2.

EGÉSZSÉGKULTÚRA, ÉLETMÓD, REKREÁCIÓ

Fogalmak

1. A kultúra fogalma: - szűkebb értelemben: a tudományt, művészetet, oktatást, közművelődést

jelenti - tágabb értelemben: azoknak az anyagi és szellemi értékeknek az összessége, amelyeket

az emberi társadalom a történelme folyamán létrehozott

2. Kulturáltság: a személy fejlődésének feltétele, hogy a kultúra elemeit az ember elsajátítsa, ezt

kulturáltságnak, műveltségnek nevezzük

3. Az egészségkultúra fogalma: az egészséggel kapcsolatos műveltség megszerzése

4. Egészségi ismeret: az egyén egészséggel kapcsolatos tájékozottsági szintjét jelzi (ezeket az

ismereteket elsősorban az orvostudomány közvetíti)

5. Egészségi készség: az egészségi követelményeket biztosító tevékenységek, amelyek magas

fokú begyakorlottságot tesznek lehetővé anélkül, hogy tudatosan ellenőriznénk

6. Egészségi szokás: nem más, mint begyakorlott cselekvéssor, amit automatikusan a figyelem

irányítása nélkül végzünk

7. Szükséglet: nem más, mint valamire kialakuló hiányérzet (szükségem van valamire)

8. WHO egészségfogalom: az egészség nem más, mint a teljes testi, lelki, szociális jóllét

állapota, nem csak a betegség vagy nyomorékság hiánya

9. Naturalista egészségfogalom: a naturalista felfogás szerint az egészség dinamikusan változó

egyensúlyi állapot, az ember és környezete között

10. Normativista egészségfogalom: az egészség társadalmi normáktól függ, egészséges az az

ember, aki képes ellátni azokat a feladatokat, amelyeket a társadalom elvár tőle

11. Holisztikus egészségelmélet: - az embert egésznek tekinti, feltételezi a testnek, a szellemnek

és az érzelemnek az egységét - a holisztikus szemlélettel gyógyító szakemberek, nem csak a

betegséget, a megbetegedett testet, hanem az egész beteget gyógyítja, egészségét kívánja

helyreállítani, fenntartani

13. Egészségi állapot: azoknak a külső és belső viszonyoknak az összessége, amelyek között a

személy létezik, és amelyek hosszabb, rövidebb ideig jellemzik

14. Életmód: életmódnak nevezzük körülményeinket, szokásainkat, amelyek közt, és ahogyan

élünk,,, amelyek jellemzőek ránk és meghatározzák egyéniségünket az életmód teszi lehetővé az

egyén számára az egészség megőrzését és megszilárdítását

16. Health promotion: olyan aktív folyamat, melynek során az egészségesek növelik

ellenőrzésüket az egészségük felett

17. Higiéné: az orvostudománynak az a része, amely az egészség megvédését, a károsodások

megelőzését kívánja elérni, jelentése: egészségtan

18. Mentálhigiéné: =lelki egészségvédelem feladata: az egyén személyes és szociális

beilleszkedésének optimális kifejlesztése, a mentális zavarok megakadályozása az egészséges

lélek megőrzése

Az egészségkultúra fogalma, helye a kultúra rendszerében

Az ember személyiségének kialakulása elképzelhetetlen szociális hatások nélkül, e hatások

érvényesülésének folyamatát nevezzük szocializációnak. A szocializáció tartalma maga a kultúra,

vagyis mindazoknak az anyagi és szellemi javaknak az összessége, amit az emberiség létrehozott.

A személyiség létezésének az a feltétele, hogy ontogenezise során e kultúrának az elemeit

elsajátítsa, interiorizálja. Az interiorizált kultúrát nevezzük műveltségnek.

A kultúra javait, mint műveltségtartalmat sajátítjuk el, a művelődés tehát nem más, mint a kultúra

bizonyos tartalmainak interiorizációja. Mind a művelés, mind a művelődés aktív folyamat, amely

kölcsönösséget feltételez az átadó és a befogadó részéről egyaránt. A kultúra műveltségtartalmait

jelentősen befolyásolja a társadalom érték- és normarendszere, az egyén individuális sajátosságai.

Az egészségkultúra maga az életmód, azaz az elsajátított életmód jelenti azt a közvetítő

mechanizmust, amely az objektív társadalmi kultúra valamint a társadalomban létező egyének

egészségi állapota között van. Az egyén életmódja révén szabályozhatja, optimalizálhatja

egészségi állapotát, életmódjával elégítheti ki egészségével kapcsolatos szükségleteit. Az

egészségi állapot visszahat az életmódra, attól elválaszthatatlan. Az egészségi állapot az

egészségkultúra azon része, amely közvetlenül nem interiorizálható, esetleg csak az életmód

közvetett behatásával.

Az egészség, mint állapot a szomatikus, a pszichés és a szociális működések bizonyos

minősége. Még napjainkban is gyakori a szomatikus összetevő elsőbbsége, ehhez képest háttérbe

szorul a pszichés jelentés köre, végül pedig nyomokban is alig szerepel a szociális kérdéskör.

Mindezt igazolja az a tény, hogy pl: az önértékelési zavarok még alig-alig jelentkeznek a

prevenció tárgyaként. Az egészség az egyén valamennyi működéséből összegződő állapot,

másrészt egyensúlyi állapot, amely időben változó, különböző fokozatú átmenetet képezhet a

veszélyeztetettség és a betegség állapotai felé. Az egyén csak szubjektíven képes saját egészségi

állapotát átélni, minősíteni, megváltoztatandónak ítélni. Ennek igen nagy a jelentősége, ugyanis

az egészségérzet,-tudat, a betegségérzet,-tudat a leghatékonyabb motivációs bázisa lehet a

különböző életviteli történéseknek. Az egészség sohasem fogható fel stabil, állandó minőségként.

Bármilyen pontos megítélése is csak a dinamikus folyamat pillanatnyi keresztmetszetére

vonatkozhat, s ez a folyamat pozitív vagy negatív irányba egyaránt változhat.

Az életmód fogalma nem vonatkozhat csak az emberek látható megnyilvánulásaira,

tartalmazza a meghatározó összetevőket is. Az életmód tényleges megnyilvánulása = az életvitel

+(az objektív + szubjektív meghatározók), ezek együttesen alkotják az életmód fogalmát.

Az objektíven létező meghatározottságot a feltételek és a lehetőségek alkotják. Egy része

anyagi-tárgyi jellegű - főként az egyén termelésben elfoglalt helyének függvénye (iskolázottság,

foglalkozás, jövedelem, fogyasztás). Másik része a szellemi kultúra része, - főként az egyén

szociológiai státuszával függ össze (erkölcsi normák, szociális szerepek, szokások, divat).

A szubjektív meghatározók a szükségletek, indítékok, - a feltételek és lehetőségek

tükröződései az egyén tudatában (érdekek, célok, elvek, tervek).

Az életvitel pedig a szükségletek, indítékok kielégítése következtében létrejövő viselkedés, ez a

kifelé megjelenő életmód-szféra (munka, pihenés, táplálkozás, ruházkodás). Mindezekre a

kölcsönhatás érvényes.

Az egészségkultúrát nem lehet elszigetelten vizsgálni, mert szoros összefüggésben áll a

kultúra más területeivel. Elválaszthatatlan az erkölcsi, esztétikai, termelési, fogyasztási, szociális,

családi kultúra értékeitől. Az egyén azonban nemcsak az egészségét kívánja biztosítani, hanem

egzisztenciáját, esztétikus megjelenését, szakmai előrejutását, megfelelő emberi kapcsolatait is.

Tehát a kultúrát interiorizáló egyén nem egysíkú, a komplex szükségleteinek kielégítéséhez

igényli a kultúrát.

Az egészségkultúra története

Őskor

A természeti népek életmódjának kutatására alapozva elmondható, hogy az egészség, mint érték már

a legrégebbi emberi közösségek tagjainak tudatában is jelen volt. A test és lélek, az ember és társai,

illetve az ember és környezete közötti harmóniának a jelentőségét is minden bizonnyal már a

legrégebbi időkben ismerték. A kulturális antropológia, a néprajz és más diszciplínák eredményei azt

mutatják, hogy a régi (természetes) világkép organikus világkép volt, a holisztikus szemléletből

pedig következett az ember egészségének komplex fogalmi felfogása. (Felfogása és érzékelése, de

nem a leírása, pláne nem a tudományos elemzése: ez az, ami leginkább valóban az elmúlt két

évszázad eredménye.) Az ősközösségi társadalomban a munkaidő és szabadidő annyiban

különböztek egymástól, amennyiben a termelés és a fogyasztás egymást felváltva, időben

elkülönültek. A termelőerők alacsony szintjének, s lassú fejlődésének eredménye a közösségen

belüli ellentmondások kifejelődése. Ennek folyamata olyan termékmennyiség előállítása, amely

kezdetben csak a nehezebb munkából, később pedig a munka egészétől mentesíti a közösség

egyes tagjait. A közösség többi tagját pedig arra kényszeríti, hogy több munkát végezzen, mint

amennyi saját létfenntartásához szükséges. Így ami többletidő lett az „alávetett” osztályoknál, az

szabadidővel vált az uralkodó osztály részére.

Ókor

Jelentős kutatási feladat lenne a természeti népek egészségképének vizsgálata, csakúgy, mint az

ókori folyamvölgyi kultúrák pontosabb megismerése. E helyen azonban bevezetésként a nevelés- és

orvostörténetből is ismert néhány forrás alapján a klasszikus görög világ egészségfogalmáról adunk

rövid jellemzést. A görög poliszok világában a talpraesett, bátor, leleményes, erős és szép testű,

erényes ember eszményítése olvasható ki az eposzokból és mitológiai történetekből. Bár

poliszonként eltért a nevelési és az orvosi gyakorlat, Spártától Athénig úgy vélték az időszámításunk

előtti századokban, hogy az ember nagyban felelős egészsége alakulásáért. Éppen ezért a

testedzésnek, a sporttevékenységeknek meghatározó helye volt a görög gyerekek és felnőttek

életében. Az athéni eszmény, a kalokagathia azonban ennél jóval többet takart, és akár korabeli

“egészség-definícióként” is felfogható: szép és jó ember nevelése volt az athéni cél. Azaz egészséges

testű és lelkű emberé, akinek választott istennője (Hedónéval szemben) Areté, az erény

megtestesítője. A görög orvoslás fejlődésének történetében kiemelkedő jelentőséggel bírt az elméleti

eredmények gyarapodása. Az egyetemes természet eredetét és okát kutató görög tudósok kiemelt

helyen foglalkoztak az ember külvilághoz való viszonyával. A századunkig meghatározó, számtalan

formában átvett és zsinórmértékül szolgáló görög orvosi-elméleti rendszerek (pl. a hippokratészi

iskola tanításai) az egészség megőrzését, a betegségek megelőzését hangsúlyozták, és nem magát a

gyógyítást. A testnedvekről szóló, azok tulajdonságaiból kiinduló tanítások meghatározóak voltak,

és nagyban hatottak a zsidó-keresztény gyökerekkel bíró középkori Európa és a muszlim világ

későbbi századaiban befolyásuk jelentős volt az egészségről való gondolkodás szempontjából.

A római korban eleinte nagy nehézségekbe ütközött a görög medicina eredményeinek

elterjedése, mert a rómaiak a görög világ meghódításának időszakában (Kr. e. 2. század) a

természetgyógyászathoz, illetve mágikus eljárásokhoz folyamodtak a betegségek orvoslása és az

egészség fenntartása kapcsán. A családokban a teljhatalommal bíró apa, a pater familias volt a

kulcsszemély az egészség-megőrzés vonatkozásában. Az ő szava döntött minden, a családot érintő

kérdésben. Sok forrás tanúskodik erről, például Marcus Portius Cato: “De agri cultura” című műve,

melyben leírta egy római major egészségügyi körülményeit. Az ókori római nevelés történetében az

egészségnevelés főként a test edzésére korlátozódott, bár korántsem lehet a testkultúra olyan

kultuszáról beszélni a Római birodalom esetében, mint Athén poliszában. A keleti, illetve a görög

orvosi eredmények végül mégiscsak beszivárogtak a rómaiak gondolkodásába, és Galénosz,

Dioszkoridész és mások művei évszázadokra meghatározó jelentőségűvé váltak az egészségfogalom

alakulása kapcsán. A természettudományok eredményei mellett az ókori népek esetében szinte

mindenütt tetten érhető az az elképzelés, mely szerint az egészség Isten (az istenek) ajándéka. A

iatroteológia (iatrosz = orvos) tehát fontos gyógyászati értelmezési modellt jelentett a babilóniai,

egyiptomi, görög, de a zsidó, sőt keresztény hagyományban is.

Középkor

A keresztények számára Krisztus a legfőbb tanítómester és orvos, a testi-lelki értelemben vett

egészség kialakításának, megőrzésének legfontosabb útmutató könyve, életszabály-gyűjteménye

pedig maga a Biblia. A testi egészség, a személyes higiéné kialakítása, a betegségek gyógyítása és a

fertőző betegségektől való védekezés kapcsán számos tanács és konkrét példa olvasható az Ó- és

Újszövetségi könyvekben. A tisztálkodás szabályai, a helyes és helytelen ételek és italok taglalása, a

böjt szükségessége, a betegekkel való gondos foglalkozás és a járványos betegek elkülönítése

megtalálható volt már az ókori zsidóság körében is, a keresztények pedig többnyire követték ezeket

az ősi útmutatásokat. Jézus idejében elterjedt nézet volt, hogy a betegség a bűn egyik

következménye, hogy az emberek a “bűnbeesés” miatt megbetegszenek, megöregednek és

meghalnak. Az újszövetségi szövegek szerint Jézus nem értett ezzel egyet, azért jött el a földre, hogy

egészen új létet teremtsen, ami az evangéliumok szerint megkezdődött azzal, hogy sorra

meggyógyította azokat, akik hittek benne és még a halottakat is életre keltette. Az ő feltámadásának

elbeszélése is ugyanerre példa, a keresztény tanítások szerint azonban az új élet kiteljesedése

folyamatosan, a jövőben történhet meg teljességében.

Krisztus nyomán a tanítványok is tovább folytatták a gyógyító munkát, Pál apostol például arról

írt, hogy valamennyi gyülekezet részesült a gyógyítani tudás ajándékából, Jakab is leírta, hogy ha a

gyülekezet imádkozik egy betegért, valószínűbb a gyógyulás.

A keresztények számára a testi-lelki értelemben vett egészség, maga a teljesség

tulajdonképpen csak akkor képzelhető el, ha szilárd hittel Jézust követik. Ez a tanítások szerint az

ember fizikai és pszichikai életére is kihat. A keresztény tanítások alapján ugyanis csak a

Krisztusban élő, Istenben bízó lélek lehet képes arra, hogy a test egészségét előmozdítsa. Mert a

lélek nyugalma és harmóniája nélkül nem működhet jól a test. A Zsoltárok könyve és a

Példabeszédek könyve már számos, a helyes emberi viselkedéssel kapcsolatos tanácsot tartalmaz,

például az alábbiakat: “Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeretne jó napokat látni? Vigyázz,

hogy nyelved ne szóljon rosszat, és ajkad ne beszéljen csalárdságot! Hagyj fel a rosszal, és cselekedj

jót, törekedj békességre, és kövesd azt!” (Zsolt 34:13-15) “A szelíd nyelv életnek a fája, a romlott

pedig összetöri a lelket.” (Péld 15:4) “Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig

összetöri a lelket. (...) A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”

(Péld 15:13, 15) “Jobb a száraz falat ott, ahol békesség van, mint ha lakomával van tele a ház, de

veszekednek benne.” (Péld 17:1) A következő részlet pedig teljesen konkrét módon mutat rá a testi

és lelki állapotok szoros összefüggésére, a vidám lélek gyógyító hatására: “A vidám szív a legjobb

orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” (Péld 17:22)

Az újszövetségi könyvek Jézus tanításai nyomán nem csupán ezeket a gondolatokat erősítik meg

az egészséges lelkület (így maga az egészséges ember) kapcsán, hanem konkrét viselkedési

tanácsokat, útmutatásokat is adnak a mindennapok vonatkozásában. Ezek közül kiemelkedő helyen

áll a gyakran ismételt felebaráti szeretet gyakorlása, vagyis annak taglalása, hogy az ember kedélye,

lelki állapota (s így végső soron testi jellemzői is) nagyban függnek attól, hogy hogyan viszonyul

embertársaihoz, hogy hogyan fogadja azok közeledését. Pál apostol rómaiakhoz írt levelében a

szeretetet a törvény betöltésének nevezte: “Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy

egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt. Mert azt, hogy ne

paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze:

“Szeresd felebarátodat, mint magadat.” A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a

törvény betöltése.” (Róm 13:8-10) A Biblia egyik, talán legtöbbet idézett részlete az, a Pál

korinthusiakhoz írt első leveléből való gondolatsora, amely a szeretet mibenlétéről, a szeretetteljes

viselkedés jellemzőiről szól: “A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem

kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed

haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent

elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13:4-8)

Jézus a hegyi beszédben mondta ki az emberi viselkedéssel kapcsolatos aranyszabályt, ami a testi-

lelki egészségnek is sarkpillére: “Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti

is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény...” (Mt 7:12) További számos bibliai részlet szól a

mértékletes, nyugodt, nagyravágyás és fennhéjázás nélküli élet igenléséről, az ilyen élet ugyanis a

boldogság, a lelki nyugalom záloga.

Pál apostol szigorú, a középkorban gyakran idézett és követett tanításai szerint az egészséges

(Krisztusban teljes) életvitel szempontjából mivel a lélek fontosabb, mint a test, ez utóbbival nem

kell törődni. Galatákhoz írt sorai szerint “a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek.

Mert a test kívánsága a lélek ellen tör... A test cselekedetei (...) nyilvánvalók, mégpedig ezek:

házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés,

viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság,

részegeskedés, tobzódás és ehhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban

is mondtam: akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. (...) Akik pedig Krisztus

Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Gal 5:16-21, 24) A

középkor aszkézist gyakorló, magukat sanyargató, testükről lemondó szerzetesei és apácái lelkük

megmentésén fáradoztak. A középkor embere a böjtben, önmegtartóztatásban, önostorozásban a

lélek megtisztítását, a bűnöktől való megmenekülést, a járványok leküzdésének eszközét látta.

Az egyházi tanítások mellett, a keresztény vallás keretei között kibontakozott lovagi kultúra

testkultusza új színfolt volt Európában, mely sokban merített az evilági élet szépségeit színesen

ecsetelő muszlim irodalomból és filozófiából is.

Az iszlám

Bár a kultúrtörténet európai bemutatásából gyakran kimarad a középkori muszlim világ tudományos

eredményeinek összefoglalása, e helyen szükségesnek látszik mégis kiemelni Allah követőinek

egészségről, egészségnevelésről, gyógyításról vallott gondolatait, hiszen elképzeléseik, valamint az

általuk Európába juttatott ókori művek jelentős hatást gyakoroltak kontinensünk kultúrájának

alakulására.

Az iszlám napjainkban a világ egyik legnagyobb vallása, mely a 6-7. századi Arábiában alakult

ki. Alig egy évszázaddal Mohamed próféta halála (632) után ez, az istenség iránti odaadást, az Allah

akaratában való megnyugvást hirdető vallás már Indiától az Ibériai-félszigetig, a Szaharától Közép-

Ázsiáig terjedt. Az óriási, változatos, többé-kevésbé iszlamizált területek népei szokásaikkal,

tudományos eredményeikkel hatottak az új vallás hirdetőire. A különböző hatásokat szinkretizáló,

számos ismeretet összegyűjtő, beolvasztó és továbbfejlesztő iszlám civilizációja látványos és igen

gyors kulturális fejlődést élt meg a középkorban.

A muszlim tudománytörténet szempontjából nagyon lényeges kiemelni, hogy az iszlám

világszemlélete is holisztikus, és nincs elválasztva benne az evilági és a túlvilági élet. Az iszlámban

az evilági, empirikus, illetve a metafizikai, lelki elemek szoros kapcsolatban állnak, és az embernek

mindkét életre fel kell készülnie: a földi létre és a halálon túli létezésre is. Ezért a vallástudomány

mellett (mely a szellemmel és a lélekkel foglalkozik) a tudományok muszlim rendszerében a

középkorban igencsak előkelő helyen állt az orvostudomány, mely a testtel és lélekkel együttesen

törődik: elsődlegesen az egészség megőrzése, illetve a betegségek gyógyítása a szervezet

harmóniájának helyreállításával állt e tudomány középpontjában.

A muszlim tudósok már az egészség és betegség fogalmának értelmezésében is eltértek

görög és római elődeiktől. Az ókori görög orvosok nagyobb része szerint a páciens maga felelős

saját magáért, az ő viselkedése okozza a betegséget. A muszlimok ezt vitatták, mivel az embert nem

önálló, elhatárolt lénynek tekintették, hanem olyan “mikrokozmosznak” tartották, aki része Allahnak

és a természetnek. Mindennek és mindenkinek megvan a helye az Isten által teremtett világban, és

gondolataik szerint az univerzum minden alkotóelemével szakadatlanul formálja tagjait, így az

embereket is. Az egyes emberek betegségei így tehát összefüggenek a körülötte lévő világ

diszharmonikus mozzanataival. Nem fogadták el továbbá a kereszténység eredendő bűnről szóló

tanítását. Az iszlám szerint minden gyermek ártatlan lényként születik, nem kell bűnhődnie Ádám és

Éva tettéért. Ez a gondolkodásmód Európa számára is rendkívül termékenyítő volt a középkor során.

E rendszerszerű gondolkodásba építették bele az iszlám világának orvosai az antikvitás elért

eredményeit, például a négy fő elemről (föld, víz, levegő és tűz) és a négy elemi tulajdonságról

(hideg, meleg, száraz és nedves) való görög tanításokat. Ezek segítségével magyarázták a fémek

tulajdonságait éppúgy, mint a meteorológiai jelenségeket, az egészséget és a betegségeket. Az al-

qímia (mely szóból nem csupán az alkímia, hanem a kémia szó is származtatható) a medicinával

szorosan kapcsolatban álló volt a muszlimok szerint, hiszen alkimisták és orvosok tevékenysége

megegyezett abban, hogy olyan testeket vizsgáltak, melyek egyik vagy másik elemi minőség

irányába eltolódtak. Ezzel a gondolattal szorosan összefüggő volt az az elképzelés, hogy lehetséges

élettelen anyagból fémeket előállítani, illetve élő anyagokból egészséget nyerni (betegséget

gyógyítani). Az adavija (“anyagok, gyógyszerek”) szót a muszlim orvosok és az alkimisták egyaránt

használták.

A muszlim orvosok a négy fő elem és elemi tulajdonság mellett nagy hangsúlyt fektettek az

évszakok, az éghajlat, a csillagok és egyebek emberekre gyakorolt hatásának tanulmányozására is. A

helyes ételek és gyógyanyagok megválasztásának állandó kutatásával pedig jelentős eredményeket

értek el a dietetika terén. És mindemellett – máig ható tanulsággal – kiemelhető a muszlim orvoslás

alappillérei közül az a fontos tény, hogy az arabok az emberi test “visszahatását” is vizsgálták, és

széles körben alkalmazták a pszichoterápiát.

A muszlim orvosi és (nevelés)filozófiai művekben az egészség komplex (testi-lelki-szellemi

értelemben vett), egyrészt a görögök és rómaiak tanításaira (például a négy elem egyensúlyának

tanára) visszavezethető, ugyanakkor napjaink egészségfelfogásával is rokonítható, sőt ez utóbbinál

tágabb értelmű leírásával találkozhatunk. A muszlim nevelés célja tulajdonképpen a konkrét és átvitt

értelemben vett egészséges (az “egész”) ember kialakítása, a muszlimok szerint ugyanis az Allahhoz

elvezető életvitel, maga a tudás gyarapítása egészségére ügyelő, teste és értelme működésével

tisztában lévő embert kíván. A medicinális (főként dietetikai) tanácsok mindezek miatt teljesen

természetes módon szervesülnek még a pedagógiai művek szövegeinek mondanivalójához is.

Az Ikhwán al-Szafá„ (A fény társasága) tagjai szerint például a test egészségének,

egyensúlyának fenntartásához mindig mindenben mértékletesnek kell lenni. Keveset kell enni, el

kell kerülni a nagy lakomákat, fő tápláléknak a tiszta vizet kell tartani. Ha a szervezet egyensúlya az

időjárás (időváltozás) miatt bomlik meg, gyógyanyagokkal kell segíteni. Ha a csillag- és bolygóállás

okozza a zavart, a léleknek meg kell próbálni megnyugodni, mert úgysem tehet semmit. Kifejtették,

hogy a testtel kapcsolatos higiénés szabályok a lelket, a jellemfejlődést is érintik. A lélek

egyensúlyát segíti továbbá szerintük az alázatos, szerény viselkedés, a nyugalom, az alkalmazkodás,

az álmodozás és az illúziók féken tartása (különösen a nők esetében), a haragtól és mások

kritizálásától való tartózkodás, a szegények támogatása. A bűnösök, a gonoszak ugyanis sohasem

érhetik el azt a harmóniát, amely szükséges a jellemfejlődéshez és az evilági és a túlvilági

boldogsághoz. A bűnök tehát magát az elkövetőt sújtják leginkább.

Más szerzők hasonló gondolatokat fogalmaztak meg az egészség, a teljes élet kapcsán.

Miszkavajh is úgy gondolta, hogy az embert valamennyi, bármilyen szenvedély kibillenti

egyensúlyából. (Ezért tartották más, muszlim orvosok például “betegségnek” a szerelmi érzést, mert

felborítja a test és lélek egyensúlyát.) Szerinte is csak együttesen értelmezhető test és lélek

egyensúlya, ez utóbbi “gyógyítására” a gondolkodást, a tanulást ajánlja. A tudás ugyanis nem

csupán dísze a léleknek, hanem – mivel nem földi célokat szolgál – tisztító hatású erény,

kiegyensúlyozottá és nyugodttá tesz, azaz hozzájárul az egészség-állapot eléréséhez, fenntartásához.

Miszkavajh gondolatai szerint egy igazi bölcs sohasem hagyja, hogy a külső (anyagi) világ bármely

dolgai nyugtalanítsák, vagy hogy valami miatt reménytelenségbe vagy túlzásokba essen. Szerinte

a lélek egészsége önmagunk hibáinak felismerése nélkül sohasem lehet teljes. Az önismeret kapcsán

érdekes (Galénoszhoz visszavezethető) gondolatot fejtett ki: ebben mindig jobb szolgálatot tehetnek

az embernek az ellenségei, mint a barátai, mert ők felnagyítva tükröznek vissza minden hibát, így a

legkisebbet is láttatják. A lélek legsúlyosabb betegségei, melyek az egész szervezet egészségét

felborítják: a harag, a félelem és a szomorúság. Ez utóbbi szerinte mindig a világ valóságának hibás

észleléséből fakad, amihez valami miatt makacsul ragaszkodunk. Az Epiktétoszhoz, és egyáltalán a

sztoikusokhoz közel álló gondolatok szerint a gondolkodás, az elmélkedés, a tudásra törekvés

mindig segíthet. A halálfélelmet Miszkavajh külön tárgyalja, kifejtve, hogy ebben az esetben is az

ezen érzés mögött álló tudatlanság feltárása jelentheti a félelem feloldását és így az egészség

helyreállításának zálogát. Al-Ghazzálí hasonlóan gondolkodott az egészség kérdéséről. Egyik

aforizmája szerint például Buzurghmir egyszer azt mondotta: “az egészség négy dologból áll: a

vallás, a test, a tulajdon és a család egészsége. Az egészséges vallás három dologból tevődik össze:

1., nem követni a szenvedélyeket 2., elfogadni Isten törvényeinek útmutatását 3., nem becsapni az

embereket. A test egészsége az alábbi dolgokból áll: 1., keveset enni 2., keveset aludni 3., keveset

beszélni. A tulajdon egészsége e három dologtól függ: 1., óvakodni a fösvénységtől 2., megosztani a

vagyont másokkal 3., helyesen költeni a pénzt. A család egészsége a következő három dologból

tevődik össze: 1., elégedetten élni 2., kölcsönösen segíteni egymást 3., egybehangzóan

engedelmeskedni a Magasságos Istennek” Szá„dí, a híres perzsa költő műveiben a helyes

viselkedés részletes jellemzése mellett a testi-lelki egészség kifejtését is adta. Szerinte például a

harag, a kapkodás (türelmetlenség), a lustaság, az irigység és a felfokozott vágyakozás megbetegítik

az embert. Maximáiból világosan kiderül, hogy ókori elődeihez és muszlim kortársaihoz hasonlóan

teljesen tisztában volt a lelki problémák egészség-romboló hatásával. Többször is figyelmeztetett rá,

hogy a gonosz (rossz) cselekedetek is visszaszállnak az elkövető fejére, az elkövetett bűnök pedig az

egész életet megmérgezik. Éppen ezért ezt tanácsolta: “Ha meg kell hoznod egy döntést vagy

cselekedned kell, válaszd mindig a legkevésbé rossz megoldást” és “egy jó cselekedet többet ér,

mint ezer imádság” Különböző változatokban régtől fogva létező és ma is gyakran hangoztatott

mondás, hogy “ha elfogadod önmagadat, mások is elfogadnak majd téged”.

Az ember test-, lélek- és szellemként való felfogása, az egészség, mint az egyén önmagával,

a környezetével és Istennel való összhangjának értelmezése az iszlámban tehát központi helyen áll.

A rosszindulat, a mások iránt tanúsított közönyösség vagy harag, a pénz hajszolása, a világi

örömökben való elmerülés, a falánkság és a lustaság károsítják a lelket, megrontják a memóriát és

gyorsítják a felejtést. Az ember akkor lehet egészséges, ha testére és lelkére is ügyel, mert szelleme

is csak így lesz ép.

A reneszánsz és a reformáció-ellenreformáció kora

A középkori európai ember világképe a trecento időszakától kezdődően jelentősen átalakult.

Közvetetten az iszlám, valamint a természettudományok új eredményei, a pestisjárvány európai

tombolása, a nagy földrajzi felfedezések hatása, a gazdasági gyarapodás megváltoztatták az ember

világhoz és saját testéhez való viszonyát, az ember és a természet, illetve a hívő és az egyház

kapcsolatát. A reneszánsz gondolkodás egyik nagy előfutárának, Dante-nek (muszlim hatást is

tükröző) “Isteni színjáték” című műve már hangsúlyozottan kiemelte a földi élet minőségének

fontosságát. A reneszánsz-kori keresztény európaiak a korábbiakban sosem tapasztalt mértékben

kezdtek foglalkozni önmagukkal, evilági boldogulásukkal, sorsukkal, származásukkal és jövőjükkel.

Megváltozott az embereszmény, a nevelés célja és tartalma. A világ akkorát változott ebben az

időben, hogy még a latin nyelvkönyvekben is megjelentek az egészséges életvitelről, helyes

táplálkozásról és ruházkodásról szóló szövegek – a régi, ókori történetek és száraz grammatikai

összefoglalók helyett vagy mellett.

A könyvnyomtatás jelentősen hozzájárult a művelődés kiszélesedéséhez, a járványok

leküzdéséhez, az egész pedagógiai és orvosi gondolkodás megváltozásához. A nyomtatott könyvek

jelentették a 16. század elejétől induló protestáns mozgalmak egyik fontos alapját is, és a protestáns

irányzatok orvosi és nevelési irodalmához szorosan hozzákapcsolódott az egészség fogalmának, az

egészséges életvitel jellemzőinek fejtegetése. Ki kell emelnünk, hogy bár a kiadott munkákban a

szerzők gyakran utaltak arra, hogy az egészség a lélek és test harmóniáját jelenti, a napi, praktikus

tanácsokat adó brossúrák, tankönyvek, orvosi szakmunkák túlnyomórészt a test egészségéről és

edzéséről, illetve gyógyításáról szóltak. Arra törekedtek például a hazai és külföldi szerzők, hogy

hangsúlyt fektessenek a “káros szenvedélyek” leírására, az ellenük való védekezésre. Európába a

földrajzi felfedezések kapcsán ugyanis számos olyan élvezeti cikk került, amelyek (túlzott)

fogyasztását károsnak ítélték a korabeli orvosi és pedagógiai gondolkodók. A kávé, a csokoládé, a

csípős fűszerek valamint a szeszes italok fogyasztásának tiltása, rosszallása, iskolai kihágásként való

említése évszázadokra “bevonult” a könyvekbe. A könyvírók figyelmet fordítottak még a “csinos”

kinézet taglalására, a tisztálkodási, öltözködési, testedzési és étkezési tanácsok ismertetésére. A

szeretetteljes viselkedés krisztusi ideája, a lélek harmóniájának megteremtése a művekben gyakran

háttérbe szorult vagy említésre sem került. Az orvostudomány rohamos fejlődése, az eszközök és

gyógyanyagok szaporodása pedig a 19-20. századra kialakította azt a szemléletet, hogy a test minden

bajára akad gyógyír. A figyelem középpontjába egyre inkább a betegségek gyógyítása és nem az

egészség megőrzése, a betegségek megelőzése került. Ennek egyik első jele volt az, az Apáczai

Csere János fő művében is tapasztalható szemléletváltás, hogy az egészséges test lehet az egészséges

lélek garanciája. Bár a neves erdélyi tudós – kortársaihoz hasonlóan – az egészség fogalmát a test és

a lélek harmóniájaként definiálta, tulajdonképpen főként az előbbi edzéséhez, “karbantartásához”

adott életviteli tanácsokat.

Apáczai Csere János az egészségről

A 17-18. századból számos olyan mű maradt ránk, amelyek részben vagy egészében az egészség

megőrzéséről és/vagy az egészségnevelésről szóltak. A korabeli viszonyokat jól mutatja az a tény,

hogy a szerzők között egyaránt találunk orvosokat, tanárokat, filozófusokat és teológusokat. E

kérdést tehát a tollforgató személyek többsége fontosnak tartotta, és a 18. századtól a felvilágosult

abszolutista uralkodók maguk is foglalkoztak a problémával.

A 17. század közepén jelent meg egy olyan könyv, melynek bizonyos részletei – magyar nyelven

– az egészség megőrzéséről is szóltak. Apáczai Csere János “Magyar Encyclopaedia” című művét

1655-ben nyomtatták ki Uthrechtben, és ez a könyv – bár számos szállal kapcsolódott az évezredes

tudományos eredményekhez – már egy új kor szülötte volt. A könyv hetedik részében, “A földi

dolgokról” című fejezetben tette közzé Apáczai az egészség fogalmáról és megőrzésének

lehetőségeiről készített adatgyűjtésének eredményeit. A kor orvosi ismereteit elsősorban a neves

orvos, Regius tanításai alapján foglalta össze.

Az egészségről adott definíciójában Apáczai az alábbiakat írta: “Az egészség (sanitas) az

embernek az a belső állapatja, mellyel tagjaiban jól lévén, az ő cselekedetit jól viszi végben. (...) A

felette jó egészség (accurata) az, amely által az emberek igen alkalmatosok az fő cselekedeteknek

végbenvitelére.” Apáczai részletezte is azt, hogy milyen az egészséges ember közérzete, és e

leírásában kiemelte a testi-lelki harmóniát, a külső és belső jellemzőket. Elődjeihez hasonlóan

Apáczai is a fő alapelemek és alaptulajdonságok arányaival és egymásba alakulásával magyarázta az

emberi állapotváltozásokat.

A könyv 7. részének XXXI. alfejezete foglalja össze azokat a tanácsokat, melyeket a szerző

az egészséges életmód, az egészségmegőrzés témáját illetően adott olvasóinak. Szerinte az

egészségről “való gondviselés (bona diaeta seu ratio conservandi valetudinem) ... semmi nem egyéb,

hanem e világi életre szükséges dolgokkal jól és egészségre élni. Ezek a levegőég, étel, ital, alvás s

vigyázás, mozgás s állás, kiadottak s bennmaradtak és az elmének indulati, továbbá a ruházat, ház és

ágy.”

Életvezetési tanácsait a nagy erdélyi tudós a várandós nők (“asszonyi állatok”) helyes

táplálkozásának ismertetésével kezdi, hangsúlyozva ezzel, hogy az emberi egészség megőrzése már

az anyaméhen belül óriási jelentőséggel bír. Érdekes ötletei is voltak, melyek ma már mulatságosnak

tűnnek, mint például az alábbi gondolat: “Hogyha valami iszonyú dolgot lát (t. i. az állapotos

asszony), mindjárást szép dolgoknak vagy a tükörben magának nézésére fordítsa szemeit.” A

gyermek születése után Apáczai kiemelte az egy-két éven át tartó anyatejes táplálás jelentőségét,

amely abban a korban nem volt általánosan elterjedt, főként a főúri családokban nem.

A csecsemő- és kisgyermekkori ápolást és nevelést illetően a járásra, étkezésre vonatkozóan

Apáczai egyszerű, de hasznos tanácsokat adott. Több elődjéhez (például Arisztotelészhez) hasonlóan

a gyermeki- és ifjúi életkort 7 éves szakaszokra bontva mutatta be. Kiemelte az ételek minősége és

mennyisége, valamint a mozgás és más tevékenységek illetve az évszakok között fennálló

kapcsolatot, például ily módon: “Akik dolgozó életre fogják magokat, ... többet egyenek és oly

étkekkel éljenek, amelyek kevés mennyiségekből is sok táplálóerőt adjanak, és az ő testeket nagyobb

munkára szoktatdogalják.” Azoknak pedig, akik tanulásnak szentelik magukat, “gyengébb és

tisztább étkeket” ajánlott, és úgy általában “jóízű étkeket” mindenkinek. Az italokkal kapcsolatosan

szintén régóta hangoztatott tanácsokat adott, javasolva az étkezés közbeni, mértékletes

italfogyasztást (“ser és bor”). Aláhúzta a mozgás fontosságát, figyelmeztetve arra, hogy “az elme

felindulásit el kell távoztatni, a mértékletes vidámság viszont hasznos.” Ajánlotta a sétálást és a

“vakaródást (dörzsölést)”. Az alvásról úgy vélekedett, hogy elég napi hét óra éjszakai alvás, egy-két

órával az utolsó étkezés után, oldalt fekve, sem hideg sem meleg szobában. A reggeli felkelés után

az alábbi javaslatokat adta Apáczai: “Mihelyt az ember felébred, legelsőben is a hasát igyekezze

megtisztítani, még ha nem kívánja is. Hogy penig hozzászokdagáljék, éljen lágyító eledelekkel,

tudniillik szilvával és asszuszőlővel. ... a fejedet megfősüld (kiváltképpen ha nagy hajad vagyon),

szájadot tiszta vízzel megöblítsd, füledet, arrodlikát, ínyedet megtisztítsd, testedet s kiváltképpen

lábaidot megvakard (megdörzsöld), szemed s orcád hideg vízzel mosd meg, melyekben ha egyszer

elvétkezel, másszor annál jobban cselekedd.”

Az enciklopédia egészségmegőrzésről szóló további néhány bekezdésében Apáczai újra az

étkezéssel és a test tisztításával (böjt, érvágás, purgáció) kapcsolatos korabeli ismereteket

összegezte. Az ily módon megtisztult szervezet felerősítésre “nedves, jól megfőtt, jóízű” étkeket

javasolt, “minéműek a tikmonyszékek (tojások), leves kenyerek, a jól megkészített csirkék, a kövi

halak, gödölye, borjú és berbécs (ürü) húsak.” E résznél nagyjából véget is ér az enciklopédia

egészségmegőrzésről szóló fejezete, melyről összességében megállapítható, hogy – bár benne a mű

összeállítója számos, a helyes életvitel szempontjából lényeges kérdésről szólt – aránytalanságok

tapasztalhatóak benne. Ez nyilvánvalóan Apáczai összegyűjtött anyagából, az enciklopédia

terjedelmi korlátaiból és az orvostudomány akkori állásából együttesen következett. Műve 7.

fejezetének hátralévő, az emberi testtel foglalkozó részében már csak a betegségekkel és

gyógyításuk lehetséges módjaival foglalkozott.

Újkori gondolatok az egészségről

John Locke angol filozófus a 17. század végén tette közzé “Néhány gondolat a nevelésről” (Some

thoughts concerning education) című művét, amely az újkori pedagógia nyitányának tekinthető.

Ebben az Apáczai által leírt egészségdefinícióhoz hasonlóval találkozhatunk, és a testi egészség

megőrzésének lehetőségeivel. A szerző már a mű első soraiban leszögezte alapelvét, mely szerint:

“A‟ kinek nintsen jól regulázott Elméje, soha az a‟ boldogságnak valóságos úttyát fel nem találja;

úgy szintén, a‟ ki gyenge, és egészségtelen testű, nagyra nem mehet.” Ezután kifejtette, hogy az elme

az ember legnemesebb része, de a testet sem kell megvetni. A szülők számára az alábbi útmutatást

adta a gyerekek egészségének megőrzése kapcsán: a szülők kötelesek “...a‟ magok Gyermekeiknek

Egésségeket Doktor és Orvosság nélkül meg-tartani, vagy leg-alább olly állapotba tenni, hogy ne

légyenek a‟ nyavalyáknak ki-tétetve...” Locke a szülőknek azt ajánlotta, úgy bánjanak

gyermekeikkel, mint a parasztok, mert a nagy kedvezés és a szeretet megrontja a gyermeket. Az

orvos és gyógyszer nélküli egészség-állapot kialakításával Locke tulajdonképpen a megelőzésre

fektette a hangsúlyt.

Fél évszázaddal Locke után, 1740-ben jelent meg Genfben Friedrich Hoffmann, neves orvos,

orvostudományi rendszeralkotó értekezése az egészség hét törvényéről. Ezekben tulajdonképpen

összefoglalta újkor előtt élt elődei tanításait, és figyelemre méltóan összegezte az egészség komplex

definícióját, ugyanakkor megjegyzendő, hogy minden vallásos utalás nélkül. Hét tanácsa közül

csupán három mutat konkrétan a test egészségére. Az alaptörvények a következők: 1. Minden túlzást

kerülj, mert a természettel az ilyesmi ellenkezik 2. Ne változtass hirtelen a megszokotton, hiszen

amit megszoktunk, az második természetünkké válik 3. Vidám és nyugodt legyen a lelked, mert ez a

hosszú élet és az egészség legfőbb biztosítéka 4. A tiszta és jó hőmérsékletű levegőt igen

megbecsüld, mert nagyon fontos a testi és lelki erőnlét szempontjából 5. Leginkább a szervezetnek

megfelelő, könnyen emészthető és azon könnyen áthaladó táplálékot fogyassz 6. Mindig tarts

mértéket a táplálkozásban és a mozgásban, e kettőt erőnlétedhez igazítsd 7. Kerüld az orvost és a

gyógyszert, ha egészséges akarsz maradni.

Magyarországon a 18. században – főként külföldi példák nyomán – szintén számos olyan

könyv született, amely (részben) az egészség fogalmával és megőrzésével foglalkozott. Ez a korszak

az orvostudomány és a pedagógia nagy százada volt. A felvilágosult abszolutista uralkodók –

országuk gazdasági-politikai hatalmának gyarapítása érdekében, a felvilágosodás eszméit követve –

a korábbiaknál nagyobb, a népesség jelentős részére kiterjedő oktatási- és egészségügyi hálózat

kiépítésébe kezdtek. Az orvosi és pedagógiai művek sora pontosan azért íródhatott meg és

kerülhetett kiadásra, mert potenciális olvasóként kinevelődött az a réteg, amelynek tagjai –

iskoláztatásuknak és megváltozott életkörülményeiknek köszönhetően – gondot fordítottak saját

maguk és gyermekeik egészségére, a minőségi életfeltételek megteremtésére. A “hasznos” könyvek

nem csupán számbelileg szaporodtak ebben az időben, hanem műfajilag is gazdagodtak. Az iskolai

tananyagba ettől a századtól kezdve visszavonhatatlanul bekerült az egészséges életmódra nevelés; a

katekizmus-szerűen megfogalmazott, vagy éppen versbe öntött szövegek az iskolába járó

gyermekek és ifjak mindennapi olvasmányaivá.

Az egészség, mint érték

Evidencia, hogy az egészség érték. Mégis: a lakosság körében végzett vizsgálatok a különböző

szempontok szerint minősített egészségtelen életmód meglétét tárják fel. Az egészségszociológiai

kutatások tovább árnyalják a képet, amikor az egészség társadalmi csoportok közötti egyenlőtlen

elosztásáról beszélnek (Józan, 1994). Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az egészség is

azon fogalmaink közé tartozik, melyet különbözőképpen értelmezünk. Nem szoktuk ugyanis

részletekbe menően kifejteni, hogy mi mindent sűrítünk e fogalom tartalmába. Ám ha az

egészségfogalom tartalmi összetevőit kívánjuk feltárni, akkor máris előtűnnek azok a

jellegzetességek, melyek területi, településbeli (pl. Európa és Afrika, Nyugat- és Kelet-Európa,

város és falu), társadalmi (magas és alacsony státusúak) és demográfiai (fiatalok-idősek, férfiak-

nők) dimenziók mentén jelenítenek meg más-más hangsúlyokat. Akkor tehát, amikor az

egészségről gondolkodunk, célszerű a fogalom tartalmi összetevőinek a feltárásával indítanunk.

Ha a tudomány által használt egészségdefiníciókat vizsgáljuk, akkor ugyanazokkal az

egyértelműség hiányából adódó problémákkal kell szembenéznünk, mint amelyekről a

korábbiakban szóltunk (Aggleton, 1994). Vannak kutatók, akik az egészséget úgy határozzák

meg, mint az ahhoz szükséges minőségek, valamint a testi-lelki betegségek hiányát. Szerintük

nem tekinthető egészségesnek az, aki valamilyen testi abnormalitással rendelkezik, mint ahogy az

sem, aki distresszel kínlódik. Ebben a megközelítésben az egészségfogalomban azok a tartalmi

jegyek kapnak helyet, melyek meglétekor egészségről már nem beszélhetünk, ugyanakkor a

tényleges egészség jellemzőiről nem tudunk meg semmit. Az ilyenfajta szemléletmódot tükröző

meghatározásokat negatív egészségdefinícióknak nevezzük (Field, 1976; Macintyre, 1986;

Blayter és Paterson, 1982). Mások azokat a tartalmi összetevőket próbálják megkeresni és

megnevezni, melyek magára az egészségre vonatkoznak. Az előző megközelítésmóddal

ellentétben, ahol valaminek a hiánya jelentette az egészséget, ezekben a definíciókban valaminek

vagy valamiknek a megléte utal az egészségre. Az ilyenfajta pozitív egészségdefiníciók rendkívül

széles skálán mozognak. Az egészség felfogható a testi, lelki és szociális jólét állapotaként, mint

ahogyan a WHO 1946-ban rögzítette ezt (WHO, 1946). Jelenthet azonban egyfajta fizikai és

mentális egyensúlyi állapotot is, melynek során az egyén optimális kapacitása birtokában a

leghatékonyabban képes megvalósítani azokat a társadalmi szerepeket, melyeket környezete a

munkahelyén, a családban elvár tőle (Parsons, 1972). Az

egészség megint más felfogásban árucikké válik, üzleti tartalmat kap, amely nemcsak

elveszíthető, hanem meg is vásárolható. Magas befektetésekkel megvehető a luxusszintű

egészségügyi ellátás (magán gyógyintézetek igénybevétele), eladható egészséges ételeken,

testedzésen, valamiről leszoktató vagy rászoktató programokon keresztül, visszavásárolható a

sürgősségi ellátás igénybevételével, a gyógyszerek ártámogatásában és elveszíthető balesetek,

betegségek következtében (Seedhouse, 1986). Lehet azonban az egészség egyfajta attitűd, az

egyén törekvése és készsége az állandóan változó körülményekhez való adaptálódásra, vagy

éppenséggel azoknak a faktoroknak az összessége, melyek segítik az egyént személyes ereje

maximális kifejtésében (Dubos, 1959).

E rövid körképből is jól látható, hogy az egészségnek különböző megközelítései vannak. Ezek

azonban nem zárják ki egymást, mindegyik az egészség egy vagy több lényegi jellemzőjét találja

meg. Ebből adódik, hogy nincs egy egyetlen teljes, egy egyetlen helyes definíció, ellenben a több

szempont együttes figyelembevétele közelebb vihet bennünket az egészség egységesebb

értelmezéséhez.

Az egészségfogalom tartalma még tovább bővíthető, ha szélesebb, kulturális kontextusba

helyezzük az egészségről vallott felfogásokat. Hiszen hogy mikor, milyen esetekben lép át valaki

szimbolikusan és/vagy konkrétan az egészség mezsgyéjéről a betegségére, az tág és szerteágazó

forráskészleten alapul. Nem hagyható figyelmen kívül még az ezredfordulón sem, hogy milyen

hagyományok, tradíciók jelölik ki különböző társadalmi csoportok esetében a házi gyógymódok

érvényességi és alkalmazási körét, határait vagy az elkerülhetetlen orvoshoz fordulást. Kulturális,

társadalmi jelentést hordoz tehát az egészség fogalma abban a vonatkozásban, hogy az egyén

egészségének és betegségének megítélésében hol és milyen választóvonalak húzódnak a be-nem-

avatkozás, a házi és a professzionális orvoslás igénybevétele között. Az egészségfogalom tartalmi

összetevőinek feltérképezésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a temporalitást, a társadalmi-

történeti időt sem. Az általunk ismert legősibb egészségfelfogások fő jellemzője a holisztikus

szemléletmód volt, mely a hangsúlyt az egyénen belüli, az emberek közötti és a környezettel

kapcsolatos egyensúlyi állapotra helyezte. Ezt figyelhetjük meg a hindu, a kínai, a görög

egészségről vallott felfogásban.

Az 1800-as évektől már másfajta megközelítéssel találkozunk. A korábbi holisztikus látásmód a

természettudományok és az orvostudomány fejlődése következtében szétesik, és a figyelem az

egészség biológiai majd társadalmi faktoraira irányul. A különböző egészségfelfogások ebben az

időszakban aszerint differenciálódnak, hogy mekkora egymáshoz viszonyított súlyt adnak

magyarázatukban a biológiai és a társadalmi tényezőknek. A mai modern egészségfelfogások

közös sajátossága viszont az, hogy megfigyelhetők bennük mindazok a jellemzők, melyeket

korábban bemutattunk, így a szakirodalomban is egyre gyakrabban találkozunk a bio-pszicho-

szociális egészség megnevezéssel. Ezért azt mondhatjuk, hogy az egészségfogalom tartalma

rendkívül gazdag, sokrétű és heterogén, melynek következtében az egészséggel kapcsolatosan

mást és mást hangsúlyozó gondolkodásmódokkal kell számolnunk (Fitzpatrick, 1984).

Mindennapi életvitelünk folyamatát az adja, hogy lényeges és lényegtelen teendőket elválasztunk

egymástól, és ennek alapján hajtjuk végre feladatainkat. Különbséget teszünk jó és rossz között,

mely véleményeink formálódásában játszik szerepet. Döntéseink, választásaink, preferenciáink

jellemzőkké válnak ránk, ezért mások számára is megállapíthatóvá válik, mi jelent számunkra

értéket és mi nem. Az egyes emberek tevékenységeinek, különféle megnyilvánulásainak

hátterében tehát értékek állnak. Az egyes emberben szocializációja során számos érték alakul ki.

A nemzetközi és nemzeti mintákon végzett értékkutatások azt mutatják meg, hogy az

emberekben meglévő értékek közül melyek vagy mely csoportok tekinthetők dominánsnak,

melyek kisebb súlyúnak. Az egyes értékek rangsorolása alapján kialakuló preferenciák

mentalitásbeli, magatartásbeli sajátosságokra és különbségekre utalnak egyének, csoportok és

társadalmak között. E kutatások eredményeinek tükrében bizton állíthatjuk, hogy az egészség az

alapértékek között található (Losonczi, 1989).

Mi akkor a magyarázata annak, hogy az emberek többsége a megbetegedési és halálozási

statisztikák tanúsága szerint mégis egészségtelenül él (Meleg, 1988)? Az értékek akkor, amikor

cselekedeteinket, magatartásunkat, gondolkodásmódunkat befolyásolják, nem egyenként,

egymástól elszigetelten, függetlenül fejtik ki hatásukat. Ugyanis nemcsak egyes értékek

vállalásával és hangsúlyával jellemezhetők emberek, embercsoportok, hanem azzal is, ahogyan

ezen értékek elrendeződnek, azaz amilyen értékrendszerré formálódnak bennük. Ezek a különféle

módon és más-más értékek összekapcsolódásával, együtt járásával kialakuló értékrendszerek

azok, amelyekbe az egészség mint érték beágyazódik. Ennek alapján már magyarázatot

találhatunk feltett kérdésünkre. Az egyenként interiorizálódó értékek ereje és a magatartásban is

megnyilvánuló hatása ugyanis attól függ, hogy az egyén domináns értékrendjében milyen más

értékekkel együtt erősítik vagy gyengítik egymást. Az egészség vonatkozásában ezt úgy

értelmezhetjük, hogy bár különálló értékként, rangsorbeli helye alapján előkelő helyet foglal el

más értékekhez viszonyítva, ugyanakkor különböző értékrendszeri beágyazódása következtében

az egyéni magatartásban megnyilvánuló hatása más és más lesz. Ezáltal válik életmódunk

egészségessé vagy egészségtelenné, ugyanis az értékrendszerünkből adódó értékítéletek alapján

hozzuk meg az életvitelünkre vonatkozó döntéseinket, választunk alternatívák között. Ezért

egészségesen élni nem egyenlő azzal, hogy az egészséget mint értéket önmagában elfogadjuk. Az

egészséges életvitel azon az – egészséget is magában foglaló – értékrendszeren alapul, mellyel a

bennünket körülvevő szűkebb és tágabb világhoz viszonyulunk.

Az egészség az értékrendszerek hálózatában

Az eddigi fejtegetések tükrében már másképp tekinthetünk arra az alapigazságra, hogy „az

egészség érték”. Beláthatóvá vált ugyanis, hogy sem az egészségfogalom tartalmában, sem az

egészség értékként való megragadásában nem teremthető olyan konszenzus, melynek

segítségével az alapigazság mindenki számára ugyanazon jelentést és cselekvésre mozgósító erőt

hordozza. Ugyanakkor a vizsgálódás mégsem volt haszontalan. Ha az alapigazságot nem

elemenként, hanem értékrendszerhez kapcsolódó viszonyként értelmezzük, akkor az egészséges

életmód formálása is más szemléletmóddal közelíthető (Kapitány és Kapitány, 1983). Mivel az

értékképződési folyamatban a szocializációs csatornák kiemelt szerepet játszanak, érdemes újból

átgondolnunk az egészségérték építésében, formálásában adódó

lehetőségeiket, ezzel kapcsolatos feladataikat (Meleg, 1986). Hogy a család és az iskola – mint az

egyén legfőbb szocializációs csatornái – egymást erősítsék az egészség értékének közvetítésében,

ahhoz elengedhetetlen az a tudás, mely az egészségnek az egyén értékrendszerében elfoglalt

helyét jelenti. Kutatási eredmények segítik az eligazodást. A szociokulturális háttér szerint

elkülönülő megbetegedési és halálozási adatok egy-egy társadalmi csoportnak a biológiai

vagyonukkal való sáfárkodásáról árulkodnak. Azokban a társadalmi csoportokban, ahol az

átlagnál magasabb a születéskor várható élettartam, ahol a megbetegedések súlya és gyakorisága

átlag alatti, ott joggal feltételezhetjük, hogy az egészségérték más értékekkel együtt egymást

erősítve szerveződik értékrendszerré és ezáltal életvezetési gyakorlattá. Azokban a társadalmi

csoportokban viszont, ahol átlag alatti a születéskor várható élettartam és ezzel egyidejűleg átlag

felettiek a megbetegedések, ott az önmagában esetleg értékként funkcionáló egészség támogató

értékek hiányában, esetleg ellentétes értékek mentén szerveződő értékrendszerek mellett nem

fejtheti ki hatását. Ezekben az esetekben beszélhetünk veszélyeztetett csoportokról, mégpedig

nemcsak a felnövekvő, hanem a még meg sem született gyermekek vonatkozásában is. A család

ugyanis mint elsődleges szocializációs közeg kitüntetett szerepet tölt be az értékek kialakításában

és rendszerré szerveződésében. Egészséges nemzedékeket nevelni, a biológiai vagyont magas

szinten továbbörökíteni azok a családok képesek, melyek értékrendszerükkel mint mintával

segítik gyermekeik nevelésén keresztül az egyes értékek megfelelő rendszerbe szerveződésének

folyamatát. Ezért nem elég, ha az intézményes egészségnevelésben csak az egészség

értékmivoltára koncentrálunk, hanem meg kell keresnünk azokat a támogató értékeket is,

melyekkel együtt várható csak el az életmódban is tükröződő hatás. Kutatási eredmények szerint a

mentálhigiénével, az interperszonális kapcsolatok minőségével, a problémamegoldással, a

konfliktuskezelés flexibilitásával összefüggő értékrendszer az, mely az egészségérték

beágyazódásával társadalmi csoportonként elkülöníthető egészségmagatartásokat eredményez.

Ezért válik kiemelkedően fontossá a lelki egészségvédelemmel kapcsolatos értékrendszer

megismerése és fejlesztése, ugyanis kedvező életmódváltoztatás az egyéntől csak akkor

remélhető, ha az egészségérték a fenti támogató rendszerbe egymást erősítő módon épül be. E

támogató értékrendszer jelentőségének megfelelő kezelése, karban tartása és fejlesztésének

elősegítése az egészségügyi és a köznevelési intézményrendszer közös és felelősségteljes

feladata. A mindenkori felnövekvő generációk egészségmagatartásának minősége az, amely egy

hosszú távú prevenciós, egészségmegőrzési és -fejlesztési stratégia alfája és omegája. Az

egészséghez való viszony így válhat mindennapi életünkben választásainkat, döntéseinket,

életvezetésünket befolyásoló értékviszonnyá.

Az 1960-as évektől kezdve a társadalommal foglalkozó szakemberek számára egyre

nyilvánvalóbbá vált, hogy az egyes országok fejlettségének mérésére és összehasonlítására nem

elegendő csupán mennyiségi viszonyokat tükröző mérőszámokat alkalmazni. Az anyagi javak

birtoklását kifejező életszínvonal mellett figyelemre méltó ugyanis a nem anyagi dimenziókban

való eltérés különbözősége is. Az emberi élet nem anyagi dimenzióit az életminőség fogalma

fogja össze, melynek tartalmát emberi kapcsolatok kapcsolatrendszerek, az élet értelméről,

céljáról, hasznosságáról való meggyőződések, az önmegvalósításba vetett hitek adják. Nem

kétséges, hogy a testi-lelki egészség az életminőséget meghatározó legfontosabb tényezők között

található (Allardt, 1997). Magyarországon az életminőséggel kapcsolatos problémákat a

megbetegedési és a halálozási adatok mutatják a legszembetűnőbben. Témánk szempontjából

külön figyelmet érdemelnek a pszichoszomatikus megbetegedések, melyek az életminőség

kedvezőtlen változásáról árulkodnak. E tendencia megállítása és megfordítása társadalomtól,

csoportoktól és egyénektől egyaránt erőfeszítéseket kíván, melynek során intézményes és nem

intézményes tényezők egymást erősítő, gyengítő vagy éppen kioltó hatásaival is számolnunk kell.

Az életminőség romlásához vezető korai jelenségek felismerésében és a beavatkozás

kontrollálhatóságában kitüntetett szerepe van a tanköteles korosztályokat befogadó

iskolarendszernek.

ÉLETMÓD

Az életmódról az ember tevékenységeinek rendszere. Ebbe egyaránt belefoglaltatik a munka,

a szabadidő és a „fél-szabadidő" (a nem munka jellegű kötelezettségek), valamint egyaránt

odatartoznak mind a másik emberhez (a közösséghez, a társadalomhoz), mind a tárgyi világhoz

(termeléshez és fogyasztáshoz), mind a szellem dolgaihoz (a nyelvhez, a tudáshoz, a hithez, a

művészethez, az értékekhez) kötődő kapcsolatok. Az életmód fogalma tehát kiterjedésben azonos

a kultúrával, csak sajátos szempontból - ugyanazokat a dolgokat egy másik szempontból, az

ember mindennapi tevékenysége felől szemlélve.

A különböző tevékenységek, viszonylatok, kapcsolatok együttesen adják azt a szerkezetet,

modellt, amit életmódnak, életformának, életstílusnak nevezünk. A modell történelmileg változik.

Ha a történelmet nem elsősorban az uralkodók és az uralkodó osztályok tetteinek sorozatában

vizsgáljuk, hanem a benne élő embercsoportok mindennapi élete szempontjából, akkor az

életmódok történetének is tekinthetjük.

Az életmódok és életformák tipológiájának történetét illetően mindenekelőtt az idő

felhasználásának szerkezetét kell vizsgálnunk. (Összefügg a tér felhasználásával is, amellyel

azonban jelen esetben nem foglalkozunk részletesebben.) Most azt kell kiemelnünk, hogy a

modern civilizáció, az iparosodás, az árutermelés, tehát összefoglalóan a kapitalizmus

kibontakozása radikálisan átalakította az emberek mindennapi életét. Elemi módon mutatkozott

ez meg az idő felhasználásának módjában, az ember és az idő viszonyában. Az újkor előtt az idő

örök körforgásának paradigmája volt érvényes, az idő felhasználása pedig szinkretikus, additív

módon történt, és a hagyományok szabályozták (amelynek alaptétele a hétköznap és az ünnep

elválasztása, úgy ahogy azt a keresztény kultúrkörben a Biblia meghatározta). A modern korban

ezt az analitikus, hierarchikus idő paradigmája váltotta fel. Radikálisan elvált egymástól a munka

és a szabadidő (majd kiegészült a „fél-szabadidővel", vagyis azokkal a tevékenységekkel,

amelyeket a munkaidőn kívül akár a munka, akár más érdekből meg kell tenni), mint ahogy

elkülönült a család és a munka, a család és a társadalom, a közösségi tevékenység és a

szórakozás, a nyilvánosság és a privát élet.

Az analitikus, hierarchikus időszerkezet belső ellentmondásai

Az egyszerűség kedvéért csak a két legfontosabb ellentmondással - és velük az

életmódmodellek két fő dimenziójával - foglalkozunk.

1.) Az első ellentmondást a háromféle idő, illetve a hozzájuk tartozó háromféle típusú

tevékenység egymáshoz való viszonya jelenti. A klasszikus korban - a Max Weber-i protestáns

etika szellemében - a munka szentsége volt az elsődleges, a szabadidő (bár fogalmát még nem

használták) kiegészítő jellegű volt, és a munkát (a felkészülést, a rekreációt, a családi életet)

szolgálta. Ugyancsak a munka elsődlegességét vallotta Marx Károly és a kibontakozó szocialista

mozgalom is, egyben a jövő számára azt a célt rajzolva fel, amelyben maga a munka már nem

cél, hanem az önmegvalósítás része és eszköze.

A gazdaság lehetőségeinek fejlődésével azonban a munka és a nem munka szerepe, illetve

egymáshoz való viszonya lassan, de megállíthatatlanul átalakult. A szociális, kulturális,

rekreációs tevékenységek mindinkább önálló szférát kezdtek alkotni, és az önmegvalósítás

eszközeként jelentek meg. E cél érdekében elválasztották egymástól a leisure-t és a puszta

szabadidőt (free time) - más megfogalmazásban a komoly (serious) és az eseti (casual)

szabadidőt, az előbbit téve az önmegvalósítás igazi tartományának. Elevenítsünk fel néhány

jellegzetes megfogalmazást.

Sebastian de Grazia (1964): a leisure és a freetime két különböző világ. Mindenkinek lehet

szabadideje, de nem mindenkinek leisure-je. A szabadidő a demokráciához tartozik és

megvalósítható. A leisure inkább eszmény. Létezésmód, amit kevesen kívánnak és még

kevesebben érnek el.

Charles K. Brightbill (1973): csak a munkaidőn kívül vagyunk igazán szabadok, hogy azt

tehessük, amit akarunk, és széttörjük a szabadságunkat lekötő láncokat.

Erwin O. Smigel (1963): a leisure a szükségszerűtől való szabadság állapota. John Neulinger

(1974): a leisure a kötetlen idő lelkiállapota.

Josef Pieper (1952): a leisure az élet csendje, amelyben a lélek a lényegesre tud figyelni.

Más szerzők szerint viszont a leisure a közösség, a társadalom önfelszabadításának eszköze

lehet. Herbert Marcuse (Eros and Civilization, 1962): a fejlett társadalmak történelmi fordulat

felé közelednek. Eddig a munkaidő volt az autentikus, a szabadidő pedig a marginális időtöltés.

Most ez megfordul. Az értékek átértékelődnek és megvalósulhat a „nem represszív szublimáció".

Erich Fromm (1941) a birtoklás (having) és a létezés (being) fogalmi rendszerében tárgyalta a

szabadidőt. A birtoklás a magántulajdonból ered és a modern korban maga alá gyűri a létezést.

„Egészséges társadalom" akkor lesz, ha az ember a szabadidejét nem a birtoklás szenvedélyére,

hanem a létezés kiteljesítésére szenteli.

Vannak, akik racionálisan fogják fel ezt a kérdést. Kenneth Roberts szerint a szabadidő

növekedése és tartalmi fejlődése végül nem csupán valamiféle „szabadidő-társadalom" (leisure-

society), hanem inkább a részvételi (participaciós) társadalom kialakulását eredményezi.

Csikszentmihályi Mihály (1991) nagyhatású elmélete pedig azzal foglalkozik, hogy ebben a

világban, túl a munkán és a szabadidőn, hogyan találhatja meg az ember a tevékenység örömét

(amit „flow"-nak nevez). A flow alapja a képességek és a kihívások harmonikus aránya. (Feladat,

kockázat és vállalás nélkül nincs flow. De a túl nagy kockázat esetén is ritkán.)

2.) A második ellentmondást az adja, hogy a modern társadalom vívmányai mindig különböző

arányban jutottak el a lakosság különböző csoportjaihoz. A korábbi társadalmakban egyszerűbb

volt ez a megoszlás, „mindössze" a kiváltságosak és a kirekesztettek álltak egymással szembe.

Most azonban a szerkezet többszörösen áttételessé változott: vannak, akik részesültek belőle,

megértik, és a maguk javára tudják felhasználni; vannak, akik csak morzsáit kapják, kevésbé

értik, csak részlegesen tudják felhasználni és vannak olyanok is, akik totálisan kívül maradtak,

vagy pontosabban alatta maradtak a vívmányokat, akiknek mintegy a feje fölött játszódott le a

történelem. Ezeket a viselkedésformákat az autentikus és vulgáris válaszok skáláján helyezhetjük

el.

Az idő társadalmi felosztásának vázlata

Mindennek alapján elkészíthetjük a társadalmi idő felosztása szerkezetének vázlatát.

Kiindulópontul három elméleti előfeltevést kell megismételnünk.

Az egyik a két történelmi mód, a szinkretikus-additív és az analitikus-hierarchikus

időfelhasználás megkülönböztetése. A mai értelemben vett szabadidő csak az utóbbiban

lehetséges.

A másik az analitikus időfelhasználáson belül az „egyszerű" szabadidő és a katartikus leisure

(a casual és serious freetime) szétválasztása.

A harmadik Thorstein Veblen (1899) híres elmélete, a „leisure class"-ról. Ő jó száz évvel

ezelőtt azt mondta, hogy a társadalmi felső rétegek leisure classt alkotnak, mert korlátlan

szabadidejük van. Ez ma annyiban változott, hogy éppen a gazdagság, a hatalom és a szellem

felső rétegeinek nincsen szabadideje: éjjel-nappal dolgoznak, kötetlen időben. Viszont van

leisure-jük: amikor akarják és tudják.

Így kapjuk a következő mátrixokat:

Első mátrix: akiknek már nincs szabadidejük, de van leisure-jük.

A felső rétegek, a Victor Turner szerinti felül lévők. Nekik valóban soha sincs szabadidejük,

de tetszés szerinti rendben kiveszik részüket mindabból, amit a szabadidő-kutatók leisure-nek

neveznek. Idetartoznak az alkotók, a „liminálisok" is. Az idő náluk nem a szabadidő és a munka,

nem a free time és leisure szerint oszlik meg.

Második mátrix: akiknek van szabadidejük és leisure-jük is.

Ez a társadalom integráns része. Számukra a munkaidő és a szabadidő jól elkülönül, ennél

fogva a szabadidőben is megvan mindkét pólus.

Harmadik mátrix: akiknek van szabadidejük, de nincs leisure-jük.

A társadalom alsó rétegei, az alsó osztályok és a veszélyeztetettek, akik elvégzik munkájukat,

de utána mindennel szemben passzívak. Otthon ülnek, házi munkát végeznek, a televízióra

merednek, és esetleg eljárnak a kocsmába.

Negyedik mátrix: akiknek sem szabadidejük, sem leisure-jük nincsen. Ha ugyanis valaki

tartósan munkanélküli, az ugyan formálisan korlátlanul rendelkezik idejével, de ezt nem

nevezhetjük a szó tárgyalt értelmében szabadidőnek. Ennek következtében mulatságaikat sem

sorolhatjuk a leisure kategóriájába.

Az életmódfajták

Tárgyunk a jelenkor, a 20. század második fele, a 21. század kezdete, méghozzá a mi

földrészünk és otthonunk, Európa szempontjából. Milyen életmódokat találunk a mai Európában,

milyen hazánk életmódtérképe? Harc vagy béke, kiteljesedés vagy frusztráció jellemzi-e?

Nézzük tehát az életmódtérképet. Két dimenzióban kell elhelyeznünk a különböző típusokat:

az egyik a történelmi, a tradicionális (az ipari társadalom előtti) világtól a 19-20. század

modernitásán át vezet a 21. századig; a másik a társadalom mai adottságain alapul.

Az elmondottakat beszámítva azt mondhatjuk, hogy a mai nyugat- és közép-európai országok

életmódtérképén a következő modellek, típusok (vagy modell- és típuscsoportok) egymás mellett

élését és küzdelmét tapasztaljuk. (A felsorolás rendje nem véletlenül hasonlít a kultúra típusairól

adott sorrendben. Voltaképpen ugyanannak a jelenségnek két oldaláról van szó. Itt is nulladik

csoporttal kezdjük.)

1. A passzívak, a reménytelenek, a társadalom allattiak csoportja. Túlnyomó részben azoké,

akik a tradicionális életmódmodellt örökölték volna, ám körülményeik megakadályozták,

hogy a hagyományokat folytassák, de azt is, hogy valami mást sajátíthassanak el helyette.

Mások felnőttkorukban zuhannak ebbe az állapotba. Társadalmi körülményeik, egyéni

sorsuk folytán vesztették el mozgásterüket, és váltak mindenben (vagy majdnem

mindenben) passzívvá. Ha munkájuk van, elvégzik, és utána idejüket legfeljebb a

kocsmában vagy a televízió előtt töltik, de sok közöttük a munkanélküli, sőt a hajléktalan.

2. Tradicionális életformájuk van. Vagyis azoknak, akik valamilyen formában még őrizni

tudják a tradicionális életformát (például szigorúan értékőrző pozicionális családban

élnek), és meg tudnak kapaszkodni. Számuk azonban egyre kevesebb. A típus

mindinkább „rendszeridegen".

3. Passzív, mindennapias életforma. A szegénység és a tisztes alsó középosztálybeli lét

határán, nehéz körülmények között igyekeznek fenntartani a stabilitást. Inherens vagy

marginális helyzetűek, leginkább a kettő határán. Kevés értéket tudnak fenntartani, de

azokhoz ragaszkodnak. Alig van szabadidejük, ha igen, otthoni munkával, semmittevéssel

vagy a televízió előtt töltik.

4. Autonóm emberek, autentikus, alkotó habitussal. Megértik, élnek a kultúra vívmányaival,

használják, sőt olykor kihasználják ezt a tudás. Magatartásuk (a szó riesmanni

értelmében) belülről vezetett, autonóm és autentikus. Alkotó vagy részben konstruktív-

alkotó módon viselkednek. Liminális, felső vagy inherers helyzetűek; értelmiségiek,

vállalkozók, vezető állásúak - ha valami okból sikertelenek vagy megbuknak, akkor is

megőriznek valamit a méltóságukból. Feladatokat vállalnak, alkotnak, jól akarnak élni.

Szét tudják választani és a maguk módján kapcsolják össze a nyilvánosságot és a

magánszférát.

5. A sikerorientáltak az előző változata, életformájuk külsőleg hasonlít egymáshoz. Belülről

azonban különböznek. E csoport tagjait nem annyira az értékek vezetik, mint a siker és a

hatalom vágya. Hajlanak az önkényeskedésre, ez korlátozza autonómiájukat. A

nyilvánosság és a magánszféra elválik egymástól, és eltérő törvényeknek

engedelmeskedik.

6. Stabilak, aktívak, felhalmozásra törekvők, a jóléti társadalmak klasszikus középosztálya.

Fölfelé törekednek, de nem törtetők. Kulturális magatartásuk is ehhez hasonló: nyitottak,

„mindenevők", ők alkotják az értékes kultúra, sőt mindenféle kultúra elsődleges

közönségét. Alkotásra is képesek, nem feltétlenül a legmagasabb szinten, de annyira

mindenesetre, hogy harmonikusan részesedjenek a tevékenység, a flow örömében. És ezt

mind a munkában, mind a szabadidős tevékenységekben megkeresik.

7. Rekreációt, pihenést keresők, egydimenziós gondolkodásúak. Jobbára a közép-, de inkább

az alsó középosztályhoz tartoznak. Belül lévők, majdnem marginálisak (de akadnak

ilyenek a felső osztályokban is.) Már nem annyira nyitottak, a szabadidő minden

fajtájában a rekreációt keresik. A tevékenység örömét már ritkábban találják meg, inkább

a felületi mámort. Ők a (Riesmann szerint vett) kívülről irányítottak. A kultúrában sem az

értéket keresik, nem igyekeznek felhalmozásra. Mivel a stabilitással van bajuk,

mindenekelőtt arra törekednek. Ezért a kultúrától is a szórakozást és a felejtést várják.