HANS HABE

HALÁL TEXASBANAmerikai tragédia

Hans HabeTod in Texas

Copyright © F.A. Herhig Verlagsbuchhandlung GmbH, Munich

Hungarian translation © Vajna János jogutódja

Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.A kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát

is az írott és elektronikus sajtóban.

ISBN 978 963 7437 93 9

Fedélterv:© Gelányi Mariann (Malum Stúdió)

Tipográfia: Scriptor Kft., BudapestNyomta és kötötte: Szekszárdi NyomdaFelelős vezető: Vadász József igazgató

A kiadásért felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetőjeK.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E

T/F: 359-1634www. kukkanto.hu

E-mail: kuk.kiado@chello.hu

Mrs. Conally: „Nem mondhatja, Elnök Úr,hogy Dallas nem szereti és tiszteli Önt.”John F. Kennedy: „Nem, ezt nem mondhatom.”

KENNEDY ELNÖK UTOLSÓ SZAVAI A UNITED PRESS INTERNATIONAL

ÉS AZ ASSOCIATED PRESS JELENTÉSE SZERINT.

Az utolsó fejezet

Los Angeles-i barátaink este kikísértek a vonathoz. Most ismét keletnek, Chicago, New York felé utazunk. November 30-án akartunk hajóra szállni, s a „Leonardo da Vinci”-n indulni Európába.

Sokéves távollét után viszontláttam hát Amerikát. Itt töltöttem az emigráció éveit, szolgáltam az amerikai hadseregben, amerikai állampolgár lettem. 1946-tól 1953-ig ide-oda ingáztam Amerika és Európa között, Chamissóéhoz hasonló érzelmekkel, aki a Madam de Staëllel folytatott beszélgetésben azt mondta magáról, hogy „francia Németországban és német Franciaországban, katolikus a protestánsok és protestáns a katolikusok között, jakobinus az arisztokraták között és a demokratáknak nemes. Je ne suis nulle part de mise”1.

Most mint európai jöttem Amerikába, mégis különbözve a legtöbb európaitól abban, hogy nem a német vagy a francia vagy az olasz néphez tartoztam, hanem – még mindig amerikai állampolgárként – egész Európát hazámnak érzem, otthon vagyok Normandia partjainál, a nápolyi Via Román, a Vaskapunál és a Tuileriákban. Irónia nélkül állítom, hogy Amerika tudatosította európaiságomat: az amerikaiaknak igazuk van, amikor „continental” emberekről beszélnek: létezik valamilyen kontinentális érzés, még az európaiaknál is, persze csak akkor, ha elég sokáig éltek egy másik világrészen.

Mint európai, akinek a saját kontinensén a határok nem jelentenek sokkal többet néhány terhes vámformalitásnál, szapora pénzváltásnál vagy legföljebb egy idegen, de hamarosan ismét meghitté váló nyelv dallamánál, azt képzeltem, hogy egy másik kontinenssel találkozom. Tévedés, meglepetés, talán csalódás. Új Amerikát fedeztem fel, ahol a vám, a pénz és a nyelv ugyan egységes, de más aztán nem. Viszont New York Texastól, New Orleans Kaliforniától távolabbinak tűnt, ahogy akár a földrajzi távolságok alapján gyanítottam volna. A kontinentális érzést, amivel egykor Amerika ajándékozott meg, itt, az amerikai kontinensen

1 Sehol nem találom helyemet.

nem leltem ismét fel – Amerika változott meg annyira, vagy Európa, vagy csupán én magam?

A kaliforniai napok fárasztóak voltak: találkozások régi barátokkal, akikre oly nehéz volt újból ráismerni, mert olyan kevéssé változtak, „Hollywood-Party”-k, zsúfolva idegen emberekkel, akik megakadályozták a beszélgetéseket a kevés számú érdekesekkel, politikai beszélgetések légüres térben és a klíma irritáló enyhesége – kimerültek voltunk, sokáig aludtunk.

Amikor az ablakot kinyitottuk, vagyis inkább a függönyt fölhúztuk, az amerikai vonatok ablakait ugyanis nem lehet kinyitni, az ember üvegezett, fölöttébb komfortos börtönben utazik, tíz óra már jóval elmúlt: a menetrend tanúsága szerint elhagytuk az arizonai Winslow-t, és Új-Mexikó állam láthatatlan határához közeledtünk. A „porter”-nek nevezett néger hálókocsikalauz pompás reggelit szolgált fel – az amerikai vonatok, kivált a Super-Chief, rég letűnt feudális dúskálódás mozgó emlékművei és mi úgy döntöttünk, lustálkodunk még kicsit a kellemes ágyban, és a rádió zenéje mellett vízszintes perspektívából nézegetjük a szokatlan tájat.

Feleségem, az ő kezében volt a rádió keresője, csavargatni kezdte a gombot, és máris a fülünkbe dobolt a reklámbemondó jól ismert hangja – jól ismert, mondom, noha Dallasból, Texas államból jelentkezett, és sose hallottuk eddig; de ezek a hangok úgy hasonlítanak egymásra, mint az egyik dob pergése a másikéra; ugyanazzal a lázas lelkesedéssel méltatják a gépkocsit és a szájvizet, követelik, hogy vásárolj púdert, adakozz jótékony célra, keresd fel a kolosszális filmszínházat, mindig áthatva az eladói küldetéstől, hogy a tévelygőt a vasárnapi iskola és a Coca-Cola üdvözítő útjára vezessék, és mintha ennek sürgősen, azonnal, mondhatni, a legnagyobb szükségtől hajtva kellene történnie – végy, fektess be, látogass, most, now, pillanattal sem később, hagyj mindent ahogy van, now, now, now, hogy a lelki üdvösséged kárát ne lássa, végy, fektess be, látogass, közelít a világ vége, és mihez kezdesz ebben az özönvízben mozijegy, púder és Coca-Cola nélkül?

Hirtelen megszakadt a dobpergés, más beszélt.

John F. Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét az imént Dallasban lelőtték.

„President Kennedy was shot”, hangozott a hír. Az egyébként oly szabatos angol nyelv rémes pontatlansága, hogy nem tud különbséget tenni a között, hogy „rálőttek” vagy „lelőtték”, ilyenformán a hír sikertelen kísérletet, sőt holmi kamaszcsínyt is jelenthetett volna éppúgy, mint azt, ami a texasi Dallasban az Elm és a Houston utca sarkán valóban történt.

Az órára néztem: 11,30 volt.

Itt Arizona és Új-Mexikó határán 11,30 volt, Dallasban azonban egy órával több, fél egy, tehetetlenségemben ez tolult először a tudatomba, szinte érthetetlen hevességgel: egy órával előtte voltam a halálnak, megakadályozhatnám, minthogy még meg sem történt; megéltem a meg nem történtet, vonatom H. G. Wells fantasztikus időgépe volt, Morlock, Elois és Weeans világa, és mégsem tudtam feltartóztatni azt, ami egy görög sorstragédia nevetséges kérlelhetetlenségével végbement.

The President was shot, de világos volt előttem, hogy lelőtték, hogy meghalt – nem mintha telepatikus képességekkel rendelkeznék, hanem mert 11,30 volt, új-mexikói idő. Olybá tűnt, mintha ezen az őszön, az 1963-as év őszén, miközben elkéstem, valójában megelőztem volna az időt, illetve, ahogy a vadászok mondják, „befogtam volna”: szakadatlanul éreztem két hónapon át, hogy valami történni fog, valami szörnyű, ha nem is ez, nem ennyire szörnyű. Magam előtt láttam a fiatal férfit, ahogyan az október végi délutánon Washingtonban szemben állt velem, alig négy hete volt, s a régi repülős babonára kellett gondolnom – nem szabad a gép indulása előtt mosolygós fényképeket készíteni, túl sokan nem tértek vissza többé, akik mosolyogtak. Ő nem mosolygott, e fiatal repülő: „az utolsó foto”, amelyet magamban felvettem, fakó, fáradt, koravén arcot rögzített, olyan emberét, aki „többet tud”, és e több – volt-e valaha is jó? A szokásostól eltérően, a fiatal halottat el tudtam holtan képzelni.

Mindamellett egymásra meredtünk, értetlenül. Felöltöztünk gépiesen – az ily pillanatokban fölöslegesnek, sőt groteszknek tűnő köznapi tevékenység –; egyszer, egyetlenegy ízben még felhangzott a reklámbemondó hangja, az állomás még nem tudott a hajvízről a halálra átkapcsolni. Aztán a hírek űzőbe vették a kocsit, amely a halott elnököt a dallasi Parkland Hospitalba vitte. Lázas gyorsasággal váltakoztak a valódi és a hamis hírek: Jacqueline Kennedy sikolya: „O-no!”, Johnson

alelnök is megsérült, két pap a kórházban, a megsebesült Connally kormányzó átszállítása, vérátömlesztés, az egyik pap elhagyja a műtőt, lelőttek egy rendőrt, Johnson alelnök sértetlen, az elnök még él, tűzharc egy moziban, az utolsó kenet, a helyszín körülzárása, Mrs. Kennedy a kórházban, megsebesítették a titkos szolgálat egyik emberét, a második pap elhagyja a műtőt. Csend. „President John Fitzgerald Kennedy is decid. Imádkozzunk.”

A vonat lassabban haladt, hidat építettek a vágányok alatt, de úgy tűnt, mintha a vonat nem emiatt menne lassabban.

Végre otthagytuk a fülkét, az étkezőkocsiba mentünk; embereket akartam látni. Itt ültek, mint mindig. Elfogott az undor; feledtem, hogy én is kézbe vettem az étlapot, rendeltem, s az ételre várok. A Maître d' hotel, szokás szerint az egyetlen fehér az amerikai étkezőkocsi pincérei között, egy fölöttébb elegáns úr fehér mellényben és keret nélküli szemüveggel, felvette a rendelést. „Angol vagy francia mustárt?” – „Nem rettenetes?” – kérdeztem. Bólintott. Éberen figyelte azt a fekete pincért, aki már az este összecserélte a francia és az angol mustárt. A közönség a négy-öt asztalnál – a vonatok üresek manapság Amerikában – csendben evett. „Angolszászok” – mondta a feleségem, értik, hogy kell elrejteni az érzéseiket. Kétlem, hogy angolszászok voltak, a szüleik alkalmasint Hollandiából jöttek vagy Lengyelországból, Görögországból, talán Olaszországból. Megkérdeztem a Maître d'hotelt, nem kapcsolhatná-e be a rádiót, de azt válaszolta nem működik. Kétlem, hogy igazat mondott, talán csak az ebédet nem akarta zavarni, megtanulta a pincériskolát, hogy étkezés közben mindig mosolyogni kell, „keep smiling!”, Amerika vezérmotívuma. Valóban mosolygott.

Elhaladtunk Gallup mellett. Balra tőlünk Új-Mexikó végtelen síksága terült el, ez a látóhatár szegélyén hirtelen a több mint 11 000 láb magas Mount Taylorba megy át, mintha az ég visszariadna e vigasztalan pusztaság érintésétől, és védelmül emelte volna a sziklákat. Az ég üvegkék volt, ama gúnyos kék, egyszerre áttetsző és áthatolhatatlan. Világos volt az ég, de már magába hordta az éjszakát. A puszta másforma volt, mint az afrikai puszták amelyeket ismerek – Afrikában a puszták emberiek, mert a szél olykor a homokba kap, felkavarja, simogatja, bántja, hátrahagyja benne hullámvonala nyomait; ott legalább szél volt, talán visszatér, látogatóba jön a semmi: de itt, ezen az

olívszürke amerikai pusztán, még a szél is idegennek érezné magát, nem akar tudni a senyvedő növényekről, a durcás füvekről és a kígyókról, amelyek sohasem látták a paradicsomot.

Most néhány ház tűnt fel a semmiből, kunyhók inkább, vályogból összetákolva, az égből hullottak, vagy a pokolból nőttek ki – imitt-amott, szinte hihetetlenül, gépkocsi a nyomorult kalyibák között, gépkocsi, és út nincs, szalmatető és tv-antenna. Ez volt a lagunai Indián reservation, és bár embereket nem láttunk, félárbocon láttuk a csillagos lobogót a pusztaságban, a lagunai indián rezervátumban. Jött a fekete pincér, szép ifjú, Sugar Ray Robinsonhoz, a néger bokszolóhoz hasonló alakkal, hozta a desszertet, sült almát mazsolával és habbal. „Nem rettenetes?” – mondottam, és ő azt mondta: „Rettenetes” – de az arcán nem látszott semmiféle rebbenés, noha biztos nem volt angolszász; vagy megbénította a félsz, vagy pedig közömbös volt.

Minthogy nem akartunk egyedül maradni, a Lounge-car-ba mentünk, az amerikai vonatok szép termeskocsijába, ahol az ember kényelmes karosszékben üldögél, és whiskyt iszik. Itt újra szólt a hangszóró, de a készüléket a legkisebb hangerőre állították, erőlködnünk kellett, hogy a texasi jelentéseket hallhassuk. A Lounge-car-ban egy család is volt három kislánnyal, és a három lány teljes hangerővel társalgott. Fel akartam állni, hogy a szülőket figyelmeztessem: az elnök meghalt, lelőtték Dallasban az Elm és a Houston utca sarkán, ők azonban megkérdezték volna, mi közöm hozzá, és akkor el kellett volna mondanom, hogy európai vagyok ugyan, de amerikai állampolgár, az amerikai hadsereg tartalékos őrnagya, kitüntetve a … csatákban a … kitüntetésekkel, de mit értem volna vele: olyan nehéz egyszerre gyászolni, csatákat felsorolni és az útlevelet előmutatni. Így hát az ablakhoz nyomtuk az orrunkat, vagy felpillantottunk a tetőre a hangszóróhoz, és később a három serdülő lány apja is hozzánk lépett, és bocsánatot kért a lányai miatt, de végtére is a legidősebb sincs még tizennégy és nem lehet elrontani ártatlan játékukat.

A bár-vagon meglehetősen üres volt. Velünk szemben idősebb házaspár ült. A férfi épp olyan volt, mit a legtöbben, akik az utóbbi hónapokban biztosítottak arról, hogy Kennedy csapás az országra, mert négerekkel, kommunistákkal és értelmiségiekkel paktál – a zsidókat csak mellesleg említették –, egyébként Goldwater szenátorra fognak

szavazni, és ha Kennedyt a várakozás ellenére újból megszavazzák, vásárolnak egy szigetet a Csendes-óceánon. Selyempuha ősz haja volt útitársunknak, világoskék szeme és vörös arca, kedélyes is, és vérmes is egyszerre, térképarc, s benne a folyamok a Bourbon-whisky erecskéi gyanánt berajzolva. A „porter”-rel táviratblankettákat hozatott, és több sürgönyt szövegezett, gyanítottam, hogy nem részvéttáviratok voltak.

A vonat megállt Albuquerque-ben, a Rio Grande partján, a „Görögdinnye”-hegyek lábánál. Ez volt az első állomás, amióta a hírt kaptuk. Gyorsan kiszálltunk, mintha a szabadba kéne menteni magunkat. Siettem a postahivatalhoz, hogy a lányomnak sürgönyözzek. Az úr a Lounge-car-ból már itt volt. Bepillantottam a sürgönyeibe – különböző „broker”-eknek, chicagói tőzsdeügynököknek szóltak. Nem tudom, vételről vagy eladásról intézkedett-e, à la baisse spekulált – néhány órával később a rádióban mindenesetre hallottam, hogy a tőzsdét becsukták. Gyász vagy elővigyázat: az egyetlen jelentés e napon, amely elégtétellel töltött el. Néha eszembe jut még a szürke hajú úr a térképarcával, és azt kívánom, vegye meg mihamarabb a szigetét a Csendes-óceánon.

A délutáni napfény boldog, lomha sárgába mártotta az állomást, az elvégzett munka színébe. Az albuquerque-i újságok címsorai még az elnök „texasi diadalmenetéről” tudósítanak. Nagy kötegekben hevertek, oly tagnapiak voltak, amilyennek csak a tegnapi újságok lehetnek. Senki sem vett belőlük. A peronon öreg indián asszonyok ültek, fekete kendő a szurokfekete hajon, a barázdák az arcon, akár az ostorcsapások nyomai, méltósággal gubbasztottak, mintha azt mondanák, hogy ők, legalábbis ők, nem törődnek a vevővel. Parányi babákat kínáltak, parányi bölcsőkben, és tűket, apró papucsfüggőket, mindez tarka üveggyöngyökből – indián hímzés. Egy-két utas fényképezte őket, lehajolt hozzájuk, emléktárgyakat vásárolt, az indián nők nem néztek rájuk, alig mozdították a kezüket. Forróság volt. Egy elektromos tisztítókocsi, a technika csodája, szaladt végig a vonat mentén, és vizet locsolt a csillogó alumíniumburkolatra. Feltettem magamnak a kérdést, nem önhitt, hiábavaló vállalkozás-e arra törekedni, hogy megismerjem ezt az országot, technikai csodáival és a pályaudvaron kuporgó indián asszonyaival.

Midőn a vonat ismét mozogni kezdett, odaszóltam a feleségemnek: „Az élet továbbmegy” – de nem voltam biztos benne, jó-e az, hogy az élet „továbbmegy”, nem tenné-e jobban, ha olykor megállna lélegzetet venni, visszarévedni, a tükör előtt eltöprengeni, és egy könnyet ejteni magáért.

Továbbutaztunk üveg- és alumínium-börtönünkben, „menetrendszerűen”. Olykor kimaradtak a hírek; nagyfeszültségű vezetékek ágaskodtak a sínek mellett. Európáról beszélgettünk, és bár nem mondtuk ki, nagy szorongás fogott el bennünket, mintha Európa, az Óceán mögött, a ködök óceánjában elsüllyedt kontinens lenne. Indulat és becsvágy, gyűlölet és viszály szakadékokat tépett fel rajta, ráncos volt, mint a hold krátervidékei; a testén sebek hegei, ostorcsapások emlékei, varok és véraláfutások – és most mégis, akár a szentföld lenne, a béke szigete. Talán minden érdemes volt, talán bölcs lett a vén világrész. Talán a kontinensek mások, mint az emberek: ezek az öregségbe halnak bele, azok a fiatalságba. Nem szóltunk többet, csak néztünk ki a zárt ablakon – „…Ihm ist ah ob tausend Stäbe gäbe / und hinter tausend Stäben keine Welt.”2

A vonat északnak tartott, kikerültünk a texasi rádió körzetéből, más állomásokat fogtunk, riportokat, jelentéseket, részvétnyilatkozatokat. Az amerikai hírszolgáltatás úgy működik, akár egy drága svájci aranyóra – pontos, és a hangja csupa tapintat. Lyndon Baines Johnson eskütétele egy lökhajtásos gépen, Dallas repülőterén, úgy hívják: Love-Airfield, a szeretet repülőtere. Egy férfit, neve Lee H. Oswald, letartóztattak, alkalmasint a tettes. Kommentárok a demokrácia funkcionálásáról, jajtalan őrségváltás. Washingtonból: Lyndon B. Johnson magánlakásának telefonján hanglemez jelentkezik: „Mr. Johnson most a Fehér Házban található.” Párizsból: Charles de Gaulle tábornok részvéttávirata – jóleső ófrancia pátosz. Dallasból: a Castro-barát Oswald élettörténete. Texas hangja: „Kétségkívül világméretű kommunista összeesküvés.” Az NBC riportere a New York-i utcán: könnyező emberek. Eisenhower, Goldwater, Nixon, a politikai ellenfelek részvétnyilatkozata. A szentatya, a VI. Pál szavai. Cáfolat Washingtonból: „Nincs világméretű kommunista összeesküvés.”

2 Ezer rudat lát felmeredni körbe.S már nincs világ ezernyi rúd mögött. (Képes Gáza fordítása)

Colorado magaslatai: a vonat a Raton-alagúton fújtat keresztül, így megy tovább örökre, soha és sehova nem érkezik meg. Mindig hallunk majd hangokat, és nem tudunk szólni. Óriási katonai reptér, a lobogók félárbocon, húsz perce halad mellette a vonat. A rádióbemondó szabályos időközökben válaszol a kérdésre: hogyan eresszük félárbocra a zászlót? A zászlót először a rúd végéig felhúzni, azután lassan a közepéig lecsúsztatni. A naivitás megindító: Do it yourself3 a gyászban. Kinn még mindig a repülőtér: bombázók vadászgépek, lökhajtásosok legénység nélkül, de mintha készen állnának, türelmetlenül, tehetetlen haraggal – de kik ellen? – olyan volt, mintha a gépek motorjaikkal dobbantanának. Az összes nemzetek, kicsik és nagyok, az összes nagy nevek, a maiak és az elfelejtettek jelentkeznek az éterből: Churchill, Albert Schweitzer, Jordánia királya, Pablo Casals, Izrael miniszterelnöke, Glenn, az űrhajós, Willy Brandt Berlinből. Az alkony bíborosi palástot terített Colorado hegyeire: feketét és bíbort. Az univerzum összeborzongott. Washingtonból esőt jelentett a rádió.

Mint a szörnyű eseményeket követő reggeleken mindig, másnap úgy ébredtünk, mintha mindez hihetetlen lenne, és ezt csak lassan váltotta fel az iszonyat megújhodása. Túl voltunk a jótékony bénuláson és a csalóka alváson: nos, valóban, az élet megy tovább, zabolátlanul, fennhéjázón, csak a saját törvényeinek alávetve.

November 23-án délután, egy óra harminckor megérkeztünk Chicagóba. Állomáscsere, három óra tartózkodás. Menekültünk a vonatból, mintha szellemvasút lett volna: talán nem volt igaz semmi, ami a lázálom-expresszben történt. Egy amerikai tábornok barátunk sofőrje értünk jött, bevitt a városba.

Chicagóban hamar kezdődtek a karácsonyi előkészületek. A Marshalh-Fields áruház falára felhőkarcoló-karácsonyfa kúszott fel. A State Street fölött girlandok feszültek; ezeken érkezik szarvasfogatán a Mikulás. Új-Mexikó hősége után a Michigan-tó jeges szele. A zászlók félárbocon lobogtak a karácsonyi dekorációk között. Egy taxi hajtott el előttünk teljesen feketébe borítva. Némelyik üzlet zárva volt, a kirakatokon az elnök gyászkeretes képe. A filmszínházak játszottak: mint mindig, körberohantak a lámpakígyók a reklámtáblán, mintha a saját farkukba akarnának harapni. Az egyik mozibejárat fölött a modern

3 Szó szerint: csináld meg magad, a barkácsoló mozgalom jelszava

Kleopátra, Elizabeth Taylor elefánt nagyságú képe omlik le, a keble meztelen hegyvidéki táj a házfalon. „Igazán játszanak a mozik?” – kérdeztem a sofőrt. „Dél óta – válaszolt. – Huszonnégy órán át zárva voltak”

Ettünk az egyik klubban, szemben a hatszáz láb magas Prudential Buildinggel, s újra a pályaudvarhoz hajtottunk. Megjelent a Chicago Sun vasárnapi kiadása. Az utolsó oldalt Bill Mauldin rajza foglalta el, a nagy rajzolóé, aki a második világháborúban lett népszerű: mint fiatal katona, keserű karikatúrákban örökítette meg a GI-k szenvedéseit. A hadsereg lapja a Stars and Stripes leközölte; Amerika a legjobb oldaláról – ez a világ minden más országában lehetetlen lett volna. Bill Mauldin szénrajza Abraham Lincoln híres washingtoni emlékművét ábrázolta: az ülő Lincoln lehajtja a fejét, szemét a két kezével eltakarja. „A zokogó Lincoln” – szóltam a tábornok feleségéhez, aki kikísért minket. „Nem – mondotta –, Lincoln szégyenében takarja el az arcát.” A sofőrt szólította: nehéz volt hordárt találni. Sok hordár otthon maradt, mondotta a néger kalauz. Immár Illinoisban voltunk, Abraham Lincoln államában.

Másnap reggel New York. Vasárnap volt, s a város kihalt. Egy európai nagyváros feketébe burkolózott volna; ünnepibb lett volna és emelkedettebb, Amerika nem ismeri a gyászlobogót. Hozzászoktam, hogy csupán a félárbocra eresztett nemzeti zászló jelenti a gyászt, és itt, ahol a zászlók százával függtek a falon, nem tűnt ezért kisebbek a gyász, sőt olyan volt, mintha a zászlók teljesítenék kötelezettségüket: lesütnék csillagszemeiket.

Az inas felvitte csomagjainkat a szállodaszobába. „Nem rettenetes?” – szóltam. A szokványos kérdésre ezúttal nem a szokványos válasz érkezett. Ezt mondta az inas: „Szégyelljük magunkat, Sir.” És hozzátette: „Ne gondoljon rólunk rosszat.”

Az ablakhoz léptem. A kocsik lassan hajtottak a Fifth Avenuen, és a tilosat, a szabadot jelző lámpák lassabban váltakoztak. Az utca nem áramlott úgy, mint máskor: az emberek megálltak, csoportosultak, beszéltek, egymás vállát érintették, kalapot emeltek, ezután lassan újra továbbmentek. Nyitva volt egy kirakat; két fiatal ember óvatosan belehelyezte John F. Kennedy portréját. Egy rendőr arra jött, megállt, segített nekik. A novemberi szél lengette a megszégyenített zászlókat.

Dallasra gondoltam, és felötlött bennem, milyen sajnálatos, hogy az egyiké a tett, a másiké a szégyen. Végre New Yorkban voltam – majdnem otthon.

Arisztokrácia és lumpenproletariátus

Már két hónapja Amerikában voltunk, amikor mindez megesett. Asconában, ezen a napsugaras hídon, Dél-Svájc és Észak-Olaszország között, választott hazánkban, hónapokig készültünk a nagy útra és a viszontlátásra Amerikával, hétévi távollét után. Midőn barátunk, dr. Lilio Franscini egy aranyfényű szeptemberi reggelen Domodossolába, a legközelebbi olaszországi vasútállomásra fuvarozott, nem sejtettük, hogy a katasztrófák őszébe utazunk, melyben a fák és a naptár hulló leveleivel együtt egy egész múlt száll alá: Jean Cocteau, Edith Piaf, Aldous Huxley, Gustaf Gründgens és jó néhány drága barát. Vidám, ösztönző utat vártunk a csendes évek után, szórakozást félig, s félig üzletet; a tömérdek bőröndöt bepakoltuk, az aktatáskákat lezártuk, a borítékokat megcímeztük, a címeket meghagytuk. Hogy a halálnak valóságos epidémiája lesz ezen az őszön, nem a halálos járvány, hanem a halál járványa; hogy halmozódni fognak a katasztrófák, mint ahogy egy második és egy harmadik földrengés a már úgyis összedőlt város romjait újból összedönti; hogy a világtörténet, érett gyümölcsként, amely tegnap még az ágak között világított, rothadón és a férgektől felfalatottan a lábunkhoz hullik – ezt nem sejtettük.

Elsőbben Párizsba utaztunk, mintegy ráadásként, avagy előlegként és elő-örömként, ami az egyetlen igazi öröm, bár természetesen azért is, mert Robert Laffont, francia kiadóm elhatározta legújabb regényem megjelentetését. Vidáman kezdődött, de ahogyan ma látom, egyben szimbolikusan is. Midőn, illetlen késéssel és a merőben reménytelen harc után, hogy taxit találjunk, éjjel kettőkor megérkeztünk a Hotel Raphaelbe, kétes alakok settenkedtek a fölöttébb tiszteletre méltó intézmény folyosóján, úgyhogy nem tartóztattam magam néhány becsmérlő megjegyzéstől az erkölcsök lazulásáról általában s a párizsi morálról különösen. Pedig az a gyanúm, hogy illegálisan vizitelő gentlemanekkel találkoztam, merőben indokolatlannak bizonyult: az osonó alakok látogatása nem volt illegális, se nem lehetett őket a sző szoros értelemben gentlemaneknek minősíteni – detektívek voltak,

vigyáztak a szomszéd szobában lakó Madame Ngo Dinh Nhura, Vietnamból. Utunk során az egykori Tran Le Xnannal, ami – úgy tájékoztattak – „csodálatos tavaszt” jelent, több ízben találkoztunk, New Yorkban és Kaliforniában is, és én nem tudom e szaporán pusztuló világ ékesebben beszélő jelképét elképzelni, az ő átváltozásánál, csábos szépségű vallási fanatikusból a bosszú átkozódó istennővéjé, a Távol-Kelet legbefolyásosabb asszonyából a legintrikusabb emigránssá, „csodálatos tavasz”-ból „Madame Lucifer”-ré, és ebből ismét kolduló leánnyá – és ez az egész az 1963-as esztendő őszutóján játszódott le.

Október 3-án hajóra szálltunk, a Cherbourg-ből New Yorkba tartó Queen Elizabeth-re.

Nem teljesen önszántamból választottam a hajókázás luxusát: a légiforgalmi társaságok még oly kedvező statisztikái sem tudják enyhíteni feleségem húzódozását a levegőben való mindennemű mozgástól, s evvel, mi tagadás, párosul az én hasonlóan oktalan viszolygásom a könnyű útipoggyásztól. A nyugtalan ifjúságomból, az emigrációs és háborús évekből származó rettegés, hogy elvesztem otthonomat, azzal járt, hogy teknősbéka-komplexumom fejlődött ki, amely arra késztetett: állandóan vigyem a hátamon a házam. Akárhová megyek, fáradságot, költséget és veszélyeket figyelmen kívül hagyva, egész kis könyvtár vándorol velem, papírokkal teli bőrönd vagy bőröndök, öltönyökből, ingekből és zsebkendőkből álló, szégyenletesen túlzott ruhatár, és talán szükségtelen is említenem, hogy velem utazik „netsuke”-gyűjteményem egy-egy válogatott darabja. Azután, rendkívül fejlett gazdasági érzékemnek megfelelően, kiszámítottam, mennyivel olcsóbb luxusgőzösön utazni, mint a jő pénzt olyan csúnya dolgokra fordítani, amilyen a „légi fuvarköltség” és a „túlsúly”; komplexumaim találkoznak feleségem előítéleteivel, és így ideális közösség alapját alkotják.

A könnyelműség, ha összhangban van egyéni élettörvényeinkkel, kitűnő tulajdonság is lehet; ez hamarosan kitűnt Ő Brit Felsége pompás 83 000 tonnás gőzösén, amelyet Comodore F. G. Watts, R.D., R.N.R., körültekintéssel és szeretettel irányít. A High Society tagjainak egész tömegével találkoztunk itt, s ez a réteg nem kevésbé jellemező Amerikára, mint a középosztály, a fehér és fekete proletariátus, vagy hogy is nevezzük a két tucatra menő kasztot – két tucatot mondok, és ez

nem túlzás, Amerika ugyanis jóval távolabb van az „osztály nélküli társadalomtól”, mint Európának akár a legfeudálisabb, legelmaradottabb fészkei.

Voltaképpen egy varázslattal kezdődött: a High Society esténként – hókusz-pókusz – eltűnt. Alig fejeződött be a „cocktail”, amelyet a kapitány, a hajóorvos vagy a különböző prominensek tiszteletére, a halandók az utasok közül – halandók, de értsünk szót, még mindig első osztályúak – a hajó mélyeibe szálltak, ahol az étterem található, míg a többiek, kizárólag amerikaiak, nyomtalanul eltűntek. Persze, emlékeztem vissza régebbi hajóutunkra, fent a Queen legfelső dekkjén van a „Verandah-Grill”, egy kicsi és fölöttébb igéző terem, ahol ugyanazt a menüt szolgálják fel, nem gyengébb, de nem is különlegesebb ínyencfalatokkal, ahol azonban idejében történő előrendelés és fejenként és étkezésenként 10 angol shillinget kitevő szerény összeg lefizetése ellenében „egymásközt” lehet löncsölni vagy dinézni.

Húszat ütött az óra, kezdetét vette a koros amerikai nők processziója, nyakukon, csuklóikon egész páncélszekrények belseje, csincsillába, hermelinbe és cobolyba burkolózva zarándokoltak a felvonóhoz, hogy a következő két órára elváljanak a csőcseléktől, és a briliánsaik, rubinjaik és smaragdjaik napfényében melegedjenek.

Így akadtam hát rájuk újra, Amerika „legjobb társaságára”, amellyel 1941 és 1946 között már ismeretséget kötöttem életkörülményeim alakulása révén. Nem változtak, vagy ha mégis, a legantidemokratikusabb módon – és ez, ahogyan látni fogjuk, nem véletlen.

Tudott dolog, hogy az egész amerikai „arisztokrácia” a pénz arisztokráciája, de ritkán eszmélünk rá, milyen újsütetű ez a pénz. Alig van olyan „nagy” amerikai család, melynek vagyona több mint százéves lenne. 1853-at írtak, amikor Commodore Vanderbilt, életében először, szabadságot engedélyezett magának – ötvenkilenc esztendős volt –, akkor vitorlázott luxusjachtján, a North Staron, Angliába, hogy megállapítsa, „nincs több esze a lordoknak sem.”

Az 1871-es évben volt, hogy a philadelphiai Drexelek a pénzt halmozni kezdték, miután Drexel osztrák festő „a korlátlan lehetőségek hazájába” megérkezett. Nem mintha régebbi családok nem lennének –

egyébként, ha akarjuk, minden családot jó okkal „réginek” mondhatunk –, a legtöbbje azonban akkor kezd „régivé” válni, ha a bankbetét terebélyesedni kezd. Igaz lehet, hogy a Whitney-k családfája Hódító Vilmosra vezethető vissza, de Vilmos, a villamosvasút király nélkül sohasem hallott volna senki Whitney-kről – William Collins Whitney csak 1870 körül „szállt be” a villamosvasút üzletbe: tíz év alatt 40 millió dollárt „csinált”, mellesleg szólva villamosjegyekből, darabja 5 cent.

Ez a pénzarisztokrácia természetesen még mindig fenyegetve érzi magát. Egy cocktail-party után, jó hajónk egyik télikertjében Lici és én szinte kimeríthetetlen tudás birtokába kerültünk – megtudtuk, hogy a zafírkirakatos hölgy pittsburghi házában hét fürdőszobával rendelkezik; hogy az agg házaspárnak két gépkocsija van, két gépkocsivezetővel a fedélzeten; hogy a huszonöt karátos özvegy egy lakatlan írországi kastélyt mondhat a magáénak –, nem azért, mintha ezek az utasok feltűnően viselkedtek, vagy éppenséggel parvenüsködtek volna, hanem mert az amerikai arisztokrácia bizonytalansága arra késztette őket, hogy a származás névjegyét, a pénz vezetői jogosítványát szakadatlanul előmutassa.

Naivitás, gondolhatnánk, megindító vagy nevetséges, vagy mind a kettő – már ekkor éreztük, és még mit sem tudhattunk arról, hogy ez az amerikai arisztokrácia semmiképp sem veszélytelen. Az európai arisztokratáknak, ha semmijük sincs, még mindig ott van a nevük, és ezen mit sem változtat a demokratizálódás állandó folyamata, az ugyanis, hogy a történelem részesei, nem vehető el tőlük. És ha valaki megkockáztatná azt az ellenvetést, hogy mindez az utódok szempontjából nem egyéb fikciónál, akkor emlékeztetni kell arra, hogy a „társaság” egész koncepciójának fikció az alapja.

Az amerikai High Society pénzre épülő fikcióját éppen az utóbbi évtizedben a pénz veszélyezteti. A múlt évtized egyetlen évében azon amerikaiak száma, akiknek évi jövedelme százezer dollár felett van, egyötöddel nőtt; tízmillió dollár fölötti vagyont több tucat amerikai gyűjtött össze az utóbbi években. A harmincas évek első prosperitásáig a társaság, melynek exkluzivitása kizárólag a pénzre épül, attól félt, hogy a pénzét elveszti, vagy elveszik tőle, most azonban biztosak lévén a vagyon konzerválásában, egy másik veszéllyel kell szembenézniök: a gazdaság kiterjedésével, és ez az elszegényedésnél is inkább ellensége

az exkluzivitásnak. Nem mindenütt akad holmi „Verandah-Grill”, ahová el lehet szökni az elsőosztályú vendégek plebse elől – mi történjék hát, ha a millió már nem tekinthető nemesi címerállatnak; ha a fiatalemberek, mit pl. ez a John F. Kennedy, a kapitalizmust népünnepéllyé alacsonyítják; röviden, ha nem a szegényektől, akiket rég megszoktak, hanem az újgazdagoktól kell félniök?

Valóban mi történjék? Az amerikai arisztokrácia nem tehet mást, mint hogy keresse a privilegizált helyzet új jelképeit, az exkluzivitás új szimbólumait, hiszen a régiek – mint például a címerek, amelyeket a húszas években szorgos heraldikusokkal rajzoltattak – már nem érnek semmit.

Efféle jelkép, bármilyen meglepően hangzik, a tudatlanság. Cleveland Amory alapvető könyvében, a Who Kitted Society-ben (Ki ölte meg a társaságot?) elmondja, hogy Mrs. Cafritz, Washington körülhízelgett vendéglátója, fején stilizált rádióantennával jelent meg egy velencei álarcosbálon, és a kérdésre, kit alakít, így felelt: „Madame Curie-t – hiszen tudja, ő találta fel a rádiót” – e kis jelentőségű tévedés azonban semmi kárt nem okozott társadalmi rangjának, épp ellenkezőleg. A fiatal milliomosok járnak ugyan a Harvard, Yale vagy Princeton egyetemére, de a legtöbb közülük nem akarja tanulmányait befejezni, csupán azért iratkozik be, hogy az olyan kizárólagos klubok tagja legyen, mint a Zeta Psi, a Cottage és a Porcellain. Amerika újgazdagjainak fiai viszont tanulni akarnak, ha csak azért is, mert a modern kapitalizmusban a tudás a legkamatozóbb tőkebefektetésnek ígérkezik – a High Society-nek tehát be kell bizonyítania, hogy erre a tudásra nincs rászorulva. De ez nem minden. Mint minden társadalmi sznobizmus, a képzeletnek sznobizmusa is az önfenntartási ösztönökből fakad. Mi történik az „arisztokráciával”, ha ki van téve a műveltség bacilusának; erre a számban csekély, de annál hatalmasabb amerikai jó társaságnak az utóbbi évtizedekben két riasztó, országosan látható példa áll rendelkezésére: Franklin Delano Roosevelt és John Fitzgerald Kennedy.

A bostoni milliomos özvegy, aki két száraz Martini között biztosított, hogy Adlai E. Stevenson kormányzó, ENSZ-megbízott, álcázott „kommunista”, alkalmasint maga se hitte ezt, de azt gondolta róla, hogy renegát, akit műveltséggel fertőztek meg: a renegáttól minden

társadalom jobban fél, mint az ellenségtől. Amikor a High Society az intelligenciát és a baloldali állásfoglalást egy nevezőre hozza, a „baloldaliaknak” akaratlanul is tisztelettel és elismeréssel adózik, erre azonban pillanatnyilag nem gondol: egyszerűen fél a több mint kétezer egyetem magaslatairól elhangzó Loreley-énektől; ezekről az egyetemekről évente több mint négyezer „tanult” kerül ki. Marx még azon a nézeten volt, hogy a gazdagok – természetesen az egyházzal összejátszva – a szegényeket tudatlanságban akarják tartani: az amerikai High Society megkísérli, hogy önmagát tartsa tudatlanságban.

A tudatlanság persze negatív előjog: Amerika arisztokratáinak más szimbólumok után kellett nézniök. Egyszerre szigorúbb mércéket állítottak és állítanak fel. Ahhoz, hogy ma valaki a „társasághoz” tartozónak tekinthesse magát, nem elég protestánsnak lenni – a katolikusok és a zsidók amúgy is ki vannak rekesztve –, lehetőleg az anglikán egyházhoz kell tartozni; a New York Times társasági rovatában bejelentett házasságkötések kétharmada episcopalian church-ben4

történik. A családnak az ország keleti részeiben kell honosnak lenni, lehetőleg New England államaiban; végső esetben nincs teljesen híján az előkelőségnek a Dél sem, viszont egy Nyugatról vagy éppenséggel a Közép-Nyugatról való család egyáltalán nem számít. Természetesen a kasztokon belül is vannak kasztok: egy bostoni katolikus, például Kennedy, inkább tekintheti magát a „társasághoz” tartozónak, mint egy Los Angeles-i protestáns valaha is remélheti. A nagy fikción belül nem jelentőség nélkül való továbbá a név sem, illetve annak nemzeti csengése; a „felső négyszáz” köreiben főleg angol és holland neveket találunk, Livingstonokat, Rhinelandereket, Cuttingokat és Hoytokat, utánuk következnek némi távolságban a skandinávok, írek, franciák és németek, viszont előbb megy át egy teve a tű fokán, mintsem valaki olasz vagy lengyel csengésű névvel a bostoni Sommerset Clubba, a New York-i Knickerbocker Clubba vagy a cincinnati Queen City Clubba felvételt nyerhetne – hogy ne is szóljunk a nehézségekről, amelyekkel a legelőkelőbb San Franciscó-i klub, a Pacific Union Club tagjainak szembe kellene nézniök, ha be akarnának tolakodni Philadelphia legelőkelőbb klubjába, a Philadelphia Clubba. A High Society, eltérően a nem kevésbé tehetős, de egészen más jellegű Café

4 püspöki (anglikán templom).

Society-től, éppoly kevéssé tűri a válásokat és a botrányokat, mint a katolikus egyház; a New Port-i nyaralót, s ott is lehetőleg Baily Beachen, Southamptonban vagy a Palm Beachen éppoly nélkülözhetetlennek tartja, mint a „gay Paris” évenkénti meglátogatását. Nagyítólencse alá helyezik a legjobb esetben is a nagyapai vagyon származását, mikor is nem közömbös, hogy az alapítók millióikat a „pult fölött” szerezték-e, mint teszem azt, a nem egészen gáncstalan áruházkirályok, a Marshall Fieldek, vagy pedig a philadelphiai Robertek módjára felemelkedésüket a vasút diadalmenetének köszönhetik-e. Az íratlan törvénykönyvhöz tartozik végül, hogy a legexkluzívabb körök egy tagját sem szabad komoly munkán rajtakapni – mély értelmű értelmetlenség egyébként ez is, hiszen a munka nehezen képzelhető el emberi kapcsolatok nélkül, és mindennemű munka a szociális fertőzés csíráját hordja magában. Előkelő bárkánkban főleg özvegyeknek mutattak be, és ennek is megvan a maga jelentősége: nem csupán azért, mert az amerikai részvénytulajdonosok – a számuk több mint nyolc és fél millió – 51 százaléka nő, hanem azért is, mert a milliomos özvegyénél inkább, mint nála magánál, biztosak lehetünk abban, hogy esetleges kasztján kívüli üzleti kapcsolatok révén nem ereszkedik le alacsonyabb nívóra.

Ez mind inkább mulatságosnak, mint feljegyzésre méltónak, inkább groteszknek, mint nyomasztónak minősíthető. Mégis a pergamenarcú hölgyek, a loknik és a gyöngysorok sokasága, a kőarcú és merev hátú urak (nevüket könnyűszerrel megtalálhattam a piros Social Register-ben) – ez az egész özvegy-aggastyánhierarchia kezdett nyomasztóvá válni. Nyomasztóvá vált, mikor a beszéd az Egyesült Államok politikai helyzetére, az elnök családjára és őrá magára terelődött. .

Miért társalogtak – kérdezhetnék – velem ezek az urak és hölgyek? Az európai, kivált, ha a retúrjegye meg is van váltva, a „társaságban” különleges helyzetet foglal el. „Nem odatartozása” nagymértékben megkönnyíti a vele való érintkezést: minthogy nem amerikai egyetemre járt, a legkellemesebb módon tárgytalanná válik a gond, Ivy League5-College-tag volt-e? Mint európai, ha csupán egyszerű író is, azon „arbiter elegantiarum”-ok6 közé tartozik, akiket el kell ismerni, ha csak

5 Borostyán Liga – a nyolc legelőkelőbb keleti egyetem (Brown, Co-lumbia, Cornell, Dartmouth, Harvard, Pennsylvania, Princeton, Yale) közös szövetsége6 az elegancia döntőbírája, a római Petronius (Sienkiewicz „Qou va-dis” című

nem akarunk lemondani a saját európai származásunkra való büszke emlékezésről. Ez a valósággal megható büszkeség többnyire már a bemutatkozás után néhány perccel megmutatkozik, amikor is csodálkozva szerezhetünk tudomást az új ismerős egész genealógiájáról: „I am half Welsh, half Dutch”7 – árulja el az ápolt vénség, annak említése nélkül, hogy végtére is amerikai; nem lepne meg, ha az amerikaiak hovatovább a nyakukra függesztve hordanák „vércsoportjukat”, ahogyan katonáik személyi lapján, a sürgőssé válható vérátömlesztések miatt a második világháború alatt fel volt tüntetve. Egy szerény „homme de lettre” – természetesen túlságosan is szerény. Ha ugyanis az európai kiváltságos helyzetet foglal el, úgy a művészt a kiváltságos helyzeten belül külön kiváltság illeti meg – olyan teljesen és tökéletesen idegen, hogy nem merülhet fel a fertőzés veszélye; de egyszersmind a medvetáncoltató kellemes tulajdonságaival rendelkezik, akitől veszélytelenül hagyhatjuk szórakoztatni magunkat, nem is szólva az értékes felvilágosításról olyan mélyen szántó kérdésekre, mint például: „honnan szerzi az ideáit?”, vagy „van ihlete már a reggeli órákban is?”

Nem lepett meg, hogy e társaságban nem leltem rokonszenvre John F. Kennedy iránt. De meglepett a hevesség, amivel róla beszéltek.

Jacqueline Kennedy épp ekkor tért vissza egy vakációról, amelyet a görög hajótulajdonos, Onasszisz yachtján töltött. Feleségemnek és nekem, jóllehet mégiscsak „idegenek voltunk”, nem csupán célzások formájában kellett tudomást szereznünk arról, hogy itt nyilvánvalóan botrányos korrupció történt; a Kennedyek, értesültünk, semmi esetre sem fizettek a jacht igénybevételéért, „az ember persze tudja, hogy ez mit jelent”. A folytatás még rosszabb volt. A hölgyek és urak a Kennedy-család egyik nőtagjától terjesztett pletykán csámcsogtak – olyan volt ez, mint holmi dübörgő pletykarovat. A First Lady, próbáltam közbevetni, egyedülálló népszerűségnek örvend Európában, hiszen a kitűnő művészi ízlésű fiatalasszony, megáldva minden társaságbeli bájjal, a Fehér Házat, amely az Eisenhower és Truman-hölgyek idején vidéki polgármesteri hivatal volt… a mondatot nem fejezhettem be, máris zuhogott újból a szépasszonyra a szenny özöne.

regényének egyik főalakja) viselte elsőnek ezt a címet7 félig velszi vagyok, félig holland

Kereszttűzbe került az egész „Kennedy-Clan”, kivált Robert Kennedy igazságügyminiszter, az ő liberalizmusát tették felelőssé a négerzavargásokért, úgyhogy az angol tábornok a csorba hazafiságon csodálkozva, az egyik efféle beszélgetés után odasúgta nekem: „Robert Kennedy alkalmasint átvette Mrs. Eleanor Roosevelt szerepét – ez elnök összes ellenfeleivel szemben ő a vörös posztó, akit a dühödt bika előtt ide-oda lobogtatnak”. Az „atomstop” került sorra – „mentőöv Oroszországnak, amelyet az elnök dobott oda a Szovjetnek” – a kubai kérdés – „a Kennedy-kormányzat alatti egység szégyenletes jele” – a katolikus Kennedy és a Vatikán kapcsolataira fordult a beszélgetés – „bebizonyosodott XXIII. János felelőssége a kommunisták választási sikereiért” – a U.S. Steel kényszerű visszavonulása – „a leghallatlanabb zsarolás a Fehér Ház történetében”.

Szerepe volt itt az irigységnek és féltékenységnek; a demokrata elnök elvből való elvetése ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy az „idegennek” Kennedy Amerikáját lehetőleg visszataszító színekkel fessék le, de ez nem volt minden, nem ez volt a legfontosabb.

Ekkor találkoztam első ízben az arisztokraták és az analfabéták összeesküvésével.

A közös nevező, amelynek nevében John és Jacqueline Kennedy hazája „legfelső” és „legalsó” rétegeit összehozta – önmagát ugyanakkor a „kettős átkarolásba” belemanőverezve –, az antiintellektualizmus volt, amely áldatlan szövetségben egyesíti Amerika legfelső és legalsó rétegeit.

A „társaság” – most már világosabban, vagyis árnyaltabban láttam – pozícióit ugyan az újgazdagoktól véli fenyegetettnek, de csak annyiban, amennyiben ezek az újgazdagok egyben „újműveltek” is. Az első generációban az újgazdagnak – aki többnyire ötven fölötti férfi – nincs hőbb vágya, mint hogy maga is bekerüljön a társaságba, úgyhogy hatalmában áll felvennie vagy eldobnia őt. Életveszélyesnek tekinti viszont a társaság az „újművelteket” – javarészt fiatalembereket –, mert ezek előre és fölfelé törekszenek, anélkül azonban, hogy egyszersmind a „society” törvényeit elismernék. Emellett ők, az „újműveltek”, az újgazdagtól eltérően, továbbadják a javaikat, azaz szellemi tulajdonukat: lehetetlen tehát előre megmondani, ellenőrizni vagy megakadályozni, hová, milyen talajba hulljon a műveltség vetése.

A „legalacsonyabb” rétegek ugyanígy, csak még közvetlenebbül, fenyegetettnek érzik magukat az „intellektualizálódás” miatt. A korai kapitalista társadalom, kivált Amerikában, szélesre tárta a kaput az „életrevalóak” előtt, de a lejtőre került volna, ha bátor férfiak nem cserélték volna fel idejekorán a „helyet az életrevalónak!” jelszót a modernebb jelszóval: „helyet a művelteknek!”.

A fejlett, technologizált társadalomban az életrevalóság csupán középszerű erény, amely az életrevalót csak bizonyos lépcsőfokra emeli, tovább nem; az egész társadalom annyira „életrevaló”, hogy az életrevalóság inflációja folytán, leértékeltetik. Nem elegendő többé tenni: tudni kell – ez Amerika válsága és Európa esélye. Az amerikaiak Roosevelt, aki éppoly zseniális volt, mint Kennedy, ám diplomatikusabb, mint emez, felismerte ezt, ezért került konfliktusba a csak-életrevalóak egész ingujjas világával – mindamellett még az ötvenes években ez volt a legkedveltebb amerikai sláger refrénje: „My uncle in Texas/ Can hardly write his name,/ He signs his checks with X'es/ They cash them just the same.”8 Amerika szellemi proletariátusának az ideálja még mindig a „texasi nagybácsi”, a büszke analfabéta, aki a csekk alá „három keresztet tesz”, „ám mégis kifizetik neki”. A Kennedy-korszak muzsikusának, Pablo Casalsnak gordonkajátéka az analfabetizmus Team-songját látszólag elmerítette a beethoveni dallamok alá – látszólag csupán, mert a nagybácsi – melyik államba való is e bácsi? –, a texasi nagybácsi magasra emelte a zászlót és megalakította a milliók örökösei és a lumpenproletárok lidérces értelmiségellenes ligáját.

Egyelőre még nem volt találkozásom a „lumpenproletariátussal”. De mialatt a Queen utat tört magának az Atlanti-óceán habjai között, amely pazar fenséggel zárult ismét össze mögötte, mialatt a fedélzeten lóversenyt és bingót játszottunk, kinyújtóztunk a nyugszékben, találgattuk mekkora utat tett meg aznap a hajó, rábólintottunk a perzsa kaviárra és a francia pezsgőre, kezdett bennem egynémely felismerés derengeni – nem utolsósorban az a felismerés, hogy mi európaiak, akik olyan sokat tartunk a kultúránkról, voltaképpen alábecsüljük azt, mert

8 Texasban lenn a bátyámnem tud még írni sem keresztet ír a csekkreés – lám – kifizetik

magától értendőnek tekintjük, és különösen azt nem gyanítjuk, mennyire „issue”, vitakérdés, választóvíz az az emberek között. Pablo Casals, a Nobel-díjasok a Fehér Házban, a Harvard-boyok, akikkel Kennedy körülvette magát: segédcsapatok sebtiben felsorakoztatva, S. O. S. összehíva, hogy az intelligencia segítségével mentsék, amit a puszta életrevalóság már nem menthetett. A többiek nem látták ezt? A vízbefúlóhoz akartak-e hasonlítani, aki pánikba esve magával rántja a menteni odaúszót? Elkerülhetetlen volt-e az, hogy az emberek, akik úgy érezték, hogy nem bírnak megfelelni a jelen és a jövő követelményeinek, a legnagyobb válság idején úgy viselkednek, mint a trogloditák, a barlangokba bújtak, bunkót ragadtak, nem akartak semmit hallani, látni és tanulni többé, azt hitték csupán erőszakkal változtathatnak?

Október 8-ának reggelén New York kikötőjéhez közeledtünk. A hajóorron álltuk, én 1940. december 3-ára gondoltam, midőn először láttam e sziluettet. – Oly szép a maga nemében, oly lenyűgöző és oly felejthetetlen, mint Velence sziluettje a Mestre hídról, Róma a Monte Pincióról és az Akropolisz a Földközi-tengerről. Akkor a Siboney-n érkeztem, egy alig tízezer tonnás szánalmas gőzösön – menekültek voltunk, százával, tizenkét napon át zsúfolódtunk virrasztva a fülledt hálótermekben: bankárok Berlinből, egy lengyel rabbi, egy magyar festő, egy olasz karmester özvegye, francia ügyvédek, osztrák szabók. Napokon át lestük Amerikának, az ígéret Földjének partjait. Aztán kőfáklyájával intett a ködbe a Szabadság-szobor, áthidaltatott a legutolsó veszély – bár csekély a már áthidalt veszélyek után –, az Ellis Island-i internálósziget: Légy üdvöz, idegen, „in the land of free”. Európa akkoriban olybá tűnt, mintha lepratelep volna, ragálya elterjedt az úttalan dzsungelben – a Kursfürstendam, az Opernring, a Via Monte Napoleone, a Champs Elysées dzsungelében. Az utolsó napon kis amerikai papírzászlókat osztogattak, és mi integetve álltunk a korlátnál: integetett a szakállas rabbi, és integetett az olasz özvegy, és integetett a berlini bankár. És azután Amerika befogadott minket, méltósággal és barátságosan, szinte mintha emberek lennénk.

„Szeretnünk kell ezt az országot” – mondotta a feleségem, aki mint rendesen, most is kitalálta a gondolataimat.

Tekintetem a Szabadság-szobrot kereste.

Út a homályba

A véletlen – nem tudom, szerencsésnek mondjam-e – rögtön az első napon szembesített Amerika legégetőbb kérdésével, a „néger problémával”, ahogy a fehérek nevezik, míg a négerek a fogalmat elutasítják, mert a „probléma” szóhoz, sajátos módon, valami sértő tapad.

Asconából való elutazásunk előtt néhány órával kaptam a hírt, hogy 1947-ben megjelent regényem, az Út a homályba színpadi változatát most végre bemutatják New Yorkban.

A regény egy amerikai néger katona németországi élményeiről szól az 1945-ös és 1946-os esztendőkben, amelyek talán ezzel a címmel kerülnek a történelembe: „az éhség és a remény évei a német nép életében”. A könyv sok dicséretet kapott megjelenésekor a négerektől, a néger sajtó méltatta szemléletét, nekem alkalmam nyílt arra, hogy a Harlem különböző templomaiban csupán négerekből álló gyülekezethez szólhassak.

Most egy fiatal néger író – talán nem kell mondanom, a szókapcsolat épp annyira kedvem ellen van, amennyire kifejező –, William Hairston színpadra alkalmazta a regényt. Erre már az 1956-os évben feljogosítottam, de oly kevés kilátás volt a bemutatóra, hogy csak átfutottam a sok ügyes-bajos dolog közepette. És valóban, Hairston, aki keservesen boldogult mint színész, hét évig szaladgált producertől producerhez, ügynöktől ügynökhöz, és ezektől megint a Broadway ama, „angyalaihoz”, akik olykor alászállnak, hogy pénzüket valami „produkcióba” fektessék. Végre most, tudósított a távirat, odáig jutottunk: egy pénztelen, de tapasztalt producer, Stella Holt a magáévá tette az ügyet, összekaparta az ilyen, a Broadway-n kívül tervezett bemutatóhoz szükséges tizenötezer dollárt; október 28-án bemutató lesz a Greenwich Mews Theater-ben, a legnagyobb „off-Broadway” teremben. Lici és én érdeklődve, feszülten, aggodalmas örömmel vártuk az eseményt.

Alig rendezkedtünk e húsz kisebb-nagyobb bőröndünkkel a Hotel St. Regis-ben, alig helyeztem el „netsuke”-imet, a japán szobrocskákat a kis, komoly munkára alkalmatlan íróasztalra, telefonon felhívtam Hairstont. Megbeszéltük, hogy másnap együtt ebédelünk. Evvel nyakig belemerültem a néger-problémába.

Nyakig, mondom, mert alig tettem le a kagylót, eszembe jutott, hogy ismeretlen barátomat és „szerzőtársamat” az elegáns manhattani szállodában nem fogadhatom, őt ott nem láthatom vendégül. Nagy haladás, biztosítottak megkérdezett amerikai barátaim, hogy a néger Hairston bántatlanul átlépheti a szálloda hallját; de a felvonó ajtaja nem nyílnék meg előtte, az étterem ajtaja pedig egészen bizonyosan bezárulna az orra előtt. De hiszen New Yorkban vagyunk, mondtam elképedve, ez a város, mondhatni, hazája a diszkrimináció-ellenességnek és az integrációnak; ha sehol másutt, itt rég elismerték az „egyenlő jogot mindenkinek” elvet.

Mi a helyzet a valóságban? Néhány tapasztalatot és észrevételt előre kell bocsátanom, noha később és fokozatosan gyűjtögettem. Igen, abban alighanem igazam volt: a néger probléma Keleten alapvetően eltér attól, ami Nyugaton van, az utóbbi pedig tökéletesen különbözik a délitől. Az Egyesült Államok – különböző államok.

Mindamellett máris pontatlanságon érem magam. Melyik problémáról beszélek voltaképpen? „Négerprobléma” nincs, e probléma, amely 159 millió fehéret és több mint 20 millió „színeset” izgat, három nagy, egymáshoz csupán lazán kapcsolódó problémára bomlik: – egy tárgyira, egy érzelmire, egy társadalmira.

A fehér ember, főleg Keleten, csupán a tárgyi problémát látja, ezért véli oly mérhetetlennek a különbségeket, s a saját viselkedését annyira gáncs és hiba nélkül valónak.

Itt van először is a politikai oldal – ez merőben tárgyi jellegű. A déli államok, az elveszett polgárháború után, 1859 és 1910 között, miután a rabszolga-felszabadításra rákényszerültek, de az evvel járó csömörből még korántsem tértek magukhoz, álnok módszert ötöltek ki a négerek távoltartására a választásoktól: ez a „poll-tax”. Aki egyrészt nem tudta bizonyítani, hogy írni és olvasni tud, másrészt nem tudott bizonyos összeget letenni, ki volt zárva a választásból. E „fejpénz”, a szavazás e vámja, a legtöbb déli államban még létezik: épp amikor Amerikát

bejártam, döntött Alabama a szavazatok 55 százalékával 44 ellenében a szabadság megadóztassanak fenntartása mellett; Amerika egyik legtekintélyesebb szenátora, a georgiai Richard B. Russel nem átallotta azt mondani a képviselőházban: „A poll-tax nem több mint két-három pakli cigaretta ára” – tehát fenntartandó. Az USA civilizált államaiban efféle korlátozások nincsenek; a politikai egyenjogúság, legalábbis az egyenlő választási jogot illetően, megvalósult. De bármekkora is ma még e különbség: minden értelmes ember tudja, hogy a fejadó nem tartható fenn; s minthogy elég olyan szervezet létezik, amely az egyes négerért fizet, amúgy sincs többé gyakorlati jelentősége.

Másodszor, itt a gazdasági oldal – ez szintén tárgyi jellegű még –; Amerika legtöbb nagyvállalata, részben önként, részben a Kennedy-kormányzat nyomására, részben pedig nem akarván a négereket mint vásárlókat elveszíteni, rászánta magát a négerek foglalkoztatására. Az 1962-es esztendőben kereken 9 százalékkal több négert állítottak munkába, mint az előző években; a vezető nagyvállalatok közül 117 közölte, hogy ebben az évben száz „job”-közül huszonkilencet négerrel töltöttek be; az évente tízezer dollárnál többet kereső családok öt százalékát most néger családok teszik ki. Nem vitatható, hogy Délen a négerek bevonása a normális munkafolyamatba lassan megy végbe, hogy a munkafeltételek ott magalázóbbak, és a bérek alacsonyabbak. De a különbségek csupán azért szembeötlőek, mert a déli négerek kiindulási pontja annyival alacsonyabb volt.

Itt van, harmadszor, a nevelés kérdése – ez félig tárgyi, félig érzelmi jellegű. Tíz évvel ezelőtt az amerikai Szövetségi Bíróság elrendelte az iskolák integrációját. De mindössze hat állam és a District of Columbia az, ahol végrehajtották. És még ezekben az államokban is csupán az iskolák 56 százaléka vesz fel ugyanabba az osztályba fehér és néger tanulót. Dél-Kaliforniában összesen tizenegy néger gyerek van, aki az úttörők tövises útjára léphet – tizenegy 265 ezer néger tanuló közül, Louisianában százharminchét háromszázezer közül, a „haladó” Floridában kétezer, 225 ezerből, Mississippiben pedig még egyetlen előtt sem emelkedett fel a sorompó.

Látnivaló: minél jobban távolodunk a tárgyitól, minél inkább közeledünk az érzelmihez, annál nehezebb. Mi sem tanulságosabb, mint a Newsweek magazin szemléje. A kérdésre: „Van-e kifogása az ellen,

hogy néger mellett dolgozzék?”, a keleti fehérek tizenkilenc százaléka válaszolt igennel; ugyanerre a kérdésre a déli fehérek harmincöt százaléka felelt igennel. Arra a kérdésre: „Van-e kifogása az ellen, ha néger ül Ön mellett a moziban?”, az északi fehérek huszonöt százaléka mondotta, hogy igen, kifogásolná ezt, szemben a déli fehérek ötvennyolc százalékával. Száz északi fehér közül huszonöt volt az ellen, hogy közös toalettet vegyen igénybe a négerekkel, Délen majd hatvan. A kérdésre: „Kifogása van-e ellene, hogy barátja vagy közeli rokona néger nőt vegyen el, illetve fordítva?”, az északiak nyolcvanhét, a déli fehérek kilencvennégy százaléka válaszolta, hogy igen, ellenezné. Magyarán: ez nem jelent mást, mint hogy a két görbe, a százalékos eltérések mellett egyrészt párhuzamosan halad – tehát a dologi kapcsolatokat mintha kezdenék elfogadni, az emberi kapcsolatokat azonban többé vagy kevésbé elutasítják –, másrészt azt, hogy az északi és déli fehérek felfogása között a „középfekvésben” a legnagyobb a százalékos eltérés, ott, ahol a társadalmi érintkezésről van szó. Illetve még egyszerűbben: a déli és a keleti fehérek egyek abban, hogy négerekkel az esztergapadot esetleg igen, az ágyat azonban semmi estre sem osztják meg – de nem egyeznek az asztaltársaság kérdésében. És minthogy a helyzet ez, alig lehet túlbecsülni a társadalmi probléma fontosságát, amely, lényegét tekintve, tárgyi és érzelmi elemek keveréke.

Hiba volna persze azt gondolni, hogy a társadalmi problémát Keleten – visszatérek oda – valóban megoldották: itt csupán az történt, hogy a durvaság helyet adott az udvariasságnak. Jól tájékozott barátnőm, akit nyomban az első nap kérdéseimmel nyilatkozatra kényszerítettem, a saját verzióját tálalta fel: Ó, igen, udvariasabbak lettünk. A „fehér” vendéglő Maître d'hôtelje már nem a bőrszínre utalva mutat ajtót a négereknek: azt mondja, nincs hely, az összes asztalok, sajnos, foglaltak. A New York-i néger jegyet válthat az összes színházba, az összes mozikba, de a szállodában nem bocsátanak szobát a rendelkezésére, és ha esetleg nem olyan a neve, amire fel kellett, hogy figyeljenek, amikor lefoglalta a szobát, bocsánatot fognak kérni, tévedést emlegetnek, minden hibát magukra vállalnak – kivéve természetesen a faji előítéletet. „Beláthatod – fűzte hozzá –, hogy egy helyiséget karhatalommal ki lehet üríteni, de nem lehet karhatalommal

megtölteni – és annak is mi haszna volna, hiszen a többiek aztán mégiscsak eltávoznának.”

Kezdett felnyílni a szemem, kezdtem megérteni a különbséget – amelyet, bármily tájékozott európai létemre szem elől tévesztettem –, a különbséget elismerés és szeretet között. Az elismerés „tárgyi”, emberi intézmény lévén, törvénnyel szabályozható – a szeretet azonban érzés, s erre a legtöbb ember a Krisztus születése utáni huszadik évszázadban sem képes. Ha csupán elismerést, egyenlőséget, igazságot követelnének Amerika négerei, még az igazság sem volna elérhetetlen cél. De szeretetet követelnek. Hogy a fehérek egymást sem szeretik, és a feketék sem és a sárgák és a más színűek sem, hogy a fajok és a népek szótárában ott a visszataszító „kisebbségek” szó – ez a matematikai fogalom –, erre nem akarnak, nem tudnak most gondolni az amerikai négerek. Az elnyomás évszázadai alatt megérett a lázadás, és semmiféle emberi lázadás sem olyan elsöprő, mint az emberi szeretetéhség. A fekete faj szenvedése a gyűlölet Mount Everestjévé halmozódott, de e szörnyű hegy összes nyílásaiból, az összes szakadékból és az összes csúcsokról a kiáltás zeng: szeretetet, szeretetet, szeretetet! Az ember azt akarja, hogy ne csak azok szeressék, akiket ő szeret; szeretetet akar azoktól is, akiket gyűlöl, sőt azoktól kiváltképpen. A szeretetszomj olyan határtalan, amily korlátozott a szeretetre való készség: akiknek szeretetre van igénye, nem éri be a kézzel, a szívet is akarja; viszont aki kezet adott, nem feltétlenül adja a szívét is. Éppen ezért Délen a négerkérdés szörnyűbb, de egyszerűbb is: ott csupán a kézről van szó. Éppen ezért azt kell kérdezünk magunktól, valóban három próba létezik-e – tárgyi, érzelmi és társadalmi –, és hogy a társadalmi, noha intézmények révén félig szabályozható, nem tartozik-e az érzelmi szférába? Ha ez a kérdés nem oldható meg, az összes többi is megoldhatatlan. A vendéglők, a bárok, szállodák, sőt a házak, lakások, lakónegyedek „problémája” az európai szemében mellékesnek vagy éppenséggel frivolnak tűnhet, hiszen a „Kennedyek” alatt az összes „fontos” területeken valóban forradalmi haladást értek el, hiszen a négerek „saját” lokáljai vagy otthonai, legalábbis részben, miben sem maradnak el a fehérekétől, de amíg a választások, állások és iskolák csupán ez elismerés szimbólumai, épp e „mellékes dolgok”, ezek

„frivolitások” a jelképei a szeretetnek, amely nélkül visszhangtalan marad a gyűlölet Mount Everestjének szeretetidéző kiáltása.

Vissza első találkozásomhoz Bill Hairstonnal! Egyelőre sikerült diplomatikus megoldást találni – „diplomatikus” és „megalázó”: mily gyakran rejti el az egyik fogalom a másikat –, azt találtuk ki, hogy megvárom Hairston látogatását, és átengedem neki, aki végtére is New Yorkban „otthon van”, a hely megválasztását. 1963, gondoltam, és nem lehet diplomácia nélkül ebédelni; de természetesen fejet hajtottam a rút törvény előtt.

Lici túl sokáig maradt a fodrásznál – csodálatra méltó az a képessége, hogy az idővel mint kimeríthetetlen vagyonnal gazdálkodjék –, Billt én vártam a szálloda halljában.

Hairston fiatal férfi, a harmincas évek derekán, karcsú, szép és értelmes arcú, mondhatni „néger-szépség” – ki nem csípte még magát rajta az efféle meghatározásokon? –, ama elegáns tartózkodással viselkedett, amelyhez ma a négerek New Yorkban tudatosan folyamodnak. Elfogulatlannak mutatkozott – de már e szónál is meg kell állnom. Aki elfogulatlan, azt a környezete is elfogulatlannak látja: de most nem így volt. Biztonsággal beszélt és mozgott, se nem lapítva, se nem kihívóan, a szemében mégis volt valami vizslató: az én elfogódottságomat fürkészte, és élvezni látszott azt – így éreztem –, akárha bűnvallomás lenne, jóllehet nem voltam tudatában annak, hogy elfogódott volnék.

Amikor végre a feleségem megjelent, Bill javaslatára elmentünk a Sardi's étterembe, a nyugati rész 44. utcájának közvetlenül a Broadway mellett levő híres művészlokáljába, ahol naponta kétszer találkozik a színházi világ.

A Sardi's falait a legkedveltebb amerikai művészek karikatúráival tapétázták, de európai művészekével és művésznőkével is: nem hiányoznak az olyan par excellence „vendégek”, amilyen Maurice Chevalier és Marlene Dietrich; itt ül szorosan összepréselődve mindenki, akinek rangja és neve van a színházi világban; premier után nem lehet helyet kapni, minthogy a hagyomány úgy írja elő, hogy a Sardi's-ban kell megvárni a reggeli lapokat, a New York Herald Tribune-t, ezeknek a kritikái döntenek életről és halálról, a darab dús vagy szerény jövőjéről.

A művészvilág döntötte le elsőnek a faji korlátokat. Ezt nem csupán és nem is elsősorban a kimagasló, a nélkülözhetetlen fekete művészek – Paul Robeson, Marian Anderson, Lena Home, Duke Ellington, Harry Belafonte, Leontyne Price, hogy csak néhányat említsünk, továbbá az írók, Richard Wright, Frank Yerby, Ralph Ellison, James Baldwin, a festők, Gale Woodruff, Roman Bearden, Charles White és Charles Alston – nagy számával magyarázható, hanem mindenekelőtt a fehér értelmiségiekkel, akik John F. Kennedy felhívását elsőként szívlelték meg. Nem holmi reprezentatív, régimódi mecénáskodásból, még kevésbé az „entertainer”-ek iránti naiv lelkesedésből, ahogy ellenségei rágalmazzák, fordult az elnök a művészekhez, vette magát velük körül, hanem azért, mert a művészeknek átlagon felüli hallása van a jövő zümmögésére, párosulva az előítéletekkel szembeni szép vaksággal és különösen színvaksággal.

Miután helyet foglaltunk – Hairston üdvözölt néhány fehér kartársat, és azok is szívesen köszöntötték őt –, a szó a „mi” darabunkra fordult, és ezzel természetszerűen a négerproblémára. A társalgás a legártalmatlanabbul kezdődött – legalábbis így láttam én, járatlanságomban.

Bill elmondott egy viccet, ez most körbejárt New Yorkban: „A kis Caroline – az elnök kislánya – újra és újra, egész unalomig ismételgeti, hogy négerhez, csakis négerhez akar feleségül menni. Az elnök, immár tanácstalanul, megbeszéli a dolgot az öccsével, Roberttel, akinek nagy a tekintélye Caroline előtt. Amikor Bobby belép a gyerekszobába, Caroline újból felkiált:” Négerhez akarok férjhez menni!” Erre a nagybátyja nyájasan, félszigorúan megmagyarázza: „Caroline, nem mehetsz négerhez férjhez. Hát nem tudod, hogy az összes négerek protestánsok?”

Nem kell ismerni Freud A vicc és viszonya a tudatalattihoz című munkáját, hogy e tréfának, melyet Bill Hairston feltálalt az első osztrigához, a tendenciáját megértsük. Egy adag bizalmatlanság volt benne – az elnök sem látná szívesen, ha a lánya négerhez menne –, finom, árnyalatos különbségtétel az elnök és öccse között, sanda öröm, hogy nemcsak a fehérek és feketék, hanem a katolikusok és a protestánsok is csupa türelmetlenséggel állnak szemben egymással, a rejtett gyanúsítás végül, hogy a Kennedy-család sincs híján az

előítéleteknek, ha azok vallásos természetűek is. Fekete barátunk, egy „Kennedy-ellenes” viccel szórakoztatott bennünket.

És a dolog nem volt ártatlan, ahogyan gondoltam. Bill Hairston ugyan biztosított róla, hogy a következő választáson Kennedyre fog szavazni – az elnök biztosan megkapja a „negro-vote” túlnyomó többségét –, de a négerek között holmi „Kennedy-lázról” nem lehet beszélni. Miért nem? Bill Hairston szavaiból csak homályosan vettem ki, vagyis inkább nem értettem, mire gondol, ma azonban, miután a négerek vezetőivel Délen és Északon, Keleten és Nyugaton beszéltem, utólag összefoglalhatom.

Amerika négerei – kivált a „szabad” Keleten, továbbá egyes nyugati vidékeken – Kennedyt nem követik feltétel nélkül, mint ahogy Abraham Lincolnt sem követnék, ha holnap feltámadna. Ha ma egy új Lincoln mégoly hihetően is ígérné, hogy Amerika fekete tömegeit a szabadság, egyenlőség, testvériség felé vezeti – csak a „vezeti” szót hallanák, és nem követnék. A Sardi's-ban folytatott beszélgetés után néhány héttel Atlantában azt hallottam dr. Martin Luther Kingtől, hogy a négerek az egyenjogúsítást „nem akarják ajándék gyanánt kapni, amit holnap újra elvehetnének tőlük” – a valóságban azonban valami mást értett ezen. Mint ahogy a mai francia politikának, kivált de Gaulle tábornok primitív Amerika-gyűlöletének az a történelmi tény az oka, hogy a franciákat 1944-ben felszabadították, és nem a maguk erejéből szabadultak fel, úgy Amerika négerei – tudatosan vagy tudat alatt – sosem nyelték le, hogy a rabszolga-felszabadítás, Spartacus felkelésével ellentétben, nem a rabszolgáktól indult ki, nem az ő révükön jutott győzelemre. Ha netán valaki túlzottnak tartaná tézisemet, vagyis azt, hogy az amerikai négerek, máig sem „emésztették meg” eredeti felszabadításukat – legalábbis ami a felszabadítás hogyanját illeti –, elég, ha az illető elolvassa az Ebony néger folyóirat történelmi különszámát. Ebből megtudhatja, hogy az első négerek egy évvel „az ünnepelt Mayflower” előtt értek amerikai partot; hogy Boston az 1770-es esztendőben a néger Crispus Attucks segítségével szabadult meg az angol gyarmati uralomtól; hogy Abraham Lincoln polgárháborúját „a néger katonák, néger matrózok, néger munkások” nyerték meg; hogy az amerikai néger szabadsága, ahol annak birtokába jutott, nem Abraham Lincolnnak, hanem a „tiltakozó mozgalom atyjának”, a marylandi néger Fredrick

Douglasnak köszönhető – féligazságok és áligazságok, külön-külön és együttvéve, gyomorcseppek a meg nem emésztett történelemhez.

Az amerikai négermozgalom skizofréniája – amelyet a legjobb indulatú megfigyelőnek is észre kell vennie – nem csak abban rejlik, hogy a követelések különbözőek országokként és aszerint, hogy hol mit értek már el, nemcsak abban, hogy a magukat többségükben amerikainak tekintő négerek a „fehér Amerikával” legszívesebben mégis a „fekete Amerika” gyanánt tárgyalnának, mint egyik nemzet a másikkal, nemcsak az egyenjogúság és társadalmi megbecsülés szakadatlan összetévesztésében – hanem mindenekelőtt abban a vágyálomban, hogy a fehérektől való elismerést a fehérek kizárásával harcolják ki. A ködben amelyben a négerek előretapogatóznak vagy előremenetelnek, összecserélődik a texasi kényúr és a New York-i liberális; a néger tudván tudja, hogy az egyik meg akarja tartani a fehér kiváltságait, a másik le akar mondani róluk, de az ő szemében úgy fest, mintha a texasi önkényurak csakúgy, mint a New York-i liberálisok az ő fejére alkudnának; álmában és traumájában a rabszolgapiacon véli magát, cserebere tárgyaként, amellyel jól vagy rosszul bánnak, s amely legfeljebb szigorúbb kézből szelídebb kézbe megy át. A néger nem akarja tűrni, hogy az ő ügye „fehérek ügye” legyen. A New York-i néger keserűsége nem tehetetlenségéből fakad, miként gondolni lehetne, inkább a tárgyi és érzelmi – vagy ha akarjuk, társadalmi – problémák különbözőségéből, amelyeket bevezetőben ecseteltem. Délen a néger csak sejti, hogy felfele halad – a keleti néger az az ember, aki a falba ütközött. Délen a néger még részt vesz a versenyfutásban, Keleten a néger már tudja, hogy nem érheti el a célt – a láthatatlan, gyűlölt, kétségbeesve sóvárgott célt, hogy szeressék. Dick Gregory, Amerika legszellemesebb néger írója From the Back of the Bus című könyvében így fejezte ki az egész helyzet keserűségét: „Szomorú, de a kislányom nem hisz a Mikulásban. Látta ugyanis ezt a szakállas fehér kandúrt, de bár csak kétéves, átkozottul jól tudja, hogy fehér ember nem jön a mi szomszédságunkba. Kezet a szívre: hányan vannak közületek, akik már láttak fekete Mikulást? Még akkor sem fekete, ha a kéményből jön ki – holott akkor igazán annak kellene lennie.”

„A négerek tehát polgárháborút akarnak?” – kérdeztem Bill Hairstont. Jóindulatú, de tájékozatlanságon alapuló tanácsok ellenére,

amerikai tartózkodásom idején mindig a régebben kárhoztatott „negro” szót használtam, minthogy a színes kifejezést gyávának, pontatlannak és túlzott tapintata miatt tapintatlannak találtam.

Nem, válaszolta kitérően Bill, a polgárháború már csak földrajzi és stratégiai okokból is lehetetlen, hiszen a négerek nem az ország valamely meghatározott részében tömörülnek, és nem is élnek határozott körvonalú közösségekben; és azt sem tudnák, vallotta be, hogy hová és ki ellen meneteljenek; a páncélosok és a léglökéses repülőgépek korszakában a polgárháborúnak egyébként sem lehetne kilátása a sikerre, de… és most ismét kezdetét vette a misztikus különbségtétel „ajándékozott” és „meghódított” igazság között, anélkül, hogy ki tudta volna fejteni, hogyan lehet lemondani az erőszakról és egyszersmind a tárgyalásokról is; amíg végül is mindkettőnktől sarokba szorítva, arra szánta magát, hogy James Baldwint idézze, a legradikálisabb entellektüelt a négerek között, aki saját és nemcsak saját érzéseit egyetlen borzasztó, a négerek számára detrimentális és tetejébe valótlan mondatban foglalta össze: „Mindez, amit a néger ma a fehér embertől akar: a hatalom”. Szörnyű, detrimentális és hazug állítás, hiszen valójában így kellene hangoznia: „Mindaz, amit, a néger ma a fehér embertől akar, a hatalom – minthogy szeretetet nem tud kapni.”

Három felé járt már, midőn balra és jobbra köszöngetve, a Sardi's-t elhagytuk. A Broadway-re lesütött az októberi nap, erőlködve, mint valami öregasszony, aki mindenáron fiatal szeretne lenni. A Broadway-re, az estét kivárni nem tudó türelmetlen fényreklámokra, a Camel-ember sokemeletes, papírszájából füstfelhőket eregető fejére, a nemzetek, népek és fajok szinte keleti kavargására, a szinte keleti üzletekre, amelyeknek kirakataiban emléktárgyak, szőnyegek, texasi ingek, csipogó, gumimellet idéző tejesüvegek, osztrigák, languszta, zsebkönyvek és sztriptíz-fotók halmozódnak – a West Side szennyére és szegénységére és a New York-i Kelet ápoltságára és eleganciájára.

Én azonban a New York-i ebéd élményein rágódtam, és azon gondolkoztam, hogy a szabadság bajnoka a Fehér Házban, akit a napokban látni fogok, valóban nem jelent-e többet Amerika négereinek, mint a Mikulás, „a szakállas fehér kandúr”?

Hogy is hangzik a címe a „darabunknak”, William Hairstoné-nak és az enyémnek? Út a homályba.

Utam a homályba megkezdődött.

Kennedy és az üzletember

Egy napra Washingtonba utaztam.Kedvezőbb napot nem is választhattam volna. Délben a Woman's National Press Club villásreggelit adott az arizonai Barry R. Goldwater szenátor tiszteletére, aki a republikánusok elnökjelöltjei közül a legesélyesebb, délután pedig az elnök sajtóértekezlete volt esedékes.

A sajtóklub hölgyei az új Madison Hotelben gyűltek össze, az M. út és a 15. utca sarkán. A szenátor és a felesége már megérkezett a nagy szalonba e délelőtti koktélra. Minthogy a hozzávetőleg kétszáz női tudósító mellett csupán öt vagy hat férfi volt jelen, úgy véltem elnézést kell kérnem a szenátortól a jelenlétem miatt. Mosolyogva válaszolt, nyilván nem célzás nélkül politikai programjának legkényesebb részére: „Itt nem ismerünk diszkriminációt.” Evvel megtört a jég.

Európában másképp képzelnék el azt a férfit, akiben összpontosul a szélsőjobboldali körök, a texasi olajmágnások, a John Birch Society összeesküvői, a déli szegregacionisták, és a békés koegzisztencia mindennemű ellenségeinek egész becsvágya és összes reménye. Európában azt várnák, hogy az efféle emberben legyen valami Adolf Hitler kispolgári brutalitásából, Franz Josef Strauss bikanyakú demagógiájából, Francisco Franco fennhéjázó hűvösségéből vagy legalábbis Charles de Gaulle misszionáriusi megszállottságából.

A férfi, aki kezében egy pohár whisky-sourrel a Madison Hotel szalonjában szemben állott velem, e vonások közül eggyel sem rendelkezett. Nagyapja, Mike Goldwater zsidó felekezetű orosz szabó, mint az első pionírok egyike jött Arizonába és Kaliforniába – erre Amerikában azt mondják, a nagyapja „már” itt volt, Európában azt mondják, a nagyapja „még” nem itt született. Goldwater anyja ugyancsak pionírcsaládból származik, de keresztényből, és méghozzá a „jófajtából”, azaz anglikánból. Középiskoláit kissé lassabban végezte el, mint föltétlenül szükséges lett volna, tanulmányait már az első szemeszter után szögre akasztotta, végül pedig a kis phoenixi áruházat milliós vállalkozássá fejlesztette. Ősz hajú, ötvenes, termetre karcsú,

ügyesen álcázott pocakkal, ápolt jelenség, akárhogy is, olyan ember, aki ha házassági hirdetésekre válaszolna, minden magányos özvegy, minden idősebb leány szívét fáradság nélkül elnyerhetné. Vastag pápaszeme valamelyest intellektuális mázzal vonja be, nem épp nagyon, mégis eléggé ahhoz, hogy a félműveltekben megindítsa az azonosítási folyamat mechanizmusát. Öltözéke… öltözékénél, ha megengedik, kissé hosszabban elidőzöm: igazán sajátos, hogy olykor külsőségek alapján mily tanulságos következtetések vonhatóak le.

Goldwater öltözéke e napon rendkívüli volt – pontosabb meghatározást nem tudok adni, ugyanis nem volt rendkívül rossz, sem rendkívül jó, csak éppen rendkívüli: merőben elképedve állapítottam meg, hogy a szenátor a szürke utcai ruhához számos kis plisszébe rakott inget hordott, amelyet manapság egyik-másik divatos úr visel a szmokinghoz, a „tuxedó”-hoz, ahogy Amerikában mondják. E sajátos ruhadarabhoz még akkor is érdemes volna néhány széljegyzetet fűzni, ha a Goldwater név oly hirtelen, ahogyan az ismeretlenségből fölmerült, ismét eltűnnék.

Néhány héttel Goldwaterrel való találkozásom után nem kevésbé meglepve pillantottam meg a Shamrock-Hilton-Hotel termében, a texasi Houstonban néhány, az ottani bálra összesereglett olajmágnást, akik a szmokinghoz kurta lovaglócsizmát, tipikus texasi csizmát viseltek. Persze nem arról van szó, mintha a texasi urak új divatot akarnának kreálni; viseletük képtelenségének nyilvánvalóan ők is tudatában voltak. A társasági öltözékhez húzott csizmának ugyanúgy, ahogy Goldwater szenátor flanellszövethez öltött szmoking-ingének, inkább az a rendeltetése, hogy demonstrálják a „rugged individualism”-ot –, ez, nem egyéb rejlik a dolog mögött. Miben is áll ez az „érdes”, „szögletes” individualizmus? A reakciós és nacionalista mozgalmak, valahány csak van, a saját országuk múltjában gyökereznek, abból merítenek büszkeséget, igazolást és agresszivitást, de egyben arra a téveszmére épülnek, hogy a jelen egy meghatározott, a mozgalom ideológusai által hajszálpontosan kiagyalt ponthoz kapcsolandó, mintha e pont és a jelen között nem volna ugyancsak egy darab „múlt”. A reakciós nacionalista – ez már magában is pleonazmus – kiemeli a múltból a neki tetsző éveket vagy évtizedeket, alakokat vagy eszméket, s abban különbözik a konzervatívtól, aki mellesleg nem okvetlenül nacionalista, hogy a

konzervatív a múltra, mint szolid alapra akar építeni, a reakciós viszont csupán egyes téglákat emel ki a múltból, aminek eredményeként többnyire nemcsak a jelen, hanem a múlt egész épülete is összedől. Röviden: ami Hitler számára a Nibelung-ének volt, az az amerikai reakciósnak – és az amerikai nép nem csekély részének – a Vadnyugat. A Vadnyugat: az, hogy „ki-ki magáért”, az erősebb törvénye, a gazdaság meghódítása a véletlen vagy az erőszak útján, a Vadnyugat az, hogy „kinek mi köze hozzá”, avagy „to hell mindenkivel,9 akinek nem tetszik”, ez az „arany szív” áporodott romantikája, amely fütyül az értelemre – innen a Western-filmek és a Western-dalok soha el nem apadó sikere, innen a kérkedő „lám sikerült”, ami a Nibelungokat helyettesíti.

Mindenre ráébredtem, amíg mintegy hipnotizáltan meredtem a szenátor jól szabott öltönye alatt levő szmoking-ingre. Ráébredtem arra, hogy mennyire túlbecsülte Walter Lippmann az arizonai szenátort, midőn őt inkább a saját lippmanni mértékével mérte, és „a manchesteri iskola nyers és primitív kapitalizmusa képviselőjének” nevezte. Amíg az áruház-tulajdonos és egykori repülőgenerális magyarázatait hallgattam, világossá vált előttem, hogy Goldwater szenátor alkalmasint sosem olvasta a Laissez-faire-liberalizmus egyetlen teoretikusát sem: némi megütközéssel fogadta még saját könyve, a The Conscience of the Conservative10 idézését is. Egyszeriben megértettem, hogy e férfi népszerűségét – kivált az ifjúság között – elsősorban a bátorságról kialakított vadnyugati elképzelésének köszönheti, ama „bátorságnak” például, hogy jóllehet több a szegény, mint a gazdag, mégis síkraszáll a gazdagok adójának csökkentéséért és a szegények fokozottabb megadóztatásáért: de minél értelmetlenebb a „kurázsi”, annál jobb, annál inkább emlékeztet az atyák hallalijára – pionírkodás, primitívség, provincializmus és popularitás: e négy P van írva fél Amerika zászlajára.

Egy amerikai businessman áll előttem, gondoltam, aki ha pihenni tér, nem Camelot kerekasztaláról álmodozik, sem Thomas Jeffersonról, még Bonaparte Napóleonról sem: álmai hőse, „Colour-Tv”-ben, az amerikai pionírkorszak self-made-manje. Konzervatív? Korántsem. A

9 pokolba10 A konzervatív lelkiismeret. Goldwater könyvének címe

konzervativizmus szigorú rendet jelent, a létező tiszteletét egészen a sznobizmus fokáig – de a tipikus amerikai businessman, aki korántsem sznob, a rendetlenség ama aranyidejéről álmodozik, midőn H. L. Hunt, Amerika leggazdagabb embere és a jobboldali radikalizmus főpénzelője elnyerhette pókerasztalon első olajtornyát, az ordenáré törvénytelenségről ábrándozik, aminek, szerinte, Amerika nagyságát köszönheti, adó és kormányzás nélküli államról. Mi, európaiak, hozzászoktunk, hogy a fasizmus fogalmát az egyenruhával, díszlépéssel és minden rendű és rangú fegyelmezéssel kapcsoljuk össze, ezért értjük oly nehezen az amerikai businessman-fasizmust, amely csak annyi fegyelem bevezetését szeretné, amennyi a gazdasági káoszhoz feltétlenül szükséges.

A sajtóklub hölgyei ezalatt egymással társalogtak, lelkesen fogyasztották a savanyú whiskyt és a száraz Martinit, és egy fehérsapkás szakács köré sereglettek, aki kétdolláros áron kínálta az újságírónők szövetsége által kiadott Second Helping című könyvet. Megvettem – felséges könyv. Az egész ország politikusainak és politikus-hitveseinek ételreceptjei találhatóak benne; megtudhatjuk például, a harmincötödik oldalon, hogy a Peggy Goldwater's Ranch-style Frijoles alkatelemei a következők: két font pinto-bab, két kávéskanál só, két nagy hagyma, négy kanál fokhagyma, egy adag pirított zöld chile-bab, egy adag Taco-mártás, egy adag paradicsom, fél kávéskanál feketebors, fél kávéskanál kömény. Mely fűszeres, rusztikus fogás is ez, összehasonlítva Jacqueline Kennedy férje kedvenc ételeit közlő két receptjével, amelyek a 48. és a 49. oldalon, a gyanúsan kozmopolita Poulet à l'estragon és a Bombe glace Mandarin elnevezésre hallgatnak.

Még az ing és az ételrecept hatása alatt odaléptem Mrs. Gold-waterhez: a csinos kis asszony egy hosszú szipkából cigarettázva álldogált – és minthogy a beszélgetés megindításának ez a legjobban bevált módja, azt kérdeztem, honnan származik szerfölött igéző kosztümje. A kosztüm „természetesen” a phoenixi Goldwater áruházból való, felelte inkább bosszúsan és korántsem megtisztelve – megfeledkeztem arról, hogy a Goldwaterek divatügyekben nagyon is otthon vannak, ezt a szenátor saját találmánya is példázza: az úgynevezett antsy-pants, a rövid férfinadrág, amelyre nagy, piros

hangyákat festettek, divat és tréfacikk, sláger az egész országban. Észrevételeim egyáltalán nem szarkasztikus célzatúak: ma, amikor naplóm lapozom, éppenséggel tragikus jelentőségűnek tűnnek. „Ach hättest du nur ein anderen Text / Zu deiner Bergprädigt genommen”,11

hangzik Heine Wintermärchen-jének XIII. Caput-jában. Ó, tudta volna csak John F. Kennedy, mennyire népszerűtlen egy Poulet à l'estragon, mily veszélyes távoli horizontokra kitekinteni, mily gyors szigetelő az értelem, mily vonakodva emelik magasabbra a mércét az őrvezetők.

Akkortájt még nem voltak efféle gondolataim, akkor még azt hittem, hogy a nevetségesség öl. Elfoglalt az elnökjelölt-kandidátus megfigyelése, aki kezében az üres whiskyspohárral egyedül állott egy sarokban: a pincérek nem törődtek vele, a vendéglátók nem törődtek vele, még csak a fényképészek sem törődtek vele. Lassan színtelenné vált az arizonai szenátor, eggyé vált a szalon falával, amely ugyancsak színtelen volt. Egy személyiség rejtvénye? Nem, a titka. A hatalmas businessmaneknek, akik a businessman Goldwater mögött állnak, nincs szükségük személyiségre. A többiek azonban, a kis businessmanek, önmagukat látják viszont benne, felismerhetően, ám idealizálva, mint valami nyájas tükörben. Nem mondható középszerűnek – ha valaki középszerű, nem lesz szenátor és Kennedy legveszélyesebb ellenlábasa –, de csak annyira emelkedik a középszer fölé, hogy ha fölpillantanak hozzá, nem kell a nyakukat kificamítaniok, annyira, hogy nem kell törődni vele, ha valaki épp a szakácskönnyel vagy a koktéllal van elfoglalva, annyira, hogy ha úgy tetszik, eggyé válik a tapétával.

Néhány újságíró, akikkel e napon a Jockey-Clubban ebédeltem – a Madison Hotel-beli ebédről lemondtam –, azt kérdezte, „veszélyes embernek” tartom-e Barry Goldwatert.

Elgondolkoztam. A politikában (nem utolsósorban az amerikaiban) veszélyes és kész válaszra, egyetlenegy asszociációra, a Readers Digest – Amerika legnépszerűbb folyóirata – kedveltségét biztosító szörnyű fekete-fehér kondenzációra kapható ember. Az oroszok: „csupán hódításra törekszenek” – a külföld: „csak a pénzünket akarja” – Európa: „nem élhet nélkülünk” – a megbecsülés: „pótolható erővel” – Latin Amerika: „a mi kontinensünk” – a központi kormányzat: „az individualizmus vége” – a munkanélküliség: „a lusták mentsége” – az

11 Csak vettél volna más igét / ehhez a hegyibeszédhez! (Kardos László fordítása)

értelmiség: „a tojásfejek radikalizmusa” – az atombombák: „nélkülözhetetlenek” – ez egy elemista szókészlete, holott a feladat a Divina Commedia lefordítása. A primitivistás szókincse a komplikációk világában. Igen, veszélyes ember. Veszélyes emberek.

A State Departmentbe mentem.Még korán volt. Fel és alá sétálva, a sajtóértekezlet termében

felfigyeltem egy plakátra. A State Department hivatalos plakátja volt, fölöttébb meglepő, e helyütt kissé sértő falragasz. A szöveg két jelszót tartalmazott: Junk The Jargon!”, ami körülbelül annyit jelent: „Le a zsargonnal!” és „Improve Your Writing!”, ami egyszerűen ennyi: „Írj jobban!” Nem tudom egyenesen az újságíróknak szólt-e a plakát, mindenesetre itt volt kiragasztva, feltűnő helyen. Nyíltan bevallom, ez a tanító bácsis követelés nem nagyon tetszett. Úgy éreztem viszont, hogy a plakát kifejezte ama korszak gyengéjét és erejét, amely a Kennedy-korszak néven vonul be a történelembe. A bostoni fiatalember, az éber és tiszta tekintetű hazafi számára elviselhetetlenné vált országa „zsargonja”, az átlag amerikaiaknak ez a klisékből, közhelyekből, egyszerű képzettársításokból, „pet-answer”-ekből álló, értelmetlenségig érthető, a száj szivart csámcsogó szegletéről elmormolt, hencegő, a legbonyolultabbat is a legegyszerűbb nevezőre hozó zsargonja. Manapság gyakran beszélnek Németországban, anélkül, hogy az értelmére gondolnának, politikai „stílusról”, e fiatalember azonban szó szerint gondolta: új stílust kell meghonosítani, hazája zsargonját beszéddé finomítani, a közlés eszközét – szót és írást – megváltoztatni, a legsürgősebben és a legbehatóbban javítani, a terminológiát a technikához felemelni. Felismerte, hogy a lég versenyfutóit hasztalan bocsátották a mindenség versenypályájára, ha a szellem nem emelkedett fel, visszamaradt a földön. Molnár Ferenc, a szellemes vígjátékírő, azt mondta egyszer az egyik vetélytársa darabjáról: egyike azoknak a jó daraboknak, amelyek sajnos nem alkalmasak az ősbemutatóra. És a bostoni fiatalember felismerte, hogy az amerikai világhatalom, bármily jó szándékú is légyen, sajnos nem alkalmas az „ősbemutatóra”, ha üres hüvelyét nem tölti meg a szellem szubsztanciájával. Csakhogy a bostoni fiatalember nem volt király, kormányzásának idejét négy, legfeljebb nyolc évben szabták meg: szűkében volt az időnek, ami a hiányok hiánya; ezért volt csupa türelmetlenség, ezért idézte már bemutatkozó

beszédében kedves költőjét, Robert Frostot, ezért kergette ki a Fehér Házból a bridzspartnereket, a golfozókat és a tréfamestereket, ezért tagadta meg, hogy meghajoljon a népszerűség Gessler-kalapja előtt – ami Amerikában a texasi kalap –, ezért ragasztotta ki, mint valami hadüzenetet, a zsargon elleni proklamációt – pedig nem tudta, hogy nem adatik meg neki nyolc év, négy sem, három is alig.

A terem ajtajában elővettem a belépőjegyem: senki sem kért igazolványt vagy éppenséggel fényképes papírt – a belépőt éppúgy lophattam vagy találhattam volna. Meglehetősen hátul foglaltam helyet: nem törődött velem senki, ugyanúgy leülhettem volna az első sorban, alig két méterre az elnöktől. „Kis értekezlet” volt, a világos és modern félkör alakú pódiumos terem hátsó részét függönyökkel elzárták, hogy közvetlenebb hangulatot teremtsenek.

Pont négykor a terembe lépett az elnök. Gyors léptekkel jött jobbról, két tisztviselő kísérte: sajtótitkára, Pierre Salinger12 és annak helyettese, egy néger. A két férfi leült, az elnök megállt a szónoki emelvényen.

A fényképek, filmek, tv-közvetítések nyomán másformának képzeltem. Sokkal szőkébb, sokkal világosabb volt. Arcának az adta a jellegzetességét, hogy benne minden fölfelé látszott törekedni. Az erős áll a hasonlóan erős állkapcsok fülig folytatódó vonala, ajkának telt és mégis kontúros rajza, a férfias orr, a szemöldökök: mindez fölfelé törekedett. Avagy csupán a tekintet volt-e, ami ezt az érzést sugallta? Noha minden kérdezőhöz lehajolt, maradt a fölfele irányuló tekintet: a lövész tekintete, azé, aki nem rögzített, azonos magasságban levő lőtáblára céloz, hanem a fenn húzó madarat fürkészi. Már egy filmhíradón, amely Massachusettsben templomba menet mutatta be az elnököt, megfigyeltem e tekintetet: John F. Kennedy emelt fővel szokott a templomba belépni nem kevélyen, nem kihívóan, nem is tetszelgően, inkább annak az alázatával, aki a teremtője szemébe néz.

Áradt belőle a „höchsten GIück der Erdenkinder”13 varázsa. Ha nem az elnöki címer előtt helyezkedik el, ha nem látjuk azelőtt soha, ha teszem azt, a teremőr egyenruhájába bújik, akkor is így lépnénk hozzá: „Ne tréfáljon – elnök úr.” Oly egyértelműen, annyira félreismerhetetlenül ő volt az elnök, ahogyan még Franklin Delano

12 a Fehér Ház sajtófőnöke13 a Föld gyermekeinek legmagasztosabb boldogsága

Roosevelt sem volt az. Ő volt az elnök és fiatal volt. Azt mondják, Eisenhower a belőle sugárzó „atyaiságának” köszönhette a karriert és a népszerűséget, e fiatalemberből azonban százszor erősebben áradt ez – akár a személyisége révén, akár azért, mert az apáról való elképzelés megváltozott. Nincs már szükségünk az öreg apákra. A fiatal apa, aki odafent állt, ledöntötte az összes régi elképzeléseket: a fanatikus vezető képét – nem volt fanatikus, hűvös volt –, hűvös kézzel gyújtotta fel bennünk a lángot; a politikus képét – nem népszerűséget keresett, hanem megértést; az államférfi képét – nem kész válaszokkal jött, hangosan gondolkodott, s vele együtt gondolkodásra szólított fel; az amerikaiakról alkotott képet – nem Amerikához tartozott, hanem az egész világhoz.

Ismeretei meghökkentőek voltak. Az amerikai újságírás szokatlan színvonala, az elité legalábbis, e délután is bebizonyosodott. Kennedy láthatóan élvezte a párbajt. Egyetlen fölnyújtott kéz fölött sem tekintett el, majd erre, majd arra mutatott, szinte az összes tudósítót nevén nevezte. „Ebben téved, Mr. Smith” – „Ez csupán részben igaz, Mr. Brown”. Sajtóértekezlete sakkjátékhoz hasonlított: egy fölényes szimultán játékos játékához. Külpolitika, belpolitika, stratégia és gazdaság: valamennyi területen otthon volt, betéve tudott bonyolult számokat, helyreigazított téves adatokat, egy görög drámaírót idézett. Végig emberi volt, tehát olykor türelmetlen is. Amikor az egyik tudósító azt a híresztelést szellőztette, hogy a legközelebbi választáson ejteni fogja Lyndon B. Johnsont, így válaszolt: „Ostobaság!” Midőn másvalaki azt kérdezte, nem gondol-e a csapatok visszavonására Németországból, ezt mondta: „Elköteleztük magunkat – és emellett kitartunk!” Ezután egy kis öregasszony állott fel – Kennedy nem ismerte, nem tudom, hogy került ide –, és megkérdezte, nem veszélyezteti-e az automatizálás térhódítása az emberi értékeket. Egyesek nevettek: valóban különös kérdés volt, akadémikus és dőre; ugyanennyi joggal azt is kérdezhette volna, jó-e az ember. Kennedy komoly maradt. Egyetlen kérdést sem válaszolt meg ilyen részletesen, és bár a témát igazán nem merítette ki, egyetlen közhelyhez sem folyamodott. A dolog, amit az öreg nő felvetett, foglalkoztatta őt, zavarta, nyugtalanította. Ha éjszakánkét álmatlan volt, a szíve és nem az értelme tartotta ébren. Ezeken az éjeken kérdőre kellett vonnia magát,

vajon elegendő-e ha a hazát a helyes útra vezeti, s vajon a helyes út is nem bizonyul-e hamisnak, ha milliók lépnek rá szeretet nélkül, „…és a Monarchiában nem szabad senki mást szeretnem, csak önmagamat” – mondja Posa márki, de e fiatal republikánus, e Massachussetsből való Posa márki nem akarja a szabadság elkápráztató tüneményét országra s világra rákényszeríteni, azt akarta, hogy az országa s a világ saját jószántából nyúljon utána. Tudom, hogy a State Department termében, 1963. október 31-én többen voltak, akik csodálták, mint azok, akik szerették, pedig a csodálatot megérdemelte ugyan, de a szeretetre még sokkal inkább rászolgált.

Már akkor sem volt jó színben, amikor az emelvényre lépett, most pedig szinte betegnek látszott. Megjelenését természetes elegancia jellemezte, s ennek nem volt köze az angol szabású ruhához, a jó inghez és az egyszínű nyakkendőhöz; nehezére esett azonban ilyen sokáig állnia; mindig felhúzta kissé a vállát, s ettől természetellenesen szélesnek tűnt; hüvelykjével a fejéhez kapott, elsimította a hajtincset a homlokából. Beteg volt-e, többet tudott-e, mert a betegek többet tudnak? Az volt az érzésem, hogy beteg, de bizalmam, ahelyett hogy fogyott volna, nőtt; talán a hangja volt, ami megnyugtatott, e csodálatos hang csak még emberibbé vált kis beszédhibájától – az „expect” szót „ekspekt”-nek ejti –, e hang mintha a szellem diadalénekét zengte volna az anyag fölött.

Az értekezletet percnyi pontossággal rekesztette be, a néhány lépcsőn az oldalkijárathoz sietett; úgy éreztem, mintha egy rövid órára kelt volna csak föl az íróasztalától, egy gyors megbeszélésre jött volna csak át, s most visszasiet a félbehagyott munkát befejezni.

Odakint hidegre fordult, barátságtalan szél fújt Washington fölött; dideregve álltam az ajtó előtt, most az egyszer megint nem lehetett taxit kapni. És bár úgy éreztem, e fiatalember tud valamit, ami előttünk rejtve van, valami sötétet és nehezet, megvidámodott kedvvel mentem haza, tudva, hogy a hajó, még ha a legjegesebb viharok felé halad is, biztos kezekben van.

Ma már látom, hogy e fiatal kapitány, bár felrázott, felhívott és kihívott bennünket, bár új célok felé vezetett, egyúttal fölkeltette hajlamunkat az oly csábító kényelmességre is: a parancsnoki hídon tudtuk őt, szórakozhattunk, nevethettünk, táncolhattunk és játszhattunk,

civódhattunk a kicsinységeken, bosszankodhattunk a mellékesen, és örvendhettünk a köznapinak.

A hajó hídja 1963. november 22., a dallasi fekete péntek óta üres. Valamennyiünknek a hídon a helye.

Fehér nő Harlemben

Vissza New Yorkba!Egy délután Greenwich Village-be mentünk, hogy megnézzük a Walk in Darkness próbáját; úgy terveztük, hogy utána Bill Hairstonnal Harlembe látogatunk.

New York Montmarte-ja, vagy a Quartier Latinja – így emlegetik Greenwich Village-t, minthogy itt a húszas években, főleg a nagy gazdasági válság után, sok művész telepedett meg; a legtöbbje szegény és sikertelen. Majd a második világháború után a beatnikek jöttek, akik nem minden osztályöntudat nélkül – a forradalmár öntudatánál nagyobb gőg nincs – azt állították, hogy ők már régen megvoltak a Les Deux Magots kávéház egzisztencialistái előtt is.

Greenwich Village a város egyik legrégibb része – a XVII. században még dohányültetvény volt, száz évvel később New York legelőkelőbb famíliái költöztek ide, mert a városban sárgaláz dühöngött, s a gazdagok menedékre leltek a zöld mezők és a sűrű erdők között. A beatnikek szeretnék, ha Greenwich Village züllöttnek látszana, de csupán a legkecsesebben elhanyagoltnak hat. A keskeny utcák egyikében-másikjában állnak még a kis sötétpiros téglaházak, az autókhoz vezető, egyforma lépcsőkkel, a patríciusi emlékek, sajátos régiségek, amelyek külön-külön csúnyák, de együtt oly vonzóak – közöttük kínai, olasz, görög, japán éttermek, megszámlálhatatlan éjszakai mulató, kiállítótermek és színházi csarnokok: nemes és bohém korszerűtlen vegyülete. Greenwich Village épp annyira valódi vagy nem valódi, mint a Montmartre vagy a Quartier Latin – ott is, itt is azon gondolkodom néha, hogy a „bennszülöttek”, akiket az idegenek mint valami antikváriumi halat bámulnak, ha igazán egyéniek akarnak maradni, miért maradnak e helyen, miért nem úsznak ki inkább a nagyvárosba, ahol egy akváriumlátogató sem meresztgetné rájuk a szemét. Mindemellett a Greenwich Village-ben – a Montmartre-tól, vagy a Quartier Latin-től eltérően – van valami megható – a házak lépcsőin egymást szorosan átkarolva üldögélő szerelmespárok olyanok,

akár a felhőkarcolók szökevényei, az idegen nevű kis vendéglők akár a vágy gasztronómiai szigetei, a patríciusházak akár egy zsibárus boltjának elfelejtett darabjai.

A Greenwich Mews Theatre egy a sok „off-Broadway” színház közül, amelyek az utóbbi években nőttek ki az aszfaltból: a Sheridan Square Playhouse, az Orpheum Theatre, a Theatre Four, s ki győzné őket mind felsorolni. Szólnom kell majd még az „off-Broadway” színházakról, a kis színpadokról, melyeknek dohos nézőterét 199 ülőhelyre korlátozták – menekültek ezek is, megszöktek a Broadway-show civilizálatlan költségei, a technikai tökéletesség és a szakszervezetek féktelensége elől. A Greenwich Mews Theatre annyiban foglal el különleges helyet ezek között, hogy egyúttal a village presbiteriánus közösségéé és Brotherhood-zsinagógájáé is – ha a színházban éppen nem játszanak, protestáns istentisztelet folyik benne, kivéve persze a szombatot, mert akkor a zsidóké. Amikor az Út a homályba próbáján részt vettünk, zsidó ünnep volt; a színház bejárata előtt, a tarka reklámtábla alatt, a zsidók rituális lombsátra állott, gyümölcsökkel, pálmaággal, mirtusszal, kalásszal – mindenesetre a legkülönösebb színházi bejárat, amit valaha is láttam; másutt, mint Amerikában, elképzelhetetlen.

Éppen szünet volt. Bill Hairston bemutatott minket a vak producer-asszonynak, akit barátnője vezetett – szeretetre méltó, idős hölgy mind a kettő, színházrajongók, a szájuktól vonják el a falatot, hogy a színésznép között élhessenek. A fehér rendező került sorra, majd a fehér és a fekete szereplők. A színészekkel beszélgetni próbáltam, de a társalgás valahogy akadozott. No persze Barbara Schneiderrel, a női főszerepre szerződtetett, fiatal müncheni némettel, aki csupán néhány hete tartózkodott New Yorkban, hamar megértettük egymást. A négerek azonban félrehúzódtak, a falat támasztották, mint a fekete GI-k Németországban a megszállás idején; egymással beszélgettek, hallgattak, zavartan nevetgéltek; és mi, Lici meg én, se nagyon tudtunk mit mondjunk; mintha idegen gyerekek lettünk volna – „hát nem akartok egymással játszani?” –, nem volt felnőtt, aki kézen fog, és az első játékot megszervezi. Úgy éreztem, hogy Clarence Williams III., a főszereplő, egy fiatal éjfekete színű férfi, szikár arc, erős pofacsontok, lázban égő szemek, bizalmatlanul, sőt ellenségesen méreget – olyan

öregnek tartott, európai öltözékem bőszítette vagy csupán fehér bőröm? Végül erőt vett magán, és hozzám fordult: „Hogyan támadt az ötlete, hogy a négerproblémáról írjon?” – ez kihívóan hangzott, mintha azt mondta volna: a könyv „oké”, az indítékok azonban aligha lehetnek épületesek. Azt feleltem, a háborúban néger csapatokkal szolgáltam együtt, csupán néhány hétig, a normandiai inváziónál, és akkor… mit is mondhattam? Rokonszenv ébredt bennem? Ez lenézően hangzott volna. Föltámadt bennem az együttérzés? Ez végképp nem az a válasz, amit egy New York-i néger hallani akar. Tanulmányoztam a problémáikat? A néger nem szereti, ha tanulmány tárgya. Nem tudom már, végül is milyen fordulatot használtam, de a faji probléma mérhetetlen szörnyűsége, mint valami fal meredt rám. Íme, írtam egy szenvedélyes „néger-regényt”. Az átdolgozója néger. Négerek játsszák, ráadásul európai vagyok, aligha felelős az amerikai diszkriminációért – és ha közöttük, az „én” Washington Roach-om alakítója és közöttem, nem küszöbölhető ki a gyanakvás, akkor hogy nyújthatnának Amerika fehérei és feketéi testvéri kezet egymásnak.

Bill és én kávéért és szendvicsekért mentünk. Hamarosan bebizonyosodott, hogy ez jó ötlet volt, mert mire visszatértünk, az egész társulat Lici köré sereglett, aki szokása ellenére bevallotta, hogy ő is színésznő volt – a legjobbak egyike magyar hazájában, ezt hozzá szeretném fűzni –, a színház tolvajnyelvén végre kialakult a megértés.

A próba megkezdődött – újabb sokk.Mint említettem, a regény hőse Washington Roach, a

Németországban állomásozó néger katona. A négerek és a németek között sok közös volt akkortájt – csodálatos, hogy az elnyomottak mennyire hasonlítanak egymásra. Németekről és négerekről akartam írni, alakjaim azonban, mint az elő szokott fordulni, igen hamarosan önállósultak: emberek módjára viselkedtek. Minthogy pedig emberek módjára viselkedtek, az Út a homályba se néger-, se német-regény nem lett, hanem a gyűlölet regénye. Éva, a bajor parasztlány eleinte nagyon vonzódik a „hódító”-hoz, de aztán rájön, hogy az nem igazi hódító, csak egy fekete; Washington Roach pedig felocsúdik a hamis egyenjogúság illúziójából, amelybe a zavaros helyzet ringatta – a legyőzött németek szemében legalább Chesterfield- vagy Kleenex-amerikai ő is, de az amerikaiaknak nem számít az uniformis, marad a néger, akinek

nagyapja rabszolga volt; a lány gyűlöli a katonát, a katona gyűlöli a fehéret. Washington Roach megszökik, fekete feketéző, a feketepiac holmi Emperor Jonese lesz. Éva meg akar szabadulni Washington Roach gyermekétől, a sterilizált Mártának, a koncentrációs táborból szabadult zsidó nőnek „ajándékozza”. Washington Roach elrabolja a csodálatosképpen fehér gyermeket, a zsidó nőt éppúgy gyűlöli, ahogy a gyermeket szereti. A német lány gyűlöli Washingtont, Washington gyűlöli a zsidó nőt, a német és a zsidó lány egymást gyűlölik; bezárult a kör, a gyűlölet végzetes köre, s ezen csak az Úr hangja hatol át, aki így fordul a szomszédos kereszten levő latorhoz: „Bizony mondom néked: ma együtt leszel velem a Paradicsomban.”

Íme itt ültünk a New York 13. utcájában, a Greenwich Mews Theatre összekapcsolt zenekari zsöllyéiben, amelyek, isten tudja, hol láttak jobb napokat, jelenet pergett le jelenet után, de a regényemhez nem volt semmi közük, éppen így írhattak volna a vakoknak, szólhattam volna a süketeknek. Nagy keserűség szállott ránk, ám nem mutathattuk ki, mert a fehér emberek még távolról sincsenek olyan testvéri kapcsolatban a fekete emberekkel, hogy a keserűségüket szabadon merjék engedni.

Szóval, William Hairston „kihagyta” Mártát, a zsidó lányt, megszüntette, történetét törölte; kimaradt és töröltetett a négereknek a fehér gyerek utáni vágya, bűne, bűnbocsánatának előfeltétele. Fájdalmas megerősítése a feltételezésnek, amelyet 1947-ben mondtam ki.

A helyzet ugyanis az, hogy a Harlemben primitív és éppen ezért heves antiszemitizmus dühöng – így már érthető, miért kellett elmondanom a Walk in Darkness tartalmát. Arra a város másik végében, a 110. utcán túl, sok lakóház van zsidók tulajdonában, így sok néger zsidónak fizeti a lakbért; a háziurat pedig ki nem tartja testet öltött ördögnek? Harlemben vannak zsidó üzletek is, továbbá ott van a Blumenstein's is, e nagy áruház – s aki az efféle üzletben egy dollárt fizet, könnyen vélheti, hogy 90 centtel is megadta volna az árat. A zsidó ház- és üzlettulajdonosok nem laknak a Harlemben – éppoly kevéssé élhetnek itt, mint a többi fehér, de tőlük, csak tőlük zokon veszik ezt. Hogy jönnek ahhoz ők, a „Christ-killers”, hogy a pénzt bezsebeljék, este hatkor a redőnyt lehúzzák, és a város más részébe utazzanak? Nemcsak Harlemben – mondotta utóbb Atlantában Mr. Clayton, dr. King jobbkeze –, hanem másutt is hasonló a helyzet. A gazdasági fellendülés

során egyik-másik vagyontalan, gyakorta a szegénység gettóiban tengődő zsidó feljebb kapaszkodott egy lépcsőfokkal, jobb házakba és kevésbé kiközösített lakónegyedbe költözött – de a négerek is „kapaszkodtak”, elfoglalták a zsidók elhagyott negyedeit, és így meg kellett szerezniök a „zsidó-házakat”, olyan árakon, amelyeket ők természetesen uzsoraárnak éreztek.

Nem, nem hiszem, hogy William Hairston barátom ennek tudatában lett volna, még kevésbé, hogy antiszemita lenne: az antiszemitizmus egy kevéssé gáláns betegség rejtett fekélye. De a más fajokkal szemben táplált gyűlölettel karöltve jár a sajátunk istenítése. Hairston úgy érezte, épp azt kell elhagynia, ami az emberségében megtámadott népet emberivé teszi, vagyis azt, hogy mint a gyűlölet áldozata, a gyűlölet hordozója lesz; a gyűlölet circulus vitiosusa elszakadt megszűnt immár a körforgás; a gyűlölet egyvágányú vonallá alakult, ahol a zabolátlan, elembertelenedett fehér száguld, ajkán a kiáltással: „Kill the Nigger! Kill the Nigger!”14

Késő este elindultunk Harlembe. A hangulat feszült volt, Billt a véleményem érdekelte: én hümmögve ütöttem el a választ. Ha fehér ember alkalmazza színpadra regényemet: visszavonom a nevem, de ezt, persze, „négerellenes tüntetés”-nek értelmezték volna – ily távol vagyunk az őszinte viszonytól.

Azt hallottam Harlembe hónapok óta nem merészkedik fehér ember, nyomós ok nélkül nem lép be oda, sötétben pedig bizonyosan nem; éjszaka a taxik nem hajlandók Harlembe menni; napközben lecsapott zászlókkal és zárt ajtókkal hajtanak át a négernegyeden. Mi persze Bill Hairston védelme alatt álltunk, de nehezemre esett, hogy elégedetlenségemet e patronálással kapcsolatban elnyomjam; eleget szenvedtem a kollektív felelősség barbárságtól, eleget harcoltam ellene: kellett-e, hogy a szabadság jelszavai mellett a négerek ezt is a zászlajukra írják?

Amikor a 102. utcánál elhagytuk a Central Parkot, más világba jutottunk egyszerre – nem szívesen használom az „egyszerre” szót, csak olyankor fanyalodok rá, amikor valóban újjal, mással, váratlannal találom szemben magam „egyszerre”. És valóban, egyik másodpercről a másikra egy visszamaradt vidéki városban voltunk, amely a világ

14 Öld meg a négert!

legelevenebb metropolisához nyomakodott, odapottyant mellé, valami üres helyre. Kihalt utcák, szegények és szennyesek, egyedül a szomorú kis csapszékek ajtaja fölött pislogtak a fényreklámok, vékony neoncsövek, halódó betűkkel, kivilágított kirakatot alig, világló ablakot még kevésbé láttunk.

Harlem legismertebb éjszakai mulatójába tértünk be, a Small's Paradise-be, amely egy néger bokszolóé. Azelőtt főleg szórakozni vágyó fehérek látogatták. A bejárattól jobbra hatalmas állóbár található, a négyszögletes pultnál csinos néger lányok álltak, a ruhájuk köldökig kivágva, ittak, flörtöltek a homályban, mellettük hanyagul öltözött fiatal négerek, egyik-másik gengsztertípus, selyemfiúk és kábítószer kereskedők. Egy pincér áttessékelt bennünket a termen: hely lett volna bőven, mégsem volt a legcsekélyebb esélyünk sem arra, hogy a bárban néhány percnél hosszabban időzhessünk. A szomszédos, kivilágított teremben javában folyt a „floor-show”; itt, ahol mellesleg nem csekély belépődíjat kellett letennünk, jelölték ki számunkra közvetlenül a táncparkett mellett az asztalt.

Mr. Small „paradicsoma” félig sem volt tele, sehol sem lehetett egyetlen fehér férfit sem látni. A megemelt táncparkett hátterében dzsessz-zenekar játszott; Lici szerint kitűnően, én nem értek a dzsesszhez. A műsorban egy konferanszié ordináré bohóckodása váltakozott egy félmeztelen férfiból és két háromnegyed-meztelen lányból álló, fekete tánccsoport csodára méltó mutatványaival.

Körülnéztem. A férfiak – nő kevés volt – nemcsak jól öltözöttek voltak, ruházatukat az a bizonyos „underdressing” jellemezte, amit már megfigyeltem New York öntudatos négerein. Eltűntek a kockás zakók, a harsány nyakkendők, a több színű cipők, a „komikus” kalapok. A pódiumot körülülő négerek olyanok voltak valamennyien, mint a lelkipásztorok: fekete öltönyök, fekete nyakkendők, mondhatni a Martin Luther King tiszteletes által diktált divat. És úgy is viselkedtek Harlem éjszakai madarai, miként a lelkipásztorok, akik a sikamlós revüt csak azért nézik, mert az „önkéntes cenzúrabizottság”-ban viselt tagságuk kényszeríti őket rá. A meztelen lányokra, akik a színpadon pörögtek, szélétől a hosszáig repültek, a dobogó fölött spárgában vitorláztak végig, úgy tekintettek fel, mintha keresztülnéznének rajtuk: az arcokon izom sem rándult, egy száj sem húzódott mosolyra, egy kéz sem

emelkedett tapsra. A zenekar, amelyet még nem járt át az újonnan elsajátított büszkeség, eksztatikus mozdulatokra sarkallta a táncosokat, a félmeztelen, tökéletes szépségű férfi szimbolikus-táncos szerelmi aktust mutatott be „à trois”, a szadista és mazochista felajzottság összes fázisait eltáncolta; ám lent a nézőtéren fekete pantomimfigurák ültek, tökéletes fegyelmű lelkipásztorok – „borzongj, ahogy akarsz, fehér férfi – mintha ezt mondták volna –, nem tesszük meg neked azt a szívességet, hogy úgy viselkedjünk, ahogy várod, dalaink már nem gyújtanak fel bennünket, himnuszaink már idegenek, dobjaink süketek, a dzsungel mögöttünk van már.” Gyér taps – fehér selyemfrakkban énekes lép elő, egy fiatalember, akit híres hanglemezcsillagként mutattak be. Hangulatkeltő énekes soha még nem tudott nehezebben hangulatot teremteni – újból körülnéztem, és láttam, hogy a férfiak és asszonyok keze görcsösen markolja a székek karfáit, nehogy dobolja az ütemet, láttam a lábakat, olykor rángás futott rajtuk végig, de mégis mozdulatlanok maradtak; csak itt-ott futott egy áramütés a testeken át, csupán hébe-hóba, kurta pillanatokra szabadította fel a ritmus a természetet.

Most néhány új vendéget kísértek be. Egy társaság foglalt helyet mellettünk – két fekete férfi, két fehér nő. Az egyik férfi – ő rendelt a többieknek is – hatalmas volt, széles vállú, a negyvenes évek vége fele járhatott, a modora alapján tekintélyes kereskedő. A másik apró, cingár, szakállas volt, talán festő, bizonyára a gazdag kereskedő szegény barátja. A két vékony ajkú, erős arcú nő: szőke, kékszemű, megközelíthetetlen, tiszta, szigorú, gátlástalan, igényes, telhetetlen. A dagadt, termetes pezsgőt rendelt, alkalmasint nem az elsőt ezen az estén. A két fehér nő be volt rúgva. A parketten a közönség tánca váltotta fel a mutatványokat, a fekete párok régebbi és újabb táncokat jártak, az újabbakat azonban felettébb tartózkodóan – nem tudok Rómában, St. Tropezben vagy Asconában olyan mulatót, ahol a twistet oly kevéssé twistélnék, mint a Small's Paradise-ban. Ám mellettünk a két fekete férfi és a két fehér nő úgy viselkedett, mintha egyedül volna; a kis szakállas keze eltűnt az egyik nő dekoltázsában, a mellét fogta, úgyhogy csak az ökle tetszett át a vékony blúzon; a másik nő a kövér vállára hajtotta fejét és csupán néha emelte fel, hogy a férfi fülcimpáját a foga közé kapja.

Ha tekintetemet a két párról elfordítottam, láttam a többi vendég is őket méregeti, rosszallás nélkül, sőt úgyszólván biztatóan, az ajkakon gúnyos mosoly játszott: az ittas nők önelégült megvetése. A háttérben most még egy fehér lány társaságában levő néger telepedett le, sört ittak; a bárból időnkét bejött néhány vendég, ilyenkor a pincérek visszatessékelték őket a bárba úgy, ahogyan minket kitessékeltek onnan. A konferanszié új számot jelentett be, a lelkipásztorok mozdulatlanul ültek, a jazzband dobolt, a kis néger keze még mindig ott volt társnője blúzában, a másik nő még mindig a kövér fülét harapdálta.

Azelőtt, ha a harlemi mulatókban jártam, láttam, ha nem is gyakran, fehér férfiakat fekete nőkkel, de fehér nőket fekete férfiakkal soha. Nos, éppoly kevéssé tartottam különösnek az egyik „színkompozíciőt”, mint a másikat, de nem vagyok amerikai, sem születésem, sem neveltetésem szerint. Mr. Small paradicsomában én az amerikai négerprobléma új oldalát fedeztem fel – hogy is nem vettem észre eddig?

Az amerikai férfi szexuális kisebbrendűségi érzéséről tanulmányokat, disszertációkat, regényeket, tudományos könyveket írtak – a komplexumok létezését, legalábbis egyelőre, fogadjuk el tényként. A nő ritkaság értéke a pionír korszakban, a protestáns Amerika puritán hagyományai, az, hogy a férfiakat asszonyok nevelik, s ami ebből fakad: a „Mom-Komplex”, ahogy P. Wylie nevezte, a nők fölénye a társadalomban, amely nekik engedte át az összes kulturális területek gyámolítását – mint építőkövek, ezekből rakja össze az amerikai férfi kisebbrendűségi érzéseit. Előbb-utóbb minden európai férfi tapasztalja az amerikai férfivilág részéről megnyilvánuló ingerült ellenségességet – emellett európai kevés van, és azonos fajhoz tartozik. A John F. Kennedy reformjai által elindított integráció azonban, a fehér amerikai tudatalattijában ha mást nem, akkor is kereken 9 millió férfi vetélytárs betörését jelenti. És ez még nem minden: a fehér amerikai kisebbrendűségi komplexuma tette éretté a talajt saját szenvedései számára. Amióta Amerikába „importálták” az első négereket, e törékeny, de egyszersmind robbanékony árut, elterjedt az a mese, hogy a fekete férfiaknak nincs egyéb vágya, mint az, hogy fehér nővel háljon – holott a valóságban még a Small's Paradise-ben található fekete férfiaknak is nyilvánvalóan fontosabb az együtthálásnál egyenrangúságuk demonstrálása –; ehhez még hozzájárul a legenda a

néger fizikai-szexuális fölényéről, amelyet a komplexum sanyargatta amerikai férfi talált ki, és a végén maga is elhitt. Most értettem meg, holott rég tudnom kellett volna, ha a feketék és a fehérek közötti nemi kapcsolatok kérdése felmerül, még az olyan értelmes emberek is, mint Harry S. Truman, volt elnök, miért szajkózzák a kispolgári zsargonba tévedve a szánalmas közhelyet: „Ön mit szólna hozzá, ha a lánya négerhez menne férjhez?…”

Még hosszan kóboroltunk a szokatlanul meleg októberi éjszakában a Harlem utcáin, csapszékekbe, bárokba és mulatókba néztünk be. Hairston megállt egy lehúzott redőnyű fodrászat előtt: noha Greenwich Village-ban, a város másik végén lakik, idejár mindig, mondotta – „to get the feeling of Harlem”15, Harlemhez való hűségével akar tüntetni, és nyilván nem gyanította, hogy valójában holmi „fajvédő” hajvágásról van szó. A 125. utcán – ez a harlemi Fifth Avenue – fekete szajhákat láttunk szőke hajjal vagy vörös Farah Diba-parókákkal, a kapuk homályában kábítószer-kereskedők, stricik és fekete beatnikek settenkedtek, ezek alig különböztek Greenwich Village-beli fehér kartársaiktól; fekete rendőröket, akik párosával tartottak őrjáratot, munkásokat, akik jókor reggel munkába indultak. Ahányszor valami csúnyába ütköztünk, Bill barátunk mintha szerette volna befogni a szemünket – szaporán beszélni kezdett, hogy figyelmünket elterelje, új témába kapott –, és a mulatókban sietve közölte, hogy én vagyok az az európai szerző, aki vele együtt színdarabot írt, a Walk in Darkness-t. Fehér, de rendes ember. Hányszor hallottam ilyesmit, istenem…

15 Hogy érezze Harlemet

Ember a szappanosládán

Fel kellett készülnöm utazásomra, amely a déli országrészbe, Alabamába, Georgiába, Louisianába, Mississippibe és Texasba vezetett – hogy miért választottam ezt az útirányt, arról még szót ejtek. Feleségem hosszabb ideig élt Amerikában, mint én, s nem utolsósorban az ő révén, kinek barátai köre egyébként is körülfogta a glóbuszt, barátságos fogadtatást remélhettem fehér körökben vagy legalábbis bizonyos fehér körökben; most az volt soron, hogy „fekete” ajánlásokat szerezzek. Amerikai újságírók néhány harlemi személyiséghez utasítottak.

A New York-i négerek nem laknak mind a Harlemben, ahogyan gyakran gondolják – nem mind, de sehol nincsenek ennyire koncentráltan, szám szerint 400 000-en, ami a fele New York fekete lakosságának.

Az éjszakai benyomást – vagyis azt, hogy a Harlem nemcsak város, hanem idegen ország is New York határán – nem oszlatták el, inkább megerősítették a plakátok, amelyekre most lettem figyelmes. Itt is, akár Indiában vagy Japánban, az amerikai cégek megváltoztatták a plakátjaikat, a szöveg marad, de a kép nem: fekete az estélyi ruhás pár az Old Hickory whisky plakátján, az orvos a Rexall-Drugs hirdetményein fekete orvos, a Viceroy-cigarettákat vásárló sportember fiatal néger. A negyed idegenszerűsége – fehérrel egyébként is alig találkoztam órák óta – szinte az arcomba vágott. Ha New Yorknak szerves része lenne Harlem, akkor nem volna úgyszólván a másolata: a 125. utca Manhattan Fifht Avenuejét utánozza, a Hamilton Terrace a fekete világ valamelyik „cottage” negyede, a harlemi Fifth Avenue a Mt. Morris parktól északra: fekete Broadway.

A legforgalmasabb újságosnál, Amerika legelterjedtebb bulvárlapját, a Daily News-t kivéve, csak néger újságokat lehetett kapni. Tanulságos olvasmány volt ez a sajtó, az Amsterdam News, az Afro-American, a Journal and Guide, és mily jellemző, hogy Harlemben előbb lehetett

hozzájutni a vidék néger lapjaihoz, pl. a Pittsburgh Courier-hez vagy az Atlanta Inquirer-hez, mint a New York Times-hez.

Ami az Amsterdam News-t, New York legnagyobb néger újságát illeti, ez épp ennyi joggal jelenhetnék meg Ghánában. Az egyetlen fehér, akinek képét a vasárnapi kiadás közölte, Rockefeller kormányzó volt, és csak azért, mert egy fekete újságosfiút kitüntetett. Az Amsterdam News – amely mérsékelt újság – egyébként a következő vegyelemekből tevődik össze: faji gőg, fajgyűlölet és utánzás. A példány, amelyről szó van, a négerek különböző területeken elért sikereiről tudósított, de egyben korholta a fehéreket szűkkeblűségükért: ismertette a déli néger választók számának növekedését, de egyben siránkozott, hogy a felvonókezelők szakszervezetének 2300 tagja között nincs egy néger sem; közölte, hogy Joan Bunche, a Nobel-díjas leánya, elfoglalta Louisianában új állását, és éles támadást intézett a Harlem Hospitál építésénél észlelt szabotázs ellen. Legérdekesebbnek mégis az Amsterdam News tékozlóan mért társasági oldalait találtam. A „fehér” lapok éppen olyan gyengeelméjű társasági rovataitól ezek csak abban különböztek, hogy fényképeik más színűeket mutattak be. Egy pillanatra megkísértett a kérdés, nem az ostobaság, az ún. társasági becsvágy, a státusz-szimbólumok iránti sóvárgás az a találkozópont, a „meeting-ground”, ahol fehér és fekete végül is egymásra lel? Valóban, hasábokat pazaroltak el a drága papírból, hogy a „fekete” Diplomat Szálló bálján megjelenteket felsorolják, himnikusan ömlengtek az egyik „társasági hölgy” eleganciájáról; megtaláltam Les Matthews pletykarovatát Mr. 125. Street aláírással, s ebből megtudtam, hogy a karakán Barbecue-George-Williamstől, aki nyilván harlemi „playboy”, heti 50 dolláros juttatást követel egy zsaroló. Ha nem tudtam volna már egyet-mást a faji problémáról, azt gondolhattam volna, hogy a fehér playboyok és a Barbecue-Williamsek között a különbség csupán az árban van.

Egy séta a 125. utcában, szelídebbre és szomorúbbra hangolt; nagyon is gyakran kapjuk magunkat azon, hogy először szelídebbek leszünk, ha a kedvünk szomorúra fordul. Ezen az utcán mindaz megtalálható, ami a Fifth, a Madison, a Lexington Avenue-n – csak a csipkék hamisak a női hálóingeken, a jegygyűrűk briliánsai sárgák, a ruhák készültek silányabb szövetből. Az amerikai demokrácia – avagy az amerikai reklám –

gondoskodik arról, hogy a luxus karikatúrája külsőleg az eredetihez hasonlítson, hogy minden társadalmi jelkép, tehát a luxus is, ismétlődjék az összes lépcsőfokon, a jegygyűrűtől a „kidnapping”-ig16. A demokrácia e formája az európai szemében utánzásra méltó, de egyszersmind hátborzongató is. A néger lány sehol a világon nem kaphat csinos estélyi ruhát tizenöt dollárért, a legkevésbé Ghánában, de nem rejti-e a vonzó külső a másodlagos szükségletek hipertrófiáját, nem „kell”-e az, amire voltaképpen futja, nincs-e túl drágán megvásárolva, ami oly olcsónak látszik, az életszínvonal oly magas-e, avagy az élethazugság oly nagy? Lehet, hogy ez nagyon is személyes, merőben „európai” dolog volt, de engem Harlem legelegánsabb utcájában hatalmába kerített a részvét, mélyebben, mint később némely fekete nyomornegyedben – talán mert a fekete és a fehér nyomornegyedek hajszálpontosan egyformák, viszont a fekete elegancia mintha a fehér eleganciának kétségbeesett, groteszk, reménytelen utánzása volna. Részvét fogott el, de félelem is Harlem 125. utcájában, mert tudom, hogy az utánzás, a bókok legnagyobbika végül is gyűlöletbe csap át, ha nem sikerül: senkit nem gyűlölünk jobban, mint azt, akit hiába próbálunk utánozni. Amerika feketéi még csak most kezdtek hozzá a gyűlölethez.

Időközben, a 125. utca sarkán, tömeg gyülekezett. A „drugstore”17

előtt fiatal ember – Gandhi és Göbbels keveréke – hágott egy „soap-box”-ra, ama szappanosládák egyikére, amelyek Amerikában a népszónok elengedhetetlen kellékei közé tartoznak.

Nyilvánvaló volt már néhány szó után, hogy a „Black Moslims”, a legradikálisabb néger mozgalom híve, amely a fekete faj felsőbbrendűségét prédikálja, a vallásos együvé tartozást Afrika színes fajaival, a fehér embert „sátánként” pellengérezi ki, szót emel a szigorú faji különválasztás mellett – megőrzendő a nagy értékű fekete fajt –, és Amerikától nem kevesebbet: külön néger államot követel.

Noha a „fekete moszlimok” antiszemiták – és ugyanúgy protestáns-és katolikusellenesek –, szívesen hivatkoznak Izraelre: csak azt felejtik el, hogy Izrael megalakulása előtt nem létezett zsidó állam, míg a „fekete” államok száma tucatra megy.

16 Emberrablás17 Orvosságbolt, speciális amerikai üzlettípus, patika, vegyeskereske-dés és italbolt keveréke

A szent túl bő öltönyében prédikált, prédikált Göbbels módjára, közben odakeveredett két másik néger, táblával a kezében – az egyiken illusztrált felirat: „A fekete ember ma a világot hordozza a vállán, holnap – a világ ura”, a másikon: „Átkozott fehér ördög – tűnj el!”, egyébként az utóbbi felhívás csak nekem szólhatott, fehér ördög nem volt kívülem a közelben.

A legjobban az tűnt fel, az lepett meg, az indított arra, hogy helyemen kitartsak – szerencsére két rendőr, igaz, fekete, állt a közelemben –, hogy micsoda szofista intelligenciája van a szappanosláda-szónoknak. Ha a „fekete-moszlimok” a négert nagy értékű fajnak tudják, kezdte, úgy nem azért, mert Hitler szellemében „faji” alapon állanak – a fekete embert épp az elnyomás során szerzett tapasztalata, univerzalizmusa, emberiessége, fölénye teszi a vezető szerepre hivatottá. Másrészt a fehér ember nem volt mindig csökkent értékű: de minthogy folyvást az ördöggel paktált, asszimilálódott az ördöghöz. Most már természetesen nem lehet megkülönböztetni – evvel a szónok a táblákra mutatott, amelyek mozogni kezdtek, és felém tartottak. „És, testvéreim – folytatta a szónok –, miért lett a »Black Moslims« népmozgalom, miért, csak ők hivatottak, hogy Amerika fekete tömegeit képviseljék?” A demagóg kérdést demagóg módon megválaszolva, a fekete Göbbels kirohanást intézett a „liberálisok, a Kennedyek és a velük egy húron pendülök” ellen – szemlátomást most érkezett el voltaképpeni tárgyához. A „fekete moszlimok”, és csupán csak ők, felismerték, mi a szándéka a New York-i és washingtoni liberálisoknak. A fehér liberálisok összefogtak a fekete árulókkal és a „buta niggerekkel” – a becsmérlő kifejezést használta –, hogy a négert elszédítsék, holmi „drunken paradise”-t, a bódultak paradicsomát kápráztassák meg előtte, hogy így jóllakott önelégültségében végül ne csak az előbbrejutástól üssék el, hanem megfosszák annak a gyümölcsétől is, amit már kiharcolt. „Az ellenség nem a birminghami kormányzói palotában ül, hanem a Fehér Házban!” – kiáltotta a soap-box szónok –, és a tömeg tapsolt, a fejek felém fordultak, a rendőrök merev mozdulatlanságban álltak, a két táblahordozó lassan hozzám közeledett, álltam a gyűlölet fekete táblái és a rend fekete őrei közt.

Megfordultam, indulni kezdtem. Egy pillanatig úgy festett, mintha nem szabadulhatnék simán a tömeg közül; csak szemeket láttam,

gyűlölettől izzó, nagy szemeket; beékelődtem a rendületlen vállak közé; a rendőrök még mindig nem mozdultak, de aztán óvatosan elsiklottam a fekete férfiak mellett, átszeltem az utcát. Mögöttem felharsant a nevetés, a többségnek ez a rút kacaja, ami nem kevésbé rút, ha kisebbség hallatja is. A „fekete moszlim” még mindig szónokolt.

Egy fekete orvos rendelőjének ablakából – hozzá vitt barátom ajánlólevele – látható volt a 6. és a 125. utca sarka: nem csoda, hogy nyomban a „Black Moslims”-ról kezdtünk beszélni.

Íme, egymással szemben álltunk, a fehér és a fekete „liberális”, a beszélgetés azonban nem bizonyult jónak.

Természetesen – fogott bele az orvos – ősz hajú férfi, impozáns látvány, fehér orvosi köpenyében –, természetesen szemben áll a fekete moszlimokkal, már csak vallási meggondolásból is: ezek zavaros fejek, fekete fasiszták, talán külföldről pénzelik őket, emellett az Amerikán belüli néger állam elképzelése az amerikai gondolkodásnak tökéletesen ellentmondó. Elijah Muhammed, a „führer” ellen sok mindent lehet felhozni, jobbkeze, Malcolm X. ellen még többet – „s egyáltalán micsoda ostobaság lemondani a szép, régi családnevekről, csak azért mert, őseink, az afrikai rabszolgák, fehér emberektől kapták őket”. De… ez a de végig ott lebegett a fejünk fölött, mialatt a doktor beszélt.

Bármily elítélendők is a fekete moszlimok – a négereknek szükségük van rájuk, tört ki végül az orvosból. Dr. King tiszteletes jó keresztény, bátor és okos ember, de – „vannak pillanatok, amikor legjobb, ha az Albert Schweitzer-félék mint képek függenek az iskolafalon”. Pontosabban: a fekete moszlimok, miként az Irgun Palesztina szabaddá válásának napjaiban, két feladatot teljesítenek: a fehér emberre – bocsássak meg a kifejezésért – „végre ráijesztenek”, és az olyan embereket, mint dr. Martin Luther King, ráébresztik, hogy ez így nem megy tovább, a kegyes igékkel nem megy tovább, a fekete amerikaiak türelme elfogyott. Nem volna jó, ha a fekete moszlimokat túlbecsülném – folytatta, lenn, az utcasarkon szétszéledett a tömeg, a kis Göbbels összecsomagolta a szappanosládáját –, ezekkel az emberekkel majd csak elbánnak, ha már nem lesz rájuk szükség. De – Délen magam is látni fogom – a helyzet végül is tűrhetetlenné vált: „Csak nem gondolja komolyan, hogy a Kennedyek ma rávehetnének minket a kubaiak

felszabadításáért való harcra, minket, akiktől megtagadják a szabadságot?”

Íróasztalához lépett, és levelet írt Roy Wilkinsnek, a NAACP, a National Association for the Advancement of the Colored People főtitkárának. Ott majd újabb ajánlóleveleket kapok a déli néger vezetőkhöz.

Ha azt a hitet keltettem, hogy Amerika négerei, a „Black Moslims”-tól eltekintve, egységesek: aligha kelthettem volna helytelenebb hitet. Itt van mindjárt a NAACP, a türelem előharcosa 1910 óta, és még ma is befolyásos szervezet: a négerek szószólójának azonban már rég nem tekinthető, elsősorban azért, mert a fehérek és feketék együttműködésére épült – Rockefeller kormányzó csakúgy a kereken 2200 „örökös tag” közé tartozik, mint Marian Anderson, Chester Bowles nagykövet éppúgy, mint Nat King Cole, a dzsesszénekes. Itt a Southern Christian Leadership Conference, dr. Martin Luther King lelkipásztor vezetése alatt, a legtöbb néger, kivált Délen, még mindig benne látja az üdvözítőt – 1955-ben ő szervezte az alabamai Montgomeryben a négerek autóbusz-sztrájkját, és azóta „vértelen” sztrájk- és tiltakozási kampányaival annyira előmozdította faj testvérei ügyét, hogy a Time az 1963-as „Év emberének” jelölhette, a politikusok egy csoportja a Nobel-Békedíjra javasolhatta. Itt a National Urban League, ennek élén Whitney Young jr., egy fiatal értelmiségi áll, ők mindenekelőtt a négerek szociális jogaiért, a kedvezőbb munkafeltételekért, a jobb lakásviszonyokért való harcban szereztek érdemeket. Itt a SNICK szervezet John Lewis és az Afro-American Association, Donald Warden, a huszonhét éves ügyvéd vezetése alatt, ennek radikalizmusa annál inkább konkurálhat a fekete moszlimokéval, mert nem kell a mohamedán hitre térni ahhoz, hogy az ember beléphessen. És itt van végül, James Farmer vezetése alatt, a merőben sajátos jellegű CORE szervezet, ez egy kalap alá veszi a fehér baloldali radikalizmust és a fekete faji radikalizmust – a CORE fehér tagjai, úgy látszik, meg vannak győződve arról, hogy soha nem volt olyan fekete, aki tévedett volna.

Mr. Wilkins jócskán megváratott. A NAACP hivatala olyan forgalmas volt, mint egy párt főhadiszállása a választások előtt; a telefonközpontban levő hölgy olyan szaporán működött a dugóival,

mintha azok szövőgép tűi lennének; a titkárok és titkárnők valósággal egymásba gabalyodtak: a dísztagok neve, bronzban, betöltötte az egyik falat, a pamfletek, felvilágosító iratok, propagandaanyagok a másikat. Bizonyára az én hibám, ha a szabadságharcot romantikusabbnak képzelem, kissé szegényesebbnek, kissé rögtönzöttebbnek, valamivel kevésbé bürokratikusnak; már Byron is tudta, hogy a szabadsághoz tábornokra van szükség de jóllehet erről én is meg vagyok győződve, mindig nyomasztóan hat rám, ha látom, mennyi telefonvonal is kell egy parányi szabadsághoz.

A tábornoknak nem volt ideje a számomra. Az egyik munkatársa fogadott, a félig néger, félig kínai Mildred Bond kisasszony: úgy adta elő a NAACP céljait, mintha egy IBM-gépet adna el. Fejtegetései közepette – épp arról beszélt, hogy az alabamai kormányzó betiltotta a NAACP-t – csinos fehér szőkeség robbant a szobába: figyelte társalgásunkat a szomszéd helyiségből. Kiderült, hogy ifjú jogász, a NAACP jogtanácsosa, s nem tartja elég radikálisának Miss Bond okfejtését.

Amikor ajánlólevelemmel előhozakodtam, habozást, ha nem vonakodást vehettem észre a fekete-sárga munkatársnőn, aki mellesleg szólva elragadó volt, és hogy bizalmatlanságát eloszlassam, a beszélgetést William Hairston barátomra és a Walk in Darkness küszöbön álló bemutatójára tereltem. Nem lett volna szabad; mindamellett hasznos volt, hogy megtettem: Amerika fekete világának egy új vonása mutatkozott meg előttem.

Noha Bond kisasszony semmi effélét nem mondott, egyes megjegyzésekből, különböző elutasító gesztusokból kivehettem, hogy a fekete művészek nem állnak valami nagy kegyben a fekete politikusoknál. Kétségtelen: a négerek büszkék hírességeikre, Marion Andersonra és Canada Lee-re, Duke Ellingtonra és Sammy Davisre, Lena Horne-ra, Harry Belafonte-ra, Leontyne Price-re és a többiekre, de a művészeik iránt érzett csodálatnál nagyobb – újból észrevettem – a félelem, hogy igazolják a fehér világ róluk alkotott elképzelését. Malcolm X., a néger vezér, tiltakozó hangon beszélt a „mulattató-fajról”, a négerek nem akarnak azzá lenni – és ennek kapcsán sajnos, az okos H. L. Mencken oktalan szavaira hivatkozhatott, aki „fekete bohócokról” beszélt. A négerek kisebbrendűségi érzései oly mélyen

gyökereznek, hogy nem akarnak „mások” lenni abban sem, amiben fölényben vannak – ezt, a művészekre utalva, így fogalmazta meg egy néger humorista: „Mégiscsak szép a nagymamától, hogy olyan sokáig ül a képernyő előtt, és nézni Sammy Davis jr.-t, amíg a gyerekek a Ku-Klux-Klan gyűlésen vannak.” Ami azelőtt szerencse volt, hogy tudniillik a néger tehetségek a megértés úttörői – az most ellenük fordul, s minthogy őirántuk már régóta színvakok az emberek, kézenfekvő a gondolat, hogy ők is azzá váltak: ez gyanússá teszi őket a többi néger szemében, kevés kivételről eltekintve megbízhatatlannak, a sorból kimaradónak tartják őket. „Tamás bátya” – ez a legbecsmérlőbb szidalom az amerikai négerek között, és ezen – szegény, naiv Harriet Beecher-Stowe anyó! – nemcsak az olyan „rabszolgát” értik, aki George Shelbyvel, „jó urával” megfér: ezzel illetik a néger énekest is, aki „fehér” operát diadalra viszi, holott a négerproblémát még nem oldották meg.

Miss Bond végre elszánta magát, hogy útravalóul írást adjon a Dél néhány néger vezetőjéhez. Miután sebtiben átfutottam, szívesen lemondtam volna az ajánlólevélről. Ilyen óvatos, ennyi elhatároló hűvösséget, sértő bizalmatlanságot tartalmazó ajánlólevelet soha, egyetlen ismeretlen álláskeresőnek sem adtam. Attól, hogy a levelet visszaadjam, mégis visszatartott – nem az udvariasság – a természetellenes félelem, hogy megsértem a másik fajhoz tartozót. Karinthy Frigyes nagyszerű színdarabjában, a Holnap reggel-ben, a púpos kezet csókol egy egészséges férfinak, aki őt leütötte: ez volt az első ember, így érzi e púpos, aki, őt, a nyomorékot teljes értékű embernek tekintette. Hát ennyire azért még nem vagyunk.

Délután hat körül járt, amikor Manhattan fortyogó Fifth Avenue-jéhez közeledtem. Taxim ablaka mellett New York forró lávája folyt, amely éjjel-nappal Manhattan utcáin hömpölygött, gyorsaságában megtévesztően és vontatottságában feltartóztathatatlanul. Itt álltak a paloták márványból és kőből ezer szem szegeződött ezer szembe, de nekem most első ízben kellett arra gondolnom, hogy ezek üvegszemek: talán nem látják a lávát, az utca lomha, húsos, izzó és el nem apadó áramlását. A civilizáció e legmagasabb várainak legmagasabb tornyairól, tudom, túl lehet látni az őszies Central Parkon, a 110. utca láthatatlan határán, látható Harlem csúnya téglaépítményeivel és fekete

tűzfalaival, szegényes fényeivel és görcsös utánzataival – én azonban már sejteni kezdtem, hogy e tornyokban kevés akad olyan, aki „nézni született, látni rendeltetett”; aki csak gyanította is, mi közeledik feléjük ezen a homályos őszön. Úgy látszott, Harlem a végtelen messzeségben van, pedig Harlem annyira közel volt.

Felütöttem a The Afro-American című újságot, amelyet a 125. utcában vettem. Pillantásom egy tudósításra tévedt, arról a beszédről, amelyet dr. Ralph Bunche az előző napon Tongaloo-ban, Mississippi egyik városában tartott. A beszéd a fekete moszlimok ellen irányult, s a következőket mondta benne:

„Nem akarom, hogy valaki – Malcolm X. vagy más – azt mondja nekem, adjam fel a harcot, mert az egyenlőséget nem lehet kivívni; nem akarom, hogy azt mondja valaki, keressem üdvömet a fekete ember valamely más misztikus meseországában. Szánok mindenkit, aki kiáll a faji kultusz bacilusának fekete formája mellett, szánom ezeket és egyben vádolom. Az én országom ez. Az őseim és én is, segítettünk építeni. Kijelentem: ehhez nincs köze a bőröm színének. Ebben az országban vetettem; el vagyok szánva arra, hogy ebben az országban arassak; magamnak, gyerekeimnek és maradékaimnak.”Félretettem az újságot, Ralph Bunche-ra és John Fitzgerald

Kennedyre gondoltam, a feketére és a fehérre, a kiáltókra a pusztában.

Amerika függönye

Lehetetlen úgy tenni, mintha nem tudnók, amit tudunk: a tudatlanságot mindig könnyebb leplezni, mint a tudást. Ha meghalt egy ifjúkori barátunk, és visszaemlékezünk az iskolában együtt töltött napokra, akkor nem az iskolatársra emlékezünk, hanem a halott iskolatársra; az első élmények fölött is ott lebeg a későbbi hír: a tavaszi dal zenéjében benne búg, hasztalan fogjuk be a fülünket, a korai vég gyászindulója, harmatos tisztaságú emlékek nincsenek, az élet filmje hátulról pereg le.

Másnak látom New Yorkot, másnak látom Amerikát, mint John F. Kennedy halála előtt láttam a várost és az országot; nem tudom, helyesebben látom-e, de ezen már nem lehet változtatni, azt is kétlem, a következő évtizedekben láthatja-e valaki Amerikát anélkül, hogy a dallasi Elm és Houston utca sarkán elkövetett gyilkosságra emlékeznék; és ez jól is van így, mert mindenért, ami ma történt, felelős a tegnap: a szív restsége az agy feledékenységével kezdődik.

Egy volt katonatársam, George Rowen, ez idő szerint az ENSZ fényképésze, meghívót szerzett a Pablo Casals-hangversenyre, amelyet a „United Nations Day” megünneplésére a Közgyűlés termében tartottak.

A hangverseny három órakor kezdődött. A terem tele volt, több mint kétezer ember jött el, és a helyek nem voltak számozva. Európában, a terem összes szélein és sarkain az ingerültség apró lángjai lobbantak volna fel, elharapózott volna az idegesség, a méreg, a harc a jobb helyekért. Itt halk udvariasság honolt. Amerika szerte udvariasság uralkodik – az utcán, a földalattiban, az irodákban, a sportpályákon, még az állami hivatalokban is. Egy és más arra utal, hogy ez szívből jövő barátságosságból fakad: de akárhogy is van, itt a hatalmas fogaskerékrendszert udvariassággal olajozzák, s ez nekem elég – az együtt élő embertömegben olykor a másik szívébe taposunk; de legalább a lábára ne tapossunk, a szív fegyelme majdnem annyit ér, mint a szívélyesség. A türelmetlen európaiak, aki mint Seume

vadembere,18 Amerika „felületes udvariasságán” álmélkodik, el kell tűrnie, hogy rászólnak: „Be polite!”- csak az udvariasságra való felszólítás hangzik olykor nyersen.

Véletlenül egészen elöl ültünk, a második sorban. Ahol máskor burnuszos arabok fegyverezik fel magukat a fülhallgatóval, Nehru asszony társalog Stevensonnal, most diákok ültek várakozásteljesen, New York-i hölgyek, zenebarátok, fekete értelmiségiek, közöttük diplomaták, ezúttal nem a megszokott helyükön. Utcai ruhákat, kosztümöket viseltek, senki vagy szinte senki nem volt „kiöltözve”, a kabátokat és a bundákat a térdükre tették, szinte úgy, mintha sebtiben beszaladtak volna az utcáról, egy órára, hogy megnézzék híradót. De épp a természetesség kölcsönzött ünnepi jelleget e délutánnak. New Yorkban hozzászoktak a szokatlanhoz. Valósággal az volt az érzésem, hogy a hangverseny után a kétezer ember, mondhatni „en bloc”, felkerekedik egy kiállításra, onnan pedig valami színházba vagy felolvasásra. És nemcsak ez a kétezer. Úgy festett, mintha fél New York vándorolna szakadatlanul, kiállításról koncertre, operából vitadélutánra. Egy pillantás a mai „eseménynaptárba”: A Hunter College-ben Elisabeth Schwarzkopf énekel, a Lincoln Centerben George Széll vezényel, a Guggenheim Múzeumban kiállították Francis Bacon rajzait, Parke-Bernetnél 17. századi ékszereket árvereznek, a Museum of Modern Artsban Frank Lloyd Wright egy háza látható. Százakra megy a példa. New Yorkban a kultúra nem hord ünneplőt, a haladás overalljába öltözik.

Az ENSZ főtitkára, a burmai U Thant mondotta a bevezetőt. Rövid, de nagy politikai fontosságú beszéd volt, nemcsak békeüzenet, ahogy várták, hanem egy hosszú, békés korszak megjősolása is. Másnap a beszéd a világ összes lapjaiban olvasható volt, itt tetszéssel fogadták ugyan, de különösebb megindultság nélkül, természetesnek tartva, hogy ily nagy horderejű szavak New Yorkból induljanak világgá.

Felállva, több perces ovációval – a percek a dobogón, a jók csakúgy, mint a rosszak, kétszeresen, háromszorosan számítanak – köszöntötte a hallgatóság a nyolcvanéves mestert. A New York-i közönség hozzászokott a világ legjobbjaihoz, ám büszke arra, hogy őket kapja, és

18 Johann Gottfried Seume német író (1763-1810) mint erőszakkal besorozott zsoldoskatona 1781-tól 1783-ig Amerikában járt, és megírta élményeit

hálás e legjobbaknak. „Csillagok vannak az ujjhegyeimen” – szólt a reichstadi herceg Jean-Pierre-Séraphin Flambeau őrmesterhez, és kezét híve mellére teszi. New York összeveri tenyerét, és a legjobbakat a taps a Légion d'honneurével tünteti ki.

Hallottam Casalst Bécsben és Párizsban és Perpignanban: a hangverseny-dobogóra jövet az a szokása, hogy a csellót maga után vonszolja, ahogy egy neveletlen gyereket kézen fogunk és magunkkal húzunk. Ezúttal nem ő játszott, szerzeményét vezényelte, az El Pessebre Szimfóniát, amelyet az Egyesült Nemzetek Napjára komponált; keresztényi versenymű ez: Angyali üdvözlet, Betlehemi jászol és a Kisded imádása. Casals gyors léptekkel a karmesteri pulpitusra sietett, meghajolt, félig méltóságteljesen, félig sután, hálásan, csodálkozva, szórakozottan mosolygott. Foglalat nélküli szemüvege kerek volt, miként kerek aggastyánarca – azaz inkább csecsemőarc, amely egy aggastyán arcához hasonlít –: lehajtotta a fejét, hogy a szemüveg fölött kitekinthessen; bizonyára így tesz mindig, ha valami fölöslegeset akar látni, pajzsként viseli a szemüveget; azután a taps elapad, már csak kis hullámok verődtek, a maestro hátat fordított, tekintete a zenekarra esett, végre otthon volt, s mintegy megkönnyebbülve, felemelte a pálcát.

A zenekar tarka volt, fehérek, feketék, egy néger lány a cselló mellett, Matthias Grünewald „Muzsikáló angyal”-a feketében, a hárfánál egy Puerto Ricó-i lány, egy fekete bariton, egy fehér szoprán – The Festival Casals Orchestra of Puerto Rico. Reggel olvastam, Casals innen Washingtonba utazik, hogy az elnökkel találkozzék. A karácsonyi hangulatú zene, a vegyes zenekar, a nézőtéren a különböző égtájakról való diplomaták, feketék Gabonból és Trinidadból és Sierra Leonéból, sárgák Malaysiából és a Fülöp-szigetekről, arabok Kuwaitból, Libanonból és Jordániából, a betlehemi karaván, az El Pessebre Szimfónia – úgy éreztem, hogy az öregember ott fenn nem is muzsikus, hanem orvos, akit sürgősen Washingtonba hívtak egy betegágyhoz. A beteg ország, a békeszózat, a vegyes zenekar, a washingtoni meghívás, a kétezrek áhítata – ez mind, számomra még láthatatlanul, összefüggött valahogy.

De először éreztem magam otthonosan Amerikában. Ez nem Pablo Casalson múlott, nem rajta egyedül. New Yorkon múlott. Franz Werfel legszebb novellájára, A kispolgár halálá-ra kellett gondolnom: Werfel

kispolgára igazi hős, úgy tesz, mintha nem tudna beteg testéről. New York úgy tesz, mintha nem tudna Texas dölyfös analfabétáiról, a milliókról, akik soha színielőadást meg nem néztek, hangversenyt meg nem hallgattak, könyvet el nem olvastak, a Nyugat áporodott cowboy-dicsőségéről, az ordináré pénzeszsákok fennhéjázásáról; úgy tesz, mintha mit sem tudna South Carolina, a dohányállam szenátoráról, aki, midőn napvilágot látott a Kennedy által összehívott orvosi bizottság jelentése a dohányzás következményeiről, kijelentette: „Csak azt remélem, Dél-Karolina elég erős, hogy a lábán megálljon, hódoljon valamelyest az italnak, ne sajnáljon magától néhány cigarettát, és pokolba kívánja az átkozott washingtoni és New York-i klikket.” New York nemcsak azt pótolja, amit elmulasztott – rég pótolta már, behozta és el is hagyta –: ez a lázas, forrongó város ágál, akárha a végső nap, az ítélet napja jött volna el; folyvást újat termő, segítő, ünneplő tudásszomját nemes, bár nem tudatos felelősségérzet hatja át, az, hogy a család egy tagjának kell valamennyi helyett gondolkodni, tanulni, küszködni, dolgozni, a tudás kenyerét az összes javára betakarítani. E keverék – olaszokból, hollandokból, írekből, katolikusokból, zsidókból és protestánsokból – a világ legnagyszerűbb fattyúvárosa, egyúttal Amerika leghazafiasabb városa is, mert nemcsak gondolkodik, tanul, küszködik, dolgozik Amerikáért, hanem még hazudik is érte: arcát a világ felé fordítva, éppúgy, mint jelképe, a Szabadság-szobor – Amerika védelmezője és pajzsa – és függönye. Igen, a felhőkarcolók „skyline”-ja, e horizont, ez az égi vonal, kőből való kéz, melyet Amerika az arca elé tart, az Empire State Building és a Chrysler-palota kőből való ujjak – pontosabban: New York védő kezet emel Amerika arca elé. Kőfüggöny, kőkéz: mögötte ott van Birmingham és Jackson és Baton Rouge, de ott van persze Boston és Philadelphia és Chicago is, és ott terül el mögötte e megosztott, sebzett ország. Viszont minden nappal, amellyel New York Texas és Dél-Karolina és Alabama és Mississippi helyett gondolkodik, tanul, küszködik, dolgozik, a haladás minden egyes lépésével tovább távolodik a jó testvér a rest vagy beteg testvérektől, és ők nem hálásak New Yorknak, gyűlölik New Yorkot.

A szünet hosszú volt. George Rowen megmutatta az épületet, érdekes emberekre hívta fel figyelmünket, hozott egy „scotch”-t. Az „egzóták”, így nevezzük őket, mert mindent egzotikusnak képzelünk,

ami túlesik a kerítésen, magunkat véve a középpontnak e világban melynek száz középpontja van, szóval az „egzóták” szemlátomást otthonosan érezték magukat itt, talán kissé otthonosabban is, mint mi, akik a gőgtől eltelve azt hisszük, nincs is a nemzetek házára szükségünk. Csak néhány napja, hogy Adlai Stevensont, az ENSZ-megbízottat a texasi Dallasban megköpdöstek, és tettleg bántalmazták – akad hely elég, ahol a nemzetek háza a viszály forrása. Ghána követének e szép, világos, egyértelmű falak menedéket jelentenek: ha kilép közülük, akár harlemi is lehetne, márpedig harlemi négernek lenni nem jő.

A nagyvonalú, barátságos ablakok előtt több mint száz nemzet zászlója lobogott, barátságos, egyenlő jogú zászlók: nem volt leolvasható róluk, hogy otthon nagy vagy kis nemzetek fölött lobognak-e, feketék, fehérek, sárgák, gazdagok vagy szegények fölött, önkényurak, elnyomottak, fejlettek vagy gyengén fejlettek fölött, békés utakon-e vagy véráztatta földeken. Az épület mentén az East River hömpölygött: tartályhajók, kereskedelmi gőzösök, vontatók; valamivel távolabb a Sutton- és a Beekman-Place exkluzív házainak körvonalai; ahol az ENSZ épülete áll, ott akasztották fel a függetlenségi háborúban Nathan Halét az angolok. A 42. utca, Manhattan szíve csak kőhajításnyira van; bérkaszárnyák, bankok, nyomortanyák, luxusszállók, téglaházak, felhőkarcolók, éjszakai mulatók; körös-körül gyűlölet, korrupció, diszkrimináció, szívtelenség, szívinfarktus, „business as usual”19, rák, a gyanakvás rákja, megoldhatatlan problémák – de közöttük, New York-szerte világítanak a szellem fáklyái, lobognak a megértés zászlói, összebújnak a szabadság összeesküvői. – Az ENSZ Közgyűlésének termében Pablo Casals vezényel. A hangverseny után a kijáratnál New York-i barátokba botlottunk. Hazavittek a kocsijukon. Az egyikük, a szkeptikus, azon igyekezve, hogy lelkesedésemet fékezze, megismételte a régi mondást: „New York nem Amerika.”

Ma, sok hónappal később, visszagondolok erre. New York nem Amerika. Talán ez az amerikai tragédia.

19 szó szerint: üzlet, mint rendesen; értelme szerint: nincs semmi újság, a munka a szokott mederben folyik

Loreley a Hudson partján

A New York-i forgatag minket is elkapott, még az álmatlanság is ránk ragadt – ez különösen olyasvalakinek baj, aki mint én, könnyedén alszik kilenc-tíz órát, s a halált tolvajnak képzeli, aki ellopja ébresztőóráját.

Elhatároztuk, hogy az estét a német negyedben töltjük, Yorkville-ben, de addig megint annyi minden történt, voltaképpen semmi, de mégis annyi, hogy jegyzetfüzetem egyik oldala a másik után telt meg. Az események között volt beszélgetésem egy taxisofőrrel. Lakásgondját panaszolta el: ezzel beavatott Amerika egyik legnagyobb problémájába.

A New York-i átlagos jövedelem – valamivel magasabb, mint a többi amerikaié – kereken 2800 dollár évente. A taxisofőr tehát, aki azt mondta, hogy heti 80 dollárt keres, korántsem túlzott, midőn a középosztályhoz sorolta magát, ámbár, ő, ha hitelt akarunk adni a szociológus Vance Packard ranglistájának, a hét „kaszt” közül az utolsó előttibe tartozik. Ilyen ranglista valóban létezik, feketén fehérre nyomtatva – az első osztályba tartoznak többek közt az igazgatótanácsi tagok, építészmérnökök és protestáns püspökök, a másodikba az újságírók és a professzorok, a harmadikba a tanárok, áruházi beszerzők, a negyedikbe a pénztárosok és fogászok, az ötödikbe bárnők és autószerelők, a hatodikba a taxisofőrök és pincérnők, az utolsóba kertészek és háztartási alkalmazottak.

Eddig, mondta az én taxisofőröm, havi 75 dollárt fizetett egy kevéssé tiszteletre méltó negyedben levő kétszobás lakásáért, vagyis kereken jövedelmének egynegyedét. A New York-i házak hét százaléka átépítésre szorul, ez viszonylag kedvező arány, ha a déli helyzettel hasonlítjuk össze, ahol minden ötödik házat el kell bontani – most hát, mondotta a sofőr, lebontják az öreg házat, új lakást kell keresnie. A Fortune című amerikai magazin kiszámította, hogy Amerika 1964-ben kereken 30 milliárd dolláros összeget fog új építkezésekre fordítani – ez azonban a taxisofőr számára keveset jelent, minthogy az építkezéseknek csupán egyharmadát finanszírozzák közpénzből, ebből Amerikában csupán 25 ezer új lakóház épül. A magánépítkezés hipertrófiája – egyik

összetevője a „rugged individualism”-nak, és a magánvállalkozás anarchiájának, melyekben eszményüket látják a Kennedy-politika ellenfelei – két következménnyel jár.

Először avval, hogy a középosztály, amelynek anyagi helyzetét tekintve a taxisofőr is tagja, társadalmi helyzete szerint azonban nem, súlyos körülmények közé kerül. Az amerikai kasztrendszer olyan követelményeket állít a középpolgárok elé, amelyek teljesítésére azok nem képesek – szabatosabban: a középosztály anyagi felemelkedése nem tart lépést társadalmi becsvágyával. A New York-i fehér taxisofőr – az én emberem – úgy érzi, nem lakhat négerekkel, más színűekkel vagy Puerto Ricó-i bevándorlókkal egy negyedben, ez máris megszűkíti számára a választékot; de „rossz” fehér negyedben sem akar lakni többé, vagy „proletárok” – például taxisofőrök – között: tehát legalább 100 dollárért kellene lakást bérelnie, ha egyáltalán találna. Mit jelent ez? Arthur M. Schlesinger jr., Kennedyről írott visszaemlékezésében, amelyet a Saturday Evening Post 1963. december 14-i száma közölt, kifejtette, hogy a szegénység elleni harc lett volna Kennedy legközelebbi és legfontosabb célja. Vincent Ryder, a londoni Daily Telegraph 1964. január 21-i számában az amerikaiak „éhező egyötödéről” írt. A szegénység elleni harc épp elég nehéz egy szegény országban is, de a gazdag Amerikában különös módon még sokkal nehezebb, mert itt a milliókhoz, akik nem élhetnek úgy, ahogy szeretnének, milliók társulnak, akik a tréfás szólamot: „Szeretném, ha úgy élhetnék, ahogyan élek”, alapelvükké tették. Az én taxisofőröm a kasztszellem társadalmi nyomásának engedve, rászánja magát a 100 dolláros lakásra – és azután?

A gyors profiton alapuló magánépítkezési tevékenység elburjánzásának van azonban még egy, nem kevésbé katasztrofális következménye; még New Yorkban és környékén is luxusházak ezrei állnak üresen. Ahogy az újságok hirdetéseiben naponta olvasható, annak, aki New Yorkban ma hajlandó arra, hogy évekre lekössön egy lakást, elengedik az első két, sőt néha az első három-hat hónap bérét. A New York Times-ban találtam egy olyan hirdetést, egyet a sok közül, amely kijelenti, hogy a szóban forgó építkezés lakásait csupán „vezető állásban levő személyiségek”-nek adják ki, „only for executives”; az építési vállalkozók nyilvánvalóan jobb árakat remélnek attól, hogy a

bérlőkben a társadalmi kiválasztottság érzését keltik. Az IBM irodagép vállalat lakóház-komplexumot épít New York közelében. Ezeket a lakásokat – bármennyit is hajlandó fizetni a bérlő – egyedül a lakáskereső „rangja” alapján adják ki. Ennek eredménye aztán a folytonos lakáscsere is, ugyanis a „junior executive”, ha magasabb fizetési osztályba emelkedik, éppoly kevéssé maradhat meg a maga „junior” lakásában, ahogy a „senior” sem engedheti meg magának, a karrierje látná kárát, hogy ajtaja előtt Chevrolet vagy Oldsmobile parkoljon, Cadillac vagy Lincoln Continental helyett. Amerika presztízs-társadalmat tenyésztett ki, s ennek egészségtelen normái folyvást ellene hatnak az ország egészséges gazdaságának; az „alulról” kiinduló demokratizálódási folyamat „felülről” kiválasztódási folyamatot vált ki; a „tősgyökeresek” a társadalmi lét összes lépcsőfokain védekeznek a „betolakodók” ellen, akadályt emelnek előttük, amelyeket a pénz ugródeszkájával voltaképpen nem lehet átugrani, de amelyet a „betolakodók” mégis átugranak.

Ezek után azt lehet gondolni, hogy ez társadalom boldogtalan, keserű, fogékony a forradalmi eszmék iránt. Taxisofőröm a bizonyság a fordítottjára. Európai fogalmak, a háború utáni Nyugat-Európa fogalmai szerint, anyagi helyzete, amelyet a társadalmi szimbólumok utáni hajsza megnehezít, egyenesen kétségbeejtő. Ma még 80 dollárt keres, de ahogy mondta, a „lekonyuló ágon” ül: a fiatalabb, erőteljesebb férfiak, akik a gyilkos forgalomban tizenkét órát is eltöltenek a volánnál, meg is keresik a 125 dollárt, könnyen kiszámíthatja, hogy ő maga nemsokára heti 60-65 dollárnál többre nem viheti. Mindamellett – ha fel is panaszol egyes jelenségeket, így a lakásínséget, egy elégedetlen hangot sem hallani tőle; sohasem beszélne másként városáról, államáról és hazájáról, mint a legnagyobb büszkeség hangján. Ennek a szerencsés lelki alkatnak több oka van: először az amerikaiaknak meglepő tájékozatlansága Európához képest; áttörték a hanghatárt, de az információs határnak neki sem indultak még. Az ő szemükben Európa még mindig szerencsétlen világrész, ahol elnyomás, gazdasági bajok, igazságtalanság, viszály, önkény és káosz uralkodik, ahol a haladás, ha egyáltalán ilyen van, ólomlábakon mendegél, és a szabadság állandó veszélyben forog. Másodszor: a teljesen indokolt tapasztalat, hogy

Amerikának végül mindig „sikerült”, „it came out on the top”20, ahogy az amerikaiak mondják; harmadszor: a tökéletesen szilárd bizalom a „jóléti államban”, legalábbis Roosevelt óta; végül az a tény, hogy az amerikaiaknak második természetévé vált a társadalmi „make believe”21: ha 100 dollár bért fizet, azt hiszi valóban, hogy a nagyobb bérrel belépőt váltott a felsőbb kasztba. Mindezeknél fontosabb azonban az a merőben „gazdaságon kívüli”, a marxistákat végképp meghökkentő tény, hogy az amerikai hazafi marad, aki országát szereti, vakon bízik Amerika jövőjében, tehát saját gyermekeinek és maradékainak jövőjében is; nem kételkedik abban, hogy Amerika „God's own country”22, és mindig kész teljesen elgyötört taxijával a haza védelmében bármely Marne-hoz hajtani.

Az amerikaiak hazafiassága, ami könnyen nacionalizmusba és sovinizmusba csap át, egészen más természetű, mint az európaiak hazafisága, nacionalizmusa és sovinizmusa. Már csak azért is békés természetű – és ez még elfajult formáiban is viszonylag rokonszenvessé teszi –, mert valaki, aki a magáénak mondhatja „Isten saját országát”, nem tarthatja csábítónak, legjobb esetben is csak másodrendű országok vagy országocskák meghódítását. Az amerikai meg van győződve arról, hogy a világot meggyógyíthatná az amerikai gondolkodásmód, de minthogy a világ túl buta, ahhoz, hogy ezt az előnyt tudomásul vegye, „let her stew in her own juice”, hadd főjön a saját levében. E paradoxmód agresszivitás nélküli nacionalizmus, e béketűrő arrogancia Amerika alapítására vezethető vissza. A maguk országát az amerikaiak, ha eltekintünk az indiánokról, nem meghódították, hanem feltárták, és amidőn feltárták, még nem voltak „amerikaiak”. A „hódítás” a franciák és a németek szóhasználatában évszázadokon át a szomszédos ország meghódítását jelentette, azon, hogy „hódítás”, az angolok, a hollandok, a belgák és az olaszok gyarmati birodalom létesítését értették, ám az amerikai azt érti „hódításon”, amit a felmenői értettek: vagyis Amerika meghódítását. Az amerikait nemcsak az ország nagysága és ifjúsága következtében, hanem a történelmi hagyományok betetőzéseként is, szakadatlanul az foglalja le, hogy a saját országát tárja föl: fogalmai közt nincs helye másnak, fantáziáját és lelkesedését nem gyújtja fel más,

20 az első helyen végzett21 szó szerint: elhitetés, értelme: látszatkeltés, „fenn az ernyő, nincsen kas”22 Isten saját országa

a külpolitika iránti természetes érzéketlensége, ami nem lett csekélyebb az évek múlásával, és aligha fog változni, abból a tényből ered, hogy egy más országot sem szeret, de egy más országot sem gyűlöl – pontosabban: csak akkor gyűlöli a másik országot, ha az rákényszeríti, hogy vele – a másik országgal – foglalkozzék. Ha semmi más, úgy az a tény, hogy egyedül New York repülőterein évente 300 ezer repülőgép száll le, vagy indul el, meg kell hogy győzze: ma gyakorlatilag nem létezik izolacionizmus; de mégis, a legagresszívebb politikusok, pl. Barry R. Goldwater izolacionisták: „agresszívek”, miként a kutya, amelyet megzavartak a csontjával való foglalkozás közben.

De túl ezen, egyes amerikaiak hazafiassága egy állandóan ismétlődő trauma kifejezője. Amerikába, mondhatni, senki sem jött önként. A spanyolok és a portugálok kereskedőkként jöttek, anélkül, hogy eredetileg le akartak volna telepedni; az első franciák protestánsok voltak, akiket a portugálok 1560-ban kiűztek Brazíliából; az első angolok Erzsébet királynő politikai, vallási és gazdasági reformjai elől menekültek – anyagi érdekből vagy kényszerből fakadó emigrációk szakadatlan láncolata: pogromok elől menekülő lengyel és orosz zsidók, dezertőrök Németországból és Ausztria-Magyarországból, hazájukban a csontjukig kizsigerelt parasztok Dél-Itáliából, a márciusi forradalmak szabadságharcosai, orosz menekültek az 1905-ös és 1917-es forradalmak után, a húszas évek infláció-”refugee”-i, a Hitler-korszak német emigránsai, magyarok, kubaiak. A menekült lengyel zsidó fia utálattal fordul ugyan el a Puerto Ricóból származó legújabb importtól – hiszen mindannyian kissé skizofrének vagyunk –, de a lázálom szüntelenül ismétlődik, és főnixként száll fel belőle, újjászületve, az amerikai álom. Párhuzamosan az így ismétlődő traumával – és a tapasztalattal, hogy Amerikába milliók menekültek, de Amerikából még senki sem menekült – fejlődött ki a történelmi személyiség pozitív érzete. A Puerto Ricó-i bevándorló, ma még az amerikai társadalmi lét legalsó fokán, rokonnak érzi magát a Hollandiából származó milliomos őseivel: bevándorló és ősapa egy személyben. És ez az azonossági folyamat, az olvasztótégelyben kialakuló hazafiasság nemzője, nem teljesen irracionális. Európában a legkézenfekvőbb módon megy végbe az asszimilációs folyamat: az idegen könnyebben vagy nehezebben, új hazája befogadóképességétől és saját asszimilációs hajlamától függően,

alkalmazkodik a befogadó országhoz. Amerikában az asszimilációs folyamat kétoldalú: az idegenek alkalmazkodnak az országhoz, de az ország is alkalmazkodik az idegenhez, úgyhogy nemcsak a bevándorló, Amerika is folyvást asszimilálódik, a pionírtudat éppúgy, miként a trauma az elhagyott hazáról, állandóan megismétlődő jelenség.

Mint már mondottam, úgy döntöttünk, hogy ezen az estén felkeresünk néhány idegen szigetet, elsősorban a New York-i német telepet. Az imént mondottakat sok minden igazolta ott.

Friedrich Sieburg megállapítja a „Gott in Frankreich”-ben, hogy Párizs sok vidéki városból áll össze. Mennyivel inkább illik ez New Yorkra, ahol az egyes vidéki városoknak még a nyelve is ugyanaz.

A legújabb statisztikák szerint Amerikában kereken 10 millió olyan ember él ez idő szerint, aki nem az országban született. 1820 és 1916 között több mint 42 millió bevándorló érkezett. A népességszaporodás egyharmadát minden évben a külföldiek szolgáltatják; csak az 1962-es évben 130 ezer idegen tette le az állampolgári esküt; több mint 23 millió amerikai él állandóan idegen nyelvvel is az angol mellett; kereken 35 millió amerikainak az Egyesült Államok határain kívül született az apja vagy az anyja. Chicagóban és Philadelphiában olasz, Wisconsinban és New Jerseyben német, Kaliforniában japán szigetek vannak – de New Yorkban mindezeknek a nemzetiségeknek és még másoknak is vannak szigetei. A szigetek érintkeznek, összeérnek, gyakran csak egy utca választja el őket egymástól.

Yorkville-be mentünk, a 86. utcába, ott a „Germany in America”. Egyszerre két lokálból is kiharsogott a Lili Marleen, a keserédes háborús giccs, amely nyomban népszerűvé vált a front mindkét oldalán. Most csak németül zengett, merőben egyoldalúan. Caffé Hindenburg, Bremen-House, Bavarian Inn és Loreley. A bajor sörözők egyikében – ezekből van a legtöbb: Yorkville keresztülvitte Németország csatlakozását Bajorországhoz – megtelepedtünk, természetesen német barátok társaságában; előbb keresném fel Harlemet Bill Hirston nélkül, mint Yorkville-t német testőrök nélkül. Bőrnadrágos pincérek szolgálnak fel, fehér harisnyában, „Beer-Festival” hirdeti az egyik tábla, s mindazt, ami együtt jár evvel; szarvasagancsok, kakukkos órák, söröskancsók, futballcsapatok fényképei, céltáblák, müncheni sörözők plakátjai – Heil dir im Liederkranz! A fehérharisnyás „Házikocsonyát”

rak elénk, vers a száján „Bekommt se keene Sülze / Dann brüllt se”23 – német költészet Yorkville-ben. Jódlizó pár kerül elő, öregek és kövérek; a férfi alkalmasint buffo volt egykor, valamelyik német színpadon, a mama csak itt tanulta; az ifjú jódlizók nyilván College-ba járnak már; ha nem érkezik hamarosan Bajorországból utánpótlás, befellegzett a jódlinak. Egy énekes a Loreley-t búgta. Ki a szerzője, kérdezem a pincért: „népdal” válaszolja – íme, a Harmadik Birodalom verziója. Gyorsan másik lokálba! Körös-körül a falakon „folyik” a Rajna, a háttérben a müncheni Frauenkirche, sajátos a „Rajna-vidéken”, itt is bőrnadrágok, az idegen perspektívájában összetorlódik az emlék, már csak a bécsi óriáskerék hiányzik „ích weiss nicht, was soll es bedeuten”24. Schuhplattler: ezek azonban egy szót sem tudnak németül, valószínűleg Brooklynba valók. Ez a szomszéd asztalnál ülő japánoknak, akik a német hangulattal ismerkedni jöttek, nagyjából mindegy, már kiürítettek néhány palack Liebfrauenmilchet, ami külföldön olyan népszerű, hogy a német Coca-Cola lehetne. Egy német operett-tenor, szerfölött nyugállományú, a Marica grófnőből énekel – a gyengébbek kedvéért angolul –, az „én is voltam egykor csárdás gavallér”-tól, a „Come sweetheart” lett. Valaki rázendít a fiatal vadászról szóló dalra, születésnapi tortát hoznak, happy Birthday to you, a bécsiszelet úszik a zsírban „kérem, maradjon tizenegyig, akkor hintáznak a faragószéken”, egy rajnai világítótorony körbeforgatja fényeit, Lützow vadászik vadul és vakmerően, még egyszer happy Birthday, szökünk a faragószék elől, nem kell mindent fenékig üríteni. Az idegenek áradata egy harmadik helyiségbe zúdít. Az idegenek autóbusszal érkeztek: még Magyarországra, Csehszlovákiába, Lengyelországba is betérünk; mindenhová csak néhány percre; lidérces álmunkban egész New York egyetlen „otthon a szülőföldhöz”; a sör langyos, „wer hat so viel Pinke-Pinke, wer hat so viel Geld”25 – és ha az az ötletem támad, hogy a Horst Wessel dalt rendelem meg: a zenekar rázendítene.

23 Ha nem kap kocsonyát, ordít (berlini tájszólással)24 szó szerint: Nem tudom, mit jelenthet (Heine „Loreley” című ver-sének szállóigévé vált kezdősora)25 Szó szerint: Kinek van annyi dohánya, kinek van annyi pénze (slégerszöveg a két világháború közötti időből).

Kinn az utcán: a „kicsi cukrászda” és Karl Ehmer német hentesárui, német hanglemezek, Lili Merleen, Heide Brühl, a Badenweiler mars, Freddy Quinn, söröskancsók, szarvasagancs, kertitörpék, Nagy Frigyes agyagból, kakukkos órák – Cuckoo-Clocks –, főleg kakukkos órák. Egy német főváros főutcája 1935-ből, ha akkor vagy ma a német kisvárosokban ennyi fényreklám, ennyi neonfény, lenne vagy lett volna, a villamosság ilyen orgiái – és ennyi Cuckoo-Clock és söröskancsó.

Ezen az estén elutaztunk még „Csehszlovákiába”, „Magyarországra”, a 79. utcába; elmerészkedtünk, nyilván mert már minden mindegy volt, „Puerto Ricóba”, amely a Broadway-től keletre és a Lennox Avenue-től nyugatra található. A hatás egyformán lehangoló volt mindenütt. De hát tulajdonképpen miért?

Elöljáróban ennyit: az ember mégsem exportcikk. Nem lesz, mondja Heine, „jobb az exporttól, éppen úgy, mint a müncheni sör”: holott azóta a müncheni sör nagyszerűen exportálható, részben üvegben, részben bádogdobozokban – ezt egyébként sosem fogom megszokni, mert a bádogdobozt kényelmes szardíniakoporsónak vélem ugyan, de soha amíg élek, üvegpótléknak nem fogadom el –, szóval a müncheni sör exportálható, az ember azonban ma sem lesz jobb a szállítástól. Ha Puerto Rico polgárai otthon úgy viselkednének, ahogy közülük sokan New Yorkban teszik – már rég kölcsönösen leszúrták volna egymást, pedig ez korántsem így van: talán Puerto Ricóban a legmagasabb az életszínvonal az összes latin-amerikai államok között. 1952 óta ott igazán komolyan veendő államiságot alakítottak ki. Viszont itt, a Broadway és a Lennox Avenue között, a szenny és nyomor, a duhajkodás, az elvadultság közepette, ebben a hetvenkedő, kurjongatós, késelő, nemibeteg kamaszborzalomban, a West Side Story, összevetve a valósággal, oly ártalmatlannak tűnik, akár a Víg özvegy.

Itt, itt szintén dühöng a gyűlölet, amellyel John F. Kennedy a neki megadatott néhány év alatt végezni akart, de végezni nem tudott; ez árad a csapszékekből és a játszóterekből, beivódott a csatornákba, és behatolt a falak repedéseibe. Igaz, jól tudjuk, hogy ez a gyűlölet a manhattani kis Puerto Rico válasza a gyűlöletre, amelyet fél New York tanúsít a Puerto Ricó-i bevándorlókkal szemben. De hol kezdődik a gyűlölet, és hol végződik? Van-e egyáltalán vége?

Az asszimilációs folyamat fájdalmasabb, mint gondolnók. Az első nemzedékbeli bevándorlókat nem az kábítja el, ami Amerikában a legjobb: inkább a neonfények, a mosogatógépek és az olcsó női ruhák és a televíziós programok sokrétűsége és a felvonók villámgyorsasága. Ne tévedjünk, ez mind Amerikához tartozik, de éppoly kevéssé Amerika, mint ahogy a Schuhplattler, a Hindenburg-szobor és a szarvasagancs nem Németország. Az átlagos bevándorló csupán Amerika karikatúráját látja éveken, sőt évtizedeken keresztül; ugyanakkor a haza emléke giccsé homályosul benne, s ez, tűnjék bármilyen „élethűnek”, csak karikatúrája a valóságnak; karikatúráját látja Amerikának, és karikatúrává rajzolja át hazája képét.

Felismertük, és szintoly lehangolónak találtuk, hogy az új amerikaiak éppúgy, mint a „született amerikaiak”, múltjuk egy meghatározott pontjához kapcsolódnak, s a múltat e meglazult szögre akarják felakasztani. Ami a Vadnyugat az „igazi” amerikaiaknak, az a Magyarországról érkező új bevándorlóknak a Horthy-fasizmus áporodott katonatiszti romantikája, a Puerto Ricő-i bevándorlónak a harc hosszú időszaka az idegen uralom ellen, a Németországból való bevándorlónak a Lili Marleen-varázs. A gyökerektől való elszakadás és az új gyökerek lebocsátása között kopár senki földje terül el. A dolog úgy áll persze, hogy aznap is, amikor a kivándorló eltávozik a hazájából, ott a hazában folytatódik az élet. És mert az élet továbbfolyik, a múlt meghal; a bevándorló az asszimiláció évei alatt olyan, akár a férfi, aki a csupán a fantáziájában létező szerelmesre vágyakozik: hiszen az azóta rég meghalt. Ha a bevándorló egyszer elhagyja a senkiföldjét, akkor gyorsan és maradéktalanul asszimilálódik – egyszeribe megérzi, hogy asszimilálódnia kell; megszűnik immár exportcikk lenni; „lojalitása” az „old country”-hoz csupán a nem létezőhöz való hűség, emlék- és kolbászlojalitás. De amíg ide eljut, könnyek egész patakjai ömlenek a thüringiai gombócba, a New York-i hátsó udvarokban szabályos bicskázó iskolák működnek, à la San Juan; a tanárokat – természetesen kinyírják; gyakorlatoznak a csapatok, követelve, hogy Amerika ontsa a vérét Kuba partjain; sóhajt a nyomor, tüntet a keserűség, igéz a giccs, elferdül az Amerikáról alkotott kép.

New York idegen országaiban tett utazásunkból „visszatérve”, hosszan elüldögéltünk Manhattan egyik legvonzóbb éjszakai

vendéglőjében, Reuben's-nél, az 58. utcában. Az 1964-es választásokról – Amerikában ez örök téma a választást megelőző évben – és a Fehér Házban lakó férfiról beszéltünk.

Bevallottam, és ma újból bevallom, hogy nem Kennedy fenntartás nélküli tisztelőjeként érkeztem Amerikába. De minden nappal, sőt szinte minden órával gyarapodott a megbecsülésem iránta, a tisztelet csodálatba, a csodálat végül szeretetbe csapott át. New York Harlemmel és Yorkville-lel és a Puerto Ricó-iak lakta negyeddel: kis részlet csupán a bonyolult problémák óriási festményéből. Mekkora, már-már emberfeletti bátorság lelkesíthette az egykori tengerésztisztet, midőn a hatalom után nyúlt, eltökélten, hogy sosem fog vele visszaélni. Ó, igaz, őelőtte is voltak bátor elnökök, és a problémák akkor sem voltak kevésbé félelmetesek; de a legtöbbje azután mégiscsak azt tette, amit a hivatásos politikusok tenni szoktak a problémákkal: aludni hagyták őket. Bár még csak rövid ideje tartózkodtunk Amerika földjén, mégis megéreztük – megéreztük az ENSZ hangversenytermében, a harlemi utcasarkon, a New York-i taxiban, a Fifth Avenue-n, a Broadwayn vagy a Puerto Ricó-i negyedben –, hogy az ország felébredt, eleven, lázas. Az összes problémák megvoltak már azelőtt is: harminc- vagy negyvenmillió ember nyomora, lakásínség, a színesek szabadságtörekvései, a konfliktus kasztszellem és modern társadalom, műszaki haladás és makacs butaság, tojásfej és texasi kalap között. A férfi a Fehér Házban, aki a Ferguson Passage jeges hullámai között megmenekült a biztos haláltól, aki az 1955-ös operáció után – még csak nyolc esztendeje – felvette az utolsó kenetet: az összes problémákat egyszerre keltette életre. A Kennedy-korszak olyan volt, akár a hajnali trombitaszó. Az alvó ország megelevenedett. De a jókkal felébredtek a gonoszok, a szorgalmasakkal a restek, az épekkel a betegek, a jószívűekkel a szívtelenek, a barátokkal az ellenségek, a virradó lelkekkel a sötétség vámszedői. Ábellel, a pásztorral felébredt Káin is, a vadász.

Mindezt éreztük, ezen az októberi éjszakán. De hogy Káin újból megöli fivérét, Ábelt – ezt nem tudtuk, holott tudnunk kellett volna.

Sous Les Toits de New York26

Megjelent legújabb regényem, a The Countess, ez volt a Die Tarnowska címe az amerikai átültetésben. Még meg akartuk várni a Walk in Darkness premierjét, azután már semmi sem tartóztatott New Yorkban.

Az utolsó napokban sokat kószáltunk; New York távollétünk éveiben sokat változott, de egyben sokkal otthonosabbá vált. Megszépült, a világ egyik legszebb városa lett, a modernek közül talán a legszebb. A modern építészet olyan remekei születtek, mint a Seagram Building a Park Avenuen-n, ezt Mies van der Rohe és Philip Johnson tervezte; Chemical Bank Building, a Steuben Building a Fifth Avenue-n, a Chase-Manhattan Bank háza. Old New York vöröses téglaházainak megvolt a maguk bája, a Fifth Avenue-n levő kis palotáknak, a Gramercy Park körüli patríciusházaknak is, de ezek a házak inkább régiek voltak, mint antikok, ezért fokozatos eltűnésük csak a szentimentalizmus vesztesége; a képzelet New Yorkja mindig is olyan volt, amilyen most a valóságban kezd lenni. Párizs szegényebb lesz minden régi ház lebontásával – New Yorkban az ellenkezőjét éreztük: az új épületek fejezik ki e modern metropolis valódi, rég sejtett és most végre megtalált stílusát, amelyhez azután igazodik a többi ház stílusa is. A Park Avenue, amelyet nem volt könnyű újra felismerni, befejezettebb a maga nemében, mint a Champs-Elysées, az európai ugyan szimbolikusnak tekinti, hogy ezt Napóleon diadalíve helyett a Pan American felhőkarcolója zárja le most; előtte a régi torony olyan, mintha az új homlokzat hasában lenne, mintha a Panam a múlttal lenne terhes.

Akár hajdan, New York most is éjszakai szépség. A házak vonalának szigorú szimmetriája, amely napközben kissé nyomasztó lélektelenséget áraszt, éjszaka hatalmas adventi kalendáriummá teszi Manhattant, fordítottá persze, minthogy a fényt árasztó ablakok nem kinyílnak, inkább lassan becsukódnak. De valóban kialszanak-e a fények az ezer

26 New York tetői alatt – utalás a „Sous les toits de Paris” című francia regényre

ablakban? Nem, ezek New York szemei, amelyekre csupán kurta órákra ereszkednek a fáradt szemhéjak.

New York ismeretlenebbé és mégis meghittebbé vált, a háború vége óta ugyanis a hasonlóság Európa és Amerika többi része között mind nagyobb, Európa és New York között azonban mind kisebb lesz. Mi még nem oldottuk meg a közlekedési problémákat; New York sem oldotta meg. Nagyjában mindegy, hogy a „csúcsforgalomban” – ocsmány szó az ocsmány fogalomra – a Place de la Concorde obeliszkje vagy a Broadway fény-infernója alá vagyunk-e beékelve. Mindegy, hogy a párizsi taxisofőr rázza-e gúnyosan a fejét, ha intek neki, vagy pedig a szervezett New York-i taxisofőr függeszti ki az „Off-duty” táblát, taxit az egyik esetben sem kaptunk. A londoni taxik valódi, az ütött-kopott New York-i taxik pedig hamis régiségeknek látszanak: mindegy, jobban hasonlítanak, mint valaha. Nyomós ok nélkül e nagyvárosban éppoly kevéssé élnék, mint valamelyik másikban – úgy vélem, a lelkes nagyvárosiak összetévesztik az izgalmat és a buzgalmat, az üzletet és az ötletet, s fényt és a világosságot, a ritmust és a dallamot –, de meg tudom érteni a New York-iak lelkesedését városuk iránt.

Többet gyalogoltunk, mint évek óta bármely európai nagyvárosban. Nappal talán még nagyobbak a kontrasztok, mint éjszaka – Manhattan keleti része, akárha porszívóval takarítanák, ám a falon túl, nyugaton üres, összegyűrött cigarettásdobozok százszámra, a járda szélén rothadó saláta, hegyekké halmozódik a szenny, a csatornák a piszkot ahelyett hogy befogadnák, mintha emésztetlenül az utcára okádnák. Átsétáltunk a Central Parkon, amelynek szociális képe teljesen megváltozott az utóbbi években: most, különösen hétvégén, a legelegánsabb New York-iak lelhetők fel itt, pereputtyostul és kutyástul, ugyanis a „csőcselék” már régóta gépkocsitulajdonos, és a kirándulóhelyekre vezető utakat torlaszolja el. Így a szegények parkja, amelyet azok csinos Chevroletekben evakuáltak, ismét rendkívül alkalmassá vált arra, hogy a gazdagok ott levegőzzenek. Álmélkodva álltunk az áruházak felfoghatatlan gazdagsága előtt, nem tűrve, hogy az örömünket elrontsa egy kirakat a Fifth Avenue-n, ahol a sportpulóvereket az elnökjelöltek életnagyságú fejével ékítve kínálták. Az európainál nagyobb és jobb, de egyszersmind ismerős áruválaszték. Mi Európában – különösen ha a déli tájakra utazunk – megszoktuk az alkudozást: itt a kereskedők saját

magukkal alkusznak. „Vásároljon egy tucat zsebkendőt – kap ráadásul még egyet.” Mifelénk évente kétszer van kiárusítás, itt ez állandó intézmény. Mi türelmetlen vásárlók vagyunk, a New Yorkiak türelmetlen eladók: a türelmetlenség összeköt minket. Először feltűnt, hogy Lord and Taylornál „ír hét” van, ám hamar hozzászoktunk, hogy Amerika legjobb ízlésű városa feltétel nélkül kapitulált az európai ízlés előtt: az áruk nemeslevele így hangzik, „Imported”, a „Made in” jelzés meghajlás Európa előtt, amely sokkal kisebb atombombákat, de sokkal szebb cipőket gyárt. Sok mindent meglepően szépnek találtunk, mástól idegenkedtünk, akár a többi külföldi; így például a londoni eleganciájú férfidivatház jelszavától, mely szerint az ott csináltatott ruha „Your best investment in clothes”, sose jutott volna eszünkbe zakót venni üzleti befektetésként; – vagy attól, hogy sok elegáns embert, aki vasárnapi istentiszteletre jő a Szent Patrik székesegyházba, a bejárat mellett, mindjárt balra, XII. Pius fogadja, egy szabályos telefonfülkében, viaszfiguraként – oly blaszfémikus közönségességgel, hogy sem Madam Tussaud de Londres, sem Rolf Hochut de Berlin soha őt hasonló módon nem merte volna ábrázolni; – vagy: a Fifth Avenue legnagyobb protestáns templomán tábla lóg: „Come in to see, to rest, to pray”27; hogy az isten háza a pihenés házaként ajánlja magát, ilyesmiről nem is álmodhattunk. Ám a folyvást hideg és meleg közt váltakozó, ízlésbeli Kneipp-kúra is csak szeretetre méltóvá tette számunkra New Yorkot, amely senkire sem tukmálja magát, és mindenkinek a szolgálatára kész.

Tanulságos séták voltak ezek. Láttunk egy felhőkarcolót a Fifth Avenue és a 62. utca sarkán, külsőleg miben sem különbözött a környék többi lakóházaitól – ugyanaz a sima homlokzat, az a tetőterasz, az a színes üvegtető a kapu fölött, ugyanaz az aranypaszományos portás, félig oroszlánszelídítő, félig orosz nagyherceg, eleven anakronizmus, „egy kapucsősz”, de micsoda politikai „story”. A legfelső emeletet a tetőterasszal Nelson A. Rockefeller kormányzó elvált felesége lakja – a válás, mint ismeretes, a kormányzó elnökjelölésébe kerülhet. Néhány emelettel lejjebb azonban maga a kormányzó lakik, bájos új feleségével és annak számos gyerekével. Még néhány emelettel lejjebb, láss csodát, az egykori alelnök, Kennedy megvert ellenfele, Richard M. Nixon ütött tanyát; honnan vette – kérdi New York – a kaliforniai kisvárosból,

27 Gyere be nézni, pihenni, imádkozni.

Whittierből való egykori ügyvéd a 175 000 dollárt, az efféle öröklakás árát; talán Rockefeller, politikai barátja és vetélytársa, aki – természetesen – a ház tulajdonosa, előlegezte vagy hitelezte a tetemes összeget, akár azért, hogy Nixont Kaliforniából kicsalja, akár azért, „hogy melegen tartsa”, ha mégis szövetségre kell vele lépni Goldwater, a radikális jelölt ellen. Mutassanak nekem még egy felvonót – bárhol a világon –, ahol szenzációsabb dolog történhet annál, hogy egyszerre röppen a mennybe Nixon, Rockefeller, Mrs. Rockefeller I. és Mrs. Rockefeller II. – vagy talán az oroszlánszelídítő azért áll az ajtóban, hogy ezt megakadályozza?

A taxizások szintoly tanulságosak voltak – csak végképp blazírt emberek hallgatnak a borbélyzsöllyében vagy egy taxi mélyén. De még ha az ember hallgat is, a New York-i taxiban nem unatkozik – változatosságról és olvasnivalóról gondoskodnak a taxi belsejében kifüggesztett táblák. A táblák nemcsak a sofőr nevét tüntetik fel – többnyire következtetést engedve annak származására és vallására –, felsorolják azt is mind, amit a sofőrnek tennie szabad, illetve mellőznie kell. Amerika eleve barátságos, jóhiszemű ország, de a bizalmával sokszor visszaélhetnek, úgyhogy az emberi kapcsolatokat itt előírások szabályozzák a legapróbb részletekig, s ezért ha a polgártársat dicsérni akarják, azt mondják rá, „law-obeying citizen”28: korántsem magától értetődő, s annál inkább méltó a dicséretre az az individualista, aki tiszteli a törvényt. De az utas magatartását is rendelkezések szabályozzák, s ezek az európai városokban a leghevesebb tiltakozást váltanák ki, nem annyira zordságuk, mint primitívségük miatt: ebben az országban – mily más, mint Európa! – a gyerekeket felnőttként, a felnőtteket gyerekként kezelik. Mindez sokkal jellemzőbb egyébként, és sokkal komolyabb annál, hogy képzeletünk csupán a taxizással kapcsolja össze. Amíg Kennedy nem jött, és a népet fel nem szólította, váljék szempillantás alatt felnőtté, a demokráciát úgy értelmezték itt, hogy a tanításnak a legszerényebb képességűek színvonalához kell igazodnia. Ha még a New York-i taxivállalatok is abból indulnak ki, hogy az átlagutas nem tudja, miként kell az autóban ülni, akkor meggyőzőnek tűnhet a szegregacionistáknak az az érve, hogy a néger tanulók felvétele leszorítja az egész osztályt a műveletlen családokból

28 Törvénynek engedelmeskedő polgár

és kezdetleges elemi iskolákból jövő fekete gyerekek színvonalára – legalábbis addig, amíg a tanterv nem az átlagos, hanem a legigénytelenebb befogadóképességéhez alkalmazkodik.

Miként New York többi látogatója, estéinket, hacsak lehetett, mi is a Broadwayn töltöttük el. Jót, rosszat és középszerűt láttunk, de még a rosszat és a középszerűt is tökéletes előadásban. Mindig újra meglep – holott nem kellene meglepnie, annyira emberi –, hogy az emberek gyengéiket magabiztossággal szeretnék kiegyenlíteni: ez európaiak épp a Broadway színházaira – amelyektől nem is mindent, de sok mindent tanulhatnának – néznek megvetően. Kétségtelenül groteszk dolog, hogy egy egyszerű színdarab bemutatásának költsége 60 és 120000 dollár között mozog, egy musicalé pedig éppenséggel 250000 és 500000 dollár között, úgyhogy kézenfekvő a gyanú: csak a „hatásvadász” dolgokat mutatják be; de miért ne ismernők be: egyáltalán nem szégyen a világ leginkább színházkedvelő közönségének ízlését követni? A Who's Afraid of Virginia Woolf?-tól a My Fair Lady-ig, a Born Yesterday-től a Streetcar named Desire-ig, a Death of a Salesman-től a Barefoot in the Park-ig: több jó vagy középszerű darab indult el a Broadwayről a világsiker útjára, mint Európa összes színházaiból. Az egyes színészek bizonyára nem jobbak a Broadwayn sem, mint Európa legjobbjai, de kinek mi köze hozzá – a szerencsétlen színészektől eltekintve, akik csak ritkán jutnak szerephez –, hiszen a tehetségek kimeríthetetlen rezervoárjából a legalkalmasabbat választják ki minden szerepre. Nem vitás, hogy a Broadway színészeit fizetik a világon a legjobban, de úgy vélem, Tallulah Bankhead a heti ötezer dollárral nincs túlfizetve: mindenesetre „kulturáltabb” heti kétezer dollárt adni egy élenjáró karakterszínésznek, mint 20000 dollárt a kútba dobni az olyan limonádé-dalnoknak 20 percért, amilyen Eddie Fisher, ahogyan azt, a „jaj de kulturált” bálrendezők tették a legutóbbi „európai” olimpia alkalmából. Az antibroadway propaganda – erről beszélni alig túlzás – állandóan két forrásból táplálkozik: az európai szerzők, kivált azok közül, akiktől a Broadway a babért megtagadta, hajlanak arra, hogy magukra vegyék, amit Hebbel a Kätchen von Heilborn-nal kapcsolatban mondott – „olyan darab, hogy vele szembe csak a közönség bukhat meg”. Pedig hát miért kéne a Broadwayt elmarasztalni amiatt, hogy a szubvencióban nem részesülő színházban csak azt lehet előadni, ami az

intelligens közönségnek valóban tetszik, és hogy a New York-i kritikusoktól idegen a tekintélytisztelet bűne. – Mellesleg az amerikai nevektől is ritkán hagyják magukat megvesztegetni. Másrészt a propagandát az a jelszó táplálja, hogy a Broadway „húzódozik a kísérletezéstől”, még mindig a realizmuson csüng, és barátságtalanul fogadja az absztrakt „művészetet”. A vád igazságtalan, ezt illusztrálja Edward Albee, a színházi csodagyerek The Ballad of the Sad Café-jének bemutatása: a szerelmes szerepét egy különlegesen apró és félig nyomorék törpe játszotta – törpékkel, mint látható, a Broadwayn is lehet üzletet csinálni. De minthogy a hivatásos kísérletezők annyira művészek, exkluzívok, közömbösek az anyagiak iránt, nehezen tudom megérteni, miért nem érik be avval, ha az off-Broadway színházak, amelyek mindent és mindenkit játszanak, mutatják be, és viszik sikerre darabjaikat; ott a műhöz méltó, merőben intellektuális közönségre találnának, mindössze az óriási tantiémekről kellene lemondaniuk, s azokban nyilván úgyis tiszta fáradozásaik szennyes babérját látják.

Volt még egy-két élményünk, ami úti poggyászul szolgálhatott amerikai felfedező utunkon. Többször elhatároztam már, ezt csak mellesleg jegyzem meg, hogy írok egy kis esszét az „élmény” szóról, vagyis inkább a szó ellen, jóllehet a szót nem lehet felelőssé tenni azért, amiért visszaélnek vele. A második világháború óta, vagyis azóta, hogy a derék emberek azt hiszik, nincs mit megélniük, olyan inflációs bőséggel használják ezt a szót, mintha valami „élményt” szerezni semmit nem jelentene, holott emelkedettebb szót alig ismer a nyelv, nem csupán azért, mert az élmények valami nagyot, ritkát, becsest jelentenek, hanem azért is, mert a szóhoz halálhoz való rejtélyes vonatkozás is tapad – az élményben a legszebb az, hogy még – legtöbbször épp hogy még – meg lehetett él-ni. Az „élmény” szó inflációs felhígítása megnehezíti, hogy New Yorkról szólva „élményről” beszéljenek. Sok minden megtörténhetett volna más városokban is, más városokban is vannak érdekes emberek, találkozások, epizódok és események, itt azonban hekatombákba tornyozódnak az élők is, az események egymásra halmozódnak, akár a felhőkarcoló emeletei, az epizódok űzik egymást, akár a fényreklámok izzólámpái, hosszú sorokban táncolnak, akár a kánkántáncosnők a revüszínpadokon.

Annak a napnak a delén, amikor Tito jugoszláv köztársasági elnök karjába futottunk (a szálloda előtt tüntető, a halál jelmezébe öltözött jugoszlávoknak ő szerencsére nem futott a karjába), a Colony-étteremben Francis Joseph Spellman bíboros mellett kaptunk asztalt, aki Umbertót, az olasz királyt látta vendégül. Őeminenciája ebéd után kiment a konyhába, hogy megáldja az ott tevékenykedő személyzetet, de nem vonta meg az áldást az itt étkező, elmondhatatlan kalapkreációkban pompázó hölgyektől se. Részünk volt abban az „élményben”, hogy az agg, ám fölötte mutatós kozmetika-királynő francia ínyencségeit megízlelhettük a mexikói primitívek nagyszerű képeivel ékes ebédlőben – a „mexikóiak” természetesen csak csekélységnek tekinthetők, ha a legalább ötven vagy hatvan Degas-ra, Cézanne-ra, Renoirra és Monet-ra gondolunk, amelyek teljesen elfedik lila, bíbor selyembútorokkal berendezett szalonjának falát. Itt francia impresszionisták; néhány házzal arrébb egy szép magyar asszony lenyűgöző Africana-gyűjteménye; itt a kozmetikáról és a divatról társalgunk, ott a művészetről és Albert Schweitzerről, házigazdánk ugyanis legközelebbi munkatársai közé tartozott. Csak egy sarokkal arrébb: látogatás a régi barátnőnél, aki a második világháborúban „somewhere in Europe”, Amerika legprominensebb ügynöke volt; ugyanott tanulságos beszélgetés az újkonzervatív párt ügyészével, a párt – így értesültünk – arra törekszik, hogy a köztársaságiakat jobbra tolja, miként a hasonlóképpen kilátástalan liberális párt a demokraták balszárnyának erősítésén fáradozik. Műteremlátogatás az ifjú milliomosnőnél, Amerika legsikeresebb absztrakt festői egyikénél; kiállítások megnyitása alkalmából koktélpartyk, ahol a viták olyan szenvedélyesek voltak, mintha a világ létéről vagy nemlétéről tanakodnának; partyk, ahol a háziasszony régi barátként ölelt át minket, anélkül, hogy ismert volna – igaz, a többi vendéget sem ismerte – ebéd szinte brit szabású exkluzív klubokban, olcsó és kitűnő étkezések a Broadway osztriga-bárjaiban, drága és élvezhetetlen étkezések a Hotel Restaurantokban, látogatás régi ismerősöknél, akik, minthogy New Yorkban élnek, kitaláltak valami újat – az egyik maga faragta bútorok között lakik, a másik a Zen-kultusz jelképei között, a harmadik valami gótikus aknában – a high society bálja: „április Párizsban”, ezt pont októberben rendezték meg; ebéd a CBS elnökénél, aki új

felhőkarcolójáról mesélt, egy este az archeológia professzorának otthonában, ahol kizárólag politikáról volt szó – és közben semmit sem láttunk. Mi minden történik sous les toits de New York…!

Az álmatlan város

Mielőtt New Yorktól búcsút vettünk, gyakran tanakodtunk feleségemmel: összeállnak-e tapasztalataink legalább félig-meddig áttekinthető mozaikká, fellelhető-e csak egy részükben is a közös nevező, az az „általánosítás”, ami nélkül még sosem jött létre filozófiai elmélet, de még csak tisztességes riport sem.

Elsősorban az szúrt szemet, hogy nem tapasztaltunk irigykedést – ez most, hogy évekig éltünk ismét Európában, kétszeresen is feltűnt. Már említettem, hogy könyvem épp ez idő tájt jelent meg; írókkal, újságírókkal, kritikusokkal sűrűn érintkeztünk, és még ezekben a körökben is csak a legbarátibb önzetlenséget tapasztaltam, pedig hát a pályatársak a méltó nekrológot is örömestebb olvassák, ha róluk szól, mint a mással foglalkozó jó kritikát. A Pen Klub tiszteletemre rendezett „party”-ján, amelyet az agg Upton Sinclairnak, ifjúságom egyik eszményképének megjelenése koronázott meg, több jó tanácsot kaptam, mint amennyit időm és képességeim hasznosítani engednek. Együtt voltunk a Sardi's-ban egy színésszel; épp akkor utasított vissza egy felajánlott szerepet, mert már elígérkezett máshová: még akkor este fél tucat kollégájának telefonozott, hogy felhívja figyelmüket az érdeklődő producerre. Senki nem mondott rosszat a másikról; a sikereket nem „kenték el”, inkább túlozták; a balsiker fölött napirendre tértek, vagy mentőkörülményeket kerestek. Az európai megütközhet azon, hogy a sikert itt számokban fejezik ki – az újságok azt írják, hogy a szerző „100000 dolláros szerződést kötött”, a színész „200000 dolláros házat vásárolt”, sőt azt is, hogy ez vagy az „300 dolláros öltönyt” visel –: az effajta közlemények az adóhivatal figyelmét talán felkeltik, az irigységet azonban semmi esetre sem. Téves a magyarázat, hogy az ország „megengedheti magának” az önzetlenséget, annyira nagy és gazdag – ez ugyanis azt jelentené, hogy a hatalom és a bankjegyköteg az erény alapja; Amerika valószínűleg inkább azért olyan gazdag, mert nem szórják a siker kerekei közé örökkön az irigység homokját. Ez különösen New York esetében igaz, amely a világon az egyetlen ízig-

vérig-nem-vidéki-város, minthogy a pro-vincionalizmus nem az, ha a szomszéd leveses fazekába kukucskálunk – ezt megteszik New Yorkban is –, hanem az, ha bele is köpünk abba a levesbe. Még a kispolgár patológiás versengési kényszerét sem az irigység táplálja, e valóságos „concurrencitist”, amely Mrs. Jonest arra ösztökéli, hogy ugyanolyan tányérmosógépet szerezzen, mint amilyen Mrs. Brownnak van: nem a szomszédét kívánja el, azt akarja, hogy az övé legyen jobb.

A siker pogány bálványozása már kevésbé volt lelkesítő, pedig lépten-nyomon beleütköztünk abba, hogy a demokrácia szelleméből egy új arisztokráciát tenyésztenek ki. A sikert sehol sem oly nehéz kivárni, mint New Yorkban, de ha valaki egyszer meghódította, a milliós metropolis oly hevesen öleli a szívére a hódítót, ahogy azt eddig csak kisvárosokban láttam, kisvárosi kedvencekkel. Azon nem törik a fejüket, miért ért el sikert valaki, miért hullott az ölébe – bármily területről van is szó – a siker: a tömeg, amely a vállára emelte – legyen az néptömeg, az értelmiségiek tömege vagy csupán a részvényeseké – megfellebbezhetetlenebb, mint a hágai döntőbíróság: nyílván tudja, miért őt választotta. A szellemiek terén e „lionizing”, ahogy itt mondják, ez az „oroszlánná-tevés” New York egész Amerikát helyettesítő szerepével függ össze: minthogy a több mint 3 millió négyzetmérföldes országban csupán New York 365 négyzetmérföldjén találhatók „oroszlánok”, úgy bánnak velük, mint holmi természetvédelmi park lakóival, a legszeretet-reméltóbban gondozzák őket: lőni reájuk a legszigorúbban tilos. Láttuk a Broadwayn a Jennie című musicalt, egy szánalmas operettet, Mary Martin, a nagy operettsztár gyenge alakításával – a kritika könyörtelenül elbánt a Broadway e megsértésével, Mary Martint azonban a megbecsülés vattájába csomagolta: ha egyszer valaki New York egyik darlingja, az száz Jennie-ben is felléphet, amíg egy kő kihull koronájából. Egyébként az egyik dolog összefügg az másikkal: az amerikai, minthogy nincs benne irigység, nem azért néz az égre, hogy hulló csillagokat lásson.

Az amerikaiak kedvességéről és udvariasságáról már beszéltem: e tulajdonságok legkellemesebb és legzavaróbb formáival találkoztunk. Vendégszeretetük megszégyeníthet minden európait. Hogy az amerikaiak egymást kölcsönösen, az idegent állandóan vendégül látják, partykat rendeznek, és örökké „szerveznek” valamit az érdekében – „kit

szeretne megismerni?” „ismerek valakit aki hasznos volna önnek”, „bemutassam-e önt X. úrnak vagy Y. asszonynak?” ez még nem minden: házuk nyitva áll az idegen előtt, a legjobb sem elég jó nekik, terítenek és főznek akkor is, ha nincs saját személyzetük, és mindent a legnagyobb nehézségek árán kell elővarázsolni.

A magánérintkezésben ez nagyon kellemes, ám fölötte megnehezíti a hivatalos kapcsolatokat: az igazság csak a legnagyobb nehézségek közepette fedezhető fel az udvariaskodás spanyolfala mögött. Ha egy újság vagy folyóirat visszautasít valami anyagot, a levél nagyjából így hangzik: „Dear Mr. X., izgatott érdeklődéssel olvastuk kéziratát. Pillanatig sem tartjuk kétségesnek, hogy minden idők egyik legnagyobb remekművéről van szó, teljes csodálattal adózunk az ön stílusának, annak előkelőségét csupán a nagyszabású szerkezet és a mondanivaló mélysége szárnyalja túl. Minthogy azonban a világ még nem ért meg az önhöz hasonló zsenikre, azt tanácsolnánk, ne forduljon többet hozzánk, és keressen más hivatást.” Az amerikai vállalat felmondólevelét Európában veszélytelenül lehetne ajánlólevélnek felmutatni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy az ily módon méltatottat egyik napról a másikra az utcára tették; és emellett egész hátralevő életében törheti fejét elbocsátásának okán, hiszen érthetetlen, miért mondanak le valakinek a szolgálatairól, aki ennyire nélkülözhetetlen.

Sok politikai beszélgetést folytattunk New Yorkban, és levontunk bizonyos tanulságokat. Ma mindenáron igyekeznek velünk elhitetni, hogy az amerikaiak már jóval az elnök halála előtt felismerték Kennedy és az általa képviselt ügy jelentőségét. Nem kétlem, hogy Kennedyt már 1964 novemberében újra megválasztották volna, és nem csupán 120000 szavazatos többséggel. Éppoly bizonyos, hogy a szavazatok 40-45%-át önérdek adatta volna rá: rászavaztak volna a munkások, akik nagyobb biztonságban vélik magukat, ha demokrata az elnök, a farmerek, akikért a republikánus kormányzat mindig keveset tett, a kisebbségek, akik előnyöket várnak az elnök „Civil-Rights”-programjától, a katolikusok és az írek, akik makacsul ír katolikust kívánnak a Fehér Házba, és az egyszerű átlagpolgárok, akik elégedettek az ország gazdasági fejlődésével. Kennedy látomását legfeljebb a népesség 10 százaléka értette meg, ennek a fele pedig éppen e felismerés miatt izzón gyűlölte őt. Az igazi Kennedy-hívek öt százalékra menő csoportja viszont épp

azért, mert a többségen belül is elenyésző kisebbséget alkotott – összeesküvők módjára érzett, szólott és cselekedett. Ám a legfurcsább az volt – a leginkább New Yorkban, a „Kennedy-városban” észlelhető –, hogy ez a kisebbség, hiába volt a többség része, félt: félt kiállni az Egyesült Államok elnöke mellett, és féltette az Egyesült Államok elnökét. Nem állítom, hogy akár sejtette is valaki a szörnyűséget, de mégis úgy beszéltek a férfiról, aki ujjával illette az ország sebeit, az összes sebeket egyszerre, aki nevén nevezte az összes betegségeket, és egyszerre akarta gyógyítani valamennyit, aki mintha sose hallott volna XI. Lajos jelszaváról: a „divide et imperá”-ról, s egyszerre hívta ki az összes ellenséges erőket – az elszigetelődés híveit és a háborúcsinálókat, az acélgyárosokat és a szegénységre spekulálókat, a faji felsőbbrendűség fanatikusait és az analfabétákat, a radikális entellektüeleket és a radikális businessmaneket –, hívei úgy szólottak róla, mintha még mindig a Ferguson Passage jeges hullámaival harcolna. Ez az „öt százalék” idegtépő feszültséggel követte John Fitzgerald Kennedy küzdelmét, ahogyan egy barátunk élethalálharcát figyeljük, és sokan voltak New Yorkban, akik magához a városhoz hasonlóan, arccal a tengernek fordultak, mert nem mertek a szárazföldre visszatekinteni, félve, hogy az égő Szodomát pillantják meg, és miként Lót felesége, sóbálvánnyá dermednek.

A végéhez közeledett hát New York-i tartózkodásunk. Lici bepakolta a bőröndöket, a hajórakományt, jobban mondva, és minthogy én is úgy éreztem, hozzá kell valamivel járulnom az előkészületekhez, lerámoltam íróasztalomat, és a „netsukékat” az aktatáskába süllyesztettem.

A Walk in Darkness bemutatójánál nem kívánok hosszan időzni – a barátságos közönség több elismeréssel adózott a darabnak, mint amennyit érdemelt –, érdekesnek találtam viszont a „party”-t, amelyet utána tartottak, ahogy a szokás kívánja.

Egy művészetbarát hölgy, ügyvéd módos özvegye, hívta meg a szerzőt, a szereplőket és azok számos barátját tágas lakásába a Central Park mellett, hogy a szokástól eltérően itt és ne valami étteremben várjunk a reggeli lapokra, a darab sikerét diktatórikusán eldöntő kritikára. A meghívás szíves és egyben jellemző is volt: efféle fehér-

fekete áradatot egy manhattani és persze ugyanígy egy harlemi étterem sem fogadott volna be minden további nélkül.

A kép nekem is új volt. A fényűző hideg büfé mellett fiatal néger férfiak és nők álltak szmokingban vagy elragadó estélyi ruhákban; kötetlenül társalogtak a fehér nőkkel és férfiakkal – a darabról, az alakításokról beszélgettek; találgatták, mit ír a New York Times, találgatták, észrevette-e valaki, hogy az utolsó jelenetben a második lövés nem dördült el. A háziasszony talán túlságosan is foglalkozott fekete vendégeivel: e túlbuzgalom, e „leaning backward”29 jellemző a mai fehér liberálisokra. Egyébként a kép megnyerő volt, elegáns és megnyugtató: a haladás képe.

Ez azonban később megváltozott. Egy fiatal néger, a többiek unszolására, a zongorához ült, a szőnyeget felgöngyölítették, tánc kezdődött. De, noha a háziasszony ide-oda futkározott, rábeszélően, kedvet csinálva, szinte úgy, mint a jó tanárnő a tánciskolában, a feketék és a fehérek elkülönültek, annyira, hogy azt „szebben” Wallace, Alabama kormányzója sem képzelhette volna. Ez egyik oldalon sem a testi érintéstől való húzódozásból fakadt, egyszerűen az történt, hogy most, miután elhagyták a közös talajt, a színházról folytatott beszélgetést, nem volt mit mondaniok egymásnak. A tánc ahelyett, hogy közel hozta volna, elválasztotta őket: a fekete és a fehér párok együtt hagyták el a táncparkettet, utána együtt ültek le a szoba valamelyik sarkába, sőt a végén már úgy volt, hogy a szalon egyik sarkában csak a fehérek, a másikban csak a feketék ültek. Bár szinte valamennyi jelenlévő harmincöt évesnél fiatalabb volt, mégsem sikerült igazi vidámságot teremteni: mindenki a saját fajtája képviselőjének érezte magát, mindenki félt, hátha a másikhoz tartozók hamis következtetéseket vonnak le lazább viselkedéséből. Mindaddig, amíg a társadalom előítéleteken alapszik, a türelmetlenségért felelőssé teszik azokat is, akik mentesek tőle, mindaddig, amíg a Bill Hairstonok olyan háztömbben laknak, ahol 25000 lakás közül csak tízet adtak ki négereknek, mindaddig, amíg éjszaka nem érzem magam biztonságban Harlemben, nem tehet csodát egyetlen, mégoly liberális háziasszony

29 szó szerint: hátrahajolni, arra mondják, aki túlságosan buzgó, „majd hanyatt esik, úgy igyekszik”

sem – nem az a döntő, hogy az emberek hol vannak, hanem az, hogy honnan jönnek, és hová mennek.

Megérkeztek a reggeli lapok, újból összekerült az elkülönülő liberálisok két csoportja: a kandalló köré csoportosultak, ahol a rendező hozzáfogott a kritikák felolvasásához. A New York Herald Tribune kíméletlenül elbánt a darabbal, a New York Times az igazságosság helyett a könyörület erényét gyakorolta: „fehér” darabbal bizonyára szigorúbban bánt volna el a nagy újság. Próbálták magyarázgatni, mennyivel fontosabb a New York Times, mint a New York Herald Tribene – „a kritika ugyan rossz, de ösztönző” –: gratuláltak a szereplőknek, akik viszonylag jól megúszták a dolgot; visszaállt tehát újra a lekötelező és összekötő öncsalás szokott hangulata.

Valamivel kettő után a vendégek elhagyták a Central Park melletti házat. Taxik érkeztek, majd két irányban távoztak: dél felé a fehérekkel, észak felé a feketékkel, a viszontlátásra, „nice to have met you”30, de nincs viszontlátás, nem kötött össze bennünket más, csak a színházi est, a szmoking és az estélyi ruha.

Manhattan majd annyira éber volt még, mint délben. Ez a város sosem alszik, csupán félálomban hever hajnali három és öt között. Néhány napja a legtekintélyesebb amerikai rádiókommentátor, Barry Gray, egy órán keresztül beszélgetett velem a WMCA mikrofonjai előtt – műsora fél 11-kor indul, és hajnali 1-kor végződik: és bár az interjú csak éjfélkor kezdődött, mindenki hallotta, a fodrásztól az egyetemi tanárig. Senki sem tartja különösnek, hogy a televízió második adóján három előtt öt perccel még filmet kezdenek vetíteni, százezrek nézik meg. Hajnali kettőkor még vidáman táncolnak a stoplámpák rubinjai a Third Avenue-n – ki utazik, hova és miért? –: az óriás lakóházak ablaksorai még világítanak, csak imitt-amott szakítják meg fekete lyukak – az emberek a képernyő előtt ülnek, rádiót hallgatnak, a köteg vastagságú újságokat olvassák, betegek, küzdenek az álommal és az álmatlansággal; vagy egyszerűen csak félnek a lámpát leoltani? –: a felhőkarcolók szemei nyitva vannak – takarítónők dolgoznak, éjszakai munkások kopácsolnak, tolvajok osonnak, teli pénzszekrényt őriz rideg fény –, a „drug-store”-ok előtt taxisofőrök parkolnak; a bankok áttetsző portáljainál rendőrök posztolnak; a kirakatok előtt a megfáradtak és a

30 jó, hogy találkoztunk

betelni nem tudók ácsorognak; a Broadway hosszán a szórakozni vágyók lávája hömpölyög; éjszakai munkások petróleumlámpákkal, férfiak frakkban, asszonyok orchideacsokorral, rikkancsok, matrózok, bakasárik, kolbászárusok; a város vérnyomása nem süllyed, szívverése nem lesz nyugodtabb; egy férfit letartóztatnak, hullaszállítókocsi halad el, egy páncélautóban milliókat szállítanak, sivít a rendőrautó szirénája, sivít a mentőautó szirénája, sivít a tűzoltóautó szirénája; a Columbus Circle sarkán a Coca-Cola időjelzőszolgálat világító képekkel mutatja a holnapi időt, de ki mondhatná meg, mit jelent az, hogy holnapi idő, ha a tegnap már átment a mába, a ma pedig már rég átment a holnapba.

Eloltottuk a lámpákat, de az álom, amelyet New York elrabolt, nem akart visszatérni. Azt mondottam:

„Tudod a háború előtti évekre kell gondolom, 1938-ra vagy 1939-re, amikor nem mertük a szemünket lehunyni, mert attól féltünk: meglep álmunkban a háború. Egész éjjel virrasztottunk, lestük mit tehetnénk, lestük a másik közelségét, nevettünk, civódtunk, táncoltunk, vártuk a pirkadást. Rettegtünk.”

Lici azt mondta: „igen”, álmában motyogott valamit. Aludt, ő volt a nyugalom pólusa az amerikai szorongásban.

Milyen egy „tojásfej”?

Amerikai éveim egy részét Washingtonban töltöttem: különösen szemet szúrtak hát a változások.

Pierre Charles d'Enfant a XVIII. század végén – példátlan vállalkozás – fővarosak tervezte a várost. A művi tervezés szülötte nem fejlődhetett szervesen, szükségszerűen művi képződménynek kellett maradia. Washingtonból főváros lett, ám város nem, miként Berlinből, Londonból vagy Párizsból: amerikai méretekre áttéve inkább Bonnal, ezzel a hatalmas „főfaluval” hasonlítható össze. Arra a városra, ahol a mintegy 750000 lakosból a kormányzat foglalkoztat több mint 250000-et, nyilvánvalóan az állami hivatalnokok nyorják rá a bélyeget. Nemzeti lobogók a követségi épületeken, zászlók és CD jelzések a gépkocsikon, diplomata-feleségek, angol nörszök, hindu nők sárikban, sofőrök hosszú sora; ez volt Washington régebben, székváros, hátország nélkül.

Washington még a háború éveiben is kisebbnek tűnt, mint volt, most viszont nagybbnak látszik, mint amekkora. Washingtonból város lett. Elveszítette a hivatali központ és székhely jellegét, a szépségben azonban, San Francisco kivételével, egyetlen város sem szárnyalja túl s ezért még mindig éppoly kevéssé hasonlít a többi amerikai városra, mint azok Párizsra vagy Rómára. Európai város hát? Az sem. Washington leginkább óriási arénához hasonlítható, közpén a színpad – a Fehér Ház, a Kapitolium, a Treasury, a Blair House –, körös-körül a tribünök és galériák, meghagyták a fákat is, mint a salzburgi Felsenreitschuléban, kivált e nagyon szép cseresznyefákat, itt-ott uralkodók és gladiátorok szobrai; de erre az amfiteátrumra mégis az a legjellemzőbb, hogy a karzatok vállá kövülnek, s összezárulva, elhatárolják az arénát a világtól. Már e hasonlat is a város elzárkózására és patinájára utal, ami megkülönbözteti az összes amerikai városoktól: Washington Amerika egyetlen olyan városa, ahol nem az üzlet és az ipar dominál, nem a reklám és a hírverés. Az, amire Washington épül, amerikai tradíció ugyan, de mégiscsak tradíció: nincs erősebb kötőanyag (legyen bár mégoly különböző is), mint a múlt – csak az kell, hogy legyen.

Washingtonon a Fehér Ház uralkodik, több értelemben is. Az amerikaiak legsajátosabb ellentmondásai közé tartozik, hogy ők, akik úgyszólván született demokraták, minden más népnél inkább „felfelé” néznek, „nagy” példákat utánoznak, csodálják a tekintélyt, sőt magánéletüket is a „legfelsőbb” körök szimbólumai, alakjai vagy bálványai nyomán rendezik be. A Fehér Házban megütött hang az ország társadalmi életének dallamaiban visszhangzik, harsányan a közelben, elhalóan a távolban; így hát Washington a Fehér Ház közeli visszhangja.

Már a Queen Elizabeth fedélzetén fülünkbe jutott az alattomos célzás, hogy a Fehér Házból „új Versailles” lett; New Yorkban pedig akárhányszor összekerültünk a „society”-val, mindig rosszalló megjegyzéseket hallhattunk Washington „európaizálódásáról”. Kétségtelen, hogy a Fehér Házból – most kívülről és belülről is megtekintettem – új ház lett, ám korántsem „Versailles”.

Régebben két elképzelés uralkodott a Fehér Házról – a Roosevelt-érában megfordultam ott, és megerősíthetem, hogy nem voltak teljesen tévesek. Az egyik felfogás szerint a Fehér Ház nem volt egyéb az elnök székhelyénél és reprezentációs helyiségeinél, s csakugyan úgy festett a hivatalos ebédlőteremmel és fogadási csarnokkal, a zöld, kék és piros szalonokkal, a rózsaszínű és empire fogadószobákkal, mint egy túlméretezett, kissé koloniális, kissé provinciális kormányzói palota. A többiek képzeletében a Fehér Ház az elnöknek a nyugati szárnyon levő dolgozószobájával volt azonos; annak ugyan tudatában voltak, hogy Amerikát e szobából kormányozzák, ám azt valami elzárt helynek, és nem egy nagy iroda középpontjának tartották – ha „a kormányt” emlegették, a State Departmentre, a minisztériumokra, a kongresszusra és a szenátusra gondoltak. Miért mondták hát nekem, hogy a Fehér Ház „Versailles”-já változott?

Mindenekelőtt azért, mert Kennedy alatt sutba kellett dobni mind a két régi elképzelést, azt is, amely a Fehér Ház társadalmi jellegét emelte ki, és azt is, amely a hivatalra tette a hangsúlyt. Kezdjük az előbbivel.

Franklin Delano Roosevelt, miként Kennedy is, arisztokrata családból származott, de hivatásos politikus volt, és súlyos betegsége sem tette soha lehetővé számára a társadalmi szereplést; feleségét, Eleanor Rooseveltet pedig jobban érdekelte a társastáncnál a társadalmi

haladás, jobban a pártok, mint a „party”-k. Roosevelt utóda, Harry S. Truman sosem rejthette el kispolgári származását, nem is akarta; ravasz politikusokkal vette körül magát, közepes színvonalú hivatásos tisztekkel, tréfamesterekkel, akik azon melegiben szállították a legújabb vicceket. A kitűnő Bess Truman, anyja egy tehetséges, bár túl egyoldalúan zenei érdeklődésű leánynak, holmi polgármesteri hivatalnak tekintette a Fehér Házat, amely történetesen nem Kansas Cityben van. A sikeres katona babonás tisztelete a sikeres businessman iránt – ez jellemezte Eisenhower tábornokot; barátait a golfozásban mutatott teljesítményeik alapján ítélte meg, felesége bridzspartnereit az elnöki repülőgéppel hozatta Washingtonba, Mamie Eisenhower pedig értett ahhoz, hogy házát, legyen az Párizsban, Londonban vagy Washingtonban, egy vidéki garnizon parancsnoki körletévé alakítsa.

Ha már most azt állítják, hogy John és Jacqueline Kennedy a Fehér Házat „Versailles”-já festette át, ez csupán azt bizonyítja, hogy a kritikusok nem tudnak többet Versailles-ról, mint amennyit valami „történelmi” ponyva olvasója e királyi rezidenciáról tudni vél. Az ő szemükben Versailles tizennegyedik és tizenötödik Lajos bűnös Bábele, gyűjtőfogalma a fejedelem nepotikus imádásának, az esztelen pazarlásnak, a napkirályi dölyfnek; a két kéjkastély függeléke. Jacqueline Kennedy a szemükben valami modern Marie Antoinette volt – hogy az osztrák nő Versailles-ban lakott, erről alkalmasint a „történelmi” filmekből értesültek –: előbb-utóbb bizonyára belekeverednek valami nyakláncafférba, és a guillotine-on végezné. Ehhez még az is hozzájárult, hogy az amerikai társadalom, de kivált a burzsoá összetéveszti az eleganciát és a luxust, s minthogy a Fehér Ház elegáns lett, rémmeséket lehetett költeni a Kennedyek pazarló fényűzéséről. Igaz, a Fehér Ház lakórésze valóban elegáns lett. Ennek költségei azonban csekélyek voltak, és egyáltalán nem terhelték az adófizetőket. Azt elfelejtették, hogy a Truman idejében szükségessé vált átépítés majd 6 millió dollárba került; nem is vették zokon e derék férfiútól, mert vele, a Missouriból való egykori kereskedővel azonosulni lehetett; az olyan volt, mintha a saját házukat építenék át, csak kissé költségesebb. Jacqueline Kennedy azonban kitárta az ablakokat, és kiszellőztette a dohos termeket; eltávolított egyes „régiségeket” Amerika legpocsékabb stílus-korszakaiból, jelentős festők képeit

akasztotta a falakra, az elnöki székhely külső képét, amennyire lehetett, méltóvá tette Amerika modern, nagyhatalmi rangjához. A világra nyíló ablakok kitárultak; megijedtek, hogy zárva találják az Amerikára nyíló ajtókat. Versailles-hoz ennek annyi köze volt, akár Jacqueline Kennedy-nek Marie Antoinette-hez.

Az épület balszárnyának átalakulása – meggyőződhettem egy rövid látogatás alapján is – valóban forradalmi volt. Külsőleg a dolgozószoba, Kennedy hintaszékétől eltekintve, keveset változott, de az ember olyan hivatalba került, ahol a 467 tisztviselő nemcsak jelen volt, hanem dolgozott is. Az elnök dolgozószobája immár nem valami elefántcsont-torony csúcsa, inkább egy iroda központja lett. A Fehér Ház e részében úgy érezte magát az ember, mint valami nagy ügyvédi irodában, amely – a régebbi szokás szerint – történetesen ugyanabban a házban nyert elhelyezést, ahol a lakás. Minthogy a lakás a tőszomszédságban volt, olykor előfordult, hogy a kis John felkapaszkodott az elnök térdére, közben szóltak a telefonok, a titkárok ki-be futkostak, az újságírók az íróasztalok közé tolakodtak, a látogatók egymásnak adták a kilincset, papírok, újságok és folyóiratok hevertek szanaszét, a „boss” hol az egyik, hol a másik irodában bukkant fel. Az ember elképzelhette volna, hogy belép a First Lady is – „nem akarok zavarni, csak az új ruhámat nézd meg” –, viszont tökéletesen elfeledkezett arról, hogy ez az iroda a Fehér Házban van. A polgármesteri lakás elnöki otthonná, a hatalom múzeuma a hatalom igazgatóságává alakult.

A Fehér Ház – talán így is mondhatnók – keleti és nyugati részének ez az átalakulása a metropolis egész társadalmi életére hatást gyakorolt – és ezt nem szabad alábecsülni abban a városban, ahol még mindig egymás mellett állnak a követségi paloták a Connecticut Avenue körül, szépen, sorjában, akár az ENSZ zászlórúdjai; ahol havonta kétezer hivatalos fogadást és 30 nagy magányrendezvényt tartanak; ahol csupán egyetlen követség, például az angol, évente több mint 100 ezer dollárt költ „entertainment”31-re, és az élet leginkább a cári idők Szentpétervárjára emlékeztet, ahogy Franciaország költő-diplomatája, Maurice Paléologue minden idők számára megörökítette.

31 szórakoztatás

Érdeklődtem a régi és az új „hostess”32 -ekről – sehol sem kaptam kielégítő választ. Természetesen, mondták, „a legfontosabb”, hogy Kennedyék meghívjanak valakit. – Így mondották: „Kennedyék”, nem Fehér Házat mondtak. Igen, nagy házat visz a magyar születésű Mrs. Gwendolyn Cafritz, Robert Kennedy igazságügyminiszter, és Douglas C. Dillon pénzügyminiszter feleségénél is szívesen összejönnek az emberek. Emlegetik még a francia és a brit nagykövetség elegáns fogadásait, továbbá a chilei, perui és mexikói diplomaták estélyeit – ezzel azonban a lista kimerült, nem volt lista.

Immár megértettem a „society” haragját, a gyűlöletet, amellyel John és Jacqueline Kennedyről beszélt. A luxus megvásárolható, az elegancia azonban nem – és a Kennedyék Washingtonjában épp a pénzt fosztották meg trónjától. Detronizálták a milliomos feleségeket és özvegyeket, ez idáig a társadalmi jogar hordozóit, illetve a társadalmi bárd forgatóit; detronizálták a Közép-Nyugatról való tábornok- és szenátorhitveseket – egykor elegendő volt, ha a Shoreham vagy Wardman's Park Hotelben tágas lakosztályt vagy a Kalorama úton házat béreltek – s nyomban „vendéglátóként” terpeszkedhettek el. Letaszíttatott trónjáról Perle Mesta „the hostess with mostest”33 a sok pénzű, barátságos néne, a „Call me Madam” című musical hősének modellje, akit a korábbi rezsim, mindennek a tetejeként, még követté is tett, és az ártatlan luxembourgi nagyhercegségre szabadított. Elvesztette trónját Callie Shaw, akinek „zöld könyve” éppoly mérvadó volt 1930 óta Washington, mint a piros „Social Register” a többi országrész számára, és Shaw-val együtt trónfosztottá vált a zöld könyv is, melynek névmutatójában számozva voltak a prominensek, nehogy, ments isten, baj legyen az asztali ülésrenddel, a hiúság mindennél fontosabb rangsorával. Végül trónfosztottá váltak a texasi olajkirályok, akik „megkaphatták” a legbefolyásosabb személyiségeket, elég volt egy monstre estélyi „bedobni” – to throw a party – Washingtonban; és a felruccanó vidéki kormányzók, akiket körülrajongtak a háziasszonyok; a lobbysták, akik két Martini között intézik az üzletet; sőt trónjukat vesztették egyes követek is, akik biztosak voltak abban, hogy a kölcsönt megszerzik, ha elég gyakran, elég szenátort hívnak meg. Washington nem lett

32 vendéglátó háziasszony, de így hívják a mulatókban, klubbokban a kiszolgáló vagy szórakoztató hölgyeket is33 tréfás, elferdített szójáték; a háziasszony, akinek a legtöbbje van

„Versailles”, ám „európai” lett, miként európai Anglia abban az értelemben, hogy politikáját London bizonyos épületeiben határozzák meg, és nem általában Londonban; európai Franciaország, mert politikáját az Elysées palotában és nem a Bois de Boulogne villáiban alakítják.

Mi foglalta el a régi Washington helyét? Ezt nem volt nehéz fölfedezni.

Azt mondották, Washingtonban a „tojásfejek” uralkodnak – ami nyilvánvalóan ellentmondás, hiszen Versaillesban minden bizonnyal sosem uralkodtak „tojásfejek”; különben nem került volna soha a francia forradalomra sor –; mindemellett e vád helytállónak bizonyult, „egghead”-ekkel voltunk körülvéve.

Washington legelegánsabb éttermében, a Jockey Clubban ebédeltünk – rangja látható volt már abból is, hogy benne semmi sem volt látható, igen, a legjobb lett volna vakvezető kutyával belépni: újabban az amerikai vendéglátóhelyek előkelőségének az ott uralkodó félhomály a fokmérője. Szóval, a Jockey Clubban két „tojásfejjel” ebédeltünk, egy ismert publicistával és egy egyetemi tanárral, akit a kormány valamilyen meghatározott feladat elvégzésére hívott Washingtonba.

Az egyetemi tanár negyvenegy éves volt, magas termetű, karcsú, szőke és kék szemű: jól el lehet képzelni tenisznadrágban és teniszingben. Tojást formázott-e a feje, nem tudom; a legtöbb ember tojásfejű, ha történetesen nem kockát vagy golyót hord a nyakán. A beszélgetés – ez a nap újsághíreivel függött össze – főleg De Gaulle körül forgott. A profeszor – hivatására nézve fizikus – meglepő ismeretekkel rendelkezett. A francia történelemben olyannyira járatos volt, hogy De Gaulle és Szent Johanna között több tucatnyi párhuzamot tudott vonni: még most is élvezettel emlékszem vissza nemcsak történelmileg megalapozott, de felettébb eredeti elméletére; eszerint Jeanne d'Arc, aki minden hájjal megkent politikus volt, szintén Egyesült Európára törekedett, természetesen a franciák égisze alatt. Ám a professzor fejtegetései korántsem csupán akadémikusak voltak. Fogadni mernék, hogy nincs egyetlen olyan európai fizikus sem, aki az övét még csak megközelítő pontosságú ismeretekkel is rendelkeznék a különböző francia köztársaságokról és azok államférfiúiról. Barátommal, a publicistával ellentétben, aki a White Houseban ki-be jár, a professzor

csupán egyetlenegy alkalommal beszélt az elnökkel. És most, amidőn e találkozásról mesélt, rajta volt a sor, hogy meglepett csodálkozással beszéljen. Az elnök, mondotta, eredetileg keveset tudott a megbeszélés tárgyáról, de tizenöt perc alatt annyira behatolt az anyagba, hogy – a professzor mosolygott – „kínosan mélyreható” kérdéseket tudott feltenni. „Az elnök – mondotta a professzor – jelentést kért, amelyet néhány héttel később szállítottam. Két, kézzel írott széljegyzettel kaptam vissza: mindkettő az általam élőszóban és írásban előadottak közötti ellentmondásra utalt.”

Úgy festhet talán, hogy a professzor előttünk, az idegenek előtt dicshimnuszt akart zengeni az államfőről, ügybuzgó lelkesedést mímelni, a „személyi kultuszhoz” hozzájárulni. Ehhez azonban túlságosan független volt a „tojásfej”: miként a legtöbb „egghead”, csak azért jött Washingtonba, mert egy bizonyos, mint mondta, nem túl fontos munkára igénybe vehetőnek vélték; egyébként nemsokára visszatér egyetemi városába. A „tojásfej” különben kollégájához hasonlóan hűvös racionalista volt: látszott rajta, nem tűrné, hogy bármi vagy bárki imponáljon neki. E gondolkodó gépben azonban – épp ez volt a különös – tűz lobogott, és ezt John F. Kennedy gyújtotta fel.

Nem épp tapintatos, de nyílt kérdésemre: hogy is áll a dolog valójában az „egghead”-ek uralmával? – azonnal válaszolt, komolyan, mintha valami szemináriumban adna elő.

„Két dologgal kell tisztában lennünk. Először: a két nagyhatalom, mi és a Szovjetunió, nemcsak nem akarja a háborút, de nincs is oka arra, hogy kirobbantsa. A nukleáris háborút csak az ostobaság robbanthatja ki, ebben kivételesen egyetértünk a Szovjetunióval. Az elnök nem tűrheti az ostobaságot, mert ma az ostobaság nemcsak veszélyes, hanem éppenséggel életveszélyes is. Másodszor: minél bizonyosabb, hogy a háborút intelligenciával el lehet kerülni, annál magasabbra csapnak – e tekintetben ne legyenek illúziói – a két világnézet között a »békés háború« hullámai. A Szovjet minden résbe behatol, amelyet védtelenül hagyunk, és mi is mindegyikbe, amit a Szovjetunió nyitva hagy. A fegyverkezés vége – ha eljutunk idáig – az értelem mezőin való háború kezdetét jelenti: az »egghead«-ek – nevetett – a mi titkos fegyvereink. Ha a »shooting war«-t34 el akarjuk kerülni, meg kell nyernünk a

34 fegyveres háború

politikai, gazdasági és kulturális háborút, de minthogy ezúttal intelligens hatalommal állunk szemben, nem úgy, mint Hitler idejében, ez csupán fölényes tudással és hűvös rációval sikerülhet. Az elnök felismerte ezt, azért az ország egész értelmisége mögötte áll.” Megszakította a beszédet, olyasvalakinek a módjára, aki még mondana valamit, de nem biztos benne, hogy jó-e, ha mondja. „Ezért szeretjük őt”-tette még hozzá, lesütötte a szemét, és a bifsztekjével kezdett foglalatoskodni.

A szót a publicista vette át. Igaz, mondotta, s mosolyogva a professzorra utalt: az új Washingtont a tojásfejek „uralják”. Walter Lippmann és Joseph Alsop, a két jelentős kommentátor háza kiszorította, így fejezte ki magát, az „özvegyi lakokat és az aggok házait”. Nem mintha e szalonok fontosak lennének – csak a dolog jellemző. Kennedyt nehéz befolyásolni, ám szinte lehetetlen, hogy meg ne hallja az embert. – „Bíráljuk a Kennedy-politikát: több mint egy évtized óta első ízben van valami, ami méltó a bírálatra. Politikánk a nyolc Eisenhower-évben a Tolsztoj ábrázolta hadvezetéshez hasonlított, melynek lényege: megakadályozni a sereget az elszakadásban. Kennedy szemére hányják, hogy a politikát retortában csinálja. Ennek ellenkezője igaz. A minap egy kormányintézkedésre bíráló cikket írtam. Még az ágyban voltam, amikor Salinger fölcsengetett. Az elnök nyilván már a reggelinél olvasta a cikket – elődei csak a számukra összeállított sajtókivonatokat olvasták, sokszor napokkal később. Tizenkettőkor a White House-ban voltam. Bírálatomat nagyon érdekesnek találja – mondta Kennedy –, de elméletieskedőnek is. Ha nem akarom az ügyet túl könnyen venni, áruljam el, hogy képzelem a bírált probléma gyakorlati megoldását. Most napok óta egy beadványon kotolhatok – jól elbántam magammal.”

Nemcsak az volt a jellemző, amit a két „tojásfej” mesélt – jellemző volt a hang is, ahogyan előadták. Washington-szerte vidámság, derű, öntudat, bizakodás és optimizmus uralkodott. A megoldandó problémák súlyosságáról kevesen ringatták magukat illúziókban, de abban nem kételkedett senki, hogy a problémákat meg tudják oldani. Washingtonban voltunk, ami mégiscsak az amerikai Dél északi csücske, és az ország gondjai felvonultak a főváros ellen éppúgy, ahogy száz esztendővel ezelőtt a rabszolgatartók seregei vonultak Washingtonnak – csupán a főváros kapujában, Gettysburgban tartóztatta fel őket végképp

Lincoln Abraham –, ám itt nem találkozhatunk a félelemmel, amely New Yorkban riogatott.

Mialatt a professzorral és a szerkesztővel az A Case of Libel című igazságügyi dráma erényeiről vitatkoztam – ezt mind a kettő néhány napja látta New Yorkban –, még valamit észrevettem. Csak most, amikor szemem már hozzászokott az ekőkelő félhomályhoz, szenteltem nagyobb figyelmet a környezetnek. Jobbra tőlünk, az egyik asztalnál az elnök egyik tanácsadója ült – nyilvánvalóan egy egghead – két olasz diplomatával: a hátunk mögött pedig hölgyektől körülvéve valaki, aki Salvador Dalihoz hasonlított, és minthogy Washingtonban voltunk, tényleg Salvador Dali volt. Az itt jelen levő férfiak közül egy sem viselkedett másként, mint Róma „Bibliotecá”-jának vagy London „Caprice”-ának vendégei, és a nők sem másként, mint a Maxim's-ban, vagy a Las-serre- ben. Ital feltűnően kevés fogyott, nem volt hangos szó, a nevetés tompítva hangzott; eltűntek a forrongó virág-kalapok a tartóshullámok tengeréről, a hölgyek öltözéke – mondja a feleségem – bizonyára Diortól, Chaneltől vagy Piquet-től származott, illetve a párizsi mesterek tökéletes utánzata volt. A város ízig-vérig modern, így látszott, s épp e kombináció révén; a két szín, az elegancia és az intellektualitás tökéletes harmóniába olvadt össze; azt mondom: modern, mert az elképzelés a „tojásfej” hosszú hajáról nem kevésbé elavult, mint az a dajkamese, hogy a Karina-frizura csupán üres fejet takarhat. E kettő, az elegancia és az intellektualitás, amelyek három esztendőnél rövidebb időn belül rákerültek a Kennedy-korszak címerpajzsára, kiszorítva az „American beauty rose”-t, Washington eddigi szimbólumát, nem látszott idegennek, puszta importnak Amerika fővárosában. A Nobel-díjasok tiszteletére rendezett híres estét a Fehér Ház bármely jó Public-relations-man-je35 kitalálhatta volna, de egy washingtoni házba sem léphetünk úgy be, hogy ne bukkanjunk ott két-három nemzetközi hírű tudósra; akármelyik leleményesebb elnöki tanácsadónak eszébe juthatott volna, hogy Pablo Casals-estet rendezzen, de mindenütt rangos és neves művészekkel találkozhatunk; fényes bálokat mindegyik First Lady adhatott volna, de Washingtonban egyszerre úgy viselkedtek, mintha folyvást a Fehér Házból érkező meghívóra várnának.

35 propaganda szakértő

Indokolt volt-e az optimizmus, a város vezérmotívuma, az 1963-as év novemberének elején?

Azt hiszem, washingtoni barátaink, a forradalmi stílus szédületében nem gyanították, mily messzire távolodott a főváros az országtól, én sem gyanítottam: most tudom. John F. Kennedy – örökké erre kell gondolnom – olyan férfi módjára cselekedett, akinek csak lélegzetvételnyi idő adatott, aki már felvette a halotti szentségeket, aki a haláltól csak rövid haladékot kapott. Tudnia kellett, hogy Washington, a nyugati főváros, és Washington, az amerikai kormányzat székhelye ellentmondásba került egymással, korántsem logikus, ám annál mélyebb ellentmondásba s ezt feloldani neki sem sikerülhetett. A nyugati világ fővárosaként Washington Párizs volt, és London, Berlin és Tokió, Ottawa és Rio de Janeiro. Hogyan is nyugodhatott volna ebbe Amerika, amely 1964-ben úgy rendez „világ”-kiállítást, hogy lemond Franciaország és Oroszország részvételéről: a Pepsi-Cola pavilonja nagyobb, mint Belgium kiállítása, Walter panoptikuma nagyobb, mint a Fülöp-szigetek pavilonja; az amerikai államok és iparágak területe jó tízszer akkora, mint a többi földrészé összesen? Hogyan nyugodhatott volna bele a Theodore Sorensonok és Arthur Schlesingerek „uralmába” Texas, ahol még ma is jóval több mint 800 ezer analfabéta van? A nőegyletek, a Daughters of American Revolution36 és a Women's Christian Temperance Union37 hölgyei, a „boldogabb-vagyok-mióta-vak-vagyok” milliós tábora, azaz a Readers Digest hívő olvasónői, a tanító nénis szemüvegű, kékesfehér hajú kispolgári feleségek, a hullámtengerrel és ékes virágkalappal, hogyan is fogadhatták volna el a fiatal nőt a Fehér Házban, aki hagyta, hogy a szél szétfújja a haját, télen is csak néha öltött bundát, lovagolt és autót vezetett, akár az ördög, folyékonyan társalgott három nyelven, De Gaulle-t meghódította, és Nehruval flörtölt, s ha csak lehetett Európába szökött, Diornál szívesebben vásárolt mint Goldwaternél, és ráadásul értett valamit a hithez, a művészethez, a konyhához és a gyerekneveléshez is? Washington „európaivá vált” – ettől zengett az egész ország, és ez sok millió amerikai számára azt jelenti: dekadens, fennhéjázó, erkölcstelen, testben-lélékben romlott; a kevésbé igazságtalan többség számára pedig

36 az Amerikai Forradalom Lányai37 Nők Keresztény Mértékletességi Uniója

azt jelenti: idegen – és ez bevált jelszó. E körökben ritkán emlegették Kennedyt, többnyire „Kennedyéket”, és ez épp any-nyira jellemző, mint amennyire önkéntelen bók Jacqueline Ken-nedynek: a Washingtont körbelobogó gyűlölet csupán részben irányul az elnök politikája ellen, részben egy szellemi magatartás ellen is irányul. Minél felszínesebb a gyűlölet, annál mélyebb is: törjék a fejüket a filozófusok ezen a paradoxonon.

Igen, Washington aréna volt, falai magasak, és körülötte a gyűlölet tengere. Amerika kínkeservesen lenyelte Franklin Delano Roosevelt polgári szocializmusát, de John Fitzgerald Kennedy arisztokratikus szocializmusa a reakció összes kísérteteit a porondra szólította. Franklin Delano Roosevelt „new deal”-je a kapitalizmust a szegénység leküzdése útján akarta megmenteni, John Fitzgerald Kennedy „new frontier”-je arra törekedett, hogy a kapitalizmust az ostobaság leküzdése útján mentse meg.

Franklin D. Roosevelt természetes halállal végezte, John F. Kennedy osztályrésze a halál volt Texasban.

Bobby Baker istállója

Néhány napig átadtuk magunkat a szép illúziónak, hogy láttuk Washingtont. Pedig csak egy részét láttuk Washingtonnak.

Épp akkor tört ki a „Bobby Baker botrány”. Bobby Gene Baker, a többség – tehát ebben az esetben a demokrata párt – szenátusi irodájának a titkára, külsőleg olyasfajta jelenség volt, akivel mindenütt találkoztunk, ahol prominens személyiségek, pénzmágnások, miniszterek, filmcsillagok megjelennek. Megfigyeltem, ezeket az embereket arról lehet megismerni, hogyan tartják a bal vállukat. Mivel hozzászoktak, ahhoz, hogy híres emberek balján haladnak, előretolják a bal vállukat, vagy ha úgy tetszik, kissé visszahúzzák a jobbat; fejüket egyúttal előre és a bal válluk felé fordítják – a fejtartás jelzi, hogy ők csupa fül, csupa feszült figyelem, nehogy a jobbjukon levő prominens egy hangja is elkerülje alázatos érdeklődésüket; másrészt azt is jelzi a válltartás, hogy szüntelenül ugrásra készek a prominensnek utat törni, őt a tolakodótól védeni; szükség esetén saját testükkel fedezni. „Örök fiatalemberek” ezek, örökké fiatalok maradnak, ám e született titkárok csak ritkán titkárok, minthogy sokkal gyorsabban tudnak beszélni, mint írni, sőt olykor tökéletesen írástudatlanok. Karrierjét szinte mind a korlátlan igent mondás képességének köszönheti, s ezt párosítják azzal a képességgel, hogy a prominensnek zajtalanul elintézik a kényelmetlen dolgokat. A háborúban ezek a szárnysegéd típusaiként ismeretesek; sosem érik el a legfelső lépcsőfokot, de annál gyorsabban érnek a középsőkre. Alapjában véve felmagasztosított cselédek, de napjainkban, amidőn élnünk adatott, nem meglepő, hogy az urak jobban függenek cselédeiktől, mint megfordítva.

Nos, Bobby Bakert, a szenátus lakáját, akinek érdemeit oly szokatlan mértékben ismerték el, hogy vagyona kerek kétmillió dollárra becsülhető, vizsgálóbizottság elé idézték. Ekkor kiderült, hogy Bobby több szenátor választási alapjára gyűjtött, s nevükben ígéreteket tett, ezeket részben megszegték, ám részben, s ez még rosszabb, megtartották; egyik-másik szenátor menedzsereként is szolgált, noha

voltaképpen tiszte csupán az lett volna, hogy a szenátust szolgálja. Továbbá Bobby együtt dolgozott több „lobbystával”38, politikai ismeretségeket és kapcsolatokat közvetített számukra, és sápot húzott az előszobák avagy a folyosók – nyilván ezekről kapták nevüket a lobbysták – mindkét oldalán. Hogy emellett még kisebb háremet is fenntartott, részben a saját házában, N. Street 308, részben moteljében, a Carouselben, „nomen est omen”, ezt alig kell említenem, minthogy a korrupció sötét oldala mellett mindig ott a világos is: ahol könnyen lehet pénzt keresni, oda könnyen betévednek a könnyű lányok.

Felkerestük a Carroll Arms Hotelben a Quorum-Clubot, amely a szó több értelmében is Bobby „istállója” volt. A szálloda felettébb tiszteletreméltó környéken található, a szenátusi iroda régi és új épületének a közvetlen közelében; a klubot ódivatú gázlámpák világítják meg, ami biztosítja az elegáns homályt, anélkül, hogy az obskúrusság gyanúját keltené. Szerfelett „férfias” klub, ha a hiányosan öltözött lányokat és a szép lovakat ábrázoló festményeket „férfiasnak” lehet nevezni; a téglafalak, a bőrbevonatú kártyaasztalok és a mély fotelok ugyancsak a Q-Club maszkulin karakterét hangsúlyozzák. A pianinón pötyögtető zongorista még itt volt, a hostessek azonban, ezt legnagyobb sajnálatomra meg kell állapítanom, eltűntek: Bobby szeretője, a Tennessee-ből való szépségkirálynő és „legjobb lova”, egy wuppertali katona-feleség, kereket oldott. Eltűnt a harang, amelynek létéről annyit harangoztak az utóbbi napokban – e harangot a Kapitóliumban húzták meg, ahonnan közvetlen összeköttetés vezetett ide, s szava a szenátorok hívójele volt, ha a szavazás szükségessé tette átmeneti jelenlétüket.

Bobby aranynapjaiban a 197 klubtagnak hatalmas évi tagsági díjat kellett leszúrnia, de minthogy a botrány már kirobbant, velünk szemben nem támasztottak nagy követelményt. Mindenesetre érdekes volt megtudni, ki volt a 197 klubtag – nem a nevüket, hanem a helyzetüket. Ők voltak ama, „Washingtonian”-ek, akiket nem láttam a Fehér Házban, barátaink házában és a Jockey Clubban, és akikről – súlyos tévedés – azt hittem, nem is léteznek már. Ők voltak a Lederer-Burdicks leírta „ugly American”-ek39, s ha e jelzéssel nem akarjuk beérni, korrupt

38 kijáró ember, főleg a parlamentben39 a rút amerikai

politikusok, akik valamit már elértek, és sikereiket készpénzre akarják váltani, nagy üzletemberek, akik, vagy „beszállnak” maguk is a politikába, vagy kapcsolatokat keresnek a politikusokhoz. „Lobbysták”, akik „el akarnak adni” egy országot, egy politikai irányzatot, egy iparágat vagy csak egy embert, mindenesetre olyanok, akikre nem találó Morus szellemes definíciója, amely szerint két ellentétes típus van – „megvesztegetők” és „megvesztegetettek” –, őnáluk ezt nem lehetett ilyen pontosan elválasztani.

Most tehát tudtam már kik ők, de fontosabbnak tűnt a kérdés: miért van az, hogy Kennedy nem tudott végezni velük, miért tudják az „ugly American”-ek máig mindig veszélyeztetni az amerikai demokráciát, a kapitalista társadalmi rendet.

Ha e kérdésre választ keresünk, nemcsak arra kell gondolnunk, hogy a háború vége óta kialakult Amerikában a „salesman-society”, hanem meg kell kísérelnünk azt is, hogy a „salesman” szót helyesen lefordítsuk. A „salesman” nem kereskedő, hiszen a kereskedő hivatás éppúgy a vétel, mint az eladás, a salesman pedig csak eladó. Ha Amerikában azt mondják valakire: „He is a good salesman”, úgy e legnagyobb dicséret szinte bármire vonatkozhat – az illető lehet kereskedő, de politikus is, operaénekesnő vagy kutató, minthogy az ideológiát, a hangot vagy a szérumot éppúgy „el kell adni”, mint a szépségápolószert vagy a használt kocsit. A marxista szemében a kapitalizmus azonos a „salesman society”-vel, ám ez éppoly helytelen, mintha azt mondanók, hogy a daganat a testtel azonos. A salesman-társadalom lényege – a modern kapitalizmussal ellentétben – abban a szinte vallásos s mindenképpen hittétellé emelt meggyőződésben rejlik, hogy – először – minden „áru”, és hogy – másodszor – az „áru” minősége nem döntő: a döntő a mód, ahogyan „eladják”. Ha, miként folyvást halljuk, a sikeres „salesman” azzal henceg, hogy az „eszkimónak is eladja a jégszekrényt”, evvel nem csupán azt akarja mondani, hogy a lehetetlen megvalósítására képes, azt is mondani akarja, hogy a szükségtelent, haszontalant is rá tudja tukmálni emberére. Az „ugly American”, a Q-Club látogatója, Bobby Baker ügyfele effajta „áru”, mint politikus felesleges, haszontalan; léte ellentmond a célnak, ő az eszkimónak eladott jégszekrény.

Evvel azonban még nem válaszoltam az „áru tartósságának” kérdésére. Az „ugly American” azért oly „tartós”, azért nem lehet – ahogy mondani szokták – „agyoncsapni sem”, mert a salesman-society vállán áll, amely viszont a korrupció talajába ereszti gyökereit. A korrupció pedig természetes a „salesman-társadalomban”, annak megbízható talaja.

Hogy ez miért van így – az egyik okát már megemlítettem. A korrupció már nem az, ami tilos – ha így volna, könnyen végezni lehetne vele –, hanem az, amit megtűrnek. A romlott „áru” eladását megtűrő és a romlott „árut” a továbbadás reményében megvásárló társadalom magában véve is korrupt. A következő lépés az, hogy a „salesman”-t „sportsman”-nek tekintik: minél haszontalanabb és esztelenebb a jégszekrények eladása, annál nagyobb a taps. A morál legnagyobb ellensége nem az immoralitás, hanem a szemérmetlenség: a törvényesített immoralitás.

Az eladók e társadalmában azért „tartós” a „csúnya amerikai”, mert nem ismerhető fel. Ha egy követet minősítve nyilvánosan kijelentik, hogy az illető „successful businessman”, sikeres kereskedő volt – ha természetesnek tekintik, hogy az elnökjelölt magát jelöli, és utána a maga dicséretére, tehát hogy magát „eladja”, dobosok ütegeit foglalkoztatja – ha egy képviselőnek a részvényeit talán el kell adnia, az üzleti kapcsolatait azonban fenntarthatja – ha a választási alapot nyíltan hirdetett „One-Hundred-dollar-a-plate-dinner”-ek40 útján gyűjtik össze – ha a még elfogadható ajándék mértéke az illető pozíciójától függ – ha a jogtanácsosnak ügyvédi minőségében szabad az, ami politikusi minőségében tilos – ha egy hajdani elnökjelölt és pártvezér külföldi hatalom ügynökeként tevékenykedhet, minthogy a külföldi hatalom képviselete, annak „eladása” csupán azok számára tilos, akik nem vétetik „foreign agent”-ként41 nyilvántartásba magukat: – akkor a korrupció elvesztette azonosságát, nem ismerhető fel többé.

A Q-Clubban, a félmeztelen bennszülöttek képei alatt, hallgatva a fáradt zongorát, eltöprengtem, miért tesz rám olyan nagy hatást ez a helyiség. Amit itt a derűs Bobby tevékenységéről megtudtam, kevésbé volt fontos a felismerésnél: ő az a „salesman”, akinek az a specialitása,

40 vacsora, amelyen egy terítékért száz dollárt kell fizetni41 külföldi ügynök

hogy „csúnya amerikaiakat” ad el Amerikának. Országszerte hasonló klubok százaiban – a Q-Clubban most alacsonyabbra srófolták a gázlámpák fényeit – naponta adnak el Amerikának „csúnya amerikaiakat”, Bobby Baker csupán azt az ügyetlenséget követte el, hogy a technikai haladást egészen a közvetlen csengettyű-összeköttetés felállításáig fejlesztette.

Itt azonban világossá vált előttem az is, hogy a Kennedyék által tervezett – de meg nem formált – új társadalomnak és az eladótársadalomnak előbb-utóbb össze kell csapnia, minthogy a Kennedy-társadalmat a minőségre kívánták építeni – ezért használtam az „arisztokratikus szocializmus” kifejezést –, míg az eladó-társadalom arra a homlokegyenest ellenkező elvre épül, hogy a minőség tökéletesen mellőzhető, csak a megfelelő salesmant kell szerződtetni. Kennedynek tudnia kellett ezt, de a Profiles in Courage42 szerzője számára ez nem volt ok arra, hogy engedjen – épp ellenkezőleg. Kennedy tudta, hogy az „ugly American” nemcsak korrupt, hanem ostoba is, úgyhogy nem boldogul az ugyancsak korrupt, de eszes „salesman” nélkül. E „salesman”-t viszont, szemben a kereskedővel, Kennedy nem tartotta a demokratikus kapitalizmus oszlopának: nem tarthatta annak, hiszen az, aki válogatás nélkül értékesít embereket és portékákat, országokat és véleményeket, jót és rosszat, aláássa a kapitalista-demokratikus rendet.

Ha Kennedy tudta ezt, ellenfelei is tudták. Tudták ezt a silány, Cadillacjeiket a Carroll Arms Hotel előtt parkoló Vadnyugat-politikusok – ha lovukat kötik a lámpaoszlophoz, természetesebbnek érzem –, hogy csendben élethalálharcra gyürkőznek ellenük, és tán nem is csak csendben, mert azt suttogta a fáma, hogy a Baker-ügyet Robert Kennedy igazságügyminiszter, az elnök fivére röppentette fel. Mindig voltak korrupciós ügyek, így Truman szárnysegédjének kicsinyes jégszekrény-afférja, vagy Eisenhower tanácsadójának, Sherman Adamsnak szánalmas vikuna-kabát ügye, de annyira nem lehettek ostobák a Quorum-Club látogatói, hogy a különbséget szem elől tévesszék: itt, ezúttal első ízben, a kormányzat leplezett le botrányt a kormánypártban. A különböző vizsgáló bizottságokkal, például a külföldi érdekképviseleteket nagyítóüveg alá vevő Fulbright-bizottsággal még el lehetett, úgy-ahogy, keservesen boldogulni; még

42 „A bátorság arcképei” – Kennedy könyvének címe

Trujillo diktátor ügynöke, a „high society” „arbiterje” és a rajtakapott kedvence, Igor Cassini is megúszta egy kék folttal a szeme alatt. Ilyen bizottságok mindig voltak, mindegyiket túl lehetett élni – csak a minap sikerült kárörvendezve bebizonyítani, hogy Tennessee elhunyt szenátora, Estes Kefauver 30 ezer dollárért vásárolt részvényeket a gyógyszervegyészeti ipartól, amely ellen ő maga vezetett vizsgálatot; e bírákra építeni lehetett, ezek csukva tartják a fél szemüket. Most azonban – az egész Q-Club megértette – vérre megy: a minőségi lársadalom hadat üzent a „salesman” társadalomnak. „A tojásfejek”, az ördögbe is, nemcsak műveltek voltak és elegánsak, banem megvesztegetni sem lehetett őket. A szükséges könyveket meg tudták vásárolni maguknak, s nem volt szükségük, hogy könyveket hamisítsanak: hivatásuk volt, de becsvágyuk, hogy hivatásos politikusok legyenek, nem volt. A legtöbbjének még a felesége is csinos volt, wuppertali sexbombákkal itt nem lehetett mit kezdeni. Játékrontók voltak John F. Kennedy „egghead”-jei: nem vettek részt a játékban, bevenni sem lehetett őket semmibe; oldalvást csak rápillantottak, ha a régi szokás szerint a vállukra veregetett valaki; politikai amatőrök voltak, akik megszakították a kapcsolatok és a szívességek körforgását; túl szegények voltak ahhoz, hogy borravalót osztogassanak, és túl gőgösek, hogy elfogadjanak; a korrupció szép szokása idegen volt tőlük; nem lehetett tőlük semmit kapni, és nem lehetett őket megzsarolni.

Ha tegnap még úgy gondoltam, hogy a „szalonok” társadalmi hívságairól van szó, most tudatára ébredtem naivitásomnak. Milliókról van szó, ha nem milliárdokról. Az elnöknek más a filozófiája – evvel tisztában voltak ellenfelei is –, mint Heine aggszűzének, aki a pucér Hermész-szobrot megpillantva, így szól: „Ezeknél a méreteknél megszűnik a disznóság”. Kennedy a fejébe vette, hogy a nyugati világot nem csupán saját butasága ellen, hanem a saját korruptsága ellen is megvédi, mert a másik világ, a kommunizmusé, semmilyen más módon nem győzhető le. És az amerikai nép? Épp itt volt a bökkenő. Az 1960-as esztendőben Kennedyt csupán 34 227 096 szavazattal választották meg 34 107 646 szavazat ellenében, ám azóta népszerűsége folyton nőtt; a következő alkalommal több szavazatot kapna, a többség szemlátomást nemcsak az ostobasággal, hanem a korrupcióval is torkig volt. A népszerűségéből élő „salesman society” alatt ingott a talaj. Ha

viszont e milliomosfi, akit apja távol tartott az üzlettől, győz, akkor megpecsételődött a sorsa ennek a hatalomnak, amely nem a minőségre, nem is a pénzre, hanem csakis és kizárólag a salesmanship-re épült. Ezért szövetkeztek az ingujjas, vállveregető, faragatlan, jókedvű, „call-girl”-öktól43 körülrajongott vidéki politikusok az opportunista, hajlékony, brillantinos, félvilági Bobby Bakerekkel, jóllehet a régivágásúak szemben állnak a fiatalabb típussal – minthogy a korrupció is alá van vetve a divatnak. Miként a high society és a lumpenproletariátus szövetkezett Kennedy ellen, ugyanígy esküdött össze a „cowboy” és a „salesman” is, a létükről van szó; a minőségi társadalom felkészült, hogy elseperje őket. És bár a Quorum-Club zongoristája átmenetileg olyan halkan játszott ezen az estén, mintha elűzött vendégeit gyászolná, gyanítani kezdtem, hogy a Fehér Ház tojásfejei – időhiányból, rosszul értelmezett hazafiságból, vagy csak azért, mert gyakorlatlanok voltak – elkövették a nagy vadra vadászok megbocsáthatatlan hibáját: a bestiát megsebesítették, de nem terítették le. A vadállatnak nem volt sok esze, de megvolt benne a vadon ösztöne: te vagy én! Elfoglalta leshelyét – a Texas államban levő Dallas Elm és a Houston utcájának sarkán.

Korán távoztunk a helyiségből, másnak reggel útnak akartunk indulni Délre. Egy néger sofőr a Hotel Jeffersonba vitt bennünket. Szokásom szerint beszélgetni próbáltam – ő azonban vonakodva és barátságtalanul válaszolt. Észrevettem, hogy Washingtonban így viselkednek az összes négerek. Az elmúlt évben ezerszámra jöttek a fővárosba, azt hitték, hogy itt a fény forrása. Washington azonban túl szűk. A gazdag négerek, akiknek házsorai a Massachusetts Avenue – K. Street – 14 th

Street háromszögében találhatók, közvetlenül a „Public Library” mellett, oly kevéssé óhajtottak érintkezni déli faj testvéreikkel, amennyire csak lehetséges; a fekete háztulajdonosok hallatlan béreket kértek, a „fehér” házak integrációja pedig még csak a jövő zenéje. Sem otthonosan nem érezték itt magukat, mint az ellenséges Délen, se hatalomnak, mint New Yorkban, a kisebbségi metropolisban. De Washingtonnak sem volt könnyű. Mindazt, ami történik, az egész ország figyeli, holott Washington mégsem csak kormányszékhely, amerikai város is, a Dél határán. A problémákat még csak bonyolítja az

43 szó szerint: hívó lány, prostituált

afrikai országok, nem utolsósorban a „gyengén fejlettek” – sajátos szóhasználat – itt levő számos nagykövetsége, követsége és konzulátusa. A tehetős négerek újra és újra megpróbálkoznak a tüntető gesztussal: ahol egy effajta diplomáciai képviselet megtelepszik, a közvetlen közelben próbálnak házat vásárolni vagy lakást bérelni. De ha úgy is van, ahogy egyesek állítják – bár nem oszthatom teljesen e nézetet –, hogy a faji viszályt Amerikában az afrikai színesek sikerei és győzelmei élesztették fel; a Dél mélyéről Washingtonba zarándokoló fekete proletariátusnak hamarosan tapasztalnia kellett, hogy a szegény négernek csupán a színe azonos a gazdag négerével, a gazdag négernek pedig rá kellett jönnie, hogy milyen nagy különbség van az amerikai néger és a „diplomata néger” között.

Valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy Washingtonból távoztunkban boldogság töltött el bennünket. Inkább reménykedtünk. Kora reggel volt, az utcák üresek voltak. Megálltunk a Fehér Ház parkjának kerítésénél: rossz turistaként megfeledkeztünk arról, hogy lefényképezzük. Most pótoltuk. Mielőtt még a képeket előhívhattam volna, a ház gazdát cserélt. Érvényes volt-e még, amit tapasztaltunk? Érvényes volt-e még a remény?

Gyapotföldek és Hootenanny

Gépkocsit béreltem; az út nagy részét kocsival akartuk megtenni.Minthogy szinte lehetetlen volt ebben a még mindig új országban olyasvalamit találni, ami nem érdekes, egy pillanatra elidőzöm bérelt autónknál. A három vagy négy nagy gépkocsikölcsönző társaság közül a legnagyobbat, a „Hertz Corporation”-t választottam. Némi fogalmat kapunk az amerikai méretekről, ha megtudjuk, hogy a Hertz csoport tulajdonában 35 ezer személy- és 18 ezer teherautó van – ezeket folyamatosan új modellekre cserélik be, úgyhogy mi már egy 1964-es Chevroletben utaztunk –: ez olyan gépkocsi-flotta, amely minden arábiai sejket elsápasztana az irigységtől. A Hertz Corporation 1918-ban kezdte, tizenkét Ford-féle T-modellel, most évente 155 millió dollárt forgalmaz, és kereken 14 millió dollár évi profitot húz. A Hertz két vezető embere: Frank Manheim, a történelem egykori egyetemi tanára, és a Leon Greenebaum, volt profi futballista. A Fortune című folyóirat e kombinációt „valószínűtlennek” minősíti, de valójában ez egész természetes, mert abban a társadalomban, ahol az üzlet az úr, nincs ok arra, miért ne találkozzék össze az üzlet jegyében egy egyetemi tanár és egy hivatásos sportoló. Rodney Petersen, az ügyvezető alelnök így nyilatkozott a Fortune-nak: „Hertz meg akarja Amerikát változtatni”, és aki mosolyog ezen, nem ismeri Amerikát: miként egykor a spanyol és portugál hajósok, az amerikai bizniszmenek is meg vannak arról győződve, hogy megváltoztathatják a világ arculatát. Hertz most fogott más, kevésbé mozgékony területek meghódításába: a Hertz társaság kirakatában, a New York-i Madison Avenue-n láttam, miféle szép dolgokat lehet Hertzél bérelni: – porcelánt, óangol ezüstöt, díszbútort, lovaglónyerget és még sok mindent, amikre szükség lehet társadalmi rang színleléséhez; ezt nemsokára az eleven berendezéssel is kiegészítik: lehet majd szolgákat, komornákat és szakácsnőket is kölcsönvenni.

Nem valami jól illeszkedtem volna bele az amerikai életbe, ha a kocsi – egy pompás „station wagon”, kiválóan alkalmas

vándorcirkuszok számára – bérleti díját készpénzben fizettem volna. Az amerikaiak sokkal többre becsülik a pénzt annál, hogy közvetlen érintéssel megszentségtelenítsék. Nem a pénz a jólét szimbóluma, hanem a hitel. Készpénzzel fizetni nem vall jó modorra; aki pénzt hord magánál, alighanem rosszban sántikál; gyanús legalábbis arra, hogy nincs hitele. A New York-i áruházakban Saksnál és Bergdorf-Goodmannél, ahol vásároltunk ezt-azt, ferdén néztek ránk, mert a szokásos kérdésre: „charge account?”44, szégyenkezve be kellett vallanunk, hogy folyószámla híján a zöld papírral szándékozunk fizetni. Soha még a gazdaság történelmében nem tartoztak ilyen sokkal ilyen sokaknak. Becslés szerint az 1962. évben a magánadóságok összege 300 milliárd dollár volt; ebből kereken 180 milliárdot fordítottak házrészletek törlesztésére; ezeket az amerikaiak a magukénak vallják, noha voltaképpen nem az övék, mintegy 45 milliárdot egyéb részletfizetésekre és készpénzhitelek törlesztésére, kereken 75 milliárdot pedig gépkocsik, orvosi költségek, továbbá az imént említett folyószámlákhoz hasonló dolgok törlesztésére. A kereskedősegéd esete, amelyről a United States News and World Report 1962 januári számában tudósított, nem is oly rendkívüli – ez az ember havi 400 dollárt keresett. 78 dollárt azonban a kocsi-, 44-et a színes televízió-, 50-et a bútor-, 93-at a házrészletének a törlesztésére, 12 dollárt órarészletre és 11 dollárt játékrészletre kellett letennie, úgyhogy táplálkozásra, ruhára, mosásra, kulturális és egyéb szükségletekre csupán heti 28 dollárja maradt.

Ami engem illet, én nem törlesztés útján fizettem a kocsi bérét, mert egy „Diner's Club” hitellevél büszke tulajdonosa voltam, s ezt Hertzék elfogadják fizetés fejében. Bár az amerikaiak nem hordanak pénzt maguknál, levéltárcájuk duzzad a „credit-card”-októl: annak, aki ezeket felmutatja, csupán egy hanyag autogramra van szüksége, és repülhet ahová akar, vehet bundát, feleheti az egész vendéglőt, megszállhat a legelőkelőbb szállodában, vásárolhat ajándékot magának, barátainak és családjának. Csupán a „Diner's Club”-nak – egész sor hasonló szervezet létezik – 1 250 000 tagja van, 90 000 vendéglő tartozik a hálózatához, és az 1962-63-as pénzügyi évben több mint 200 millió dollárt fizettek ki, a klubtagok „adósságának” fejében. A vállalkozás kétszeres hasznot

44 folyószámla

hajt – egyrészt a tagsági járulékok, másrészt a 6-8% révén, amelyet a hálózathoz tartozó cégeknek minden számlából le kell adniok. Mindkét fél szívesen adózik – a tag azért, mert kényelmes és egyben hízelgő is autogrammal fizetni, a cég pedig azért, mert tudja, hogy az autogram, a készpénzzel ellentétében, könnyelműségre ösztökél.

Bérelt, egyelőre kifizetetlen és hasonlóképpen hitelre vásárolt benzinnel nem kevésbé kitűnően futó Chevroletünkkel immár Virginia államon keresztül hajtottunk hát Raleigh-nak, Észak-Karolinába, ahol – úgy terveztük – megszállunk éjszakára.

Csodálatos őszi nap volt. A fehér felhők oly ártatlanul vitorláztak a kék égbolton, mint a kis csónakok a Bois de Boulogne szelíd tavacskáin. Az út két oldalán végtelen dohányültetvényeket fürdetett a reggeli nap, a bokros, bozótos, sötétsárga mezők törpe, aszályos erdőhöz hasonlítottak, és jóllehet az összes földek meg voltak művelve, úgy festettek, mintha emberi láb soha nem érintette volna őket. Amerikában minden földdarab, noha nem nagyobb az átutazó szemében annál a darabnál, amelyen végigtekinthet, az ország nagyságát hirdeti, a horizontig terjed és azon túl, és minthogy ennyire nagy, oly befejezetlennek látszik, miként egy félig kész terv valami mennyei építész rajzasztalán. Délen voltunk, körülbelül a 36-ik szélességi fokon, és e szabatos földrajzi meghatározás tudatára ébresztett, mily keveset jelentenek az efféle önkényes meghatározások – itt Virginia államban, nagyjában Szicíliával azonos földrajzi magasságban voltunk, és pillanatig sem volt ama „délies” érzésünk, amely az embert Európában már sokkal északabbra, már Toscanában hatalmába keríti. Az emberi kéz jelei nem voltak felismerhetőek ezen a déli és mégis hűvös tájon, inkább olyasmi látszott, hogy a kéz írásának nincs jellege: ahogy nehéz az egyik amerikai kézírását a másikétól megkülönböztetni, úgy alig lehet megkülönböztetni a kezet, amely a Dél földjeit írja, attól a kéztől, amely az Észak, a Kelet vagy a Nyugat földjeit rajzolja be. Azt csak úgy gondoljuk, hogy külön dolog a táj, és külön dolog az ember: ha az Úr a harmadik napon elfáradt volna, „nem támadnának” a vizek, nem „sokasodnának” a földek – az eleven élet nyoma nélkül nincs táj, és a halál nyoma nélkül nincs jelen.

Keresztülutaztunk Richmondon, a Déli Konföderáció egykori fővárosán, a szép és ápolt városon, ahol első ízben fogtuk fel, milyen

mély sebeket hagyott az országon a polgárháború, mélyeket és talán gyógyíthatatlanokat. A „Confederate Museum”, a „Virginia Civil War Centennial Center”, a „State Museum”, Robert E. Lee tábornok háza a „Csatatér Park” – ez itt mind büszkén vall a Dél vereségéről egy olyan küzdelemben, melynek hitványságát a Dél soha és semmikor el nem ismeri, amelynek alantassága fölött az északi győzők nagyvonalúan szemet hunytak; a vereségre – így kívánja az emberi természet – végül is mindig büszkébbek vagyunk, mint a győzelemre, és a kevélység annál nagyobb, minél rosszabb volt az ügy, amiért küzdve alul maradtunk.

Észak-Karolinára ráterült a délután. Az autósztráda lebegő repülőszőnyegként húzódott a Dél gyapotföldjei között: csak mi mozogtunk, körülöttünk üresség volt és csönd. Kocsik százai hajtottak mindkét irányba, a modern civilizáció – amennyire azt a száguldó automobilok jelképezik – fehér csík volt a tájban, amely nem változott azóta, amióta e földeken Lee tábornok csapatai meneteltek a baljós randevúra Ulysses Grant tábornok csapataival. Amerre a szem ellátott: gyapotföldek, a mályvafélék olívzöld tengere, gyomlepte cserjék, ágaikon, akár egy tovaröppenő Mikulás borzas szakálla, a fehér magszőrök, cafatos levelek, aztán – isten törékeny áldása: a nyíló tokok sora.

Szerte a földeken négerek hajlongtak, szedték a törékeny áldást, fel egy sem nézett, a civilizáció repülőszőnyege letűnt évszázadok festményei mentén haladt el, a gyapotföldeken megállt az idő. Hébe-hóba felbukkant egy nyomorult kunyhó, holmi cölöpépítmény, mintha eleve ferdén rakták volna fel, a szél félig elfújta – vagy nem is állt ott a kunyhó, ahová állították, csak a vihar fújta ide és hullajtotta le a földekre, a levelek, a gyom, és a vatta közé? Hogy a néger „shack”-ek némelyikén tv-antenna, a haladás szélkakasa terpeszkedett; hogy a szutykos gyerekek mosást sosem látott autókban játszottak; hogy egyik vagy másik kunyhó előtt a szabadban még mosógépet is felfedeztünk – ettől a dolog még nem volt kevésbé nyomasztó. Ha jól meggondoljuk: talán még nyomasztóbb volt, a szegénység ugyanis alá volt vetve a haladás könyörtelen követelményeinek, a haladás azonban a szegénység közepette olyan, mint a szakaszvezető, aki a katonákat körbekergeti a kaszárnyaudvaron – a láb túl gyenge, a szív és a tüdő felmondja a szolgálatot, bármennyire is iparkodnak, nem tudják a haladás lépteit

követni. Itt, e kopár és áldott, e nyomorult és gazdag földön ki ne gondolna a kevély csillagvadászatra, a rakétákra, a holdrepülésre, az űrkabinokra. Arcátlanul az ég fele markol az ember – az ember, aki még nem épített házat kunyhói helyett.

Falvak suhantak el mellettünk, úgy hasonlítottak, mint az egyik tojás a másikra. Európában azt mondanánk, parasztfalvak, ám nem azok, nem a mieink rokonai, a mi falvaink – Norvégiában vagy Spanyolországban, Lengyelországban vagy Hollandiában – nem hirdetik, hogy mi célra lettek, az amerikai falvak pedig nem egyebek parányi városnál, ügyetlen másolatok, odarakták őket, ahová a legcélszerűbb. Alacsonyabb házak, vékonyabb falak, kevesebb fényreklám, egyébként minden akár a városon. A városi külsőre és városi tekintélyre törekvő szegény és becsvágyó falvak peremén szinte mindig autótemetőkre bukkanunk; gyakoribbak az emberek nyughelyeinél, inkább a falvakhoz tartoznak, mint azok – itt nyugszanak csöndesen a régi automobilok, eme üres koporsói a civilizációnak, „Warte nur, balde / ruhest du auch”45: ámbátor nem nyugszanak csendesen, úgy festenek, mintha még békés nyughelyeiken is mozognának, avagy beléjük fagyott volna a mozdulat: az egyiken a sárhányó, a másikon a hűtő szakadt le, a felnyílt motorház a másik kocsi hátsó ülésén, mint egy bika, amely épp akkor végezte be, amikor a tehenet akarta meghágni. Itt is ott is – azelőtt nem láttunk ilyet – jégszekrény temető, elhasznált, ütött-kopott frigidaire-ek, egymás hegyén-hátán, eldobva és kiokádottan mindez, amiért tegnap még oly sokat áldoztak: táplálékot, lakást, nevelést és emberi méltóságot.

Láttunk örvendetesebbet is természetesen. A nyomortanyák nem ritkultak, de, mondhatni, elhagyottabbá váltak – egyre több a lakatlan néger „shack” –, ez szembeötlő volt: nem azért estek szét, mert lakóik egyre szegényebbek lettek, hanem azért, mert elhúzódtak emberhez méltóbb környékekre és lakhelyekre. Az egyik kunyhó előtt le akartam fényképezni egy öreg, fehér hajú négert, köveket hajigált utánunk, de nem ránk haragudott, ebben biztos vagyok; ő volt e nyomorult negyed utolsó lakója, gyerekei a városba költöztek, talán Északra, megkockáztatták az ugrást a szakadék felett, és átértek a túlsó partra.

45 Ne félj, nemsokára / Nyugszol te is (Goethe: „A vándor esti dala” című versének világhírű hefeejző sorai, Tóth Árpád fordítása)

Este volt mire megérkeztünk Raleigh-ba, Észak-Karolina fővárosába; l872-ben a várost egy minden bizonnyal kitűnő kocsma, az Isaac Hunter's Tavern közelében építették fel, hogy az embereknek ne kelljen túlságosan messzire menniök whiskyjükért. A város széle épp olyan, mint a többi száz amerikai városé. Elővárosok ezek, akár a falvak, többet akarnak mutatni, mint amik, és bántó rútságukat fényesen kivilágítják – jobbra és balra „Used-car-dealers”, használtkocsi-kereskedők, kocsik ezrei arccal az útnak, mintha minden oldalról máris az útra gördülnének, izzólámpa girlandok a parkolóhelyek fölött, kis harsány izzólámpák, az anti-kultúra gyöngyei, „Vegyetek használt autót!”, apró, szalagokra kötött zászlók, hatalmas piactér; nem a céllövölde, az autók kipufogása hallik, por, oly fekete mint a szén, „Használt autót csak Honest Joenál!”, csekély törlesztés, semmi befizetés, ha nem veszel, elütnek, egyszerre megmozdul az összes kocsi, akár a birnami erdő, „Old Reliable éjszaka is árul!”, Old Reliable örökké árul, egyik kereskedő a másikat éri, ellenséges várak, a város a továbbutazásra invitál, kocsik, kocsik, kocsik.

A „Sir Walter Hotel” előtt kiszálltunk. A csomagokat elvitték a barátságos, serény, fekete szolgák. Nem lepődtek meg a méreteken, talán mert semmin sem lepődtek meg, talán mert más dolgok foglalkoztatták őket. Már azalatt is, amíg a bőröndjeinkkel foglalatoskodtak, csavargatták a televíziót, és hamarosan megtudtuk, hogy ez nem véletlen: a városban tartózkodnak a „Hootenanny”-k, s hangversenyt adnak az arénában. Tudnivaló, hogy a „Hootenanny”-k népénekesekből álló csoport, és épp azt teszik, amire a nevük utal: Hootenannykat énekelnek. A Hoote-nannykat fél Amerika énekli, a másik fele meg hallgatja; a megszámlálhatatlan Hootenanny csoportból pont ez a legnépszerűbb, amely épp ma este vendégszerepel Raleigh-ban. A Hootenannyk régi amerikai népdalok, jobbára a Nyugat „cowboy-song”-jai, dallamuk egyhangú, és kissé az arabok dalaira emlékeztet, fájdalmas és ismétlődő, ám a szöveg gyakran bonyolult, szinte pszichologikusan ábrázolja a nyugati pásztorok problémáit, magányát, bánatát és elvadultságát. Ahogy lenni szokott – senki sem adhat hiteles magyarázatot arra, miért fogja el valaminek a divatja egyszerre az egész népet –, bizonyítékkal nem szolgálhatok arra nézve, hogy ez az értelmiségellenes érzelmek kirobbanása, daloló visszatérés a

forrásokhoz, a texasi kalap lázadása az egghead ellen, a Vadnyugat Nibelungen-liedje, ám az mindenesetre tény, hogy a Hootenannyk meghódították Amerikát. A Hootenannykat milliók éneklik manapság; éneklik a „tisztákat” és a „nem tisztákat” – ez a szóhasználat –: a tiszta Hootenanny a hamisítatlan népdalt jelenti, a nem tiszta a régi dallamot új szöveggel.

Gondolkodtunk rajta, elmenjünk-e az arénába, végül engedtünk a kísértésnek, a televízió kényelmének. Láttuk, hogy az ezrekre menő tömeg – Raleigh-nak együttvéve nincs százezer lakosa –, javarészt fiatal emberek, eksztatikus elragadtatással figyeli az énekesek műsorát, felágaskodnak, közbeénekelnek, dobognak a lábukkal, ismétlik a refréneket, mintha megszállta volna őket a Beatles-vitustánc. Régi és új dallamokat hallgattunk, az újak – talán mégis okkal gyanakodtam? – főleg a kormányzat ellen irányultak, a reform és a haladás ellen, mellesleg nem szellem és humor nélkül. Akiket nem láttunk, azok a négerek voltak – jóllehet Raleigh lakosságának körülbelül egyharmada fekete, egyetlen néger sem merészkedett az arénába.

Igen, egy néger sem – erről egy félórával később meggyőződtünk. A Hootenannykba belefáradva – hozzávetőleg 10 óra lehetett –, feleségemmel kisebb sétát tettünk a Fayetteville úton, Raleigh főútján. Az utcasarkon húsz-harminc néger álldogált – csoportosulás, gondoltam, politikai demonstráció, ám ilyesmiről szó sem volt: az egyik rádióüzlet kirakatában teljes hangerőre állítottak egy televíziót, és most itt álltak a négerek a Fayetteville Street-i éjszakában, akár az éhes ember a csemegeüzlet kirakata előtt, hallgatták és nézték az ablaküvegen át azt, ami csupán néhány háztömbbel arrébb, városukban valóban megtörtént; az aréna tiltott paradicsom volt, nekik a kirakatüveg és a képernyő maradt, az üveg mögé rejtett szabadság jelképe.

Egy darabig még a főúton sétálgattunk – a kirakatok annyira szegényesek voltak, annyira minden ízlés híján, mintha Raleigh nem is egy országban lenne New Yorkkal, Los Angelesszel, Chicagóval, akármelyik északi, keleti és nyugati kisvárossal; az árak meglepően alacsonyak voltak – egy férfiöltöny 30 és 42 dollár között mozgott, női ruhákat 15 és 30 dollár között lehetett kapni –, és mögöttünk volt már négy vagy öt ház is olyan, ahol tarka izzólámpák a bejárat fölött a Loan szót formálták ki: kölcsön mindenkinek. Végül bementünk még a

legtovább nyitva tartó bárba. Midőn leültünk, a pult fölött észrevettük a feliratot: „We reserve the right to refuse service to anyone.” „Fenntartjuk a jogot, hogy bárkitől megtagadjuk a kiszolgálást.” A feleségem azt mondta, biztos a részegekre gondolnak, de éppoly jól tudta, mint én, hogy nem a részegekre gondolnak. Nem is gondolhattak rájuk, hiszen Észak-Karolina „száraz”. Reggel elhagytuk Washingtont, most Délen voltunk.

Nyomban reggeli után elutaztunk Raleigh-ból. A szálloda „Drug-store”-jában cigarettát akartam venni, de nem lehetett, még zárva volt. A portárs felvilágosított, hogy Észak-Karolinában mise idején az összes üzletek zárva vannak. Valóban, keresztényi állam.

A Colliers Heights milliomosai

A Biltmore Hotel Atlantában, Georgia államban, végre teljesen a kedvemre való szálloda volt: régimódi díszcsarnok, stukkók, kristályok és háromszor olyan magas szobák, mint a mai szállodákban. A régi, kolóniál stílusban épült ház varázsa elgondolkoztatott – széles bejárat, magas, négyszögletes oszlopok, sötét ajtók, sárgaréz kopogtatók: ez Anglia és a klasszicizmus; hamis, de a kombináció révén mégis valódi architektúra, nemes, az éghajlattól ihletett kompromisszum.

A Dél stílusa hagyományt fejez ki: ahol pedig van hagyomány, ott a gyökerek túl mélyre ereszkedtek a talajban, nem téphetők ki egyik napról a másikra. A déli vendégszeretet, az elkényeztetett és fölöttébb nőies asszonyok, a „southern belle”-ek különleges, az ország többi részétől annyira elütő helyzete, a sajátos konyhaművészet, a „southern fried chicken”, a hölgyek megjelenése padlóig érő „hostess' gown”-jaikban, az éneklő tájszólás, a jégbe hűtött italok, „mint julep”-ek, a mód, ahogyan beszélnek, élveznek, ténferegnek: mindez egy semmi mással össze nem téveszthető kultúra jegye, még akkor is, ha e kultúra szembefordult a XX. századdal. Strindberg írja A mosónő fiá-ban: azért tett szert dacos fölényérzésre, mert annak idején arra kényszerítették, hogy sokkal kisebb gyerekekkel játsszék; a Dél gőgös felsőbbrendűségi érzete abból fakad, hogy tudatában van sajátos jellegének, s mégis kényszerítik, hogy a gyűlölt gyerekszobában maradjon. Abból, ami ma Észak-Amerika déli részen történik, sok, bár nem minden, merő rosszindulatból fakad, részben azonban a nyakas konzervativizmusból, amely szentül hiszi, hogy a Dél a polgárháborúban elvesztette függetlenségét, és most, a polgári jogokért folyó háborúban elveszíti jellegét is. Amerika „a jövő országa”, szakadatlanul küzd bizonytalan múltjáért: a déli reakció ezért tudja oly könnyen szekerébe fogni a konzervativizmust, ezért lehetetlen a Délt meggyőzni a haladás áldásairól, és ezért lehetetlen rákényszeríteni a haladás áldásait.

„Atlanta nyers volt, mint az ifjúság, és fékezhetetlen és önfejű, mint maga Scarlett” – írja az Elfújta a szél-ben Margaret Mitchell, Atlanta

dalnoka, akit itt gázolt el egy autó, és itt, az Oakland Cemeteryben, a Dél egyik kegyhelyén temették el. Atlanta – így mondották nekem – már nem nyers és fékezhetetlen és önfejű; Georgia állam a példa arra, hogy van lehetőség a megértésre Washington és a Dél között, a fehérek és a feketék között. Egyik barátom azt mondta, Georgia a „szelíd bevezető” a Délhez, most aztán látni akartam, hogy áll a dolog.

Aki ma Atlantát emlegeti, nem Scarlett O'Harára gondol, hanem dr. Martin Luther Kingre. Vasárnap reggel volt: úgy döntöttem meghallgatom az istentiszteletet az „Ebenezer Baptist Church”-ben, ahol dr. King prédikál.

Barátaim születésük és származásuk szerint „déliek”, ám liberális, művelt emberek, bizonyos tartózkodással nyilatkoztak a „Southern Christian Leadership Conference”-nek, az ország legfontosabb néger szervezetének vezetőjéről, aki a vértelen forradalomért, a fajok egyenjogúságáért, a teljes integráción alapuló keresztényi szeretetért harcol. Kétségkívül elismerték jó szándékát, de fejcsóválva megemlítették túlzott ügybuzgalmát, túl éber üzleti érzékét is.

Midőn a templomba értem, King tiszteletes már benne volt a prédikációban. Az első benyomás igazolta, amit hallottam: nem jó szónok, és semmi esetre sem demagóg, ám nem idézte fel a prédikátor képzetét sem; kicsattant az öntudattól, ravasz szemei sikerre éhesen vagy rosszallóan cikáztak ide-oda a hívők között, elevenségében volt valami a jó eladóból: „salesman-Gandhi”. Viszont minél hosszabban beszélt – középtermetű, vállas ember a harmincas évek közepén, magas homlok, ritkuló haj, szokatlanul sima arc –, minél hosszabban beszélt hát, annál jobban szétoszlott az első igazságtalan benyomás; még mindig nem ismertem elég jól Amerikát ahhoz, hogy tudjam: itt a legtermészetesebb gondolatot, azt is, hogy jobb egészségesnek lenni, mint betegnek lenni, először „el kell adni”.

A tiszteletes nem a faji kérdésről beszélt, hanem – később hallottam, hogy ez a kedvenc témája – a gazdag négerek ellen mennydörgött. A „sznobizmus” szót használta és értelmezte, azokról a négerekről beszélt, akik boldogtalan fajtestvéreiknek hátat fordítva, megfeledkeztek a még félig sem megnyert harcról, elidegenültek az összesség problémáitól. Bátor beszéd volt, annál is inkább bátor, mert a hívők közül sokan – egyetlen fehér emberként a háttérben álltam még észrevétlenül – épp

ahhoz a kaszthoz tartoztak, amelyről dr. Martin Luther King oly ékesszólóan beszélt: hölgyek elegáns, mesésen kidolgozott kabátokban, körültekintő eleganciájú férfiak, gyerekek a legdrágább ünneplőkben. Megtudtam hamar, hogy úgy van, ahogy a tiszteletes mondja, sőt talán még rosszabbul is; van Atlantában egy „fekete” templom, ahol nem nagyon szívesen látják a „nagyon fekete” négereket; a „nem olyan nagyon feketék” jobban szeretik, ha egymásközt vannak. Kinek lehet halvány fogalma is a négerprobléma bonyolultságáról, ha nem húzódott meg legalábbis egyszer az atlantai „Ebenezer Baptist Church” homályában – tető az, együtt laknak alatta az összes problémák, akár valami óriási bérkaszárnyában. A fehér szemében a néger csak fekete, a fiatalok gyűlölik az öregeket, vannak, akik szeretik felebarátaikat, mások csak szerettetni akarják magukat felebarátaikkal; talán mégis Mark Twainnek, a Mississippi révkalauzának volt igaza, amikor úgy vélte, „a legrosszabb”, ami e négerekről elmondható, hogy „ők is emberek”.

Ifjúságom riporteri szimata talán nem hagyott még teljesen cserben, és mert látni akartam azt a világot, amelyről dr. King szólott, a legegyszerűbb utat választottam: kikerestem a templom előtt parkoló kocsik közül a legdrágábbat, egy Lincoln-Continentalt, és követtem.

A kocsi egy Colliers Heights nevű városnegyedben állt meg. Villákat találtam itt, nem kevésbé tágasakat és fényűzőket, mint Beverly Hills házainál, ahol a filmcsillagok laknak, kolóniál vagy bungalow stílusban épültek, széles, kékcsempés „swimming-pool”-okkal, ápolt, angol gyeppel, magán-teniszpályákkal, dupla garázzsal, amelyek előtt vakítóan tiszta Cadillacek és Thunderbirdök csillogtak. A kertek nagyobbak, mint a fehér villanegyedekben: nem csoda, hiszen itt, ahol csak négerek laknak, a telek még mindig olcsó. Sportosan és drágán öltözött kisfiúk és kislányok szaladgáltak a gyepen, drága játékokkal szórakoztak, itt-ott felbukkant egy nevelő fehér ruhában, a sarkon egy kamasz hetyke MG-je kanyarodott be, némelyik kertben terítettek a dús vasárnapi ebédhez. Mi volt, ami mégis szomorúra hangolt – a kocsimat követő gyanakvó, csodálkozó, sőt riadt pillantások? Az, hogy a házak mind egyidősek voltak, és így mesterkéltnek hatottak, játéknak, amit kisvártatva újból elraknak? A Colliers Heightst megülő csend? Vagy talán csak a képzeletem?

Olyan volt, mintha Colliers Heightsnek rossz volna a lelkiismerete. Itt állott vad rétek és délies erdők között a Harpers High School, levegősebb, nagyobb, higiénikusabb, mint Európa legtöbb középiskolája – ma, vasárnap, az iskola zárva volt, de csak az autó és kerékpár parkolóhelyre kellett pillantanom, hogy eltöprengjek, mi játszódhat le ez alatt a tető alatt, nem e tető alatt, hanem a néger világot borító nagy tető alatt; vajon nem bukkanunk-e itt is valami diszkriminációra, a szegény és a gazdag, az előkelő és a kisember, a tősgyökeres és a bevándorló közötti diszkrimnációra – hát mindenütt megtalálható a hamis becsvágytól fűtött, hívságos, sekély, az egész nyugati társadalmat kompromittáló és veszélyeztető amerikai kasztszellem? Mindamellett, e latolgatásoktól függetlenül, nem hagyott el a részvét, a megszokott részvét, azokkal szemben, akik becsapják önmagukat. Most talán tudtam már, miért olyan szomorú Colliers Heights. Hiszen nem igaz, hogy Colliers Heights a gazdagok paradicsoma. Nem más ez, csak a bearanyozott gettó. Ezek az emberek Cadillacjeikkel és Thunderbirdjeikkel még tíz percnyire sincsenek a várostól, ahol nem léphetnek be az étterembe sem, mert „nigger”! kiáltással kiűzik őket; ahol a fehér rendőr egy kézmozdulattal lesöpri a gyerekeket a járdáról; ahol az utcán megdögölhetnek, amíg egy „fehér” kórház felveszi őket; ahol a fehér ember inkább meghal, semhogy a segítségüket elfogadja; ahol még a „fehér” istenháza is zárva van előttük.

Még aznap este hallottam a barátainktól, akikkel együtt vacsoráztunk, hogy valóban arany gettóba látogattam, s méghozzá nem is valódi aranyba. Akad ugyan Colliers Heightsben néhány „igazi” gazdag is, de Eleanor és Walterford Drive között a legtöbb villatulajdonos még csak űzőbe vette a kék madarat. Számos villa mérnökök, kis orvosok és ügyvédek, alkalmazottak, sőt előmunkások „tulajdonában van”, feleségeik szintén keményen dolgoznak – és voltaképpen nem is övék a ház; „csoda – mondta egyik barátom –, hogy némelyik tető nem omlik be a jelzálog súly alatta”. Olcsó és hamis antik bútorokkal vannak berendezve valamennyi ház, limlom reneszánsz és talmi empire; talán mert a lakóknak nem telik drágábbra, talán mert olcsó szépségük oly megnyerő, talán a gazdagság álma összefügg a „régiségekkel”. E 3000 új ház közül sokat be sem rendeztek, üresen vagy félig üresen áll – bútort nem lehetett hitelbe venni, befektették az

utolsó dollárt is a csalóka biztonságba, ami egy szép napon újra elröppenhet, a homlokzatba, egy kisebbség kisebbrendűségi komplexusának jelképébe. Ha az este leszáll az arany gettóra, Atlanta fekete kapitalistái a konyhában ülnek, az üres szobákban vagy a képernyő előtt, és azon törik a fejüket, hogyan törlesszék a ház, az úszómedence vagy a televízió következő részletét.

De hogyan áll a dolog, az „igazi” gazdagokkal, akik ellen dr. King hadat visel? Az igazság oly sátáni, hogy nehéz elhinni: a legtöbbje a diszkriminációnak köszönheti vagyonát. Nagyjában 1953-ig a „fehér” biztosító társaságok nem voltak hajlandóak a négerek életét biztosítani – a vagyonát, azt igen, hisz az nem fekete, ám fekete életét, fekete halálát nem. Ezért „fekete” életbiztosító társaságok alakultak – North Carolina Mutual Life, Golden State Mutual Supreme Liberty of Chicago –, s forgalmuk ma sok millió dollárra rúg, elnökei ma milliomosok. Dúsgazdag az az orvos is, aki még akkor vetődött Atlantába, amikor közkórházban néger orvos nem praktizálhatott, és a beteg négerek számára magánklinikát nyitott: ma a klinika 75 állandóan foglalt ággyal rendelkezik, az orvosnak 28 bungalow-ja van Colliers Heights-en. A vagyonosok közé tartoznak a fekete háztulajdonosok, keleten havi 100 dolláros lakbért követelnek fajtestvéreiktől, az omladozó kunyhóért; hasonló tákolmányokért a „fehér kizsákmányoló” legfeljebb negyvenet kap Buttermilk Bottomban, az atlantai nyomornegyedben: a diszkrimináció Keletre űzi a négert; megkezdődött a nagy áramlás, de Keleten is dühöng még a szegregáció, nincs elég ház és lakás; fizessen hát, gondolják a fekete háztulajdonosok, fizessen hát a déli néger, ha pilleként a fellobbanó fény felé repül. Vagyonosak a fekete szálloda-királyok, például A. Gaston. King tiszteletesnek az ő moteljében kell megszállnia, ha Birminghamben tartózkodik; a fehér szállodások versenyétől nem kell tartaniuk, minthogy azok négert legfeljebb háziszolgának vesznek fel. A gazdagok sorában említendők végül a néger bankárok és pénzkölcsönzők, akiknél a négerek elhelyezik megtakarított pénzüket, mert nem tudhatják, hogy a fehér bankárok a fekete garasokat nem fordítják-e az integráció elleni harcra: a Los Angeles's Broadway Federal Savings and Loan Association betétei több mint 42 milliárd dollárt tesznek ki. Mindent összevetve, az Egyesült Államoknak 25 „hiteles” néger milliomosa van: így Jefferson A.

Beavers bankár, C. J. Walker kozmetikus-király örökösei, N. H. Hemdon, a biztosító-király, E. Washington Rhodes, az újság-király és elsősorban S. B. Fuller, a másik kozmetikus-király. Az ő legendáját fehér háztartási alkalmazottai is táplálják.

Véletlenül találkoztam egy német újságíróval, aki figyelemre méltó tv-filmet készített itt; bevezetett Atlanta néhány gazdag négeréhez. Nem találtam őket olyan cinikusnak, mint gondoltam volna, noha akár a fehérek, ők is először a gazdagságot szerezték meg, utána mintegy a gazdagság kamataként a filozófiát – azt ugyanis, hogy a pénz is az egyenjogúság eszköze, hogy Amerikában mindent „meg lehet vásárolni”, tehát a szabadságot is; az emberek feketék és fehérek, ám a dollár egyértelműen zöld, és ez az amerikai reménység színe.

E férfiak egyike volt T. M. Alexander, a tekintélyes biztosítási ügynök. Az a körülmény, hogy Mr. Alexandert, az intelligens, barátságos és szaporán gesztikuláló emberkét a republikánus párt kétszer is jelölte a városi tanácsba, alkalmat adott a politikai társalgásra. „Miért áll szemben a Kennedy-kormánnyal” – kérdeztem, s ő arra hivatkozott, hogy a „déli demokraták” küzdenek a legerőteljesebben a szegregációért – „Kennedynek kompromisszumot kell kötnie a déli demokratákkal, s a republikánusok nem készülnek erre”. Épp ezt nem teszi Kennedy, válaszoltam, talán Mr. Alexander nem tudja, hogy az elnök minden megnyert néger szavazatért két fehér szavazatot veszít, és hogy ő mindenek ellenére… Mr. Alexander mosolygott, mintha azt gondolná, egy fehérnek, tetejében európainak a problémát úgysem tudja megmagyarázni. „Minél kevésbé akarunk erőszakhoz folyamodni, annál több hatalomra van szükségünk – mondotta –, és csak a pénz a hatalom.” És ezt a fehérek nem tudják? – kérdeztem – végtére is őnélkülük nem köthet üzleteket. Újra mosolygott. „A pénz nem ismer szegregációt”. Egyébként igazságtalan volna ügyfeleivel, ha csupán néger gyanánt gondolkodnék – arról nem akar ítéletet mondani, hogy a republikánusok barátságosabb érzületűek-e a négerekkel szemben, mint a demokraták, valószínűleg egyre megy, ám a republikánusok „good for business”46, Kennedy pedig „bad for business”47.

46 jó az üzletnek47 rossz az üzletnek

Mialatt Mr. Alexander elegáns irodájában társalogtunk, mellesleg csupán néhány lépésnyire dr. King templomától, pillantásom a falra tévedt: számos bekeretezett fénykép függött ott, fehér és fekete pénzemberek képei, valamennyi ajánlva T. M. Alexandernek. Később, már kifelé menet, megálltam Bemard Baruch, a híres amerikai businessman képe előtt. Az ajánlás így hangzott: „No man is more hopelessly enslaved than one falsely believes himself to be free”; „Nincs reménytelenebb rabszolga annál, aki magát tévesen szabadnak hiszi”.

Vajon olvasta-e már Mr. Alexander ezt az ajánlást valaha is?

A „Fekete üdvözítő” tragédiája

Olykor, ha egyedül maradtunk, föltettük a kérdést: miért is vagyunk itt? A Tarnowska megjelentetésén kívül utunk eredeti célja az volt, hogy viszontlássuk az országot, amelyben mindketten sokáig éltünk, és amelynek állampolgárságával rendelkezünk. Ám az, hogy ország – tág fogalom, és a New York-i kiadómmal folytatott beszélgetések nyomán nem lett szűkebb. A Harcourt, Brace and World könyvkiadónál levelek tucatjai vártak, újságok, rádióállomások, televízióadók barátságos meghívásai, kérve a „personal appearence”-t, így mondják Amerikában, ahol az embert is meg akarják ismerni a könyv mögött, ahol ha nem látták személyesen, nem is hisznek igazán a szerző létezésében. A The Countess-t megvásárolta a film, utunknak Hollywoodban kellett végződnie, de az útitervet tetszésem szerint állíthattam össze. Hívott a Dél. Északon és Közép-Nyugaton semmi sem változott az utóbbi évtizedben, illetve alig valami: Kansas gabonaföldjei még mindig a barátságosan közönyös, enyhe napsütésben hevertek, Montana hegyeiben és Wyoming ranch-ein még mindig a termény- és állatárak körül forgott az élet, Colorado meleg forrásaiban még mindig ott ültek a gyógyulásra várók, nagyokat szippantva az istenáldotta klíma kristálytiszta levegőjéből, a nevadai játék- és váló-paradicsomban még mindig forgott a golyó, pörgött a kocka, az egykori szenátorok és a keskeny csípőjű cowboyok még mindig megkeresték a pénzüket a szomorú, válni kész hölgyeken.

Hívott a Dél, és most nem engedett el. Annak a fiatal riporternek képzelem-e még magam – kérdezte Lici –, a húszévesnek, aki nem nyugodott, amíg nem sikerült kibogoznia a Hitler-család, pontosabban a Schücklgruber-család történetét – ez a fölfedezés talán a javamra volt? Hogy javamra lenne-e a felfedező út Amerikában – a kérdés már nem ez volt; az sem, hogy éppen ez az útvonal a legkedvezőbb-e kiadóm tervei számára: Lici nevetve állapította meg minden interjúm után, hogy én kérdeztem ki az engem kérdező újságírókat, és megszereztem segítségüket, közreműködésüket „felfedező utamhoz.”

Az újságírók egyike bejelentett dr. Kingnél; meg akartam ismerni a déli néger mozgalom főhadiszállását.

Auburn Avenue, szóltam a taxisofőrhöz, megadva az atlantai néger negyed fő- és üzletútját, Harlem 125. utcájának megfelelőjét. Mikor a címet megmondtam, ébredtem először tudatára, hogy a fehérek és a feketék együttélése – ha erről egyáltalán beszélni lehet – teljesen eltérő törvényeken alapszik, attól függően, hogy Délen vagy Keleten vagyunk-e. A fehér taxisofőr korántsem találta szokatlannak, hogy az Auburn Avenue-re igyekszem; és egy pillanatig sem habozott, hogy elvigyen-e. Most hát egy déli néger negyedben voltam, de az a valóságban nem hasonlított jobban Harlemre, mint egy Le Corbusier-ház a Chartres-i székesegyházra. Ezerszer nyomorultabb volt Harlemnél – a házak szinte mind földszintesek, nem egy már-már szétesik, piszkos kocsmák, ferdén lecsüggő reklámtáblák a falaikon, a parkolóhelyek olyanok, akár az autótemető, hátsó udvarok, amelyekben törött gyerekkocsi, csorba szemétvödör, lyukas fürdőkád halmozódott hegyekké –; az emberek is mások voltak itt, legalábbis az első pillanatra – mezítlábas négerek, négerek tarka és rongyos zakókban, szivarcsócsáló négerek a fal mentén ténferegve, a földön félig ülve, félig fekve; és mégis, a hatás nem volt olyan szomorú, mint Harlemben, fele annyira sem volt szomorú. A Dél tette-e, a nap, amely forrón sütött az Auburn Avenue-re, a flegmatikus levegő, a klíma lomha közönye? Vagy talán James L. Farmernek, a néger vezetőnek volt igaza, midőn azt mondta: „Északon a fehérek így beszélnek: magasra emelkedhetsz, de ne jöjj a közelünkbe; Délen viszont így beszélnek: a közelünkbe jöhetsz, csak ne kapaszkodj fel túl magasra” – vajon a rezignáció „modus vivendi”-je volt-e ez?

Valami más volt. Amikor már hosszabban időztünk itt és figyelmesebben, a fakunyhók között új házakat pillantottunk meg, földszinteseket ugyan, de vörös téglából, szépre és modernre építve, itt kis irodaházat, ott kis szállodát, és ha betekintettünk a tiszta ablakon, az irodákban villanyírógépeket, sokszorosító-, számológépeket láttunk, csinos, fiatal nőket hófehér blúzban, fiatal férfiakat ingujjban, virágot a vázában, jó képeket ízléses rámákban. Az ember jól öltözött, csinos fiatal férfiakkal és nőkkel találkozott, nyílt arcokkal, hébe-hóba még egy barátságos mosollyal is, és utánuk nézve – ha nem vették észre, hogy figyelünk –, megállapíthattuk: undorral fordulnak el az imbolygó

öregtől, ívben kerülik ki a naplopót, és meggyorsítják a lépteiket a csapszék előtt, mintha a pestist kerülnék. Úgy látszott, itt még nem uralkodik a stupid, elnyomásból fogant szolidaritás, ami a keleti négerrel a megértést annyira akadályozza – végtére is a stupiditástól, hogy minden fajtestvérünket dicsőítjük, csupán egy lépés a brutalitás, amellyel mindenki mást elátkozunk. Valóban „mintaváros” Atlanta, s Martin Luther King szelleme uralkodik benne, akinek lakásában Mahatma Gandhi képe függ?

Örülnék, ha még mindig ezt hihetnem, a dr. King főhadiszállásán tett látogatás, a Délen szerzett tapasztalatok után is. De a valóság más. Most csak a négerekről szólva: a különbség Dél és Kelet között azonos a különbséggel, ami a telepükön bárok, könnyű lányok, remények és hazugságok közepette élő aranyásók, másrészt a kopár hegyoldalban, a kiszáradt folyóparton csüggedő, üres szitájukba meredő aranyásók között észlelhető. A déli négert még várja, amin a keleti már túl van: a haladás és a csalódás, a mély lélegzetvétel és a kifulladás, az emelkedés és a határ.

Vajon tudja-e mindezt dr. King, vagyis azt, hogy előrehalad, de falnak megy: erről nem adhatok felvilágosítást, még az SCLC főhadiszállásán tett látogatás után sem. Újat nem tapasztaltam itt, „szenzációs” semmi sem volt, de számomra – tudatosan folyamodom e szóhoz – mégis élmény volt, mert első ízben kerültem szembe napjaink misszionáriusainak tragédiájával.

Eltartott egy ideig, amíg a kínos hivatali sürgés-forgással megbarátkoztam: a telefonokkal, géptávírókkal, „public-relations-man”-ekkel, titkárokkal és propagandistákkal. Nehéz elképzelni a szentet, aki folyvást mikrofonba beszél, de igazságtalanság, ha emiatt nem tarjuk szentnek. Dr. Martin Luther King, a lelkipásztor és papivadék, korántsem „a parasztok rabló és gyilkos hordái ellen” mennydörgő Luther Márton, hanem valóban az, akivé lenni akart: a négerek Gandhija, némely vonatkozásokban éppoly jelentékeny, mint példaképe, némelyekben jelentékenyebb – és gyengéiben is Gandhira emlékeztet. Mahatma, a „nagy lélek” is csak addig fordított hátat a világnak, amíg a világgal nem került érintkezésbe, amíg a hatalom meg nem kísértette. Attól kezdve, hogy a Kongresszus Párt vezetőjévé választotta – így mondják –, hatalma nőtt, ám a szíve zsugorodott; a szeretet apostola

angolgyűlöletétől vezetve a második világháború idején a „várakozás álláspontjáig” süllyedt Hitlerrel szemben. Itt, Atlantában, az Auburn Avenue-n megértettem Gandhit – és megtanultam csodálni Albert Schweitzer doktort, aki makacsul és dacolva minden kritikával, távol tartja a haladást lambarene-i lepratelepétől; vagy a bélpoklosság falja föl a leprást, vagy a higiénia a kereszténységet. Mahatma Kingnek azonban nincs választása: nem lehet Albert Schweitzer, Gandhinak kell lennie. Ha vándor prédikátorként, mezítláb zarándokolna az országban, hajszállal nem vinné előbbre a négerek ügyét: minthogy azonban évente 275 000 mérföldet tesz meg repülőgépen, meg kell békülnie az ügybuzgalmára célzó szemrehányásokkal és a Time dicséretével. Egyebet nem is tehet: buzgólkodnia kell, hogy megfeleljen az „image”-nek, amely az amerikaiak, fehérek és feketék szeme előtt lebeg hőseikről, filmsztárjaikról és szentjeikről. A mai misszionáriusoknak nemcsak mikrofonjaik vannak, „public-relations-man”-jeik is. Dr. Luther King „public-relations-man”-je Edward T. Clayton így szólott hozzám: „25 évig semmi sem történt – azután vezető adatott nekünk” – még alig győzte meg dr. King az amerikai négereket arról, hogy nem a fehér ember az üdvözítő, máris át kellett vennie a fekete üdvözítő szerepét.

Ha King tiszteletest, miként ez egyre gyakrabban történik, Gandhihoz hasonlítjuk, gondolni kell a két ember helyzete közti különbségekre is. Akár Gandhi, dr. King is olyan ellenség ellen harcol, aki „hatalmaskodik rajta”, ahogy a 13. zsoltár mondja. Akár Gandhi, magához kell, hogy emelje a saját fiait. Gandhi azonban ismerte ellenségeit, dr. King még a barátait sem ismeri. Épp akkor kerestem fel atlantai főhadiszállásán, amikor Robert F. Kennedy igazságügyminiszter vád alá helyezte Alabama államot, mert a választói jegyzékre felvett 116 000 néger közül csupán 14 000-et engedtek a szavazóurnákhoz, ez azonban nem zavarta Mr. Claytont abban, hogy a közhelyet szajkózza, amely szerint a fehér ember „csak három dolgot adott a négernek: a vallást, a szifiliszt és a tuberkulózist”; az elnök, mondotta, megteszi, ami tőle telik, ez azonban korántsem elég, Kennedy ugyan megérti a négerek problémáját, csakhogy „a Délt Dél-Bostonnak véli”, nem tudja, hogy kell bánni a déli fehérekkel; ezen a helyen nem úgy emlegetik Kennedyt, mint az Egyesült Államok elnökét, hanem egy idegen fehér

állam jóakaratú fejeként, akinek előbb meg kell tanulnia, hogyan kell tárgyalni egy egyenjogú fekete állammal. Melyikkel? Ez Martin Luther King egyik problémája, amely az angolok ellen harcoló indiai Gandhi előtt soha nem merült fel. Mit válaszoljon a keresztény és amerikai King a demagóg-néger James Baldwinnak, ha az így beszél: „Képzelje el, hogy ön van annak az embernek a bőrében, aki az ország uniformisát hordja, hullajelölt, ha harcra kerül sor, de bajtársai és tisztjei »niggernek« nevezik, szinte mindig a legkeményebb, legcsúnyább, legmegalázóbb munkát kapja, tudja, hogy a fehér GI-k48 közölték az európaiakkal, hogy ő, a »nigger«, alsóbbrendű ember…” Milyen választ adjon, milyen választ adhat dr. King arra a kérdésre, amely máról holnapra felvetődhet, hogy amerikainak tartja-e magát elsősorban vagy négernek?

És íme, egy másik tragikus aspektus, amelyre, csak az Auburn Avenue-n eszméltem rá – a helyszínen jön rá az ember, milyen keveset tud. Országa társadalmát Gandhi alakította ki; Martin Luther King akkor sem formálhatná ki a 18 millió amerikai néger társadalmát, ha győzne: ebben az országban, ahol tucatjával állnak az útszélen a társadalmi szimbólumok, akár az indiánok totem-oszlopai, a fekete nemcsak szín, hanem társadalmi szimbólum is. „Nem állítom – mondja dr. King –, hogy az emberi kapcsolatok végső problémáit törvényekkel lehet szabályozni: egy embert sem lehet törvényes rendelkezésekkel, dekrétumokkal és kormányzati parancsokkal arra kényszeríteni, hogy szeresse a másik embert: a célunk nem a szeretet, a célunk az, hogy az emberi érintkezési formákat törvényesen szabályozzuk.” Ez jó alapelv, felöleli a plátói intézményességet és evvel együtt a plátói rezignációt, de szem elől téveszti, hogy a fehér amerikai esetleg megadja a négereknek az egyenjogúságot, de egyenértékűnek sosem ismeri el, viszont az egyenjogúságot a néger sohasem fogja elegendőnek tartani egyenértékűség nélkül. King tiszteletes stratégiája éppoly szűk határok közé volt szorítva, és épp ennyire jellemző a misszionáriusok tragikumára: a teljes erőszaknélküliség programja az ellenfél tudomására hozza, meddig mennek el, milyen akadályok előtt torpannak meg, s így aligha lehet sikeres – ám az erőszakmentesség, amely

48 Government Inventory (állami leltárba) rövidítése, népszerűen így nevezik az amerikai katonákat, a felszerelésen elhelyezett kezdőbetűkről

bizonyos esetekben erőszakkal fenyegetőzik, már nem erőszakmentesség.

Felütöm a naptáromat – november 4-én, hétfőn voltam az Auburn Avenue-n, tizenkét nappal a texasi gyilkosság előtt. Két hónappal a texasi gyilkosság után a Time című hetilap kérdésére, vajon nem fél-e ő is a gyilkosoktól, dr. Martin Luther King így válaszolt: „Montgomeryben volt egyszer egy revolverem. Nem is tudom, miért vásároltam. Aztán egy éjszaka leültünk Corettával – így hívták a feleségét –, és beszélgettünk. Én azt mondottam, nekem, az erőszak nélküli mozgalom vezetőjének nincs jogom arra, hogy revolvert viseljek – és eldobtam. Nem az a fontos, milyen hosszú az élet, hanem az, mi volt a tartalma. Ha a nemzet lelkének megmentéséért folyó harc közepette valaki gyilkosságnak esik áldozatul, nincs halál, amely jobban hozzájárulhatna a megváltáshoz.”

Ha van remény: ezek a mondatok hirdetik. Ha van remény: csak a dallasi szörnyű csoda árán.

Mr. Bronner szépségkirálynői

„Zajló élet töltötte be a várost, amely szélesen terült el, akár egy határváros, és nem iparkodott szenvedélyeit és bűneit elrejteni”, mondja az Elfújta a szél, és ebből legalább egy szó igaz – a „határváros” szó.

Atlanta 47 százalékkal nőtt 1950 és 1960 között, lakossága félmillió, van 352 „fehér” és 270 „fekete” temploma, 5 tv-adója, 470 ezer távbeszélője és kétszer annyi televíziós készüléke – Atlanta, noha a Dél szívében fekszik, valóban határváros. Belátás és értelem is fellelhető itt a legnyersebb erőszakosság mellett, a türelem jelei a brutális elnyomás mellett, korlátolt elfogultság mellett a vágy, hogy megtalálják a kapcsolatot Kelettel.

Ha egy nép a szakadékba zuhan, mint a német 1933-ban, mindig azt mondják: gonosz, de szembetűnő, bűnöző, de céltudatos emberek kisebbsége taszította oda. Keserű tapasztalatokban nem éppen szegény életemben annyi optimizmust mindenesetre megőriztem, hogy elfogadva a tézist, fordítva is kész vagyok értelmezni: maroknyi, de ugyancsak szembetűnő, céltudatos, a jóra esküvő férfi ugyanígy vissza is ránthat egy népet a szakadék széléről.

Minthogy Atlanta „határváros”, mindkét típussal találkoztunk – azokkal is, akik „taszítanak”, és azokkal is, akik „visszarántanak”.

A „negatív” típussal egy tekintélyes kereskedő és egykori városatya személyében találkoztunk, az ő meghívását egy félreértésnek köszönhettük: olvasta az Ilona című regényemet, és – az ilyesmi ellen nincs orvosság – „kedvenc könyvévé” lépett elő; a becsület parancsára hozzáfűzöm, más könyvet nem is láttam otthonában, a kedvenc könyv alkalmasint az egyetlen könyve volt. Az üres udvariaskodások és az elsőrangú vacsora után, nem volt nehéz politikai irányba terelnem a beszélgetést; házigazdánk – jó hatvanas, nyúlánk, bizonyos aszketikus eleganciával – már amikor a livrés néger inasok a vacsorát felszolgálták, elejtett néhány megjegyzést a Fehér Ház lakójáról, „that man is in the White House”. Feleségemnek és nekem ugyanaz a két dolog tűnt fel, amikor az estét egymástól függetlenül elemeztük.

Ha már én voltam a „kedvenc szerzője”, új barátunk aligha tarthatott ostobának, mégis egész sor olyan érvhez folyamodott, amely a legigénytelenebb fogyasztók számára való. Kijelentette például, hogy Kennedy síkraszáll ugyan az iskolák integrációjáért, de a saját gyerekeit nem engedi a „niggerekkel” egy iskolába – valótlanság különben, a White House iskoláját több „nigger” látogatja –, hogy Kennedy és Hruscsov között, első kézből tudja, „titkos egyezmény van”, eszerint 1965-ig egész Ázsiát és Afrikát át kell adni a kommunistáknak; hogy az elnök Amerikát elárulta Castrónak, evvel kapcsolatban a Szovjetunióval egy második titkos egyezményt kötött; hogy a katolikus Kennedy egyszer már megházasodott, ám házasságát a Vatikán beleegyezésével sikeresen eltussolták; hogy Kennedynek a négerek iránti „szeretete” mögött csak az a törekvés van, hogy az egyes államokat megfossza szuverén jogaiktól – és evvel még korántsem merítettem ki vendéglátónk arzenálját. Májbántalmai miatt egyébként egy csepp alkoholt sem fogyasztott, ezt készséggel tanúsítom, mégsem gondolhattam, hogy e hajmeresztő butaságokat valóban hiszi is. Vagy teljesen hozzászokott a primitív, malomalji hallgatósághoz, s ezért abban bízott, hogy az analfabéták szótárával is boldogul, vagy pedig az elnök iránti gyűlölet megfosztotta minden józan ítélőképességétől. Amerikai éveim java részét Franklin Delano Roosevelt idejében éltem meg, civilben vagy uniformisban, ő olyan szenvedélyeket keltett, és olyan gyűlöletet vont magára, mint Lincoln óta senki sem, ám most, nem először, megállapíthattam, hogy a Roosevelt elleni gyűlölet ártatlan civódás volt csupán a Kennedy elleni gyűlölethez képest. E gyűlölet paranoid jellegéról szólnom kell majd még, ezen az estén nem annyira a jellege tűnt fel, hanem – mindenekelőtt – a terminológiája. Az amerikai nyelv, szemben az angollal, a legtöbb közhelyet tartalmazza az összes kultúrnyelvek között, és gyakorlatilag teljesen lehetséges, hogy valaki éveken át felszínen tarthassa magát e közhelyekkel. A politikai terminológiával hasonlóképpen áll a dolog: vendéglátónk frázis-tűzijátékában az volt a legriasztóbb, hogy a műveletlenek millióiban minden bizonnyal a legélénkebb helyeslést keltette volna; e leggörbébb út két pont között a legrövidebbnek kellett, hogy tűnjön milliók számára: egy új betegség tünetével találkoztunk, a fertőzéses skizofréniáéval.

A másik dolog, ami szemet szúrt, a négerkérdésre vonatkozott, helyesebben: rájöttünk, hogy eddig még mindig túl egyszerűen láttuk. Most már nem tudtuk biztosan, az elnök személyére zúduló gyűlöletnek a faji probléma-e az oka vagy fordítva: Kennedy politikai és világnézeti ellenfelei álkulcsként használják a lappangó faji előítéleteket, ezzel remélve megnyitni a fehér többség szívét. Úr és szolga jó viszonya nem jelent sokat, különösen Amerika déli részén, de a jó viszony e fehér úr és az „ő” feketéje közt oly szívélyes volt, hogy nem szabadulhattunk a „gyanútól”: vendéglátónk, ha választania kellene, kit lincseljenek meg, Malcolm X.-et, vagy John F. Kennedyt, habozás nélkül Barabás pártját fogná – miként szokás, kétezer év óta szakadatlanul. Valóban annyira gyűlölik a négert e „southern gentleman”-ek, ahogy mutatják, vagy elsősorban az amerikai hajnalködben szemlátomást kirajzolódó új korszakot gyűlölik, az intelligencia korszakát, az elnök harcát a középszerűség és a középszer alatti ellen, türelmetlen leszámolást a rothadt Vadnyugat-legendával, a „salesman” dicsőségét zengő Nibelung-énekkel, türelmes eltökéltségét, hogy az ideológia küzdőtalaján, közhelyek, fenyegetések és háború nélkül mérkőzzék meg a kommunizmus ideológiájával, hogy továbbadja a fáklyát, „to pass the torch”, az ifjú amerikaiak generációjának, vagy jelmondatát, amely szerint „aki a békés forradalmat lehetetlenné, azok az erőszakos forradalmat elkerülhetetlenné teszik” – más szóval: a faji előítélet motorja-e a gyűlöletnek vagy csak ürügye?

Valami azonban bizonyos volt: 1963 e napos őszén, midőn az ég titkolta szándékait, nem voltak már pártok, csak az amerikaiak két fajtája létezett. A harc, bármily szánalmas eszközökkel folyt is, a magasabb régiókban játszódott le, két embertípus között, a legrútabb és a legjobb Amerika között. Itt, a „határvárosban”, Atlantában, épp itt jöttünk össze olyan férfiakkal és asszonyokkal is, akik érthetővé tették számunkra, miért választották meg John F. Kennedyt, és miért várható, hogy, ha csak csekély többséggel is, újra megválasszák. Újságírókkal, rádiókommentátorokkal, könyvkereskedőkkel, tanárokkal, tájékozott magánemberekkel, röviden szólva műveltekkel kerültünk ismeretségbe – nem kellett, hogy „értelmiségiek” legyenek –, és akkor már fölösleges volt a kérdés, közömbös a válasz: „republikánus-e ön, vagy demokrata?”. Lelkes Kennedy-hívek voltak valamennyien, és csak

abban tértek el, hogy egy részük felismerte a halálos veszélyt, a többiek azonban még a régi amerikai babonához ragaszkodtak, amelyet Sinclair Lewis regényének címével így fejezett ki: It Can't Happen Here (Ez nálunk lehetetlen).

A legrosszabb, amit e napok atmoszférájáról itt Délen elmondhatok, az, hogy az imént említett férfiak és asszonyok bátrak voltak, bátornak kellett lenniök, mert a többiek – egyet közülük most mutattam be – nem riadtak vissza semmiféle eszköztől.

E bátorság példájának és megtestesítőjének tekintettem már akkor Eugene Pattersont, az Atlanta Constitution című napilap főszerkesztőjét. Hívott, hogy látogassam meg a szerkesztőségben. Kissé korán érkeztem, az egyik munkatárs, Norman Shavins szobájában várakoztam, de ez az idő is felettébb tanulságos volt: a szoba, nem véletlenül, olyan, mint valami Lincoln-múzeum; Shavins az ország egyik legjelentősebb Lincoln-kutatója – ilyen emberek ülnek egy amerikai „vidéki” újság szerkesztőségében.

Beszélgetésem Pattersonnal – hozzávetőleg negyvenéves, szőke, erőteljes férfi, fiús arca tele humorral – a reggeli vezércikkről indult el, amelyet ő írt. „Bátor” cikk volt, azaz támogatta az elnök törvényjavaslatait; a szegregáció, a gyűlöletkampány ellen irányult – és mindez Georgia fővárosának legnagyobb újságában. Patterson optimista volt, legalábbis Georgiát illetően. Az államnak jók a tradíciói, a „good record”, a kompromisszumhoz is konyítanak valamit, Georgia nem szokta a Délt majmolni; a történelem arról tanúskodik, hogy a Dél végül mindig megérti, amit Atlanta már valamivel korábban megértett. És most milyen Atlanta? Megértő már? – kérdeztem – van-e visszhangja a liberális vezércikknek, és ha igen, mi? A visszhang – felelte nyugodtan Patterson – figyelemre méltóan nagy – egyébként kilencven százalékban negatív. Hogyan meri hát az Atlanta Constitution azt, amit megrögzötten naponta mer – kíváncsiskodtam. Patterson csodálkozva nézett rám. „Nem azért vagyunk itt, hogy a csorda vezessen minket” – válaszolta, s közben türelmesen kotorta a pipáját. „Az elnök sem azt teszi, ami népszerű, hanem azt, ami helyes.” – Ez patetikusan hangzott, noha csak amúgy mellékesen tette oda, és az is volt, a szó legjobb értelmében: Kennedy visszaadta az országnak a pátoszt, kivált az ifjúságnak adta vissza, amely évtizedek óta nem tudván különbséget

tenni valódi és hamis pátosz között, a pátosz minden fajtáját elvetette. Az ország, íme, újra valódi pátosztól zengett, új és ifjúi pátosztól, Shakespeare és Schiller, Corneille és Büchner örökifjú hőseinek hangvételétől. Az Egyesült Államok elnöke volt a kezdeményezője, és mégis oly titkon szólt, mint egykor ama ifjú tiszt, Rouget de Lisle 1792-ben, Strasbourg-ban költött dalának – később Marseillaise néven vált ismeretessé – első előadásai. Ez a pátosz volt az, amelyet a reakciónak el kellett fojtania, és amely elmerült a gyűlöletben, a november végi fekete pénteken, a texasi Dallasban.

Az Atlanta Constitution egyik fiatal riportere, aki elkísért, elmondta, hogy délutánra Atlanta legnagyobb termébe, a City Auditoriumba szokatlan eseményt hirdettek meg, s bizonyos büszkeséggel állította: ez lehetetlen volna a Dél más városaiban. Az esemény a „mesés szépségvásár” volt, a Bronner fivérek „szépség-kongresszusa”. A Bronner Brothers, magyarázta a riporter, a gazdag négerek közé tartoznak, számos amerikai város néger negyedeiben szépségszalonjuk van – ne mulasszam el az eseményt. A City Auditorium előtt letett.

A terem zsúfolásig tömve volt, fehér egy se, férfi csak kevés, néger asszonyok jöttek el, öregek és fiatalok, a jól öltözött középosztály. Ez is más volt, mint Harlemben: itt még nem öltöztek diszkréten és színtelenül; harsogó színek, még harsogóbb színkompozíciók, meglepő magasságú kalapok, frizurák à la Farah Diba. Ahogy a plakátokról értesültem, ma délután lesz a Bronner szépségkirálynéík megkoronázása, csakhogy ezek nem köznapi értelemben vett szépségkirálynők, nem önmagukat, a többieket tették széppé. A tíz legjobb kozmetikusnőt választották ki a Bronner fivérek sok szépségszalonjából – itt ültek most magas pódiumon, papírból készült kis aranykoronák a fejükön, legtöbbje fiatal, kettő kissé idősebb, a legtöbb sötét hajú, egy világosszőke, egy másik vörös hajú.

Az összes szemek a dobogóra szegeződtek – és mi minden történt a dobogón! Mr. Bronner, jól öltözött, ősz hajú, karcsú néger, elveit hirdeti meg kezében a mikrofonnal, ezek szó szerint: „A szabadság magasabb ideáljai, a vallás magasabb ideáljai, a szépségápolás magasabb ideáljai”. Az elveket nyomban át is ültetik a valóságba. Egy ifjú kozmetikusnő átveszi a díjat, egy aranyórát, viharos taps. Utána az öreg városi szenátor, Leroy Johnson következik, száz év óta az első néger Georgia

szenátusában – politikai beszédet tart, lelkesen ünneplik, megajándékozzák egy csomag szépségápolószerrel, viharos nevetés. A vörös hajú kozmetikusnő átveszi az órát, taps, majd tökéletes maneken-tartásban – térd előre, felsőtest vissza, mintha láthatatlan nercbundája söpörné a padlót – megy vissza a helyére. A dobogóra fekete lelkipásztor lép, csend támad. „Isten úgy akarja, hogy minden ember egyformán szép legyen.” A csend még sűrűbb, áhítatosabb lesz. „Énekeljünk”! – kiált Mr. Bronner. Felhangzik a spirituálé, a tiszteletes két kézzel dirigál, a tetőre angyalhangok szállnak, az arcok elváltoznak, eksztázisba kerülnek, az asszonyok, akik szépülni jöttek, elfelejtik, miért vannak itt, „Halleluja!” Ha az énekesek felemelik szemüket a mennyezeten a Mutual-Federal-Savings-Bank fényreklámját látják: A „Mutual-Federal-Savingsnél elhelyezett letétek hozzák a legnagyobb osztalékot.” A tiszteletes megy, Mr. Bronner átnyújtja a csekket. Most egy idősebb kozmetikusnőt koronáznak meg, megkapja az aranyórát, taps – „minden fölösleges dollárját a szabadságmozgalomra áldozza” – dicséri Mr. Bronner – a taps megújul. Jön a következő: frizurák százait csinálta ingyen a „March of Freedom” napjaiban – szabadság, vallás, szépségkenőcs: Bronner úr érti a dolgát.

A Bronner fivérek nemcsak szépségszalonokkal rendelkeznek. A Bronnerek különböző készítményeit kiállították a terem vitrinéiben, akár egy mintavásáron. „Próbálja ki egyszer a »Persulan«-t”. „Ha Persulant használ, bőre világosabb, ragyogóbb lesz.” „Úgy véli, haja túlságosan hullámos?” „Pastel Princesstől selyempuha lesz a haj.” „Nem szeretne egy szőke parókát? Csak Júlia Parókaházától!” „Akar-e – ki ne akarna? – szebb lenni, mint a szomszédja?” „Cilky Productst, Bronnertől!” Mr. Bronner ismét órát nyújt át, a tokja finom, bársonnyal bélelt. Közben dolgoznak a fodrászok, székeik körben állnak a teremben. Egy vörös hajú néger fodrász keze közt – mozdulatai egyértelműen kétértelműek – oly platinaszőke lesz a fiatal néger nő, mint Marilyn Monroe, legjobb napjaiban. A testes néger asszony gyapjas haja kisimul a másik fodrász keze alatt. Bronner úr alkalmasint ismét a vallásról beszél. Száll a néger korán, fel a Mutual-Federal-Savings hirdetményéhez. A háttérben – most veszem észre –: néhány fehér nő. Néger asszonyok előtt térdelnek. Nem vallási szertartás, nem is politikai térdrehullás. A „Niagara kéri önt, foglaljon helyet kedvelt

székében.” A gyengéd Niagara-szék masszázs fotel; sok négernek fáj a lába; a Niagara-cég jól tette, hogy szövetkezett a Bronner fivérekkel. Itt ülnek íme a korosabb néger nők, elegánsan és mezítláb, vibrál a lábuk, az egész testük vibrál, mintha villamosütések járnák át a testüket – de félelemre nincs ok, a fehér Niagara-kezelőnők értik, miként kell a szépség villamosszékét bemutatni, és ha kell, féken tartani. A dobogón, az Atlanta Life Insurance biztosító társaság küldötte veszi át a szót: – „Aki biztosít, tovább él” – az arckrémhez, bibliához és egyenjogúsításhoz leszállt íme a pénz arkangyala is. Ajándékot kap a biztosítási ügynök is, folyik a Persulan-vásár, Bronner úr szónokol a mikrofonba, szőke parókában szédítő a forgalom, reklámcédulák lebegnek a teremben, akár a galambok, „Sabrosol Labs selyempuhává teszi a hajat” – énekelnek újra, a szépségkirálynők csókot dobnak a közönségnek, Coca-Cola és sör kapható, Halleluja!

Az est gyengéd fuvallatot lehel Atlanta fölé. A levegő puha, valószínűtlen ez a november. Lassan a szállodába sétálok. A Cadillacek felvonulása már megkezdődött a Fan and Bill, az Egyesült Államok egyik legjobb étterme előtt – ide természetesen néger nem teheti be a lábát, legyen mégoly szőke, mégoly világos, mégoly selyemhajú. Milyen könnyű lenne hamis következtetéseket levonni a tragikomikus eseményből, melynek tanúja voltam. Túl könnyelműen jelentjük ki: minden néger fehér akar lenni, szőke és sima hajú, a „civil-right-bills”49

helyett valami csodakrémen kellene törni a fejünket – kuncogva mondjuk ezt és önelégülten, „az imitáció, mondta Lincoln, a legszebb bók”. A dolog azonban sokkal nehezebb, nincs köze a pigmentekhez. Itt Délen minden másként van, mint Harlemben, ám egy valami azonos: a kétségbeesett sikoly, a szeretetre vágyó teremtmény groteszk mozdulata. A néger nem szégyenkezik fekete bőre, gyapjas haja miatt, de tudja, hogy ezek a jelképei a megvetettségének.

A tükörbe pillantó néger gyerek nem látja csúnyának magát, de azt tudja, hogy nem szeretik. A néger asszony Montgomeryben, aki már felszállhat az autóbuszra, nem a fehér nő mellé akar ülni, inkább azt szeretné, hogy az észre se vegye. Itt csődöt mond a plátói rezignáció. Csak a Bonner fivérek tették egész világossá számomra, hogy King tiszteletes programja nem keresztülvihető. „Mi nem szeretetre

49 polgárjogi törvény

törekszünk, mi a társadalmi érintkezés formáit akarjuk törvény útján szabályozni” – mondotta a tiszteletes, de a társadalmi érintkezés formáinak kezdete és vége a szeretet, enélkül a viselkedés üres formaság; Martin Luther King tiszteletes megteszi a legtöbbet, de hogy is mondta Kennedy? – a legtöbb sem elég. Akkor már reálisabban cseng Dick Gregory, a fekete szatirikus fanyarsága: „Űrhajóst akartak belőlem faragni, de nem álltam kötélnek. Nem volna-e ostobaság, megérkeznem a Marsra, és hozzám lép egy macska 27 fejjel, 59 állkapoccsal, 19 ajakkal és 47 talppal és így szól: »Én sem akarom, hogy feleségül vegye a lányomat!«”

Amerika négereinek azonban kevésbé fekszik szívén, hogy gazdagok legyenek, mint az, hogy bármely fehér lebujban szívesen fogadják őket; az, hogy megnyíltak előttük a legjobb egyetemek, nem kárpótolják őket a kispolgári golf-klubból való kirekesztésért, semmiféle jogot sem kaphatnak, ami oly fontos számukra, mint az áruházi eladónő szívélyes mosolya: azt hiszik, és joggal hiszik, hogy csak az részesülhet szeretetben, aki nem üt el a többitől, minthogy a szeretetre sóvárgás bevallása ellentétben van az emberi természettel, másrészt pedig semmi, még a National Guard kivezénylése sem kényszerítheti szeretetre Amerika fehéreit – ezért a négerprobléma megoldhatatlan.

Erre tanított meg a mesés délután a Bonner fivérek „Fabulous Beauty Trade Show”-ján, Atlantában, Georgia államban.

Üdvözöljük Birminghamben

Az Atlantából Birminghambe vezető úton, valahol a georgiai és az alabamai Anniston között, elkapott bennünket az eső. Egyszerre éjszaka lett, napközben; az ég nem sötétült el, nem volt ég; nem dörgött és nem villámlott; vihar dúlt, villám és mennydörgés nélkül, az özönvíz kezdete, világvége. A föld is eltűnt autóm kerekei alatt, talán kilépett medréből a Mexikói-öböl, a tenger egy perc alatt száz mérföldet tett meg északnak, s most elnyeléssel fenyeget bennünket. Egy percig, egyetlenegyig, a víz túl magasra emelkedett, nem lehetett tovább hajtani; a kocsik végtelen sorokban álltak az út két oldalán, sápadt fények a hirtelen éjszakában. Csak az értheti meg Amerikát, aki a természet ilyen fegyveres rajtaütését megélte – én megéltem e néma sötét viharokat, a téli néma, fehér blizzardokat. Nálunk Európában ritkán érkezik figyelmeztetés nélkül a vihar, s ha jön, fokozatosan erősödik. Minthogy kezdete van remélhetőleg, hogy vége is lesz. Európában sem mindenütt szelíd a természet, de még ahol hatalmas is, ott sem hatalmaskodó, még Norvégia fjordjai és Írország földjei fölött is az isten trónol. Ám Amerika oly határtalan, hogy talán maga teremtette a természetet, a szelet és a vihart és a felhőszakadást és a hóvihart; ez a Prométheusz az országok között. Ez az istentelen természet másfajta embereket szült és növesztett, mint aminőket mi ismerünk: nem rosszabbakat, mint mi vagyunk, de keményebbeket, egyszerűbbeket, a távollal gondolókat, a nagysággal tegeződőket, olyanokat, akik az erőszakkal szemben csak magukra számíthatnak: s eltökélték: az embert a maguk képére formálják; akik vadon nőttek, s arra termettek, hogy a vassal elbánjanak. E természet váratlanul váratlant is teremtett: várakozik a váratlan, felfegyverkezve, készen arra, hogy az kirobbanjon jóban vagy rosszban, kiszámíthatatlanul, miként az ég, a georgiai Bremen és az alabamai Atlanta között.

Ültünk az autóoszlop közepette, és oly egyedül voltunk, mint Új-Mexikó árva farmerházai. Megmutattam Licinek a noteszemet. Ebben a következő állott: „Vihar a levegőben – nyomasztó atmoszféra – valami

történni fog” – de természetesen nem az időjárásra gondoltam. Lici, mint mindig, Lici most is a jót látta meg a látottakban, megkísérelte, hogy ébren tartsa bennem az Amerika iránti szeretetet. De nem erről van szó, mondottam kissé ingerülten, végtére is egyszer már a véremet adtam ezért az országért, és holnap újra adnám. Éppúgy látom a jót, mint ő, mondottam, csakhát… hát igen, a jó éppoly idegen lett, mint a rossz; odaát Európában nem épp a vérszegények és szenvedélytelenek közé sorolnak, itt azonban mindent az elviselhetetlenségig túlzottnak találok: az időt és a pénzt, a rohanást és a pihenést, az érzéketlenséget és a szentimentalizmust, a türelmet és a türelmetlenséget, a jótékonyságot és az erőszakot. És a gyűlölet. A víz ömlött le az ablakon, most már a bágyadt fényeket sem lehetett látni, a tenger fenekén voltunk, mindjárt halak és tengericsikók és csillagkígyók ütődnek az ablaknak. Zsebre tettem a noteszemet. Amerika, szóltam, pontosabban John Fitzgerald Kennedy Amerikája, Gulliver a törpék országának partján. Az óriási fej, valahol Boston és Washington között még szabad, és a lábak szintén szabadok még valahol Seattle és Los Angeles között, de Gulliver törzsét már megbilincselték a törpék milliói – és mily nagynak képzelik magukat e törpék, minthogy összetévesztik a számot a nagysággal – kopácsolják a szöveget, húzzák a spárgát, motoznak a gyűlölet csomóin valahol itt, Georgiában és Alabamában, Mississippiben, Arkansasban és Texasban.

A vihar, ahogy ránk tört, el is múlt: fölment a sötét színházban a függöny, a szín nyomban kivilágosodott. A kocsik megindultak: nem volt több torlódás, senki sem átkozódott, tökéletes fegyelemben ment végbe minden, az esemény ijesztő nagysága senkit nem ijesztett meg, aki itt él, elfelejti a félelmet, és megtanulja a türelmet.

Mindamellett este lett, mire Birminghambe érkeztünk – Birmingham, Alabama államban, 1871 óta része az államszövetségnek, lakosainak száma kereken 341 ezer, ennek több mint egyharmada fekete, kormányzói székhely, nagy acéliparáért a „Dél Pittsburgh”-jának nevezik; ez az a város, ahol hét héttel ezelőtt, 1963. szeptember 15-én egy „néger”-templomot a levegőbe röpítettek, s eközben négy gyerek is halálát lelte: a 14 éves Cynthia Wesley, a 11 éves Denise McNair, a 14 éves Carol Robertson, a 14 éves Addie Mae Collins. No igen, meghalt a

16 éves Johnny Robinson is, de erről nem a robbanás tehet, a pánikban kiszaladt a templomból, s hátba lőtte egy rendőr.

Nyájas emberek megmutatták a Fifth Avenue felé vezető utat, ahol a felhőkarcoló, a „Hotel Tutwiler-Dinkler” áll. Nemcsak az emberek voltak nyájasak, a feliratok is, illetve az utca fölött függő izzólámpa-girlandok, amelyek minket is köszöntöttek fényükkel: „It's nice to have you in Birmingham”, „Üdvözöljük Birminghamben”. Déli vendégszeretet ez, kérdeztük, vagy a rossz lelkiismeret fényreklámja, amely azt akarja hirdetni: „Birmingham nem olyan…” Kivált, ha valakinek jó a bőrszíne! Birminghamben több mint 600 templom van. Nem mind röpült a levegőbe, nem mind „néger”-templom, mint a 16. utcai Baptist Church. Az utóbbi 8 évben, végtére is, csupán 21 néger házat robbantottak fel Birminghamben. Nem csíptek el, és nem büntettek meg egyetlen tettest sem. „It's nice to have you in Birmingham”

Licinek Birminghamben is voltak barátai – őszintén szólva ezt már nem hittem el neki, de ezúttal is igaza volt. Az előrehaladott idő ellenére, bár késésünkből, hála az időszámítás eltérésének, valamit behoztunk, meghívtak minket vacsorára.

E vendégszeretethez hasonlóban még nem volt részem. A helyzet az volt ugyanis, hogy a ház idős gazdái – tulajdonosai több gyárnak, tehetős zsidók – fejedelmien megvendégeltek, noha igazán más gondjaik voltak: néhány hónappal ezelőtt eladták a házat, és másnap reggel el kellett költözniök. A csendes villanegyedben fekvő előkelő házat bútorokkal együtt adták el egy acélgyárosnak, együtt a nehéz, aranyrámás képekkel, a perzsaszőnyeggel és a kínai vázákkal. Mindamellett bepakolt bőröndök álltak a hallban, néhány beszegezett faláda, néhány összetekert és a falnak támasztott szőnyeg, régi családi holmi, egy festményt is odatámasztottak, ez az öregurat ábrázolta, fiatalon, az első világháborús századosi egyenruhájában.

Voltaképpen nem az öregek voltak Lici barátai, hanem a gyermekeik, vejeik és menyeik, egy óriási család, éppen összegyűlve a búcsúra és a mi üdvözletünkre. A viszontlátás öröme kurta volt, s úgy éreztem, kissé feszes. Asztalhoz ültünk, a fehér kabátos néger szolga feltálalta az ételt, egy fekete selyembe öltöztetett néger lány segített neki. Mindez nagyon szertartásos, nagyon halk volt. Lici a gyerekek után érdeklődött,

pontosabban az unokák után: fent alszanak, mondották utolsó éjszakájuk a régi házban. Amikor felnéztem, láttam, a szolga könnyezik.

A feszültség csak akkor oldódott fel, amikor már a szalonban voltunk, ahol a kávét kínálták, és a házigazda kiment, hogy egy üveg pezsgőt hozzon, alkalmasint az utolsót a pincéből. A fiatalok az öregek szószólóiként, félrevontak: talán rosszul teszik az öregek, hogy mennek, Kaliforniába hurcolkodnak, de meg kell értenem őket. A család több mint száz éve honos Birminghamben, a nagymama ebben a házba született, akkor volt új, 73 évvel ezelőtt – és most, végre kimondták: de az öregek nem akarnak többé Birminghamen élni, ahol antiszemita röpcédulákat osztogatnak, ahol az amerikai nácimozgalom vezetője, Lincoln Rockwell büntetlenül egy új Stürmer-t adhat ki, a Thunderbolt-ot, ahol a zsinagógát a rendőrségnek és a National Guardnak50 kell őriznie. Nem, eddig még nem történt semmi, ha eltekintünk néhány zsidó üzlet bojkottjától – a házigazda időközben visszatért, s ezt mondotta: „Mindez csak azért történik, mert kiálltunk a négerekért” – mentegette Birminghamet… de a fenyegetések, a névtelen levelek, a zsinagóga közelében talált csomag… kihúzta a dugót a palackból, koccintottunk, a fiatalok, akik másutt laknak, és Birminghamben maradnak, megpróbáltak tréfálni… végtére is az öregeknek Kalifornia az igazi, már csak a klímája miatt is. Kinn már újból esett.

Európa, különösen Németország, amelynek csekély jogcíme van erre, képmutató fejcsóválással vagy csendes elégtétellel veszi tudomásul az amerikai antiszemitizmust: lám-lám, ott sem különbek. Az, hogy az európaiak oly szíves-örömest törődnek az amerikai antiszemitizmussal, visszás folyamat eredője: egyrészt a lappangó antiszemitizmusé, másrészt a többé-kevésbé lappangó antiamerikanizmusé; s arra a kisfiúra emlékeztet, aki nővérét barátjának karjában találva, így kiált fel: „És ezek akarják nekem a köpködést megtiltani…! Az antiszemitizmus és antiamerikanizmus egyvelege fejeződik ki aztán az olyan jelentésekben, például egy néger folyóiratéban, amely minden előzmény nélkül, mintegy a derült égből tudósította olvasóit; hogy az Egyesült Államok minden tizedik szállodája elzárkózik a zsidók befogadása elől; ez merő kitalálás, vagy inkább attól tartok, vágyálom.

50 Nemzeti Gárda, nem a központi kormány, hanem az egyes államok alá tartozó territoriális hadsereg. Válságok esetén (mint Little Rockban) az elnöknek joga van „federalizálni”, vagyis Washington parancsnoksága alá helyezni

Amerikában öt és fél millió zsidó van – ebből majd két és fél millió New Yorkban és környékén, tehát kb. fél millióval több, mint Izraelben – a zsidók az összlakosság több mint három százalékát alkotják. Az antiszemitizmus a legnagyobb Tirolban és a felső-ausztriai hegyi falvakban, ahol soha még zsidót nem láttak, Amerikában is ez a helyzet, ott a legerősebb az antiszemitizmus, ahol a legkevesebb a zsidó: Mississippiben, Alabamában vagy Texasban. Ezekben az államokban és néhány más államban és városban van bizonyos zsidóellenesség, ám ez oly kevéssé hasonlít az európai antiszemitizmushoz, amily kevéssé Amerika hasonlít Európához, és az európai csak akkor értheti meg, ha jól ismeri Amerikát.

Európában eltúlozzák az amerikai antiszemitizmust, de sokszor le is kicsinylik a semmitmondó címkével: „társasági” antiszemitizmus. Nem mintha a „társasági” antiszemitizmus kitalálás lenne. A Cornell-Egyetem vizsgálatot folytatott 248 amerikai községben, s ebből kitűnt, hogy 50 középnagyságú amerikai város között csupán egyetlenegy olyan van, ahol társadalmilag teljesen befogadják a zsidókat – a városok többségében viszont elutasították őket, ha a „keresztény” klubokba kérnék felvételüket; ritkán kapnak báli meghívót, kivételszámba megy, ha „gentile”51 -házakban vendégül látják őket. Ám itt valamit közbe kell iktatnom. Egyetlen ország sem fogadta el olyan feltétlenül, mint Amerika a zsidóság ben-gurioni meghatározását, a sok közül egyet, ám kevésbé zavarosat a többinél – „zsidó az, aki magát zsidónak vallja”. Hiábavaló hát a fejtörés: „vallás” vagy „faji” antiszemitizmus-e ez. Carl Lueger híres mondása: „Was a Jud is, dös bestimm'i”52 – nem érvényes Amerikára; a zsidó maga dönti el, zsidó-e vagy nem. A „társasági” antiszemitizmus azokra a zsidókra korlátozódik, akik magukat annak óhajtják vallani, és nem vonatkozik – minthogy efféle vallomást itt sem nem kérnek, sem nem tesznek – a nyilvános intézményekre, például a szállodákra, fürdőkre, üdülőhelyekre. A magukat álszent tapintattal „restricted”53 -nek nevező vidékek és intézmények aránya egy a százhoz, és kérdéses, nincs-e ugyanannyi, vagy még több település és

51 nemzetzsidó52 bécsies tájszólásban: Hogy ki a zsidó, azt én állapítom meg. Karl Lueger bécsi polgármester (1897-tól 1910-ig) híressé vált mondása53 zárt körű

intézmény, amely ha alkalom adódik, a protestánsokat vagy a katolikusokat zárja ki.

Amerika – a probléma csak így érthető – „exkluzív ország”, a szó legteljesebb értelmében a kizárások országa. Nem hasonlítható az európai országokhoz, ahol „csak” a zsidókat különböztették vagy különböztetik meg: Amerikában, mondhatni, társadalmilag kölcsönösen mindenki kizárja egymást – katolikusok és protestánsok, „junior” és „senior executives”, írek és lengyelek, a 25 ezer dolláros házak tulajdonosai és a 100 ezer dolláros házak tulajdonosai, a Princetont végzők és az „Arizona State University” hallgatói, az üzletemberek és az „entertainer”-ek, a bostoni családok és a chicagói családok. Az európai és az amerikai antiszemitizmus közötti összevetés tehát képtelen próbálkozás. Egy 1958-ban közölt statisztika – mit nem mérnek fel statisztikailag Amerikában? – kiderítette, hogy az újságok „tanácsadó rovataihoz” intézett olvasólevelek közül minden negyedik azt a kérdést firtatja, elfogadható, kívánatos, sikerrel kecsegtető-e a „vegyes házasság”, természetesen katolikusok és protestánsok között; Amerikában, miként ez naponta meg is történik, ki lehet adni tanulmányokat az előítéletekről, ám az antiszemitizmust csak ezen előítéletek keretében lehet előítélet nélkül megítélni. Az az ország, amely a hitleri zsidóüldözés áldozatait nemcsak befogadta, hanem párját ritkító barátsággal és bőkezűséggel szívére is ölelte, nem „antiszemita” – és aki a mai amerikai antiszemitizmust, ha csak célzásképpen is, a Hitler-korszak német antiszemitizmusával hasonlítja össze, az enyhén szólva hazudik.

Arra, hogy itt az amerikai kasztrendszer egyik, bár csúnya, mozaikkövéről van szó, nem utolsósorban a zsidók viselkedése jellemző. A felületes szemlélő úgy látja, mintha az amerikai zsidók, a nyugat-európaiakhoz képest, kevésbé hajlanának az asszimilációra. Ezt már azért is feltételezheti, mert az amerikai zsidóság zöme Európa legkeletibb pereméről származik, ahol az emancipáció a legnehezebb és mind a két fél legteljesebb vonakodása közepette ment végbe. A valóságban Amerikai zsidói oly tökéletesen asszimilálódtak, hogy az amerikai kasztszellemet hiánytalanul átvették. A közösségen belül olyan zárt „klánt” alkottak, mint rajtuk kívül csak a nem zsidó lengyelek és az ír katolikusok, de azok sem nagyobb mértékben. Éppen úgy, mint a nem

zsidó lengyelnek és az ír katolikusnak, eszükbe sem jut, hogy mások akarjanak lenni, mint amik. Amerikai patriotizmusuk éppoly nagy, ám nem nagyobb, mint az ír katolikus bevándorlóké; az európaiaktól, tehát a zsidóktól is annyira megkülönböztethetők, mint egy második nemzedékbeli olasz bevándorló egy nápolyitól, egyébként többségükben éppoly kemények, éppoly szentimentálisak, éppoly pénzéhesek, műveletlenek, éppoly italbírók, éppoly jótékonyak és éppoly kevéssé járatosak a kifinomultabb életörömökben, mint minden más amerikai. Az európai, aki az elegáns zsidó „country-club”-okat, a Catskill Mountainsban levő kóser-zsidó szállodákat vagy a zsidó villanegyedeket gettónak tartja a szó európai értelmében, mit sem tud Amerikáról, és még kevesebbet az amerikai zsidókról: az ő szemükben a „gettó” épp annyira exkluzivitásuk jelképe, mint Atlanta legtörzsökösebb családjaiéban a Piedmont Driving Club. Kissé túlzás, ha azt állítom, hogy az amerikaiaknak – tehát az amerikai zsidóknak is – valójában „gettó” minden, ahol nem ő és a magaszőrűek tartózkodnak.

A szakmai antiszemitizmus nem számottevő; mégis a legérezhetőbb a „zsidóknak” kikiáltott bankszakmában, ám itt is érvényes a kasztrendszer tipikus vonása; könnyebb egy zsidónak bankelnökké, mint pénztári képviselővé lenni. A kaszt a kivételeket mindig csak a legmagasabb szinten tűri meg. Mindamellett a zsidók az összes területeken fontos karrierrel dicsekedhetnek – Herbert H. Lehmann kormányzó volt, Félix Frankfurter a Legfelső Bíróság tagja, Stanley Marcus Texasban az Egyesült Államok legnagyobb áruházának tulajdonosa, Hyman G. Rickover admirális, a katonai hierarchia egyik legfontosabb személyisége, Bemard Baruch a vezető pénzemberek egyike, Arthur H. Sulzberger a legtekintélyesebb lapkiadó, nem is szólva a különböző kormányok tagjairól: a kasztrendszerben a klán ereje nem utolsó sorban tagjainak számától függ.

A „társasági” antiszemitizmus mellett kétségkívül van egy másfajta, az európaival több hasonlóságot mutató antiszemitizmus is. Ha eltekintünk a nagy, szervezett zsidóüldözésektől Spanyolországban, Lengyelországban és Hitler-Németországban, az antiszemitizmus – amely lázgörbe, de nem a betegé, hanem a környezetéé – lényegében azon múlik, hogy az adott időpontban mivel azonosítják épp a zsidókat. A zsidók becsületére szolgál, hogy mindig a liberalizmussal azonosítják

őket: ezért halad ma Amerikában, minthogy a radikalizmus és a liberalizmus vitája szőnyegre került, az antiszemitizmus görbéje felfelé. A felejthetetlen búcsújelenet, melynek Birminghamben tanúi voltunk, igazolja ezt az elméletet. Néhány évvel ezelőtt, így mesélték, Birminghamben meghalt egy zsidó áruháztulajdonos, s százezrek kísérték utolsó útjára – ez azonban még a négerkérdés akuttá válása előtt történt, ekkor még nem azonosították a zsidókat a „nigger-lover”54

-ekkel. A „négergyűlölő” ugyanannyira gyűlöli a nem zsidó liberálist, mint a zsidó liberálist, ám a nem zsidó liberálissal terminológiai nehézségei vannak: a „jew” szó megkíméli az effajta nyelvi komplikációtól. Ugyanez a „négergyűlölő” egyszersmind a leglelkesebb híve annak a Barry R. Goldwater szenátornak, akinek nagyapja kis zsidó szabóként érkezett Oroszországból Amerikába; az arculatát változtató antiszemitizmusra, úgy vélem, aligha idézhetek jobb példát.

Visszatérve barátaink családjára, nem tudom, hogy a Birminghamben maradó fiataloknak volt-e igaza, vagy inkább az öregeknek, akik „kivándoroltak” Kaliforniába. Csupán egy biztos, a kérdést nem a zsidók helyzete, hanem az amerikai liberalizmus sorsa dönti el. Az amerikai zsidók soha nem fogják abbahagyni a küzdelmet a négerek egyenjogúságáért, és ott, ahol, a baptista templomok a levegőbe repülnek, nincsenek biztonságban a zsidó imaházak sem. Ha a katolikus John Fitzgerald Kennedyt nem ölték volna meg – nem lenne félnivalója a baptistáknak, zsidóknak, ukrán-autokefál ortodoxoknak, Hutten fivéreinek, a kvékereknek, a finn-apostoli lutheránus egyház híveinek, sem senkinek, aki a maga kedve szerint akarja dicsérni az istent. De a „kivonulás Kaliforniába” meggyőzött arról, hogy óvatosnak kell lenni, midőn az ember jobb kifejezés híján „Egyesült Államokról” beszél. Könnyen lehet: az ember kevéssé alkalmas arra, hogy „egyesült” legyen; Európa „egyesítői” talán mementónak tekinthetik ezt. Nincs határ Alabama és Kalifornia között. A két államot csak egy világ választja el egymástól.

Rosszul éreztem magam ezen az estén, és Lici ragaszkodott hozzá, hogy orvost hívjunk. Időközben utolért minket a vihar, a föld mozgott, a felhőkarcoló olyan volt, mintha hajlongana, akár Walt Disney trükkfilmjeiben; ha kitekintettünk, a Fifth Avenue piros fényreklámjait

54 négerbarátok

lángoló szigetnek vélhettük a tengerben: emberhez méltatlan idő, senki emberfia nem merészkedne az utcára, az orvos sem jön. Majd két óra volt, és egy fiatalember érkezett, százszázalékos emberi ábrázattal. Szerencsére nem szorultam rá a segítségére, de nem mérgelődött, ellenkezőleg, velünk maradt egy fél óráig; nevettünk, mert voltaképpen szülész volt, mellétárcsáztak, Tessinről érdeklődött, és amikor távozott, nem volt hajlandó pénzt elfogadni. Ki lehetett ez a fiatal, százszázalékosan emberarcú amerikai? A White Citizens Councilhoz tartozott-e, gyűlölködést prédikált, vagy a Theodore Sorensonok és Eugene Pottersonok összeesküvcí gyülekezetéhez? Sokszor jó, de néha kár, ha valaki idegen, és nem tud olvasni az emberek arcából.

Másnap reggel két francia tudósítóval reggeliztünk, akik azért jöttek Birminghambe, hogy a kibombázott templom történetét megismerjék. Egyikük előző nap a „University Hospital”-ban meglátogatta a tizenkét esztendős Jean Collinst, a fekete kislányt, akinek nővére, Addie Mae, halálát lelte a templomban. Elmondta azt is, hogy a szoba tele volt virágokkal, babákkal és ajándékokkal. „Kérdeztem az orvost, ki küldte. Vonogatta a vállát.” Ismeretlenek adták be, egyik-másikát a kórház lépcsőin találták, íme a jótékonyság lelencgyerekei. Birmingham derék polgárai nem merik megnevezni magukat, ha babát ajándékoznak egy vak gyereknek, „ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb”, de az úristen a hegyen bizonyára nem így értette ezt. Aztán azt mesélte a francia, hogy Sarah Jean nem válaszolt a kérdéseire, még sosem beszélt idegennel; éppúgy lehetett volna süketnéma is, mint vak; a gyűlölet vakká, a félelem némává tette.

Befejeztük a reggelit, és odaálltunk az ablakhoz. Már nem esett, de a fekete tűzfalakról csöpögött még az eső. Az utca fölött feszülő fény girlandokról is csöpögött még a víz. „It's nice to have you in Birmingham.”

Egy gyermek és két idős hölgy

Óvatosnak kell lennem, midőn a következő oldalakat írom, nem mondok neveket, s ha igen, nem a valódiakat. Efölött nem térhetek minden további nélkül napirendre, ez nagyon jellemző.

Ha ez az esemény Maine-ban, Illinoisban, Oregonban vagy Kaliforniában történik – még ha a szóban forgónál ezerszerte fontosabb is –, nem tartanám indokoltnak ezt az óvatosságot. Amikor viszontláttuk Amerikát, talán a legnagyobb megrázkódtatást – már utaltam erre – az államok és vidékek meg az ott lakó emberek közti különbözőség okozta, s itt már nem a tájak, építkezési stílusok, szójárások és életformák szép változatosságáról van szó, hanem valósággal az államszövetség felbomlásáról, ellentétes alkatrészekre. Tévedés ne essék, a bomlás „csak” szellemi, kulturális, belpolitikai téren jelentkezik, mégis macskakörmök közé tettem a „csak” szócskát, különben aligha lenne helyes. Amerikai barátaim természetesen azt mondanák: nem ismerem Amerikát – mindig ezt mondják, ha valaki kételkedik az „amerikai csodában”, amelyre mind oly biztosan számítanak, mint a gyerekek a Jézuska eljövetelére. Éppoly jól tudom, mint ők: bármiféle támadó spekulálna az említett „bomlásra”, ezúttal is, mint mindig, tömör politikai és katonai hatalommal találná szemben magát: ez látszólag ellentmondás, igazából nem. Nem arról van szó, hogy akármelyik amerikai állam a szövetségből való kiválás gondolatával játszik, éppen ellenkezőleg, a különböző államok és vidékek úgy vélik, az „igazi Amerika” csak ők, a hazafiság az ő kizárólagos szabadalmuk, az ország, az egész ország jövőjét egyedül rájuk bízták; viszont azok az emberek, akik a fertőzött vidéken élnek, bizonyosak abban, hogy a „másik Amerika”, „a valódi”, idejekorán a segítségükre siet. Ezért van aztán, hogy az ország betegségeit egy amerikai sem hajlandó elismerni, hasonlóan ahhoz az emberhez, aki azt állítja, tökéletesen egészséges: az asztmájához semmi köze, ami pedig a gyomordaganatait illeti – nos, hát ezek nem az ő daganatai, ezek a gyomor daganatai. Ha Amerika csak egyetlen történelmi napig fájdalommentes, akkor már senki sem akar

tudni a tegnapi fájdalmakról. Az optimizmus és a babona között is nehezen vonható meg a határ. Én ugyan magam is azt hiszem, Amerika nem pusztul el a Texas-asztmában és az Alabama-gyomordaganatban, ám – nem lévén fogékony az öncsalás iránt – csak avval a feltétellel hiszem, hogy az agy elszánja magát, tudomásul veszi a test patologikus tüneteit, és gyógykezelést rendel el.

Ha egy napon Kennedy barátai és munkatársai megírják az ő teljes történetét, úgy vélem, fel kell majd fedniök legjobban palástolt gondját is, az egyetlent, amiről nem beszélhet soha nyilvánosság előtt. John F. Kennedynek látnia kellett, hogy az amerikai föderalizmus a legsúlyosabb válságba került. E válság, könnyen érthető okokból, Franklin Delano Roosevelt kormányzatával kezdődött. Miután a republikánus elnökök, Harding, Coolidge és Hoover alatt az ország a tönk szélére került, úgyhogy 1929-ben elkerülhetetlenül be kellett következnie a katasztrofális, de nem amerikai struktúrából származó hegyomlásnak, Roosevelt előtt az a választás állt, hogy vagy likvidálja a csődtömeget, vagy új alapokra helyezi az Egyesült Államokat. Amint biztosítási nyelven mondták, „totálkárról” volt szó: s csak totálisan, azaz csak az egyes vidékek mimózaérzékenységére, sajátos jellegére, vélt érdekeire való tekintet nélkül volt orvosolható. Így alakult ki a demokratikus alkotmány keretei közt és az alkotmány elveinek tökéletes tiszteletben tartásával Roosevelt „diktatúrája”, ami nem volt egyéb „generáljavításnál”, természetesen a központ kezdeményezésére. Washington csak akkor, alapítása után majd 140 évvel született az államszövetség fővárosaként újjá – s a továbbiakban Amerika meglepő gyorsasággal megmenekült az összeomlástól. Az Eisenhower-kormányzat nyolc esztendeje után, amelyet egy kevésbé egészséges ország aligha élt volna túl, mert az országnak a hidegháború közepette, nyolc esztendeig egyáltalán nem volt kormánya, elnöke csupán az üres reprezentáció értelmében, e nyolc év után az ifjú John F. Kennedynek teljesen hasonló problémákkal kellett szembenéznie, mint első megválasztásakor, 1932-ben, Franklin Delano Rooseveltnek – többek közt a külpolitika vonalán is. Jóllehet, ezúttal nem a gazdasági problémák voltak előtérben – a háború utáni szakasz általános prosperitása kiterjedt Amerikára is –, viszont Washington ismét fikcióvá zsugorodott; Amerika gyomra, tagjai, tüdeje függetlenül kezdtek nőni,

illetve burjánzani: az ilyesmibe az ember gyorsan, egy nagy állam lassan pusztul bele.

A föderalizmus problémája egészen más jellegű itt, mint a svájci vagy nyugatnémet szövetségi köztársaságokban, minthogy ezekben az országokban többé-kevésbé egyöntetű az intelligencia, és mindaz, ami ezzel összefügg, Rajna-Vesztfália és Hessen közt, Aargu és Genf közt alig észrevehetők a különbségek: ezzel szemben Washington és Dallas hátgerince, mondhatni összenőtt, viszont két fejjel gondolkodnak. Ez mindig is így volt, ám a technika korszaka, a hidegháború szükségletei, az utóbbi évtizedek forradalmi felfedezései és találmányai, az „atomgondolkodás” megnövelte Washington és Dallas között a szakadékot – a két Amerika közül az egyik, éspedig az, amelyet mi, európaiak „Amerikának” szoktunk tekinteni, viharos előkészületeket tesz a Hold-repülésre, a másik, cowboy-csizmáiban éppoly viharosan hátrafelé menetel. Azt mondják, John F. Kennedy a választási kampány megindítására repült 1963 novemberében Texasba – pedig Stevenson nagykövet, texasi látogatásán okulva, határozottan óva intette az elnököt Arthur Schlesinger jr. útján –, ez részben és a felületen igaz; valójában kísérletet akart tenni az államszövetség összetartására, a hézag betömésére, a szakadék áthidalására: John F. Kennedy az ellenséges belföldre utazott.

Nem kétlem, hogy az elnök, akinek legnagyobb erénye az volt, hogy bátran szembeszállt a vidéki trónusokkal, tudta mindezt. Tudta, hogy fivére, az, „Egyesült” Államok igazságügyminisztere, egyes államokat mint egyszerű polgár, sőt mint valami professzionátus Kohlhaas Mihály55, kénytelen a törvény elé idézni, mert Birmingham fittyet hány az átkozott jenkiknek; tudta, hogy gyermekei és a fivére gyermekei a szövetség bizonyos államaiban és városaiban ugyanolyan életveszélyben lennének, mint egy Little Rockban élő néger családnak a gyermekei; tudta, hogy az őszinte amerikaiak milliói, akik történetesen egy „ellenséges” államban élnek, nem vélhetik biztonságban életüket és vagyonukat; tudta, hogy az Alabamához és Mississippihez hasonló államokban illegális titkosrendőrség van; tudta, hogy Alabama templomaiban a templomi merénylőkért imádkoznak, tudta, hogy Tennessee törvénytisztelő polgárai titokban találkoznak, mint az

55 Heinrich von Kleist hasonló című regényének hőse

összeesküvők, hogy Louisiana falvaiban éjszakákként a Ku-Klux-Klan lovagol; végül tudta, hogy a kommunizmussal vívott harc nem nyerhető meg, ha egyes államok, mint Texas meg Tennessee, meg mások elsáncolják magukat a bárgyú tudatlanság mögé. Mi, akik Európában élünk, sajnálkozva napirendre térhetünk eme állapot fölött, de John F. Kennedynek Alabama és Mississippi, Louisiana és Texas „Amerika” voltak: vissza kellett hódítania Amerikának. S ha John Fitzgerald Kennedy nagyobb volt mint Martin Luther King, ez keresztényi elégedetlenségéből táplálkozott; „országait” nem kényszeríteni akarta, hanem megtéríteni, nemcsak a törvény, a szeretet mellett is hitet tett. Ez a szó: „power”, „erőhatalom”, tilos volt a Fehér Házban: „szelídebb bölcsesség” volt Kennedy célja.

Mennyire kellett azonban John F. Kennedynek szenvednie az „ő Amerikája” fel- és szétbomlásának tüneteitől; ő nem hunyhatott szemet, mint a babonás, önelégült polgárok.

E fájdalmas betegség tünetei közül mondok el egyet most.Washingtoni barátaimtól ajánlólevelet kaptam két idős hölgyhöz,

akiket – mondjuk – Miss Marynek és Miss Dorothynak hívnak, és akiknek Birminghamben – mondjuk – gyógyszertáruk van. A gyógyszertárban volt néhány vevő is, amikor bementem. A kis gömbölyded Miss Mary már tudott érkezésemről, ahogy észrevett megriadt, ujját a szájára tette és így szólt: „Ne most!” Suttogva beszélt. Mikor végre egyedül maradtunk a két vénlány közelebb lépett hozzám, arccal az ajtónak, az ajtóról pillanatra sem véve le a szemüket – igen, mondták, teljesítik kívánságomat, megszervezik találkozásomat a Westend High School egyetlen fekete tanulójával, de természetesen náluk, az ő otthonukban, és nem este tíz előtt. „Álljon a kocsijával kissé távolabb. Érti?” Értettem.

Délután még jobban megértettem. Felkerestek a Birmingham News riporterei, hogy interjút készítsenek a könyvemről és az európai irodalmi problémákról, de hamarosan politikai kérdésekről kezdtünk beszélgetni. Wallace kormányzónak előadása volt a Harvard Egyetemen, ám az értelmes diákok kérdései sarokba szorították, s a végén a diákok kifütyülték. Ezt mesélték, nyugodtan és mintegy magától értetődően, noha a Birmingham News reggeli kiadása ott feküdt az asztalomon, és ebben éppen az ellenkezője volt olvasható: – a

kormányzó „diadalmenete” Massachussetts-ben. Rosszul interpretáltam a jelentést? Nem. Vagy a tudósító hazudott, vagy a szerkesztőségben cenzúrázták és hamisították meg a táviratát – csak ahol világok és óceánok választanak el két országot, mondjuk az Indiáról szóló spanyolországi tudósításokban vagy fordítva, lehet efféle valótlanságokat feltalálni az olvasónak. Amerikának sok hibája volt a múltban, ám őszinte ország volt, semmit sem tartottak megvetendőbbnek a hazugságnál: most, első ízben bukkant elő a félsz kíséretében ikertestvére, a hazugság, és mert a félelem indokolt volt, sokan azt hitték, már a hazugság is jogos.

Röviddel tíz előtt útra keltem a két öreg hölgy háza felé. Nem volt könnyű odatalálnom, minthogy nem akartam senkitől sem kérdezősködni. Végre odaértem a kis fehér családi ház elé, kocsimat leállítottam a mellékutcában, kopogtattam.

A nővérek még egyedül voltak, de biztosítottak, hogy a lány jönni fog. Miss Mary kávét hozott, Miss Dorothy süteményt. A viktoriánus karosszékbe kényszerítettek, ők a kanapéra ültek egymás mellé, és mert a kanapé fölött a festmény őket ábrázolta, néha azt hittem, egymás mellett elnézve őket, hogy kiléptek a keretből, és igen-igen megöregedtek, vagy pedig visszatértek a keretbe, és igen-igen megfiatalodtak.

Ne vegyem zokon, mondották, különös viselkedésüket a gyógyszertárban, de… és most ők is, mint délután az újságírók, a kormányzó Harvard-előadásáról kezdetek beszélni. Vajon olvastam-e, hogy a néger diák felállt, és a kormányzóra rásütötte a hazugságot; de a kormányzó csak belenézett a papírjaiba, és azt mondta: „Téged, fiacskám, ismerlek, neked nem válaszolok, te szökött fegyenc vagy, »jailbird«, ezután ismertette a fiú büntetett előéletét; azt természetesen elhallgatta, hogy a büntetések politikai természetűek, hogy ő maga, George C. Wallace, alabamai kormányzó volt az, aki a fiút tiltakozó és tüntető akciókért börtönbe csukatta. A kormányzót a White Citizens Council megfelelő papírokkal szerelte fel az útra: így dolgozik a déli titkosszolgálat; ám nem mindig ilyen ártalmatlanul. Mi a White Citizens Council voltaképpen, kérdeztem, és a két idős nő válaszolt, lehalkított hangon, mintha az eleven ördögről beszélne. Szerte a Délen és Délnyugaton „fehér polgárok tanácsai” alakultak az utóbbi években:

legfőbb céljuk, hogy a feketéket a helyükön tartsák „to keep them in their place”, azaz a kunyhókban, a nyomorban, a tudatlanságban és a megalázottságban. E polgártanácsok nem titkos szervezetek, a legtiszteletreméltóbb polgárok a tagjai, a kormányzó, a birminghami „Council” tagja, az itteni vezetője egy orvos, dr. Edward Fields – az ő nevét nyugodtan kiírhatom, semmi baja sem lesz. Ha már most a White Citizens Council megtudná – szólott Miss Mary –, hogy ők ketten közvetítették a találkozót a fekete lánnyal, a patikát bojkott alá vennék, és ha ez sem használna, bevernék az ablakait, a vevők kezéből kitépnék a csomagokat – „az egyik »integrált« áruház előtt késekkel és borotvapengékkel ácsorognak, felmetszik a vásárlók csomagjait, és széttapossák az árut a földön” –, és ha a „nigger-lover”-eknek ez még mind nem elég, végtére itt van a Ku-Klux-Klan is, csak néhány mérföldnyire innen Tuscaloosában: az egyik birminghami szállodában tartja üléseit, rendőrségi védelem alatt.

A két nő most megint az ajtóra pillantott. Aprócskák voltak, és úgy hasonlítottak, mintha ikrek lennének, noha Miss Mary mosolyogva vallotta be, hogy hatvannégy éves, három évvel idősebb Miss Dorothynál. Hatvan fölött volt mind a két apró vénasszony, férfi oltalma nélkül éltek, de a sajátjuknak tekintették a néger kislány ügyét, a választáskor egy „Kennedy-for-President” bizottság tagjai voltak, később azt is megtudtam, hogy két egyetemi hallgatót pénzelnek, egy fehéret és egy feketét – „hogy ne Alabamában kelljen felnőniök”. Emellett régi birminghami családból származtak, és semmitől sem féltek annyira, mint hogy elkergetik őket innen, ahogy ez egy tanítónővel történt, aki egy néger tanulót át mert engedni a felvételi vizsgán. Biztosan azt hiszi, hogy félünk – mondotta Miss Mary –, és valóban félünk. Hős volt a két öreg hölgy, olyan, mint Napóleon „igazi hőse”, a katona aki fél, de mégis menetel. „És nem is vagyunk egyedül – mondotta Miss Mary –, hiszen tudod, Dorothy, X doktor és Mrs. Y se tűri, hogy megfélemlítsék, és Joe-ra is lehet számítani, és Dick is pompás fickó” – így van, bólintott kis fejecskéjével Miss Dorothy – nem szabad megfeledkezni Mr. és Mrs. X-ről, a bátor házaspárról sem –, és minél tovább beszélt a két idős lány, annál jobban sajgott a szívem, és noha minden szó 1933-ra emlékeztetett, Németországra, „amerikaibbnak” éreztem magam, mint bármikor évek óta, és egy

pillanatig arra gondoltam, Amerikában kellene maradni, és talán épp Birminghamben, Alabamában.

Kopogtattak: megérkezett a kislány, bocsánatot kért, a házifeladatok mostanáig tartóztatták. Csinos, jó alakú lány volt, simára fésült hajjal, elfogódottság nélkül lépett közel, őszintén beszélt és barátságosan.

A kislány nyugalma és nyíltsága nem volt véletlen. Ahhoz kis falvakba kell behatolni – vagy Texasba kell utazni –, hogy olyan négerekre akadjunk, akik félnek. Alabamában minden második lakos fekete, kereken egymillió ember. A négereket felismerik: ez az átkuk; ők is felismerik egymást: ez az előnyük; elnyomott hatalmat jelentenek, de hatalmat. A Miss Maryknek és Miss Dorothyknek nincs hatalmuk, ők a hatalom nélküli hősök: nem kell annak lenniök, akik, nem kell tenniök, amit mégis tesznek; életük a fehér társadalomban gyökerezik, tehát ellenséges földben, s ha ez kiveti őket, elvesztek.

Beszélni akartam a Western High School egyetlen fekete növendékével, mert svájci otthonom békéjében évek óta töprengek azon, kik ezek a gyerekek, akiket a fényképeken látunk, e fekete fiúk és lányok Little Rockból és New Orleansból, Mobiléból és Pine Buffból, Hot Springsből és Baton Rouge-ból, e tizenhárom-tizennégy éves úttörők, akik elhaladva az állati csőcselék előtt, szidalmak közt, megdobálva, megköpdösve, katonai védelem alatt vagy anélkül, szüleik kezét fogva vagy anélkül, úgy vonulnak az iskola ajtajához, mint Jedermann a Dóm kapujához; csakhogy e dóm ajtajánál nem áll sem a hit sem a jó cselekedetek, itt Barnett, Faubus és Wallace kormányzók állnak.

Megkérdeztem a leányt, szülei „kényszerítették-e”, hogy a fehér iskolába járjon. Nem – válaszolt csodálkozva –, ő maga akarta. „Anyád nem aggódik miattad?” A kis arcon most a korán megismert fájdalom nyomait fedeztem fel. „Történhet annyi minden az iskolán kívül is.” Evvel nem akartam beérni, és a higgadt válasszal sem arra a kérdésemre, miért akar feltétlenül „fehér” iskolába járni – „jobb, és ez mégis fontos” –; ez a logikus válasz sem elégített ki, talán valami hősiesebbet vártam. A kislány most elgondolkozott, és amíg a süteményt majszolta – olyan volt most, mintha hét-vagy nyolcéves volna –, mesélt valamit, amit nem egészen értettem. Miss Dorothy megmagyarázta: a leány Daisy Batesről beszélt, a Little Rock-i

integráció előharcosáról; Daisy Bates azt mondja, az a pillanat, amikor a fekete gyerekek beléptek a Central High Schoolba, élete legnagyobb pillanata volt; e pillanatban a tizenhárom és tizennégy évesek kiharcolták a fehér közösségtől azt a tiszteletet, amelyet szüleiktől, nagyszüleiktől és dédszüleiktől megvontak; e pillanatban másodszor is felszabadultak a rabszolgák, és ők, a fekete gyerekek, első ízben érezték, hogy valaki törődik velük, hogy nem közömbösek Amerikának. A leány nem fejezte ki ezt ilyen világosan, de már az, hogy a Little Rock-i gyerekekre gondolt, lépésének jelképes voltára utalt; hogy Daisy Batesről tudott, megsejtette velem, hogy itt arról is szó van, amiről talán mindig, minden forradalomban: a szabadság ragályos.

Hogy megy a sora az iskolában, kérdeztem, rosszul bánnak-e vele fehér „társai”. „Levegőnek néznek” – válaszolta, a tányért letette, és a két öregre nézett. „De a legtöbbje nem rosszakaratú – mondotta –, félnek, jobban mint én.” És ekkor megértettem, miért pillantott a két öregre, gyengéden, ám némi részvéttel, akárha azt mondaná, szegény fehérek, féltek egymástól.

Azt kérdeztem, hazavihetem-e a kislányt; zavartan nevettek mind, mintha valami nagy butaságot mondtam volna. Természetesen egyedül hagyjuk el a házat, külön-külön. Miss Mary arcon csókolta a lányt, Miss Dorothy kinyitotta az ajtót, szétnézett, a kislányt gyorsan megcsókolta, és gyorsan kiengedte.

Én maradtam még egy darabig, mert épp a kislány érkezésekor Washingtonról kezdtem beszélni, az elnök sajtókonferenciájáról. A két vénlány az olajfestmény alatt úgy figyelt, mintha az ezeregyéjszaka meséjét hallaná az óceán túlsó oldaláról. Milyen „ő” a valóságban, kíváncsiskodtak, és én is úgy hallottam-e, hogy fűzőt kell viselnie és szüntelenül fájdalmai vannak, és mit beszélnek New Yorkban, és hogy történt igazában a dolog Nápolyban és Berlinben. Írjam meg az igazságot Birminghamről, mondták, de ne feledjem az igazságot Amerikáról. Nem hiszik, hogy az elnök valaha is Birminghambe látogat – „őrültség lenne” – mondta Miss Dorothy –, de ha Birminghambe jönne, szólt Miss Mary, kisülne: „Ezrek vannak itt is, akik hisznek benne. Járulhassunk csak az urnákhoz, a választási helyiségben magunkra találunk már, a fülkékben mindenki maga van, ám ha a

szavazatokat megszámolják, mi vagyunk a többség.” Miss Dorothy bólintott.

Aztán a szállodában hajtottam. A 18. utca sarkán még egyszer megpillantottam a leányt, aki gyalog, nyugodtan és emelt fővel haladt a négernegyed felé. Karcsú, sötét alakja beleolvadt az éjszakába. A felszabadulás hősnőjét láttam? Vagy egy fekete Ann Frankot?

A sok nevű város

Birmingham fölött egy ötvenöt láb magas, leírhatatlanul csúnya szobor uralkodik. Vulcan a neve, büszkesége és jelképe a „Magic City”, „varázslatos” névvel hivalkodó városnak.

Amerika termeli a legtöbb acélt a világon, és a United Steel, Amerika legnagyobb acéltermelője, Birminghamben építette fel acélbirodalmának tetemes részét. Ezért jelképe Birminghamnek a vasból való férfi. De nem ez az egyetlen jelképe.

A birminghami televízió stúdiói a „vasférfi” közelében, a Red Mountain erdős lankáin épültek, és mert feleségem és én – hogy Lici színész-szótáránál maradjunk – ott „léptünk fel”, meghívtak minket a szomszédos The Clubba, a Dél legelegánsabb klubjainak egyikébe, melynek teraszáról lélegzetelállító kilátás nyílik a városra.

Itt terült el Birmingham a lábunk előtt, a Ruhr és a Rajna vidékére emlékeztető széles völgyben – de hát voltaképpen mi is Birmingham?

A „Vulkán” városa-e, amelyet 1907-ben és 1908-ban húszezer ember – embertelen körülmények között dolgozó – fehér és fekete bányász döngölt ki a földből, miután előbb elragadták a földtől a vas kincsét? Az acélmágnások városa-e, akik még 1931-ben is olyan makacsul ellenkeztek a szakszervezetekkel, hogy felkelés tört ki, 148 ember lelte halálát, és a sok nevű város azóta a „világ gyilkos-fővárosa” nevet viseli? A Miles College-nek, a legfontosabb amerikai néger egyetemek egyikének városa-e, az új értelmiség fellegvára? Az a város-e, ahol a Harlem General Hospitalban, a „fekete” kórházban kilencvenkilenc törvénytelen gyerek születik naponta, javarészt tizennégy-tizenöt éves anyáktól, és ahol minden tizenöt és ötven év közötti polgárt szabályos időközönként meg kell vizsgálni szifilisz ellen? Az a város-e, ahol egy írni és olvasni alig tudó „fehér vezér”, az Old Bullnak56 becézett Theophilus Eugene Connor huszonöt éven át olyan terrort gyakorolhatott, hogy parancsára hatvannyolc parkot, harmincnyolc játszóteret, hat uszodát és négy golfpályát bezártak, mert Old Bull azt

56 Öreg Bika

mondotta, inkább legyen a sok nevű városból „halott város”, semmint eltűrje a niggerek egyenjogúságát? Az a város-e, ahol a gazdagok a The Clubban a livrés négerek közepette olyan ünnepségeket rendeztek, hogy New York is megirigyelhetné? Az a város-e, ahol a Dél legvadabb éjszakai mulatóiból hajnalig zeng az utcára a dzsessz-zene, ahová százával importálják a „strip-tease girl”-öket, ahol a Brathur's Clubban szabad leselkedni a kulcslyukon, hogy pucér fenekeket lásson az ember? Az a város-e, amely magát „City with a heart”-nak57 mondja, mert itt van a világ egyik legszebb kórháza, és itt vannak a Dél legnagyobb játszóterei? Az a város-e, ahol két cserkészfiú – „a napi jótett” jegyében – a Konföderáció zászlajával ékes motorkerékpáron, a Docena Roadon végigszáguldva, fényes nappal büntetlenül szitává lőhetett egy néger fiút? Az a város-e, ahol a négerek lakónegyedét „Dynamite Hill”-nek nevezik, mert e városrészben a háború vége óta ötven lakót röpítettek a levegőbe?

A Clubból a városba hajtottunk, Licit a szállodába vittem: erre az időre beszéltem meg egy találkát Arthur D. Shore-ral, az ország legtekintélyesebb néger ügyvédjével, ugyanazzal, akinek házát egyetlen hónap alatt kétszer rengette meg súlyos bombarobbanás, és aki a Baptist Church elleni merénylet áldozatainak érdekei képviselte.

A Dél skizofréniáját szinte a város térképe alapján írhatnám le. A ház, ahol Shore ügyvédi irodája van, a Fifth Avenue-n található, a mi, „fehér” szállodánk utcájában. De egy kereszteződésnél, a 18. utcánál, megkezdődik a négernegyed. Egyszerre kezdődik, már ami az emberek színét illeti, de ami a házak minőségét illeti, nem. A legjobb négerházak, úgyszólván összeépülnek a legrosszabb „fehér” házakkal, úgyhogy az embereknek az a benyomása, a fehér város széthullik lassan, viszont túl a színhatáron ismét feltámad romjaiból. A fehér határon züllött alakokkal, tántorgó részegekkel, bamba és elvadult arcú emberekkel, ápolatlan asszonyokkal, elhanyagolt gyerekekkel találkoztam. A határ „fehér” oldalán lakik a „white trash”, a fehér söpredék, így hívják őket az amerikaiak is.

Ha igaz az, márpedig igaz, hogy a konjunktúra érintetlenül hagyta az amerikai lakosság egyötödét, akkor fel kell vetni a kérdést, miféle elemekből tevődik össze szociológiailag e „white trash.”

57 a város, amelynek van szíve

Midőn Kennedy elnök meghirdette a harcot a szegénység ellen – a következő években 100 milliárd dollárt szándékoznak a szegénység leküzdésére fordítani –, a Fehér Ház megkísérelte a szegénység fogalmát meghatározni. Arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy egy család akkor mondható „szegénynek”, ha összes tagjai együttvéve nem keresnek többet évi 3000 dollárnál. A világ leggazdagabb országában tehát összesen mintegy 38 millió polgár szegény, a népesség egyötöde. A valóságban a helyzet rosszabb, hisz e 38 millió amerikaiból nem mind keresi meg évente a 3000 dollárt, ez csak a felső határ. Gunnar Myrdal, a svéd szociológus arra hívja fel a figyelmet, hogy 16 millió dolgozó amerikai kimarad a társadalombiztosításból, és az összes olyan családok egytizede, ahol a családfő elmúlt 65 éves, kevesebb, mint évi ezer dollárból kell, hogy megéljen. Még ha szociológus lennék, sem tudnám e szűk keretek között a nyomasztó jelenség összes okát feltárni. Viszont nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük: a munkanélküliség – négy-ötmillió ember, s ez sincs állandóan kereset nélkül – nem lehet a szegénység oka. Amerika ugyan már régóta nem a „korlátlan” lehetőségek hazája, de még mindig a legjobb lehetőségek hazája. A kormány nem vallhatja be az igazságot, pedig az szolgálna leginkább mentségére: a haladás nevelésre, tudásra és képzettségre irányuló követelményeivel, elhagyta a népesség egyötödét; ez az egyötöd nem tart már lépést vele, a legjobb esetben is csak vonszolódik. De még kevésbé ismerheti be a kormány vagy a választásokra is gondoló párt, hogy ennek az egyötödnek kereken egyharmada, tehát mintegy tizenkét-tizenhárom millió amerikai azért szegény, mert nem akar dolgozni, vagy legalábbis nem akar dolgozni akkor, ha a jobb anyagi körülmények elérésének az a feltétele, hogy tanuljon, képezze magát, lépést tartson a haladással. E tizenkét-tizenhárom millió – félanalfabéták, tanulatlan földmunkások, „hillbillies”58, munkakerülő alkoholisták, pisztolylóbáló pásztorok, csapszékek körül ólálkodó verekedők, a tornácon hintázó naplopók – ők a white trash, Amerika söpredéke. Ha bizonyítani kell, hogy így van, bár nem kellene, hogy így legyen, meggyőző bizonyítékot ad a probléma „földrajza”: a United State News and World Report szerint az évi 3000 dollárnál kevesebbet kereső családoknak csupán 12,4 százaléka él Nyugaton, csak 16,3

58 a hegyvidékiek csúfneve

százaléka Északkeleten, csak 24,3 százaléka az ország szívében, ezzel szemben majd fele, azaz 47 százaléka – összesen 4 370 000 család – Délen.

E szociológiai helyzetből önként adódik két politikai következtetés, e kettőből pedig egy harmadik vonható le.

Az egyik: a főleg Délen megtelepült lumpenproletariátus viasz a texasi olajmágnások, az alabamai acélkirályok, a Mississippi-ültetvény-tulajdonosok kezében. A white trash – amelyben szikrája sincs a forradalmiságnak – pótolja számukra a polgárháború előtti idők néger rabszolgáit. Ohióban a szakszervezeteknek egymillió tagjuk van, a pontosan ugyanakkora lakosságú Texasban 375 ezer. Az olajmágnásoknak és a lumpenproletariátusnak kölcsönösen szükségük van egymásra: az olajmágnások szempontjából a lumpenproletariátus a legolcsóbb, az általános bérnívót leszorító munkaerő, viszont az olajmágnások nélkül a tökéletesen tudatlan és tanulatlan white trash-nek egyáltalán nem volna mit ennie. Bár Marx beszélt „osztálytudatos” és „nem osztálytudatos” proletariátusról, azt nem látta előre, hogy a ma „osztálytudatos” proletariátusa immár nem proletariátus: a proletariátus söpredékéhez sincs semmi köze. Marx továbbá feltételezte azt is, hogy a legvadabb kizsákmányolás váltja ki a leghevesebb ellenállást – Amerikában ma fordítva van: a proletariátus legjobban kizsákmányolt rétege tartja életben a kapitalizmus kinövéseit. Az olajmágnások „pars pro toto”59 szívesebben fizetnek három nem szervezett munkásnak évente fejenként 1500 dollárt, mint egy tanult munkásnak 4500 dollárt; a „fehér söpredék” szívesebben elégszik meg 1500 dollárral, mintsem részt vegyen a haladás versenyében. Végül, Marx nem láthatta a szellemi és a kulturális rokonságot a szélsőséges kapitalizmus képviselői és a proletariátus söpredéke között. Ha a jövő a „helyet a műveltnek!” jelszót írja zászlajára, akkor a műveletleneknek – függetlenül attól, hogy életrevalók-e vagy sem – össze kell tartaniuk. A H. L. Hunt-féle alakok karrierje a white trash szemében azt bizonyítja, hogy műveltség nélkül is lehet érvényesülni; viszont ami H. L. Huntöt illeti, ő soha nem hagyja meghalni a legendát a „two-fisted American”-ről, aki a maga „két öklével” boldogul.

59 a rész az egész helyett

Van azonban itt, másodjára egy talán még időszerűbb jelenség, nevezetesen az, hogy Amerika feltörekvő négerei elsőnek természetesen a fehér lumpenproletariátust „emésztik fel”. A néger, akinek kétszer annyit kell tudni, hogy fele annyit elérhessen, legalább tizenkét-tizen-három millió lumpenproletárt utasít maga mögé: az elsők, akik fölött „march of freedom”60 -jáhan átmenetel, a „határon levő” fehérek. Más szóval: van legalább tizenkét millió amerikai, akiknek ha nem volna fehér bőre, semmije sem volna. Ez a tizenkét millió tehát védi a fehér bőrét – nincs más választása, csak: műveltség vagy gyilkosság. A „legmagasabb” néger proletariátus és a „legalsó” fehér proletariátus „egy osztály”-hoz tartozik, itt mégsem fűzi őket össze semmi. Épp ellenkezőleg: minthogy a „határlakók” a határ két oldalán rendszerint a legvadabbul gyűlölik egymást, Amerikának e határutain izzik negyvenkét fokosra a gyűlölet láza.

Az első két jelenségből fakadó harmadik a tisztázatlanság, amiről beszéltem már. Hogy Harold Lafayette Hunt, Amerika leggazdagabb embere, a félig titkos, ízig-vérig fasiszta John Birch-Society fő pénzelője, valóban gyűlöli a feketéket, vagy pedig csak az ő white trash-ét védelmezi; hogy Walker tábornok, Amerika önjelölt Hitlere, valóban a szegregációért harcol-e, vagy pedig a jelszóval csupán a munka- és műveltségiszonyban szenvedő fehér tömeg rokonszenvét akarja biztosítani; végül és mindenekelőtt, hogy John F. Kennedyt a tudatlanság, elmaradottság és szegénység harca miatt, vagy pedig a négerek érdekében folytatott küzdeleméért gyilkolták-e meg – erre nem válaszolhatok, és nem hiszem, hogy bárki is válaszolhatna.

Hasonló gondolatok foglalkoztatták, amikor Birmingham legrosszabb fehér negyedén keresztül, a legjobb fekete határvidékre értem, amikor Mr. Shore hipermodern irodaházába beléptem – e ház, A. G. Gaston, a már említett néger milliomos és szállodatulajdonos birtokában van: birminghami moteljét egyébként 1963. május 11-én szintén kibombázták.

Amerika egyetlen négerével sem bizonyult örvendetesebbnek a találkozás, mint evvel a kis, csendes, nagyon intelligens úrral, aki mintegy odavetve, elmondotta nekem, hogy a háza ellen elkövetett két bombamerénylet okozta kár 11 ezer dollárra rúg – három személyt

60 a szabadság menete

letartóztattak, és „tiltott robbanóanyag őrzése” miatt szerény pénzbüntetésre ítéltek. Hát igen, a szeptember 15-i tömeggyilkosság után is egész csomó embert vettek őrizetbe, mindent összevetve háromezret, köztük ezerszáz fiatalkorút, ám egyet sem ítéltek el 100 dolláros pénzbüntetésnél súlyosabban.”Ki mert volna a bírák közül – jegyezte meg – szigorúbb ítéletet hozni?”

Arthur G. Shore, a liberális néger típusa, tehát éppoly színvak, mint a liberális fehér, s mint minden igazi liberális, derűlátó. Birminghamet természetesen egy tucat ember irányítja, mondotta, természetesen itt egyetlen fekete rendőr sincs – pillanatnyilag ez a legfontosabb problémák egyike –, de nem hallgatta el a Kennedy kormányzása idején bekövetkezett haladást, különösen Robert F. Kennedy igazságügyminiszter eredményes fáradozásait. Arthur G. Shore hosszú éveken át az egyetlen fekete ügyvéd volt Alabamában – most már tizenkettő van Birminghamben, öt Montgomeryben, három Mobilében. Olyan tárgyilagosságot tanúsított akkor is, amikor a választások kérdésére tértem, hogy én az ő bőrében bizonyára nem lennék rá képes: Birminghamben, közölte, az utolsó választásokon a négereknek csupán tíz százaléka szavazott – „de ha fontolóra vesszük, hogy a négereknek mintegy hetven százaléka még nem érdeklődik a politika iránt, a bűn csak fele részben Wallace kormányzó pribékjeié”. Az iskolák integrációja – az ablakpárkányon ott állt két helyes lányának fényképe, mindkettő keleti főiskolákon tanul –: ez már másik dolog. „így nem megy tovább – mondotta –, a műveltség iránti éhség az égre kiált: a türelmünk fogytán van. A fekete tanulók veszélyeztetnék a tanítás színvonalát – most először vonta össze bosszúsan a szemét –, ez természetesen merő ostobaság.” Mutatott egy fehér pedagógusok szerkesztette tanulmányt – ez a déli néger tanulók intelligenciáját alacsonyabbra értékeli ugyan a fehérekénél, de a keleti és északi fekete tanulókét a déli fehérekénél jóval magasabbra. Az egyik „integrált” nyilvános iskolában az egyetlen feketét, egy tizenkét éves fiút választották az osztály alelnökévé, egy másikban az ottani egy szem fekete gyereket, egy tízéves fiút, a baseball-csapat kapitányává.

A déli négerek egyik-másikának paradox optimizmusa ez. Nem számolnak még a fehérek következő lépésével: „a haladó Keleten”, a

fehérek válasza az iskolák integrációjára az, hogy már hozzávetőleg százezer fehér gyereket magániskolába járatnak.

Az iroda ablakában állottunk és kipillantottunk a megszégyenítő „slum”-ra, amely nyomban a néhány szép új ház, a „határ” házainak homlokzata mögött kezdődik. A kormány Alabama ellen indított eljárásáról beszélgettünk. „Ha Kennedy még egy lehetőséget kap – mondotta Shore – a következő öt esztendő talán új Amerikára virrad.” A novemberi nap arany fénybe mártotta az irodát.

Este Lici ismét a kofferek fölött hajolgatott, és ezúttal én sem csupán a két netsukémet csomagoltam be – a köcsögön ülő kis japánt, óriási fülcimpájával, és a másikat, aki egy teknősbékán lovagol –, becsomagoltam új bőröndömet is, ebben papírok, könyvek, dokumentumok és jegyzetek halmozódtak.

Fájdalom nélkül váltunk meg Birminghamtől. A Dél, így próbáltuk magunkat vigasztalni, nem Amerika, Birmingham nem a Dél. De miként a nyolcesztendős Bonaparte Napóleon azt írta füzetébe: „Szent Ilona – egy sziget”, és azután Szent Ilona lett a végzete, ugyanígy elmondható: „Birmingham – egy város Délen” – és ki tudja, nem Birmingham jelenti-e a végzetet…

A nemzet szégyene

Itt Délen, az ellenséges belföldön egyre a Ku-Klux-Klant emlegették, és én szinte hitetlenkedve hallgattam ezt. Lehetséges lenne, hogy a gyilkosok és gyújtogatok e titkos szövetsége valóban megvan még, a nyugati világ leghatalmasabb államában megtűrik? Hogy ez a szörnyű társaság az atomkorszakban félelemben és rémületben tarthatja az ország sok vidékét, mintha még ma is lenne inkvizíció, kínpad, Féme-törvény, rabszolgapiac? De csupán egy pillantást kellett vetnem a Neuer Brockhaus-ba, hogy aggodalmaim beigazolódjanak. A legújabb kiadásban – ábra mellékelve – a következő szöveg olvasható:

Ku-Kux-Klan, polit. titkos szövetség az Egy. Áll. D-i részén; 1865-ben keletkezett Tennessee-ben, közvetlenül a polgárháború után, hogy a felszabadított négereket politikailag visszaszorítsa; szabadkőműveseket utánzó szervezet, sajátos viselettel és sajátos szertartásokkal. Kíméletlen terrorja miatt 1871 óta üldözik, de az I. és kül. a II. vil. háb. után újból feléledt.

Hogy „kül.” a második világháború után – valóban egészen különösen – feléledt: ki is csodálhatná, aki Amerika legnépszerűbb regényében, az Elfújta a szél-ben jól elolvasta e mondatokat: „Az asszonyok erénye ellen elkövetett nagyszámú merénylet, hitvesük és lányaik életének állandó veszélyeztetése hideg, remegő gyűlölettel töltötte el a Dél fiait, és egyik napról a másikra életre hívta a Ku-Klux-Klant. E földalatti szervezet ellen a leghevesebben csatasorba álltak az Észak újságai, mert fogalmuk sem volt a tragikus szükségszerűségről, amelynek megalakulását köszönhette.” Amit Margaret Mitchell leír, 1865-ben történt, a történelemhamisítást 1930-ban követte el, ma pedig 1964-et írunk, Krisztus születése után. A Ku-Klux-Klan még mindig lovagol, most többnyire száz lóerővel.

Többször megkérdeztem, hol a Ku-Klux-Klan főhadiszállása, de nem volt könnyű egyértelmű választ kapni; különösen minthogy a „vezér” nevét és lakhelyét is tudakoltam, és elmondtam, szeretnék magával az „Imperial wizard”-dal, a „birodalmi varázslómesterrel” találkozni. Az

illetők csodálkozva csapták össze a kezüket – csak egy őrült európainak, „a crazy European”-nek támadhat ilyen képtelen ötlete. Képtelen vagy sem – a gyűlölet nyomait mindenütt felfedeztem, el kellett hát jutnom a gyűlölet forrásaihoz, legalábbis az egyikhez. Hasztalan könyörgött Lici, hagyjak fel balga tervemmel, a gyűlölet után való kutatás nem szerepelt úticéljaink között: a barátainktól megtudtam a „varázslómester” nevét és székhelyét – így hát semmi sem akadályozhatott abban, hogy megállják Tuscaloosában.

Tuscaloosa, e Birminghamtől körülbelül negyven mérföldre fekvő, 63 000 lakosú városka határában várt az első meglepetés. A széles, jól karbantartott Highway II-n, mint a legtöbb amerikai helység bejáratánál, ott vártak a kerek bádogtáblák, feltüntetve, mely klubok és egyesületek honosak a városban – a tevékeny Rotary, a jótékony Elk vagy a társaságkedvelő Lion. Az útjelzők között egy kerek, kissé kopott, de szemlátomást örökéletűnek szánt tábla fogadott elsőként, ábrája álarcos lovas, fehér csuklyában, fölötte körben: „Welcome to Tuscaloosa, Home of the Ku-Klux-Klan”61. Íme itt is szívélyes isten-hozott, mint Birminghamben, gondoltam, ezúttal az oroszlán barlangjában, mégsem tudtam kivonni magam e borzongató „adj' ördög” komikumának hatása alól. „Home of”, ezt tudni kell, egyike a leggyakoribb és gyakorisága miatt legelviselhetetlenebb amerikai reklám-kliséknek – minden második amerikai város „otthona” valaminek, legyen az autómárka, kolbászgyár vagy matracüzem, és úgy látszik, e reklám nélkül a Ku-Klux-Klan sem lehet meg – „welcome”, idegen, itt kereszteket égethetsz, házakat gyújtogathatsz, gyerekeket gyilkolhatsz, négereket és négerbarátokat lincselhetsz.

Megálltam az első benzinkútnál, és minthogy ifjúkoromban megtanultam, hogy az ártatlan ábrázat a leghasznosabb riporteri erény, megkérdeztem a station vagonunkat gondjaikba vevő két fiatalember közül az egyiket, hol találhatom meg a legkönnyebben Mr. Robert M. Sheltont, a Ku-Klux-Klan főnökét. Ezek ketten összenéznek, hallgattak, a fejüket csóválták: nem – nyögték ki végre, nem tudnak semmit arról a bizonyos Mr. Sheltonról. Ám a lélekjelenlét nem igazán tartozott a két fiatalember erényei közé, mert amikor elkértem a telefonkönyvet, kibökték, nem szerepel a könyvben Mr. Shelton, akinek létéről előbb

61 üdvözöljük Tuscaloosában, a Ku-Klux-Klan otthonában

még tudni sem akartak. Úgy fest, nem marad más hátra, szóltam a feleségemhez, a rendőrséghez hajtunk – azok, az ördögbe is, tudják majd, merre lelem a „birodalmi varázslómestert”.

Olyan meleg volt, mint Európában a legforróbb augusztusban. A Main-Street – itt a 6. utca – pont olyan mint más déli kisvárosok főutcája: egy- és kétemeletes házak, kimagasodik a szálloda téglaépítménye – a házakat mintha csak ideiglenesen rakták volna ide, mindjárt továbbviszik, mindjárt felállítják másutt, ott lesznek már, mire odaérünk; Used-car-dealers, sárga por, csodálkozunk ha a gépkocsik helyett nem a cowboyok lovainak patkója kavarja fel; Used-cars, ócska használt autók; divatüzletek viaszfigurákkal, ilyeneket évtizedek óta nem láttunk már, nagyon szép, nagyon buta viaszbabák, szembeötlően sok ékszerüzlet, kis jegygyűrűk, nagy jegygyűrűk, briliánsokkal és anélkül, „James Wright's Barber Shop”-ja előtt a 6th Street és a 24th

Avenue sarkán ténfergő négerek, borotválatlanul, akár a White Citizens Council által terjesztett torzképen. Miért hajtanak a gépkocsik olyan gyorsan, ha az emberek olyan lassan haladnak? Izzó hőség, egy darab Afrika: a rútság immár nem „ízlés dolga”, abszolút vitathatatlan, végérvényes rútság.

Két rendőr álldogál világos nyári egyenruhában egy ékszerbolt előtt. Amikor fékezek, hogy a seriff hivatala felől érdeklődjem, észreveszem, hogy az egyiknek rendőr-vezérőrnagy a rangfokozata. „Chief of Police” – ez volt az ingére hímezve –, jól lehetett eleresztve biztonság dolgában ez a kisváros, ha egy kétcsillagos tábornokot ide kellett irányítani. Roppant szeretetre méltó volt egyébként, magas rangjához képest fiatal, ősz hajú, jóképű, hollywoodi szabású, s a tetejében a felfogása is gyors volt. Ha ragaszkodnék hozzá: megmondaná, hol találom Mr. Sheltont – „ha nem tart éppen beszédet odaát a szálloda-hallban” –, de neki, a Chief-nek kellemesebb volna, ha lemondanék szándékomról; és még azt is hozzáfűzte, hogy Tuscaloosában „úgysem fogok anyagot találni”. Amikor kimerítette rábeszélő művészetét, vállat vont, fölemelte a kezét, és így szólt: „Ott szemben, Suite 401.”

Ott szemben, ez az Alston Building volt, alkalmasint a város legfontosabb irodaháza, háromemeletes sarokház, majdhogynem úgy építve, mintha több évi elidőzésre szánták volna. Érdeklődjem az elevator-boynál a Suite 401-ről, tanácsolta a vezérőrnagy, és a

meglepetések e napján a liftkezelő jelentette a következő meglepetést. Korántsem volt „boy”, nagy darab kövér néger volt – néger a Ku-Klux-Klan házában! Nyilván holmi dísznéger lehetett, mert a felvonóban vaskarosszék volt, ebben trónolt a liftboy: hogy nekem a villamosszék jutott eszembe róla, annak nyilván fantáziám túlütöttsége az oka.

A legfelső emeleten félhomály honolt. Tehéntrágya és sokszorosító-szag párolgott, furcsa illat-duó. Az amerikai hivatalok tipikus tejüveg ablakainak egyikén ez állt: „Law-office, Mize, Spiro and Phelps” – az a gyanúm, hogy Spiro ügyvéd zsidó, később igaznak bizonyult. A néger a fotelban, a zsidó a szomszédban – a Ku-Klux-Klan szemlátomást már elvesztette a „hideg, remegő gyűlöletet”, amelyről Margaret Mitchell írt. De már itt is volt a Suite 401. négy K-val a tejüveg ajtón, eggyel többel, mint ahogy én, a bősz laikus, vártam; „Knights of the Ku-Klux-Klan”, a „lovag” szó a szervezetnek egy negyedik K-betűt is kölcsönöz. Hogy egész pontos legyek: a felirat valamivel bonyolultabb volt ennél is – „United Klans of America Inc. Knights of Ku-Klux-Klan, Offices of the Imperial Wizard”. Valóban, civilizáltabban aligha mehetett volna, néger felvonóvezető, zsidó szomszéd, s ráadásul még egy „Inc.” is, vagyis részvénytársaság, vagy Kft., hozzá a „United Klans” úgy hangzik, mintha valami hatalmas gyárról volna szó.

Az ajtót nyitó titkárnő külseje szerfölött megnyerő volt: olyan lány, akinek még a szemüveg is nagyszerűen áll; pulóverét barátságos nyíltszívűséggel viselte, és ugyane szellemben kínált hellyel. A helyiséget köznapi, bár rusztikusán berendezett hivatalszobának mondhatnám – telefonok, magnetofonok, írógépek, sokszorosító szerkezetek – ha a képek, a felhalmozott propagandaanyag és különleges játékszerek nem utaltak volna az iroda sajátos jellegére. Hogy a játékszerrel kezdjem, a titkárnő íróasztalán egyéb nyájas és tanító célzatú játékszerek mellett kis pálma állott, s erre egy majom készült felkúszni; alaposabb megtekintés után kitűnt, hogy a fürge állat nyakán négerfő ül. A falon a képek ugyancsak négereket ábrázoltak, különböző, kevéssé hízelgő pózokban; például az egyik a veranda hintaszékében tökrészeg négert, kezében a whiskys pohárral, amint maga elé motyogja: „így képzeljük el az egyenjogúsítást”. Futó pillantás a propagandabrosúrákra – „tessék, szolgálja ki magát”, szólított fel a titkárnő –, s ez tanulságosnak bizonyult: a nyomtatványok címei

ilyesfélék voltak: „A szennyes igazság Martin Luther Kingről”, „Kommunisták uralma Washingtonban”, „Az ENSZ – kommunista titkosszövetség”, „A katolikus maffia hazaárulása”. E pamfletekből is láthatom – így a buzgó fiatal hölgy – az erőszakosság ideje, ha volt egyáltalán, rég lejárt, a Ku-Klux-Klan a harcot már kizárólag szellemi eszközökkel folytatja. Egy „Inc.-től” nem is várható más, feleltem udvariasan. Ám helyeslésem ellenére is csak hosszabb rábeszélés után szánta rá magát, hogy bejelentsen a „birodalmi varázslómesternél”. Amíg vártam, eszembe jutott, hogy szórakozottságomban magamhoz vettem a kocsi kulcsát, és Licinek lent kell ácsorognia Tuscaloosa tűző napja alatt. Ez annál is nagyobb gondot okozott, mert tudtam, mily nyugtalanul bocsátott el, meg volt róla győződve, itt inkvizíciónak vetnek alá, kidobnak az ablakon, vagy legalábbis kikorbácsolnak. Szerettem volna, ha első benyomásaimat elmondhattam volna neki: a Ku-Klux-Klan modernre festette és legalizálta magát, felöltötte a tiszteletreméltóság köntösét, anélkül nyilván, hogy régi céljait feladná, meg akart nyerni urbánusabb híveket is.

A „főnöki szoba” mindenesetre még maradványa volt a „hideg, remegő gyűlölet” és „a tragikus szükségszerűségek” időszakának. A zsalukat leeresztették. A nagy íróasztal mögött két amerikai zászló állt, a bútorok fele zászlókkal volt borítva, ami különben tilos a hivatalos zászlótörvény 829.§-ának 4. pontja alapján – ezt csupán megjegyzem, minthogy ismét bizonyítja: akik a zászlókat túlságosan becsülik, azok a törvényeket viszonylag kevésbé tisztelik. Az íróasztal előtt alacsonyabb asztal állt, ugyancsak zászlóval borítva; rajta felütve óriási biblia, benne figyelemre méltó méretű rozsdás kard. Itt, az Imperial Wizard szentélyében nem négerek „függtek” a falon; a faldíszeket Ku-Klux-Klan-gyűlések fényképei szolgáltatták: férfiak, fehér palástban és csuklyában, részben gyalog, részben lovon, részben motorizálva; egy másik kép keresztégetést ábrázolt; lincs-jelenetet nem örökítettek meg az utókornak. De a legjobban a „birodalmi varázslómester” „egyenruhája” lepett meg; e sajátos ruhadarab – lila selyem, egy-egy arany, szürke, vörös, fekete és fehér szalagocskával, a rang jelvényeivel – ruhaakasztón lógott, márpedig celofánzacskóban, úgyhogy pillanatra valami farsangi ruhakölcsönzőben éreztem magam.

A „varázslómesterrel” folytatott beszélgetés minden farsangi hangulatot eloszlatott. Lényegében a white trash jelképével ültem szemben; a Ku-Klux-Klan, ellentétben várakozásommal, nem egy nagy, széles vállú, brutális „verekedőt” választott vezérévé, hanem olyan embert, akivel a „fehér söpredék” skrupulusok nélkül azonosulhatott. A kis, nyeszlett ember mélyen ülő szemével, beesett arcával az erős pofacsontok alatt, akin nem tűnt fel semmi más, csak malomlapát nagyságú füle és óriási, aránytalan mészároskeze – ez az ember túl bő öltönyében, a sikertelen kereskedelmi utazó, a „traveling-salesman” típusa, az ilyenekkel az utcakereszteződések összes Lunchonette-eiben62

találkozni szoktunk. Az is volt, hajdani ügynök, aki klímaberendezésekben utazott. Két évvel ezelőtt, harmincnégy éves korában, mint három gyerek apja, szögre akasztotta hivatását, „az üldözések”, panaszolta, megfosztották jövedelmétől, és emellett most az egész erejét megkívánja a szervezet „szakadatlan növekedése”. A kis ember a zászlók előtt bukott egzisztencia volt, „salesman”, de eladni nem tudott – nemhogy jégszekrényt az eszkimóknak, de még klímaberendezéseket sem a forró Délen, és most inkább gyilkossággal és halállal házal – egy a tíz vagy tizenkét millió közül, aki nem tudott egzisztenciát teremteni, aki semmit sem tanult, félig írástudatlan, hencegő, tele gyötrő kisebbrendűségi érzésekkel, egy azok közül, akiknek semmi egyebük nincs, csak a fehér bőrük.

Nem kevésbé jellemző azonban, hogy emellett még mindig „salesman” volt, eléggé intelligens ahhoz, hogy felismerje: Amerikában „mindent el kell adni”, agya zsúfolva volt azzal a legalább 536 „slogan”-nal63, amelyet az átlag amerikai agya naponta befogad – erre is megvan a statisztikai felmérés –; tudta, hogy a lincselés is rászorul némi propagandára. Mily alaptalanok is voltak Lici aggályai! Alig vette észre Mr. Shelton, hogy celofán védte császári díszét szemlélem, fürgén felpattant, kihámozta a varázsmesteri uniformist a csomagból, fölragadta a bibliában levő kardot, pózba állt az íróasztal mögött, a karddal a kezében fel és alá sétált a szűk szobában, és a Ku-Klux-Klan manekenjeként megkérdezte, van-e nálam fényképezőgép. Hasonlított némileg ifjúkorom utcai árusához, a bécsi Kartner Strasse sarkáról, aki

62 büfé63 jelmondat, frázis, közhely

cipőzsinórt kínált, szakadatlanul kiáltozva: „Nem szalma, nem papír, valódi, garantált, békebeli áru!”

Ám mi volt a helyzet Robert M. Shelton „imperial wizard” „békebeli árujával”? Egy betanult frázissal kezdte, ezt nyilván a Ku-Klux-Klan egyik „public relations-man”-je ötölte ki: „We don't use bullets, but ballots” – „nem a golyókhoz, hanem a szavazócédulákhoz folyamodunk”, ezt jelenti a szójáték – csakhogy az indulat hamarosan legyűrte: visszaesett a gyűlölet zsargonjába. Amerika, mondta, fehér protestáns ország, protestáns fehér emberek építették fel, de a Fehér Házban egy, a Vatikánnak engedelmeskedő, Moszkvának felesküdt katolikus ül. Vatikán és Moszkva – vetettem közbe –, ez nem jól illik össze. Haha, felelte, most látszik, milyen keveset tud az ilyen európai: a Vatikán és Moszkva egyetért abban, legalábbis egyelőre, hogy a protestáns Amerikát megsemmisítse. A keresztégetésekben – a fényképre mutatott – nincs semmi istenkáromlás, még kevésbé hitetlenség, ő maga is jó keresztény, csak a katolicizmust, Amerika rákos daganatát kell kiégetni, majd – kijózanodva: „Semmi kifogásom a katolikusok ellen, sőt még a zsidók ellen sem, de mint közösségek, ezek a világuralomra törnek.” Engem helytelenül tájékoztattak, láttam be, azt hittem, a Ku-Klux-Klan a négereket tekinti Amerika rákos daganatának, holott ezek, túlnyomó többségükben, protestánsok. Az mindegy, válaszolta, a négerek túlságosan ostoba banda ahhoz, hogy a felekezetek között egyáltalán különbséget tudjon tenni, ők csak a kommunizmus előőrsei, s az egyaránt felhasználja mind a négereket, mint a katolikusokat; mihelyt a katolikus Kennedy a négereket „felfegyverzi”, Moszkva lesújt, és segítségükkel elpusztítja a fehér protestáns Amerikát. Orrom előtt ide-oda hadonászott a rozsdás karddal, miközben a kard olykor eltűnt boszorkánymester-köntösének túl bő ujjában; ez idegesített engem, ezért megkérdeztem, hogyan akarják a katolikus- kommunista- kennedysta sárkányt elintézni, ha egyszer az erőszakot elvetik. Haha, válaszolta, ne értsem félre, nem úgy érti, hogy mindenképp, erőszak nélkül, ha muszáj, tud a Ku-Klux-Klan másképp is. Mi az, hogy másképp? Nos, a Ku-Klux-Klan rovására írt brutalitásokat mások követték el, a „lovagok” álarcában, mindazonáltal van egy pont, ahol a Ku-Klux-Klan nem érti a tréfát: a kommunisták erőszakot prédikálnak, őket csupán „tűzzel és vassal lehet kiirtani”.

Most azonban észrevette, hogy túl messzire ment: a kardot gondosan ismét a bibliára helyezte, kihámozta magát a lila selyemből, és hozzálátott, hogy szervezetének politikai programját higgadt mondatokba öntse: a Ku-Klux-Klannak új alapszervei alakulnak mindenfelé, holnap ő maga is Északra utazik, ahol negyven új alapszervet szentelnek fel; „Oda kell ütnünk, ahol a niggerek a legszemtelenebbek – nincs kifogásom a niggerek ellen, már mondottam –, de ők itt vendégek, akiket megtűrnek, eszerint kell viselkedniük.” Ez tömérdek pénzbe kerül, jegyeztem meg, de a „salesman”, büszkén cégének tőkeerejére, kijelentette, a Ku-Klux-Klannak „annyi a pénze, mint a szemét”, ennyit legalább köszönhetnek Kennedynek: a protestáns fehér amerikaiak végre felébredtek, végre tudják, hogy „valaminek történnie kell”. A Ku-Klux-Klan, folytatta, amely kilencvenkilenc évig magára hagyva harcolt, most már nem áll egyedül: itt a John Birch Society, itt vannak az olyan férfiak, mint Walker tábornok, fontos pozícióban levő emberek állnak rendelkezésre országszerte – nem szalma, nem papír –, végre mind együttműködnek, hogy Amerikát a katolikusok, a négerek, a zsidók, és az Egyesült Nemzetek uralmától megszabadítsák. Most már nem volt rajta a varázsmester-köntös, a kard is a bibliában volt, ám a „salesman” béketűrését nem soká tudta megőrizni, arca paprikavörösre vált, felugrott, hadonászott, és így kiáltozott: „A Kennedyeknek el kell tűnniök!”

Kitörése a helyszínre csalta a titkárnőt; látogatókat jelentett be. Két óriás, kopasz férfi érkezett, „blue jeans”-ben64, tehéntrágya szag érzett rajtuk. Mr. Shelton ismét összeszedte magát, rájött, hogy nem elég, ha az ember fehér és protestáns, szükség van a jó „public-relation”-ra is: barátságosan búcsút vett tőlem, utasította a titkárnőt, adja meg nekem a titkos számot – 7595221, Code 205 –, és lásson el „anyaggal”. Az ifjú hölgy átnyújtott egy keresztégetési meghívót, szép, tiszta betűkkel nyomták a zöld papírra, U. S. Highway 17 North, Nine Miles of Wilmington, N. C., továbbá egy jelentkezési ívet, a Ku-Klux-Klanba való felvételhez. Ebben a következőket olvastam: „Ön felvételre jogosult… ha az Egyesült Államokban született, annak lojális polgára, legalább tizenöt esztendős, fehér, keresztény személy, mértéktartó tulajdonságokkal, protestáns hitben, és ha vallja az amerikanizmust és a

64 kék vászon, rendszerint az ilyen anyagból készült nadrágot értik rajta

fehérek előjogait.” Minthogy a feltételeknek csupán igen korlátolt mértékben tehettem volna eleget, jobbnak láttam, ha az ívet kitöltetlenül zsebre vágom, és ajánlom magam. A néger a vas-karosszékben levitt a földszintre.

Lici boldog volt, hogy viszontlátott; másfél órán át ácsorgott a tikkasztóan forró napon, az ékszerüzlet előtt. Még nem folytathatjuk az utat, mondta, a rendőrtábornok megkérte, jelentkezzünk nála, mihelyt „odafentről” épségben visszaérkeztem.

Csakhogy hamarosan kiderült, nem az épségem miatti aggodalom volt az egyetlen ok, amiért a rendőrfőnök látni óhajtott. Miután helyet foglaltunk napfényes szobájában, megvallotta, szívesen tudna meg részleteket a Ku-Klux-Klanról: ekkor értesültem, hogy a rendőrség – bár az Alston Building és a rendőrség csupán kőhajításnyira van egymástól – még soha nem lépte át a szervezet helyiségének küszöbét, és arról, hogy mi folyik ott, a legcsekélyebb fogalma sincs! A Ku-Klux-Klan „részvénytársaság”, mondotta, engedélyezett, teljesen törvényes szervezet, illegális tevékenységet nem lehet rábizonyítani. No persze, vallotta be, jó oka van azt hinni, hogy a bombamerényletet az alabamai egyetem egyetlen néger diáklányának hálóterme ellen, Tuscaloosa városának határában, a Ku-Klux-Klan követte el – „és ezek az emberek oly cinikusak, hogy a birminghami templom elleni merénylet áldozatai javára 1000 dollárt ajánlottak fel.” Annyi a pénzük, mint a szemét – az is felettébb bosszantó, hogy neki, a rendőrfőnöknek, állandóan négy embert kell foglalkoztatnia avval, hogy egyetlen diáklányra vigyázzanak, bizonyítani azonban nem lehet semmit. „Még sokkal rosszabb is történhet – mondotta, de hát bizonyítékokra van szükségünk, és bizonyítékok nem szerezhetők be csak úgy, minden további nélkül.”

A tábornok tetszett nekem, beszélgetni kezdtünk más témákról is. Délről származik – mondotta –, a falon egyik ősének fényképe lógott, a Lincoln csapatai ellen harcoló déli Confederate-hadsereg egyenruhájában. Mindamellett, a néger egyenjogúság fokozatos bevezetésének a híve, persze nem olyan tempóban, ahogy Washington diktálja. A Ku-Klux-Klan módszerei elítélendők, de a Délt is meg kell érteni: végtére is ezt az országot a fehér emberek építették fel, a feketéket csak később importálták – „nem kívánhatja, hogy az ország vívmányait, akár valami ezüsttálcán, tálalják fel nekik.” A rendőrfőnök

teljesen őszintén mondta mindezt, meglepődnék, ha Tuscaloosában nem tartanák liberálisnak.

Csak amikor a kezem már a kilincsen volt, vettem észre a kép másik oldalát. Pontosabban, egy képet vettem észre a falon, nyomban az ajtó mellett, egy kissé megsárgult fényképet, amely Mr. Shelton irodájában is lóghatott volna. Régi fénykép volt, még Daguerre napjaiból – 1889, közölte a rendőrtábornok –: három kártyázó niggert ábrázolt, részeg mind a három; kettő becsapja a harmadikat, az egyiknek kártya van a meztelen lábujjai közt, odanyújtja a cinkosának, a harmadik nem veszi észre, bamba, vén nigger, szerte mindenütt üvegek. Régi kép, mondta a „chief” kissé zavartan, „de hát látja, a négerek többsége még mindig ilyen” – nem, fűzte gyorsan hozzá, ezt nem megvetően gondolja, ennek meg kell változnia, és ő maga is mindig Jimmy Wrightnál, a néger borbélynál vágatja a haját. Ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk újra vissza az irodájába; itt az íróasztal fölött lógott egy másik fénykép is, ez a rendőrtábornokot egy magas rangú dél-vietnami rendőrtiszttel ábrázolta. – „Ez a kifogástalan gentleman meglátogatott minket. Láthatja: nincs kifogásunk a színesek ellen. Csak a négerek mértéktelen követelései és az, hogy az egész ilyen gyorsan… meg kell értenie” – mondotta. Bólintottam. Hozzászoktam már, hogy meg kell értenem.

Indultunk kifelé Tuscaloosából, mintha lepratelepről távoznánk. De a mondatok, amelyeket ott hallottam vagy hallottunk, nem ugyanazt jelentették, amit ma jelentenek: „A Kennedyeknek el kell tűnniük…” „A katolicizmust ki kell irtani…” „A Ku-Klux-Klan nem cselekedhet másként…” „Tűzzel és vassal kiirtani…” „Még sokkal rosszabb is történhet…”

1963. november hetedike volt.

K. O. the Kennedys!

Alabama és Mississippi között két tábla üdvözölt. Az egyik jobbra, a rét közepén primitív ábrát, vörös indiánfejeket mutatott, és egy tenyér belsejét, abba „chiromantikus”65 vonalak voltak belerajzolva – a csalogató felirat így hangzott: Indián healer, magyarul: Indián csodadoktor.

A másik oldalon, közvetlenül az út mentén, két magas oszlop között plakát állott, egy férfi életnagyságúnál nagyobb arcképével, aki a felirat közlése szerint a kormányzó tisztségére pályázik – „Phillips-t kormányzónak!”. A jelölt képe és neve fölött pedig ez állt hatalmas, nyomtatott betűkkel:

„K. O. KENNEDYS”! – KNOCK OUT THE KENNEDYS!

Talán mondanom sem kell, hogy, tekintettel erre az üdvözletre, különösen kezdett érdekelni a jövő, elhatároztam hát, hogy jósoltatok az indián csodadoktorral – a „healer”-ek itt ugyanis valójában ezzel foglalkoztak. A kocsit a rétnek kormányoztam, ahol egy nem túlságosan kicsi, de elhanyagolt ház állott: az indián otthona.

A szegényesen berendezett szobában négy-öt riasztó alak ült, félelmetes méretű véres bifsztekek fölött: pillantásra sem méltattak bennünket, ezzel szemben kiderült, hogy a „healer” egy középkorú és kellemetlen külsejű indián nő. Bevezetett egy piszkos függöny mögé, helyet kínált, és azt kérdezte, hogy melyikünknek jósoljon. Miután én nyilvánítottam késznek magam, hogy oda tartsam a jobb kezem, egy nagy bibliát hozott elő, felütötte, és azt kérte, tegyek öt dollárt az oldalak közé; szemlátomást az előrefizetés híve volt. A léleklátó asszony ezután kijelentette: sok az ellenségem és az irigyem, ez a végtelenül találó észrevétel nyomban felidézte az otthonos irodalmi atmoszférát. Sajna, az első megállapítás egyben az utolsó szavahihető is volt. A gondolat, hogy egyéb is lehetek, mint businessman, fel sem

65 tenyérjós

ötlött a sötét hölgyben; nyilatkozott, mellesleg tévesen, vagyoni viszonyaimról, vételt tanácsolt és eladást, szólott áruim állapotáról és részvényeim jövőjéről, egészében véve úgy viselkedett, mint egy Wall Street-i részvényügynök. A nekünk szentelt tizenöt percből tizennégy percig nem is említette a szerelem, házasság család vagy egészség témáit, csak a pénzről beszélt: vagy őt sem érdekelte más, vagy mert amerikai „paciensei” közül egy sem volt olyan, aki más iránt is érdeklődött, mint a bankszámla növekedése vagy apadása. Végül mégis felfedezte bennem a gyógyulásra sóvárgót; megállapította, átok ül az üzleteimen, ezt azonban ő – újból felütötte a bibliát – további öt dollár ellenében tova tudná varázsolni. Kereken elutasította viszont azt a kérésemet, hogy az átoktól kettő ötvenért szabadítson meg.

Kis sétát tettünk a ház körül, még mindig kissé csodálkozva, hogy milyen szoros kapcsolat van a Mississippi peremén élő indián tenyérjós és az irányzatot böngésző New York-i tőzsdealkusz gondolatvilága között. De még ennél is nagyobb hatást tett ránk az, hogy csaló tevékenységét nyíltan űzheti.

A bűnözés szüntelenül nő az Egyesült Államokban, évente mintegy öt százalékkal. Egyetlen évben kereken kétmillió „serious crime”-ot, „komoly bűnt” követtek el Amerikában, a nap minden percében átlag négyet. Az 1964-es évben Amerikában 5847 gyilkosság, 2456 emberölés, több mint 16 000 erőszakos nemi közösülés, 92 000 rablás történt. A fiatalkori bűnözés oly mértékben növekedett, hogy New Yorkban csupán egyetlen évben 1669 tanulót zártak ki az iskolából. Ezek a számok nem sokat mondanak, ha a gyakran támadott, ám változatlanul töretlen hatalmú bűnöző szindikátusokra gondolunk, amelyek véres kezüket az összes nagyvárosokra kiterjesztették; Bill Davidson csak a tényeket ismertette a Saturday Evening Post-ban, amikor ezt írta.: „Chicago egyetlen vendéglőjében sem tudhatjuk, nem szindikátusszeletet eszünk-e, nem szindikátus sört vagy szindikátus whiskyt iszunk-e, nem a szindikátus által szállított evőeszközt használjuk-e és így tovább…” – az ismert riporter ezúttal a Cosa Nostra elnevezésű bűnöző szindikátusról szólott, de éppígy szólhatott volna más hasonló szervezetekről. Az amerikai büntetőintézetekben ez idő szerint hozzávetőleg negyedmillió ember ül, és évente kb. ötven bűnözőt végeznek ki, mégsem sikerült végezni a bűnöző

szindikátusokkal – a legnagyobb gengszterek, pl. Sam Giancana, Félix Alderisio és Fiero Buccieri multimilliomosok, és palotáik olyanok, hogy az olasz hercegek bízvást megirigyelhetnék. Időről időre, pl. 1963 őszén sor került valami szenzációs perre – ezúttal a Cosa Nostra egyik renegátja, Joseph (Joe) Lago Valachi ellen folyt, aki rászánta magát, hogy „köp” – de minden ilyen esetben olyan szoros kapcsolatok derülnek ki egyrészt a bűnözők, másrészt a rendőrségi, törvényszéki személyek és a gazdasági élet fontos személyiségei között, hogy inkább gyorsan és jótékonyan lebocsátják a függönyt. Olyan nagy országban, mint Amerika, ahol ráadásul még a rendőrségi bejelentés sem kötelező, sok magyarázat és néhány mentség is található a törvény és a törvénysértők effajta összemosódására. Ha a rendőrség nem dolgozna spiclikkel, alkalmasint soha egyetlen betörőt sem csípnének nyakon – ám ahol a denunciáns a társadalom támasza lesz, ott áldatlan szövetség épül ki üldözők és üldözöttek között.

A viszonylag ártalmatlan jövendőmondó két okból váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat – az egyik tudatos volt, a másik tudat alatti.

Az ország hatalmas kiterjedése jutott megint eszembe. A „gyógyító” indián a fejlett ország széles autóútja mentén: ellentmondás, és mégsem az, mert hol kezdődik ez az autóút, és hová vezet, talán csak késvágás, amely két részre hasítja az éretlen gyümölcsöt? Az Egyesült Államok népsűrűsége átlagosan húsz lakos négyzetkilométerenként, szemben a Német Szövetségi Köztársaság 213 lakosával, viszont Nevadában csupán három, Montanában öt, Idahóban nyolc személy jut egy négyzetkilométerre – ily módon felvetődik a kérdés, hogy ezek az üres térségek nem nyelik-e el, nem kénytelenek-e elnyelni a civilizáció haladását? A „Vadnyugat”: nemcsak kultúrtörténeti, hanem földrajzi fogalom is; a vad vidékek vad embereket szülnek, aki meg akarja szelídíteni őket, az kudarcot vall az ország kopárságán és a távolságokon. Röviden, Amerika minden modern vívmánnyal rendelkezik – kivéve azt az egyet, amely ezeket ellenőrizné. Amint beszélgetve visszamentünk kocsinkhoz, ráébredtem, hogy miként az országra, úgy erkölcseire sem alkalmazhatók a mi európai mértékeink. Az amerikai kriminalitásban nem a méretek az elgondolkoztatóak, hanem a meghatározások – nem az, ami tilos, hanem az, ami

megengedett. Nem a bűnesetek száma az igazán elképesztő, hanem, hogy mi az, amit itt még nem tekintenek bűntettnek vagy vétségnek. Kezdődik ez a mi fogalmaink szerint kriminális, ám amerikai szemmel teljesen elfogadható reklámmal – a használt kocsival kereskedők például teljes lelki nyugalommal hirdetik, hogy készpénz fizetés nélkül is adják a kocsit, és aztán mégis minden vevőtől büntetlenül előleget követelhetnek – és végződik az olyan törvényekkel, például Texasban, amelyek bárkit feljogosítanak, hogy feleségét ha rajtakapja az ágyban egy másik férfival, se szó, se beszéd, agyonlője. Ugyanilyen meglepőnek találhatjuk mi, európaiak, hogy milyen mértékben tekintik a pénzt az összes dolgok értékmérőjének: becsületsértési panaszt csak úgy lehet benyújtani, ha anyagi kárt is bizonyítani tudunk, s a fedezetlen csekk is rendben van, ha nem hajtottunk be érte készpénzt. A jövendölés tilos Amerikában, de amikor visszatértünk az indián asszony házához, a legalább öt méter széles és három méter magas tábla mögött egy motoros rendőrt fedeztünk fel, aki ott részben lustálkodott, részben lesben állt, a gyorsan hajtókát azon melegében nyakon csípni. Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a jósnő törvénytelen, de dacosan reklámozott intézményével foglalkozzék.

E gondolatra azonban, ahogy már említettem, tudat alatti érzések indítottak, és amikor most továbbindultunk, a tudatosak is felszínre kerültek.

„K. O. THE KENNEDYS!”

K. O. the Kennedys! – e felirat és az amerikai bűnözésen való fejtörés között nyilvánvaló az asszociáció. Hogy a gyűlölet mekkorára fejlődött, ez már nem lepett meg bennünket, de hogy az erőszakra való nyílt felhívásban is kifejezésre jut, az mégiscsak új volt. Az a férfi, aki állama legnagyobb tisztségére, a kormányzói méltóságra törekszik, a teljes nyilvánosság előtt, óriási méretű, fehéren-fekete, helyesebben három színben nyomott, és ismertetőjelként saját arcképével ellátott falragaszokon arra szólíthatja fel a lakosságot, hogy az ország elnökét terítsék le egy „knock out”-tal és ez – jegyezzük meg – nemcsak a saját programja, ígérete a jövőre nézve. Nem; az állt oda írva: „knock out the Kennedys”, ami nyelvtanilag azt jelentette: benneteket, az ország polgárait felszólítalak, üssétek ki az elnököt, és nemcsak őt, hanem

egész családját, „the Kennedys”, feleségét, fivérét, „minden nemzetségét”. November 7-e volt, és itt tartottunk.

„Lasciate ogni speranza, voi ch'entrate!”66 Mississippiben voltunk, ahol idén, anélkül, hogy Amerika és a világ figyelemre méltatta volna, valóságos kivándorlás kezdődött; emigráció: többek között a metodista egyház huszonnyolc fehér lelkipásztorából is tizennégy volt kénytelen ezt az államot elhagyni, mert aláírt egy szegregáció elleni kiáltványt. Meridian, Laurel, Hattisburg: az út két oldaláról Phillips kormányzójelölt portréja mered ránk: „Knock out the Kennedys!” és senkinek nem jut eszébe, hogy az en face kép mellől a profil kép hiányzik; ezek plakátok az ország kék-fehér-piros színeiben, és nem a bűnözők nyilvántartásából való lapok.

Mintha ólomsúlyok húznák le, mélyen ül az ég Mississippi fölött. Többször megálltunk, hogy hideg itallal frissítsük fel magunkat. Néha szétnéztünk, melyik a „legjobb” kávéház, valamennyi helyiség hajszálra olyan volt, mint egy Tennessee Williams-darab díszlete. A Vadnyugat – voltaképpen a Vad-Délnek kellene nevezni –, olyan, akár a vakbél, melyet elfelejtettek kioperálni: mérgez, továbbgennyed. Amerika tragédiája, hogy Tennessee Williams darabjai nem történelmiek: nem azt ábrázolják, ami volt, hanem azt, ami van. Amerikának nem az a tragédiája, hogy nincs múltja, hanem az, hogy az a múlt még mindig megvan.

Természetesen, hogy ez a világ megihlette Tennessee Williamst, a nagy költőt. A Dél nem jellemző Amerikára, ám Amerika legjellemzőbb része; és egyetlen szerencsénk, hogy tévesen múltnak képzeljük, ami valójában a jelenben játszódik. A deszka falú kávéházak, a sűrű szövésű moszkitóhálók, amelyeken a rovarok fennakadnak, akár a menekülő foglyok a drótkerítésen, a kopott fehér, fekete és fehér, más szín nincs, a színek hiánya, a „juke box”-ok67, a sajtbura alatt az avas papírt idéző sütemények – a legyek úgy ragadnak rájuk, mint kiéhezett rabok –, a híg kávé, az étlapok összefogdosott celluloidtokban, a papírszalvéták az elgörbült tartókban, üres cigarettaautomaták és „candy bar”-ok68, bádog evőeszköz, mint a börtönben – ingujjas kereskedelmi utazók, férfias

66 Ki itt blépsz, hagyj fel minden reménnyel (a Pokol kapujának fel-irata Dante Divina Commediájában)67 a nálunk Wurlitzer néven ismert zeneszekrény68 édesség, csokoládékészlet

lányok blue jeansben, csapzott pincérnők, whisky, whisky, whisky az egyetlen vigasz, és sex, sex, sex, mert nincs más, csak sex és whisky, whisky és sex, kotló, brutális, alattomos hallgatás, és mindent beborítva a nyomorúság sűrű levegője, a kisebbrendűségé és ingerlékenységé – mi lehet itt a cselekvés motívuma, ha egyszer itt az élet a cselekvés motívuma?

Az est ráhullt a Mexikói-öbölre, de még elég világos volt, hogy lássuk a táblákat: Phillips for Governor – K. O. the Kennedys!

Lici hosszan hallgatott; végül azt mondotta: inkább menjünk vonaton New Orleansból Texasba – eredetileg úgy terveztük, hogy ezt az egész utat is autón tesszük meg.

Beleegyeztem.

A New Orleans-i fabábu

New York és San Francisco mellett, New Orleans volt a legkedvesebb városom Amerikában. New Orleansnak csak egy arcát ismertem.

A városnak az az arca, amelyet ismertem, szerettem, és amelyet már oly régóta örömmel készültem Licinek megmutatni, külsőleg alig változott. Különös, hogy milyen kevéssé tudnak ártani az idegenek az „idegenforgalmi attrakcióknak”, bármennyire is igyekeznek, pontosabban: minél nagyobb az „idegenforgalom”-nak nevezett istencsapása, annál inkább szembeötlő, hogy mi az igazi „attrakció” és mi az, ami csak szeretne az lenni.

A Szent Márk teret és a Champs Elysées-t, a Piazza Navonát és a Grand Place-t nem zavarhatják az idegenek; ahogy bölcs emlékműhöz illik, gúnyosan és türelmesen szemlélik a lábuk alatt folyó nyüzsgést – és ilyen a turistáktól elözönlött, de mégis érintetlen New Orleans-i régi francia negyed, a Vieux Carré is. A Royal Street vascsipkés balkonjai, a Jackson Square titokzatos ültetvényes házainak „patio”-i69 , a két kalóznak, Jean és Pierre la Fittenek búvóhelyéül szolgáló kovácsműhely, a ház, ahol Alice Heine, a gazdag amerikai örökösnő lakott, aki Richelieu herceget és Lajos monacói herceget egyaránt elbájolta, a Royal Street 1140, a borzalmak háza, itt szerette rabszolgáit halálra korbácsolni Madame Lalaurie – ez mind csupán száz, legföljebb százötven éves, de mégis múlt, tradíciót lehel, mert megelőzi az amerikaiak által kizárólagos múltnak kiválasztott és elismert múltat, a vadnyugati hallali idejét. Mint azelőtt is mindig, élveztem a sétákat a Royal és a Bourbon Streeten, a lomha kerekes hajókat a Mississippin; úgy festenek, mintha tétlenül elidőzve egy helyben csobognának – nem is szólva az osztrigáról, „á la Rockefeller” Antoine's-nél, a rafinált „Pancake”-ekről Brennansnál, a gasztronómiai csodákról Galatoire's-nál: hogy az amerikaiak, ha akarnak tudnak főzni, azt New Orleansban látja az ember. Legfeljebb az volt meglepő, hogy Amerika e leghíresebb „idegenforgalmi városában” szinte egyetlen „idegen”-nel sem

69 árkádos, három oldalról zárt udvar

találkoztunk; „idegenek”-en az amerikaiak a United States valamelyik más „State”-jéből való turistát értenek – „az idegenek” Közép-Nyugatról való kereskedők feleségükkel, nászutasok St. Louisból vagy Spokanéből, javarészt középosztálybeliek, akiknek meggyőződése, hogy az ember meglehet Európa nélkül is, New Orleans elég régi és veszélyes ahhoz, hogy házi sütetű bűnös Bábel legyen.

Mindamellett, az Amerikán keresztül vezető utazás nyomán új szemmel néztem New Orleanst. A Royal és a Charters Street cukrászdái előtt – az egész óváros kávétól és csokoládétól illatozik – fabábuk állnak, öreg néger asszonyok főkötővel, széles szoknyában és pöttyös kötényben; a fából faragott régi „néger-mammie”-k kis tálcákon kóstolót nyújtanak New Orleans pompás édességeiből – szimbolikus alakok szimbolikus mozdulata. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt e „Mammie”-k éltek még, hús és vér voltak; nem álltak buta-mereven örökké az utcán, kiszolgáltak nevetve, jókedvűen, a vendégekkel rekedt hangon évődve a cukrászdák pultjai mögül, gyerekkocsikat toltak az utcákon komoly arccal, sürögtek-forogtak a patinás Garden District előkelő palotáinak kertjeiben.

Úgy adódott, hogy valaki az egykori gazdag ültetvényesek fajtájából – még gazdag, de már nem ültetvényes – párizsi barátaim barátja, vacsorára invitált minket, a Garden Districtben levő házába. Azt kívántam, bár elidőzhetnék a házban, amely 120 évvel ezelőtt egy ültetvényen épült, de röviddel a második világháború előtt, darabot darab, deszkát deszka, téglát tégla után ültették a városba – régi holland festményeivel, velencei csillárjaival, sötétpiros reneszánsz bútoraival a ház oly szép és kulturált volt, hogy megkísértett a gondolat: itt játszani el valami louisianai Párduc-ot. Szeretném, ha elidőzhetnék a háziúrnál, az áttetsző-nyúlánk, művelt, nemes és rezignáltan hallgató francia származású déli arisztokratánál és két unokájánál, a már nem egészen fiatal, szép, törékeny és degenerált, pártában maradt hölgyeknél. Szeretném, ha elidőzhetnék ennél az esténél: életidegen társalgás a magas falak mögött, a halottvirrasztás fényeire emlékeztető gyertyák ó-ezüst csillárokban, valószínűleg rég kimúlt agarak szellemei. De a „Mammie”-kről akartam beszélni – itt ugyanis még megvoltak hús vér alakban –, itt még megvoltak a rövidre nyírt, szürkésfekete hajú szolgák is, a Tamás bátya világ kihaló példányai. Ha már nem lennének, mondta

teljes komolysággal a házigazdánk, ő sem szeretne tovább élni. „Meg kell védenem őket” – mondotta –, és amikor megsejtette, hogy félreértem, hozzátette: „mármint a gyerekeik elől. A fiatal négerek gyűlölik a fehéreket, de a saját szüleiket még jobban gyűlölik.”

A szél forró volt, és forró illatokat hozott, pállott vízszag áradt, susogtak a pálmák, a levegő fülledt volt. Louisiana – gondoltam: íme új bizonyíték, hogy az Egyesült Államok – Különböző Államok. Amerika déli feléből érkeztünk, és Louisiana, ugyancsak Dél, semmiben sem volt közös vele, európai Dél volt. Louisiana a faji problémát a maga módján oldotta meg – valószínűleg azért, mert az ország spanyol és francia felfedezői itt hagyták a szép kreol-barna keverékek arisztokráciáját – itt fehérek és feketék viszonya nem különbözött a szicíliai földbirtokos és a szicíliai parasztok viszonyától, aszociális volt és elavult, de urbánus és vértelen, a faji problémához kevés köze volt. De aztán eszembe jutottak a Vieux Carré fabábui; ez már amerikai probléma. A múlt panoptikumfigurái, de még e fa jelképek is csak Louisianában maradhattak meg, a négerek rég elégették és megsemmisítették volna minden más államban a Tamás bátyákat és a „Mammie”-ket. Itt még barátságosan nyújtják a kezüket, fából való jelképei egy tragédiának, amely régebbi, mint a faji probléma, és túl fogja élni a faji problémát; a szülők tragédiája ez, akiket nem értenek meg a gyerekeik, a gyerekeké, akiket nem értenek meg a szülők.

New Orleans másik arcát éjszaka szemléltük meg. New Orleans mindig büszke volt éjszakai életére, legalábbis azon a visszás módon, ahogy Hamburg büszke Reeperbahnra, amelyet szégyell is; ez azonban New Orleansban még sokkal inkább igaz, minthogy a French Querter laza forgataga, mondhatni az egész ország puritanizmusának kiegyenlítésére hivatott – nézd csak, ha akarjuk ezt is tudjuk, és éppolyan jól, mint Párizs –, és mert másrészt New Orleansnak menlevele volt – ez a cédaság voltaképpen nem a miénk, végtére is New Orleans „francia” város, az utcáknak francia nevük van, XV. Lajos ajándékba kapta unokafivérétől, a spanyol III. Károlytól, mi Napóleontól csak megvettük, csak félig a mienk, csak félig vagyunk felelősek érte.

E régi New Orleansból valamit megtaláltunk még a szűkös, gyertyákkal fukaron megvilágított helyiségekben, ahol a fiatalemberek

illedelmesen ültek a fehér fapadokon, és órákon keresztül füleltek a mély komolysággal koncertező fekete dzsessz-zenekarra – a dzsessz New Orleansból indult el diadalútjára – ezt újra feltaláltuk, ha nem is volt egészen olyan, mint régen; viszontláttam a város leghíresebb éjszakai mulatóját, Pat O'Brien bárját, ahol két zongoristanő, az egyik fekete, a másik fehér, mind a kettő ijesztő méretű, mesterien kísérte az énekest, New Orleans tréfacsinálóját és kedvencét, Pat O'Brient; ezalatt hosszú poharakban a „hurrikán” névre tökéletesen méltó italt szolgáltak fel. A többi mulatók zöme azonban – nem sokkal kevésbé számosak, mint a Montmarte-on – Texas és Nevada betörése az old New Orleansba. A „pszeudoerotika” – talán így lehet a strip-tease-t a legjobban fordítani – a vetkőzőlányok tucatjai, örökké egyforma gesztusokkal: lemeztelenített testek és halott arcok, kirakati babák, eleven celluloid, a bujaságot megvetéssel büntetők; a mulatók tárva-nyitva, az ajtó ide-oda mozog, pillanatnyi kóstoló a meztelenségből, tessék besétálni! a pult: hosszú asztal a lokál közepén, a férfiak ingujjban, rákönyökölve, pillantásuk mereven felfelé irányul, texasi kalapok, „blue jeans”, elegáns idegenek, a félhomályos hangulatvilágításban minden ing kék, pislákoló cigaretták; rendőrök lépnek a helyiségbe, a mulatótulajdonosok és a rendőrök bizalmas beszélgetésbe merülnek, minden lokál tulajdonos előre tudja, mikor közeledik rendőr; a bár mellett texasi olajlovagok és chicagói gengszterek ücsörögnek, a lokáltulajdonosok közéjük csapódnak, halk társalgás, politikáról, a rendőrök elosonnak mellettük, pillantások cserélődnek, a John Birch Society agitátorai Winnfieldből, olajmenedzserek Houstonból; a lányok huszadszor ejtik le a fekete melltartót, nincs zenekar, a zene a hangszóróból üvölt, hörög, csörög, túlharsogja a beszélgetéseket; e lokálok egyikében sincs egyetlen néger sem, még a „Les Casas dellas Marinas”-ban sem, ahol az ember a kezét is alig látja az orra előtt; ha egy fekete átlépné a küszöböt, emberhalál lenne, anélkül is évente 50 gyilkosság történik New Orleansban, Texas mérhetetlen közönségessége behatol a régi francia tartományba, texasi csizmák kopognak St. Péter éjszakájában. A fekete taxisofőr hajnalban hazaviszi az embert – még nemrég a néger sofőr csak néger utast, a fehér csak fehér utast szállíthatott –, az embert kényelmetlen érzés fogja el; itt a Délen szorosan összefügg az éjszakai élet és a politika, összeköti

az aljasság vagy a fekete férfi potenciájától való félelem, vagy a korrupció; mert a gyorsan szerzett pénzt gyorsan ki kell adni újra, és újra meg kell keresni a „strip-tease-joint”-tulajdonosoknak, selyemfiúknak, politikusoknak, új milliomosoknak; mert az alkohol és az analfabetizmus új Ku-Klux-Klant szült, fehér csuklya és keresztégetés nélkül.

A politika hullámai magasra csaptak New Orleansban, mert Louisianában küszöbön álltak a kormányzóválasztások. A Hotel Rooseveltben de Lesseps S. Morrison levele várt, levél vicomte de Lessepsnek, a szuezi csatorna építőjének leszármazottjától, ő volt az egyik jelölt, a szállodában ütötte fel főhadiszállását. „Chep” Morrison főhadiszállásán győzelmes optimizmus uralkodott, neki, a liberális jelöltnek, New Orleans egykori polgármesterének – hirdették – a változások „in the bag”, a zsebében vannak.

Másnap az óspanyol házban, ahol a WDSU rádióállomás székel – kétségkívül a világ legelőkelőbb, a célt legkevésbé eláruló rádióháza –, tompították az optimizmusomat. Felkértek, beszéljek a képernyő előtt, ám előttem a John Birch-Society egyik vezetőjét interjúvolták meg, együtt egy szakszervezeti vezetővel, és a bikanyakú kolerikus, piros, térképarcú jobboldali radikális az interjút arra használta fel, hogy Kennedy ellen szónokoljon. Ő, jelentette ki az újságíró kérdésére: az elnökválasztáson Goldwaterre szavaz, ha Goldwater nem vall csődöt a többi köztársaságiak, elsősorban Eisenhower módjára – különben egy kutya, hogy republikánusok vagy demokraták; Eisenhower, Truman, Kennedy nem egyebek „Moszkva kinyújtott karjánál”. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek Kennedy feltétel nélkül alávetette magát, szintén Moszkva kinyújtott karja, és ez árulás „amerikai örökségünk ellen” – ezeket az érveket a megcsömörlésig hallottam már.

Miután irodalmi kérdésekről, a könyvemről, az absztrakt divatról nyilatkoztam, beszélgetni kezdtem a riporterrel, egy nyilvánvalóan rendkívül tehetséges és művelt fiatalemberrel, az „egghead”-ek családjából. Mit gondol voltaképpen másik interjúalanyáról, a John-Birch fickóról – ugyan, felelte ő, nem szabad ezeket túl komolyan venni, az ország alapjában véve egészséges, az efféle elemeket végül mindig kiveti magából. Végtére is New Orleansból indult ki Amerika első fasiszta mozgalma, a Huey P. Long szenátoré, de már a holló sem

károg utána, de nem károg a holló Joseph McCarthy szenátor szélsőjobboldali mozgalma után sem. Megérti – így a riporter –, hogy az európai ideges lesz, hiszen az európaiak „megégették már az ujjukat”, de élvezzem a szép New Orleanst, és ne izgassam föl magam – egyébként de Lesseps Morrisont tekintélyes többséggel megválasztják, egyetlen komolyan vehető ellenjelöltjét, a szegregacionista John J. McKeithent minden további nélkül kiemelik a nyeregből.

Most, midőn e sorokat írom, előttem fekszenek a választási eredmények. John J. McKeithen megnyerte a választásokat. A négerek – 160 ezret vettek közülük nyilvántartásba – en bloc Morrisonra szavaztak, de rászavazott – az egyes körzetek eredményeiből pontosan nyomon lehet követni – Garden District is, rászavazott New Orleans és Louisiana arisztokráciája. A főleg középosztály lakta környékeken csekély többséggel nyert a „fehér túlsúly” prédikátora. Ott, ahol a fehér söpredék van otthon, Morrison legföljebb 30 százalékot ért el. A „white trash”, a határlakók döntötték el a választást.

De e választásokra – John F. Kennedy meggyilkolása után került sor. Ez talán valami új az amerikaiak számára. Ám a mi számunkra nem. Már 1842-ben így írt Nicolaus Lenau, a strehlenaui nemes, az Albigensek-ben: „Wie Liebeslust, wenn schon ihr Drang gebüsst, / Nachschwelgend noch mit trunknen Lippen küsst, / So zückt, nicht satt von ihrem Todesstreiche. / Die Hasseslust den Stahl noch auf die Leiche.”70

70 a Lenau-sorok szó szerinti fordítása:Mint a szerelmi mámor, ha már kielégük is,Utólag még ittas ajakkal csókol,A halálos csapástól el nem telve, szegzi vasátA gyűlölet mámora még a holttestre is

A gyűlölet forrásainál

Hans Lehmann, egykori katonatársam, most jómódú New Orleans-i kereskedő, családjával együtt kikísért a vonathoz. Texasban ébredtünk.

Nem vagyok „two-fisted-american”, „kétöklű amerikai” és semmi egyéb, ahogy a texasiak becézik magukat: a kezem nem könnyen szorul ökölbe. Nem forr bennem a „hideg, remegő harag”, amely Margaret Mitchell szerint honfitársait jellemzi. Európai riporter sem vagyok, aki azért utazott Texasba, hogy híreszteléseket kövessen nyomon. Texasban voltam – néhány nappal mielőtt történt. De tudom, hogy itt kellett történnie.

Mintha egyetlen óriási, hangszóró formáját öltő száj volna, kürtöli éjjel-nappal Texas a világba szuperlatívuszait. Texasban a távolságok akkorák, hogy El Paso és Beaumont között nagyobb föld terül el, mint New York és Chicago között. Texasban 200 ezer olajforrás van, és több olaj, földgáz, gyapot, hélium, zöldség, rizs, gumi, birka, szarvasmarha, pulyka és hagyma, mint Amerika bármely más államában. Az ország 8062 repülőteréből 621 Texasban található, és itt van a legtöbb magánrepülőgép, szám szerint 6000. Texasban találhatjuk Amerika legnagyobb motelját, 650 szobával, 1038 a mozik száma, több mint New Yorkban, bank van 1018, annyi, mint hat más államnak együttvéve; 227 ezer farmja van, jóval több mint New York, New Jersey és Pennsylvania államoknak együttvéve: autóútjainak hossza 233 ezer mérföld, kétszer annyi, mint amennyi a statisztikában a mögötte haladó államé, 16 nyomsávos az egyik autóútja; több 50 millió dollárnál nagyobb vagyonú polgára van, mint bármely más államnak az Egyesült Államokban; Texasban lelünk a legmagasabb portásra, a legkövérebb asszonyra, a legszélesebb „swimming-pool”-ra, a legidősebb emberre, a legsúlyosabb ökörre, a legterebélyesebb hamutartóra és Amerika legmagasabb borsdarálójára. És Texas szállítja a legtöbb csontvázat az ország főiskoláinak.

Mindez kisebb hatást gyakorolt rám annál a felismerésnél, hogy – tudomásom szerint – Texas az egyetlen állam, amely meg tudta

megvalósítani „az ugrást a barbárságból a dekadenciába, megkerülve a kultúrát”. Dekadencia? Amit Texasról általában gondolni szoktak, nem nagyon utal erre. Hogyan jutottam mégis erre a következtetésre?

Nem szükséges ismételnem azt, amit mindenki tud, amit Texas sem tagad – Texas az aranyláz, az olaj mámor országa. Texas leghatalmasabb embere egy volt pókerjátékos, Haroldson Lafayatte Hunt, a John-Birch-Society fő finanszírozója, vagyona két és fél milliárd dollár; midőn a közvélemény utoljára hallott róla, arról értesülhetett, hogy naponta 150000 dollárt keres. R.E. (Bob) Smith, akit különböző vállalatok néhány évtizeddel ezelőtt mint alkalmatlant bocsájtottak el, olajra bukkant, és most havonta félmillió dollárt keres. John W. Mecomot, akit egykor mint megrögzött garázdát tartottak nyilván Texas kocsmáiban, 110 millió dollárra becsülik. Az esély egy a nyolchoz, hogy valaki olajat talál, annak esélye, hogy az olajkitermelés valakit milliomossá tesz, egy a tízhez. Texas férfilakosságának fele a bankok adósa, és élete végéig törleszti a 20000-25000 dollárt, amit előlegeztek a bankok a sikertelen fúráshoz. Sok százezren vannak a „wildcater”-ek, az olaj vadorzói.

Midőn a Sacramento melletti Sutter's Millben aranyat találtak, és az aranyláz időszaka megkezdődött, 1848-at írtak. Szinte az egész XIX. század a „gründolás százada” volt, ekkor szinte minden, ami ma természetesnek tűnik „új” volt; kivált a század dereka állt e mottó jegyében: „Az a fontos, hogy az embernek szerencséje legyen.” Ez volt a szerencselovagok ideje, a véletlené, a játéké, ez volt a rulettkorszak. Ha a régi világot egyetlen óriási játékkaszinónak képzeljük el, megértjük, hogy akkor „legális” volt a játék: sokan részesedtek benne, egyesek nyertek, mások vesztettek, a szerencse mindenki szemében – amint ez már a játékszalonokban szokásos – igazságos értékmérőnek számított, egy szerencsétlen sem vette zokon a szerencséstől a szerencséjét.

Ma másként van. Alig van már annak az időnek egyetlen életfilozófiai, politikai vagy gazdasági törvénye, ami ma is érvényes. Texas leghíresebb olajmágnása, Sid Richardson, azokban az időkben – vagyis az olajláz kezdetekor – így beszélt: „Inkább szerencsém van, mint intelligenciám, viszont sok intelligens embernek nincs mindennap ennivalója; vannak emberek akik összecserélik a szerencsét és az

értelmet – ezek aztán bajba kerülnek.” Ma a büszke analfabéta szavai egy végképp letűnt korszak jellemzésének hatnak, s inkább az ellenkezőjét hisszük: Aki úgy véli, hogy boldogulhat ész nélkül is, csak a szerencséjével, az kerül bajba. Richardson idejében a boldogtalanok és a kizsákmányoltak nem gondoltak arra, hogy felkeljenek a boldogabbak ellen: a szerencsekerék törvénye uralkodott. Mint mondottuk: időközben a világon minden megváltozott, két dolog azonban alapvetően. Az egyik, hogy a szerencse immár nem vitathatatlan: nem pótol minden más kvalitást, és a szerencsést környező külvilág nem mindig méltányolja, mint értékmérőt; másodszor, hogy hatalomhoz, tekintélyhez, sőt még pénzhez is el lehet jutni más módon, nemcsak a születés, szerencse és véletlen útján. Texas azonban megmaradt „gambling-house”-nak, játékkaszinónak, egy réges-rég más gazdasági princípiumokra épülő, szellemi és etikai követelményeket támasztó világ közepette. Texas magát a világ „leghaladóbb” országának, a „jövő Amerikájának” nevezi, de valójában régimódibb, mint a századforduló idején leégett nizzai játékkaszinó – pontosabban: a texasi kaszinóban ma is éppúgy játszanak, mint hajdan, holott körülötte a világ tökéletesen megváltozott. Texas anakronizmus.

Bejártuk a milliomosok lakónegyedeit: Houstonban a River Oakst, Dallasban a Highland és University Parkot. E helyeken többnyire jó építészek működtek, de a kastélyok és települések nagysága teljesen időszerűtlen: mintha valaki ma akarna piramisokat felállítani, mégpedig a feudális idők lengyel nagybirtokának közepén. Természetesen az olajmilliomosok „megengedhetik” maguknak, hogy csupán cselédségükre havi tízezer dollárt költsenek, de nem adok tíz, legföljebb tizenöt évet, és maguk hajolnak majd a tányérmosó gépek fölé. River Oaks villanegyedéből két perc alatt a West-Dallas Street közepére értünk, a néger negyedbe. Egy kávéháznak nemcsak a neve Old Mexico itt, alig hihető, hogy a régi Mexikóban nyomorúságosabb csapszékek lettek volna. Két percre a mocsárra felépített Rice-Universitytől, a Cleveland úton voltunk, ahol beüvegezetlen ablakú kunyhók fogadtak, ablak nagyságú lyukak tátongtak a bádogfalakon; itt a nyomort alkoholba és marihuánába fojtják. Itt a négerek elszaladtak, amikor megláttak minket. Két percre az új háztömbtől, ahol egy kis lakás ára 500 dollár, elsüllyedt a kocsink a mocsárban. És még csak nem is a

feketékről van sző, nem is elsősorban róluk. Texasban még hatalmas övezetek vannak, ahová nem vezették be a villanyt, vannak házak amelyek előtt csontvázzá fogyott emberek ülnek, és a gyerekek úgy néznek ki, mintha valami tüdővész elleni plakátról léptek volna le. Neiman-Marcustól, az Egyesült Államok legdíszesebb áruházától alig kőhajításra, az utca szélén vak koldusok ténferegnek – Texasban több a koldus, mint Amerika összes többi államaiban. New York államban az évi átlagjövedelem 2930 dollár, Ohióban 2392 dollár, Kaliforniában 2890, de a gazdag Texasban 2013 dollár; a munkanélküliek segélyezésére Texas pontosan fele akkora összeget fordít, mint Massachussetts, fele annyi lakossággal, öregségi biztosításra fele annyit mint Pennsylvania, amelynek hozzávetőleg ugyanannyi lakosa van; Texas a második helyen áll a vakok segélyezésére Washingtontól pénzt húzó államok között, de a negyedik helyen a vakok saját erőből történő támogatásában.

Nos, én nem tartozom azokhoz az idealistákhoz, akik azt hiszik, hogy egy ilyen mértékben igazságtalanságra épülő állam nem állhat fenn – jó néhány arab állam, amely hasonló elvekre épül, igen jól megvan –, ám e texasi igazságtalanság nem maradhat fenn egy demokratikus országon és egy civilizált világon belül. H. L. Hunt, az olajkirály, „regényíróként” is működik – Alpaca című utópikus regényében olyan társadalomért száll síkra, melyben a polgárok szavazójogát adójuk nagysága alapján mérik. Hogy Hunt az 192l-es évben nem szavazhatott volna – összesen 50 dollár volt a birtokában –, ez mellékes: jellemző azonban a jelennel voltaképp egészen elégedett férfi utópiájából kitetsző szorongás. H. L. Hunt is érzi, hogy e nem amerikai birodalom Amerika közepén csak úgy menthető meg, ha bevezetik Kisázsia törvényeit. Ám Texas nem fogja legyőzni Amerikát, Amerika fogja legyőzni Texast. A Rio Grande menti Szaúd-Arábia büszke erősség, de nem tudja, hogy már romokban hever.

A barbárságtól a dekadenciához, a kultúra megkerülésével – mondottam –, s ezt lépten-nyomon tapasztaltuk. Az egyik milliomos, vitrinje előtt állva, megmutatta azt az órát, amelyet Napóleon Waterloonál viselt, és mint hasonlóan értékes műkincset, egy üveggyöngyökből készült gondolát, amelyet én – minthogy a Sóhajok hídján 50 líráért megszerezhető –, nála természetesen jóval műveltebb szakácsnőknek sem mernék ajándékba adni. A University Park házaiban

Cézanne és Renoir képekre bukkanhatunk, de hiába keresnénk akárcsak egy könyvet is; Dallasnak egyetlenegy, a városon kívül fekvő nagyobb könyvkereskedése van, Texasban 800 ezer az analfabéta. „A képek láthatóak, de az olvasatlan könyvek kínos helyzeteket teremthetnek” – jegyezte meg egy ismerősöm, akit a sors Dallasba vetett. „Férjem Damoklész kardjával a kezében fog harcolni” – biztosított minket egy olajmilliomos neje –, azt hiszem, férje megunta, hogy a kard örökké ott lógjon a feje fölött. Houston legexkluzívabb klubjának, a Bayou-Clubnak 125 tagja közül tizenegyen végeztek magasabb iskolákat; ha a University of Texas földjein nem találtak volna olajat, a főiskola elsenyvedne: a rektor fizetését, évi 25000 nyavalyás dollárt az állam nem hajlandó kifizetni; Amerika ötven államából negyvenöt ad ki több pénzt diákjaira, mint Texas; a legutolsó évben, amelyet John Bainbridge, Texas legjobb ismerője felmért, Texas összes főiskoláiból összesen 263 doktor került ki. Másrészt viszont Texas, az egyetlenként Amerika államai között, nem hajlandó a szövetségi kormánytól említésre méltó összeget elfogadni a nevelés támogatására, vagy azért, mert a „texan” túl büszke ehhez, vagy azért – és ez a valószínűbb –, mert a ruletttársadalomnak abszolút nincs szüksége tojásfejekre. A texasi olajmágnások értelmi színvonalához képest – akik képletesen, ám nem túl képletesen szólva – nem tettek egyebet, mint ujjukat a megfelelő helyen dugták a földbe – az európai inflációs korszak spekulánsai literary gentlemanek vagy főiskolai tanárok. De ez mind nem elég, Dallas, Fort Worth, Corpus Christi és Houston újgazdagjai a tudatlanság falát emelik maguk köré – először azért, mert félnek, hogy a tudás elcsökevényesítené „az ösztönt”, másodszor, mert a képzettek a kártyáikba láthatnának, harmadszor, mert úgy vélik, hogy a férfiasságot, amelyért szakadatlanul küzdenek, veszélyeztetné a tudás.

De még ezen a területen is, világosan észlelhetők a dekadencia megjelenési formái. A műveletlenség komikus tulajdonság volt az első világháború alatt, a „Raffkee”-k71 idejében, sőt tán még az inflációs időkben is; ma a műveletlenség, legalábbis az ekkora, próbaidőre felfüggesztett halálos ítélet. Texasban nem a mi fogalmaink szerinti, „újgazdagokról” van szó. Nálunk az „újgazdagok” abban különböznek a „régi gazdagoktól”, hogy a „régi gazdagok” örökölték és kezelik

71 a háborús nyerészkedők, újgazdagok csúfneve az első világháború idején

vagyonukat, az „új gazadagok” épp most szerzik meg; ez egyébként teljesen legitim folyamat. A régi gazdagsághoz „eo ipso” fűződik bizonyos kultúra: az új gazdagság nem szerezhető meg bizonyos intelligencia nélkül. Texasban azonban a gazdagságot se nem öröklik, se nem szerzik, hanem találják. Már I. Vilmos is – szavamra, nem entellektüel – azt mondta 1890-ben a főiskolák reformjáról szóló beszédében: az „elzüllött gimnazisták veszélyt” jelentenek: mit szólt volna az olajkirályokról, akik még csak nem is voltak gimnazisták! Ököllel, Texas legkeményebb embereinek öklénél ezerszerte keményebb ököllel dörömböl az új korszak Texas pompás romjainak kapuján.

Azt mondottam, 1963. november 22-ének, e szörnyű pénteknek itt Texasban kellett megtörténnie. Mi köze van ennek az imént leírt jelenségekhez? Nem volna semmi köze, ha Texas tudatalattija nem volna annyira éber, mint amennyire a tudata tompa. Ha lehetséges a tudatalattiban megbúvó „tudásról” beszélni, akkor Texas tökéletesen tudatában van kisebbrendűségének. Eme érzés túlkompenzálása egyrészt kínos, de nem veszélyes módon, másrészt életveszélyes módon nyilvánul meg. Nem véletlen; Art Buchwaldnak, az újságírónak azt mondották, a gyilkosság mindenütt megtörténhetett volna, de ő egyszerűen így felelt: „Yes, but it didn't.”72

A texasi nyelvről, melynek egész szókészlete mintha csupa szu-perlatívusz volna, már megemlékeztem; csak az fújja fel magát ilyen nagyra, aki tudja, milyen kicsi. Texas szüntelenül a nagyságát próbálja bizonyítani: itt az egész élet merő szuperlatívusz. A Neuman-Marcus áruház karácsonyi árjegyzéke – „a hölgy számára, akinek mindene van” – repülőgépet ajánl: hogy az úrnak már van, világos, hiszen magánrepülőgép nélkül nem volna úr. Megkérdeztem egy szőrmekereskedőtől, hány csincsillát ad el „évente” – „hetenként hármat” – hangzott a válasz. A dallasi állatvásáron kínálgatott kosztüm – szoknya és blúz, Cow-girl-out-fitnek nevezik – ezerötszáz dollárba kerül, annyiba, mint Dior-nál egy estélyi ruha, s szédítő forgalmat csinálnak vele. Pat Rutherford, az olajmágnás Austin mellett partyt adott Lyndon B. Johnson – az idő tájt szenátor – tiszteletére, a nyolcszáz vendéget ötvenhárom repülőgép szállította. Jaké Hammons minden

72 igen, de nem történt meg

évben megtartott álarcosbálján a háziasszony elefánton lovagol szalonjába; egy másik álarcosbál, ezen a hölgyeknek római rabnőként kellett megjelenniük, száztízezer dollárba került. Mrs. Clara Driscollnak nem tetszett a kiszolgálás a Corpus Christi-beli White Plaza Hotelban, megfogadta, hogy átellenben egy újabb és nagyobb szállodát épít, hogy ennek tetejéről „leköphessen” a Plaza Hotelra: amikor a dolog annyira volt, több száz vendéget hívott meg a tetőteraszra, s ezek végigélvezhették a nagy köpés vidám jelenetét. Minden jobb texasi olajembernek hat-hét Cadillacje van, ezeket évente cseréli. Elmesélték a történetet a két olajmilliomosról, akik az étteremben elfogyasztott ebéd után ellátogatnak az autószalonba. Mikor az egyik egy új Cadillacet vásárol, és fizetni akar, a másik gyorsan megelőzi „Ugyan, Bob, hiszen az ebédet te fizetted.” Egy milliomos, akit kedve ellenére valami jótékonykodásra kényszerítettek, zsákokban küldte el a hozzájárulását, kétmillió darab egycentest.

Az egyedülálló texasi „Roulette-Society” nem a régi gazdagokat utánozza, miként a mi újgazdagjaink tették és teszik, de szorongását nyomban lereagálja, méghozzá a legközönségesebb módon.

A kisebbrendűségi érzés túlkompenzálása a puszta „nagyzolás” útján rendszerint az erkölcsök széthullásához vezet. John Bainbridge a The Super-Americans-ban beszámol az estélyről, ahol a házigazda 400 vendég jelenlétében előhúzta revolverét, és csak akkor engedte őket haza, amikor barátai közül négyen bevallották, hogy viszonyuk van a háziasszonnyal. Bár Texasnak ötmillióval kevesebb a lakosa, mint Kaliforniának, ahol a legtöbb a válás Amerika összes államai közül, a válások számát tekintve Kalifornia sarkában van. Fort Worth városa avval dicsekedhet, hogy egész Amerika egyetlen metropolisa, ahol egy évben több házasságot bontottak fel, mint amennyit kötöttek. Egy időben Dallasban divat volt a magán jótékonysági rendezvényeken első díjként egy válás költségeinek adományozása. Dallasban éveken át fennállt a világ egyetlen „srtip-tease” egyeteme, egy hajdani meztelen táncosnő, „Miss Candy Barr” háromszáz tanítványt küldhetett diplomával strichelni. Tudományos pályafutásának véget vetett egy kábítószerbotrány, a tárgyalóteremben azonban úgy megnyerte a bíró tetszését, hogy Joe Brown – ugyanaz, aki később, merő véletlenségből, a Ruby-perben elnökölt – az egész tárgyalás alatt foto- és

filmfelvételeket készített Miss Candy Barr-ről, természetesen csak ha nem avval volt elfoglalva, hogy bizonyos távolságból megcélozza a köpőcsészét. Az egyik legelőkelőbb szálloda uszodája körül olyan pincérnők szolgálnak fel, akiknek öltözéke a fürdőruhánál jóval szerényebb; bizonyos „partyk”-ra autóbuszban szállítják a „party-girl”-öket, itt így nevezik udvariasan a szajhákat; minden jobb „pubilc-relation-man”-nek csinos lányokból álló istállója van; a 15 esztendős milliomos fiak külön zsebpénzt kapnak „a férfias nevelésre”; ezrekre megy Amerikában az olyan lányok száma, akik szívesebben prostituáltak New Yorkban, mint áruházi eladónők Dallasban.

A korrupció intézményesítve van, és ez nem is lehet másként, hiszen az egész társadalom összeomolna, ha elismerné, hogy nem minden megvásárolható. Itt minden olajmilliomosnak van néhány bírója, akiben megbízhat; minden adóügyi tanácsadó „ismer” egy szeretetre méltó adótisztviselőt, minden éjszakai mulató tulajdonos te-tu viszonyban van egy-két rendőrrel; vannak emberek, akik kenyerüket mint hivatásos „alibi-tanúk” keresik meg; midőn Doris Day, a filmsztár „megcsinálta” a Cabana-Motelt – Texas legordenárébb bevételi forrását –, fifty-fifty alapon szövetkezik a szakszervezetekkel; minden elítélt bűnöző helyébe kilenc másik lép, miközben a „two-fisted-man” jobb ökle ütésre emelkedik, a bal a veszteségi pénz köré zárul. Texas – Pompeji, műalkotások nélkül, és utolsó napjai megkezdődtek – ha ezek az „utolsó napok” még évekig eltartanak is.

Ám ez nem minden, ez csak a kezdet. A kisebbrendűségi érzések túlkompenzálására jellemzőbb a köznapiságnál az erőszakosság. Bár „Texas nagy családjai” azt állítják, Texas a Délhez tartozik – hiszen a Dél „előkelőbb”, mint a Nyugat –, s Texas földrajzilag mind Dél, mind Nyugat, ám története szerint egyértelműen Nyugat, sőt Vadnyugat.

Itt végre az eredetét is megtaláltuk a tünetnek, amelyet más helyütt észleltünk. Itt olajat találnak, és ez a „texan”-okat visszavetette az „alapító évek” vad, törvény nélküli, rabló, az ököljogra épülő korszakába, és mert itt – véletlenül, mint a Monte Carló-i kaszinóban vagy Las Vegas játékbarlangjaiban – a golyó a megtett számon kötött ki, Texas azt hiszi, a szerencse véletlene az ország törvénye. A korrupt washingtoni salesman-politikus, a „roggyanó térdű jótékonyságot” megszüntetni akaró elnökjelölt, a déli kormányzó, aki White Citizens

Counciljával a „rabszolgákat” sakkban tartja, a New Orleansban „telefonszolgálatot” létesítő szervezet, ahol éjjel-nappal antiszemita jelszavak hallhatók, az értelmiségvadászok Délen, Északon, Keleten és Nyugaton, az atombombazsarolók országszerte – ezek mind Texasban gyökereznek, ahol az utcán hevernek a milliók, de ugyanakkor az államháztartás oly fokú csődben van, hogy a központi kormánynak évente három és fél milliárd dollárral kell kisegítenie, többel, mint Texas egész mezőgazdasági termelésének értéke; ekkora deficitet még maga L. H. Hunt sem fedezhetne.

A náboboknak és koldusoknak ebben az államában minden tizenötödik másodpercben elkövetnek egy bűncselekményt. A fiatalkori bűnözés ötven százalékkal, a fegyencek száma száz százalékkal növekedett. Texasban egyetlen évben 1094 személyt gyilkoltak meg, az Egyesült Államok elnökét nem számítva. Kétszer annyi gyilkosság és halálos végű verekedés történik, mint New York államban, amelynek lakossága ugyanebben az évben 7 millióval több. Csupán Dallas városában több embert ölnek meg évente, mint egész Angliában, melynek kereken negyvenöt millióval több a lakosa. A bűnözés circulus vitiosusa itt teljes. Minthogy itt – a Texas Society of Pathologists jelentése szerint – tíz gyilkos közül csak egyet tartóztatnak le, maga a nép veszi kezébe az „igazságot” – új gyilkosságokat követ el, s ezek ugyancsak megtorlatlanul maradnak. Miként John Bainbridge tudósít, egy mérnök, aki néhány söröző ifjoncot talált a garázsában, értesítette ugyan a rendőrséget, de amíg várt, lelőtte az egyik 17 éves fiút; az építész kicsit türelmetlen volt, és nem tudta biztosan, valóban kijön-e a rendőrség. Emberölésért általában – ha tíz közül egyet megfognak, mert kilencet sosem csípnek el – tizenkét hónapi fogház jár, ezt a vizsgálati fogsággal leülik. Ami „a büntető-el-nem-járást” illeti, ezt a világ csodálkozva ismerte meg a Ruby-perben. „Texasban olcsó az élet” – írta a dallasi News – ez egyszer az ármegjelölés igaz.

Most mindenki tudja, hogy Texasban bárki annyi fegyvert vehet, amennyit akar. A legcinikusabb interjúk egyikében, amelyeket valaha adtak, azt mondta Elgin E. Crull, Dallas „városi menedzsere”: „Nem sok embert látni pisztollyal Dallasban. Az emberek Keleten és Északon és Európában elfelejtik, hogy Dallastól néhány mérföldre a revolver már munkaeszköz. Texas lakói sohasem tudhatják, mikor kell agyonlőniük

egy megvadult állatot, egy beteg tehenet vagy egy kígyót.” A taxisofőr, aki Houstonban körülvitt bennünket, két revolvert mutatott büszkén, amelyeket magánál hordott – az egyiket az övén, a másikat egy „holster”-ben, a hónalja alatt. Nem hiszem, hogy a milliós lakosú Houstonban – 1300 temploma, 144 parkja, 567 ezer telefonja, négy tv-adója van – megvadult állatokra, beteg tehenekre vagy kígyókra kellene vadásznia. Montgomery Ward, a legnagyobb áru- és szállítóházak egyike, így hirdet: „Szenzációs újdonságok fegyverekben”, lefizetés nincs, tízhavi részletre. A cég a hirdetéshez még hozzáfűzi: „minden este kilencig nyitva”, nyilván a legsürgősebb szükségletek számára. San Antonióban, az Alex's ruházati üzem kirakatában a következő tábla áll: „Golyó ütötte lyukakat és kés okozta hasításokat gyorsan befoldozunk”. Dallasban egy üzlet kizárólag használt fegyvereket árul, leszállított árakon: a kirakatban az egyik tábla ezt hirdeti: „World's most infamous gun”, „a világ legalattomosabb puskája”, 6,5 kaliberes, alkalmi vétel. William Humphrey megírja Home from the hill című könyvében, hogy egy tizenkét esztendős fiú a kérdésre, hány éves, így felelt: „0,22”, mert a texasi fiúk, minden születésnapjukra új, mindig nagyobb fegyvert kapnak – valószínűleg amíg hozzánőnek a „világ legalattomosabb puskájához”. Egyik este, a reklámadások között egy fegyverkereskedés hirdetését hallottuk: Mindent megkaphat, amire szüksége van, „get the best buys now”73 – most, késő éjjel. És ha Texasban évente hozzávetőleg száztízezer ember sérül meg a közlekedési balesetek során, és kétezernégyszázat gázolnak halálra, ez csak teljessé teszi annak az államnak a képét, amely a civilizációt arra használja, hogy a kultúra ellen védekezzék.

Igen, itt kellett történnie.Itt nyomták a kezembe a Thunderbolt című folyóirat példányát,

amelyben az egyik „headline”74 így hangzott: „Kennedy keeps mistress”75; itt beszéltek a First Ladyről olyan kifejezéssel, hogy a tisztesség tiltja megismételnem, itt bámultak az arcunkba vad alakok minden utcasarkon, itt idegenebbek voltunk mint Brazília őserdejében, itt egy percig sem éreztük, hogy az Egyesült Államokban vagyunk, sokkal inkább az 1933-as év Európájában véltük magunkat – és azon

73 most vásároljon, a legjobb üzletet csinálja!74 vastag betűs címsor az újságban75 Kennedy barátnőt tart (az amerikai lapok táviratstílusában)

gondolkoztunk, hogyan jussunk innen tovább Amerikába. Az óvatos New York Times evvel a címmel közli egyik cikkét: „Az üzletemberek egy csoportja uralkodik Dallasban a választók megbízása nélkül” – és bebizonyítja, hogy a 234 kiválasztott kereskedőből álló Citizens Council azt tehet és engedhet itt, amit akar. Itt, ahol még ötven éve, amikor a Harvard Egyetem már 200 esztendős volt, még indiánokra vadásztak, itt van a pénzforrása a John-Birch-Societynek, a Ku-Klux-Klannak, az amerikai nácinak, az egész ország szegregacionistáinak, itt még mindig fejekre vadásznak, tojásfejekre. Itt kővel dobálták meg a saját államuk szenátorát – ez egyetlen embert, aki képes volna Texast rehabilitálni –, Lyndon B. Johnsont; itt az ENSZ-megbízottat, Adlai E. Stevensont megköpdöstek és szidalmazták; itt mondta nekem egy tekintélyes olajiparos, hogy Washingtonban „Cion bölcsei” uralkodnak; itt meséltek nekünk arról, hogy Washingtonban „orgiák folynak a négerekkel”, itt hallottuk azt, hogy „jó ötlet volna, ha a legközelebbi »March of Freedom« alkalmával felhúznának minden tizedik négert”, és végül itt jelentette ki nekünk egy taxisofőr, hangosan és érthetően: „Kennedy ne lépje át Texas határát – ha idemerészkedik valami történni fog.”

Ám, ahogy Texas gyűlöl, nem gyűlöl senki, aki biztos a dolgában, aki nem gyanítja, hogy el van veszve. E pillantások azt látszanak mondani: Tudjuk, mit gondol rólunk a világ, ezért gyűlölünk mindent, ami nem Texas; a szerencsejátékosok és összeesküvők, ezek a volán melletti gázolók és fegyveres gyilkosok; e forrongó és gőzös elégedetlenség – a vég jele, Texas megsebesült, halálra sebzett, üvöltő állat. E kiabáló, hencegő, túlságosan kivilágított, ittas, Istent és a világot szüntelenül kihívó állam defenzívában van – védekezik a szellemi haladás, az intellektuális becsület, az emberi tisztesség, a szociális biztonság és a demokratikus erkölcs ellen. És minthogy John Fitzgerald Kennedy mindezek kifejezője volt, el kellett vesznie Texasban, a dallasi Elm és Houston utca sarkán.

Itt voltunk a forrásnál. Itt kellett történnie.

Egy nebraskai fiatalember

Minthogy vonatunk reggel indult, nem csekély előkészületekre volt szükségem, hogy csomagjainkat idejében az állomásra juttassam. Ehhez a szálloda forradalmasítására volt szükségem, nem bízhattam magam a pályaudvari személyzetre, mert Amerikában a hordárok ritkaságszámba mennek, eltekintve a legnagyobb nagyvárosoktól. Az embernek itt folyton Alfred Polgar76 jut eszébe, aki egy amerikai mintakonyha láttán felkiáltott: „Szívesebben látnék egy falusi tramplit!” Ami a pályaudvarokat illeti, az ember fölöttébb kecses, krómtól csillogó targoncákat talál itt, amelyeket maga is minden nagyobb fáradság nélkül eltolhat – persze, ha előzőleg inai és isiászidegei nagyobb károsodása nélkül rájuk tudta tenni a bőröndjeit.

Az amerikai luxus általában „do-it-yourself” luxus, lényege a kényelmetlenséget a lehető legkényelmesebbé tenni. „Maga van a férfi” – mondják éppen azokon a helyeken, ahol a férfi korántsem szeretne annyira maga lenni. Mindenesetre rejtélyes, hogyan képzelik az amerikaiak az európai időfogalommal való konkurrálást, hogy képzelik, hogy az elkényeztetett európait idecsalhatják efféle utalásokkal a férfiasságra. Egész amerikai utunkon szakadatlan bosszúságot okoztak a szállodák. Hogy a cipőket, ha naiv módon éjszaka kirakjuk az ajtó elé, ellopják vagy elrúgják, illetve a legjobb esetben szűzies érintetlenségben hagyják, ez tudvalevő. Ezt ki lehet bírni, noha nem látom be, hogy miért kell tisztíttassam a cipőmet a fodrász-szalonban, és miért kell minden ilyenfajta munkához, hogy úgy mondjam, a lábamat is mellékelni. Végtelenül bosszantó viszont, az a személytelen mód, ahogyan, ha nem is az összes, de a legtöbb szállodában kezelik az embert, mintha nem volna egyéb, csupán szobaszám, ami egyébként a telefonoskisasszonyt, ha egyáltalán hallat magáról, csöppet sem tartja vissza, hogy az embert „honey”-nak „édesemnek” szólítsa. Az intimitás és a falanszter ilyen kombinálását igen előnytelennek tartom. Logikátlannak tartom azt is, hogy a háziszolgának, akivel már

76 osztrák humorista

úgyszólván pertuban vagyunk, minden alkalommal, amikor a szobám ajtaja előtt köhög, borravalót kell a markába nyomnom; ennyi öntudatnak a borravalót is le kéne néznie. Ezen az „egyrészt-borravaló-másrészt-szocializmus” rendszeren maguk az amerikaiak is mulatnak, erről tanúskodik annak az embernek a története, aki a két kártyapakli helyett egyenkénti szállítmányokban ötvenkét lapot kapott, mert a kézbesítők ötvenkétszer akarták a huszonöt centet bezsebelni. Hogy Délen még a legjobb szállodákban sem vetik meg este az ágyat; hogy a szájmosó poharakon kívül külön ivópoharak intézménye szinte ismeretlen; hogy dicséretes kivételektől eltekintve, egyetlen portás sem hajlandó a levelet bélyeggel ellátni, nem is szólva a továbbításról; hogy egyáltalán senki nem hajlandó olyat tenni, ami nem a legszűkebb feladatköréhez tartozik; hogy viszont a szállodai étteremben a szigorú hostessek éppen azt a helyet jelölik ki az embernek, melynek elfoglalására nem érez kedvet, ezt csak mellesleg említem meg – ami azonban dühbe hoz, az a kritika, amelyet az amerikai utazók az európai vendéglátóipar felett gyakorolnak, holott a valóságban egy párizsi bordélyportás sem olyan borravalóéhes, mint az amerikai háziszolga, és egy szicíliai analfabéta nő sem dolgozik olyan keveset, mint az amerikai szobalány a szemérmetlenül drága luxushotelekben.

Miután mégis sikerült az amerikai önkiszolgálás hagyományos törvényét áthágnom, kényelembe helyezkedtünk „drawing-room”-unkban – kényelembe, mondom, mert az amerikai vonatokat, ezt már említettem, nyomatékosan kiveszem e zord bírálat hatálya alól.

A vonat lassan haladt, szinte mintha tapogatná útját a kopár vidéken; néha az az érzésünk volt, hogy a vágány még nem kész, csupán egy szakaszt építettek meg, a vonat mindjárt megáll, és ülni fogunk, és várni hetekig, amíg a síneket kiterítik előttünk, mint valami keskeny szőnyeget. Órák hosszat futott a vonat az egy vágányú vonalon, megállt a nyílt pályán, kivárta a szembejövő vonatot, s ilyenkor különös volt látni, hogy villany meghajtású vonat haladt el mellettünk: olyan gőzlokomotívot vártunk volna, amelyiknek a valóságban már csak filmtársaságok kelléktárában találhatók, és a Wild West filmeken gyönyörködtetnek bennünket. Mily okosan tettük, hogy vonaton utazunk, mennyire közelebb került hozzánk az amerikai problémák sokrétűsége! Egyszer már mondtam, de nem ismételhetem elégszer:

ebben az országban jelen van a múlt, ám egészen másként, mint Európában, ahol a múlt biztosan elhelyezett tőke, kamatozó, de nem spekuláció, csendes, megnyugtató, szinte muzeális – itt azonban a tegnap türelmetlenül és nyugtalanítóan tolakszik a jelenbe, éles karmokkal igyekszik belekapaszkodni és visszarántani: itt a múlt kalózhajóhoz hasonlít, amely a jelent utol akarja érni, megcsáklyázni, és hajdani, rejtett kikötőjébe bevontatni.

Most más szemmel néztük őket, a cowboyokat, akik vonatunk mellett lovagoltak, néha gyorsabban, mint a vonat. Ha az ember egy pillanatra eltűnődik azon, hogy ezek a „gallon-hat”77 -et viselő férfiak, ezek a vágtató lasszóvetők – választók, hogy szavazataik, ha nem is döntik el az ország sorsát, mégis hozzájárulnak a nagy döntésekhez, hogy az Egyesült Államok kormányának és a nyugati világnak is tekintettel kell lennie rájuk, kompromisszumokat kell kötnie velük, hogy a múltból felbukkanva, mint a zsaroló cinkos a vadnyugati filmekben, átgaloppoznak a sorsunkon, akkor az ember kigyógyul a „Golden West” romantikájából, kísérteties érzés fogja el, és akkor már úgy érzi, meg kell hajolnia a Fehér Ház-beli fiatal férfi heroizmusa előtt, aki nem törődve az amerikai Nibelung-mondával, azt tette, amit a jelen és a jövő parancsol.

A sínek Arizonán húzódtak keresztül, csak ötven vagy hatvan mérfölddel északra a mexikói határtól. Miért itt és nem másutt valahol? Cochise, Benson, Colombus csupa olyan hely, amely rajta sincs az autótérképen, San Xaviers és Papago indián rezervátumai, a kopár hegyek, úgy állanak itt, mint Bábel félbehagyott tornya, „és lőn nekik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt”, furcsa üregek, mintha Bábel tornyának építését valami atomháború hagyatta volna abba, mintha a sziklatömbök egymásra és a mélybe bukfenceztek volna; a Chiricahua hegyek, a Cochise-Head jól kivehető indiánprofiljával – a pionírok ellen íjjal és nyíllal harcoló főnökről nevezték el – itt volt az apacsvezér kővé meredve, ám tegnap még lovagolt a kaktuszerdőn át; és a vonat megállt – mindegyre megállt –, így szóltunk: mindjárt felbukkan Cochise az indiánjaival, íjjal és nyíllal, vagy álarcos banditák támadnak a vonatra, pénzt vagy életet, vagy mindkettőt követelve. Odakint izzott a hőség. Elmeséltem Licinek a déli novellát, amely arról szól, hogy a

77 köcsögkalap

vonaton elfogyott a víz, csak egy kisfiú jön újra és újra jeges vízzel – és amikor már egész kis vagyont szedett össze, csak akkor vallja be, hogy „nagyapa jegéből való”: a halott nagyapát jégtömbök között szállították a csomagtartóban. Most annyi jeges víz volt, amennyit akartunk – nem a halott nagyapáról, a klímaberendezés hibátlanul működött –, de nem tudtuk biztosan, mi a realitás, a sterilizált-higiénikus Amerika, vagy a nagypapa a jégen.

A kis állomásokon kiszálltunk, a klimatikus hűvösségből percekre a természetes hőségbe menekültünk; most közvetlenül a mexikói határ mentén voltunk, nem messze Douglastól, ahol Villa, a romantikus mexikói hős és bandita lakott; még mindig régiek voltak és spanyolok a régi spanyol pályaudvarok, sárgák, mint a homok, kerek boltívekkel és poros kaktuszokkal; a mellékvágányokon még a pionírkorszakból maradt vasúti kocsik álltak elfeledve, emlékeztetőnek, vagy ki tudja, talán egy hollywoodi producert várva.

Lezártuk fülkénket, és a „Lounge-car”-be mentünk, amely időközben kissé benépesült. Egy roppant terjedelmű nő jött be, két ingujjas fiatalember kísérte és támogatta, mert tökrészeg volt. Belépett egy fiatal néger nő is, gazellakarcsú, bájosan öltözve; szerényen leült egy sarokban. A két ingujjas férfi félig megvetően, félig gyűlölködve nézegetett feléje, egy pillanatra vághatóvá sűrűsödött a levegő, de azután a két férfi – „white trash” – túlságosan elfoglaltnak bizonyult, a hájas nőt kellett megakadályozni abban, hogy oldalvást lepottyanjon a székről; szennyes kártyák kerültek elő, sört hoztak, a két férfi hozzálátott, hogy elszedje a hájas nő pénzét.

A vonat vonszolta magát a pusztaságon át. Elmúlt a délután, itt volt az este; a két férfi még mindig játszott, most már egymástól szedték el a hájas pénzét, a hájas fésületlen feje az asztal lapjára bukott, horkolt; a néger pincér divatlapot tett a fiatal néger nő elé. A helyiségek már jobban megritkultak; előbukkant a Hassayampa folyó, amelyről azt tartja a legenda, aki a vizéből ivott, többé nem mond igazat. De ki akarna, még ha e lehetőség vonzaná is, leszállni a sziklabérceken át a Hassayampához. Húszharminc mérföldre egymástól két, a pusztában eltévedt ház; ki lakik itt és miért, meghasonlott emberek-e, vagy rossz lelkiismeretűek? – csak a tv-antennákat, ezeket lehetett látni itt is, és most inkább, mint valaha, börtöncelláknak hatottak a kunyhók, mert a

börtönök sajátja, hogy beléphetünk oda, de el nem távozhatunk onnan, és a rádióhullámok sajátja, hogy hozzánk jönnek, de tőlünk el nem mennek, úgyhogy a televíziós adás az itt élőknek olyan, akár a foglyoknak a vasajtó kémlelőjén át bádogcsajkában benyújtott étel. „Kecskék!” – kiáltott fel Lici csodálkozva valahol Bowie és Hyder között, de a barátságos pincér, aki a whiskyt hozta, csak mosolygott: nem kecskék voltak, hanem antilopok. A homályból léptek elő a kecsek alakok, a „virágszeműek”, nem féltek a vonattól; aztán hirtelen megriadva tovaszökelltek, nem a vonat riasztotta el őket, hanem a kígyók; szerte a vonat körül kígyók országa, s az antilopok, akár a kísértetantilopok. A hájas még mindig horkolt, a „white trash” még mindig játszott, az ifjú néger lány, aki az antilophoz hasonlított még mindig olvasta a divatlapot.

Több vagonon kellett átmennünk, hogy eljussunk a hálókocsinkhoz. A Southern Pacific vonalain végrehajtották az integrációt: fekete családok ültek fehérek mellett, de fehér nem beszélt feketével, fekete sem fehérrel, a néger apák ölükben tartották gyereküket, félősen magukhoz szorították, a néger asszonyok egyenes háttal ültek, nem mertek aludni, a gyerekeket a férfiakra bízták, csak itt-ott botlottunk egy-egy fekete gyerekbe, aki elszabadult, és átszaladt a kocsin; a kisgyerekek talán még nem tudták, hogy feketék.

A következő reggelen Lici, akit időérzéke most az egyszer újra cserbenhagyott, a fülkében reggelizett, én meg az étkezőben ettem. Tízre járt és a néger pincérek a kocsi végében üldögéltek, késői reggelinél vagy korai ebédnél. Kívülem csak két utas volt már – egy nyúlánk, jóvágású, roppant ízlésesen öltözött néger, valószínűleg orvos, és egy fiatal fehér, valószínűleg diák. A reggeli lapot olvastam, amit a kalauztól kaptam. Phoenixből való újság volt; az elnök különszabású texasi utazásáról számol be. Elmélyedtem a lapban, és csak akkor lettem a négerre figyelmes, amikor öt vagy hat perce a pincérek asztala előtt állt. Nem orvos volt, legalábbis nem az volt a főfoglalkozása – agitátor volt, talán kommunista: mindenesetre, ahogy a beszédéből kivettem, szélsőbaloldali jelszavakat hangoztatott. Az afrikai feketének – mondta –, a Szovjetunió hozta el a szabadságot, miért adná vérét az amerikai néger Kubáért, Amerikában az egyenjogúság álom, amely csak a szocializmus útján valósulhat meg. A pincérek mozdulatlanul

hallgatták, néha felpillantottak, aztán újra a ropogós zsemlének szentelték figyelmüket; nem lehetett megállapítani, mit gondolnak, de világos volt, hogy sem az agitátorral, sem a közelben álldogáló fehér Maitre d'hotellel nem akarnak ujjat húzni. Félretettem az újságot, mert lenyűgözőnek találtam a jelenetet; odakint a vadnyugati táj, itt a ragyogó étkezőkocsi, ételek és italok túlontúl gazdag választékában, ehhez az úgyszólván kerekeken gördülő kommunista vándorszónok, aki újból feltálalja nekem az ország legégetőbb problémáit.

Az agitátor beszélt és gesztikulált, a Maitre d'hotel helytelenítően, de szemlátomást tétovázva állott köztem és a néger között – akkor felemelkedett a szomszéd asztal mellől a fiatalember, és átült hozzám. Nyilván idegen vagyok, mondotta, és látja, milyen hatást tesz rám ez a különös közjáték, de nem volna helyes, ha ebből hibás következtetéseket vonnék le – bolondok, „crackpots” alkalmasint mindenütt vannak. Megkértem a fiatalembert, igyék velem egy csésze kávét, és aztán… aztán megállapíthattam, ezúttal is okosan tettem, hogy hallgattam Lici tanácsára és ösztönére: már csak ennek az ismeretségnek a kedvéért is érdemes volt rászánni magam a fáradságos vonatozásra.

Howard K. Page, ez volt a neve, Omahából, Nebraska államból származott, ami sajátos módon hozzájárult ahhoz, hogy beszélgetésünk gyorsan túljusson a kezdeti zökkenőkön. A salernói partraszállásban az 531. Combat-Engineers utászalakulattal vettem részt, ez szinte kizárólag omahai katonákból és tisztekből állott, közülük sokra, különösen Lawrence alezredesre, az alakulat parancsnokára a legszívélyesebben emlékszem vissza. Howard K. Page, azokban a háborús napokban még gyerek volt: most töltötte be a huszonharmadik évét és – texasi rokonoknál tett látogatás után – útban volt Kaliforniába, hogy befejezze tanulmányait a „political science”, a „politikai tudományok”, vagyis a nemzetgazdaságtan köréből. Szőke legény volt, meleg, sötét szemekkel, atlétatermetű, kissé négyszögletes fejű, kurtára nyírt hajú, kigombolt ingű, az amerikai baseballjátékos típusa – egyébként feltűnően szép, hosszú keze volt, mint sok amerikainak, függetlenül hivatásától és attól, hogy milyen kemény munkát végez. Szülei, mesélte, farmerek Omaha közelében, a farmot legidősebb bátyja fogja átvenni; ő maga kevésbé vonzódik a mezőgazdasághoz. Megkérdeztem, mi akar lenni, milyen

hivatást választ tanulmányainak befejezése után – olyan kérdés, amelyet idősebb urak őszinte érdeklődés hiányában fel szoktak tenni a fiatalembereknek. „I want to become a politician” – válaszolta útitársam, és e mondatot angolul teszem papírra, mert németül ez a mondat: „az a szándékom, hogy politikus leszek”, nem ok nélkül kissé ellenszenvesen cseng, de azért is, mert ez az amerikai kifejezés: „politician”, nem fordítható egyszerűen „politikusnak” – az amerikai szóhasználatban többnyire elítélően, egy rosszhírűvé vált fogalmat ír körül, amelyhez valami provincializmus, szutykosság, sőt korrupció tapad. A rokonszenves baseballjátékos pedig politikus, „politician” akart lenni, erről közelebbit kellett megtudnom, így hát meghívtam, tartson velem a fülkénkbe.

„Igen, jól értett – mondta Howard K. Page, miután bemutattam feleségemnek és hellyel kínáltam –, politikus akarok lenni. Politician, elismerem, ez nálunk nem számít valami tiszteletre méltó foglalkozásnak; Roosevelt, mikor a választási nyilvántartásba feliratkozott, »farmer«-nek nevezte magát; ezt elég gyakran az orrom alá dörgölte az apám. De, látja – nem tudom, milyen sokáig volt távol az Államoktól: Kennedy ismét tiszteletre méltóvá tette a politikus foglalkozását.”

A politikus foglalkozását újból tiszteletre méltóvá tette: csak most, 24 órával azután, hogy Texast elhagytuk, ütött szöget a fejembe ez a mondat – arra kértem a diákot, fejtse ezt ki nekem részletesebben.

Miként a legtöbb fiatalember, aki észreveszi, hogy figyelmesen hallgatják, túl sokat és túl gyorsan beszélt, mintha félne, hogy nem követik végig, vagy félreértik: néha elkanyarodott a témától, mellékes dolgokba bonyolódott, azután újra túlságosan hosszan lovagolt a vesszőparipáján – és mégis, kevés amerikai beszélgetésemre emlékszem ilyen pontosan vissza, kevés jelentett számomra ekkora nyereséget.

Minthogy nem jártam Közép-Nyugaton, kezdte, ahhoz, hogy megérthessem, először a közép-nyugati helyzetet kell ismertetnie. A Közép-Nyugat változatlanul a nemzet gerince, „its backbone”: az amerikai demokrácia tulajdonképpeni otthona, a bal- és jobboldali radikalizmus végső soron mindig ott egyenlítődik ki – „crackpot, mint az ott az étkezőkocsikban, nem sok van nálunk” –, Nebraskában, Iowában, Idahóban vagy Minnesotában harcias frázisokkal,

előítéletekkel és demagógiával nem lehet messzire menni. „Persze csak akkor – mondotta –, ha a Közép-Nyugat tudja, miért folyik a játszma.” De most, folytatta, épp ezt nem tudja. A nyolc Eisenhower-esztendő csalóka álomba ringatta a Közép-Nyugatot, a Kennedy-kormányzat három éve nem volt elegendő, hogy felrázza. A Közép-Nyugat helyi politikusai derék emberek ugyan, gondoskodnak arról, hogy a szövetségi bíróság döntéseit végrehajtsák, hogy a tantervbe oda nem való dolgokat ne csempésszenek be, hogy ne válasszanak meg megvesztegethető bírákat és ügyészeket, de ma, amikor a Dél és a Dél-Nyugat oly „elevenné”, vált, „vivid”-dé, abban az értelemben, ahogy a bacilus virulens, ez már nem elegendő. Kitekintett az ablakon. A Dél és a Dél-Nyugat mezőgazdasági proletariátusa és a Közép-Nyugat parasztjai nem egyformák, semmi közül egymáshoz – „ezek itt nem is konyítanak a politikához és politizálnak, nálunk értenek valamit a politikához, de nem politizálnak.”

Nagyon igaz, szakítottam félbe, engem is így tájékoztattak, de mi köze ennek Kennedyhez és a politikusi foglalkozás tiszteletreméltóságához?

Howard K. Page nem hagyta, hogy kihozzam a sodrából. Történelmi eszmefuttatásba kezdett, s bár szemlátomást még mindig nem a tárgyhoz szólt, feszülten hallgattuk, nemcsak azért, mert keze-lába volt mindennek, amit mondott, hanem mert e nebraskai parasztlegény, aki olyan volt, mint valami baseballjátékos, egyszerre ráébresztett minket, hogy az „egghead”-ek Washingtonban nincsenek is olyan egyedül, mint gyanítottuk és féltük, hogy láthatatlan hadsereg áll mögöttük, tőlük annyira különböző és hozzájuk mégis annyira hasonló. Amerika fiatal ország, jelentette ki, félig büszkén és félig megbocsátóan, ez az ország sosem topog egy helyben, mindig mozog – előre vagy hátra. Ezért is nincs itt talaja a konzervativizmusnak, legalábbis abban a tisztességes értelemben, mint például az angoloknál, itt a liberalizmussal szemben csak látszólag áll a konzervativizmus, valójában mindig csak a reakció. Jefferson, Jackson, Lincoln, Theodore és Franklin Roosevelt, Wilson és Truman idején az ország előrehaladt, Grant, Arthur, Harding, Coolidge, Hoower és Eisenhower idején hátra. Ezt azonban nem tudják a Közép-Nyugaton – „és a dolog Közép-Nyugaton múlik, nem azért mondom, mert nebraskai vagyok” – előfordulhat, ma inkább, mint bármikor, hogy

valaki a konzervativizmussal fekszik le és a reakcióval ébred; ezért kell a fiatalembereknek a politikával foglalkozniuk – „és nemcsak a főiskolákon.”

Végre rátért arra, hogy magáról beszéljen. Kennedy előtt nem jutott volna eszébe, hogy politikára adja magát – „ott nem tehetsz egyebet, csak kompromisszumokat köthetsz, gondoltam volna, ülhetsz a kocsmában az idiótákkal, igazat adhatsz mindenkinek, akivel épp találkozol, puszilhatod a bébiket és a leghülyébb kalapokat kell a fejedbe nyomnod.” Kennedy óta azonban ez mind megváltozott, nemcsak azért – nevetett –, mert Kennedy makacsul megtagadja, hogy valami „hülye kalapot” tegyen a fejére. Megeshet, hogy Kennedy a néger kérdés miatt elveszti a választásokat; ám akkor is, sőt akkor igazán, tiszteletre méltóvá tette a „politician” hivatását. Amerikának végre olyan elnöke van, aki nem avval tölti a napjait, hogy a pro és kontra szavazatokat számolja, aki azt teszi, amit lelkiismerete parancsol, és ami az országnak kedvez, aki tiszteletben tartja az alkotmányt, de nem akar minden szenátornak vagy „congressman”-nek a szája íze szerint beszélni – és most, hogy Howard K. Page Kennedyről kezdett beszélni, sutba dobta egész angolszász tartózkodását, ezt az amerikai baseballjátékost nagyon jól el lehetett képzelni Amerika Camille Desmoulins-jának. Szeme kissé fátyolossá vált, amikor a fiatal elnökről beszélt, és bennünk is emelkedni kezdett a megindultság – ami az embert végső soron meghatja, mégsem a szomorú és keserű, nem is a kiábrándító, hanem a jó, különösen a rossz utáni jó, a megkönnyebbülés, az a személyes és egyszersmind kollektív sejtelem, hogy a jó talán mégis erősebb a rossznál, a szeretet a gyűlöletnél.

Aztán Texasról beszéltünk. „Tulajdonképpen kicsit ki akartam pihenni magam a nénémnél – mondta Howard K. Page –, de hogyan pihenhet az ember ebben a pokolfészekben?” Olyan kézmozdulatot tett, mintha félre akarná söpörni a kétszázhatvanezer négyzetmérföldet. Észrevettem nincs kedve Texasról beszélni, és azt kérdeztem tőle, az egész amerikai ifjúság vagy legalább egy bizonyos része úgy gondolkodik-e, mint ő.

Először jellegzetesen amerikai választ adott, olyat, amit a beavatatlan európai a legkevésbé várna az Egyesült Államok egyik polgárától – azt felelte, hogy Nebraskáról beszélhet: a legtöbb amerikai hasonlóképpen

válaszol, ahogyan egy francia, német vagy dán húzódozik attól, hogy Európa egészéről mondjon véleményt. De aztán kijelentette, ő ugyan nem dr. Gallup, ám nézete szerint Kennedy az ifjúság legalább hetven százalékára számíthat. Kétkedő pillantásomat észrevéve megjegyezte, valószínűleg hamis képet nyertem az amerikai ifjúságról. Nem az én személyes benyomásaim lényegesek, válaszoltam, és kikerestem az aktatáskámból a cikket, amely a minap jelent meg a Look című folyóiratban. Howard K. Page ezt a cikket is elolvasta, mint annyi mást. Kétségtelen felelte, az ifjúság túl keveset törődik a politikával, egyébbel és kevéssé helyénvalóval van tele a feje – tizenöt éves lányok és tizenhat éves fiúk orgiái korántsem tartoznak a rendkívüli dolgok közé, az alkoholizmus és a bűnözés naponta fokozódik, de ez nem az ifjúság egésze, nem lehet az ifjúságot szőröstül-bőröstül elmarasztalni. Minden évben kereken kétmillió háromszázezer fiatal ember hagyja el az iskolákat, legtöbbjének nyomban valami „job” után kell néznie, viszont minden évben kétszázötvenezerrel kevesebb „job” van, elsősorban az automatizálás miatt. „Az a keserves – mondotta –, hogy oly átkozottul gazdagnak látszunk, és oly átkozottul szegények vagyunk. Tömegével van »holmink« – autók és jégszekrények, ha tetszik házak, és közben istenverte szegénységben élünk.” A legtöbb „job”-ot egyik napról a másikra el lehet veszteni, sok embernek délben még van munkája, és este már nincs, százezrek vonulnak végig az országon, akár a nomádok, találnak munkát, de nem azt, amit kerestek, a világ egyetlen kultúrállamában sem kevesebb a biztonság, az emberek berendezkedtek a magas életszínvonalra, és nincs egy centjük sem a bankban; „nálunk a szegénység örökletes”, még a Közép-Nyugaton is, főleg annak északi részén, például North Dakotában találhatók nyomornegyedek, csoda, hogy ezek az emberek nem lettek régóta kommunisták. De – arca felderült – adjon Kennedynek még öt évet, és más Amerikát ismer meg. Miért lennénk mi az első generáció, amelynek nincs szüksége ideálokra? Ki lett volna a mi ideálunk? – Truman a zongoracincogásával, vagy Ike a golfjátékkal? Egész rendes emberek, de ideálok? Jackre – most már egyszerűen Jacknek nevezte az elnököt – Jackre fel lehet nézni –, ne hagyja magát félrevezetni, a Look-ábrázolta fiataloknak éppúgy kell ez, mint mindannyiunknak. Jöjjön egyszer Nebraskába, mutatok önnek néhány fiút, nem lennének jó modellek a

Look számára. Jackben megbízunk. Négerkérdés ide vagy oda – meggondolta magát –, újra megválasztják, szavamat adom rá.”

Howard K. Page elbúcsúzott. Megígértük, hogy felkeressük Nebraskában.

Már akkor fontosnak éreztem ezt a beszélgetést, ma még fon-tosabbnak. És a legfontosabbnak a kétségbeesés napjaiban éreztem, amelyek ezt az utazást nemsokára követték, a texasi gyilkosság utáni napokban. Ha a dolgokat a legsötétebbnek láttuk, Lici emlékeztetett Howard K. Page-re Omahából, Nebraska államból, és avval vigasztaltuk magunkat, hogy olyan nagy baj nem lehet, hiszen Howard K. Page elhatározta, hogy politikus lesz. Én talán már nem élem meg, mégis megtörténhet, hogy egyszer, amikor a legnagyobb szükség lesz rá, jelentkezik egy fiatal szenátor Nebraskából, a választók elé áll, és azok rá szavaznak, ha csak százhúszezres többséggel is. És talán lesz valamikor egy elnök, akit történetesen Howard K. Page-nek hívnak.

A vonat most valamivel gyorsabban haladt, azt hiszem itt már kétvágányos volt az útszakasz. Megint visszaállítottuk az óránkat a Mountain-időről Pacific-időre. A pusztában fegyház bukkant fel, erőd a régi napokból; egy kis pályaudvarról megbilincselt foglyokat vezettek a fegyházba. A táj még mindig kopár volt, de már nem olyan vad, most inkább a Szaharához hasonlított, csakhogy a láthatáron hatalmas hegyek emelkedtek, tar, brutális hegyek, nem úgy festettek, mintha a természetből nőnének ki, hanem mintha a természet bosszantására merednének fel, nem a teremtés harmadik napján keletkeztek, amidőn az Úr a „gyenge füvet, maghozó füvet”… és a „gyümölcstermő fákat” teremtette, hanem sokkal később, amikor az embert már rég kiűzték a Paradicsomból.

A Nap lement a Colorado fölött. Ekkor a pusztából lovagló cowboy-csapat bukkant elő, először négyen-öten voltak, aztán tucatnyian, talán százan, hullámként csapott föl a homok a lovak patája alatt, már néhány lövés is eldördül, és Lici biztos volt benne, hogy végre mégis megtörténik: most körülveszik a vonatot, feltartóztatják és kirabolják. De ez persze tévedés volt. Elhagytuk Yumát, Kaliforniában voltunk, a cowboyok pedig feltehetően a Metro Goldwyn Mayer jól fizetett statisztái. Hollywood már csak néhány óra. Csodálkozni kell szüntelenül.

Közjáték a játszótéren

Miután Kaliforniába érkeztünk, az első negyvennyolc órában semmit nem láttunk Kaliforniából: csak Hollywoodot láttuk, ami fogalom, de nem város – még a térképen is, ez eléggé jellemző, csak nehezen található meg az, hogy „Hollywood”. Így hát, ha „közjátékról” szólok, épp erre gondolok; közjáték egy szigeten, vagy pontosabban: pihenés egy játszótéren.

Már említettem, hogy Tamowska regényem küszöbön álló megfilmesítése miatt jöttünk ide: természetes hát, hogy társaséletünk producerekre, rendezőkre, színészekre, „filmesekre” korlátozódott – ehhez járult még, hogy Lici is, én is, mind ketten hosszú ideig éltünk itt, egymástól függetlenül és anélkül, hogy egymást ismertük volna: szinte minden barátunk a filmvilághoz tartozott.

Hollywoodot, amely mindig fertelmesen csúnya város volt, nem épp előnyére változva találtuk. A város sündisznó frizurát kapott – másként nem jellemezhetem a szörnyűséget, ami a tájjal történt, amit a táj elszenvedett. Okos telekügynökök, a tájak esküdt ellenségei, nyílván rájöttek, hogy a fennsíkon könnyebb építkezni, mint a hegycsúcson, és így a természet e fürge Figarói egyszerűen leborotválták a Hollywood dombjainak a felét, illetve a csúcsát, úgyhogy a többé-kevésbé magas dombok azokra a bajor söröskancsókra hasonlítottak, amelyeknek a kupakja fejet ábrázol. Itt áll most a legdrágább villák némelyike, és letekint sündisznóhegyéről a „filmmetropolisra”, amely a maga részéről szinte mindig eltűnik valami kék, a lassan ömlő gáz szagára emlékeztető ködben, a „smog”-ban, amely egyrészt csapás, másrészt beszédtéma. Azelőtt a villanegyed, a villanegyedek, valószínűleg a leghíresebbek, de mindenesetre a legreklámozottabbak a világon – Beverly-Hills, Brent-wood, Bel-Air, Westwood és így tovább –, valóságos üdülőhelyek voltak; boldog lakóik ritkán és csak kelletlenül kocsikáztak Los Angelesbe, a forrongó nagyvárosba, amely hamar óriássá nőtt, és két és fél millió emberrel Amerika harmadik legnagyobb városává lett. Most a villanegyed nyugati oldalán, a tengerpart közelében áruházak,

lakónegyedek, felhőkarcolók keletkeznek, egy második Los Angeles tornyozódik. Ahol egykor valamelyik stúdió tágas terepe volt, ahol a megható-gyermekes papírmasé-városok álltak, gerendákkal megtámasztott vadnyugati falvak, régi New York-i utcák utánzatai, mesterséges tavak kisebb tengeri csatákhoz, ott most új város épül, visszataszítóan felnőtt házakkal. Itt el lehet azon gondolkozni, milyen különös is: először utánozzák a valóságot, azután a valóság utánozza az utánzatot, ez így folyik, de amíg végre-valahára a felhőkarcolókból is csak filmdíszlet lesz, azt mi sajnos, már nem érjük meg. Mellesleg, e filmterep nagy részén olajtornyok állnak, mert ahol az ember, ez az olaj ittas vakond, olajat gyanít, ott fúrnia kell, még ha az egész álomgyár összeomlik is bele.

Az első napokban meglepőnek találtam, hogy a barátaim nyílt-szívűen figyelmeztettek, mennyivel hangosabbá, olcsóbbá és közönségesebbé vált Hollywood. Az új vendéglők, kocsmák, bárok százai, a szó szoros értelemében: olyanok a régiekhez képest, mint egy tv-produkció valamelyik Lubitsch-filmhez képest. Mutattak olyan éttermet, amelynek bejárata előtt a legmodernebb díszítésként felépítették az ócska filmdíszleteket, megmutatták a cowboy-sztár szállodáját, mutattak olyan üzletházakat, amelyeknek homlokzatán a híres sztárok nevei az „Inc.78” epitheton ornans-szal együtt állnak – képzeljük el, lehetséges lett volna egy Greta Garbó Rt? –, megmutatták a legsikkesebb éttermet, tulajdonosa nyilván hallott az európai címerpajzs-divatról, ezért nem volt rest helyiségének falait mindjárt ötszáz effélével telezsúfolni.

Hamarosan megtudtuk e nyíltszívűség, a rút sebekkel való kérkedés okát. A tősgyökeres hollywoodiak, tehát a „filmemberek” azt állítják, a szapora vulgarizálódási folyamat a televízióval függ össze, „mindezt énekével a televízió tevé”. A filmiparral sem áll másként a dolog, mint a „régi gazdagokkal”: ha „újgazdagok” támadnak, akkor a „régi gazdagok” valamivel szegényebbek lesznek, és valamivel előkelőbbek. Ahogy a Rotschildok a „Raffkék-ről” beszéltek, akként mesélnek egyes tv-stúdiók „computing machine”-jeiről, elektronikus agyairól, amelyekbe „betáplálják” a különböző szerzők nevét és „credit”-jeit, azaz „sikereinek” címét: a gép kiszámítja, melyik szerző a

78 Incorparated: bejegyzett cég-rövidíése, a magyar Rt. vagy Kft. megfelelője

legalkalmasabb a soron következő megbízás elnyerésére –, hogy olykor a sikeres drámaírót bízzák meg a musical megírásával, ezt oly kárörömmel közölték, mintha a filmnél ez, legalábbis régebben, lehetetlen lett volna. De akárhogyan is: a televízió győzelme szerkezeti változást idézett elő Hollywoodban: a film holmi különösen előkelő dologgá változott, ami persze mindenképpen előre látható volt, hiszen végtére előkelő lesz az is, ami százszor ordinárébb – ha elég régóta megvan. Igaz, a televízió vigaszt is nyújt az immár régi és megnemesített filmnek: ó, az mindig szép, ha valakit le lehet nézni, s ha mást nem, hát az egykori filmsztárt, aki „lecsúszott a televízióhoz”. Nincsenek már alacsonyabb osztályú „B-Picture” producerek, őket most a televízió foglalkoztatja; és a forgatókönyvíró, aki a sárga földig szégyellte magát, mert jobbra hívatott tehetségét a rideg mammon oltárán áruba bocsátotta, megszabadult lelkiismereti konfliktusától: a tv-szerzőhöz képest új Thornton Wildernek érzi magát. Hiába, boldog korban élünk, amikor sikerül egyre valami még közönségesebbet kitalálni, s így ami tegnap közönséges volt, ma jó lelkiismerettel exkluzívként tündökölhet, és ez különös szerencse Amerika számára, amelynek kasztszelleme nem torpan meg Hollywood kasztszelleme előtt sem.

A televízió „diadalmenetét” senki sem vitathatja, és nem is akarja vitatni. Amerikában hatvanegymillió tv-készülék működik, ötvenmillió otthonban; tízmillióan vannak a telhetetlenek, akik két televíziókészüléket birtokolnak. Tíz amerikai lakásból kilencben bámul rád az üvegláda, holott, amint tudjuk, tíz otthon közül kettő kifejezetten „szegény”, lakói voltaképpen meg sem engedhetnék maguknak ezt a luxust. A szemmel és füllel rendelkező közönség eddig huszonötmilliárd dollárt költött tv-készülékekre, de most, hurrá, itt a színes televízió, az új készülékekből hétszázötvenezret máris eladtak, 1964-ben már egymilliót fognak eladni, és ki tudja, nem találnak-e ki hamarosan olyan készülékeket, amelyek annyira „modernek”, hogy semmi sem látható rajtuk. Az elévülési folyamat mindenesetre összhangban van avval az amerikai gazdasági elvvel, hogy nem szabad olyan használati tárgyat gyártani, amely még öt év után is használható – hogy ez egészséges elv-e, azt mint laikus, nem bírálhatom el. Minden amerikai család átlagosan napi öt-hat órát kuksol a képernyő előtt, tehát

majd ugyanannyit, amennyit dolgozik vagy alszik – vagy talán alvás és televíziónézés részben mégis fedi egymást? –; este nyolc és tíz óra között száz amerikai közül hatvanhét mered feszülten a kápráztató üvegre; a „szex” után, ami, úgy gondolom, jó ideig még a legnépszerűbb „szabadidő-eltöltés” marad, a televízió végérvényesen elfoglalta a második helyet az amerikaiak életében – tíz-tizenöt százalékkal több amerikainak van tv-készüléke, mint telefonja, porszívója vagy gépkocsija. Nem kevesebb, mint 638 adó gondoskodik éjjel-nappal az ország látni- és hallanivalóiról – vagy a televízió tán éppen annak köszönheti a népszerűségét, hogy az emberek nem akarnak látni és hallani? Az állomások legtöbbje mammut-konszernekhez tartozik, és ez természetes is, hiszen egy népszerű program, pl. Jack-Paar-Show a hirdetőnek 110 ezer dollárba kerül, ez a tiszta termelési költség, az adási idő megtérítése nélkül – tv-hirdetésre évente 16 milliárd dollárt adnak ki, egy „elsőrangú” perc 2500 dollárba is belekerülhet; az idő mindig is pénz volt, ám ilyen drága még sosem. Vannak tv-komikusok, kiknek évi jövedelmét 4-8 millió dollárra becsülik, mert nemcsak az idő, a nevetés is drága. Szinte vigasznak hat, hogy a gyász még drágább; midőn november közepének egyik napján 24 órára elnémultak a reklámhirdetések, a televíziót – mint ezt a „Variety” nyomban számokban fejezte ki – 40 millió dollár veszteség érte.

E „plebejus”-invázióval szemben a film felettébb arisztokratikusnak tartja magát, de miként nem egy öregúrra, rábizonyítható némi „liezon” az ifjú kacérral. A filmipar elég okos volt ahhoz, hogy idejekorán átmenjen a győztes ellenség táborába – üzletileg, ezt jegyezzük meg, nem társadalmilag –; a filmműtermek, amelyeket felkerestünk, meglehetősen vidám benyomást keltettek. A tv-királyfi ma robusztus producerként lép a színre, csókjával felébresztette a régóta szunnyadó, ám az alvókúra révén valamelyest restaurált film-Csipkerózsikát. A tv-királyfi –, hiába, ez modern mese – kitartja Csipkerózsikát, akár egy metreszt, csakhogy Csipkerózsika korántsem buta metresz: a tv-királyfiról nemcsak a stúdió illetéket gombolja le, konkurrenciát is csinál neki. Hollywood azonban még mindig több filmtehetséggel rendelkezik, mint egész Amerika és Európa együttvéve, s minthogy a tv konkurrenciája miatt csak az „megy”, ami a legjobb, az amerikai

filmiparban rendkívül üdvös kiválasztódási folyamat ment végbe. Mint némely öreg sztár, Hollywood filmipara is – nem utolsósorban a közönséget a színházakból kiöblítő európai „nouvelle vague”79

segítségével – „come-back”-et80 ért meg: 1962-63-ban a 13000 rendes és a 4800 mind népszerűbbé váló szabadtéri filmszínház mintegy másfél milliárd dollárt vételezett be, 200 új mozit nyitottak meg, s a film még mindig 185000 embert foglalkoztatott, új stúdiók építésére meg majd 350 millió dollárt költöttek. Ebben csak az a szomorú, hogy Hollywood megnemesedése nem terjedt a sztárrendszer leépítéséig, ami ha jól meggondoljuk, nem sokkal okosabb, mint a televízió „computing machine”-je. A bankok, Hollywood valódi urai – minden második ház, amelyet a Wilshire-Boulevard-on mutattak, bankpalota volt, az egyik neve éppenséggel Gibraltár, szabadon a szikla után – már csak „biztos” üzletbe invesztálnak, minthogy pedig csak a sztár neve garantálja biztosan a bevételt, a sztárok korlátlanabbul uralkodnak, mint valaha, és ha azt akarják mondani, hogy valamelyik csillag túlragyogja a többit, azt mondják rá „bankable”, olyan csillag, „akire” a bankok pénzt adnak, úgy valahogy, ahogy a kormány „a Holdba” invesztál.

A Hollywoodnak nevezett nagy amerikai játszótér képébe beletartozik az a sajátos önigazolási játék, amely az összes többi társasjátékot, a hipnotizálást, a Charade-ot, telepátiát és pszichoanalízist túlélte, és meglesz mindaddig, amíg a Sunset-Boulevard. Minthogy Hollywood a valóságban mindig, kizárólag és csakis a film iránt érdeklődik – vagy annak versenytársa, például a tv, vagy annak szállítója, például a filmre érett irodalom iránt –, örökké valamilyen önmagát igazoló egyéb érdeklődéssel piperézi fel magát: e jelenséget természetesen figyelmen kívül hagyják Hollywood divatos pszichoanalitikusai, akik persze szintén a „film-metropolishoz” tartoznak, és maguk is a heverőre valók, akikre Freud Zsigmond fejcsóválva nézne csak le. Közvetlenül a háború utáni években a kommunista meggyőződés szolgáltatta ezt az önigazolást: mindenki kommunista mozgalmakat támogatott, belépett a „front-organisation”-

79 új hullám – modern francia irányzat a drámában és a filmben80 szó szerint: visszajövés. Arra mondják, aki már visszavonult a művészi – vagy egyéb – pályáról, de azután újra fellép, és sikert arat. Náunk ismertebb kifejezése: repríz

okba81, forradalmi gyűlésekre járt. Természetesen játék volt ez is, kétségbeesett lereagálása a túl magas heti gázsikkal terhelt lelkiismereteknek, és olyan ökörnek kellett hozzá lenni, mint a boldogult McCarthy szenátor, hogy a hollywoodi lovagok „kereszteshadjáratait” komolyan vegye. Egy másik alkalommal az ENSZ-nek az iskolai tantárgyak közé való felvétele volt a jelszó. Néhány év óta Hollywood az egyesek jelentőségével arányban nem álló, még mindig túl magas tiszteletdíjakat szélsőséges művészi érdeklődéssel ellensúlyozza; a modern festészetről szóló viták, a fiatal művészek támogatása, a lázas kiállítási tevékenység és mindenféle előadások buzgó, iskolásan naiv látogatása értendő ezen – minél nagyobb a bűntudat, annál kollektívebb az érzés. Effajta művészkollektívákat egyébként, amelyek a pubertás bűntudatból erednek, ismerünk a háború utáni Németországban is.

Egész Hollywood festményeket gyűjt, javarészt absztrakt jellegűeket. A filmvilág házaiban több Pollockot, Arpot, Mondriant és de Kooniget láttunk, mint egész Amerikában vagy Európában, ami okot adhat nekem arra, hogy a különben annyira szeretetre méltó környéket elkerüljem, de ezt csak szubjektíve jegyzem meg. Hétfő este, amikor a műkereskedők a késő esti órákig „nyitva tartanak”, „tout Hollywood” Csendes-óceán menti „tout Paris”-vá alakul. Miként egykor a hölgyek Romanoffnál mutatták be legújabb kalapjukat, úgy mutatják a hollywoodi urak most a „La-Cienega-Boulevard”-on francia művész-sapkájukat. Fölszerelve ezekkel, és abban a reményben, hogy most már teljesen úgy hatnak, mint a „Left-bank” művészei, amin kivételesen nem bank, hanem a Szajna bal partja érthető, sétálgatnak le és fel hétfőnként egész késő éjjelig Amerika egyik legzajosabb „Main-Street”-jén, kirakatokat néznek, vitáznak, képeket vesznek, zseniket fedeznek föl. A művészekkel, akiket a legmeghatóbban tisztelnek, közös a fantáziájuk: akik ezen az utcán a „used-car-dealer”-ek, „Hamburger-árusok”82, „drug store”-ok, filmszínházak, italboltok és vitustáncot járó fényreklámok között a Szajna partjára tudja magát képzelni, az kapjon egy Mondriant, egy teljesen banális Utrillónak az áráért.

81 a baloldali szervezeteket nevezik így, amelyeket azzal vádolnak, hogy csak fedőszervei a Kommunista Pártnak82 vagdalt húspogácsa két szelet kenyér között, a legáltalánosabban fogyasztott ebéd

Különben a hollywoodi önigazolási játékhoz hozzátartozik az is, hogy import áru – az érdeklődést nem itt „találják fel”, csupán végletekig viszik. A gyűjtés szenvedélyében, ami utóvégre sokszor nem más, mint a nem oly nagyon finom játékszenvedély elegáns nővére, Hollywood osztozik az egész országgal. Képeket, lehetőleg absztraktokat gyűjteni, a jó modorhoz tartozik, ráadásul kitűnő tőkebefektetésnek bizonyult – ez mellesleg elronthatná Hollywood örömét a gyűjtésben, mert hogy lehet a bűntudat könnyebb, ha a pénztárca nehezebb lett? Richard H. Rush Művészet mint beruházás című könyvében – ennél „amerikaibb” címet még soha nem nyomtattak ki – bebizonyította, hogy aki 1925-ben vett egy félig-meddig tisztességes festményt, a mai napig kereken 500 százalékkal többet keresett, mint aki a pénzét ugyanakkor mégoly „szilárd” papírokba is fektette. A New York-i Chase Manhattan Bank csupán főépületeinek képeiért több mint félmillió dollárt adott ki; a Parke-Bennett galéria egyetlen árverésén huszonnégy mesterművet kereken 18 millió dollárért árvereztek el; Andrew Wyeth – különben természetelvű festő – 65 000 dollárral a legnagyobb árat érte el az élő amerikai festők között; szinte az összes áruházak értékesítenek női ruhák, cipők és parfümök mellett festményeket is, és a Sears, Roebuck & Co., óriási áruház, amely házhoz szállításra specializálta magát, egy hajdani hollywoodi sztárt alkalmazott, ez állandóan vándorkiállítással utazik és harminctól tízezer dollárig terjedő áron kínálja a képeket. Különösen népszerű az ún. „pop-art”, ez a „popular-art” rövidítése: ezek a „népies” festők különféle tárgyakat ragasztanak a vászonra – szappanpelyhes dobozokat, banánhéjat, konzervdobozok maradványait, újságkivágásokat, fazékfedőket, toalettpapírt –; ők élvezik a legnagyobb elismerést. Az ember aszerint kap magyarázatot ennek az új „művészetnek” az értelméről, hogy melyik iskola képviselőjével beszél – egyesek azt állítják, a „pop-art” logikusan továbbfejlesztett formája a festészetnek; mások azt fejtegetik, hogy a fiatal művészek, épp ellenkezőleg, azért folyamodnak a kézzel fogható tárgyakhoz, hogy a legkézzelfoghatóbban fejezzék ki tiltakozásukat az absztrakt művészet ellen. Noha tartok attól, hogy a legújabb műalkotások nem lesznek tartósabbak a vászonra erősített kolbászhéjnál, a „pop-artist”-ok, kivált Hollywoodban, ragyogó üzleteket kötnek, mert semmi sem nyugtatja meg jobban a hetenként 10

ezer dollárral fizetett filmművész zaklatott lelkét, mint az, ha anyagilag támogathatja az anyaggal birkózó művészt – még akkor is, ha ez az anyag nem egyéb banánhéjnál. Kevés olyan házat láttunk Hollywoodban, ahol szükség esetén ne lakhattak volna jól a képekről csüngő élelmiszerekkel – mindenesetre igazán jóllakhat a pop-művészet elitje, mert harmincezer dolláros árak a pop-artért nem mennek ritkaság számba.

Amikor megérkeztünk Hollywoodba, a feleségem két elragadó barátnője fogadott. Nem szükséges mondanom, hogy már útközben, a pompás új „Super-highway”-n kérdésekkel halmoztuk el őket: él-e még ez, megöregedett-e az, az a ház áll-e még, megtaláljuk-e azt a teret? Kár is kérdezni – válaszolták –, nem fogunk Hollywoodra ráismerni, minden megváltozott, és nemcsak külsőleg: más lett az egész élet, átalakult a felfogás, az érdeklődés, az életforma, ki se lábalunk a csodálkozásból. Amíg a Beverly-Hills Hotel előtt a vidám szolgasereg – a civilizációba kerültünk megint – a csomagjainkkal törődött, pillantásom a Los Angeles Times kifüggesztett példányára esett: errefelé esténként az újságok mindig kéznél vannak a szálloda- és étteremajtók mindkét oldalán. A „Headline”-ra pillantottam és elolvastam, óriási betűkkel állt ezen, végighúzódva az egész első oldalon: „Linda Darnell Telis Love-Fight” – „Linda Darnell elmondja szerelmi viszályát”. Ez nem történhetett igaz úton – gondoltam –, hiszem mikor sok esztendővel ezelőtt Hollywoodot elhagytam, akkor is egy filmsztár szerelmi viszálya kötötte le a nyilvánosság figyelmét. Ki tudja, talán ugyanaz a sztár volt, és akkoriban is betöltötte az újságok egész első oldalát az efféle végzetes események ismertetése, fittyet hányva annak, hogy a föld rengett, Berlinben blokád volt, avagy a világvége egyéb jelei mutatkoztak.

Nos, néhány nappal később felismertem, hogy a szerelmi viszály-”szenzáció” nem volt véletlen, hogy a New York Times fennállása óta első vereségét szenvedte el: a nyugati part részére készített különkiadása csak nyolcvanezer példányt ért el, vissza kellett vonulnia a Los Angeles Times monopóliuma és Linda Darnell szerelmi viszálya elől. Mi magunk pedig 48 óra után abban a veszélyben forogtunk, hogy mindent elfelejtünk, amit az utóbbi hetekben láttunk, hallottunk és megértettünk; Texast és Birminghamet, Georgiát és New

Yorkot. Itt is érvényes, amit Grillparzer mondott Bécsről, jóllehet a szépség nélkül: „Schön bist du, doch gefährlich auch / Dem Schüler wie dem Meister; / Entnervend weht dein Sommerhauch, / Du Capua der Geister.”83 Ha nem akartam komolyan azt gondolni, hogy a Föld a celluloidszalag körül forog, eljött az ideje, hogy netsukéimat becsomagoljam.

83 Grillparzer sorainak szó szerinti fordítása: Szép vagy, ám veszélyes is / diákra és mesterre. / Lankasztón leng nyárfuvallatod / Te, Capuája a szellemnek!

A szelíd nyugat

Hazatérésre készültünk. Néhány napi Los Angeles-i tartózkodás után kocsit béreltünk, San Franciscóba utaztunk, Amerika legszebb városába, amely a legtávolabb van Európától, de külsejében a leginkább „európai”. Most a Csendes-óceán partvonalán visszatértünk Los Angelesbe, itt vonatra akartunk ülni, és New Yorkba utazni, hogy november 30-án hajóra, a „Leonardo da Vinci” fedélzetére szálljunk.

Borús nap volt, nem illett Kaliforniához. Az idő úgy viselkedett, mint a betörő a hercegi kastélyban. Reggel esett, az út nedves volt, az ég ólmos, a szél hajba kapott a pálmákkal, pineákkal és ciprusokkal. A part nedves sziklái olyan feketék voltak, mint a rájuk telepedő fekete madarak. Ha a hullámok magasra csaptak a sziklákon, a madarak felrebbentek; mintha szikladarabkák zuhantak volna le.

Remi Nadeau, aki talán a legjobban ismeri Kaliforniát, ezt mondta: „California is America – only more so” – egyike azoknak az irigylésre méltó angol definícióknak, amelyeket nem lehet szó szerint lefordítani: körülbelül annyit jelent, hogy Kalifornia Amerika, csak még nagyobb mértékben.

Mit akart ezzel mondani, hiszen Kalifornia melegházi klímájában voltaképpen nem „történik” semmi; az ország problémái már csak akkor érnek el a külső Nyugatra, amikor egy finom szitán átcsorogtak; a nyugdíjasok százezrei fejezik be itt életük fáradt és napos alkonyát. És mégis, most, kaliforniai látogatásunk után igazat kellett adnunk Nadeau-nak. Kolumbusz Kristóf óta az amerikaiakat mindig vonzotta valami nyugat felé. Egy állam sem növekedett olyan sebesen, mint Kalifornia; az 1850-és évben 92 ezer lakosa volt, száz esztendővel később tíz és fél millió, további tíz év múlva tizenhat millió. Ellentétben New Yorkkal, ide nem külföldről költöznek az emberek, inkább az amerikai államok menesztették lakóik egy részét a nagy kaliforniai nép-parlamentbe. Itt aztán vége volt a nomád létnek, itt kialakíthatták sajátos-ősi életformájukat, a saját módjukon lehettek boldogok vagy boldogtalanok. Ha Walt Whitman, Amerika legnagyobb költője, Kalifornia partján

született volna, sosem írta volna: „Az Államoknak, vagy mindegyiküknek, vagy minden városnak az Államokban / Állj sokszor ellen és keveset engedelmeskedj” – Kaliforniában nem „állnak ellen” az Államoknak, Kalifornia maga az Államok. A New York-i szabadságszobor az óceán felé néz; ha itt állna a csendes-óceáni parton, az ország felé tekintene, végig a szárazföldön. New York már Amerika, de Kalifornia teljesen az, „a vágyak végállomása”.

Keresztülhajtottunk Montereyn, köröztünk a fehér kikötő körül, megállót tartottunk a szép spanyol városban, amelyben csodálatosképpen fennmaradt az egész misszionárius kultúra: Crespi atya és Junipero Serra atya itt értek partot 1770-ben – vagy tegnap?

Amikor azután elgurultunk a piros tetejű fehér stukkó házak végtelen sora mellett, akkor vált igazán világossá, miért Amerika Kalifornia – „only more so”. New York Amerika kultúráját jelképezi, Kalifornia Amerika magánéletét. És jóllehet mindkettő eltér Amerika többi részétől, mindkettő igazi, miként az álmok, amelyek szintén igazabbak a nappali valóságnál. Alapjában véve egész Amerika olyan szeretne lenni, mint New York vagy Kalifornia – és egy napon talán az is lesz, megszületik egy jobb Amerika.

Texasról beszélgettünk, és összehasonlítottuk a két nagy nyugati pionír államot. Történetükben sok a hasonlóság: mind a kettő az amerikai hódítások végállomásának számított; a pionírok mind a kettőt kemény harcokban hódították el az indiánoktól; mind a kettő fölött Spanyolország zászlója lobogott; mind a kettő a puszták országa volt, és kincseit ököllel, makacs szorgalommal kellett elragadni; mind a kettőt ugyanabban az időben csatolták az Államszövetséghez – Kaliforniát 1850-ben, öt évvel később mint Texast –, mindkettő hirtelen virágzott fel, az egyik az olaj révén, a másik olaj és arany révén, röviden szólva, mind a kettő az volt, amit közönségesen Vadnyugatnak neveznek. De Texas Vadnyugat maradt, Kaliforniából pedig szelíd Nyugat lett.

Amerika nagy, sürgető problémáit úgy láttuk most, mintha fordított színházi látcsőn át nézegetnénk: nem homályosan, ám összezsugorodva. Kaliforniában is van négerprobléma, de a tiltakozó gyűlésre, amelyen Los Angelesben részt vettünk, saját csinos kocsijukon jöttek a négerek ezrei; a rendről és nyugalomról együtt gondoskodtak a fehér és fekete rendőrök anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna. Börne akkor

hagyott fel a forradalmárkodással, amikor nagynénje megajándékozta egy kínai teáskészlettel; jó, ha az embernek van mit vesztenie. A négerprobléma mellett Kaliforniában mexikói probléma is van, mert évente több mint 40000 mexikói vándorol be Kaliforniába, de ennek lényege főleg az, hogy a mexikóiak – ó emberi ostobaság! – a négerek előbbrejutását nem nézik jó szemmel, az integrációt saját „job”-juk veszélyeztetésének érzik. A szélsőbaloldali agitátorok itt is ügyködnek: „a néger felszabadítás” jelszavából próbálnak tőkét kovácsolni, egyesek a CORE négerbarát mozgalomban tevékenykednek – ám kilátásaik csekélyek e szelíd nyugaton. A szélsőjobboldali Goldwater-mozgalom egy volt kaliforniai szenátor, William Knowland „találmánya”, de amikor kormányzót választottak, a „reakciósságra gyanús” Richard M. Nixonnak újból el kellett viselnie a kudarcot. Az államügyek vezetésével a demokrata párti és mérsékelt liberális elveket valló Edmund G. Brownt bízták meg. A szélsőséges fajgyűlölet terméketlen talajra hull itt; az antiszemitizmus egyébként oly szapora magvait itt senki sem próbálja elvetni. E helyen inkább, mint Amerika bármely másik államában él a „civic sense”84 – az amerikai demokrácia legmegbízhatóbb alapja: mellesleg szólva ezt vehetnénk át Európában a texasi kalapok és a rossz modor helyett. „Civic sense” – ez törődés a közösség mindennapi kérdéseivel, a templommal, iskolával, tantervvel, könyvtárral és mindavval, amit ezek tartalmaznak, a bírák és a tisztségviselők választásával, riadókészültség a türelmetlenséggel szemben, áldozat a szabad időből.

Mi jellemezhetné inkább az ellentétet Texashoz képest, mint az, hogy az 1960-as képviselőválasztásokon Kalifornia polgárainak 67 százaléka, Texas polgárainak pedig csak 14 százaléka vett részt a szavazáson.

Természetes volt tehát, hogy Kaliforniában az amerikaiak magánéletének erős és gyenge oldalaira figyeltünk fel leginkább. A „nagy problémák”, legalábbis pillanatnyilag, messze kerültek, a „kicsik” közelebb jöttek – szóval a színházi látcsövet újra megfordítottuk.

Legjobban tetszettek ezen a parton a kertek ezrei, amelyek szinte mindig a ház előtt találhatók, tehát az utca felé, és amelyek rács és kerítés nélkül folynak át a szomszédéba. Amerika „vidéki” ország, összes nagy metropolisaival együtt, az egész amerikai társadalom a

84 szó szerint: állampolgári érzés

„suburb”, az előváros életén nyugszik – ez az egyik oka annak, hogy az amerikai társadalom alkalmasint örökké provinciális marad, hogy „nagyvárosias” kormányt soha nem fog teljesen megérteni. Kalifornia: egyetlen „suburb”. Minthogy Amerika legtipikusabb és „legprivátabb” földje, itt a legszembetűnőbb a kasztszellem is – ez az amerikai kasztszellem, amely beférkőzött, de bele is illeszkedett a politikai demokráciába. A gyanútlan utazó szemében az elkerítetlen kertek talán a demokrácia zöld szimbólumainak látszanak; valóban szimbólumok, ám nem ily kézenfekvő módon – aki a szomszéd házába kukucskál, az el akarja lesni a szomszéd életformáját; egyben az efféle „korlátok nélkül” élő abba a kísértésbe kerül, hogy kifelé éljen, kirakatba tegye jólétét és pozícióját; ahol nincsenek látható falak, ott annál sebesebben húzzák fel a láthatatlan falakat. És ez mégis demokrácia – abban az értelemben ugyanis, hogy a kasztrendszer az összes szociális síkon megismétlődik. Valamennyi kis helységben helyi újságokra, hetilapokra akadtunk, ezek jövedelmüket kizárólag a társadalmi hiúságnak és a szociális versenynek köszönhetik. E lapok egyikében, ez Montereyben volt, száz más hasonló „újdonság” között az alábbiakat olvastuk: „Mrs. Helen Brown, vendégül látja fiát otthonában” – a vendéglőben hallottuk, hogy Mrs. Brown egy villanyszerelő özvegye, a fia felügyelő egy áruházban.

Felhívták a figyelmünket a Fortnight című lapra; ebből megtudtuk, hogy miért „írták át” egy eddig Los Angeleshez tartozó utcát Beverly Hills szomszédos villanegyedéhez – ebben az utcában lakik Mrs. Hubert Eaton, a Forest Lawn temetők hatalmas elnöke, Evelyn Waughs fejedelmi regényének, a The Loved One-nak85 a mintaképe. E temetői elnök íme latba vetette egész befolyását, hogy ne kelljen tovább tűrnie egy kevéssé előkelő Los Angeles-i cím szégyenét. És útközben – a véletlen nem is kerekíthette volna ki jobban számunkra a képet – a The American Way of Death – „az amerikai halálforma” – című bestsellert olvastuk, ebből kitűnik, hogy a presztízs rendszer nem torpan meg a halottak előtt sem. A temetőkirály – írja a bátor Jessica Miitford – „before-need-salesman”-ként86 kezdte, vagyis azon emberként, aki a még élőknek saját kényelmes koporsót, rangjukhoz méltó temetést és

85 magyarul „A megboldogult” címen jelent meg86 szó szerint: szükséglet előtt eladó

ünnepélyes elhantolási szertartást „ad el”. Ma a temetésrendező Eaton-nak évi 7 millió dollár a forgalma – akinek nincs 1450 dollárja a halálra, jobban teszi, ha életben marad. Az üzletszerzés: „legyünk szép halottak” a legmodernebb vívmányokat, nem utolsósorban a pszichoanalízist is felhasználja. A National Funeral Service Journal, az elhantoló ipar orgánuma a következőket írja: „A szép temetés nemcsak bizonyítja a hátramaradottak szeretetét az elhunyt iránt, hanem alkalmat nyújt nekik arra is, hogy kifejezésre juttassák bűntudatukat és megbánásukat. A gyászszertartásnak a család számára áldozatot kell jelentenie, hiszen ez a legjobb alkalom, hogy a hátramaradottak, az elköltözött ellen elkövetett valódi vagy vélt igazságtalanságokat jóvátegyék.”

Valóban, nem vitathatjuk el Mr. Eatontól finom, beleérző képességét. Most, amikor az amerikaiak magánéletét az éles lencsével néztük, nem csodálkozunk már, hogy csupán privát pszichoanalitikus kezelésre évente több mint egymillió dollárt adnak ki: sok amerikai városban a pszichoanalitikust a mentőkhöz hasonlóan éjjel-nappal ki lehet hívni – vándor, ha Bostonba érsz, hívd a G. E. 62330-as számot. Az utóbbi napokban gyakran kérdezték tőlünk, mielőtt az első Martinit vagy Manhattant megittuk volna: „Have you been analyzed?”87 – ki lehetne lelkileg és szellemileg akár félig-meddig is kiegyensúlyzott anélkül, hogy „analizálták” volna? Kaliforniában a „jobb” emberek állandó pszichoanalitikai kezelés alatt vannak, a pszichoanalitikus felváltotta az egykori házi vagy családi orvost – a gyóntatóatyát meg a beszélgető partnert amúgy is helyettesíti –, és nem csupán anekdota, amikor a gazdag magánzóról azt mesélik, hogy rövid párizsi tartózkodása után így sürgönyzött San Franciscóba a pszichoanalitikusához: „Jól érzem magam, mit tegyek, sürgönyválaszt.” Feltűnő viszont egy másik jelenség – kasztszellem a demokrácián belül is; még a neurózisok sincsenek a „felső tízezernek” fenntartva –: a pszichoanalitikai szókészlet – többnyire pszichoanalitikai gondolkodás nélkül – népkinccsé vált. Egy kaliforniai mosónő, aki az ingeimet a legbrutálisabban kikeményítette – nincs kivétel, keménység mindenütt –, a feleségemmel való beszélgetésben azt a viszonylag egyszerű gondot, hogy a kisfia neveletlen, efféle kifejezésekkel írta körül: „kisebbrendűségi komplexum”, „bűntudat” és „apa-fixálás”. Ki-ki a

87 analizálták már magát?

maga kuruzslója – és az erkölcstelenséghez nyomban szállítják a felmentést is.

Minthogy Kalifornia Amerika „legamerikaibb állama”, itt foglalkoznak a legtöbbet a gyerekekkel, s egyben itt a legnagyobb a gyermek probléma. Itt a tizenhárom éves lánykáknak saját telefonjuk van; itt távoznak a szülők a lakásból, ha a gyerekek maguk akarnak maradni; itt hagynak félbe az idősebbek minden beszélgetést ha a gyerekek magukhoz ragadják a szót, és valóban „ragadják is”; itt bömbölnek a tv- és rádiókészülékek a gyermekszobákból a késő éjszakai órákig; itt a ház a gyerekek partyjai körül forog; itt a hajukat festetik a „teenager”-ek, és anyjuktól fogamzásgátló szereket kapnak; itt egyáltalán nem látszik különösnek a történet, amit Remi Nadeau California című könyvében elmesél – a kisfiúról, aki sebesülten találja anyját a konyhában, de a parancsára, hogy a nagymamát küldje gyorsan orvosért, csak ezt feleli: „És akkor ki főzi meg nekem az ételt?” E pedagógiai csőd oka nem kizárólag, de nagyrészt maguknak az anyának lelki bajaiban rejlik, akik mindent megtesznek, hogy gyerekük ne legyen olyan boldogtalan, mint ők voltak egész életükben. A hisztérikus félelem, hogy a gyerek, ha csak öt percre is, nem abszolút „boldog”, e szakadatlan vadászat Maeterlinck kék madarára, abból az érzésből fakad, hogy az ember kezéből a kék madár mindig elröppen. A derék anyák azt képzelik: elérték, hogy a gyerek tökéletesen boldog, ezért az maga sem akar felnőni – ahogy mi Hófehérekéről és Hamupipőkéről mesélünk a gyerekünknek, úgy Amerika jelképes mesefigurája Peter Pan – „the little boy, who didn't want to grow up”; a kisfiú, aki egyáltalán nem akar felnőni.

Ha azt mondom, az amerikaiak magánélete nem boldog, azt fogják felelni, európai szemmel nézek, általánosítok. Természetesen európai szemmel nézek, más szemem nincs. Általánosítok is, de egyben arra törekszem, hogy elkerüljem az egyszerűsítést: a kettő nem ugyanaz. Évente mintegy 14500 amerikai férfi és 4500 amerikai nő lesz öngyilkos – az öngyilkossági kísérletekről nem is szólva; ez igen magas szám, még egy ekkora országban is. Ám még sokkal jellemzőbb az a nyomorúság, amely megítélésem szerint, főleg két forrásból – a materiálisból és a szexuálisból – fakad.

Kennedy volt az, aki az őt jellemző kíméletlen őszinteségével az egyes amerikaiak anyagi helyzetét felfedte. De nem a szegénység, vagy csak a szegénység felelős a boldogtalanságérzetért, hanem a verseny, amely az összes osztályokban lenn, fönn és a középen egyformán erős – a demokrácia fonákja. Nem ismerek látszólag büszkébb, a valóságban riasztóbb statisztikát a United States News & World Report legutóbbi vizsgálatánál, amely szerint évi 2-3 ezer dollár bevétellel rendelkező, tehát szegény családok 45 százalékának „saját háza” van, sőt még az ezer dolláron aluli jövedelmű családok 35 százaléka is „saját ház” tulajdonosa – persze merő illúzió, ha ezt a magukénak nevezik; hogy az efféle, minden gazdasági törvényszerűségnek ellentmondó hiúsági kényszer hatására pillanatnyilag „csak” félmillió amerikai népesíti be az elmegyógyintézeteket, az szinte meglepő. A koldus, mint „háztulajdonos”, ez bálványimádás, és az amerikai nyomorúság egyik oka. „How to retire at forty”, hogyan kell nyugdíjba menni 40 évesen, így hangzik az egyik nagy amerikai biztosító társaság, európaiak számára kevéssé érthető jelmondata. Itt Kaliforniában sokan élnek, akik „negyvennel visszavonultak” – jó a minél korábbi semmittevés: ez azt bizonyítja, mily sikeresek voltunk, amíg tettünk valamit – de hogy élhetnek nyugalomban a kis, közepes és nagy „nyugállományban levők”, ha a verseny szüntelenül nyugtalanítja őket? Az ínségnek nem látszik a vége, hiszen ez nem anyagi ínség, hanem a hiúság ínsége. De hogyan is fejeződhetnék be, hiszen a Population Bulletin csak nemrég állapította meg, hogy 1980-ban Amerikának 249 millió lakosa lesz – a Bulletin kiadója, Robert T. Cook ehhez hozzáfűzi: „abnormális növekedésünk a státus-szimbólumokkal magyarázható: nagy családokat akarunk, hogy igazoljuk, megengedhetjük magunknak”. Martha Weinman Lear pedig The Childworshippers88 című munkajának azt az alcímet adja, ami szinte fölöslegessé teszi a kitűnő könyvet: „Könyv azokról a szülőkről, akik a gyerekekből új státusz-szimbólumot, és a családból új társadalmi versenysportot csináltak.”

A versenyre épülő társadalom, a „competitive society”, amire olyan büszkék az amerikai reakciós körök, előidézi – sajátos összefüggés a lakószoba és a hálószoba között – a szexuális nyomorúságot, melynek

88 A gyermekimádók

felismeréséhez semmiféle Kinsley Report-ra89 nincs szükség: elég ha a Readers Digest-et, a jámbor családi orgánumot olvassuk, vagy ha Kaliforniában meghitt beszélgetéseket folytatunk, amire itt bőven van kedv és idő.

Kalifornia évi 50 ezer válással vezet az amerikai válási statisztikában. Évi 393 ezer válásával pedig Amerika áll az első helyen a világstatisztikában – holott ennek az országnak kereken 180 millió lakosából 11 millió valamely felekezet gyakorló tagja, hetenként 50 millió felnőtt keresi fel a templomokat, 181 ezer lelkipásztor törődik a lélek evilági üdvével, a halál utáni üdvözülésen túl. Amerikában évente több mint kétezer könyv és sok ezer cikk jelenik meg, amely kizárólag a megoldatlan nemi kérdéssel foglalkozik – három közülük egyenesen a bestseller-listára került: a Sex and the Single Girl90, The Feminine Mystique91 és a Sexual Behavior of the American College Girl92. A legtöbb könyv, legalábbis az újak, a nő ideáltípusaként azt ábrázolja, akit mi Európában a normál típusként ismerünk; óvatosan és szégyenkezve, át- és visszatérést követel, ám elfelejti, hogy e harcos társadalomban, ahol a férfiak egymással a társadalmi helyzetért, a nők és a férfiak egymással a hegemóniáért harcolnak, az európai normáltípus nem „valósítható meg”. Az amerikai nő fölénye nem feltevés: nemcsak műveltebb, és az események iránt általában jobban érdeklődő az átlagos férfinál, jobban is ért a lét kérdéseihez. „My wife is the reader of the family”93, „ez a feleségem dolga” – ezeket a hasonló mondatokat újra és újra hallottuk, és a férfiak nem vették észre, hogy a lét összes funkcióit, kivéve a létfenntartási eszközök megszerzését átruházták. Ennek kevés köze van az amerikai nők sokat ócsárolt szuper-emancipációjához, ez következmény, nem ok – épp ellenkezőleg: a nemek viszonya Amerikában anakronisztikus, mert azon a képtelenségen alapszik, hogy a férfi az egyébként magasan fejlett társadalmon belül megrekedt a pionír létben. Viszont a mai pionír

89 Ezen a néven váltak híressé azok a nagy statisztikai anyaggal ké-szült tanulmányok „Az amerikai férfi szexuális magatartásáról”, majd a nőkéről, amelyet Alfred Charles Kinsey professzor adott ki90 A nemiség és a magányos lány91 A nőiség misztikuma92 Az amerikai főiskolai hallgatónő nemi élete93 a mi családunkban a feleségem az, aki olvas

feleségek, a pionír időkkel ellentétben, nem hajlandók arra, hogy a dollárvadászatról hazatérő férfi számára a hintaszék elé készítsék a papucsot; a nő nem főzött, amíg a férfi „vadászott”, hanem „élni tanult”, ezért este, a családi kandallónál versenyre hívja a férfit. A férfi pedig – noha az „életet” átengedte az asszonynak – nem hajlandó teljesen lemondani „férfiúi” kiváltságairól: innen támad az az ingerültség, amelyet az amerikai házasságokban annyiszor megfigyelhettünk. Hogy aztán mi játszódik le a hálószobák ajtói mögött, arra sem dr. Kinsey, sem a Readers Digest nem válaszolhat; csak a tüneteket ismerjük, csak azokból vonhatunk le következtetéseket. Szerfölött valószínű, hogy az asszony a hálószobában épp ama fölényt követeli meg a férfitól, amelynek elismerését a lakószobában – többnyire nem ok nélkül – megtagadta tőle, és evvel elérkeztünk a szexuális ínséghez, amely a férfi és a nő viszonyának természetellenességéből fakad, de a nő, a még mindig „privátabb” lény, fájóbban érzi. Ennek következménye azután, hogy a nő szüntelenül a saját személyével foglalkozik – utunk végén Lici kísértésbe esett, hogy összeállítsa az amerikai nők által használt kliséket, például: „megtaláltam magamat”, „kezdem felfedezni az egyéniségemet”, „nem hagyom az énemet elrabolni”, „élni tanulok magammal”, „nem tudok élni magammal”, „keresem az érettséghez vezető utat”, „végre felnőttem” – és ezek mind harminc és hatvan közötti nők mondásai.

A legjellemzőbbnek azonban azt tartom, hogy a válások száma ott a legalacsonyabb, ahol mindkét fél főiskolát végzett. Amerikában, úgy látszik, még a nemi problémák is az intellektuális válságból fakadnak. Nem az amerikai jövő forrásai, mint oly sokan szeretnék elhitetni, hanem az amerikai szorongás forrásai rejlenek az elföldelni feledett primitív pionír társadalom korhadó, a lét levegőjét fertőző maradványaiban.

Ilyen mérlegelések közt Santa Barbarába értünk. Ahogyan Santa Barbarához, a kaliforniai Riviéra egyik legszebb üdülőjéhez illik, az idő kiderült. Balra tőlünk, mintha a Sierra de San Rafael csúcsai a bántó ködöt lesöpörték volna magukról, mint a lepottyant hamut, lábainknál, az óceán úgy vetette partra hullámait, mint távoli országból érkező nagy fehér leveleket. Amikor elértük Los Angelest, újra száműzötté vált a november, a sötét hónap, amely nem szerepel a kaliforniai naptárban.

A következő három napot társadalmi kötelezettségek töltötték ki. Egyik „party” követte a másikat, ritkán jutottunk kettő előtt ágyba. Olyasvalaki számára, akit, mint engem, a „party”-k jobban kimerítenek a favágásnál – bár favágásra sem vagyok nagyon alkalmas –, az ilyesmi más körülmények között felettébb terhes lett volna. De ezek az összejövetelek, noha fárasztóak voltak, mégis bizonyos derűlátással töltöttek el. Még a Dél és Texas, a nagy szomszédállam hatása alatt voltam, ám Kalifornia Amerika volt – „only more so” –, akkor a remény nem volt indokolatlan. Valószínűleg itt is ugyanannyi milliomos van, mint Texasban, de viselkedésük minden egyéb volt, csak nem agresszív; igazodtak a szelíd Nyugathoz. A rossz modor itt nem tartozik a jó modorhoz. Az állam kitűnő főiskolái, pl. a University of Southern California vagy a Berkeley Campus az egész államra kisugároznak, jórészt meghatározzák annak szellemi légkörét. Ez a légkör nem volt oly erőteljes-ösztönző, mint a New York-i, ugyanazokat a kérdéseket itt hűvösebben, akadémikusabban és olykor kissé életidegen módra vitatták meg, hangfogóval játszottak az élet hegedűjén, de mit számít ez, ha a dallam azonos. New Yorkban jobban érdeklődtek Európa, a világ iránt, de mindazok után, amit láttam és megéltem, szinte fontosabbnak látszott számomra, ha valahol Amerikában komolyan és a legjobb módon egész Amerikával foglalkoznak. Itt sohasem vettük észre azt a kínos, mindig támadásra kész kisebbrendűségi komplexumot, amely a Dél és kivált Texas politikai életét jellemzi, az inferioritás érzetéből származó elszigetelődési törekvést, nem találkozunk senkivel, aki éppen az értekezleti szobából menekült a gyermekszobába. Nem tekintem hízelgőnek, inkább megrendítőnek, hogy az összes társaságokban úgy fogadtak engem, mint épp most beállító lovas hírnököt, aki értesüléseket hoz az idegen országokról – nem tudtak eleget, itt sem tudtak eleget Texasról, Alabamáről, és Mississippiről a legkevésbé, de itt legalább nyugtalanságot, tudásvágyat és önzetlen érdeklődést tapasztaltam. Kétségtelenül naivul hangzott, mikor egy nagyiparos felesége arra kért, állítanám számára össze a „mérsékeltek listáját” az integrációért harcoló néger szervezetek között, mert 17 éves lánya a CORE-gyűlésről minden este radikális pamfletekkel tér haza – de nyilvánvaló volt, hogy igyekszenek nemcsak a saját köldöküket szemlélni, hogy ezer más dolog is foglalkoztatja őket, mint a pénz és a nyereség, hogy noha az

életük inkább, mint bárhol egyebütt, „privát”, de a gondolkodásuk közösségi. New Yorkban és Washingtonban Amerika szereplőivel ismerkedtünk meg, itt a publikummal találkoztunk, és a közönség a színészekkel összevetve mindig kissé vidékiesnek tűnik, ám ez olyan közönség volt, amely jól odafigyelt, amely egy árnyalatot sem engedett el a füle mellett, amely pontosan tudta, mikor kell fütyülnie és mikor tapsolnia – nem volna-e lehetséges, hogy a Vadnyugat egy nap a szelíd Nyugat útjára térjen? Azok az utazók, akik a Távol-Keletről jövet, a kaliforniai partokon kötnek ki, talán másként érzik – bár én szeretném azt hinni, ők is így érzik –, Kalifornia Amerikának nem „kezdete”, hanem „vége”, és mint ilyen, lehetne „happy end” is.

„Az emlékezés Torre di Venerére egész légkörében kellemetlen” – e szavakkal kezdődik Thomas Mann műve, a Mario és a varázsló, a világirodalom egyik legnagyobb novellája, számomra különösen az: nem ismerek egyetlen más elbeszélést sem, amely az olvasót a közelgő katasztrófára ily tapintatosan és egyben ily biztos kézzel figyelmeztetné, amely a közelgő vihart ily világosan és közben mégis csupán „atmoszférikusán” éreztetné. Thomas Mann ezt írja: „Bosszúság, izgalom, feszültség remegett kezdettől fogva a levegőben, s végül megtörtént a robbanás ezzel a bizonyos Cipollával, kinek személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt.”94

Noha a rossz közérzet egész úton kísérőnk volt, noha „bosszúság, izgalom, feszültség” a levegőben remegett, Kaliforniában elfelejtettünk egyet s mást, szelídebben néztünk, és türelmesebben vizsgáltuk felül a dolgokat. Ha New York kőfüggöny, amely gyengéden eltakarja a csodálatos metropolisban történő csúnya dolgokat, akkor Kalifornia az ország másik végén bársony- és selyemfüggöny, puha, hajlékony, nézni szép, és fogni jó, ám éppily kegyes módon át nem látszó. Az emlékezés az utóbbi hetekre „egész légkörében kellemetlen volt”, de mi sem tudtuk, mint Thomas Mann varázslójának közönsége, „hol végződik a komédia, és hol kezdődik a szerencsétlenség”.

1963. november 21-ének estéjén fölszálltunk a New Yorkba menő Super-Chiefre.

Még nem sejtettük, mi a „borzalmas Cipolla” igazi neve.

94 A Thomas Mann idézet Sárközi György fordítása

Három özvegy és egy anya

November 24-én, vasárnap reggel megérkeztünk New Yorkba. Az elnök halott volt, New York kihalt. A városon át fekete pár nyargalt: a halál és a szégyen.

Nem akartunk hazulról elmenni. A megbeszélt találkákat lemondtuk. „Természetesen” – mondták az emberek, akiket felhívtunk. „Mit szól?” – kérdezték, és nyomban válaszoltak is: „Mit lehet mondani?” Csak az egyik vagy a másik kérdezte meg, elhagyjuk-e a hétvégén az országot. „Igen” – feleltük. És noha sose gondoltuk másként, úgy éreztük magunkat, mintha patkányként elhagynók a süllyedő hajót.

Erna, feleségem nővére, aki New Yorkban él, átjött hozzánk. Sírt, sírt már két napja. Eljött egy vagy két barát is, férfiak és nők kisírt szemmel. Nem tudtam, mint mondhatnék nekik, azt mondjam-e, gyanítottam valami szörnyűt, ha nem is ezt, nem is ennyire szörnyűt. Szégyelltem a sejtelmeimet. Tennem kellett volna valamit. Millióknak kellett volna tenni valamit. Senki nem tett semmit.

Most, amerikai otthonok millióiban, ott ültek a férfiak és nők, egymásra tekintettek, és tudták, hogy nem tettek semmit. Részvétlátogatásokat tettek egymásnál, mintha egy családtagjuk halt volna meg. Egy családtagjuk halt meg, de ők nem tettek semmit, hogy megakadályozzák. Most már késő volt.

Röviddel 11 előtt kinyitottam a tv-t. Az NBC adó Dallasból közvetített. Azt mondtam nem akarok Dallasról tudni. Azt se bánom, mondtam, ha a „Big D” eltűnik a föld színéről.

Aztán megtörtént a szemünk előtt.Férfiak texasi kalapban, rendőrök fehér sapkában. A térképarcok, a

Bourbon-whisky-arcok, a meztelen arcok. „Two-fisted-men.” Riporterek, kezükben a mikrofon. Valósággá válik a vízió a riporterről, aki kihajlik az ablakon, és terveiről kérdezi az előtte mélybe zuhanó öngyilkost. A férfi, akit ők az elnök gyilkosának neveznek – hogy egy rendőr gyilkosa, az bizonyos –, kilép a felvonóból. Látjuk az arcát, egészen közelről: ostoba, a teremtő kezéből túl korán kisiklott arc.

Mindent látunk. Nincs több titok – kivéve azt az egyet, ami most következik. Egy férfi lép a gyilkoshoz –, nem csak mikrofont tart a kezében. Akár a köpőcsészéket, tartják eléje a mikrofonokat: talán kiköpi az igazságot. Jobbról: fellép a kettes számú gyilkos. A közönség még mit sem sejt. Hát a rendező, sejti-e? A kamera lencséje, ahogy illik, a főszereplőre irányul, egyelőre még ő a főszereplő, a feltételezett gyilkos – tegnapelőttről. Mindjárt lelép, mindjárt felváltja az új gyilkos. A férfit, aki elsüti a fegyvert, hátulról látjuk csak. Azt mondom: „A szemüveg!” De senki sem hallgat rám. Észrevettem, isten tudja, miért, a szemüveget, ami a gyilkos, az új gyilkos – kezdjük a gyilkosokat számolni – felső mellényzsebéből kikandikál. A csontkeretes szemüveg, mintha az egyetlen valódi volna a jelenetben. Miden egyéb beállítottnak hat, csattanás, felvétel, plán, valószínűleg beállított, olcsó film. Csakhogy az igazi filmben a gyilkos felső zsebében nem volna szemüveg. Ez a jelenet az életből van. És az élet ilyen a texasi Dallasban.

A híradók egymást váltották egész nap. Már nem hagytuk el a szobát, sem ezen a napon, sem a következőn. A pincérek betolták az ételekkel rakott asztalkát, mi közben folyvást a képernyőre meredtünk. Levelek, táviratok, telefonhívások: ültünk a készülék előtt.

Vasárnap, november 24-e.John és Jacqueline Kennedy elhagyják, utoljára hagyják el együtt a Fehér Házat. Hét fehér ló húzza az ágyútalpat, amelyen az elnök koporsója nyugszik, végig a Pennsylvania Avenue-n, a Capitolium felé. „Százezrek özönlenek az utcára, csak a dobok egyhangú pergését hallani. Nagy a csend.” Így írta egy újság – 1865 áprilisában –, amikor Abraham Lincolnt a sírjába tették. Százezrek özönlenek az utcára. Csak a dobok egyhangú pergését hallani. Nagy a csend. A Körönd. Beszédek. Earl Warrennek, a Legfelső Bíróság elnökének nemes, fehér feje, ő az, aki a szegregációt alkotmányellenesnek minősítette. Amerika második legjobban gyűlölt embere. Ő nem volt Dallasban. A csillagos lobogóval letakart koporsó négy sarkánál mozdulatlanul áll négy katona. Aztán újra Dallas. Az elnök feltételezett gyilkosa halott, meghalt ugyanabban a kórházban, ahol John F. Kennedy holtan feküdt. „A gyilkos gyilkosát ismerik”. Újra Körönd. Az elnök édesanyja, Eamon de Valera, Írország

vak államfője, John GIenn, a fiatal űrrepülő. Végtelen emberfolyam. Senki sem bűnös – és senki sem bűntelen. Texasban: Henry Wade, a vizsgálóbíró és államügyész sajtóértekezlete. Mindkettő egy személyben? A vadon törvénye. Nem találkoztunk vele Texasban? Százszor is találkoztunk, száz Henry Wade-del. Az újságírók kényelmetlen kérdéseket tesznek. Azt sem tudja, mennyi a távolság a gyilkosság háza és a mozi között, ahol a gyilkost letartóztatták, az egyes számú gyilkost. De „tudja”, hogy a meggyilkolt gyilkos bűnös. Biztos a dolgában. Ők mindig biztosak a dolgukban, a texasi Dallasban. A Capitolium. Százezerek, akiknek élete ebben az emberöltőben már sosem lesz olyan biztos, mint abban a három évben volt, midőn egy bostoni fiatalember vigyázott rá. Tudja-e a tömeg a Capitolium előtt, mi játszódik le Dallasban? Itt már a gyász, ott újra a gyilkosság. Keresztet vető férfiak ezrei. Egy fiatal lány sír, egy öregasszony sír, egy nagy, kövér néger sír. A legtöbben lehajtott fejjel mennek csak el a koporsó előtt. Némelyek kilenc-tíz órát állnak a szabadban, a kegyelet lerovásának egyetlen percéért. Talán nem elveszett ez a nemzet, ha ennyire tud szégyenkezni. A lobogók félárbocon. Éjszakai mulató. Ilyen gyorsan változnak a képek. A neve: Carousel, kívül felírás: „Girls, Burlesque, Strip-tease.” Emlékeztek, Bobby Baker motelje is Carousel. Az útszéliség nem leleményes. A tömeg oldalt elfolyik s tovahalad, Körönd, Washington. Egy asszony. Hátraveti fátylát. A görög tragédiák arca. Aiszkhülosz: „ …balgatag – szegény halandóknak hogy én adtam tudást – s én tettem azt, hogy ésszel élni tudjanak.”.95 Szophoklész: „…Hisz míg fönt jártál, veled – osztoztam én mindenben: és most vágyam az, – hogy mint halottnak, sírodban részem legyen.”96 Az asszony letérdel. Vissza Dallasba! A negyedik gyilkosság? Nem, csak a harmadikat mutatják másodszor is, ha valaki elmulasztotta volna. Bárhová kapcsol, tisztelt néző, ma még két tucatszor mutatjuk, nem mindennap látható, hogyan követnek el gyilkosságot, még a texasi Dallasban sem. A Körönd. Az elnök fivére kézen fogva kivezeti az asszonyt. Két fekete árnyék. A halott államférfiak fehér szobrai körüljárják a halott elnököt. Még mindig százezrek várakoznak

95 Az Aiszkhülosz-idézet a „Leláncolt Prométheüsz”-ből való (Tren-csényi-Waldapfel Imre fordításában)96 A Szophoklész idézet az „Elektrá”-ból (Devecseri Gábor fordítá-sában)

csendben, türelmesen. Jacqueline és Robert Kennedy kimegy a washingtoni, fagyos novemberi éjszakába. Már nem láthatók a zászlók.

Hétfő, november 25-e.Jacqueline Kennedy, egyedül és a gyermekeivel, Caroline-nal és John-Johnnal. A Fehér Ház lépcsőin, a gyászmenetben és a misén, amelyet Richard Cushing, a bostoni kardinális celebrál, ugyanaz, aki összeadta őket, John Fitzgerald Kennedyt és Jacqueline Bouvier-t. A mise után a templom előtt, amint fiához lehajol, és valamit a fülébe súg; John-John kezét a homlokához emeli, az egyetlen katonai köszöntés, ami valaha is csodálattal töltött el. Amikor az arlingtoni katonai temetőben fellép a sírhoz, hajadonfőtt, szálegyenesen, ingadozás nélkül, olyan, akár egy fiatal tábornok. Mi sírtunk, ő nem sírt. Mi volt az, ami néhány óra alatt megmutatta, hogy mit jelent ez az asszony? Mi volt az? Bátorság, tartás, méltóság? Csak egy szó van, elcsépelt, elavult. Erény. Nemcsak az ő saját erénye, hanem: hogy megérezte, és éreztette – a halottak erényének tovább kell élnie. Bátorság, tartás, méltóság – ez mind megvolt benne. Meg ifjúság, szépség, derű, hit a jóban és erény. Az élet megőrzője a halálban, ez volt ez az asszony, a testamentum végrehajtója. „És szálljon el ez a szó, e helyről és ebben az órában baráthoz és ellenséghez, tudatva, hogy a fáklyát fiatal kezek vették át, az amerikaiak új nemzedékének kezei, akik ebben az évszázadban születtek, akiket a háború formált, és akik a kemény és keserű békében megacélozódtak.” Ezek voltak John F. Kennedy szavai, amidőn esküt tett ez Alkotmányra 1961. február 20-án. „The torch has been passed”97 – és mi látjuk a fiatalasszonyt, aki megragadja és továbbviszi. Mi volt az? Az, hogy ez az asszony új jelentőséget ad a gyásznak, az élet büszke kötelezettségét. Szenvedés, siránkozás nélkül és osztatlan fájdalom: az élet üzenete. Hogy nemcsak az ifjúság fáklyáját, hanem a hivatás méltóságát is továbbhordja, hogy eggyé válik a megsebzett országgal és a meghajló nemzettel, de önmaga marad, az amerikai köztársaság első özvegy királynéja.

És mégis: lehet-e, szabad-e feledni, hogy a nyugati világ First Ladyje – az volt, a szó legteljesebb értelmében – egészen a texasi Dallas Elm és

97 A fáklyákat továbbadták

Houston utcájának sarkán lejátszódó gyászos pillanatig Amerika leggyűlöltebb asszonya volt, rágalmazták, sértették, bántották, gyanúsították, megalázták, mint előtte senkit? Láttuk a százezreket, akiknek arcára volt írva a csodálat – szerettük volna a szégyenkező milliókat látni. – Nem láthattuk őket: elmúlt egy hét – egyetlen hét –, és a szégyenletesség újra fel merte emelni a fejét.

Ez azonban már a történelmi napok második özvegyének a története, Marina Oswaldé.

Az elnök még egy hete sem volt elhantolva, amikor feltételezett gyilkosának özvegye, Marina Oswald, született Marina Nikolajevna Pruskova, magasra emelkedett a népszerűség hullámain, új szimbólumként, a hamuból fölröppenő főnixként. Rövid idő alatt 45 ezer dollárt kapott Marina Oswald. „Sympathetic Americans”98 adták össze, így írta szó szerint a Time. Van egy kifejezés az amerikai prominensek körében, a siker tetőpontját jelenti: azt mondják valakiről, „he made Time”, elérte, hogy a Time címoldalán szerepeljen. Marina Oswald ezt is elérte.

Milyen összetevői vannak ennek a perverzitásnak? Az, hogy az amerikai nép nem ismeri a „hetedíziglent”, a hozzátartozók elmarasztalását? Sohasem ismerte: senkinek sem jutott volna soha eszébe a feltételezett gyilkos özvegyét vagy éppenséggel gyerekét a férfi tettéért felelőssé tenni. Hogy Marina Oswald csinos és „fotogén”, ez nem indokolja a rokonszenv hullámát, még ha ez fontos szempont is az illusztrált lapoknál. Ám a pénz, amit Marina Oswald folyamatosan kap, nem ebből a forrásból származik. Milyen forrásokból?

A Marina Oswald személyével kapcsolatos első reakciók negatívak voltak – jelen voltunk, tanúskodhatunk erről. Minthogy Texasban és amerikai fasiszta körökben mindent megpróbáltak, hogy Lee Harvey Oswaldot valami világméretű kommunista összeesküvés eszközének tüntessék fel, Marina Oswald orosz származása – csak 1961-ben ment férjhez, és csak 1962-ben költözött Amerikába – terhelő gyanúként hullott a mérleg serpenyőjébe. Akkor Marina Oswald így nyilatkozott: „Nem hiszem el, Lee nem tehetett ilyen szörnyűséget.” 1964. február 14-i Time szerint Marina Oswald a képernyőről tudta meg a merényletet, és így kiáltott fel: „Micsoda fájdalom Mrs. Kennedynek!

98 résztvevő amerikaiak

Most apa nélkül nőhetnek fel a gyerekei.” Eddig minden magától értetődő, eddig nyoma sincs a perverzitásnak. Eddig nyoma sincs az adományoknak. Mi történt azután?

A Marina Oswald-divat azon a napon, sőt hajszálra abban az órában kezdődött, amikor Marina Oswald nyilvánosan kijelentette, hogy „kétségtelenül” az ő férje ölte meg az Egyesült Államok elnökét. Ám, Marina Oswald – amennyire a Pitavalra99 emlékszem – nemcsak az első „gyilkos-özvegy”, aki mindent megtesz, hogy a férje elleni vádiratot erősítse, hangsúlyozza, ismételje és bizonyítsa: hanem szünet nélkül szállítja az új bizonyítékokat is, annak az állításnak az alátámasztására, hogy a férje kommunista megbízásból cselekedett. Az adományok áradata, napra, sőt hajszálra egyezően – órára, pont akkor indult meg, amikor Marina Oswald – a tett után több mint egy héttel! – azt állította, hogy férje 1963. április 10-én meg akarta ölni az amerikai fasiszták és szegregacionisták vezérét, a Dallasban lakó Edwin A. Walkert, régebben Nyugat-Németországban állomásozó, a hadsereg kötelékéből elbocsátott vezérőrnagyot. Ki ez a fiatal asszony, akinek ilyen különös módon működik az emlékezete, hogy minden múló nappal jobb lesz, akinek háztartását oly különös módon rendezték be, hogy minél több idő telik el, annál több terhelő anyagot lehet ott megtalálni? Ki ő, és ki áll mögötte?

Két lehetőség van – és most előre kell bocsátanom, amit akkor éjjel a New York-i Hotel St. Regis tv-készüléke előtt ülve nem tudtunk, nem tudhattunk. Ha Marina Oswald vallomása a Walker elleni gyilkossági kísérletről – még a texasi rendőrség sem gyanúsította soha Oswaldot ilyen merénylettel –, szóval, ha e vallomás a tényeken alapszik: hogy van akkor, hogy senki sem vetette föl az ő bűnrészességének vagy legalábbis feljelentési kötelezettsége elmulasztásának kérdését. De feltéve, hogy a feleségnek joga a feljelentés elmulasztása – nem kellett volna, és nem igyekezett volna megakadályozni, hogy egy potenciális gyilkos szabadon futkosson, fegyvert hordjon, nem kellett volna-e védeni magát és a gyermekeit, segítséget kérve a rokonoktól, barátoktól és orvosoktól? De semmi efféle nem történt. Így hát aligha jutunk más következtetésre, mint arra, hogy Marina Oswald kitalálja férje

99 Pitaval: Francois Gayot de Pitaval francia jogtudós a XVIII. sz. elején adta ki „Nevezetes és érdekes bűnesetek,, című munkáját, azóta Pitavalnak nevezik a hasonló gyűjteményeket.

„tettességét” a Walker-ügyben, nemcsak azért, hogy bizonyítékokat szolgáltasson a Kennedy meggyilkolásáért férje ellen emelt vád megtámasztására, hanem azért is, hogy evvel együtt a bűntett motívumát, vagyis a „baloldali ösz-szeesküvését” is szállítsa. Kinek az érdeke ez? E kérdésre, erre legalább választ kaptunk. A John-Birch-Society 1963. december 15-én több amerikai újságban egész oldalas hirdetést adott fel ezzel a címmel: „Ütött az óra”, s ebben ez áll: „Hisszük, hogy az Egyesült Államok elnökét egy egyesült államokbeli kommunista gyilkolta meg”… A tiszteletre méltó J. Edgar Hoover rámutatott, 1960. október 18-án tartott beszédében: „Háborúban állunk a kommunistákkal, és minél előbb ébred ennek tudatára valamennyi telivér amerikai, annál jobb, annál nagyobb biztonságban leszünk.” E kijelentését, 1963. december 3-án megismételte – 10 nappal a gyilkosság után… „Ütött az óra, minden telivér amerikainak eszerint kell cselekednie.” A tiszteletre méltó J. Edgar Hoover, az FBI, az ország politikai és bűnügyi rendőrségének főnöke nem reagált arra, hogy nevét egy felforgató, az állam biztonságát veszélyeztető szervezet hirdetésén használják fel, nem tartotta szükségesnek, hogy elhatárolja magát a John-Birch-Societytől. Miért?

De vissza Marina Oswaldhoz, a dallasi gyilkos „víg özvegyéhez”! Hogy az adományok bőségszaruja 45 ezer dollárra rúgó összegig nem merő emberségből nyílott meg – ebben aligha kételkedhetünk, minthogy tudjuk, Oswald anyja épp annyira „szenvedő”, épp annyira „sajnálatra méltó”, mint a feltételezett gyilkossal – mindent összevetve – két és fél évig élő asszony, tehát, hogy Oswald anyja egyetlen árva dollárt sem kapott a „sympathetic american”-ektől: igaz, nem is tette meg magát fia vádlójának. Másrészt a Statistical Abstract of the United States 1963 a hivatalos amerikai jótékonysági intézmények számát – nem szólva a magánszervezetek ezreiről – 5113-ban jelöli meg: a meleg szívű emberek nem találtak jobb alanyt jótékony hajlamaik kielégítésére az „elnök-gyilkos” özvegyénél – ezt hogyan hihetném? Tehát, vagy: a pénzforrások meg akarják környékezni Oswald özvegyét, az érdekelt személyek és szervezetek megvesztegetik őt, vagy – alig merem e gondolatot végiggondolni – olyan emberek gondoskodnak róla, kényeztetik el és istenítik, akik benne látják a nemzet igazi özvegyét, mert az ő férje tette el az útból az Egyesült Államok elnökét. A két

lehetőségben közös az, hogy az amerikai hatóságok kötelességévé teszi – nemcsak Amerikával, hanem az egész világgal szemben –, hogy kivizsgálják a tiszteletre méltó J. Edgar Hoover segítségének igénybevételével vagy igénybevétele nélkül Marina Oswald újsütetű vagyonának forrásait, kinyomozzák, kik a „jótékonykodók”, s megtudják, tisztázzák, nincsenek-e a feltételezett gyilkos bűntársai vagy felbujtói az „adományozók” között, hogy kiderítsék, nem az állam ellenségei, gyilkosok és merénylők látják-e el pénzzel Lee Harvey Oswald özvegyét.

Csakhogy itt nem csupán politikai és bűnügyi eseménnyel van dolgunk – az ügy kultúrtörténeti része foglalkoztatni fogja az emberiséget akkor is, amikor Marina Oswald nevét már elfelejtették, ahogy elfelejtették Booth, Guiteau és Czolgosz, a többi elnökgyilkos hozzátartozóinak nevét. Marina Oswald a „publicity” fenoménje is a sok minden egyéb mellett. Abban a kultúrában, ahol az amerikai World Almanac of Books and Facts „napjaink leghíresebb személyiségei” között felsorol egy szajhát is, mert az néhány évig gyakran „szerepelt az újságokban”, szükségtelennek tartom, hogy megkíséreljem a „híres” és a „hírhedt” fogalmak közötti különbség meghatározását: nincs különbség. Az még semmi, hogy Marina Oswald most már két „business-manager”-t, külön „publicity agent”-et100 és egy sajtótitkárt foglalkoztat; hogy a vezető dallasi újság, a Dallas Morning News büszkén hirdeti memoárjainak közlését, amelyben elmondja „az életét Oroszországban, valamint férjének bűnösségét”, vagy az újságokban nyilatkozik arról, hányszor aludt vele a férje – „ritkán: minden két hónapban”: hogy elmeséli, most végre „dohányozhat, alkoholt fogyaszthat, és a »Beauty-parlor«-ban megszépíttetheti magát – nemcsak ez ingerli a legegészségesebb gyomrot is az öklendezésre, hanem az is, hogy mindez ugyanavval a magátólértetődöttséggel történik, amivel pont ennek a Texas államnak a kalapja és a viselete „jön divatba” éppen ma, úgyhogy azt kell hinni, az emberi tisztesség, a hit és a méltóság összes gátjai rég és végérvényesen beomlottak. Nem marad más hátra – a katolikus hitre tért, legemelkedettebb erkölcsi alapelveket prédikáló, az amerikai konzervativizmus fáklyáját magasra

100 üzletigazgató és propagandaügynök

emelő sajtókirálynak, Henry R. Luce-nak azt ajánljuk, válassza Marina Oswaldot Jacqueline Kennedy helyett „az év asszonyává”.

De elmélkedjünk tovább: tüneti jellegű a harmadik özvegy esete is. Marie Tippitről van szó, akinek férjét, J. B. Tippit rendőrt Lee Harvey Oswald lelőtte. J. B. Tippit patrol-man, havi 480 dollár fizetést kapott, özvegyének nyugdíja 232 dollárt tesz ki. A gyilkosság után néhány héttel Marie Tippit készpénzvagyona 600 ezer dollárra rúgott; egy jótevő letette azt a 12217 dollárt, azt az összeget, amivel Tippit, tipikus amerikaiként „saját” háza után tartozott; az egyik egyetem ösztöndíjat ígért a meggyilkolt két, most 13 és 5 esztendős fia javára, főiskolai tanulmányaik egész idejére.

Senki sem vonná meg részvétét a kötelessége teljesítése közben elesett rendőr özvegyétől: a jótékonyság motívuma kézenfekvő – ám mérete épp annyira meglepő. Az évek során a bűnözők amerikai rendőrök százait lőtték le; Tippit patrol-man viselkedése semmiképpen sem hasonlítható annak a detektívnek a bátorságához, aki, midőn Dallasban hullani kezdtek a golyók, testével takarta el – védelmezve – Johnson akkori alelnököt, e detektív azonban, tudomásom szerint, a későbbi elnök köszönőlevelén kívül nem kapott semmit.

E jelenség, melynek csodálkozó tanúi vagyunk, hatalmas méretű tömeghisztéria, kedvező az özvegyeknek, számunkra azonban ijesztő. Az a társadalom, ahol elég „megnyomni egy gombot”, hogy ekkora kollektív emóciók váltassanak ki, amely a jóra csakúgy, mint a rosszra, mechanikusan válaszol, és automatikusan mozgásba hozható, s már nem tud különbséget tenni érzés és érzelmesség között, az a társadalom, amely a saját maga által teremtett tömegráhatási eszközök ritmusában ilyen – a társadalom ellenségei által is előre kiszámítható – érzékenységgel válaszol, az a társadalom a legnagyobb fokú veszélyben van.

Három özvegy – és egy anya.Marina Oswald természetellenes magatartásával szemben áll

Marguerite Oswald természetes magatartása; természetes – előszörre legalábbis úgy fest –, ő a fiát elszántan védelmezi, hangoztatja és bizonyítani próbálja ártatlanságát, más szóval úgy viselkedik, ahogy minden más anya az ő helyében. De miért kell az anyának átvenni a feleség szerepét?

A gyilkosság utáni első napokban, midőn percről percre követtük az eseményeket, anya és meny egy test, egy lélek volt. A két nő együtt fényképeztette le magát, kézen fogták egymást, együtt mentek Lee Harvey Oswald titkos temetésére. Marguerite Oswald később elmondta, hogy a temetés után a tiszteletre méltó J. Edgar Hoover emberei elválasztották menyétől, és soha többé nem engedték a közelébe – ezt nem ellenőrizhetem. De akárhogy is, a szakadás azon a napon, abban az órában következett be, amikor Marina Oswald, az állítólagos elnökgyilkos felesége, a legperverzebb módon az amerikai reakció „darlingja” lett, amikor Marina Oswald vádolni kezdte a férjét, s kijelentette, hogy férje „merényletet készített Walker ellen”, merényletet tervezett Nixon republikánus párti vezető ellen, és ontani kezdte, mint valami gép, a fényképeket, dokumentumokat, a legkülönbözőbb rendű és rangú bizonyítékokat. A szétválás akkor következett be, amikor Marguerite Oswald kijelentette, hogy fia az amerikai titkos szolgálat, a „Central Intelligence Agency” ügynöke volt. John McCone, a titkos szolgálat főnöke, cáfolta ezt az állítást. Ám ha indokolt óvatossággal fogadjuk az anya állítását, aki fiát mentegetni akarja – gondolom –, ugyanúgy indokolt feltenni, hogy a titkos szolgálat főnöke, hivatalból titoktartásra kötelezve, nem fog azzal a közléssel előállni, hogy az elnök gyilkosa pont az ő szervezetéhez tartozott. Ujjongás meg meghatódás amiatt, hogy az állítólagos elnökgyilkos özvegye legsötétebb élményeinek országában marad, és felveszi ennek az országnak az állampolgárságát, gyűlöletkampány ugyane „gyilkos” édesanyja ellen – nem kell-e hát minden mondatnak kérdőjellel végződnie?

Marguerite Oswald természetes szerepet játszik, mondottam előjáróban, ám ugyanakkor jellemző szociológiai jelenség is. A kétszer elvált és egyszer megözvegyült diplomás ápolónő képviselője a sokszor ecsetelt salesman-societynek és ezenfelül ama „Mom-society”-nek is képviselője, amiről Philipp Wylie is alapvető művében, a The Generation of Vipers-ben beszél. Egyrészt: anya, látszólag tökéletesen normális, mindenki számára érthető reakciókkal, másrészt olyan asszony, aki 5000 dollárt kér azért, hogy előadást tartson a New York-i Town Hallban – betegápolói órabérét a duplájára emeli –, érdemes-e egyáltalán foglalkozni avval a civilizációval, ahol meggazdagszik

mindenki, akinek egy derék ember halálával közvetve vagy közvetlenül dolga van?

A Marguerite Oswald ellen folyó gyűlöletkampányra – mert az folyik – nem ad teljes magyarázatot az ő ügybuzgalma, politikai vádaskodása – ez nyilvánvaló. E „Mom” ősz hajával és vastag keretes szemüvegével, aki lénye, alkata és külseje szerint olyan, mintha kivágták volna Philipp Wylie könyvéből, úgy nevelte fiát, hogy a világ semmilyen hatalma se téphesse le köldökzsinórjáról. A szexuális gátlások, az esetleges lappangó homoszexuális hajlamok – ezeket egyes amerikai pszichológusok felfedezni vélik Oswaldon – arra a nő-dominációra és a „Mom”-kötöttségre vezethetők vissza, amelyről már beszéltem a Kaliforniával foglalkozó fejezetben. Azt azonban, hogy az amerikaiak millióit hasonló módon nevelték, anélkül, hogy megölték volna az elnököt vagy bárki mást, figyelmen kívül hagyták a pszichológusok; azt is elmulasztották, hogy a Marguerite Oswald iránti ellenszenv lélektani rugóival foglalkozzanak, vagyis az amerikaiak öntudatlan lázadásával a „Mom” ellen.

John F. Kennedy meggyilkolása az amerikai társadalom összes baljós tüneteit felszínre hozta – a salesman-societyt, a Mom-komplexumot, a „két ököllel felruházott” férfi és a telivér pionír hazug férfiasságát, a „publicity” és a „public-relation-man” titkos diktatúráját, az egyes államok különbözőségét, viszálykodását és ellentmondó jellemvonásait, a mértéktelenséget és a tömeghisztériát –, John F. Kennedy halála éppúgy, mint élete, hajnali trombitaszó volt. „A jókkal együtt felkeltek a gonoszak, a szorgalmasakkal a restek, az egészségesekkel a betegek, a könyörületes szívűekkel a szívtelenek, a barátokkal az ellenségek, a virradat embereivel a sötétség haszonélvezői. Ábellel a pásztorral, felkelt Káin is, a vadász.”

De a társadalommal – ezt sohasem szabad elfelejteni –, amelyet Oswald özvegye és Oswald anyja fejez ki, szemben áll az a másik, amelyet Kennedy özvegye, Jacqueline Bouvier fejez ki. Az egyetlen interjúban, amelyet Jacqueline Kennedy az elnök halála után hajlandó volt adni, a következőket mondja: „Azelőtt minél többet olvastam a történelmet, annál keserűbb lettem. Egy ideig úgy gondoltam, a történelmet megkeseredett, öreg férfiak csinálják, de azután megvilágosodott előttem, hogy Jacket éppen a történelem tette azzá, aki

volt. Olyan kisfiúnak kell elképzelnie, aki sokat betegeskedett, és az ágyában olvasott történelmi könyveket, a kerekasztal lovagjairól, Marlborough herceg hőstetteiről. Jack szemében a történelem csupa hős volt. És ha ez őt nevelni tudta – ha mintaképévé lehettek a hősök –, talán így lesz más fiúkkal is.”

Abból, amit e fejezetben feljegyeztem, sok mindent csak azután tudtunk meg, amikor már elhagytuk az Egyesült Államokat. A „Leonardo da Vinci” kifutott a halálos november utolsó napján New York kikötőjéből. A tenger hullámzott, mintha a kőfüggöny, melynek New York a neve, mozogna, mintha nem tudná vagy nem akarná már eltakarni, ami mögötte rejtőzik. A gyönyörködésnek és a viszontlátásnak és magánügyeknek szentelt útról úgy tértünk vissza, mintha a Föld terhét tartanánk a vállunkon mi ketten és mi mind. Vagy a prédikátorok könyvének szavaival, melyek John Fitzgerald Kennedy legkedvesebb szavai voltak: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak, ideje az ültetésnek: ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak: ideje a rontásnak és ideje a megépítésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek: ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének: ideje az ölelgetésnek, és ideje az öleléstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje a veszteségnek: ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje a megvarrásnak: ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek, és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak, és ideje a békességnek.” – Ez az idő pedig ideje volt a meghalásnak és kiszaggatásnak, a megölésnek és a rontásnak, a sírásnak és a jajgatásnak, a kövek elhányásának, a veszteségnek és az eldobásnak, a szaggatásnak és a hallgatásnak, ideje a gyűlölésnek és a hadakozásnak, ideje az öleléstől való eltávozásnak.

De nem érdemes-e, mielőtt a pátosz elhal, az emlékezet megsemmisül, mielőtt a hazugság felülkerekedik, megállni és magunkba szállni arra gondolva, hogy hála egy asszonynak, egy példának és egy örökségnek, nem a kétségbeesés, a halál és a gyűlölet képével távoztunk, hanem a szeretet, a méltóság, az erény és a reménység képével?…

Ki ölte meg Kennedyt?

Ascona. 1964 márciusUtam kísérői, a két netsuke, ismét elfoglalta a helyét a legelő ló, a macska, a doboló ember és az aggastyán képével díszes legyező mellett. Munkaszobám a „La Timonellában”, a hársházban, átváltozott amerikai archívummá és Kennedy-múzeummá. Egy óriási asztal még a balkonajtót is elállja; a könyvtár egy részét kiszorította az amerikai szakirodalom, de közvetlenül előttem Bill Mauldin rajza áll, a gyászoló vagy szégyenkező Lincoln-emlékmű, ami annyira felkavart azon a chicagói estén.

Három hónap múlt el az Elm és Houston utca sarkán elkövetett gyilkosság óta, de egy nap nem múlik el, hogy meg ne kérdezzék tőlem, aki „ott volt”: „Ki ölte meg Kennedyt?”

Ki ölte meg Kennedyt? – ha így teszik fel a kérdést, húzódoznék a választól, még ha tudnám is. Oswald volt? Egyedül Oswald? Nem Oswald? Micsoda cinikus játék! A szenzációhajhászás a szophoklészi tragédiát Conan Doyle-féle bűnügyi regénnyé zülleszti le. Az érdeklődést a bűnügyi részletre terelik, az elnökgyilkosságot kiszakítják nagy politikai és történelmi keretéből. Amerikában a detektívregényeket „Who-done-it”-nak, „Ki-tette” regényeknek nevezik. Nem szabad, hogy Kennedy meggyilkolásából holmi „who-done-it” legyen.

A víz persze olyan zavaros, hogy valósággal csábítja a magándetektíveket és a szenzációhajhászokat a halászatra. Ilyen halásznak tartom Thomas Buchanant és Mordecai Brienberget, az ő beszámolóik a párizsi Express-ben, illetve a londoni Spectator-ban jelentek meg, s tetejében a német képújságok is átvették. Valamennyi ilyenfajta beszámoló pletykákon, egyéni megfigyeléseken, bizonytalan szakértői véleményeken, elfogult tanúvallomásokon és felületes vádaskodásokon alapulván, a kívánt cél visszáját érik el: e világ legnagyobb történelmi pereinek egyikét „érdekfeszítő” bűnügyi perré fokozzák le.

E „magánnyomozások” szenzációéhségénél nem kevésbé veszélyes a dilettantizmusuk. Egy példa a sok közül: Buchanan „bizonyítéka”, hogy Oswald, aki a hadseregben nem volt mesterlövész, csupán „elitlövész”, nem teríthette le az elnököt. Mint az amerikai hadsereg egykori katonája, aki az említett próbákat ismételten megálltam, tudom, amit egyébként minden hadsereg összes katonája tud: ez a „bizonyíték” semmit sem bizonyít. Oswald katonakora óta sok év telt el. Ennyi idő alatt minden „elitlövész” – ez a legalacsonyabb kategória –, ha akarja, „mesterlövésszé” fejlődhet. Emellett a legfelső fokozat lőgyakorlatain a fegyvert „szabadon” kell tartani, vagyis nem szabad feltámasztani. Bármely katona tudja, tízszer olyan könnyű célba találni „megtámasztott” fegyverrel – s ezt Oswald megtehette. Mindenki tudja, hogy a véletlen is döntő szerepet játszhat. Bizonyos körülmények között Oswaldnál sokkal jobb lövész sem adhatta volna le a végzetes lövéseket; s bizonyos körülmények között nála rosszabb lövészek is célba találhattak volna.

Ki ölte meg Kennedyt? A kérdés előbb vagy utóbb tisztázódni fog. Ha az amerikai Legfelső Bíróság elnökének Earl Warennek feddhetetlenségében kételkednénk, ez azt jelentené, tökéletesen félreismertük egyéniségét, annyi volna, mintha Robert F. Kennedy igazságügyiminiszter feddhetetlenségében kételkednénk, végtére is ő őrködik a vizsgálat fölött, és nyilván mindent megtesz, hogy tisztázza fivére halálának körülményeit. Midőn ismeretlen szenzációhajhászok, például Buchanan, Amerika legjobb férfiait meggyanúsítják, hozzájárulnak, ha akaratlanul is, olyan légkör kialakításához, amelyben új szerencsétlenségek történhetnek.

Ha mégis hónapok peregtek le válasz és megnyugtatás nélkül, ha a víz maradt, mi volt: zavaros, csak két lehetőség marad. Az egyik: a Warren-bizottság csak arra korlátozza tevékenységét, hogy bűnügyi vonatkozásban tisztázza a gyilkosság kérdését – és ekkor ugyan „technikai” feladatát megoldja, viszont adós marad a világnak azzal a válasszal, amit a világ vár. Nem irigylésre méltóak e bizottság becsületes öregurai. Tudják, hogy John F. Kennedyt a gyűlölet ölte meg – de minek nevezzék, milyen nevet adjanak a gyűlöletnek? A másik lehetőség az, hogy vizsgálatai során a Warren-bizottság a gyűlölet bozótjába tévedt, amelyről ez a könyv szól. Ebben az esetben jól teszi,

ha kutatásainak eredményét egy időre titokban tartja, és a kormányt figyelmezteti azokra a körökre, azokra a személyekre és csoportokra, akik ma éppoly életveszélyesek, mint tegnap voltak, akik – még ha csak közvetve is – felelősek az elnök haláláért. Egy hangulatot nem lehet „letartóztatni”, de az lehetséges – természetesen csak lassan, körültekintően és vitathatatlan bizonyítékok alapján –, hogy ártalmatlanná tegyék azt a kört, amely tudatosan szította a „K. O. the Kennedys” hangulatot. De addig, kétes bizonyítékok helyett, engedjük szóhoz a logikát.

A dallasi gyilkosság politikai gyilkosság volt, az elnök egy vagy több politikai ellenfele követte el. Akkor is politikai gyilkosság volt, ha egy elmeháborodott követte el. Az elmebajos, aki meggyilkolta az Egyesült Államok elnökét, az uralkodó politikai atmoszféra hatása alatt cselekszik és nem attól függetlenül. A gyilkosság az „olvadás” idejében történt, a nyugati világ és a kommunista világ közötti feszültség enyhülése közepette. A „világkommunizmusnak” nem lehetett érdeke és indító oka, hogy eltegye az útból azt a férfit, aki a békés egymás mellett élésért többet tett, mint akármelyik nyugati államférfi az utolsó 18 évben. Talán egy zavarodott elméjű, saját jószántából cselekvő, külön utakon járó ember? Meglehet, de ez nem perdöntő. A megzavarodott lelki és szellemi egyensúlyú ember kétszeresen is a környező légkör hatása alá kerül. Charles J. Guiteau, Garfield elnök gyilkosa, noha nyilvánvalóan bolond volt, így írt 1881. július 2-án kelt levelében: „Az elnök halála »szomorú szükségesség« volt, hogy a »republikánus pártot egyesítsék és a köztársaságot megmentsék«”. Guiteau a Garfield és a Grant tábornok közötti politikai ellentét hatása alatt cselekedett. Leon F. Czolgosz, McKinley elnök gyilkosa, anarchista volt, és az elnökben a gonosz imperializmus megtestesülését látta. Amikor McKinleyt lelőtte a pánamerikai kiállításon, csak egy év telt el a Spanyolország elleni háború óta, amely a Fülöp-szigetek elcsatolásával végződött. Ebben az időben az anarchisták egy sor gyűlést tartottak, és McKinley politikája ellen szavaltak. Lincoln meggyilkolásáért egészen Sándor jugoszláv király meggyilkolásáig valamennyi politikai merényletre érvényes az a megállapítás, amelyet Robert J. Donovan tesz alapvető művében, a The Assasins-ban, amely szerint minden merénylőt „cause and vision”101

101 ügy és látomás

fűtött. Magyarán: el akartak érni valamilyen politikai vagy világnézeti célt. Ugyanez vonatkozik Kennedy elnök gyilkosára vagy gyilkosaira is, és épp Kennedy legelszántabb ellenfeleinek kell beismerni, hogy – különösen 1963 novemberében – sem egy kommunista „összeesküvőnek”, sem egy kommunista őrültnek nem lehetett oka az elnök megölésére. Sem „tényleges”, sem „atmoszférikus”. Az ügy feltárása azért olyan nehéz, mert a gyilkos nem „kommunista” atmoszférában cselekedett.

A dallasi bíróság a gyilkosság után nyomban kijelentette, hogy „világméretű kommunista összeesküvésről” van szó. Pedig a rendőrség ezt akkor sem tudhatta volna, ha így lett volna. Tehát nem fér kétség hozzá, hogy itt olyan erők működtek, amelyek egy Szent Bertalan-éjt vagy polgárháborút, vagy – még rosszabb esetben – egy harmadik világháborút akartak kirobbantani. Így azonban válaszolatlanul marad a kérdés: azért ölték-e meg a texasi Dallasban John F. Kennedyt, hogy efféle konfliktust idézzenek elő, vagy a szóban forgó körök felhasználták a gyilkosságot, hogy a polgárháborút – vagy a világháborút – „ebből az alkalomból” az emberekre szabadítsák? Kinek, miféle körnek állott érdekében a „világméretű kommunista összeesküvést” hangoztató bulletin kiadása? Ez a fontos, nem az, hogy hány lövedék csapódott az elnök gépkocsijába. Ez a kérdés túlnő az aktualitáson, ezt tisztázni kell, ha nem akarjuk, hogy a történelemhamisítás már a történelmi események pillanatában megkezdődjék.

Milyen volt az atmoszféra közvetlenül a gyilkosság elkövetése előtt? Erre, mindenekelőtt erre próbáltam válaszolni e könyvben; de bizonyos tényeket, amelyek a tragikus eseményekkel összefüggenek, pótlólag még ismertetni szeretnék. Az Associated Press jelentése szerint a sok texasi fasiszta csoport egyike, a „National Indignation Convention”102, röviddel előtte tiltakozó gyűlést rendezett Earl Warren, a Legfelső Bíróság elnöke, a néger-integráció „főfelelőse” ellen. A gyűlésen az egyik vezető tag nyilvánosan kijelentette: „Azt ajánlom, akasszák fel.” Egyidejűleg – az AP szerint – horogkeresztek jelentek meg Dallas zsidó üzletein. Továbbá, még mindig az AP jelentései alapján, a Stevenson nagykövetet megtámadó tüntetők azt szavalták kórusban: „Kennedy

102 Nemzeti Felháborodás Gyülekezete

megkapja büntetését a pokolban.” „Stevenson halállal lakol, a szíve nem fog verni, verni, verni, hanem el fog égni, égni, égni.” Amikor Kennedy Dallasba utazott, a Dallas Morning News-ban megjelent az ugyancsak szélsőjobboldali „American Fact Finding Comittee”103 egész oldalas hirdetése, e kérdéssel: „Miért parancsolta az elnök fivérének, az igazságügyminiszternek, hogy kesztyűs kézzel bánjon a kommunistákkal?” A rendőrség csupán az elnök repülőgépének Dallasba érkezése előtt néhány perccel távolította el a „Kennedy áruló!” feliratú táblákat. Röviddel Kennedy Délre érkezése előtt Edwin Walker tábornok, a fasisztavezér, Mississippi állam kormányzójával együtt meglátogatta a börtönben Byron de la Beckwith-t, egy néger vezető gyilkosát, és kezet szorított a gyengeelméjű „kópéval”, a „white trash” egyik méltó képviselőjével.

Tehát egy déli állam kormányzója nyilvánosan kifejezésre juttatta egyetértését a gyilkossággal, mint politikai fegyverrel.

Mi volt a hivatalos Amerika reakciója közvetlenül a gyilkosság után? Amerika és talán a nyugati világ jövője, a történetírás szempontjából e kérdés sokkal lényegesebb az Oswald vagy Ruby „lőállására” vonatkozó gyerekes találgatásoknál. De folytassa, bár még oly lelkiismeretesen is, vizsgálatait a Warren-bizottság – feladata nem az, hogy a hivatalos Amerikának a gyilkosság utáni magatartásából tanulságokat vonjon le. Ez a történetírás feladata. Két komolynak minősíthető dokumentummal rendelkezünk ezekről az órákról – az egyik Steward Alsop, a híres publicista beszámolója, a másikat Fletcher Knebel, a Look kitűnő tudósítója írta. A két jelentésből megtudhatjuk, hogy Lyndon B. Johnson nem véletlenül esküdött fel repülőgépen az Alkotmányra – „az ablakredőnyöket lehúzták, félve egy esetleges második merénylettől” – Johnson, aki maga is Texasból származik, és a Dél egyik legjobb ismerője, teljesen meg volt győződve az összeesküvés és egy második merénylet lehetőségéről. De hova repült Johnson? Washingtonba repült. Ha egy pillanatig is gondolt volna, miként később állították, „világméretű kommunista összeesküvésre”, akkor sehol sem lett volna kevésbé biztonságban, mint a fővárosban, és sehol nagyobb biztonságban mint a megrögzötten reakciós Texasban. Ezt Alsop következő mondatai is igazolják: „Kenneth O'Donnell – az elnök

103 Amerikai Ténymegállapító Bizottság

barátja, a helyzetnek szintén pontos ismerője – egész biztosan gondolt arra a lehetőségre, hogy a gyilkosság egy nagy összeesküvés nyitánya lehet, s ennek kiindulópontja talán Dallasban van. O'Donnell ezért el van szánva, hogy az elnök holttestét, késedelem nélkül, bármi áron elszállítja Dallasból.” Tudjuk továbbá, hogy a gyilkosság után nyomban „red alertet” rendeltek el, s ez hét napig volt érvényben; a riadókészültség még legalább öt napig tartott, addig, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szó nemzetközi összeesküvésről. Knebel jelentéséből világosan kiderül, hogy hivatali körökben pánik uralkodott, attól tartottak, hogy a merénylet államcsíny kezdetét jelenti. Kommunista összeesküvés – Amerikában? Johnson alelnök először Washingtonban akarta letenni az esküt – „a titkosszolgálat szintén azt javasolta, hogy ne halogassák az elutazást” – írja Knebel. Csak az elnök fivére, akit telefonon tájékoztattak, ragaszkodott az azonnali „hatalomátvételhez” – számbavéve azt is, hogy rossz az idő, és a repülőút Washingtonig három-négy óra. „Az Egyesült Államok nem várhat ilyen sokáig”. Knebel tanúsága szerint, Johnsont egy ismertetőjel nélküli kocsiban Love-Airfieldre vitték. Az ország legjobban értesült férfiai tudták: ebben a gyűlölködő légkörben lehetséges az összeesküvés, sőt valószínűnek is tartották.

És hogy viselkedett a közvélemény? Ismét az Associated Press sajnos oly hamar feledett jelentését idézem Dallasból: „Egyes iskolás-gyerekek Dallasban és a Mississippi állambeli Jacksonban – mondja a jelentés – örömkiáltásban törtek ki a halálhír hallattára, »Jippi, jippi!« – kiáltozták – örömujjongása egy gyászos örökségnek.” A georgiai Atlantában egy fiú, Rusty Wessen, felkapta a mikrofont, és még mielőtt megakadályozhatták volna, így kiáltott bele: „Úgy kellett a fehérnek, aki ezt tette a négerekért.” Madisonban, Wisconsin államban, az ottani nácipárt vezetője, Owen H. Reison, így szónokolt: „Csoda történt a fehér faj javára.” New Yorkban Malcom X., a „Black Moslim”-ok egyik vezére, ekképp ujjongott: „Megsütötték a pecsenyét, örülök!” Viszont a John-Birch-Society a tiszteletre méltó Edgar J. Hoovert, az FBI főnökét idézte, aki akkor sem határolta el magát tőlük, amikor a szervezet szóvivője, dr. Revilo P. Olivér, az American Opinion-ban azt írta, hogy az elnököt a kommunisták lőtték le, mert nem tartotta be a megállapodást, hogy az Egyesült Államokat 1963-ban „átadja nekik”. A

gyilkosság utáni napok a hazugság napjai voltak, de az igazságnak is voltak órái. A néger Roy Wilkins, a NAACP főtitkára kifejtette: Kennedy elnök halálát Texasban a „gyűlölet eszelős példamutatása” tette lehetségessé. A National Review-ban a keserűen kifakadó James J. Kilpatrick így írt: Kennedyt megölték, mert „nemcsak olvasta a könyveket, hanem írta is, és azért, mert háromszőtagos szavakat is használt”. Earl Warren, a Legfelső Bíróság elnöke így beszélt az elnök koporsójánál: „Talán sohasem fogjuk megtudni, mi indított egy megtévesztett gonosztevőt e szörnyű tettre, de azt tudjuk, hogy az ilyen tetteket rendszerint a gyűlölet és a rosszakarat erői ösztönzik – a gyűlöleté és a rosszakaraté, amelyek bejutottak az amerikai élet vérkeringésébe. Micsoda árat fizetünk a fanatizmusunkért!” Nem csodálkoznék, ha e szavak késztették volna Johnson elnököt arra, hogy Earl Warrent, annak kedve ellenére, a vizsgálóbiztosság élére hívja. De ma, három hónap elteltével elhangzanak-e még egyáltalán ezek a szavak: gyűlölet, rosszindulat és fanatizmus? Az elnök halála után két hónappal, a tiszteletre méltó J. Edgar Hoover, a bizonyos, akire a John-Birch-Society hirdetése hivatkozott, Robert F. Kennedy igazságügyminiszter elé terjesztette évvégi jelentését, s ebben főleg „az amerikai ifjúság »balra-tolódásától«” óv. Ez ugyanaz a tiszteletre méltó J. Edgar Hoover, akinek FBI-je nem mutatott hajlandóságot a texasi gyilkosság felderítésére, úgyhogy az elnök vizsgálóbizottságának egész elölről kellett kezdenie a munkát.

Mi történt – végül – még e három hónapban? Egyről-másról beszámoltam a „Három özvegy és egy anya” című fejezetben. A Ruby-per? Az elmélyítette a gyanakvást, fokozta a fenntartásokat, megtestesítette az alantasságot. A halálos ítéletet – joggal vagy jog nélkül – meghozták, mert „Dallas jóhírét” meg kellett menteni. De melyiket, miféle jóhírt? A halálos ítéletet meghozták, mert Oswald „le volt bilincselve”, ha visszalőhetett volna, az már más, akkor megmentették volna a „two-fisted” Vadnyugat jóhírét. Ha viszont a dallasi rendőrség, a tiszteletre méltó J. Edgar Hoover FBJ-je csak a legkisebb bizonyítékokkal is rendelkezett volna arról, hogy kommunista összeesküvésről van szó: a tiszteletre méltó J. Edgar Hoovert és Dallas kevésbé tiszteletre méltó funkcionáriusait semmi sem akadályozhatta volna abban, hogy a bizonyítékokat a közvélemény elé tárják. És ha

Washington valamiféle külpolitikai érdekből ezerszer is megtiltotta volna ezt: az érdekeltek és a beavatottak egyike vagy másika e „bizonyítékokat” ha másnak nem, hát H. L. Huntnak, a John-Birch-Society dallasi támogatójának biztosan továbbadta volna. A kommunistákat akarom tisztára mosni? Én, akiről tudják, hogy sosem volt közöm a kommunistákhoz, megengedhetem talán magamnak, hogy a logikát szóhoz hagyjam jutni. Ha John F. Kennedyt a „baloldaliak” gyilkolták volna meg – mi akadályozhatná Washingtont, hogy ezt közölje? Attól fél, hogy ez megzavarná a nemzetközi feszültség enyhülésének folyamatát? A kormány és az FBI sohasem riadt vissza attól, hogy kommunista agitátorokról beszéljen, miért riadna vissza most? – ha az alvilág, a Cosa-Nostra gengszterei is közreműködtek a gyilkosságban, már inkább volna érthető az óvatosság. És mennyire érthető volna, ha a gyilkos vagy a gyilkosok, akik megbízásból vagy saját számlájukra cselekedtek, valamiképp közvetlenül vagy közvetve – kapcsolatban volnának az olajmilliomosok által kitartott amerikai polgárok millióival, az olajmilliomosok mögött a „fehér söpredékből” legalább tízmilliónyian állnak, megbízottaik vannak a rendőrségnél és más hatóságoknál, akik tekintélyes szervezetekkel rendelkeznek, és a választásokon akkora a szerepük, hogy az államszövetség több nagy államának kormányzói palotájába saját megbízottjukat ültethetik. A Délen kereken 40 millió fehér él. A hamu alatt polgárháború izzik. Hátba akarják támadni Robert Kennedyt a homályos célzásokkal, ahelyett, hogy nevén neveznék az Amerikát és a világot fenyegető problémát?

Nem tudom abbahagyni a kérdéseket: milyen atmoszférában cselekedett a külön utakon járó őrült, a „kommunista”? ki teremtette ezt a légkört és miért? mi történik, hogy ártalmatlanná tegyék az atmoszféra felidézőit? A tragédia az, hogy az igazságot szemlátomást senki sem meri kimondani, mert az igazság pátosza John F. Kennedyvel a sírba hanyatlott, a harcos lovát, a szókimondás bátorságát, úgy látszik, eltemették a harcossal együtt, mert a kímélet vagy a kíméletlenség, a pártokra, csoportokra vagy egyénekre való tekintet, a hazafias hazugságok vagy talán csak a szív közönye és restsége követeli az igazságtalanságot, mert „a test természetes színét” mindig, ebben a történelmi órában is, „a gondolat halványra betegíti”.

Mi a titkolt, eltakart, leplezett igazság?Az igazság a következő: ha a világ százszor is hallja a merénylő

nevét, és ha száz bizonyítékot is hoznak arra, hogy a gyilkosság „egyéni akció” volt, akkor sem nyugszik bele, nem nyugodhatik ebbe, s nem hagy fel az egyetlen fontos kérdés feltevésével: mi ölte meg Kennedyt, miért ölték meg Kennedyt?

John Fitzgerald Kennedyt, aki született Broockline-ban, Massachus-settsben 1917. május 29-én, meghalt a texasi Dallasban 1963. november 22-én, azért ölték meg, mert a politikai előnyökkel és a kancsal népszerűséggel nem törődve, figyelmen kívül hagyva a jobbról és balról, fehértől és feketétől érkező radikális sugallatokat, hitte és hirdette, hogy az Egyesült Államok minden polgára felekezettől, fajtól, származástól, bőrszíntől függetlenül, egyenlő jogokkal született, és mert eltökélte, miként száz évvel előtte Lincoln Abraham, hogy valósággá változtatja isten akaratát és az Egyesült Államok alkotmányát, és mert ugyanakkor a titkos és félig titkos szervezetek, mindkét színárnyalat fékevesztett faji apostolai, az Alabamával egy húron pendülő államok kormányzói és a New York-i „Black Moslim”-ok, texasi olajmilliomosok és országszerte a fehér söpredék, fék és korlát nélkül, a helyi rendőrhatóságoktól támogatva, a szövetségi rendőrségtől megtűrve, a politikusoktól meglovagolva gyűlöletet vethettek – se vetés kikelt a texasi Dallasban.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert az Egyesült Államokat, amelyeket 1787-ben George Washington egyesített, újból egyesíteni akarta, mert az elmaradott Délt, a tompa korlátoltságban megrekedő Texast és egyáltalán, a szövetség valamennyi államát, függetlenül kicsinyes, provinciális, és Amerika világhatalmi állásának ellentmondó érdekeiktől, a haladás áldásaiban akarja részesíteni, a szabadságban, egyenlőségben és testvériségben, mert Danton volt, de nem forradalmár; és mert egyszersmind magára vonta az önkényeskedő kormányzók és korrupt klikkjeik, összeesküvő White Citizens Counciljaik haragját, félelemre gerjesztette és gyűlöletre lobbantotta őket.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert ki merte mondani, hogy a földkerekség leggazdagabb országának egy részét nyomorgó koldussereg népesíti be, e megalázó, a demokrácia elveit rossz hírbe

hozó állapotnak véget akart vetni, méghozzá az állam, a gazdagok és a kivételezettek áldozatai árán is, méghozzá a mocsárhoz ragaszkodók makacs ellenállásával szemben is; és mert evvel kihívta a rulett-társadalom gyűlöletét, amely a szerencsében az isteni gondviselés kezét, a nyomorban a szerencsétlen megérdemelt büntetését látja.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert a háborút a kommunista világgal fölöslegesnek, értelmetlennek, és a tömegpusztító fegyvereket tekintetbe véve, bűnösnek tartotta, mert hitt abban, hogy politikája eltorlaszolhatja a kommunizmus útját, viszont nem tudta megakadályozni, hogy a demokráciával visszaélve az ex-tábornokok, a háborús ügynökök és a fegyverkezés vámszedői a sajtóban, a gyűléseken, a rádióban és a televízióban gyűlöletet hirdessenek és a tömegbefolyásolási eszközökkel a tömegeket befolyásolják.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert nem vállalt semmiféle olyan kötelezettséget, amit nem tudott teljesíteni, nem ígért olyat, aminek megvalósíthatóságában kételkedett, nem kötelezte magát arra, hogy „felszabadító háborúkat” indít, viszont adott szavát a legkevésbé sem volt hajlandó megszegni, a szava becsületszó volt; e magatartása azonban kihívást jelentett az izolacionistáknak, akik azt vallják, jó az, ami Amerikának jó, és a nukleáris megelőző vagy „felszabadító” háború híveivel szemben, akik az ő szabadság- és békeüzeneteire a gyűlölet hadüzenetével válaszoltak.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert nem tartotta Texas olajkútjait Amerika új határainak, mert látomásában a „new-frontier”-t a lakott föld határán és a hold felszínén látta, mert az új Amerikáról való álmában a részeg pókerjátékosok „rugged individualism”-jának, a „két-öklű” cowboyoknak és a „telivér” pioníroknak nem jutott hely; és mert másfelől nem adatott idő a számára, hogy jó társak és egy egészséges nép segítségével az elavult hurrákapitalizmus és az új lumpenproletariátus szövetségét megtörje, és így Dallas exkluzív klubjai továbbadhatták a gyűlöletet a birminghami kocsmáknak, a jacksoni szalonok New Orleans kikötői csapszékeinek.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert hazáját Amerikát túlságosan szerette ahhoz, hogy vak maradhatott volna, mert országa, népe és társadalma hibáit, gyengéit és avultságait ismerte, mert a műveltség előtt meghajolt, az intelligenciát ösztönözte, a kultúrát

csodálta, az ostobaságot megvetette, az írástudatlanságot meg akarta szüntetni, a puszta életrevalósággal szemben bizalmatlan volt, és mert e vonatkozásokban nem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra, sem cselekedeteiben, sem beszédeiben, sem a maga, sem a családja életformájában, mert az előkelőségtől nem félt, és a köznapiságot kerülte, és mert személyiségének kisugárzása önmagában is elég volt ahhoz, hogy az egész útszéli sales-man-society, a strip-tease-alvilág és a korrupció velük egy követ fújó világa egyetlen gyűlöletkiáltásban törjön ki.

John Fitzgerald Kennedyt azért ölték meg, mert az Amerikai Egyesült Államokban – most első ízben – egy felforgató, az állam alkotmányát lábbal tipró, szélsőjobboldali mozgalom bontakozott ki; és mert ugyanakkor érthető szégyenében és veszélyes türelmében Amerika e mozgalom jelentőségét elhallgatja, leplezi vagy elkedélyeskedi, mert a John-Birch-Society, a White Citizens Councilok és a Ku-Klux-Klan éjjel és nappal, szóval és tettel gyűlöletet prédikálhatnak.

Három hónap múlt el John Fitzgerald Kennedy halála óta. A világ még mindig – még mindig? – kérdi, mi történt a valóságban ama no-vemberi napon a texasi Dallas Elm és Houston utcáinak sarkán.

A végső igazság, úgy látszik, mindig a Faust-ban lelhető fel:

„Gyalázatos kísértetek! így bántatokaz emberi nemmel ti már gyakortaköznapokat is bonyolult kínokundorító zűrzavarába fojtva.”

A „köznapok bonyolult kínjai”, a bizonytalanság érzése, amely a világot a Kennedy-korszak előtt áthatotta, visszatért. Derék emberek azon fáradoznak, hogy gondozzák John F. Kennedy örökségét. Amerika sebeit ápolja. Európa nem tudja, mily mélyen meg van sebezve. Itt és ott újra felemeli fejét a közönségesség, a kisebbrendűség és a háborús kedv. Hiábavalóak a jóakaratú emberek próbálkozásai, pótolhatatlan a veszteség?

John Fitzgerald Kennedy, az ember elvesztése pótolhatatlan. De nem hiszem, hogy az igazság mindig rejtve marad. Nem szűnök meg e Massachussettsből való Posa márkit gyászolni, de éppúgy azt sem hiszem, hogy „földi napjainak” nyoma… „alámerül az Eónokban”. Ha

alámerülne e nyom: John Fitzgerald Kennedy nem az lett volna, aki volt. Lehet, hogy a Kennedy-korszakból csak egy nyom marad, de követhető. John Fitzgerald Kennedy szeretetet vetett és gyűlöletet aratott, de „az idő barázdáiba a tettet is” elvetette. Ha a gonosz a színre lép, menekül a jó, de az összevisszaság, a kétely, a gyanakvás, amely az ilyen pillanatokban felülkerekedik, nem tart örökké; a jók egymásra találnak, felismerik egymást, kezet fognak, és újra támadnak. A tragédia második részében a megvakult Faust felismeri a teljes igazságot:

„Mélységes-mély sötétség burkol engemde fölragyog tisztán benső napom;mit elgondoltam, most be kell fejeznem,s a latban csak az Úr parancsa nyom.Hej, talpra szolgák! Bátran szárnyalóeszmémből hadd legyen boldog való.Ásót, lapátot és csákányt kézbe!Amit kitűztem, hajtsátok ma végre.Szigorú rend, vasszorgalomharcolja ki diadalom;a legnagyobb mű végre kész leszegy ész elég ezernyi kézhez.”104

104 Goethe „Faust”-jának II.részéből idézett sorok Kálnoky László fordításában

Utószó

Az olvasó, aki e lapokat forgatva újból átélte a közelmúlt történetének egyik legbaljósabb eseményét, és – Goethe emelkedett rím- és gondolatpárjain eltűnődve – Hans Habe könyvének végére jutott, nyilván nem csodálkozik azon, hogy a Halál Texasban óriási siker, hosszú hónapok óta első helyezett a nyugatnémet, holland, svájci és osztrák bestsellerlistán.

Habe több mint tucatnyi regénye és riportkötete közül mindeddig csupán fiatalkori műve, a Hárman a határon át jelent meg magyarul; ő sem volt – sokakhoz hasonlóan – próféta a saját hazájában: a Svájcban élő, németül publikáló, amerikai honos író ugyanis magyar, születésekor ezt a nevet jegyezték az anyakönyvbe: Békessi János. Munkásságát azonban két kontinens sok országának közönsége ismeri, művei csaknem minden nyelven megjelentek, többek közt oroszul, lengyelül, szerbül. A legnépszerűbbek: Ob Tausend fallen és Tamowska című regényei.

Az író 1963 őszén – ügyeit intézendő és a viszontlátás élményére vágyva – Amerikába hajózott. Több mint két hónapig időzött az Egyesült Államokban, New Yorkon és Washingtonon kívül bejárta az „ellenséges belföldet”, az ország déli és délnyugati részeit is. Tanulmányútja már a végéhez közeledett, amikor eljött november 22., eldördült Dallasban a merénylő fegyvere.

Alig három hónappal később a Desch Verlag, az ismert müncheni kiadó, hirdetni kezdte a Halál Texasban-t, Habe új művét.

A kötet voltaképpen útirajz, beszámoló Habe – az író, a riporter, a közíró – amerikai tapasztalatairól. A cím mégsem megtévesztő: a szerző élményei valamiképp mindig összefüggnek Kennedy politikájával és személyével; jelzik, előrevetítik a katasztrófát, a halált Texasban.

Séták New Yorkban, ebéd egy washingtoni klubban, a Dél fülledt melege, Tennessee Williams meddő és kétségbeesett hőseinek világa, egy New Orleans-i palota ódon, arisztokratikus hangulata – és találkozások, főleg találkozások, ismerősökkel és ismeretlenekkel… úgy

fest, az író sok esetlegességet jegyez fel, olyasmit, amit véletlenül hallott, véletlenül látott. De éppen ezek az alkalmi találkozások, e „véletlenek” hozzák létre a kapcsolatot az írás két szélső pontja – az úti élmény és a tragédia – között, teremtik meg a mű egységét. Habe ugyanis e véletlent (amellyel egyébként is jó, kölcsönös segítségre kész barátságban van) rendszerint lényeggé emeli, a vérbeli írók, vérbeli újságírók módjára. Meg kell hagyni, kitűnő találkozó: találkozván Amerika vidékeivel, találkozik Amerika problémáival. Az emberek és a tájak megnyílnak és vallanak neki.

A vallomások sajátos helyzetet érzékeltetnek: a hatalmas és virágzó Amerika gazdagsága teljében, de egyszersmind kritikus szakaszban van; a konjunktúra és a technikai haladás az érem egyik oldala, a másik – félelmes anakronizmusok, riasztó nemzeti és társadalmi ellentétek. A „tojásfejeket”, az értelmiségieket új, „titkos fegyvernek” tekintő fiatal milliomos, a Fehér Ház gazdája, aki a kommunizmussal „közhelyek, fenyegetések és háború” nélkül akar mérkőzni, eltökélte, hogy orvosolni fogja az ország betegségeit. De a sebek a gyógyító ujj első érintésére fellobbantak, mert mindazok, akiknek köreit a megoldásra érett kérdések egyikének vagy másikának rendezése sértett, összefogtak az orvos ellen.

„Ki ölte meg Kennedyt? – ha így teszik fel a kérdést, húzódoznék a választól, még ha tudnám is” – írja Habe, majd így folytatja – „…egy hangulatot nem lehet letartóztatni.” A Warren-jelentés igazolta az író aggodalmait, a bizottság feladatát, ha egyáltalán megoldotta – ami fölöttébb kétséges –, úgy csak „technikai” értelemben, a bűnügyi részletre irányította a figyelmet, és elterelte a teljes igazságról, vagyis arról: a merénylő személye nem biztos, hogy tettét – akkor is, ha elmeháborodott volt – az uralkodó politikai atmoszféra hatására követte el.

Az állásait foggal-körömmel (vagy automata fegyverrel) védő és atombombával védeni akaró maradiság szemében „vörös posztó” lett – ez szó szerint is igaz, bármennyire nevetséges – Kennedy politikája, az amerikai politikusról alkotott, közkeletű elképzeléstől annyira elütő élet- és beszédstílusa, családja, környezete. Végül olyan légkört teremtettek, amelyben el kellett pusztulnia.

Az író a gyászmenetből hiányzók gyászos menetének élére a négerfalókat és az „antiintellektualizmus” híveit állítja; a sajátos amerikai fasizmus főleg e két vonatkozásban akarta megállítani az időt; e két „tagadás” jegyében lépett áldatlan szövetségre az „új” milliomosok csoportja és a fehér népesség alja.

A történelem ismétlődő tréfája, hogy a haladó gondolatok – ha ellentmondásos talajból sarjadnak ki – idővel a fonákjukat mutatva jelennek meg. Így, fordított tartalommal bukkan most elénk e könyvben az „amerikai út”, „a mezőgazdaság fejlődésének amerikai útja”, amiről nálunk minden középiskolás tudja, milyen fontos szerepe volt az Egyesült Államok felemelkedésében. Ám ez most a „Vadnyugat” mítosza lett, az amerikai reakció ideológiája. Igaz, más oldalai kerültek előtérbe, a károsak, értéktelenek: az elemekkel és a mostoha természettel egyedül birokra kelő telepes kiszolgáltatottságából a „ki-ki magáért” kihívó individualizmusa lett, az ököljog és a vakszerencse eszményítése.

Habe szereti Amerikát, csodálja nagyságát, távlatait, városainak és tájainak szépségét, lelkesedik az amerikaiak lebírhatatlan optimizmusáért, derekasságáért, szíves és nyílt lelkületéért – ez árad a könyv minden sorából. De írói alkata, az erő, amely a szó emberét a szó kimondására ösztönzi, arra kényszeríti, hogy a közélet és „életforma” kérdéseit, kérdőjeleit felvesse. Megismerkedett a gazdagok társadalmában kétszeresen nehéz sorsú szegények világával, az erősbödő széthúzó tendenciákkal, a lakásproblémával, a férfi-nő kapcsolat egyensúlyának megingásával, a pénzt kifejező luxus és az ízlést, műveltséget tükröző elegancia konfliktusával, az üres, divatízű vallásossággal, amely az atyaistent nagyatyaistenné degradálja, kedves nagypapává, akit illik vasárnap meglátogatni, de egyébként nem kell törődni vele.

A kötet legérdekesebb részei talán ezek – a kasztszellem és a konvenció mindenhatóságát tárgyaló szakaszok. A szerző megvilágítja – akaratlanul, de fölöttébb kifejezően –, hogy a „szabad világ” szabadságának számbavételekor nem elég a „megengedett” és a „tilos” ellentéteiben gondolkodnunk. E fogalmak kiegészítésre szorulnak, ahhoz, hogy „szabad”, oda kell tennünk: tehát illő, tehát kötelező. A társadalom életét bonyolult, kicsinyes és antidemokratikus etikett

szabályozza – amely végső soron a hatalmasok hatalmát, a gazdagok gazdagságát szolgálja –, és a játékszabályok megszegése a szabálysértőt számkivetésbe, belső emigrációba taszítja. A konvenció parancsuralma csúffá teszi a demokráciát.

Az Óceán túloldalán nagy erők nagy erővel törekszenek arra, hogy az Újvilágot az Óvilágtól eltávolítsák. Habe a maga erejével közelebb hozza Amerikát Európához. Érzékletes-lüktető, „amerikai tempót” árasztó hangvételével az olvasót valósággal útitársává fogadja, és helyzetismerete, éleslátása, történeti gondolkodása és – nem utoljára – Amerika-szeretete révén olyan összetett, logikus, árnyalt ábrázolást nyújt az országról, az országot tépő problémákról, mint előtte talán senki sem.

Bizonyos, hogy a Halál Texasban után másként, eszméltebben, sokoldalúbban kell írni az Egyesült Államokról. És ez nemcsak jóslás. Aki az utóbbi hónapokban nyomon követte az Amerikáról szóló írásokat (így azokat a lapokét is, amelyek az írót „elnagyolással”, „Hassliebe”-vel, Amerika iránti „szerelmes gyűlölettel” vádolják), észrevehette, hogy a világsajtó mily sokat merített Habe gondolataiból, mennyire felkapta a Habe tárgyalta helyzeteket és személyeket.

Meglehet, hogy egyik-másik cikk és tanulmány megállapodottabb, „kiérleltebb” Habe művénél, de ezen a fölfedezés zaklatottsága érződik, a csattanós, meggyőző, az emlékezetben fészket rakó fogalmazást átitatja az új kimondásának izgalma.

Mindemellett igaz, hogy Habe olykor elnagyol és túloz. Amerika-képe fölöttébb összetett, de korántsem teljes. E szorgalmas találkozó, hosszú útja során nem botlott pl. egyetlen ipari munkásba sem. Jócskán van túlzás Kennedy politikai jelentőségének kifejtésében, még akkor is, ha a megmérettetés a liberális polgár mérlegén történt. Kennedy portréjának megrajzolásában is van – az író szóhasználatát idézve – némi „lionizing”, noha itt alkalmasint közelebb jár az igazsághoz, midőn a meggyilkolt elnököt afféle Lucien Leuwennek festi, teljességre és tisztaságra törekvő embernek, aki meg akarja őrizni erkölcsi feddhetetlenségét a politika szennyes hullámat közt.

A túlzás egy másik példája: a szerző túlhajtja azt a helyes, sőt szubtilis észrevételt, hogy a négerek nem érik be az egyenjogúsággal,

szeretetre is vágynak, és ezért azt állítja, hogy a négerpolitika megoldhatatlan. Ezt nem hihetjük.

A jószemű olvasó nyilván észrevette, hogy az író némileg kedve ellenére engedelmeskedik mestersége parancsának, vonakodva tárja fel Amerikának – amelyben a nyugati világ vezetőjét akarja látni – annyi búját, baját. De mivel mégis leleplez, egy füst alatt a marxizmust is „leleplezi”. Igaz, ha a „leleplezett” marxisták és nem a polgári liberálisok közé tartozna, nem adhatná át magát olyan illúzióknak, hogy Kennedy vagy bárki más a polgári társadalom keretei közt a „salesman”-t „megszüntethetné”, a jó eladót, aki „az eszkimókra jégszekrényt tukmál”. Tartana attól, hogy a salesmanben megszemélyesített gazdasági törvényszerűségeket – a dolgok áruvá változtatását, a használati értékek cserére való alkalmatosságát és főleg a tőkés túltermelést – aligha lehet „megtiltani”. Talán még arra is gondolna, hogy épp ez a túltermelés az oka a public-relation, a publicity elburjánzásának, a „concurrencitis”-nek, amely „Mrs. Jonest arra ösztökéli, hogy ugyanolyan tányérmosó-gépet szerezzen, mint amilyen Mrs. Brownnak van”; mi több, még arra is, hogy valahol errefelé kell keresni a társadalom konformizmusának forrásvidékeit.

Csakhogy az írótól nem azt kell számon kérni, amit nem ad, vagy nem mindig ad – ebben az esetben a következtetések levonását –, hanem azt, amit ad – ebben az esetben a tünetek, a jelenségek ábrázolását –, kivált, ha az író olyan gazdagon, olyan bőkezű szemléletességgel árasztja azt, mint Habe.

Vajna János

Tartalom

Az utolsó fejezetArisztokrácia és lumpenproletariátusÚt a homálybaKennedy és az üzletemberFehér nő HarlembenEmber a szappanosládánAmerika függönyeLoreley a Hudson partjánSous les toits de New YorkAz álmatlan városMilyen egy „tojásfej”?Bobby Baker istállójaGyapotföldek és HootenannyA Colliers Heights milliomosaiA „Fekete üdvözítő” tragédiájaMr. Bronner szépségkirálynőiÜdvözöljük BirminghambenEgy gyermek és kér idős hölgyA sok nevű városA nemzet szégyene„K. O. the Kennedys!”A New Orleans-i fabábuA gyűlölet forrásainálEgy nebraskai fiatalemberKözjáték a játszótérenA szelíd nyugatHárom özvegy és egy anyaKi ölte meg Kennedyt?Utószó