CECIL SCOTT FORESTER

ŐFELSÉGE KAPITÁNYA

I. KÖTET

DENEVÉR KÖNYVEK

DENEVÉR KÖNYVEKSorozatszerkesztő: Kisbán GyulaEredeti cím: CAPTAIN HORNBLOWER by C. S. Forester© Mrs. Dorothy Forester© Hungarian translation: Juhász Vilmos, 1943.Készült a MAHIR-RTV közös kiadásábanForgalmazza a TÉKAA kiadásért felel: Bihari SándorSzedte a Héttorony KftNyomta a Sylvester János Nyomda, Szombathely 89/5137Felelős vezető: Hanuszek Béla igazgatóMegjelent: 43,25 A/5 ív terjedelembenISBN 963 7860 03 7 ISSN 0864 8247

ELSŐ KÖNYV

HORNBLOWER KAPITÁNY A CSENDES-ÓCEÁNON

I. FEJEZET

A kapitány

Alig pirkadt, amikor Hornblower kapitány feljött a Lydia hátsó fedélzetére. Bush, az elsőtiszt, éppen megfigyelő szolgálaton volt; csak megérintette ujjával sapkáját, de nem szólt egyszót sem. Hét hónapja tartott már az út anélkül, hogy partot értek volna és ennyi idő alatt nemcsoda, hogy kitapasztalta kapitánya szokásait. Az új napnak ebben az első órájában tilos voltmegszólítani a kapitányt és megzavarni gondolataiban.

Az állandó parancs értelmében – most már, a végtelenbenyúló utazás hosszú hónapjaiután, szinte gépies rendben és megszokottságban múltak a napok – Brown, a csónakmesteregondoskodott arról, hogy a hátsó fedélzet szélfelőli oldalát első hajnali szürkületkorfelsúrolják és homokkal felszórják. Bush és a tengerészkadét, aki vele volt, azonnalvisszavonultak a szélárnyékos oldalra, amint Hornblower megjelent és Hornblowermegkezdte napi egyórai sétáját, fel-alá, fel-alá, a huszonegy láb hosszú fedélzeten. A kicsisétahely egyik oldalát a hajóágyú csúsztatói, másik oldalon a fedélzetbe csavart vasgyűrűkhatárolták, amelyekbe az ágyúk vontatóköteleit erősítették. A kis fedélzetdarabka, amelyenHornblower mindennapi reggeli sétáját végezte, öt láb széles és huszonegy láb hosszú volt.

Fel-le, fel-le járt egyre Hornblower kapitány. Bár egészen belemerült gondolataiba,alárendeltjei tapasztalatból tudták, hogy tengerész-ösztöne egészen éber volt. Tudata alattlátta a fedélzeten a főkötélzet árnyékát, érezte arcán a szél irányát, úgyhogy a kormányos

altiszt legcsekélyebb figyelmetlensége a kerék mellett a kapitányt a legélesebbszemrehányásokra ragadtatta; annál is élesebb volt a szemrehányás, mert napjánaklegfontosabb órájában zavarta meg. És ugyanígy, anélkül, hogy bármilyen látható jelét adtavolna, tisztában volt minden lényegessel, ami körülötte történt. Amint felébredt a fülkéjében,tekintete (anélkül, hogy akarta volna) a beszédes iránytűre esett kabinja mennyezetében, afeje fölött és látta, hogy az irány észak-keleti, mint az utolsó három nap óta mindig. Abban apillanatban, hogy megérkezett a hátsó fedélzetre, tudat alatt megállapította, hogy a szélnyugati és legfeljebb annyi ereje van, hogy a hajó éppen csak előrejusson, ha valamennyivitorláját felhúzták a sudárszárra; hogy az ég még egyre, szünet nélkül kék, a tenger csaknemtükörsima és csak ritka, széles és laposan duzzadó hullámok ömlenek el rajta, amelyeknekhátán a Lydia mélységes rendszerességgel rengett és ringott.

Az első, amire Hornblower kapitány ezen a reggelen tudatosan gondolt, hogy a Csendes-óceán – a hajó két oldalán mélykék és a láthatár felé ezüstbe ömlő – olyan, mint valamihatalmas, ezüst és kék címer – azután önkéntelenül is elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogyaz utolsó két hétben minden reggel erre gondolt. Ezzel a hasonlattal gondolatai már el isindultak szokott sima és gyors útjukon. Lenézett a lépcsőre, ahol az emberei mégszorgalmasan súroltak. Amikor a hátsó fedélzet másik végébe ért, másik csoportot pillantottmeg, amely ugyanezt a munkát végezte. Hangjuk színezete olyan volt, mint máskor egymásközt. Kétszer nevetést is hallott. Ez jólesett. Emberek, akik így beszélgetnek és nevetgélnekegymással, nem gondolnak titkon lázadásra – pedig Hornblower kapitány az utóbbi időbenugyancsak számolt ezzel a lehetőséggel. Hét hónap a tengeren csaknem felemésztette a hajókészleteit. Egy héttel ezelőtt a napi vízadagot három pintre csökkentette és napi három pinthogy is volna elég egy embernek, aki sózott húson és kétszersültön él, az északi szélességtizedik foka alatt. Különösen, amikor a hét hónap óta hordókban tárolt víz már szintemegsűrűsödött az apró zöld élőlényektől.

Egy héttel ezelőtt osztották ki az utolsó citromlevet és egy hónapon belül a skorbutegészen bizonyosan felüti fejét a hajón, orvosuk meg nincsen. Hanky, a hajóorvos, belehalt asok italba, meg a luesba a Horn-fok közelében. A dohányt egy hónap óta heti félunciáscsomagokban osztották ki – Hornblower igazán szerencsét kívánhatott előrelátásához, hogy adohányt személyes felügyelete alá helyezte. Ha erre nem gondol idejében, ezek a könnyelműtökfejek már bizonyosan elfogyasztották volna az egész készletet, pedig az emberekmegbízhatatlanok attól a pillanattól fogva, hogy nem kapnak többé dohányt. Jól tudta, hogyaz embereket sokkal jobban bántotta a dohányadag csökkentése, mint hogy kevesebb tüzelőtengedélyezhetett a konyhának, bár emiatt a sózott sertéshúst éppen csak hogy felforralták atengervízben.

De a dohány, a víz, a faadag csökkentése még együttvéve sem volt olyan súlyos, mint akisebb grogporció fenyegető réme. Ezen mindeddig nem mert változtatni és tudta, hogy márcsak tíz napra való rumja volt a hajón. A világ legnagyszerűbb legénységében sem lehetmegbízni többé, ha nem kapják meg megfelelő rumadagjukat. És most itt vannak a Csendes-óceánon és kétezer mérföldnyi körzetben egyetlen angol hajót sem találhatnának semerresem. Valahol, nyugat felé, a szerelem és a gyönyör szigetei zöldelnek, ahol szépek a nők ésfáradság nélkül hullik az emberek ölébe az ennivaló. De nem tudják elérni a boldogsemmittevés hazáját. Valamelyik, aki többet tud a világról a többieknél, mesél majd ezekrőlaz álombéli szigetekről. Eleinte oda se hederítenek, de később, ha majd nem érkezik el azáldott déli óra, amikor grogjukat megkapják, már sokkal szívesebben hallgatják. Amióta aBounty legénysége fellázadt, a Csendes-óceán varázsától megbűvölten, Őfelsége valamennyikapitánya, akit a kötelesség, a parancs a Csendes-óceánra szólított, ott hordozta ezt azaggodalmat lelke mélyén.

Hornblower, miközben még egyre járta a fedélzetet, ismét éles pillantást vetett amatrózokra. Hét hónap, anélkül, hogy szárazföldet érintettek volna, nagyszerű alkalmat adott,hogy fegyelmezze ezt a fegyháztölteléket, de hét hónap, minden szórakozás nélkül, ez mármégis csak sok. Csak minél hamarabb érje el Nicaragua partvidékét. Egy kis kirándulás apartra mindjárt elterelné az emberek figyelmét és egyúttal beszerezhetnének friss vizet, frissételt, dohányt és rumot. Hornblower újra számot vetett hajója helyzetével. A szélességifokban egészen biztos volt, – múlt éjszaka pedig erősen megfigyelte a holdat és ez legalább isa látszat szerint megerősítette kronométere adatait a hosszúságra vonatkozóan – bár egészenvalószínűtlen, hogy hét hónapi utazás után a kronométer még megbízhatóan működjék. Talánnem egészen száz, de legfeljebb háromszáz mérföldnyire tőlük terül el Közép-Amerikacsendes-óceáni partja. Csak Crystal, a főkormányos kételkedett Hornblower határozottállításában, de Crystal vén bolond és használhatatlan navigátor. Nos, egészen mindegy, két-három napon belül úgyis kiderül, kinek volt igaza.

Hornblower arra gondolt most, hogyan is töltse el ezt a legközelebbi két vagy háromnapot. Mindenesetre nagyon fontos, hogy elegendő munkát tudjon adni az embereknek. Ahosszú, tétlen napok igazi élesztői a lázadásnak de Hornblower egy pillanatig sem kételkedettabban, hogy féken tudja tartani embereit. A kínosan hosszú tíz hét alatt, miközben a Horn-fokkörül vergődtek, délelőtt ágyúgyakorlatokat rendelt el a fedélzeten. Ötször egymásutánelsütötték valamennyi ágyút. Lehet, hogy a levegő megrázkódtatása egy időre lefogja aszelet, de ezen nem lehet változtatni.

Hornblower gondolatai ismét más irányba kalandoztak. Ha ötször egymásután elsütik azágyúkat, az annyit jelent, hogy legalább egy tonnányi puskaport és golyót eltüzelnek. A hajómegterhelése már amúgy is nagyon csekély, hiszen az élelmiszerraktárak csaknem kiürültek.Maga elé képzelte a fregatt hajóterének helyiségeit és az élelmiszeres kamrákat. Ideje, hogy ahajó egyensúlyával is törődjék. Majd később vízre bocsátja az egyik mentőcsónakot ésmegkerüli a hajót. Valószínű, hogy a Lydia fara nagyon is mélyen süllyed a vízbe. Ezt holnapkönnyűszerrel rendbehozhatják, ha a két legnagyobb ágyút visszatolják eredeti helyére, azelülső fedélzetre. És miután a vitorlákat úgyis be kell vonni, mialatt ő a mentőcsónakbankörüljárja a hajót, legjobb, ha alapos munkát végez és parancsot ad Bushnak, hogy azembereket a nagy árbocokon is gyakorlatoztassa. Bush rajong az ilyen feladatokért, aminagyon helyes is, mint első tisztnek kötelessége, hogy a legnagyobb odaadással végezze amunkáját. Legutoljára 11 perc 24 másodperc rekordidő alatt húzták fel a felső árbocszárvitorláit és 24 perc 7 másodperc alatt az összes vitorlákat. Ma talán megjavítják a rekordot.Hornblower igazat adott Bushnak abban, hogy ezek a régebbi eredmények távolról sem olyanjók, amilyenek lehetnének. Nagyon sok hajónak a legénysége jobb eredményeket ért ellegalább is a kapitányuk így mondta.

Hornblower észrevette, hogy a szél kissé erősödött, annyira, hogy a kötélzet felől valamihalk susogás hallatszott. A nyakán és az arcán érezte, hogy a vitorlák kissé elfordultak, demég az agyával is tudomásul vette ezt a körülményt és kíváncsi volt, hogy vajon Bush mikorveszi észre. De ebben a pillanatban már hallotta is az őrszem kiáltását. Clay, a kadét a hátsófedélzeten, torka szakadtából üvöltött az őrségnek. A fiú hangja változott, mióta elhagytákAngliát; most tanulta csak, hogyan használhatja anélkül, hogy ne krákogjon és nyafogjon. Ésanélkül, hogy a szemével is tudomást vett volna arról, ami körülötte történik, Hornblower,miközben folytatta a fel-alá járkálást a hátsó fedélzeten, figyelte az ismerős hangokat, azőrszemet, amint a hajó fara felé szaladt és megbotlott a vitorlakötélben. Egy csattanás ésutána a velőtrázó sivítás elárulta, hogy Harrison, a másodkormányos botjával rácsapottvalamelyik lustálkodó vagy balszerencse üldözte matróz hátsó fertályára. Harrison kitűnőtengerész, de egyik gyöngéje, hogy nagyon szívesen használta a botját, különösen élvezettel

csapott le jó matrózai gömbölyű farára. Valamennyi matróz, akin jól megfeszült a nadrágszámíthatott erre a kitüntetésre, különösen, ha Harrison véletlenül olyan munka közbentalálta, amikor erősen előre hajolt.

Hornblower olyan sokáig tűnődött Harrisonnak ezen acsakugyan kicsinyes gyöngeségén, hogy közben rendbeszedték a vitorlákat. Hallotta Harrisonkiáltását: – Köteleket megerősíteni! – azután alig pár perccel később az őrség visszatértszokott helyére. Kling-klang, kling-klang, kling-klang, kling, szólalt meg a hajóharang.Reggeli őrségváltás! Hornblower reggeli sétája is végetért. Érezte, hogy a verejték jólesőenkiverte testét az inge alatt. Odasétált Bush-hoz, aki ott állt a kormánykerék mellett.

– Jó reggelt, Mr. Bush – köszöntötte első tisztjét Hornblower kapitány.– Jó reggelt, sir – felelt Bush, mintha Hornblower kapitány nem sétált volna a szeme előtt

az utolsó egy és negyed órában, alig négy yardnyi távolságban.Hornblower egy pillantást vetett a palatáblára, amelyre feljegyezték az utolsó huszonnégy

óra sebességi adatait. Nem talált semmi különösebbet, az óránkénti sebesség felváltva háromcsomó, négy és fél csomó, négy csomó volt, míg az iránytű állandóan északkeleti iránybamutatott. A kapitány érezte, hogy első tisztje fürkésző, kutató pillantással nézi és nagyon jóltudta, hogy Bush rendkívül kíváncsi és ezerfélét szeretne kérdezni. Csak egyetlen ember volta hajón, aki tudta, hogy a Lydia tulajdonképpen hová igyekszik és ez a kapitány volt.Lepecsételt paranccsal indult el hazulról és amikor a parancsot az északi szélesség 30 és akeleti hosszúság 20 fokánál felbontotta, az utasítás olyan szigorú titoktartást követelt, hogymég első tisztjének sem adhatott bővebb felvilágosítást. Teljes hét hónapon keresztül Bushhadnagy erőt vett magán és nem kérdezett semmit, de meglátszott rajta, hogy ez rendkívülimegerőltetésébe kerül.

– Ha-hm – szólalt meg Hornblower torkát köszörülve. Világos, hogy nincsen beszédeskedvében. Szó nélkül helyére akasztotta a palatáblát, lesietett a kajütökhöz vezető lépcsőn ésbelépett a kabinjába.

Őszintén sajnálta Busht, mert nem mondta meg neki az igazságot, de nem azért hallgattael előle utazásuk célját, mert nem bízott Bush titoktartásában. Inkább sajátmagától félt.Amikor öt évvel ezelőtt először indult el kapitányként a hajójával, még nem tudott erőt venniközlékeny természetén és túlságosan is megtárgyalt mindent első tisztjével, úgyhogy végülmár semmiféle parancsot nem adhatott, amíg előbb alaposan meg nem beszélte vele. Későbbbelátta a hibáját és igyekezett az udvariasság megszokott keretei közé szorítani érintkezésételső tisztjével, de csakhamar belátta, hogy nem tud megmaradni a szűkreszabott határokközött, mindig kiszalasztott a száján egy-két szót, amit később megbánt. Amikor erre az útraelindult, szilárdan elhatározta (mint az iszákos, aki inkább egészen lemond az italról,semhogy mérsékelje magát), hogy egyetlen fölösleges szót sem beszél a tisztjeivel, kivéveamit a munka, a mindennapos érintkezés feltétlenül megkövetel. Elhatározását mégmegerősítette és elszántságát fokozta a szigorú parancs, mely a legteljesebb titoktartást írtaelő. Hét hónap óta kitartott elhatározása mellett, napról-napra hallgatagabb lett, amint atermészetellenes helyzet egyre nyomasztóbban nehezedett rá. Az Atlanti-óceánon néha mégmegtárgyalta az időt Mr. Bush-al. A Csendes-óceánon már csak odáig ereszkedett le, hogy atorkát köszörülte a jelenlétében.

Alvófülkéje parányi kis kajüt volt, amelyet fából ácsolt választófal kerített el az ebédlőtől.Felét csaknem egészen elfoglalta egy tizennyolcfontos ágyú, másik felét meg szinte betöltötteaz ágya, az íróasztala és a szekrénye. Polwheal, a steward, már kikészítette borotváját és aszappanos tálkát a kis polcra, amely alatt törött tükör lógott a falon. Éppen csak annyi helyvolt odabenn, hogy ketten elfértek. Polwheal szorosan az íróasztalhoz préselte magát, hogyhelyet engedjen kapitányának; nem szólt egy szót sem, mert Polwheal, hála Istennek,

szűkszavú ember volt, Hornblower éppen ezért választotta stewardjának, mert még aszolgáival szemben is vigyáznia kellett, hogy el ne ragadja közlékeny természete.Hornblower ledobta nedves ingét és nadrágját, meztelenül állt a tükör elé és úgy látott hozzáa borotválkozáshoz. Arca, amint visszanézett rá a tükörből, nem volt sem szép, sem csúnya,sem öreg, sem fiatal. Barna szemének pillantása kissé borongó.Homloka eléggé magas, orra eléggé egyenes. Szája köré a húszéves tengerész-szolgálat ahatározottság vonását véste. Kuszáit, fürtös barna haja kissé már ritkulni kezdett és több teretengedett homlokán, ami állandóan nyugtalanította, mert gyűlölte a gondolatot, hogyvalamikor megkopaszodik. Miközben nézte ezt, eszébe jutott a másik nyugtalanító tünet,amelyet megfigyelt magán; végignézett meztelen testén. Karcsú és izmos volt, ez igaz, hafelegyenesedett, akkor legalább hat láb magas. De ott, ahol a bordák végződtek,tagadhatatlanul mutatkozott a hasánál némi domborodás, a pókhas első nyoma. Hornblowernem tudta elviselni a gondolatot, hogy idővel elhízik, nem tudta elképzelni, hogy szépenformált, edzett testét valamikor elrútítsa hasának alaktalan kidomborodása és ez volt az okaannak, hogy ő, aki természettől fogva lusta volt és nem szerette a beosztott munkát, napontaszabályszerűen legalább egy órát sétált a hátsó fedélzeten.

Amikor elkészült a borotválkozással, a borotvát és az ecsetet odaadta Polwhealnak, hogymossa meg és tegye félre; most várakozóan állt, míg Polwheal a vállára terítette erősenmegviselt fürdőköpönyegét. Polwheal követte a fedélzetre, a nagy szivattyúig, ismét leszedteválláról a köpenyt, majd alaposan lelocsolta tengervízzel, miközben a kapitány ünnepélyesmozdulatokkal ledörzsölte magát. Mikor a fürdővel is elkészült, Polwheal ismét víztőlcsepegő vállára terítette a köpenyt és követte vissza a kabinjába. Már előzőleg kikészítette azágyra a tiszta fehér vászoninget – erősen megviselt már, de gondosan kijavított – és a fehérnadrágot. Hornblower felöltözött, azután a steward rásegítette a régi megfakult zsinórozásúkék kabátot és kezébe adta kalapját. Közben egyetlen szót sem váltottak, olyan kitűnőenbelejött már Hornblower a magavállalta hallgatásba. És ő, aki annyira gyűlölte a megszokást,tökéletesen megszokta, hogy ne beszéljen senkivel. Abban a pillanatban, hogy kilépett afedélzetre, éppen nyolcat ütött a hajóharang és pontosan így volt ez minden reggel.– Végrehajtsuk a kiszabott büntetést? – kérdezte Bush, megérintve sapkáját.

Hornblower bólintott. A másodkormányos pipája reszketni kezdett a gyönyörűségtől.– Mindenki a fedélzetre! – üvöltötte Harrison a főfedélzetről, mert a büntetés

végrehajtását az egész legénységnek végig kellett nézni. A hajó minden részéből özönlöttekaz emberek kiszabott helyükre.

Hornblower mereven állt a hátsó fedélzet korlátjánál, arca mozdulatlan volt, mint a kő.Szégyellte, hogy a lelke mélyén annyira elítélte a büntetésnek ezt a módját, gyűlölte, hailyesmire kellett kiadnia a parancsot és még jobban gyűlölte végignézni. Az a két- vagyháromezer ostorcsapás, amelyeknek az utolsó húsz esztendőben tanúja volt, még mindig nemtudta kellőképpen megedzeni. Sőt, ma még lágyabb szívű volt (mint ahogy nem egyszerszégyenkezve megállapította) egy tizenhétéves tengerészkadétnál. De ezúttal lehetetlen voltelkerülni a büntetést. Az áldozat egy Owen nevű walesi volt, akit semmiképpen nem lehetetteltéríteni a rossz szokásától, hogy a fedélzetre köpködjön. Bush, anélkül, hogy előzőlegjelentette volna a kapitánynak, végül is türelmét vesztve megfogadta, hogy megkorbácsoltatjaés így Hornblowernek nem maradt más hátra, mint hogy beleegyezzék. Nem hazudtolhattameg első tisztjét, ha azt nem akarta, hogy a fegyelem megbomoljék a hajón. Bár a lelkemélyén súlyos kétségei voltak, hogy ha már ez az ember olyan szenvedélyesen köpköd afedélzeten, elképzelhető-e, hogy ostorozással leszoktathassák?

Szerencsére hamar vége volt. Két matróz végezte el a feladatot. Owent derékig meztelenülodavitték a főkötélzethez, csuklójánál fogva megkötözték és nagy dobpergés közben

megkorbácsolták. Owen, ellentétben a jó matrózszokással, üvöltött kínjában, amint akilencágú ostor csapásai a vállára sújtottak és meztelen talpain furcsa mozdulatokkal táncolt.De végül, mire mind a huszonnégy kiszabott csapást megkapta, már mozdulatlanul éscsendesen lógott felkötözött csuklóin. Valaki lelocsolta vízzel, azután elvitték.

– Reggelizni, Mr. Bush! – vetette oda kurtán Hornblower. Remélte, hogy a déli tenger márannyira megbarnította arcát, hogy nem látszik alatta halálos sápadtsága.

A tisztek sora a hátsó fedélzeten megbomlott. Gerard, a második tiszt, vette át aszolgálatot Bush-tól. A hajó olyan volt, mint valami bűvös, szabályos minta szerint kockákrabeosztott tábla. Valaki összerázta a kockákat, azután ismét elhelyezkedtek új, de éppen olyanszabályos rendben.

Hornblower lement a kabinba, ahol Polwheal már várta a reggelivel.– Kávé, sir, – jelentette Polwheal. – És leves.Hornblower asztalhoz ült. A héthónapos úton már minden jót elfogyasztottak a hajó

raktáraiból. A kávé pirított kenyérszeletek fekete kivonata volt és semmi mást nem lehetettdicséretére mondani, mint hogy elég édes és forró. A leves pedig erősen fűszerezettkétszersültmorzsából és sózott húsból készült, leírhatatlan színű keverék volt. Hornblowerszórakozottan evett. Közben balkezébe vette a kis darabka kétszersültet és egyre veregette azasztal széléhez, hogy mire rákerül a sor, kiverje a belefészkelődött kukacokat.

Míg evett, minden irányból hallotta a hajó megszokott hangjait. Valahányszor a Lydiafelemelkedett egy lapos hullámhegy hátára, azután ismét lesüllyedt, faeresztékei halkanrecsegtek-ropogtak. Felülről Gerard lépéseit hallotta, amint vastagtalpú cipőjében fel-alájárkált a hátsó fedélzeten. A hajó orrából a szivattyúk egyhangú működése hallatszott.Minden nap ki kellett szivattyúzni a hajó testébe beszivárgott vizet. De ezek a hangok mindszaggatottak, átmenetiek voltak. Csak egy hang volt szüntelen és örökös, annyira, hogy a fülmár egészen megszokta és csak a különös éber figyelem perceiben vett róla tudomást: a szélhangja a kötélzet számtalan ága között. Ez valami végtelenül halk dudorászás volt, száz megszáz vékony, finom hang összecsendülése, de hallani lehetett a hajó minden részében, továbbrezgett a láncokban és a deszkákban és a hajótest időközönként ismétlődő recsegése adta meghozzá a kíséretet.

Hornblower végzett a húsos péppel és most teljes figyelmét a kétszersültnek szentelte,amelyet még egyre az asztalhoz kopogtatott. Enyhe megvetéssel nézegette, gyenge étel voltez egy jól megtermett férfinak, különösen amióta a vaj is elfogyott, – egy hónappal ezelőttdobták ki az utolsó tömböt, mert megromlott. A száraz, ízetlen morzsákat az égetettkenyérből készült kávéval kellett volna leöblítenie torkán. De mielőtt még beleharaphatottvolna, vad kiáltás hangzott a fedélzetről. Keze félúton megállt a kétszersülttel.

– Föld! – kiáltott az őrszem az árbockosárból. – Föld, a tatbaloldal felé!Hornblower, a kétszersülttel kezében, hallotta a nagy mozgást és szaladgálást a fedélzeten

Bizonyosan mindenki látni akarja a messzi szárazföldet. Hiszen csaknem három hónap ótamég csak messziről sem láthattak partokat, állandóan a nyílt tengeren voltak. És ezek azemberek, azt sem tudják, hová vezet az útjuk. Ő maga is nagyon izgatott volt. Nemcsak azért,mert közeledett a perc, amikor végérvényesen megtudja, helyesen irányította-e hajóját.Hanem azért is, mert arra gondolt, hogy talán már huszonnégy órán belül hozzá kell kezdeniea veszedelmes kísérlethez, amellyel feljebbvalói megbízták. Érezte, hogy gyorsabban doboga szíve. Szenvedélyesen vágyódott, hogy ő is felrohanjon a fedélzetre a többiekkel, amintelső ösztöne diktálta, de erőt vett magán. Azt akarta, hogy a tisztjei és a legénysége felnézzenrá, hogy a rendíthetetlen önbizalmú és zavartalan nyugalmú embert lássák benne. Denemcsak a saját érdekében. Minél jobban tisztelik a kapitányt, annál jobban szolgálják ahajóját. Tehát külsőleg látszatra tökéletes nyugalommal, keresztbetette lábát és teljes

közömbösséggel, apró kortyokban iszogatta kávéját, amikor Savage kadét bekopogtatott,azután izgatottan felrántotta az ajtót.

– Mr. Gerard küldött, hogy jelentsem a kapitány úrnak: szárazföld a láthatáron atatbaloldal felől! – jelentetteSavage. Annyira izgatott volt, hogy alig tudott megállni a lábán. Hornblower ismétkortyintott a kávéjából, mielőtt válaszolt volna. Lassan és nyugodt hangon beszélt.

– Jelentse Mr. Gerardnak, hogy öt perc múlva a fedélzeten leszek, amint végeztem areggelimmel.

– Igenis, sir.Savage kibotlott a kabinból. Nagy, esetlen lába már a lépcsőn kopogott.– Mr. Savage! Mr. Savage! – kiáltott utána Hornblower. – Savage kerek telihold arca ismét

felbukkant az ajtóban.– Elfelejtette becsukni az ajtót! – figyelmeztette Hornblower hidegen. – És kérem, ne

szaladjon olyan nagy zajjal a lépcsőn.– Igenis, sir! – felelt a megdöbbent Savage bámész képpel.Hornblower tökéletesen meg volt elégedve magával. Igen, ehhez határozottan szerencsét

kívánhatott magának. Újra kortyolgatni kezdte a kávét, de képtelen volt egyetlen falatot islenyelni a kétszersültből. Ujjaival dobolt az asztalon, csakhogy valamiképpen siettesse az időmúlását.

Most a fiatal Clay hangját hallotta a főárbocról, ahová bizonyosan Gerard küldte fel amesszelátóval.

– Égő hegyeket látok, sir. Két tűzhányót.Hornblower ebben a szempillantásban emlékezetébe idézte a térképet, amelyet olyan

sokszor tanulmányozott kabinja magányában. Ezen a partrészen mindenfelé tűzhányókműködnek. Tehát ha két tűzhányót látnak a tatbaloldal felől, az még nem határozhatja meg ahajó helyzetét. És mégis reménykedett. A Fonsecai-öböl bejáratánál csakugyan két tűzhányóvan és azoknak a tatbaloldal felől kellett felbukkannia. Lehetséges, hogy csakugyan alegtökéletesebb pontossággal hozta idáig a hajóját, azok után, hogy tizenegy hete színét semlátta szárazföldnek. Hornblower nem tudott többé nyugodtan ülni a helyén. Felállt az asztalmellől. Miután még az utolsó pillanatban szerencsésen észbekapott, nyugodt léptekkel,tökéletesen közömbös arccal indult fel a fedélzetre.

II. FEJEZET

Föld!

A hátsó fedélzet csak úgy nyüzsgött a hajó tisztjeitől. Itt volt a négy hadnagy, Crystal, afőkormányos, Simmonds, a tűzmester, Wood, az élelmezőmester és a megfigyelő szolgálatotteljesítő kadétok. A kötélzeten is valósággal hemzsegtek az alacsonyabb rangú tisztek ésmatrózok és alighanem sebtében előkerítették a hajó valamennyi messzelátóját. Hornblowerbelátta, hogy egy szigorú, hidegvérű, szabályokhoz ragaszkodó kapitány példát mutatnaebben a kivételes helyzetben és így elhatározta, hogy ő is eszerint viselkedik.

– Mi van itt? – kiáltotta. – Úgy látszik, ezen a hajón nincsen senkinek semmi dolga. Mr.Wood, azonnal intézkedjék, hogy töltsék meg a víztartályokat. Mr. Gerard, eresztesse le asudárvitorlákat!

A hajón mindenki szempillantás alatt visszatért munkájához, újra felhangzott a szivattyúkzakatolása, Harrison és Gerard vezényszavakkal irányították a matrózokat, a Lydia nyugodtan

siklott tovább az enyhe szélben.– Mintha már innen a fedélzetről is látnám a füstöt, sir! – jegyezte meg mentegetődző

hangon Gerard, amiért mégegyszer szóba merte hozni a szárazföldet. Felajánlottamesszelátóját és előre mutatott. A szemhatáron egészen alacsonyan, gomolygó fehér felhőkalatt, Hornblower csakugyan látott valami szürkeséget, ami esetleg füst is lehetett.

– Ha-hm! – bólintott Hornblower. Megszokta, hogy ezt felelje mindenre, amiótalemondott a társalgásról. Előre lépett és felkapaszkodott az első árbocra. Nem volt atléta éstitokban nem szerette az ilyesmit, de tudta, hogy ezen is túl kell esnie. Kényelmetlenül érezte,hogy valamennyien, akik nincsenek valami sürgős munkával elfoglalva, most őt nézik. Ésilyen körülmények között, bár a messzelátó is akadályozta, ugyancsak vigyáznia kellett, hogynevetségessé ne tegye magát és minden mozdulata katonás és biztos legyen. Még csak megsem állhatott közben egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen, amikor odalenn aparancsnoksága alá tartozó kadétok figyelik, akik könnyedén és gyorsan tudnakfelkapaszkodni a sudárszárra.

Ugyancsak próbára tette az erejét, amíg a négy árboctartó kötélbe kapaszkodva felfelémászott és erősen lihegett, mire feljutott a sudárvitorláig. Ott elhelyezkedett az árboc tetejénés olyan nyugodtan szedte elő messzelátóját, amennyire erősen dobogó szíve és hirtelenizgatottsága engedte. Clay, tizenöt lábnyi távolságban, nagy lelkinyugalommal üldögélt avitorlarúdon, de Hornblower úgy tett, mintha nem is vette volna észre. Mintha az árboc széleskörben ringatódzott volna körülötte, előre lendítette, azután oldalra, azután megint hátra.Először csak egy-egy pillanatra látta a távoli hegyeket, de hamarosan már tartósanmegfigyelhette. A távcső különös vidéket hozott közelebb szeméhez. Több tűzhányó élesenkirajzolódó csúcsát látta; a tatbaloldal felől két különösen nagy vulkán meredezett az ég felé,a kormányfél felé több kisebb. Amint hosszasabban figyelte, észrevette, hogy egyik hegybőlszürke füstfelhő gomolyog, – nem a csúcsból, hanem valahonnan egy oldaltölcsérből –azután lustán elkeveredik a felette torlódó fehér felhőkkel. A kiemelkedő csúcsokon kívülegész hegylánc bontakozott ki a messzeségből. A formájuk után ítélve ezek is kialudtvulkánok lehettek, amelyeknek csúcsait az elsuhanó évszázadok viharai letompították.Valóságos pokol lehet az a kis, előttük elterülő partszegély, ha ezek a vulkánok mindkitörnek. A csúcsok valami meleg, rózsaszínnel átszőtt szürkeségben csillogtak, – lejjebbpedig mintha zöld vízesések zúdultak volna a hegyoldalakon – alighanem a lerohanóhegyipatakok völgyeinek mentén burjánzó dús növényzet. Hornblower lemérte a szemével avulkánok egymáshoz viszonyított magasságát, elhelyezkedését és ismét emlékezetébe idéztea térképet, amelynek minden kis részletét már annyira jól ismerte. Igen, semmi kétség,nagyon nagy a valószínűsége, hogy csakugyan jó helyre érkeztek.

– Azt hiszem, ott hullámtörők vannak! – szólalt meg Clay. Hornblower a hegyek csúcsáróla hegyek lábára irányította pillantását.

Itt zöld szegély határolta a tengert, amely csak itt-ott szakadt meg, ahol a hegyekegyenesen a vízből meredtek fel. Hornblower messzelátójával végigkutatta ezt a zöldszegélyt, azután ismét visszafelé haladt. Mintha egy másodpercre valami parányi fehérségetpillantott volna meg, amely eltűnt, majd ismét felbukkant.

– Helyes. Azok egészen bizonyosan hullámtörők! – mondta önkéntelenül és abban apillanatban megbánta. Teljesen fölösleges volt, hogy bármit is feleljen Claynek. Ilyesmivelcsak csökkentette tekintélyét. Hadd higgyék az emberei, hogy semmi sem zavarhatja megegykedvűségét és nyugalmát.

A Lydia nyugodtan és egyenletesen haladt a part felé.Hornblower száznegyven láb mélységben tisztán látta az elülső fedélzeten az emberek

furcsán megrövidült alakját és a hullámokból, amelyeket a hajó orra hasított a vízbe, látta,

hogy legalább négy csomó sebességgel haladnak. Egészen bizonyos, hogy még jóval asötétség beállta előtt megérkeznek a parthoz, annál is inkább, mert a szél a nap folyamánmindig erősödik. Megpróbálta kissé kiegyenesíteni görcsösen összehúzott lábát, azután isméta part felé nézett. Lassanként egyre több hullámtörőt vett észre mind a két irányban. Itt a partfelé zúduló hullámok bizonyosan függőleges sziklafalakon törnek meg, úgyhogy a fehértajték felcsap a magasba. Egyre erősödött meggyőződése, hogy tökéletesen sikerült amegérkezés. A hullámtörőktől jobbra és balra csendesen és simán pihent el a tenger és egy-egy középmagasságú tűzhányó nyúlt a kék égbe. Tágas öböl, a bejárat közepén sziget és kétszélén egy-egy vulkán. Éppen így mutatta a térkép is a Fonsecai-öböl bejáratát, deHornblower egyszerre tudatára jutott, hogy ha csak csekély tévedést is követ el anavigációban, könnyen megtörténhetett volna, hogy kétszáz mérfölddel is eltérnek a helyesiránytól és ezen a partszegélyen, ahol hosszú darabon egyik tűzhányó következik a másikután, egyik partrészlet bizonyosan nagyon hasonlít a másikhoz. Ezenfelül nem is bízhatottmeg túlságosan a térképben. Azok a hadifoglyok rajzolták, akiket Anson hatvan évvel ezelőttéppen ezeken a vizeken ejtett fogságba. A régi térképeket azóta a hozzá nem értőhaditengerészeti térképrajzolók, akik sohasem jártak ezen a vidéken, javítgatták, és márbizony nem megbízhatóak.

De miközben egyre tovább figyelte a partalakulatokat, kétségei lassanként eloszoltak. Azelőtte feltáruló öböl nyílása hatalmas volt – nem valószínű, hogy még egy ilyen méretű öböllegyen ezen a vidéken, mert az még a legügyetlenebb térképrajzoló figyelmét sem kerülhettevolna ki. Hornblower a szemmértékével próbálta felbecsülni, milyen széles is lehet az öbölbejárata. Valamivel több mint tíz mérföld lehet, beleszámítva a szigetet is. Hátrább, benn azöbölben, még egy nagy szigetet fedezett fel és ennek az alakulata különösen jellemző volterre a partrészletre – meredek, vízből kiemelkedő hatalmas zöld kúp. Az öböl legtávolabbipartját nem láthatta még most sem, amikor a hajó már legalább tíz mérfölddel közelebb volt aparthoz, mint amikor először megpillantotta.

– Mr. Clay! – szólt, anélkül hogy a messzelátót egy pillanatra is elvette volna a szeme elől.– Most lemehet. Mondja meg Mr. Gerardnak, hogy kéretem, az emberek sürgősen lássanakhozzá az ebédfőzéshez.

– Igenis, sir – felelte Clay.Most már tudhatják a hajón, hogy rendkívüli események vannak készülőben, ha az ebédet

félórával hamarább tálalják. Az angol hajókon a tiszteknek mindig gondoskodni kell arról,hogy az embereknek tele legyen a gyomruk, mielőtt rendkívüli feladatok elé állítják őket.

Hornblower az árboc tetején alapos és megfontolt gondolkozás után véglegmegnyugodott. Nem, most már semmi kétség, a Lydia csakugyan a Fonsecai-öböl felé tart. Jómunkát végzett, erre bárki büszke lehetne, amikor ilyen kifogástalanul helybe hozta a hajójátazok után, hogy tizenegy hete nem láttak szárazföldet. De nem érzett semmimegkönnyebbülést. Ez is a természetéhez tartozott, hogy ne találjon különösebb örömetabban, ha elérte a kitűzött célt. Az ő vágya mindig az elérhetetlen volt: hogy erős, hallgatagés munkájában tökéletes ember legyen, akit semmiféle érzelem nem tud levenni a lábáról.

Egyelőre nyoma sem volt semmiféle életnek az öbölben. Sem hajót, sem felszálló füstötnem látott sehol. Talán második Kolumbuszként lakatlan parthoz érkezik. Még legalább egyórája van a nyugodt megfontolásra, ameddig nincsen semmi különösebb tennivaló.Összecsukta messzelátóját, azután leereszkedett az árbocról, majd tudatosan lassú léptekkelindult a hátsó fedélzet felé.

Crystal és Gerard élénken beszélgettek a korlát mellett. Nyilvánvalóan ügyeltek arra, hogya másodkormányos füle távolába ne kerüljenek és az őrszemet is elküldték, amilyen messzirecsak lehetett. Abból a pillantásból, ahogyan feléje fordultak, az is nyilvánvaló volt, hogy róla

beszéltek. És az csak természetes, ha izgatottak, hiszen a Lydia az első angol hadihajó, amelyAnson ideje óta behatol Spanyol-Amerika csendes-óceáni partvidékére. Ezeket a vizeketszántotta a híres Acapulco spanyol hadihajó, amely egy-egy évente megismétlődő útjánegymillió font sterling értékű aranyat, ezüstöt, kincseket hozott magával Európába. Ezekneka partoknak mentén vitték a hajók Potosi ezüstjét Panamába. Talán valamennyiüknek, akik ittvannak ezen a hajón, megalapozza a szerencséjét, ha a kapitány úgy akarja. Valamennyiükrefelmérhetetlen fontos volt, mire határozza el magát legközelebb a kapitány. De Hornblowermindössze csak ennyit mondott, mielőtt lefelé indult:– Küldjön fel egy megbízható embert, jó messzelátóval az elsőárboc tetejére, Mr. Gerard.

III. FEJEZET

A parancs

Lenn a kajütben Polwheal már várta az ebédjével. Hornblower egy pillanatiggondolkodott, minek egyék sózott disznóhúst a legforróbb délben, a Trópusok alatt.Egyáltalán nem volt éhes, de miután még a stewardjának is be akarta bizonyítani hősiességét,legyőzte undorát az étellel szemben. Leült és tíz percen keresztül gyorsan evett, miközbenugyancsak erőltette magát, hogy a falatok lemenjenek a torkán. Polwheal is kétségbeesettérdeklődéssel kísérte minden mozdulatát. Végül is a steward kíváncsi pillantásának hatásárafelállt, fejét kissé meghajtva átment alacsonytetejű hálófülkéjébe és kinyitotta íróasztalát.

– Polwheal! – kiáltotta.– Sir! – jelentkezett Polwheal abban a szempillantásban.– Szedd elő a legjobb kabátomat és tedd rá a vállrojtokat. Tisztítsd ki a fehér nadrágot…

nem, nem, a térdnadrágot, és vedd elő a legjobb fehér selyemharisnyámat meg a csatos cipőt,de vigyázz, hogy a csatok ragyogjanak! És az aranymarkolatú kardomat!

– Igenis, sir!Visszatérve az ebédlőbe, Hornblower ledőlt a hajó fara felé nyíló ablak alatt elhelyezett

padon és ismét elővette az admiralitás titkos parancsát. Olyan gyakran elolvasta már, hogyjóformán kívülről tudta, de mégis újból meg akart győződni róla, hogy jól értette-e megminden szavát. Annyi bizonyos, hogy minden tekintetben alapos és részletes volt az utasítás.Az, aki fogalmazta vagy másolta, nem nagyon takarékoskodott a szavakkal. Az első tíz pontaz eddig megtett útra vonatkozott. Először is lelkére kötötte a lehető legnagyobb titoktartást.A spanyoloknak semmi szín alatt sem szabad tudomást szerezni arról, hogy brit fregattközeledik a csendes-óceáni spanyol partokhoz. – «Ennélfogva felszólítjuk ésmegparancsoljuk, hogy útközben lehetőség szerint tartsa távol hajóját a partoktól éskülönösen óvakodnia kell, hogy a csendes-óceáni partvidékről sehonnan meg ne láthassák,amíg meg nem érkezik a Fonsecai-öbölbe. Ennek a parancsnak utolsó betűigengedelmeskedett, bár nagyon kevés olyan kapitánya van a brit haditengerészetnek, aki ezt afeladatot meg tudta vagy meg akarta volna oldani. Angliából egészen idáig hozta hajójátanélkül, hogy egyszer is látták volna a szárazföldet, kivéve nagyon távolról, néhánymásodpercig a Horn-fokot. És ha egy héttel ezelőtt hallgatott volna Crystal tanácsára, akkor ahajó most egyenesen a Panama-öbölbe futna be és szó sem lehetne semmiféle titoktartásról.

Hornblower ismét tovább tanulmányozta a parancsot. – »Továbbá kérjük és parancsoljuk«,hogy amint megérkezett a Fonsecai-öbölbe, kössön szövetséget Don Julián Alvaradóval,akinek hatalmas birtokai vannak az öböl nyugati partja mentén. Don Julián ugyanis britsegítséggel lázadást akart szítani a spanyolok uralma ellen. Hornblowernek tehát az a

feladata, hogy átadja az ötszáz muskétát és bajonettet, ötszáz puskaporszarut és a temérdeklőszert, amelyet Portsmouthban hajóztak be a Lydiára. Mindennek a lehető legnagyobbtitokban kell megtörténnie, nehogy kockáztassák a lázadás sikerét. – Amennyibenszükségesnek látja, átadhatja a lázadóknak hajójának egy vagy több ágyúját, de az ötvenezerguineát, aranyban, amelyet különös gondjaira bíztak, csak akkor szolgáltathatja ki, ha enélküla lázadás nem vezethetne sikerre. Ha erre határozza magát, úgy majd a haditörvényszék előttfelelni tartozik. A lázadókat minden erejével támogatnia kell, még abban az esetben is, ha elkell ismernie Don Julián Alvarado felségjogait bármelyik meghódított területen, feltéve, hogycserében Don Julián kereskedelmi szerződésre lép Ő Brit Felségével.

Úgylátszik a kereskedelmi szerződés említése különösen megihlette a parancsfogalmazóját, mert a következő tíz paragrafus magasröptű szavakkal bizonyította, milyennagy fontossága volna annak, ha a spanyol birtokban levő területek kapcsolatba lépnének abrit kereskedelemmel. Szinte remegett az írnok tolla a nagy izgalomtól, miközben ezt afontos kérdést részletezte. A következő paragrafus már arról számolt be, hogy a Fonsecai-öbölnek van egy ága, amelyet állítólag Estero Reálnak neveznek. Ennek közvetlen kapcsolatavan a Managua-tóval, ahonnan vízi úton el lehet jutni a Nicaragua-tóhoz, amely a San Juan-folyón keresztül kapcsolatban van a Karibi-tengerrel. Hornblower kapitány arra is parancsotkapott, hogy lehetőség szerint nyissa meg ezt a víziutat a brit kereskedelemnek és Don Juliántörekvéseit is ebben az irányban befolyásolja.

A továbbiakban engedélyt kapott Hornblower kapitány, hogy a Csendes-óceánonmegtámadhassa a spanyol kincses flottát, de csak ha Don Julián lázadása sikerült, mindaddigminél kevesebbet mozogjon hajójával, mert ezzel esetleg megharagíthatná a lakosságnak azta részét, amely különben a lázadást pártolná. Azt is közölték miheztartás végett, hogy hírekszerint egy kétütegsoros, ötvenágyús spanyol sorhajó, a Natividad horgonyzik valahol ezekena vizeken, a spanyol hatalom megszilárdítására. Ha ez a hír igaz, felszólítják Hornblowerkapitányt, hogy a hajót az első kínálkozó alkalommal támadja meg és süllyessze el vagygyújtsa fel.

Végül pedig a parancs még felszólította Hornblower kapitányt, hogy amint lehetséges,lépjen érintkezésbe a Leeward-szigetek főkormányzó-admirálisával, aki majd a továbbiparancsokat közli vele.

Hornblower kapitány ismét összehajtogatta a zizegő papirost és gondolataiba merült. Ez aparancs is szokott keveréke volt az alig keresztülvihetőnek és a legkalandosabbnak, amellyeláltalában a külföldre kiküldött hajóskapitányokat meg szokták bízni. Csak az, aki nem ismeria tengert, adhatta azt a parancsot, hogy hajózzon egyenesen a Fonseca-öbölbe, anélkül, hogya Csendes-óceán bármely más partvidékének közelébe jutott volna. És csak a csodák sorozata(Hornblower kapitány nem ragadtatta el magát odáig, hogy bármit is a saját navigátoriügyességének javára írt volna) tette lehetővé, hogy ezt a parancsot csakugyan teljesíthesse.

A brit kormányzatnak régi vágya volt, hogy lázadást szítson a spanyol-amerikaigyarmatokon. Ez az álom szörnyű lidércnyomásként nehezedett mindazokra az angoltisztekre, akiket ezzel a megbízással küldtek ki a Csendes-óceán partvidékére. Popham ésStirling admirális, Beresford és Whitelocke tábornok az elmúlt három évben azért veszítettékel becsületüket, tekintélyüket, mert többször egymásután hasztalan próbáltak lázadást szítania spanyol uralom ellen.

Az is régi álma volt az angol admiralitás hivatalnokainak, hogy víziutat nyissanak aDarien-földszoroson át. Apró térképekről, minden gyakorlat és tapasztalat nélkül nagyonegyszerűnek látszott ez a feladat. Harminc évvel ezelőtt maga Nelson, mint fiatal kapitány,csaknem belepusztult, amikor expedíciót vezetett ugyanazon a San Juan-folyón, amelyetmost neki kellett volna felderíteni egészen a forrásától.

És hogy mindezeket betetőzzék, mellékesen megemlítik az ötvenágyús, kétütegsorosellenséges hajót. Éppen a Whitehallra vallott, hogy harminchatágyús fregattot küldtek acsaknem kétszer olyan erős ellenséges hadihajó ellen. Az utóbbi háborús években a brithaditengerészet számos szerencsés kimenetelű hajó-párviadallal dicsekedhetett, úgyhogymost természetesnek tartották, ha az ő hajója is győz, minden akadály és minden hátrányellenére. Ha a Natividad bármilyen okból legyőzi a Lydiát, bizonyos, hogy nem fogadnak elsemmi mentséget. Az ő pályafutása végetér. Még ha az elkerülhetetlen haditörvényszék nemis mondja ki határozott formában a bűnösségét, félreállítják az útból és élete végéigfélfizetésen, tétlenségben tengődhet. Ha nem pusztítja el a Natividadot, ha nem sikerülmegindítani a győzelmes lázadást, ha nem tudja megnyitni a víziutat a földszoroson át,vagyis ha csak egy nem sikerül a három nagyon kevés sikerrel biztató vállalkozás közül,annyit jelent, hogy elveszti tekintélyét, kenyerét és nem járulhat többé büszkén felemelt fejjela felesége elé.

Miután végiggondolta mindezeket az aggasztó lehetőségeket, elszánt bizakodással szórtaszét valamennyi kétségét. Legfontosabb, hogy mindenekelőtt ezzel a Don Julián Alvaradóvalkeresse meg a kapcsolatot. Nem valószínű, hogy ez különösebb nehézségeket okozna. Azutána kincses flottára kerül a sor és mindent elkövet, hogy a jutalmul kitűzött pénzösszegetelnyerje. És a többire nem is akart gondolni. Felállt és visszatért hálófülkéjébe.

Tíz perccel később ismét kilépett a hátsó fedélzetre. Gúnyos elégtétellel látta, mennyireminden eredmény nélkül igyekeznek tisztjei, hogy ne vegyék észre, milyen nagy változástörtént külsején: most pompás díszkabátját viselte a vállrojtokkal, hozzá fehérselyemharisnyát és csatos cipőt, háromszögletű kalapot és aranymarkolatú kardját.

– A hajót hadikészültségbe helyezni, Mr. Bush! – adta ki a parancsot.A dobpergés egyszerre megmozgatta az egész hajót. Az őrszem sietve ereszkedett le a

kötélzeten. Az altisztek vezényszavainak sürgetésére a matrózok vad buzgalommal láttakhozzá a munkához, hogy a hajót harcrakész állapotba helyezzék. A fedélzeteket lelocsoltákvízzel és felhintették homokkal; az ideiglenes választófalakat a raktárba vitték; a tűzoltókelfoglalták helyüket a szivattyúknál, a matrózinasok egyiktől a másikhoz rohanva osztották kia lőszereket; az élelmezőmester stewardja, aki azelőtt seborvos mellett dolgozott, afedélközben összetolta a kadétok fiókos szekrényeit, műtőasztal céljára.

– Az ágyúkat töltsék meg és tolják a helyére! – szólt Hornblower.Mindez nagyon is természetes elővigyázatossági rendszabály volt, hiszen végre is spanyol

felségjog alá tartozó vizekre hajóznak. A tüzérlegénység nagy igyekezettel vontatta helyéreaz ágyúkat, valamennyit megtömték puskaporral és lövedékkel, beigazították azágyúcsöveket, majd odahúzták a hajó oldalfalához és a cső végét kitolták a kis ablakon.

– A hajó harcra kész. Tíz perc, huszonegy másodperc, sir! – jelentette Bush, amikor avégső zaj is elült. Ha az élete boldogsága függött volna tőle, akkor sem tudta volnamegmondani, hogy vajon ez csak gyakorlat-e vagy pedig komoly készülődés, és Hornblowerhiúságának hízelgett, hogy ne elégítse ki kíváncsiságát.

– Nagyon helyes, Mr. Bush. Küldjön ide egy ügyes embert a fenékmérővel és készüljön alehorgonyzásra.

A nyílt tenger felől fújdogáló szellő most már percről percre erősödött és a Lydiasebessége egyre fokozódott. Hornblower kapitány messzelátójával kezében a hátsófedélzetről most már tisztán láthatta az öböl bejáratának minden kis részletét és a széles,nyugati csatornát a Conchiquita-sziget és a nyugat felé elterülő szárazföld között. A térképjelölése szerint a tenger mélysége öt mérföldnyire a szárazföldtől 20 fathom* volt. De nembízott ebben a spanyol térképben.

[* 1 fathom = 183 cm]– Nos? – kérdezte Hornblower. – Mit mutat a mélységmérő?

– Az ólom még nem ért feneket, sir.– Hány fathom hosszúságú a lánca? Szedje elő a mélytengeri láncot.– Igenis, sir.Halálos csend ereszkedett a hajóra, kivéve a kötélzet között fújdogáló szél örök

dudorászását és a hajó oldalához csapódó víz locsogását.– Száz fathommal sem értem feneket, sir.Akkor bizonyos, hogy a part nagyon meredek, mert most már legfeljebb ha két

mérföldnyire lehetnek a szárazföldtől. De oktalanság volna, ha teljes iramban, elmulasztva azelővigyázatossági rendszabályokat, zátonyra futnának valahol.

– Az irányt megtartani! – utasította Hornblower a kormányost. – A fenékmérőt továbbvontatni a láncon.

Félárbocra eresztett vitorlákkal, a Lydia már jóval lassabban haladt a szárazföld felé. Alánc csörgése csakhamar jelezte, hogy elérték a százfathomos mélységet és a mélységállandóan, percről percre csökkent. Hornblower arra gondolt, hogy jobb volna, ha az árralköthetne ki, mint az apállyal. De ezt nem tudta kiszámítani. Átlépett a kötélzeten, hogyszabadabb kilátás nyíljon előtte. A hajó egész legénysége, kivéve azt a matrózt aki afenékmérőt kezelte, mozdulatlanul várakozott az izzó hőségben. Most már csaknem odabennvoltak a bemeneti csatornában. Hornblower néhány ringatózó fadarabot vett észre a hajóközelében. Előkapta messzelátóját és figyelte, hogy a part felé haladnak. Tehát áradás idejevan. Annál jobb!

– Kilenc fathom mélység! – jelentette a matróz, aki a mélységmérőt kezelte. A térkép itttizet mutatott.

– Most hét és fél!Úgylátszik, rövidesen le kell horgonyozniuk.– Hét és fél!Egyelőre azért még elég mély a víz. Hornblower lekiáltott a kormányosnak. A hajó a

kormányfél felé fordult az enyhe kanyarodóban.Hornblower tekintete kutatóan siklott végig a csatornán, mintha így akarná megtalálni a

legmélyebb vizet.– Hét!A kapitány parancsa a hajót most az öböl távolabbi partja felé irányozta. Bush a

kötélzethez parancsolta az embereket, hogy megigazítsák a vitorlákat.– Hét és fél! így már jobb!– Kilenc!Még jobb. A Lydia már jó mélyen benn volt az öbölben és Hornblower látta, hogy az ár

még mindig emelkedik. Olajosan sima víztükrön siklottak, a mélységmérő gyorsegymásutánban tette jelentéseit és az öböl közepén a meredek kúpalakú hegy egyreközelebbről látszott.

– Hét és háromnegyed!– A horgonyok rendben vannak? – kérdezte Hornblower.– Igen. Minden készenlétben, sir.– Hét!Semmi célja, hogy tovább menjenek.– Dobják le a horgonyokat!A horgonykötél, végén a vasmacskával, pillanatok alatt elmerült a tengerben. A matrózok

buzgó sietséggel göngyölték fel a vitorlákat és a Lydia szembefordult a széllel és az árral,miközben Hornblower lesietett a hátsó fedélzetre.

Bush úgy bámult rá, mind a csodatevőre. Tizenegy héttel azután, hogy a távolból

megpillantották a Horn-fokot, Hornblower elvezette hajóját egyenesen rendeltetési helyére.Délután érkezett, kedvező széllel, az ár hátán és ha valami veszedelem leselkednék itt rájuk, asötétség rövidesen beköszönt és az apály és a szárazföld felől fújó szellő ismét kiviheti őket anyílt tengerre. Mennyi volt mindebből a véletlen és mennyi a számítás, Bush ezt nemtudhatta, de minden esetre sokkal jobb véleménnyel volt Hornblower hivatásbeliképességeiről, mint maga a kapitány.

– A hátsó fedélzeten maradjon ott az őrség! – utasította Hornblower első tisztjét. – A többipihenhet.

Miután hajója legalább egy mérföldnyi távolságban volt, mindenféle veszedelemtől ésbármelyik pillanatban készen állt a védekezésre és támadásra, fölösleges lett volna továbbrais fenntartani a szigorú rendszabályokat. A hajót vidám fecsegés töltötte be, amint a matrózokegyszerre a korlátokhoz futva nézték a zöldelő őserdővel és szürke sziklákkal szegélyezettpartokat. De maga Hornblower egy pillanatig nem tudta, mit is cselekedjék. Az izgalmas ésveszélyes feladat, hogy hajóját bevigye egy ismeretlen kikötőbe, annyira elfoglalta, hogy nemvolt ideje előre gondosan kieszelni következő lépését. De ebben a pillanatban az őrségfigyelmeztetése megszabadította ettől a gondjától.

– A partról csónak indult el a kormányfél felé!Hornblower szeméhez kapta messzelátóját. A következő pillanatban már két fehér, lassanközeledő foltocskát látott a vizén. Egy-két másodperc és már tisztán látta, hogy egészen kishajó közeledik, amelyre két háromszögletű latin vitorlát húztak. Amikor közelebb értekhajójához, már azt is látta, hogy féltucat sötétbőrű ember ül benne. Valamennyienszéleskarimájú szalmakalapot viseltek. Ötven yardnyira a Lydiától, egyikük a hajó orrábanfelállt és kezével tölcsért csinálva szája elé, spanyol nyelven átkiáltott hozzájuk.

– Ez angol hajó? – kérdezte.– Az. Jöjjön a fedélzetre! – Hornblower két évet töltött hadifogságban Spanyolországban

és azalatt jól megtanulta a nyelvet. Már régóta sejtette, hogy éppen spanyol nyelvtudása miattválasztották ki erre a feladatra.

A kis hajó most szorosan a Lydiához siklott és ugyanaz az ember, aki az imént átkiáltotthozzájuk, könnyed mozdulatokkal felkapaszkodott a fedélzetre a kötélhágcsón. A korlátnálmegállt és kíváncsian nézett körül, látva a kifogástalanul tiszta fedélzetet, a nagy rendet ésfegyelmet. Arannyal telehímzett, ujjatlan fekete mellényt viselt, alatta piszkos fehér inget ésrongyos, piszkos fehér nadrágot, amely éppen a térde alá ért. Mezítláb volt. A derekára csatoltpiros bőrövben két pisztoly és rövid, nehéz kard. Úgy beszélt spanyolul, mint akinek ez azanyanyelve, de külseje után ítélve nem látszott spanyolnak. Fülére omló fekete haja hosszú,fénytelen és ritkás volt. Bőrének barna színébe némi vöröses árnyalat is vegyült, szeménekfehére pedig sárgásba játszott. Hosszú, ritka bajusza két oldalt lecsüngött.

Tekintete azonnal megtalálta a kapitányt, ragyogóan és szembeötlően a legszebbkabátjában és háromszögletű kalapjában s egyenesen elébe lépett. Hornblower éppen hasonlótalálkozásra számítva vágta díszbe magát és most örült előrelátásának.

– Maga a kapitány? – kérdezte az idegen.– Én. Horatio Hornblower kapitány. Őfelsége fregattjának, a Lydiának kapitánya,

szolgálatjára. Kihez van szerencsém?– Manuel Hernández vagyok, el Supremo tábornoka.– El Supremo? – kérdezte Hornblower csodálkozva. Ezt a nevet kissé nehéz lefordítani

angolra. Körülbelül annyit jelent: A Mindenható.– Igen, el Supremo tábornoka vagyok. Már hónapok óta várjuk ide.Hornblower villámgyorsan átgondolta a helyzetet. Nem merte illetéktelennek leleplezni

ideérkezése célját, de ha ez az ember tudja, hogy itt várták, akkor valószínű, hogy Alvarado

embere.– Kicsoda el Supremo? – kérdezte. Hernández türelmetlen mozdulatot tett.– A mi urunkat, el Supremót röviddel ezelőtt még Don Julian Maria de Jesus de Alvarado

y Moctezuma néven ismerték az emberek.– Úgy! – kiáltott fel Hornblower. – Éppen Don Juliánnal óhajtottam tárgyalni.Hernándeznek nyilvánvalóan nem tetszett, hogy a kapitány nem adja meg gazdájának a

kellő tiszteletet.– El Supremo küldött ide, hogy kísérjem felséges színe elé! – mondta erősen

hangsúlyozva az el Supremo nevet.– És hol van ő?– A házában.– És hol a háza?– Elég annyi, kapitány úr, hogy el Supremo a jelenlétét óhajtja, a többire ne legyen

kíváncsi.– Úgy? Azt hiszi? Nos, akkor tudja meg, szenyor, őfelsége kapitányai nem szokták meg,

hogy idegen egyének parancsolgassanak nekik. Ha úgy tetszik, menjen és közölje ezt DonJuliánnal.

Hornblower viselkedése világosan mutatta, hogy a kihallgatást a maga részéről befejezte.Hernández erősen küzdött magával, de úgy látszik, cseppet sem volt csábító a gondolat, hogya kapitány nélkül kerüljön el Supremo felséges színe elé!

– A ház ott van! – mondta végre morcosan, az öblönkeresztül mutatva. – Ott, a hegyoldalban. A városon át kell mennünk, amelyet innen nemlátni, mert az a földnyelv eltakarja.

– Így már jövök. Egy pillanatra bocsánatot kérek, tábornok úr.Hornblower Bush-hoz fordult, aki ott állt mellette, arcán azzal a félig csodálkozó, félig

elismerően bámuló arckifejezéssel, ahogyan az emberek honfitársukat nézik, amikorfolyékonyán beszél valami előttük ismeretlen nyelven.

– Mr. Bush, én most partra szállok – mondta. – Remélem, hogy rövidesen visszatérek.Amennyiben éjfélig nem jönnék vissza és írásbeli üzenetet sem küldök, akkor gondoskodjéka hajó biztonságáról. Itt az íróasztalom kulcsa. Megparancsolom, hogy távollétem esetén, maéjfélkor olvassa el a nekem szóló titkos parancsot és cselekedjék annak értelmében, legjobbbelátása szerint.

– Igenis, sir! – bólintott Bush. De arcán aggodalom tükröződött és Hornblower jólesőérzéssel tapasztalta, hogy első tisztje valóban aggódik érte. – Gondolja… gondolja, hogyhelyesen teszi, sir, ha egyedül száll partra?

– Nem tudom – felelt Hornblower becsületes közömbösséggel. – De annyi bizonyos, hogymennem kell, tehát megyek.

– Ha bármi is történik, elmegyünk a kapitány úrért és visszahozzuk.– Először a hajó biztonságával törődjék! – szólt rá élesen Hornblower és már elképzelte

Busht, amint legügyesebb embereivel indul kutatására Közép-Amerika lázakkal fertőzöttőserdőiben. Azután ismét Hernándezhez fordult.

– Rendelkezésére állok, szenyor.

IV. FEJEZET

El Supremo

A kis vitorlás szelíden feneklett meg az aranyszínű homokkal borított tengerparton,megkerülve a földnyelvet. A sötétbőrű legénység kiugrált és annyira kihúzták a csónakot,hogy Hornblower és Hernández száraz lábbal léphettek a partra. Hornblower kíváncsiannézett körül. A város a homokpart mögött húzódott. Az egész pár száz pálmalevéllel fedettházikóból állt, alig akadt köztük néhány cseréppel fedett, kissé tágasabb épület. Hernándezmegindult a csapat élén.

–Agua, agua! – nyöszörgöttt egy elkényszeredett hang, amint közelebb jutottak aházakhoz. – Vizet, az Isten irgalmáért, vizet!

Az ösvény mellett álló hat láb magas cölöphöz egy embert kötöztek. Két keze szabadonvolt és kétségbeesetten vagdalkozott maga körül. Szeme kidülledt és duzzadt nyelve kidagadtszájából. Keselyűk röpködtek körülötte.

– Kicsoda ez? – kérdezte Hornblower megborzadva.– Egy ember, akit el Supremo arra ítélt, hogy szomjan haljon – felelt Hernández. – Ez is

egyike a szerencsétleneknek, akik nem akarták befogadni a világosságot.– Halálra kínozzák?– Ez a második napja. Holnap délután, mire megérkezik az ár, meghal – magyarázta

Hernández közönyösen. – Mindig így történik.– De mi a bűne?– Hiszen mondtam már, hogy nem akarta befogadni a világosságot.Hornblower ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze: mit jelent ez. Miután hallotta,

hogy Alvarado felvette az el Supremo nevet, homályosan sejteni kezdte az okot. Annyiragyenge volt, hogy tiltakozás nélkül haladt el a szerencsétlen mellett, sejtette, hogyhasztalanul is tiltakozna, senki sem merészelne el Supremo parancsa ellen cselekedni és csakcsökkentené tekintélyét, ha semmibe se vennék tiltakozását. Elhatározta, hogy mindaddigerőt vesz felháborodásán, amíg végre szembekerül a vezérrel.

Sáros, kanyargó, rossz szagú utcácskákon át haladtak a pálmalevéllel fedett házikókközött. A tetők peremén keselyűk ütöttek tanyát és az udvarokon hancúrozó korcs kutyákkalmarakodtak. Az indián lakosság tovább élte megszokott, hétköznapi életét és egyikük semtörődött a szerencsétlennel, aki ötven lépésnyire tőlük szomjan hal. Valamennyinek a bőrebarna volt, némi vöröses árnyalattal, akárcsak Hernándezé. A gyerekek meztelenülszaladgáltak, az asszonyok fekete vagy mocskos fehér ruhát viseltek, az a néhány férfi, akiketitt-ott látni lehetett, rövid, térdig érő nadrágban parádézott és derékon felül meztelen volt.Kiderült, hogy a házacskák fele bolt, nyitott oldalukban néhány marék gyümölcs, három-négy tojás várta a vásárlót. Egyik ilyen bolt előtt egy feketeruhás asszony elszántanalkudozott.

A városka közepén, a kis négyszögletes térségen, néhány törpe ló harcolt a legyekáradatával. Hernández emberei előre siettek, a lovak közül kettőt elkötöztek és elébükvezettek. Ez nehéz pillanat volt Hornblowernek. Tudta, hogy nem a legkitűnőbb lovas ésamellett legjobb selyemharisnyáját viselte. Érezte, hogy háromszögletű kalapjával, kardjávalnem a legméltóságteljesebb jelenség lesz a lovon. De ezen nem lehetett segíteni. Mindenkiolyan természetesnek tartotta, hogy lóra száll és velük együtt lovagol tovább, hogy szó semlehetett ellenkezésről. Tehát a kengyelbe lépett, azután nyeregbe vetette magát.Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a lova szelíd és engedelmes. Nagyokat zökkenveléptetett Hernández mellett. A verejték patakokban folyt arcáról és minden percben helyrekellett igazítania háromszögletű kalapját. A városból meredek, kanyargós ösvény vezetett fela domboldalra. Az ösvény olyan keskeny volt, hogy csak libasorban haladhattak. Hernándezudvarias kézmozdulattal előre bocsátotta. A kíséret csak ötven yardnyi távolságban követtekettőjüket.

A keskeny ösvényen fullasztó volt a hőség, amely megrekedt a fák és sűrű bokrok között.Bogarak repkedtek körülöttük hangos zümmögéssel és gyilkos csípésekkel gyötörték azembereket. Körülbelül félmérföldnyi utat tettek meg az ösvényen, amikor néhány előreküldött őrszemmel találkoztak. De innentől kezdve láthatott Hornblower egyebet is:szerencsétlen halálraítélteket, amilyenekkel már a tengerparton is találkozott. Nagy részükrégen halott volt – már csak bűzös, oszlásnak indult, a legyek rajaival ellepett húscafatok.Amint a lovak tovahaladtak az ösvényen, szinte súrolva ezeket a szörnyű maradványokat, alegyek csak annál erősebben zümmögtek, amint csapatostul felrebbentek, hogy azután ismétletelepedjenek régi lakmározó helyükre. A szag szörnyű volt. Az ösvényen, a lovak lába előttvisszataszító, kopasznyakú, jóllakott keselyűk verdestek szárnyaikkal, nem tudtak felrepülni.Végül is a fák között kerestek menedéket.

Hornblower már éppen meg akarta jegyezni: – Ezek sem akarták befogadni avilágosságot? – amikor egyszerre belátta, milyen hiábavaló volna itt minden megjegyzés.Jobb, ha semmit sem szól, mintha olyasmit mond, amire úgysem vetnének ügyet, legfeljebbkinevetnék érte. Némán lovagolt tovább a bűzön és légyfelhőkön keresztül és igyekezettelképzelni annak az embernek értelmi képességeit, aki eltűri, hogy rothadó holttestekárasszák el bűzükkel a háza közvetlen környékét.

Az ösvény most a hegy hátán vezetett és Hornblower egy pillanatra láthatta odalenn akékszínű öblöt, a nyugovóra hajló nap ezüst és arany fényében. És a középen a lehorgonyzottLydiát. Azután egyszerre, szinte varázsütésre, amíg csak ellátott, erdő helyett megműveltföldek terültek el a szeme előtt. Érett gyümölcsökkel teli narancsfák szegélyezték az ösvénytés a fák között pompás, ringatózó, beültetett földeket pillantott meg. A lehanyatló nap, amelyebben a pillanatban már csaknem elérte a szemhatárt, megvilágította az aranylógyümölcsöket, azután, amikor a közeli kanyarodóban befordultak, élesen tükröződött visszaegy nagy épület falain, amely laposan és hosszan terült el előttük.

– El Supremo háza! – jelentette Hernández.A patióban szolgák szaladtak elébük és kantárszáron fogták lovaikat, miközben

Hornblower mereven leszállt és aggodalmasan nézte, miféle károkat okozott a lovagláslegjobb selyemharisnyájában. A cselédség vezetőinek ruházata hasonlított Hernándezéhez –arany és bíbor felül, rongy, piszok és mezítelen láb alul. Egyikük, a legdíszesebb, akinekkülsejéből arra következtetett, hogy indián vére négerrel keveredett el, de kevés fehér vér iskering ereiben, aggódó arccal lépett elébük.

– El Supremo már nagyon türelmetlen! – jelentette. – Tessék erre jönni, sietve.Csaknem szaladt előttük a folyosón. Egy rézszögekkel kivert ajtó előtt megállt. Hangosan

kopogtatott rajta, várt egy pillanatig, majd ismét kopogtatott, azután kitárta az ajtószárnyakat,miközben hétrét görnyedt. Hornblower, Hernández kézmozdulatára előrelépett, azutánHernández is követte és a majordomo bezárta az ajtót a hátuk mögött. Hosszú, csillogóanfehérre meszelt terembe jutottak, mennyezetét vastag, festett és faragott gerendák tartották. Aterem távolabbi végében, magányosan, kopár fehérségben, háromlépcsős emelvény állt, rajtamennyezetes karosszék. A karosszékben az az ember ült, aki miatt Hornblowernek körülkellett hajóznia a fél világot.

Külsőre nem volt félelmes, sem méltóságos; kicsi, mozgékony, izgékony, szúrósanfeketeszemű emberke. Fénytelen fekete haja már őszült. Külseje után ítélve, csak kevésindián vér keveredhetett európai őseinek vérébe és európai divat szerint is öltözködött.Arannyal hímzett vörös kabátot, fehér mellfodrot, fehér térdnadrágot és harisnyát viselt,cipőjét aranycsat díszítette. Hernández földig hajolt előtte.

– Sokáig jöttél! – kiáltott rá haragosan Alvarado. – Tizenegy embert korbácsoltattam megtávollétedben!

– Supremo! – nyöszörgőit fogvacogva Hernández. – A kapitány azonnal jött, amintmeghallotta parancsodat.

Alvarado most Hornblowerre emelte átható tekintetét, aki mereven meghajolt. A kapitánygyanította, hogy azt a tizenegy embert azért korbácsolták meg, mert sokáig tartott, míg őklóháton megtették az utat a tengerparttól el Supremo székhelyéig.

– Horatio Hornblower, Őfelsége fregattjának, a Lydiának kapitánya, szolgálatára –mutatkozott be.

– Hozott fegyvereket és puskaport?– Minden a hajómon van.– Helyes. Akkor beszélje meg a partraszállítást Hernández tábornokkal.Hornblower azonnal fregattjának csaknem kiürült éléstárára gondolt. És neki

háromszáznyolcvan embert kell etetnie! Azonfelül, mint minden igazi hajóskapitány, máriskényelmetlenül érezte magát a szárazföldön, nélkülözte nagy függetlenségét, amelyet csak ahajóján élvezhetett. Tudta, hogy mindaddig nem is lesz nyugta, amíg a Lydia éléstárát megnem töltötte ennivalóval, vízzel és fával és minden más szükséges felszereléssel, mindazzal,amire szükségük lehet a Horn-fokon át egészen Nyugat-Indiáig, esetleg Szent Helénáig, vagyakár hazáig.

– Mindaddig nem adhatok ki semmit, sir, amíg hajóm szükségleteit nem fedezik – mondta.Látta, hogy Hernández még a lélegzetét is visszafojtja rémületében, amiért ilyenszentségtörően szembe merészel szállni el Supremo parancsával. El Supremo erősenösszeráncolta homlokát, annyira, hogy szemöldöke egészen összeért, meglátszott, hogy egypillanatig azt a gondolatot forgatja a fejében, hogyan erőszakolja rá akaratát a kapitányra, deközvetlenül utána arca ismét kiderült, mert belátta, hogy nagy ostobaság volna, ha mindjárt akezdet kezdetén összekapna új szövetségesével.

– Természetesen! – mondta. – Kérem, közölje Hernández tábornokkal, mire van szükségeés ő majd mindenről gondoskodik.Hornblowernek már volt dolga spanyol tisztekkel és tudta, milyen könnyen feledkeznek megígéreteikről, milyen kétszínűek, megbízhatatlanok és halogatók. Sejtette, hogy ezek aspanyol-amerikai lázadók még sokkal megbízhatatlanabbak. Elhatározta tehát, hogy azonnalközli kívánságait, így reménye lehet, hogy egy részét legalább belátható időn belül teljesítik.

– Mindenekelőtt a víztartályaimat kell megtölteni, mindjárt holnap reggel – mondta.Hernández bólintott.

– Tisztavízű forrás van a közelben, ahol lehorgonyoztak. Ha kívánja szívesen adoksegítségül a vízhordáshoz embereket.

– Köszönöm, ez nem szükséges. Majd elintézi a legénységem. Azonkívül szükségemvan…

Hornblower agya szélsebesen dolgozott, pillanatok alatt összeállította magában, mimindenre van szüksége fregattjának a héthónapos tengeri úton.

– Parancsára, szenyor.– Tehát kérem a következőket: Kétszáz ökör. Ha soványak, akkor kétszázötven. Ötszáz

sertés. Száz mázsa só. Negyven tonna kétszersült és amennyiben kétszersültet itt nem lehetnebeszerezni, ugyanannyi tonna liszt, a hozzávaló kemencékkel és tüzelőanyaggal, hogy mimagunk megsüthessük. Negyvenezer citrom és narancs leve. Hozzávaló tartályt adhatok. Tíztonna cukor. Öt tonna dohány. Egy tonna kávé. Azt hiszem, termelnek krumplit ezen akörnyéken? Húsz tonna krumpli körülbelül elegendő lesz.

Hernández arca egyre jobban megnyúlt a félelmetes lista hallatára.– De kapitány úr… – próbált tiltakozni, azonban Hornblower kurtán a szavába vágott.– Azután mindennapi szükségleteinkre, míg a kikötőben tartózkodunk, napi öt ökör, két

tucat csirke, annyi tojás, amennyit csak adni tudnak és elegendő friss főzelékféle.Hornblower természettől fogva a legszelídebb, legszerényebb ember volt, de ha hajójáról

volt szó, a hajója érdekeit védte, akkor nem ismert engedékenységet.– Kétszáz ökör! – kiáltott fel kétségbeesetten Hernández. – Ötszáz disznó?– Úgy van, ezt mondtam – felelt Hornblower könyörtelenül. – Kétszáz hizlalt ökör.Ezen a ponton el Supremo is beleavatkozott a vitába.– Gondoskodjék arról, hogy a kapitány kívánságait mielőbb teljesíthesse! – szólt közbe

türelmetlen kézmozdulattal. – És most induljon.Hernández csak egy másodperc töredékéig habozott, azután visszavonult. A nagy

rézszögekkel kivert ajtót nesztelenül csukta be a háta mögött.– Csak így lehet elbánni ezekkel az emberekkel – jegyezte meg el Supremo könnyedén. –

Valamennyien olyanok, mint az állatok. Nem érdemes egy jó szót sem pazarolni rájuk.Útközben, idefelé jövet, bizonyosan látta azokat a gazembereket, akik már elvették méltóbüntetésüket?

– Láttam.– Földi őseim túlságosan sok gondot fordítottak arra, hogy megfelelő halálbüntetéseket

eszeljenek ki – folytatta el Supremo. – Például ünnepélyes szertartások közben elégették ahalálraítélteket. Vagy hangos muzsika és tánc közben kivágták a szívüket, vagy nyers bőrbecsavarták az elítéltet és úgy tették ki a napra, hogy a bőr kiszáradva halálra szorítsa. Mindezfölösleges. Egyszerűen parancsot adok, hogy kötözzék egy cölöphöz és szomjaztassákhalálra. Ez tökéletesen elegendő. A halálraítélt elpatkol és ezzel vége.

– Igen – felelt Hornblower.– Ezek az emberek képtelenek felfogni akár a legegyszerűbb gondolatot is. Akadnak

egyesek, akik a mai napig sem tudják megérteni azt a nagyon is nyilvánvaló igazságot, hogyAlvarado és Moctezuma vére kell hogy isteni legyen. Még mindig a lehetetlen Krisztushoz ésSzűz Máriájukhoz ragaszkodnak.

– Valóban! – jegyezte meg Hornblower összeráncolt homlokkal.– Egyik hadnagyom nem tudta lerázni magáról a gyermekkori nevelés hatását. Amikor

kinyilatkoztattam istenségemet, azt ajánlotta, hogy küldjék ki misszionáriusokat és azoktérítsék meg a tudatlan néptörzseket, mintha én valami új vallást akarnék alapítani. Soha nemtudta megérteni, hogy az, amit mondok, nem vallás, nem vélemény kérdése, hanemmegdönthetetlen valóság, nyilvánvaló tény. Természetesen azután ő volt az első, akinekszomján kellett halnia.

– Természetesen.Hornblowert rendkívül megzavarták az apokaliptikus benyomások. De leszámolt azzal,

hogy neki ezzel az emberrel szövetségre kell lépni. Ez az ember őrült, ehhez nem férhetsemmi kétség, de tőle függ, hogy minden szükségessel elláthassa a Lydiát – és most ez alegfontosabb.

– A maguk György királya bizonyosan boldog, hogy hajlandó vagyok vele együttműködni – folytatta el Supremo.

– Megbízott, hogy biztosítsam barátságáról – felelt Hornblower udvariasan.– Természetesen nem lehet annyira merész, hogy ennyire tolakodjon. A Welf-család vére

nem hasonlítható össze az Alvaradók véréhez.– Ha-hm – dörmögött Hornblower. Ez a semmit el nem áruló hang éppen olyan

hasznosnak bizonyult most, mint Bush-sal való beszélgetései közben.El Supremo kissé összehúzta szemöldökét:– Azt hiszem, ismeri az Alvarado-család történetét? – kérdezte kissé szigorúan. – Tudja,

hogyan került erre a földre ennek a névnek az első viselője?

– Cortez hadnagya volt… – kezdte Hornblower.– Hadnagya? Szó sincs róla. Csodálom, hogy elhitt ilyen hallatlan hazugságot. A

konkvisztádoroknak vezére volt; a történelemnek az az adata, hogy Cortez volt a vezető,hamisítás. Alvarado meghódította Mexikót, Mexikóból leereszkedett a partvidékre, egészen aföldszorosig. Feleségül vette Moctezuma lányát, a császárok utolsó leszármazottját. És mintennek a frigynek közvetlen leszármazottja, elhatároztam, hogy mind az Alvarado, mind aMoctezuma nevet felveszem. De Európában még jóval régebbre vissza lehet vezetni azAlvarado-család történetét, mielőtt még a család feje áthajózott volna Amerikába. AHabsburgokon és a vizigótokon keresztül a rómaiakig és Nagy Sándorig, az idők kezdetéigtudom bizonyítani a leszármazást. Tehát az csak természetes, hogy a család ma, az énszemélyemben, istenné lényegült. Nagyon örvendek, hogy osztja a nézetemet… izé…

– Hornblower.– Köszönöm, Hornblower kapitány. És azt hiszem, legokosabb volna, ha most részletesen

megbeszélnénk, hogyan terjesszem ki birodalmam határait.– Amint parancsolja. – Úgy érezte, legalább is addig mindenben igazat kell adnia ennek az

őrültnek, amíg minden szükségessel el nem látták a Lydiát. De az a reménye, hogy ebben azországban sikeresen lázadást lehessen szítani ennek az embernek a segítségével, egyre jobbanelhalványult.

– Ez a Bourbon, aki Spanyolország királyának nevezi magát, – folytatta el Supremo –elküldte ebbe az országba egyik megbízottját, aki Nicaragua kormányzójának címeztetimagát. Rövid idővel ezelőtt üzenetet küldtem ennek az úrnak és megparancsoltam, hogyjöjjön és tegyen nekem hűségesküt. De ő nem engedelmeskedett, annyira félrevezették aszerencsétlen embert, hogy követemet nyilvánosan felakasztatta Managuában. Aszentségtörők közül, akiket utólag elküldött hozzám, hogy elfogják isteni személyemet,néhányan meghaltak útközben, néhányan szomján haltak a cölöpökön, de akadtak olyanszerencsések is, akik felismerték a világosságot és ma az én hadseregem tagjai. A kormányzó,mint hallom, most háromszáz főnyi sereg élén San Salvadorban tartózkodik. Majd ha átadta anekem szánt fegyvereket és a puskaport, akkor ez ellen a város ellen vonulok és az egészetföldig felégetem, a kormányzóval és mindazokkal együtt, akik nem akarják meglátni avilágosságot. Talán elkísérne erre a hódító hadjáratra, kapitány úr? Égő város nagyon érdekeslátvány.

– Először élelmiszerrel kell ellátnom a hajómat – felelt Hornblower határozottan.– De hiszen erre vonatkozóan már kiadtam a parancsot! – felelt el Supremo árnyalatnyi

türelmetlenséggel hangjában.– Továbbá – folytatta Hornblower – előbb arról is meg kell győződnöm, merre van a

Natividad nevű spanyol hadihajó. Tudomásom szerint itt kell lennie valahol a közelben.Mielőtt egy lépést is tennék a szárazföldön, biztosítanom kell hajómat, hogy ne érhessesemmi váratlan támadás. Vagy el kell foglalnom azt a hajót, vagy meg kell győződnöm arról,hogy távol van és nem okozhat semmi bajt.

– Akkor legokosabban teszi, ha elfoglalja, mert értesüléseim szerint akármelyikpillanatban befuthat az öbölbe.

– Akkor azonnal vissza kell térnem a hajómra! – kiáltott fel Hornblower izgatottan. Agondolat, hogy távollétében egy ötvenágyús hadihajó támadhatja meg fregattját, valósággalmegrémítette. Mit szólnának hozzá az Admiralitás lordjai, ha a Lydia elveszne, miközbenkapitánya a parton tartózkodik?

– Éppen hozzák a vacsorát. Várjon! – marasztalta el Supremo.Ebben a pillanatban felpattant a terem távoli ajtaja. Egész sereg szolga közeledett lassú,

óvatos léptekkel. Hosszú asztalt cipeltek be, tele nehéz ezüst tálakkal, a közepén négy nagy

ezüst gyertyatartóval. Mindegyikben öt szál gyertya égett.– Bocsánatot kérek, de nem várhatom be a vacsorát. Lehetetlen! – tiltakozott Hornblower.– Ahogy akarja – vont vállat közömbösen el Supremo. – Alfonzo!A negroid majordomo előrelépett és meghajolt.– Gondoskodjék arról, hogy Hornblower kapitány akadálytalanul visszajusson a

hajójához.Alig, hogy Supremo ezt a néhány szót kimondta, máris belemerült a csendes tűnődésbe.

Ügyet sem vetett a dús lakomától roskadozó asztalra. Többé rá sem nézett Hornblowerre, akiott állt előtte. A kapitány már-már megbánta gyors elhatározását, hogy azonnal visszatér ahajójára. Attól félt, hogy ezzel a tiszteletlenséggel megsértette el Supremót, pedig feltétlenülszüksége van segítségére, amíg ismét meg nem töltötte a Lydia élelmiszerraktárát. Azonfelülkényelmetlen és megszégyenítő érzés volt, hogy el Supremo többé tudomást sem vettlétezéséről.

– Erre tessék, szenyor! – szólalt meg Alfonso mellette, miközben el Supremo egyre csakmereven elnézett a feje felett, Hornblower meghajolt, azután követte Alfonsot ki a patiora.

Két ember és három ló várt rá odakinn a félhomályban. Hornblower egyetlen szó nélkül,lelke mélyéig felzaklatottan az események hirtelen fordulataitól, beletette lábát a félmeztelenrabszolga baltenyerébe, aki ott térdelt a lova mellett és nyeregbe vetette magát. Kísérői előtteléptek ki a kapun és sietve szegődött a nyomukba. Hirtelen köszöntött be a sötétség.

Az ösvény kanyarodójában felbukkant előttük az öböl. Az újhold alig világított. A feketeárnyék az ezüstös víz közepén a Lydia volt – legalább ez az egy maradandó, szilárd pontebben a bolond világban. Kelet felé egyik hegycsúcs egyszerre vörösen izzani kezdett,megvilágítva a felette úszó felhőket, azután ismét belefakult a sötétségbe. Gyors irambanereszkedtek lefelé a meredek ösvényen, a jajgató, nyöszörgő, cölöpökhöz kötözötthalálraítéltek, a bűzös szétszaggatott hullák között, le a városkába. Itt sem világosságot, semmozgást nem láttak semerre sem. Hornblowernek egészen rá kellett bíznia magát a lovára,hogy biztos ösztönével megtalálja az utat vezetőik mögött. A lovak patkóinak csattogásaelhallgatott, amint a homokos partra értek. És ugyanakkor meghallotta az első embernekszánalmas, kétségbeesett jajgatását és könyörgését, akit aznap, a cölöphöz kötözvemegpillantott. A tenger halványan foszforeszkált a gyenge holdfényben.

A sötétségben tapogatódzva találta meg az utat a várakozó csónakhoz. Leült egyikevezőspadra, míg a legénység egész sereg gyorsan odavetett parancs elhangzása után ellöktea parttól a csónakot. Szellő se rezdült, a napnyugtával együtt elenyészett az enyhe tengeriszellő és a szárazföldi fuvalom még nem kezdődött meg. A láthatatlan evezősök szabályosidőközökben merítették a vízbe hat lapátjukat, a víz felcsapott a magasba és homályosan láttaa visszahulló, megcsillanó tajtékot. Lassan haladtak előre az öböl csendes sima vizén. Messzekinn már látta a Lydia hatalmas, sötét árnyékát. Néhány perccel később meghallotta Bushkiáltását is:

– Ahoj!Hornblower tölcsért csinált szája elé és visszakiáltott:– Lydia.A király kapitánya hajójának nevét kiáltja, amikor kis csónakon közeledik hajójához.Hornblower most már hallotta a várva-várt hangokat, látta a várva-várt képet; a lépések

dobogását, láncok csörgését, amint a matrózinasok és a kadétok odasiettek a kötélhágcsóhoz,a matrózok kimértebb, döngő lépteit, látta a lámpások pislogását. A csónak odasiklottszorosan a hajó teste mellé és felsietett a leeresztett létrán. Jólesett, hogy ismét a keménytölgyfadeszkát érezte a lába alatt. Az altisztek kórusban fütyültek sípjaikkal, a tisztekmuskétájukkal tisztelegtek. Bush pedig elébesietett a létráig, hogy illő szertartásossággal és

pompával üdvözölje hazatérő kapitányát.A lámpa fényénél Hornblower tisztán látta a megkönnyebbülést Bush becsületes arcán.

Körülnézett a fedélzeten: egyik őrszem takarókba burkolódzva ott feküdt a fedélzet pusztadeszkapadlóján, míg a másik az ágyúk mellett állt, bármelyik pillanatban tettre készen. Busha legnagyobb gonddal betartott minden elővigyázatossági rendszabályt, mialatt a mindenvalószínűség szerint ellenséges kikötőben horgonyoztak.

– Nagyon jól van, Mr. Bush! – bólintott Hornblower, Azután egyszerre észrevette, hogyfehér nadrágja csupa folt a mocskos nyeregtől, fehér selyemharisnyája pedig rongyokban lóga lábáról. Bosszankodott. Sőt – szégyellte, hogy így érkezik vissza a hajójára, mégpediganélkül, hogy bármit is elintézett volna. Elégedetlen volt magával; attól félt, hogy ha Bushmindent tudna, nem volna megelégedve mai szereplésével. Érezte, hogy az arca ég és mintmindig, a hallgatásban keresett menedéket.

– Ha-hm – krákogta. – Hívjanak, ha bármi rendkívülit tapasztalnak.Több szót nem szólt. Sarkonfordult és lesietett a kabinjába, ahol vászonfüggönyt szereltek

fel a lebontott elválasztófal mentén.Bush tágranyílt szemmel bámult tűnő alakja után. A tűzhányók izzottak, füstöltek az öböl

körül. A legénység még mindig csupa izgalom és kíváncsiság volt, amióta megérkeztek ebbea különös országba és alig várták már, hogy megtudják, mit hoz számukra a jövő. Most ők iséppen olyan csalódottan néztek össze, mint tisztjeik és lógó orral néztek a lépcsőn lesietőkapitány után.

Hornblower egyetlen rövid pillanatig úgy érezte, hogy megérkezése és drámai távozásakárpótolta mai útjának sikertelenségéért. De csak egyetlen pillanatig. Alig, hogy leült az ágyaszélére és elküldte Polwhealt, megint elkedvetlenedett. Fáradt agya egyébre sem tudott mostgondolni, csak arra, hogy vajon másnap megkezdheti-e hajója kamráinak megtöltését. Azutánazon törte a fejét, vajon lehetséges-e, hogy az adott körülmények között lázadást szítson,mégpedig olyan sikerrel, hogy az Admiralitás is meg legyen elégedve vele. Azutánnyugtalanította a gondolat, hogy rövidesen meg kell vívnia a párviadalát a Natividaddal.

És miközben egyre ezeken a nehéz kérdéseken gondolkozott, újra meg újra elpirult, haeszébe jutott az a kurta és barátságtalan modor, ahogyan el Supremo elbocsátotta. Érezte,hogy kevés olyan kapitánya van a király flottájának, aki ilyen némán tűrte volna el ezt abánásmódot.

– De mi az ördögöt csinálhattam volna? – kérdezte magától már vagy századszor.El sem oltotta lámpását, miközben végigfeküdt az ágyon. Testét kiverte a verejték a

csendes trópusi éjszakában, miközben gondolatai felváltva a múltban és a jövőbenkalandoztak.

Ebben a pillanatban a vászonfüggöny meglebbent. Enyhe szellő surrant végig afedélzeten. A Lydia halkan megringott, érezte, hogy a hajótest enyhén megremeg ésmegreccsen, amint megfeszül a horgonykötél. Végre megérkezett a parti szellő. Egyszerrelehűlt a levegő. Hornblower kényelmesen oldalra feküdt, azután elaludt.

V. FEJEZET

Élelmiszerberakodás

A kétségek és aggodalmak a felkelő nappal együtt eloszlottak Hornblower agyából.Amikor felébredt, friss erő duzzasztotta az izmait. Polwheal hajnalban behozta kávéját ésmiközben lassan itta, agyában csak úgy kergették egymást a tervek. Hosszú hetek óta először,

lemondott reggeli sétájáról. Amint kilépett a fedélzetre, elhatározta, hogy legalább is a víz- ésfaberakodást azonnal megkezdi. Mindenekelőtt parancsot adott, hogy azonnal bocsássák le acsónakokat. Csakhamar indultak is a part felé, az üres tartályokkal megrakodva. A legénységizgatott várakozással nézett a mai nap elé, még messziről is hallotta vidám fecsegésüket.Minden csónak orrában két vöröskabátos tengerész altiszt ül, muskétával és bajonettelfelfegyverkezve. Fülükben még egyre visszhangzót! a szigorú parancs, hogy ha csak egyetlenmatróz is megszökik kinn a parton, akkor a hátuk fogja megbánni, mert nem kímélik majd akorbácsot.

Egy órával később már felvont vitorlákkal érkeztek vissza, mélyebben süllyedve a vízbe ateli víztartályok súlya alatt. Miközben a tartályokat nagy fáradsággal húzták fel a fedélzetreés mindjárt el is helyezték a kamrában, Hooker kadét szaladva jött Hornblower felé ésujjaival megérintve sapkáját jelentette:

– Az ökörcsorda megérkezett a partra!Hornblowernek ugyancsak erőt kellett vennie magán, hogy teljes nyugalommal fogadja a

jelentést, mintha nem is várta volna másképpen.– Hány darab? – kérdezte kurtán. Ez mindenesetre hasznos kérdés volt, hogy időt nyerjen,

amíg valamennyire megnyugszik, de a válasz annál jobban meglepte.– Több száz, sir. A sötétbőrű ember, aki vezeti a csapatot, sok mindent fecsegett össze-

vissza, de senki sem ért a nyelvén.– Siessen vissza a partra és azonnal küldje ide hozzám azt az embert, – utasította

Hornblower.Időközben Hornblower eldöntötte, hogy mi a legközelebbi teendő. A főárbocon ülő

megfigyelőt szigorúan utasította, hogy állandóan erősen figyeljen a nyílt tenger felé.Megtörténhet, hogy a Natividad a Csendes-óceán felől érkezik az öbölbe. Ez esetben a Lydia,különösen miután legénységének fele a parton van, nem tud kimenekülni az öbölből, mertnincs elegendő ideje és kedvezőtlen helyzetben, szinte sarokba szorítva kell megvívnia aharcot. Viszont most már reménye van, hogy még idejében minden szükségessel elláthatjahajóját és teljesen függetlenítheti magát a parttól. Abból, amit eddig látott és tapasztalt, csakisazt a meggyőződést merítette, hogy veszedelmes volna elhalasztani az élelmiszerberakodást,mert Don Julian Alvarado lázadása akármelyik pillanatban gyors és véres véget érhet.

Hernández érkezett meg a Lydiára, ugyanazzal a kétvitorlás hajócskával, amellyelHornblowert hazahozták az elmúlt éjszakán. A hátsó fedélzeten üdvözölték egymást.

– A parton négyszáz ökör várakozik, parancsoljon, hogy mi történjék velük, – jelentetteHernández. – Embereim egészen a vízpartra hajtották az állatokat.

– Helyes –, bólintott Hornblower. Még mindig nem tudott végleges elhatározásra jutni.– Azt hiszem, a disznók összegyűjtése már sokkal tovább eltart, – folytatta Hernández. –

Az embereim felkutatják disznók után a környéket, csakhogy a disznókat nem lehet olyangyorsan hajtani, mint a szarvasmarhát.

– Igen.– Ami a sót illeti, nem egykönnyen tudom beszerezni a kívánt száz mázsát. Amióta a mi

urunk őistensége királyi monopóliumának hirdette ki a sót, azóta nagy a sóhiány. De márelküldtem néhány emberemet a jiquilisiói sóbányába és remélem, hogy ott elegendőmennyiséget találnak.

– Igen! – bólintott ismét Hornblower. Emlékezett, hogy kért sót, de halvány sejtelme semvolt arról, hogy mennyit.

– Az asszonyok már gyűjtik a narancsot és citromot, folytatta Hernández. – De attóltartok, hogy két nap is beletelik, amíg a kívánt mennyiséget le tudják szüretelni.

– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower.

– A cukor máris rendelkezésre áll el Supremo cukorpréséből. Ami a dohányt illeti,szenyor, szintén bőségesen van raktáron. Milyen fajta felelne meg legjobban? Már hosszabbidő óta csak saját használatunkra sodortattunk szivarokat, de ha kívánja, a gyümölcsleszüretelése után ismét munkába állíthatom az asszonyokat.

– Ha-hm! – krákogott ismét Hornblower. Csak az utolsó pillanatban sikerült visszatartaniaelragadtatott felkiáltását, amikor Hernández a szivarokat említette. Három hónappal ezelőttszívta el az utolsó szivart! Az emberei virginiát szívtak. Bizonyos, hogy az itteni szivarok,amelyeket a bennszülöttek sodornak, nem lehetnek olyan tökéletesek, de még így is boldogoklesznek.

– Küldjön annyi szivart, amennyit hirtelenében el tudnak készíteni – mondta könnyedén. –Azonfelül küldhet, amit akar. Hernández meghajolt.

– Köszönöm szépen, szenyor. A kávét, zöldségfélét, tojásokat természetesenkönnyűszerrel be tudom szerezni. De ami a kenyeret illeti…

– Nos?Hernández nyilván nagyon aggódott attól, amit közölnie kellett.– Bocsásson meg, kapitány úr, de itt mi csak kukoricát termelünk. Csak egy kevés búza

terem a tierra templadán, de az még az ostobák és felvilágosítatlanok kezén van. Megfelelnea kukoricaliszt is?

Hernández arcán a legnagyobb aggodalom tükröződéit, miközben feszülten figyelte ahatást a kapitány arcán Hornbiower csak most értette meg, az életéért reszket a szerencsétlenés hogy el Supremo odavetőleg kiadott parancsa hajója felszerelésének érdekében sokkalhatásosabb volt, mint a spanyol hatóságok bármiféle, lepecsételt és a legkülönfélébbaláírásokkal ellátott szigorú utasítása.

– Ez súlyos baj – szólalt meg Hornblower végre szigorúan. – Az én matrózaim nemszokták meg a kukoricalisztet.

– Tudom! – felelt Hernández remegve. – De biztosíthatom Kegyelmességedet, hogybúzalisztet legfeljebb ha harc és vérontás árán tudnék szerezni és attól tartok, hogy elSupremónak éppen most ez nem tetszene. Igen, el Supremo bizonyosan megharagudna.

Hornblower még emlékezett arra a meghunyászkodott, alázatos rettegésre, ahogyanHernández az elmúlt estén felnézett el Supremóra. Ez az ember kétségbeesetten reszket, hogyesetleg panaszt tesz ellene és azzal vádolja majd el Supremo előtt, hogy nem hajtotta végreeléggé lelkiismeretesen parancsát. És akkor hirtelen Hornblowernek eszébe jutott valami,amit érthetetlenül elfelejtett kérni, valami, ami ha lehet még fontosabb a dohánynál és agyümölcsnél is és minden esetre sokkal lényegesebb, mint a búzaliszt és a kukoricalisztközötti különbség.

– Helyes! – mondta. – Beletörődöm a kukoricalisztbe. De ennek folytán még valamit kellkérnem.

– Csak tessék bátran, kapitány úr. Bármit kér, mindent előteremtek.– Az embereimnek italra is van szükségük. Lehet itt kapni bort? Vagy valamiféle pálinkát?– Be kell vallanom kegyelmességednek, borunk nagyon kevés van. Az itteni lakosság

bizonyos fajta pálinkát iszik, amelyet talán az angolok nem is ismernek. Bátran mond-hatom,hogy jó minőségű, igen kitűnő. Ezt a cukorprésekben a cukorszörp lerakódásából finomítják.

– Rum! – kiáltott fel Hornblower.– Igen, szenyor, rum. Ez megfelelne kegyelmességednek?– Miután jobb nincs, ebbe is beletörődöm – bólintott Hornblower szigorúan.Szíve majd szétpattant az örömtől. A tisztjei majd azt hiszik, hogy valóságos csodát tett,

amikor szivarokat és rumot szerzett ezen a tűzhányókkal telehintett partvidéken a hajó egészlegénységének.

– Köszönöm. Kezdjük meg azonnal a marhák levágását?Éppen ennek a kérdésnek az eldöntését halogatta magában Hornblower kapitány attól

kezdve, hogy értesült a csorda megérkezéséről. Felnézett az árbockosárba. A szél erejétfigyelte. Azután minden irányban körülnézett a tengeren. Csak most, hirtelenében határozta elmagát.

– Helyes – felelt unott hangon. – Kezdjenek hozzá azonnal.A tenger felől jövő szél felényire sem volt olyan erős, mint előző napon és minél

gyengébb a szél, annál kisebb a valószínűség, hogy a Natividad éppen élelmiszerberakodásközben lepné meg a Lydiát. És mint utólag kiderült, a Lydia csakugyan zavartalanulbonyolíthatta le a nagy munkát. Két napon keresztül a csónakok szünet nélkül siklottak a partés a hajó között. Véres húshegyekkel megrakodva érkeztek vissza, a parti homokot is pirosrafestette a leölt állatok vére, míg a félig szelíd keselyűk pukkadásig lakomáztak a felhalmozotthasználhatatlan belső részeken. A hajón, az izzó hőségben az élelmezőmester és embereipillanatnyi megállás nélkül dolgoztak, a húsokat hordókba préselték, lesózták, lezárták és akamrába gördítették. A kádárok is két nap, két éjjel jóformán pihenés nélkül dolgoztak, minta rabszolgák, mert egész sor hordót, tartályt kellett kijavítani. Zsákszámra hozták a lisztet,nagy tartályokban a rumot, kötegekben a dohányt, a kezek ugyancsak megizzadtak, amikor akemény kötelekkel felhúzták a csónakokból a hajó fedélzetére a temérdek rakományt. ALydia raktárai ismét színültig megteltek.

Annyira nyilvánvaló volt el Supremo embereinek jó szándéka, hogy Hornblowerfeloldotta a zár alól a lázadás céljaira hozott rakományt és így ugyanazok a csónakok,amelyek a partról élelmiszereket hoztak a hajóra, visszafelé menet fegyvereket és puskaporoshordókat szállítottak. Hornblower vízrebocsáttatta saját kis hajóját és szabályos időközökbena hajó körül vitette magát, hogy lássa, rendben van-e a hajó egyensúlya, mert hiszenszámított arra, hogy egyik pillanatról a másikra fel kell szednie horgonyait, hogy szembeszállhasson a Natividaddal.

A munka éjjel-nappal folyt; Hornblower húsz évet töltött a tengeren, – húsz nehéz évet,tele küzdelemmel és harccal – és ezalatt nem egyszer tapasztalta, hogy az erély, a szorgalom,a kitartás hiánya miatt mennyi jó alkalmat szalasztottak el. Saját maga is követett el ilyenhibákat. Még most is szégyellte, valahányszor eszébe jutott, hogy többek között hasonló okokmiatt kerülte el az Azori-szigeteknél azt a kalózhajót is. Annyira félt, hogy ismét ilyen súlyoshibát követ el és szégyenkeznie kell saját maga előtt, hogy valósággal hajszolta az embereit,míg csak össze nem estek a kimerültségtől.

Egyelőre még nem volt itt az ideje annak, hogy élvezhessék mindazt az örömet, amit aszárazföld adhat. Azok, akik a parton végezték munkájukat, hatalmas tüzeket gyújtottak s aszabadban főzték meg ebédjüket és vacsorájukat, dúskálva a friss pecsenyében, miután teljeshét hónapon keresztül be kellett érniük főtt, sózott hússal, viszont az angol matrózokraannyira jellemző makacssággal visszautasították a pompás gyümölcsöket, amelyekkelHernández emberei elhalmozták őket – meg sem kóstolták a banánt, ananászt, pau-paut ésguajavát s szentül hitték, hogy valami gonosz cselszövés áldozatai, mert ezt kaptákmegszokott főtt, szárított borsóadagjuk helyett.

És akkor, a második nap késő délutánján, miközben Hornblower éppen fel-alá sétálgatott ahátsó fedélzeten, élvezve a legüdítőbb tengeri szellőt és végtelen megkönnyebbülésselgyönyörködve a gondolatban, hogy legalább hat hónapra nem függ többé a szárazföldtől éshatározottan türelmetlenül várta a pompás sült csirke vacsorát: a partról tüzelés zajahallatszott. Először valóságos sortűz, azután néhány elszórt lövés, majd újabb sortűz.Hornblower egyszeriben megfeledkezett a vacsorájáról, elégedett, jó érzéséről, mindenről.Ha valami baj van a parton, bármilyen természetű, ez azt jelenti, hogy veszedelem és kudarc

fenyegeti küldetését. Izgatott sietséggel adott parancsot, hogy bocsássák vízre kis hajóját ésaz embereit türelmetlenül sürgette, hogy amilyen gyorsan csak lehet, evezzenek aszárazföldre. Ugyancsak dolgoztak is evezőikkel.

Amikor partraszállt, az elébe táruló kép felülmúlta legrosszabb sejtelmeit. A hajólegénysége közül valamennyien, akiket kiküldött a szárazföldre, egy csoportba torlódva álltaka parton, felfegyverkezve azzal, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Körülöttük hatalmasfélkörben a falubeliek, fenyegetően hadonászva karjukkal és puskáikkal. A két ellenségescsapat között, a senki földjén egy-két mozdulatlan test hevert. A parton, társai mögött, egyikembere feküdt félkönyökére támaszkodva és vért hányt. Két másik matróz támogatta.

Hornblower beleugrott a sekély vízbe. Ügyet sem vetett a sebesült matrózra, utat törtmagának a tömegben. Amikor kiért a nyílt térségre, a parttal szembenálló bennszülöttekfélköre felől csattanás hallatszott, apró kis füstfelhő bukkant fel és golyó fütyült el a fejefelett. Ezzel sem törődött.

– Tegyétek le a puskákat! – kiáltott rá embereire, azután a béke ösztönös mozdulatávalmagasra tartva két kezét, a hadonászó bennszülöttek felé fordult. Egy pillanatig sem gondoltarra, hogy élete veszedelemben forog, annyira elfogta a dühös harag, amiért valakikockáztatni merészelte útjának sikerét.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte.Galbraith volt a szárazföldre küldött csapat parancsnoka. Éppen szólni akart, de nem volt

már alkalma hozzá. Egyik matróz, aki az imént a haldoklót támogatta, gyors léptekkel,minden fegyelemről megfeledkezve előrepréselte magát az emberek között és azzal azérzelgős méltatlankodással, amelyből Hornblower mindig azonnal felismerte az alacsonyszármazást, odakiáltott:

– Kínozták ott azt a szegény ördögöt, sir! Cölöphöz kötözték és otthagyták, hogy szomjanpusztuljon!

– Csend! – üvöltött Hornblower. Nem bízott ennek az érzelmi kitörésnek azőszinteségében. Magán kívül volt dühében, nemcsak a függelemsértés miatt, hanem mertazonnal megértette, milyen nehézségek előtt áll. – Mr. Galbraith! Galbraith lassú volt abeszédben és a gondolkodásban.

– Én nem tudom, hogyan kezdődött, sir! – szólalt meg nagy nehezen. Bár kis gyermekkoraóta élt a tengeren, beszédén még mindig meg lehetett érezni skót származását. – Egy csapatember jött rohanva abból az irányból. Smith is velük volt, sebesülten.

– Az imént halt meg – szólt közbe egy hang.– Csend! – üvöltött Hornblower másodszor is.– Láttam, hogy meg akarnak támadni bennünket, tehát parancsot adtam a tüzelésre, –

folytatta Galbraith.– Később még tárgyalunk, Galbraith – vetette oda kurtán Hornblower. – Hát maga

Jenkins? Poole? Mit kerestek ott?– Hát az úgy volt… kérem… – kezdte Jenkins. Rémülten és bárgyún nézett körül. Látta,

hogy Hornblower nagyon haragszik. Bizonyosan súlyosan elítélik a parancs megszegésemiatt.

– Tudta a parancsot, hogy nem szabad az öblön túl menni?– Igenis, sir.– Holnap reggel majd megtanítom, mit jelent a parancs. Magát is Poole. Hol az őrmester?– Jelen, sir.– Mondhatom, jól vigyáz az embereire, őrmester, ha így elillanhatnak az orra elől. Nem

állított őrszemeket?Az őrmester egyetlen szót sem tudott felhozni védelmére. Csak állt mereven és

bűntudatosan, halálosan szégyenkezve.– Holnap reggel jelentkezzen Mr. Simmondsnál – folytatta Hornblower. – Nem hiszem,

hogy megtarthatja a stráfjait.Villámló szemmel nézett körül emberein. Haragja és a szigorú megtorlás hallatára

valamennyien egyszerre meghunyászkodva, behúzott nyakkal álltak. Indulata kissémegenyhült, amikor eszébe jutott, hogy a másik felet még meg sem hallgatta. Megfordult,hogy üdvözölje Hernándezt, aki nyargalva érkezett meg kis lován.

– El Supremo adta a parancsot, hogy megtámadják embereimet? – kérdezte Hornblowerfölényesen.

– Nem kapitány úr – felelt Hernández és Hornblower egyszerre nagy megkönnyebbüléssellátta, hogy összehúzza magát a félelmetes név említésére.

– Nem hinném, hogy megdicsérné érte, ha majd beszámolok erről az esetről – folytattaHornblower.

– Az emberei ki akartak szabadítani egy halálraítéltet magyarázta Hernández félig makacs,félig mentegetődző hangon. Látszott, hogy egyáltalán nem biztos a maga dolgában ésaggódott, vajon mit szól majd Alvarado az összetűzéshez. Hornblower továbbra is szigorú,sötét hangon beszélt. Emberei közül legjobb tudomása szerint egyik sem tudott spanyolul, demost, hogy a fegyelmet helyreállította, azt akarta, hogy az emberei érezzék és tudják: az őpártjukon van és megvédelmezi valamennyiüket.

– Ez még nem ok arra, hogy az emberei megöljék az én embereimet.– Valamennyien haragosak és elégedetlenek – mentegetődzött Hernández. – Az egész

országot felkutattuk, hogy elegendő élelmiszert tudjunk előteremteni hajójának. Azt azembert, akit az ön emberei ki akartak szabadítani, azért ítélték halálra, mert el akarta rejteni adisznóját, hogy el ne vigyék a Lydiára.

Hernández az utolsó szavakat szemrehányóan, szinte haragosan vetette oda. Hornblowerminden áron békülni akart, de természetesen nem ingerelhette fel saját embereit sem. Éppenarra gondolt, hogy félrehúzódik Hernándezzel oda, ahonnan nem hallhatják beszédüket ésbékülékenyebb hangon intézi el a vitát, de még mielőtt bármit is tehetett volna, figyelmét egylovas kötötte le, aki vad iramban nyargalt a tengerparton, miközben egyre lengetteszalmakalapját. Minden szem az újonnan érkező felé fordult – egyszerű, indián peon volt,amilyennel lépten-nyomon lehetett itt találkozni. Lihegve adta elő az izgalmas hírt.

– Hajó! Hajó közeledik!Annyira izgatott volt, hogy minduntalan indián szavakat kevert spanyol beszédébe és

Hornblower nem tudta megérteni további magyarázat nélkül. Hernándeznek kelletttolmácsolni.

– Ez az ember a hegytetőn volt, onnan figyelte a tengert, – mondta Hernández. – Aztállítja, onnan fentről már tisztán látni lehet, hogy hajó közeledik az öbölhöz.

Több kérdést intézett gyors egymásutánban az őrszemhez, amire széles kézmozdulatokkal,kifejező arcjátékkal és az indián szavak özönével válaszolt.

– Azt mondja, – folytatta a tolmácsolást Hernández – hogy már gyakran látta aNatividadot és egészen biztos, hogy ez ugyanaz a hajó és az öböl felé tart.

– Milyen messze van? – kérdezte Hornblower és Hernández ismét lefordította a választ.– Nagyon messze lehet még, talán hét-nyolc tengeri mérföldnyire is, ha nem még

messzebb. Délkeleti irányból jön, Panama felől.Hornblower gondolataiba merülve megsimogatta az állat.– Napnyugtáig előresegíti a tenger felől jövő szél, – suttogott magában, egy pillantást

vetve a hanyatló napra. – Addig még legalább egy óra van hátra. Azután kezdődik a partiszél. Ha ügyesen lavíroznak, megtarthatja az irányt. Éjfélre megérkezhet az öbölbe.

Tervek, ötletek árasztották el az agyát. Ismerte a spanyol szokást, hogy éjszakára szeretika kényelmet és nyugalmat és ez ellentmondott annak a lehetőségnek, hogy a hajó mégéjszaka befusson az öbölbe. Tudta azt is, hogy a spanyolok mindig csak az elérhetőlegelőnyösebb helyzetben bocsátkoznak harcba. Jó volna, ha megtudhatna egyet-mást annaka hajónak a kapitányáról.

– Gyakran van a Natividad ebben az öbölben? – kérdezte.– Igen, kapitány úr, gyakran.– És jó tengerész a kapitánya?– Igen kapitány úr, nagyon jó.– Ha-hm – felelt Hornblower. Mit érhet egy szárazföldi embernek a véleménye egy hajó

kapitányának a képességeiről? De azért ez is valami.Hornblower ismét megsimogatta az állat. Eddig tíz hajópárbajt vívott. Ha kiviszi a Lydiát

az öbölből és a nyílt tengeren támadja meg a Natividadot, akkor nagyon valószínű, hogyrommá lövik egymást. Elpusztítják egymás kötélzetét, szálfáit, árbocait, vitorláit, a hajótes tet.A Lydia súlyos károkat szenvedne, amelyeket itt a Csendes-óceán partvidékén aligha lehetnekijavítani. Elpazarolná pótolhatatlan muníciókészletét. Másrészt, ha az öbölben marad és ha aterv, amelyet a fejében forgatott, mégsem sikerülne – ha a Natividad megvárja a reggelt,mielőtt a partokhoz közeledne – akkor a tengeri széllel szemben kellene utat vágnia magánakkifelé az öbölből és a spanyol hajó volna előnyösebb helyzetben az elkerülhetetlenküzdelemben. Hiszen a Natividad annyival nagyobb és erősebb, hogy amúgyis nagyon megkell fontolnia minden mozdulatot. De mégis, ha a terve sikerül, olyan sokat nyerhet, hogyelhatározta magát és vállalta a súlyos kockázatot.

VI. FEJEZET

A Natividad megérkezik

A parti szellő első rezdülésére, a Lydia nesztelenül, kísértetiesen siklott át az öblön.Hornblower nem húzatta fel a vitorlákat, mert a fehér vászonfelületek esetleg már messzirőlelárulhatták volna a hajó jelenlétét. A két legnagyobb mentőhajó vontatókötélre vette a Lydiátés a sziget mentén, a legmélyebb vízben hatoltak előre az öböl kijáratáig. Hernándeztől tudta,hogy ez a Manguera sziget, akkor mondta meg a nevét, amikor óvatosan elébe terjesztettetervét. Az emberek már vagy egy órája keményen dolgoztak az evezőkkel, bár Hornblowermaga állt a kormánykerék mellé és segítségükre volt, amennyire tudott. Végre is elérték azt ahelyet, amelyet kiválasztott és ismét leeresztették a horgonyokat.

– Mr. Bush! – szólt Hornblower kapitány.– Igenis, sir.– A csónakok jöjjenek közvetlenül a hajó mellé. Az emberek pihenjenek.– Igenis, sir.– Mr. Gerard! Maga most a fedélzeti felügyelő! Vigyázzon, hogy az őrszemek el ne

aludjanak, Mr. Bush és Mr. Galbraith lejönnek velem a kajütömbe.A hajó szinte forrt az izgalomtól. Most már valamennyien sejtették a kapitány haditervét,

bár a végrehajtás részleteit nem ismerhették. Bizonyosan éppen most tárgyalja meghadnagyaival. Két óra telt el azóta, hogy értesülést kaptak a Natividad közeledéséről és azótaHornblower agya szünet nélkül dolgozott, csiszolta és tökéletesítette tervét. Kell, hogy úgysikerüljön, amint elképzelte! Mindent el kell követni a siker érdekében.

– Tehát mindent megértettek, uraim? – kérdezte végül. Kissé meghajtott fejjel állt az

alacsony mennyezet miatt, a vászonfüggönnyel elválasztott kajütben, miközben hadnagyaifélszegen és zavartan forgatták kezükben kalapjukat.

– Igenis, sir.– Helyes! – bólintott Hornblower, elbocsátva őket. De a türelmetlenség és aggodalom öt

percen belül ismét a fedélzetre kergette.– Látod az ellenséget? – kiáltott fel a főárbocon őrködő őrszemnek.– Most éppen egy vonalba került a szigettel. Csak a felső vitorlákat látom.– Milyen irányban közeledik?– A szél ellen lavíroz.– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower és ismét lement a kajütjébe.Legalább négy óra van még hátra, amíg a Natividad eléri az öböl bejáratát és bármilyen

további lépést tehet. Egyszerre tudatára jutott, hogy fejét leszegve, idegesen járkál fel-alákabinjának szűk határai között és dühösen megállt. Álmainak acélidegzetű kapitánya nemragadtatná el ennyire magát, még akkor sem, ha tudja, hogy a legközelebbi négy óraleteltével egész jövőjét, becsületét, életét kockára kell tennie. Neki is meg kell mutatniaembereinek, hogy nyugalommal és közömbösséggel tud szembenézni a bizonytalan jövővel.

– Küldjék ide Polwhealt! – szólt ki az ajtón a legközelebb álló csoportnak, akik az egyikágyú körül álltak. – És amikor Polwheal rövidesen megjelent, folytatta: – Adja átüdvözletemet Mr. Bushnak és mondja, hogy ha nélkülözheti a szolgálatban Mr. Galbraith-t,Mr. Clayt és Mr. Savage-et, nagyon örülnék, ha velem vacsoráznának és utána whisteznénk.

Galbraith is ideges volt. Nem annyira a küszöbön álló csata miatt, hanem mert mégmindig fenyegetően lógott a feje felett a megígért büntetés a délutáni rendzavarás miatt.Csontos, darabos alakjával mozdulatlanul állt, arca vörös volt egészen kiálló pofacsontjáig.Még a két kadét is szótlan és szórakozott volt.

Hornblower arra ítélte magát, hogy a figyelmes házigazda szerepét játssza. Mindenszavával, amit kimondott, emelni akarta tekintélyét és rendíthetetlenségének hírét.Mentegetődzött, hogy a vacsora bizony elég szegényes, de amint a hajót harcrakész állapotbahozzák, ki kell oltani a tüzeket és ennélfogva csak hideg vacsorával szolgálhat. De a hidegsült csirke, a hideg malacpecsenye, a kukoricalisztből készült aranyszínű sütemény, agyümölcsökkel teli tál végül is felébresztette Savage kadét tizenhatesztendős étvágyát éselfeledtette zavarát.

– Ez mégis csak jobb mint a patkányhús, sir, – jegyezte meg kezét dörzsölve.Patkány? – kérdezte szórakozottan Hornblower. Mert bármennyire is igyekezett,

gondolatai a fedélzeten jártak, nem a kajütben.– Igenis, sir. – Amíg meg nem érkeztünk ebbe a kikötőbe, a kadétok kedvenc étele a

patkányhús volt.– Az már igaz, – bólintott Clay. Jókora szeleteket vágott magának a hideg malacsültből,

bőven vett jól kisütött szalonnájából is és mindezt odarakta tányérjára, a fél csirke mellé. –Elsőrendűen hizlalt patkányok darabjáért három pennyt fizettem annak a tolvaj Baileynek.

Hornblower kétségbeesetten igyekezett, hogy elterelje figyelmét a közeledő Natividadrólés visszagondolt a régi időkre, amikor ő is ilyen kis fiatal, éhező, tengeribeteg és örökkéhazavágyódó kadét volt. Akkoriban idősebb társai pompás étvággyal ették a patkányokat ésazt állították, hogy a kétszersültön hizlalt patkány sokkal jobb étéi, mint a két év ótahordókban konzervált marhahús. Ő azért sohasem tudta magát rászánni, hogy belekóstoljon apatkányhúsba, de ezt a világért be nem vallotta volna ezeknek a fiúknak.

– Három penny egy patkányért, csakugyan kicsit sok. – jegyezte meg. – Nem emlékszem,hogy valaha is ennyit fizettem volna darabjáért kadétkoromban.

– Kapitány úr is evett valaha patkányt? – kérdezte Savage bámészkodva.

Hornblower nem tehetett másként, az egyenes kérdésre hazudnia kellett. – Természetesen, – mondta. – A kadétok húsz év előtt is éppen olyanok voltak, mint

manapság. Mindig is állítottam, hogy a patkány, amelyik egész életében bejáratos akétszersültes hordókba, még királyoknak is megfelelő eledel, nemhogy kadétoknak.

– Nagy Isten! – suttogta elbámulva Clay. Letette kését és villáját. Sohasem hitte volna,hogy hajlíthatatlan és szigorú kapitánya valamikor maga is patkányevő kadét volt.

A két fiú csodálattal és bámulattal nézett fel kapitányára. Ezzel a kis, emberies vonássalegészen megnyerte a szívüket, amit Hornblower előre tudott. Az asztal végén Galbraithnagyot sóhajtott. Ő is mindössze három nappal ezelőtt evett utoljára patkányt, de nagyon jóltudta, hogyha beismerné ezek előtt a fiúk előtt, nem növelné a tekintélyét, hanemcsökkentené, mert ő másfajta ember volt, mint a kapitány. Hornblower azt akarta, hogyGalbraith is otthon érezze magát.

– Egy pohár bort, Mr. Galbraith! – kínálta, felemelve poharát. – Bocsánatot kérek, hogynem a legjobb Madeirámmal kínálom, de az utolsó két üveggel holnap foglyunkat, a spanyolkapitányt akarom megvendégelni. Igyunk a győzelmünkre!Fenékig ürítették poharaikat és az erőltetett, feszes hangulat egyszerre eloszlott. Hornblowerígy mondta: Foglyunkat. Minden más kapitány az ő helyében azt mondta volna: foglyomat.És azt mondta: győzelmünkre. A kimért és hideg kapitány, aki olyan szigorú fegyelmettartott, egy pillanatra megmutatta emberarcát és befogadta bajtársi szeretetébe alárendeltjeit.Ebben a pillanatban a három fiatal tiszt közül bármelyik akár az életét is odaadta volnakapitányáért – és Hornblower, amikor körülnézett és meglátta kipirult arcukat, érezte ezt. Jólesett és ugyanakkor zavarta is ez a tudat; de sejtette, hogy talán a legközelebbi jövőkétségbeesett, elszánt küzdelmet követel hajójától és ezért mindennél fontosabb, hogy azemberei ne csak hűségesen, hanem rajongva és lelkesedve engedelmeskedjenek mindenparancsának.

Másik kadét, a fiatal Knyvett lépett be a kajütbe.– Mr. Bush tiszteletét küldi a kapitány úrnak. A főárbockosárból most már az ellenséges

hajó egész testét lehet látni.– Tartja az irányt az öböl felé?– Igenis, sir. Mr. Bush azt mondja, hogy legkésőbb két óra múlva lőtávolon belül lesz.– Köszönöm, Mr. Knyvett, – bólintott Hornblower, elbocsátva a fiút. Szíve ismét

gyorsabban vert, amikor arra gondolt, hogy két órán belül szembekerül az ötvenágyús,kétágyúsoros hajóval. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne árulja izgatottságát.

– Nos, akkor még bőven van időnk néhány rubberre, uraim, – szólalt meg.Az a hetenként megismétlődő este, amikor Hornblower a tisztjeivel kártyázott, az

utóbbiaknak, különösen a kadétoknak, nagy megpróbáltatás volt. Maga Hornblower kitűnő,szemfüles játékos volt; nagyban segítette éles megfigyelő tehetsége és emberismerete,amellyel szinte belelátott ezeknek a fiúknak a gondolataiba. De tisztjeinek, akiknek többnyiresemmi érzékük sem volt a játékhoz, akik hasztalanul kutatták emlékezetükben, mifélekártyák szerepeltek már eddig a játszmában, Hornblower kártyameghívásai csakugyan nemjelentettek semmi szórakozást.

Polwheal leszedte az asztalt, felterítette a zöld szövettakarót és előhozta a kártyát. Amikora játék megkezdődött, Hornblower inkább el tudta terelni figyelmét a közeledő ütközetről.Szenvedélyesen szeretett whistezni és ezért lekötötte a figyelmét, bármennyire is szerettekvolna elkalandozni gondolatai. Csak az egyes játszmák közti szünetben, miközbenfeljegyezték a pontokat, érezte, hogy szíve ismét gyorsabban dobog és a vér elönti az agyát.Nagy figyelemmel kísérte a játékot, elnézően vette tudomásul Savage iskolásfiúsügyetlenségét, aki minduntalan eldobálta az ászokat és arra sem tett megjegyzést, hogy

Galbraith minden alkalommal elfelejtette idejében jelezni bemondásait. Az első rubber hamarvégetért. A három fiatal tiszt arcán csaknem megdöbbenés tükröződött, amikor Hornblowermegkeverte a kártyákat a másodikhoz. Arca most is kifejezéstelen volt.

– Ne felejtse el, Clay, hogy előbb jön a király, azután a királyné és az apród, erre épül felaz egész játék.

– Igenis, sir, – felelt Clay, csodálkozó pillantást vetve Savage-re, de ebben a pillanatbanHornblower felnézett és Clay sietve rendbeszedte az arcát. A játék folytatódott, valamennyienúgy érezték már, hogy a végtelenségig. De egyszer végre mégis csak befejeződött.

– Rubber! – szólalt meg Hornblower, feljegyezve a pontokat. – Azt hiszem, uraim,körülbelül itt az ideje, hogy felmenjünk a fedélzetre.

Általános, megkönnyebbült sóhajtás volt a válasz. Alig várták már, hogy felugorhassanak.De Hornblower a világ minden kincséért sem akarta kockára tenni rettenthetetlenségének ésnyugalmának látszatát.

– Nem lett volna vége ilyen hamar a rubbernek, – jegyezte meg szárazon – ha Mr. Savagejobban odafigyelt volna. És ha nem játssza ki idő előtt a treff ászt…

Zavartalanul folytatta, miközben a másik három türelmetlenül fészkelődött székében! Demégis őszinte elragadtatással és csodálattal néztek össze, amikor végre megindultak akapitány után a fedélzetre vezető lépcsőn.

Odafenn a fedélzeten halálos csend. Mindenki ott volt kiszabott helyén. A hold sietveközeledett a tenger színéhez. De még mindig eléggé világos volt, amint a szem hozzászokott.

– Az ellenség egyre közeledik az öbölhöz! – jelentette Bush rekedten.– Küldje le ismét az embereket a vontatóhajókba, – felelt Hornblower. A kötélzetbe

kapaszkodva, felmászott a hátsó sudárszárra. Innen éppen átláthatott a szigeten. Egymérföldnyi távolságban, háta mögött a lenyugvó holddal, tisztán láthatta a Natividadkifeszített fehér vitorláit, amint ott fehérlett keresztben az öböl bejárata előtt. Izgatottanpróbálta végiggondolni, vajon mik lehetnek a hajó legközelebbi mozdulatai. Nagyon csekélya valószínűség, hogy a sziget felett észreveszik a Lydia kiálló árboccsúcsait, különösenmiután az égboltnak a hajó mögé eső része egészen sötét. Éppen erre a feltevésre építette felegész tervét. Valószínű, hogy a hajó rövidesen a sziget felé fordul. Megtörténhet, hogyszembefordul a széllel, de ez nem valószínű. A legvalószínűbb, hogy egyenesen az öbölbetart és ezt az alkalmat kell megragadnia. Miközben élesen figyelte a hajót, látta, hogy avitorla egy darabon jobban világít, azután ismét árnyékba borul, amint a hajó enyhefordulatot vett. Most már tisztán látszott, hogy az öböl bejáratának közepe felé kormányozzáka hajót, de bizonyos, hogy az apály és a szél-árnyékos oldal felé való eltérés elsodorja akiszabott iránytól és közelebb hozza a szigethez. Ismét leereszkedett a fedélzetre.

– Mr. Bush! Minden ember a vitorlákhoz! – adta ki a parancsot.A hajót halk neszek töltötték be. Meztelen talpak futottak a fedélzeten át a kötélzet felé.

Hornblower elővette a zsebéből ezüst sípját. Nem kérdezte egy szóval sem, hogy a helyénvan-e mindenki és tudják-e pontosan, mi a kötelességük, ha meghallják a megbeszélt jeladást.Bush és Gerard megbízható, ügyes tisztek.

– Én most előremegyek, Mr. Bush, – mondta. – Ha lehet, még idejében visszajövök ahátsó fedélzetre, de ha nem tudnék visszajönni, akkor tudja, mi a kötelessége.

– Igenis, sir.Hornblower előresietett az előretolt hajóágyúk mellett, amelyek mögött ott kuporgott

beosztott tüzérségük és fellendítette magát a homlokárbocra. Annak a tetejéről beláthatott asziget mögé: a Natividad csúcsa most egyenesen feléje fordult. Látta a víz foszforeszkálócsillogását a hajó sodrában. Szinte hallotta suhanásának hangját, a víz locsogását. Nagyotnyelt és ebben a pillanatban izgatottsága egyszerre eltűnt. Most csakugyan hideg volt, mint

egy halott. Egészen megfeledkezett magáról, agya csak a távolságot, az időt számította, mintvalami gép. Most már hallotta a Natividad orráról a legénység beszélgetését is, bár nem tudtamegkülönböztetni az egyes szavakat. A spanyolok már egészen közel jártak hozzájuk. Egyrehangosabban verődött füléhez az emberek fecsegése – a spanyolok szokása ez a szüntelenfecsegés, ennek a kedvéért még arról is megfeledkeznek, hogy körülnézzenek és idejébenészrevegyék a Lydia meztelen szálfáit. Azután tisztán hallotta, hogy valaki parancsokatosztogat a Natividad fedélzetén: a legénység utasítást kapott, hogy készüljön fel alehorgonyzásra. Ebben a pillanatban szájához kapta sípját és belefújt. A Lydia egész testébeegyszerre élet költözött. Ugyanabban a pillanatban húzták fel valamennyi vitorláit. Avontatóhajók köteleit szempillantás alatt elvágták. Hornblower, miközben ismét hátrafelészaladt, beleütközött az emberekbe, akik a vitorlarudakat kötözték meg. Lerohant afedélzetről. A Lydia már előre indult. Idejében érte el a kormánykereket.

– Nyugalom! – kiáltotta a kormányosnak. – Kissé a kormányfél felé! Kissé jobban! Ésmost egyenesen előre!

Olyan villámgyorsan történt az egész, hogy a spanyolok azt sem tudták, mi történik velük.A Lydia valósággal rájuk vetette magát, kiugorva a sötétségből, a sziget háta mögül és márott is volt szorosan mellettük. A hónapokig tartó fegyelem és állandó gyakorlatozás meghoztaa gyümölcseit az angol hajón. A két hajó érintkezésének pillanatában valamennyi ágyúegyszerre szólalt meg és valósággal tisztára söpörte a Natividad fedélzetét. Az árbocokrólköteleket vetettek át a másik hajóra és pillanatok alatt megcsáklyázták. A Lydia tatbaloldalátmatrózok árasztották el.

A spanyolok szóhoz sem jutottak meglepetésükben. Egyik pillanatban még valamennyiena vitorlákkal babráltak és a következőben már valami ismeretlen ellenség özönlötte el afedélzetet. Az éjszaka sötétségét foszlányokká tépte az ellenséges ágyúk tüze; azok, akik afedélzeten voltak, a következő pillanatban mozdulatlanul hevertek. Oldalról még egyreérkeztek a felfegyverzett, vadul üvöltöző emberek. A legfegyelmezettebb és alegtapasztaltabb legénység sem tudta volna megállni helyét a váratlan rajtaütésben. ANatividad húsz év óta járta a Csendes-óceánt, de még mindig legalább ezer mérföldválasztotta el az ellenségtől.Azért mégis akadt néhány elszánt és vakmerő ember, akik megkísérelték az ellenállást.Elsősorban a tisztek, akik kardot rántottak. A hátsó fedélzeten fegyveres őrség állt, hogyminden eshetőségre készen legyenek, mert természetesen hallottak a parti lázadásról. Voltak,akik felkapták, ami éppen a kezük ügyébe esett és azzal próbáltak hadakozni. De az ellenségpillanatok alatt megtisztította a felső fedélzetet rövid kardjaival és muskétáival. Mindösszeegyetlen pisztolylövés csattant. Azokat a spanyolokat, akik megkísérelték az ellenállást,leütötték, vagy elhurcolták, a többieket biztos őrizet alatt egy helyre terelték.

Az alsó fedélzeten az emberek vadul, fejvesztetten nyargaltak, parancsnokaikat keresve,hogy legalább megkísérelhessék az ellenállást. A teljes sötétségben összeverődtek, hogyszembeszállhassanak az ellenséggel amikor egyszerre újabb üvöltés hallatszott a fejük felett.Gerard két csónakjának legénysége elérte a hajó tatbaloldalát, pillanatok alattfelkapaszkodtak a hajó testén, megvetve lábukat a betaszított kerek ablakokban és aparancshoz híven vad csatakiáltásokat hallatva, árasztották el az alsó fedélzetet. Hornblowerelőre látta, hogy a váratlan támadás erkölcsi hatását még fokozza, különösen afegyelmezetlen spanyolok ellen, ha a támadók a lehető legnagyobb zajt csapják. Ez az új éséppen olyan váratlan meglepetés megtörte azoknak az ellenállását is, akik az alsó fedélzetentartózkodtak. Hornblower haditerve tökéletesen bevált, jól számított, amikor a két vontatónakilyen fontos szerepet szánt.

VII. FEJEZET

El Supremo flottája elindul

A Lydia kapitánya szokott reggeli sétáját végezte hajója fedélzetén. Felbukkanásakor féltucat spanyol tiszt akarta az udvariasság szabályainak megfelelően üdvözölni, de ezeket egy-kettőre elhallgattatta a Lydia legénysége. Dehogy tűrték volna, hogy a hadifoglyokmegzavarják kapitányuk reggeli sétáját. Ez a séta már valósággal szent és sérthetetlenszertartássá magasztosult annyi sok hónapi együttélés után.

A kapitánynak ugyancsak volt min a fejét törnie ezen a reggelen, annyira, hogy még idejesem volt örülni a győzelemnek. Tegnap éjszaka a fregattja foglyul ejtett egy kétágyúsorossorhajót, anélkül, hogy egyetlen emberét elvesztette volna. Nem, erre nincsen példa a brithaditengerészet történetében. De most nem erre gondolt, hanem arra, hogy mi legyen alegközelebbi teendő. Most, hogy a Natividadot elfoglalta, korlátlan ura a Csendes-óceánnak.Nagyon jól tudta, hogy a szárazföldi közlekedés rendkívül nehézkes, tehát az egészkereskedelem és ezzel az ország élete valósággal a part menti közlekedéstől függött. És mostegyetlen hajó sem indulhatott útjára az ő engedélye nélkül. Húszesztendei háborúskodás utánmegtanulta a tengeri hatalom jelentőségét. Most már legalább megvolt a lehetőség, hogyAlvarado segítségével egész Közép-Amerikában olyan hatalmas lázadást szítson, hogy aspanyolok keservesen megbánják még azt a napot, amikor össze akarták szűrni a levetBonapartéval.

Hornblower fel-alá járkált a homokkal felhintett fedélzeten.Van még más lehetőség is. Északnyugati irányban, a part mentén fekszik Acapulco. Innen

indulnak és ide térnek vissza az egymillió font sterling értékű kincset szállító galionek, aspanyol csatahajók. Ha egy ilyen galionet sikerül elfognia, egy csapásra gazdag ember.Birtokot vehetne odahaza Angliában, akár egy egész falut és nagy úr lehetne, a parasztokmegsüvegelnék, amikor elhajtat a földeik mellett a fogatán. Maria bizonyosan örülne neki,bár nem tudta elképzelni Mariát az előkelő, dúsgazdag hölgy szerepében.

De nem akart most a feleségére gondolni. Kelet felé van Panama, ahol Peru ezüstjétraktározzák fel, gyöngyhalászhajóival és csillogó, villogó aranyoltárával, amelyet Morgannaknem sikerült elragadnia, de előle nem menekülhet meg. Egyetlen jól irányzott csapás atengerentúli kereskedelemnek erre a csomópontjára talán a leghatásosabb haditerv volna ésamellett felmérhetetlen haszonnal is járna. Igyekezett minden figyelmét Panamáraösszpontosítani.

Megpillantotta Sullivant, a vörös hajú ír csavargót, aki hegedűjével letelepedett egyágyúcsőre. Körülötte egy tucat matróz kérges talpával ütötte a fedélzeten a taktust amuzsikához. Az emberek fejenként legalább 25 guinea jutalomdíjat kapnak a Natividadelfogásáért és gondolatban bizonyosan már el is költötték a pénzt. Azután a Natividad felénézett. A felső fedélzet tele volt emberekkel. A hajó régimódi formájú farán ott szorongtakegymás mellett a tengerészek piros kabátjukban és csákójukban. Látta az ágyúkat ésmellettük a tüzéreket. Gerard, akire az elfogott hajó parancsnokságát bízta, valamikor egyliverpooli rabszolgahajón dolgozott és nagyon jól tudta, hogyan kell rendet tartani egyellenségekkel teli hajón, bár Hornblower nem számított lázadási kísérletre, hiszen a tisztekvalamennyien itt voltak a Lydián és mihez kezdtek volna tisztek nélkül?

Hornblowernek mindenekelőtt azt kellett volna eldönteni, hogy mi történjék aNatividaddal és különösen a foglyaival. Nem adhatta ki valamennyiüket el Supremónak, ezt asaját emberei sem engedték volna meg. Fogas kérdés. Pelikánok repültek hosszú sorban a

hajó felé, szabályosabb alakulatban, mint az angol flotta a csatornán, gyakorlatozáskor.Felettük mozdulatlan szárnyakkal keringett egy pompás villásfarkú fregatt-madár, de miután,úgy látszik, nem látott semmi alkalmas zsákmányt, amelyre érdemes lett volna lecsapnia,ismét elrepült a sziget irányában, ahol a keselyűk halakra vadásztak. A nap máris forróntűzött és az öböl vize éppen olyan kék volt, mint fejük felett az ég.

Hornblower elátkozta magában a napot, a pelikánokat és a fregattmadarat, mert megintcsak elterelték a figyelmét nagy gondjairól. Ismét vagy féltucatszor sétált végig a fedélzeten.Azután Knyvett kadét állta el az útját, ujjaival megérintve sapkáját.

– Mi az? – kiáltott rá dühösen Hornblower. – Miért zavarnak?– Hajó közeledik, sir. Mr… Mr. Hernández jön. Ez előrelátható volt.– Helyes! – bólintott Hornblower. Lesietett az oldalhágcsóhoz, hogy üdvözölhesse

Hernándezt, amint megérkezik. Hernández nem vesztegette az időt azzal, hogy szerencsétkívánjon neki fényes győzelméhez. El Supremo szolgálatában még a spanyol-amerikaiak iskimértek és kevésbeszédűek lettek és azonnal rátértek az üzletre.

– El Supremo azonnal beszélni akar a kapitány úrral, mondta. – A hajón vár.– Úgy! – Hornblower nagyon jól tudta, hogy a brit flotta legtöbb kapitánya felháborodva

utasította volna vissza ezt a hangot. Nagy kedve lett volna visszaküldeni Hernándezt azüzenettel, hogy ha el Supremo beszélni óhajt vele, szívesen látja a hajóján. De tudta, hogy eznagy könnyelműség volna és feltétlenül véget vetne a jó viszonynak. Végre is, ilyen etikett-kérdés miatt nem teheti kockára a sikerét. A Natividad legyőzője megengedheti magának,hogy elnézzen másoknak az ostobasága vagy őrültsége fölött.

Közvetítő megoldás jutott eszébe. Esetleg várakoztathatná egy-két óráig Hernándezt, hogyezzel hangsúlyozza méltóságát. De józansága tiltakozott a félmegoldás ellen. Ez – mint alegtöbb kiegyezés – az egyik felet felingerelné anélkül, hogy a másiknak bármi haszonnal isjárna. Sokkal okosabb, ha félreteszi büszkeségét és azonnal indul.

– Szívesen! – felelte. – E pillanatban véletlenül szabad vagyok.De ezúttal legalább szükségtelen, hogy átöltözzön az ünnepélyes alkalomra való

tekintettel. Semmi szükség arra, hogy felvegye legjobb selyemharisnyáját és csatos cipőjét. ANatividad elfogása sokkal biztosabb őre tekintélyének, mint bármilyen aranymarkolatú kard.

Csak miközben végső parancsait adta Bushnak, jutott eszébe, hogy az éjszakai győzelemrevaló tekintettel bátran feloldhatja a parancs ellen vétkező Jenkins, Poole és az elnézőGalbraith megbüntetését. Ez kimondhatatlan megkönnyebbülés volt. Egyszerre elkergette aszomorúság felhőit, amelyek minden sikerét beárnyékolták. Ez melegítette át a szívét,miközben a parton ismét lóra szállt és elindult a halmokba rakott bűzös állati belső részek,majd a halott emberek fasora mellett el Supremo házáig.

El Supremo úgy ült az emelvényen, mennyezetes trónszékében, mintha szünet nélkül,mozdulatlanul ott ült volna azóta, hogy négy napja (olyan régen volt, mintha legalább egyhónap telt volna el azóta!) Hornblower itt járt nála.

– Már elvégezte a kijelölt feladatot? – kérdezte.– Múlt éjszaka elfogtam a Natividadot, – jelentette Hornblower.– És mint értesültem, hajója raktárait ellátták mindennel, amit kívánt?– Igen.– Akkor hát valóban elvégezte kijelölt feladatát. Ezt mondtam az imént.Ezzel az öntelt, magabiztos és fenséges arccal szemben nem lehetett vitatkozni.– Ma délután elindulok, – folytatta el Supremo. – Most már valóban megvalósítom

tervemet. Elfoglalom San Salvador városát és foglyul ejtem azt az embert, aki magátNicaragua kormányzójának nevezi.

– Úgy? – kérdezte Hornblower.

– Még egy-két kisebb nehézséget kell legyőznöm. Talán nem tudja, Hornblower kapitány,hogy a San Salvadorba vezető út nem olyan jó, amilyennek lennie kellene. Egy helyenszázhuszonhét, lávába vágott lépcsőn kell felmenni a meredek hegygerincen és a lépcső kétoldalán meredek sziklafalak szakadnak le a mélységbe. Lóháton, de még öszvérháton isugyancsak nehéz és veszélyes nekivágni ennek az útnak, arról nem is szólva, hogy egyetlenellenséges indulatú ember, egyetlen puskával mennyi bajt okozhat ilyen helyen.

– Kétségtelenül! – bólintott Hornblower kapitány.– Azonban San Salvador csak tíz mérföldnyire fekszik a szárazföldtől – folytatta el

Supremo – és kitűnő út köti össze kikötőjével, La Libériáddal. Ma délután a két hajóval ésötszáz emberemmel elindulok La Libériádba. Ez a város alig száz mérföldnyire van innen ésígy holnap hajnalig odaérhetünk. Holnap este San Salvadorban akarok vacsorázni.

– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. Gondolkozott, vajon hogyan magyarázhatnámeg el Supremónak, miféle előrelátható bonyodalmakat okozhat ez a kaland.

– Bizonyára nagyon keveset ölt meg a Natividad legénységéből, ugye Hornblowerkapitány? – kérdezte el Supremo és ezzel máris pedzette a szép terv egyik akadályát, amelyHornblowert erősen nyugtalanította.

– Tizenegy ember meghalt, – felelt Hornblower – tizennyolc megsebesült, ezek közülnégy olyan súlyosan, hogy aligha gyógyulhatnak meg.

– Szóval, hagyott még eleget, hogy elláthassák a hajót?– Eleget, szenyor, ha…– Csak ezt akartam tudni. És tudja meg, kapitány, hogy közönséges emberi lények nem

szólíthatnak engem szenyornak. Ez tiszteletlenség. Én el Supremo vagyok!Hornblower válasz helyett csak meghajolt. El Supremo mozdulatlan, fenséges

kősziklaként ült a helyén.– A hajó tisztikara még életben van? – kérdezősködött tovább el Supremo.– Igen! – bólintott Hornblower. És mert sejtette, hogy ebből baj lesz és szerette volna a

veszedelmet a lehetőség szerint csökkenteni, nagyot nyelve tette hozzá: – Supremo!– Akkor szolgálatomba fogadom a Natividadot, – jelentette ki természetes hangon el

Supremo. – A tiszteket megöletem és helyükre saját embereimet állítom, az altisztek és aközönséges matrózok tovább szolgálhatnak nekem.

Semmi lehetetlen sem volt el Supremo tervében. Tapasztalatból tudta, hogy a spanyolhaditengerészetben milyen éles különbség van a tengerészek között, akik a hajót szolgálják,és a vezetők között, akik parancsolnak és irányítanak. És Hornblower pillanatig semkételkedett abban, mit felel a vitorlamester és a főtűzmester, ha felszólítják, hogy válasszon akínhalál vagy el Supremo szolgálata között.

Az is tagadhatatlan volt, hogy el Supremo ajánlata sok szempontból a legjobbreményekkel biztatott. Ötszáz embert a Lydián aligha lehetne elszállítani, azonfelül a Lydiaegymagában nehezen is szállhat szembe a több ezer mérföldnyi parttal. Két hajó tízszer annyidolgot adna az ellenségnek, mint egy hajó. De ha kiszolgáltatja a Natividadot, akkor végtelenés talán eredménytelen viták állnak előtte az Admiralitás lordjaival és ki tudja, megkapja-evalaha is a jutalomdíjat. Ezenfelül nem szolgáltathatja ki a spanyol tiszteket életre-halálra elSupremónak, úgy, amint kívánja. Ezt még gyorsan és alaposan át kell gondolnia.

– A Natividad most már az én királyom tulajdona, mondta végre. – Talán megneheztelrám, ha kiszolgáltatom.

– De még sokkal jobban megneheztelne, ha értesülne, hogy megsértett engem, – felelt elSupremo. Összeráncolta homlokát és Hornblower hallotta, hogy Hernández gyorsabban,izgatottan lélegzik. – Már előbb is megfigyeltem, Hornblower kapitány, hogy a viselkedésevelem szemben határos a tiszteletlenséggel, de olyan elnéző voltam mindeddig, hogy ezt csak

idegen származásának tulajdonítottam.Hornblower gondolatai még mindig villámgyorsan kergették egymást. A legcsekélyebb

ellenszegülés és ez az őrült egyszerűen parancsot ad az embereinek, hogy öljék meg. És hakapitányukat megölik, a Lydia emberei egészen bizonyosan nem harcolnának el Supremóért.A hajó súlyos helyzetbe kerülne a Csendes-óceánon, hiszen nem találna barátra sem alázadók, sem a királyhű spanyolok között és talán soha többé nem érkezne haza – különösenha Bush, a derék, de minden képzelőtehetség híján szűkölködő Bush venné át aparancsnokságot. Anglia egyik legjobb fregattját és a legjobb alkalmat szalasztaná el. Tehátnincs más hátra, fel kell áldoznia a jutalomdíjat, az ezer fontot vagy talán még annál istöbbet, amivel boldoggá akarta tenni Mariát. De elhatározta, hogy foglyainak életét mindenkörülmények között megmenti.

– Bizonyos, hogy csak idegen származásom lehet a hibás, Supremo – mondta végre. –Idegen nyelven nem tudom olyan tökéletesen kifejezni magam. De elképzelhető az, hogy éntiszteletlenül közeledjem el Supremóhoz?

El Supremo bólintott. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy ez az őrült, aki azt állítottamagáról, hogy mindenható, ilyen könnyen áldozatul esik a legotrombább hízelgésnek.

– A hajóval természetesen rendelkezhet, – folytatta Hornblower. – Hiszen a Natividad elSupremóé volt attól a pillanattól kezdve, hogy az embereim tegnap éjszaka fedélzetére tettéklábukat. És ha a jövőben majd hatalmas armada indul el a Csendes-óceánon el Supremoparancsnoksága alatt, csak arra kérem, emlékezzék vissza, hogy flottájának első hajójátHornblower kapitány szerezte meg a spanyoloktól, el Supremo parancsára.

El Supremo bólintott, azután ismét Hernándezhez fordult.– Azonnal intézkedjék, tábornok úr, hogy délben ötszáz ember hajózzon be. Én is velük

indulok és maga is. Hernández meghajolt és eltávozott. Nem csoda, ha el Supremo soha, egypillanatra sem kételkedett saját istenségében, alárendeltjei olyan villámgyorsan és habozásnélkül teljesítették parancsait. Akár azt parancsolta, hogy ezer disznót teremtsenek elő, akárötszáz embert kellett egy óra alatt előállítani: annyi bizonyos, hogy a parancsnak bármilyenáron is engedelmeskedtek. Hornblower most már habozás nélkül haladt tovább a megkezdettúton.

– Remélem, a Lydia abban a megtiszteltetésben részesül, hogy La Libertadba viheti elSupremót? – kérdezte. – Embereimet boldoggá tenné ez a nagy kitüntetés.

– Ebben nem is kételkedem, – bólintott el Supremo.– Alig merem megkérdezni, – folytatta Hornblower – nem részesíthetné tisztjeimet és

csekélységemet abban a nagy kitüntetésben, hogy indulás előtt velünk ebédel a hajón?El Supremo egy pillanatig gondolkozott.– Igen, – mondta végre és Hornblower alig tudta idejében elfojtani megkönnyebbült

sóhajtását. Ha el Supremo a hajón van, bizonyosan könnyebben tudja irányítani.El Supremo tapsolt és abban a pillanatban, mintha csak óraműre működnék, kopogtattak a

rézszögekkel kivert ajtón és a sötétbőrű majordomo lépett a szobába. Egyetlen rövidmondatban kapott parancsot el Supremótól, hogy egész udvartartását szállítsák azonnal aLydiára.

– Talán volna kegyes megengedni, hogy akkor most visszatérhessek a hajómra és mindentelőkészíthessek el Supremo fogadására? – kérdezte a kapitány.

Válaszul újabb bólintást kapott.– Hány órára részesülhetek a nagy szerencsében, hogy a parton fogadhatom? – kérdezte.– Tizenegykor.Hornblower, amikor ismét odakinn volt a pátion, nagy részvéttel és megértéssel gondolt

arra a bizonyos nagyvezírre, aki valahányszor kilépett a szultán palotájából, mindig

megtapogatta a nyakát, vajon a feje ott van-e még a helyén. Amint a Lydiára érkezett,alighogy az üdvözlő sípok elhallgattak, kiadta parancsait.

– Vitesse le az urakat a hajófenékbe! – mondta Bushnak, a spanyol tisztekre mutatva. –Helyezze őket biztos őrizetbe és veresse vasra valamennyiüket!

Bush kísérletet sem tett, hogy elrejtse megdöbbenését, de Hornblower nem vesztegette azidejét magyarázkodással.

– Szenyoresz, – mondta a spanyol tisztekhez fordulva, akik ebben a pillanatban elébejárultak – egy ideig rossz bánásmódban lesz részük. De higgyék el nekem, hogy ha alegközelebbi napokban csak egy másodpercre is mutatkoznának, az életükbe kerülne. Azéletüket mentem meg, amikor kiadom ezt a parancsot.

Azután ismét első tisztjéhez fordult.– Hívja a tiszteket és az egész legénységet! Az egész hajót betöltötte a kérges talpak

dobogása a fenyőfadeszkákon.– Emberek! – szólalt meg Hornblower. – A mai napon ennek az országnak egyik

fejedelme jön a fedélzetre, aki szövetségese a mi felséges és kegyelmes királyunknak. Bármitörténjék is – jól jegyezzétek meg a szavaimat, bármi történjék is – tisztelettel kell bánni vele.Megkorbácsoltatom azt az embert, aki kineveti, vagy aki nem éppen olyan tisztelettelközeledik szenyor el Supremóhoz, mint hozzám. Ma délután ennek a fejedelemnek akatonáival indulunk tovább. Gondoskodjatok ezekről az emberekről éppen úgy, minthaangolok volnának. Az elsőt, aki velük szemben bármilyen helytelenségre ragadtatná magát,még abban az órában megkorbácsoltatom. Felejtsétek el bőrük színét! Ne akadjatok fenn aruházatukon! Ne vegyétek észre, hogy nem tudnak angolul és csak arra emlékezzetek, amitén mondtam. És most oszolhattok.

Lent a kajütben Polwheal hűségesen várakozott a fürdőköpennyel és a törülközővelkapitánya fürdőjére, amelynek az órarend szerint már két órával előbb kellett volnamegtörténnie.

– Készítsd ki ismét a legjobb egyenruhámat! – vetette oda sietve Hornblower. – Azebédlőben terítsenek nyolc személyre, díszebédre. De mindenekelőtt siess és küld be hozzáma szakácsot.Nagyon sok elintéznivaló volt még hátra. Bush és Rayner, az első és a negyedik tiszt,Simonds a főtűzmester, Crystal a főkormányos parancsot kaptak, hogy teljes díszbenjelenjenek meg az ebéden. Azután kidolgozták a tervet, hogyan helyezzék el az ötszáz emberta két fregatton.

Egy pillantást vetett a Natividadra és éppen azon gondolkozott, milyen intézkedésekettegyen az elfogott hajóra vonatkozóan, amikor észrevette, hogy a part felől vidám kishajócska indult el egyenesen feléjük. A csapat vezetője, aki azonnal a fedélzetre sietett,fiatalos külsejű férfi volt, a középtermetűnél alacsonyabb, sovány és hajlékony, mint egymajom, arca minden pillanatban kész a mosolyra és kitörő jókedvre. Inkább spanyolnak, mintamerikainak látszott. Bush egyenesen Hornblowerhez vitte, aki idegesen várakozott a hátsófedélzeten. Az idegen, miután mélyen meghajolt, bemutatkozott:

– Don Cristobal da Crespo viceadmirális vagyok mondta.Hornblower nem tudott erőt venni magán, tetőtől-talpig végignézte. Az admirális arany

fülkarikákat viselt és arannyal hímzett kabátja nem takarta el piszkos, szürke ingénekrongyosságát. De legalább csizmát viselt, puha barna bőrből, amelynek a szárába begyűrtefoltos fehér nadrágját.

– Természetesen el Supremo megbízásából? – kérdezte Hornblower.– Természetesen. Engedje meg, hogy bemutassam tisztjeimet. Andrade hajóskapitány.

Castro fregatt-kapitány. Carrera korvett-kapitány. Barrios, Barillas és Crena hadnagyok. Diaz

kadét…A tucatnyi tiszt, akiket ilyen hangzatos címeken mutatott be, természetesen csak

mezítlábas indián volt, vörös bőrövük tele pisztolyokkal és késekkel. Ügyetlenül hajlongtakHornblower előtt; egy-kettőnek az arcán vadállati kegyetlenség tükröződött.

– Azért jöttem, – mondta Crespo nyájasan – hogy felhúzzam zászlómat új hajómra, aNatividadra. El Supremo kívánsága, hogy a kapitány úr az admirálist megillető tizenegyágyúlövéssel üdvözölje.

Hornblowernek csaknem leesett az álla ennek a kívánságnak hallatára. A szolgálat hosszúévei folyamán mindennek ellenére is beleidegződött a mély tisztelet a haditengerészetszertartásai iránt és bosszantotta, hogy ennek a rongyos ingű csavargónak ugyanannyiágyúlövést adjon, mint Nelsonnak. De minden erejét összeszedve, lenyelte bosszúságát.Tudta, hogy végig kell játszania a komédiát a befejezésig, ha azt akarja, hogy sikert érjen el.Amikor ilyen sok forog kockán, ostobaság volna ilyen formai kérdésen veszekedni.

– Természetesen – mondta. – Boldog vagyok, ha én lehetek az első, aki a mai dicsőségesnapon szerencsét kíván Crespo admirálisnak!

– Köszönöm, Hornblower kapitány. De előbb még egy-két kisebb részletkérdést szeretnékmegtárgyalni. Szabad tudnom, hogy a Natividad tisztikara itt van-e ennek a hajónak afedélzetén, vagy még odaát vannak a Natividadon?

– Végtelenül sajnálom, – felelt Hornblower – de ma reggel haditörvényszéket tartottam ésvalamennyit beledobattam a tengerbe.

– Nagy kár – sóhajtott Crespo. – El Supremo ugyanis parancsot adott, hogy akasztassamfel őket a Natividad vitorlarúdjaira. Egyetlenegyet sem hagyott meg közülük?

– Egyetlenegyet sem. Nagyon sajnálom, de erre vonatkozóan nem kaptam parancsot elSupremótól.

– Nos, ezen már nem segíthetünk. De szerencsére majd csak akad valaki más. Akkorazonnal átmegyek a hajómra. Talán átkísérne, hogy megadná a szükséges utasításokatembereinek, akik odaát az őrszolgálatot látják el?

– Természetesen.Hornblower nagyon kíváncsi volt, hogy vajon el Supremo emberei hogyan veszik ki a

hűségesküt egy egész hajónak a legénységéből, hogyan érik el, hogy megtagadják eddigiurukat és parancsolójukat. Még sietve utasítást adott a tűzmesternek az üdvlövésekrevonatkozóan, ha majd felhúzzák a Natividadra új zászlóját, azután az indián tisztekkel együtta kis hajóra szállt.

A Natividadra érkezve, Crespo azonnal, gőgös léptekkel a hátsó fedélzetre vonult. Ottvárakozott a spanyol vitorlamester matrózaival. Ezeknek a rémült és csodálkozó emberekneka szeme láttára egyenesen odalépett a korláthoz, letépte róla a Szent Szűz és kis Jézus képétés beledobta a tengerbe. Egyik kadét egy intésére leszedte a zászlórúd végéről az angol és aspanyol lobogót. Azután az altisztekhez fordult. Drámai jelenet volt a ragyogó napfényben,az emberekkel teli tömött hátsó fedélzeten. A piroskabátos brit tengerészek mozdulatlansorban őrködtek fegyverükkel a kezükben; a brit tüzérek ágyúik mellett álltak, a füstölgőkénzsinórral, mert eddig még senki sem mentette fel őket kötelességük alól. Gerardelőrelépett és megállt Hornblower mellett.

– Ki a vitorlamester? – kérdezte Crespo.– Én vagyok az! – nyöszörögte kétségbeesetten egyik spanyol.– Ti a matrózai vagytok? – kérdezte Crespo a többiektől. Azok rémülten, szótlanul

bólintottak.Crespo arcáról nyomtalanul eltűnt minden mosolygás és kedélyesség. Vad, fékezhetetlen

indulat kerítette a hatalmába.

– Te – kezdte, rámutatva a legfiatalabbra – tartsd fel a kezed és esküdj hűséget a miurunknak, el Supremónak! Tartsd fel a kezed!

A fiú engedelmeskedett, mint akit megbűvöltek.– És most mondd utánam: – Esküszöm… A fiú arca halálsápadt volt. Tekintetével

feljebbvalóját kereste, de Crespo villámló szeme nem engedte szabadon.– Esküszöm! – ismételte Crespo fenyegetően. A fiú kinyitotta a száját, majd ismét bezárta,

egyetlen szót sem tudott kimondani. Azután kétségbeesett erővel megszabadult a parancsoló,könyörtelen pillantástól. Keze megremegett és lehanyatlott, majd elfordította a tekintetétCrespo parancsoló mutatóujjáról. Abban a szempillantásban Crespo a balkezével lőtt.Annyira gyors volt a mozdulata, hogy senki sem látott semmit előre, csak utólag pillantottákmeg kezében a füstölgő pisztolyt. A lövés eldördült és a fiú, a golyóval hasában, végigzuhanta fedélzeten. Teste görcsösen vonaglott a halálos kínszenvedéstől. Crespo ügyet sem vetett ráés a legközelebbihez fordult:

– Most te esküdj!- mondta.Ez az ember már azonnal esküdött, remegő hangon ismételve Crespo szavait. Féltucatnyi

mondatban ismerte el Supremo mindenhatóságát, tanúsította iránta való hűségét, majdegyetlen istenkáromló mondatban megtagadta Isten létezését és az Istenanya szeplőtlenfogantatását. A többiek mind követték példáját, sorra elismételték az istenkáromló szavakat,miközben senki sem törődött a lábuknál fetrengő haldokló fiúval. Crespo csak a szertartásbefejezése után ereszkedett le odáig, hogy tudomást vegyen jelenlétéről.

– Dobjátok a vízbe – parancsolta kurtán. A többiek csak egyetlen másodpercig haboztaktekintetének hatása alatt, azután egyikük lehajolt és megfogta a fiú vállát, a másik a lábát és amég élő testet átvetették a korláton.

Crespo megvárta a csattanást, azután a középső fedélzetre indult. Az emberek, akik ittálltak, ostoba és eltompult arccal hallgatták beszédét. Hornblower már látta, hogy itt ugyansenki sem áll ellent Crespo misszionáriusi törekvéseinek. A hajó legénysége jóformán azutolsó emberig nem európai vérből származott. Valószínűleg a hosszú esztendők alatt,miközben a Natividad szolgálatát teljesítette a Csendes-óceánon, az eredeti európai legénységteljesen kihalt. Csak a tiszteket pótolták Spanyolországból, a matrózokat a bennszülöttekközül válogatták ki. Hornblower látta, hogy vannak közöttük kínaiak és négerek és olyanokis, akiknek a fajtáját eddig egyáltalán nem ismerte – filippínók.

Csakugyan, Crespo ötperces ragyogó szónoklatával valamennyit megnyerte. Kísérletetsem tett, hogy szavakkal is bebizonyítsa el Supremo istenségét. Ez fölösleges is volt, hiszen aneve mindent megmondott. Elmagyarázta, hogy el Supremo mozgalmat indít, amelynek az acélja, hogy elsöpörje a spanyol uralmat Amerika területéről. Egy éven belül az egész ÚjvilágMexikótól Peruig a lábainál fog heverni. Vége lesz a spanyolok garázdálkodásának,kegyetlenkedésének, rabszolgatartásának a bányákban és a földeken. Mindenki kap majdföldet, aki akar, szabadság és boldogság költözik be minden házba el Supremo jóságos éskegyes kormányzása alatt. Ki akarja követni ezen az úton?

Úgy látszott, hogy valamennyien követni akarják. Mire Crespo befejezte beszédét, aNatividad egész legénysége lelkesen ujjongott. Azután Crespo visszatért Hornblowerhez.

– Köszönöm, kapitány úr – mondta. – Azt hiszem, most már nincsen szükségünk ideát azembereire. A tisztjeimmel el tudunk intézni minden esetleges későbbi lázongást ésfegyelmezetlenséget.

– Egészen biztosra veszem! – bólintott Hornblower kissé keserűen.– Alighanem akadnak majd néhányan, akik a továbbiak folyamán nem fogadják be olyan

könnyen a világosságot! – jegyezte meg Crespo szélesen vigyorogva.Miközben hazafelé indult a Lydiára, Hornblower fájó szívvel gondolt a spanyol

vitorlamester fiatal matrózának meggyilkolására. Ezt a gazságot meg kellett volnaakadályozni, hiszen főként azért ment át a Natividad fedélzetére, hogy útját állja mindenkegyetlenségnek és íme, nem sikerült a szándéka. De azzal igyekezett megnyugtatni rosszlelkiismeretét, hogy a kegyetlenségnek ez a megnyilvánulása mégsem lehetett olyan rosszhatással az embereire, mintha végig kellett volna nézniük, hogyan akasztják fel az összesspanyol tiszteket. A Natividad legénységét kényszerítették, hogy új urat szolgáljon, dehasonló eset megtörtént a Lydia legénységének nem egy tagjával is. Korbács és halál volt abüntetése az angol hajókon azoknak a matrózoknak, akik megtagadták az engedelmességettisztjeikkel szemben, akkor is, ha azok önkényesen gyakorolták fölöttük hatalmukat. Nemvalószínű, hogy az angol matrózok sokat törjék a fejüket színesmatrózok esetén, akiket ilyen csapás ért, de az alsóbb néposztályokra annyira jellemzőgondolatvilágukkal bizonyosan nem tűrték volna el szótlanul a tisztek felakasztását.

Gondolatait hirtelen ágyúlövés csattanása szakította félbe a Nativitad felől, amelyreazonnal válaszolt a Lydia ágyúja is. Csaknem talpra ugrott a kis csónakban, de egyetlenpillantás hátrafelé, megnyugtatta. Új lobogó lengett a Natividad vitorlarúdján. Sárga csillagkék mezőben, egészen tisztán látta. Az ágyúlövések dübörgése hosszan visszhangzott azöbölben. Még akkor sem volt vége az üdvlövéseknek, amikor hazaérkezett a Lydiára. Mr.Marsh, a másodtűzmester, fel-alá járkált az elülső fedélzeten és Hornblower tisztán hallotta,amint magában suttogta:

– Ha nem lettem volna olyan ostoba, most nem lennék itt. Hetedik lövés. Elhagytam afeleségemet, a hazámat, mindenemet, ami drága nekem. Nyolcadik lövés.

Fél órával később Hornblower már a parton volt, hogy üdvözölje el Supremót, aki lóhátonérkezett, percnyi pontossággal. Tucatnyi lovasból álló rongyos gárda követte. El Supremonem ereszkedett le odáig, hogy bemutassa kíséretét a kapitánynak, csak kurtán biccentett ésbeszállt a kis hajóba. Kísérői maguk mutatkoztak be, Hornblower alig is figyelt oda asemmitmondó nevekre. Valamennyien csaknem tisztavérű indiánok voltak, mindegyiktábornok volt vagy legalább is ezredes és nyilvánvalóan egyformán tisztelték urukat ésparancsolójukat. De mozdulataikból és tekintetükből nemcsak félelem, hanem csodálat, sőtrajongás is tükröződött el Supremo iránt.

A hágcsónál ott állt a hajó egész tisztikara és a tengerészek sorfala, hogy alegválasztékosabb szertartások szerint fogadják el Supremót, Supremo azonban, abban apillanatban, hogy a hágcsóra tette a lábát, a következőkkel lepte meg Hornblowert:

– Tudja meg, Hornblower kapitány, hogy engem üdvözlésül huszonhárom ágyúlövés illetmeg! Tehát kettővel több, mint amennyivel őfelségét, György királyt fogadnák. Hornbloweregy pillanatig gondolkozott, mindenképpen szerette volna ezt a kívánságot visszautasítani, devégre is azzal könnyített lelkiismeretén, hogy huszonhárom ágyúlövés egyáltalán semmit semjelent. Tehát sietve üzenetet küldött Marsh másodtűzmesternek, hogy azonnal adjon lehuszonhárom ágyúlövést. Csodálatosképpen a hajó egész legénysége csaknem ugyanazt élteát a következő percekben, amit maga Hornblower. Előbb bámultak, azután erőt vettekmagukon és végül azzal nyugtatták meg magukat, hogy végre is a kapitányuk tudja, hogy mitcsinál, a felelősség az övé. Hornblower önkéntelenül is mosolygott, amikor arra gondolt,milyen ábrázattal fogadhatta az utasítást Marsh és milyen izgatott lehetett, mire a végére ért:– Ha nem lettem volna olyan sült bolond, akkor most nem lennék itt! Huszonhárom!

El Supremo, alighogy a hátsó fedélzetre lépett, kíváncsi érdeklődéssel nézett körül, majdmiközben Hornblower élesen figyelte, hirtelen minden érdeklődés kihalt az arcán és magábamerülve, nem törődött többé semmivel. Hornblower látta már ebben az állapotban. Láttarajta, hogy csak látszólag figyel a beszédre, de a valóságban elnéz Bush és Gerard és atöbbiek feje fölött, akiket Hornblower sorra bemutatott. Amikor Hornblower megkérdezte,

nem óhajtja-e megtekinteni a hajót, némán rázta a fejét. Kis, kényelmetlen szünetkövetkezett. Majd hirtelen Bush fordult a kapitányhoz és jelentette:

– A Natividad új zászlót húz fel a főárboc vitorlarúdjára, sir. Nem, ez nem zászló, ez…Egy ember teste emelkedett fel kapálódzva, görcsösen rángatódzva, élesen kirajzolódva a

kék égboltra, míg felért egészen a vitorlarúd magasságáig. A következő pillanatban másik testemelkedett fel a vitorlarúd másik végére. Minden szem ösztönösen el Supremo felé fordult.Még mindig a semmibe nézett, tekintete üres volt, de azért valamennyien tudták, hogy látta.Az angol tisztek gyors pillantást vetettek kapitányukra, tőle akartak utasítást, hogyanviselkedjenek, azután követték példáját és úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna.Valamennyien nagyon rosszul érezték magukat. De végre is nem az ő dolguk, milyenfegyelmi rendszabályokat alkalmaznak egy idegen lobogó alatti hadihajón.

– Az ebédet rövidesen tálalják, el Supremo – jelentette Hornblower nagyot nyelve. – Volnaolyan kegyes lefáradni?

Supremo, még mindig egyetlen szó nélkül, keresztülhaladt a parancsnoki hídon és lementa lépcsőn. Csak odalenn látszott, hogy mennyivel kisebb a többieknél, mert bár egyenesenállt, feje éppen csak hogy érintette a mennyezetet. Akkor sem jutott eszébe, hogy kissémeghajtsa a fejét, amikor a kiálló tetőgerendához közeledett. Hornblowert furcsa érzés fogtael, hogy el Supremónak sohasem kell meghajolnia, a keresztgerendák maguktólfelemelkednek, hogy bántatlanul elvonulhasson alattuk, hiszen szentségtörés lett volna, hafejet kell hajtania bármi előtt is. Ennyire nagy hatással volt már őrá is el Supremoviselkedésének nyugodt méltósága.

Polwheal és a stewardok, akiket Hornblower szolgálattételre rendelt, legjobb ruhájukbanvárakoztak és széthúzták előtte a vászonfüggönyöket, amelyek még mindig a spanyolfalakathelyettesítették. De az ebédlő bejáratánál Supremo egy pillanatra megállt. Amióta a hajóratette a lábát, most először szólalt meg:

– Egyedül akarok itt ebédelni. Küldesse ide az ebédemet!Kíséretének egyik tagja sem talált semmi különöset viselkedésében. Hornblower erősen

figyelte arcukat és látta, hogy közömbösségük egészen természetes, egyáltalán nemcsodálkoztak. Számukra olyan jelentéktelen volt az egész kis jelenet, mintha el Supremoéppen csak az orrát fújta volna ki.

Természetesen a helyzet szinte elviselhetetlenül kellemetlen volt. Hornblowernek és többivendégének a rögtönzött terített asztalnál kellett enni, a kadétok szobájában és egyetlenvászonabrosza és vászonasztalkendői, valamint két utolsó üveg madeirája odabenn maradt, elSupremo kizárólagos használatára. A hangulat feszességét csak fokozta, hogy egész ebédközben jóformán egyetlen szó sem esett, úgy látszik el Supremo kísérete nem kedvelte a sokbeszédet és Hornblower volt a társaságban az egyetlen az angolok között, aki tudott volnaspanyolul beszélgetni. Bush kétszer is megkísérelte, hogy néhány udvarias szót váltsonszomszédjával, egyszerűen ó-betűt ragasztva az angol szavakhoz, abban a reményben, hogyígy talán spanyolosan hangzik. De a vendégek szótlan bámulata annyira zavarba hozta, hogyvalami mentegetődzés félét dadogva, elhallgatott.

Alig fejezték be az ebédet, alig gyújtottak rá a laza, barna szivarokra, amelyeket már elSupremo raktárából szállítottak a Lydiára, amikor újabb követ érkezett a partról. A megrémülttiszt, aki éppen őrségen volt, egyenesen bevitte a kapitányhoz, mert nem értette furcsa, gyorsbeszédét. A csapatok megérkeztek a partra és most várakoznak, mikor szállhatnak hajóra.

Az emberek, akiket a kis hajók, szorgalmasan közlekedve a két nagy hajó és a szárazföldközött, a fedélzetre hoztak, hamisítatlan közép-amerikai katonák voltak, az utolsó szálig:mezítlábasok és rongyosok, sötétbőrűek és fénytelen hajúak. Minden ember ragyogó újmuskétát és jól megtöltött lőporos iszákot viselt, ezek már egytől-egyig Hornblower

szállítmányából kerültek ki. De akadtak olyanok is, akik dinnyét, banánt és más hasonlótcipeltek magukkal. A hajó legénysége valamennyit a hátsó fedélzeten gyűjtötte össze;kíváncsian nézegettek körül az idegen környezetben és szünet nélkül fecsegtek, de legalábbhallgattak a szóra és azt tették, amit parancsoltak nekik. Leültek a fedélzetre és nagy részükazonnal hozzálátott az evéshez. Hornblower sejtette, hogy valamennyien kiéhezett,nyomorult fickók, akik most talán egyszerre falják fel az élelmiszeradagjukat, amit többnapra kaptak.

Amikor az utolsó ember is a fedélzeten volt már, Hornblower átnézett a Natividadra. Úgylátszott, a katonák már ott is elhelyezkedtek. Egyszerre, mintha elvágták volna, elhallgatott ahangos fecsegés a hátsó fedélzeten ésdöbbenetes csend nehezedett az egész hajóra. A következő pillanatban el Supremo érkezett ahátsó fedélzetre – bizonyosan észrevették, amikor kilépett a kajütből, ezért hallgattak el azemberek olyan hirtelen.

– Indulhatunk La Libériádba, Hornblower kapitány, mondta.– Igen, Supremo –, felelt Hornblower. Örült, hogy el Supremo a legalkalmasabb

pillanatban lépett elő, mert ha még csak néhány percig késlekedik, tisztjei észrevették volna,hogy kapitányuk az ő parancsára vár és ez nagyon ártott volna a tekintélyének.

– Indulunk, Mr. Bush! Szedjék fel a horgonyokat! – utasította első tisztjét.

VIII. FEJEZET

Európai hírek

A Lydia útja a part mentén véget ért. La Libertad elesett és el Supremo embereivel együtteltűnt a Szent Megváltó városát körülvevő hegyek között. Elkövetkezett ismét a boldogreggel, amikor Hornblower kapitány szokott sétáját végezte Őfelsége harminchatágyúsfregattjának hátsó fedélzetén és Bush hadnagy, az első tiszt, őrségen állt a kormánykerékmellett, miközben úgy tett, mintha észre sem venné kapitányát.

Hornblower elégedetten nézett körül és mélyen beszívta tüdejébe a friss levegőt.Elmosolyodott, amikor ennek tudatára jutott: a szabadság édes leheletét szívta be olyanszomjasan. Legalább egy időre megszabadult el Supremo lidércnyomáshoz hasonlójelenlététől. Többé nem lesz tanúja kegyetlenségének és irgalmatlanságának. Kimondhatatlanmegkönnyebbülés töltötte be. Ismét a maga ura volt, ismét kedvére, zavartalanul sétálhatotthajója fedélzetén. Az ég kék volt, a tenger kék és ezüst –, Hornblower azon kapta rajta magát,hogy a régi szokása szerint ezüst és kék címerpajzshoz hasonlítja és tudta, hogy ezzel ő magais a régi lett. Újra elmosolyodott jókedvében és megkönnyebbülésében, de közben arccal atenger felé fordult. Végre is, az embereinek nem kell látni, hogy kapitányuk a fedélzeten sétálés vigyorog, mint egy fakutya.

Éppen csak a legenyhébb szellő vette szárnyára a Lydiát és három vagy négy csomónyisebességgel vitte előre. A kormányfél felé, a partszegélyen még láthatta a tűzhányókvégtelenbe nyúló arcát, ennek a tudatlanság éjszakájába merült országnak a gerincét. Kitudja, talán el Supremo végül mégis csak meghódítja Közép-Amerikát; talán mégismegvalósul a remény, hogy meg lehet nyitni a víziutat a földszoroson át – talán Panamánál,ha a nicaraguai terv nem sikerülne. Ez egyszerre megváltoztatná a világ arcát. Van Diemenföldje és a Molukki-szigetek szoros kapcsolatba kerülnének a civilizált világgal. A Csendes-óceán megnyílna Anglia előtt, megszűnne a fáradságos, hosszú hajóút a Horn-fok vagy Indiafelé a Jóreménység foka körül és a Csendes-óceánon, ahová eddig alig egy-két fregatt

vetődött el, egymásután vonulnának fel a sorhajók egész rajai. A mexikói és kaliforniaispanyol gyarmatok fokozott jelentőségre tennének szert.

Hornblower belátta, hogy mindez egyelőre még csak szép álom. Ezért viszont meg kellettbüntetnie magát és minden önuralmát összeszedve csak a jelenre igyekezett gondolni.Először is mélyen a lelkébe nézett, hogy megfejtse: mi indította arra, hogy hajóját déliirányba, Panama felé irányítsa. A legfőbb ok természetesen az volt, hogy meg akartszabadulni el Supremótól, ezt nagyon jól tudta. Azonban igyekezett tisztázni magát sajátlelkiismerete előtt.

Ha el Supremo kísérlete balul ütne ki és nem sikerülne elfoglalnia San Salvadort, akkor isa Natividad feltétlenül elegendő lesz arra, hogy haza tudja szállítani seregének maradványait.A Lydia jelenléte semmiképpen sem befolyásolhatta a szárazföldi hadműveleteket. Haviszont el Supremo terve sikerrel járna, könnyen lehet, hogy miközben ő nicaraguai hódítóhadjáratát intézi, a spanyolok megneszelnek valamit és Panamából sereget indítanak ellene.De ha ő a hajójával Panamában van, akkor feltartóztathatja őket. És különben is, lehetőségetkell adnia legénységének, hogy a Panama-öbölben a gyöngyhalászhajóktól zsákmánytszerezhessenek. Ez esetleg kárpótolhatná őket a megnyert és ismét elvesztett jutalomdíjért,mert ezek után aligha remélheti, hogy a Natividad elfogásáért bármi jutalomban isrészesülhetnének. Ha a Lydia a Panama-öbölben állomásozik, akkor egyúttalmegakadályozhatja Peru felől a spanyol seregek partraszállását is. Ezenfelül az Admiralitáslordjai is csak megdicsérnék érte, ha alaposan áttekintené az öblöt és azIgazgyöngyszigeteket; Anson térképeinek ez a része meglehetősen hiányos. De Hornblowerlelke mélyén nagyon jól tudta, hogy egyes-egyedül csak azért jött ide, mert minden áron kiakart térni el Supremo útjából.

Valami lapos és fényes ugrott fel hirtelen a víz színéről, akkora, mint egy tányér, azutánhangos csattanással hullott ismét vissza a felszínre, mégegyszer felugrott, azután eltűnt lenn amélységben, vörösesbarna fénylő háta egy pillanatra még megcsillant, miután a kék vízösszezárult felette. Repülő halak árasztották el a vizet mindenfelől, mindegyik egy-egypillanatra sötét barázdát hagyott maga mögött. Hornblower gondtalanul figyelte a halakat.Most, hogy hajója raktárait megtöltötte és az emberei is elégedetten és büszkén tekinthettekvissza az elmúlt napok kalandjaira, nem volt semmi komoly gondja többé. A spanyol foglyok,akiknek életét megmentette el Supremótól, ott sütkéreztek az elülső fedélzeten.

– Hajó közeledik! – hangzott ebben a pillanatban a kiáltás az árbockosárból.A lustálkodók egyszerre felugráltak és a korláthoz siettek; a matrózok, akik éppen

homokkal súrolták a fedélzetet, önkéntelenül is lassabban végezték munkájukat, mert hallaniakarták, hogy mi történik körülöttük.

– Honnan? – kiáltotta Hornblower.– A kormányfél felől, sir. Azt hiszem, kisebb parti cirkáló, de nem látom egészen tisztán,

mert éppen szemben van a nappal.– Igen, parti hajó! – kiáltott le Hooker kadét az elülső sudárszár tetejéről. – Kétárbocos.

Teljes vitorlázattal közeledik felénk, a szél irányában.– Felénk? – kiáltott fel Hornblower csodálkozva. Ernyőt csinálva kezéből a szeme fölé,

kihajolt a szélbe és a napba. De ilyen alacsonyról egyelőre még semmit sem láthatott.– Még mindig tartja az irányt! – jelentette Hooker.Alighanem valami gyöngyhalászhajó a Panama-öbölből, amelyik még nem tudja, hogy

brit fregatt hajózik a spanyol vizeken. De az sem lehetetlen, hogy el Supremótól hozüzenetet, bár az irányából következtetve ez valószínűtlen, de végre is minden megtörténhet.És ebben a pillanatban, amikor egy hullámhegy hátára emelte a hajót, Hornblower csillogófehér négyszöget pillantott meg a távoli szemhatáron, majd eltűnt ismét. Percről percre

gyakrabban bukkant fel a vitorlázat, majd elérkezett az a perc is, amikor már állandóan látnilehetett a fedélzetről is, amint a cirkáló duzzadó vitorlával, orrát egyenesen a Lydia feléirányítva, gyors iramban közeledett feléjük.

– Spanyol lobogó leng a főárbocon! – jelentette Bush, aki messzelátóval figyelte aközeledő hajót. Hornblower már szabadszemmel is erre következtetett, de nem akart hinni aszemének.

– De most lebocsátotta! – vágott vissza a kapitány örömmel, hogy ezt mégis csak ő vetteészre legelőször.

– Igenis, sir! – bólintott Bush csodálkozva. Majd hozzátette: – Vajon mit jelent ez, sir?– Most fehér zászlót húznak a spanyol fölé! – kiáltott fel Hornblower. – Ezek szerint

tárgyalni akarnak. Nem, én nem bízom bennük. Az ágyúkat tolják a helyükre, a tüzérekfoglalják el helyüket és a foglyokat vigyék le ismét, erős őrizet alatt.

Világért sem engedi, hogy a spanyol hajó valami ravasz csellel túljárjon az eszén.Meglehet, hogy tele van emberekkel és ha gyanútlanul a közelükbe engedik, meglepheti aLydiát és ki tudja, milyen bajokat okozhat. De mikor a Lydia kinyitotta kerek tüzelőnyílásaités megmutatta a méregfogait a spanyol hajónak, észrevették, hogy akis hajó éppenlőtávolságban megállt.

– Csónakot küldenek, sir! – kiáltotta Bush.– Látom! – felelt kurtán Hornblower.Két evező hozta feléjük gyors csapásokkal a kis csónakot a táncoló vizén. Percek múlva

már oda is suhant a Lydia mellé és egy ember kapaszkodott fel gyors mozdulatokkal ahágcsón, amelyet az utóbbi napokban annyi sok különös jövevény tapodott. Hornblower látta,hogy az újonnan érkezett a spanyol királyi haditengerészet díszegyenruháját viseli. Vállrojtjaicsillogtak a napfényben. Meghajolt és előrelépett.

– Hornblower kapitány? – kérdezte.– Igen, Hornblower kapitány vagyok.– Üdvözlöm, mint Spanyolország új szövetségesét!Hornblower nagyot nyelt. Ez talán csak ravasz csel, de abban a pillanatban, hogy a

szavakat meghallotta, ösztönösen érezte, hogy ez az ember igazat beszél. Az a szép, boldogvilág, amelyben röviddel ezelőtt még olyan jól érezte magát, egyszerre beborult. Apolitikusok meggondolatlansága rengeteg bajt idézhet a fejére.

– Négy nappal ezelőtt kaptuk meg az értesítést – folytatta a spanyol tiszt. – A múlthónapban Bonaparte elrabolta tőlünk a mi Ferdinánd királyunkat és helyette József bátyjátültette a spanyol trónra. A Junta állandó szövetségi és barátsági szerződést kötött az angolkirály őfelségével. A legnagyobb örömmel közölhetem kapitány úrral, hogy ezek után Őkatolikus Felségének valamennyi kikötője nyitva áll hajója előtt, a bizonyosan fárasztó éshosszú utazás után.

Hornblower még mindig némán állt a helyén. Lehet, hogy ez mind csak hazugság, hogy aLydiát csak oda akarják csalogatni a spanyol parti ágyúk lőtávolába, hogy elpusztítsák.Hornblower szinte kívánta, bár így volna – ez még mindig jobb volna, mint a sok mindenféleelőrelátható bonyodalom, ha ez az ember mégis igazat mondott. A spanyol tiszt észrevettearcának hitetlen csodálkozását.

– Leveleket is hoztam – mondta, néhány levelet húzva elő kabátjából. – Egyiket az önadmirálisa küldte a Leeward-szigetekről, Puerto Bellón keresztül, a másikat a perui alkirályőkegyelmessége, a harmadikat az angol lady, aki Panamában várakozik.

Újabb meghajlással átnyújtotta a leveleket és Hornblower valami mentegetődzés félétdadogva – annyira meglepte a váratlan hír, hogy még spanyolul is jóformán elfelejtett –elkezdte bontogatni a leveleket. De csakhamar észretért. Itt a fedélzeten a spanyol tiszt

szemeláttára nem tanulmányozhatja kellő alapossággal a leveleket. Újabb mentegetődzéstmormolva, lesietett a lépcsőn, kajütje magányába.

Az admirális utasításának erős vászonborítéka

határozottan valódinak látszott. Gondosan megvizsgálta a pecséteket is: érintetlen volt minda kettő, nyomát sem találta rajtuk semmiféle mesterkedésnek. És kifogástalan volt aborítékon az angol nyelvű címzés is. Nagy gonddal vágta fel a borítékot és elolvasta abelezárt parancsot. Most már semmi kétsége sem lehetett. Mindenekelőtt az aláírást vizsgáltameg – Thomas Troubridge admirális. – Hornblower nem egyszer látta már Troubridgealáírását és azonnal megismerte. Igen, ez valódi. A parancs rövid és szűkszavú volt,Troubridge szokása szerint; miután őfelsége az angol király szövetséget kötött aspanyolokkal, Hornblower kapitány tartózkodjék minden ellenségeskedéstől a spanyolfelségjog alá tartozó területeken és miután a spanyol hatóságok segítségével megfelelőenellátta hajóját minden szükséges útravalóval, haladéktalanul térjen haza Angliába, aholtovábbi utasítások várják. Semmi kétsége nem lehetett, az okmány valódi. Egyik sarkábanészrevette a jelzést: 2. sz. másolat. Bizonyosan több másolatot osztottak szét a spanyolpartvidéken, hogy valamelyik feltétlenül a kezébe jusson.

A következő levelet piros pecséttel zárták le – ez a perui alkirály levele volt, akiszívélyesen üdvözölte és biztosította, hogy egész Spanyol-Amerika rendelkezésére áll. Majdkifejezte reményét, hogy igénybe veszi minden irányú támogatásukat, azután segítségére sieta spanyol népnek szent hivatása teljesítésében és velük együtt harcolva szorítja vissza akorzikai bitorlót a maga országába.

– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. A spanyol alkirály még nem tudja, mi történt aNatividaddal és el Supremo legújabb vállalkozásáról sem értesült. Aligha volna ennyireszívélyes, ha ismerné a Lydia eddigi spanyol-amerikai működését.

A harmadik levelet csak ostyával pecsételték le és női kéz címezte. A spanyol tisztemlegetett valami panamai angol ladyt – ugyan mi keresnivalója lehet egy angol ladynekPanamában? Hornblower felvágta a levelet és elolvasta.

»Lady Barbara Wellesley tiszteletét küldi az angol fregatt kapitányának. Arra kéri, legyenolyan szíves és vigye haza a komornájával együtt Európába, mert az atlanti-óceáni spanyolpartvidéken súlyos sárgaláz-járvány tört ki és emiatt nem térhet vissza a tervezett útonhazájába.«

Hornblower összehajtotta a levelet, azután tűnődve ütögette a nagyujjához. Ez a hölgytermészetesen lehetetlent kér. Hogyan adhatna helyet két asszonynak a legénységgel telifregatton? Azonkívül útjuk a Horn-fok körül vezet. De úgy látszik, a hölgynek pillanatnyikétsége sincs, hogy teljesíti kérését. Ennek oka természetesen a származása, a Wellesley név.Ez a név az utóbbi időkben sokat szerepelt a nyilvánosság előtt. A hölgy minden valószínűségszerint testvére vagy nagynénje a két jól ismert Wellesleynek – Wellesley a Bath-rendlovagja, régebben India főkormányzója volt, jelenleg miniszter; – Sir Arthur Wellesley pedig,a St. Patrick-rend lovagja, az assayei győző, akit jelenleg Sir John Moore után Anglialegnagyobb katonájának tartanak. Hornblower csak egyszer látta, de jól az emlékezetébevéste gőgös sasorrát és parancsoló tekintetű szemét. Ha ez a Lady Wellesley is ilyen, akkornem csoda, ha előre is természetesnek találja, hogy teljesítik a kívánságát. Egy jelentéktelenfregatt-kapitány, akinek semmi befolyása sincs a magas körökben, örülhet, ha szolgálatottehet a család egyik tagjának. Maria hiúságának hízelegne, de ugyanakkor a féltékenység iskínozná, ha megtudná, hogy egy igazi earl leányával, egy marquis testvérével levelezett.

De most nincs idő arra, hogy asszonyokon jártassá az eszét. Hornblower bezárta aleveleket íróasztalába és visszasietett a fedélzetre. Erőltetett mosollyal lépett oda a spanyol

kapitányhoz.– Fogadja üdvözleteimet, mint új szövetségestárs! Büszke vagyok, szenyor, hogy a

spanyolok mellett szolgálhatok a korzikai zsarnok ellen!A spanyol meghajolt.– Nagyon aggódtunk, kapitány úr, hogy esetleg a Natividaddal találkozik, mielőtt a jó hírt

meghallotta volna, mert még a Natividadot sem tudtuk mindeddig értesíteni.Ebben az esetben szép fregattja bizonyosan súlyos károkat szenvedett volna.

– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. A helyzet kínosabb volt, mint valaha.Megfordult és odakiáltott az őrségen levő kadétnak:

– Hozzátok fel a foglyokat a hajófenékről! Gyorsan! A fiú rohant és Hornblower ismét aspanyol kapitányhoz fordult.

– Legnagyobb sajnálatomra közölnöm kell, szenyor, hogy a Lydia és a Natividad már egyhéttel ezelőtt találkoztak.

A spanyol kapitány meglepetten nézett rá. Tágra nyílt szemmel tekintett körül a hajón.Mindenhol a legtökéletesebb rendet látta, sehol semmi hiba. Még egy spanyol fregatt-kapitány is láthatta, hogy ez a hajó a közelmúltban nem vívhatott súlyos küzdelmeket.

– De csak nem hadakoztak, kapitány úr? – kérdezte. – Talán…A szavak elhaltak az ajkán, mert ebben a pillanatban meglátta a parancsnoki híd felé tartó

szomorú, letört menetet. Azonnal megismerte a Natividad kapitányát és tisztikarát.Hornblower lázas buzgalommal kezdte magyarázni jelenlétüket; de hogyan is magyarázzameg egy spanyol kapitánynak, hogy a Lydia elfogott egy kétszer nagyobb spanyol hajót,anélkül, hogy egyetlen lövés, a legcsekélyebb kár is érte volna? Ezt még sokkal nehezebbvolt megmagyarázni, mint azt, hogy a hajó most a lázadók zászlója alatt járja a tengert, akikmeg akarják törni a spanyolok hatalmát az Újvilágban. A spanyol elfehéredett dühében éssértett büszkeségében. A Natividad kapitányához fordult, aki szégyenszemre bevallotta, hogyHornblower minden szava valóság. Fejét lehajtotta mély megszégyenülésében éskétségbeesésében, hiszen tudta, hogy feltétlenül haditörvényszék elé állítják és egészpályafutásának vége.

A spanyol katonatiszt, aki Hornblower üdvözlésére sietett ide cirkálójával, aprórészletenként tudta meg az igazságot a Natividad elfogatásáról és el Supremo lázadásánakeddigi sikereiről. Megértette, hogy a spanyolok egész amerikai uralma veszedelemben forogés ugyanakkor megértette azt is, miféle új veszedelmeket rejt magában ez a helyzet.

– A Manila galione a tengeren van! – kiáltotta. – A jövő hónapra várják érkezésétAcapulcóba. A Natividad bizonyosan feltartóztatja!

Évente egy hajó szelte át a Csendes-óceánt a Filippi-szigetek felől. Rakománya sohasemért kevesebbet egymillió font sterlingnél. Ennek a hajónak az elvesztése reménytelenültönkretenné az amúgy is anyagi nehézségekkel küzdő spanyol kormányzatot. A háromkapitány összenézett – Hornblower egyszerre megértette, hogy el Supremo bizonyosan tudtaezt és ezért egyezett bele olyan készségesen, hogy a Lydia délnyugat felé tovább hajózzon.Arra számított, hogy a Natividad segítségével majd megszerzi magának a kincses hajót.Hónapok is beletelhetnek, amíg a spanyolok a Horn-fok körül olyan hajót tudnánakideirányítani, amely felveheti a versenyt a Natividaddal. A közbeeső időben pedig el Supremoa Natividaddal korlátlan uralkodója lehet a közép-amerikai vizeknek, éppen úgy, amint aLydia lehetett volna a Natividad elfogása után. Addigra pedig a lázadás talán már annyiraelharapózik, hogy semmiképp sem lehet továbbterjedését megakadályozni, hiszen a jelekszerint a spanyolok Európában valóságos élet-halál harcot folytatnak Bonapartéval és semhajót, sem embert nem küldhetnek amerikai gyarmataik segítségére.

– Egyetlen megoldás lehetséges! – jelentette ki hirtelen. – Azonnal visszafordulok és

megütközöm a Natividaddal! A spanyol tisztek megkönnyebbülten néztek össze.– Köszönöm, kapitány úr – felelt a cirkáló kapitánya. – De előzőleg ellátogat Panamába,

hogy az alkirállyal tárgyaljon?– Igen! – bólintott Hornblower.Ebben a világban, ahol a hírek csigalábon jártak, ahol a nemzetközi kapcsolatok teljes

átalakulása nemcsak lehetséges, hanem nagyon valószínű is volt, most megtanulta saját,keserű tapasztalata árán, hogy a legszorosabb kapcsolatban kell maradni a szárazfölddel.Elkeseredését semmivel sem enyhítette az a tudat, hogy minden bonyodalmat egyes-egyedülcsak a legszigorúbban vett engedelmességnek köszönhetett. Azt is tudta, hogy az Admiralitáslordjainak súlyos bírálatát sem enyhítené semmiképpen sem ez a felismerés. Csak a lényegetlátnák, hogy egy kapitány milyen súlyos bonyodalmakat okozott.

– Akkor most távozom – szólalt meg a cirkáló kapitánya. – Ha előbb érkezem megPanamába, akkor gondoskodom a megfelelő fogadtatásról. Remélem, megengedi, hogyhonfitársaim elkísérhessenek?

– Nem, nem engedem meg! – tiltakozott hevesen Hornblower. – És ön, kapitány úr,szintén hajóm fedélzetén marad mindaddig, amíg csak le nem horgonyzunk Panamában.

A spanyol vállat vont és beletörődött a helyzetbe. A tengeren nem lehet vitatkozni akapitánnyal, akinek harminchat, lövésre kész ágyúja néz farkasszemet a saját kis dióhéj-hajójával, különösen ha az az angol kapitány olyan bolond és olyan fölényesen parancsoló,mint maga el Supremo. A spanyolok nem is sejtették az igazi okot. Hornblower még mindiggyanakodott, hogy csapdát állítanak neki, hogy a Lydiát tehetetlenül kiszolgáltassa Panamaágyúinak.

IX. FEJEZET

Lady Barbara a fedélzeten

De nem állítottak csapdát. Azon a reggelen, amikor a Lydia háromcsomós széllelmegérkezett Panama kikötőjébe, csak üdvlövések dördültek el tiszteletére. Spanyolkatonasággal megrakott hajó sietett elébük, hogy hangos örömmel üdvözöljék a szövetségest,de az ujjongás csakhamar hangos kesergésre változott, amikor elterjedt a hír, hogy aNatividadra el Supremo lobogóját húzták fel, hogy San Salvador elesett és egészNicaraguában fellángolt a lázadás. Háromszögletű kalapban, oldalán aranymarkolatúkardjával (az ötven guinea értékű kardot Hornblower hadnagy hat évvel ezelőtt a PatrioticFund-tól kapta, mert részt vett a Castilla elfogásában) Hornblower éppen felkészült apartraszállásra, hogy tisztelgő látogatást tegyen a kormányzónál és az alkirálynál, amikorújabb hajó érkezését jelentették.

– Egy hölgy van a hajó fedélzetén – jelentette Gray, a kadét, aki a hírt hozta.– Hölgy?– Angol ladynek látszik, sir – magyarázta Gray. – Úgy látom, a fedélzetre óhajt jönni.Hornblower a fedélzetre sietett. Közvetlenül a Lydia mellett hatalmas bárka ringatódzott a

vizén. Hat evezője mellett sötétbőrű, meztelenkarú, szalmakalapos spanyol-amerikaiak ültek,míg a hetedik a hajó orrában állt, és a horoggal a kezében, tekintetét a Lydia fedélzetéreszegezve várakozott, vajon engedélyt kap-e, hogy beakaszthassa a hajó láncába. A hajófarában néger nő ült, lángvörös kendővel a vállán és mellette az angol hölgy, akiről Graybeszélt. Alighogy Hornblower beleegyezően bólintott, a hajó orrában álló ember bekapcsoltaa láncba a horgot és szorosan a hajó teste mellé húzták a bárkát. Valaki megragadta a

kötéllétrát, a következő pillanatban a hölgykönnyed mozdulattal fellendítette magát a hágcsóra és két másodperccel később már meg isérkezett a fedélzetre.

Nyilvánvalóan angol nő volt. Széles, rózsákkal díszített, árnyékos kalapot viselt az örökösmantilla helyett és szürkéskék selyemruhája sokkal szebb volt, mint a spanyol nők feketeviselete. A bőre fehér volt a napfény aranyzománca alatt, a szeme pedig szürkéskék, éppenolyan átmeneti színű, mint a ruhája. Arca túlságosan hosszas volt, orra túlságosan ívelt ésbőrének napsütötte színe sem felelt meg a szépség törvényeinek. Ebben a pillanatbanHornblower úgy látta, mintha éppen az a férfias nőtípus volna, akit különösképpen nemszeretett. A tehetetlen és simuló asszonyokat szerette. Ez a nő, aki a nyílt tengeren ilyenkönnyedén, segítség nélkül lendül fel a kötélhágcsóra, az túlságosan férfias volt az őízlésének. Ezenfelül az az angol nő, aki férfikíséret nélkül él Panamában, nem is lehet más,mint nem nélküli lény – akkoriban még nem ismerték a globe-trotter kifejezést, de körülbelülezt képzelhette Hornblower váratlan vendégéről.

Mozdulatlanul állt és várt, elhatározta, hogy egyáltalán nem siet a hölgy segítségére.Ebben a pillanatban odalentről kétségbeesett sikoltozás hallatszott: úgy látszik, hogy a négernő távolról sem volt olyan könnyed és ügyes, mint úrnője. Néhány másodperccel később afekete szépség is megjelent a hágcsó tetején, ruhájából derektől lefelé csurgott a víz afedélzetre. A hölgy ügyet sem vetett komornája balesetére; Gray állt a legközelebb hozzá,tehát hozzá szólt:

– Nagyon kérem, sir, intézkedjék, hogy a poggyászomat felhozzák a bárkáról!Gray habozott. Azután egy pillantást vetett a kapitányra, aki mereven és hajlíthatatlanul

állt a hátsó fedélzeten.– A kapitány úr ott van, asszonyom! – mondta.– Igen! – bólintott a hölgy. – Kérem, hozassa fel a poggyászomat, míg beszélek vele.Hornblower lelkében súlyos harc folyt. Nem szerette az arisztokráciát –, még most is

sértette önérzetét, ha a régi időkre gondolt, amikor neki, az orvos fiának, előre kellettköszönteni az uraságot. Boldogtalan, ügyetlen és félszeg volt ennek a fölényesszemtelenségnek, kék vérnek és gazdagságnak láttára. Idegesítette az a tudat, hogy hamegsérti ezt az asszonyt, tönkreteheti egész pályafutását. Még az aranyzsinórjai és azaranymarkolatú kardja sem adott semmi önbizalmat, amikor az asszony közelebb lépetthozzá. Fagyos tartózkodásba menekült.

– Ön ennek a hajónak a kapitánya, sir? – kérdezte a nő, amikor odalépett hozzá. Szemevakmerőén és nyíltan, minden szemérmes szerénység nélkül nézett a kapitányra.

– Hornblower kapitány vagyok, szolgálatára, asszonyom – felelte. Mereven megrántotta anyakát. Ezt a mozdulatot csak nagy jóakarattal lehetett volna meghajlásnak nevezni.

– Lady Barbara Wellesley – felelt a hölgy és éppen csak annyira hajolt meg, amennyire azudvariasság feltétlenül megkívánta. – Levelet írtam önnek, Hornblower kapitány ésmegkértem, hogy vigyen haza Angliába. Remélem, megkapta az üzenetemet.

– Igen, madam. De nem hinném, hogy ladységed helyesen teszi, ha az én hajómra száll.Hornblower úgy érezte, még soha életében nem volt ilyen kellemetlen helyzetben.– Szabad tudnom, miért, sir?– Mert harcba indulunk és az a feladatom, hogy megvívjak egy ellenséges hajóval. Azután

pedig a Horn-fok felé kell hazatérnünk Angliába. Ladységed okosabban tenné, ha előbbátkelne a földszoroson és a túlsó oldalon szállna hajóra. Puerto Bellóból akadálytalanuleljuthat Jamaicába és ott könnyen kaphat helyet valamelyik Nyugat-India felé induló hajón,amely berendezkedett női utasokra.

Lady Barbara összeráncolta homlokát.

– A levelemben megírtam, hogy Puerto Bellóban sárgaláz-járvány tört ki. A múlt hétenezer ember halt meg ott. A járvány kitörésekor siettem Puerto Bellóból Panamába. A járványbármelyik napon itt is felütheti a fejét.

– Szabad kérdeznem, miért jött ladységed egyáltalán Puerto Bellóba?– Mert a nyugat-indiai hajót, amelyen utaztam, spanyol kalózhajó elfogta és erőszakkal

odavitte. Nagyon sajnálom, sir, hogy nem közölhetem önnel a nagyanyám szakácsnőjének anevét is, de szívesen válaszolok minden kérdésre, amelyet vérbeli gentleman intéz hozzám.

Hornblower megrezzent, azután nagy bosszúságára érezte, hogy dühében elvörösödik. Halehet, ebben a pillanatban még jobban gyűlölte a szemtelen kékvérűeket. De annyi bizonyos,hogy a nő magyarázatai meglehetősen kimerítőek és elfogadhatóak –, végre is, Nyugat-Indiába bármelyik asszony ellátogathat, ezzel még semmit sem veszít nőiességéből ésnyilvánvalóan akarata és szándéka ellenére került Puerto Bellóba, majd onnan Panamába.Most már sokkal inkább hajlott arra, hogy teljesítse kérését – már-már beleegyezően bólintaniis akart, tökéletesen és érthetetlenül megfeledkezve küszöbön álló párviadaláról aNatividaddal és hosszú és fáradságos utazásukról a Horn-fok körül. Mindez abban apillanatban jutott eszébe, amikor már csaknem megszólalt. De így hirtelen megváltoztattaelhatározását és ismét zavartan és dadogva mondta:

– De nekem az a kötelességem, hogy megvívjak a Natividaddal. És a Natividad csaknemkétszer olyan erős, mint az én hajóm. Bizonyosan nagyon ve… veszedelmes vállalkozás lesz.

Lady Barbara nevetett. Hornblower csak ebben a pillanatban vette észre szép színeit: fehérfogait és aranyzománcos bőrét. Hirtelen arra gondolt, hogy az ő foga milyen rút és foltos.

– Szívesebben utazom az ön hajóján, bárkivel is kell megvívnia, mint hogy Panamábanmaradjak a vomito negro-val.

– És a Horn-fokról megfeledkezik, madam?– Én nem hajóztam még soha a Horn-fok körül. De kétszer megkerültem a Jóreménység-

fokát, míg a bátyám indiai főkormányzó volt és biztosíthatom, hogy egyetlenegyszer semvoltam tengeribeteg.Hornblower még mindig dadogott és habozott. Sehogy sem tudott beletörődni a gondolatba,hogy asszonyt vigyen magával hajója fedélzetén. Lady Barbara világosan leolvasta arcáról agondolatait – közben homlokát összeráncolva, ívelt szemöldöke csaknem összeért és furcsánhasonlított el Supremóhoz, bár a szeme még mindig nyíltan, nevetve nézett szembe akapitánnyal.

– Végül még majd azt hiszem, hogy nem lát szívesen a hajóján. Bár alig tudom elképzelni,hogy egy gentleman, őfelsége a király szolgálatában, udvariatlan lehetne egy hölggyelszemben, különösen ha az a hölgy az én nevemet viseli!

Hiszen éppen ez volt a legnagyobb baj. Egy kapitány, akinek nincs családi kapcsolata,befolyása, nem engedheti meg magának, hogy magára haragítson egy Wellesleyt.Hornblower nagyon jól tudta, hogy ha ilyesmit követ el, soha többé nem lehet a királyhajójának kapitánya és hátralevő éveit a szárazföldön, félfizetésen tengődhetné végigMariával. Most harminchét éves és még nincsen nagyon elől a kapitányok rangsorában. EgyWellesley jóakarata pedig könnyűszerrel lendíthetné előre, a megálmodott magasságokig.Nincs más hátra, mint erőt venni bosszúságán és mindent elkövetni, hogy elnyerje ezt ajóindulatot, ügyesen hasznot húzva a váratlan bonyodalomból. Egy pillanatig kutatta agyábana megfelelő szavakat, azután megszólalt:

– Én csak a kötelességemet teljesítettem, madam, amikor őszintén megmondtam, milyenveszedelmekkel kell szembenéznünk. Én a magam részéről csak boldog lehetek, hajelenlétével megtiszteli hajónkat.

Lady Barbara most sokkal mélyebben hajolt meg, mint első alkalommal. Ebben a

pillanatban visszaérkezett Gray és szalutálva jelentette:– A poggyásza a fedélzeten van, madam!A középső vitorlarúd végére erősített kötéllel emelték fel a poggyászokat és most a bőr

útitáskák, vasveretes faládák, vászonba varrt nagy csomagok ott hevertek a korlát mellett.– Köszönöm, sir. – Lady Barbara lapos bőrerszényt húzott ki a zsebéből és aranypénzt

szedett elő belőle. – Volna olyan szíves ezt odaadni a bárka legénységének?– Világért se adjon aranypénzt ezeknek a dagoknak, madam! Az ezüstpénz is bőségesen

megteszi!– Akkor hát adja nekik ezt és nagyon köszönöm a szívességét!Gray elsietett és Hornblower hallotta, amint angolul alkudozott a bárka spanyol

legénységével. Már azt hitte, hogy sohasem akar végeszakadni. Újra elfogta az ingerültség.Nem tetszett neki, hogy egyik szolgálatban levő tisztje ide-oda szaladgál egy asszonyparancsaira. A felelősség nagyon is súlyosan nehezedett rá és már jó félórája állt a forrónapon.

– Attól tartok, hogy a kabinjában nem lesz elegendő hely ennyi poggyásznak, madam.Lady Barbara komolyan bólintott.

– Ezelőtt is laktam már hajókabinban, sir. Ebben az egy útiládában benne van minden,amire útközben szükségem lehet. A többit elhelyezheti bárhová, amíg visszaérkezünkAngliába.

Hornblower csaknem toporzékolt dühében. Sohasem találkozott még asszonnyal, akinekennyi érzéke lett volna a mindennapi, gyakorlati dolgokhoz. Dühítette, hogy semmi semhozza ki a sodrából. Azután észrevette a mosolyát és tudta, hogy azért mosolyog, mertleolvasta az arcáról gondolatait. Ismét lázasan elvörösödött. Azután sarkonfordult és egyetlenszó nélkül megindult lefelé, hogy az utat mutassa.

Lady Barbara különös mosollyal nézett körül a kapitány kajütjében, de nem tett semmimegjegyzést, bár bizonyosan észrevette minden kényelmetlenségét.

– Mint láthatja, madam, az én fregattomon nem találhatja meg azt a kényelmet, mint azindiai hajókon –, szólalt meg Hornblower keserűen. Azért keseredett el, mert amikor a Lydiaelindult, éppen különös pénzszűkében volt és ezért nem láthatta el magát azokkal az apró,mindennapi kényelmet szolgáló eszközökkel, amelyeket különben bármelyik fregatt-kapitánymegengedhet magának.

– Amikor ezt mondta, éppen arra gondoltam –, szólalt meg Lady Barbara szelíden –, hogya király kapitányát mégis csak több kényelem illetné meg, mint akármelyik elhízottkereskedőt. De én csak egyvalamit kérek, amit nem látok sehol.

– Parancsoljon, madam.– A kajütajtó kulcsát.– Azonnal utasítom a lakatosunkat, madam. De legyen nyugodt, éjjel-nappal őr áll majd az

ajtaja előtt.Ismét bosszantotta a ki nem mondott gyanúsítás, amelyet Lady Barbara kéréséből

kiolvasott. Hiszen ezzel őt is és a hajóját is megrágalmazta.– Quis custodiet ipsos custodes? – nevetett Lady Barbara. – Nem magam miatt kérem a

kulcsot, kapitány úr. Hébét kell bezárnom, hacsak nincsen közvetlenül a szemem előtt. Éppenúgy nem tudja magát távol tartani a férfiaktól, mint a molylepke a gyertya lángjától.

A kis néger nő szélesen vigyorgott úrnője szavainak hallatára. Egyáltalán nem neheztelt,sőt mintha inkább büszke lett volna rá. Közben nagy szemeket meresztett Polwhealra, aki ottállt mellette.

– És hol aludjon akkor a komornája? – kérdezte Hornblower, ismét békülve.– A földön, az én kajütömben. És jegyezd meg magadnak Hébe, legelső alkalommal,

amikor észreveszem, hogy nem vagy idebenn, úgy megkorbácsollak, hogy csak a hasadonfekve tudsz majd lefeküdni!

Hébe még egyre vigyorgott, bár meglátszott rajta, hogy tudja: úrnője adott esetben nagyonis beváltja a fenyegetést. Hornblower kapitányt viszont egyszerre megenyhítette LadyBarbara kis botlása, hogy a kajüt »földjé«-ről beszélt, nem a hajópadlóról. Úgy látszik, hogyvégeredményben mégis csak gyenge asszony.

– Nagyon helyes – bólintott. – Akkor minden rendben van. Polwheal, vidd át a holmimatMr. Bush kajütjébe. Mondd, hogy bocsánatot kérek, de ezentúl a tiszti étkezőben kell aludnia.Gondoskodj arról, hogy Lady Barbara mindent megkapjon, amire szüksége van és szólj Mr.Graynek, hogy kéretem, helyezze el a Lady poggyászait a raktárban. Bocsánatot kérek, LadyBarbara, de attól tartok, hogy már úgyis kissé elkéstem, az alkirálynál kell tisztelegnem.

X. FEJEZET

A horgony

A Lydia kapitánya ismét a szokásos sípolás, dobpergés és tisztelgés kíséretében érkezettvissza hajójára. Óvatosan lépkedett, Európából jó hírek érkeztek és ennek örömére az alkirálykülönös vendégszeretettel fogadta, viszont a legújabb jelentés, hogy már Panamában ismutatkoznak a sárgaláz szórványos esetei, rendkívül nyugtalanította, így azután nem csoda,ha az alkirállyal együtt Hornblower kapitány is egy-két pohár borral többet ivott a kelleténél.Őt, aki természeténél fogva annyira mértékletes volt, különösen zavarta az a tudat, hogy nemegészen ura magának.

Abban a másodpercben, hogy a fedélzetre tette lábát, éles pillantással nézett körül, mintrendesen. Lady Barbara hintaszékben ült a hátsó fedélzeten –, úgy látszik, napközben ácsoltaszámára valaki ezt a széket és még vászontetőt is feszítettek fölébe a kötélzetre, úgyhogyárnyékban ülhetett. Hébe ott kuporgott a lábánál. Hűvösen és nyugalmasan ült a helyén ésbarátságosan mosolygott felé, amikor néhány lépést tett előre. De Hornblower mindaddignem akart a Lady színe elé járulni, amíg egészen ki nem tisztult a feje.

– Felszedni a horgonyokat! – mondta Bush felé fordulva. Azonnal indulunk.Lesietett és dühösen állt meg az ajtó előtt, mikor az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy

csupa megszokásból régi kajütjébe akart benyitni. Olyan hirtelen mozdulattal fordult meg,hogy a fejét erősen beleverte a tetőgerendába. Új kabinja, ahonnan Busht száműzte, mégkisebb volt a réginél. Polwheal már várta, hogy segítségére legyen az átöltözésnél és azöltözködés újabb gondot, újabb kellemetlenséget idézett Hornblower eszébe. A legjobb,arannyal zsinórozott kabátját és fehér térdnadrágját viselte, amikor Lady Barbara a hajóraszállt, de végre is nem engedheti meg magának, hogy állandóan a díszruhájában járjon, mertakkor csakhamar elkopik és nem lesz, amit felvegyen ünnepélyes alkalmakra. Ezentúl ócska,pecsétes kabátjában és olcsó vitorlavászon nadrágjában kell mutatkoznia ez előtt az asszonyelőtt. Bizonyosan kineveti majd a szegénységéért és kopottságáért.

Miközben ledobta a ruháit, egyre az asszonyt átkozta. Testét kiverte a verejték a nagyhőségben. És most megint eszébe jutott valami. Ezentúl, ha a fedélzeten lelocsoltatja magát,Polwhealnak őrt kell állnia, nehogy Lady Barbara meglássa meztelenül. Sőt parancsot kelladnia a legénységnek, hogy többé ne járkáljanak hiányos öltözékben a fedélzeten, amikülönben egészen természetes volt mindannyiuknak a trópusokon, nehogy megsértsék a ladykényes ízlését. Dühösen kefélte a haját és közben átkozta makacs hullámait, miközben újbólmegállapította, hogy a homlokánál már kopaszodik.

Azután visszasietett a fedélzetre. Örült, hogy a munkája egyelőre lekötötte és így mégelkerülhette a találkozást Lady Barbara pillantásával; nem látta, hogyan veszi tudomásulrossz, kopott ruháit. Mégis egyre magán érezte az asszony tekintetét, miközben hátat fordítvaállt és figyelte, hogyan dolgoznak az emberei. A matrózok, akiket a horgony felhúzásárarendeltek, ott álltak az emelőnél, meztelen talpukat erősen megvetve a sima fedélzeten ésmegfeszített erővel húzták a sodronykötelet, miközben Harrison hol bátorítóan, holfenyegetően kiáltozott. Sullivan, a bolond hegedűs, a két trombitás és a két dobos valami frissindulót játszott az elülső fedélzeten. Hornblower nem sokat értett a zenéhez, nem tudtamegkülönböztetni a dallamokat.

A sodronykötél lassan húzódott felfelé, az emelő forgatta a hengert, amelyre lassantekeredett. De a henger mozgása egyre lelassult, bármennyire is megfeszítették és végülrecsegve megállt. A világ minden kincséért sem tudták újra megindítani.

– Húzzátok, gazemberek! Húzzátok! – üvöltött Harrison. – Szaladjatok ti is! Segítsétek!Még húsz ember állt oda segíteni. De egyesült erővel is alig néhány centiméternyire tudtákelmozdítani a hengert.

– Emeljétek, a Krisztusát neki! Hamson botja hol itt, hol ott csapott le.– Emeljétek!Remegés futott végig a hajón, a henger olyan hirtelen fordult át, hogy azok, akik az

emelőkart fogták, egy halomban estek le a fedélzetre. A sodrony vége a kezükben maradt.– A horgony megakadt valamiben, sir! – kiáltotta Gerard az elülső fedélzetről.– Ördög és pokol! – tajtékzott Hornblower. Közben eszébe jutott az asszony a

hintaszékben. Most bizonyosan nevet dühöngésén és hasztalan erőfeszítéseiken. De eszeágában sem volt, hogy a horgonyt és a sodronykötelet otthagyja a spanyoloknak.

Hosszantartó, nehéz és megerőltető munkával sikerült megkötözni a horgony kötelet. Afedélzet visszhangzóit a káromkodástól és kiabálástól és Hornblower érezte, hogy nem alegdicsőségesebb szerepet játsszák Lady Barbara előtt. Az is bosszantotta, hogy nemnyargalhat fel-alá a fedélzeten, amint különben tette volna, mert semmi áron sem akart LadyBarbara tekintetével találkozni. Csak állt és fújt és lihegett és a verejtéket törölgettezsebkendőjével a nyakáról és arcáról.

– Kezdhetjük, sir! – jelentette Gerard, amikor a kötelet ismét megerősítették.– Minden ember az emelőhöz, amennyien csak elférnek! Mr. Harrison, rajta!– Igenis, sir!A trombiták felharsantak. A dobok peregtek.– Húzzátok, pokol fajzatjai – ordított Harrison és ostora újra, meg újra csattanva csapott le

a meztelen hátakra.A henger recsegett-ropogott, de megindult.Hornblower érezte, hogy a fedélzet kissé lesüllyed a lába alatt. A hajó a nagy erőltetéstől

kissé oldalra dőlt, de nem hozta feljebb a horgonyt.

– Hogy az… – kezdte ismét Hornblower, de azután hirtelen észbekapott, és nem fejezte bea mondatot. Úgyis hiába lett volna, a legcifrább káromkodás sem tudta volna méltóképpenkifejezni lelkiállapotát.

– Állj! – kiáltotta és a kimerült matrózok kiegyenesítették fájó derekukat.Hornblower az állat vakarta. Fel kell húzni a vitorlákat és elindítani a hajót, hogy a

vitorlák ereje húzza ki a horgonyt a földből. Természetesen nagyon nehéz feladat, könnyenártalmára lehet az árbocoknak és kötélzetnek és esetleg az egész kísérlet balul üt ki. Eddig apillanatig kinn a parton csak nagyon kevés szakértő sejthette, hogy a Lydia indulni készül, deabban a pillanatban, hogy felhúzza vitorláit, ahány messzelátó csak van a kikötőben, az mind

feléjük fordul. És ha valami jóvátehetetlen baj történik, akkor kinevetik és órákig is eltarthat,amíg a bajt helyrehozzák. De elhatározta, hogy nem hagyja ott a horgonyt és asodronykötelet.

Felnézett a szélkakasra a főárboc tetején, azután a vízfelületen siklott végig a pillantása. Aszél az árral szemben fújt és ez legalább valami halvány reménnyel biztatott. Nyugodtan adtaki parancsait, mindent elkövetett, hogy elrejtse aggodalmát és állandóan és kitartóan hátatfordított Lady Barbarának. A fővitorlákat felhúzták, Harrison készenlétben állt az emelőnél,hogy szükség esetén utána engedje a sodronyt. Bush az embereivel a kötélzetre ügyelt fel.Azoknak semmi különösebb munkabeosztásuk nem volt, mind ott álltak az emelő körül.

A hajó farolva indult meg. Hornblower úgy állt ott a hátsó fedélzeten, mint akinek földbegyökerezett a lába. Örömmel odaadott volna egy hetet az életéből, ha fel-alá járkálhatottvolna a fedélzeten anélkül, hogy Lady Barbara pillantásával találkozzék. Félig lehunytszemmel figyelte a hajó haladását, egyszerre tízfelé is kellett ügyelnie. Figyelte, amint asodronykötél még egyre tekeredik lefelé a hengerről, azután megfeszült. A vitorlákkiduzzadtak a széltől, a szél erősödött. Megragadta a pillanatot.

– A kormány felé! – kiáltotta oda a főkormányosnak, aki ott állt a keréknél. Azután Bushés emberei felé fordult: – Vigyázni a kötélzetre!

A kormánylapát keresztbefordult. A vitorlák előbb lassan fordultak, azután hirtelen, mint avillám csapódtak át a túlsó oldalra. A hajótest remegett, azután egy pillanatra megállt. Majdlassan, nyugodt méltósággal előreindult, orrával hasítva a vizet. Még több vitorlát húztak felés Hornblower egyre osztotta parancsait. A henger recsegett-ropogott, amint Hamson embereiújra megragadták az emelőt és újra kezdték felgombolyítani a sodronykötelet.

Hornblowernek pillanatnyi gondolkozási ideje maradt, amint a hajó lassan előre indult. Haa horgony nem enged, a sodronykötél hátraránthatja a hajót. Érezte, hogy vadul dobog a szíveés erősen figyelte a főárboc vitorláját. Minden erejével uralkodnia kellett magán, hogy neremegjen a hangja, miközben kiadta utasításait az evezősöknek. Néhány másodperc még és ahorgony kiszabadul a talajból vagy a Lydia talán árbocával fizet a hasztalan kísérletért.Belsőleg remegve várta meg a végső, a döntő pillanatot, azután üvöltve adta ki a parancsot,hogy valamennyi vitorlát vonják be.

Bush nem hiába gyakorlatoztatta olyan sokat és olyan alaposan az embereit. Másodpercekalatt göngyölték fel valamennyi vitorlát és mire a vászonlapok utolsó csücske is eltűnt,Hornblower újabb parancsa megfordította a hajót, egyenesen szembeszállva a széllel és amegakadt horgonnyal és lassan indult visszafelé ugyanabban az irányban, ahonnan jött.Hornblower megfeszített figyelemmel leste a hengert.

Klikk-klikk-klikk-klikk – hallatszott a henger minden fordulatánál.Harrison, mint az őrült, hajszolta az embereit.Klikk, klikk-klikk-klikk.A hajó most már észrevehetően lassabban haladt előre. Talán mégiscsak hasztalan volt

minden megerőltetés.Klikk-klikk.– A horgony felszabadult, sir! – kiáltott fel Harrison magánkívül.– Valamennyi vitorlát fel, Mr. Bush! – parancsolta a kapitány. Bush meg sem kísérelte,

hogy elrejtse csodálatát és elismerését a nagyszerű tengerészteljesítmény láttára.Hornblowernek is ugyancsak igyekeznie kellett, hogy a hangja éppen olyan kemény ésközömbös legyen, mint különben, mintha első pillanattól kezdve sem lehetett volna semmikétség, hogy a kísérlet végül is sikerül.

Néhány perc múlva a hajó kiterjesztett vitorláival már egyenletesen távolodott el Panamakikötőjéből.

– Ha-hm – krákogott a kapitány, azután elsietett, elbújt valahová, ahol elrejtőzhetettBush… és Lady Barbara tekintete elől is.

XI. FEJEZET

Újabb hírek Európából

A kapitány a kabinjában heverészett és nagy szürke füstfelhőket eregetett Hernándeztábornok egyik szivarjából a fedélzet felé, ahol Lady Barbara üldögélt. Lassan-lassanmagához tért a rendkívül megerőltető nap után. A panamai érkezéssel kezdődött, amiugyancsak igénybe vette minden figyelmét, mert az utolsó percig csapdától tartott és amegakadt horgony kiszabadításával végződött. A kettő között volt Lady Barbara érkezése éslátogatása Új-Granada alkirályánál.

Az alkirály igazi, régi vágású spanyol nagyúr volt Hornblower magában bevallotta, hogyha már kettőjük között kellene választania, inkább Supremóval tárgyalna. Bizonyos, hogy elSupremo igen kellemetlen módszereket tud kieszelni, hogyan küldjön embereket amásvilágra, viszont gyorsan határozott és ha alárendeltjeinek valamilyen parancsot adott,bizonyos volt, hogy azt keresztül is viszik és pedig azonnal. Az alkirály viszont, bár lelkesenhelyeselte Hornblower ajánlatát, hogy azonnal és a legerélyesebben kell fellépni a lázadókellen, a kisujját sem mozdította meg. A legnagyobb mértékben csodálkozott, amikorHornblower bejelentette szándékát, hogy még a megérkezése napján tovább hajózikPanamából arra számított, hogy a Lydia egy hétig ott horgonyoz az öbölben és ezalatt a brit-spanyol barátság tiszteletére pompás ünnepséget rendez. Abban is igazat adott a kapitánynak,hogy legalább ezer katonát kell azonnal a nicaraguai partra szállítani – bár mindenestülegyütt is alig volt ezer katonája – azonban nyilvánvalóan úgy vélekedett, hogy a dolog nemannyira sürgős, előbb még mindent alaposan meg kell gondolni és fontolni.

Hornblowernek fel kellett használnia minden ékesszólását és diplomáciai ügyességét,hogy azonnal, még a fényes lakoma közben, tegye meg a szükséges intézkedéseket, hogy apihenés szent és sérthetetlen órájában, a legizzóbb napsütésben küldje el legkedvesebb szárnysegédjét a szigorú paranccsal. Maga a lakoma is nagy megpróbáltatás volt. Hornblower úgyérezte, mintha már nem maradt volna bőr az ínyén, annyira borsos és fűszeres volt mindenétel. Részben a fűszerek, részben az alkirály túlzott vendégszeretete miatt többet ivott amegszokottnál. Hornblower, abban a korban, amikor az emberek mértéktelenül sokat ittak,mindig csak a legnagyobb mértékletességgel nyúlt az italhoz, egyedül csak azért, mertgyűlölte azt az érzést, hogy nem egészen ura magának.

De nem utasíthatta vissza az utolsó pohár bort, az újonnan érkezett jó hírek örömére.Hirtelen felült az ágyán. A nagy izgalomban, míg a horgonyt kiszabadították, megfeledkezettminden másról. Az udvariasság is úgy kívánta, hogy most azonnal keresse fel Lady Barbarátés jelentse, milyen híreket kapott Európából, miután őt is közelről érdeklik. A fedélzetresietett, szivarját bedobta a vízbe és egyenesen a hölgy felé indult. Gerard, aki éppenőrszolgálatot teljesített, buzgó beszélgetésbe merült vele. Hornblower dühösen mosolygott,amikor észrevette, milyen hirtelen húzódik vissza láttára Gerard és hagyja abba a bizonyosanérdekes beszélgetést.

Az asszony még mindig a hátsó fedélzeten ült, a korlát közelében, lábánál négerkomornájával. Arcán látta, hogy élvezi a hűvös szelet, amelynek az öbölből kifelé jövet féligszembefordultak. A kormányféloldalon a nap már közel járt a szemhatárhoz: narancsszínűlángoló korong az ég tiszta kékjében. Lady Barbara hátrahajolt, hogy arcát szabadon érjék a

napsugarak és egyáltalán nem törődött azzal, hogy megbarnítják. Bizonyosan ez az okaannak, hogy bár már huszonhét éves, még mindig nem ment férjhez, indiai utazásai ellenéresem. De arcán, legalábbis ezekben a percekben valami csendes derű tükröződött, amibőlHornblower csakis arra következtethetett, hogy egyáltalán nem bánkódik a vénlányságamiatt.

Mosolyogva fogadta a férfi meghajlását.– Isteni, hogy végre ismét a tengeren lehetek, kapitány úr – mondta. – Mindeddig még

nem adott alkalmat, hogy megmondjam, mennyire hálás vagyok, amiért elhozott Panamából.Elég rossz volt az is, amikor fogoly voltam de amikor kiszabadultam és mégsem tehettem azt,amit akartam, minden lépésemet megkötötte a rendkívüli helyzet, annyira szenvedtem, hogymár alig tudtam elviselni. Higgye el, kapitány úr, örök hálára kötelezett.

Hornblower ismét meghajolt.– Remélem, a spanyolok teljes tisztelettel viselkedtek ladységed iránt? A nő vállat vont.– Meglehetősen. De a spanyolok modora nagyon fárasztó. Engem az alkirály felesége vett

pártfogásba – nagyon kedves asszony, de elviselhetetlenül ostoba. A spanyol-amerikaiaképpen úgy bánnak asszonyaikkal, mint a mohamedánok. És a spanyol-amerikai konyha…

Szavai felidézték Hornblower emlékezetében a díszlakomát, amelyet néhány órával előbbszenvedett végig. Arca kifejezésének láttára Lady Barbara hirtelen félbeszakította a mondatotés olyan ragályos nevetésben tört ki, hogy Hornblower kapitánynak, bármennyire nem akarta,csatlakoznia kellett hozzá.

– Nem foglalna helyet, kapitány úr?Hornblowernek nem tetszett a kérdés. Egész úton még egyetlenegyszer sem ült le hajója

fedélzetén és nem szerette változtatni szokásait.– Köszönöm, madam, de szívesebben állok, ha megengedi. Azért jöttem, mert jó híreket

hozok.– Csakugyan? Akkor kétszeresen örülök a társaságának. Alig várom már, hogy a jó híreket

halljam.– Ladységed bátyja, Sir Arthur, Portugáliában nagy győzelmet aratott a franciákon. A

franciák a megindult tárgyalások feltételei szerint kiürítik Portugáliát és Lisszabont átadják azangol hadseregnek.

– Ez csakugyan nagyon jó újság. Eddig is büszke voltam Arthurra, ezentúl még büszkébbleszek.

– Boldog vagyok, hogy én lehetek az első, aki szerencsét kívánhat a győztes húgának.Lady Barbara meg tudta valósítani a csodát, hogy ültőhelyében meghajolt a hintaszékben.– Honnan kapta a hírt?– Éppen ebédnél ültünk az alkirálynál, amikor meghozták a hírt. Hajó érkezett Puerto

Bellóba Cadiz felől és külön gyorsfutárt küldtek ide Panamába. Egyéb hírek is érkeztek…hogy mi az igazság belőlük, azt már nem tudhatom.

– Miféle hírek, kapitány úr?– A spanyolok is győzelmet jelentenek. Azt állítják, hogy Bonaparte egyik hadserege

egészben megadta magát Andalúziában. Most már abban bizakodnak, hogy az angol seregeksegítségével rövidesen betörhetnek Franciaországba.

– Gondolja, hogy ez igaz?– Nem remélem. Megtörténhet, hogy véletlenül egy elszakadt seregrészt sikerült

bekeríteniük. De Bonaparte legyőzésére nem elég a spanyol hadsereg. Én nem hiszem, hogya háború egyhamar véget érne.

Lady Barbara komolyan, helyeslőén bólintott. A lenyugvó nap felé nézett, amely éppenmost bukott le a tenger vizébe és Hornblower is követte tekintetének irányát. Az ő számára a

szépség minden nap megújuló csodája volt a nap lehanyatlása a tükörsima vízbe. A láthatárvonala most elvágta a napkorongot. Némán figyelték, amint a nap egyre mélyebbrehanyatlott. Nemsokára már csak keskeny kis széle látszott ki, azután az is eltűnt, majd ismétfelbukkant egy pillanatra aranypiros villanásként, amikor egy hullámhegy a hátára vette aLydiát, azután ismét eltűnt. Az ég még piros fényben izzott nyugat felé, de felette már lassanterjeszkedett az éjszaka sötétsége.

– Csodálatos! Felejthetetlen! – suttogta Lady Barbara. Két kezét összekulcsolta az ölében.Egy pillanatig mély csendbe merülve hallgatott, mielőtt folytatta volna a beszélgetést, aziménti beszédtárgyhoz visszatérve. – Igen. Pillanatnyi siker és a spanyolok már azt hiszik,hogy döntő és végleges győzelmet arattak. És Angliában a köznép már bizonyosan azt hiszi,hogy a bátyám karácsonyra Párizsba viszi a katonáit. És ha nem, akkor megfeledkeznekgyőzelmeiről és a fejét követelik.

Hornblower neheztelt ezért a szóért: köznép, hiszen a születésével, a vérével ő is közéjüktartozott. De megérezte a mély igazságot Lady Barbara szavaiban. Néhány szóban foglaltaössze mindazt, amit ő a spanyolok lobbanékony természetéről és az angol tömeghangulatrólgondolt. És ehhez járult még az elragadtatása, ahogyan a napnyugtában gyönyörködött és amegvetése, ahogyan a spanyol-amerikai konyháról nyilatkozott. Lassacskán márrokonszenvet érzett irányában.

– Remélem – szólalt meg nehézkesen –, hogy embereim távollétem idején mindennelmegfelelően ellátták ladységedet? Természetesen, az én hajóm nagyon kevés kényelmetnyújthat hölgyeknek, de remélem, hogy a tisztjeim megtették, ami tőlük telt.

– Köszönöm, kapitány úr, mindent megtettek, amit csak lehetett. Még csak egykívánságom volna és most, ha nem neheztelne meg érte, előterjeszteném.

– Minden úgy lesz, ahogy ladységed parancsolja.– Azt akartam kérni, mint külön kegyet, hogy ne szólítson engem ladységednek. Szólítson

csak egyszerűen Lady Barbarának.– Kérem, Lady Barbara. Ha-hm. A nő keskeny arcán gödröcskék jelentek meg. Szemében

megcsillant a vidámság.– Vagy ha ez a megszólítás nehezére esne, kapitány úr, és mégis fel akarja hívni a

figyelmemet, mondja csak azt, hogy ha-hm.Hornblower mereven egyenesedett fel ennyi vakmerőség hallatára. Mélyen beszívta a

levegőt, majd amikor kilélegzett, öntudatlanul és akaratlanul is a torkát akarta köszörülni, dehirtelenében tudatára jutott, hogy amíg csak meg nem szabadult ettől a nőtől, soha többé nemhasználhatja ezt az annyi mindent elintéző hangot. Már éppen sarkon akart fordulni, hogyegyetlen szó nélkül eltávozzék, mikor Lady Barbara kezét kinyújtva megragadta a karját és nem engedte.Hornblower még ebben a kínos pillanatban is észrevette, milyen hosszúak és finomak azujjai.

– Bocsásson meg, kapitány úr! – kiáltott fel a nő őszinte bűnbánattal. – Bocsásson meg,kérem, bár nagyon jól tudom, hogy megbocsáthatatlan az a meggondolatlanság, amit tettem.

Határozottan szép volt, miközben könyörgött. Hornblower habozva állt; lenézett a nőre.Egyszerre megértette, hogy nem annyira a szemtelenségéért haragudott, hanem mert ez azéles eszű asszony azonnal megértette, hogy neki ez a kis játék csak arra való, hogy elrejtseérzéseit. És ezzel a felismeréssel együtt ismét elfogta a kicsinylése saját magával szemben.

– Nincs mit megbocsátanom – felelte nehézkesen. – És engedje meg, hogy most én kérjekbocsánatot, de kötelességeim után kell néznem.

Magára hagyta a leboruló éjszakában. Ebben a pillanatban lépett a fedélzetre a matrózinasés meggyújtotta a lámpást a parancsnoki hídon. Lehajolt és leolvasta a palatábláról a délutáni

sebességjelzéseket. Szép, egyenletes betűivel feljegyezte, hogy hívják, amikor szükség van rá– még ezen az éjszakán a Makla-fok közelébe érnek és ott irányt kell változtatni – azutánlement a kabinjába.

Furcsa nyugtalanság és idegesség töltötte el, nemcsak azért, mert megzavarták megrögzöttszokásaiban. Bosszantotta az is, hogy saját külön mellékhelyiségét sem használhatta, demindez nem lett volna lényeges. És még az sem volt lényeges, hogy ismét meg kell vívnia aNatividaddal, bár nagyon jól tudta, hogy Cristobal da Crespo nem egykönnyen adja megmagát. De most mindez csak a tudata hátterében lappangott. A legjobban az nyugtalanította,hogy amióta Lady Barbara is a hajón van, fokozott felelősség nehezedik rá.

Nagyon jól tudta, milyen sors vár rá és a Lydia egész legénységére, ha a Natividad legyőzia Lydiát. Felakasztják vagy vízbefojtják, vagy halálra kínozzák valamennyiüket – el Supremobizonyosan nem gyakorolna irgalmat egyetlen angollal szemben sem, aki ellene fordult. Ez alehetőség nem is túlságosan foglalkoztatta, annyira tisztában volt azzal, hogyelkerülhetetlenül meg kell ütköznie a Natividaddal. De Lady Barbara sorsa? Neki kell majdgondoskodnia arról, hogy ne kerüljön élve Crespo embereinek kezébe.

Hogy mindezt végiggondolta, ismét heves izgalom fogta el. Elátkozta a sárgalázat, amelyhajója fedélzetére űzte ezt az asszonyt, elátkozta saját rabszolgai engedelmességét, amelyokozója volt annak, hogy a Natividadot kiszolgáltatta a lázadóknak és most saját magát ilyennehéz helyzetbe hozta. Azon kapta rajta magát, hogy keze ökölbe szorul és fogát vicsorgatjadühében. Ha megnyeri a harcot, a közvélemény (miután a közvélemény sohasem ismeri akörülményeket) majd elítéli, amiért kockára tette egy hölgy, egy Wellesley életét. Ha pedigelveszíti – nem, erre nem is tudott gondolni. Elátkozta saját gyengeségét, amiért megengedte,hogy Lady Barbara felszálljon hajójára; egy pillanatig már azzal a gondolattal foglalkozott,hogy visszaviszi Panamába és partra teszi. De nem, ez lehetetlen. Közben a Natividadelfoghatja a Manila galionet. Legénységét eléggé megzavarta enélkül is az utolsó hét sokminden, előre nem látott változása. Még jobban csodálkoznának és elégedetlenkednének, hamost visszatérne Panamába, azután újra nekivágna az útnak. És valószínű, hogy LadyBarbara nem is volna hajlandó partra szállni – ha pedig csakugyan Panamában is kitört asárgalázjárvány, akkor ez nagyon természetes és érthető is. Nem gyakorolhatja olyan durvána hatalmát, hogy erőszakkal partra szállítson egy nőt a járvánnyal fertőzött partvidéken.Megint csak dühösen káromkodott magában, sorra felvonultatva elméjében mindazt a cifraátkozódást és szólásmondást, amit hosszú tengerész évei alatt megtanult.

A fedélzet felől sípjelek, hangos parancsszavak, meztelen talpak dobogása hallatszott.Most, hogy már egészen besötétedett, nyilván megfordult a szél. Amikor ismét elhaltak ahangok, egyszerre nyomasztóan nehezedett rá a kabin forrósága. A feje fölött lógó olajlámpáselviselhetetlenül bűzölgött. A hátsó fedélzet felől Lady Barbara vidám nevetése hallatszott,amelyre a nevetés egész kórusa válaszolt. Gyors elhatározással ismét felsietett. Az a sötéttömeg ott bizonyosan féltucat tisztje lehet, akik egy csoportban álldogálnak Lady Barbarahintaszéke körül. Végre is egészen természetes, ha hét, sőt csaknem nyolc hónap utánboldogok, hogy végre ismét angol hölgy társaságát élvezhetik és körülröpdösik, mint méheka kaptárt.

Első ösztöne az volt, hogy elkergeti őket, de erőt vett magán. Végre is nem parancsolhatjameg a tisztjeinek, mivel töltsék a szabadidejüket és különben is, ha megtiltaná közeledésüket,azzal magyaráznák, hogy féltékeny és egyedül magának szeretné megtartani Lady Barbaratársaságát. Erről pedig szó sem volt. Újra visszatért a kabinjába, anélkül, hogy egyikük isészrevette volna. Odalenn még most is éppen olyan rossz volt a levegő, éppen úgy füstölt azolajlámpás. Álmatlanul és nyugtalanul vergődött az ágyában egész éjszaka.

XII. FEJEZET

Lady Barbara a hajón

A reggel erősen hullámos tengeren köszöntötte a Lydiát. A kormányféloldal felől aszemhatáron vékony vonalban húzódtak ennek az országnak átkozott vulkanikus hegyláncai,vöröses-szürke csúcsaikkal. Bizonyos, hogy ha a part közelében hajóznak, legnagyobb avalószínűség, hogy rövidesen megtalálják a Natividadot. A kapitány szokatlanul korán talponvolt; Brown, a csónakmester, csak az utolsó pillanatban tudta nagy mentegetődzések közbenhomokkal felszóratni fedélzetrészét.

Messze, a tatbaloldalon, hatalmas cethal fekete tömege bukkant fel a víz felszínén,tajtékos hullámokat verve maga körül – vakító fehérség a tenger kékjében –, majd keskeny,fehér gőzoszlop emelkedett a magasba, amint a cethal kiürítette tüdejét. Hornblower kedveltea cethalakat, maga sem tudta, miért; most is egyszerre felderült a kedve, amióta a cethalatmeglátta. Eszébe jutott, hogy előtte áll még a pompás zuhanyfürdő és egyszerre nem zavartamár, hogy testén az inge alatt gyöngyözik a verejték, sőt szinte jólesett. Két órával ezelőttmég arra gondolt, hogy gyűlöli az egész csendes-óceáni partvidéket, a kék tengerrel ésgyűlöletes tűzhányóival együtt – gyűlölte még azt is, hogy itt semmi sem állta útját ahajózásnak. Egyszerre honvágy fogta el a Csatorna sziklái, zátonyai, köde után, de most,hogy a világ napfényben fürdött, egyszerre megváltoztatta véleményét. Valamit mégiscsak aCsendes-óceán javára írhat. Talán ez az új szövetség Anglia és Spanyolország között arraindítja majd a spanyolokat, hogy szüntessék meg végre önző törvényeiket, amelyek gúzsbakötik a kereskedelmet Amerikával. Talán még az is megtörténhet, hogy felkutatják a víziutatNicaraguán keresztül, amelyet az angol admiralitás lordjai annyira szeretnének ismerni ésezzel a kéklő Csendes-óceánt is bekapcsolják a világforgalomba. Először természetesen elSupremo lázadását kell elfojtani, de ezen a csodaszép reggelen Hornblower nem féltsemmitől.

Gray, a kormányos mellé beosztott kadét jött a loggal, hogy megmérje a sebességet.Hornblower megállt sétájában, hogy megfigyelje a műveletet. Gray átvette a korláton a kisháromszögletű fadarabot, azután fiús kék szemével a hozzátartozó kis hengerre tekertzsineggel a kezében, élesen figyelte a víz színén táncoló fadarabot.

– Indulj! – kiáltotta a másik kadét, a kezében tartott homokórára figyelve, miközben azsineg szabadon futott le a hengerről a korláton át.

– Állj! – kiáltotta tizenöt másodperccel később ismét.Gray két ujjával megfogta a zsineget, hogy megakadályozza továbbgombolyodását és

leolvasta a lefutott részen a csomók számát.– Mennyi? – kérdezte Hornblower.– Hét és fél, sir.A Lydia nagyon jó hajó, ha ilyen, aránylag gyenge szélben hét csomós sebességgel halad,

bár nem is a legkedvezőbb irányban kapja a szelet. Ha így haladnak tovább, rövideseneljutnak arra a vidékre, ahol bármelyik percben találkozhatnak a Natividaddal. A Natividadlassú hajó, mint ezek a kétütegsoros, ötvenágyús hajók általában. Hornblower alaposanmegfigyelte, amikor tíz nappal ezelőtt – néha már úgy tűnt fel, mintha tíz évvel ezelőtt lettvolna – együtt indultak el a fonsecai öbölből La Libertad felé.

Ha a nyílt tengeren találkoznak, akkor megbízhat a maga hajójában és legénységénektapasztalatában és ügyességében. Ebben az esetben bizonyosan felülkerekedik, bármennyireis kisebb hajója, mint a Natividad. De ha a hajók közvetlen közelbe kerülnek, a lázadók

könnyen fölényre tehetnek szert, miután sokkal többen vannak. Tehát vigyáznia kell, nehogykezdetben a közvetlen közelébe kerüljön és néhányszor sortűzzel alaposan végig söpörjön afedélzetén. Hornblower, miközben fel-alá járkált a fedélzeten, élénk képzelőtehetségével márlátta is maga előtt a csata lefolyását és terveket kovácsolt az előre látható eshetőségekre, hogyvajon viharban vagy szélcsendben, éjjel vagy nappal, a part közelében vagy a nyílt tengerenlesz-e majd a csata.

Hébe, a kis néger nő közeledett a fedélzeten. Piros kendője csillogott a napfényben.Mielőtt még a megbotránkozott legénység vissza tudta volna tartani, megzavarta a kapitánytreggeli sétájának szent szertartásában.

– Milady kéreti reggelire a kapitány urat – suttogta.– Hát ez meg micsoda? – kiáltott fel Hornblower, váratlanul felriadva reggeli

álmodozásából, majd amikor megértette, milyen haszontalanság miatt zavarták meg, dühösenkiáltott fel: – Nem, nem, nem! Mondja meg a Ladynek, hogy nem reggelizem vele. Mondjameg, hogy sohasem reggelizhetem vele. És mondja meg, hogy reggel soha, semmikörülmények között ne küldjön nekem semmiféle üzenetet! Mondja meg neki, hogy nyolcóra előtt sem a lady, sem maga nem mutatkozhatnak a fedélzeten! És most kotródjon.

A kis néger nő még csak nem is sejtette, milyen nagy sérelem érte. Csak mosolygott ésbólintott és láthatólag csöppet sem volt megsértve, amikor elvonult. Nyilvánvalóantermészetesnek találta, hogy a fehér urak között akadnak olyanok is, akik reggeli előttőrjöngeni szoktak és semmi jelentőséget sem tulajdonított ezeknek a szimptómáknak. A hátsókabin ablaka nyitva volt és most, hogy már kizavarták elmerültségéből, Hornblower hallottaodalentről az edény csörömpölését, azután Hébe, majd Lady Barbara hangját.

A súrlódás zaját, a zizegő szél hangját a kötélzet között, a fa recsegését már megszokta ésismerte. A hajó orra felől a kovácskalapács mennydörgésszerű csapásai csattantak, a kovácsés segédei a tegnapi baleset miatt elgörbült horgonyt javították. A hajó valamennyi hangját eltudta viselni, de ez az asszonyi fecsegés a nyitott ablakon keresztül csaknem megőrjítette.Nekivadulva sietett le a fedélzetről. Már a fedélzeti fürdőt sem élvezte, átkozta Polwhealt,mert ügyetlenül adta oda a fürdőköpenyét, azután összetépte az ócska, elhordott inget,amelyet Polwheal kikészített neki és másodszor is lehordta. Mégiscsak tűrhetetlen, hogy mára saját hajója fedélzetén se legyen semmi békessége. Még a pompás, cukorsziruppal édesítettkávé (így szerette a legjobban) sem csillapította rosszkedvét. Sem az a körülmény, hogy mostmár őszintén kell beszélnie Bush-sal, el kell mondania, hogy a Lydia most a Natividadelpusztítására vagy elfogására indul, miután már egyszer nagy nehézségek árán elfogták ésátadták a lázadóknak. Most ugyanezek a lázadók lettek a legnagyobb ellenségeik.

– Igenis, sir! – felelt Bush nagyon komolyan, miután az új fordulatról értesült. Annyiratapintatosan viselkedett, annyira feltűnően tartózkodott minden megjegyzéstől, hogyHornblower dühös káromkodásra fakadt.

– Igenis, sir – felelt Bush másodszor is, mert nagyon jól tudta, miért káromkodik akapitánya, de tudta azt is, hogy még sokkal dühösebben káromkodott volna, ha ezenkívülbármiféle megjegyzést is kockáztat. Szerette volna valamiképpen tudtára adniHornblowernek, mennyire együttérez vele mostani helyzetében, de nagyon jól tudta, hogyingerült hangulatában amúgy sem tűr el semmiféle együttérzést.

A nap folyamán Hornblower lassanként kiheverte rosszkedvét. A fűrészes szélű,vulkánokkal szegélyezett part lassan siklott tova mellettük, és előttük valamerre ott aNatividad. Elkeseredett harc vár rájuk és mielőtt nekivágnának a küzdelemnek, illendő volna,hogy megvendégelje tisztjeit. Azt is tudta, hogy nincs az a kapitány a világon – hacsak kicsitis törődik a jövőjével –, aki így viselkedne egy Wellesley-vel szemben. Különösen ha ez aWellesley hajójának vendége. De a hétköznapi udvariasság is kívánta, hogy ragadja meg a

legelső alkalmat és adjon ebédet vagy vacsorát, amikor vendégének forma szerint isbemutathatja hajójának tisztikarát, bár nagyon jól tudta, hogy a meglepően önálló LadyBarbara már legalább a felével megismerkedett, miközben ott üldögélt a hátsó fedélzeten.Tehát átküldte Polwhealt Lady Barbarához, udvariasan megfogalmazott levéllel, amelybenarra kérte, részesítse őt és tisztjeit abban a megtiszteltetésben, hogy elfogadja meghívásátebédre, a hátsó kabinba. Polwheal ugyanilyen udvariasan megfogalmazott levéllel tért vissza,amelyben Lady Barbara megköszönte a meghívást és a legnagyobb örömmel el is fogadta. Akabin asztala körül legfeljebb ha hatan foglalhattak helyet. Hornblower babonásanemlékezett, hogy mielőtt a Natividadot elfoglalta, Galbraith, Clay és Savage voltak avendégei. Sohasem ismerte volna be magának, hogy ezért hívta volna meg őket másodszor is,abban a reményben, hogy ezúttal is szerencsét hoznak. De mégiscsak ez volt az ok.Hatodiknak Bush hadnagyot hívta – a másik lehetséges megoldás Gerard lett volna, deGerard olyan jóképű fiú és amellett olyan fesztelenül forog társaságban, Hornblower nemakarta, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Lady Barbarával – természetesen csak azért,nyugtatta meg magát, mert nem akart semmi zavart a hajón. Amikor mindezt elrendezte,visszatérhetett a fedélzetre déli körsétájára és nyugodtan intézte dolgát, mert úgy érezte (azudvarias levélváltás után), hogy most már bátran kerülhet Lady Barbara szeme elé, zavaraelmúlt.

Az ebéd fényesen sikerült. Clay és Savage keresztülestek a társaságbeli viselkedésnekmindazokon a változatain, amelyeket az ő korukbeli fiúktól elvárhatott. Eleinte zavartak ésfélénkek voltak Lady Barbara társaságában, azután, amikor az újság varázsa már elmúlt ésegy pohár bort is ittak, egyszerre átcsaptak a túlzott közvetlenségbe. Meglepetésszerűen méga makacs és zárkózott Bushon is ugyanezek a tünetek mutatkoztak, míg szegény Galbraithfélénk és hallgatag maradt egész idő alatt.

De annál jobban csodálkozott Hornblower, milyen könnyedséggel kezeli valamennyiüketLady Barbara. Az ő felesége semmiképpen sem tudta volna ezt a társaságot szóval tartani ésHornblower, aki nagyon kevés asszonyt ismert, eddig valamennyit az ő Mariájához mérte.Lady Barbara a nevetésével kijózanította Clayt gyerekes önhittségéből, figyelmesen hallgattaBush elbeszélését a trafalgari csatáról (amikor ő a Téméraire legfiatalabb hadnagya volt),azután tökéletesen megnyerte Galbraith szívét, mert betéve tudta kedvence versét. Galbraithkívülről tudta a vers minden sorát és szent meggyőződése volt, hogy a legszebb vers, amelyetvalaha angol nyelven írtak. Arca kipirult az örömtől, miközben erről beszélgettek.

Hornblower magában tartotta véleményét a versről. Az ő kedvenc írója Gibbon volt,akinek nagy művét, Róma nagysága és hanyatlásá-t tartotta éppen abban a ládában,amelyiken ült. Csak csodálkozott, hogy egy nő, aki olyan könnyedséggel tudta idézniJuvenalist, ennyire érdeklődjön egy barbár és romantikus, egészen csiszolatlan költeményiránt. Beérte annyival, hogy hátratámaszkodott és figyelte az arcokat az asztal körül:Galbraith derűs volt és figyelmes, Clay, Savage és Bush szokatlanul közvetlen és beszédes,Lady Barbara tökéletesen könnyed, mulatságos és fölényes önbizalommal társalgóit, amelyazonban (mint Hornblower akarata ellenére is megállapította) nem kivételes társadalmihelyzetéből fakadt.

A nőiességével sem akart hatni, amit Hornblower szintén észrevett, de azért nem volt semhideg, sem férfias. Úgy viselkedett körülbelül, mintha Savage nénje, vagy Galbraith húga lettvolna. Közvetlenül beszélgetett a férfiakkal, de azért távol tudott tartani a lényétől mindenkihívást, vagy bizalmaskodást. Egészen más volt, mint Maria. És amikor az ebédnek végevolt és a tisztek felálltak, hogy a király egészségére ürítsék poharukat, kissé meghajolva azalacsony tetőzet miatt (csak huszonöt évvel később adott engedélyt a tengerészeknek egykirály, aki maga is tengerész volt, hogy ülve igyanak a király egészségére), Lady Barbara is

utánuk mondta: – A jó Isten áldja meg! – azután egyetlen pohár borát éppen a megfelelőünnepélyességgel ürítette fenékig, amely méltó volt az alkalomhoz. Hornblower egyszerreazon kapta rajta magát, hogy szeretné, ha ennek az ebédnek sohase lenne vége.

– Tud whistezni, Lady Barbara? – kérdezte.– Hogyne, természetesen. Talán vannak whist-játékosok ezen a hajón?– Vannak néhányan, bár nem lelkesednek érte különösebben – felelt Hornblower, a fiatal

kadétokra mosolyogva.Azonban mindegyik örömmel vállalkozott a játékra Lady Barbara társaságában, különösen

miután remélték, hogy a vendég jelenléte a kapitány szigorúságát is megenyhíti. LadyBarbara és a kapitány játszottak Clay és Galbraith ellen. Lady Barbara és a kapitány nyertek,bár a másik oldalon sokkal jobb kártyát kaptak.

Lady Barbara bebizonyította, hogy méltó partnere a jó játékosnak. Később bebizonyította,hogy a rossz játékost is ki tudja húzni a csávából. Megfigyelt minden félretett kártyát, mindenbemondást, vakmerő volt, ha kilátás nyílt a nyerésre és segített a partnerének, ha a sors úgyhozta magával. Amióta elhagyták Angliát, Hornblowernek nem volt még ilyen kitűnőwhistpartnere. A kapitánynak olyan nagy örömet szerzett ez a felfedezés, hogymegfeledkezett minden bosszúságáról. Végre találkozott egy asszonnyal, aki igazán jól értvalamihez.

Másnap újabb nagyszerű tulajdonságát árulta el. Előhozta gitárját a fedélzetre és édesszopránhangját maga kísérte. Olyan megejtő, meleg csengésű volt a hangja, hogy azemberek, akik csak tehették, lábujjhegyen odalopództak a közelébe, hogy jobban hallhassákés meghatottan, könnyes szemmel néztek össze minden egyes elhangzott dal után, Galbraithmáris valósággal a rabszolgája volt, Lady Barbara éppen úgy játszott szívének húrjain, mint agitárján. A kadétok imádták. Még az olyan begyepesedett szívű tisztek, mint Bush és Crystalis megenyhültek a társaságában. Gerard legragyogóbb mosolyával nézett rá, valahányszortalálkoztak, igyekezett kidomborítani jó tulajdonságait és sokat mesélt kalózhajókról ésrabszolgahajókkal való kalandjairól az afrikai nagy folyókon. Hornblower aggódva figyelteGerardot egész idő alatt, miközben a nicaraguai partvidéken hajóztak és átkozta a botfülét,amiért nemcsak hogy nem tudta élvezni Lady Barbara énekét, hanem valósággal bántotta.

XIII. FEJEZET

A Natividad újra megjelenik

Napról napra a part vulkánszegélye suhant el mellettük. Mindennap a kék tenger, a kék ég,a vöröses szürke vulkáncsúcsok és a dúsan zöld partszegély panorámáját tárta elébük. Harcraés támadásra készen, minden emberével a helyén, a Lydia másodszor is befutott a Fonsecai-öbölbe és megkerülte a Manguera-szigetet, de itt sem találta meg a Natividadot. A partokon,sem az öbölben nyoma sem volt semmi életnek. Valaki elsütött egy puskát a hajó felé aManguera-sziget egyik szirtjéről, de nem látták azt az embert, aki elsütötte. A golyó akötélzet között csapott le, de nem okozott semmi kárt. A Lydia ismét kiúszott az öbölből ésfolytatta útját északkelet felé, a Natividad nyomában.

A Tehuantepeci-öbölbe vihar érte őket utol, mert a Csendes-óceánnak ez a szöglete mindigviharos. Az a szél korbácsolja fel, amely a Mexikói-öbölből tör át a hegyek hasadékain.Hornblower figyelmét elsősorban az keltette fel, hogy a hajó sokkal többet és hevesebbenmozgott, mint annak előtte. Erősebben emelkedett és süllyedt a hullámok hátán és erős, hevesszél kapaszkodott vitorláiba. Az óra éppen nyolcat ütött és az őrséget felváltották, amikor

felsietett a hátsó fedélzetre. Az ég még kéklett a fejük felett és a nap ragyogóan tűzött, de atenger palaszürke volt, erősen hullámzott és a Lydia vitorlái ugyancsak kiduzzadtak.

– Éppen le akartam küldeni a kapitány úrért, a vitorlák egy részét be kell vonni.Hornblower egy pillantást vetett a vitorlák felé, azután a felhőket nézte, majd a partot.– Igen. Göngyöltesse fel a sudárvitorlákat. Miközben ezt mondta, a Lydia hirtelen

lezuhant a mélységbe, majd ismét felemelkedett. A víz tajtékzott és zúgott az oldalán. Azegész hajó szinte élt, lélegzett a fa szüntelen recsegésétől-ropogásától és a kötélzet fütyülődalolásától. Miután a sudárvitorlákat felgöngyölték, valamivel simábban haladt előre, de aszél még egyre erősödött és a hullámok magasabbra csaptak. Hornblower körülnézett és látta,hogy Lady Barbara ott áll a fedélzeten, fél kezével a korlátba kapaszkodva. A szél valósággalrácsavarta a ruháját. Fél kezével az arcába hulló fürtöket próbálta hátrasimítani. Arca pirosvolt a napsütötte barnaság alatt és szeme csillogott.

– Jobban tenné, ha lemenne a kabinba, Lady Barbara.– Nem, kapitány úr. Olyan nagyszerű ez a szél az elmúlt napok hősége után.Egy magasra csapó hullám visszahulló cseppjei nyakon öntötték mindkettőjüket.– Az egészségéért aggódom, Lady Barbara.– Ha a tengervíz káros volna, minden matróz fiatalon halna meg.Arca ragyogott. Hornblower semmit sem tudott már megtagadni tőle, bár keserűen

emlékezett, hogyan ült előző este a kötélzet alatt s társalgóit nagy élénkséggel Gerarddal,olyan meghitten, hogy senki más nem élvezhette a társaságát.

– Nos, akkor egyelőre még itt maradhat a fedélzeten, Lady Barbara, feltéve, hogy a viharnem erősödik. De attól tartok, hogy erősödni fog.

– Köszönöm, kapitány úr! – Barbara tekintete elárulta, hogy a maga részéről mégegyáltalán nem intézte el a kérdést, mi történjék akkor, ha a szél csakugyan erősödik. Deegyelőre minek is vitatkozott volna. Ő is, akár csak nagyhírű bátyja, nem szerette a fölöslegeshadakozást.

Hornblower elfordult. Láthatóan szívesen maradt volna még, hogy tovább beszélgethessenvele, miközben a magasra csapó hullámok zúgtak körülöttük. De a kötelesség szólította.Abban a pillanatban, hogy a parancsnoki hídra ért, az árbockosárból lekiáltott a megfigyelő:

– Vitorlás a láthatáron! Alighanem a Natividad, sir! Hornblower felnézett. Az őrszemgörcsösen kapaszkodott az árbockosár peremébe, amely valósággal forgott vele, gyors ésszédítő körökben, amint a hajó veszett táncát járta a hullámokon.

– Menjen fel, Knyvett! – szólt oda a kadétnak, aki ott állt mellette. – Vigyen magávalmesszelátót és jelentse pontosan, mit lát! – Szégyellte magát, de tudta, hogy ebben a viharbannem használható odafenn, ezt be kellett magában ismernie. Néhány másodperccel később, aszél zúgásán keresztül, már hallotta is odafentről Knyvett fiús hangját:

– Csakugyan a Natividad, sir! Egészen határozottan felismerem a vitorláiról!– Merrefelől?– A kormányoldalon. Az iránya ugyanaz, mint a miénk. Árbocai egyvonalban vannak.

Most változtatja az irányt. Megfordul. Úgy látszik ők is megláttak bennünket. Az orrávalfordult felénk és a szél irányával párhuzamosan közeledik a szélfelőli oldalhoz, sir!

– Tehát itt van végre! – gondolta magában Hornblower komoran. Különös, hogy egyspanyol hajóval kell most szembeszállnia – de hirtelen felötlött benne, hogy a Natividad márnem spanyol hajó. Bármi történjék is, nem engedi, hogy a szélfelőli oldalon támadjon.

– Éles szélbe állítani a vitorlákat! – kiáltotta, azután a kormányoshoz fordult. – Aszéliránnyal haladjon! Mr. Bush! Az ágyúkat azonnal támadásra készen a helyükre vontatni!

Amikor megperdültek a dobok és a rohanó matrózok elárasztották a fedélzetet, egyszerreeszébe jutott Lady Barbara a hátsó fedélzet korlátjánál. A sors rendelésébe beletörődő

nyugalma egyszerre heves aggodalommá változott.– Most odalenn a helye, Lady Barbara! – mondta. – Menjen le a komornájával együtt.

Addig ne mozduljon a kötözőhelyről, amíg a veszedelem el nem múlt. Nem, ne is odamenjen, hanem a horgonykamrába.

– De kapitány úr… – kezdte a nő, de Hornblowernek most semmi kedve sem volt avitatkozáshoz.

– Mr. Clay! – kiáltotta. – Kisérje le őladységét és komornáját a horgonykamrába!Gondoskodjék teljes biztonságáról, mielőtt magára hagyja. Ez a parancsom, Mr. Clay! Ha-hm.

Talán gyávaság volt, hogy Clayre hárította a felelősséget. Ezt nagyon jól tudta, deharagudott erre a nőre, amiért ilyen aggodalmat és kellemetlenséget okozott neki.

Perceken keresztül a hajó fedélzetén a legnagyobb összevisszaság uralkodott, miközben apompásan fegyelmezett, begyakorlott emberek feladatukat elvégezték. Az ágyúkathelyretolták, a fedélzetet felhintették homokkal, a tüzeket kioltották, a választófalakatledöntötték. Most már a fedélzetről is látni lehetett a Natividadot. Még mindig orrával fordulta Lydia felé, bizonyosan mindenáron a szélfelőli oldalon akar támadni. Élesen figyelte fejefelett a vitorlákat, hogy a legcsekélyebb változás se kerülhesse ki figyelmét.

A Lydia oldalra dűlve feküdt bele a szélbe, a hullámok zúgva, sziszegve csaptak átfedélzetén, a kötélzet vad szimfóniát zengett. Múlt éjszaka még békésen úszott a holdsütötte,tükrösen sima vizén és most, alig tizenkét órával később, a vihar szárnyán nyargal és élet-halál küzdelem előtt áll. A vihar kétségtelenül még mindig erősödött, egy vad szélrohamcsaknem kilökte irányából és a kormányos keservesen küzdött a kormánykeréknél.

– A Natividad nem használhatja alsó ágyúsorát – jegyezte meg Bush szorosan a kapitánymellett. Hornblower a szürke vizén keresztül az ellenség irányába nézett. A hajótest oldalánpillanatonként magasra csaptak a fehér habos hullámok.

– Nem – mondta komolyan. Nem akarta megtárgyalni a küszöbön álló küzdelemvalamennyi eshetőségét, nehogy feleslegesen sokat áruljon el. – Arra kérem, Mr. Bush, mosthúzasson be két felső vitorlát.

A két hajó most az orrával szembefordulva közeledett egymás felé, egy tompaszög kétszárnyának irányában. Bármennyire élesen figyelt, nem tudta megállapítani, melyik hajó lesza szélfelőli oldalon, amikor a metszőpontnál találkoznak.

– Mr. Gerard! – kiáltotta le a hadnagynak, a tat baloldali üteg parancsnokának. – Ügyeljen,hogy a gyújtózsinórok égjenek!

– Igenis, sir!Könnyen lehet, hogy a nagy nedvességben az ágyúk eleinte nem működnek tökéletesen,

amíg csak teljesen át nem melegedtek. Ismét a Natividad felé nézett. Látta, hogy a Natividadis behúzta felső vitorláit és repült a széllel. Sárga csillagos kék zászló lengett árbocán.Hornblower egy pillantást vetett a magasba, a Lydia megviselt fehér zászlójára.

– Megkezdték a tüzelést, sir! – szólalt meg mellette Bush.Hornblower ismét a Natividad felé nézett. Még éppen láthatta, amint a szél szétfújta a

füstfelhő végső maradékát. A lövés csattanása nem jutott el hozzájuk és hogy a golyó holcsapott le, senki sem látta, a tenger nagyon is viharos volt.

– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower.Kárt vallottak volna még a legjobban fegyelmezett legénységgel is, ha ilyen messziről

nyitnák meg a tüzelést. Az első sortűz, végig a hajó egyik oldalának mentében, amikor azágyúkat még gonddal, sietség nélkül töltötték meg és a tüzérek nyugodtan, megfontoltancélozhatnak: ez olyan nagy előnyt adhat, amelyet nem szabad könnyelműen kockára tenni. Asortüzet tartogatni kell arra a pillanatra, amikor a lehető legnagyobb kárt és veszedelmet

okozhatják vele, bármennyire is nehéz az adott esetben elviselni a tétlenséget.– Meglehetősen közel kerülünk, úgy látom – jegyezte meg Bush.– Ha-hm – válaszolt Hornblower kapitány.Még most sem lehetett megállapítani, melyik hajó fordul a másik felé a szélfelőli oldalával

a találkozás pillanatában. Szinte úgy látszott, mintha egyenesen az orrukkal futnánakegymásnak, ha mind a két hajó makacsul tartja az irányt. Hornblower összeszedte mindenakaraterejét, hogy mozdulatlanul és látszólag nyugodtan álljon, miközben a feszültség egyrenövekedett.

Újabb füstfelhő bukkant fel a Natividad kormányoldalán, a hajó orra közelében. Ezúttalmár hallották is a lövés csattanását, amint ott fütyült el az árbocok között.

– Most már közelebb jött! – bólintott Bush.Ebben a pillanatban újabb csattanás hallatszott és ugyanakkor a csörömpölés a középső

fedélzet felől elárulta, hol talált a lövés.– Két ember elesett a négyes számú ágyúnál! – mondta Bush, lehajolva a parancsnoki híd

korlátján át, azután egy pillantást vetve a két hajó között egyre csökkenő távolságra,hozzátette:

– Úristen! Ugyancsak közel kerülünk!Ezt a helyzetet Hornblower számtalanszor elképzelte már magányos sétái közben a hátsó

fedélzeten. Még egy utolsó pillantást vetett a szélkakas felé és a meg-meglebbenő vitorlákra,amint a hajó a viharos tenger tetején táncolt.

– Mr. Rayner! Tűz! – kiáltotta. Rayner a kormányoldalon a középső üteg parancsnokavolt. Azután meg sem fordulva, odakiáltotta a kormányosnak: – Erősen tartani az irányt aszélfelőli oldalra! Tartani minden áron!

A Lydia kormányoldali ágyúi csaknem ugyanabban a pillanatban tüzeltek és a hatalmascsattanás megrázta az egész hajót. A lövések hatalmas füstjét szinte pillanatok alatt széthordtaa szélvész. Minden egyes lövés beletalált a Natividad oldalába, a szél elhozta a sebesültekjajgatását. A manőver annyira váratlan volt, hogy egyetlen, különálló lövés felelt aNatividadról és az sem okozott semmi kárt.

– Nagyszerű volt! – kiáltott fel Bush. Úgy szimatolta a körülöttük ólálkodó keserűpuskaporfüstöt, mint az illatos tömjént.

– Vitorlákat nekiereszteni! – kiáltotta Hornblower.A pompásan fegyelmezett legénység nem hiába végezte hónapokig gyakorlatait

szélcsendben és viharban Bush sasszemei előtt, hogy szükség esetén másodpercek alatt elvégezzék dolgukat a kötelekkel és vitorlákkal. A Lydia fordult, mint a parancsolat, mielőttmég a Natividad felkészülhetett volna erre a váratlan mozdulatra és Gerard a maga ütegévelegyenesen belecélzott a hajó védetlen és tehetetlen farába. A matrózinasok ujjongva hordtákfel a hajófenékről az ágyúknak a friss muníciót. A kormányfélen már meg is töltötték újra azágyúkat; a tatbaloldalon a matrózok éppen nedves rongyokkal oltották ki a visszamaradtparázsló tölténymaradványokat, majd újra töltöttek és az ágyúkat ismét a helyretolták.Hornblower a vadul hullámzó vizén át a Natividad felé nézett: tisztán látta Crespot aparancsnoki hídon; ez az ember annyira arcátlan volt, hogy fölényesen integetett neki,miközben üvöltve adta ki parancsait ügyetlen, gyakorlatlan legénységének.

A Lydia a legmesszebbmenő előnyöket aknázta ki helyzetéből, mindkét oldaláról, közelrőlsütötte el ágyúit és válaszul mindössze egyetlen találatot kapott, de egyszer már fizetnie iskellett. A Natividad most közelről kaphatta a szélfelőli oldalát, ha gyorsan és okosanmanőverezik. Hornblower tisztán láthatta a kormánylapátot onnan, ahol éppen állt. Látta,amikor hirtelen elfordult és a következő pillanatban a Natividad egyenesen feléjük rohant.Gerard ott állt ütegje mögött és félig lehunyt szemmel, figyelmesen nézett szembe a széllel, a

sietve közeledő hatalmas hajótesttel. Napsütötte arcának szépségét még fokozta ez a feszült,odaadó, önfeledt figyelem, de ebben a pillanatban nem gondolt semmi ilyesmire.

– Készülj! Célozz! Tüzelj! – kiáltotta.Ebben a pillanatban ugyanezt a parancsot adták ki a Natividadon is. A hajó füstfelhőbe

burkolódzott és a csattanások eldördülése után hallatszott, amint a szilánkok nekicsapódtak afedélzetnek, elszakadt kötelek zúdultak le a magasból és mindent túlharsogott Gerardkiáltása: Tapasszátok be a gyújtónyílást! – Mert minél gyorsabban tömték be a gyújtólyukataz ágyú elsütése után, annál kevesebb kárt okozhattak a fejlődő, erőser savtartalmú gázok.

– Tüzeljetek, fiúk, amint lehet egymásután! – kiáltott Gerard. Fellendítette magát akötélzetre és figyelmesen nézte a hullámokon táncoló Natividadról gomolygó füstfelhőket. Akövetkező sortűz már nem hangzott el olyan egyszerre, mint az első és az azután következőmég szaggatottabb volt, mert a gyorsabb és ügyesebb tüzérek hamarabb készültek el az ágyúkmegtöltésével. A tüzelés hangja nemsokára már állandósult és egyik lövés a másik utánkövetkezett. A Lydia teste szünet nélkül remegett. A hajó ágyúinak dübörgése közbenidőnként felhangzott a Natividad sortüze –, Crespo nyilván nem bízhatott meg annyira azembereiben, hogy önállóan rájuk bízza a tüzelést, még most is parancsaival irányította harcitevékenységüket. De jól végezte a dolgát és szabályos időközökben. Ahogyan a tengermozgása engedte, pontosan, mint az óramű, kinyíltak a felső ütegsor ablakai és a hatalmashuszonnégyfontos ágyúk lángot és füstöt köptek a Lydia felé.

– Ez aztán a kemény harc, sir! – jegyezte meg Bush.Az ágyúlövések újra meg újra végigseperték a Lydia fedélzetét. Az árbocok körül halottak

hevertek, csak ide vitték őket sebtében, hogy ne gátolják az ágyúk legénységét. Asebesülteket sietve cipelték le a hajó mélyébe, ahol a kötözőhely kínszenvedései vártak rájuk.Amikor Hornblower éppen hátranézett, egyik puskaporhordó matrózinast csapta afedélzethez és lapította alaktalan vörös hústömeggé egy huszonnégyfontos ágyúgolyó.

– Ha-hm – krákogott Hornblower, de a hangot elnyelte a hátsó fedélzet ágyúinakdübörgése. Csakugyan kemény harc volt. Ez az ötperces szakadatlan tűz meggyőzte akapitányt, hogy a Natividad ágyúi aligha nagyon csökkentik a Lydia győzelmi kilátásait, báraz első percekben súlyos károkat okoztak nekik. Ravaszsággal és ügyességgel kell győznie,ha ugyan győzhet egyáltalán.

– Emberek a vitorlákhoz! – kiáltotta teli tüdőből, hogy hangja túlharsogja az ágyúdörgést.Merőn figyelte a Natividadot, amelynek tüzelőnyílásain csak úgy ömlött kifelé a füst;felbecsülte a szél erejét és a hajók sebességét. Villámgyorsan számolt és számított azizgalomtól felcsigázott képzelete, mielőtt elkezdte volna az új manőverezést. Valamennyivitorláját kifeszítve olyan hirtelen siklott előre, hogy a Natividad lövései mind a vízbehulltak, majd újabb, gyors manőverezéssel úgy fordította hajóját, hogy a már lövésre készenálló ágyúk a kormányfélről közelről és biztosan célozhattak bele az ellenséges hajó farába. ANatividad követni akarta ellenfelét, csakhogy a fregatt sokkal gyorsabb és könnyedebben,egyszerűbben tudta kezelni vitorláit, mint az esetlen, nehézkes, nagy kétágyúsoros hajó.Hornblower, miközben egy pillanatra sem vette le éles szemét ellenségéről, újból átfordíttattaa vitorlákat és a Lydia megkerülve a Natividad farát, villámgyorsan átsuhant a túlsó oldalára,miközben Gerard, egyik ágyútól a másikhoz rohanva, nekitüzesedve és odaadássallelkesítette munkára tüzéreit.

– Remek! Nagyszerű! Soha még ilyet nem láttam! Tökéletes! – kiáltotta egyre-másraBush, jobb öklével csapkodta a baltenyerét és izgalmában fel-alá ugrált a hátsó fedélzeten.

Hornblowernek nem volt ideje, hogy odafigyeljen, sem arra, hogy örüljön Bushdicséretének, bár később még sokszor fülébe csengtek ezek a szavak és vigasztalással,megnyugvással töltötték el. Alig, hogy a két hajó eltávolodott egymástól, már ismét kiadta

parancsait a fordulásra. De a Natividad is fordult, úgyhogy most a szélenyhe oldal felőlközeledett. Annál jobb. Remélte, hogy a találkozás veszedelmes pillanatát megúszhatjákegyetlen sortűzzel. Ha a Natividad körben próbálna manőverezni, akkor feltétlenül agyorsabb és ügyesebb Lydia kerülne fölénybe és legalább kétszerannyi találatot érhetne el,mint ellenfele. Figyelte a Natividadot, amint zúgva, magas hullámokat verve közeledett;oldalát számos ágyúgolyó lyukasztotta át és vér folyt fedélzetén. Egy másodpercig Crespot islátta a parancsnoki hídon – remélte, hogy a két utolsó sortűz eltalálta, mert akkor csaknembiztosra remélhette volna, hogy a támadás ereje lanyhul. De Crespo ott állt a helyén ésparancsot adott a további tüzelésre.

– Hogy most mi következik… – szólalt meg Bush.A pillanatok percekké nyúltak, miközben a két hajó egyre közeledett. Alig egy tucat

lépésnyi távolságban suhantak el egymás mellett. Rayner hátranézett és kilesve a pillanatot,amikor éppen szemben voltak egymással, parancsot adott a tüzelésre. A fülek még zúgtak alövések csattanásától, a hajó még remegett a félelmes erőfeszítéstől és akkor, mielőtt még aszél elfújhatta volna a füstöt, megérkezett a Natividad csattanó válasza.

Hornblower egy pillanatig úgy érezte, mintha az ég szakadna le rá. Egészen közelrőlérezte a lövés szelét, egyszerre lüktető, vérző, vörös tömeg lökődött a lábához, a középsőkormányfél tüzérlegénységének egy része, azután mennydörgésszerű robajjal a keresztárboczuhant le mellette. A kötélzet a nyakába szakadt és lerántotta magával a vérrel átitatottfedélzetre. És miközben minden erejével igyekezett kiszabadulni a kötelek közül, isméttúljutottak a veszedelmes ponton.

Szédülten, reszkető lábbal állt talpra. Körülötte minden csupa rom volt. A keresztárbockilenc lábnyi magasságban kettétört és lezuhanásában magával rántotta a nagyárboc felsővitorláit és a sok kötél, faszilánk, roncs mind ott hevert a fedélzeten. Most, hogy hiányzot t akeresztárboc kiegyensúlyozó hatása, a Lydia már nem tudott irányt tartani, már nem tudotturalkodni a szél felett és tehetetlenül, halottan vergődött a viharos tengeren. Ugyanabban apillanatban látta, hogy a Natividad ismét fordul és lövésre készen közeledik feléjük. Úgyérezte, mintha egész világa összeomlott volna körülötte. Görcsösen állt a helyén ésgyomrában a csüggedés, a reménytelenség kínzó tompaságát érezte.

XIV. FEJEZET

Két hajó – árboc nélkül

De tudta, érezte, abban a pillanatban, hogy talpraállt, hogy nincs vesztegetni való idő, aLydiának azonnal ismét támadnia kell.

– Őrség, ide! – kiáltotta. Hangja egészen idegenül csengett. – Mr. Clay! Benskin! Baltákatide! Eltakarítani a romokat!

Clay már jött is, egész csapat ember élén rohanva, baltákkal és késekkel felfegyverkezve.Miközben a letört árbocot vágták le, észrevette, hogy Bush a fedélzeten ül, tenyerébe hajtottfejjel –, úgy látszik, valamelyik lezuhanó vitorlarúd ütötte meg. De most nem volt ideje, hogyBush-sal törődjék. A Natividad könyörtelenül közeledett, látta fedélzetén az ujjongóörömükben ugráló, hadonászó embereket. Túlfeszített idegeivel szinte hallotta a viharsüvöltésén, a hajótestek recsegésén-ropogásán keresztül, amint a Natividad legénysége újratöltötte az ágyúkat és helyretolta, hogy az adott pillanatban ismét a Lydiára tüzelhessen.Sejtette, hogy a közvetlen közelébe akar most kormányozni. Hornblower látta, amint a hajóhomlokárboca elfutott mellettük, tisztán látta a felhúzott vitorlákat, azután sorra egymás után

dördültek el az ágyúk, abban a sorrendben, ahogy a Lydiával szembekerültek. A szélbelekapott a füstbe és Hornblower arcába csapta, elvakította a szemét. Úgy érezte, hogy afedélzet megrendül a lába alatt, szörnyű sikoltást hallott onnan, ahol Clay emberei dolgoztak,egy szilánk repült el az arcánál és most, éppen abban a pillanatban, amikor már úgy érezte,hogy semmi sem jöhet, csak a teljes megsemmisülés, a lövések félelmetes sora véget ért, afüst eloszlott, a Natividad eltávolodott és ő még mindig élt és látott mindent maga körül.

A lövések most az egyik hátsó ágyút rombolták össze. Clay egyik embere kínjábanvonítva, tehetetlenül feküdt a fedélzeten, combjain a szétlőtt ágyú roncsaival. Társai közülhárman vagy négyen hasztalanul próbálták kiszabadítani.

– Hagyjátok! – üvöltött Hornblower és mert nem tehetett másként, ezt a parancsot kellettadnia, hangja éppen olyan gyötrelmesen csengett, mint azé a szerencsétlené. – Takarítsátok ela romokat! Mr. Clay! Folytatni a munkát minden áron!

Nem messze, a szürke hullámok tetején a Natividad már ismét megfordult és lassanközeledett, hogy újabb, talán halálos csapást mérjen tehetetlen áldozatára. Még szerencse,hogy nehézkes, nehezen kezelhető hajó volt, mert így legalább több időt engedettHornblower kapitánynak, hogy felkészülhessen és ismét szembeszállhasson vele.

– Mr. Galbraith! Húzzák be a főárboc homlokvitorláit!Remélte, hogy ez bizonyos mértékig ellensúlyozhatja a keresztvitorla hiányát. Akkor a

hajó ismét belefeküdhet a szélbe és megelőzheti nagy ellenfelét. De addig minden hiábavaló,amíg a letört árboc, mint valami hatalmas horgony, lehúzza a fél oldalát. Amíg ezt le nemvágták testéről, addig tehetetlenül, halottan hever ott, ahová a hullámok dobják és tétlenül tűriellenfelének csapásait. Egy pillantással meggyőződött arról, hogy a Natividad mármegfordult és ismét közeledik a hajó orra felé.

– Siessetek! – üvöltött magánkívül a matrózokra, akik serényen dolgoztak a baltákkal. –Holroyd, Tooms, feszítsétek meg az előtörzsvitorla köteleit!

Egyszerre észrevette, milyen feldúlt és remegő a hangja. A világ minden kincséért semszabad elárulni Clay és emberei előtt, hogy az ő nyugalmának is már vége. Görcsösenerőlködve szedte össze magát, hogy közömbösen tudjon szembenézni a Natividaddal, amintegyre közeledett ismét feléjük, sötéten és fenyegetően, mint a vihar. Végül is annyira erőt vettmagán, hogy elvigyorodott, vállat vont és megszokott beszédhangján folytatta:

– Ne törődjetek most a Natividaddal, fiaim! Egyszerre csak egyet! Csak ezektől aromoktól szabaduljunk és akkor majd megfizetünk a dagoknak! Ne féljetek, ők is megkapjáka magukét!

Az emberek megújuló erővel dolgoztak az összekeveredett kötelek között. Egy hatalmashullám most olyan magasra emelte a Lydiát, majd olyan vad erővel ejtette le a mélységbe,hogy a romokat jó darabon továbbsöpörte és három ember végigvágódott a fedélzeten.Hornblower kétségbeesésében felkapta a baltát, amely kiesett egyik embernek a kezéből ésmaga is vadul vagdosta a kötelet, miközben egyre ide-oda csúszkált a nedves, véresdeszkákon. A szeme sarkából látta, hogy a Natividad közeledik, de most ügyet sem vetett rá.Ebben a pillanatban nem az életét féltette, csak arra gondolt, hogy ismét félbe kell szakítaniamiatta munkáját.

Azután ismét elborította a Natividad sortüzének füstje és lángja. Érezte a lövések szelét,hallotta a szilánkok pattogását. Az az ember, aki az imént még olyan velőtrázóan üvöltött azágyú roncsai alatt, hirtelen elhallgatott. Hornblower lába alatt megrendült a fedélzet, a Lydiaszívét, a főütőerét fenyegették már a Natividad ágyúi. De az agyában csak az az egy gondolatélt, hogy elvégezze a feladatát, semmi mást nem látott s nem hallott maga körül. Baltája alatthasadt a fa és szakadt a kötél. Akkor egyszerre loccsanást hallott a vihar dübörgésén keresztülés tudta, hogy a Lydia megszabadult a terhes roncsoktól. Csaknem a lábánál hevert a fiatal

Clay, elterülve a fedélzeten, de Claynek nem volt feje. Tudomásul vette, mint valami érdekeslátványt, éppen úgy, mint az imént, amikor a lecsúszó romok alól felbukkant a Lydiafedélzetének deszkázata.

Magasracsapó hullám söpört végig a fedélzeten, vad erővel öntötte nyakon és amikorismét kitörülte szeméből a vizet, kissé kijózanodva nézett körül. A legtöbben, akik ott voltakvele a hátsó fedélzeten, elestek, matrózok, tisztek és altisztek egyaránt. Azokat, akikmegmaradtak közülük, Simmonds odagyűjtötte maga köré, az ágyúkhoz, készen arra, hogybármelyik pillanatban válaszolhassanak a Natividad huszonnégyfontosainak.

XV. FEJEZET

Új készülődés

A Lydia kapitánya ott állt a hátsó fedélzeten, miközben hajója tehetetlenül hánykolódott afékevesztett tengeren. Most az eső is megeredt, olyan sűrűn és hevesen, hogy alig lehetettellátni száz méternyi távolságra és valóságos vízözönt zúdított a hajó fedélzetére. Ruhája úgyátázott, mintha ruhástól együtt fürdőit volna a tengerben, de még csak nem is tudott róla.Mindenki arra várt, hogy parancsokat adjon – az első hadnagy, a főtűzmester, afőcsónakmester, az ács, a seborvos, az élelmezőmester. A hajót rendbe kell szedni, hogyszembenézhessen az új küzdelemmel, bár alig volt remény, hogy meg tudjon küzdeni ezzel avad, őrjöngő viharral. A «hajóorvos» volt az, aki nagy tanácstalanságában hozzásietettanélkül, hogy megvárta volna parancsait.

– Az Istenért, mit csináljak, kapitány úr? – kérdezte kétségbeesetten és halálsápadtantördelte a kezét. Laurie volt, az élelmezőmester stewardja, aki Hankey, a hajóorvos, halála ótaaz orvos tisztét látta el a hajón. Ötven sebesült várt rá odalenn a koromsötét hajófenéken, alegszörnyűbb kínszenvedések között. Soknak a karját vagy a lábát szakította le a golyó,sokan egyéb, még súlyosabb sérüléseket szenvedtek és valamennyien könyörögtek, hogysegítsen rajtuk. De ő nem tudta, hogyan segítsen.

– Mit csináljon? – dühöngött Hornblower magánkívül ekkora tehetetlenség láttára. – Kéthónap óta eléggé felkészülhetett volna e munkájára! És most még engem kérdez, hogy mitcsináljon?

Laurie még jobban elsápadt és Hornblower belátta, hogy lelket kell önteni belé, ha aztnem akarja, hogy sebesültjei egészen segítség nélkül maradjanak.

– Idehallgasson, Laurie – folytatta sokkal barátságosabb hangon. – Senki sem vár magátólcsodát. Tegye meg, amit tud, amit lehet. Azoknak, akiknek meg kell halni, könnyítsenszenvedésein. Ezek közé számítsa azokat is, akik karjukat vagy lábukat vesztették el. Adjonnekik laudanumot – huszonöt cseppet mindegyiknek, vagy ha ettől nem csillapodnának afájdalmaik, adhat többet is. Tegyen úgy, mintha bekötözné őket. Bátorítsa őket, hogy egészenbiztosan meggyógyulnak és hősiességük jutalmául szép nyugdíjat kapnak majd. Ami pedig atöbbieket illeti, a józan eszére bízom, hogy mit tud tenni az érdekükben. Kötözze be szorosana sebeket, hogy a vérzés elálljon. Talál annyi rongyot, hogy akár a hajó egész legénységét isbekötözhesse. A törött csontok mellé kötözzön deszkadarabokat. Lehetőség szerint minélkevesebbet mozgassa az embereket. Mindenkit nyugtasson meg. Valamennyi sebesültnekadjon egy-egy pohárka rumot és ígérje meg, hogy ha csendesen fekszenek, nyolc órakormegint kapnak. Még nem láttam olyan matrózt, aki egy pohár rum kedvéért ne vállalta volnaakár a pokol szenvedéseit is. És most menjen és lásson sürgősen a dolga után.

– Igenis, sir!

Laurie csak a maga felelősségére és kötelességére tudott gondolni, meg sem látta a pokolifelfordulást a középső fedélzeten. Itt az történt, hogy a Natividad utolsó sortüze ellőtte egyikágyú kötelét, amely a helyéhez erősítette és az ágyú most elszabadulva nyargalt ide-oda afedélzeten, aszerint, hogyan dobálták a hajót a hullámok, melyik oldalára döntötték ésminden pillanatban azzal fenyegetett, hogy féltonnányi súlyával áttöri a hajó korlátját.Galbraith húsz emberrel, kifeszített kötelekkel, zsákokkal, hálókkal próbálta útját állni,óvatosan hatolva előre lépésről-lépésre, hogy ártalmatlanná tehesse. Miközben Hornblowerfigyelte embereit, a hajó félelmes zökkenése újra vad iramban nekilendítette a rohanásnak,egyenesen Galbraith és emberei felé. Rémülten ugrottak szét előtte, mire vad zajjal éscsörömpöléssel nekirohant egyenesen a főárbocnak.

– Most, fiúk! Fogjátok meg! – kiáltott Hornblower. Galbraith előrevetette magát és életétés lábát kockáztatva fűzte át a kötél egyik végét az ágyú talpán levő nyíláson keresztül, demielőtt még megkötözhette volna, a hajó újabb mozgása megfordította az ágyút és már-márkárbaveszett minden erőlködése.

– Zsákokat, hálókat elébe! Gyorsan! – kiáltott Hornblower. – Mr. Galbraith, kösse oda akötelet a főárbochoz. Whipple, maga meg fűzze be a másik végét a karikába! Gyorsanemberek!

Hornblower befejezte, ami Galbraithnak nem sikerült szempillantás alatt összefogta arendelkezésre álló segítő kezeket és az ágyú végre megkötözve, mozdulatlanul állt afedélzeten. Most már csak az a nehéz feladat volt hátra, hogy visszatolják a helyére alőréshez és megerősítsék friss kötelekkel. Addigra Howell, az ács már ott állt a kapitánymellett, és türelmetlenül várta, mikor lesz végre egy perce az ő számára is.

– A fenéken több mint négy láb magasan áll a víz, sírszólalt meg végre Howell. – És mégegyre emelkedik. Nem kaphatnék még néhány embert a szivattyúkhoz?

– Amíg ez az ágyú nincsen a helyén, addig nem – felelt Hornblower röviden. – Milyenkárokat talált?

– Hét golyónyílás a víz felszíne alatt. Amíg ilyen viharos a tenger, nem tudom betömni.– Természetesen! – bólintott Hornblower. – És merre vannak a lékek?– Valamennyi a hajó orránál. Egyik közvetlenül a harmadik hajóborda fölött, másik

kettő…– Vitorlavásznat kell kifeszíteni a sérült fenékrészen, amint lesz nélkülözhető emberem.

Addig folytassák a szivattyúzást. Most még jelentkezzen Mr. Bushnál, azután siessen adolgára.

Az első tiszt és a főcsónakmester azon fáradoztak, hogy valamiképpen pótolják azelpusztult keresztárbocot. A főcsónakmester már az imént jelentette a kapitánynak, hogy atartalékszálfák, amelyeket ott tartottak a parancsnoki híd mellett, nagyrészt megsérültek. Deszerencsére megmaradt egy fővitorlarúd, ezt szükségből, ha jobb nincs, felhasználhatják. Dehogyan állítsák fel az ötvenöt láb hosszú szálfát függőleges helyzetbe? Ez még csendestengeren is ugyancsak nehéz feladat volna – de most, hogy az óceán ilyen vadul zúg éscsapkod alattuk, egyenesen veszedelmes és szinte lehetetlen. Nincs is hozzávalóemelőkészülékük. A feladat szinte megoldhatatlannak látszott. De Bush és Harrison márszerelték is rá a köteleket minden erejükkel és leleményükkel, amire csak a tengeren teszszert igazán az ember.

Szerencsére, a régi keresztárboc kilenc láb hosszú maradványa még ott állt a helyén, ígylegalább nem kellett az árboc végét a fedélzetbe illeszteni, hanem majd a régi árbocmegmaradt részéhez erősítik. A hajó hátsó részén már mindenki dolgozott, mindenki el akartavégezni becsülettel a maga részét. Az új árbocot odahúzták a megfelelő helyre és avastagabbik végét odatámasztották a megmaradt árbocrész aljához. Az árboctartókötelek

elhelyezését már Harrisonnak kellett ellenőrizni, a többi árbocfelszerelés elkészítése pedigmár a hajóácsra és segédeire várt.

Amikor idáig jutottak, Harrison és emberei a megfelelő helyeken megkötötték azárbockötelek másik végét, pontosan kiszámítva, hogy éppen megfeszüljön, ha az árbocotfelállítják. Bush az új árboc végéről kötelet vezetett át a főárboc vitorlarúdja felett, hurkokonkeresztülfűzve, ez lesz majd segítségükre az árboc felállításában. A vitorlamesterek avitorlákat és a vitorlarudakat készítették elő. Egész csapat ember még mindig az elszabadultágyúval bajlódott, Gerard pedig az embereivel a megmaradt árbocok kötélzetének hibáithozta helyre. Mindezt az esőben, az üvöltő szélvészben. De az eső és a szél meleg volt,annyira nem hűlt le a levegő a viharban. A félmeztelen matrózok teste, miközben pihenésnélkül folytatták megerőltető munkájukat, egyformán vízben úszott az esőtől és a verejtéktőlés a fedélzetre felcsapódó hullámoktól. A hajó az őrület, de a rendszeres őrület szigete volt aháborgó tengeren.

A hirtelen záporeső után egyidőre kiderült. Hornblower erősen megvetve lábát azemelkedő és süllyedő fedélzeten, szeméhez emelte messzelátóját: ismét megpillantotta aNatividadot, amint vitorla nélkül hányódott a szürke tengeren. Furcsán oldalára dőlt, nyilvána ledőlt árboc miatt. Hornblower messzelátójával nyomát sem tudta felfedezni annak, hogydolgoznának a ledőlt árboc pótlásán. Könnyen lehet, hogy nincs kéznél tartalék szálfájuk.Ebben az esetben a Lydia igen nagy fölénybe kerülhet vele szemben.

Azután figyelmesen körülnézett az egész láthatáron. Egyelőre még semmi jele semmutatkozott a vihar enyhülésének és már jóval elmúlt dél. Ha besötétedik, elvesztik szem előla Natividadot és az éjszaka újabb haladékot adhat, hogy helyrehozza az elszenvedett károkat.

– Sokáig tart még, Mr. Harrison? – kérdezte türelmetlenül.– Nem sokáig, sir. Már csaknem készen vagyunk.– Elég régen babrálnak már ezzel a kis munkával. Siettesse az embereket!– Igenis, sir!Hornblower nagyon jól tudta, hogy az emberek most dühös átkokat szórnak rá a foguk

között – de azt már nem tudta, hogy egyúttal csodálják is, ahogyan a férfiak akaratuk ellenéreis csodálják azt, aki uruk és parancsolójuk.

Most a szakács érkezett jelentésre – csak a szakácsot és a kuktáit nélkülözhették és ezértnekik kellett elvégezni a munka legszomorúbb részét.

– Minden készen van, sir.Hornblower egyetlen szó nélkül előrelépett a parancsnoki hídra, elővette zsebéből

imakönyvét. Ott feküdt sorjában a tizennégy halott, kettesével belecsavarva függőágyukba,mindegyiknek a lábához bevárva egy ágyúgolyó. Hornblower teli tüdővel belefújtezüstsípjába. A hajón egyszerre abbamaradt minden munka, miközben felolvasta az imát,ünnepélyesség és sietség között megtalálva a középutat, a tengeren meghalt katonák lelkiüdvösségéért.

– Ezért most átadjuk testeteket a tenger mélységének… A szakács és kuktái egymásutánemelték fel a zsákokat és átvetették a korláton. A testek tompa loccsanással merültek el avízben, miközben Hornblower az ima végső szavait mondta. Alig, hogy az utolsó szavak iselhangzottak, ismét belefújt sípjába és a nagy munka és mozgás azonnal ismét megkezdődött.Tudta, hogy ez a néhány percnyi szünetelés is végzetes lehet, de az emberei sohasembocsátották volna meg, ha minden szertartás nélkül dobják vízbe a halottakat, mert mint azegyszerű emberek általában, ragaszkodtak a formákhoz és szertartásokhoz.

És most megint történt valami, ami nyugtalanította. Lady Barbara közeledett felé akajütlépcső felől kis néger komornájával.

– Azt parancsoltam, hogy maradjon odalenn, madam – kiáltotta ingerülten. – Itt a

fedélzeten most nincs helyünk az ön számára.Lady Barbara körülnézett a csuromvizes fedélzeten és felemelte a fejét.– Látom anélkül is, hogy mondaná – felelte, azután valamivel szelídebben tette hozzá: –

Nem is akarok lázadozni a parancsai ellen, kapitány úr, azonnal bezárkózom a kabinomba.– A kabinjába? Hornblower nevetett. A Natividad ágyúi szitává lőtték a kabint. A gondolat, hogy Lady

Barbara be akart zárkózni a kabinjába, határozottan nevetséges volt. Másodszor is nevetnikezdett, azután harmadszor is amíg végre erőt tudott venni magán és elszégyellte asszonyoshisztériáját.

– Mint látja, a kabinja már nem létezik, Lady Barbara. Igazán sajnálom, de nincs másmód, vissza kell térnie oda, ahonnan jött. Ezen a hajón pillanatnyilag semmi kényelmet semtudunk nyújtani hölgyeknek.

Lady Barbara, miközben a kapitányra nézett, a kötélkamrára gondolt, ahonnan az iméntmenekült ki. Odabenn koromsötét volt és éppen csak annyi helyet talált, hogy leülhessen egykötélcsomóra. Patkányok szaladgáltak szerteszét és ugráltak át a lábán, a hajó félelmeseningadozott és Hébe állandóan sírt és nyöszörgőit a félelemtől ott mellette. A lövések szörnyűcsattanása az ide-oda tolt ágyúk mennydörgésszerű robaja közvetlenül a feje fölött, aszörnyű, félelmes megrázkódtatás, amikor a keresztárboc leszakadt és méghozzá azt semtudhatta, hogy áll a csata, eddig a pillanatig nem is sejthette, hogy elvesztették vagymegnyerték-e vagy pedig egyszerűen csak felfüggesztették. Mindehhez járult még a padlónposhadó víz szörnyű szaga, az éhség és a szomjúság.

Megrémítette a gondolat, hogy visszatérjen erre a helyre. De amikor meglátta a kapitányhalálsápadt, megkínzott, kimerült arcát, megérezte nevetése mögött a túlfeszített idegekvergődését és kétségbeesett erőlködését, hogy józanul és udvariasan tudjon viselkedni veleszemben. Látta azt is, hogy a kapitány kabátja foszlányokban lóg a melléről és fehér nadrágjacsupa folt – csupa vér. Most egyszerre csak részvétet érzett iránta. Tudta, hogy nevetségesvolna, ha most egyetlen szót is szólna a patkányokról, a bűzről és elviselhetetlen rettegésről.

– Igen, kapitány úr – felelte nagyon nyugodt hangon. Megfordult és elindult visszafelé.A kis néger nő szája sírásra görbült, de menten elhallgatott, amikor Lady Barbara

szigorúan megragadta a karját és magával vonszolta.

XVI. FEJEZET

Este és éjszaka

– Kezdhetjük, sir-jelentette Bush.A Lydia legénysége nagyszerűen végezte a dolgát. Az ágyúk már mind helyben voltak és a

fedélzetről csaknem eltüntették a küzdelem nyomait. A hajó fenekén, a sérült részenvitorlavásznat feszítettek ki, hogy megakadályozzák a víz beszivárgását, úgyhogy már csakhúsz ember dolgozott a szivattyúkkal és a víz állandóan apadt a hajófenékben. Avitorlamester már elkészítette az új vitorlákat, a kötélzetmester rendbehozta a köteleket, azács az árbocrúdhoz tartozó szerelvényeket. Harrison és emberei készen álltak a húzókötélvégénél. Bármelyik pillanatban hozzáláthattak az új keresztárboc felállításához.

Hornblower körülnézett. Hiábavaló az őrült erőfeszítés, hogy minél gyorsabbanelkészüljenek a nehéz munkával. A vihar még mindig nem enyhült és ilyen erős szélvészbenhiába is vették volna fel a küzdelmet a Natividaddal. Keményen hajszolta az embereit – igen,túl sokat is kívánt tőlük –, hogy pillanatnyi időt se vesztegessen és most egyszerre belátta,

hogy kényelmesen, nyugodtan is végezhették volna munkájukat. De most már okosabb, hamégis befejezik. Tekintete végigfutott várakozó emberein; valamennyi ismerte kötelességét.Szabályos közökben tisztek álltak, akik felügyeltek, hogy mindenki rendben teljesítse a magarészét.

– Helyes, Mr. Bush! – bólintott Hornblower.– Húzzátok, fiúk! – kiáltott oda Bush azoknak, akik a kötélvégeket tartották. Recsegés,

ropogás hallatszott és az árboc vékonyabbik vége lassan emelkedni kezdett. Ahányan voltak,feszülten figyeltek. A hajó vad dobálózása állandóan fenyegette a munka sikerét. Akármelyikpillanatban megtörténhetett, hogy az árbocfő kicsúszik a hurokból, vagy hogy az árboctalpelcsúszik a régi keresztárboc maradványa mellől. Mindent alaposan meg kellett figyelni,minden elővigyázatossági rendszabályt megtenni, hogy simán és rendben menjen a munka.Bush a csigákat figyelte, amelyeken át a köteleket vezették, míg Gerard az árbocfőnél állt ésamíg elérhető távolságban volt, arra ügyelt, hogy ki ne csúszhasson a hurokból. Rayner ésGalbraith a régi keresztárboc csonkja mellett álltak. Az ács és a kötélzetmester a kéthúzókötél végénél irányították a munkát. De végeredményében valamennyiüket a kapitányirányította, aki ott állt a hátsó fedélzet korlátja mellett. Neki kellett felügyelni, hogy a gépezetminden részecskéje szabályszerűen működjék, szoros kapcsolatban a többivel. Mert havalami baj történik, a legénység egészen bizonyosan őt okolja mindenért.

Ő is tudta ezt. Figyelte a hajó szédítő esését és emelkedését, a hurokban ide-oda vetődőárbocfejet, hallotta a fedélzeten a régi keresztárboc csonkjának nyikorgását, amint az új árbocnekifeszült emelkedés közben. Össze kellett szednie minden erejét, hogy józanulgondolkozzon. Összetört, fáradt és meghajszolt volt. Hangja rekedten és megkínzottancsengett, amint egyre osztogatta parancsait. Ki kellett használni a hajó mozgását és aszerintintézni minden mozdulatot, különösen, amikor az árbocrúd egyre jobban közeledett amerőlegeshez és a kötelek lazításával el kellett kerülni az útban álló főárbocot anélkül, hogyaz árboc talpa eltolódott volna a régi keresztárboctól. Az utolsó pillanatban egy mindeneddiginél hevesebb hullám csaknem felborította egész munkájuk eredményét, de a sok,segítségre kész kéz mégis elhárította a veszedelmet. Az árboc most már annyira merőlegesenállt, hogy néhány percnyi erőlködéssel, kötelek és hurkok megfeszítésével szorosanodahúzhatták a régi árboc megmaradt részéhez és további félórai megfeszített munkávalmegerősítették. De addigra a munka nehezebb és kockázatosabb része már véget ért, mostmár nem volt mitől tartaniuk. Hornblower halálosan kimerülve támaszkodott neki a korlátnakés arra gondolt, hogy alighanem vasból vannak az emberei, ha ennyi sok megerőltetés utánmég hangos ujjongással tudták köszönteni a munka befejeztél. Egyszerre csak Bush álltmellette – Bush vérző ronggyal a homloka körül, mert a lehulló faszilánk komolyanmegsebesítette.

– Ez jó munka volt, sir! – mondta mély meggyőződéssel.Hornblower élesen a szeme közé nézett. Nagyon jól ismerte saját gyengeségét és éppen

ezért mindig gyanakodva fogadta a hasonló elismerést. De nagy meglepetésére tisztánleolvashatta Bush arcáról, hogy egészen komolyan gondolta azt, amit mondott.

– Köszönöm! – mondta Hornblower rosszkedvűen.– Feszítsük ki a vitorlákat, sir? – kérdezte Bush.Hornblower ismét szétnézett a tengeren. A vihar őrjöngve tombolt, mint eddig és messze a

láthatáron csak apró szürke pontnak látszott a hullámokkal küzdő Natividad. Hornblowerbelátta, hogy egyelőre lehetetlen felhúzni a vitorlákat, lehetetlen újrakezdeni a küzdelmet,most, amíg a Natividad még nem tudott felkészülni a védekezésre. Le kellett nyelnie ezt akeserű pirulát. Elképzelte, mit szólnak majd jelentéséhez az Admiralitáson. Szánakozómosollyal és fölényes fejbólogatással fogadják majd magyarázatait, hogy a rendkívül

kedvezőtlen időjárás következtében nem tudta megújítani a támadást, miután hajója olyansúlyos csapásokat szenvedett. Ez éppen olyan ócska elkoptatott kifogás volt, mint a tengerbenrejtőző ismeretlen sziklaszirt. Egymás között majd megállapítják, hogy gyávaság – erkölcsiés fizikai gyávaság – volt az oka visszavonulásának. Végre is tízezer mérföldnyi távolságbansenki sem állapíthatja meg a vihar erejét. A felelősség egy részét lerázhatta volna magáról, hamegkérdezi Bush véleményét és megkéri, hogy adja írásban is, de nem árulhatta elgyengeségét alárendeltjei előtt.

– Nem – mondta végre, kifejezéstelen arccal. – Várnunk kell, míg a vihar lecsendesedik.Bush véraláfutásos szemében csodálat és elismerés villant meg – őszintén csodálta

kapitányát, aki ilyen rövid lelki harc után dönteni tudott ebben a nehéz kérdésben, bárkönnyen elhatározó lehet egész jövendő pályafutására. Hornblower észrevette, de nem értettemeg.

– Igenis, sir – felelt Bush. Látta, hogy Hornblower sötéten összeráncolja homlokát és nemmert semmi megjegyzést tenni válaszára. De mert szerette kapitányát, egyebet is kérdezett: –Ha így áll a helyzet, miért nem pihen le kissé, kapitány úr? Látom, hogy nagyon fáradt.Megengedi, hogy a kadétok osztályán elkészíttessek egy függőhálót?

Bush keze megrebbent –, hajszál híján elkövette azt a hallatlan és megbocsáthatatlanvakmerőséget, hogy megveregesse a kapitánya vállát. De az utolsó pillanatban észretért.

– Ostobaság! – mérgelődött Hornblower. Mintha egy fregatt kapitánya nyilvánosanelismerhette volna, hogy fáradt! Világért sem akart elárulni semmi gyengeséget –, mégemlékezett első útjára, amikor hasonló meggondolatlanságából az elsőtiszt bőségesen hasznothúzott.

– Inkább magának kellene a pihenés –, folytatta Hornblower. Küldje el a kormányfél-őrséget, maga pedig menjen le és feküdjön le. De előbb még kötöztesse be rendesen a fejét.Én nem mozdulhatok a fedélzetről, amikor ellenség van a láthatáron.

Alighogy Bush eltávozott, Polwheal jött, hogy tovább kínozza. Hornblower nagyonszerette volna tudni, vajon magától jött-e vagy pedig Bush küldte.

– Odabenn voltam őladységénél –, mondta Polwheal. Hornblower az imént kezdte a fejéttörni, mit is kezdjen a megrongált és újabb csata előtt álló Lydián Lady Barbarával. –Elválasztottam neki vászonfüggönyökkel egy kis részt a kötözőhelyből. A sebesültek mostmár majdnem mind elcsendesedtek, sir. Függőhálót is készítettem a Ladynek –, úgy hintázottbenne, mint a kismadár. Evett is valamit, ami a hideg csirkéből megmaradt és egy pohár bortivott. Igaz, nem nagyon akart enni, de én rábeszéltem és végre is engedett.

– Nagyon jól tetted, Polwheal – felelt Hornblower. Kimondhatatlan megkönnyebbülésvolt, hogy legalább ettől az egy felelősségtől megszabadult.

– A kapitány úrnak meg hoztam száraz ruhát a raktárban levő ládájából –, folytattaPolwheal. – Azt hiszem, az utolsó sortűz elpusztított mindent, ami a kabinjában volt, sir. Ésfelhoztam ezt a jó száraz vitorlavászon kabátot is. Itt tetszik átöltözni a fedélzeten vagyinkább lenn?

De Polwheal meg sem várta a választ, máris húzta le róla a teljesen átázott ruhadarabokat.Hornblower engedelmesen tűrte a segítségét, bár egy perccel előbb még mélymeggyőződéssel hitte, hogy egész éjszaka csak fel-alá járkál majd a hátsó fedélzeten, szokotthelyén, átázott ruháiban. Ideges türelmetlenségében eszébe sem jutott volna, hogy átöltözzék.Azután Polwheal előteremtette valahonnan Lady Barbara hintaszékét, odakötözte a korláthoz,majd rábeszélte Hornblowert, hogy üljön le és egyék vacsorára legalább néhány falat rumbamártott kétszersültet. Azután jól betakargatta a vászonkabáttal, mert természetesnek találta,hogy a kapitány ott marad ülve a hintaszékben, ha egyszer elhatározta, hogy nem mozdul afedélzetről.

És csodálatosképpen, miközben ott ült a széken, a hajó vadul hintázott alatta és afelcsapódó hullámok visszahulló vízcseppjei újra meg újra elárasztották arcát, a fejeegyszerre csak a mellére bukott és elaludt. Minduntalan fel-felriadt, az alvás sohasem tartotttovább egyfolytában néhány percnél és mégis csodálatosan üdítő és pihentető volt az álom.Kétszer saját hortyogásának hangjára ébredt fel. Egyszer azért riadt fel, hogy megnézze,enyhült-e már a vihar, máskor meg azért, mert újabb, nyugtalanító gondolatok nyilalltak azagyába, hogy vajon mit gondolnak majd róla az emberei és mit szólnak odahaza Angliában afeljebbvalói az eredménytelen csata után.

De röviddel éjfél után tengerész-ösztöne egészen eloszlatta agyáról az álom kábultságát.Valami történt az idővel. Mereven felállt. A hajó vadabbul hánykolódott, mint valaha, deamikor körbeszimatolt, mégis érezte, hogy megkezdődött a javulás. Egyenesen a parancsnokihídra ment. A sötétségből Bush alakja bontakozott ki, amint elébe lépett.

– A szél déli irányba fordult és enyhül, sir – jelentette. A szél változása megtörte ahullámokat és a Lydia még tehetetlenebbül vergődött, sodródott, mint azelőtt.

– De azért még mindig nincs vége a pokolnak – folytatta Bush, tágra nyílt szemmelbámulva a sötétségbe.

Valahol, talán húsz mérföldnyire, talán csak néhányszáz yardnyira, a Natividadugyanezzel a viharral küzd és harcol. Ha a hold keresztültörne a felhők mögül, bármelyikpillanatban előbukkanhatna valahonnan. De így annyira sötét volt az éjszaka, hogy a hátsófedélzetről nem láttak el a főárbocig.

– Amikor utoljára láttuk, sokkal gyorsabban ment a szél irányában, mint mi –, szólalt megismét Bush tűnődve.

– Véletlenül én is észrevettem –, jegyezte meg Hornblower kurtán.Ebben a nagy és teljes sötétségben semmit sem tehettek, még akkor sem, ha a szél

megenyhült. Hornblower arra gondolt, hogy ismét a tétlen várakozás hosszú ideje következik,feszült felkészültségben és egyre növekvő türelmetlenségben. Az ilyen korszak nagyongyakori a hajó életében, de őt mindannyiszor kihozta a sodrából –, ha nem volt résen. De arragondolt, hogy most ismét itt az alkalom, amikor megmutathatja az embereknek vasidegeit ésrendíthetetlenségét. Nagyot ásított.

– Azt hiszem, újra lefekszem és alszom még egy keveset – mondta teljes nyugalommal. –Vigyázzon, kérem, Mr. Bush, hogy az őrszemek el ne aludjanak. És keltsen fel, amintvilágosodik.

– Igenis, sir – felelt Bush és Hornblower visszatért a hintaszékhez és a vászonkabáthoz.Az éjszaka további részét már álmatlanul töltötte, mégis merev mozdulatlanságban feküdt

székében, így a hátsó fedélzeten őrködő tisztek azt hiszik, hogy alszik és csodáljáknyugalmát. Egyre csak azon törte a fejét, vajon hogyan készülhet fel Crespo a küszöbön állócsatára.A Natividad olyan súlyosan megsérült, hogy talán nem is lehet a tengeren kijavítani. Sokkalelőnyösebb volna Crespo és társai részére, ha egyelőre visszatérnének a Fonsecai-öbölbe. Ottúj előárbocot és nagyárbocot állíthatnának fel. Ha a Lydia ott próbálná megtámadni, az öbölcsöndes vizén, a Natividad nagyobb tömegével, több ágyújával könnyen fölébe kerekedhetne.Azonfelül bizonyos, hogy a kis parti hajók is segítségére sietnének és ki tudja, talán mégágyúik is vannak. Ezenfelül partra szállíthatná sebesültjeit és a halottakat és sebesülteket frisslegénységgel pótolhatná – még a leggyakorlatlanabb embernek is valamelyes hasznát vehetnéa végső küzdelemben. Crespo nem az az ember, aki szégyelli a visszavonulást, ha hasznos.Csak az az egy valószínűtlen, hogy Crespo az eredménytelen tengeri csata után el Supremoszíne elé merjen kerülni.

Hornblower egyre tűnődött az eshetőségeken, igyekezett Crespo jellemét hozzámérni

ahhoz, amit el Supremóról tudott. Emlékezett, hogy Crespo nagyon ügyesen bánik aszavakkal. Ez az ember meg tudná győzni el Supremót, hogy azért tért vissza bázisára,mielőtt legyőzte volna a Lydiát, mert ez valami nagyszabású csel előjátéka, amellyel egészenés véglegesen meg akarja semmisíteni ellenfelét. Végre is, akárhogy is csűri-csavarja adolgot, legokosabb, ha visszatér és nagyon valószínű, hogy erre is szánta rá magát. Ebben azesetben számára a legfontosabb az, hogy elkerülje a Lydiát. Hornblower lázasan számítgattaaz eshetőségeket. Tekintettel a Natividad nagyobb hajótestére és két ütegsorára, bizonyos,hogy az éjszaka folyamán erősebben letért az útról – este szabadon vitette magát a széllel.Most, ha a szél megenyhül, felhúzhatja megmaradt vitorláit. Az is bizonyos, hogy a szélirányjelenleg nem a legalkalmasabb a Fonsecai-öböl felé. És ha Crespo csakugyan a szárazföldfelé irányítaná hajóját, az is veszedelmet hozhatna a Natividadra, mert a Lydia esetleg a partés a Natividad közé férkőzik és harcra kényszeríti. A legvalószínűbb, hogy előbb jó darabon anyílt tenger felé veszi útját és nagy kerülővel, a szárazföldtől messzire eltávolodva indulvisszafelé a Fonsecai-öbölbe. Ebben az esetben azt kellene kiszámítania, körülbelül hol leheta hajó hajnalban. Gyötrődve, halálosan fáradtan gondolkozott tovább.

Megszólalt a jelzőharang őrségváltásra. Gerard foglalta el Bush helyét a fedélzeten. A szélpercről percre feltűnően csökkent, bár a tengeren egyelőre még nyoma sem volt a viharenyhülésének. Az ég észrevehetően kivilágosodott – itt-ott a felhőfoszlányok közül márkiragyogtak a csillagok. Crespo most már bizonyosan felhúzhatja a vitorláit és megkísérelhetia menekülést. Ideje, hogy ő is elhatározza magát valamire. Felállt a székről és határozottléptekkel sietett oda a kormánykerékhez.

– Most felhúzzuk a vitorlákat, Mr. Bush.– Igenis, sir.Hornblower megadta az irányt. De miközben kiadta a parancsot, átvillant rajta a sejtelem,

hogy talán téved. Talán egészen rosszul számított. Lehet, hogy minden másodperc messzebbragadja a Lydiát a Natividadtól. Crespo ebben a pillanatban talán már egérutat nyert. És haegyszer elért a Fonsecai-öbölbe és csak néhány napja van, hogy rendbehozza a hajóját, akkora Lydia talán soha többé nem tudja felvenni a harcot a Natividaddal. Akadnak majd sokan,akik tudatlanságnak és ügyetlenségnek bélyegzik kudarcát, de akadnak majd olyanok is, talánnem is kevesen, akik azt mondják, hogy gyávaságból tért ki a találkozás elől.

XVII. FEJEZET

A csata

A Lydia főárbocának tetejéről, teljes napvilágnál, körülbelül húsz mérföldnyi távolságralehetett ellátni a tengeren. Húsz mérföldes sugarú körben figyelhette, mi történik körülötte.Hornblower a sötétség további órái közben azt számította, körülbelül mekkora sugarú körönbelül kell megtalálnia a Natividadot hajnaltájban, ha a feltételezése helyes volt. Lehet, hogy aközvetlen közelében pillantják meg, de az sem lehetetlen, hogy addigra száz mérföldnyitávolságra sodródtak egymástól. Ilyen körülmények között nagyon csekély a lehetőségeannak, hogy hajnalban megtalálja a Natividadot és nagyon valószínű, hogy ebben az esetbentekintélyének, pályafutásának is vége van. Semmit sem tehet a maga és a hajója érdekében,csak gondolkozhat, számíthat, számba veheti az eshetőségeket. Csak, ha helyesen számított,ha hajnalban megtalálja az ellenséges hajót, akkor igazolhatja magát és cselekedetét. Tisztjeiezt éppen úgy tudták, mint ő. Érezte, hogy Gerard kíváncsian figyeli a sötétségen keresztül.Ez erőt adott, hogy nyugodtan, szinte mereven álljon a fedélzeten, még csak nem is járkált

fel-alá rendes szokása szerint, bár érezte, hogy amint a hajnal közeledik, egyre lázasabban éshevesebben ver a szíve.

A feketeség szürkeséggé fakult. A hajó körvonalai már tisztán látszottak. Az árboccsúcsokkirajzolódtak az égboltra. A hajó háta mögött lassanként halvány pirosság színeződött az égszürkeségébe. Már tisztán kivehette a nagy szürke hullámokat és fehér habtarajukat. Acsillagok eltűntek a feje felett. Éles szeme legalább egy mérföldnyire ellátott a fátyolosszürkeségben. És a hajó mögött, keleten, amikor a Lydiát hátára vette egy hullám, arany pirospont bukkant fel a láthatáron. Azután eltűnt, majd ismét felbukkant és egyre nőtt. Nemsokáramár a nap hatalmas félgömbje piroslott a tenger színe felett. Sugarai mohón nyelték el atenger felett párázó halvány ködöket. Azután a nap egész korongja a láthatár fölé emelkedettés a hajnal megújuló csodája beteljesült.

– Hajó a láthatáron! – kiáltotta egy hang az árbockosárból.Tehát mégis jól számított!A Natividad nagyon messze, legalább tíz mérföldnyi távolságban úszott lassan a

hullámokon. Tegnap óta furcsán megváltozott. Két letört árbocát valahogyan, kezdetlegesenpótolták, alighanem vitorlarudakkal. De ez a két új árboc alacsonyabb volt, mint a többi és arajta csüngő vitorlák sem illeszkedtek sehogyan a többihez. – Mint mikor a parasztasszonyokszárítani akasztják a ruhát! – jegyezte meg Bush. De arra mégis elég volt ez az ideiglenesvitorlázat, hogy valamennyire irányítani tudja útját.

Úgy látszik, most onnan is megpillantották a Lydiát, mert a hajó megfordult és egyenesenvonalban távolodott a fregattól.

– Úgy látszik, menekülnek! – bólintott Gerard, a messzelátóval kezében. – Megelégeltéktegnap a mulatságot.

Hornblower hallotta a megjegyzést. De ő jobban megértette Crespo gondolkozását, mint atöbbiek. Ha neki előnyösebb, hogy halogassa az összeütközést, akkor nagyon helyes, ha ígycselekszik, akár a tizenkettedik órában is. Már pedig kétségtelenül előnyösebb, ha minéltávolabbi időpontra halasztja a második találkozást. A tengeren semmi sem bizonyos. Valamimegakadályozhatja a Lydiát a támadásban. Újabb vihar támad, baleset éri vitorláit vagy egyikárbocát, köd száll le. De még ezer más történhet a tengeren. A Natividad még mindigremélhette, hogy idejében elmenekül és Crespo minden erejével ezért küzdött. Ez természetesés helyes volt, ha nem is éppen hősies. Crespo pontosan azt cselekedte, amit tőle várt.

Most már Hornblowernek kell megakadályozni, hogy ellenfele reménye be ne teljesedjék.Hosszú ideig figyelmesen nézte a Natividadot, azután tekintete végigfutott a Lydia vitorláin.Valamennyi rendben volt, valamennyi erősen kiduzzadt a reggeli szélben. Azután azembereire gondolt.

– Reggelizni! – adta ki a parancsot. A király valamennyi hajóján a kapitánynakgondoskodni kell, ha csak lehet, hogy az emberei jóllakottan kezdjenek bele a küzdelembe.

Ő ott maradt a hátsó fedélzeten. Most fel-alá járkált ismét, nem tudott már nyugtonmaradni. Bizonyos, hogy a Natividad menekül előlük, de ha mégis csak küzdelemre kerül asor, keményen megállja majd a sarat. Hatalmas huszonnégyfontosai könnyedén elbánhatnakfregattja gyenge oldalfalaival. Hiszen elég kárt okozott tegnap is – egyre hallotta a szivattyúegyhangú, szomorkás zakatolását, szüntelenül dolgozni kellett, hogy eltávolítsák a hajótestéből a sérülések nyomán beszivárgó vizet. Tegnap óta egy pillanatra sem hallgatott el ez azakatolás. Most, hogy csak ideiglenes árboc áll a ledöntött keresztárboc helyén és szitávályukasztott fenekén a kifeszített vitorlavászon ellenére is egyre szivárog át a víz éshatvannégy elszánt embere harcképtelen: a Lydia nincsen felkészülve komoly küzdelemre,nem tudná most megállni a helyét, úgy, mint az előző napon. Talán ott, a tenger távolikékségében a Lydiát vereség és őt a halál várja.

Egyszerre Polwheal bukkant fel a hátsó fedélzeten, tálcával a kezében.– A reggelit hoztam, sir. Gondoltam, talán mire a szokott idő elérkezik, már elkezdődik a

csata.Miközben a kapitány felé nyújtotta a tálcát, Hornblower egyszerre tudatára jutott,

mennyire vágyódott erre a csésze kávéra. Mohón vette el Polwheal kezéből és szomjasan itta,mielőtt még eszébe jutott volna, hogy nem szabad elárulnia emberi gyengeséget, szomjúságotés étvágyat a szolgája előtt.

– Köszönöm, Polwheal – mondta és most már apróbb kortyokkal ivott tovább.– A lady üdvözletét küldi a kapitány úrnak és szépen kéreti, ott maradhat-e a

kötözőhelyen, ha a csata ismét megkezdődik.– Ha-hm – köszörülte a torkát Hornblower. Tágra nyílt szemmel bámult szolgájára, a

váratlan kérdés egyszerre megint kihozta a sodrából. Egész éjszaka minden erejéveligyekezett, hogy ne gondoljon Lady Barbarára, mint ahogy az ember igyekszik nem gondolnia fájós fogára. Lady Barbara a kötözőhelyen a sebesültek közvetlen közelében van, csak egyfüggöny választja el tőlük – nem asszonynak való hely, annyi bizonyos. De nem asszonynakvaló a horgonykamra sem. Az igazság az, hogy a harcra készülő fregatton egyáltalán seholsincs helye asszonynak.

– Helyezd el, ahol tudod, ahol valamennyire védve van az ágyúktól – szólalt meg végreidegesen.

– Igenis, sir. És őladysége még azt is üzeni, hogy sok szerencsét kíván a kapitány úrnak amai napra és ő… ő nagyon bizakodik, hogy jóra is fordul minden úgy, amint a kapitány úrmegérdemli!

Polwheal zavartan, dadogva adta elő ezt a hosszú szónoklatot. Úgy látszik, nem tudtaolyan hibátlanul megtanulni, mint szerette volna.

– Köszönöm, Polwheal – felelt Hornblower komolyan. Egyszerre visszaemlékezett LadyBarbara arcára, úgy, amint tegnap szembenézett vele a fedélzeten. Éles és határozott volt ezaz arc, mint a kivont kard – ez a furcsa hasonlat villant meg az agyában.

– Ha-hm – morgott ismét bosszúsan. Érezte, hogy arcának kifejezése ellágyul és nemakarta, hogy Polwheal észrevegye most, amikor tudja, hogy kire gondol. – Menj el ésgondoskodj a ladyről, hogy meglegyen mindene, amire csak szüksége lehet.

Az emberek már jöttek visszafelé a reggelitől, a szivattyúk zakatolásának ritmusameggyorsult, amióta pihent kezek álltak munkába. A tüzérek elhelyezkedtek ágyúiknál. Az anéhány ember, akinek pillanatnyilag nem akadt dolga, a hajó orrában leste, hogyan alakul ahajsza.

– Gondolja, hogy tartós lesz a szél, sir? – kérdezte Bush. Baljóslatú arccal lépett ki a hátsófedélzetre. – Úgy látom, mintha a nap egészen elnyelné.Bizonyos, hogy amint a nap egyre magasabbra emelkedett, a szél veszített erejéből. A tengermég egyre hatalmas hullámokat vetett és a Lydia már nem siklott szokott könnyedségével ahullámok tetején. Egyre hánykolódott és dobálódzott, amióta a vitorlák már nem feszültekmeg annyira a szélben és nem feküdhetett bele tartósan a hosszú hullámvölgyekbe. Az égmost csillogó, fémes kék pompában vakított a fejük felett.

– Rövidesen utolérjük őket – mondta Hornblower. Mereven nézett előre, tudomást semvéve ezekről a rossz előjelekről.

– Három óra múlva – bólintott Bush. – Ha ugyan a szél kitart. – Egyre fokozódott a hőség.Még jobban érezték a napsugarak lángoló tüzet az aránylag hűvös éjszaka után. Aki tehette,behúzódott az árnyékba és álmosan, fáradtan elheverészett. Most, hogy a szél veszítetterejéből, jobban hallatszott a szivattyúk zakatolása is. Hornblower érezte, hogy ha elhagynámagát, pillanatok alatt erőt venne rajta a nagy kimerültség. De makacsul kitartott a hátsó

fedélzeten, a napsugarak ostorcsapásai alatt. Jóformán percenként emelte szeméhezmesszelátóját, hogy újra, meg újra figyelhesse a másik hajót, miközben Bush, egyrealkalmazkodva a szél változásához, a kötélzetet igazgatta.

– Irányt tartani, hogy a ménykű csapjon abba a kormánylapátba! – kiáltotta a kormányosfelé, amikor a hajó orra belevágódott egy hullámvölgybe.

– Lehetetlen, sir! – kiáltott vissza Crystal. – A szél csaknem egészen elállt.Igaza volt. A szél annyira lecsillapodott, hogy kétcsomós sebességet sem adott már a

hajónak. Pedig legalább ennyi kellett, hogy a kormány az irányítás szerint működjék.– Kérem, Mr. Bush, nedvesítse meg a vitorlákat! Nincs más hátra! – utasította első tisztjét

Hornblower.Bush egy divíziót mozgósított erre a munkára. A csurgóra nedvesített vitorla tartja a szelet,

amelyet a száraz talán még átengedne. Köteleket vetettek át a vitorlarudakon, azzal húzták felvödörszámra a magasba a tengervizet és öntötték a vitorlákra. Annyira forrón tűzött a nap ésolyan gyors volt a párolgás, hogy szünet nélkül folytatni kellett a munkát. A szivattyúkzakatolásához most még a víz loccsanása is járult. A Lydia még egyre vad táncot járva ahullámokon, lassan küzdötte előre magát a viharzó tengeren, a vakító ég alatt.

– Úgy látszik, a Natividad most minden irányt kipróbál, merre könnyebb és gyorsabb amenekülés! – szólalt meg Bush, ujjával a távoli Natividad felé mutatva. – De azt ugyankeresheti, amíg bele nem fárad!

A Natividad tehetetlenül billent előre, hátra a hullámokon. Néha az oldalát fordította aLydiával szembe, néha egyvonalban látszott a három árboca, az enyhe szélben kormánya máregyáltalán nem tudott irányt tartani. Bush elégedetten nézett fel új keresztárbocukra, ahatalmas, háromszögletű vitorlára, azután ismét a Natividad felé fordult. Már nem egészen ötmérföld a távolság a két hajó között. Múltak a percek, csak a hajó egyhangú zörejei jelezték,hogy haladnak. Hornblower még egyre ott állt az égető napon és újra, meg újra szeméhezemelte messzelátóját.

– Istenemre, újra kel a szél! – kiáltott fel hirtelen Bush. – Csakugyan, a hajó ismétmegdőlt egy keveset és felhangzott a kötélzet halk zúgása. – Hagyjátok abba a locsolást, fiúk!

A Lydia ismét gyorsabban siklott előre, táncosan és felvidultan a szél és a víz muzsikáján.Egyre közeledtek a Natividadhoz.

– Nemsokára oda is elér a szél. Látjátok? Mit mondtam!A Natividad csonka vitorlái is megduzzadtak, amint a szellő utolérte. Most már valamivel

egyenesebb vonalban haladt előre.– Neki nem segíthet annyira, mint nekünk. Én Istenem, csak tartós lenne ez a szél! –

sóhajtott fel Bush.A szél ellanyhult, azután megint friss erővel támadt fel. A Natividad most már olyan közel

volt, hogy ha egy hullámhegy a hátára emelte, az egész hajótestet láthatták a láthatár felett.Még egy óra – nem is egészen egy óra – és ismét lőtávolban lesz.

– Nemsokára már kísérletezhetünk hosszútávú lövésekkel – szólalt meg Bush.– Mr. Bush! – felelt Hornblower haragosan. – Magam is le tudom vonni

következtetéseimet, a helyzetből, bármennyire is mélyértelműek megjegyzései!– Bocsánatot kérek, sir! – vonult vissza sértődötten. Arca kipirult a nehezteléstől, de csak

addig, amíg észre nem vette az aggodalmat Hornblower fáradt szemében. Sietve átment atúlsó korláthoz, hogy mielőbb megfeledkezzen bosszúságáról.

A főárboc vitorlája meglebbent és akkorát csattant, mint az ágyú. A szél elhalt, éppenannyira minden ok nélkül, mint ahogy egyszer csak feltámadt. De a Natividad még egyre aszélben feküdt, biztosan tartotta az irányt és a kétszínű szél segítségével ismét távolodotttőlük. Itt a Csendes-óceán trópusi részein gyakran megtörténik, hogy egyik hajó jó széllel

halad előre, míg a másik, két mérfölddel távolabb teljes szélcsendben vesztegel. A mégmindig erősen hullámzó tenger is, bizonyította, hogy valahol, a láthatáron túl, aTehuantepeci-öböl távoli partjainál még egyre dühöng a szélvihar. Hornblower bosszúsanfészkelődött az izzóan forró napon. Attól félt, hogy a Natividad végül mégis elszökik az orraelől. A szél annyira lecsendesedett, hogy most már nem is lett volna értelme meglocsolni avitorlákat, a Lydia tehetetlenül, céltalanul, iránytalanul dobálódzott a hullámokon. Teljes tízperc telt el, mire megnyugodva látta, hogy a Natividadot is ugyanez a sors érte utol.

Most már leheletnyi szél sem rezdült. A Lydia tehetetlen játéka volt a hullámoknak, ahajótest gyötrődve recsegett és ropogott, a vitorlák libegtek. Csak a szivattyúk zakatoltakváltozatlan egyformasággal a hőségben. A Natividad most négy mérföldnyire volt tőlük,legalább másfél mérfölddel távolabb, mint ameddig a Lydia bármelyik ágyúja célozni tud.

– Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – Vontatókötélre kell venni a hajót. Eressze le alegnagyobb bárkát és a kuttert!

Bush egy pillanatig habozva, kételkedő arccal nézett a kapitányra. Arra gondolt, hogy amásik hajó is követheti példáját. De egyszerre megértette – mint ahogy Hornblower ismegértette már előtte –, hogy a Lydia karcsú teste könnyebben engedelmeskedik avontatóhajóknak, mint a nagyobb, esetlenebb, súlyosabb Natividad, arról nem is beszélve,hogy a tegnapi csatában talán megsérültek a csónakjai és egyiket sem tudja vízrebocsátani.Hornblowernek végre is az volt a kötelessége, hogy mindent megpróbáljon, amivel azellenséges hajó lőtávolába hatolhat.

A két hajó személyzete már végre is hajtotta a parancsot. A két csónak előbb a levegőbeemelkedett, azután a korláton át leereszkedett a vízre. Az emberek már elfoglalták helyüket.

Az evezősöknek a legnehezebb, legfáradságosabb munkája kezdődött most el. Evezőiketmegmerítették a vízben és minden erejükkel meglendítették, hogy előrevigyék a nehéz, nagybárkákat a hatalmas hullámokon. A vontatókötelek végre erős rándítással megfeszültek. Ésmég csak most következett a feladat nehezebbik része. Dolgozhattak, erőlködhettek, ahogyakartak, nem haladtak előre. Az evezőlapátok hasztalanul hasították a tajtékzó kék vizet.Végre a Lydia mégis csak rászánta magát, hogy megmoccanjon és kezdődhetett elölről aminden evezőcsapással megújuló küzdelem. Az erősen hullámzó víz nagyon akadályozta azevezősöket, néha annyira megfeszült a kötél, hogy visszarántotta a csónakokat ésösszeütköztek. A Lydia, amilyen karcsún, könnyedén és engedelmesen siklott, amíg a szélduzzasztotta vitorláit, olyan boszorkányos gazsággal dolgozott ellenük, amióta vontatókötélrevették. Voltak olyan pillanatok is, amikor valami hatalmas hullám vette hátára a hajót ésolyan hirtelen lendülettel lökte előre, hogy csaknem elgázolta a két vontatót.

Az evezősök meztelenül ültek a padokon, miközben a verejték patakokban folyt végigarcukon és testükön.Minden pillanat teljes figyelmet és éberséget követelt. Elviselhetetlen és csillapíthatatlanszomjúság kínozta őket. Testüket egyre gyötrőbben kerítette hatalmába a végső kimerültség,nem úgy, mint társaikat a szivattyú mellett, akik a gépies egyhangú munka közben szintemegfeledkezve mindenről, pihentek. De azért csak dolgoztak, emelték evezőiket, míg ahosszú évek munkájában megkérgesedett kezük is felrepedezett és tenyerük annyira égett ésfájt, hogy már szinte elviselhetetlen volt az evezők érintése.

Hornblower nagyon jól tudta, milyen kemény harcot harcolnak odalenn evezősei. Előrement a korláthoz és lenézett a kétségbeesetten küzdő és vergődő emberekre és közbenszégyenkezve érezte, hogy az ő teste legfeljebb ha egy óráig tudná elviselni ezeket afáradalmakat. Parancsot adott, hogy óránként váltsák az evezősöket és elkövetett minden tőletelhetőt, hogy bátorítsa, erősítse az embereket. Valami habozó, félénk rokonszenvvel nézett akeservesen dolgozó matrózokra – tudta, hogy háromnegyed részük sohasem volt azelőtt

hajón és nem is vágyakoztak erre a pályára, amíg hét hónappal ezelőtt nem fogták be őketerőszakkal. Hornblower – szinte akarata ellenére fel tudott emelkedni odáig, ahová tisztjeimég nem jutottak el – hogy ne csak a matrózt, a tengerészt lássa embereiben, hanem azt is,ami azelőtt volt: teherhordót, halászt, munkást.

Akadtak az emberei között kocsisok és fazekasok, sőt még két posztókereskedő és egynyomdász is; emberek, akiket váratlanul kiragadtak családjuk köréből, munkájukból és rájukerőszakolták ezt a nehéz sorsot, a rossz ételt, a rabszolgai engedelmességet. Közben szünetnélkül rettegniük kellett Harrison ostorától, a súlyos büntetésektől és mindezek jutalmául ahaláltól, amely vihar vagy csata közben éri őket utol. Az olyan élénk képzelőtehetségűembernek, mint Hornblower, akaratlanul részvétet és rokonszenvet kellett éreznie irántuk, azévek múltával néhány magafajta társával együtt, egyre jobban közeledett a liberalizmushoz.De hogy kiegyensúlyozzaezt a gyengeséget, egyre hajszolta az aggodalmas igyekezet, hogy hibátlanul, tökéletesenvégezzen el minden feladatot, amelyet a meggyőződése szerint elvártak tőle. Amíg aNatividad ott volt a szeme előtt, nem tudott megnyugodni. És ha egy hajó kapitányának nincsnyugalma, hogyan nyugodhatna akkor a legénysége? Ha a matróznak fájt is a háta, vérzett isa keze, azért nem hagyhatta abba a munkáját.

Egy órával később a sextánsával minden kétséget kizáróan megállapíthatta, hogy azevezősök valamivel közelebb vitték hajóját a Natividadhoz és Bush, aki ugyanezt a méréstvégezte el, szintén erre a meggyőződésre jutott. A nap magasabbra emelkedett és a Lydiainchről inchre győzte le a távolságot maga és ellenfele között.

– A Natividad csónakot bocsát le, sir! – jelentette Knyvett a főárbocról.– Hányevezős?– Azt hiszem, tizenkettős, sir. Vontatókötélre veszik a hajót.– Csak próbálják! – vont vállat mély megvetéssel Bush. – Tizenkét evezővel ugyan nem

sokra mennek a Natividaddal.Hornblower haragos pillantást vetett első tisztjére és Bush sietve vonult vissza iménti

helyére. Elfelejtette, hogy kapitánya nincsen beszédes kedvében. Hornblower lázasizgalommal figyelt a korlátnál. A napsugarak vakították, még a fedélzetről is szikrázvaverődtek vissza és szóródtak szét. Az ing dörzsölte erősen verejtékező testét. Úgy éreztemagát, mint a ketrecbe zárt vadállat; éppen olyan tehetetlen volt. Már csaknem megőrjítette aszivattyúk zakatolása, a hajó dobálódzása, a kötelek nyikorgása, az evezők csattanása.Üvölteni (vagy sírni) tudott volna a legcsekélyebb ok miatt.

Délben felváltották az embereket az evezőknél és a szivattyúknál s ebédet adatottmindenkinek. Keserűen emlékezett vissza, hogy már meg is reggeliztette embereit abban areményben, hogy az összeütközés küszöbén áll. Egy órával később azon gondolkozott, hogytalán már érdemes volna kísérletezni messzehordó ágyúival, de csakhamar belátta, hogyegyelőre még hasztalanul pazarolná az ágyúgolyókat és a puskaport, tehát erőt vetttürelmetlenségén. És ebben a pillanatban, miután már vagy ezredszer emelte szeméhezmesszelátóját, észrevette, hogy hirtelen fehér gömb jelenik meg a Natividad magas farán,egyre növekszik, azután vékony füstfelhővé oszlik szét. Hat másodperccel később márhallotta is a lövés tompa csattanását. Tehát a Natividad már próbálkozik!

– A Natividadnak hátsó fedélzetén két messzehordó tizennyolcfontosa van. Kitűnő fegyverüldözés esetén! – jegyezte meg Gerard Bushnak, de úgy, hogy a kapitány is hallhatta.

Hornblower nélküle is tudta ezt. Talán egy óráig is tétlenül kell tűrnie a két ágyú kihívását,mire ő is lövethet a hajó orrából kilencfontosaival. Újabb füstfelhő bukkant fel a Natividadfarán és ezúttal vagy félmérföldnyi távolságban Hornblower tisztán látta a felcsapódó vizet,ahol az ágyúgolyó a tengerbe esett. De ilyen messzehordó ágyúkkal szemben, ilyen erős

hullámverésnél nem sok reményt meríthetett abból, hogy ez a lövés véletlenül félmérfölddelmég rövid volt. Hornblower már látta is a következő lövés füstjét és ezúttal a víz már aligötven yardnyira csapott a magasba a Lydia orra előtt.

– Mr. Gerard! – kiáltott Hornblower. – Küldje ide Mr. Marshot. Meg kellene kísérelnünk,nem próbálkozhatunk-e végre kilencfontosunkkal?

Mindenesetre kissé felvidítja az embereket, ha látják, hogy nem tűrik tétlenül a lövéseket,ha megfelelően felelnek is rá. Marsh már jött is sietve a sötét munícióskamrából és pislogvanézett körül a vakító napon. Kételkedőén rázta a fejét, miközben a két hajó közötti távolságotmérte fel szemével. De azért mégis helyretolatta az ágyúkat és saját kezűleg, becéző szavakkíséretében töltötte meg. A legbővebben mérte ki a puskaporadagot és másodpercekigkeresgélt, amíg kiválogatta a legkerekebb, legkifogástalanabb ágyúgolyót. Miután mindentelintézett, a gyújtózsinórral kezében oldalra állt és figyelte a hajó esését és emelkedését ahullámokon, miközben egy tucat messzelátó irányzódott szüntelenül a Natividadra ésmindenki csak azt leste, vajon hol esik le az első lövedék. Marsh egyszerre előre lendítettekarját a gyújtózsinórral és az ágyú eldördült a forró, mozdulatlan levegőben.

– Két kábelhosszúságnyira a hajó farától esett a vízbe! – kiáltott Knyvett azárbockosárból. Hornblower elmulasztotta az ágyúgolyó lecsapódását és lelke mélyén ebben isújabb bizonyítékát látta saját ügyetlenségének. De külsőleg zavartalan nyugalommal adta kiaz új parancsot:

– Kísérelje meg mégegyszer, Mr. Marsh!A Natividad most egyszerre sütötte el két messzehordó ágyúját. Alig, hogy a kapitány a

szavakat kimondta, félelmes csattanást hallott, amint egyik golyó már egészen közel a hajóorrához csapódott le a vízbe. Hornblower tisztán hallotta a fiatal Savage dühös káromkodásátlenn a kutterben, miközben egyre sürgette embereit, pedig az ágyúgolyó a közvetlenközelében csaphatott le. Marsh végigsimított szakállán és újra hozzálátott, hogy megtöltse akilencfontosat. Miközben dolgozott, Hornblower ismét elmerült gondolataiba. A csataeshetőségeit méregette.

Ez a hosszúcsövű kilencfontos ágyú, bár kisebb kaliberű volt, mégis messzebbre hordott,mint a rövidebb csövű a hajó középső fedélzetén elhelyezett ágyúk. A hajó két oldalában levőágyúkkal pedig csak közvetlen közelből lehetett célozni. Hosszú és veszedelmes negyedórákkövetkeznek attól a pillanattól fogva, hogy a Natividad meg tudja szólaltatni valamennyiágyúját, addig a pillanatig, amíg a Lydia is teljes erejével adhatja meg a választ. Közbensúlyos csapások érhetik hajóját, esetleg ágyúk pusztulhatnak el vagy szabadulhatnak elhelyükről. Hornblower számbavette az eshetőségeket, miközben egyre közeledtek aNatividadhoz és Marsh pihenés nélkül tüzelt. Azután hirtelen, elszántan felegyenesedett. Azelhatározása megvolt. Megnyitotta a tüzelést és bármibe kerül, végig is vezeti a csatát.Hajlékonysága néha törhetetlen makacsságban és elszántságban kristályosodott ki.Ebben a pillanatban sütötte el Marsh az ágyút, mintha meg akarná pecsételni elhatározását.

– Közvetlenül a hajó oldalába csapott! – kiáltotta Knyvett diadalmasan az árbocról.– Jó munka volt, Mr. Marsh! – bólintott Hornblower és Marsh elégedetten simított végig

szakállán.A Natividad most már rövidebb időközökben tüzelt. Három fülhasító csattanás jelezte,

hogy a lövések már célba találtak. Azután egyszerre mintha egy láthatatlan kéz lökte volnameg Hornblowert, füle félelmes zúgással telt meg. Ágyúgolyó súrolta a fedélzetet ésvalóságos csatornát ásott deszkáiba. Egy matróz ült a földön a korlát közelében és ostobánbámulta lábszárát, amelyről a lábfejet szakította le a golyó. Egy másik matróz meg elejtette amuskétáját és arcához kapott, amelyet egy szilánk hasított fel. – Vér folyt ujjai közül.

– Megsebesült, sir? – kiáltott fel Bush és odaugrott a kapitányhoz.

– Nem.Hornblower visszafordult és messzelátójával ismét a Natividadot figyelte, miközben a

sebesülteket elcipelték. A Natividad oldalán sötét folt bukkant fel, egyre hosszabb lett, azutánkissé tovább haladt a hajótest mellett. A vontatóhajó volt. Úgy látszik, abbahagyták akísérletet, már nem akarnak menekülni és ismét felhúzzák a hajót a fedélzetre. De tévedett. Ahajót nem húzták fel. Hornblower egy másodpercig csodálkozott. Azután megpillantotta aNatividad csonka előárbocát és főárbocát. A vontatóhajó kemény, keserves munkával úgyfordította a hajót, hogy az oldalával forduljon szembe a Lydiával. Nemsokára nem két, hanemhuszonöt ágyú ontja tüzet a Lydiára.

Ez olyan váratlanul jött, hogy gyorsabban lihegve lélegzett és ütőere is lázasabbanlüktetett. Nagyokat nyelt, hogy valamennyire erőt vegyen izgalmán. Egyre figyelmesen néztemesszelátójával az ellenséges hajót, mindaddig, amíg csak egészen bizonyos nem lehetett amanőverében, azután lassú léptekkel megindult a parancsnoki híd felé. Arra ítélte magát,hogy nyugodtan és bizakodóan álljonaz emberei előtt. Tudta, hogy ezek az egyszerű emberek nagyobb odaadással dolgoznak akapitányért, aki rendíthetetlenül és töretlenül halad célja felé.

– A Natividad vár bennünket, fiúk! – kiáltotta. – Nos, mi nem késlekedünk! Mimegmutatjuk nekik, hogy az angol ember nem fél semmitől.

Hangos ujjongás és éljenzés volt a válasz, éppen úgy, amint remélte és várta.Messzelátójával ismét a Natividad felé fordult. Még egyre fordult, nagyon lassan bár – nemolyan egyszerű megfordítani egyetlen csónakkal az ilyen nehéz kétütegsoros hajót, amikor avitorlák nem siethetnek segítségére. De három árbocát most már tisztán meg lehetettkülönböztetni és egy kis darabot látott a Natividad oldalát díszítő fehér sávokból is.

– Ha-hm! – Mindössze ennyit mondott.A hajó orrán túlról egyre hallotta az evezők csapását, a bárka és a kutter keserves

fáradsággal hozta közelebb a Lydiát az ellenség gyilkos tüzéhez. A korlát túlsó oldalánálnéhány tiszt – köztük Bush és Crystal – elméleti vitát folytattak, hogy vajon egy mérföldnyitávolságból hány százaléknyi találatra számíthatnak egy spanyol hajóról. Tökéleteshidegvérrel mérlegelték a lehetőségeket. Ő képtelen lenne ilyen egykedvűségre. De aszínjátszásnak ilyen magas és tökéletes fokáig sem tudna eljutni. Nem annyira a haláltól félt– ezt őszintén és határozottan érezte –, inkább a kudarctól, társai szánakozásától ésmegvetésétől. És lelke legmélyén legjobban attól félt, hogy nyomorék lesz. A hajdanitengerésztiszt, aki falábakon botladozik, örökké csak a szánalom tárgya és talán, mint Angliahősi védelmezője még valami könnyű és kényelmes szárazföldi szolgálatot is kaphat, de azértmégis örökre csak nevetséges, szánnivaló figura marad. Hornblower nem tudta elviselni agondolatot, hogy valamikor nevetséges alak legyen. És az is megtörténhet, hogy ellövik azorrát, vagy úgy összelövik az arcát, hogy az emberek megrettennek, ha meglátják.Megborzongott erre a szörnyű és kínzó gondolatra, miközben belenézett messzelátójába.Annyira megrázta ez a rettegés, hogy nem is mert egyéb szörnyűségekre gondolni. A kínokra,amelyek odalenn várnának rá a kötözőhelyen és Laurie tudatlanságára, aki hasztalan ispróbálna helyzetén könnyíteni.

A Natividadot egyszerre füstfelhő árasztotta el és néhány másodperccel később a levegőtés a vizet a Lydia körül és magát a hajó testét is elárasztotta a Natividad sortüze.

– Mindössze két találat! – kiáltott Bush vidáman.– Éppen ennyit vártam! – jelentette ki Crystal. – A kapitányuk okosan tenné, ha körben

járna és maga sütné el valamennyi ágyúját.– Hátha éppen így történt? – vitatkozott Bush.Ebben a pillanatban dördült el a kilencfontos lövése. Hornblower úgy látta, mintha

szilánkok repülnének szét a Natividad előrészének közepéből, bármennyire is valószínűtlenvolt, hogy ilyen apró részleteket láthasson ekkora távolságból.

– Kitűnően célzott, Mr. Marsh! – kiáltotta. – Telitalálat volt.Újabb sortűz érkezett a Natividadról, azután a harmadik, a negyedik. Valamennyi

végigsöpört a Lydia fedélzetén. Ismét halottak hevertek a fedélzeten, a sebesülteket pedigsietve cipelték le a hajófenékre.

– Aki csak kicsit is tud számítani, annak nyilvánvaló, hogy nem egy kéz kezeli az ágyúkat– mondta Crystal. – Akkor sokkal szaggatottabban következnének az egyes lövések.

– Ostoba beszéd! – vitatta makacsul Bush. – Akkor miért telik el ilyen hosszú idő asortüzek között? Ennyi idő alatt egy ember ágyúról ágyúra járhat és mindent felülvizsgálhat.Különben miért tartana ilyen sokáig?

– A dago legénység – kezdte Crystal, de feje felett az ágyúgolyók csattanása egy pillanatraelnyelte a szavát. Hornblower diadalmasan fordult Crystalhoz.

– Észrevette, hogy ennek a sortűznek minden lövése túlságosan magasra ment? Hát ezthogyan tudja megmagyarázni matematikai alapon?

– A hajó hullámhegy tetején volt, amikor tüzet vezényeltek. Komolyan mondom, Mr.Bush, azt hiszem, hogy Trafalgar után…

Hornblower szeretett volna rájuk parancsolni, hogy hagyják abba a vitát. Alig tudta márelviselni a fecsegést, de végre is, nem zsarnokoskodhatott ilyen könyörtelenül.

A szélcsendben a lövések füstje megrekedt a Natividad körül, valóságos kísértetiesködfelhőbe burkolva a hajót. Csak egyetlen megmaradt keresztárboca nyúlt fel magasan atiszta égbe.

– Mr. Bush! – kérdezte Hornblower. – Mit gondol, milyen messze lehet most a Natividad?– Körülbelül kétharmad mérföldnyire, sir.– Megvan az háromnegyed mérföld is, sir – szólt közbe Crystal.– A maga véleményét nem kérdeztem meg, Mr. Crystal – hallgattatta el Hornblower.Három-négy mérföldnyi távolságból, sőt még kétharmadmérföldről is a Lydia ágyúival

nem érhetne célt. Még mindig nem veheti fel az odadobott kesztyűt. Bush nyilván ugyanezena véleményen volt, legalább is a legközelebb kiadott parancsai ezt mutatták.

– Ideje, hogy felváltsák az evezősöket! – mondta Bush és máris előresietett, hogy magaintézkedjék. Hornblower hallotta, amint az újonnan leküldött evezősöket bátorította. Nagyonfontos, hogy a csere gyorsan megtörténjék és a friss személyzet elfoglalja helyét acsónakokban, mielőtt a Lydia lendülete megáll, mert akkor nagyon nehéz újra megindítani.

Gyötrelmesen forró sugarakat lövellt az izzó napkorong, bár már jóval elmúlt dél. Afedélzetre kiömlött vér szaga összevegyült a napfényen átizzott deszkák szagával és akilencfontos ágyú puskaporfüstjével, amellyel Marsh egyre, nagy kitartással és pontossággallőtte a Natividadot. Hornblowert rosszullét fogta el; már attól félt, örökre kockára teszitekintélyét és itt, az egész legénység és tisztikara szemeláttára hányni kezd. Ilyenkor, ha afáradság és aggodalom ennyire erőt vett rajta, sokkal jobban érezte lába alatt a hajó mozgásátis. Az emberek, akik az ágyúk mellett álltak, most hallgattak – hosszú ideig csak nevettek éstréfálkoztak a Natividad erőlködésén, de most már elkedvetlenítette őket a tétlenségük,tehetetlenségük. Ez máris nagyon rossz jel volt.

– Hívják Sullivant a hegedűjével! – adta ki a parancsot. A bolond, vörös hajú ír matrózmár jött is, hóna alatt hegedűjével és vonójával.

– Hallod-e, Sullivan, muzsikálj nekünk valami szépet!– parancsolta Hornblower. – Hé emberek, ki tudja közületek legjobban járni a hornpipe-

ot?A kérdés körül határozott nézeteltérések merültek fel.

– Benskin, sir – kiáltották néhányan.– Hall, sir! – kiáltották mások.– Nem, MacEvoy, sir!– Akkor legfeljebb versenyt rendezünk hármuk között – jelentette ki Hornblower. –

Benskin, Hall, MacEvoy, lépjetek elő! Járjátok el sorra a hornpipe-ot és aki a legszebbenjárja, jutalmul egy guineát kap tőlem!

Később, még évek múlva is mesélték, hogy a Lydia fedélzetén, vad golyózáporban járták amatróztáncot. Ezt is Hornblower hidegvérének és bátorságának javára írták és egyedül csakHornblower tudta, milyen csekély igazság volt ebben a megállapításban. De ezzel felderítetteaz embereket és lelket öntött beléjük. Ez volt az egyedüli célja. Senki sem sejtette, hogycsaknem elszédült, amikor egy lecsapó ágyúgolyó szétzúzta az egyik matróz fejét ésagyvelejének foszlányai a táncoló Hallra loccsantak. De Hall egy pillanatra sem hagyta abbae csekélység miatt a hornpipe-ot.

Később a délután folyamán a többinél is félelmesebb csattanás csapott le a Lydiaközelében és utánuk a rémült sikoltások egész kórusa következett.

– A bárka elsüllyedt, sir! – kiáltotta Galbraith az elülső fedélzetről, de addigra Hornbloweris odaugrott a korláthoz, mert jól hallotta, honnan jönnek a segélykiáltások.Egy telitalálat valósággal deszkáira szakította szét a bárkát. Az emberek mind a vízbefordultak és akik élve maradtak, kétségbeesetten kaptak az árboctartó kötél után, vagy akutterbe igyekeztek felkapaszkodni rémült kapkodással. A tenger errefelé tele volt cápákkal.

– A dagok megkíméltek a fáradságtól, hogy felhúzzuk mondta a kapitány hangosan. –Most már elég közel vagyunk, hogy megmutathassuk nekik karmainkat.

Azok, akik hallották a kapitány szavait, hangosan éljeneztek.– Mr. Hooker! – kiáltotta Hornblower a kutterben ülő kadétnak. – Amint kihalászta az

embereket, legyen szíves kormányozza a kormányfél felé a hajóját. Mi is megkezdjük atüzelést.

Ismét visszasietett a hátsó fedélzetre.– Fordulat a kormányfél felé! – szólt oda a kormányosnak. – Mr. Gerard, amint lehet,

kezdje meg a tüzelést.A Lydia nagyon lassan fordult oldalra. Újabb sortűz érkezett a Natividad felől, mielőtt

befejezte volna a félfordulatot, de Hornblower a szó szoros értelmében nem vette észre. Atétlenség időszaka végetért. Alig száz yardnyi távolság választotta el az ellenségtől. Most azvolt a legfőbb kötelessége, hogy nyugodtan végigjárja a fedélzetet és példát adjon azembereinek. Most már nem kellett gondolkozni, csak cselekedni.

– Készen vagytok, fiúk? – hallatszott Gerard hangja a hajó közepéről.A Lydia lassan fejezte be a félfordulatot. Gerard végigrohant a kormányfél ágyúi mellett

és várta az alkalmas pillanatot.– Tűz! – kiáltotta azután lelkesen. – Tűz! A puskaporfüst elborította a hajót és a Lydia

megingott az ágyúk hátralökődésétől.– Repetálni, fiúk! – kiáltotta Hornblower a füstfelhőkön át. Most, hogy végre

megkezdhették a végső küzdelmet, boldog és izgatott volt, megfeledkezett iménti szörnyűfélelméről, már eszébe se jutott, hogy nyomorékká lőhetik. Harminc másodperc alatt újramegtöltötték az ágyúkat, helyretolták, majd elsütötték. Azután újra, meg újra, meg újra.Gerard közben figyelte a hajó mozgását és ő adta ki mindig a vezényszót a tüzelésre.Hornblower magában számolt és szinte hitetlenül állapította meg, hogy miközben a Lydia ötsortüzet adott le, a Natividad csak kettőt. Ha így győzik tovább gyorsasággal, akkor ezzelkiegyenlítik a Natividad fölényét súlyban, páncélzatban és az ágyúk nagyobb számában. Akövetkező sortűznél egyik ágyú hamarabb sült el, egy másodperccel előbb, mint hogy Gerard

megadta a jelet. Hornblower odaugrott, hogy megállapítsa, ki volt a bűnös – könnyenmegtalálta ijedt és bűntudatos arcáról. Megfenyegette.

– Nyugalom, fiúk! Aki legközelebb nem várja be pontosan a vezényszót,megkorbácsoltatom!

Nagyon fontos, hogy amikor ilyen messze vannak a céltól, az emberek figyeljenek avezényszóra, mert egyedül csak a parancsnok tudta kiszámítani a megfelelő pillanatot a hajóerőteljes mozgása közben. A tüzérek a töltés nehéz munkája mellett nem figyelhettek semmimásra.

– Jó öreg Horny! – kiáltott fel valaki a hajó orrában, mire általános éljenzés és ujjongáskövetkezett. Csak Gerard hallgattatta el az embereket, amikor hetedszer is tüzet parancsolt. Afüst már sűrűn telepedett meg a hajó körül – olyan sűrűn, mint odahaza a londoni köd. Ahátsó fedélzetről nem lehetett ellátni az elülső fedélzetig és a természetellenes sötétségben, afüstön át tisztán látszott az ágyúk elsütésének pillanatában a csőből kicsapó hosszú,narancsszínű láng, bár a nap még mindig ragyogóan sütött. A Natividadból most máregyáltalán semmi sem látszott, egyetlen hatalmas füstfelhőbe burkolódzott, amelyből csaképen maradt régi árbocának csúcsa emelkedett ki. A hajó körül gomolygó füsttől könnyezettaz emberek szeme, ráfeküdt a tüdejükre és furcsa kényelmetlen viszketésre ingerelte bőrüket.

Egyszerre csak Bush állt Hornblower mellett.– A Natividad ugyancsak érzi tüzünket! – kiáltotta teli tüdőből az iszonyatos

hangzavarban. – Már egészen ész nélkül tüzelnek. Tessék csak nézni, kapitány úr!A sortűzből csak egy vagy két ágyú talált célba, a többi golyó mind a vízbe esett a Lydia farakörül, úgyhogy a felcsapódó víz egészen elöntötte a hátsó fedélzetet. Hornblower elégedettenbólintott. Ez őt igazolta. Tehát jól tette, amikor vállalta a kockázatot és ennyire közel hoztahajóját a Natividadhoz. Biztos célzást, gyors tüzelést a fülhasító zajban és füstben; ezt csakgyakorlott és jól fegyelmezett legénységgel lehet megvalósítani. És nagyon jól tudta, hogy aNatividad legénysége minden, csak nem gyakorlott és fegyelmezett.

A füstfelhőn át figyelmes pillantással nézett körül a középső fedélzeten. A gyakorlatlanszem, látva a puskaport hordó matrózinasok őrült sietségét és ide-oda rohanását, a tüzérekelszánt erőfeszítését, a szanaszét heverő halottakat és sebesülteket, azt hihette volna, hogy alegnagyobb zavar uralkodik a hajón. De Hornblower egészen mást látott. Ő tudta, hogyminden, ami eddig történt, mindaz, amit az emberek külön-külön és együttvéve véghezvittek,egy része annak a tervnek, amelyet ő már hét hónappal ezelőtt kidolgozott a fejében és azóta,a gyakorlatozás hosszú és fáradságos hónapjai alatt valósággal húsává és vérévé tettevalamennyi emberének. Látta Gerardot a főárboc mellett – extázisában úgy állott ott, mintvalami szent –, az ágyúzás legalább annyira a szenvedélyei közé tartozott, mint a szerelem ésaz asszonyok. Látta az alárendelt kadétokat, mindegyiket az irányításuk alá tartozóágyúcsoport mögött. Valamennyi egyforma figyelemmel függesztette szemét Gerardra ésszinte ütemre működtették ágyúikat. Szabályos időközökben végezték dolgukat a tüzérek atöltőrúddal, a tisztogatók a szivacsokkal és az ágyúkapitányok kezükben az égő kanóccal. Atatbaloldalról a legtöbb embert elszólították. Csak két-három ember maradt egy-egy ágyúnál,akik tétlenül várakoztak, de készen arra, hogy bármelyik pillanatban elsüssék ágyújukat, ha acsata valamilyen váratlan fordulata úgy kívánná. A többi mind szolgálatot teljesített valahol ahajón – a kormányfélen helyrehozták a csata közben keletkezett bajokat, ellátták a szünetnélkül zakatoló szivattyúkat, a kutterben felváltották az evezősöket, egyszóval dolgoztak,ahová éppen állították őket. Hornblower magában hálát adott Istennek, amiért hét teljeshónapot adott neki, hogy ennyire fegyelmezhesse és begyakorolhassa legénységét.

Talán az ágyúk visszasiklása, talán enyhe fuvallat, talán a tenger hullámzása, a Lydiátkissé elfordította az ellenségtől. Hornblower látta, hogy egyre jobban el kell fordítani az

ágyúkat és ez lassította a sortüzek ütemét. Előrerohant és a hajó orránál mélyen a korlát föléhajolva lekiáltott a kutterbe, ahol Hooker és emberei feszülten figyelték a csata menetét.

– Mr. Hooker, húzza a Lydiát ismét a kormányfél felé!– Igenis, sir!Az emberek újból a vízbe mártották evezőiket és csónakjukat egyenesen a Natividad felé

irányították. Abban a pillanatban, hogy a vontatókötél megfeszült, újabb rosszul célzottsortűz golyói csapdosták körülöttük magasra a vizet. De zavartalanul dolgoztak tovább. ALydia megmozdult és nemsokára ismét elfoglalja kedvező helyzetét. Hornblower otthagyta azevezősöket és visszarohant a hátsó fedélzetre. Halálsápadt arcú matrózinas szaladt elébe.

– Mr. Howell küldött, sir. A kormányfélen a szivattyút darabokra szakította egy ágyúlövés.– Úgy? – Hornblower nagyon jól tudta, hogy Howell, a hajóács, józan ember, akiben

megbízhat.– Már oda is vontatta a másik szivattyút, de beletelik egy órába, míg felszereli. Azt üzeni,

hogy a víz lassan emelkedik.– Ha-hm – gondolkozott Hornblower. A fiú most már tágra nyílt szemmel és bizalmasan

nézett rá, amióta megszokta a rendkívüli helyzetet, hogy jelentést tegyen kapitányának.– Tizennégy embert szakított szét a robbanás a szivattyúnál! – folytatta. – Rettenetes volt,

sir!– Helyes, fiam. Szaladj vissza és mondd meg Mr. Howellnek, hogy minél előbb szerelje

fel azt a másik szivattyút. Mondd neki, a kapitány úgyis tudja, hogy megteszi, ami tőle telik.– Igenis, sir!A fiú lerohant a lépcsőn, jobbra-balra lökdösődve a sok ember között. A lépcső lábánál

jelentést kellett tennie az őrnek, hogy hová megy – itt senki sem mehetett keresztül engedélynélkül. Hornblower úgy érezte, hogy Howell üzenetének nincsen semmi jelentősége. Nemkívánt tőle semmi döntést, semmi elhatározást. Neki egyelőre nincsen más dolga, csakharcolni, akár elsüllyed a hajó a lába alatt, akár nem. Szinte megnyugvás volt, hogy ígymegszabadult minden felelősségtől.

– Másfél órája tart már a csata! – sietett hozzá Bush kezét dörzsölve. – Nagyszerűen megyminden, sir. Nagyszerűen!

Hornblower azt is elhitte volna, hogy tíz perce. De Bush kötelességei közé tartozott, hogyfigyelje a parancsnoki hídon elhelyezett homokórát.

– Sohasem hallottam még, hogy dagok úgy kitartsanak az ágyúik mellett – folytatta Bush.– Egyre rosszabbul céloznak, de éppen olyan gyorsan tüzelnek, mint kezdetben.Meggyőződésem, hogy súlyos károkat okoztunk nekik.

Szeretett volna keresztüllátni a gomolygó füstön. Közben nevetségesen hadonászott akezével, mint valami legyezővel és ez elárulta, hogy távolról sem olyan nyugodt, mintmutatja. Hornblowert valami leírhatatlan megkönnyebbüléssel és vidámsággal töltötte el ez amegfigyelés. Crystal lépett oda hozzájuk.

– Kissé ritkul a füst, sir. Úgy veszem észre, hogy enyhe szellő kerekedik. Feltartottamegnedvesített kezét.

– Igen, igen, sir! Szél! A tatbaloldal felől!Ebben a másodpercben már erősebb szélroham söpört végig a hajón és egy szempillantás

alatt hátára kapta a hajókra nehezedő füstfelhőt. Egyszerre elébük tárult a szín, mintha csak aszínházban a függönyt húzták volna fel. A Natividad szomorú roncsként dobálódzott atengeren. Újonnan készített előárboca elpusztult és vele együtt a főárboc is. Már csak akeresztárboca állt rendületlenül és a hajótest erősen féloldalra dűlt a roncsok nyomása alatt.Oldalán, a ledőlt előárboc alatt nagy nyílás sötétlett, az ágyúgolyók három lőrést lőttekegybe. A tátongó nyílás olyan volt a hajó testében, mint a hiányzó fog.

– Nagyon mélyen van a vízben – mondta Bush, de ebben a pillanatban újabb sortüzet,füstöt, lángot köptek a Natividad ágyúi. Ezúttal, mint a hajó rázkódásából érezték, a legtöbblövés talált. A füst egy ideig ott szállongott a Natividad körül és amikor szertefoszlott, ahárom figyelmes néző láthatta, hogy a nagy hajó tehetetlenül sodródik a hullámokon. Már aLydia teste is megérezte a szelet. A kormányosnak ugyancsak dolgoznia kellett, hogy megtudja tartani az irányt. Hornblower azonnal tudta, hogy ismét itt az alkalmas pillanat, amikornagyot lendíthet helyzetükön.

– A kuttert felhúzni! – parancsolta. – Kormányfél felé fordulva előre!A Lydia gyorsuló ütemben kerülte meg a Natividad farát és elárasztotta tüzével és

mennyköveivel.Az emberek a vad ágyúdörgés közben ujjongtak a középső fedélzeten. A hajó háta mögött

a nap vörös és arany glóriában érte el a víz színét. Nemsokára besötétedik.– Kell, hogy rövidesen megadja magát! Jóságos Isten, de hát miért nem adják még meg

magukat? – kiáltotta Bush, amikor a közvetlen közelről irányított sortüzek ismétvégigsöpörtek a tehetetlen ellenségen, megrázva orrától a faráig. De Hornblower tisztábbanlátta a helyzetet. Az a hajó, amelyiken Crespo a parancsnok és el Supremo zászlója alattharcol, sohasem adhatja meg magát. A füstön keresztül is látta a kék mezőben libegőaranycsillagot.

– Ne sajnáljátok, fiúk! Ne sajnáljátok! – biztatta Gerard egyre az embereit.Most, hogy már egészen közelből adhatták le a lövéseket, megbízhatott tüzéreiben, hogy

önállóan is folytassák a tüzelést. Minden egyes ágyú legénysége olyan gyorsan töltött éstüzelt, amennyire csak tudott. Az ágyúk annyira áttüzesedtek már, hogy a nedvesszivacsokból lecseppenő víz egy-kettőre gőzzé változott az izzó vason és elpárolgott. Közbenegyre sötétedett. Ismét látni lehetett a lövések villanását, az ágyúcsövön kilobbanó hosszú,aranysárga lángokat. Nyugaton már szürkült a napnyugta pirossága és az égbolt tetejénfelragyogtak az első csillagok.

A Natividad homlokárboca is lezuhant és szilánkokra törve hevert a hajó orrán. És akkoraz egyre homályosuló alkonyaiban félelmes recsegéssel és ropogással lezuhant a keresztárbocis, amelyet valósággal derékban vágtak ketté az ágyúgolyók.

– Istenemre, most már nem tehet mást, most már kell, hogy megadja magát! – kiáltott felBush.

Trafalgárnál Bush ment át elsőnek egy elfogott spanyol hajóra és most egyszerre felmerültemlékeinek tárházából a megvert hajó képe: a helyükről elszakadt ágyúk, a fedélzetenhalomban heverő halottak és sebesültek, az árbocaitól megfosztott hajótest tehetetlenvergődése, a nyomorúság, a szenvedés, a tehetetlenség megtestesülése. És mintha csakválaszolni akarna Bush gondolataira, ismét eldördült egy ágyú a Natividad orrában.

– Ne kíméljétek, fiúk! – üvöltött Gerard félőrülten a kimerültségtől és megerőltetéstől. –Tűz! Tűz!

A Lydia megkerülte a tehetetlenül vergődő hajótestet. Minden másodperc közelebb viszhozzá. A félhomályon keresztül, ha a füst nem zavarta látásukat, Hornblower és Bush márláthatták a Natividad fedélzetén mozgó alakokat. Most már puskákkal is lövöldöztek. Avillanások élesen szakították el a sötétséget. Hornblower hallotta, hogy közvetlenül mellettepuskagolyó csapódik neki a korlátnak. Nem törődött vele. Csak valami mindent legyőző,mindent elhallgattató fáradtságot érzett.

A szél változó volt, hirtelen rohamokkal kapott bele a vitorlákba, azután megintlecsillapult. Nagyon nehéz feladat volt, különösen a sötétségben, megállapítani, mennyireközeledik egymáshoz a két hajó.

– Minél közelebb megyünk, annál hamarabb végzünk! – biztatta az embereket Bush.

– Igen, de rövidesen beleütközünk! Hornblower minden erejével összeszedte magát.– Tüzelést szüntetni! – kiáltotta, miközben odasietett a két hátsófedélzeti kormányfél-

üteghez. Az ágyúk legénysége annyira elmerült munkájában, olyan gépiesen folytattákütemről-ütemre az ágyúk töltését és elsütését, hogy másodpercek teltek el, míg észrevették ésmeghallották a kapitányt. Most mozdulatlanul, verejtékező testtel megálltak, miközbenHornblower a hirtelen csendben kiadta parancsait. A két nagy ágyút most kartáccsal töltöttékmeg, amelyet Hornblower hozatott fel a raktárból. A tüzérek az ágyúk mellett meglapulvavárakoztak, míg a két hajó egyre közelebb sodródott egymáshoz, miközben a Lydia középsőütegei még egyre tüzeltek. A Natividad fedélzetéről rémült és kihívó kiáltások hangzottak; afarán verődött össze a legénység nagy része, sötét és fenyegető tömegben, várva a két hajóösszeütközését. De az érintkezés pillanata mégis váratlanul érte mind a két hajót, a szél éshullámverés összjátéka váratlan hirtelenséggel zárta be a kettő között tátongó távolságot. ANatividad fara nagy recsegéssel ütődött hozzá a Lydia közepéhez, éppen a keresztárboccalegyvonalban. A Natividad felől ismét vad kiáltozás hallatszott. Az emberek ösztönösenmenekültek a hajó oldala felé.

– Várni! – kiáltott teli tüdőből Hornblower. Agya gépiesen vetette össze a szelet, a tengerhullámzását, az időt, a távolságot, miközben a Lydia lassan oldalra fordult. Kivárta azt apillanatot, amikor a két legnagyobb kartáccsal megtöltött ágyú éppen szembekerült aNatividaddal és elordította magát:

– Tűz!Csakúgy köpte a két ágyú a tüzet, a repeszdarabokat az összeverődött tömeg felé.

Pillanatnyi csend következett, azután egyszerre felhangzott a Lydia legénységének ujjongásaés a Natividad legénységének halálkiáltása. Ez a két utolsó ágyúlövés tisztára söpörte aNatividad elülső fedélzetét.

Egy-két másodpercig a két hajó még szorosan egymás mellett sodródott. A Lydiának mégegy tucat harcképes ágyúja maradt a kormányoldalon, amelyeknek a csöve szinte érintette aNatividad farát, azután a szél és a tenger ismét elsodorta egymástól kettőjüket. A Lydia mostsodródott a széllel, egyre jobban eltávolodva a tehetetlenül dobálódzó, halálra sebzetthajótesttől. Az angol hajón valamennyi ágyú működött. De a Natividadról már nem érkezettválasz. Egyetlen puskát sem sütöttek el többé. Hornblower ismét lerázta magáról afáradtságát.

– Tüzelést szüntetni! – kiáltott oda Gerardnak és az ágyúk abban a pillanatbanelhallgattak.

Hornblower a sötétségen át a Natividad vergődő, sötét teste felé nézett.– Adjátok meg magatokat! – kiáltotta.– Soha! – hangzott a válasz. Crespo hangja volt, esküdni mert volna rá. Még mindig

élesen és elszántan csengett és néhány sértő, gyalázó, durva szót is fűzött hozzá.Hornblower most már megengedhette magának, hogy mosolyogjon ezen az ostobaságon,

bármennyire is fáradt volt. Végigküzdötte a csatát és megnyerte.– Megtettetek mindent, amit bátor emberek megtehetnek! – kiáltotta.– Még nem mindent, Hornblower kapitány! – felelt ismét a hang a sötétségben.Azután valami megragadta Hornblower pillantását – valami tompa, vörös izzás a

Natividad tönkrelőtt fara körül.– Crespo! – kiáltotta. – Hiszen ég a hajó! Adjátok meg magatokat, amíg nem késő!– Soha!A Lydia ágyúi gyújtották fel a Natividadot, amikor az imént közvetlen közelből

árasztották el kartácsaikkal. A hajó régi fája könnyen tüzet fogott és a tűz most már sebesenterjedt. Azóta is növekedett a fény, amióta Hornblower észrevette. A hajó csakhamar egyetlen

lángtenger lesz. Hornblower első kötelessége most az, hogy saját hajójára vigyázzon – ha atűz eléri a puskaporraktárt a hajófenéken, vagy a fedélzeten felhalmozott muníciót, a hajófelrobban, darabokra hullik szét és veszélyeztetheti a Lydiát.

– Sietnünk kell innen! – kiáltotta Bush felé fordulva, alig tudva palástolni hangjaremegését. – Minden ember a vitorlákhoz! – A Lydia belefeküdt a szélbe és gyors irambantávolodott a lángoló hajóroncstól. Bush és Hornblower visszanéztek. Most már magasracsaptak a lángok a hajó belsejéből és körülötte vörös fény vetődött a hullámzó tengerre. Ésakkor, miközben még egyre nézték, a lángok hirtelen eltűntek, mint a kioltott gyertya. Többésemmi sem látszott, csak a sötétség és a hullámtarajok halvány csillanása. A tenger elnyelte aNatividadot, mielőtt a lángok elpusztíthatták volna.

– Istenemre, elsüllyedt! – kiáltott fel Bush, messzire kihajolva a korláton.Az elkövetkező nagy csendben Hornblowernek percekig fülébe csengett az az utolsó

panaszos »soha«. De talán ő volt az első hajójának egész személyzetéből, aki magához tért anagy megrázkódtatás után. Megfordíttatta a hajót és visszatért arra a helyre, ahol a Natividadelsüllyedt. Újra lebocsátotta a kuttert és leküldte Hookert néhány evezőssel, hogy kutassák áta környéket, hátha kihalászhatnak még néhány embert a Natividad hajótöröttjei közül. ALydia valamennyi mentőcsónakja közül egyedül csak a kutter maradt meg, a többit mindrommá lőtték a Natividad ágyúi. Sikerült is néhány embert kihalászni kettőt a Lydiafedélzetéről ledobott kötelek segítségével húztak ki, a kutter vagy féltucat kétségbeesettenfuldokló úszót mentett meg. A Lydia legénysége igyekezett jószívvel fogadni aszerencsétleneket, amint víztől csurgó rongyos ruháikban megálltak a fedélzeten a laternákfényében, de azok makacsul és hallgatagon utasítottak vissza minden közeledést. Sőt egyikükmintha egy pillanatig még gondolkozott volna, vajon ne folytassa-e tovább akár egymagábanis a Natividad kétségbeesett, elszánt küzdelmét.

– Nem baj, idővel majd jó matrózokat faragunk belőlük – mondta Hornblower kapitány,erőltetetten könnyed hangon.

A fáradság most már annyira erőt vett rajta, hogy jóformán csak félálomban beszélt ésmintha a hajó, az ágyúk, az árbocok, Bush esetlen alakja mind csak valószínűtlen árnyékvolna és nem létezne semmi más, csak a fáradsága és az a lüktető fájdalom a fejében. Úgyhallotta a saját hangját, mintha valahonnan messziről jönne.

– Igenis, sir – felelt a csónakmester.Semmi sem lehetetlen a haditengerészetben; Harrison a legalkalmatlanabb emberanyagból

is tud matrózt formálni. Egész életében csak ezen dolgozott.– Merre induljunk tovább, sir? – kérdezte Bush, amikor Hornblower visszatért a hátsó

fedélzetre.– Merre? – ismételte Hornblower bizonytalan hangon.Szinte valószínűtlen, hogy a csata végetért, a Natividad elsüllyedt és ezer mérföldnyi

körzetben semerről sem fenyegeti veszedelem a Lydiát. És valószínűtlen és álomszerű az is,hogy a Lydia csakugyan súlyos veszedelemben forgott, hogy csak a szivattyúk szüntelenmunkája tudta megóvni az elsüllyedéstől és hogy a keresztárboca mégsem egészen olyan,amilyennek lenni kellene. Igen, a Lydiának mielőbb alapos gyógykezelésre volna szüksége.

Hornblower csak fokról-fokra értette meg, hogy most új fejezet kezdődik a Lydiatörténetében, új terveket kell szőnie a jövőre. Embereinek egész sora várt azonnaliutasításaira – Bush, Crystal, a hajóács, a tüzérek és az a bolond Laurie. Meg kellett erőltetnifáradt agyát, hogy gondolkozni tudjon. Felbecsülte a szél erejét és irányát, de ez egyáltalánnem fárasztotta; a tengeren töltött húsz esztendő alaposan megtanította az ilyen feladatokra.Fáradtan vonszolta magát a kabinjához és ott, a leírhatatlan roncsok között, megtalálta amegrongálódott térképtáskát. Azután kiterítette a rongyos térképet és fölébe hajolt.

Jelentenie kell sikerét Panamában, amilyen hamar csak lehet, ezt az egyet világosan tudta.Ott talán kijavíthatná hajóját, bár nem sok jót várt a barátságtalan kikötőtől, különösen ha avárosban sárgaláz dühöng. De annyi bizonyos, hogy viharvert hajójával mindenekelőttPanamában kell jelentkeznie. Tehát megjelölte az irányt a Cape Mala felé, megállapította,hogy a szél kedvező és miután kimondhatatlan erőfeszítéssel mindezt elintézte, meglepettenlátta, hogy mindazok, akik parancsaira várva sorakoztak fel a fedélzeten, csodálatosképpeneltűntek. Bush küldte el valamennyiüket, de a kapitány ezt nem tudta meg soha. Még Bush-sal közölte az útirányt, azután egyszerre csak Polwheal állt a könyökénél a vitorlavászon-köpennyel és a hintaszékkel. Hornblower már tiltakozni sem tudott. Tűrte, hogy stewardjaráadja a vászonkabátot, azután már félig öntudatlanul zuhant bele a székbe. Huszonegy óratelt el azóta, hogy utoljára lepihent. Polwheal vacsorát is hozott, de nem vett róla tudomást.Nem akart enni. Nem kívánt semmit, csak a pihenést.

Azután egy másodpercig megint egészen éber volt. Lady Barbara jutott eszébe, akiodalenn van a sötét hajófenékben a sebesültekkel, a fojtogató forróságban. De azonnalmegnyugodott. Az az asszony tud gondoskodni magáról – igen, azt az asszonyt nem kellfélteni. Van magához való esze. És különben is, most minden mindegy. Feje ismét a mellérehanyatlott. Legközelebb saját hortyogása zavarta fel, de nem sokáig. Átaludta az egésznagytakarítást, amelyet a legénység rendezett a fedélzeten.

XVIII. FEJEZET

Vasárnap reggel

Csak a nap keltette fel másnap reggel Hornblower kapitányt, amikor már a láthatár föléemelkedett és egyenesen a szemébe sütött. Megfordult és pislogott, azután, mint a gyermek,kezével próbálta védeni szemét a világosságtól, hogy visszamenekülhessen az alvásba. Nemtudta, hol van és egyelőre még nem is törődött vele. Azután lassanként visszaemlékezett azelmúlt nap eseményeire. Most már nem akart tovább aludni, sőt igyekezett az álmotkidörzsölni a szeméből. Csodálatosképpen, elébb a küzdelem apró részleteire emlékezettvissza, nem a Natividad elsüllyesztésére. Csak amikor ez az emlék is visszatért, ébredt felegészen.

Felállt a székből, nagy keservesen kinyújtóztatta tagjait, mert még mindene fájt az elmúltkét nap túlerőltetésétől. Bush ott állt a kormánykeréknél. Arca szürke, megviselt ésszokatlanul öreg volt a kemény reggeli világításban. Hornblower Bush felé bólintott, és Bushtisztelgéssel viszonozta köszönését. Bush homlokán még ott volt a piszkos fehér kötés, defelette a háromszögletű kalapot viselte. Hornblower már éppen szólni akart hozzá, amikoregyszerre minden figyelmét a hajója kötötte le. Kedvező szél fújt. Nem is tudtak volnamásként előrehaladni, csak így, hogy hátba kapták a szelet. Valamennyi vitorlát felhúzták.Hornblower gyors, figyelmes pillantása felfedezte, hogy számtalan kötél elszakadt és bár apótkeresztárboc egészen jól megállta a helyét, mégsem volt olyan vitorla, amelyet legalábbegy-két golyó át ne fúrt volna – de akadt olyan is, amelyikben egy tucat vagy annél is többlyuk tátongott. Most olyan volt az egész hajó, mint valami rongyos, megviselt útszélicsavargó. Ez a nap majd azzal telik el, hogy a vitorlákat, amennyire lehet rendbehozzák, akötélzet egyelőre még várhat.Csak most, miután megállapította az időt, a szélirányt és megvizsgálta a vitorlákat, tért visszaHornblower éles tengerész-szeme a fedélzetre. A hajó orra felől a szivattyúk egyhangúzakatolása hallatszott, a szivattyúkamra nyílásain egyre ömlő víz bizonyította, hogy csak

állandó munkával tudják fenntartani az egyensúlyt. A szélárnyékos oldalon egész sormozdulatlan test feküdt, mindegyik függőágyába csavarva. Hornblower megrezzent, amikor ahosszú sort meglátta és össze kellett szednie minden akaraterejét, hogy meg tudja számolni.Huszonnégy halott feküdt a Lydia fedélzetén! És tizennégyet temettek el tegnap. Lehet, hogya halottak közül néhány az előző napi súlyos sebesültek közül került ki. De ha harmincnyolchalott van, akkor legalább hetven sebesült lehet odalenn. Tehát a Lydia körülbelülnegyedrészét veszítette el legénységének. Szerette volna tudni, kik a halottak, kiknek azeltorzult arcát takarja el az egyszerű vitorlavászon szemfedő.

A fedélzeten több volt a halott, mint az élő, Bush azon a tizenkét emberen kívül, akikreokvetlenül szükség volt, mindenkit pihenni küldött és ezt nagyon helyesen tette, hiszenbizonyosan valamennyien halálosan fáradtak az előző két nap megpróbáltatásaitól. Ezekenkívül húszan dolgoztak a szivattyúknál mindaddig, amíg nem sikerült betömni a sérüléseket.De a többiek mind aludtak, elterülve a középső fedélzeten, az árnyékban. Alig egy-kettőnekvolt annyi ereje, hogy felkösse függőágyát (ha ugyan függőágyuk egyáltalán túlélte a csatát);a többi csak úgy feküdt a fedélzeten, ahogyan éppen leroskadtak, némelyik a kezét tettepárnának a feje alá, de némelyik még keményebb ágyon, ágyútalpon, vagy fedélzetből kiállóvasgyűrűkön nyugtatta a fejét.

Eltekintve a kiterített holttestektől és a sötét foltoktól a fedélzet világos deszkáin,amelyeket még nem tudtak a gyors súrolással egészen eltüntetni, egyéb nyomai is voltak alezajlott csatának. A fedélzet deszkáiba minden irányban csatornákat, lyukakat véstek azágyúgolyók, itt-ott még nem tüntették el a felhasított, kiálló szilánkokat.A hajó oldalában is sokhelyütt látszott az ágyúgolyók nyoma. Néhol, ideiglenesenvászondarabokat szegeztek a repedésekre. A kormányfélen az ágyúk körül minden fekete volta puskaportól; egy helyen, a parancsnoki híd küszöbén egy tizennyolcfontos ágyúgolyó álltki, félig eltemetve a kemény, ellenálló tölgyfában. De rengeteg munkát végeztek el, kezdveattól, hogy a halottakat előkészítették utolsó útjukra, az ágyúkat megkötözték és nagyjábóleltakarították a romokat.

Hornblower egyszerre elszégyellte magát, hogy ennyit dolgoztak az emberei, mialatt őlustán aludt a hintaszékben. Szinte neheztelt rájuk, de ezt nem akarta mutatni. Ha megdicsériBush munkáját, ezzel beismeri saját hibáját, de érezte, hogy ezúttal nagylelkűnek kell lennie.

– Nagyon jól van, Mr. Bush – mondta hozzá lépve. De természetes félénksége,szégyenkezéssel vegyülve, nem engedte, hogy őszintén kimondjon mindent úgy, amintgondolta. – Csodálkozva és örömmel látom, milyen hatalmas munkát végzett.

– Ma vasárnap van, sir – felelt Bush egyszerűen.Csakugyan. Vasárnap a kapitány inspekciójának napja, amikor bejárja a hajó minden

zegét-zugát és mindent apróra megvizsgál, hogy lássa, jól végzi-e kötelességét az első tiszt,rendben tartja-e kellőképpen a hajót, vasárnapra mindig kitakarították és feldíszítették ahajót, az emberek díszruhájukba öltöztek és úgy vettek részt valamennyien az istentiszteleten,majd felolvasták a haditörvényeket. Vasárnap volt az a nap, amikor mérlegre tették az angolkirály őfelsége hajóján az első tiszt képességeit és munkásságát.

Hornblower nem tudta elrejteni mosolygását ezen az elfogulatlan magyarázaton.– Akár vasárnap van, akár nem, annyi bizonyos, hogy nagyszerűen végezte a dolgát, Mr.

Bush.– Köszönöm, sir.– Külön is megemlékezem magáról, ha megírom jelentésemet az Admiralitásnak.– Tudom, hogy megteszi, sir.

Bush fáradt arca ragyogott az örömtől. A sikeresen végrehajtott akció után, amelyben csakegyetlen hajó vett részt, az első tiszt rendszerint megkapta a kapitányi kinevezését. Az olyan

embernek, mint Bush, akinek nincsenek családi összeköttetései, ez az egyetlen lehetőség azelőrehaladásra. De a kapitány, aki csak a maga dicsőségét akarja tömjénezni, úgyfogalmazhatja meg a jelentést, mintha a csatát első tisztje közreműködése és segítsége nélkül,vagy éppen annak ellenére nyerte volna meg. Nem egy példát tudtak erre mind a ketten.

– Bizonyosan sokat beszélnek majd erről Angliában, ha elkerül oda a csata híre – folytattaHornblower.

– Egészen bizonyosan, kapitány úr. Nem mindennapi eset, hogy egy fregatt elsüllyesszenegy sorhajót.

Bizonyos, hogy a Natividad hatvan évvel ezelőtt épült és ma már másként építik asorhajókat, megváltoztak az idők. De a Lydia még így is nagyszerű teljesítményt vitt végbe.Hornblower csak most kezdte felmérni, milyen hatalmas feladatot hajtottak végre és ennekfolytán jókedvre derült. De volt még egy mértéke annak, hogyan ítélte meg a britközvélemény egy hadihajó teljesítményét és az Admiralitás lordjai is gyakran alkalmazták ezta mértéket.

– Mennyi a halott? – kérdezte Hornblower nyers hangon, mert nem akarta elárulni mélymegindultságát.

– Harmincnyolc halott, sir – felelt Bush, miközben piszkos papírdarabkát húzott elő azsebéből. – Hetvenöt sebesült. Négy eltűnt. Az eltűntek Haroer, Dauson, North és Chum, anéger… – akkor vesztek el, amikor a bárka elsüllyedt. Clay még az első napon esett el…

Hornblower bólintott. Emlékezett még Clay fejnélküli holttestére a hátsó fedélzeten.– …továbbá a tisztek közül elestek tegnap John Summers, Henry Vincent és James

Clifton. Megsebesültek Donald Scott Galbraith harmadik hadnagy, Samuel Simmondshadnagy, Howard Savage kadét és még négyen.

– Galbraith? – ismételte Hornblower. Ez a váratlan hír annyira megdöbbentette, hogy máreszébe sem jutott, vajon mi lesz a jutalma száztizenhét emberének elvesztése után. Hiszenmár nem egy fregattkapitányt lovaggá ütöttek nyolcvan ember pusztulása után is.

– Súlyosan megsebesült, sir. Mind a két lábát összezúzta egy golyó közvetlenül a térdalatt.

Tehát Galbraith-t érte utol a sors, amelytől ő annyira félt. Ez a megdöbbentő hír eszébejuttatta kötelességét.

– Lemegyek és azonnal meglátogatom a sebesülteket mondta. Egy pillanatra elhallgatottés kutatóan nézett első tisztjére. – Hát magával mi van, Bush? Magának is abba kellenehagyni kissé a szolgálatot.

– Teljesen jól érzem magam, sir! – tiltakozott Bush. – Ha Gerard feljön és levált afedélzeten, lepihenek egy órára.

– Ahogy gondolja.Lenn a fedélközben a sebesültek között a pokol minden szörnyűsége várta. Sötét volt; a

négy olajlámpás vörösessárga, libegő fényt hintett a mennyezetről, de nagyon kevésvilágosságot adott, inkább csak nagy, titokzatos árnyékokat vetett mindenfelé. A levegőfullasztó volt. A poshadó víz és a hajó raktárában felhalmozott holmi szagához most méghozzájárult a szűk helyre összezárt súlyosan beteg emberek bűze, az olajlámpák orrfacsarószaga és a puskaporszag, amely még tegnap befészkelődött a hajótestbe és azóta sem lehetettkiszellőzni. Elviselhetetlen volt a forróság is. A bűz és a hőség szinte megütötte Hornblowertabban a pillanatban, amikor belépett és öt másodperccel később arca már nedves volt averejtéktől, mintha vízbe mártotta volna, olyan forró és párás volt odalenn a levegő.

A zaj is éppen olyan bonyolultan összetett volt, mint a szag. Először is a megszokotthajóhangok – a fa recsegése és ropogása, a kötélzet ütemes rezgése, amelyet a láncoktovábbítottak ide a hajó belsejébe, odakintről a tenger zúgása és benn a fenékvíz locsogása és

mindent túlharsogóan a szivattyúk zakatolása. De odalenn a fedélközben mindezek csakkíséretül szolgálhattak a hetvenöt súlyos sebesült nyöszörgéséhez, sírásához, üvöltözéséhez,panaszához, káromkodásához és öklendezéséhez.Hornblower megtalálta Lauriet, aki tehetetlenül álldogált a félhomályban.

– Hála Istennek, csakhogy itt van, sir! – sóhajtotta megkönnyebbülten. Hangjából éreznilehetett, hogy minden felelősséget elhárított magáról és boldog, hogy most már a kapitányaintézkedik helyette.

– Jöjjön velem körbe mindenkihez és tegyen jelentést szólt rá Hornblower. Gyűlölte ezt afeladatot, de bár mindenható volt a hajón, mégsem bízhatta éppen ezt senki másra, mintahogy ösztönére hallgatva legszívesebben megtette volna. A munkát el kellett végezni ésmost, hogy Laurie bebizonyította a tehetetlenségét és ügyetlenségét, őrá hárul a kötelesség,hogy idelenn rendet teremtsen. Odalépett a legszélsőhöz, aki a sorban feküdt, de a következőpillanatban hátratántorodott megdöbbenésében. Lady Barbara térdelt a súlyos sebesültmellett, a libegő fény megvilágította klasszikus arcélét. Szivaccsal mosta a kínjában fetrengőember arcát és nyakát.

Hornblower alig tudta elviselni, hogy ilyen munka mellett lássa Lady Barbarát. Még nemérkezett el az a nap, amikor Florence Nightingale a nő hivatásává tette a betegápolást.Egyetlen jóízlésű ember sem tudta elképzelni, hogy nők lássák el a kórházak piszkos,visszataszító munkáját. Igaz, az irgalmas nővérek dolgoztak a kórházakban, hogy elnyerjéklelki üdvösségüket és öregasszonyok segítettek a szülés kínjai között vergődő asszonyoknak,vagy néha részt vettek a betegek ápolásában is. De a sebesült férfiak ápolása csak férfiakfeladata lehet – azoké, akik nem érdemeltek jobb beosztást és akik az ügyetlenségük, atudatlanságuk miatt egyéb munkára alkalmatlanok voltak, éppen úgy, mint akiket a latrináktisztítására rendeltek. Hornblower gyomra émelygett, amikor látta, hogy Lady Barbara kezehozzáér ezekhez a szennyes, izzadt testekhez, a gennyhez, a vérhez és támogatja azöklendezőket.

– Ne tegye ezt! – mondta rekedten. – Menjen fel a fedélzetre!– Most már belekezdtem ebbe a munkába – felelt Lady Barbara közömbös hangon. – És

addig nem hagyom abba, amíg be nem fejeztem.Hangja olyan határozott volt, hogy nem tűrt ellentmondást. Úgy beszélt vállalt

munkájáról, mint az elkerülhetetlenről – mintha csak azt mondta volna, hogy meghűlt ésmost már tűrnie kell a kellemetlenségeket, amíg csak el nem múlik.

– Ez az ember, akinek a sebesültek ellátását kellene intéznie, egyáltalán nem ért adolgához – folytatta a nő.

Lady Barbara pillanatig sem gondolta, hogy a betegek ápolása nemes hivatás. Az őfelfogása szerint ez sokkal megalázóbb munka volt, mint a főzés vagy varrás (különösenutazás közben gyakran vállalkozott ilyen apróbb munkákra ügyes, finom ujjaival), demegállapította, hogy ezt a munkát minden szakértelem nélkül végzik és ő az egyetlen, akimegfelelőbben tudná elintézni. És tudatában volt annak is, milyen sok függ attól, talán akirály egyik hajójának jövője és dicsősége, hogyan végzik el ezt a feladatot. Ugyanolyanteljes odaadással vállalta, minden személyi kényelméről lemondva, mint ahogyan az egyikbátyja Indiát kormányozta és a másik harcba vitte katonáit.

– Ennek az embernek egy faszilánk van a bőre alatt – folytatta Lady Barbara. – Eztazonnal ki kell húzni.

Megmutatta a matróz meztelen, szőrös, tetovált mellét. A tetoválás alatt szörnyű feketezúzódás látszott, amely a mellcsonttól egészen a jobb hónaljig húzódott és a hónaljizmokközül szálkás végű hegyes fadarabka állt ki. Amikor Lady Barbara csak megérintette azujjával, a szerencsétlen ember már nyögött fájdalmában. A fából épült hajókon a sebesülések

legnagyobb részét faszilánkok okozták. Ezeket a kínzó fadarabokat nem lehetett kihúzniugyanazon az úton, amelyen a bőr alá kerültek, a kiálló szálkák belekapaszkodtak a húsba ésnem engedték. Ebben az esetben a bordák eltérítették irányától a repülő fadarabot és ígyjutott el zúzva és roncsolva mostani helyéig, a hónaljig.

– Hajlandó most kihúzni? – kérdezte Lady Barbara a szerencsétlen Lauriet.– Kérem én…– Ha maga nem teszi, majd elintézem én. Nem értem a húzódozását!– Majd inkább én, Lady Barbara! – szólt közbe Hornblower. Akármit is megígért volna,

csakhogy véget vessen ennek a jelenetnek.– Akkor tessék, kapitány úr!Lady Barbara felállt, de esze ágában sem volt, hogy visszavonuljon, amint a nőiesség

megkívánta volna. Hornblower és Laurie összenéztek.– Nos Laurie, hol vannak a műszerei? – kérdezte Hornblower nyersen. – Hé, Wilcox,

hozzon csak egy jó adag rumot! És most Williams, feküdjön nyugodtan, kihúzom ezt afaszilánkot a melléből. Bizonyos, hogy fájni fog.

Hornblowernek ugyancsak uralkodnia kellett magán, hogy el ne húzza az arcát, amikor azelőtte álló kínos feladatra gondolt. Bár Williams becsületesen igyekezett, hogy erőt vegyenmagán, alighogy Hornblower a szilánk fölött belevágott az ollóval, fetrengett kínjában.Wilcox és Hudson fogták le a karját és szorították le a vállát. Abban a pillanatban, hogyHornblower a hosszú, barna fadarabot kihúzta a sebből, hangosan felüvöltött kínjában éselájult. Miközben Laurie a seb száját ügyetlen ujjaival összevarrta, már nem tiltakozott,eszméletlenül feküdt nyomorúságos fekhelyén.

Lady Barbara szorosan összezárta ajkát. Nézte, amint Laurie piszkos kezével, ügyetlenüllátott hozzá a kötözéshez, azután szó nélkül letérdelt ismét a sebesült mellett és elvetteLaurietól a rongyokat. A férfiak ámulva figyelték, miközben fél kezével ügyesenfeltámasztotta Williams hátát, fél kezével ügyesen a melle köré csavarta a tekercset,gondosan elkötözve az erősen vérző sebet.

– Most már majd meggyógyul – mondta Lady Barbara, miközben felállt.Hornblower két nehéz órát töltött odalenn a kötözőhelyen, miközben valamennyi beteget

sorra járta Lady Barbara és Laurie kíséretében, de a feladat távolról sem volt olyangyötrelmes, mint amilyen lehetett volna. Főképpen azért volt eddig olyan kétségbeesett asebesültek miatt, mert tudatában volt a saját tehetetlenségének és ügyetlenségének. MostLady Barbara váratlanul megosztotta vele a felelősséget. Megmutatta, hogy rettenthetetlen ésügyes, egyetlen ember sem volt a hajón, akire nyugodtabb lelkiismerettel bízhatta volna asebesültjeit. Amikor már valamennyi ágyat végigjárták és az öt, a reggel folyamán meghaltmatrózt is kivitték, megállt a nővel szemben, az utolsó libegő fényű lámpás alatt.

– Nem tudom, mit mondjak, Lady Barbara! Éppen olyan hálával köszönök mindent, mintazok, akiknek a szenvedésein könnyített.

– Nincs mit köszönni – tiltakozott Lady Barbara vállat vonva. – Ezt a munkát el kellettvégezni valakinek.

A sebesült, aki az utolsó ágyban feküdt, felemelte bekötözött karját.– Háromszoros éljent Lady Barbarának! – kiáltotta rekedten. – Hip, hip, hurrá!A sebesültek közül sokan csatlakoztak az éljenzéshez – szomorú énekkar volt, amelyhez

az eszméletlen és lázálmaikban nyöszörgő, jajgató sebesültek adták a kíséretet. Lady Barbarakérő, tiltakozó mozdulattal emelte fel a kezét, azután a kapitányhoz fordult.

– Ezeknek az embereknek elsősorban levegő kellene – mondta. – Nem lehetne eztvalamiképpen megoldani? Emlékszem még, egyszer a bátyám említette, hogy a bombay-ikórházban azonnal csökkent a halálozások száma, amint többet szellőztettek. Nem lehetne az

emberek egy részét felvinni a fedélzetre?– Azonnal intézkedem, madam! – bólintott Hornblower.Még csak akkor látta be igazán, mennyire igaza van Lady Barbarának, amikor visszatért a

fedélzetre. Milyen más volt a friss csendes-óceáni levegő a nagy hőség ellenére is! Valóságosmennyország a kötözőhely szörnyű bűzei után. Azonnal intézkedett, hogy nyissák ki alégaknákat.

– És akadnak néhányan a sebesültek közül, Mr. Rayner – folytatta –, akiket fel lehetnehozni a fedélzetre. Keresse meg Lady Barbara Wellesleyt és kérdezze meg, kiket.

– Lady Barbara Wellesleyt, sir? – ismételte Rayner csodálkozva és tapintatlanul, mertsemmit sem tudott a legújabb fejleményekről.

– Hallotta, hogy mit mondtam! – rivallt rá dühösen Hornblower.– Igenis, sir! – felelt nagy sietve Rayner és már szaladt is, nehogy megint olyasvalamit

mondjon, amivel megharagíthatja kapitányát.Ezen a reggelen, a H. M. S. Lydián a szokottnál későbben tartották meg a vasárnapi

istentiszteletet, miután eltemették a halottakat. Addigra már a fedélzet két oldalán asebesültek egész sora ringatódzott a felszerelt függőágyakban. A nyitott légaknákon pedigfriss levegő került a hajó mélyén fekvő sebesülteknek is.

XIX. FEJEZET

Panama előtt

A Lydia ismét Közép-Amerika csendes-óceáni partvidéke mentén haladt. A szürke,pirossal árnyalt vulkánok sora, lábuknál a keskeny zöld szegéllyel, most kelet felé suhant elmellettük. A tenger és az ég kékje egybeolvadt. Repülőhalak surrantak el a hullámok fölött,keskeny kis barázdát vonva maguk után a vizén. De a napnak és éjszakának minden percébenhúsz ember verejtékezett a szivattyúknál, hogy megóvják a hajót az elsüllyedéstől. A többiépkézláb ember pedig szünet nélkül dolgozott a hajó kijavításán és rendbehozásán.

A két hét alatt, míg elérték a Cape Malát, a sebesültek száma erősen megfogyatkozott.Néhányan közülük már a biztos javulás útján voltak – a hónapokig tartó kemény életmód atengeren megedzette testüket, hogy ki tudják heverni a súlyos sebeket, amelybe gyengébbember bizonyosan belepusztult volna. De sokan meg is haltak közülük. Legtöbbnek a sebeelüszkösödött, ebbe pusztult bele. Minden reggel ugyanaz a szertartás köszöntött a hajóra: kétvagy három vagy öt függőágyat csúsztattak bele a Csendes-óceán hullámaiba.

Galbraith is eltávozott közülük. Túlélte a szörnyű megrázkódtatást, amikor tudomástszerzett nyomorék mivoltáról. Túlélte még a gyötrelmes, pokoli kínokat is, amikor LaurieLady Barbara sürgető kérésére nekilátott a késsel és a fűrésszel és eltávolította az összezúzottcsont- és húsdarabokat, ami lábszárából térden alul megmaradt. Mindent eltűrt, csak hogymeggyógyuljon. Sápadtan és legyengülten feküdt a függőágyban, annyira, hogy Laurie mármindenkinek eldicsekedett sebészi tudományával, elmagyarázta, milyen szépen varrta össze avégeket és milyen gondosan kötözte el az ütőereket. Azután egyszerre jelentkeztek azüszkösödés végzetes tünetei és öt nappal később Galbraith meghalt. Szerencsére az utolsónapot már boldog lázálomban töltötte.

Hornblower és Lady Barbara ezekben a napokban közelebb jutottak egymáshoz. LadyBarbara az utolsó pillanatig elszántan és odaadással harcolt Galbraith életéért. Keményenküzdött és nem kímélte magát; de látszólag minden érzés nélkül, mintha csak valamielkerülhetetlen munkát végezne. Hornblower maga is így ítélte volna meg, ha nem látta volna

az arcát egy alkalommal, amikor Galbraith kezét szorongatta és egyre gyengéden beszélthozzá, mert lázálmában azt hitte, hogy az édesanyja ül mellette. A haldokló fiú egyre csakfecsegett lázában, szorongatta a nő kezét és egy pillanatra sem engedte el maga mellől, mígLady Barbara szelíden és megnyugtatóan beszélt hozzá, hogy valamennyire lecsillapítsa.Olyan csendes, olyan nyugodt volt a hangja, olyan mozdulatlanul ült ott a függőágy mellett,hogy még Hornblowert is megtéveszti, ha nem látja arcán a gyötrelmet.

Hornblowert fájdalmasan sújtotta le Galbraith halála. Mindeddig természetesnek tartotta,hogy mások sorsával rendelkezzék és ebben nem ismert gyengeséget. Annál jobban megleptemost, hogy Galbraith halála mély szomorúsággal töltötte el. A hangja remegett és a szemekönnyes volt, míg felolvasta az imát és megborzongott, ha arra gondolt, hogy lenn, az óceánmélyén a cápák majd felfalják Galbraith testét. Haragudott ezért a gyengeségéért, de azutánazzal mentegette maga előtt elérzékenyülését, hogy bánkódik, mert egyik hasznos és ügyesemberét veszítette el. De nem tudta meggyőzni magát. Szégyenkezésében és haragjábanannál erősebben hajszolta embereit a munkára, szerette volna mielőtt teljesen rendben látni aLydiát. De mostanában, ha Lady Barbara tekintetével találkozott, már nem hiányzott közülüka rokonszenv és megértés, úgy, mint azelőtt.

Hornblower eléggé ritkán látta Lady Barbarát. Néha együtt ebédeltek, de ilyenkor mindigjelen volt a hajónak egy-két tisztje. Azonban a kapitány napjának legnagyobb részétlefoglalták hivatalos kötelességei, Lady Barbarát pedig a betegei. Egyiküknek sem voltelfecsérelni való ideje. Hiába következtek egymás után a legszebb, enyhe trópusi éjszakák,egyikük sem gondolt szerelmeskedésre. Szükségük volt az erélyükre és erejükre. És attól aperctől kezdve, hogy befordultak a Panama-öbölbe, Hornblowernek éppen elég gondja voltés nem csoda, ha öntudatlan, homályos érzéseit nem követte földalatti útjukon.

Éppen megpillantották a tatbaloldalon az Igazgyöngyszigeteket és a Lydia kedvező széllelrepült Panama felé, amikor egy parti hajó, amelyikkel régebben is találkoztak, bukkant fel aszél felőli oldalon. Amint a kis hajó a Lydiát megpillantotta, irányt változtatott és egyenesenfeléje kormányzott, miközben Hornblower nyugodtan és zavartalanul tartotta az irányt. Aligvárta már, hogy a kikötőbe érjen hajójával, mert egyre nehezebb feladat volt, hogy a vízfelszínén tartsák a Lydiát.

A kis hajó szorosan odasiklott a Lydia mellé és néhány perccel később a kötélhágcsónugyanaz a csinos, ragyogó egyenruhába öltözött tiszt sietett fel a Lydia fedélzetére, akiegyszer már járt ott.

– Jó reggelt, kapitány úr – köszöntötte mély meghajlással Hornblowert. – Remélem, hogya legjobb egészségnek örvend?

– Köszönöm – felelt Hornblower.A spanyol tiszt kíváncsian nézett körül. A Lydián még meglátszott a lezajlott küzdelem

nyoma – és a függőágyakban pihenő sebesültek még mindig eléggé hosszú sora mindentmegmondott. Hornblower észrevette, hogy a spanyol ugyancsak tartózkodó, mintha csakelhatározta volna, hogy nem árulja el magát mindaddig, amíg meg nem tudja az igazságot.

– Látom, hogy szép hajója nemrégiben csatában vett részt. Remélem, jó szerencse kísértekapitány uram vállalkozását?

– Elsüllyesztettük a Natividadot. Ha jól sejtem, ezt akarja tudni, szenyor – feleltHornblower nyersen.

– Elsüllyesztették, kapitány úr?– Igen.– Elpusztult?– Elpusztult.A spanyol tekintete elkomorodott. Látszott rajta, mennyire elkeseríti, hogy a spanyol hajót

már másodszor győzi le egy fele akkora angol hajó. Hornblower olvasott gondolataiban.– Akkor, sir, engedje meg, hogy átadjam ezt a levelet –, mondta a spanyol.Kabátja zsebébe nyúlt, furcsa, habozó mozdulattal. Hornblower csak később gondolt arra,

hogy két levél lehetett nála. Két különböző tartalmú levél. Egyik arra az esetre, ha aNatividadot elpusztította, másik arra, ha a Natividad még mindig károkat okozhatott aspanyoloknak.

Miután szerencsésen megállapította, melyik az alkalomhoz szánt levél, végre átadta akapitánynak. A levél meglehetősen hosszú volt, de tekintettel a szóvirágos és udvariasspanyol stílusra, meglepően nyers, amit Hornblower azonnal megállapíthatott, amintfelbontotta a vászonborítékot és elolvasta tartalmát.

A perui alkirály kifejezetten megtiltotta, hogy a Lydia betérhessen vagy horgonytvethessen bármelyik spanyol-amerikai kikötőben, akár a perui vagy mexikói alkirályság, akáraz új-granadai kormányzóság területén.

Miközben Hornblower másodszor is elolvasta a levelet, a szivattyúk egyhangú zakatolásaismét eszébe juttatta gondjait. Eszébe jutott viharvert, sérült hajója, eszébe jutottak betegei éssebesültjei, fáradt emberei és leapadt készletei. És neki a Horn-fok felé kell hazatérnie. Csakaz Atlanti-óceáni út négyezer mérföld. De eszébe jutott a szigorú parancs is, amellyelAngliából útjára bocsátották, hogy nyissa meg Spanyol-Amerikát a brit kereskedelemnek éskeresse meg a víziutat a földszoroson át.

– Ismeri ennek a levélnek a tartalmát, sir? – kérdezte.– Igen, sir.A spanyol hangja gőgösen, sőt fagyosan csengett.– Meg tudná mondani, mi az oka az alkirály feltűnően barátságtalan magatartásának?– Én nem bírálhatom és nem magyarázhatom az alkirály cselekedeteit, sir.– Már pedig itt ugyancsak nagy szükség volna a magyarázatra. Nem értem, hogy civilizált

ember hogyan hagyhatja így cserben a szövetségesét, aki érette harcolt és éppen emiatt a harcmiatt volna szüksége segítségére.

– Senki sem hívta ezekre a vizekre a kapitány urat. Nem kellett volna csatáznia, ha a britvizeken marad. A Csendes-óceán Ő Katolikus Felségének a birtoka, itt nem tűrhet idegenbetolakodókat.

– Értem – mondta Hornblower.Sejtette, hogy új parancs érkezett Spanyol-Amerikába, amióta a spanyol kormány értesült,

hogy angol fregatt járja a Csendes-óceánt. A spanyolok minden erőfeszítéssel kizárólag asaját használatukra akarták megtartani Amerikát. Ennek érdekében bármilyen árat ismegfizettek volna. Még ha ezzel meg is sértették szövetségesüket, miközben élet-halál harcotvívtak Európa leghatalmasabb zsarnokával. Amikor a madridi spanyolok értesültek a Lydiacsendes-óceáni útjáról, szinte látták, hogy brit kereskedőhajók özönei jönnek majd anyomában és egykettőre kiapad az a szüntelen arany- és ezüstfolyam, amelytől a spanyolállamháztartás egyensúlya függött. És ami még ennél is rosszabb, elterjesztik az eretnekségeta világnak ezen a részén, amely hűségesen kitartott a pápa mellett három évszázadonkeresztül. Nem számít, hogy Spanyol-Amerika népe koldusszegény, hogy járványokpusztítják és helytelenül kormányozzák, nem számít az sem, hogy elzárják a világ többiállama elől, abban az időben, amikor Bonaparte kontinentális zárlata elpusztította Európakereskedelmét.

Hornblower világos pillanataiban előre látta, hogy a világ nem tűrheti el sokáig ezt ahatártalan önzést és hogy Spanyol-Amerika általános felkelése a többi népek együttérzésemellett rövidesen lerázza a spanyol igát. Később, ha sem Spanyolország, sem Új-Granadanem ássa meg azt a csatornát, majd megássa helyettük valaki más. Szerette volna ezt

megmondani ennek a spanyolnak, de veleszületett óvatossága visszatartotta. Bármilyengyalázatosan bántak is el vele, semmit sem nyerhetett a nyílt szakítással. Sokkal édesebbbosszú volt, hogy magának tarthatta gondolatait.

– Nagyon helyes, sir – mondta. – Kérem, biztosítsa hódolatomról az alkirályt. Hajóm nemfog lehorgonyozni Spanyol-Amerika egyetlen kikötőjében sem. Kérem, adja át mélységeshálámat és tiszteletemet őexcellenciájának azért az udvariasságért és előzékenységért,amelyben részesítettek. Ezzel is csak megpecsételték a jó viszonyt országaink között,amelynek Isten végtelen irgalmából alattvalói lehetünk.

A spanyol tiszt élesen nézett a kapitány szeme közé, de Hornblower arca mozdulatlanmaradt, miközben mély udvariassággal meghajolt.

– És most, sir – folytatta Hornblower szárazon – legnagyobb sajnálatomra kénytelenvagyok elbúcsúzni öntől és szerencsét kívánni, azonban kötelességeim szólítanak.

Elég kellemetlen volt a spanyolnak, hogy így bocsátották el, de végre is Hornbloweregyetlen szava ellen sem emelhetett kifogást. Nem tehetett mást, ő is éppen olyan mélyenhajolt meg Hornblower előtt és visszatért a hajójára. Alig hogy eltávozott, Hornblower Bush-hoz fordult.

– Fordítsa vissza a hajót, Mr. Bush.A Lydia nehézkesen fordult meg, miközben kapitánya folytatta félbeszakított sétáját a

hátsó fedélzeten. A tisztek és a matrózok lopva egy-egy pillantást vetettek rá. Sejtették, hogyrossz hírt kapott. Egyre csak fel-alá járkált a kapitány a lafetta és a fedélzetre erősítettvasgyűrűk között, miközben a szivattyúk szüntelen zakatolása emlékeztette, mennyire sürgősés fontos, hogy mielőtt elhatározza magát.

Mielőtt hajójának állapotára gondolt, azt kellett eldöntenie, hogyan szerezzen vizet éshonnan pótolja készleteit. Minden hajóskapitánynak ez a legelső gondja. Hat héttel ezelőttmegtöltötte élelmiszerraktárait és vizeshordóit. De azóta elvesztette legénységéneknegyedrészét. Még ha jó időt is töltött hajója rendbehozásával, elegendő élelmiszere marad,hogy talán egészen Angliáig elég legyen. Különösen mivel kelet felől sohasem tartott annyiideig a Horn-fok megkerülése, mint nyugat felől. És most, hogy többé semmi oka atitoktartásra, Szent Helénán, Sierra Leonén vagy Gibraltárban pótolhatja a hiányokat. Ez atudat megnyugtatta. Most már minden gondolatát hajójának szentelhette. Annyi bizonyos,hogy alaposan ki kell javítania. A Lydia mostani állapotában, lékeivel, hiányos kötélzetévelés rossz vitorláival nem élhetné túl a Horn-fok viharait. Ezt a munkát nem lehet elvégezni atengeren, a kikötők pedig bezárultak előtte. Tehát nincs más hátra, követnie kell a hajdanikalózok példáját. Azt kell tennie, amit Drake, Anson és Dampier tettek ugyanezeken avizeken. Rejtett öblöt kell felkutatnia, ahol rendbehozhatja hajóját. De a partvidéken alighaakadhat ilyen menedékre, mert a spanyolok már minden hajózható öblöt megszálltak. Tehátszigetet kell keresni.

A láthatáron felbukkanó Igazgyöngy-szigetek nem feleltek meg, mert tudta, hogy lakottakés panamai hajók gyakran látogatják. Ezenfelül a spanyol hajó még mindig ott volt aközelükben és figyelte minden mozdulatukat. Hornblower előszedte térképét: a Lydia tegnapa Coiba-szigetek mellett haladt el. A térképről semmi közelebbi nem tudott meg a szigetről,de világos, hogy legelőször ezt kell átkutatnia. Hornblower a kormányoshoz lépett ésmegadta az útirányt.

XX. FEJEZET

Coiba szigete

A Lydia, Őfelsége fregattja szinte lépésről lépésre haladt előre az öbölben. Hornblowerelőreküldte a kuttert Rayner vezetésével, míg a Lydia lassan hatolt előre az elpihenő szélben,a kanyargó, keskeny csatornaszerű öbölben. A bejárat két oldalán meredek sziklák őrködtek,de amikor Hornblower messzelátójával figyelmesen körülnézett, látta, hogy az öböllegtávolabbi pontján, a dús, pompás zöld növényi fal tövében aranyszínű homok szegélyezi avizet. Éppen ez volt az, amit keresett. Itt bizonyosan sekélyebb a víz és a tenger fenekérőlnem meredeznek sziklák.

– Azt hiszem, a hely nagyon alkalmas – fordult Hornblower Bush-hoz.– Igenis, sir. Ennél jobbat nem is találhatnánk – bólintott Bush.– Akkor horgonyozzuk le a hajót. Azonnal munkához látunk.Lankasztó hőség volt Coliba szigetének kis öblében. A völgyet körülzáró magas hegyek

felfogtak minden szelet és egyúttal visszaverték a napsugarakat az öböl vizére. Amint a hajómegállt és a horgonyt leeresztették a horgonynyíláson, Hornblower egyszerre úgy érezte,mintha a nagy hőség ráborulna és eltakarná. Bár mozdulatlanul állt a hátsó fedélzeten,egyszerre ellepte testét a verejték. Vágyódott fürdőre, egy kis pihenésre, míg eljön azalkonyat hűvössége, de nem engedhetett meg magának ilyen kényelmet. Fontosabb volt mintvalaha, hogy mielőbb végezzenek munkájukkal. Biztonságba kell helyeznie hajóját, mielőtt aspanyolok felfedezhetnék rejteküket.

– Hívják vissza a kuttert! – adta ki a parancsot. A szárazföldön még tikkasztóbb volt aforróság, mint a vizén. Hornblower a homokos part felé irányította a hajót, jóformánlépésenként, nagy gonddal vizsgálta és mérte a tengervíz mélységét és figyelte a talajt. Igen,semmi kétség, a tenger feneke itt tiszta homok, sehol semmi szikla, itt nyugodtan partrahúzathatja a hajóját. Elhatolt egészen a mozdulatlan őserdőig: emberi életnek nyomát nemlátta, a dús, szövevényes növényzetben sehol semmi ösvény. Magas fák, bokrok, élősdiek ésa fatörzseket egybefonó liánok elválaszthatatlanul összebonyolódva, egymásba kapaszkodvaaz életért való néma küzdelemben. Furcsa madarak rebbentek fel, soha nem hallott hangokatadva az őserdő félhomályában. Orrát megütötte a földön rothadó állati és növényimaradványok kipárolgása. Izzadó embereinek kíséretében, muskétájával kezében, vágottösvényt az úttalan vadonban. Ott, ahol a szikla annyira meredek volt, hogy a föld ésnövényzet nem tudott megkapaszkodni rajta, az izzó napon, verejtékezve és kimerülténkapaszkodtak felfelé a csúszós, meztelen köveken. A Lydia az öböl ragyogóan kék vizénringatódzott. Szemközt, az öböl túlsó partját éppen olyan áthatolhatatlan ősvadonszegélyezte, ott, ahol a sziklák helyet engedtek a növényzetnek. Hosszan, figyelmesen nézettkörül messzelátóján. Megnyugodva tért vissza hajójához és gyors munkára hajszoltaembereit.

Mielőtt partra húzhatták volna a hajót, hogy a hajóács és emberei hozzáláthassanak ahajófenék kijavításához, meg kellett szabadítani a Lydiát minden fölösleges tehertől. Ésmielőtt védtelenül oldalára fektették volna, biztosítania kellett az öblöt is váratlan támadókellen. Mindenekelőtt a két nagy tizennyolcfontos ágyút eresztették le egyenként a fedélzetről.A kutter gondos egyensúlyozással, a legnagyobb vigyázatossággal tudta csak a kétszörnyeteget egyenként kiszállítani a szárazföldre, ahol Rayner és Gerard már előreelkészítették helyüket. A két szikla oldalában, az öböl bejáratánál vágtak nagy sietve ösvénytés amint elkészültek, kötelekkel és láncokkal húzták fel a két ágyút. Sietve szállították oda agolyókat és a puskaport, azután ételt és italt a tüzéreknek. Harminchat órai megfeszítettmunka után a Lydiát száz tonnányitehertől szabadították meg és az öböl bejáratát olyan jól megerősítették, hogy ha ellenségesszándékú hajó akart volna betolakodni, egyszerre húsz ágyú tüzével találta volna magát

szemben.Ugyanekkor másik csoport dolgozott lankadatlan odaadással a homokos parton. Kivágták

az őserdő egy részét, s a kivágott fatörzsekből nagy sietve fészert ácsoltak össze és itthelyezték el az élelmiszeres hordókat, lisztes zsákokat, a tartalék árbocokat, fegyvereket,töltényeket, puskaporoshordókat, míg a Lydia már üresen ringatódzott az öböl apróhullámain. Az emberek vászonsátrakat állítottak maguknak, védekezésül a gyakori trópusifelhőszakadások ellen, a tiszteknek nyers fatörzsekből ácsoltak viskót és külön építettekegyet a két nőnek is.

Hornblower ezzel az egyetlen paranccsal bizonyította, hogy nem feledkezett meg egészena két nő jelenlétéről. A sok munka közben, a nyomasztó felelősség súlya alatt sem ideje, semkedve nem volt ahhoz, hogy Lady Barbarával társalogjon. Fáradt volt, a füllesztő hőségelcsigázta, de mert tudta, hogy sietniök kell, erőszakkal kényszerítette magát, hogy egyrekeményebben, egyre elszántabban hajszolja embereit, egyre makacsabbul és egyreoktalanabbul, annyira, hogy a napok a halálos kimerültség lidércnyomásaként nehezedtekvalamennyiükre. Eközben a rövid másodpercek, amikor viszontlátta Lady Barbarát, csakvillanások voltak, ahogyan a lázálomban vergődő beteg előtt egy-egy futó pillanatramegjelenik egy szép asszony képe.

Keményen hajszolta az embereit, hajnaltól késő estig, dolgoztatta őket, mint arabszolgákat, míg végül a fejüket csóválták és panaszos csodálkozással néztek fel rá. Nemtudtak rá haragudni azért az emberfeletti munkáért, amelyet tőlük követelt, angol matrózilyesmire nem képes, amikor látja, hogy kapitánya sem kíméli magát. Ezenfelül bennük ismegvolt az angol tömegeknek az a jellemző sajátsága, hogy minél rendkívülibb helyzetbekerültek, annál vidámabban és kedélyesebben végezték munkájukat. Most homokágyonaludtak a kényelmesebb függőágy helyett, a szárazföldön dolgoztak a hajó fedélzete helyettés sűrű erdő állta lépten-nyomon útjukat ahelyett, hogy a végtelen horizont nyílt volna megelőttük. De mindez csak fokozta jókedvüket.

A világító rovarok az őserdőben, a különös gyümölcsök, amelyeket a Natividad foglyaifedeztek fel nekik, de még a kínzó moszkitók is egyúttal jókedvre derítették őket. Egyikszikla falából, ott, ahol egyik öbölvédő ütegüket helyezték el, tiszta forrás fakadt, úgyhogyvégre egyszer annyi friss vizet ihattak, amennyi jólesett. Nekik, akik hónapokon keresztüléltek úgy, hogy őr állt a vizes hordók mellett és apróra kimérték adagjukat, ez kivételes,kimondhatatlan gyönyörűség volt.

Nemsokára már ott tartottak, hogy a homokos parton, jó messze a vászontakaróval borítottés gondosan őrzött puskaporos hordóktól, tüzeket gyújtottak, szurkot olvasztottak és kócotgyűjtöttek. Négy napon át betöltötte a kis öblöt a hajóács kalapácsának kopogása, amíg nagyszakértelemmel megfoltozta a Lydia lékeit. Szerencsére minden szükséges anyagot megtalálta hajó raktárában. Amikor a hajóács négy nappal később jelentette, hogy befejezte munkáját,Hornblower személyesen vizsgált meg minden talpalatnyi felületet a hajó fenekén és nemtalált semmi kifogásolnivalót.

Azután leszerelték a pót-keresztárbocot, amelyet annyi sok nehézség árán, vad viharbanszereltek fel a hajóra, majd kihúzták a hajó testéből a régi árboc megmaradt csonkját, mint arossz fogat. Most következett a legnehezebb feladat, a hetvenöt láb magas új, kifogásta lanulmegmunkált keresztárboc felállítása és beszerelése. Mire ezzel is elkészültek, a Lydia bátrannekivághatott ismét a Horn-fok viharainak.

A Lydiát ismét kivontatták a öböl vizére és visszahordozhatták tartalékjait. Egymásutánkerültek régi helyükre a sózott hússal teli hordók, a vizeshordók, a fegyverek, az ágyú- éspuskagolyók és a puskapor és az ágyúk is, kivéve az öböl bejáratát őrző ütegeket. A Lydiaismét biztosan és nyugodtan ringott az öböl nyugodt vizén. Most már az új vitorla

felszerelésére, a kötélzet rendbehozására került a sor és mire ez is elkészült, a Lydia éppenolyan kitűnő fregatt volt, mint amikor elindult Portsmouth kikötőjéből.

Hornblower csak akkor engedélyezett magának végre egy kis pihenést és nyugalmat.Ameddig a Lydia tehetetlen testként hevert a zátonyon, ameddig nem volt igazi hajó, ő semvolt kapitány, nem érezhette magát annak, nem lehetett pillanatnyi pihenése és megnyugvásasem. Még az eretnek is boldogabb volt nála az inkvizítor kínzókamrájában. Itt van körülötte afenyegető, ismeretlen szárazföld, örökké kínozza tehetetlenségének tudata és a félelem, hogyéjszaka valami alattomos ellenség tör ellenük. Amikor végre ismét visszatérhetett a Lydiafedélzetére, úgy érezte magát, mint a halálraítélt, akinek megkegyelmeztek. Tekintetegyönyörködve és megbékülten járt körbe a kifogástalan kötélzeten, a szép új árbocon éskimondhatatlan megnyugvás volt, hogy nem hallotta többé a szivattyúk egyhangúzakatolását, mint utolsó kétheti hajóútjuk közben. Kimondhatatlan boldogság, hogy hajójaismét rendben van. Végtelen megnyugvás töltötte el a gondolatra, hogy most már még semállnak, amíg haza nem érkeznek Angliába.

Ebben a pillanatban szerelték le eddigi őrhelyéről az egyik védőágyút. A hajó oldalábanmár valamennyi ágyú a helyén volt, a Lydia most kedve szerint manőverezhetett és fittyethányhatott a spanyoloknak. Ezentúl találkozhatott bárkivel, nem félt többé, a Lydiamegvédelmezi magát. Ujjongó boldogság fogta el. Megfordult. Lady Barbara állt mellette ahátsó fedélzeten. Ragyogó mosollyal nézett a fiatal nőre.

– Jó reggelt, lady Barbara! – köszöntötte mosolyogva. – Remélem, ismét eléggékényelmes a kabinja?

Lady Barbara visszamosolygott – sőt, csaknem nevetett, annyira mulatságos és váratlanvolt az ellentét mostani barátságos szavai és a dühös, elkeseredett, türelmetlen káromkodásközött, amelyet az utolsó tizenegy napon szünet nélkül hallott tőle.

– Köszönöm, kapitány úr – mondta. – Tökéletesen kényelmes. Az emberei valósággalcsodát tettek ilyen rövid idő alatt. – A kapitány egészen öntudatlanul megfogta a nő két kezétés miközben ott állt mellette a napfényben, ragyogó mosolyával, nem is eresztette el. LadyBarbara úgy érezte, hogy csak egyetlen szót kellene szólnia és Hornblower kapitány táncraperdülne a fedélzeten.

– Még a sötétség beállta előtt ismét a tengeren leszünk! – kiáltott fel lelkesen a kapitány.Lady Barbara nem tudott volna most fölényes és visszautasító lenni vele szemben, mint

ahogy nem tudott volna fölényes és visszautasító lenni egy gyermekkel sem. Ismerte aférfiakat és eszébe sem jutott, hogy nehezteljen eddigi figyelmetlenségéért. Az igazatmegvallva, kissé szerette is azért, hogy így viselkedett.

– Ön nagyon kitűnő tengerész, sir – mondta hirtelen a férfinak. – Nem hiszem, hogy volnaőfelségének még egy kapitánya, aki mindezt véghez tudta volna vinni.

– Boldog vagyok, hogy így gondolkozik, madam – felelt Hornblower, de a varázs megtört.Ismét eszébe juttatták saját magát és ez megint csak kétségeket, aggodalmakat ébresztett alelkében. Ügyetlenül elejtette a nő kezét és napbarnította arca árnyalatnyit elpirult. – Csak akötelességem teljesítettem – mondta és félrenézett.

– Sokan mások is megteszik – felelt Lady Barbara. – De kevesen teszik meg igazán jól. Azország adósa kapitány úrnak – legőszintébb reményem, hogy Anglia elismeri ezt a nagyadósságát.

Ezek a gondolatok hirtelen nyugtalanító láncot indították el Hornblower agyában. Angliacsak arra emlékszik majd, hogy fölöslegesen megütközött a Natividaddal; hogy ha csak kicsitszerencsésebb, akkor előbb értesül az új szövetségről Spanyolország és Anglia között, mielőttmég kiszolgáltatta volna a hajót a lázadóknak és így elkerülhetett volna minden bajt éssúrlódást, ami ebből következett. Diadalmas tengeri ütközet, száz halottal és sebesülttel nagy

dicsőséget hozhat a kapitánynak, de a fölösleges ütközet száz áldozattal inkább szégyen, mintdicsőség.Egyre csak arra gondolt, hogy fölösleges és túlzottan buzgó engedelmessége okozott mindenbajt és mindenkinek ez lesz a véleménye odahaza is. Éppen azért hibáztatják majd, ami alegnagyobb érdeme. Az élete egyszerre ismét megtelt keserűséggel.

– Bocsánatot kérek, madam – mondta és hirtelen elfordult Lady Barbarától. Harsányanadta ki parancsait embereinek, akik éppen a tizennyolcfontos fedélzetre emelésévelvesződtek.

Lady Barbara fejét csóválta a háta mögött.– Hihetetlen ember! – mondta magában ellágyultan. – Egy pillanatig már csaknem emberi

volt.Lady Barbara nagy magányosságában lassanként hozzászokott, hogy magában beszéljen,

mint valami elhagyott sziget egyetlen lakója. De elhallgatott, amint ennek tudatára jutott. Akabinjába sietett és valami csekélységért leszidta Hébét, aki éppen holmijainakkicsomagolásával vesződött.

XXI. FEJEZET

Még egyszer el Supremo

A legénység már széltében beszélte, hogy a Lydia végre hazafelé indul. Harcoltak ésdolgoztak, előbb az egyik, azután a másik oldalon, anélkül, hogy megértették volna a magaspolitikát, amely eldöntötte, ki ellen kell harcolniuk és kiért kell dolgozniuk. Egyikük semtörte a fejét, mi volt az oka annak, hogy a spanyolok előbb ellenségeik voltak, azután barátaikés végül csaknem ellenséges semlegesek. Beérték annyival, hogy gondolkodás nélkülengedelmeskedtek a parancsnak. De most már csakugyan kezdték remélni, hogy a Lydiavégre hazafelé tart. Úgy beszéltek Angliáról, mintha már ott lenne valahol a láthatáron,eszükbe sem jutott a csekély ötezer mérföld, amelyet még meg kell tenniük hazáig a viharostengeren. A fejük tele volt az otthonukkal. Azok, akiket erőszakkal hurcoltak a hajóra, afeleségükre, gyermekeikre gondoltak. Akik önként szegődtek el matróznak, a kikötőbeliasszonyokra és az örömökre, amelyek ott várják őket. Az örömüket nem homályosíthatta elmég annak a gondolatnak a felhője sem, hogy talán alig érkeznek meg, másik hajóra kerülnekés ismét meg kell kerülniük a fél világot, mielőtt újra Anglia földjére tehetnék a lábukat.

Lázas buzgalommal dolgoztak, hogy a hajót baj nélkül kormányozhassák ki a szűköbölből és egyikük sem nézett vissza sajnálkozva és hálásan a vendégszerető partra, aholfelkészülhettek a hazatérésre. Hiszen éneikül sohasem térhettek volna vissza hazájukba. Úgyfecsegtek, ugráltak és tréfálkoztak, mint a majmok, amikor végre parancsot kaptak, hogyhúzzák fel a vitorlákat és a meleg estében az emberek táncra perdültek a fedélzeten. A Lydiavégre kedvező széllel indult el a szabad, kéklő Csendes-óceánon. Éjszakán át a trópusokidőjárásának szokott szeszélyességével lassan elült a szél. A kedvező szélből előbb enyheszellő lett, az enyhe szellőből nagy ritkán meginduló fuvallat. A vitorlák lazán lógtak, majdegy-egy percre ismét megfeszültek, a kötelek csapkodtak és az őrségnek szüntelenül ügyelnikellett a kötélzetnél.

Hornblower a hajnal előtti hűvös órában ébredt fel kajütjében. Még sötét volt és nemláthatta a mennyezetbe erősített iránytűt, de a hajó lassú mozgásából és a hajó neszeiből iskövetkeztethette, hogy szélcsend érte őket utol. Nemsokára itt az ideje, hogy megkezdjemegszokott sétáját a hátsó fedélzeten, de jólesett még pihenni, áldott megkönnyebbülésben,

gond nélkül és felelősség nélkül, míg végül bekopogtatott Polwheal és hozta a ruháit. Éppena nadrágját vette fel, amikor hallotta, hogy az őrszem az árbockosárban lekiált:

– Vitorlás a láthatáron, a tatbaloldal felől! Ugyanaz a kis kétárbocos, amelyikkel márkétszer találkoztunk!

A szabadság boldog érzése azonnal szertefoszlott. Kétszer találkoztak már ezzel abaljóslatú, vészthozó kis hajóval a Panama-öbölben és mind a kétszer rossz hírt hozott.Hornblower babonás nyugtalansággal várta, mi rosszat hoz ismét ez a harmadik találkozás.Kikapta a kabátját Polwheal kezéből és felsietett a lépcsőn a fedélzetre.

A hajó csakugyan ott volt, mozdulatlanul állt a tengeren a nagy szélcsendben, vagy kétmérföldnyi távolságban. Legalább féltucat messzelátót irányítottak feléje – úgy látszik,Hornblower tisztjeit is hasonló nyugtalanság fogta el.

– Látni se szeretem ezt a lélekvesztőt! – morogta halkan Gerard.– Közönséges kis spanyol parti hajó, úgynevezett guardacosta – jegyezte meg Crystal. –

Tucatszámra láttam már ilyeneket. Még emlékszem, hogy Havanában…– Ki ne látott volna? – szólt közbe idegesen Gerard. – Nini, csónakot bocsátanak a vízre!Körülnézett és észrevette kapitányát, aki ebben a pillanatban lépett a fedélzetre.– A kétárbocos csónakot bocsátott vízre – jelentette most már hivatalos hangon.Hornblower mindent elkövetett, hogy megőrizze a rendíthetetlen közömbösség

kifejezését. Arra gondolt, hogy az egész Csendes-óceánon övé a leggyorsabb és a legerősebbhajó és nincs mitől félnie. Felszerelése olyan kitűnő, hogy akár a fél világot is áthajózhatná ésbátran szembeszállhat bármelyik ötvenágyús hajóval. Miért is aggódna hát ennek ajelentéktelen kis hajónak a láttára? És mégsem tudta levetni kényelmetlen, rossz érzését.

Hosszú percekig figyelték a közeledő csónakot. Először apró fekete foltocska volt,amelyet csak időközönként láthattak, ha hullámhegy tetejére emelkedett. Azutánmegvillantak a napfényben az evezőlapátok, amint visszaverték a még alacsonyan járó napsugarait, majd az evezőrudak is. Most úgy mozgott a csónak, mint valami nagy vízi bogár,amely a víz színén szalad. Végül már egészen közel jutott, úgyhogy messzelátó nélkül isminden részletét jól láthatták. Néhány perccel később, a fiatal spanyol tiszt ragyogóegyenruhájában harmadszor is felkapaszkodott a Lydia fedélzetére. Hornblower mélymeghajlással fogadta.

A tiszt kísérletet sem tett, hogy elrejtse kíváncsiságát és csodálkozását. Azonnalészrevette, hogy az ideiglenes keresztárbocot kifogástalan, új szálfával pótolták, mintha csakfrissen került volna ki a hajógyárból. Az ágyúgolyók nyomait nagy szakértelemmelmindenünnen eltüntették. Azt is észrevette, hogy a szivattyúk már nem működnek. Egyszóvalaz elmúlt tizenhat nap alatt a hajót tökéletesen rendbehozták, bár legjobb tudomása szerint apartról nem kapott segítséget és egyetlen kikötőben sem mutatkozott. Legfeljebb valamilakatlan szigeten köthetett ki.

– Meglep, hogy ismét találkozunk, sir – mondta végre.– Számomra éppen olyan nagy öröm ez a találkozás, mint amilyen váratlanul kellemes

meglepetés – felelt Hornblower tökéletes udvariassággal.– Én is végtelenül örülök – jegyezte meg a spanyol gyorsan –, de azt hittem, azóta már

régen útban van hazafelé.– Valóban hazafelé tartok – felelt Hornblower. Szilárdan elhatározta, hogy nem ad okot

semmiféle nézeteltérésre. – De mint láthatja, sir, egyelőre még nem jutottam el messzire.Talán észrevette, hogy elvégeztünk a hajón egynémely szükséges javítást. Most már semmisem tarthat vissza, a leggyorsabb iramban igyekszünk hazafelé, hacsak talán újabb politikaifordulat nem tenné kívánatossá, hogy közös ügyünk, mindkettőnk hazája érdekében továbbrais itt maradjak a közép-amerikai vizeken.

Hornblower aggódva mondta ki az utolsó szavakat és magában már gondolkozott is,miféle mentségekkel vonulhatna vissza, ha netalán elfogadnák ajánlatát. De a spanyol válaszaazonnal megnyugtatta.

– Köszönöm sir, hála Istennek, nincsen semmi okom arra, hogy igénybe vegyem szívesajánlatát. Ő Katolikus Felsége gyarmatai a maguk erejéből is tudnak védekezni, ha úgy fordula sors. Biztosan tudom, hogy Ő Brit Felsége örömmel látja majd odahaza nagyszerűfregattját, hogy továbbra is előrevigye hazája sorsát.

A két kapitány az udvarias szólamok váltása után mélyen meghajolt egymás előtt, mielőtta spanyol folytatta volna beszédét.

– Szeretném, sir, ha abban a nagy megtiszteltetésben részesítene és meglátogatná hajómatnéhány percre. Hiszen amúgy is csaknem szélcsend van. Szeretnék bemutatni valamit, amibizonyosan érdekelné kegyelmességedet és egyúttal meg is nyugtatná afelől, hogy szívessegítsége nélkül el tudjuk látni ügyeinket.

– Mi az, amit mutatni óhajt? – kérdezte Hornblower gyanakodva. A spanyol mosolygott.– Különös örömömre szolgálna, ha meglephetném ezzel az érdekes látnivalóval. Nagyon

kérem, sir, tegye meg nekem ezt a nagy örömet!Hornblower gépiesen körülnézett a láthatáron. Azután a spanyol tiszt arcát tanulmányozta.

Ez az ember nem bolond és csak a bolond tervezhetne gonosz cselt, amikor hajója jóformán aLydia lőtávolában van. Hiszen a fregatt egyetlen sortüzével el tudná süllyeszteni a könnyű kisalkotmányt. És bármennyire is bolondok a spanyolok, annyira mégsem bolondok, hogyerőszakoskodni merészeljenek egy angol kapitánnyal. Ezenfelül magában mulatott, amikorarra gondolt, milyen nagyot néznek majd a tisztjei, amikor bejelenti, hogy ellátogat a spanyolhajóra.

– Köszönöm, sir! – bólintott. – Nagy örömömre szolgál, ha elkísérhetem.A spanyol újra meghajolt és Hornblower első tisztjéhez fordult.– Látogatást teszek a kétárbocoson, Mr. Bush – mondta. – De csak egészen rövid ideig

maradok. Bocsássák le a kuttert és küldje el értem, hogy visszahozhasson.– Igenis, sir – felelt Bush. A száját kinyitotta, majd megint bezárta. Szeretett volna

tiltakozni, de mégsem merte és végül is gyenge hangon megismételte: – Igenis, sir!Miközben a kicsiny csónakon a spanyol hajó felé eveztek, a spanyol tiszt maga volt a

megtestesült udvariasság. Megemlítette a legújabban Spanyolországból érkezett háborúshíreket – kétségtelen, hogy egyik francia hadosztály Andalúziában megadta magát aspanyoloknak és az egyesült spanyol és brit hadsereg rövidesen Franciaország ellen indul.Arról is beszámolt, milyen szörnyű pusztításokat vitt véghez a szárazföldön a sárgaláz. Deegyetlen szóval sem célzott a meglepetésre, amely miatt Hornblowert meghívta hajójára.

A két kapitányt spanyol szertartásossággal fogadták, amint felértek a hajó fedélzetére. Voltnagy parádé, trombitálás és dobszó tiszteletükre.

– Egész hajóm a rendelkezésére áll – mondta a spanyol hamisítatlan castiliaiudvariassággal. Azután megkérdezte: – Szolgálhatok kapitány úrnak valami frissítővel? Talánegy csésze csokoládét parancsol?

– Köszönöm – felelt Hornblower. Világért sem akarta kockára tenni méltóságát azzal,hogy a meglepetés után kérdezősködjék. Végre is várhat még egy keveset, különösen miutánlátta, hogy a kutter már a fél utat meg is tette a spanyol hajó felé.

A spanyolnak sem volt sürgős a dolog. Nyilván előre és alaposan ki akarta élvezni azangol kapitány meglepetését. Megmutatta hajóját és elmagyarázta vitorláinak különlegeskötélzetét. Azután odahívta tisztjeit és valamennyit bemutatta Hornblowernek, majdlegénységét dicsérte – csaknem valamennyi bennszülött indián volt éppen úgy, mint aNatividad fedélzetén. Végül is Hornblower nyert, a spanyol nem győzött tovább várni

kérdezősködésére.– Volna szíves erre fáradni, sir? – kérte. Az elülső fedélzetre vezette vendégét és ott

Hornblower viszontlátta el Supremót. Kezét-lábát megbilincselték és odaláncolták egyfedélzetbe erősített vasgyűrűhöz.

Félmeztelen testét csak rongyok borították, haja és szakálla csapzott és kuszáit és sajátpiszka ott hevert körülötte a fedélzeten.

– Azt hiszem, már részesült abban a nagy örömben, sir, hogy találkozott Don Julian Mariade Jesus de Alvarado y Moctezuma őexcellenciájával, aki magát el Supremónak nevezi?

El Supremo egy szemrebbenéssel sem árulta el, mennyire sérti a gúny.– Hornblower kapitány már valóban bemutatta előttem hódolatát – mondta könnyedén. –

Sokáig és hűségesen szolgálta ügyemet. Remélem, a legjobb egészségnek örvend,Hornblower kapitány?

– Köszönöm, igen, sir.Így, a rongyaiban, a piszkában, megláncolva is, el Supremo a régi, rendíthetetlen és

természetes méltósággal viselkedett. Hornblower nagyon jól emlékezett még erre.– Én is nagyszerűen érzem magam, jobbat nem is kívánhatnék. Hiszen valósággal éltet az

öröm, amikor látom, hogy ügyem ilyen szép sikerrel halad előre.Néger inas jelent meg a fedélzeten, tálcán csokoládét hozott. Másik inas követte, néhány

székkel. Hornblower a házigazda kérésére leült. Örült is, hogy leülhetett, mert érezte, hogyreszket a térde. De egyáltalán nem kívánta a csokoládét. A spanyol kapitány zajosan, jóétvággyal ivott és közben el Supremo egyre nézte. Szemében mohó étvágy villant meg.Többször egymás után megnyalogatta a szája szélét, szeme megcsillant és kinyújtotta a kezét.A következő pillanatban ismét nyugodt és közömbös volt.

– Remélem, ízlik a csokoládé, uraim – mondta. – Egyenesen az önök részére hozattam. Énmár régóta nem élek vele.

– Hálásan köszönjük – felelt a spanyol kapitány. Hangosan nevetett, azután ismét ivottnéhány kortyot, majd megnyalta a szája szélét.

El Supremo tudomást sem vett róla. Újra Hornblowerhez fordult.– Láthatja, most láncokat viselek. Elismerem, furcsa szeszély részemről, hogy ilyesmire

szánom el magam. De remélem bevallja, hogy kitűnően áll alakomhoz?– I… igenis, sir – dadogta Hornblower.– Panama felé hajózunk, ahol a világ trónusa vár rám. Itt a hajón akasztásról beszélnek,

azt mondják, hogy bitófa vár rám a citadella bástyájában. Ez lesz az én arany trónusomtalapzata. Aranyból lesz, igen, gyémántcsillagokkal és türkizekkel kirakott holddal. Onnantudatom már a világgal legközelebbi parancsaimat.

A spanyol kapitány ismét durván nevetett, de el Supremo továbbra is nyugodt méltósággalállt a helyén, simogatva láncait, miközben a nap izzóan sütött le csapzott hajára.

– Nem sokáig tart a nyugalma – jegyezte meg a spanyol Hornblowernek, szája elé tartottfél keze mögött. – Máris látom rajta, hogy közeledik a hangulatváltozás, így legalább abban aszerencsében részesülök, hogy bemutathatom mindkétféle hangulatában.

– A nap tüze és ragyogása napról napra fokozódik szólalt meg ismét el Supremo. – Olyanfenségesen szörnyű, mint amilyen én vagyok. Ölni, tud, ölni, ölni, ahogyan megölte azembereket, akiket odadobtam hatalmának… Mikor is volt az? És Moctezuma is meghalt ésvalamennyi utóda meghalt, kivéve engem. Én egyedül maradtam itt. És Hernández ismeghalt, de őt nem a nap ölte meg. Felakasztották Hernándezt, amikor a vér még csepegettsebeiből. Felakasztották az én városomban, San Salvadorban és miközben ott állt a bitófaalatt, még az én nevemet kiáltotta. Igen, San Salvadorban hosszú sorokban akasztották fel azasszonyokat és a férfiakat. Csak el Supremo maradt, hogy uralkodhasson arany trónusáról. A

trónjáról! A trónjáról!El Supremo most kidülledő szemmel bámult maga elé. Tekintetében rémült felismerés

tükröződött, miközben megcsörrentek láncai. Ostobán nézett körül.– Lánc! De hiszen ez lánc!Most üvöltött és vonított, mint az állat. Őrjöngve nevetett, azután sírt és átkozódott,

levetette magát a fedélzetre, beleharapott láncaiba. A zokogó és fetrengő emberállat szavaitmár nem lehetett megérteni.

– Érdekes, ugye? – kérdezte a spanyol kapitány. – Néha huszonnégy óráig üvölt ésvagdalkozik egyfolytában.

– Igen! – Hornblower széke nagy koppanással felborult, amint hirtelen felállt. Gyomraémelygett. A spanyol tiszt látta sápadt arcát és remegő ajkát és mulatott rajta. Még csakkísérletet sem tett, hogy eltitkolja.

De Hornblower nem könnyíthetett magán, nem foglalhatta szavakba tiltakozását,felháborodását. Belátta, hogy ilyen kis hajón nem hagyhatnak szabadon járni-kelni egyveszedelmes őrültet és lelkiismerete emlékeztette, micsoda halálos gyötrelmekre ítélt elSupremo másokat anélkül, hogy pillanatnyi lelkiismereti kétségei is támadtak volna.Mindenesetre visszataszító volt ez a spanyol színpadiasság, ahogyan az őrültséget és anagyságot így pellengérre állították, de akadt hasonló az angol történelemben is. Csakegyetlenegy érvvel hozakodhatott elő.

– Felakasztják, annak ellenére is, hogy őrült? – kérdezte. – Nem engedik meg, hogy előbbkibékülhessen Istennel?

A spanyol vállat vont.– Akár őrült, akár épeszű, a lázadót fel kell akasztani. Kegyelmességed ezt éppen olyan jól

tudja, mint én.Hornblower tudta. Most már semmi érve sem maradt és csak néhány dadogó szóval

válaszolt, bár forrt benne a megvetés, amiért nem lépett fel erélyesebben. Nem maradt máshátra, most, hogy a maga szemében elveszítette minden méltóságát, mint hogy legalábbtöredékét megmentse hallgatóságának színe előtt.

– Hálásan köszönöm, sir, amiért alkalmat adott, hogy tanúja lehessek ennek a rendkívülérdekes jelenségnek, mondta. – De most, köszönetem megismétlése mellett, mélysajnálatomra távoznom kell, az idő múlik. Úgy látom, enyhe szél kerekedik.

Olyan merev, egyenes tartással ereszkedett le a hágcsón, amennyire csak lehetett és leült akutter farában. Alig tudta kimondani a parancsot az indulásra. Némán és komoran ült, míghazaeveztek a Lydiához. Bush, Gerard és Lady Barbara figyelték, miközben visszatért afedélzetre. Mintha a halál bélyegezte volna meg arcát. Körülnézett, de nem látott és nemhallott semmit maga körül és nyomorúságában lesietett a kabinjába. Még fel is zokogott egymásodpercig, ágyába temetve arcát, mielőtt ismét uralkodni tudott volna magán és elátkoztasaját gyengeségét. De napok teltek el, míg arcáról eltűnt a halál kifejezése és egész idő alattmagányosan zárkózott be kabinjába, nem tudott csatlakozni a hátsó fedélzetén gyülekezővidám társasághoz, bár jókedvű beszélgetésük lehallatszott hozzá. De abban isgyengeségének és ostobaságának újabb bizonyítékát látta, amiért engedte, hogy ennyiremegrendítse ennek a gonosz és aljas őrültnek a sorsa, aki végeredményben csak azt kapta,amit bőségesen megérdemelt.

XXII. FEJEZET

Hazafelé

Lady Barbara és Bush hadnagy ott ültek az enyhe éjszakában a holdsütésben, a korlátmellett. Először esett meg, hogy Bush négyszemközt maradt a hajó vendégével és most iscsak véletlenül – ha előre látja, hogy így fordul a sor, bizonyosan elkerüli. De most, hogybelemelegedtek a beszélgetésbe, már kimondhatatlanul jólesett. Ott ült a kóccal tömöttpárnákon, amelyeket Hamson csináltatott Lady Barbarának, míg a nő a hintaszékbenheverészett. A Lydia szelíden emelkedett és süllyedt a hullámok gyengéd és halk ritmusára ésa szellő citerázására a kötélzet között. A fehér vitorlák csillogtak a ragyogó holdfényben,felettük különös fénnyel tündököltek a csillagok. De Bush nem magáról beszélt, mint ahogymindenki más tette volna a helyében a langyos, trópusi, holdas éjszakában, egy szép fiatal nőmellett.

– Olyan mint Nelson – mondta. – Ő is ideges, mint Nelson volt. Ugyanaz az oka. Örökkégondolkozik. Csodálkozna Madam, ha tudná, mennyit gondolkozik!

– Nem hinném, hogy csodálkoznék – felelt Lady Barbara.– Mert madam is sokat gondolkozik. Csak mi ostobák csodálkozunk. Neki több esze van,

mint a hajón valamennyiünknek együttvéve, kivéve Madamot. Higgye el, hogy nagyon okos.– Nagyon is elhiszem.– És a legjobb tengerész valamennyiünk közül. Ami pedig a navigációt illeti – Crystal

tudatlan hozzá képest.– Igazán?– Igen. Igaz, néha kissé kurtán bánik velem, éppen úgy, mint mindenkivel, de tessék

elhinni Madam, ez egészen természetes. Tudom, mennyi gondja van és ő nem erős, mintahogy Nelson sem volt erős. Néha nagyon aggódom miatta, Madam.

– Maga szereti őt, ugye?– Hogy szeretem-e? – Bush félszegségében csak a szó regényes értelmére gondolt és kissé

zavartan nevetett. – Ha Madam mondja, bizonyosan így van. Mindeddig sohasem gondoltamarra, hogy szeretem-e, vagy sem. Csak azt tudom, hogy a tűzbe mennék érte.

– Erre gondoltam.– Az emberek imádják. Mindent megtennének érte. Tessék csak visszagondolni, miféle

munkát végeztünk az utolsó hetekben és az ostor legfeljebb ha egyszer hetenként került elő.Ezért hasonlít Nelsonhoz. Szeretik, nem azért, amit mond, vagy tesz, hanem azért, ami.

– És hozzá még szép, derék ember is – mondta Lady Barbara. Ő, az asszony, ezt akörülményt sem hagyhatta figyelmen kívül.

– Azt hiszem igen, Madam. Most, hogy említi magam is úgy látom. De ami bennünketillet, nekünk mindegy volna, ha olyan csúnya volna, mint a bűn.

– Talán igaza van.– És van benne valami bátortalanság. Sohasem veszi észre, hogy milyen okos, milyen

helyesen cselekszik. Talán el sem hiszi, Madam, de alig van valamivel több önbizalma, mintnekem. Inkább kevesebb.

– Különös! – kiáltott fel a nő. Megszokta a bátyjai rendíthetetlen önbizalmát. A bátyjaitnem szerették az alárendeltjeik és ők sem szerettek senkit. De csak udvariasságból mondtaazt, amit mondott. A valóságban egyáltalán nem találta különösnek, hogy így van.

– Tessék csak nézni, Madam! – figyelmeztette hirtelen Bush, egészen halkan.Hornblower bukkant fel a fedélzeten. Tisztán láthatták arcát, fehéren csillogott a

holdfényben, amint körülnézett, rendben van-e minden a hajón. Arcáról le tudták olvasnimind a ketten, micsoda lelki gyötrődés kínozza. A néhány másodpercig, amíg ott volt afedélzeten, úgy járt-kelt, mint valami kósza, borongó szellem.

– Adná Isten, hogy tudnám, mi az, ami kínozza – szólalt meg ismét Bush, amikor

Hornblower visszavonult kabinja magányába. – Mit tettek vele azok az ördögök, vagy mitmondtak neki, amikor ott járt azon a spanyol hajón? Hooker a kutterben volt és hallotta, hogyközben valaki őrjöngve, nekivadulva üvöltözött a hajón. Azok a gonosz gazemberek!Bizonyosan valami gazságot rejtegettek. Láthatta, mennyire feldúlt azóta, ugye, Madam?

– Igen – felelt Lady Barbara szelíden.– Nagyon hálás volnék, ha Madam megkísérelné elterelni valamivel a figyelmét, ha nem

tetszik megneheztelni a kérésemért. Azt hiszem, szüksége volna egy kis szórakozásra. Talán aMadamnak sikerülne kicsalogatni elzárkózottságából.

– Jó, megkísérlem – ígérte Lady Barbara. – De nem olyan biztos, hogy nekem majdsikerül az, ami magának nem sikerült. Hiszen Hornblower kapitány mindeddig jóformántudomást sem vett rólam, Mr. Bush.

De szerencsére, amikor Lady Barbara meghívása, Hébe és Polwheal közvetítésével,elérkezett Hornblower kapitányhoz, éppen őt magát is elfogta a vágy, hogy végre lerázzamagáról ezt a komor hangulatot. Nagy gonddal olvasta el Lady Barbara szavait – és LadyBarbara is ugyancsak nagy gonddal fogalmazta meg a rövid levélkét. Udvariasmentegetődzéssel kezdődött, amiért megzavarja sok munkája közben, azután meghívássalfolytatódott. Ugyanis Lady Barbara Mr. Bushtól értesült, hogy a Lydia nemsokára áthalad azEgyenlítőn és ezt az alkalmat okvetlenül meg kellene ünnepelni. Tehát ha Hornblowerkapitány megszerezné azt a nagy örömet Lady Barbarának, hogy vele vacsorázna ésmegüzenné, kiket hívjon meg tisztjei közül, igen nagy örömet szerezne. Hornblower kapitányazt felelte, hogy a legnagyobb örömmel elfogadja Lady Barbara meghívását és arra kéri,hogy a tisztjei közül hívja meg azokat, akiket a legszívesebben lát, neki teljesen mindegy.

De még ebbe az örömbe is vegyült egy kevés üröm, hogy végre visszatért az emberekközé. Hornblower mindig szegény ember volt és abban az időben, amikor a Lydiával útnakindult, éppen a legsúlyosabb anyagi zavarokkal küzdött. A legnagyobb gondok kínozták,honnan teremtsen elő pénzt, hogy tisztességesen elláthassa feleségét hosszú távolléte idejére.Ennélfogva nem szerelhette fel magát megfelelően és most, ennyi hónapig tartó utazás után,ruhatára ugyancsak elkopott. A kabátok mind foltosak, szakadozottak, a vállrojtok csillogásamegkopott, a háromszögletű kalapok ócska roncsok. Nem volt megfelelő nadrágja, semharisnyája, amiben ilyen ünnepélyes alkalommal mutatkozhatott. Egyetlen fehér mellfodraelszakadt. Most már igazán senki sem nézte volna selyemnek. Csak az »ötven guinea értékű«kard őrizte meg töretlen fényét, de azt viszont nem köthette fel a vacsorához.

Legjobb fehér nadrágja a Lydia fedélzetén készült és egészen bizonyosan nem volt olyandivatos, kifogástalan szabása, amilyeneket Lady Barbara megszokott. Kopott volt és tudta is,hogy kopott. Amikor megnézte magát a kis tükörben, szentül hitte, hogy Lady Barbarakineveti. Barna hajfürtjei közé ezüst szálak vegyültek és amikor kiegyenesítette választékát,nagy rémülettel látta, hogy kis darabon már csakugyan kopaszodik. Tökéletes megvetésselszemlélte magát és ugyanakkor érezte, hogy szívesen odaadná a féllábát vagy a maradékhaját valami szalagért és csillagért, hogy elkápráztassa Lady Barbarát. De még ennek semvolna semmi jelentősége, mert Lady Barbara a Térdszalagrendek és Szent András-rendeklégkörében élt, márpedig ő ilyesmire úgysem számíthat soha.

Már hajszál híján ott tartott, hogy üzenetet küld Lady Barbarának és lemondja a vacsorát,de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy ha most, az előkészületek után tenné, Polwheal azonnalkitalálná az okát, hogy nem akarja leleplezni Lady Barbara előtt kopottságát és ennekkövetkeztében kinevetné (és kinevetné a kopottságát is). Tehát megjelent az ebéden és azzalállt bosszút az egész világon, hogy némán és feszesen ült a helyén és komor jelenlétévelmegakadályozott minden beszélgetést, úgyhogy rendkívül barátságtalan légkört teremtett éssehogyan sem tudtak felmelegedni. Nagyon szegényes bosszú, de egy kis elégtételben mégis

részesült, amikor észrevette, hogy Lady Barbara aggódó pillantásokat vet rá. Végül még eztis elvesztette, mert Lady Barbara hirtelen elmosolyodott és könnyedén, megnyerően kezdettcsevegni. Rávette Busht, hogy mondja el részletesen trafalgári élményeit – bár Hornblowerbiztos tudomása szerint eddig már legalább kétszer hallotta tőle.

A többiek is feloldódtak és a beszélgetés egyre jobban felélénkült, mert Gerard, aki nemtűrhette, hogy mindig csak Bush beszéljen, előhozakodott egyik legizgalmasabb élményével,egy algériai kalózhajóval való találkozásával a Spartel-foknál, a régi időkben, amikor mégrabszolgahajókon járta a tengert. Ez már több volt, mint amennyit el tudott viselni. Nem,mégsem ülhet némán, amikor ilyesmiről folyik a szó. Szinte akarata ellenére egyszerre csakészrevette, hogy belekapcsolódik a beszélgetésbe. Lady Barbara ártatlan kérdése Sir EdwardPellewről szólaltatta meg, mert Hornblower valamikor kadét, majd hadnagy volt Pellewhajóján és erre mindig nagyon büszke volt. Csak a vacsora végén csendesedett le ismét,miután a király egészségére ittak valamennyien. Lady Barbara whistezni hívta a társaságot,de ő visszautasította. Magában remélte, hogy ez legalább mély benyomást tesz majd LadyBarbarára – a tisztjeire legalább is határozottan mély benyomást gyakorolt, mert észrevette,hogy Bush és Gerard megdöbbenve néznek össze annak hallatára, hogy kapitányuk nem akartwhistezni. Miután visszavonult kabinjába, még hallotta, hogy odafenn nagy zajjalhuszonegyeznek – Lady Barbara ezt a játékot indítványozta whist helyett, miután hármasbanmaradtak. Hornblower legszívesebben maga is ment volna vissza, bár eddig úgy vélte, hogy ahuszonegyes üres fejűeknek való játék.

De a vacsora mégis elérte célját, mert ettől kezdve Hornblowert nem zavarta, ha LadyBarbarával találkozott a fedélzeten. Elbeszélgetett vele, megtárgyalták a néhány sebesültállapotát, akik még megmaradtak a betegeik közül és néhány rövid reggeli találkozás utánmár természetes volt, hogy hosszú beszélgetésekbe bonyolódtak a szélcsendes délutánokonés a bűvös, tropikus éjszakákon,miközben a Lydia egyre a Csendes-óceán békességes vizét hasította. Hornblower mármegszokta kopott kabátját és rosszul szabott nadrágját, már nem zavarta. Teljesenmegfeledkezett egykori bosszúterveiről is, hogy a kabinjába száműzi Lady Barbarát ésszerencsére már nem kínozta annyira a megláncolt el Supremo emléke sem. Lassankénthalványult a haldokló Galbraith és a szegény kis halott Clay felejthetetlen holttestének képe afedélzet véres deszkáin – és amikor az emlékek megfakultak, már nem kínozhatta magát agyengeség miatt, mert szenvedett miattuk.

Csakugyan boldogan teltek most a napok. A Lydia legénysége szinte az óraműpontosságával végezte dolgát. Csaknem minden napnak minden órájában támadt valamennyiszél, de néha olyan erősen fújt, hogy változatosságot hozott az egyhangúságba. A szüntelenarany napok csendes pergését nem zavarták meg viharok és a lélek türelemmel várakozottebben a végtelenségben, mert a déli szélesség tizenötödik foka elképzelhetetlen távolságnaktűnt. Gyönyörködve merültek el ebben az áldott végtelenségben és nem törődtek az állandóanfenyegető valósággal, hogy minden délben alacsonyabban úszott a nap és minden éjfélkormagasabban ragyogott le rájuk Dél Keresztje.

Ők ketten jó barátok lettek ezeken a mennyei éjszakákon, amikor a hajó útja hosszútűzbarázdát szántott a halványan csillogó vízben. Megtanultak egymással beszélgetni avégtelenségig. Lady Barbara beszélt a dublini alkirályi udvar frivolitásáról, az intrikákról,amelyek behálózták az indiai főkormányzó személyét; Lord Byron különcködéséről és akirályi hercegek ostobaságáról. És Hornblower megtanulta, hogy hallgassa mindenelfogultság és irigység nélkül

Ő viszonzásul hosszú tengerésztörténetekkel szórakoztatta; hogyan töltött hónapokatszigorú blokád alatt, vad viharokkal küszködve a sziklás Biscayai-öbölben, hogyan vitte

Pellew fregattjait a legerősebb hullámverésbe, hogy elsüllyesszék a Droits de Thomme-ot,kétezer emberrel fedélzetén – beszélt a nélkülözésekről, a kegyetlen fáradalmakról, azegyhangú és örömtelen életről, amelyet a tengerésznek vállalnia kell. Mindez éppen olyanvalószínűtlen és elképzelhetetlen volt Lady Barbarának, mint mindaz, amit ő meséltHornblowernek. Amikor a férfi elfogultsága valamennyire engedett, még a vágyairól,ambícióiról is tudott beszélni ennek az asszonynak, akinek a szemében ez éppen olyanmegmosolyognivaló lehetett, mint a gyermek vágyódása a hintaló után. És beszélt arról akétezer fontos jutalomdíjról, amire okvetlenül szüksége volna, hogy kiegyenlítse csekélyjövedelmét, hogy kis földet és házat vásárolhasson, benne könyvespolccal és nagyon sokkönyvvel.

És Lady Barbara mégis mosoly nélkül hallgatta, sőt árnyalatnyi irigység is tükröződöttnyugodt arcán, amint a ragyogóan világító holdsugarak elárulták, mert az ő vágyai sokkalbizonytalanabbak és leírhatatlanabbak voltak és nem is merte remélni, hogy valahabeteljesednek. Csak homályosan sejtette, mi az, amire vágyódik, de tudta, hogy bármi islegyen, csak úgy érheti el, ha előbb férjet szerez magának. Hornblowert kimondhatatlanulmegrendítette, hogy egy earl leánya irigyelhet egy koldusszegény fregattkapitányt. Merttisztán olvasta le arcáról érzéseit a ragyogó holdfényben. Még nagy boldogtalanságában isboldog volt, hogy van még valami a világon, amit Lady Barbara irigyelhet valakitől.

Beszélgettek versekről és könyvekről. Hornblower a klasszikus iskola híve volt, amelyAnna királynő uralkodásáig tekintett vissza. Nem szerette a forradalom barbár szellemeit,akik örömüket találták abban, hogy mindent a feje tetejére állítsanak. Lady Barbaratürelemmel hallgatta, néha tetszéssel és helyesléssel is, amikor Gibbonról beszélt (a kapitánya világon senkit sem csodált annyira, mint Gibbont) vagy Johnsonról és Swiftről, amikorPope-ot és Grayt idézte. De Lady Barbara szerette a barbárokat is. Volt egy Wordsworth nevűőrült, akinek forradalmár irodalmi nézeteiről Hornblower mélységes megbotránkozássalhallott; Lady Barbara viszont sok mindent tudott a védelmére felhozni és végül azzal fogtameg Hornblowert, hogy bebizonyította: Gray éppen annak az iskolának előfutára, amelyetkésőbb Wordsworth vitt diadalra.

Lady Barbara titokban csodálkozott. Hogy lehet az, hogy egy tengerész ilyen komolyanfoglalkozzon az irodalommal? De gyorsan tanult és már nem csodálkozott annyit, minteleinte. Nem minden tengerészkapitány egyforma, amint a beavatatlanok hajlandóakvolnának feltételezni. Bushtól, Gerardtól, Crystaltól éppen úgy, mint Hornblowertől hallottolyan kapitányokról, akik görög elégiákat írtak, akik telerakták kabinjukat a görögszigetekről zsákmányolt márványtöredékekkel, kapitányokról, akik tengeri sünöketosztályoztak és Cuvier-vel leveleztek. De természetesen akadtak olyan kapitányok is, akikneka legnagyobb gyönyörűségük az volt, ha a kilencágú ostorral rácsaphattak matrózaik hátára,kapitányok, akik minden éjszaka részegre itták magukat és részeg őrjöngésükben pokollátették egész hajójuk életét, kapitányok, akik éheztették legénységüket és a napnak éséjszakának minden órájában agyondolgoztatták őket. De a lelke mélyén mégis szentmeggyőződéssel hitte, hogy Hornblower kivétel, akit feleannyira sem méltányolnak, mintmegérdemelné.

Attól kezdve, hogy a hajóra jött, mindig örömét találta Hornblower társaságában. Mostmár megszokták egymást, mint valami bódító mérget és egymástól távol egyik sem érezte jólmagát. Az útjuk meglehetősen egyhangú volt, miközben a Lydia szünet nélkül déli iránybanhaladt és az ilyen egyhangúságban könnyebben kialakulnak a szokások, így szokásukká vált,hogy egymásra mosolyogjanak, ha a hátsó fedélzeten találkoztak – ezt a mosolyt mindig azelmúlt éjszaka benső és titkos beszélgetésének emléke világította be. Hornblower most mártermészetesnek találta, hogy a hajó haladását is Lady Barbarával beszélje meg minden

délben, amikor leolvasta a feljegyzéseket, megszokta, hogy az ő társaságában igya megdélutáni kávéját, de főként nagyon fontos volt mindkettőjüknek, hogy napnyugtakor akorlátnál találkoztak, bár egyetlen egyszer sem beszélték meg, még csak célzást sem tettek rásoha, de azért mindig ott voltak. Elüldögéltek egymás mellett a langyos sötétségben. Észresem vették, és máris megindult a beszélgetés. Legtöbbször nem is tudták, miben gyökerezett,de a színpompás, egzotikus virágokat és leveleket hajtott a csillagok tündéri ragyogása alatt,míg végre, gyakran hosszú órákkal éjfél után, nagyon nem szívesen és nagyon nehéz szívvel,visszavonultak a kabinjukba, lefeküdni.

Most már hallgatagon is elültek egymás mellett, néma csendben, figyelve a csillagos égbebelenyúló árbocfőket, a hajó szüntelen ringatódzását és a hajó hangjait. Gondolataik annyirapárhuzamosan haladtak, hogyha egyikük megszólalt, tökéletesen hozzáilleszkedett ahhoz,amit a másik éppen gondolt. Ilyenkor Lady Barbara keze – egészséges, fiatal nő keze – ottpihent a szék karfáján és meg lehetett volna simogatni minden különösebb fáradság nélkül.Régen, amikor nem akarta, amikor nem is gondolt ilyesmire, gyakran megtörtént, hogy egyférfi megfogta a kezét – valamelyik londoni bálon vagy az indiai főkormányzó fogadóestjén– de most, bár nagyon jól tudta, milyen megbocsáthatatlan oktalanság volna, ha alegcsekélyebb testi bizalmasságot is engedélyezné ezen a hosszú hónapokig tartó utazáson,mégis annyira gondtalan és oktalan volt, hogy mindent kockáztatott és nem igyekezett sajátlelkének mélyére nézni. De Hornblower mintha észre sem vette volna azt a kezet. A nőhosszan elnézte a férfi arcát, amint békésen és mozdulatlanul felemelte a csillagokhoz ésörült, amikor látta, látnia kellett, mennyire megváltozott ez az arc azóta, hogy Bush-salbeszélgetett róla a fedélzeten és látta rajta gyötrődését.

Boldog heteket éltek át az utazásnak ezen a szakaszán, miközben a Lydia nyugodtan ésbékésen szelte a tengert egyre csak dél felé. Az esték egyre hűvösödtek és egyre ködösebbeklettek a reggelek. Azonban a kék ég szürkébe borult és hetek óta az első eső pergett a Lydiafedélzetére. A nyugati szél is hevesebben fújt, úgyhogy Lady Barbarának is hosszúvitorlavászon-köpenybe kellett burkolódzni, ha ott akart maradni a fedélzeten. Észrevétlenülvége szakadt a hajókorlátnál töltött estéknek. A Lydia viharos tengeren haladt és a levegőegyre hűvösebb lett, bár a déli félgömbön éppen most volt a nyár. Lady Barbara életébenelőször látta Hornblowert vízhatlan ruhában és kalapban és titokban arra gondolt, milyen jólillenek neki ezek a szörnyű, alaktalan ruhadarabok. Megtörtént, hogy néha csillogó szemmel,a széltől kipirult arccal lépett be a kabinba, hogy ebédhez vagy vacsorához üljenek ésilyenkor Lady Barbara szíve gyorsabban dobogott.

Százszor is elmondta magának, hogy ostoba. Bizonyosan csak az az egy oka lehet agyengeségének, hogy Hornblower az egyetlen ember a hajón, aki művelt és hozzá méltótársaság és mert azok után, hogy néhány hónapja élnek ilyen szoros közelségben, nem islehetne másként, mint hogy szerelmes legyen belé vagy meggyűlölje. Miután gyűlöletneknem volt helye, a másik érzés elkerülhetetlen. Azt is mondogatta magának nap-nap után,hogyha visszatér a civilizációhoz, ha Hornblowert majd ahhoz a mértékhez hasonlítja,amelyet valaha megszokott, de a hosszú hajóúton már csaknem elfelejtett, bizonyosanelveszíti minden vonzóerejét, minden nagyszerűségét. A hajó fedélzetén mindent hamisperspektívában látunk. Sózott marhahús és sózott sertéshús, kukacos kenyér és szárítottborsó, kétszer hetenként egy pohár limonádé: ez az egyhangúság. A legjelentéktelenebbapróságnak is kivételes jelentősége lehet ebben a nagy egyhangúságban. Mint ahogy afogfájás is gyakran elmúlik, ha valami eltereli az ember figyelmét, ugyanúgy elmúlik majd aző szívbeli bánata is, ha lesz egyéb, amire gondolhat. Ez mind szép és igaz. Decsodálatosképpen mindez a józan meggondolás semmit sem változtatott jelenlegi érzelmein.

Most már elérték a nyugati passzátszelek régióját. Nap nap után hevesebben és

viharosabban köszöntött rájuk a tenger, nap-nap után magasabb hullámokat vetett. A Lydiamost nagyszerűen repült az erős széllel, volt nap, amikor déltől-délig több mintkétszáznegyven tengeri mérföldet tett meg. Hideg volt, ömlött az eső és a középső fedélzetennem egyszer térdig jártak a vízben. Voltak napok, amikor Lady Barbara nem tehetettokosabbat, minthogy lefeküdjön a függőágyba, miközben a Lydia vadul dobálódzott ahullámokon, mintha minden pillanatban tökéletesen fel akarna borulni, míg Hébe (akisohasem tudta legyőzni a tengeri betegséget) egyre nyöszörgőit, takaróba burkolódzva ésfoga vacogott a hidegtől. Nem lehetett tüzet gyújtani, nem lehetett főzni és a hajó recsegése-ropogása olyan hatalmas zúgássá erősödött, mint amikor az orgona szólal meg a templomban.

Az út tetőpontján, a legdélibb ponton, a Horn-fok közelében az idő hirtelen szeszélyesenmegváltozott. Amikor Lady Barbara reggel felébredt, érezte, hogy a hajó már nemdobálódzik olyan vadul, egyenletesen emelkedik és süllyed, amint megszokta annyi hónaponkeresztül. Polwheal bekopogtatott az ajtón a kapitány üzenetével, hogy Lady Barbarahasználja ki a jó időt és okvetlenül jöjjön fel kissé levegőzni a fedélzetre. Az ég kék volt, alevegő ragyogóan tiszta, de hűvös, úgyhogy hálásan fogadta Gerard felajánlott vastaggyapjúkabátját. A szél elcsendesedett, csak enyhe szellő fújdogált. A Lydia vidáman siklott avizén, kifeszítve valamennyi vitorláját és tündöklő nap ragyogott körülöttük. Kimondhatatlanöröm volt, hogy ismét lehetett sétálni a fedélzeten. És még ennél is nagyobb öröm volt apárolgóan forró kávé. Polwheal szélesen vigyorogva hozta fel a tálcát a hátsó fedélzetre LadyBarbarának és a tiszteknek. És mindennél nagyobb gyönyörűség, hogy teleszívhatta tüdejétfriss levegővel azok után, hogy napokig csak a fedélköz fojtogató levegőjét kaphatta.Összenéztek a kapitánnyal és elmosolyodtak nagy gyönyörűségükben. A kötélzetenmindenfelé a matrózok ruhája száradt vidáman libegve-lobogva, mintha sok-sok karintegetne pajkosan a tündöklő ég felé.

De a Horn-fok csak egyetlen ilyen tündöklő, gyönyörűséges reggelt ajándékozott nekik;még dél előtt vékony felhők fátyolozták el a napot és a szél ismét erősödött. A szél felőlioldalról nagy fekete, fenyegető viharfelhők közeledtek.

– Húzza be a sudárvitorlákat, Mr. Bush – kiáltotta hátra Hornblower. – Attól félek, LadyBarbara, nincs más hátra, minthogy ismét visszavonuljon a kabinjába.

Alig ért Lady Barbara tető alá, amikor már megindult a vad záporeső. Egész délután ésegész este változatlan erővel dühöngött a vihar és Lady Barbara megérezte a hajómozgásából (ennyire tapasztalt tengerész volt már), hogy Hornblowernek be kellett húzatni avitorlákat. Harminchat órán keresztül hánykolódott a Lydia vitorlák nélkül a tengeren,miközben megnyíltak az ég csatornái. Csak az a tudat vigasztalta és ebben teljesen igazatadott Hornblowernek, hogy előbb-utóbb, de legkésőbb a békekötéskor, az egész világköveteli majd a csatorna megépítését a Panama-földszoroson keresztül. De egyelőre nem voltmás tennivaló, mint várakozni a boldog napra, amikor elérik Szent Helénát és újra élvezheti afriss húst, főzelékféléket és – ha ugyan még egyáltalán van ilyen is a világon – tejet ésgyümölcsöt is.

XXIII. FEJEZET

A gyáva

Ezen az úton, alighogy elhagyták a Horn-fokot, drámai hirtelenséggel következett be aváltozás. Ma még az ólomszürke tengeren vergődtek, fagyos hideg délnyugati szélben,árbocmagasságú hullámok hátán és másnap már élvezték a kék eget, az enyhe délkeleti

szellőt. Csakugyan szerencséjük volt, mert a délnyugati szél utolsó, legvadabb rohamaelröpítette a Lydiát a déli passzátszelek övezetéig. Hátuk mögött hagyták a déli félgömb őszétés az északi tavasz sietett elébük. A tenger ismét kék volt, a legszebb, legragyogóbb kék és ahullámok tetején ezzel a kékséggel csodálatos ellentétben a ragyogóan fehér habtaraj.

Magától értetődött, hogy mire besötétedett, Lady Barbara ismét ott ült a fedélzetkorlátjánál és éppen úgy magától értetődött, hogy Hornblower kapitány is odatalált afélhomályban és engedett a nő mindig egyformán udvarias felszólításának, hogy foglaljonhelyet mellette. A tisztek is magától értetődőnek tekintették ezt a helyzetet, mintha örök időkóta így lett volna és hogy az őrségen levő tiszt a hátsó fedélzet legtávolabbi részébe húzódvajárkált fel-alá. Nyolc órakor, amikor Gerard jött, hogy felváltsa az őrségen Raynert, egykézmozdulattal a korlát mellett sötétlő csoportra mutatott. Gerard vigyorgott, fehér fogaikivillantak sötét arcából a csillagfényben.

Ő már próbára tette a hölgy erényességét, réges-régen, mielőtt a kapitány egyáltalántudomást vett volna létezéséről. Nem hitte, hogy Hornblowert szívesen látnák ott, ahol őtvisszautasították és Gerardnak mindenesetre volt annyi esze, hogy ne próbáljon sajátkapitányával vetélkedni. Gerard elég sok szép emlékre, elég sok hódításra gondolhatottvissza a csendes éjszakai őrségek közben és rendelkezett annyi életbölcsességgel, hogyjószerencsét kívánjon kapitányának, miközben hátat fordított nekik és igyekezett oda semfigyelni halk beszédjükre, bár ott voltak a közvetlen közelében.

És mégis, Hornblowerre – éppen úgy, mint Lady Barbarára – az Atlanti-óceánon mindenmásképpen hatott, mint a Csendes-óceánon. Hornblower azelőtt nem érezte ezt a nyugtalanítófeszültséget. Talán amióta megkerülték a Horn-fokot, belátta, hogy egyszer még ez az utazásis véget ér és az ötezer mérföldes út sem tart örökké Portsmouth kikötőjéig. A Csendes-óceánon aránylag megnyugvást talált Lady Barbara társaságában. Itt az Atlanti-óceánonugyanolyan nyugtalanságot érzett, mint az Indiai-óceánon, amikor a nyomasztó szélcsendbenhirtelen leesett a barométer.

Isten tudja miért – talán mert mostanában többet gondolt haza, Angliára is, gyakrabbanmegjelent előtte Maria képe. Maria, az alacsony, kissé vaskos Maria szeplős arcával, kezébena fekete selyem parazollal, amelyet rendkívül előkelőnek tartott. Maria, a flanellhálóköntösében, papirosra feltekert hajfürtjeivel, amint szerelmes gyöngédséggel szól hozzá.Maria, miközben haragosan veszekszik a szállásadó asszonnyal. Maria Portsmouthban, hajójafedélzetén. Nem volt becsületes, hogy így gondolt a feleségére. Miért nem látta inkábbolyannak, mint azon a lázas éjszakán, kis házukban, Southseaban, amikor vörösre sírtszemmel, hősiesen igyekezett uralkodni ajkának remegésén, míg a kis Horatio ott halt meg akarja között, a kis Maria pedig már kiterítve, halottan feküdt a szomszéd szobában. Himlővitte el mind a két gyermeket.

– Ha-hm – szólalt meg Hornblower rekedten, miközben kényelmetlenül fészkelődönszékében.

Lady Barbara figyelmesen nézte az arcát a csillagok fényében. Ugyanazt a zárkózott,magányos kifejezést látta rajta most is, amelytől annyira félt.

– Nem mondhatná meg nekem, mi baja van, kapitány úr? – kérdezte szelíden.Hornblower némán ült néhány másodpercig, azután a fejét rázta. Nem, ezt nem mondhatja

meg senkinek. Még mindig nem ismerte magát eléggé. Bármennyire is befelé élő ember volt,még saját magának sem merte bevallani, hogy összehasonlította Mariát, aki zömök volt ésalacsony és a másikat, aki magas volt és karcsú. Mariát, akinek kerek almaarca van és amásikat, akinek a profilja klasszikus.

Hornblower rosszul aludt ezen az éjszakán és másnap a reggeli séta nem azt a céltszolgálta, amit különben. Most nem tudott az utazásra, az élelmiszer- és a vízkészletre

gondolni, sem arra, hogyan foglalkoztassa legénységét, sem a szélre és az útirányra.Mindezeket ilyenkor szokta végiggondolni, hogy napközben gyors elhatározásaival lepje megembereit. Az idő egy részében túlságosan boldogtalan volt ahhoz, hogy összefüggően tudjongondolkozni, különben pedig olyan gondolatok foglalkoztatták, hogy megrémült sajátmagától. Szeretett volna közeledni Lady Barbarához, ennyit legalább mégis be mert ismernisaját magának. Erre mindennél jobban vágyódott. Furcsa fájdalmat érzett a mellében, fájó,gyötrő vágyódást, amikor csak eszébe jutott.

A legképtelenebb és a legvalószínűtlenebb az a gondolat, hogy Lady Barbara talán nemutasítaná vissza. Elképzelhetetlen volt és mégis lehetséges, mint az, amit lidércnyomásosálomban látunk. Még az is megtörténhetne, hogy forró kezét odateszi hűvös mellére – erre agondolatra megborzongott a heves vágyódástól. Gyötrelmes és kínzó volt már a vágyódása,hogy megkóstolhassa ennek a szerelemnek édességét. Most már csaknem egy esztendeje éltbezárkózva a Lydián és a hosszú ideje tartó természetellenes élet különös elképzeléseketgyújtott lángra az agyában. Valahol, éppen tudatának ködös horizontján, még erősebb és mégfélelmesebb képek leselkedtek: a gyilkosság és a kéj sötét fantomjai.

De miközben Hornblower agya még játszott az őrülettel, átkozott öntudata hibátlanulműködött és magában megvitatta az összes lehetőségeket. Akár megsérti Lady Barbarát, akárelcsábítja, bizonyos, hogy a tűzzel játszik. A Wellesley-család azt tehette, amit akart.Kiragadhatták helyéről és ott hagyhatták valami eldugott fészekben, hogy élete végéigtengődjön nyomorult félfizetésen. De még ennél rosszabbra is fordulhat a helyzet, ha találnakvalami kifogásolni valót elmúlt évi működésében és a gyűlöletük olyan nagy, hogyhaditörvényszéket kérnek ellene. És a haditörvényszék, a Wellesley-család nyomásáraösszezúzhatja, megsemmisítheti, élete végéig koldussá teheti. Ez a legrosszabb, ami veletörténhet – párbajon kívül, amelynek még egyéb súlyos következményei is lehetnek. És alegjobb kilátás sem sokkal jobb ennél. Feltéve – ami nagyon is valószínűtlen –, hogy aWellesleyek beletörődnének testvérük elcsábításába a befejezett tényekkel szemben, akkor iselképzelhetetlen a megoldás. El kellene válnia Mariától, de ezt csak parlamenti ítélet útjántudná elérni és legalább ötezer fontba kerülne.

Ha Lady Barbara csakugyan a kedvese lenne, ezzel kockára tenné egész pályafutását éstalán maga után vonná a teljes anyagi, társadalmi, erkölcsi összeomlást. Tudta, hogy nemlehet ilyen könnyelmű. Amikor a Lydiát a Natividad lőtávolába vontatta és szemtől szembemegvívta a sokkal nagyobb hajóval párviadalát, olyan nagy kockázatot vállalt, hogy a mainapig is borzongás futott végig a hátán, ha erre gondolt. Igen, veszedelem leselkedett rámindenünnen és ostoba, ha ekkora kockázatot vállal. De tisztában volt azzal is, hogyhaegyszer már megindult az úton, semmi veszedelem, semmi kockázat sem tarthatja többévissza. Még ebben a pillanatban is, amikor hidegvérrel latolgatta az eshetőségeket, volt abbanvalami veszedelmesen vonzó, hogy fittyet hányjon az egész Wellesley-családra és kihívjaharagjukat és bosszújukat maga ellen.

De azután mindezt a hidegvérű megállapítást egyszerre elseperte és megsemmisítette aszenvedély forrón felcsapó hulláma, amikor Barbarára gondolt, a karcsúra és szépre, azédesre és megértőre. Remegett a nagy szenvedélytől, a vér forrón lüktetett a bőre alatt ésfantasztikus panorámában az összefonódó képek sokasága vonult el a szeme előtt. Ott állt akorlát mellett, a messzeségbe nézett, de nem látta az aranycsillogású kék vizet és nem tudottsemmiről, csak a testének és a lelkének türelmetlen lázadozásáról. Amikor a szíve végreismét megszokott ütemében vert és megfordult, hogy végre körülnézzen a hajón, furcsánélesen és világosan látott mindent. A legtisztábban látta a legapróbb részleteket is, amatrózokat, akik százhúsz lábnyi távolságban babráltak a vitorlák kötelein. Boldog volt, hogysikerült visszanyernie önuralmát, mert ebben a pillanatban Lady Barbara lépett a fedélzetre,

mosolyogva mint mindig, ha arcába sütött a nap, amikor kilépett a kabinjából. Csakhamarélénk beszélgetésbe merültek.

– Egész éjszaka álmodoztam – kezdte Lady Barbara.– Csakugyan? – kérdezte Hornblower ügyetlenül. Ő is álmodozott ezen az éjszakán.– Igen – bólintott a nő. – Többnyire tojásokról álmodoztam. Tükörtojásról és vajban sült

tojásról. És fehér kenyérszeletekről, vastagon megkenve vajjal. És tejeskávéról sok tejszínnel.És kelkáposztáról – egyszerű vízben főtt kelkáposztáról. Az álmaim nem voltak annyiravakmerőek, hogy elértek volna az áttört parajig, de már csaknem eljutottak egy tányérkafiatal sárgarépáig. És utána, ma reggel, Hébe behozta a feketekávémat és a kukacoskukoricakenyeremet, Polwheal pedig udvariasan megkérdezett, mit óhajtanék inkább ebédre,sertéshúst vagy marhahúst. Azt hiszem, ma kezdem meg a hetedik testvérét annak adisznónak, amelynek a karaját először Panamában kóstoltam meg. Már ismerem az egésznemzetség ízét.

Lady Barbara nevetett és fehér fogai kivillantak barna arcából, míg ezeket mondta.Nevetése egyidőre lecsitította Hornblower szenvedélyét. Nagyon is megértette Lady Barbarát– a hónapokig tartó hajóút után mindenki friss ételről álmodozott – de kedvestermészetessége olyan hatást tett rá, mint amikor kinyitják az ablakot a fülledt szobában. Ez abeszélgetés az ételekről, halasztotta el néhány nappal a fenyegető válságot – néhány boldog,arany nappal, miközben a Lydia nyugodtan és békésen szelte a déli Atlanti-óceánt SzentHeléna felé.A szél egyetlenegyszer sem hagyta cserben a hajót, egészen addig az alkonyatig, amikor azárbockosárban figyelő őrszem megpillantotta a lenyugvó nap arany glóriájában Szent Helénaszigetének távoli hegycsúcsait.

– Szárazföld a láthatáron! – kiáltotta és Hornblower ismét megnyugodva tapasztalta, hogyjól irányította hajóját. Már nap közben is egyre gyengült a szél és a napnyugta utolsósugaraival együtt egészen eltűnt, tantaluszi gyötrelmeket okozva a hajó egész legénységének,most amikor már csak órák választották el a Lydiát a szárazföldtől. A fedélzetről még nyomátsem lehetett látni a szigetnek. Gerard fájó szívvel magyarázta Lady Barbarának, hogymindaddig egy lépéssel sem jutnak hozzá közelebb, amíg újra meg nem indul a szél. LadyBarbara csalódása, hogy egy ideig még le kell mondania a friss tojásról, annyira meghatóvolt, hogy Crystal előreszaladt és beleütötte nyitott zsebkését a főárbocba. Azt állítottaugyanis, hogy ezzel biztosan fel lehet idézni a szelet. És ha véletlenül, kivételképpen mégerre sem sikerülne, akkor a hajó egész legénysége karban fütyül majd és ezzel hívják ki atenger mélyéről a szelet és a vihart.

Talán ez a tétlen várakozás, pihenés siettette a válságot. De az is bizonyos, hogyHornblower titokban aggódott. A kikötés Szent Heléna szigetén esetleg valami nem kívántváltozást hozhat a Lydia fedélzetén. Másrészt, ami megtörtént, annak meg kellett történni éstalán csak a véletlen választotta ki éppen ezt az estét. Az is véletlen volt, hogy Hornbloweralkonyatkor benyitott a nagy kabinba, amikor azt hitte, hogy Lady Barbara a fedélzeten van.És véletlen volt, hogy keze odaért meztelen karjához, amint ott álltak beszorulva az asztal ésa láda között és Hornblower mentegetődzve kért bocsánatot váratlan betoppanásáért. Deaddigra a nő már a karjában pihent és megcsókolták egymást, először, azután másodszor is,Lady Barbara félkarjával átölelte a férfi vállát és keze megérintette hátul a nyakát.Megszédültek a szenvedélytől. Azután a hajó ringása miatt el kellett engednie a nőt és LadyBarbara lehanyatlott a ládára, de olyan mosollyal nézett fel a férfira, hogy letérdelt melletteés mellére hajtotta a fejét. Lady Barbara megsimogatta a haját, azután újra megcsókoltákegymást, mintha sohasem fáradnának bele szerelmük kinyilatkoztatásába. Barbara gyöngédszavakat suttogott a fülébe, szavakat, amelyeket gyermekkorában a dajkájától hallott, de még

sohasem mondott senkinek.– Édesem! – suttogta. – Drágám! Szívem!Nehezen talált szavakat, hogy kifejezhesse szerelmét.– Milyen szép a kezed! – suttogta a tenyerébe fektetve a férfi kezét és játszott hosszú,

vékony ujjaival –, Panama óta szeretem a kezed.Hornblower mindig azt hitte, hogy a keze csúnya és csontos és balkezében, a bőre alatt

még most is viselte a puskapornyomokat, még abból az időből, amikor a Castillán járta atengert. A nőre nézett, hogy lássa, nem tréfál-e vele, de amikor látta, hogy nem tréfál, nemtehetett másként, ismét megcsókolta. Barbara nagyon is szívesen fogadta a csókjait. Igen,valóságos csoda volt, de kívánta a csókjait. A szenvedély ismét elragadta őket.

Hébe belépésére rebbentek szét. Hornblower felugrott és mereven ült le a ládára, míg anéger nő ravaszul vigyorgott mindkettőjükre. Horhblowernek szörnyű volt, hogy őt, a hajókapitányát rajtakapják, amint hajója vendégével szerelmeskedik. Ez vétség a haditörvényekellen, ez fegyelmezetlen, gonosz és veszedelmes játék. De Lady Barbarát egyáltalán nemhozta zavarba Hébe váratlan betoppanása.

– Menj ki, Hébe – mondta nyugodtan. – Most nincsen szükségem rád.Ismét Hornblowerhez fordult, de a varázs már megtört. A kapitány most egészen új

színben látta magát: lopva szerelmeskedett utasával. Tehát erre is képes! Lázasan elpirult,haragudott magára és arra gondolt, vajon mennyit hallottak suttogásukból a nyitott ablakonkeresztül az őrségen és a kormánykerék mellett levő tisztek.

– Mit csináljunk? – kérdezte gyenge hangon.– Mit csináljunk? – kérdezte a nő. – Szeretjük egymást és miénk a világ. Azt tesszük, amit

akarunk.– De… – szólt közbe a férfi. – De…Szerette volna féltucat szóval megmagyarázni, miféle bonyodalmak, veszedelmek

leselkednek rájuk. Hideg borzongás futott végig a hátán. Szerette volna megmondani,mennyire retteg Gerard rosszul leplezett kárörömétől, Bush végnélkül tapintatlantapintatosságától. És szerette volna megmagyarázni, mennyire nem a maga ura egy hajónak akapitánya, ha a látszat talán úgy is mutatja. De tudta, hogy mindez reménytelen feladat volna.Csak dadogott, a keze remegett és elfordította az arcát. Mindezeket a részleteket elfelejtette,amikor Lady Barbaráról álmodozott. A nő most két keze közé fogta az arcát és maga feléfordította.

– Drágám! – mondta. – Mi az, ami bánt? Mondd meg.– Feleségem van – suttogta. A gyávák menekülését választotta.– Tudom. De csak nem engeded, hogy ez közénk álljon?– És azonkívül… – keze ismét megrezzent a reménytelen erőlködésben, hogy kifejezhesse

nyugtalanító aggodalmait.Lady Barbara még jobban megalázta büszkeségét.– Hébe felől nyugodt lehetsz – mondta halkan. – Imád engem. És nem is merne elárulni.De most meglátta a férfi tekintetét és hirtelen felállt. Felháborodás kerítette hatalmába.

Hornblower visszautasította. Ebben a pillanatban semmi sem maradt a szerelméből, csakjéghideg, elszánt düh és gyűlölet.

– Kérem, kapitány úr, legyen szíves nyissa ki azt az ajtót! – mondta.Egy earl leányához illő méltósággal vonult ki a kabinból és ha utána talán sírt is a kabinja

magányába húzódva, Hornblower nem tudott róla. Járkált a fedélzeten, fel-alá, vég nélkül.Tehát ez szép álmainak a vége. Tehát ilyennek mutatta magát ő, akinek a veszély, a kockázatcsak annál vonzóbbá kellett volna hogy tegye azt, amire vágyódik. Tehát csakugyan gyáva ésostoba. Átkozta magát szégyenében és megbánásában, kinevette magát, aki képzeletben

szembeszállt a Wellesleyk dühével és meghunyászkodott, amikor Gerard mindent sejtőmosolyára gondolt.

Végül még minden jóra fordulhatott volna. Ha a szélcsend eltart egy-két napig, hogy LadyBarbara megfeledkezhessen haragjáról és Hornblower a kétségeiről. Igen, akkor még sokminden történhetett volna. Hangos botrány kavarta volna fel a londoni előkelő társaság életét.De az történt, hogy éjféltájban enyhe szellő kerekedett, talán Crystal bicskája idézte fel – ésGerard jelentkezett parancsokért a kapitány kabinjában. Megint csak nem tudottszembeszállni a közvéleménnyel. Milyen gyanakodással, milyen titkos, ki nem mondottkíváncsisággal és nehezteléssel néznének rá az emberei, ha parancsot adna, hogy folytassákútjukat és ne kössenek ki Szent Heléna szigetén!

XXIV. FEJEZET

Boldog hazatérés

– Temérdek hajó horgonyoz a kikötőben! – jelentette Bush, szeméhez emelvemesszelátóját, amint kivilágosodott és közelről megpillantották a partokat. – Hadihajók!Nem, kelet-indiai hajók. Nem, hadihajók és kelet-indiai hajók, sir! És ott egy háromütegsorossorhajó is! De hiszen az az öreg Téméraire, sir. És admirálisi zászló leng rajta! A hadihajókbizonyosan az indiai hajókat kísérik hazafelé!

– Értesítse Mr. Marshot! – szólt Hornblower.Üdvözléseket kellett leadni, látogatásokat tenni – egykettőre magával ragadta az élet

megszokott, beidegződött mindennapja. Most órákon keresztül annyira el lesz foglalva, hogyegy szót sem válthatna Lady Barbarával akkor sem, ha odáig ereszkedne, hogy a történtekután egyáltalán szóba áll még vele. Nem tudta, örüljön-e ennek vagy búsuljon.

A Lydia leadta az üdvlövéseket és az öböl visszhangzóit az ágyúdörgéstől. Hornblowerkopott díszruháit szedte elő – a foltos kék kabátot a megszürkült vállrojtokkal, az ócska fehérnadrágot, a selyemharisnyát számtalan lefutott szemmel, amelyet Polwheal varrogatott összeügyetlen kezével. A kikötői felügyelő feljött a hajóra és átvette a kapitány írását, amelybenbizonyította, hogy nincs ragályos beteg hajója fedélzetén. Egy perccel később lebocsátották ahorgonyokat és Hornblower parancsot adott, hogy bocsássák vízre a kuttert. Azonnaltisztelegnie kellett a tengernagynál. Éppen lefelé indult a kötélhágcsón, amikor Lady Barbaraa fedélzetre lépett. A kapitány még látta egy pillanatig, amint gyönyörködve nézte a zöldellőhegyoldalakat, majd csodálkozó pillantást vetett a kikötőben horgonyzó sok hajóra. Szeretettvolna odasietni hozzá és szólni valamit, de visszatartotta a méltóság, a tekintély, amit akapitánytól megkövetelnek. És nem is vihette magával, bármennyire is szerette volna – akapitányt, aki hivatalos látogatásra indul, nem kísérheti bárkáján egy asszony, még akkorsem, ha véletlenül Lady Barbara Wellesley.

A kutter gyors evezőcsapásokkal szelte a tengert a Téméraire-ig.– Lydia! – kiáltotta a csónakmester válaszul a kérdezősködésre a hajó fedélzetéről, azután

feltartotta négy ujját. Ezzel jelezte, hogy kapitány érkezett látogatásra, hogy a Téméraire-t amegfelelő üdvözlésre figyelmeztesse.

Sir James Saumarez a sorhajó hátsó fedélzetén fogadta. Magas, karcsú és még fiatalembernek gondolta, amíg le nem vette kalapját és le nem leplezte hófehér haját. Udvariasanhallgatta Hornblower rövid magyarázatát látogatásáról. Negyven évet töltött a tengeren éstizenhat évet szakadatlan háborúkban és így sejtette, milyen vad és izgalmas kalandokmaradtak elmondatlanul Hornblower rövid beszámolójában. Éles tekintetű kék szemében

elismerés villant meg, amikor arról értesült, hogy a Lydia hosszú ideig tartó párviadalbanelsüllyesztett egy kétütegsoros sorhajót.

– Tartson ön is velünk – mondta végül. – Csak két sorhajóm van, de egyetlen fregattomsem. Haza kell kísérnünk Angliába ezt a hatalmas kelet-indiai hajókaravánt. Kilencvenháromóta, amikor a háború megkezdődött, a kormány megtanulhatta volna, hogy több fregattravolna szükségünk, nem gondolja? Még ma reggel átküldőm az írott parancsot. És most, sir,arra kérem, részesítsen abban a nagy örömben, hogy velem reggelizik, éppen vendégeimvannak.

Hornblower azzal a kifogással próbált visszavonulni, hogy látogatást kell tennie akormányzónál.

– Őexcellenciája is nálam reggelizik – felelt a tengernagy.Hornblower belátta, hogy oktalanság ennyi kifogással előhozakodni feljebbvalójának

bármilyen óhajtása ellen, de ezt az egyet csakugyan nem kerülhette el.– Egy hölgyet is hoztam magammal a Lydia fedélzetén, sir – mondta és amikor az

admirális csodálkozva ráncolta össze homlokát, sietve elmagyarázta, hogyan került LadyBarbara a hajójára.

A tengernagy csodálkozott.– Lady Barbara Wellesley! – kiáltotta. – És maga a Horn-fok körül hozta idáig? Ezt

azonnal közölnöm kell Lady Manningtree-vel!Minden szertartásosság nélkül vezette a kapitányt a szellős, tágas tengernagyi szalonba. A

középen hosszú asztal áll, hófehér abrosszal megterítve, csillogó ezüsttel és kristállyalmegrakva és az asztal körül nők és férfiak álldogáltak kisebb csevegő csoportokra oszolva,valamennyien kifogástalanul és elegánsan öltözötten. A tengernagy sietve végezte el abemutatást – a kormányzó úr őkegyelmessége, Manningtree gróf és grófné. Sir Charles ésLady Wheeler.

Lady Manningtree alacsony, kövér asszony volt. Arca sugárzott a jóindulattól és belsőderűtől. Viselkedésében nyoma sem volt annak a gőgnek és méltóságnak, amelyet bárki iselvárhatott volna a volt főkormányzó feleségétől, aki hivatali ideje lejártával éppenhazatérőben van Angliába.

– Hornblower kapitány magával hozta Darienből Lady Barbara Wellesley-t – mondta SirJames, majd sietve számolt be a körülményekről. Lady Manningtree rémüldözve hallgatta.

– És maga otthagyta Lady Barbarát? Azon a kicsi hajón? – kiáltotta. – Ó, a szegény kisbárány! Egy perccel sem szabad tovább egyedül hagyni. Megyek és idehozom, ebben amásodpercben! Kérem, Sir James, bocsásson meg. De nem tudnék addig megnyugodni, amígkényelmesen el nem helyeztem a mellettem levő kabinban, a Hanbury Castle fedélzetén. SirJames, volna szíves rendelkezésemre bocsátani egy csónakot?

Szüntelen mentegetődzés és magyarázkodás és alsószoknyáinak suhogása kíséretébenelsietett, miközben még arra is jutott ideje, hogy további szemrehányásokat tegyenHornblower kapitánynak.

– Ha az asszonyok beszélnek, akkor a férfi okosabban teszi, ha hallgat – jegyezte meg SirJames bölcsen, miután a hölgy eltávozott. – Kérem, foglaljon itt helyet, kapitány úr.

Csodálatosképpen Hornblower alig tudott valamit enni a pompás reggeliből. Istenibáránykaraj volt. És kávé friss tejjel. Friss, fehér búzakenyér. És vaj, gyümölcs, főzelékfélék.Mindaz, amiről Hornblower álmodozott, amikor Lady Barbara foglalta le a gondolatait. Demost csak itt-ott csipegetett egy-egy falatot. Szerencsére senkinek sem tűnt felétvágytalansága, annyi kérdéssel ostromolták szünet nélkül Lady Barbaráról, kalandjairól aCsendes-óceánon, útjáról a Horn-fok körül, azután megint csak Lady Barbaráról.

– A bátyja nagy tetteket visz véghez Spanyolországban – jegyezte meg Sir James. – Nemaz idősebb, a marquis, hanem Arthur – aki megnyerte Assaye-nél a csatát. Nemrégiben Soult-t verte ki Portugáliából és amikor elhagytam Lisszabont, egyenesen Madrid felé haladtseregei élén. Amióta Moore-t megölték, ő a hadsereg legtehetségesebb katonája.

– Hm – bosszankodott Lady Wheeler. Az angol-indiai családoknak egy része nemszívesen hallotta a Wellesley nevet. – Ez a Lady Barbara, azt hiszem, sokkal fiatalabb afivéreinél? Emlékszem rá, amikor kis gyermek korában láttam Madrasban.

Minden szem Hornblower felé fordult, de Lord Manningtree tapintata és kedvességemegkímélte a kínos zavartól, hogy a nyilvánosság előtt tárgyalja Lady Barbara korát.

– Bizonyos, hogy már nem gyerek – szólt közbe kissé esetlenül. – És nagyon tehetséges,okos fiatal teremtés. Már Indiában is legalább egy tucat kitűnő házassági ajánlatot utasítottvissza és ki tudja, hányat még azóta.

– Hm – krákogott ismét Lady Wheeler.Hornblower már attól félt, hogy sohasem lesz vége ennek a reggelinek. Boldog volt,

amikor végre asztalt bontottak. A kormányzó azonnal megragadta az alkalmat és a Lydiaélelmiszer-szükségleteiről tárgyalt vele – kötelességei egyelőre még fogva tartották. Deazután már nem tudott erőt venni türelmetlenségén. Engedelmet kért Sir Jamestől, hogydolgai után láthasson és elköszönt a társaságtól.

Az admirális bárkája még mindig ott vesztegelt a Lydiához láncolva, amikor hazaérkezett.A bárka legénysége vörös egyenruhát és aranyzsinóros kalapot viselt. Hornblower ismertolyan fregatt-kapitányokat is, akik hasonlóan díszes egyenruhákba öltöztették bárkájukevezőseit, de azok gazdag emberek voltak, akik sok jutalomdíjat nyertek az ellenségen aratottgyőzelmeikért, nem olyan koldusszegény senkik, mint ő. Sietve kapaszkodott fel a fedélzetre.Lady Barbara útiládái már ott álltak egymásra halmozva a korlát mellett, készen arra, hogybármelyik pillanatban leeresszék az admirálisi bárkába. A kabin felől asszonyi fecsegésthallott. Lady Manningtree és Lady Barbara üldögéltek odabenn, mélyen elmerülve abeszélgetésbe. Nyilván annyi mondanivalójuk volt, hogy nem győzték bevárni, amígelérkeztek a Hanbury Castle fedélzetére. Egyik beszédtárgy a másikhoz vezetett és egyrejobban belemelegedtek, annyira, hogy megfeledkeztek a várakozó bárkáról, megfeledkeztekmég a reggeliről is.

Amikor felhozták a raktárból az úti ládákat. Lady Barbara nyilván megragadta az alkalmatés kicsomagolt onnan egyet-mást. Mert most új ruhát viselt, amelyet Hornblower mégsohasem látott rajta, hozzá új turbánt és fátyolt. Most ismét az előkelő, nagyúri hölgy volt.Hornblowernek úgy tűnt, mintha legalább hat inch-csel volna magasabb, mint mikor utoljáralátta. Hornblower érkezése, miután amúgy is megzavarta beszélgetésüket, egyúttal megadta ajelet a távozásra.

– Lady Barbara mindent elmondott utazásukról – szólt Lady Manningtree, miközbenkesztyűit gombolta. – Kapitány úr a leghálásabb köszönetet érdemli, amiért megvédelmezteés vigyázott rá a hosszú úton.A jószívű öreg hölgyön meglátszott, hogy sohasem szokott rosszat gondolni senkiről.Körülnézett a szűk kabinban.

– De azért – folytatta – legfőbb ideje, hogy kissé több kényelemben részesülhessen, mintaz ön hajóján, kapitány úr.

Hornblower dadogva mentegetődzött, hogy a pompásan felszerelt kelet-indiai hajóktermészetesen sokkal jobban gondoskodnak utasaik kényelméről.

– Világért sem akartam ezzel azt mondani, hogy ez az ön hibája volt, kapitány úr –tiltakozott Lady Manningtree hevesen. – Tudom, hogy az ön Lydiája nagyon szép hajó.Fregatt, ha jól látom? Csakhogy a fregattokat nem női utasok szállítására rendezték be és ez

az egész baj. És most már búcsúznunk kell, kapitány úr. Remélem, még abban az örömbenrészesít bennünket, hogy üdvözölhetjük a Hanbury Castle fedélzetén? Bizonyosan lesz errealkalom a hosszú, unalmas utazáson hazafelé. Isten önnel, kapitány úr!

Hornblower kapitány meghajolt és előrebocsátotta Lady Manningtree-t. Lady Barbarakövette.

– Isten önnel! – köszöntötte Lady Barbara is. Hornblower ismét meghajolt, miközben a nőmélyen bókolt előtte. A kapitány egyenesen a szeme közé nézett, de csodálatosképpen nemlátta arcának részleteit – csak valami csillogó kékséget és fehérséget.

– Köszönöm minden kedvességét – mondta Lady Barbara.A bárka eltávolodott a Lydiától és egyenletes evezőcsapásokkal haladt a Hanbury Castle

felé. Azután minden összefolyt Hornblower szeme előtt. Csak valami arany és vörös foltotlátott a fodrozódó tengeren. Egyszerre Bush állt mellette.

– Az élelmezőmester óhajtana jelentést tenni, sir.Hornblowert ismét kötelességek szólították. Amikor elfordult a korláttól, hogy ismét

átadja magát a szokott robotnak, egyszerre tompán és ostobán arra gondolt, hogy két hónapmúlva viszontlátja Mariát. Valami bizonytalan örömet érzett. Igen, Maria mellett talán megintboldog lesz. Azután ismét megfeledkezett róla. Felette vidáman ragyogott a nap és előtte ottzöldelltek Szent Ilona meredek hegyoldalai.

MÁSODIK KÖNYV

HORNBLOWER KAPITÁNY A FÖLDKÖZI-TENGEREN

I. FEJEZET

Újoncok

Hornblower kapitány éppen a foltos kefelevonatot olvasta, amelyet az imént küldtek át anyomdából.

»Minden igaz hazafinak!« – olvasta. – »Tengerészek, honfitársak, ifjak és férfiak, akikharcolni akarnak a szabadságért és becsületre akarják tanítani a korzikai zsarnokot, hogymegbánja azt az órát, amikor maga ellen idézte a Brit-szigetek haragját! Őfelségehetvennégyágyús sorhajója a Southerland, jelenleg Plymouthban állomásozik és legénységétmég néhány jelentkezővel egészítheti ki. Horaito Hornblower kapitány nemrégen tért visszacsendes-óceáni útjáról, ahol fregattja, a harminchat ágyús Lydia párviadalban elsüllyesztette akétágyúsoros és több mint kétszer olyan erős Natividad spanyol sorhajót. A Lydia tisztjei,altisztjei és legénysége az utolsó szálig követték Hornblower kapitányt új hajójára. Melyikigazi hazafi, melyik igazi oroszlánszív Állhat ellent a felhívásnak, hogy csatlakozzék ezekheza hősökhöz és megossza velük a reájuk váró, jövendő dicsőséget? Ki akarja megtanítaniMonsieur Jean Crapaud-t, hogy a tenger Nagy-Britanniáé és egyetlen békaevő francia semdughatja oda az ábrázatát? Ki ne vágyódna a kalapravaló arany Louis d'or jutalomdíjra?Minden este muzsika és tánc, bőséges élelem, a legjobb marhahús, a legjobb kenyér és grogminden délben, hétköznap és vasárnap egyaránt és mindezeken kívül Ő legkegyelmesebbfelsége, György királyunk még zsoldot is juttat hűséges katonáinak! A felhívás melletttartózkodik Őfelsége sorhajójának, a Southerland-nek egyik tisztje is, aki szívesen besorozzaazokat, akik dicsőségre és fényes haditettekre szomjaznak!«

Hornblower kapitány alig tudott erőt venni csüggedésén, miközben végigolvasta a

kefelevonatot. Minden városkában tucatszámra kiáltottak a falakról ilyen felhívások. Nagyonvalószínűtlen, hogy ezzel a módszerrel önkéntes újoncokat tudjon szerezni egy unalmassorhajóra, amikor mellette közölték hasonló felhívásaikat nála sokkal ismertebb nevű fregatt-kapitányok, akik hivatkozhattak a régebbi útjaikon nyert jutalom díjaikra is. Ha kiküldi négytisztjét, mindegyiket hat-hat ember kíséretében a déli városokba, hogy gyűjtsenek újoncokatennek a felhívásnak a segítségével, annyit jelent, hogy fel kell áldoznia minden pénzét, amitutolsó útján szerzett éspedig minden valószínűség szerint eredménytelenül.

De annyi bizonyos, hogy valamit tennie kell. A Lydiáról kétszáz jól kiképzett tengerészthozott magával (a felhívás természetesen egy szóval sem árulta el, hogy ezeket az embereketerőszakkal szállították át a Southerlandre és kétévi szolgálat után annyit sem engedtek megnekik, hogy Anglia földjére tegyék a lábukat), de kiegészítésül feltétlenül szüksége van mégötven főnyi képzett tengerészre és legalább kétszáz főnyi, különböző célokra beosztottlegénységre. Ha nem sikerül kiegészítenie legénységét, akkor elveszíti a hajóparancsnokságát és élete végéig félfizetésen – napi nyolc shilling – tengődhet. Nem tudta,vajon mennyire áll kegyben az admiralitásnál és így egészen természetes, ha aggódott azállása miatt.

Aggodalmában és bosszúságában dühösen káromkodott, miközben ceruzájával idegesendobolt a kefelevonaton. De azért vigyázott, hogy tompítsa a hangját, nehogy felzavarja aszomszédos szobában, a bezárt kettős ajtó mögött alvó Mariát. Maria úgy érezte, hogy áldottállapotban van (bár egyelőre még nem tudta bizonyosan). Hornblower torkig jóllakott már afelesége iránti állandó figyelmességgel és gyöngédséggel. Ingerültség fogta el, ha csakeszébe is jutott a felesége, gyűlölte a szárazföldet, az újoncverbuválást, a nyomott levegőjűnappali szobát, teljes függetlenségének elveszítését, amit annyira élvezett legutóbbi útjánakhosszú hónapjai alatt. Idegesen felkapta a kalapját és halkan kilopódzott a szobából. Anyomdászinas sapkájával a kezében várakozott odalenn a hallban. Hornblower sietve adtavissza a kefelevonatot és megadta rendelését. Azután kisietett a zajos utcára.

A Halfpenny Gate Bridge vámszedője egy pillantást vetett egyenruhájára és fizetségnélkül engedte át. A dereglyék mellett sorakozó révészek pedig már ismerték és tudták, hogya Southerland kapitánya –, tudták, hogy tisztességes fizetségre számíthatnak, ha odaeveznekvele hajójához, a Hamoaze-on. Egypárevezős csónakba ült. Határozottan jólesett, hogy egyszót sem kellett szólnia a kormányos révésznek, máris megindult vele a sűrűn horgonyzóhajók között. A révész már éppen mondani akart valamit utasának, de amikor észrevettesötéten összeráncolt homlokát, rosszkedvű pillantását, hirtelen meggondolta a dolgot és csaka torkát köszörülte. Hornblower, bár rá sem nézett a révészre, mégis megsejtette ezt a kisközjátékot és Isten tudja miért, jobbkedvre derült tőle. Látta a barna karon megfeszülőizmokat, miközben a révész ugyancsak dolgozott evezőjével. Csuklóján tetoválás. Balfülébenvékony aranykarika. Bizonyosan tengerész volt, mielőtt révésznek csapott volna fel. Bármagával vihetné a Southerland fedélzetére. Ha legalább néhány tucat megbízhatótengerésszel gyarapíthatná legénységét, mindjárt nyugodtabb volna. De ennek az embernekbizonyára írása van arról, hogy nem sorozható be tengerésznek, különben nem tudnágyakorolni hivatását ezen a helyen, ahol a brit flottának legalább negyedrésze vadászottállandóan emberekre.

Az élemiszeres kikötő és a dokk csakúgy nyüzsgött az emberektől, amikor elhaladtakelőtte, ezek is valamennyien erős, izmos, edzett férfiak, legalább a fele kiképzett tengerész.Hornblower vágyakozó pillantásokat vetett rájuk, de éppen úgy átérezte tehetetlenségét, minta macska, amikor az üvegedényben úszkáló aranyhalakra sóvárog. Lassan suhant el mellettüka part. Végre megpillantotta a Southerlandet, mozdulatlanul horgonyozva és többé le semvette róla tekintetét. Megint érezte lelkében a hajója iránt az eredendő ellenszenvet és

ugyanakkor a büszkeséget is, hogy íme, ez a nagy hajó most már az ő kizárólagosparancsnoksága alatt áll. Még mindig nem tudta megszokni a hajó kerek orrát, hiszen a britflotta minden hajójának már régóta hegyes orrot ácsoltak. Formája elárulta egész történetét,amint Hornblower minden alkalommal megállapította, építői sok minden lehetséges előnyrőllemondtak, hogy a hajó minél kevésbé legyen mélyjáratú. Minden, ami a hajón volt –, kivéveangol gyártmányú alacsonyabb árbocait – hollandus származását bizonyította. Ezt a hajótvalamikor arra szánták, hogy a sekély hollandi partvidéket járja. Csakugyan, a Southerlandvalamikor Fendracht néven hollandus hajó volt. Texel foglalta el és most, miután tataroztákés újra felfegyverezték, a brit hadiflotta egyik legcsúnyább, legesetlenebb kétágyúsoroshajója lett. És az is bizonyos, hogy ez a hajó, különösen ha a személyzete sem megfelelő,nem engedelmeskedik olyan könnyen a vitorláknak és ennélfogva kevésbé védekezhet azidőjárás szeszélyei ellen.

Mialatt egyre közelebb értek a hajóhoz a táncoló hullámok hátán, Hornblower folytattaelégedetlen megfigyeléseit. A hajót frissen festették, de annyira takarékoskodva, amennyirecsak lehetett –, az unalmas sárga és fekete színt nem derítette fel semmi fehérség vagyaranyozás. Jómódú kapitány és első tiszt saját pénzükből pótolták volna a hiányokat és nemsajnáltak volna tőle egy kevés aranyozást, de Hornblowernek nem volt pénze ilyesmire, mégkevésbé Bushnak, aki, mint tudta, édesanyját és négy leánytestvérét tartotta el fizetéséből –bár talán jövőjük is részben a Southerland külső megjelenésétől függött. És azt is tudta, hogymás kapitány talán nagyobb bőkezűséget erőszakolt vagy csalt volna ki a hatóságoktól. Dehiába, neki ilyesmihez nem volt tehetsége. Nem tudott hízelegni. Nem a lelkiismerete tartottavissza, hanem a büszkesége.

Már észrevették a hajó fedélzetén. Hallotta a sípjelzéseket, emberei már készülődtek méltófogadására. Csak hadd várjanak még egy kicsit, ma nem siet. A Southerland, most, amikormég nem halmozták fel raktáraiban az elvinni való élelmiszert és muníciót, magasan állt ki avízből, széles csíkban látszott a hajó testének rézverete. Hála Istennek, a rézveret vadonatúj.Valószínű, hogy a csúf, vén hajó kedvező széllel nagy sebességet tud kifejteni. Mialattfigyelmesen nézte minden részletét, egyre csak arra gondolt, hogyan tudná elérni ezzel ahajóval a lehetséges legjobb teljesítményt. Huszonkét esztendei gyakorlat segítetteszámvetésében. Tisztán látta, miféle erőknek együttes hatása szabja meg a hajó gyorsaságát: aszél nyomása a vitorlákra, a kormánylapát kiegyenlítő kezelése, a hajótest laterálisellenállása, a súrlódás, a hajó orrának csapódó hullámok. Már tisztán látta, hogyan kellkifeszíteni a vitorlákat, hogyan kell felszerelnie a kötélzetet. De a következő pillanatbanelkeseredetten eszmélt rá, hogy egyelőre nincsen elegendő legénysége és ha rövidesen nemtalál megfelelő embereket, úgysem veheti hasznát ezeknek a terveknek.

– Siessünk – szólt rá hirtelen a révészre, aki ismét teljes erejével evezett.A csónak már meg is fordult a hajó fara alatt – a révészek nagyon jól tudták, hogyan kell

egészen közelsiklani a hadihajókhoz – és Hornblowernek innen szabad kilátása nyílt a hátsógaléria felé. Hornblower szemében ez volt a hajó legsikerültebb része. Örült, hogy ezt nemrontották el a dokkban, mikor a hajót átépítették, amint nem egy sorhajóval megtették. Erről agalériáról élvezheti majd a tengert, a napot és a szelet, teljes magányban éselkülönítettségben, amit a fedélzeten sohasem szerezhetne meg magának. Mégtornagyakorlatait is elvégezheti itt, távol embereinek kíváncsi pillantásától, mert szerencséreteljes tizennyolc lábnyi szabad tér állt rendelkezésére. Legfeljebb kissé meg kell hajolnia azalacsony tető alatt. Hornblower kimondhatatlanul vágyódott arra az időre, amikor ismét anyílt tengeren jár hajójával, távol a szárazföldnek minden kínzó, nyugtalanító gondjától, agaléria csendes magányában. Igen, itt végre majd megnyugvást talál. De ha nem toborozelegendő legénységet, akkor az idők végtelenségéig le kell mondania erről az áldott

boldogságról. Rövidesen össze kell gyűjtenie az embereket.Zsebébe nyúlt, ezüstpénzzel fizette ki a révészt. Bár nem volt éppen bővében azezüstpénznek, mégis, gőgjében mindig túlfizette a révészeket, mert tudta, hogy a többisorhajókapitány is ugyanezt teszi.

– Köszönöm, sir! Köszönöm – hálálkodott a révész.Hornblower sietve kapaszkodott fel a kötélhágcsón. A fedélzeten fülhasítóan szóltak a

hajósaltisztek sípjai, a tengerészek fegyveres díszőrséget álltak, a matrózok mereventisztelegve sorakoztak. Gray, a kapitány mellé szolgálattételre beosztott altiszt – hadnagyoknem teljesítettek őrszolgálatot kikötőben – állt őrségben éppen és abban a pillanatbantisztelgett, amikor Hornblower felbukkant a hátsó fedélzeten. Hornblower nem ereszkedett leodáig, hogy megszólítsa, bár Gray a kedvencei közé tartozott; még mindig őrködött azon,hogy fölösleges fecsegésével ne ártson a tekintélyének. Ehelyett némán nézett körül.

A hajó fedélzetén nagy összevisszaság uralkodott, az emberek éppen a kötélzetfelszerelésén dolgoztak, de Hornblower nagyon jól látta, hogy a látszólagos összevisszaságtulajdonképpen a legnagyobb rendet takarja. A hatalmas kötéltekercsek, a vitorlavarrókcsoportja, az árbocokon dolgozók mind pontosan és fegyelmezetten meghatározott tervszerint végezték munkájukat. Meghozták gyümölcseiket a tiszteknek kiadott szigorúparancsai. Amikor a Lydia legénysége értesült, hogy egyenesen átszállítják őket aSoutherland fedélzetére, anélkül, hogy a szárazföldre tehetnék lábukat, csaknem fellázadtak.De most már ismét fegyelmezetten engedelmeskedtek a parancsoknak.

– A hajóprofósz jelentést óhajt tenni, sir – szólalt meg Gray.– Tessék! – bólintott Hornblower.A hajóprofósz kötelessége, a tisztek közül, hogy ügyeljen a fegyelemre. Price új ember

volt a hajón. Hornblower csakis arra következtethetett, hogy fegyelmi vétségeket akartjelenteni és keservesen felsóhajtott, míg arcára a könyörtelen keménység álarcát vette fel.Talán ostorozásra kerül a sor és gyűlölte a vér és a kín látását. De ilyen esetben, mikor alegénység a pihenő közben kissé megfeledkezett a fegyelemről, nem szabad visszariadni azostorozástól –, szükség esetén szíjjal kell hasítani a fegyelembontó hátán.

Price már jött is a parancsnoki hídon keresztül, a legfurcsább menet élén. Harminc emberlépkedett párosával a háta mögött, valamennyi hozzábilincselve szomszédjához, kivéve a kétutolsót, akiknek viszont a bokáját láncolták meg. Csaknem valamennyiről rongyokban lógotta ruha és ez sehogy sem felelt meg a hajó szabályzatának. Legtöbbnek a bőre keresztülvillanta rongyokon. Barna, fekete, szőke és ősz, torzonborz szakálluk egészen elvadult és amelyiknem kopaszodott még meg, kusza és rendetlen hajfürtök hulltak a nyakába. A két hajóskáplárzárta be a menetet.

– Állj! – vezényelt Price.A menet csoszogva megállt. Az emberek makacs rosszkedvvel néztek le a fedélzetre.– Mi ez? – kérdezte Hornblower élesen.– Újoncok, sir – jelentette Price. – Ma reggel hozták őket.– Honnan? – kérdezte még mindig hitetlenül Hornblower.– Az exeteri esküdtszék elől – felelt Price és hosszú listát szedett elő. – Négy közülük

vadorzó. Egyik vándormuzsikus, Wailest, ezt a bőrnadrágosat birkalopásért ítélték el. Az afeketeruhás bigámiát követett el, előzőleg egy sörfőzdében dolgozott. A többi nagyrésztzsebtolvaj, kivéve az első kettőt, azok gyújtogatók és a hátsó kettőt, akiket megvasaltattam,azokat betöréses lopásért ítélték el.

– Hm-hm – köszörülte torkát Hornblower, mert egyelőre egyetlen szót sem tudott szólni.Az újoncok pislogva nézték, némelyik reménykedve, némelyik gyűlölettel, némelyikközönyösen. Inkább választották a szolgálatot, mint a kivégzést, fegyházat, száműzetést.

Hosszú hónapok a börtönben, tárgyalásra várakozva, lezüllesztették a külsejüket. Kitűnőgyarapodás minden esetre hajója legénységének, gondolta Hornblower keserűen –, öröklázadók, makacs bujkálók és gyáva, féleszű parasztok. Valamennyi félt, rettegett, konokelszántsággal és gyűlölettel várta sorsának új alakulását. Érdemes volna megkísérelni, hogymegnyerje ragaszkodásukat. Pillanatnyi villámgyors gondolkodás után, természetesemberségessége diktálta, hogyan viselkedjék ezekkel a szerencsétlenekkel szemben.

– Miért vannak még mindig megbilincselve? – kérdezte olyan hangosan, hogyvalamennyien hallhatták.

– Bocsánatot kérek, sir – mentegetődzött Price. – Nem mertem leszedni bilincseiket, különutasítás nélkül, mert tudtam, honnan jöttek és hogy kerültek ide.

– Ennek semmi köze a dologhoz! – szólt Hornblower szigorúan. – Most már a királyihaditengerészet tagjai. Nem tűrök megbilincselt embert az én hajómon, hacsak velemszemben nem adott okot a büntetésre.

Hornblower most már nem az újoncok felé nézett, hanem egyenesen a hajóprofószhozintézte szavait –, tudta, hogy így sokkal hatásosabb, bár szíve mélyéből megvetette magát,amiért ilyen fogásokat használt.

– Nem óhajtom, hogy a jövőben az újoncok a hajóprofósz fennhatósága alá kerüljenek –folytatta kimelegedve. – Becsületes feladatot vállaltak valamennyien és becsületes jövő előttállnak. Többé ilyesmi meg ne történjék. Most szóljon az élelmezőmester altisztjeinek, ezeketaz embereket öltöztessék be azonnal, úgy ahogy szokás.

Általában ártott a fegyelemnek, ha egy tisztet megdorgált a legénység előtt, de ahajóprofósz esetében, tudta, hogy nem sokat árthatott. Az emberek úgyis előbb vagy utóbbmeggyűlölik a hajóprofószt; ha bármi elégedetlenség üti fel fejét az emberek között, mindigőt okolják. Hornblower most már közvetlenül az újoncokhoz fordult, ezúttal barátságoshangon.

– Annak az embernek, aki legjobb tudása szerint teljesíti kötelességét, nincs mitől félnieaz én hajómon! És most mielőbb látni szeretnélek benneteket új ruhátokban, miutánlemostátok magatokról annak a helynek szennyét, ahonnan jöttetek. Elmehettek!

Legalább megnyert néhányat a szerencsétlenek közül, gondolta. Az imént még makacs,rosszkedvű arcok közül nem egyen felragyogott a reménység, amikor hosszú idő után először– talán egész életükben először emberekhez és nem vadállatokhoz méltóan szólt hozzájukvalaki. Figyelte őket, amint visszafelé indultak a parancsnoki hídon keresztül. Szegényördögök! Hornblower arra gondolt, hogy alighanem rossz cserét csináltak, amikor a fegyházhelyett a tengerészetet választották. De legalább mégis csak kapott harminc embert akétszázötvenből, akikre feltétlenül szüksége volt, akiket kötéllel kell idevonszolni az öregSoutherland fedélzetére.

Bush hadnagy érkezett sietve a hátsó fedélzetre és tisztelegve üdvözölte kapitányát. Asötét, szigorú arcból a kék szem mosolyogva nézett rá. Ez a szem, ez a mosoly sehogysemillett a viharedzett archoz. Furcsa, de jóleső érzés volt, hogy Bush olyan leplezhetetlenörömmel üdvözli. Ez a kitűnő tengerész, ez a bámulatosan fegyelmezett ember, arettenthetetlen harcos, aki annyi erénnyel dicsekedett, amelyek belőle hiányoztak, íme, mégiscsodálattal néz fel rá!

– Jó reggelt, Bush! – köszöntötte. – Látta már az újoncokat? – Nem, sir. Az őrséget kellett kijelölnöm és csak most készültem el. Honnan jöttek?Hornblower mindent megmondott és Bush elégedetten dörzsölte a kezét.– Harminc! – kiáltotta. – De hiszen ez kitűnő eredmény! Legfeljebb ha egy tucatot

reméltem az exeteri esküdtszéktől. Ma Bodmin kerül sorra. Adja Isten, hogy onnan islegalább harmincat kapjunk!

– Csakhogy a bodmini fegyházból nem kaphatunk képzett vitorlakezelőket! – Hornblowerhatártalanul megkönnyebbült, látva, micsoda egykedvűséggel veszi tudomásul első tisztje,hogy ilyen fegyháztöltelékkel egészítik ki a Southerland legénységét.

– Az bizonyos. De jövő héten érkezik vissza a nyugat-indiai hajókaraván. A legénységközül legalább kétszázat visszatartanak és bizonyosan nekünk is juttatnak vagy húsz jólképzett tengerészt.

– Meglehet – bólintott rosszkedvűen a kapitány. Sem az összeköttetéseivel, sem ahízelgéseivel nem szerezte meg különösebben az Admiralitás jóindulatát, tehát nem isszámíthat különösebb nagylelkűségükre. – Most talán nézzünk körül odalenn.

Ezzel legalább egészen más irányt adott beszélgetésüknek.– Az asszonyok nagyon nyugtalankodnak – jelentette Bush. – Ha nincs kifogása ellene,

sir, én is lemegyek.Az alsó fedélközben meglehetősen különös látvány fogadta mindkettőjüket. A féltucat

nyitott lőrésen keresztül csak gyér világosság hatolt a nagy helyiségbe. Ötven asszonytartózkodott a hajón. Három vagy négy mindig a függőágyban heverészett. Némelyekcsoportosan, fecsegve üldögéltek a földön. Mások a lőréseken keresztül élelmiszerekrőlalkudoztak a Southerland közelébe férkőzött parti dereglyékkel. A szökést megakadályozóvashálón éppen ki tudták nyújtani kezüket. Két nő pedig hangosan veszekedett. Mindegyiketegész csoport támogatta és tüzelte. Egyikük fekete hajú és magas volt, annyira, hogy megkellett hajtania fejét az öt láb magas mennyezet alatt, a másik alacsony, széles vállú és szőke,de azért harciasan állt szembe ellenfelével.

– Igenis, azt mondtam! – kiáltotta makacsul. – És kimondom másodszor is! Én nem félekmagától, Mrs. Davson. Habár nagy kérdés, jogosan viseli-e ezt a nevet.

– Ezt merészeli! – visított a fekete hajú, erre a minden eddiginél súlyosabb sértésre. Előreugrott s ragadozó mohósággal belemarkolt a másiknak a hajába és úgy megrázta a fejét,mintha a lelket is ki akarná rázni belőle. Viszonzásul ellenfele az arcát karmolta össze és akarját csipkedte kékre. Alsószoknyák suhogása és libegése közben forogtak és viaskodtak,amikor egyik lustán heverésző asszony figyelmeztette őket:

– Hagyjátok abba, megkergült boszorkányok! A kapitány jön! Elengedték egymást,lihegve és feldúltan. Minden szem Hornblower felé fordult, mialatt előresietett afélhomályban, fejét meghajtva az alacsony tető alatt.

– Az a nő, akit legközelebb verekedésen kapunk rajta, azonnal partrarepül! – kiáltottaHornblower.

A fekete asszony hátravetette fejét és megvetése jeléül az orrát szívta.– Engem ugyan nem fog partratenni, kapitány úr! Megyek én magamtól is! Hiszen itt

úgyis éhenhalatják az embert!Nyilván csak azt mondotta ki, amit a többiek jó része is gondolt, mert szavait helyeslő

moraj kísérte.– Hát már sohasem kapják meg férjeink a fizetésüket? – süvöltött közbe a függőágyban

lustálkodó asszony.– Elég volt már ebből! – üvöltött közbe Bush hirtelen. Előre tolakodott, mert meg akarta

kímélni kapitányát a sértésektől, amelyekkel őt napról napra elhalmozták, hála a kormánylassúságának, amely még egy hónappal érkezésük után sem adta ki az emberek zsoldját. –Mit keres ott maga a függőágyban? Régóta elhangzott már a nyolcas harangjelzés, tudja,hogy akkor mindenkinek fel kell kelnie.

De az ellentámadás kísérlete csúfos kudarcba fulladt.– Akkor kelek fel, amikor nekem tetszik, hadnagy úr! – felelt az asszony. Majd ledobta

takaróját és lelépett a hajópadlóra. – A ruhámat eladtam, hogy egy kis kolbászt vásárolhassakszegény Tomomnak, az alsószoknyámat is odaadtam egy kis sörért. Talán bizony azt akarja,hogy egy szál ingben szaladgáljak a hajón, hadnagy úr?

Az asszonyok halkan vihogtak mindenfelől.– Menjen vissza és viselkedjék tisztességesen! – mérgelődött Bush, zavarában kipirult

arccal.Hornblower is nevetett – talán őt, mint házasembert kevésbé ijesztette meg a félmeztelen

asszony látása, mint első hadnagyát.– Nem viselkedem biz én tisztességesen – kiáltott fel újra az asszony, de azért visszaült a

függőágy szélére és takarót borított lábára – amíg az én Tomom meg nem kapja a pénzét.– És ha megkapja? – vigyorgott a szőke nő. – Mit használ neki, ha ki sem léphet a partra.

Besózhatja a szép fizetséget!– Ötven font huszonhárom hónapi keserves munkáért! – tette hozzá egy másik nő. – És

még én is elvesztegettem itt egy hónapot!– Csend legyen! – kiáltott Bush.Hornblower takarodót fúvatott. Már megfeledkezett szándékosan – mi is volt a célja

idejövetelének. Nem tudott szembenézni ezekkel az asszonyokkal, ha a zsold kérdése kerültszóba. Az emberekkel gyalázatosan csúnyán elbántak, valósággal bebörtönözték őket a hajón,úgyhogy jóformán nem is láthatták a szárazföldet és a feleségeknek (némelyik közülükcsakugyan törvényes feleség volt, bár az admiralitás megelégedett a házastársi viszonyegyszerű szóbeli bejelentésével, már ennek alapján is felengedték a nőket a hajóra)ugyancsak megvolt az okuk a panaszra. Senki sem tudta, még Bush sem, hogy az a néhányguinea, amelyet kiosztottak a legénység között, tekintélyes része volt Hornblower még kinem vett fizetésének – mindent odaadott, amit nélkülözni tudott, kivéve az újoncverbuválásiútra szánt költségeket.

Élénk képzelőtehetsége és fokozott érzékenysége talán még túlozta is embereinekszenvedését a hajón. Miféle élet folyhat a fedélközben, ahol egy embernek összesentizennyolc inch szélességű hely jutott, ahol felköthette függőhálóját, míg felesége a mellettelevő tizennyolc inchet kapta? így feküdt mind egy hosszú sorban, férjek, feleségek,legényemberek. Visszariasztotta ez a kép, ha csak gondolt is rá. És fellázította az is, ha eszébejutott, miféle élelmezést kapnak az asszonyok a fedélközben. Talán nem vette figyelembe ahosszú megszokás könnyítő hatását.

Kissé váratlanul érkezett meg a főfedélzetre. Thompson éppen az újoncokat mosdatta.– Talán matrózokat csinálunk belőletek, talán nem! – kiáltotta. – Ámbár előbb lesz a

kutyából szalonna, mint belőletek matróz. Ha az én véleményemre kíváncsi valaki, akárkinekis megmondom, hogy kár a fáradságért. Hé, ide gyere azzal a pumpával! Mutassátok csak,milyen színű a bőrötök, akasztófavirágok! Majd ha az ostorral megcsiklandozzuk a hátatokat,azt is meglátjuk, milyen színe van a csontjaitoknak…

– Elég volt, Thompson! – kiáltott dühösen Hornblower.Parancsainak értelmében, az újoncokat mindenekelőtt megtisztították a tetvektől és egyéb

élősdiektől. Körülbelül egy tucatot közülük, akinek a haját és szakállát már leborotválták ésakiknek a bőre olyan furcsán sápadt volt a hosszú börtönélet után, Thompson odaterelte afedélmosó szivattyúhoz, amelyet néhány vigyorgó matróz kezelt. Legalább annyiraborzongtak a szerencsétlenek a félelemtől, mint a hidegtől. Talán még egyikük sem fürdöttsoha életében és ezzel a kilátással, Thompson vérlázító kijelentései és a többiek hahotája utánaz idegen környezetben, igazán szánalmas látvány volt valamennyi.

Hornblower, Isten tudja miért, sohasem felejtette el tengeren töltött éveinek első, keservestapasztalatait. Felháborodva nézte ezt a jelenetet. Gyűlölte ezt a céltalan komiszkodást és

ellentétben legtöbb tiszttársával, nem látta be, miért kellene embereit lelkileg megtörni ésmegalázni. Ki tudja, talán már a közeljövőben egész tekintélye, egész jövője függhet attól,hogy ezek az emberek könnyű szívvel és vidáman kockára tegyék és ha kell, feláldozzákéletüket. Ilyen nagy lelkesedést nem lehet elvárni agyonkínzott, halálra rémített emberektől.A borotválás és a fürdő feltétlenül szükséges, ha tisztán akarja tartani a hajót tetvektől,atkáktól és bolháktól, mert hiszen nincsen annál keservesebb, ha még ilyen gyötrelmekkel isszembe kell nézniük, de világért sem engedte volna, hogy drága, értékes embereit a kelleténéljobban megkínozzák. Különös, hogy Hornblower, aki sohasem tartotta magát vezetőegyéniségnek, inkább vezette az embereit, mint hajszolta.

– A pumpához, emberek! – kiáltotta bátorítóan és barátságosan, s mikor látta, hogy mégmindig haboznak, hozzátette: – Majd kihajózunk a nyílt tengerre, láthatjátok, hogy én isminden nap lelocsoltatom magam, minden reggel pontosan, amikor hetet üt a hajóharang.Igaz-e fiúk?

– Igenis, sir! – feleltek karban a szivattyú mellett álló matrózok, hiszen éppen eléggémegtárgyalták már egymás közt kapitányuknak azt a különös szokását, hogy annak idején aLydia fedélzetén minden nap lelocsoltatta magát hideg tengervízzel.

– Nos, akkor csak rajta emberek és ki tudja, talán belőletek is kapitány lesz valamikor!Majd Waites megmutatja a többieknek, hogy nem fél!

Milyen szerencse, hogy első hallásra tudta mindenkinek a nevét! De az már valósággal acsodával volt határos, hogy megismerte új bőrében Waitest, a hajdani birkatolvajt, akitröviddel ezelőtt még bőrnadrágban és szakállasan látott. A szegény ördögök őszintecsodálattal nézték ezt a nagyszerű, aranyzsinóros kapitányt, aki olyan vidám hangon szólthozzájuk és a méltósága azt is megengedte, hogy naponta megfürödjék. Waites óvatosanodalépett a szivattyú vízsugara elé, azután hősiesen, köpködve és ugrálva tűrte a hideg vizet.Valaki odadobott neki egy darab súrolókövet, hogy sikálja le magát, miközben a többiek márszinte türelmetlenül vártak sorukra. Szegény bolondok, szelídek és megadóak voltak, mint abárányok; ha egyet sikerült elindítani, a többi már buzgón követte.

Hornblower egyik embernek a fehér vállán friss, piros vonalat vett észre. Magához intetteThompsont és kissé félrevonult vele, hogy a többiek ne hallhassák.

– Megfenyítette egyik újoncot Thompson, amint látom – mondta.Thompson zavartan vigyorgott és lenézett a csomóbakötött végű kötélre a kezében,

amellyel az altisztek szokták gyorsabb és buzgóbb munkára serkenteni az alájuk beosztottembereket.

– Az én altisztjeimnek tudni kell, mikor használhatják az ostort buzdításra, mikor nem –mondta Hornblower. – Ezek az emberek, még jóformán magukhoz sem tértek az idegenkörnyezetben, azt sem tudják, mi történik velük, körülöttük, ezeknek még nem használhat azostor. Még egy ilyen tévedés, Thompson, és akkor lefokozom és beállítom fedélzetet súrolni!

Thompson visszadöbbent a kapitány hangjából kicsengő őszinte harag hallatára.– Nagyon kérem, Mr. Bush, tartsa szemmel állandóan ezt az embert – tette hozzá még

Hornblower. – Az altisztek néha lefelé állnak bosszút a megrovásért. És én ezt nem tűröm.– Igenis, sir – felelt Bush bölcs belátással.Hornblower volt az első kapitány mindazok közül, akiket ismert, aki törődött azzal,

hogyan bánnak az újoncokkal. Az újoncok éppen úgy hozzátartoztak a hajó életéhez, mint arossz étel, a tizennyolc inch függőágyanként és az örök fenyegető veszedelem a tengeren.Bush sohasem tudta megérteni Hornblower fegyelmi eszközeit. Valósággal megrémült,amikor meghallotta kapitánya nyílt beismerését, hogy ő is mindennap meg szokott fürdeni afedélzeti szivattyú vízsugarában. De két évi szolgálat Hornblower alatt megtanította, hogy akapitány különös módszereinek gyakran váratlan és meglepő hatásuk van. Mindig készen állt

az engedelmességre, hűségesen, de vakon, megadóan és mégis őszinte csodálattal.

II. FEJEZET

Maria

– Egy fiú hozta ezt a levelet az Arany Szarvasból, sir! – kopogtatott be a szobábaHornblower háziasszonya. – Vár a válaszra.

Hornblower megrezzent, amikor elolvasta a címzést, azonnal megismerte a nőies, tisztakézírást, bár már hónapok teltek el azóta, hogy utoljára látta. Igyekezett elrejteni érzéseit,amikor odaszólt a feleségének.

– Mind a kettőnknek van címezve, drágám. Bontsam fel én?– Ahogy akarod – felelt Maria.Hornblower feltörte az ostyát és elolvasta a levelet.

Plymouth, Arany Szarvas fogadó 1810 május 4.Sir Percy Leighton ellentengernagy és neje, Lady Barbara szívesen látják Horatio

Hornblower kapitányt és nejét fenti címen, holnap délután négy órakor ebédre.

– Az ellentengernagy az Arany Szarvasban van. Meghívott holnap ebédre… – mondtaHornblower olyan közömbös hangon, amennyire csak erősen dobogó szíve megengedte. –Lady Barbara is elkísérte. Azt hiszem, el kell fogadnunk a meghívást, szívem. – Átadta alevelet feleségének.

– Nincsen más felvenni valóm, csak a kék ruhám – szólalt meg Maria, miközben a leveletolvasta.

Ha asszony meghívást kap, első gondja mindig a ruha. Hornblower igyekezett a kékruhára összpontosítani figyelmét, mialatt szíve ujjongott és dalolt a gondolatra, hogy LadyBarbara itt van, alig kétszáz yardnyira tőle.

– Nagyon jól áll neked, kedvesem – mondta megnyugtatóan. – Tudod, mennyireszerettelek mindig abban a ruhában.

Sokkal szebb és divatosabb ruha sem tudta volna széppé varázsolni Maria esetlen, vállasalakját. De Hornblower tudta, hogy el kell fogadniuk a meghívást és Mariának bizonyosan jólesik ez a megnyugtatás. Mariának egészen mindegy, milyen ruhát visel, ha azt hiszi, hogy jóláll neki. Most boldogan mosolygott a bók hallatára és a kapitány lelkifurdalást érzett. MinthaJúdása lenne ennek a szelíd és jóságos teremtésnek, aki őt annyira szereti. Maria bizonyosanesetlen, rosszul öltözött, parasztos lesz Lady Barbara mellett, de tudta, hogy Maria mindaddigboldog lesz, amíg el tudja hitetni vele, hogy még mindig szerelmes belé.

Nagy gonddal írta meg a választ, megrázta a csengőt és kiküldte a várakozó fiúnak.Azután begombolta egyenruhája kabátját.

– Le kell mennem a hajóhoz – mondta.Maria szemrehányó pillantása nagyon fájt. Tudta, hogy Maria nehezen várta a mai

délutánt, mert megígérte, hogy vele tölti és csakugyan, nem is szándékozott ma márvisszamenni a hajóra. Csak így teremthetett magányt és nyugalmat magának. Nem tudtavolna elviselni ma délután Maria együgyű társalgását. Egyedül akart lenni, egészenbelefeledkezni a gondolatba, hogy Lady Barbara ugyanabban a városban van és holnapviszontláthatja. Nem tudott nyugodtan ülni ezekkel a gondolatokkal az agyában. Előtte acsillogó víz, tele hajókkal. A távolban az élelmiszerraktár és a Mount Edgcumben – Plymouth

elrejtőzött a szeme elől az Ördögfokon túl. Nem láthatta a ház tetejét sem, amely egy időreotthont adott Lady Barbarának.

De annyi bizonyos, hogy Lady Barbara ott van és holnap viszontláthatja. Elragadtatásábanmegmarkolta a korlátot, annyira, hogy a keze belefájdult. Elfordult és elkezdett fel-alájárkálni a fedélzeten, kezét összekulcsolva a hátán. Már elmúlt az első fájdalom, hogy LadyBarbara feleségül ment Leighton ellentengernagyhoz. Már csak örülni tudott, hogy LadyBarbara mégsem felejtette el egészen. Hornblower azzal a gondolattal játszott, hogy talánéppen azért kísérte el a férjét Plymouthba, mert látni akarta. De az is lehetséges –, ésHornblowert erősen nyugtalanította ez a gondolat –, hogy azért jött ide, mert még néhánynapot szeretne együtt tölteni új férjével. Bizonyosan ő vette rá Sir Percyt, hogy mindjártmegérkezésük órájában elküldje ezt a meghívást. Sehogy sem akart helyet adni annak agondolatnak, hogy minden ellentengernagy igyekszik mielőbb megismerni a parancsnokságaalá rendelt kapitányokat. Bizonyosan az ő kívánságára kérte Sir Percy az admiralitáson az őszolgálatait – ez magyarázza alighanem, hogy másik, nagyobb hajóra helyezték, anélkül,hogy egyetlen hónapot is töltött volna félfizetésen. Igen, bizonyosan Lady Barbaránakköszönheti a nagyon használható napi tíz shilling fizetéstöbbletet, amely együtt járt a sorhajóparancsnokságával.

Most már körülbelül a közepén van a kapitányok névjegyzékében. Nem egészen húsz évmúlva – jóval azelőtt, hogy betöltené a hatvanadik évét – ha továbbra is így elhalmozzákmegbízásokkal – megkapja a tengernagyi kinevezését. Azután már nem törődik semmivel,beéri az admirálisi ranggal. Tengernagyi félfizetésen nagyon szépen megélhet Londonban isés bizonyosan rövidesen helyet kaphatna a parlamentben, ha akarná. Akkor végremegismerné a hatalmat, a biztonságot, a rangadta előnyöket. Mindez lehetséges. Ezen kívülmég Lady Barbara is emlékezett rá, viszont akarja látni, bár olyan megbocsáthatatlanulviselkedett vele szemben. Könnyű jókedv árasztotta el.

Sirályok suhantak el mozdulatlanul a víz felett, azután eltűntek a messzeségben.Miközben szemével követte a madarakat, bizakodása is hirtelen eltűnt. Tudatában ismétfelmerült a fenyegető gondolat, hogy még mindig nem tudta megfelelőképpen kiegészíteniszemélyzetét. Holnap majd szégyenkezve be kell vallania a tengernagynak, hogy aSoutherlandnak még mindig nincsen elegendő legénysége, hogy nem tudta teljesíteni akapitány legelső kötelességét. Lehet egy kapitány a legkitűnőbb tengerész, alegrettenthetetlenebb harcos (és Hornblower még ezt sem tételezte fel magáról), de atehetsége nem ér semmit, ha nem tudja emberekkel ellátni hajóját.

Talán Leighton nem is kérte az ő szolgálatait és a puszta véletlen hozta magával, hogyéppen Leighton hajóhadához osztották be. Sőt. Leighton esetleg gyanúsítja, hogy a feleségekedvese volt, féltékeny rá és minden alkalmat megragad, hogy árthasson neki. Megkeserítiéletét, őrületbe hajszolja és addig nem nyugszik, amíg tönkre nem teszi és el nem bocsáttatjaa szolgálatból. Lady Barbara talán éppen ezért akarta, hogy Leighton hatalmába kerüljön,tönkre akarja tenni bosszúból, mert annak idején úgy viselkedett vele. És ez a sötét kép mostsokkal valószínűbbnek látszott, mint előbbi derűs elképzelései.

Lady Barbara bizonyosan sejti, milyen asszony Maria és azért hívta meg őket, hogykigúnyolhassa gyengéit. Ez a holnapi ebéd a legnagyobb megaláztatás lesz az ő számára.Nem kockáztathatta meg, hogy hozzányúljon a következő negyedévi fizetéséhez, különbenma délután elvitte volna Mariát és megvette volna neki a legszebb ruhát, ami csakPlymouthban kapható – bár mit jelent a legszebb plymouthy ruha egy earl lányának aszemében, aki bizonyosan minden toilettjét Párizsból hozatja? Ha Busht, Gerardot, Raynertés Hookert, négy hadnagyát elküldi újonctoborzásra, akkor nem marad több pénze az égvilágon, mint húsz font. Harminc embert visznek magukkal, azt a harmincat, aki még

megbízható a hajója legénységéből. Ennélfogva könnyen lehet, hogy még fokozódik azelégedetlenség, a lázadás a fedélközben – talán éppen akkor éri el tetőpontját, amikor ő atengernagynál ebédel.

Nem, nem engedhette, hogy ennyire erőt vegyenek rajta ezek a rossz sejtelmek.Ingerültségében és elszántságában dacosan hátra vetette a fejét és alaposan beleütötte azalacsony tetőzetbe. Keze ökölbe szorult és megátkozta az egész szolgálatot, mint ahogy mármegátkozta legalább ezerszer. Azután erőt vett magán, lecsillapodott és most már igyekezettcsakugyan komolyan gondolni a jövőre.A parancs, amely Leighton ellentengernagy hajóhadába rendelte, röviden közölte azt is, hogya Földközi-tenger nyugati részére kell indulnia hajójával. Meg nem érdemelt kegy azAdmiralitás urai részéről, hogy legalább ennyit elárultak. Ismert nem egy kapitányt, akik atrópusokra való teljes felszereléssel várakoztak a nyugat-indiai útra, amikor váratlanul aBalti-tengerre vezényelték hajójukat. A Földközi-tenger nyugati része azt jelenti, hogy neki isa Toulont blokád alatt tartó hajóhadhoz kell csatlakoznia, továbbá részt kell vennie Szicíliavédelmében, nyugtalanítania kell a genuai partvidéket és minden valószínűség szerint be kellavatkoznia a Spanyolország területén folyó háborúba is. Ez minden esetre sokkalváltozatosabb életet jelentene, mint Brest blokádja, bár most, hogy Spanyolország Angliaszövetségesévé szegődött, sokkal kevesebb a kilátás hadinyereségre.

Spanyol nyelvtudására való tekintettel, valószínűnek tartotta, hogy a Southerlandot acataloniai partvidékre vezénylik, hogy a spanyol hajóhaddal kapcsolatban végezzehadmozdulatait. Talán Lord Cochrane helyére szemelték ki, akit a haditörvényszék súlyosanelítélt legutóbbi balsikere miatt és valószínűtlen, hogy még egyszer hajót kapjon a keze alá.Ha igaz volna, hogy csakugyan az ő helyére küldték ki, akkor a tekintélye és jó híre sokkalnagyobb, mintsem eddig gondolta. Ugyancsak vigyáznia kellett, hogy ismét el ne ragadjákérzései, ezúttal ismét az ellenkező irányba, mert tapasztalhatta, hogy az ilyesminek csak az akövetkezménye, hogy beleüti a fejét a tetőgerendába.

Ez a megfontolás lecsillapította és végül is belátta, hogy kár ennyit törni a fejét, csakhaszontalan erőpazarlás, előbb vagy utóbb úgyis megtudja, mi vár rá és bármennyit is találgatés gondolkozik, úgysem változtathat későbbi sorsán. Jelenleg százhúsz brit sorhajó és kétszázfregatt úszik a tengereken, a háromszázhúsz hajó élén egy-egy kapitány áll, mindegyikvalóságos Isten a legénysége szemében és tehetetlen báb az Admiralitás kezében.Legokosabb, ha józanul kiveri fejéből ezeket a gondolatokat, hazamegy és békés estét tölt afelesége társaságában, mialatt minél kevesebbet gondol a jövőre.

De abban a pillanatban, mikor csónakján a part felé indult, ismét elfogta az ujjongó öröm,hogy másnap viszontláthatja Lady Barbarát.

III. FEJEZET

Lady Barbara és a férje

– Csakugyan tetszik a ruhám? – kérdezte Maria, amikor készen felöltözve megnéztemagát a tükörben.

Hornblower éppen a kabátját gombolta, mialatt a feleségére nézett; annyira erőt tudottvenni magán, hogy csodálattal és elismeréssel nézett a feleségére.

– Nagyszerű, drágám – mondta. – Egyik ruhádban sem tetszettél nekem soha ennyire,mint éppen ebben.

Tapintatos válaszát hálás mosoly jutalmazta. Miért is mondta volna meg Mariának az

igazat, miért mondta volna meg neki, hogy éppen ez a kék szín sehogy sem illik arcánakélénk pirosságához? Maria sohasem lehetett elegáns és jólöltözött testes alakjával, keményfekete hajával, rossz arcbőrével. Amikor a leggondosabban öltözött fel, azt hihették volnaróla, hogy valami boltosnak a felesége; amikor kevesebb gondot fordított magára, olyan volt,mint valami cseléd, aki úrnője ruhájába öltözött. Különösen durva, vörös keze mint egysúrolóasszonyé, gondolta Hornblower.

– Még megvan a szép párizsi kesztyűm – szólalt meg Maria, mert észrevette tekinteténekirányát. Csodálatos és érthetetlen, mennyire ki tudja találni előre kívánságait, méglegtitkosabb gondolatait is. Hatalmában van, hogy kimondhatatlan fájdalmat okozhassonfeleségének – és ez a tudat valósággal kínozta.

– Egyre jobb! – felelt udvariasan. A tükör előtt állt és helyreigazította kabátját.– Milyen jól illik neked a díszegyenruha! – sóhajtott fel Maria csodálattal.Hornblower, alighogy a Lydiával megérkezett Angliába, új egyenruhát vásárolt – hiszen

nem egyszer zavarba jött szegényes ruhatára miatt. Most végre elégedetten nézte magát atükörben. Kabátja a legfinomabb kék posztóból készült. Valódi arany vállrojtokat viselt ésvalódi arany volt a gomblyukakat szegélyező széles aranyzsinór is. Gombjai és kézelőiminden mozdulatára megvillantak; jólesően gyönyörködött kézelőinek szélesaranypántjaiban, amelyek kapitányi előmenetelét jelezték. Nyakkendője vastag kínaiselyemből készült. Fehér térdnadrágja szabását is kifogástalannak találta. A vastag fehérselyemharisnya a legfinomabb, amilyent kaphatott – miközben harisnyáját vizsgálgatta, nagylelkiismeretfurdalással gondolt arra, hogy Maria csak olcsó, négy shillinges pamutharisnyátrejtegetett hosszú ruhája alatt. Végre tetőtől talpig igazi gentlemanhez illően tudott felöltözni,csak a cipőjére vetett kételkedő pillantásokat. Hát bizony, a csatja nem valódi aranybólkészült és rezes csillogását különösen hangsúlyozta ruhájának valódi aranydísze. Mire acipővásárlásra került a sor, már nem tellett különbre, nem volt bátorsága húsz guineát kiadnivalódi arany cipőcsatokra. Nos, majd vigyáz, hogy semmivel se hívja fel a figyelmetcipőjére. Nagy kár, hogy még nem kapta meg a száz guinea értékű kardot, amelyet a HazafiúiAlap szavazott meg neki, a Natividad legyőzéséért, így hát csak ötvenguineás kardját viselte,amelyet nyolc évvel ezelőtt kapott, a Castilla elfogatásáért.

Felvette háromszögletű kalapját – gombja és zsinórja szintén valódi aranyból készült – éskesztyűit.

– Készen vagy, kedvesem? – kérdezte.– Teljesen készen, Horatio – felelt Maria. Korán megtanulta, mennyire gyűlöli az ura a

pontatlanságot és nagyon vigyázott, hogy ebben a tekintetben magára ne haragítsa.Kinn az utcán a délutáni nap megcsillant ruhája aranydíszein. A hadnagy, akivel útközben

találkoztak, mély tisztelettel szalutált. Hornblowernek feltűnt, hogy a hölgy, akit a hadnagykaronfogva vezetett, sokkal figyelmesebben nézte meg Mariát, mint őt. Mintha szánakozógúnyt olvasna ki tekintetéből. Maria minden kétséget kizáróan nem olyan feleség, amilyentmagasrangú katonatiszt oldalán elképzelnek. De azért mégis a felesége, gyermekkori pajtásaés most fizetnie kell azért az elnéző lágyszívűségért, amellyel annak idején megkérte a kezét.A kis Horatio és a kis Maria ott haltak meg Southseaben, himlőben. Ha semmi másért, ezértis tartozik neki szeretetével és hűségével. És most alighanem megint az ő gyermekéthordozza a szíve alatt. Természetesen ez őrültség, de megbocsátható őrültség, hiszen szívéthalálrasebezte a féltékenység, amikor értesült Lady Barbara férjhezmeneteléről. De mostannál több szeretettel kell ragaszkodnia Mariához. Minden becsületessége, jósága,lágyszívűsége arra intette, hogy hűséges maradjon hozzá, hogy boldoggá tegye, minthaigazán szerető férje volna.

De ez még nem minden. A büszkesége különben sem engedné, hogy nyíltan beismerje a

világ előtt, milyen nevetséges, kamaszfiúhoz illő ostoba tévedést követett el. Ha semmimásért, ezért is hűségesen kitart Maria mellett. Még emlékezett, milyen gúnyos hangontárgyalták annak idején Nelson házassági botrányait és később Bowen és Sámson ügyeit.Amíg hűségesen kitart a felesége mellett, róla senki sem mondhat ilyeneket. Az emberektürelmesek a különcködéssel szemben, de nem tudják megbocsátani a gyöngeséget. Taláncsodálkoznak kitartó hűségén, de ez minden. Ha úgy viselkedik, mintha Maria volna azegyetlen asszony a világon, az emberek végül is elhiszik, hogy Mariában rejtett értékekvannak.

– Ugye, ez itt az Arany Szarvas? – kérdezte Maria, megtörve gondolatainak menetét.– Igen, igen. – Csakugyan ott álltak már a fogadó előtt, de észre sem vette, annyira

elmerült gondolataiban.Csinos devoni szolgáló vezette őket a fogadó hátsó traktusa felé. Már többen gyülekeztek

a tölgyfaburkolatos, nagy szobában, de Hornblower csak egyvalakit látott. Lady Barbara kékselyemruhában ült vendégei között: ez a szín illett a legtökéletesebben szürke szeméhez. Amellén aranyláncon zafír függő fénylett, de a zafír fénye szinte elhalványult lényénekragyogása mellett. Hornblower mélyen meghajolt, azután halk szavakkal mutatta be afeleségét. Az egész szoba ködben úszott, csak Lady Barbarát látta világosan. Arcánakaranybarna, napsütötte színe eltűnt, amióta Hornblower utoljára látta, bőre éppen olyanbársonyosan fehér volt, mint az előkelő hölgyeké.

Hornblower csak most jutott tudatára, hogy valaki más is beszél hozzá – már pillanatokóta beszél.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Hornblower kapitány. – Megengedi, hogybemutassam kedves vendégeimnek? Hornblower kapitány, Mrs. Bolton. Hornblowerkapitány, Mrs. Elliott. Mr. Elliott, a Plútó kapitánya. Mr. Bolton, a Caligula kapitánya, akiéppen az imént említette, hogy kadétkorában együtt szolgáltak az Indefatigable-on.

Kissé eloszlott a köd Hornblower szeméről. Most már el tudott dadogni néhány szót, deszerencsére a fogadós belépése egy kis időhöz juttatta, amíg összeszedhette magát. Kerekasztal köré ültették a társaságot. Vele szemben Bolton ült, nyers, de nyílt, becsületes arcával.Még érezte a kezén Bolton kemény, durva kezének szorítását. Megjelenésében sem voltsemmi, ami az elegáns világra emlékeztet. A feleségén sem, aki Hornblower jobbján ült, atengernagy mellett. Éppen olyan egyszerű és esetlen volt, mint Maria, Hornblower határtalanmegkönnyebbülésére.

– Sok szerencsét kívánok, kapitány úr, kinevezéséhez a Southerlandre – szólalt meg LadyBarbara a baloldalán. Jó illat áradt egész testéből. Hornblower szinte megszédült ettől azillattól és a hangjától. Nem tudta, mit válaszoljon.

– A fogadós megesküdött, hogy kitűnő teknősbékalevest tud készíteni – szólalt meg azellentengernagy, miközben a merőkanalat belemerítette az ezüst levesestálba – és erre valótekintettel, gondjaira bíztam egy szép teknősbékát. Reméljük, hogy igazat mondott. A sherrytalán megfelel ízlésüknek, hölgyeim és uraim. George, töltsd be a sherryt!

Hornblower zavarában egyszerre öntött a szájába egy kanál forró levest és a csillagokatlátta kínjában, amíg lenyelte. De ez legalább ismét visszahozta a valóságba.Megfordult, hogy kissé tanulmányozhassa az ellentengernagyot, akinek a legközelebbi két-három évben engedelmességgel tartozik. Arra gondolt, hogy legfeljebb ha három hétig tartóudvarlás után nyerte el Lady Barbara kezét. Magas, vállas, sötét hajú, szép férfi. A Bath-rendnagykeresztje és a széles vörös szalag díszíti tündöklő egyenruháját. Aligha lehet sokkal több,mint negyven éves – mindössze néhány évvel idősebb Hornblowernél –, tehát családikapcsolataira való tekintettel, a lehető legfiatalabb korban érte el ezt a magas rangot. Dearcának teltsége önhittségre vagy ostobaságra mutatott, amint Hornblower megállapította.

Vagy talán mind a kettőre.– Remélem, a legjobb egészségnek örvend, Lady Barbara? – kérdezte végre. Ismét a régi,

hátsófedélzeti, túlzottan kimért udvariasság csengett ki a hangjából – úgy érezte, ezt követelia jelenlegi bonyolult helyzet. Látta, hogy Maria, aki Lady Barbarán túl, Elliott kapitánymellett ült, kissé összeráncolja a homlokát – Maria mindig olyan csodálatosan megérzigondolatait.

– Igen, hogyne – felelt Lady Barbara könnyedén. – És ön, kapitány úr?– Sohasem láttam még Horatiót frissebbnek – szólt közbe Maria.– Ennek szívből örülök – bólintott Lady Barbara Maria felé fordulva. – Szegény Elliott

kapitányt még most is gyakran kínozza a váltóláz, amelyet legutóbbi útján, Wlissingennélszerzett.

Kínos helyzet; Maria, Lady Barbara és Elliott kapitány élénk beszélgetésbe merültek,amelyben Hornblower kapitánynak nem maradt helye. Néhány percig odafigyelt, azután erőtvett magán és Mrs. Boltonhoz fordult. Mrs. Bolton nem sokat értett a társalgás művészetéhez,mindenre csak igennel vagy nemmel felelt. Az ellentengernagy a túlsó oldalon Mrs. Elliottalbeszélgetett. Hornblower tompa hallgatásba merült. Maria és Lady Barbara folytatták abeszélgetést, amelyből rövidesen Elliott is kikapcsolódott. Még a következő fogásfelszolgálása sem szakíthatta félbe élénk csevegésüket.

– Megengedi, hogy egy szelet marhahússal szolgáljak, Mrs. Elliott – kérdezte azellentengernagy. – Hornblower, kérem, maga szentelje figyelmét annak a kacsának. Azmarhanyelv azon a tálon, Bolton, helyi nevezetesség, talán már ismerik? Kóstolják meg,kérem, hacsak nem tartanak ki inkább hűségesen a marhasült mellett. Elliott, kérem, kínálja ahölgyeket azzal a raguval. Én csak ilyen egyszerű ételeket szeretek. A vendéglős készítetthideg húspástétomot is – azt mondja, ezzel alapozta meg fogadójának jóhírét és birkacombot,amilyet manapság csak Devonshireban lehet találni. Mrs. Hornblower? Barbara, kedvesem?

Hornblower, miközben felszelte a kacsát, megrezzent, amikor hallotta, hogy azellentengernagy ilyen közönyösen mondja ki a felesége keresztnevét, amely neki szent. Egypillanatra abbahagyta sok gondot igénylő munkáját. A kacsa mellét már szép, hosszúszeletekre vágta. Azután erőt vett magán és befejezte a kacsa felszeletelését. Miután, úgylátszik, senki más nem óhajtott az asztalnál sült kacsát, kivett magának jókora darabot, ígylegalább nem kellett találkoznia senkinek a pillantásával. Lady Barbara és Maria még mindigbeszélgettek. Túl élénk képzeletének úgy tűnt fel, mintha Lady Barbara szándékosanfordítaná felé kissé a hátát. Talán most, hogy Lady Barbara megismerte a feleségét, mársértette az emlék, hogy ugyanaz az ember lehetett szerelmes őbelé, aki ilyen feleségetválasztott. Titkon remélte, hogy Maria nem túlságosan ügyetlen – nagyon keveset hallottbeszélgetésükből. Nem sokat evett a pompás lakomából. Szomjasan hajtotta fel a bort, deazután nem ivott többé. A túl sok ivást éppen úgy gyűlölte, mint a jóllakottságot. Azután márcsak ült a tányérja előtt és úgy tett, mintha enne. Szerencsére Mrs. Bolton kitűnő étvágynakörvendett és örült, hogy békében hagyta, mert különben határozottan kedélytelenül éssavanyúan üldögéltek volna egymás mellett.

Azután leszedték az asztalt, hogy helyet adjanak a gyümölcsnek és sajtnak.– Ananász, bár bizonyosan nem olyan kitűnő, amilyeneket Panamában ettünk, Hornblower

kapitány – szólalt meg Lady Barbara, váratlanul ismét feléje fordulva. – De azért talánmegkóstolja?

Annyira zavarban volt, hogy nem tudta felvágni az ananászt az ezüstkéssel, úgy meglepteez a váratlan megszólítás. Lady Barbara segített. Most, hogy az asszony érdeklődése ismétfeléje fordult, szeretett volna beszélgetni vele, de nem talált szavakat – bizonyosan azért,mert azt akarta megkérdezni tőle, milyennek találja a házaséletet. És mert ezt nem

kérdezhette, inkább nem kérdezett semmit.– Elliott kapitány és Bolton kapitány – szólalt meg ismét az asszony – kérdésekkel

ostromoltak ebéd előtt, hogyan folyt le a párviadal a Lydia és a Natividad között. A kérdéseknagyrésze annyi szakmabeli tudást kívánt, hogy amúgy sem tudtam volna rájuk válaszolni, demég kevésbé azért, mert – mint bizonyosan emlékszik – egész idő alatt bezárva tartott ahajófenékben. De úgy látom, mindenki irigyli tőlem még ezt az élményt is.

– Lady Barbarának igaza van – szólalt meg dörgő hangján Bolton az asztal túlsó oldaláról;hangja most sokkal erősebb és férfiasabb volt, mint fiatal kadétkorában, mikor Hornblowerismerte. – Kérem, mondja el az egészet, Hornblower.

Hornblower elvörösödött és ujjaival idegesen babrált nyakkendőjén. Tudta, hogyvalamennyien őt nézik.

– Nos, halljuk, halljuk! – sürgette Elliott, aki eddig nem szólt egy szót sem. De a kilátás,hogy meghallhatja az izgalmas tengeri csata történetét, egyszerre megoldotta a nyelvét.

– A spanyolok kitartóbban harcoltak, mint különben? – kérdezte Elliott.– Nos – kezdte Hornblower és mindenekelőtt előadta, milyen körülmények között kellett

megvívnia a csatát. Mindenki figyelt, a férfiak szakszerű kérdései egyre tovább segítették.Lassanként megelevenedett a hallgatók előtt az egész izgalmas kaland. Hornblower, minthacsak most tört volna ki belőle a sok magára erőszakolt hallgatás, valóságos ékesszólássaladott elő. Beszélt a hosszú párbajról a magányos, viharos Csendes-óceánon, a sok kiontottvérről, a fáradalmakról és szörnyű megpróbáltatásokról, egészen addig a végső pillanatig,amikor kimerültén támaszkodott hajója korlátjára, a diadal mámoros tudatában és tágra nyíltszemmel nézte a megvert ellenség elsüllyedését.

Hirtelen elhallgatott, mert attól félt, hogy talán hencegett saját hőstetteivel. Körülnézett azasztalon, egyik arcról a másikra szállt a pillantása; azt hitte, hogy lenézés, talán megvetés,vagy nyílt rosszallás tükröződik majd bennük. De csodálkozva látta, hogy valamennyi arcrólcsak őszinte, leplezetlen bámulatot és elismerést olvas ki. Bolton, aki tíz évvel idősebb nálaés öt évvel régebben viseli a kapitányi rangot, a hősöket megillető elragadtatással nézi.Elliott, aki Nelson alatt vezette sorhajóját, őszinte elismeréssel bólogat hatalmas fejével. Azellentengernagy mozdulatlanul, elmerülve ül a helyén. Mintha sajnálkozást olvasott volna kia szép, sötét szempárból, hogy neki nem juthatott osztályrészéül ilyen dicsőséges élmény.Hornblower egyszerű, természetes előadása elragadta. Őszinte csodálattal és elismerésselfordult felé, amikor a történet végére ért.

– Egészségére, Hornblower kapitány! – kiáltotta lelkesen. – Adja Isten, hogy aSoutherland kapitánya versenyre keljen a Lydia kapitányának hősiességével és dicsőségével!

Valamennyien helyeslőén ürítették ki poharukat, miközben Hornblower elvörösödvedadogott valamit. Megrendítette ezeknek az embereknek az őszinte elismerése, akiknekvéleményére legtöbbet adott, különösen amikor lassanként tudatára jutott, hogytulajdonképpen érdemtelenül nyerte el. Csak most tért vissza emlékezetébe a félelem,amellyel a Natividad pusztító sortüzeit várta. És a csata folyamán, az egész idő alatt milyenrettegéssel gondolt arra, hogy esetleg nyomorékká lőhetik. Bár ő is olyan lehetne, mintLeighton, Elliott és Bolton, akik bizonyosan sohasem ismertek félelmet! Ha őszintén számoltvolna be érzéseiről a harc közben, akkor most bizonyosan szánakozva néznének rá és a Lydiadicsősége elhalványodna. Zavarából Lady Barbara mentette ki, aki ebben a pillanatban asztaltbontott, felállt és a hölgyek mind követték példáját.

– Ne üljenek túlságosan sokáig a bor mellett! – figyelmeztette Lady Barbara a férfiakat. –Hornblower kapitány kitűnő whistjátékos és a kártyát előkészítettem.

IV. FEJEZET

Gondok

Az Arany Szarvasból hazafelé menet, a koromsötét utcákon Maria nagy hévvel karolt beleaz urába.

– Milyen szép este volt, szívem! – mondta. – Lady Barbara nagyon kedves.– Örülök, ha jól érezted magad – bólintott Hornblower kapitány. Nagyon jól tudta, hogy

valahányszor társaságba vitte a feleségét, Maria legfőbb öröme az volt, ha utánamegtárgyalhatta vele a jelenlevőket. De most visszariadt az elkerülhetetlen bizonyosságtól,hogy Lady Barbarát megbeszélje a feleségével.

– Kitűnő nevelése és modora van! – folytatta Maria könyörtelenül. – A valóságban sokkaljobban tetszik nekem, mint ahogy a te beszámolód után elképzeltem.

Hornblower emlékezett, hogy csak Lady Barbara bátorságát említette és elfogulatlanságát,ahogyan a férfiak között mozgott. Maria ezek alapján férfias amazonnak képzelte el és mostannál inkább meglepte nőies bája és közvetlensége.

– Igen, határozottan elragadó asszony – bólintott Hornblower óvatosan. Igyekezettalkalmazkodni Maria hangjához.

– Megkérdezett, vajon elkísérlek-e küszöbön álló utazásodon, de megmondtam, hogytekintettel az állapotomra ezt nem tehetem.

– Megmondtad neki? – kiáltott fel Hornblower élesen. De az utolsó pillanatbanszerencsésen észretért és sikerült lepleznie haragját.

– Sok szerencsét kívánt nekem és megkért, hogy neked is adjam át szerencsekívánatait.Kimondhatatlanul bántotta Hornblowert, hogy Maria beszélt terhességéről Lady

Barbarával. Nem akart gondolkodni azon, hogy miért. De amióta ezt tudta, gondolatai mégjobban összekuszálódtak.

– Hogy szorított a cipőm! – sóhajtott fel Maria, amikor ismét odahaza voltakhálószobájukban.

Megdörzsölte fehér pamutharisnyába bújtatott lábát, amint leült az alacsony székre. Azöltözőasztalon álló gyertya a szemközti falra vetette imbolygó árnyékát. Az ágy nagy, komor,fekete négyszögalakú árnyékot vetett a mennyezetre.

– Vigyázva akaszd fel a legjobb kabátodat! – figyelmeztette Maria. Egymásután húzta kihajából a hajtűket.

– Nem vagyok álmos – szólalt meg Hornblower kétségbeesetten.Ebben a pillanatban boldogan megadott volna minden árat, ha hajójának magányába

menekülhetett volna. De természetesen ezt nem tehette. A szokatlan idő és különösendíszegyenruhája nagy feltűnést keltett volna.

– Nem vagy álmos? Milyen különös, ilyen fárasztó este után! Talán nagyon sokat ettél asült kacsából?

– Nem – tiltakozott Hornblower. Hasztalanul próbálta volna megmagyarázni lelkiállapotátés hasztalanul próbált volna menekülni. Legfeljebb megsértené és ezt nem akarta világértsem. Nagyot sóhajtva kezdte lecsatolni kardját.

– Majd meglátod, hogy elálmosodsz, amint lefekszel az ágyba – felelt Maria, sajáttapasztalatai alapján. – Már nagyon kevés éjszakát tölthetünk egymás mellett, drágám.

És ez igaz is volt. Leighton ellentengernagy közölte velük, hogy a Plútó, a Caligula és aSoutherland a Tajo torkolatáig kísérik a kelet-indiai hajókaravánt, amely máris gyülekezett.És ez megint csak eszébe juttatta az átkozott kérdést, hogyan egészítse ki legénységét. Abodmini esküdtszéktől is kapott néhány börtöntölteléket. A hadnagyait most már minden

pillanatban várta haza, bizonyosan hoznak magukkal néhány önkéntest. De még ötvenszakértő vitorlakezelőre van szüksége, ilyeneket nem talál a fegyházakban, sem a piacokon.

– Hát bizony, nagyon nehéz szolgálat – bólintott Maria, mert a küszöbön álló elválásragondolt.

– Mégis jobb, mint számolni tanítani heti nyolc pennyért – felelt Hornblower erőltetettenkönnyed hangon.

Házasságuk előtt, Maria tanítónő volt egy iskolában, ahol olvasni tanulók heti négy, írnitanulók heti hat és számolni tanulók heti nyolc pennyt fizettek.

– Ez igaz! – bólintott Maria. – Nagyon sokkal tartozom neked, Horatio. Tessék, itt ahálóinged. Emlékszem még, hogy kikaptam Miss Wentworthtól, amikor kiderült, hogy azegyszeregyre is megtanítottam Alice Stone-t, bár a szülei csak négy pennyt fizettek érte! És ahálátlan kislány, utána még felbujtotta a kis Hopper fiút, hogy eresszen el néhány egeret aziskolaszobában! De szívesen vállalnám újra ezt a munkát, ha ezen az áron te… teittmaradhatnál mellettem.

– Mennem kell, ha hív a kötelesség – szólt Hornblower, eltűnve hálóingében. – Deszavamra mondom, két éven belül idehaza vagyok és egész zsákravaló jutalomdíjat hozokhaza magammal.

– Két év! – sóhajtott fel Maria szánalmasan. Hornblower tüntetőén ásított. Maria felállt éspontosan azt mondta, amit Hornblower várt:

– Látod és még azt mondtad, hogy nem vagy álmos!– Egyszerre jött rám most az álmosság – bólintott Hornblower. – Alighanem a portóinak is

része van benne. Alig tudom nyitva tartani a szemem. – Jó éjszakát, drágám.Megcsókolta a feleségét, amint ott ült az öltözőasztala előtt, azután sietve elfordult és

bebújt a nagy ágyba. És ott, a legszélére húzódva, merev mozdulatlanságban feküdt,mindaddig, amíg Maria el nem oltotta a gyertyát és le nem feküdt mellette. Azutánnemsokára hallotta nyugodt, egyenletes lélegzetvételét. Csak most helyezkedett el végrekényelmesebben, megkönnyebbülten.

Eszébe jutott, mit mondott Bolton, amikor az este folyamán négyszemközt maradtak azegyik sarokban.

– Leighton hat szavazatot jelent a kormánynak – súgta a fülébe Bolton olyan halkan, hogysenki se hallhassa. Bolton oly ostoba volt, amilyen ostoba csak egy jó tengerész lehet, denemrégiben járt Londonban, részt vett egy nagy fogadáson és hallott néhány pletykát.Szegény öreg királyon ismét mutatkozik az őrültség: régensség elkerülhetetlennek látszik ésmeglehet, hogy a régensség letöri a Toryk dicsőségét és a Whigeket juttatja uralomra.Leighton hat szavazata nagyon értékes lehet. Most, hogy Wellesley marquis külügyiállamtitkár, Henry Wellesley spanyol követ és Sir Arthur Wellesley – mi is a legújabb címe?alighanem Lord Wellington – a Pireneusi-félszigetre küldött hadsereg főparancsnoka, nemcsoda, ha Lady Barbara Wellesley feleségül ment Sir Percy Leightonhoz és még kevésbécsoda, ha az utóbbi megkapta a földközi-tengeri flotta parancsnokságát. Az ellenzék erejenapról napra fokozódik és a világ történelme hajszálon függ.

Hornblower álmatlanul fészkelődött ágyában erre a gondolatra, de amikor hallotta, hogyMaria, mintha csak válaszolni akarna, megmozdul és nyújtózkodik, ismét merevmozdulatlanságba dermedt. Már csak néhány férfiú állt a párt élén – ezek között elsősorban aWellesley-k akik még mindig makacs elhatározással folytatták a harcot a korzikai hódításaiellen. A legcsekélyebb balsiker a szárazföldön, a tengeren, vagy a parlamentben,veszedelmesen közel viheti valamennyiüket a tönk széléhez és romba döntheti egész Európát.

Egyszer az este folyamán, amikor Lady Barbara a teát töltötte be, véletlenül egyedül álltmellette.

– Nagyon örültem, amikor a férjemtől értesültem, hogy maga kapta meg a Southerlandet –súgta az asszony. – Angliának most nagy szüksége van legjobb kapitányaira.

Lady Barbara kijelentése mögött egészen biztosan rejtőzött valami. Talán arra célzott,hogy Leightonnak támogatásra van szüksége, hogy végrehajthassa a feladatát. Arra viszontegyáltalán nem célzott, hogy van-e neki is része kinevezésében. Mindenesetre, jólesett az agondolat, hogy nem szerelemből ment feleségül az ellentengernagyhoz. Hornblower nemtudta elviselni a gondolatot, hogy Lady Barbara szerelmes legyen bárkibe. Lassankéntvisszaemlékezett minden férjének mondott szavára, minden férjére vetett pillantására.Bizonyos, hogy semmiképpen sem hasonlított szerelmes és boldog fiatalasszonyhoz. Demégis Leighton felesége és ebben a percben mellette fekszik az ágyban. Hornblowert új,kínzó féltékenység fogta el.

Azután erőt vett magán. Nagyon józanul és bölcsen belátta, hogy az ő számára csakszerencsétlenség származhat abból, ha továbbra is ilyesmire gondol és megragadva a futóemléket, ami legelőször felötlött benne, újra átélte a whistpartit. Jól játszott, de bizonyos,hogy nem egészen ott járt a feje. Ennek köszönheti, hogy most két guineával szegényebb,márpedig ez a jelenleg igen nagy baj.

Néhány malacot és két tucat tyúkot is akart vásárolni indulás előtt, természetesen birkákatis. Ezenfelül szüksége van megfelelő mennyiségű borra. Később, a Földközi-tenger partjánelőnyösebben és olcsóbban vásárolhat, de kezdetnek is kell valami. Legalább öt-hat tucatüvegre feltétlenül szüksége van. Nagyon rossz hatással volna tisztjeire és legénységére, ahajó egész fegyelmére, ha a kapitány nem látná el magát mindennel, ami megilleti. Ha az úthosszúra nyúlik, bizonyosan többször is meg kell vendégelnie kapitánytársait, sőt magát azellentengernagyot is és ugyancsak csodálkoznának, ha a legénységi menázsival kínálná őket,bár neki az is tökéletesen megfelelne. Mialatt tovább gondolkozott, egyre hosszabbra nyúlt aholmik jegyzéke, amelyekre szüksége van. Portói, sherry, madeira. Alma és szivar. Legalábbegy tucat ing, még négy pár selyemharisnya, arra való tekintettel, hogy több látogatást kelltennie a szárazföldön, ami nagyon valószínű.

Egy doboz tea. Bors, szegfűszeg és egyéb fűszer. Füge és aszalt szilva. Viaszgyertyák.Mindez feltétlenül szükséges járuléka kapitányi méltóságának – és saját hiúságának, mertnem tudta elviselni, hogy az emberek szegénynek tartsák.

Ha elkölti ezekre a bevásárlásokra egész jövő negyedre szóló fizetését, még mindig nemtelik mindenre. Mariára ugyancsak kemény nélkülözés vár a legközelebbi három hónapban,de szerencsére Maria megszokta a szegénységet és távol tudja tartani a hitelezőket. SzegényMaria! De ha egyszer tengernagy lesz, visszafizeti minden hűségét és jóságát. Ezenkívülnéhány könyvet is szeretett volna még vásárolni, nem szórakozásra. Éjjeliszekrénye mellett akönyvespolcon mindig ott volt Gibbon műve: A római birodalom hanyatlása és bukása.Olyan könyveket szeretett volna, amelyekből tanulhat, hogy minél jobban felkészülhessenmostani útjára. Például a tegnapi Morning Chronicle-ben olvasott egy új könyvről, a mostfolyó spanyol háborúról és még egy tucat másikról. Ezeknek bizonyosan jó hasznát vehetné.Minél többet tud a félszigetről, amelynek partjait meg kell védelmeznie, annál jobb. De nemtudta, honnan szerezzen elegendő pénzt.

Ismét átfordult a másik oldalára és arra gondolt, micsoda balszerencse üldözi mindig ajutalomdíj megszerzésében. Az Admiralitás egy pennyt sem volt hajlandó kifizetni aNatividadért. A Castilla elfogása óta, még fiatal hadnagy korában sohasem érte ilyenszerencse, míg más, ismerős fregattkapitányok több ezer fontot vágtak zsebre. Különösenbántó volt ez a gondolat mostani nagy szegénységében. De minden gondja között legjobbannyugtalanította, hogy vajon ki tudja-e egészíteni időre legénységét – és hogy Lady Barbaramost bizonyosan Leighton karjában fekszik. Hornblower gondolatai már leírták a teljes

körforgást és elölről kezdték az egészet. Éppen elég gondja volt, hogy ébren tartsa és neengedje elaludni erre az éjszakára. Már a hajnal derengett és még mindig ébren feküdtágyában. Közben egyre a legkínzóbb gondolatok foglalkoztatták. Elsősorban az, hogy vajonboldog-e Lady Barbara házassága és hogyan egészítse ki megfelelően hajója legénységét.

V. FEJEZET

Indulás

Hornblower kapitány fel-alá járkált a hátsó fedélzeten, az indulás előtti utolsó percekzűrzavarában. Szinte tajtékzott a méregtől, amiért minden sokkal tovább tartott, mintgondolta, bár nagyon jól tudta, hogy a késedelemnek nagyon is természetes és elfogadhatómagyarázata van. Az emberek kétharmada, akiket Harrison másodkormányos ostora és azaltisztek kötélcsomója hajszolt gyors munkára, csökönyös szárazföldi volt, akiknek a nagyrésze egészen a legutóbbi időkig nem is látta a tengert, még kevésbé tette a lábát hajóra. Alegegyszerűbb parancs is megrémítette őket, lassanként lehetett csak megértetni velükfeladataikat, valósággal kezükbe kellett adni a munkát, ha azt akarták, hogy egyáltalán eltudják kezdeni. De ha végül kezükben is tartották már a vitorlakötelet, nem tudták, mitcsináljanak vele, annál kevésbé, mert a vezényszavakat sem értették. Az meg az ő határozottparancsára történt, hogy a vizet és kétszersültet csak az utolsó pillanatban hozták a hajóra.Eleget szenvednek még úgyis a tartályokban poshadó víz és a kukacos kétszersült miatt. Sajátútifelszerelését is csak ma szállíttathatta a hajóra, amiről viszont a Hazafiúi Alap tehetett.Ugyanis csak tegnap kapta meg végre a Natividad elsüllyesztéséért kilátásba helyezett százfont értékű kardot. Duddingstone, a boltos, sehogy sem akart hitelt adni, általában nincsenhitelük a hosszú útra induló kapitányoknak és így nem tehetett másként, elzálogosította akardot negyven guineáért és szent fogadalmat tett, hogy amilyen hamar csak teheti,visszaváltja.

Wood, az élelmezőmester a hágcsó mellett valósággal táncolt dühében és aggodalmában.– De megvert az Isten ezzel a sok eszeveszett marhával! – üvöltötte. – Hát te mit

vigyorogsz odalenn? Vigyázz magadra, mert felhúzatlak a hajóra és akkor jöhetsz velünkegész úton! Siessetek már, az Istenért! Az Isten szerelméért, vigyázzatok azokkal a rumoshordókkal!

Wood éppen a rumoshordók elhelyezésére ügyelt fel és régi emberei ugyancsakigyekeztek, hogy az új cimboráik ügyetlensége miatt ne történjék valami baj az értékes ésfontos rakománnyal. Különösen, hogy egy-egy alkalmas pillanatban kirántva a dugót, jónagyot ne húzzanak az élvezetes italból. De Hornblower láthatta némelyik embernekkivörösödött arcából és megfegyelmezhetetlen vidámságából, hogy Wood sasszeme és afelállított őrség ellenére is valamiképpen hozzájutnak az alkoholhoz. De nem szándékozottbeleavatkozni. Csak kockára tette volna méltóságát és tekintélyét, ha a matrózokat igyekszikvisszatartani a rumlopástól, hiszen ez tudvalevőén lehetetlen feladat. Még soha, senkinek semsikerült.

A hátsó fedélzet korlátja mellől érdekes jelenetet figyelhetett meg a középső fedélzeten.Egy fiatal, rendkívül izmos testű bányamunkás rávetette magát Harrisonra, bizonyosan mertfelháborították szüntelen parancsai és durva átkozódásai. Csakhogy Harrison negyvenöt éveskorára nem egy hasonló vihart ért már meg és fiatalabb éveiben bizonyosan bárkit islegyőzött volna birkózásban. A fiatal cornwallit egyetlen, kitűnően irányzott horogütésselleterítette, azután minden további nélkül nyakszirtjénél fogva felemelte a földről és

odalódította a fedélzet túlsó oldalára, ahol segítenie kellett az érkező vizestartályokfelhúzásában. A cornwalli szédülten, de engedelmesen beállt a sorba és szó nélkül húzta akötelet a többiekkel együtt.

Hornblower helyeslőén bólintott. A cornwallinak a haditörvények értelmében halál jártvolna, amiért feljebbvalójára támadt. De ez nem volt az a pillanat, amikor értelmes ember ahaditörvények szerint jár el, még akkor sem, ha a tegnapi kényszersorozáson felolvastatta azemberek előtt. Gerard kivonult a legnagyobb csónakjukon, váratlanul meglepte Redruthot,Cambornet és St. Ivest és éppen tegnap ötven vállas és erős cornwallival érkezett haza,akiktől egyelőre még igazán nem kívánhatta, hogy tökéletesen méltányolni tudják ahaditörvényeket. Talán majd egy hónap múlva, mire valamennyien megértik egy ilyencselekedet hallatlan szertelenségét, majd lehet haditörvényszéket tartani, a bűnöstkorbácsolásra, esetleg halálra ítélni – de egyelőre legokosabb, amit Harrison tett –, elintézni alázongót egy jól irányzott ütéssel, azután megint odaállítani a munkája mellé. Hornblowermagában hálát adott Istennek, hogy tőle már senki sem kíván ilyen feladatokat, mert egészenbizonyos, hogy távolról sem tudta volna ilyen gyorsan és biztosan elintézni a cornwallit, mintHarrison.

Türelmetlenül topogott és közben tudatára jutott, hogy kétségbeejtően fáradt. Már hosszúidő óta éjszakáról éjszakára nem aludt, a napjait százféle izgalmas és kimerítő munka töltöttebe. Amellett egyre kínozta lelkét az ideges feszültség Lady Barbara és Maria miatt. Részbenez is okozta, hogy több munkát vállalt magára, mint kellett volna, hiszen nagyon jól tudta,hogy mindent rábízhatott volna Bushra és Gerardra.

De menekülni akart gondolataitól. És napról napra jobban vágyódott a percre, amikorvégre elindulhat hajójával, végre ismét elérheti azt a kényelmes és békés magányt, amelyegyedül csak egy hajó kapitányának juthat osztályrészéül. Háta mögött hagyja Mariát ésLady Barbarát is.

Ez az új találkozás Lady Barbarával egészen kizökkentette lelki egyensúlyából. Deszerencsére ezt józanul belátta és igyekezett védekezni ellene. Már nem törte a fejét, hogyvajon Lady Barbarának köszönheti-e kinevezését a Southerlandre és mindent elkövetett, hogylegyőzze kínzó féltékenységét a férje iránt. Belátta, hogy legokosabb, ha menekül előle, mintahogyan menekül Maria megunt becézéseitől és szerelmétől, a szárazföld minden bonyolultgondjától. Vágyódott a tengerre, sőt az elkövetkező szomjúságra egy pohár friss víz után. Kétnappal ezelőtt még elérhetetlen és ragyogó boldogságnak tűnt fel az a perc, amikor majd ittáll a hátsó fedélzeten, az elindulás izgalmai között. De, hogy ez a perc elérkezett, egyszerremeglepetten és kétkedve tapasztalta, hogy már nem is olyan nagyon boldog. Most, hogycsakugyan el kellett hagynia Lady Barbarát, úgy érezte, mintha tövestül tépték volna ki egyikkarját. És csodálatosképpen Mariától is nehezére esett a búcsúzás. A gyermek megszületik,mielőtt ő hazaérkezne; mire megismeri, talán már el is múlt egyéves, megtanul járni, sőt márbeszélni is. Mariának a terhesség nehéz hónapjait az ő bátorítása és gyöngédsége nélkül kellvégigszenvednie és tudta, bármennyire is bátran vett búcsút tőle, hogy most még sokkalinkább nehezére esett a válás, mint máskor. És ezért fáj neki is olyan nagyon, amikor utoljáranézett rá és észrevette, hogy remeg az ajka, könnyesen csillog a szeme. Fogadói lakásukbanbúcsúztak el egymástól, mihaszna is nyújtották volna fölöslegesen a szenvedés óráit. Mégakkor is annyira élt benne a vágy a magányosság után, hogy egészen könnyű szívvelbontakozott ki az utolsó ölelésből. De azóta minden megváltozott. Hornblower haragudottmagára érzelgősségéért. Egy pillantást vetett a szélvitorlára. A szél kétségtelenül észak felőlfúj. A tengernagy minden pillanatban kiadhatja az indulási parancsot. A kísérőhajók, a Plútóés a Caligula már készen várnak rá a közvetlen közelben, a Cawsand öbölben. Ha atengernagy úgy határozna, hogy nem vár a többi hátramaradóra, bizonyosan nagyon neheztel

majd a Southerland késlekedése miatt, bármennyire is érthető.– Siettesse az embereket, Bush! – kiáltott oda hadnagyának.– Igenis, sir – felelt Bush türelmesen.Hornblowert idegesítette hangjának ez a türelmes csengése. Ebben a türelemben egy kis

visszautasítás volt, amelyet Hornbloweren és Bushon kívül senki sem vett észre. Hornblowertudta, hogy Bush a legteljesebb odaadással és buzgalommal dolgozik. Hornblower parancsa atürelmetlenség puszta megnyilvánulása volt és Bush ezt tudta. Hornblower bosszankodott,amiért ilyen meggondolatlanul megtörte szent elhatározását, hogy soha semmi fölöslegesutasítást nem ad tisztjeinek. Ennélfogva lement a kabinjába, bár eredetileg még nem voltszándékában.

Az őrtálló altiszt tisztelgett, amikor belépett a kabinja ajtaján. Meglehetősen tágashelyiség volt. Még a tizenkétfontos ágyú mellett is bőven jutott hely az ágyának,íróasztalának és szekrényének. Polwheal itt már rendet csinált. Innen átment a szalonba. Ez istágas, nagy helyiség volt, a hollandusok a hajó építésekor úgy látszik, lelkiismeretesengondoskodtak a kapitány kényelméről. A hajó fara felé nyíló nagy ablakokon bőven áradt bea világosság. A falak színes festése barátságossá és napfényessé varázsolta a szalont, míg akét tizenkétfontos felidézte a harc, a kaland, a veszedelem tudatát. A szalonban még Polwhealdolgozott néhány matróz segítségével, hogy mielőbb elhelyezzék a kapitány különfelszerelését.

Hornblower bosszúsan jutott tudatára, hogy egyelőre még nem élvezheti a hátsó galériamagányát, hiszen emberei az ablakokon át egyenesen odaláthatnak.

Visszatért a hálókabinba és felsóhajtva vetette le magát a keskeny hajóágyra. Denyugtalanságában és idegességében nem tudott megpihenni. Alig telt el néhány perc, ismétfelállt és odalépett íróasztalához. Leült és a felső fiókból felgöngyölt okiratot szedett elő. SirPercy Gilbert Leighton ellentengernagy hadparancsa.

A parancs nem tartalmazott semmi rendkívülit – éjszakai jelzések, magánjelzések, brit,spanyol és portugál jelzések ismertetése; találkozási pontok elszakadás esetén; egy-két sornyiutasítás arra az esetre, ha bármilyen ellenséges támadás érné a hajókaravánt. A tengernagyihajó a Tajo torkolatába kíséri a Lisszabon felé igyekvő hajókat, bizonyosan továbbiutasítások átvételére, a Caligula Port Marionig kíséri a Hámét és a Nancy szállítóhajókat, aSoutherland a 35-ik szélességi fokig kíséri a kelet-indiai hajókat, mielőtt befordulna atengerszoros felé. A végső találkozóhely Palamos Point. Ő brit Felsége hajóinak kapitányaivegyék tudomásul, hogy Andalúzia partjai Cadiz és Tarifa kivételével, francia kézen vannak,valamint Catalonia partvidéke is, a határtól egészen Tarragonáig. A kapitányok, mielőttbármelyik spanyol kikötőbe bevonulnának, a legmesszebbmenő óvatossági rendszabályokatléptessék életbe, mert nem lehetetlen, hogy addigra a franciák tovább nyomulnak.

De miközben Hornblower eltűnődött az írott utasításon, bonyolult és hosszadalmastörténetet olvasott ki belőle. Ez az írás elárulta, hogy ha meg is vívták az angolok öt évvelelőbb Trafalgart és ha az övék is a világ legnagyobb hadiflottája, mégis minden erejüket megkell feszíteni a küzdelemben. A korzikai még mindig tovább fejlesztette flottáját Európánakcsaknem valamennyi nagy kikötőjében, Hamburgban, Antwerpenben, Brestben, Toulonban,Velencében és Triesztben és még sok más helyen is, úgyhogy angol hajó csak a legnagyobbóvatossággal vonulhatott be a kontinens akármelyik kikötőjébe: százhúsz sorhajó talált volnafontos és sürgős feladatot egyedül csak a földközi-tengeri blokádban, nem is szólvaegyebekről. És ugyanakkor minden kis halászkikötőben kalózhajók húzódtak meg, ha nem isnagyobbak nagy evezősbárkáknál, de elszánt legénységgel mindig készen arra, hogyváratlanul kitörjenek rejtekhelyükről és elfogják a tehetetlen, mindenhol felbukkanó britkereskedelmi hajókat. A fosztogatások megakadályozására cirkáltak szünet nélkül a francia

partok közelében a fregattok és egyetlen brit hajó sem eshetett büntetlenül a kalózok kezébe.Ebben a háborúban az egész világ ellen Angliának a legnagyobb gonddal, valósággaltudományos alapon kellett elosztani erőit, ha győzni akart. Most, számot vetve erőivel,megkezdte az offenzívát. Hadai bevonultak Spanyolországba és kiküldte három sorhajóját,hogy támadják a sebezhető szárnyat, amelyet Bonaparte, a félsziget felé vonulva, azóvatosságról megfeledkezve, fedezetlenül hagyott. A Southerland lesz a hegye a lándzsának,amellyel le akarják döfni Európa félelmes zsarnokát.

Annál jobb, gondolta Hornblower. Gépiesen járkált fel-alá, fejét meghajtva az alacsonytetőgerendák miatt. Összesen négy lépésnyi helye volt a tizenkétfontos és az ajtó között.Nagyon megtisztelő és nagy felelősséggel járó megbízás, de nincsenek hozzá kiképzettemberei. Hogy megfelelően kifeszítsék, vagy bevonják a vitorlákat, ahogyan eddig isszokásban volt a brit királyi flotta egységein, olyan gyorsasággal és könnyedséggel, amelybiztosítja a győzelmet, ahhoz legalább kétszázötven tapasztalt tengerészre volna szüksége. Ésha valamennyi kiképzett emberét egyszerre állítaná szolgálatba, akkor sem volna elegendőmég az ágyúk kezeléséhez sem. Ha mind a két ágyúsornak egyszerre kell működnie, ahhozlegalább négyszázötven ember kellene – igaz, ezek közül kétszáznak nincs szükségekülönösebb kiképzésre –, de ezenfelül vagy száz ember kellene puskaporhoz és ágyúgolyóhordására s egyéb kötelességek ellátására a hajón.

Százkilencven jól kiképzett embert hozott magával a Lydiáról és ezenkívül szerzett mégszázkilencven, tapasztalatlan szárazföldi fickót is. Miközben a Southerland Plymouthbanállomásozott, mindössze húsz szökött meg a Lydia volt legénységéből, otthagyva kétévizsoldját és megkockáztatva az ezer ostorcsapás büntetést. És tudta, hogy neki mégszerencséje volt. Akadtak kapitányok, akik ilyen hosszú kikötői horgonyzás közbenlegénységük kétharmadát veszítették el. De most ez a húsz ember is felbecsülhetetlenszolgálatot tehetett volna. Százhetven jól kiképzett ember hiányzott végeredményébenhajójáról. Bizonyos, hogy hat hét alatt kiképezheti embereit – kivéve az egészen reményteleneseteket, betegeket, nyomorékokat és ostobákat, akik bizonyosan akadnak közöttük.Kétségtelen, hogy hat héten belül, sőt valószínűleg nem is három hét múlva márháborúskodnia kell a spanyol partvidéken. Az sem lehetetlen, hogy már holnap éjszakabeleütközik valahol az ellenségbe. Ez a szélirány esetleg kiröpíthet Brestből egy többsorhajóból álló hajórajt a blokádvonalon keresztül, megrakva kitűnően kiképzett emberekkel,akik szívesen kockáztatják a bőrüket olyan magas jutalomdíjért, amely a kelet-indiaihajókaraván elfogásáért, vagy elsüllyesztéséért ütné a markukat. Ugyan mit érne aSoutherland, szemtől szembe egy kitűnően felszerelt francia hajóval, szükségeslegénységének csak kétharmadával? Hát még ha a meglevőnek a fele is tengeribeteg?

Hornblower keze ismét ökölbe szorult erre a gondolatra. Bizonyos, hogy őt teszik majdfelelőssé a szerencsétlenségért, neki kell tűrnie a megvetést és a gúnyt. Mindent elkövetett,hogy elegendő embert szerezzen, de most már hiába, az idő letelt és éneikül is indulnia kell.Utolsó próbálkozásképpen még egyszer elküldte Gerardot, ezúttal St. Ivesbe és Redruthba ésszerencséjére, onnan még ötven embert hozott magával. A hazatérő kelet-indiai hajókrólegyetlen gyakorlott embert sem kapott.

Ismét odaült íróasztalához és elővette a legénység beosztásának másolatát. Sok időttöltöttek el Bush-sal, sok álmatlan éjszakán dolgoztak együtt, amíg összeállították. A jelenlegikörülmények között különösen sok függ a helyes elrendezéstől. Egyenletesen kell elosztani akiképzett embereket, mindegyik mellé megfelelő arányban elhelyezni az újoncokat, hogymegkönnyítsék kiképzésüket és mégse akadályozzák meg a hajó munkáját. Mindenembernek pontosan ki kell jelölni a helyét és kötelességeit, hogy szükség esetén, jó időben ésrossz időben, napvilágnál vagy éjszakai sötétségben egyaránt mindenki időveszteség nélkül

elfoglalhassa helyét és tudja a kötelességét. Baleset vagy betegség felboríthatja az egészbeosztást, amely első pillanatra megfelelőnek látszik, de bizonyos, hogy a legcsekélyebbváratlan baj esetén összeomlik, mint a kártyavár. Azzal is számolnia kell, hogy átlagtíztizenkét naponként bekövetkezik egy haláleset a hajón, részben baleset, részbentermészetes ok következtében, anélkül, hogy ellenséges akcióba bonyolódnának. Szerencsére,balesetek és betegség rendszerint a gyakorlatlan újoncok között szedi áldozatait.

Hornblower fülét hegyezte. A főfedélzet felől nagy zaj hallatszott. A rekedt hangonelkiáltott parancsokból, a kadétok füttyjelzéseiből, a nagy lábdobogásból tudta, hogy a nagycsónakot húzták fel a fedélzetre. Furcsa visítozás ütötte meg a fülét – tehát végremegérkeztek a malacok, a kapitány élelmiszerraktára és a tiszti kantin felszerelése. Hallotta abirkák bégetését és egy kakas kukorékolását is, hangos nevetés kíséretében. Ő nem hozottkakast a tyúkjaival, bizonyosan valamelyik tiszté, vagy kadété lehetett.

Kopogtattak kabinja ajtaján. Hornblower felkapta iratait és sietve leült. Nem szerettevolna, ha rajtakapják, mikor türelmetlenül járkál fel-alá kabinjában, idegesen várva az indulásóráját.

– Szabad! – kiáltotta.Ijedt képű fiatal kadét dugta be fejét az ajtón – Longley, Gerard unokaöccse, akinek ez

lesz első útja a tengeren.– Mr. Bush üzeni, hogy az utolsó élelmiszerszállítmány is a fedélzeten van – jelentette.Hornblower fagyos közömbösséggel nézte a fiút. Ha csak kicsit is elengedi magát, nevetne

ezen az ijedt kis kölykön.– Nagyon helyes, Mr. Longley! – bólintott és beletemetkezett írásaiba. A kadét egy ideig

még feszesen és zavartan állt a helyén, azután szalutált és távozott a szobából. Hornblowermegfigyelte, hogy értelmes gyerek és ha leküzdötte első ijedtségét és félszegségét,bizonyosan kitűnően használhatja. Hornblower eltette írásait, azután bezárta íróasztalát.Néhányszor még fel-alá járkált szobájában, azután, amikor már elegendő idő telt el, hogyméltóságának megóvásával mutatkozhassak a fedélzeten, a hátsó fedélzetre sietett.

– Ha készen vagyunk, azonnal felhúzhatja a vitorlákat, Mr. Bush – mondta.– Igenis, sir. Hé, vigyázzatok ott azokkal a zsákokkal, ti… ti…Mr. Bush is elérkezett ahhoz az állapothoz, amikor már nem tudott elegendő erőt és

lendületet belevinni a káromkodásokba. A hajón a legvigasztalanabb összevisszaságuralkodik, a fedélzetek piszkosak, a legénység kimerült, Hornblower összekulcsolt kézzel,olimpiai nyugalommal állt a helyén, amikor kiadták a parancsot a legénységnek, hogyazonnal húzzák fel a vitorlákat. Az altisztek a kimerültségtől eltompultan hajszolták helyükrea legénységet.

Savage, a legidősebb kadét, aki Hornblower szeme előtt nőtt kamaszfiúból férfivá, kiáltvautasította a hátsófedélzeti őrséget, hogy foglalják el helyüket az árbocvitorla köteleknél.Feltűnt, hogy Savage arca sápadt, szeme véres, egy éjszakai dorbézolás Plymouthbanalaposan megviselte. Miközben kiadta utasításait, halántékára szorította a kezét. Bizonyosana feje is fáj. Hornblower mosolygott ezen a látványon – a legközelebbi egy-két nap majdkifújja fejéből a szárazföldi léhaságokat.

A vitorlamester egyik embere gyors mozdulatokkal kapaszkodott fel az alsó vitorláraHornblower közelében. Hornblower megpillantotta a fiatal Longleyt, aki habozva nézett agyors macskamozdulatokkal felfelé kúszó ember után, majd elszánt arccal belekapaszkodotta kötélbe és fellendítette magát. Hornblower méltányolta az igyekezetet – tehát legyőztefélelmét a szédítő magassággal szemben és meggyőződött róla, hogy ő is tudja azt, amit atöbbiek. Igen, ebből a fiúból még lesz valaki.

A fedélzeten mindenfelé siető lépések kopogtak. A matrózok egyik kötélről a másikra

lendítették magukat, egyre magasabbra. Harrison szaladva jött és jelentette, hogy a horgonytfelhúzták. Hornblower egy pillantást vetett a szélvitorlára és megállapította, hogy a széliránya erősen eltolódott kelet felé és ezek szerint nem a legkönnyebb feladat lesz megkerülniaz Ördög-fokot. A vitorlák kifeszültek és a Southerland lassan elindult. A bárkákon azasszonyok kiáltoztak és libegtették zsebkendőjüket, akiket Hornblower huszonnégy órával azindulás előtt tett ki a hajóról. A legtöbben sírtak.

– Emberek, figyelem! – kiáltotta Harrison, mert észrevette, hogy az emberek közül többenis a korláthoz siettek és búcsút integettek. – Most már nincs idő az ilyesmihez, mindenkinek amunkája után kell látni.

A hajó oldalára dőlt, amint Bush felhúzatta a vitorlákat; amíg az Ördög-fokot meg nemkerülték, leghelyesebb, ha a hajót lehetőség szerint szél ellen állítják be, annál is inkább,miután még nem ismeri egyikük sem a hajót. Alighogy a hajó oldalra dőlt, a fedélzetbizonytalanul ingott a lába alatt és meghallotta a kötélzet muzsikáló zizegését, az emlékekegész áradata kelt életre a szívében. Egyszerre elfogta az indulás mindig friss és új izgalma.

A lehetőség szerint közel suhantak el a dokkok mellett. A dokkokban dolgozó munkásoknagy része abbahagyta munkáját és figyelte indulásukat, de egyetlenegy sem akadt közöttük,aki egy bátorító szót, egy búcsúüdvözletet kiáltott volna az induló hajó után. Tizenhét éviháború folyamán annyi hajó távozott a kikötőből, hogy megszokták már ezt a látványt ésigazán nem kívánhatta senki, hogy szünet nélkül lelkesedjenek. Hornblower tudta, hogytulajdonképpen most zenekarnak kellene játszani a fedélzeten, lelkesítőén húzni az emberekfülébe a »Britons strike home«-ot, vagy a »Come, cheer up, my lads«-t, de sajnos, nincsenzenekara, mert ilyen fényűzésre igazán nem telik és ilyen ünnepélyes pillanatban mégsemszólíthatta a fedélzetre a hajó kürtöseit és hegedűsét. A parton most felbukkant előttükPlymouth városa. Maria ott van valahol a kikötőparton, talán látja is a fehér vitorlákat, mertbizonyos, hogy szemével a messzeségből is állandóan a Southerlandet kutatja. Talán LadyBarbara is figyeli valahonnan a hajó indulását. Hornblower ismét nagyot nyeltizgatottságában.

A part felől fújó szél csaknem hátranyomta a hajót. A vitorlák bizonytalanul libegtek, amígBush ismét ki nem adta új utasításait. Hornblower körülnézett a kormányfélen.Veszedelmesen közel kerültek Cremyllhez, tehát helyesen sejtette, hogy a Southerland irányaerősen eltolódik a szélárnyékos oldal felé. Ismét figyelte a szél irányát és a dagálymegindulását. A hajó orrának a kormányféloldaláról egy pillantást vetett az Ördög-fok felé.Bármelyik pillanatban szükséges lehet, hogy megfordítsák a hajót észak felé, mielőttszembekerülnének az árral. Busht megelőzve, nyugodt hangon adta ki utasításait, ezzel isjelezve, hogy már kezében tartja a hajó sorsának irányítását.

A víz tajtékozva csapott magasra a szélárnyékos oldalon, amint a hajó a fordulat után újdűlőt húzva a vízben, átdőlt a másik oldalára. Most már egyenesen az Ördögfok felé tartottakés Hornblower elégedetten érezte, hogy eddig minden rendben van, a nyugodt és józanszámítás mindeddig bevált.

– Most kormánylapát a tatbaloldal felé! – szólalt meg ismét. – Húzassa fel asudárvitorlákat, Mr. Bush!

Éppen derékszögben kapták a szelet s gyorsan és könnyedén suhantak kifelé atengerszorosból, a tatbaloldalon a Staddon Heights és a kormányfélen Mount Edgcumbesuhant el a szemük előtt. Pillanatról pillanatra, amint kifelé haladtak a tengerszorosból,erősebben fújt a szél, hangosabban fütyörészett a kötelek között. A Southerland most mármegérezte a tengert és erősen ringott az egyre növekvő hullámok hátán. Egyre hallhatóbbálett a hajó fatestének recsegése és ropogása – különösen a fedélzeten. Ezek a hangok annyiravisszhangoztak a fülben, hogy minden más hangot elfojtottak.

– Hogy az ördög vinné el ezeket a kétbalkezeseket! – mérgelődött Bush, miközben látta,milyen lassan és ügyetlenül húzzák fel a sudárvitorlákat.

A szél felőli oldalon most Drake szigete suhant el mellettük. Mire a sudárvitorlákatfelhúzták, már közvetlenül előttük bukkant fel a Picklecomb-fok és a tengerszoroskiszélesedett a Cawsand öböl felé. Ott várakozott a kelet-indiai hajókaraván – hat szép nagyhajó, mindegyiken a Kelet-indiai Társaság csíkos zászlója, a két élelmiszeres és munícióshajó és négy Lisszabonba tartó hajó. A három ágyúsoros Plútó és a Caligula ott horgonyoztakelőttük.

– A tengernagyi hajó jelzéseket ad, sir – jelentette Bush, messzelátóját szeme elé tartva. –Már egy perccel előbb jelentenie kellett volna, Mr. Vincent.

A Plútót összesen csak harminc másodperccel ezelőtt pillantották meg a fedélzetről, defontos, hogy erről mielőbb tudomást vegyenek, különösen miután a tengernagyi hajó adta leaz első jelzést.

– Indulást jelez! – kiáltott le a boldogtalan kadét az árbockosárból.– Azonnal felelni, hogy tudomásul vettük! – kiáltott Hornblower.Két perccel később, Hornblower szeméhez emelve messzelátóját, már láthatta a hajók

kötélzetén és árbocain fel-alá siető embereket. Öt perccel később a Plútó és a Caligula mármajdnem teljesen felhúzta vitorláit.

– Bezzeg ők a Nore-nál szerezték embereiket! Hogy az ördög vinné el a jódolgukat!A Norenál, a Temze torkolatának homokpadjainál, a világ legforgalmasabb kikötőjének

bejáratánál, legjobb alkalmuk volt a hadiflotta kapitányainak, hogy kiegészíthesséklegénységüket elsőrendű emberekkel az érkező kereskedelmi hajókról, amelyek csökkentettlegénységgel haladtak tovább a London Riveren. Ezenfelül a Plútónak és a Caligulánakbőven volt ideje, hogy Plymouthba jövet kiképezze legénységét. Már indultak is kifelé azöbölből. A tengernagyi hajóról ismét jelzéseket adtak le.

– Csatlakozni a hajókaravánhoz! – jelentette Vincent. – Valamennyi vitorlát felhúzni.Nagy Isten, lőnek!

A tengernagyi hajóról ágyúlövés szólította fel a hajókat, hogy fordítsanak fokozottabbfigyelmet jelzéseire. A kelet-indiai hajók nagyszerűen kiképzett legénységükkel márelindultak. Az élelmiszeres és muníciós hajók, valamint a lisszaboni hajók valamivellassúbbak és nehézkesebbek voltak. Egymás után vonultak előre az öböl mélyéből.

– Új jelzés a tengernagyi hajóról! – kiáltotta Vincent, figyelmesen olvasva azászlójelzéseket, majd továbbítva a kapitánynak. – Elfoglalni az előre kijelölt helyet!

Egyszóval a hajókaraván szélfelőli oldalára kell jutnia, vagyis most, hogy hátba kapták aszelet, utóvédként kell a menethez csatlakoznia, hogy bármelyik pillanatban előre ronthassonsegíteni, ha egy francia hajó bukkanna fel váratlanul és igyekeznék elvágni a kelet-indiaihajókat a kísérő hadihajóktól. Hornblower jólesően érezte arcában a frissítő tengeri szelet. Atengernagyi hajón már felhúzták a sudárvitorlákat, sőt a felső sudárvitorlákat is. Neki iskövetni kell a példát, bár ha a szél továbbra is erősödik, rövidesen be kell vonni a vitorlákegy részét. Kiadta a parancsot Bushnak és figyelte, hogyan látnak hozzá emberei amunkához. Az újoncok nagyrészt ijedten néztek fel a magasba, ami nem is csoda, hiszen aSoutherland árbocai százkilencven láb magasan tornyosulnak a fedélzet fölött és csúcsukijesztő köröket írt le, amióta a hajó nyílt tenger hatalmas hullámainak tetején táncolt.

Hornblower a tengernagyi hajó és a hajókaraván felé fordult; nem tudta nézni az ijedtembereket, akiket az altisztek végül csomózott kötélostorukkal kezükben hajszoltak munkára.Tudta, hogy ez feltétlenül szükséges. A haditengerészet nem ismerte – nem ismertette el – azta kifogást, hogy «nem tudom», vagy «félek». Ez alól nem lehetett kivételt tenni és ez volt azalkalmas pillanat, hogy ezt a meggyőződést belevéssék az emberekbe, akik eddig még nem

ismertek kényszert, parancsot, amelynek feltétlenül engedelmeskedni kell. Ha tisztjei ésaltisztjei engedékenységgel kezdenék meg kiképzésüket, akkor mindig ezt várnák el tőlük.De engedékenységet csak a legfegyelmezettebb, legtapasztaltabb legénységgel szemben lehetgyakorolni ebben a szolgálatban, amely bármelyik pillanatban életük feláldozását, alegteljesebb odaadást követelheti tőlük. De Hornblower nagyon jól ismerte annak azembernek a halálos rettegését, akit életében először hajszolnak egy sorhajó árbocánakcsúcsára. Igen, a tengerész szolgálata könyörtelen, keserves.

– Régen aláírták már a békekötést, mire ezekből a maflákból matrózt faragunk – dörmögteBush elkeseredetten Crystalnak.

Ezeknek a mafláknak nagyrésze három nappal előbb még békésen éldegélt a földecskéjén,szántott és vetett és esze ágában sem volt, hogy valaha is tengerre szálljon. És most itt állnaka szürke ég alatt, a viharosan hullámzó tenger hátán, arcukba vad szél csap, fülüket a kötélzetzúgása, fütyülése és a hajó ijesztő recsegése-ropogása hasítja.

Most már a nyílt tengeren voltak. A fedélzetről jól láthatták Eddystone-t és most, hogyvalamennyi vitorlát felhúzták már, a szél nyomása is fokozódott és valósággal röpítette ahajót. Egyre magasabb hullámok emelték hátukra a Southerlandot és valahányszorbelezuhant egy hullámvölgybe, kétségbeesett kiáltások és nyögések hallatszottak.

– Ne a fedélzetre, hogy az ördög vinne el benneteket! – dühöngött Harrison. –Vigyázzatok, marhák!

Az emberek egy része máris tengeribeteg volt. Miután egészen váratlanul sújtott le rájukez a nyomorúság, azt sem tudták, mi történik velük, hol és hogyan könnyítsenek magukon.Hornblower látta, amint most néhány sápadt árnyék vonszolja magát tántorogva aszélárnyékos oldalon a korlát felé. A hajó egyre emelkedett és süllyedt, mintha már sohasemakarná abbahagyni, újra meg újra felhangzott a rémült nyöszörgés. Hornblower nem tudtalevenni szemét ezekről a szerencsétlenekről, akik kínlódva és vergődve mindent kiadtak agyomrukból. Csupa együttérzésből az ő gyomra is émelyegni kezdett és egyszerre csaktudatára jutott, hogy már ő is nagyokat nyel. Arcán kiütött a verejték, bár borzongott ahidegtől.

Tudta, hogy ő is tengeribeteg lesz, mégpedig rövidesen. Jobb, ha most elmenekül kabinjamagányába, ha titokban és észrevétlenül adja át magát a tengeribetegségnek, elmenekülveembereinek kárörvendő pillantásai elől. Minden erejét összeszedve Bush-hoz fordult ésrekedten mondta:

– Csak így tovább, Mr. Bush. Hívasson, ha bármi történne.Míg a kikötőben tartózkodott, egyéb tekintetben is egészen elszokott a tengertől;

ugyancsak tántorgott, mialatt keresztülvánszorgott a fedélzeten és a lépcsőn lefelé menet kétkézzel kapaszkodott a korlátba. De szerencsésen baj nélkül érkezett meg a középső fedélzetreés szinte beesett kabinja ajtaján, miután megbotlott a küszöbben. Polwheal éppen az ebédjétkészítette az asztalra.

– Menj! – kiáltott rá Hornblower türelmetlenül.Polwheal eltűnt. Hornblower kitámolygott a hátsó galériára és a korlátba kapaszkodva,

kihajolt a tajtékzó hullámok fölé. Gyűlölte és szégyellte a tengeribetegséget.Hasztalanul mondogatta magában, hogy Nelson is tengeribeteg volt minden útjának kezdetén.És az sem vigasztalta, hogy az indulás izgalmai, hajszája után éneikül is már rosszul éreztemagát.

Most már borzongott a hidegtől az erős északkeleti szélben. Meleg kabátja odaát volt ahátsó kabinban, de nem lett volna elegendő ereje, hogy érte menjen, sem pedig arra nem tudtarászánni magát, hogy Polwhealt hívja. Íme, a sors keserű iróniája, a boldog magányosság,amelyről annyit álmodozott vágyakozva kinn a szárazföldön. Alatta fehéren tajtékzott a

tenger. A barométer tegnap óta erősen esett, bizonyosan tartós északkeleti szélre van kilátás.Valószínű, hogy ez a szél egyfolytában hajszolja, kergeti őket a Biscayai-öbölig és napokigsem lehet reménye egy kis pihenőre és megnyugvásra, amikor mindent odaadna egy kisbékességért és nyugalomért.

Bezzeg a tisztjei, azok sohasem tengeribetegek, gondolta bosszankodva, vagy ha betegekis, nem érzik ezt a kínos megszégyenülést. És kétszáz nyomorult, tudatlan, tengeribetegparasztot hajszolnak most munkára a könyörtelen altisztek. De tudta, hogy végeredménybenhasznál a tengeribetegség ellen, ha munkára kényszerítik az embert. Már számtalanszorbebizonyosodott, hogy ilyenkor legfontosabb a fegyelmezett munka. És egészen bizonyosantudta azt is, hogy egyetlen ember sincs most a hajón, aki olyan nyomorultan erezné magát,mint ő. Ismét káromkodva és nyögve hajolt ki a korláton. A tapasztalat megtanította, hogyhárom nap alatt elmúlik ez a rossz érzés és éppen olyan bizonyosan és nyugodtan áll majd alábán, mint azelőtt. De a kilátás, hogy még három napig tűrnie kell ezeket a szenvedéseket,csaknem olyan gyötrelmes volt, mintha az örökkévalóságig kellene tűrnie. A hajó testerecsegett-ropogott, a szél fütyült a kötelek között, a tenger vadul csapkodott, a hangok pokoliösszevisszasága gyötörte és kínozta, miközben a hidegtől borzongva kapaszkodott a fedélzetkorlátjába.

VI. FEJEZET

A hajókaraván

Amikor a tengeribetegség első rohama után egy kis enyhülés következett be, Hornblowermegállapította, hogy a szél ismét erősödik. Ugyanakkor megeredt az eső is és erősenbecsapott a hátsó fedélzetre. Egyszerre rémület fogta el: mi lesz, ha szabályszerű viharbakerülnek, hogyan tudja megvédelmezni hajóját ezzel a tudatlan, tapasztalatlan legénységgel?Ez az új, nagy gond elfeledtette még tengeribetegségét is. Gépiesen besietett a kabinjába,felvette köpenyét, azután a fedélzetre rohant. Gerard az imént vette át a szolgálatot Bushtól.

– A tengernagyi hajó bevonja a sudárvitorlákat, sir! – jelentette tisztelegve.– Helyes. Kövessük példáját – bólintott Hornblower. Messzelátójával körülnézett.A hajókaraván egységei úgy viselkedtek, mintha meg akarnák könnyíteni a kalózok

dolgát. A Kelet-indiai Társaság hajói körülbelül egy mérföldnyi távolságban, meglehetősenközel egymáshoz haladtak, de a többi hat hajó jóval előttük, szétszóródva hányódott a viharostengeren.

– A tengernagyi hajó jelzéseket ad a hajókaravánnak, sir – jelentette Gerard.Hornblower majdnem azt felelte: – Sejtettem! – de még idejében erőt vett magán és

mindössze csak ennyit mondott: – Igen! – Ezalatt újabb jelzőzászlókat húztak fel sorozatosanegymás után a Plútó vitorlakötelére.

– A Caligulának szól az üzenet! – olvasta a jelzést az árbockosárban figyelő kadét. –Valamennyi vitorlát felhúzni! Menet élére állni.

Boltont bizonyosan azért küldik előre, hogy tudtul adja, ha kell erélyesebb formában is, aparancsokat, amelyeket a hajókaraván egységei mindeddig egyszerűen nem vettektudomásul. Hornblower figyelte a Caligulát, amint felhúzta sudárvitorláit. Szinteugrásszerűen sebesen haladt előre az ólomszürke tengeren. Bizonyosan egészen közel kellkerülnie a hajókaravánhoz és el is sütnie egykét ágyút, mielőtt a legcsekélyebbet is elérné,kereskedelmi hajók kapitányai általában ügyet sem vetnek a tengernagyi hajó jelzéseire, haugyan egyáltalán el tudják olvasni. A Kelet-indiai Társaság hajói már előbb behúzták

sudárvitorláikat, megvolt az a kényelmes szokásuk, hogy éjszakára mindig lassították aziramot. Miután monopóliumuk volt a kelet-indiai kereskedelem lebonyolítására, utasaikpedig a lehető legnagyobb kényelmet és fényűzést követelték, felesleges lett volnanyugtalankodni a lassú átkelés miatt. Sokkal fontosabb volt, hogy éjszaka ne zavarjákutasaikat a vitorlák bevonásával, vagy átállításával, a zajjal és lábdobogással, ha az időesetleg megváltozik. A látszat szerint, igyekeztek minél jobban eltávolodni a kísérőhajóktól.Hornblower kíváncsian várt, vajon mit szól majd mindezekhez az ellentengernagy ésmesszelátójával a Plútó felé fordult.

Természetesen egymás után huzattá fel a haragos zászlójelzéseket a kelet-indiai hajóknak.– Fogadni mernék, hogy szeretné valamennyi kelet-indiai hajó kapitányát haditörvényszék

elé állítani! – mondták egymás közt nevetve a kadétok.– Egy ilyen indiai úton legalább ötezer font üti egy-egy kapitány markát – mondta a

másik. – Ugyan, mit bánják ők a tengernagyot?Az éjszaka közeledett, a szél erősödött és könnyen megtörténhetett, hogy a kísérőhajók

mindjárt most, az utazás kezdetén szétszóródnak. Hornblower arra gondolt, hogy azellentengernagy nem a legjobb oldaláról mutatkozik be. A kísérőhajókat szorosan összekellett volna tartani. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy mit tenne ő az ellentengernagyhelyében, de azután belátta, hogy a fegyelem nem tűr ilyen elképzeléseket, nem szabad arragondolnia, hogy ő jobban tudná elvégezni a feladatot, mint feljebbvalója.

– Southerland kap jelzést! – jelentette a kadét, félbeszakítva Hornblower tűnődését. –Elfoglalni – éjszakai – állomást.

– Tudomásul vettük! – kiáltotta Hornblower.Ennek a parancsnak legalább könnyű volt engedelmeskedni. Az ő éjjeli állomása

negyedmérföldnyire a kísérőhajóktól, a szélfelőli oldalon van. Figyelte, mint a Plútó ishamarosan maga mögött hagyja a kelet-indiai hajókat, a Caligula nyomában, a tengernagynyilván összekötőszerepet akar játszani a két kísérő hadihajó között. Gyorsan sötétedett és aszél még egyre erősen fújt.

Fel-alá járkált a fedélzeten, hogy hidegtől borzongó teste kissé átmelegedjék. Gyomraismét kétségbeejtően émelygett. Odasietett a korláthoz és keményen belekapaszkodott,miközben leküzdötte gyöngeségét. Legjobban bántotta volna, ha éppen a szép, gúnyos, ügyesGerard előtt árulja el tengeribetegségét. Feje szédült az émelygéstől és fáradtságtól. Arragondolt, hogy ha most lefekhetne, talán el is tudna aludni és álmában elmúlna ez a szörnyű,kínzó érzés a gyomrában. Egyre jobban csábította az a kilátás, hogy lenn a kabinjában jómelegen betakaródzhatna keskeny ágyán.

De keményen kitartott a hellén, mindaddig, amíg az egyre sötétedő szürkületbenmegállapíthatta, hogy a hajó elfoglalta előírott helyét. Azután Gerardhoz fordult.

– Húzássá be a felső sudárvitorlákat, Mr. Gerard.Elővette jelzőkrétáját és miközben szédelgő és lázadozó gyomrával küzdött, felírta az

éjszakára vonatkozó parancsokat.– Az utasításokat felírtam, Mr. Gerard! – suttogta megkínzottan, alig hallhatóan. Már

menekült is a kabinja felé és nem is hallotta Gerard válaszát.Ezúttal már valóságos gyötrelem volt a hányás, mert a gyomra tökéletesen kiürült.

Polwheal éppen terített, amikor leérkezett a kabinjába, de természetesen ismét elkergette.Ledobta magát az ágyára és teljes húsz percig eltartott, amíg annyira összeszedte magát, hogyfel tudott ülni. Azután levetette két kabátját, de annyi ereje már nem volt, hogy ingét,mellényét és nadrágját is lehajítsa és így feküdt ismét félig felöltözötten a takaró alá. A hajóvadul, kíméletlenül dobálódzott, amint vad iramban rohant a széllel és valamennyi deszkájapanaszos recsegéssel és nyöszörgéssel kísérte ezt az őrjöngő iramot. Hornblower ajkába

harapott, valahányszor érezte, hogy a hajó ismét felemelkedik egy hullámhegy hátára,legalább húsz lábnyi magasságba, azután ismét, kérlelhetetlenül és ijesztően lezuhan. Deannyira fáradt volt, hogy a szüntelen mozgás és tengeribetegség ellenére alig néhány perccelkésőbb elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy amikor felébredt, percekig gondolkoznia kellett, hol is vantulajdonképpen. A hajó szüntelen emelkedése és zuhanása ismerős volt és mégis egészenváratlan. A szalon nyitott ajtaján keresztül némi szürke világosság hatolt a kabinjába.Körülnézett, azután visszatérő öntudatával együtt érezte, hogy ismét émelyeg a gyomra.Nagy kínnal felállt, átbotorkált a szalonba, onnan ki a hátsó galériára és kétségbeesettennézett körül a szürke hajnali fényben. A szél vadul csapkodott körülötte. Erről a helyrőlsemerre sem látott másik hajót. Ez egészen magához térítette. Ismét felvette kabátját, azutánköpenyét és felsietett, amennyire tudott, a hátsó fedélzetre.

Még mindig Gerard volt őrségen, tehát a reggeli őrségváltás még nem történt meg. Kurtabólintással válaszolt Gerard tisztelgésére, azután körülnézett a fehér tarajokkal foltozottszürke tengeren. A szél vadul fütyült a vitorlák között, még mindig olyan erővel, hogy nemvolt szükség a felső sudárvitorlákra. Előttük, csaknem egy sorban, megpillantott négy kelet-indiai hajót, azután alig egy mérfölddel mögöttük megtalálta a másik két hajót is. Atengernagyi hajónak, az élelmiszeres és munícióshajóknak, a lisszaboni hajóknak, aCaligulának sehol semmi nyoma. Hornblower szájához illesztette szócsövét.

– Megfigyelő! Látja valamerre a tengernagyi hajót?– Nem, sir. Sehol, semmi hajót nem látok, kivéve a kelet-indiai hajókat.Mindenesetre érdekes, gondolta Hornblower, miközben félretette szócsövét. Kezdetnek

egészen szokatlan és meglepő. Megállapította, hogy a Southerland éjszakán át biztosantartotta az irányt és a log felváltva nyolc és kilenc csomós sebességet mért. Ebben a tisztaidőben nemsokára megpillantják Ushantot. Ő csak legmesszebbmenőén teljesítettekötelességét, amikor szem előtt tartotta a kelet-indiai hajókat. Bár a gyomra is osztotta volnaelégedettségét, de sajnos ismét elfogta a tengeribetegség kellemetlen érzése. Megmérte a szélsebességét és megállapította, hogy nem volna tanácsos felhúzni a felső sudárvitorlákat, abbana reményben, hogy utolérik a kísérőhajókat. És miután megállapította, hogy nem tehetsemmit, amivel felelősségrevonás esetén enyhíthetné a vádak súlyosságát, megnyugodott ésfelvidult. A tengeren töltött hosszú évek megtanították, hogy bölcs nyugalommal törődjékbele a változhatatlanba.

Nyolcszor egymásután megszólalt a hajóharang. Bush megérkezett a hátsó fedélzetre,hogy felváltsa Gerardot, Hornblower érezte, hogy Bush fürkésző pillantással nézi, de úgy tett,mintha nem venné észre. Bush, aki tudta, mennyire nem szereti a fölösleges beszédet,bizonyosan nagyon szeretne beszélgetni, de nem meri megszólítani. De azután eszébe jutott,hogy Bush talán csak azért nézi ilyen élesen, mert meglehetősen furcsa látvány lehet így,borotválatlanul és feldúltan. Arca bizonyosan zöld a tengeribetegségtől. Ismét sietve tértvissza kabinjába.

Odalenn leült ágya szélére és kezébe temette arcát. Amíg nem látott semmit maga körül,jobban érezte magát. Ha majd Ushantot jelzik, lefekszik ismét és behunyja szemét.

Polwheal lépett a szobába. Kezében tálcát egyensúlyozott, olyan ügyesen, mint valamizsonglőr.

– Reggeli, sir – jelentette Polwheal. – Nem tudtam, hogy már ébren van, sir, csak azőrségváltás után mondták meg nekem. Kávé, sir. Friss puha kenyér, sir. Megpirítsam?Sikerült tüzet gyújtani a konyhában.

Hornblower gyanakodó pillantást vetett Polwhealre. Polwheal kísérletet sem tesz, hogybármivel is kínálja a friss élelmiszerek közül, kivéve a kenyeret, amelyet ő küldött a hajóra…

Sem a szalonnát, sem semmi más ínyencfalatot, amelyet olyan bőségesen vásárolt induláselőtt. Pedig Polwheal tudja, hogy tegnap nem vacsorázott és különben mindig olyanmakacsul ragaszkodik hozzá, hogy minél többet egyék. Ennélfogva csodálkozott, miértkínálja most Polwheal ezzel a sovány, francia reggelivel. Polwheal merev arca kissémegrezzent Hornblower kemény, kitartó pillantása alatt és ezzel csak megerősítetteHornblower gyanúját. Polwheal kitalálta a nagy titkot, hogy kapitánya tengeribeteg.

– Tedd le – vetette oda idegesen és rekedten, mert ebben a pillanatban nem tudott egyebetmondani. Polwheal letette a tálcát az asztalra, de még mindig nem ment ki a kabinból.

– Majd érted küldök, ha szükségem lesz rád – szólt rá Hornblower kérlelhetetlenül.Kezébe támasztva fejét, végiggondolta a tegnapi napot. Most már megértette, hogy

nemcsak Polwheal, hanem Bush és Gerard is, vagyis a hajó egész legénysége észrevette,hogy tengeribetegségben szenved. Erre mutattak különféle, apró célzásaik is. Ez a gondolateleinte idegesítette. De végül is a humorérzéke diadalmaskodott és elmosolyodott. Mígmosolygott, a kávé jó illata izgatni kezdte orrát. Mohón szívta be a jó illatot. Egyszerrekétféleképpen válaszolt szervezete erre a jó szagra: először kívánta a kávét, mert éhes volt, degyomra még mindig visszariadt az ételtől. Végül is az éhség és szomjúság győzött. Betöltöttea kávét és közben mereven vigyázott, hogy ki ne nézzen az ablakon, az emelkedő és lezuhanóhullámokra. A kávé áldott melegsége eláradt egész testében és most már ösztönszerűen ennikezdte a kenyeret is. Csak akkor támadtak némi kétségei, hogy vajon helyesen cselekedett-e,amikor már eltolta maga elől tálcáját, de még ekkor is szerencséje volt, mert mielőtt még atengeribetegség ismét erőt vehetett volna rajta, Longley kopogtatott be a kabinjába ésjelentette, hogy föld a láthatáron és miután ez a hír többféle és gyors intézkedést követeltrészéről, ismét megfeledkezett a tengeribetegségről.A fedélzetről még nem lehetett látni Ushantot, csak az árbockosárból. Hornblower ezúttalkísérletet sem tett, hogy felmásszon és személyesen győződjék meg a jelentés helyességéről.De miközben ott állt a fedélzeten az üvöltő szélben, a szürke tengeren át kelet felé nézett,arra, ahol Franciaország feküdt a láthatár mögött. Arra gondolt, hányan álltak már így ahajójuk fedélzetén, az angol haditengerészet nagyjai közül mint most ő, a távoli franciapartok felé fordítva tekintetüket. Drake és Blake, Shovel és Rooke, Hawke és Boscawen,Rodney és Jervis és Nelson. Valamennyien így álltak a korlát mellett és ugyanígy néztek keletfelé. A brit kereskedelmi tengerészet háromnegyedrésze, hazafelé jövet vagy indulása utánmegkerüli Ushantot. Amikor fiatal hadnagykorában Pellew alatt szolgált az Indefatigable-on,Brest blokádjának fárasztóan egyhangú napjai közben számtalanszor bukkant újra meg újra aszeme elé. Ezeken a vizeken történt, hogy az Indefatigable belekergette az Amazon-t és aDroits de l'homme-ot a hullámtörők közé, ahol ezer ember lelte halálát. Ennek a tizenháromévvel ezelőtt lejátszódott, vad küzdelemnek az emléke éppen olyan frissen és részletesen éltaz agyában, mint a Lydia és a Natividad párviadala, alig kilenc hónappal ezelőtt. Ez már aközelgő öregség jele.

Hornblower lerázta magáról ezt a tűnődő, borongó hangulatot és egészen az új feladatnakszentelte magát, hogy hajójának irányát megadja a Finisterre-fok felé és erről tudassa a kelet-indiai hajókat is –, az előbbi sokkal könnyebb feladat volt, mint az utóbbi. Legalább egy óraikétségbeesett jelzésébe és jónéhány ágyúlövésébe került, míg végre megkapta a kielégítőválaszjelzést, hogy tudomásul vették üzenetét. Hornblower már szinte azt hitte, hogy ahajókaraván kapitányai szándékosan értik félre üzeneteit, szándékosan adnak helytelenválaszokat, hogy ezzel is bebizonyítsák, mennyire semmibe veszik. Hornblower végül mártajtékzott a dühtől.

Ennek a kis izgalomnak mindenesetre megvolt az az előnye, hogy megfeledkezetttengeribetegségéről. A gyomra csak akkor jelentkezett ismét, mikor a kedélyek már

megnyugodtak. Éppen vissza akart vonulni kabinjába, amikor Bush váratlan felkiáltása isméta hátsó fedélzetre szólította:

– A Walmer Castle irányt változtatott, sir!Hornblower azonnal a szeméhez emelte messzelátóját. A Walmer Castle haladt a nyugat-

indiai hajók élén, a tatbaloldal felől legtávolabb a Southerlandtól. Legalább hárommérföldnyi távolságban lehetett. Tisztán látta, hogy a hajó éles szögben megfordul éskétségbeesetten igyekszik a szél ellen előretörni.

– Jelzéseket ad le! – kiáltott le Vincent az árboc kosárból. – De nem tudom elolvasni. Úgylátom, a 29-est, de ez lehetetlen, mert ez azt jelenti, hogy: »Félbeszakítani a harcot«.

– Megfigyelő! – kiáltott fel Hornblower. – Mit lát a tatbaloldal felől?– Semmit, sir – kiáltott le Vincent. – A Walmer Castle most bevonta a jelzőzászlót. Újat

húz fel! 11-es szám! Ellenség a láthatáron!– Savage! – kiáltott Bush. – Vegye a látcsövét és siessen fel az árbockosárba.Most már megfordult a karaván következő hajója is. Savage félúton volt felfelé, mikor a

megfigyelő lekiáltott:– Most már látom, sir! Két lugger közeledik a tatbaloldal felől!Szóval, Ushant felől. Egészen bizonyosan francia kalózhajók. Gyors, ügyes kis járművek,

megrakva emberekkel. Legénységük olyan tapasztalt, mint a brit hajók matrózai,szembeszállnak minden veszedelemmel, csakhogy elnyerhessenek egy-egy kelet-indiaihajóra kitűzött kövér jutalomdíjat. Ilyen fogás egy csapásra gazdag emberré teszikapitányukat. Bush, Vincent és a többiek mind, akik a hátsó fedélzeten tartózkodtak, feszültpillantással néztek Hornblowerre. Ha ilyen helyzetben elveszítene egy rábízott hajót, örökrevége volna a pályafutásának.

– Mindenki a helyére, Mr. Bush! – adta ki a parancsot Hornblower. A pillanat izgalmábaneszébe sem jutott, hogy nyugalmat és fölényt kell mutatnia emberei előtt.De annyira belemerült gondolataiba, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, hogy csakugyan alegcsekélyebb izgatottság sem látszott meg viselkedésén.

Valamennyi kelet-indiai hajón helyeztek el ágyúkat, sőt a Lord Mornington fedélzeténekmindkét oldalán tizennyolc-tizennyolc ágyú nézett farkasszemet az ellenféllel ésvégeredményében egyedül is védekezhetett volna a kis kalózhajók támadása ellen. A kalózokterve bizonyosan az, hogy megrohanják a kiszemelt hajót és nincs az a hatalom, nincsen az adrótháló, ami száz, az arany és ezüst vágyától megrészegedett franciát vissza tudná tartani.Úgy manővereznek, hogy a hajót a szélfelőli oldalon elvágják tőle és míg ő keservesen küzda szél ellen, hogy a hajó közelébe férkőzhessek, három perc alatt megrohanják, legénységételintézik és elröpítik az orra elől. Minden módon meg kell akadályoznia, hogy ilyen helyzetálljon elő. De annyi bizonyos, hogy a kelet-indiai hajók nagyon lassúak, az ő legénységepedig gyakorlatlan, a francia luggerek meg gyorsak, mint a villám és amellett ketten vannak,tehát kettőt kell állandóan szemmel tartania.

Most már a fedélzetről is tisztán láthatta a kétárbocos kis hajókat. Sötét vitorláik már aláthatár pereme fölé emelkedtek, baljóslatúan és fenyegetően. Hornblower tapasztalt szeme amessze távolból is inkább kitalálta, mint látta a részleteket: egészen kis hajók és legfeljebb hahúsz-húsz ágyú lehet mindegyiknek a fedélzetén, azok sem nagyobbak kilencfontosnál. ASoutherland néhány sortűzzel elsüllyeszthetné mindkettőt, ha olyan könnyelműek volnának,hogy a közelébe merészkedjenek. De hihetetlenül gyorsak; miközben figyelt, szintepillanatról pillanatra nőttek és Hornblower már láthatta az orruk hasítása nyomán magasracsapó fehér tajtékot. Legalább százötven ember lehet mindegyiknek a fedélzetén, mert afrancia kalózhajókon nem sokat törődtek a legénység kényelmével. Igaz, hogy ez nem isfontos. Hiszen általában rövid ideig tartott egy-egy útjuk. Hirtelen elősiklottak partmenti

rejtekükből, rácsaptak egy-egy ellenséges hajóra, azután már repültek is vissza, biztoskikötőbe.

– Helyezzük harci készenlétbe a hajót? – kérdezte Bush merészen.– Nem! – felelt kurtán Hornblower. – De intézkedjék, hogy azonnal oltsák el mindenhol a

tüzeket és mindenki foglalja el kijelölt helyét.Fölösleges volna még leszedetni az elválasztófalakat és ezzel megbolygatni a hajó egész

rendjét. Viszont egy telitalálat a tűzhelybe könnyen felgyújthatja a hajót. Az emberekelfoglalták helyüket – részben odaráncigálták, részben odavezették őket – néhányan még aztsem tudták egészen határozottan, melyik a kormányfél és melyik a tatbaloldal – az altisztekhangos káromkodásai és fenyegetései közben.

– Az ágyúkat töltsék meg és tolják helyre! – adta ki az újabb utasítást Hornblower.Az emberek nagyobbik része még életében sem látta, hogyan kell elsütni egy ágyút.

Először hallották a helyükre gördített ágyúk tompa, mély dübörgését. Hornblower szíve egypillanatig gyorsabban vert –, ez a hang számtalan régi emléket ébresztett fel. A két kalózhajósemmivel sem árulta el ijedtségét, mikor a Southerland megmutatta fogait, legalábbisHornblower semmit sem vett észre, bár élesen figyelte mind a kettőt. Azonban örömmel látta,hogy az ellenség felbukkanása közel terelte egymáshoz a kelet-indiai hajókat. Szinte zártcsoportban úsztak egymás mellett. Azt is látta, hogy leeresztették a dróthálókat éshelyretolták ágyúikat. Bizonyos, hogy csak gyenge védekezésre képesek, de pillanatnyilag azis valamennyire megnyugtató, hogy egyáltalán tudnak és akarnak védekezni.

Füstfelhő és utána tompa csattanás jelezte, hogy az élen haladó lugger megkezdte atüzelést. Hornblower nem láthatta, hol csapott le a golyó, de ebben a pillanatban a luggerekfelhúzták árbocukra a francia trikolort és Hornblower parancsára, erre a kihívásra aSoutherland főárbocának csúcsára is felhúzták a vörös lobogót, miután Leighton is vörösrangjelzést visel. A következő pillanatban a kalózhajók egyenesen a Walmer Castle feléközeledtek, a vezérhajóhoz, azzal a nyílt szándékkal, hogy megrohanják és birtokukbavegyék.

– Sudárvitorlákat fel, Mr. Bush! – kiáltotta Hornblower. – A tatbaloldal felé. Egyenesenneki az ellenségnek!

A Walmer Castle kapitánya ijedtében csaknem nekivitte hajóját a szomszédjakormányféloldalának. Most már ez a hajó is, kényszerűségből, irányt változtatott. A kétkalózhajó villámgyorsan elfordult, hogy meneküljenek a Southerland szemtől-szembefenyegető ágyúitól. Az első támadási kísérletet szerencsésen elhárították.

Legfontosabb, hogy megtartsa kedvező helyzetét, kelet-indiai hajók szélfelőli oldalán,hogy bármelyik pillanatban a veszélyeztetett helyre siethessen. A hajóraj lassan haladt előre,a luggerek nyomában. Hornblower szünet nélkül figyelte a két kalózhajót; évek gyakorlatamegtanította, hogy az erős hullámverés ellenére is egy pillanatra se veszítse el az ellenségetmesszelátója lencséjének gyújtópontjából. A két kis hajó most ismét hirtelen megfordult,olyan egyformasággal, mintha óraműre működnének és a Lord Morningtont vették ezúttalcélba, a kormányfél oldalon, mint nekivadult kutyák az odavetett koncot. De a Southerlandmár fenyegetően repült feléjük. A két kalózhajó szempillantás alatt kitért és ismét a WalmerCastle ellen fordult.

– A tatbaloldal felé! – kiáltotta Hornblower. Kimondhatatlan megkönnyebbülésére, aWalmer Castle kapitánya helyesen irányította hajóját és a Southerland éppen a legjobb időbenérte utol. Megfordult a fara körül. Hornblower tisztán látta a fedélzetén kék egyenruháskapitányát a kormánykerék mellett és vagy egy tucat rémülten szaladgáló hindu matrózt. Aluggerek eltávolodtak ismét, éppen lőtávolságon kívül. Egyik kelet-indiai hajó oldaláról füstterjengett; úgy látszik, találomra belecélozták sortüzüket a kék messzeségbe.

– Csak fölöslegesen pazarolják a puskaport, sir – kockáztatta meg Bush, de Hornblowernem felelt, annyira belemerült számításaiba.

– Amíg annyi eszük van, hogy összetartsanak… – jegyezte meg Crystal. Igen, ez alegfontosabb. Amint a hajók eltávolodnak egymástól, lehetetlen, hogy külön-külön meg tudjavédelmezni valamennyiüket. Sem dicsőség, sem becsület nem származhat abból egy sorhajókapitányára, ha megnyeri a küzdelmet a két kis hajócska ellen. Ha legyőzi őket, a világnapirendre tér fölötte, de ha elveszíti egyik kelet-indiai hajót, nagyon jól tudta, mi vár rá, aközvéleménynek milyen felhördülése. Szeretett volna jelzéseket leadni védenceinek, hogytartsanak szorosan össze, amennyire csak lehet, de azután elvetette ezt a gondolatot. Ajelzések csak megzavarnák őket és egy részük talán még félre is értené. Jobb, ha bíziktermészetes ösztönükben.

A kalózhajók ismét közeledtek, a széllel szemben fűrészelték a vizet. Hornblower sejtette,hogy új tervet forgatnak a fejükben. Élesen figyelte őket. A következő pillanatban már tisztánlátott. A vezérhajó orra a tatbaloldal felé fordult, a másodiké a kormányfél felé. Tehátelszakadtak egymástól és mindegyik erős hátszéllel, orrával tajtékzóan hasítva a vizet,fenyegetően és félelmesen repült előre. Amint kikerülnek a Southerland lőtávolából, ismétegyesülnek és a hajókaraván túlsó szárnyát támadják meg. Ebben az esetben aligha lesz annyiideje, hogy előbb az egyiket harcképtelenné tegye, azután üldözőbe vegye a másikat is.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy valamennyi kelet-indiai hajót szorosan egymás mellékellene hozni a szél felőli oldalon, de azonnal el is vetette a tervet. Talán nem értenék meg ajelzést, talán összeütköznének túlzott igyekezetükben és mindkét esetben, akár szétszóródva,akár megsebesülve, csak annál könnyebben áldozatul esnének az ellenségnek. Egyetlen, amittehet, ha előbb az egyik, azután a másik hajót támadja meg. Talán reménytelennek látszik aterv, de azzal még semmit sem nyer, ha az egyetlen lehetséges tervet is elveti. Csak az utolsómásodpercben játssza ki ezt a kártyát.

Letette a messzelátóját és odaugrott a korláthoz. Tágranyílt szemmel bámult az ellenségeshajókra, fejében számítgatta sebességüket, figyelte irányukat, arca szinte megmerevedett azelszánt várakozástól. A tatbaloldal felől közeledő lugger valamivel közelebb volt, tehát ez ériel előbb a hajókaravánt. Ha az első hajóval végez hamarabb, még mindig marad egy-kétperce a másodiknak is. Még egy utolsó pillantás meggyőzte, megerősítette elhatározásában –,igen, mindent kockáztatnia kell! Most, a végső izgalom hevében, már nem félt semmitől.

– Tatbaloldal felé előre! – kiáltotta.– Tatbaloldal felé előre! – visszhangozta a másodkormányos.A southerland megfordult, ki a kelet-indiai hajók sodrából, egyenesen a tatbaloldali lugger

felé. A kalózhajó pedig, hogy elkerülje a fenyegetően sötétlő ágyútorkokat, oldalra siklott ésigyekezett minél jobban eltávolodni a Southerlandtól. Miután gyorsabb volt a többi hajónál,sikerült is megelőznie a kelet-indiai hajókat és a kísérőhajót is. A southerland azon valóigyekezetében, hogy mindig a kalózhajó és a kelet-indiai hajók között maradjon, egyremesszebb került a másik luggertől és ezzel együtt a lehetőségtől, hogy azzal is idejébenvégezhessen. A veszéllyel Hornblower is tisztában volt, de vállalnia kellett még ezt akockázatot is és kétségbeesetten jutott tudatára, hogy ha a francia hajó jól végzi a dolgát,akkor megnyeri a küzdelmet. Ha ilyen messze kerül a hajókaravántól az első luggerüldözésében, akkor világos, hogy azalatt a-másik hajó ér célt. Máris veszedelmesen messziresodródott, de még tartotta az irányt, szinte egy vonalban a kelet-indiai hajókkal és atatbaloldali luggerrel. Ebben a pillanatban megfordult a másik lugger, hogy rátámadjon ahajókaravánra.

– Vitorlákat a tatbaloldal felé! – kiáltotta.A Southerland megfordult ismét és most a szél hátán repült, teljes vitorlázattal –, ami talán

veszedelmes vállalkozás is volt ebben az erős szélben. Szinte nyargalt a vizén a hajókaravánfelé, amely most rémülten torlódott össze a közeli és elkerülhetetlen összecsapás láttára.Hornblower az árbocok és vitorlák erdején át látta a lugger sötét vitorláit, amint ijesztőenközeledett a tehetetlen és ügyetlen Walmer Castle-hoz. Egyidejűleg legalább egy tucatkülönféle számítás, terv kergette egymást Hornblower agyában. Elképzelte a két kalózhajó ésa hat kelet-indiai hajó minden lehetséges mozdulatát és a Southerland feleletét mindenelképzelhető esetre. Eközben állandóan számolnia kellett a Southerland sebességével és aszél nyomásával a szélárnyékos oldal felé. Ha meg akarná kerülni a szétszóródó kelet-indiaihajókat, ez túlságosan sok időt rabolna el és amellett lehetetlenné tenné, hogy váratlanul ésmeglepetésszerűen támadjon. Nyugodtan adta ki a parancsot a kormányosnak, hogy két hajóközötti keskeny nyíláson át haladjanak. A Lord Mornington látta a nyílsebesen közeledőhadihajót és oldalra siklott, amint Hornblower előre sejtette.

– Mr. Gerard! Minden ember készenlétben az ágyúknál! Amint szembekerülünk aluggerrel, sortüzet neki!

A Lord Mornington szempillantás alatt eltűnt előlük, majd az utána következő hajó, azEurópa is, amely kissé oldalra fordult, a Southerland irányába, mintha szándékosan beleakarna rohanni.

– Hogy az ördög vinné el a dolgát! – dühöngött Bush. – Hogy a… – Hajszál híján múlt,hogy csúnyán össze nem ütköztek. A következő pillanatban a Southerland már másik két hajószűkülő nyílásán repült keresztül. Azontúl következett a Walmer Castle és mellette akalózhajó, váratlanul rádöbbenve a hirtelen kibukkanó hadihajóra. A Southerland fedélzetén,a halálos, nagy, várakozó csendben hallották a puskák ropogását –, a francia hajóról márkapaszkodtak felfelé az emberek a kelet-indiai hajóra. De amikor olyan váratlanul előbukkanta hatalmas, kétütegsoros hajó, a francia kapitány visszaparancsolta matrózait. Hornblowerlátta, amint az emberek nagy sietséggel visszaugráltak a lugger fedélzetére, majd száz pár karhúzta a magasba kétségbeesett erőlködéssel az összes vitorlákat és a kis hajó már repült istovább, eltávolodva a karavántól. De mégis, öt másodperccel elkésett.

– Vigyázz! – kiáltotta Gerard, az izgalomtól nekivadultan. Ott állt a főfedélzeten, ahonnanlegjobban beláthatta tüzéreit. – Célozz! Tüzelj!

Hornblowernek úgy tűnt fel, mintha teljes öt percig tartana a szaggatott sortűz. Egyesdördülések között másodpercek teltek el. A célzásban is sok hiba volt, amint a lugger innensőés túlsó oldalán a vízbe hulló ágyúgolyók nyomán magasracsapó víz bizonyította. De azértnéhány lövés mégis csak célba talált. Tisztán látta, hogy két golyó egyenesen a fedélzetre, azemberek közepébe csapott le és hallotta az emberek rémült halálkiáltását is.

A szél egykettőre eloszlatta a füstöt, úgyhogy szünet nélkül szemmel tarthatta akalózhajót. Annyi bizonyos, hogy a vitorlái épségben maradtak, tehát még mindig megvan alehetősége a menekülésre. Kiadta a parancsot a további tüzelésre. A következő pillanatbankilenc kis füstfelhő, kilenc egybefolyó dördülés jelezte, hogy a kalózhajó válaszol akihívásra. Egy golyó nem messzire Hornblower feje fölött zúgott el és kétszeres csattanásbizonyította, hogy a Southerland is megsebesült. De a vastag keményfaburkolat szerencsérenem engedi át ilyen messzeségből a kilencfontos ágyú lövedékét.

Hallotta, hogy a Southerland ágyúit ismét helyretolták.– Vigyázzatok, emberek! – kiáltotta figyelmeztetően. – Jól célozzatok! Nyugalom!Az ágyúk most már csaknem ugyanabban a pillanatban dördültek el. A Southerland

hetvennégy ágyúja mellett csak egy-egy szabályszerűen kiképzett, tapasztalt tüzér működöttés bár a szolgálatban lévő tisztek a tatbaloldalról is átküldték néhány emberüket akormányfélre, természetesen ott tartották kiképzett tüzéreiket arra az esetre, hogy atatbaloldali ágyúkat váratlanul munkába kellene állítani. De nem találtak összesen sem

hetvennégy jól kiképzett tüzért a Lydia egykori legénységéből; a kapitány még emlékezett,milyen nehezen tudták megszerkeszteni Bush-sal a hajólegénység beosztását.

– Jó munkát végeztetek, emberek! – hangzott fel ebben a pillanatban Gerard izgatott,ujjongó kiáltása. A lugger főárboca valamennyi vitorlájával együtt féloldalra dőlt. Egyetlenpillanatig úgy látszott, mintha természetesen állna ebben a helyzetben, azután váratlanulhirtelenséggel lezuhant. Még ebben a pillanatban is egy magányos ágyúdörrenés bizonyítottaa francia hajó dacos ellenállását. Hornblower gyors lélekjelenléttel adta ki a parancsot akormányosnak, vigye a Southerlandot a kalózhajó közvetlen közelébe, hogy most márvéglegesen elpusztítsák. Szinte lángolt az izgalomtól. De még az utolsó pillanatbankijózanodott. Ha ezt teszi, akkor időt ad a másik kalózhajónak, hogy behatolhasson az indiaihajók közé. Máris új utasítást adott a kormányosnak. Mégegyszer visszanézett a megsebesültkalózhajó felé: most, hogy árboca tövénél tört le, tehetetlenül hánykolódott a hullámokon,mint valami kitépett lábú vízibogár. Valaki francia lobogót lengetett a fedélzetéről.

– No, ez se ér vissza egyhamar Brestbe! – jegyezte meg halkan Bush.A Southerland nyílsebesen törtetett új célja felé, szembe a hajókaravánnal és a nyomukban

üldöző francia kalózhajóval. Menekültek a kis, sötét hajó elől, mint bárányok a farkas elől.Amikor a lugger megpillantotta a fenyegetően közeledő hatalmas hadihajót, ismét kitért azútjából és makacsul szemmel tartotta a Walmer Castle-t, hogy az első alkalmas pillanatbanmegkísérelje a támadást. Ha a Southerland kissé esetlen és lassú is, mégis egyetlen kishajóval játszva szembeszállhatott. Néhány perccel később, a francia hajó kapitánya isleszámolt ezzel az igazsággal. Gyors elhatározással megfordult és sebesült társánaksegítségére sietett.

Perceken belül a két francia hajó, az ép és a sebesült, messzire a hajókaraván mögöttmaradt. Hornblowert leírhatatlan megkönnyebbülés fogta el – ha ő lett volna annak a francialuggernek a parancsnoka, nem törődött volna sebesült társával és késő éjszakáig üldöztevolna a hajókaravánt. Majdnem bizonyos, hogy a sötétségben el tudná vágni egyik vagymásik hajót társaitól.

– Helyretolhatják az ágyúkat, Mr. Bush! – szólalt meg nyugodt hangon.Valaki a főfedélzeten ujjongó hangon éljenezni kezdett és a következő pillanatban már azegész legénység, mint egy ember éljenzett. Úgy integettek sapkájukkal, mintha legalábbis atrafalgári ütközetet nyerték volna meg.

– Csend! – kiáltotta Hornblower a dühtől kivörösödött arccal. – Mr. Bush, parancsolja afedélzetre az embereket!

Jöttek is valamennyien, kipirultán és nevetve, ujjongva az izgalomtól, lökdösődve éstaszigálva egymást, mint az iskolásfiúk. A csata izgalmában valamennyien megfeledkeztek atengeribetegségről. Hornblower vére forrt, amint végignézett embereinek felbomlott sorain,fegyelmezetlen viselkedésén.

– Elég legyen ebből az ostobaságból! – kiáltotta. – Miféle hőstettet vittetek véghez?Elkergettetek két kis luggert, egyik sem sokkal nagyobb, mint a mi legnagyobbevezősbárkánk. Két sortüzet adtatok le és most nagy hősöknek képzelitek magatokat, mertkidöntöttetek egy árbocot! Mintha legalábbis elsöpörtétek volna a két hajót a föld színéről!Két sortűz! Ha tudnátok, milyen nevetségesek és gyerekesek vagytok a tudatlanságtokban!Legközelebb, majd ha igazi küzdelemre kerül sor, jobban célozzatok! És addig is tanuljatok!Hiszen még a vitorlákat sem tudjátok felhúzni! Mondhatom, négereket is láttam már, akikkülönbül végezték el ezt a feladatot!

Az ilyen őszinte szenvedélyből fakadó szavak hatásosabbak a szónoki tudománynakminden fogásánál. Hornblower őszinte dühe és komolysága mély benyomást tett embereire.

Most már valamennyien lógatták az orrukat és zavartan topogtak egyhelyben, amikor

megértették, hogy alapjában véve semmi rendkívülit sem vittek véghez. Bizonyos, hogy azizgalmukat elsősorban a Southerland vad rohanása keltette fel, szemközt a hat kelet-indiaihajóval. Később, ha majd odahaza, családi és baráti körben beszámolnak élményeikről, atörténetet egyre jobban kiszínezik és kiszélesítik, míg végül már úgy adják elő, hogyHornblower ott állt a két ágyúsoros hadihajó kormánykereke mellett és száguldó, vadviharban vezette keresztül hajójukat kétszáz vitorlásból álló, szembejövő flotta között.

– Mindenki a helyére! – szólt most Hornblower. – Adasson reggelit az embereknek, azutángyakorlatoztassa őket a fedélzeten.

A nagy izgalmat követő elernyedésben alig várta már, hogy a hátsó galéria magányábamenekülhessen. De még el sem indult, Walsh, a seborvos állt elébe a hátsó fedélzeten éstisztelegve megállt.

– Engedelmével jelentést teszek, sir – mondta. Egy kadét elesett. Sebesült nincs.– Elesett? – kérdezte Hornblower megdöbbenve. – Kicsoda?– John Hart, kadét.Hart már a Lydián is sokatígérő tengerésznek mutatkozott, maga Hornblower siettette

előmenetelét.– Meghalt? – kérdezte még egyszer, mintha nem akarná elhinni.– Úgyis mondhatnám, hogy halálosan megsebesült, sir, ha így jobban tetszik – bólintott

Walsh. – Amikor a 11-es lőrésen át becsapott egy kilencfontos, levitte a fél lábát. Még élt,mikor lehozták a kötözőhelyre, de egy perccel később meghalt. Elvérzett.

Walsh új ember volt a hajón, még nem szolgált Hornblower alatt. Különben nembocsátkozott volna ilyen részletekbe.

– Menjen a dolgára! – mordult rá ingerülten Hornblower.Most már vége a tervezett magányos, csendes pihenőóráknak. Temetés lesz a hajón,

félárbocra eresztett zászlókkal. Ez már magában véve is rosszul esett. És éppen Hart esett el,ez a mindig mosolygó, vidám fiú. Ez a gondolat fájdalmasan végetvetett minden örömének ajólsikerült összecsapás után. Bush a fedélzeten elégedetten mosolygott, mert örült a sikernekés még jobban örült, hogy néhány órán keresztül zavartalanul dolgozhat az embereivel.Nagyon szeretett volna beszélgetni és Gerard is ott volt, alig várva, hogy valakivelmegtárgyalhassa imádott ágyúinak eredményes működését.

Hornblower harapósan nézett körül, meglátszott rajta, hogy egyetlen fölösleges szót semvolna hajlandó eltűrni. De szerencsére Bush és Gerard hosszú évek óta szolgáltak alatta éseszükbe sem jutott, hogy kihívják haragját maguk ellen.

Sarkonfordult és lement. A kelet-indiai hajók felhúzták jelzőzászlóikat – elismerésüketakarták kifejezni a győzelemhez. Hornblowert semmi sem érdekelte. Menekült a magányba, acsendbe, még a többi hajóról feléje irányított kíváncsi messzelátó elől is.

VII. FEJEZET

Emberrablás

Tíz nappal később, a vasárnap ragyogóan szép idővel és alig fodrozódó tengerrel virradt aSoutherlandra, annyi sok viharos, borús nap után. A hajó ragyogóan tisztán, a legénységtökéletes rendben felsorakozva várta a kapitány reggeli szemléjét. Bush igazán csodát művelta rövid idő alatt. Az emberek félszegsége, ügyetlensége, lassúsága szinte teljesen eltűnt már,mintha vén tengeri medvék volnának valamennyien, akik osztoztak a Lydia hosszú Csendes-óceáni útjában. Az istentisztelet és a haditörvények felolvasása közben semmi sem zavarta

meg a tökéletes fegyelmet.Hornblower nem tagadhatta el őszinte elismerését és megelégedését Bushtól és utána

olyan derűs hangulatban és jó étvággyal fogyasztotta el ebédjét, mint még egyszer semelutazásuk óta.

De ebéd után ismét erőt vett rajta tűnődő, rossz hangulata. Mi haszna, ha Bush váratlanulgyors ütemben képezi ki a legénységet, mi haszna, ha az emberek meglepően gyorsanilleszkednek be a hajó életébe, ha egyszer nincsen elegendő embere, hogy szükség eseténhajója a legnagyobb követelményeknek is megfelelhessen? Délután a hátsó fedélzeten sétált.Ennek a kérdésnek a megoldása olyan nehéz feladatot rótt rá, hogy otthagyta a hátsó galériát,ott nem járkálhatott elég gyorsan, mert az alacsony tető miatt le kellett hajtania a fejét.Valami sejtelem derengett az agyában, hogyan lehetne ezt a nehéz kérdést megoldani, sőt márelőző napon is eszébe jutott, de egyelőre még nem tudott dönteni, vajon hozzáfoghat-eegyáltalán ehhez a megoldáshoz. Emberei jól látták hangulatát és ezért valamennyienóvatosan a szélárnyékos oldalra húzódtak, míg a szélfelőli oldalt, a hátsó fedélzetnekcsaknem harminc yardnyi részét átengedték neki. Egyre csak fel-alá járkált, gyors, egyenleteslépésekkel és még mindig küzdött magával, elhatározásával. A Southerland derékszögbenkapta az enyhe, nyugati szelet és lassan siklott előre a nyugodt vizén. A nyugat-indiai hajók aszélenyhe oldalon, a közvetlen közelben, alig néhányszáz ölnyire, szorosan összetartvasiklottak a tengeren. Gerard hirtelen leengedte messzelátóját.

– A Lord Mornington csónakot bocsátott le. A csónak egyenesen felénk tart, sir –jelentette. Figyelmeztetni akarta kapitányát a látogató közeledtére, hogy ha helyesebbnektalálja, még idejében visszavonulhasson kabinja magányába. De ő is tudta, éppen úgy, mintHornblower, hogy oktalanság volna udvariatlanul viselkedni a kelet-indiai hajókon utazóelőkelőségekkel szemben.

Hornblower figyelmesen nézett a közeledő csónak felé. A tíz napig tartó erős északkeletiszél nemcsak hogy váratlan gyorsasággal röpítette a hajókat Észak-Afrika felé, ahol a parancsértelmében el kell hagynia a hajókaravánt, hanem egészen tegnapig megakadályozta alátogatásokat a hajók között. Tegnap azután annál nagyobb jövésmenés kerekedett ahajókaraván egységei között. Természetes hát, ha ma végre nála is forma szerinti látogatásttesznek, ezt nem utasíthatja vissza. Két óra múlva elválnak útjaik – tehát nem tarthat sokáig amegpróbáltatás.

A csónak odasiklott a Southerland testéhez. A két vendég – Osborne, a Lord Morningtonkapitánya és még egy előkelő külsejű, magas és csontos úr, díszes polgári ruhában,érdemrendekkel, felsiettek a kötélhágcsón a fedélzetre.

– Üdvözlöm önt, kapitány úr! – köszöntötte Osborn Hornblowert. – Engedje meg, hogybemutassam Lord Eastlake-nek, Bombay dezignált kormányzójának.

Hornblower meghajolt. Lord Eastlake is. A lord torkát köszörülte, aztán megszólalt.– Azért jöttem ide, kapitány úr, hogy megkérjem, fogadja el ezt a négyszáz guineát hajója

legénysége részére. A Kelet-indiai Társaság hajóinak utasai gyűjtötték ezt az összeget,hálából azért a bátorságért és ügyességért, amellyel megvédelmeztek mindannyiunkat a kétushanti francia kalózhajóval szemben.

– Hajóm legénysége nevében hálásan köszönöm Lordságod elismerését – feleltHornblower.

Ez a nagylelkűség igazán szép és jóleső megnyilatkozás volt. Miközben Hornblowerátvette az erszényt, határozottan kényelmetlenül érezte magát, tekintettel azokra a gáládtervekre, amelyeket a kelet-indiai hajók ellen a fejében forgatott.

– Én pedig arra kérem – szólalt meg Osborn –, hogy első tisztjével együtt legyenvendégünk ebédre a Lord Mornington fedélzetén.

Hornblower látszólag nagy sajnálkozással rázta a fejét.– Két óra múlva útjaink elválnak. Éppen le akartam adatni erre vonatkozó jelzéseinket.

Végtelenül fájlalom, hogy nem fogadhatom el ezt a megtisztelő szíves meghívást.– Előre tudom, hogy valamennyien nagy sajnálattal hallják majd ezt a hírt a Lord

Mornington fedélzetén – szólalt meg ismét Lord Eastlake. – A tíz napi rossz idő megfosztottbennünket a nagy örömtől, hogy megismerhessük önt és tisztjeit. Semmi sem változtathatjameg elhatározását?

– Még sohasem tettem meg ilyen rövid idő alatt ezt az utat – jegyezte meg Osborn. – Márszinte sajnálom, hogy ilyen gyorsan értünk ide, ha emiatt nem élvezhetjük kedves társaságát.

– Lordságod tudja, hogy a haditengerészet szolgálatában állok és a leghatározottabbparancsaim vannak az ellentengernagy úrtól.

Ezzel a mentséggel szemben még Bombay dezignált főkormányzója sem érvelhetett.– Teljesen megértem – bólintott Lord Eastlake. – De akkor legalább abban a nagy

örömben részesülhetek, hogy megismerhetem hajója tisztjeit?Hornblower azonnal előhívta valamennyi tisztjét és egyenként mutatta be őket: a

keménykezű Busht, a jóképű, elegáns Gerardot, Crystalt, a kormányost, Morrist és atöbbieket is mind, lefelé, egészen a legfiatalabb kadétig. Valamennyien büszkék és boldogokvoltak, hogy személyesen megismerkedhettek egy igazi lorddal. Végül is Lord Eastlakebúcsúzni kezdett.

– Isten önnel, kapitány úr! – mondta kezet nyújtva. – Szerencsés utat kívánok a Földközi-tengeren!

– Még egyszer köszönöm Lordságod kegyességét. Én is szerencsés átkelést kívánokBombay felé! És sikert és dicsőséget új hivatalához!

Hornblower mozdulatlanul állt helyén. Kezében méregette a selyemerszényt, amelyetvalaki sebtében hímezhetett. Érezte az arany súlyát és a bankjegyek zizegését.Legszívesebben úgy tekintette volna, mint jutalomdíjat, hogy annak szabályai szerinttarthassa meg magának a részét, de tudta, hogy nem fogadhat el ilyen ajándékot polgáriszemélyektől. De a legénységnek annál őszintébben kifejezésre kell juttatnia háláját.

– Mr. Bush! – adta ki a parancsot, amint a csónak elindult. – Utasítsa az embereket, hogyháromszoros éljenzéssel búcsúztassák a lordot és a kapitányt!

Lord Eastlake és Osborn kapitány bizonyosan méltányolták is ezt a figyelmet, miközbenmatrózaik gyors csapásokkal eveztek a Lord Mornington felé. Négyszáz guinea. Igaz, sokpénz, de őt nem lehet megvásárolni négyszáz guineáért. Ebben a szempillantásban, húsz óraóta tartó habozás után, hirtelen elhatározta magát. Majd ő megmutatja a Kelet-indiaiTársaságnak, hogy Hornblower kapitány mindig és minden körülmények között azt teszi,amit akar.

– Mr. Rayner! – kiáltotta. – Bocsássa le a két legnagyobb bárkánkat. Kormányos! Aszélárnyékos oldal felől amennyire lehet, megközelíteni a hajókaravánt! Mire odaérünk, acsónakok már a vizén legyenek. Mr. Bush! Mr. Gerard! Hallgassák meg figyelmesen aparancsot!

A nagy zajban, vezényszavak kiáltozása, kötélnyikorgás közben Hornblower kurtán adtaki utasításait. Bush, életében először megkockáztatott némi halvány ellentmondást, amikormegértette, mit akar tulajdonképpen a kapitány.

– Ezek a Kelet-indiai Társaság hajói, sir – mondta.– Magam is homályosan sejtettem – felelt Hornblower gúnyos hangon. Nagyon jól tudta,

milyen kockázatot vállal, amikor embereket rabol el a Kelet-indiai Társaságtól – nemcsakAnglia leghatalmasabb vállalatát sérti meg, hanem az Admiralitás kifejezett utasításai ellen iscselekszik. De szüksége volt az emberekre és a hajók, amelyektől az embereket elrabolja,

Szent Ilona előtt nem látnak szárazföldet. Legalább három-négy hónap beletelik, mire elsőtiltakozásuk megérkezik Angliába és hat hónap, mire bármilyen, erre vonatkozó híradásttovábbíthatnak utána a Földközi-tengerre. Hat hónap alatt ennél súlyosabb bűn is félig-meddig elévül, ennyi idő után nem lehet már olyan szigorúan ítélkezni.

– A csónakok legénységének adjanak pisztolyt és rövid kardot – folytatta utasításait. –Csak azért, hogy lássák, nem tűrök ellentmondást. Mindegyik hajóról húsz embert akarok.

– Húszat! – kiáltott fel Bush, tátott szájjal bámészkodva. Ez a szám már egészen kihozta asodrából.

Úgy van, húszat mindegyikről. Ne felejtsék el, hogy csak fehér embereket hozzanak.Hindukra nincs szükségem. És csak tapasztalt tengerészeket válasszanak, akik értenek avitorlakezeléshez. Ha lehet, tudják meg azt is, melyik ért közülük az ágyúkezeléshez éslegelsősorban azokat válasszák ki. Azt hiszem, használhatna néhány ügyes tüzért, Gerard?

– Meghiszem azt, sir!– Nagyon helyes.Hornblower elfordult. Most, hogy végre elhatározta magát, nem óhajtott senkivel sem

tárgyalni erről a kérdésről. A Southerland gyors iramban közeledett a hajókaravánhoz. A kétbárkát vízre bocsátották és percek alatt elérték a hajókat. A Southerland félárbocra eresztettvitorlákkal várakozott. Messzelátóján keresztül látta, hogy Gerard emberei villámgyorsan,kivont karddal kezükben megrohanják a Lord Mornington fedélzetét – Gerard első pillanatrarájuk akart ijeszteni, hogy gondolni se merjenek ellenállásra. Hornblower lázas, aligleplezhető izgalommal figyelt. Azután becsukta messzelátóját és fel-alá járt a fedélzeten.

– A Lord Mornington csónakot indított felénk, sir! – jelentette Rayner, aki éppen olyanizgatott volt, mint a kapitány, de egyáltalán nem tudta leplezni.

– Helyes – bólintott Hornblower, gondosan megőrzött közönnyel.Ez mindenesetre megnyugtató. Ha Osborn kereken szembeszáll Gerard kívánságával és

fegyverbe szólítja embereit, súlyos kellemetlenség keveredhet az esetből. Ha esetleg valakielesett volna a küzdelem során, a haditörvényszék gyilkosság bűntettéért ítélte volna el azoktalan és céltalan vérontás miatt. De remélte, hogy Osborn váratlan meglepetésében nem istud ellenállni Gerard embereinek. És most kiderült, hogy Hornblower csakugyan helyesenszámított; tehát Osborn tiltakozik és ő hajlandó elfogadni tiltakozását, annál is inkább, miutánGerard eközben kényelmesen elintézheti megbízását a hajó fedélzetén.

Csakugyan maga Osborn kapaszkodott fel a kötélhágcsón a Southerland fedélzetére, asértett méltóságtól és dühtől kipirult arccal.

– Hornblower kapitány! – kiáltotta abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére tette lábát.– Ez hallatlan felháborító eljárás! Tiltakozom ellene! Az ön megbízottja erőszakoskodikembereimmel.

– Az én parancsom szerint, sir – felelt Hornblower.– Ő is ezt mondta, de nem tudtam elhinni. Tisztában van azzal, sir, hogy törvényellenesen

cselekszik? Ez a legsúlyosabb megsértése az Admiralitás rendelkezéseinek. A Kelet-indiaiTársaság hajói kivételek az erőszakos újoncozás alól. És én mint kapitány, utolsó leheletemigtiltakozom az erőszak ellen.

– Semmi kifogásom a tiltakozása ellen, sir!– De akkor miért nem intézkedik? – kiáltott Osborn dühében. – Mert ha nem, tudja meg,

hogy én felhívom a legmagasabb körök figyelmét is erre az erőszakoskodásra!A világ végéről is boldogan sietek haza, hogy tanúja legyek súlyos elítéltetésének, sir!

Addig nem nyugszom és felhasználom minden befolyásomat, amíg ez a szörnyű bűn el nemnyeri méltó büntetését! Tudja meg, sir, hogy emiatt még nagy bajba keveredik, egész életét istönkreteheti!

– De kérem, Osborn kapitány… – kezdte Hornblower és éppen az utolsó pillanatbanváltoztatta meg a hangot, hogy megakadályozza Osborn gyors és drámai távozását.Hornblower a szeme sarkából látta, hogy a Southerland mentőhajói már másik két áldozatfelé sietnek, miután az első kettőről nyilván megszerezték a szükséges számú újoncot. MiutánOsborn Hornblower hangjából arra következtetett, hogy talán megváltoztatta elhatározását, őis egyszeriben felderült.

– Ha visszaadja az embereimet, sir, én boldogan visszavonok mindent, amit mondtam.– De nem engedné meg, hogy legalább néhány önkéntest toborozzunk legénysége között?

– kérte Hornblower. – Talán akad ott néhány ember, aki szívesen szegődik a királyszolgálatába.

– Kérem, még ebbe is beleegyezem! Teljesen igaza van, sir, talán van néhány ilyenkalandvágyó az embereim között.

Osborn azt hitte, ezzel betetőzte nagylelkűségét. Bár egészen nyugodtan beleegyezhetettebbe a kérésbe, hiszen tudta, hogy alig akadhat néhány matróz a Kelet-indiai Társaság hajóin,akik hajlandók volnának felcserélni aránylag kényelmes életüket a haditengerészet keménymegpróbáltatásaival.

– Olyan csodálatraméltó bátorsággal és ügyességgel mentette meg hajóinkat a kalózoktámadásától, sir – folytatta Osborn békülékeny hangon –, hogy bármelyik kérését is nehezentudnám megtagadni. – Ezalatt a Southerland bárkái már a két utolsó hajóhoz értek.

– Hálásan köszönöm, sir! – bólintott Hornblower mélyen meghajolva. – Engedje meg,hogy elkísérjem csónakjáig. Azonnal visszahívom bárkáimat. Miután ám úgyis elsősorban azönkénteseket vették fel, bizonyos, hogy az önként jelentkezőket mind magukkal hozzák. Atöbbieket pedig visszaküldöm. Hálásan köszönöm a szívességét. Osborn kapitány. Hálásanköszönöm.

Még egy utolsó, nyájas búcsúpillantást vetett Osborn kapitány felé, aki már indult is lefeléa kötélhágcsón. Rayner bámészkodva nézett a kapitányra, nem tapasztalt még a részéről ilyenengedékenységet. Majd csodálkozol még jobban, gondolta Hornblower elégedetten. A kétbárka már jött is vissza a Southerland felé, annyira tele emberekkel, hogy fenyegetőenmélyen süllyedtek bele a tengerbe. Útközben találkoztak Osborn kis csónakjával. Osbornfelállt és integetett emberei felé, nyilván kiáltott is nekik valamit. De Bush és Gerard, nagyonhelyesen, ügyet sem vetettek szavaira. Két percen belül ott voltak a Southerland mellett és azemberek elözönlötték a fedélzetet: százhúsz ember, mindegyik a kis batyujával. Összesenharmincan kísérték őket a Southerland legénységéből. A többiek szélesen vigyorogvaüdvözölték az újonnan jötteket. Az erőszakosan besorozott brit újoncok sajátsága, hogymindig kárörvendő mosollyal nézik, ha mást is utolér a sorsa – ugyanúgy, gondoltaHornblower, mint a róka, ha elveszti a farkát, azt akarja, hogy valamennyi róka elveszítse.

Bush és Gerard csakugyan kitűnő embereket válogattak össze; Hornblower bírálópillantással nézett végig rajluk, amint ott álltak előtte a Southerland fedélzetén, dacosan,rémülten vagy mindenbe beletörődve. Egészen váratlanul szakították ki őket a kelet-indiaihajók kényelméből, ahol rendes fizetést, bőséges ételt kaptak és a szolgálat is aránylagkönnyű volt. Most pedig nehéz, kemény szolgálat vár rájuk a hadihajón, ahol a fizetésbizonytalan, a menázsi rossz és a legcsekélyebb ügyetlenségért vagy engedetlenségért esetlegmegkorbácsolják őket. Az egyszerű matróz is nagy vágyakozással nézhet az indiai utazás elé,ahol mindenkinek kínálkozhat valami váratlan, nagyszerű lehetőség. És most ehelyett kétéviveszedelmes, kemény szolgálat várja őket, ahol a napok végtelen egyhangúságát csak aveszedelem fűszerezi, ahol betegségek és az ellenség ágyúgolyói leselkednek rájuk.

– Húzza fel a csónakokat, Mr. Rayner – adta ki az utasítást Hornblower.Rayner ismét csodálkozott – hiszen hallotta, mit ígért Hornblower kapitány az imént

Osbornnak és tudta, hogy az újoncok nagyrésze visszakívánkozik majd hajójára. Azutánmegint csak le kell ereszteni a hajókat, hogy visszavigye az embereket. De Hornblowerkemény, mozdulatlan arcáról leolvashatta, hogy nem tűr ellentmondást.

– Igenis, sir – felelt Rayner.Most Bush lépett elő, papírlappal a kezében, amelyen már sietve összegezte a maga és

Gerard útjának eredményeit.– Összesen százhúsz ember, amint parancsolta, sir, szólt Bush. – Egy hajóács – önként

jelentkezett –, százkilenc tapasztalt, kiképzett matróz – kettő közülük önkéntes –, hat tüzér,négy matrózinas, mind önként jelentkezett.

– Kitűnő, Mr. Bush. Sorozza be az újoncokat azonnal. Mr. Vincent! Adjon le üzenetet azindiai hajóknak! – Valamennyi ember önként marad! Köszönöm! Jó utat! – Ezt a két szót:»önként marad«, betűznie kell, de megéri a fáradságot.

Hornblower széles jókedvében odáig ragadtatta el magát, hogy kimondott egy fölöslegesmondatot. De meg is volt minden oka a jókedvre. Százhúsz új embert szerzett – mégpedigcsaknem valamennyi kiképzett matróz, és ezzel a Southerland létszáma majdnem teljesenbetelt. De ezenfelül még lehetőség szerint fel is fegyverkezett az elkövetkező bosszúállásellen. Mire megkapja az Admiralitás elmaradhatatlan haragos levelét, azt felelheti, hogy aKelet-indiai Társaság egyik kapitányának engedélyével vitte magával az embereket és ha egykis szerencséje van, újabb hat hónap beletelik, míg további lépést tehetnek ebben az ügyben,így körülbelül egy esztendeje van, míg sikerül meggyőznie újoncait, hogy önkéntjelentkeztek a király zászlója alá – addigra majd akadnak jónéhányan, akik annyirabeleszeretnek ebbe a vad életbe, hogy hajlandók lesznek akár meg is esküdni erre és ez éppenelegendő lesz, hogy az Admiralitás haragját mérsékelje és a legnagyobb elnézéssel kezeljékügyét. Hiszen végre is nem tehetett másként.

– A Lord Mornington válaszol, sir! – jelentette Vincent. – Nem értik a jelzést és várjákvissza a csónakot.

– Jelezzen nekik még egyszer Jó utat! – vont vállat Hornblower.Addigra a hátsó fedélzeten Bush már csaknem végig felolvasta az újoncoknak a

haditörvényeket – és ezzel a szükséges formasággal valamennyit a király szolgájává tette,kiszolgáltatta a hóhérnak és a kilencágú korbácsnak.

VIII. FEJEZET

Fej vagy írás?

A Southerland elsőnek érkezett a Palamos-fokhoz, a találkozás helyéhez. Nyoma sem voltmég semerre a tengernagyi hajónak, sem a Caligulának. Az enyhe délkeleti szélben Gerardfelhasználta a jó alkalmat és a tétlenség napjai után tüzéreivel gyakorlatozott. Bush máréppen eleget dolgoztatta embereit a vitorlaköteleken és árbocokon és most már csakugyanlegfőbb ideje volt, hogy sor kerüljön az ágyúkra is. A Földközi-tenger nyarának napja égette aderékig meztelen emberek hátát, akikről patakokban folyt az izzadság, miközben hol előre,hol hátra tologatták ágyúikat, töltöttek, lőttek, tisztítottak, újra töltöttek a végtelenségig,hosszú órákon keresztül, vastag füstfelhőbe burkolódzva. Körülöttük a halál leselkedett. Elsőa fegyelem, a gyakorlat és csak azután a célbalövés tudománya – de azért meg kellett engedniaz embereknek, hogy néhányszor kilőjék ágyújukat – ez volt a jutalom a fárasztó tanulás ésszolgálat órái után.

Körülbelül ezer yardnyira a tatbaloldaltól, egyik mentőcsónak üres hordót dobott ki a

csillogó tengerre, azután sietve menekült a tűzvonalból. Ez volt a célpont.– Egyes ágyú! – kiáltott Gerard. – Célozz! Lőj! A következő pillanatban eldördült a hajó

orrában álló ágyú. Egy tucat messzelátó leste, hová csap le a golyó.– Túl messze ment és jobboldalra! – jelentette Gerard. – Kettes!Sorra kerültek mind a főfedélzet tizennyolcfontosai, a középső fedélzet

huszonnégyfontosai. Még a legtapasztaltabb tüzérségtől sem kívánhatták volna, hogy ilyennagy távolságból eltaláljanak ilyen kis célpontot. Egymásután dördült el mind a harminchétágyú, de a hordó még mindig sértetlenül ringatódzott a tengeren. Megpróbálták másodszor issorra valamennyien, de a hordó ezt is túlélte.

– Rövidítsük a távolságot! – utasította Hornblower az embereit.Kétszáz yardnyira közelítették meg a hordót, ez még a hajótarackoknak sem nagy

távolság. Az ágyúkat most csaknem egyszerre sütötték el és a hajó teste megremegett ahatalmas robbanástól. Az embereket vastag füstfelhő burkolta be. A víz magasra csapott ahordó körül, valóságos szökőkutat alkotva és a hordó is a magasba ugrott, deszkáiraszakadva. A tüzérek ujjongtak örömükben, míg végre Hornblower ezüst sípjával le nem fújtaa tüzelést. A tüzérek elismerően veregették egymás vállát. Határozottan meg voltak elégedvemagukkal. Hornblower nagyon jól tudta, hogy az üres hordó szétlövése bőségesenmegjutalmazta őket órákig tartó kemény munkájukért.

Most a kormányfél ágyúi következtek sorra. A csónak másik hordót vitt ki a tengerre éselölről kezdődött a játék. Hornblower elégedetten figyelte a gyakorlatot. Tehát mégis csakelérte, hogy elegendő kiképzett ember áll rendelkezésére az elkövetkező kalandokhoz ésmegpróbáltatásokhoz, egyelőre mindenki egészséges s parasztjai és bányászai is meglepőgyorsan tanultak bele az új mesterségbe. És ez az áldott, forró délvidéki száraz nap mindig isjót tett az egészségének. Mostanában már nem gondolt olyan sokat Lady Barbarára; annyiraboldoggá tette, hogy emberei ilyen rövid idő alatt egyetlen testvéries egésszé forrtak össze.Örült az életnek, szeretett volna ujjongani jókedvében.

Hangos üdvrivalgás hallatszott. Egyik alsófedélzeti ágyú az egyéni gyakorlat során telibetalálta a hordót.

– Remek lövés volt! – kiáltotta elismerően. – Mr. Bush, gondoskodjék arról, hogy annakaz ágyúnak egész tüzérsége ma este dupla rumadagot kapjon!

– Igenis, sir!– Vitorlás a láthatáron! – szólalt meg ebben a pillanatban a megfigyelő az árbockosárból. –

A szélfelőli oldalon közeledik, nagy sebességgel.– Mr. Bush, azonnal hívja vissza a csónakot.Itt, bár alig ötven mérföldnyire voltak Franciaországtól és nem több mint húsz

mérföldnyire Spanyolországnak francia megszállás alatt levő területeitől, aligha számíthattakfrancia hajó támadására, különösen ebből az irányból. A francia hajók mindig a partközelében maradtak, legfeljebb, ha egy mérföldnyire távolodtak el.

Amikor kiderült, hogy nagy hajó közeledik, Hornblower annál valószínűtlenebbnektartotta, hogy francia hajó volna. Ezen a vidéken értesüléseik szerint kis hajók bonyolítottákle a parti forgalmat és kereskedelmet. Talán valamelyik angol hajó érkezik meg a találkozóra.És csakugyan, a következő pillanatban a megfigyelő már lekiáltott:

– Alighanem a Caligula, sir! Megismerem a vitorláit! És csakugyan a Caligula volt.Bolton kapitány bizonyosan elvégezte feladatát.

– A Caliguláról jelzéseket adnak, sir! – kiáltotta röviddel utóbb Vincent. – Kapitányüzenete a kapitánynak. Örülök a viszontlátásnak. Átjöhetne hozzám ebédre?

– Elfogadom! – felelt Hornblower.A kadétok sípoltak, a matrózok mereven sorfalat állva tisztelegtek, amikor Hornblower

kapitány a Caligula fedélzetére lépett. Bolton kapitány mosolyogva, kinyújtott kézzel sietettelébe.

– Tehát első volt a találkozóhelyen! – kiáltott szívélyesen. – Erre parancsoljon, sir. Szívbőlörülök, hogy viszontláthatom. Remek sherrym van, remélem ízleni fog. Hol vannak apoharak, steward? Egészségére, sir!

Bolton kapitány szalonjának berendezése szebb és gazdagabb volt, mint Hornbloweré. Aládákon, székeken mindenféle selyempárnák, takarók; a mennyezetről ezüstlámpák függtekés az asztalon, a fehér abroszon is ezüst evőeszközök. Bolton még fregattkapitány korábansok jutalomdíjat nyert –, egyetlen útjáról ötezer fonttal tért vissza. De Hornblowerugyanakkor azt is megállapította, hogy a berendezés ízléstelen és nincsen olyan rend, mint aző hajóján. De még inkább elfeledtette féltékenységét és irigységét Bolton őszinte, szívélyesmodora.

– Úgy látszik, még gyorsabb volt az átkelésük, mint a miénk –, kezdte Bolton éscsakhamar belemerültek útjuk részletes és alapos megbeszélésébe. Régen megebédeltek már,amikor még mindig a megbeszélésnél tartottak. Bolton sokat ivott a kissé túlságosan nehéz ésédes portóiból. Hornblowernek nem ízlett, de már megtanulta, hogyan lehet úgy tenni, minthalépést tartana házigazdájával az ivásban, de a valóságban alig ivott néhány kortyot.

– És most – folytatta Bolton, miközben isten tudja hányadszor újra töltött magának – bekell várnunk Sir Mucho Pomposót, derék és kitűnő tengernagyunkat.

Hornblower meglepetten nézett fel Boltonra. Ő sohasem kockáztatott volna meg olyasmit,hogy egy feljebbvalóját Mucho Pomposónak nevezze vagy ilyen gúnyos hanggal illesse. Deeszébe sem jutott, hogy ilyen kicsinylően gondoljon sir Percy Leightonre. Hornblower nemszokta lekicsinyelni feljebbvalóit. De legkevésbé sem akart bírálatot gyakorolni LadyBarbara férjére.

– Igen, Mucho Pomposó! – ismételte Bolton. Máris többet ivott, mint amennyi hasznosvolt neki, és ismét töltött magának. – Mi itt ülhetünk és süttethetjük a hátunkat ezen azátkozott napon, míg ő azt az ócska teknőt idáig hozza Lisszabonból. Már két nap ótadélkeletről fúj a szél. Fogadni mernék, hogy még ott kuksol a tengerszorosban. És ha nembízza a navigációt egészen Elliottra, nem is érkezik meg soha.

Hornblower aggódva nézett az ablak felé. Boltonnak bizonyosan nagy ártalmára volna, haennek a beszélgetésnek egyes részleteit besúgnák magasabb helyen. Bolton azonnal meg isértette aggódó pillantását.

– Ne aggódjék, kérem. Teljesen megbízhatom a tisztjeimben. Azok sem becsülik többre atengernagyot, mint én, hiszen nagyon jól tudják, mennyire sejtelme sincs a navigációról. Demit gondol tulajdonképpen, meddig álljunk itt?

Hornblower azt ajánlotta, hogy egyikük induljon el északi irányban és nyugtalanítsa aspanyol és francia partokat, míg a másik megbeszélés szerint várja be a tengernagyot.

– Nagyon jó ötlet! – bólintott Bolton.Hornblower egyszerre lerázta magáról fáradtságát, amelyet a szokatlan hőség és a

szokatlanul nehéz, nagy ebéd okozott. Szerette volna, ha a Southerland kapja ezt a feladatot.Felvillanyozta a lehetőség, hogy talán már rövidesen küzdhet, harcolhat. Vére gyorsabbanlüktetett és minél tovább gondolkozott, annál inkább szerette volna, hogy őrá jusson aválasztás. Érezte, hogy nehezen tudná elviselni a várakozás tétlen, hosszúra nyúló napjait.Hiszen ezt is átélné valahogyan, az bizonyos – húszévi szolgálat a haditengerészetnélmindenkit türelemre tanít –, de ha lehet, szívesebben elkerülné.

– És ki vállalja a feladatot? Maga vagy én?– Maga a rangidős kettőnk közül – felelt Hornblower. – Magának kell eldönteni.– Igen – bólintott Bolton tűnődve. – Igen. De azt az egyet látom, hogy tíz évet adna az

életéből, ha maga mehetne! – tette hozzá nevetve. – Ugyanolyan nyughatatlan, mint a régi jóidőkben, az Indefatigahle-on. Emlékszem még, hogy egyszer meg is korbácsolták érte. 93-ban volt vagy 94-ben?

Hornblower arcát elöntötte a tűz. A keserű megaláztatás emléke, amikor korbáccsal vágtakvégig meztelen hátán, sohasem tűnt el lelkéből. De lenyelte neheztelését. Nem akartösszekapni Boltonnal, különösen ezzel kapcsolatban, hiszen nagyon jól tudta, hogy őrajtakívül nincs a haditengerészetnek egyetlen tisztje sem, aki helytelenítené a büntetésnek ezt amódját.

– 93-ban, sir. Közvetlenül a bevonulásom után.– És most a haditengerészet egyik legtöbbet ígérő kapitánya, aki egyre magasabbra

kapaszkodik a ranglistán! – nevetett Bolton. – Én Istenem, hogy múlik az idő! Szívesenengedném magát, Hornblower, a régi idők kedvéért, ha nem vágyódnék én is annyira erre akalandos kirándulásra.

– Kérem! – felelt Hornblower. De csalódása nyíltan tükröződött az arcán. Bolton megintnevetett.

– Tudja mit, én szeretem a becsületes játékot. Bízzuk a szerencsére a döntést.– Igen, sir! – bólintott Hornblower buzgón. Inkább induljon féleséllyel, minthogy előre is

elveszítsen minden lehetőséget.– Megígéri, hogy nem gondol rám haraggal, ha én nyerek?– Megígérem.Bolton őrjítő lassúsággal előszedte erszényét, az erszényéből egy guineát és kitette az

asztalra, majd ugyanolyan lassúsággal visszatette az erszényt, miközben Hornblower szintemár reszketett a türelmetlenségtől. Hüvelykujja és mutatóujja közé vette a pénzt, azutánmegkérdezte:

– Fej vagy írás?– Írás! – felelt Hornblower nagyot nyelve. Bolton feldobta a pénzdarabot a magasba.

Csendülve hullott vissza az asztalra. Hirtelen rácsapta a kezét.– Írás! – kiáltotta a következő pillanatban, amikor ismét felemelte a kezét. Hornblower

izgatottsága egyszerre lecsillapodott. Tehát indulhat és cselekedhet végre! – Hogy az ördögvinné el a dolgát, Hornblower! – folytatta Bolton. – De alapjában véve azért örülök, hogymaga nyert. Maga tud spanyolul, én nem. Ennek itt jó hasznát veheti. Ez a feladat éppenmagának való. De ne maradjon el tovább, mint három napig. Ezt tulajdonképpen írásbankellene adnom, arra az esetre, ha őkegyelmessége időközben visszatér. De nem sokattörődöm vele. Sok szerencsét, Hornblower! Erre már iszunk még egy pohárral!

Hornblower csak kétharmadáig töltötte meg a poharát. Hátra támaszkodott székében ésigyekezett erőt venni türelmetlenségén. De érezte, hogy nem sikerül. Hirtelen felállt.

– Hogy az ördög vinné el a dolgát, talán csak nem akar már menni? – kérdezte Boltonnevetve. Hornblower mozdulata mindent elárult, de mégsem akart hinni a szemének.

– Kérem, bocsásson meg, sir! – mentegetőzött Hornblower. – De a szél kedvező és…Rövid vita után Bolton belátta, hogy amúgy is hiába tartóztatná, így hát szívélyesen,

katonásan elbúcsúztak egymástól és Brown, a csónakmester ugyancsak csodálkozott, hogyilyen rövid idő múlva már viszontlátta kapitányát, azt hitték, hogy legalábbis alkonyatigmarad a Caligula fedélzetén. A Southerlandon is aggódó arcok fogadták – Bush, Gerard,Crystal és Rayner a korlátnál várták –, Bush nyilván az ágyból ugrott ki, amikor értesült akapitány váratlan visszatéréséről.

De Hornblower ügyet sem vetett várakozó arcukra.– A Caligula jelzéseket ad, sir – jelentette Vincent. – Sok szerencsét!– Köszönöm! – kiáltott Hornblower.

A fedélzeten várakozó tisztek összenéztek. Most már derengett valami az agyukban, hogya közeljövő váratlan és érdekes eseményeket rejteget. De Hornblower nem szólt egy szótsem. Lesietett kabinjába és előszedte térképeit.