a Turul-monda vízmotívumával az álom eredeti értelmezését az Attila-hagyományba ágyazva láthassuk. Az álomfejtık – a sámánok –, ha a Turul nemzetséget egynek tartották Attila nemzetségével, nyilván úgy értelmezhettek, hogy a nemzetségi ıs álombéli megjelenése úrja életre hívja Attilának megtestesülését (reinkarnációját), aki más földre vezeti el népét, és dinasztiájának új hatalma ott növekszik naggyá.

ATTILA REMÉNYE: IRNIK ÉS A DINASZTIA

A józan, mítosztalanító történetkutatás, láttuk, nem tudott mit kezdeni

Emese álmával, mert gyanús mesének, esetleg utólag kitalált „igazolás”-nak tartotta, amely a kiváló, késıbbi Árpád-házi királyok sorát ezáltal kívánta mesterségesen életre hívott, csodás ködbe burkolni. Egészen bizonyos, hogy számosan akadtak uralkodók a történelem folyamán, akik valóban ilyen eszközökhöz folyamodtak, hatalmuk megszilárdítása érdekében. De régi korokról szólva, sohasem szabad elfelejtenünk azt a még nagyobb józanságra intı történetkutatói szemléletet, mely óvakodik attól, hogy a modern gondolkodás sémáit, a racionalisztikus logikát a mitikus korok világába visszavetítse. Emese álmával kapcsolatban azt kellett észrevennünk, hogy ısi, totemisztikus magból ered és sámánisztikus hitvilágtól kísért, de már jóval fejlettebb, ıstisztelı nemzetségi társadalom magasabb szintjén jelent meg.

Arra vonatkozóan, hogy ennek az Emese-korabeli álomfejtésnek, éppen a dinasztia sorsával kapcsolatos sámánisztikus jövendımondásnak már évszázadokkal korábban is voltak példái – vagy talán éppen egyenes elızményei –, erre egy hiteles történeti forrás áll rendelkezésünkre.

448-ban, Attila uralmának vége felé, mint ismeretes, Priszkosz rétor, a mővelt, görög írástudó, egy bizánci követség tagjaként, meglátogatta a hatalmas hun király udvarát, több napig vendége volt a keleti és nyugati római birodalmat egyképpen adóztató, rettegett uralkodónak, akinek uralma alá nemcsak a hunok és a velük hasonlatos életmódot folytató,

mongolos-törökös lovas népek, de germán törzsek is tartoztak. Priszkosz feljegyzéseket készített útjáról, amelyek, ha nem is egészükben, de töredékesen fennmaradtak. Ezek a töredékek azért érdekesek, mert nagyon tárgyilagosaknak tőnnek. Ezenkívül ritka is ez a felvilágosult önfegyelmet az antik idık hanyatlásával már egyre kevésbé ismerı korban. A hunokról beszámoló írások szerzıi – és ezt sem szabad elfelednünk, az Attilának alávetett germán népek fiai voltak, elsısorban a gót Jordanes – tehát emberileg érthetıen, de történeti forrásként nem mindig méltányolhatóan, a vérszomjas barbár egyoldalú képét festették meg, mind a mai napig ható érvénnyel Attiláról. Pedig Alarik germán vandáljai mellett – akiknek neve a pusztítások megjelölésére ugyancsak közmondásos lett-az Európát sarcoló, késıbbi normann öldöklések történeti ismeretében a hunok sem éppen „a legfeketébb ördögök” lehettek, fıleg Attila uralma alatt. Priszkosz leírása, mely a vendéglátó, és bizonyos „emberi” arcvonásokkal is rendelkezı Attiláról villant fel képet, több szempontból is tanulságos.

Egyrészt azért, mert hitelesen tudósít egy „istenített” légkörben élı uralkodó környezetérıl, a saját korában is kivételes tekintélytiszteletrıl, amelynek keretében a hódoltatott királyoktól körülvett Attila a bizánci követség elıtt, aranyat-ezüstöt, drágakövet bıségesen csillogtató lakomát rendezett. A fejedelmi pompa és a nagyvonalú vendéglátás közben kitőnıen ábrázolja a rettegés légkörét is, amely érthetıen megbéklyózta az alattvalókat, hiszen Attilára, mint egy istenre, még saját fiai sem mertek rátekinteni.

De Priszkosz azt is feljegyezte, hogy ez a „barbár” fejedelem a kifejtett pompa közepette puritán egyszerőségével tüntetett. Nemcsak ruhája volt egyszerő, de tányérja és evıeszközei is. És mint egy nagy iskolázottsága király, nem „alacsonyodon le” semmiféle érzelemnyilvánításra. Hallgatagon és komoran ült, még „udvari bolondjának” tréfáin sem nevetett, még csak nem is mosolygott. Lehet, hogy átlagon felüli diplomáciai érzék és érzékenység volt részérıl ez egy magasabb „illemtudás” – az embereket lenyőgözni akaró szándék jegyében. De az is lehet, hogy pusztán az „istenkirályság” ısöktıl örökölt pózának beidegzettsége. Priszkosz mégis észrevette rajta az „ember” vonásait. Megfigyelte, hogy a szoborszerő, fel nem oldódó arcon egyszerre a derő és megelégedettség fénye villant fel, mikor legifjabb, Irnik nevő fiára pillantott.

Ez annyira feltőnt neki, hogy egyik asztaltársától, egy görögül tudó huntól megérdeklıdte az okát. S a hun asztaltárs ekkor elbeszélte, hogy Irnik a legkedvesebb fia Attilának, mióta azt jósolták neki, hogy

dinasztiáját, ivadékait egyedül ez a fia fogja fenntartani és dicsıségben, további generációkban folytatni.

A történelem ismeretében pedig mi már tudjuk, amit Priszkosz, a „jóslat” fenntartója még nem tudhatott: valóban Irnik folytatta tovább Attila örökségét. Ha nem is egészen ugyanazon a területen és olyan nagy méretekben, de apjának halála után, a szétesı birodalom keleti részén, a Fekete-tenger környékén az onogur-bolgárok országának feje lett. Utódairól pedig, a mai napig fennmaradt egy görög nyelvő felirattekercsen az Imiktıl folytatódó királylista, mely eredetileg hengeres oszlopra – valószínőleg egy totemfa jellegő dinasztikus emlékmőre – vésett vázlatos nemzedékrendet tartalmaz. A felirat modern megfejtıje, Omeljan Pritsak kiderítette, hogy ez a Dulonak nevezett hun dinasztia nemzedékrendje. A feljegyzés tanúsága szerint Irnik halála után az ı birodalma is felbomlott, és egykori alattvalói az elıretörı avarok fennhatósága alá kerültek, de egyik kései ivadéka, Kovrat fejedelem (635-665) személyében ismét az Attila-dinasztia folytatódott. Ez a Kovrat sokban emlékeztetett Attilára. Bizáncban hosszabb idıt töltött túszként ifjúkorában, Hérakleiosz császár udvarában, akivel személyes jóviszonyba került. Hazatérve, leigázott népét sikerült felszabadítania a türkök uralma alól, és a bizánci császárral szövetségben politikáját a Kárpát-medence avarjai ellen is fordította. Ez a Kovrat volt az, aki a jelek szerint ısének, Attilának „örökségét” készült rendezni, igyekezvén Don-vidéki birodalmához csatolni a Kárpát-medence területét is. Az avarok ellenállásán azonban terve megbukott, halálával pedig birodalma is több részre szakadt, illetve kazár fennhatóság alá került. Figyelemre méltó, hogy Kovrat még 619-ben megkeresztelkedett Bizáncban, és alattvalói egy részét is keresztény hitre téríttette. Ez idıben tudunk onogur püspökségrıl is. Az onogurok pedig, Attila egykori alattvalói, a szabirokkal szövetségben egyesültek. A magyar követek pedig azt mondták Konstantin császár elıtt Bizáncban, hogy az ı népük régi neve hajdan – „erıs szabir” volt.

Amennyire nyilvánvaló tehát, hogy a Kárpát-medencében kialakuló magyarság egy részét a már itt lakó avar törzsek egészítették ki, annyira egyenes vonalúnak látszik, hogy Attila fia Irnik dinasztiájának uralma alatt húzódtak meg azok az „erıs szabirok” is, akik az onogurokkal egyesültek. És ha Kovrat maga nem, de negyedik fia – amint azt Szent Demeter közel egykorú, VII. századi anonim legendájából és Theophanes bizánci író mővébıl tudjuk, Kuber volt – eljutott Pannóniába, és szereplését „Csaba” néven a magyar krónikák hun történetében sejthetjük felfedezni.

A történelem tehát itt igazol egy korai jóslatot, amelyet Priszkosz Attila lakomáján feljegyzett. Bizonyos, hogy Irnik utódai jól ismerték és apáról fiúra gondosan örökítették ezt a jóslatot, amelynek tudata talán még külön ösztönözte is törekvéseiket uralmuk visszaszerzésére. S amikor ez ideig-óráig sikerült, úgy vélték, a jóslat beteljesedett.

A történetkutatónak pedig mindebbıl az a tanulság, hogy a történelem folyamata nemcsak a racionálisan megokolható eseményláncokat foglalja magába, hanem a mitikus képzeteket és jóslatokat is. A források kutatója, ha nem csatlakozik is a sámánjósok hivı közönségéhez, de éppen a józan meggondolások érdekében szem elıtt tartja, hogy Attila jósai – ha nem akarták a hatalmas uralkodó kegyeit elveszíteni – mindenképpen szükségesnek találhatták a hun dinasztia jövıjét legalább egyetlen, vékony fonálon, reményteljesnek festeni.

Hogy álomfejtésrıl volt-e szó Irnik jövendı szerepével kapcsolatban vagy nem, ma már nem tudhatjuk. Annyi azonban világos, hogy Emese álmának víziója az ilyen dinasztiajövıt ígérı, reménykeltı jóslatok közé tartozik. Az Irnik személyéhez főzıdı jövendölés és Álmos sorsának elırevetítése között éppolyan kapcsolat halvány körvonalai rajzolódnak ki, mint Attila trónneve – a messze özönlı víz – és az Emese ágyékából forrásozó, más földre kanyargó folyam képzete között.

Emese férje, Ugek vezér, mint a krónikák írják, olyan nemzetségbıl származott, mely Attilát tartotta ısének, tehát a jelek szerint Imiket és Kovratot is. A. Pannóniával kapcsolatos újrahódítás eszméje, az „örökség joga” éppúgy szállhatott apáról fiúra egy ıstisztelı, nemzetségi társadalom keretei között, mint magának a jóslatnak emléke, hogy Attila fia Irnik utódai „újból fel fognak emelkedni”.

A források gyér volta, töredékes természete nem engedi meg a történetkutatásnak, hogy e feltevéseket egyértelmően bizonyító erejőnek minısítse. De elegendı, ha annyit meg tud állapítani, hogy a történelem ismert tényei nem mondanak ellent annak, amit Álmos származásáról feltételezünk, valamint annak sem, hogy a Turul-monda és az Attila-hagyomány egy és ugyanazon képzettársításból ered.

ÁLMOS, A HÓDÍTÓ

A Turul-monda szövege, mint már említettük, észrevehetıen leegyszerősített, megkopott formában maradt ránk, és ezen Anonymus néhány színesítı, díszítı hozzáadása sem tudott lényegesen változtatni. A hiányosságot éppen az mutatja, hogy nincs benne világosan leírva az Álmos személyéhez főzıdı jóslat, csak homályos következtetésbıl olvashatjuk ki. Pedig az egész mondát éppen Álmos személye miatt jegyezték fel, és nyilvánvalóan akkor emelkedett igazi fontosságra, mikor ıt fejedelemmé választották.

Anonymusban tehát nem csupán a gesta „regényes” hajlamait érvényesítı írót kell észrevennünk, hanem a magyar történelmi hagyományok tudatos fenntartóját is, aki nem 'akarta, hogy elvesszen a honfoglalás vezérlı fejedelmének emléke, ı tartotta fenn Álmos alakjával kapcsolatban a titokzatos „szent” jelzıt, anélkül, hogy nagyobb teret akart volna biztosítani a kereszténység elıtti, pogány hagyományoknak. De ı volt az is, aki Bulcsú torzító tendenciájú, bizánci elıadásával szemben híven megırizte Álmos fejedelemségének nem csupán a tényét, hanem azokat a harcokat, katonai hódításokat is, melyeket ez az elsı fejedelem a „kunok” legyızése árán vívott ki. Anonymus elıadásából világosan kitőnik, hogy Álmos – útban a Kárpát-medence felé – tudatos, hódító fejedelem módjára viselkedett, állandóan növelve hatalmát, és mintegy igazolva azt a rendkívüli álmot, amely születését jelezte. A folyó más földre kanyargó útjában növekedett, „sokasodott”.

Anonymus hitelességét a tudományos irodalomban a legtöbb vád éppen azzal kapcsolatban érte, hogy mővében olyan népeket szerepeltet, melyek Álmos korában még nem is léteztek, illetve nem azon a földrajzi területen tartózkodtak, ahol a Névtelen Jegyzı szerepelteti ıket. Ekkor még mindig túlságosan nagy volt a Konstantin császár feljegyzéseinek hitelességébe vetett hit.

Legújabban azonban, hogy Konstantin mögül elıbukkant a saját, kabar népe érdekében buzgólkodó Bulcsú alakja, a császár feljegyzései már csak erıs kritikával használhatók. Ugyanakkor viszont Anonymus ismét nagyobb figyelmet érdemel. Az alaposabb vizsgálódás arra figyelmeztet, hogy az ı adatait sem kell teljesen elvetnünk, csak azért, mert Álmos idejében a késıbb fellépı kunokat szerepelteti. Mint ahogy azért sem kell merıben hitelét vesztettnek tartanunk, mén Erdélyben idı elıtt beszél a „vlach”-okról. A „vlach” népnevet ugyanis csak késıbb kapták meg a mai románok ısei, eredetileg egészen más pásztornépeket értettek rajta. Az újabb kutatások pedig már ismerik a bolgár uralom alatt élı és ostorok

eredető „blak” – azóta eltőnt – népet, amelyre Anonymus „vlach”-jai esetleg ráhangolhatók. (Rásonyi László.)

Kétségtelen, hogy a gestaíró nem volt modern forráskutató, és mint a krónikások általában, saját korának elnevezéseit alkalmazta nemegyszer, történeti elbeszélésében. Nagyon fontos azonban a mai forráskritikus számára, hogy csak a neveket – jelen esetben a népneveket – vegye gyanúba vagy vesse el, de ne dobja ki sietısen mindjárt az egész történetet is, melyet a régi író leír. A megfigyelhetı gyakorlat ugyanis az, hogy a középkori írók „történetietlensége”, „naivsága”, „kritikátlansága” nem abban nyilvánul meg elsısorban, hogy teljesen új „ötleteket” gyártanak, új eseményeket „agyainak ki”. Ehhez rendszerint a fantáziájuk sem elég nagy. A középkori írók, az évkönyvszerkesztık utódai készen kapott anyagból szeretnek meríteni, önállóságuk nem terjed messzire, hajlamosak új mőben is szóról szóra közölni a régi szövegeket. Ha tehát nyilvánvalóan téves adatot közölnek, ajánlatosabb elıbb más forrásokkal ellenırizni történeteik magvát és az eseményláncokat. Ilyenkor a hamis nevek alatt gyakran rábukkanhatunk eltemetett, valódi történetek megkövült rétegeire, amelyek ismét a történelem fényébe hozhatók.

Ez a fajta kutatási módszer láttat velünk a krónikák „hun történetének” egy részében is avar kori alapanyagot, a régészeti leletekkel és a Szent Demeter-legenda egyik szövegrészletével összevetve. Anonymus gestájában még több a kutatás lehetısége Álmos fejedelem útjának és a magyarság kazárokhoz való viszonyának kérdésében.

Amióta feltételezzük, hogy Sarkéi erıdjét 830-ban a kazár birodalom a magyarok ismétlıdı támadásai ellen építette védelmül, Konstantin császárnak a kazár függésrıl szóló elbeszélése nemcsak hogy szóba sem jöhet, hanem ez az adat arra is mutat, hogy a magyarok, már Almos gyermekkora idején, ellenséges viszonyban voltak a kazárokkal. Ezek után az is érthetı, hogy Anonymus nem beszél a kazár függésrıl. Nem „szépíti” az eseményeket, hanem a valóságnak megfelelıen írja le.

Mivel a bizánci adatokkal egyeztetni tudjuk, hogy a magyarok már támadó hadjáratokat folytathattak a kazár birodalom határai felé és Anonymus maga is beszámol – Álmos vezérlete alatt – egy idegen nép hódoltatásáról, akik a „kunok” semmiképpen nem lehettek, felmerül Konstantin elbeszélésébıl a kazárok közül „kiszakadó” kabarok ügye. Itt ugyan úgy olvassuk, hogy ez a kazár néptöredék „önként” csatlakozott a magyarokhoz. Ismerve már azonban Bulcsúnak a kabarok „elsı” törzseirıl és a „legbátrabb” mivoltukról szóló dicsekvéseit, itt is azzal kell számolnunk, hogy ez az „önkéntes” csatlakozás sem fedheti teljesen a

valóságot. Ha Anonymus kunjait a kabarokkal helyettesítjük be – és ezt a névcserét Gyırffy György már elıttünk feltételezte –, akkor a történet valósága úgy módosul, hogy a magyarok elıbb legyıztek egy kazár néprészt, és ezek csak e gyızelem után hódoltak meg „önként” a magyaroknak. Úgy, amint Anonymusnál, ha némileg kiszínezve is, de a történet lényege szerint megtaláljuk. Ebben az esetben abban sem kételkedünk, hogy a kabarok legyızése és meghódoltatása Álmos mőve volt. így aztán mélyebb indítékát kapjuk annak is, miért volt a kabar származású Bulcsú saját népe hódoltatójának irányában annyira elfogult és miért igyekezett jelentıségét csökkenteni.

Hasonló jellegő megerısítést találunk az orosz évkönyvekben is Anonymus adataira, mely szerint Álmos fejedelem magyarjai a Kárpát-medence felé vezetı útjukban Kievet is elfoglalták és birtokukban tartották, még a Rurik testvérek, a késıbbi orosz fejedelmi ház fellépése elıtt. Itt ugyan nem arról van szó, mintha a Nesztor Krónika is elbeszélné Kievnek a magyarok által való elfoglalását. De vannak a szövegnek helyei, amelyeket éppen egy orosz származású kutató, George Vernadsky vett észre. Ezek az utalások Álmos fejedelem korára vonatkoznak a kievi „magyar hegyrıl” és egy bizonyos Olma udvaráról és építkezéseirıl Kievben. Vernadsky Anonymust látja megerısítve Olma = Álmos kievi említésében. Igaz, a szovjet kutatók ezt az azonosítást nem látják megalapozottnak.

Bármennyire sok is a homály Álmos életének eseményei felett, s bármilyen mértékben akadnak is vitatható részei, annyi az eddigiekbıl kétségtelen, hogy nem ok nélkül maradt fenn a születését rendkívüli módon bejelentı Turul-monda. Látnunk kell, hogy a hagyományok nem keletkeznek indokolatlanul, még akkor sem, ha az idık folyamán túlszínezıdnek vagy torzulnak is. Jól meg kell különböztetnünk a dinasztia vagy a nép emlékezetében megırzött, tiszteletteljes, kegyelettıl indított múltba tekintést az olyan ravasz, hatásvadászó elgondolásoktól, amelyeket valamilyen gyakorlati cél elérése érdekében, elıre megfontolt megtévesztésül gondolnak ki.

A MAGYAR SZAKRÁLIS FEJEDELEMSÉG

Álmos származásának és születésének körülményei után most rátérünk arra a kérdésre: miféle hatalomhoz is jutott Árpád apja a magyarok fölött?

Kiindulásul ismét emlékeztetnünk kell a türkök egyik kagánjának kijelentésére: „Az égen és a földön és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember.”

A kagán a steppei népek rendszerében a fıkirály neve. Azé a méltóságé, amely a legmagasabb, és akinek senki sem parancsolhat.

Konstantin császárnak a magyar követek – nyilván Bulcsú – alapján tett feljegyzései itt is pontatlanok. Azt közli, hogy „Árpád elıtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt”, hanem „valamiféle vajdák voltak felettük”. Ezzel szemben áll viszont a korábbi keltezéső arab írók híradása, akik azt írják, hogy a magyaroknak két királya van. Az egyik – a magasabb méltóság – csak névlegesen uralkodik és kendének hívják, a másik pedig a gyula, akinek a gyakorlatban mindenki engedelmeskedik és ı vezeti a hadakat.

Konstantin híradásával már nem kell külön foglalkoznunk – ezeknek Bulcsú sugallta, Álmos-ellenes tendenciájára már rámutattunk. Annál fontosabbnak látszik az arab írók értesülése, akik kereskedelmi összeköttetéseik során a magyarokat maguk is ismerhették. Ennek következménye, hogy a náluk emlegetett magyar „kettıs királyság” kormányformájához már Róheim Géza is fontos következtetéseket főzött. A kende uralkodásának névlegességébıl úgy gondolta, hogy épp ez a névlegesség bizonyítja: a kende a magyarok szakrális tiszteletben álló uralkodója volt.

A névleges uralkodásnak a szakralitással való egybefőzése eléggé elterjedt az általános, nemzetközi irodalomban. Valóban számtalan példát ismerünk arra, hogy a népek legfıbb uralkodóját a vallásos jellegő tisztelet olyan magasságba és visszavonultságba emelte, illetve szorította, hogy minden gyakorlati hatalomtól megfosztva a melléje rendelt második méltóság, az „alkirály”: a hadak fıparancsnoka rendelkezett helyette.

A kérdés csak az, hogy kivétel nélkül minden esetben ez volt-e a helyzet?

Elég csak olyan egyéniségre, mint Attilára gondolnunk. A források mindenhol kiemelik, hogy a hunok legalább annyira „isteni”-nek tartották uralkodójukat, mint a görögök – természetesen más alapon –, de lényegében mégis csak istenítve a bizánci császárt. Priszkosz írja, hogy éppen ezért a követjárás alkalmával csaknem súlyossá váló összeütközés történt hunok és bizánciak között. Attila, aki magát „Isten ostorának” és „Isten kardja” birtokosának tartotta, nem ismervén urat maga fölött,

kevélyen ırködött méltóságán – de egyáltalán nem volt háttérbe szorított, „visszavonult” fejedelem, aki helyett mások intézkedtek volna. Az ügyek intézését saját maga tartotta kezében.

A szakrális „bábkirályokról” szóló adatokat éppen ezért óvatosabban kell kezelnünk. A gyakorlati hatalomból kiszorított uralkodó valószínőleg csak a hanyatló fázisát képviselte az elhivatott „istenkirályság” korszakának. Az ilyen „istenkirályok” kizárólag a kiváló ıs, az istenfi emlékének tiszteletébıl éltek, nem is rendelkezve személyes, kiváló képességekkel. Olyan uralkodók ellenben, mint a tetterıs, birodalmat szervezı Attila, vagy akár az avar Baján kagán a késıbbiek során, vagy az onogur Kovrat fejedelem, a legfıbb hatalmat nem adták ki a kezükbıl. A kazár kagánról viszont tudjuk, hogy a nyugati türk fejedelmek utódjaként – ilyen szakrális bábkirályként élt.

Róheim, és ebben hozzá csatlakozva Gyırffy, az arab íróknak a kazár kagánról és a magyarok „kettıs királyságáról” szóló értesüléseibıl merítettek, amikor a honfoglalás elıtti idıkben a magyarok fıkirályát a névlegesen uralkodó kendében látták.

Csakhogy az arab írók feljegyzései pontosíthatóak. Míg Ibn Ruszta és Gardízí, Dzsajhani és Al Dzsarmi elveszett régebbi munkái nyomán írtak a magyar kendérıl és gyuláról, addig a másik arab szerzı, Ibn Fadlan négy méltóságról ír a kazárokkal kapcsolatban. İ is megemlíti a kendét, méghozzá mint kazár helytartói méltóságot, de a szakrálisan tisztelt kagán után, még csak nem is az elsı helyen. Ebbıl világosan kitőnik, hogy a kazároknál a kende tisztsége nem volt szakrális fıméltóság.

De az arab írók a magyar kendérıl sem állítják, hogy szakrális tiszteletben állt volna, csak annyit írnak, hogy uralma névleges. Semmi adatunk nincs arról, hogy bármelyik steppei nép „kendének” nevezte volna fıkirályát. Ezt a méltóságot kán vagy kagán néven említik. A kínai évkönyvek pedig – amelyeknek szerzıi sokkal behatóbban ismerték e steppei népeket, már az ázsiai hunokat is, akiknek kormányrendszere a jelek szerint mintául szolgált a többi, harcos lovas nép számára, azt írják, hogy a szakrális tiszteletben álló kagán helyett a ténylegesen hatalmat gyakorló fıméltóságok között mindig ott volt a trónörökös, a kagán fia vagy unokaöccse, aki a dinasztiát képviseli. Türk példánk is van arra, hogy a „szent” kagán helyett öccse és annak fia vezette a hadakat.

A magyarokról szóló elsı ilyen természető híradások is ehhez hasonlítanak. Bizánci írók szerint, amikor Árpád és Kurszán idegen követeket fogadtak, egyidejőleg már hadvezéri tisztet viselt Árpád fia is,

Levente. Mindez akkor, amikor Álmos, a visszavonult fejedelem még életben volt: tehát 894-ben.

Míg ez az Árpád-dinasztiáról szóló bizánci adat pontosan évhez köthetı – mégpedig a bolgár hadjárat évéhez –, addig az arab-perzsa írók értesüléseinek idıpontja bizonytalan. Czeglédy Károly megállapította ugyan, hogy a bolgárokat már kereszténynek írják le, és ez mindenképpen 864 utáni értesülésekre vall. Elgondolkoztató azonban véleményem szerint az, hogy ezek az arab írók, akik még a IX. század elsı évtizedeiben élt Ál Dzsarmit másolták, Dzsajhani közvetítésével, a brit nép kormányformájáról olyan régi adatokat közöltek, melyek még a 827. év elıtti idıkbıl valók. Ilyen körülmények között nem látszik valószínőnek, hogy a magyar kormányformák adatai frissebbek lennének. Tudjuk, hogy az arabok közül még a Szent László korában élı Al Bakri is szorgalmasan másolta régi forrásait, tudomást nem véve a magyarok keresztény királyságáról és Karoling-mintára alakult udvari rendjérıl, még mindig a kende és a gyula méltóságát emlegetve.

Egészen más a helyzet azonban Ibn Fadlan adataival, aki a IX. század elején személyesen utazott Kazária vidékén, és értesülései nem másod- vagy harmadkézbıl valók. Szerinte a kazároknál csak harmadik méltóságrendben következik a kende(r) kagán. A harcos lovas népek gyakorlatának megfelelıen ezek a másod-harmadrangú méltóságok seregvezéreket jelentettek, sorrendjüknek megfelelıen a hozzájuk csatlakozott vagy hódoltatott népek törzsei fölött. A szakrális méltóságú kazár kagán mellett ilyen csatlakozott nép fölötti vezérséget, helytartóságot jelentett a kazár kormányszervezetben a kende. S ha ezt az arab írók tanúsága szerint a magyarok „névlegesen” átvették, ık, akik valaha kazár fennhatóság alá tartoztak – a névlegessé válással csak az egykori kazár helytartó tisztének eljelentéktelenedését fejezhették ki. Az arab leírás tehát még nem szakrális vezetés alatt írja le a magyarokat. Kormányformájuk, miután fejedelmet választottak, hiteles bizánci forrásból következıen nem „kettıs” hanem „hármas” tagozódású volt, régi türk példák szerint. Bulcsú maga is az ország „harmadik” fejedelmének mondta magát Bizáncban, és ebben hihetünk is neki, ez könnyen ellenırizhetı, abban az idıben jelenkori állítás volt.

Egyéb külföldi forrást hiába keresnénk a magyar központi hatalom – a fejedelemség – megalakulásáról. Ez belsı ügy volt, és mivel a magyarok ekkor még nem foglalták el a Kárpát-medencét, nem játszottak olyan fontos szerepet, hogy az európai kultúra akkori kizárólagos képviselıi, a görög-latin népek írói, diplomatái alaposabban megfigyelhették volna ıket.

Ez lehet az oka annak is, hogy a távolabb élı arabok, részben régi, részben átmeneti állapotban írták le ıket, a kazároktól már elszakadva, független népként, de a Kazáriától örökölt harmadrangú kendehelytartóságnak az elszakadás és nem a szakralitás miatt névleges, de még létezı fınöksége alatt. Ezek az arab adatok azonban keverednek újabb megfigyelésekkel is: hiszen nemcsak független népként írják le a magyarokat, de arról is szólnak, hogy ismerik a földmővelést és szántóföldjeik vannak, a környezı szláv népeken pedig uralkodnak. Hiszen ugyanolyan nagy gondot fordítottak a hadrendre, mint a bolgárok, írta róluk még Bölcs Leó bizánci császár is, Konstantin apja. Ezekben a görög szövegekben a magyarok még „türk” néven szerepelnek. A gyorsan alakuló, mindig új és új törzsszövetséget alkotó, és ennek megfelelıen új és új neveket felvevı nemzetségi társadalmakból összetett népeknek következetes, állandó elnevezését még sokáig hiába keressük, fıleg a bizánci irodalmi stílus toposzokat kedvelı gyakorlata miatt. Ezért is olyan nehéz ıket nyomon követni a forrásokban.

A „türk” elnevezés azonban nem véletlen. Hiszen utaltunk már arra, hogy azok az „erıs szabirok”, akiktıl a magyar követek még 948-ban is származtatták magukat, az onogurokkal keveredve jutottak türk, majd kazár uralom alá. És mivel a kazárok is a türkök közül váltak ki, a türk méltóságszervezet adatai – más források hiányában – irányt mutathatnak számunkra abban a vizsgálódásban, milyen eszmevilág és milyen gyakorlati feladat jegyében alakulhatott ki az a magyar központi hatalom, a „szent fejedelemség”, amelynek Álmos, hagyományaink szerint – a kiválasztottja volt.

A szakrális király „félisten”. A hit, amely személyéhez kapcsolódik, lényege szerint abban áll, hogy nem tekintik egészen földi halandónak. Meghalhat ugyan, sıt meg is ölik: de éppen megöletésének áldozatjellege ahhoz a hithez kapcsolódik, hogy lényében „isteni hasonlóság” van, s e hasonlóság birtokában tér a szellemvilágba vissza, ahonnét tulajdonképpen származott.

Természetesen ez a hit az egyes népcsoportok társadalmi és mőveltségi állapota szerint igen sokféle színezető, az isteni hasonlóság eszméje azonban a szakrális király idea minden ismert változatában kimutatható, így a steppei lovasnomádok kultúrkörében is.

A türk birodalom uralkodóinak eszméjérıl az orkhoni feliratok egyes szavai világosítanak fel bennünket, a VIII. századból. Figyelemre méltó, hogy ez volt az a birodalom, amelynek keretében a magyarság is élt, mielıtt függetlenné lett volna. De fennmaradtak a IX. század elejérıl a

dunai bolgár kánok feliratai is, akik az Árpádokkal rokon, ugyancsak Attila-hagyományú dinasztia szellemi örökösei voltak. Hasonlítsuk össze e feliratoknak a fejedelmi hatalom eredetét és természetét értelmezı kifejezéseit:

ORKHONI FELIRATOK 1) …az ember fia mind arra

teremtetett, hogy meghaljon, mikor az Ég az idıt kijelöli számára …

2) Az Ég rendelésébıl, s mert így kívánta az én jósorsom, kagán lettem.

3) Én, az Ég-Istenhez hasonló, az Égtıl született türk Bilge kagán…

TIRNOVÓI FELIRATOK 1) …az ember, ha derékul él is

meghal, s más születik… 2) Omurtag kán üvgi a földön,

ahol született, az Istentıl behelyezett fejedelem…

MADARAI FELIRATOK 3) Az Istentıl behelyezett,

Istenhez hasonló Malamir kán.

Ami ebben az összehasonlításban a legfeltőnıbb, az „isteni hasonlóság”

gondolatának mint az uralkodói eszme magjának szívóssága. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a három felirat mennyire más körülmények között keletkezett, s milyen eltérı életviszonyok között. Az orkhoni feliratok az ısi, lovasnomád kultúrkörben születtek, a steppéken, a keleti türk birodalomnak inkább Kínához, mint Európához közel álló területén. A tirnovói és madarai feliratok pedig a dunai Bulgáriában, a keresztény Bizánc szomszédságában és annak hatásától megérintve, városlakó, letelepült életformában.

Mégis, tévedés lenne a feliratok mondanivalóját eltérınek tartani, és azt hinni, hogy Omurtag kán földi születésének kihangsúlyozása „reálisabb” elképzelést takar. A születés és a halál földi törvényszerőségeit valamennyi felirat ismeri. Az orkhoni felirat Bilge kagánja sem azt mondja, hogy az „Égben”, hanem az „Égtıl” született, ami nagy különbség. Az „Égtıl való születés”, mint ı maga értelmezi, az isteni hasonlóságot jelenti. Ugyanezt mondja el magáról a bolgár Malamir kán is, ami világossá teszi azt, hogy az „Istentıl behelyezett fejedelem” kifejezést sem a nyugat-európai, keresztény tan istenkegyelmiségi eszméje szerint kell felfognunk, hanem az ısi, pogány szakrális értelemben: az istenhez való hasonlóság eszméjében.

Ha ez az eszme az egymástól oly eltérı kulturális és társadalmi viszonyok között élı keleti türkök és dunai bolgárok között még egy évszázadnyi távolságban sem változott meg, úgy bizonyosra vehetjük,

hogy a türk-kazár méltóságrendszert átvevı, IX. századi magyarság sem gondolkodott másképpen a fejedelmi eszmét illetıen. A Turul-monda mítoszával értelmezve Álmos alakját is „égtıl születettnek”, isteni hasonlóságúnak fogta fel. A szakrális királyeszme lényege pedig éppen ebben az isteni hasonlóságban rejlik.

A KARIZMA A szakralitással azonban még korántsem merül ki az uralkodás eszméje.

Hiszen ez csupán csak az intézménynek és megszemélyesítıjének természetére, állapotára vonatkozik. E passzív vonatkozáshoz azonban tartozik egy aktív pólus is: a hatalom gyakorlásának célja és feladata. Tehát gyakorlati irányulású cselekvés, valami kötelesség elvégzése, amely magának az uralomnak ad létjogosultságot és értelmet.

E feladat elvégzése nem következik önként a szakrális állapotból, amely nem egyéb, mint személytelen, vérségi örökség. Az uralkodásra való képességet, a hivatásra való személyes alkalmasságot a karizma ereje adja.

A karizmatikus uralkodás eszméjével fıként a német mővelıdéstörténeti iskola foglalkozott sokat már a század elején, és az istenkegyelmiség (Gottes-gnadentum) kifejezést alkalmazta rá. Ezt a szóhasználatot a harmincas évek magyar történetírása is aggály nélkül átvette (Deér József), nem gondolva arra, hogy a meg nem felelı kifejezés használata fogalomzavarhoz vezethet. Az „Isteni kegyelem” fogalma ugyanis jellegzetesen keresztény tanítás, amely a pogány szakralitás-fogalommal éles ellentétben áll. A keresztény tanítás szerint a kegyelem isteni ajándék a halandó földi ember számára, amelynek segítségével kijelölt hivatását teljesíteni tudja. Ilyen értelemben tehát alkalmasságra képesítı karizma.

Egészen más jellegő azonban a pogány gondolat. Itt is beszélhetünk ugyan karizmáról, hivatásra képesítı isteni erırıl, csakhogy ez nem kegyelmi ajándékként érkezik a kiválasztott számára, hanem logikus következménye „isteni hasonlóságának”, tehát „égi származásból” ered. A lényében rejlı isteni rész a pogány karizmatikust élesen elválasztja a többi, földi halandótól, hiszen a mitikus hitben félig egy más létmódba helyezi.

Könnyő felismerni, hogy ez a pogány karizma, amely a szakralitás alapján áll, merıben irracionális képzet, hiszen az evilági és túlvilági lét

között nem ismer éles határvonalat. Annál élesebb különbséget tesz azonban a kiválasztott (szakrális) és a nem kiválasztott (profán) ember között. A keresztény tanítás ezzel szemben, minden misztikus vonatkozása mellett is, erısebben kötıdik a realitáshoz, mikor az isteni és emberi létmódot választja szét élesen, ugyanakkor ember és ember – mint Istentıl különbözı földi halandók között – nem lát lényeges különbséget. A kiválasztás is csak isteni kegyelmi ajándék, amely az ember létmódját nem alakítja át.

A két eszme különbsége természetesen nemcsak a teóriában, hanem a belıle következı gyakorlatban is lényeges. Az isteni kegyelem alapján uralkodó fejedelem személye szerint felelıs feladatának teljesítéséért, karizmájának felhasználásáért Istennek. A pogány, szakrális uralkodó ellenben, mivel maga is része az istenségnek, nem tartozik felelısséggel senkinek. Tehát korlátlan úr.

Karizmatikus uralkodó eszerint lehet keresztény is, pogány is. „Istenkegyelmiségi” eszme alapján álló uralkodó azonban csak keresztény lehet, és ezért téves a pogány szakralitás karizmáját, a korlátlan uralkodást „istenkegyelmiségi eszmének” nevezni.

Kétségtelen, hogy a keresztény, európai királyeszme sem szabadult meg soha a pogány szakralitás-képzetektıl, és e motívumok, különösen a hatalom korláttalanságának kiépítésében játszottak fontos, bár leplezett szerepet. A steppei lovasnomád kultúrkör örökösei, az elsı fejedelem-választó magyarok azonban a fejlıdés fáziskülönbségeinek megfelelıen, még azok között a képzetek között éltek, amelyek valaha az egész emberiségre jellemzıek voltak.

Arról természetesen, adatok híján, nem bocsátkozhatunk találgatásokba, hogy Álmos hatalma mennyire volt korlátlan, illetve korlátozott, csak az az egy bizonyos, hogy uralmának szakrális, tehát földöntúli hátterő tekintélye volt.

A steppei népek uralkodóiról a rendelkezésünkre álló adatok mind azt mutatják, hogy a fejedelmi karizma lényege egy-egy nép, birodalom megszervezése, annak állandó együtt tartása, kormányzása, megvédése, és újabb hódítások végrehajtása volt.

Ezek az uralkodók szokásszerő feladatai, de földön túlra is érvényes, kozmikus háttérrel. A keleti türk Kül-tegin, az orkhoni feliratokban így beszél errıl: „ …fent a türk Ég, és a szent türk Föld-Víz határozott. Felemelte atyámat, Elteris kagánt … hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy új nép legyen … ıseim törvénye szerint megszervezte és új életre keltette a népet … mely rabszolgává lett…”

A keleti türk uralkodó, Elteris kagán karizmája tehát arra való volt, hogy a kínai császár alattvalóivá süllyedt, egykor szabad türköket újból megajándékozza egy függetlenné lett országgal, amely csak a kagáni méltóság újraszervezésével vált lehetıvé. Errıl az utóbbi motívumról ugyanott, Tonjokuk felirata beszél: „ … hétszáz ember vezetıje, közülük a legnagyobb a sad volt. Álljatok mellém! – mondta … bíztattam, hogy kagán legyen. Elteris kagán akarok lenni…”

így ment tehát végbe a kínai befolyástól újra függetlenített, keleti türk birodalom megszervezése. A „türk Ég” elhatározásából Elteris, a sad, a régi türk uralkodók ivadéka, újra felemelte népét, és vele a családjában megszakadt címet, a kagáni méltóságot. A kagáni, tehát a fıfejedelmi rang jelentette egyben az uralkodó személyének „megszentelıdését”, szakrálissá válását is.

A fıfejedelem: a kagán, vagy a kán léte tehát minden jel szerint a nép idegen uralomtól való függetlenségének biztosítéka. Ugyancsak az orkhoni feliratokban olvassuk ezeket a mondatokat: „A türk nép … a kínaiak uralma alatt volt, a türk népnek akkor nem volt kánja. Utóbb elszakadt a kínaiaktól és saját kánt választott. De kánját letéve, újra a kínaiak alattvalója lett. Akkor az Ég így szólott: »Kánt adtam neked, de kánodat elhagyva, alattvalóvá lettél.« S e behódolás miatt az Ég elpusztította ıket. A türk nép meghalt, elpusztult, semmivé lett. A türk nép helyén semmi szervezet nem maradt.”

A fıfejedelem léte tehát a „szervezet”, a rend jele. A rend pedig csak akkor érvényes, ha mentes az idegen befolyástól, vagyis a meghódolástól, a szolgaságtól. Csak így remélhetik az Ég helyeslését és oltalmát is, mivel a földi rendnek a kozmikus, égi rendet kell tükröznie, és a fejedelmi méltóság e felfogásban voltaképpen erre: az égi rendnek földi tükröztetésére való.

Álmos is ezt tette, mikor a magyarságot a fıfejedelmi hatalom kiépítésével megszervezte, és mint szakrális tiszteletben álló személy, az „ég fia”, népét új hazába vezette.

AZ ÁLDOZATI SZEMÉLY

A király szakralitása, emberfeletti tiszteletben tartása azonban nem csupán dicsıségbıl és fénybıl állott. Végsı következésében tragikus mélységbe torkollott.

A „szentként” tisztelt királyt alattvalói feláldozták, ha ideje letelt, vagy ha a népet valamilyen természeti katasztrófa, éhínség, szárazság érte. De feláldozhatták akkor is, ha súlyos veszteséget okozó ellenséges pusztítás érte a népet.

A szokások ebben a tekintetben különfélék voltak. Tudjuk, hogy a kazároknál csak elıre meghatározott ideig uralkodhatott a szakrális király. Megválasztásakor zsinórral fojtogatták – ilyen adatunk is van – és közben kérdezgették, hány évig akar uralkodni. Amit a fojtogatástól félönkívületi állapotában mondott, az a szám döntötte el a sorsát. Elıbb meghalhatott, de késıbb nem. Ha az általa mondott évek leteltek, feláldozták, mert úgy hitték, megszőnt a varázsereje. Más népeknél a férfierıhöz kötötték a király életidejét, és a feleségektıl nyert információ szerint ütött végórája.

Maga a képzet, hogy a királyt meg kell ölni – eredetében megint egyetemes, minden népnél jellegzetesnek mondható hajlandóságra vezethetı vissza: az áldozatbemutatásra.

Az áldozatbemutatás vallási szertartás, és jelentıségében párhuzamos az álommal és az elragadtatással: érintkezés a földöntúli, a szelleminek vagy isteninek hitt világgal. Míg azonban az álomban egy „önkéntelen” és „odaátról” jövı személyes kiválasztás érvényesül, amely ég-föld közötti közvetítı kapcsolatot biztosít, az áldozatbemutatás ellenkezı irányulású. Az áldozatot a földön élı hivık mutatják be engesztelésül annak az istenségnek, amelynek magasabb rendő létében hisznek. Az áldozatbemutatás tehát mindig feltételez valami bőnt is, valamilyen emberek által elkövetett vétket, amelyet jóvá kell tenni.

A különbözı ismert, vagy felkutatott vallási mítoszokban meg is találjuk többnyire az emberi bőnbeesés emlékét, fogalmát. Az ezzel kapcsolatos képzetek is igen változóak az egyes népek kulturális fejlettségi foka szerint. A primitív szellemhit, a mágia „bőn” fogalma alacsonyabb rendő. Az egyéniség szerepe éppoly homályos benne, mint a társadalomé. Magas kultúrfokon azonban az egyén és társadalom felelıssége kölcsönhatásba lép. Ok és okozati viszony létesül, de nem a logika, hanem a mágikus következetesség, vagy a mitikus látásmód szerint. A királyölés indítékai is eszerint különböznek.

A mágikus logika indokolhatja például a király személyes felelısségét, primitív fokon a férfierıtıl, vagy elemi csapásoktól függıen. A vesztett csatákhoz való kötıdés már magasabb kultúrszinten is megmaradhat,

különösen olyan népeknél, ahol a harc élethivatás, és a nép sorsával áll összefüggésben. Ilyen nyomokra bukkanhatunk a hunoknál is. Ezekre a csatákhoz, hódításokhoz főzıdı mágikus gyökerekre figyelmeztet bennünket az a feljegyzés is, amely szerint maga az „isteni kiválasztottnak” hitt Attila is babonás. Nagy fontosságot tulajdonít csata elıtt a jósjeleknek, és soha nem tesz semmi nagyobb vállalkozást papjainak meghallgatása nélkül.

De Attilánál sem valamilyen különleges „hun szokás” ez. Ha Livius történeti könyveit tanulmányozzuk, olvashatjuk, hogy a régi rómaiak ugyanilyen „babonásak” voltak, ugyanúgy figyelték a madarak röptét, a feláldozott állatok belsı részeit és egyéb jósjeleket.

A király feláldozásának szertartása legmagasabb szintő összeköttetéseit azonban tulajdonképpen akkor nyeri, amikor a népért bemutatott, egyetemes jellegő áldozattá válik. A „bőnbak” itt egyszerre megelevenedik, emberi személlyé lép elı, de csak azért, hogy meghalhasson. Ismeretes, hogy állatáldozatok esetében egyes népek a kijelölt állatra, kecskebakra „ruházták át” saját vétkeiket, ezért nevezték el „bőnbak”-nak. A bőnbak feláldozásával pedig az istenség színe elıtt – úgy vélték – lemosták magukról a vétkeket.

A szakrális király a legmagasabb értelemben felfogott „bőnbak”. Egy olyan kiválasztott személy, akire ráruházhatok az összes bőnök, nemcsak a maga, de a mások, az alattvalók vétkei is.

Ezt a gondolatmenetet követve, megint elérkeztünk a kiinduláshoz, az álomhoz, az elragadtatáshoz. Hiszen igazi áldozatbemutatás, az istenségnek tetszı áldozat csak olyan személy feláldozásával mehet végbe, aki az istenség elıtt kedves. Ennek az istenség elıtti „kedvességnek” jele a karizma, az isteni kegyelem. A szakrális királyság megvilágításában pedig – ez az álomban kezdıdı kiválasztás nemcsak a dicsıségre és a fényes életpályára való kijelölést jelentheti, hanem a tragikus véget is: az áldozatra való kiválasztottságot is.

Az összes vallások között legtisztábban és legmagasabb rendő módon a kiválasztottságnak örvendetes és tragikus összefüggését a keresztény hit: Jézus Krisztusnak születése, élete és halála fejezi ki. Itt már nem is egyszerő emberi személyrıl, egyszerő „emberi királyról” van szó a hit értelmében, hanem olyan személyrıl, aki Isten fiaként maga is Isten, és azért születik meg emberként is, hogy fájdalmas halálával megválthassa az emberiséget, ı, aki egyszerre isteni és emberi személy, lehet csak elég magas rendő áldozat ahhoz, hogy halálát a világot teremtı és azt fenntartó istenség elfogadja és a bőnbánó emberiség vétkeit eltörölje.

Álmos népének hitében keresztény meggondolásokról természetesen nem lehet szó. De a földöntúli világ felé való nyitottság, amely Emese álmával kezdıdött, alkalmas volt arra, hogy késıbb, a kereszténység évszázadaiban, a magát „szent királyok nemzetségének” nevezı Árpád-ház Álmos alakjában valami elıképszerő ıst sejtessen, ha csak nagyon halványan és kevéssé tudatosan is, a leszármazókban és az alattvalókban.

Abban a formában, hogy Álmosnak a szakrális fejedelemnek – miután betöltötte népe életében a maga karizmáját – áldozattá kellett válnia.

Mint ahogy a keresztény hit szerint a szenteknek és vértanúknak Jézus Krisztus áldozatteljes életét kell mintának tekinteniük és ismételniük, az elıtte élı áldozatok pedig „elıképek” voltak, Álmos életét is ilyen – a kereszténység felvételét megelızı elıképjellegő példának tarthatnánk.

Származása éppoly rendkívüli volt, mint halála, mikor az új haza határára érkezve, a Kárpát-medence peremén „megölték” alattvalói, hogy „ne mehessen be Pannóniába”. A szakrális fejedelem ezzel betöltötte karizmáját népe életében: miután megszervezte és új hazába vezette a magyarságot, áldozattá kellett válnia. Az ısi hit úgy gondolta, hogy az istenséghez visszatérı varázsereje az ég kozmikus gyújtópontjában megsokszorozódva, mint igazi égi apának oltalma, most már korlátok nélkül árad ki szüntelenül a századok folyamán utódaira és az általa megszervezett, egész népre.

IRODALMI TÁJÉKOZTATÓ Az Álmos -fejedelem történetére vonatkozó források szövegkiadásai: Anonymus: Gesta Ungarorum. Lásd: Scriptores rerum Hungaricarum

(szerk. Szentpétery Imre], Budapest 1938.1. vol. A Turul-monda: 38.1. További részek Álmosról: 39-52.1.

Kézai Simon: Gesta Ungarorum. Ugyanott, 152. 1. Budai és Képes Krónika a variánsszövegekbıl a Turul-mondára és

Álmos halálára: uo. 284-285, 287.1. Zágrábi-Váradi Krónika: uo. 206. 1. Az arab és a bizánci írók szemelvényei a magyar gestákkal és

krónikákkal együtt magyar fordításban, lásd: A magyar honfoglalás kútfıi (szerk. Pauler GyulaSzilágyi Sándor),

Budapest 1900. Újabban: A magyarok elıdeirıl és a honfoglalásról (szerk.

Gyırffy György), Budapest 1958. (A Zágrábi-Váradi Krónika szövege még nincs magyarra fordítva.)

VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár mővének görög-magyar szövegő kritikai kiadása: A birodalom kormányzása. (Szerk. Moravcsik Gyula), Budapest 1950.

A hun-türk méltóságszervezetrıl:/./. M. de Groot: Die Hunnen dér vorchristlichen Zeit. Berlin-Leipzig 1921. A kínai évkönyvek fontos adatait lásd Édouard Chavannes: Documents sur les Tou-kioue occidentaux, Paris 1900.

Attila leszármazóiról az óbolgár királylajstrom kiadásával: Omeljan Pritsak: Die bulgarische Fürstenliste und die Sprache dér Protobulgaren, Wiesbaden 1955. Attila nevérıl legújabban ugyanı: Dér Titel Attila. Festschrift f őr Max Vasmer, Wiesbaden 1956.

Az Árpád-kor összes forráshelyeinek győjteménye bı szövegközlésekben: Catalogus fontium históriáé Hungáriáé (szerk. Gombos Ferenc Albin), Budapest 1937-1938.1-III. töm. Index: IV. Bp. 1943.

A fıbb irodalmat az alábbiakban betőrendben adjuk, azzal a megjegyzéssel, hogy a részletesebb bibliográfia e mővek hivatkozásaiban található:

Bonfini, Antonius: Rerum Ungaricarum decades. Basileae (Basel) 1568. (Sambucus-kiadás.)

Czeglédy Károly: A mohamedán források. A magyarság ıstörténete, (szerk. Ligeti L.), Budapest 1943.

Czeglédy Károly: A IX. századi magyar történelem fıbb kérdései. – (Magyar Nyelv, 1945. évf.)

Czeglédy Károly: A kangarok (besenyık) a VI. századi szír forrásokban. – A Magyar Tud. Akadémia I. Oszt. Közleményei, 1954. évf.

Desericzky,Josephus Innocentius: De initüs ét majoribus Hungarorum commentaria. Buda-Pest, 17481760.1-V. töm. Idézett hely: IV. töm 144-145 p.

Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén. Budapest 1960. Diószegi Vilmos: A sámánizmus. Budapest 1962. Dümmerth Dezsı: Álmos fejedelem mítosza és valósága. – Filológiai

Közlöny, 1971. évf. Dümmerth Dezsı: A magyar fejedelemség keletkezése és eszmevilága. –

Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 1972. Budapest 1973. Dümmerth Dezsı: Az Árpádok nyomában. (3. jav. kiad.) Budapest 1981. Frazer, J. G.: The Golden Bough. (3. kiad.) 19071913.

Freud, Siegmund: Totem und Tabu. Wien 1913. Gyóni Mátyás: Kalizok, kazárok, kabarok, magyarok. – Magyar Nyelv,

1938. évf. Gyırffy György: Krónikáink és a magyar ıstörténet. Budapest 1948. Gyırffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetérıl: Kurszán és

Kurszán vára. Budapest 1959. Gyırffy György: Anonymus Gesta Hungarorumának kora és

hitelessége. – Irodalomtörténeti Közlemények, 1970. évf. Harva, Uno: Die religiösen Vorstellungen deraltaischen Völker.

Helsinki, 1938. Hóman Bálint (Szekfő Gyula): Magyar történet. I. köt. Budapest 1928.

(6. kiad. Bp. 1939.) Az idézett hely a Turul mondáról: I. 70-721. Inchofer, Aíelchior: Annales ecclesiastici regni Hungáriáé. Roma,

1644.1. töm. (2. kiad.: Pozsony, 17951797.1-IV. töm.) Kern, Fritz: Gottesgnadentum und Widerstandsrecht imfrühen

Aíittelalter. (2. kiad.) München-Köln 1954. La regalita sacra. Leiden 1959. (Tanulmánykötet a szakrális

királyságról. Az 1955. évi római vallástörténeti kongresszus anyaga.) László Gyula: A zempléni honfoglalás-kori vezérsírról. (Archaeológiai

Értesítı, 1976 évf. 79-85.1.) László Gyula: A „kettıs honfoglalás”. Budapest 1978. László Gyula: ıstörténetünkÁBudapest 1983. Malinowski. B.: Myth in Primitive Psychology. London 1926. Marquart, Joseph: Osteuropáische und ostasiatische Streifzüge. Leipzig

1903. Pray, Georgius: Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum …

Vindobonae 1761. Priszkosz rétor töredékei. Lásd: Boor, C.: Excerpta delegationibus.

Berlin 1903. Magyarul: Szemelvények Priszkosz rétor töredékeibıl. Budapest 1904.

Róheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a Turul-monda. – Ethnographia, 1917. évf. Újabban megjelent Róheim Géza: „Bővös tükör” c. kötetében. Bp. 1984. 127-252. lap.

Thierry, Amadé: Attila-tanulmányok. Pest 1864. Timon, Sámuel: Imago antiqua Hungáriáé … Cassoviae 1733. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép. - Századok, 1974. évf. Vernadsky, George – Ferdinandy, Michael: Studien zőr ungarischen

Frühgeschichte. München 1957.

Wundt, Wilhelm: Elemente dér Völkerpsychologie. Leipzig, 1921. (Idézett hely: 190.1.)

FÜGGELÉK Az Annalista Saxo és Widukind krónikájának párhuzamos szövege az

avarokról és magyarokról, a X. századból: ANNALISTA SAXO A. 890. Arnulfus in auxilium vocavit gentem celestissimam Ungarorum,

retro seculis ignoratam, a Scithia, quam Tanais sua refusione in immensum porrigit, tunc egressam. Inde Hungarorum gens a fmitimis síbi Pecenacis expulsa, valedicentes pátriáé, primo per Pannoniorum ét Avarum solitudines venatu ac spatione victum quaerebant, demde Carantanorum, Marahensium et Bulgarum fines irruperunt… A. 908. Burchardus dux Thuringorum cum aliis multis occisus est ab Ungariis. Deleminci conduxerunt adversus Heinricum ducem Saxoniae Avares; qui multa strage in Saxonia facta, cum infinita preda Dalmantiam reversi obviam invenerunt alium exerdtum Ungarorum, qui comminati sunt bellum inferre amicis eorum, quod auxilia eorum sprevissent, dum hos ad tantam predam duxissent. Unde factum est, ut secundo vastaretur Saxonia.

(Monumenta Germaniae Hist. SS. VI. p. 592. – Gombos: Catalogus I. 216-217.). WIDUKIND Lib. I. cap. 17. Dalamanci inpetum Hemrici ducis Saxoniae ferre non

valentes conduxerunt adversus cum Avares, quos modo Ungarios vocamus, gentem belli asperrimam.

I. 18. Avares autem, üt quidam putant, reliquae erant Hunorum… I. 20. Predictus igitur exercitus Ungariorum a Sclavis conductus, multa

strage in Saxonia facta et infinita capta preda, Dalamantiam reversi obvium invenerunt alium exercitum Ungariorum: qui comminati sunt bellum inferre amicis eorum, eo quod auxilia eorum sprevissent, dum illos ad tantam prédám duxissent. Unde factum est, üt secundo vastaretur Saxonia ab Ungariis…

(Monumenta Germaniae Hist. SS. III. p. 426. – Gombos: Catalogus, III. 2660.). RIMÓCZI GÁBORNÉ FORDÍTÁSA

ANNALISTA SAXO 890. évben. Arnulfus segítségül hívta azt az igen elvetemült és

századokkal elıbb nem ismert magyarok nemzetségét, akik akkor jöttek ki abból a Scithiából, melyet a Don kanyarodásával a messzeségbe terjeszt ki. Innen a szomszédos besenyıktıl kiőzetvén a magyarok népe, búcsút mondván hazájának, elıször pannonok és avarok pusztaságain vadászattal és legeltetéssel szerezte élelmét, azután a karantánok, morvák és a bulgárok területére törtek be…

908. évben. A magyarok megölték Burchardus thüringiai herceget sok másokkal együtt. A delemincusok felfogadták az avarokat, Saxonia hercege, Henrik ellen; ezek, miután sok öldöklést vittek véghez Saxoniában, roppant zsákmánnyal Dalmantia felé fordulván vissza, szembetalálkoztak a magyarok másik seregével, akik azzal fenyegetıztek, hogy háborút indítanak barátaik (a delemincusok) ellen, mivel az ı (a magyarok) segítségét megvetették, miközben azokat (az avarokat) akkora zsákmányhoz juttatták, így történt, hogy Saxoniát másodszor is végigpusztították.

WIDUKIND Lib. I. Cap. 17.: A dalamancusok Henrik szász herceg támadását nem

bírván feltartóztatni, felfogadták ellene az avarokat, akiket most magyaroknak nevezünk, ezt a háborúban igen kegyetlen népet.

I. 18.: Az avarok pedig, mint némelyek vélik, a hunok maradékai voltak…

I.20.: Tehát a magyarok imént említett serege, melyet a szlávok felbéreltek, Saxoniában sok pusztítás végeztével roppant zsákmány ejtése után Dalamantia felé visszaindulva szembetalálkoztak a magyarok egy másik seregével, akik megfenyegették ıket, hogy barátaik ellen háborút indítanak, azért, mert az ı segítségüket megvetették, amikor azokat (az elızı magyarokat) akkor zsákmányhoz juttatták, így történt, hogy a magyarok másodszor is elpusztították Saxoniát.