ALBATROSZ KÖNYVEK

Robert Barnard

Halál északon

1. fejezet

Alkony délben

A kávéház ablakából a főút körvonalai már elhalványodtak, bár odakinn még nem volt teljesen sötét. Ebben a pillanatban a fény olyan volt, mintha csak úgy átmenetileg, vonakodva világítana. A korábban halványkék eget a szitáló köd meg a felhők fosztották meg mindattól, amivel még a nappalra emlékeztetett volna. A fából épült katedrális hatalmasan, rendíthetetlen nyugalommal tört a magasba, de körvonalai, csakúgy, mint a főút faházas üzletsorának körvonalai, már csak halványan érzékelhetők, mintha egy szemünkre kötött sálon át néznénk. Az embereket, akik sietősen szedték lábukat a hódarás, jeges utcán, csupán útjuk célja érdekelte. Ilyenkor a nappal talán egy órányit tart még, aztán mindenre teljes sötétség borul.

December 21-e volt és délidő Tromső városában, a Sarkkörtől három fokkal északra.

A fiún, aki az egyik asztalnál épp az anorákjától meg a sáljától próbált megszabadulni, látszott, hogy pillanatnyilag tökéletesen elege van a városból. Még egyszer kinézett az üzleteket és az irodákat megvilágító, fakó fénybe, amely olyan volt, akár egy már bepiszkolódott szobor-szent elhalványult glóriája. A fiú a kezében levő újságba pillantott. Valami felkelthette a figyelmét az első oldalon, és az újságot magával vitte a pulthoz. Szórakozottan levett egy tálcát, aztán a tányérjára tett egy sonkás szendvicset meg egy sajtos tekercset, majd egy zacskó filteres teából meg egy csésze meleg vízből valami teafélét készített magának.

- To-og-tyve nitti - mondta a pénztárosnő, miközben beütötte az árat. A fiú egy pillanatra ránézett, majd kotorászni kezdett farmerja farzsebében. - Huszonkettő kilencven - mondta a nő óvatos angolsággal. A fiú lassan leszámolta a pénzt, majd a tálcát az asztalához vitte.

Félóra múlva kiolvasta az újságot, már megevett mindent, a teát is megitta, de mintha még nem lett volna kedve elindulni. Hozott magának még egy csésze teát, el-üldögélt mellette, és nézte, de majdnem biztos, hogy nem látta a lassan sötétedő várost. Sokféle gondolat megfordulhatott a fejében, talán túl sok: néha összeráncolta a homlokát, mintha rá akart volna jönni valamire, vagy éppen el akart volna hessegetni egy gondolatot. Közben a teája lassan

kihűlt, ő meg csak ücsörgött, nézelődött, és nem látott semmit.

Ránézésre olyan huszonkét éves lehet. A haja szőke, de nem olyan, mint a norvégoké, hanem sűrű, aranyszőke. Az arca keskeny, a korához képest egy kicsit öreges, és a szeme - amikor tényleg megnéz valamit - mintha inkább felmérné, értékelné a dolgokat. A keze érdes, akár a smirgli, az ujjai tömpék, a körme meg rövidre nyírt és koszos. Továbbra is csak üldögélt az asztalnál farmerban meg egy lompos, vastag pulóverban, és a hamutartót bámulta, amelyben a teazacskó undorító péppé keveredett össze a hamuval meg a csikkekkel.

Most valójában nem is gondolkodott. Emlékek, az elmúlt napok benyomásai tolultak az agyába, hogy aztán elraktározódjanak az emlékezet nagy gyűjtőmedencéjében. Az a kétségbeesett, szőke asszony meg az arcán rángatódzó ideg, amikor meghívta őt egy kávéra… na és az az iszonyatosan őszinte amerikai lány, aki nyomban elmondta neki az összes lelki nyavalyáját, ahogy nyilván elmondja boldog-boldogtalannak, legyen az barát vagy idegen. És az a pincevendéglő azzal a sarokasztallal, ahol mindenki angolul beszél, megpróbálják felidézni ennek az idegen földnek egy kis csücskében azt a pityókásan családias légkört, amely a vidéki angol kocsmák jellemzője… Meg az a rettenetes professzor, vagy mi, a vámpírfogaival és a szúrós tekintetével.

Aztán gondolatai visszatértek az előtte álló feladatra, tekintete a végtelenből ismét a jelenre szűkült. Az órájára nézett. Egy óra húsz. A találkozót fél háromra beszélték meg. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy mindaddig Tromső főutcáján járkáljon, míg el nem jön az ideje annak, hogy buszra szálljon, vagy beüljön egy taxiba. Talán még gyalog is odaér. Kinézett az ablakon; még nem havazott, de nem sok kellett hozzá. Így legalább gyorsabban telik az idő. Meg aztán útközben még egyszer átgondolhat mindent. Úgy érezte, egy kicsit elkönnyelműsködte a dolgot - olyasmibe kezdett, amit nem tud igazán kézben tartani.

Elővette a térképet, és kiterítette az asztalra. Át kell menni a hídon, ennyit tudott. Szép távolság, de könnyedén odaér, feltéve, hogy az utak rendben vannak.

- Segíthetek? Hova akar menni? - kérdezte egy hang.A fiú felpillantott. Középkorú férfi állt mellette, kezében

tálca - az arca barátságos, talán tényleg csak segíteni akar, nem ismerkedni. Teljesen mindegy… Hidegen válaszolt: - Köszönöm, nem megyek sehova, csak nézegetem.

A férfi egy kicsit sértetten továbbment egy másik

asztalhoz.A fiú ismét a térképet nézte, ujját végighúzta a hídon. Ez

a rész itt még nem épült úgy ki. Ujja követte a főútvonalat, míg rá nem bukkant úticéljára: Isbjörnvei. Kintről, az utcáról talán még a házat is láthatja a túlparton. Gyakorlott szemmel felmérte a távolságot. Még ha sétál, akkor is bőven odaér. Ekkor a nyúlánk, törékeny, mégis keménykötésű fiú felállt, majd belebújt az anorákjába, és nyaka köré tekerte a hosszú gyapjúsálat - sokszínű, csíkos sál volt, talán egy fáradhatatlan barátnő vagy anya kezének munkája.

Kinn, a megnyúlt árnyakkal keretezett, kivilágított kirakatok és utcai lámpák fényében ismét elindult - remélve, hogy aznap már utoljára - a Storgate felé. Ráérősen nézegette az üzletek karácsonyi pompáját, a norvég zászlókkal feldíszített karácsonyfákat, mintha Krisztus valahol egy Oslo melletti istállóban jött volna a világra. Vett egy hot dogot, és míg lassan megette, elálldogált ott egy darabig, és figyelte a vásárlók nyüzsgő tömegét. Amikor végzett a hot doggal, anorákjáról lesöpörte a morzsát, belső zsebéhez nyúlt, hallotta a papírok zizzenését, így aztán nyugodtan ismét útnak indult.

Már a híd közelében járt. Lába alatt a hó szutykos, darás és csúszós, de vastag talpú, erős csizmájában biztosan haladt tovább. A hídon rendkívül keskeny a járda, a járművek oly közel húznak el az ember mellett, hogy szinte súrolják a járókelőket, a fiú mégis megállt a híd középén, a metsző szél átfújt vékony nadrágján, és visszanézett a szigetre, amelyre Tromső épült, aztán a többi sziget felé fordult, amelyek akár az alvó szörnyek őrizték a mélységet ott kinn a tengeren. A fjord fakó vizén halványan tükröződtek a kihunyó nap és a város fényei. A fiú egykedvűen sarkon fordult, és folytatta útját.

Amint átért a szárazföldre, egy kicsit elidőzött a két hatalmas, fehér háromszögből álló Sarkköri katedrális körül, belesett az ablakon is. Ehhez a helyhez azonban nem volt semmi köze, ezért tovább-ballagott. Csak ment fölfelé az úton, az elhaladó járművek szinte súrolták, aztán jobbra fordult, hogy a hosszú, magányos séta után végül egyenesen a megbeszélt helyre érjen.

Pontosan negyed három volt, amikor az Anton Jakobsensvei végére ért, és lekanyarodott az Isbjörnvei felé. Útközben találkozott néhány emberrel, néha elhaladt mellette egy-egy autó, és ekkorra már teljesen besötétedett. Háta mögött, a hegy csúcsánál megjelent a hold. „Alkony délben” - ez a két szó futott át agyán. Ekkor megállt és eltűnődött. A

séta nem segített rendezni gondolatait, bár világosan látta, hogy most már döntenie kell - ekkor még nem sejthette, hogy mennyire felesleges ez a töprengés.

Aztán az egyre sűrűsödő sötétségben lesétált, és végre megtalálta az Isbjörnveit. Az utca neve az egyik ház oldalán állt gyengén megvilágítva, és ahogy ment előre, mindvégig a házszámokat figyelte. Itt csak úgy tessék-lássék takarították el a havat, a kapuhoz vezető kis utakról meg szinte egyáltalán nem söpörték el. Most már nem sétált, inkább csak bukdácsolt a hóbuckákon át. Végül aztán megtalálta a 18-as számot, a magas hóban nagy nehezen eljutott az ajtóig, és becsöngetett. Amíg az ajtóban várakozott, még egyszer visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a fjordon túl a város fehér és színes fényeire.

Idefele jövet a környéken senkivel sem találkozott. Élve többé senki sem látta, kivéve azt az embert, akinek a léptei már hallatszottak a házból, és ott állt előtte a nyitott ajtóban, amikor visszafordult.

2. fejezet

Helybéliek és külföldiek

Sidsel Korvald - barátaik véleménye szerint - a norvég mintafeleség. Háza mindig ragyogott a tisztaságtól: havonta egyszer megtisztította az összes ablakot, és végigtakarította az egész házat, a földszintet és az emeletet is (a lehetőségekhez képest mindezt látványosan), a függönyöket legalább ilyen gyakran kimosta; egyik étkezéstől a másikig mosatlan edényt nem tűrt meg a konyhában, és ha a gyerekek a nappaliban játszottak, anyjuk rögvest tudomásukba hozta, hogy az otthonuk nem csatatér. Férjét állandóan terített asztal várta, és amint megérkezett a munkából, máris előtte volt a mérsékelten változatos ételek egyike, amely a virslitől a húsgombócig, a tőkehaltól a sertéssültig terjedt, köretként pedig minduntalan a már jól bevált főtt burgonya került a tányérra. Ezt az aranyszabályt Sidsel elméjébe az anyja véste be. Szerinte a férfiak csupán egyetlen dolgot nem tudnak elviselni, ha túl változatos az étrendjük. Míg férje ebéd utáni pihenőjére tért, a gyerekeknek csöndben kellett maradniuk, és amikor felébredt, már készen várta a kávé. A hétvégeken, mikor eljött a lefekvés ideje, Sidsel gyengéden kívánatossá varázsolta magát, és a hét más

napjain is kedves engedelmességgel állt férje rendelkezésére.A férje gyűlölte.A szenvedély szinte már a mézeshetek után unalommá

szürkült; aztán az unalom sajnálattá változott, a sajnálatot ingerültség követte, és nyolc-kilencévi házasság után már csak a gyűlölet maradt. Björn Korvald tudta, eljött az ideje annak, hogy elköltözzön otthonról.

Azon a napon, december 22-én, egyedül volt otthon kis kirkegárdsveieni lakásában, amelybe három hónappal ezelőtt költözött be, és a különélés varázsa még mindig nem múlt el. Bármit csinált, minden új jelentőséget kapott. A munkából hazatérve a főzés naponta megújuló élvezetet nyújtott neki, valami határtalan, természetellenes gyönyör töltötte el, amikor sorra kipakolta a szatyorból a hozzávalót. Aztán amíg eldöntötte, hogy hogyan készítse el, már maga felért az intellektuális élvezettel, mintha egy izgalmas kalandban lenne része - különösen azért, mert már-már babonás félelemmel kerülte el a virslit, a húsgombócot, a tőkehalat meg a sertéssültet. Vacsora után a piszkos edényt a mosogató mellett hagyta, és felhajtotta a maradék sört. Néha feltett egy lemezt, és miközben hallgatta, körbejárta a lakást, mindent jól megnézett, időnként még meg is érintette az olcsó vagy éppenséggel használtan vett bútorokat, mintha ezek lennének szabadságának kézzelfogható bizonyítékai. Néha meg minden ok nélkül egyszerre csak hangosan felnevetett.

Ma is mindent ugyanolyan élvezettel csinált, mint máskor, de most nem nevetett. Elhatározta, hogy elviszi gyerekeinek a karácsonyi ajándékokat, és tudta, ez a látoga-tás nem lesz éppen könnyű. Felesége, amikor közölte vele, hogy elhagyja, valamiféle kába döbbenettel vette tudomásul a döntését, és olyan volt, akár egy ijedt kiskutya, amelyet a család először hagy magára a kutyatelepen, míg nyaralni mennek. A döbbenetet, közvetlenül elköltözése előtt, izzó ha-rag váltotta fel. Azóta kapcsolatuk csupán abból állt, hogy kimérten üdvözölték egymást, amikor szombatonként elment a gyerekekért. Az anyagi kérdéseket a bankon keresztül, a számítógépek személytelenségével rendezték. Nem tudta, hogy Sidsel valójában hogy viseli a különélést, és a szíve mélyén nem is akarta tudni. Néha, többnyire az éjszaka kellős közepén, rémülettel gondolt arra, hogy mennyire megkeményedett. Mindenesetre úgy érezte, hogy hozzá hasonlóan S felesége sem akar szorosabb kapcsolatot fenntartani vele, hiszen amikor ott állt az ajtó előtt, kezében a tarkabarka csomagokkal, a felesége csak ennyit mondott:

- Be akarsz jönni?- Csak egy percre - mondta egészen elbátortalanodva.Lerázta a havat a kabátjáról, és még az ajtóban levette a

cipőjét. Ekkor észrevette, hogy a felesége a zoknijára néz, és eszébe jutott, vendégeiktől mindig elvárta, hogy papucsot is hozzanak magukkal. Ezután következett a kislányok izgatott rohama, majd a rácsimpaszkodó gyerekekkel elindult fölfelé a nappaliba, a felesége meg követte őket.

A ház semmit sem változott: a kilincsek most is csillognak, sehol egy porszem, a szőnyegek tiszták, és a rojtok is szabályos rendben sorakoznak rajtuk. Minden olyan, mint régen, de Björn Korvald finom érzékkel észrevette, hogy felesége tisztaságmániája mögött mintha kétségbeesettség, egyfajta fanatizmus húzódna meg. Vajon mi az oka, talán az unalom, vagy így akarja láthatóan bizonyítani, hogy hű önmagához, esetleg mindez csak azért van, mert tudta, hogy ma idejön, és így akarta eszébe juttatni, hogy milyen tökéletes feleség volt?

Björn mindent megpróbált, de ez az egész egyszerűen nem érdekelte. Sidsel gondosan elhelyezkedett a másik fotelban, és amikor a kislányok átvitték az ajándékokat a szobájukba, hogy kibontsák és gyönyörködjenek bennük, Björn elővette az utolsó csomagot (érezte, hogy elönti az álszentség mételye), és azt mondta:

- Ez itt a tied.- Nahát, köszönöm szépen - mondta Sidsel, miközben

egy futó pillantást vetett a csomagra, majd gondosan az egyik asztalkára helyezte. Ennél több figyelmet, gondolta Björn, nem is érdemel az egész.

- Minden rendben? Kijöttök a pénzből? - kérdezte Björn.- Hát persze, bőven elég, köszönöm - mondta

személytelen, udvarias mosollyal a felesége, mintha egy népjóléti intézmény alkalmazottjával beszélne.

- Nincs szükséged valami segítségre most, karácsony előtt? - kérdezte Björn, és nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy szét kell zúznia felesége nyugalmát, közönyét. - Esetleg el kellene hozni valamit a városból, vagy fát kellene vágni?

- Nem, nincs szükségem semmire - mondta az asszony ugyanolyan nyugalommal.

- Természetesen, ha úgy gondolod, szenteste átugorhatok… - mondta, és a szíve a torkában dobogott, hogy mi lesz, ha az asszony mégis elfogadja az ajánlatot.

- Nem - mondta nyugodtan Sidsel. - Csak megzavarná a gyerekeket. Már kezdik megszokni. Jobb, ha karácsony

másnapján viszed el őket, úgy, ahogy megbeszéltük.„Abban reménykedik, hogy magányos leszek” - gondolta

Björn.- Ahogy gondolod, Ha te így tartod jobbnak… - mondta.- Igen, azt hiszem, így lesz a legjobb. - Szőke,

porcelános közönye egy pillanatra sem hagyta cserben, az arcára meg a belenyugvás szelíd kifejezését erőltette. Férje egy kicsit előrébb hajolt székében.

- Nem kellene valami félnapos állást vállalnod? - kérdezte Björn. Tulajdonképpen nem akarta feltenni ezt a kérdést, de megesik, hogy az embernek eszébe jut valami, és már ki is bökte, anélkül hogy átgondolta volna.

- Még mit nem - mondta a felesége élesen. - Gondolom, ez csak a pénz miatt érdekel. Ne felejtsd el, hogy Karen még ötéves sincs. Sohasem értettem meg azokat a nőket, akik elmennek dolgozni, és a gyerekeiket csak úgy otthagyják akárkivel. Nekem itt van dolgom, otthont kell teremtenem nekik. - Hidegen Björn szemébe nézett. - Különösen most - tette még hozzá.

- Hát persze, ha így gondolod… Nem is a pénz miatt, csak eszembe jutott, hogy esetleg nem tudsz mit kezdeni az időddel. Talán jót tenne, ha egy kicsit kimozdulnál.

Az asszony ránézett, és arcán megjelent az a régi, fájdalmas döbbenet, a tökéletes értetlenség.

- De hát itt van nekem ez a ház, az otthonom - mondta. Ekkor Björn észrevette, hogy Sidsel arcán, baloldalt az az ideg rángatózni kezd, ugyanúgy, mint házasságuk alatt, amikor néha összekaptak. Ettől a rángatózó idegtől egyszerre olyan kegyetlenül kiegyensúlyozatlannak látszott. - Vannak barátaim - mondta; hangszíne azonban elárulta, hogy már alig tud uralkodni magán.

- Én egyáltalán nem vagyok magányos. Azt se felejtsd el, hogy én is legalább annyira szabad vagyok, mint te.

Björn Korvald azonban pontosan tudta, hogy felesége kétségbeejtően magányos. De még ha lenne is mellette egy férfi, elég, ha idehívja, és talán máris elriasztja ezzel az új, különös kétségbeesettséggel. Ez a gondolat tulajdonképpen hidegen hagyta Björnt, de érezte, hogy most azonnal el kell mennie, még mielőtt ellenszenve ismét sajnálattá válik. Szerencsére felesége már meg is tette az első lépést.

- Azt hiszem, jobb, ha most elmész - mondta, és láthatóan bántotta, hogy gyönyörű, porcelánfeszes álarca, minden erőfeszítése ellenére, megrepedt.

- Igen. Már későre jár. Talán ha lábujjhegyen megyek

ki, akkor nem kell zavarnunk a gyerekeket. - Látta, hogy felesége zokniba bújtatott lábára néz, mintha azt mondaná, így nem is mehetsz másként. Mindig is értett hozzá, hogy az emberben bűntudatot ébresszen. Björn gyorsan belebújt a kabátjába meg a cipőjébe, felesége pedig kinyitotta az ajtót. Ahogy ott állt az ajtóban, már újra visszatért szőke személy-telensége, nem jelentett többet, mint egy repülőút után a légikísérő, és Björnnek sem okozott most már több gondot a búcsúzás, mint bármely távozó utasnak.

- Hát akkor… boldog karácsonyt - mondta.Sidsel Korvald jegesen, akár a karácsonytáji fagy,

elmosolyodott, és becsukta az ajtót. Amint Björn Korvald végigment a hótól gondosan megtisztított kerti úton, már egészen megkönnyebbült, hogy végre túl van ezen a látogatáson. Úgy döntött, hogy ezt meg is ünnepli a Külföldiek Klubjában, ezért felszállt a városba induló buszra.

Tromső valójában nem más, mint az isten háta mögötti városka norvég megfelelője. A várostól keletre a nagy finn pusztaság és az orosz határ - a lappok földje, szúnyogok meg a turisták szívósabb fajtája található. Északról, nyugatról és délről fjordok, szigetek meg halászterületek veszik körül. Ez az Északi-sark bejárata, de ezen a kapun nem sokan járkálnak. Története a halászatról, a bálnavadászatról és az önellátó mezőgazdaságról szól, csupán az utóbbi évtizedben bővült ki egy kis iparral, egy egyetemmel és az olaj, fenyegető őrületével. Fejlődésének sajátossága, hogy egyre több szám-űzött telepedett le a városban, akik nosztalgiával gondoltak Kelet-Norvégia napsütésére vagy éppen a Bergen esőzéseire. A városban megtelepült már néhány külföldi is.

A Külföldiek Klubja hivatalosan havonta egyszer tartotta összejöveteleit, amelynek programján előadások, zenés esték vagy kisebb színielőadások szerepeltek. A magányos külföldiek azonban elsősorban ismerkedni jöttek, vagy sörözni, vagy csak azért, hogy megigyanak egy kávét, és meg-beszéljék a többiekkel a norvég bevándorlási törvények méltánytalanságait meg azt, hogy mi mindent vehet az ember Tromső-ben. A tényleges klubnak azonban volt egy nem hivatalos köre, amelynek tagjai esténként a Bíboros Kalapjához címzett dickensi pincevendéglőben találkozgattak, ahol egy kis harapnivaló és sör mellett angolul beszélgettek egy sarokban, immár megszokott, állandóan foglalt helyükön. Itt a külföldiekhez gyakran norvégok is csatlakoztak, olyanok, akik az angol nyelvet akarták gyakorolni, és olyanok, akiket

háborús emlékeik vezettek ide. Björn Korvaldnak, aki egy hajózási irodában dolgozott, amely a nyugat-norvégiai partok mentén közlekedő egyik gőzhajójáratot tartotta fenn, nyaran-ta sok dolga akadt a külföldi turistákkal, ezért nem akarta, hogy nyelvtudása a tél folyamán megkopjon. Néha ő is benézett a Bíboros Kalapjába, és most, hogy függetlenségét újból visszanyerte, ez lett egyik legkedvesebb időtöltése.

Aznap este az angolosok köre nem sok jót ígért. Amint a sörrel meg a hamburgerrel a kezében a sötét, faburkolatos sarokba ért, a falak mentén futó párnás fapadokon, a két-három asztal mellett csupán négy embert talált, köztük két fiatal amerikait, akik elmélyülten beszélgettek valami olyasmi-ről, amiről csakis fiatal amerikaiak beszélgethetnek.

- Nekem komoly problémát jelent az emberekkel való kapcsolat - mondta a lány. Kopott ruha, mintha meggyőződésből hordaná, sovány, beesett, nyugtalan arc és amolyan összevissza hajzat. Kétségbeesetten őszintén beszélt, és (Björn szerint) lehetetlenül unalmasan. Egy pillanatra elhallgatott, hogy Björnt üdvözölje, és így megjelölje következő áldozataként, majd ismét visszatért témájára, fojtott hangon, teljes odaadással beszélt, mintha gyónna. - Véleményem szerint a társadalmi beilleszkedés életbe vágó, nincs igazam, Steve?

- Így van - mondta Steve minden különösebb meggyőződés nélkül. A hosszú, huszonéves, sovány fiú lehorgasztott fejjel, csüggedve bámulta koszos trikóját.

- Nem tudom, valahogy mindig felsülök. Egyszerűen sohasem érem el a szintet. Szóval - na, tessék, neked például mi a benyomásod rólam? Mondd meg őszintén, Steve, te milyen embernek látsz?

- Hát olyan normális átlagnak.- Hát ez az, látod? Ez mindig így van. Nem vagyok elég

hajlékony. Az emberekhez való viszonyom mindig korlátozott. Megpróbálok kapcsolatot teremteni velük, és mindig beletörik a…

Az önsajnálat és az önvád lehetőségei e téma kapcsán szinte kimeríthetetlenek, ezért Björn, amikor leült a lány mellé, nyomban a másik két szomszéd felé fordult.

Helge Ottesen, helybéli üzletember, férfidivatáru boltja van a főutca közelében. Kicsi, sovány, kopaszodó férfi, közvetlen, igazi kereskedőember, aki mérsékelten bár, de megbízható. Felesége, akit a háború alatt Essexben ismert meg, tekintélyes asszony, mindig vidám, és valamiféle brit elegancia lengi körül, bizonyítékul arra, hogy otthonától soha

nem szakadt el igazán. Björn jól ismerte ezt a házaspárt. Helge néhány évvel ezelőtt mozgolódni kezdett a helyi politikai életben, és most - ötvenes éveinek végén - a tromsői konzervatív párt egyik vezércsillaga, de egyfolytában mun-kálkodnia kell, hogy ez a csillag semmit ne veszítsen ragyogásából. Gladys is szívesen segít neki, minden jókedélyét latba vetve játssza Mary Ann szerepét az ő Disraelije mellett.

- Örülök, hogy látom, Björn - mondta Helge angolul, a hely szellemének megfelelően. - Hogy van? Mivel foglalatoskodik mostanában? - Kopasz fején csillogva tük-röződött a falilámpa fénye, kivillanó fogai meg a kereskedő őszinte kedélyességére utaltak.

- Most jövök a családtól, elvittem nekik a karácsonyi ajándékokat - mondta Björn Korvald. Helge Ottesen arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Olyan ember ő, aki csak azokat a helyzeteket szereti, amelyekben vidám, optimista és bizakodó lehet, a halál, a betegség és a pénzügyi összeomlás témáit távol tartja magától, mivel ezek tökéletesen ellentmondanak személyes életfilozófiájának. A különválás is egyike volt azoknak a veszélyesen kétértelmű dolgoknak, amelyek a legjobban feldúlták: most sajnálkoznia kell, vagy hamiskásan oldalba bökni Björnt? Csak egyben volt biztos, hogy Sidsel Korvald apja mindig jó vevője volt. Megpróbált közömbös képet vágni.

- Az ilyesmi megviseli a gyerekeket - sietett férje segítségére Gladys. - Persze ha ilyenkor együtt maradnak, az véleményem szerint talán még rosszabb. Na és hogy megy az üzlet, sok a turista?

Erre aztán Helge Ottesen egyből visszanyerte jókedélyét. Felesége ilyenkor volt csak igazi kincs, mindig tudta, hogyan kell a társalgás menetét bizonytalan érzelmi témákról, amelyeket Helge annyira gyűlölt, olyan irányba terelni, ahol férje kedélyessége ismét előtérbe kerülhet.

- Az ám, hogy megy? Azt mondják, hogy ez jó év lesz. Igaz ez?

- Úgy látszik, igen - mondta Björn. - Rengeteg a helyfoglalás. Na persze ez mindig így van. Most azonban mintha kitolódott volna a szezon. Már húsvéttól tele van minden hajó, és még szeptember végére is érkeznek rendelések. Ha ekkora a forgalom, akkor megvan a bevétel a holtszezonra is.

- Milyen kár, hogy létezik ez a holtszezon - mondta Helge, miközben megvigasztalta magát egy korty whiskyvel. -

Ez a karácsonyi program sem járt sok sikerrel, ugye?- A „Töltse a karácsonyt az éjféli nap országában”? Hát

az nem. Az igazat megvallva, mi sem nagyon hittünk benne, és az ilyesmit az emberek mindig megérzik.

- Azért mégiscsak kár. Biztos voltam benne, hogy az amerikaiak majd ráharapnak.

- Az első útra még csak-csak. Ez azonban így nem igazán jó üzlet.

Helge Ottesen ismét elbizonytalanodott.- Na de azért nekünk, üzletembereknek mégiscsak el

kell ismernünk, hogy a dolgok nem állnak olyan rosszul. Sokkal nagyobb a forgalmunk, mint tíz évvel ezelőtt, és ha most még ez az olaj is bejön, akkor még ennél is jobb lesz.

- Bizonyos értelemben, talán - mondta Björn egy kicsit kétkedve.

Helge Ottesen nem szerette, ha kételkednek a nagy istenben, az olajban, és ilyenkor már majdnem vitába is szállt.

- Emlékezzék majd a szavaimra - mondta. - Bármit beszélnek is az emberek, majd meglátja, hogy az olaj egész Észak-Norvégiát át fogja alakítani!

- Hát pontosan ez az, amitől az emberek félnek - mondta Björn.

- Ez csak a zúgolódók véleménye, az állandó bajkeverőké. Ugyanezt mondták annak idején az egyetemről is, és tessék, az egyszerűen csodákat művelt ezzel a várossal. Az egyetemi embereknek van pénzük, és el is akarják költeni. - Ekkor a vézna, koszos trikós amerikai fiúra nézett, akinek a farmerja valóban kopott volt, és nem mesterségesen, divatból kikoptatott. - Hát persze, sajnos nem mindig költik el - tette még hozzá szomorúan.

A szomszéd asztalnál még javában folyt a személyes problémák vizsgálata, és most, amikor egy pillanatra elhallgattak, akaratlanul is meghallották a beszélgetés egy részletét.

- Az ilyen típusú emberek csak belépnek valahová, és kész! Máris mindenki mosolyog, mindenkinek jobb lesz a közérzete. Ha viszont én megyek be valahová, akkor valahogy mindenki lehervad. Érted?

- Ühüm - mondta Steve.- Tulajdonképpen nem tudom megvalósítani

önmagamat. Vagyis hát például mit mondanak rólam az emberek? Mit gondolsz, milyen hatással vagyok én egy kö-zösségre?

- Elhúzzák a csíkot - mondta Steve. Ekkor búskomor

merengéséből, amellyel mindvégig a sörébe bámult, most felpillantott, mintegy reménykedve, hogy a lány könnyekre fakad, és kiviharzik az éjszakába. A lány arcán azonban mélységesen mazochisztikus elégedettség tükröződött.

- Pontosan erről van szó - mondta. - Éppen ezért nekem elemeznem kell ezeket a reakciókat, érted, és…

Helge Ottesen úgy hallgatta ezt a társalgást, mintha nem hinne a saját fülének. Megcsóválta, a fejét, és bizonytalanul először Björnre nézett, majd a feleségére, aztán ismét Björnre.

- Azt hiszem, hogy én már egyáltalán nem értem ezeket a mai fiatalokat - suttogta panaszosan.

- Nem mind ilyen - mondta a felesége vigasztalón, miközben az italához kapott citromszeletet szopogatta. - Hiszen elég, ha körülnézel, mennyi kedves fiatallal is talál-kozhatsz.

- Ez igaz - mondta a férje felvidulva. - Vegyük például a klubot, ott is akad jó néhány, páran már nálunk is jártak vendégségben, igaz, Gladys? Ezért olyan hasznos dolog az a klub. - Helge Ottesen a Külföldiek Klubjának elnökhelyettese volt, és már megszokta, hogy egyfolytában védelmezze polgártársaival szemben, akik nem nagyon örültek a külföldiek beáramlásának, nem akarták, hogy ezek az idegenek otthon érezzék magukat Tromsőben. - Mi hozzuk össze őket, és mindent megteszünk azért, hogy meleg fogadtatásban részesüljenek. Meg aztán itt van íz a kis sarok is.

- Így van - mondta a felesége. - Ott volt például az az angol fiú is, aki betért ide valamelyik este, úgy két-három napja. Csak úgy véletlenül tévedt be, aztán meghallotta, hogy itt angolul beszélünk. Igazán kedves fiú volt.

- Így van - mondta a férje, miközben lassacskán egyre elégedettebb lett. - Kedves fickó volt, nagyon jól beilleszkedett. Azt hiszem, jól érezte magát. Arról ugyan nem beszélt, hogy mit keres errefelé, mindenesetre mi itt Tromsőben nagy szeretettel fogadtuk.

A tromsői vendégszeretet gondolatától áthatva, boldogan a poharába mosolygott.

3. fejezet

Az első napfény

Január 20-án délben az ég kitisztult Tromső felett, a nap rövid időre beragyogta a várost, és bearanyozta a fjord vizét.

Az asszonyok városszerte együtt kávéztak, hogy megünnepeljék az első napfényt, a férfiak meg, akik elfelejtettek kinézni az üzletekből, irodákból, mert belefeledkeztek munkájukba, szintén azt állították, hogy látták, és milyen jó, hogy ismét megjelent a nap. Mindenki úgy érezte, hogy az élet lassanként visszatér.

A tromsői rendőrség éppen szolgálatban levő emberei számára ez a nap is csak olyan volt, mint a többi. Csupán azok pillantottak fel a visszatérő napra, akik kettesével járták az utcákat - ezek azonban kevesen vannak, mert a norvég rendőrség jobban szereti, ha a bűnügyekkel felkeresik őket, és nem kell nekik keresgélniük odakinn. A legtöbb rendőr a katedrális melletti nagy, négyszögletes épületben a négy példányban készülő papírmunkával foglalatoskodott, vagy éppen egy csésze kávéval a kezében ácsorgott, míg mások két ujjal gépelték hosszú jelentéseiket, amelyekben a helyes-írási hibák mértéke mindenkori hangulatuktól függött. A főbejárat melletti irodában, ahol a lakosság bejelentéseit veszik fel, álldogált a tagbaszakadt, sötét hajú Ekland őrmester és a szintén tagbaszakadt, sötét hajú Hyland őrmester, mindketten tömör, sötéten kókadozó bajuszukat simogatták, amelyet egy televíziós sorozat rendőréről mintáztak, és arra gondoltak, hogy milyen remek fiúk ők mindketten.

Úgy negyed egy után lehetett, a nap egy végső villanással eltűnt az égről, és Tromsőbe visszatért a megszokott szürkület, amikor nyílt az iroda ajtaja, és belépett egy kis öregember, akinek a járása furcsamód hetykén magabiztos, mégis óvakodó volt - mintha csak azt akarná bizonygatni, hogy neki nincs félnivalója a rendőrségtől, erről azonban még önmagát sem sikerült teljesen meggyőznie. A férfi enyhén koszos volt, és erősen borostás - meredező, őszes szőrszálak keretezték petyhüdt száját és nikotintól sárga fogait. Egy hatalmas, fémvázas hátizsákot hozott, helyesebben húzott maga után a földön. Ilyen csomagokkal megterhelve járkálnak a norvég autóstoposok meg a kempingezők, akik mintha egész életüket hurcolnák magukkal.

- Sietek, rengeteg a dolgom - mondta, miközben a hátizsákot bevonszolta az iroda közepére.

- Senki sem marasztalja, öregem - vetette oda Ekland őrmester csodálatra méltó unalommal.

- Ebédet kell készítenem - folytatta az öregember, mintha nem hallotta volna az őrmester megjegyzését.

- Dugig vagyunk vendégekkel, Botilsrud úr? - kérdezte Hyland őrmester gúnyosan, legalábbis ő gúnynak szánta. Az öreg Botilsrud az uszoda melletti koszos, dohos kis penzió tulajdonosa. Az üzlet nyaranta, amikor az összes hotel meg a többi penzió mind megtelik, elég jól megy. Botilsrudról gya-nították (sőt tudták), hogy vendégeinek nevetségesen magas áron méri a szeszes italt, ráadásul engedélye sincs, amely az ilyen rablást mégis törvényerőre emeli, és bár eljárást még sohasem indítottak ellene, a két őrmester mégis úgy érezte, hogy vele szemben még a tisztelet vékonyka álarcára sincs szükségük.

- Akad néhány vendégem - mondta az öregember dacosan. - Alkalmi munkások - folytatta, és a képe megnyúlt. - Csőcselék. Na, mindegy, tulajdonképpen csak e miatt a hátizsák miatt jöttem.

- Vagy úgy - mondta Ekland őrmester. - Miről van szó? Mi van benne? Üres üvegek?

- Alig van benne valami - mondta Botilsrud, és ismét úgy tett, mint aki nem hallotta a célozgatást. - Csak megnéztem, hogy van-e benne valami, de nincs benne semmi érdekes. Egy fiúé volt, aki nálam lakott. Egyszerűen ott hagyta a szobában, csak úgy, és eltűnt.

- Na és mikor volt ez, öreg?- Tán egy hónapja. Közvetlenül karácsony előtt.

Pontosan nem tudom megmondani, mert a vendégkönyv az idő tájt egy kicsit zavaros.

- Erre fogadni mertem volna – mondta Hyland őrmester. - Ott voltak ugye az ünnepek meg minden.

- Mindenesetre - mondta Botilsrud, miközben elindult az ajtó felé - gondoltam, jobb, ha behozom, mert a fiú eltűnt.

- Hé, álljon meg a menet, öreg! A vendégei majd várnak egy kicsit arra a fenséges lakomára. Mit gondol, csak úgy ledobja itt ezt a zsákot, aztán már megy is? Nekünk valamit a papírra is írnunk kell. Szóval hogy van ez, mit jelent az, hogy eltűnt?

- Hát - mondta Botilsrud türelmetlenül -, amennyire vissza tudok emlékezni, azt mondta, hogy három éjszakára marad. A második éjszaka után azonban nyoma veszett. Többé nem láttam, és nem is hallottam róla. Még a szoba kulcsát is magával vitte, azóta se kaptam vissza.

- Fizetett?- Hát persze - mondta az öregember együgyű képpel. -

Én gondoskodom arról, hogy előre fizessenek. Ezt mindig így szoktam. Az ember bizony nem tehet mást, mindenféle népek

megfordulnak ebben a városban.- Rendben, akkor most még azt mondja meg, hogy

nézett ki? - kérdezte Ekland őrmester, és már fogta is a papírt meg a ceruzát, előtte azonban, mintegy a fogalmazás előjátékaként, kézfejével gyengéden megsimogatta káprázatos, fekete bajszát.

- Nem volt rajta semmi különös. Olyan magas lehetett, mint maga, egy kicsit talán magasabb, de nem ilyen masszív. Inkább nyúlánknak mondanám. Aztán a haja: hát a haja az szőke volt, tudja, az a sárgás, aranyszőke vagy mi? Aztán mi is volt rajta? Farmer meg egy kockás ing, mint a többin, ezek a mai fiatalok mind egyformán járnak. Hát ez minden. És természetesen külföldi volt.

- Külföldi? - kapta fel a fejét Ekland őrmester. A külföldiekre mindig jobban odafigyelnek Tromsőben, hiszen közel az orosz határ meg a Spitzbergák, amely politikailag érzékeny terület. Ráadásul karácsonykor nem sok külföldi látogat Észak-Norvégiába. - Milyen nemzetiségű? - kérdezte.

- Honnan tudjam én azt? Angol vagy talán német.- Az útlevele alapján igazán bővebb felvilágosítással is

szolgálhatna.- Mondtam már, hogy a vendégkönyv egy kicsit

összekuszálódott - válaszolta az öregember. Ekland őrmester kétségbeesetten felsóhajtott. Botilsrud, hogy egy kicsit kiengesztelje, gyorsan hozzátette: - Az mindenesetre biztos, hogy nem volt amerikai.

- Ez aztán a nagy segítség! - szólt közbe Hyland őrmester. - Na és ezt meg honnan tudja?

- Hát az amerikaiakat messziről megismeri az ember - vetette oda az öreg lenézően. - Hallatszik.

- A fiú tudott norvégul?- Egy keveset. Éppen annyit, hogy ki tudjon venni egy

szobát. Máskülönben - folytatta az öregember fölényesen - tudnám, hogy milyen náció.

- Hm! - mondta Hyland őrmester. Kijött a pult elé, megfogta a hátizsákot, és óvatosan kiborította a földre. Nem volt benne semmi különös. - Csak ruhanemű - mondta. - Egy váltás ing, trikó, alsónadrág meg egy pár csizma. Hát ez nem sok. - Alaposan átvizsgálta az inget. - Semmi azonosítási jegy vagy címke. Hát öregem, ez nem valami sok, ennyivel nehéz lesz elindulni. Gondolom, a gyémántgyűrűket meg a lopott Rembrandtokat már biztos helyre tette, mi?

- Hehe! - mondta Botilsrud cseppet sem lelkesen. - Nézzék, nekem most már tényleg mennem kell.

- Rendben van, rendben, menjen csak vissza a sztroganov sültjéhez - mondta Ekland őrmester. - Szerintem a fiú egyszerűen olajra lépett, felszedett egy lányt, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre megjelentetünk egy hírt az újságban, aztán majd meglátjuk.

Miután az öreg Botilsrud, akár egy rák, kihátrált az utcára, Hyland őrmester a hátizsákot a sarokba hajította, majd visszatért az ajtóhoz, és ismét a táblaüvegben nézegette magát. Közben Ekland őrmester még a nyelvét is kiöltötte, és nagy komolyan belekezdett az eltűnt személyről szóló három-soros újsághír megfogalmazásába.

Mindez megtörte a délelőtt egyhangúságát.

Sidsel Korvald ma nehezen kelt, reggelit adott a gyerekeknek, a nagyobbikat elindította az iskolába, a kicsit meg jól felöltözve kiküldte játszani a hóba, aztán föltette az aznapi második csésze kávéját. Nagy nehezen átvergődött a friss havon a postaládáig, és behozta a reggeli lapot, majd egy nagy bögrébe kitöltötte a sűrű, fekete lét, kivett három kockacukrot a szekrényből, és letelepedett a kanapéra, hogy átolvassa az újságot.

Helyesebben, hogy pontosak legyünk, nem is telepedett le igazán, és olvasni sem olvasott. Úgy érezte, mióta a férje elköltözött, valahogy nem találja a helyét; folyton csak arra a megalázó, felfoghatatlan napra gondol, amelyen elhagyták. Továbbra is elvégezte a napi teendőket a házban, mintha semmi sem változott volna. Pedig tudta, hogy minden megváltozott, már semmi sem olyan, mint régen. Teste állandó készenlétbe merevedett, mintha csak a következő csapásra várna. Olyan igazságtalan ez az egész, olyan helytelen. Ilyesmi csak olyan asszonnyal eshet meg, aki rossz feleség. Tudott is néhány ilyen esetről, de ilyenkor általában a férjnek adott igazat. Ő azonban jó feleség volt, nála jobbat keresve sem találhat az ember. Aztán most, ahogy körülnézett ebben a házban, egyszerre minden új jelentést kapott. Milyen sivár ez a sok háztartási gép, amelyek megkönnyítik a mun-káját - de minek? Nem akarta, hogy megkönnyítsék a munkáját, nem akarta, hogy kevesebb legyen a dolga. Rettenetesen sok ideje van. Ennek elsősorban a bevásárlá-soknál látta kárát: egy csomó dolgot összevásárolt, aztán lementek az árak; sorozatosan bedőlt minden őrültségnek, amit reklámoztak. Minduntalan azt mondogatta magának, hogy most már hamarosan visszatér minden a normális kerékvágásba. Éppen csak azt nem tudta, hogy milyen az a

„normális kerékvágás” egy egyedülálló nő számára, két gyerekkel. Úgy érezte, hogy az élete napról napra csúszik ki a kezéből.

Most megpróbált a Nordlys hasábjaira összpontosítani. A sportot átugrotta, a külpolitikai rovatot egy pillantásra sem érdemesítette. Aztán nekilátott az északi-tengeri olajról szóló vezércikknek, de nem volt türelme hozzá, és hamarosan elveszítette a fonalat; ekkor megpróbálkozott az újság nagyobb részét betöltő kis, helyi hírekkel, hiszen régebben épp ezekből tudta meg, hogy mire érdemes odafigyelni az önmagán, családján és otthonán kívül történő események közül. Mit sérelmeznek a halászok, orvoshiány Észak-Norvégiában, mit csinálnak a radikális diákok - csak olvasta ezeket a híreket, de fel sem fogta, hogy mit olvas, gondolatai másutt jártak, valahol - akárhol. Aztán észrevette a címet: Eltűnt személy, és már éppen tovább akart lapozni, amikor a szeme megakadt a személyleíráson:

Külföldi férfi, feltehetőleg német vagy angol.December 19 - 21. között Tromső területén tartózkodott.Körülbelül 180 cm magas.Sovány testalkatú, a haja szőke…

Eltűnődött. Az időpontra figyelt fel, meg a fiú nemzetiségére. Lábát egy hirtelen mozdulattal a földre tette, és meglökte a kis asztalt. A kávé kilöttyent a lakkozott fafelületre, ezúttal azonban nem rohant ki egy rongyért, hogy gyorsan felitassa. Izgatottan felállt, és az ablakhoz ment. Kint a kicsi épp a szomszéd fiúval verekedett, anyja azonban meg sem mozdult, csak nézett, de semmit sem látott. Aztán ahogy ott állt, lassanként az arcába futott a vér, egészen belevörösödött.

Aznap reggel Helge Ottesen később indult az üzletébe. Este a Városi Tanács ülésére kell mennie, tehát nehéz nap állt előtte. Bár abban a megtisztelő helyzetben volt, hogy maga helyett meghatalmazottat is küldhetett, fontos döntések meghozatalánál azonban mindig személyesen jelent meg. Az üzlet megvan nélküle is, ezért most is nyugodtan reggelizett. Feleségével megosztották az újságot, és mindketten barátságos hallgatásba burkolózva olvastak. Helge közben egy szelet kenyeret is megkent narancslekvárral, és kevergette a sűrű, erős kávét, amely nélkül el sem tudta kezdeni a napot.

- Helge - szólalt meg Gladys az asztal másik végén. -

Figyelj csak ide! - Enyhén angolos norvégséggel felolvasta a címet; Eltűnt személy, majd a fiú személyleírását.

- Ez akárki lehet - mondta a férje, miközben továbbra is a sportoldalt olvasta.

- Nem emlékszel arra a fiúra, aki karácsony előtt bejött a Bíboros Kalapjába? Odajött hozzánk, és elbeszélgettünk vele, erre emlékezned kell.

- Honnan veszed, hogy róla van szó?- Nem is tudom, ez a személyleírás: angol - meg aztán

a magassága, tudod, hogy a magasságot majdnem pontosan meg tudom állapítani - (Gladys időnként besegített a férjének az üzletben) -, a haja szőke. Az időpont is nagyjából megegyezik, emlékszem, mielőtt vele találkoztunk volna, akkor vettem, még a karácsony előtti hajrában, néhány dolgot, ami kimaradt a nagy bevásárlásból. Szóval minden egybevág. Nem gondolod, hogy be kellene mennünk a rendőrségre?

Férje az üzletember csodálatosan őszinte döbbenetével meredt rá.

- Gladys, miért kellene nekünk ilyesmibe belekeverednünk? Ebből semmi jó nem származik, sem politikai, sem egyéb tekintetben. Meg különben is, mennyit voltunk mi vele, egy-két órát, még annyit sem. Hát milyen felvilágosítással szolgálhatnánk mi a rendőrségnek?

Felesége kortyolt egyet a kávéjából, és bólintott.- Igen, azt hiszem, igazad van. Még ha ugyanarról a

fiúról is van szó, akkor sem tudunk mit mondani róla, igaz?Helge Ottesen egyetértő mormogással ismét az

újságjába mélyedt. Mindig is mondta, de most ismételten megállapíthatta: a felesége igazi kincs, egyszerűen felbecsül-hetetlen.

Steve Cooling a változatosság kedvéért aznap nem otthon evett. A Borstartó a város legjobb étterme, ezért az árai is elég borsosok, de Steve épp most kapott egy nagyobb összegről szóló csekket otthonról, és ez véletlenül egybeesett azzal, hogy befejezte disszertációjának utolsó előtti fejezetét. Ez már elegendő indok egy kisebb ünneplésre, így hát beült az étterembe, rénszarvassültet rendelt, hozzá egy fél üveg vörös bort, és most a helyi újságot lapozgatta.

Steve Iowa államból jött egy évre Tromsőbe, hogy az egyetem történelem tanszékén befejezze az észak-norvégok Amerikába vándorlásáról szóló disszertációját. Szerette a tromsői egyetemet. Ez is olyan kis családias egyetem volt,

mint az otthoni, és az ember sok mindennel, még az időjárás viszontagságaival is kiegyezik, ha egy olyan helyen lehet, ahol mindenki mindenkit ismer. Ahogy most körülnézett a Borstartóban, látta, hogy a vendégeknek legalább a felét ismeri: diákok, akik megkapták a pénzüket, és hogy a félév is jól kezdődjön, most eldorbézolnak legalább egy százkoronást. Aztán néhányan az egyetemi igazgatástól, akik éppen észak-norvég specialitásokat rendelnek egy szkeptikusnak tűnő, fontos vendégnek. És itt vannak egypáran a tanári kar tagjai közül is, egy részük azért, mert egyedül él, a többiek viszont kifejezetten azért, hogy legalább egyetlen estére megmeneküljenek a Norvég Házi Ételek áldásától (a finom falatokra vágyók legnagyobb átka, mert nélkülöz minden ízt és zamatot), és most mindannyian olyan komoly érdeklődéssel tanulmányozzák az étlapot, mintha legalábbis a Middlemarch lenne a kezükben. A tanárok közül az angol irodalom professzora épp a Steve melletti asztalnál beszélgetett, miközben hatalmas vacsoráját fogyasztotta, és e két különböző irányú cselekvést feltűnően nem tudta egymástól elválasztani. Beszélgetőpartnere a francia tanszék egyik fiatal előadója, aki figyelmesen, enyhén aszketikus undorral hallgatta a professzor fejtegetéseit.

Halvard Nicolaisen professzor sovány, kellemetlen külsejű és barátságtalan ember: az arca olyan, mint amikor egy kanálban pillantjuk meg torz tükörképünket, a bőre petyhüdt és ragyás, télis-tele sötét foltokkal. A modora barátságtalan és bántóan éles, ezt próbálja ellensúlyozni lehetetlen vicceivel, amelyeket alig győz az ember kivárni, mivel a professzor előszeretettel alkalmazza a bonyolult viktoriánus cselekményt és mondatszerkesztést. Mindig sava-nyú képpel, sivítóan magas hangon nevet. Evés közén meg egyfolytában látszottak barnás vámpíragyarai, és mivel a száját nem csukta be rendesen, minden egyes levegővételnél ételdarabkákat freccsentett asztaltársának arcába. Most éppen - csakúgy, mint máskor - az egyetemi irányítás részletekbe menő elemzésével volt elfoglalva.

- Aztán itt van például, hogy kezdjük el a finn nyelv tanítását - mondta fojtott hangon, amely a szájában levő ételtől meg valami összeesküvés-szerű titkolózástól zsírossá mélyült. - Kíváncsi vagyok, ön hogyan vélekedik erről, hiszen szintén az Egyetemi Tanács tagja.

- Hát én igazán nem…- Ez elhibázott lépés lenne. Ennek itt sohasem lesz

sikere, lévén egyike azon dolgoknak, amelyet a radikális

diákok magasztalnak, aztán ők az elsők, akik nem veszik fel ezt a szakot. - Villájával, amelyen épp egy darab hús volt, a levegőbe bökött, majd előrehajolt, és komor tekintetét asztaltársára szegezte. - Ez önnek sem lehet érdeke. Már amúgy is túl sok kis nyelv verseng a korlátozott számú diákságért.

- Természetesen ez csak a dolgok egyik része, de…- Helyes. Nos, amennyiben megegyeztünk, akkor

dolgozhatnánk együtt is, indítsunk egy kampányt…Azok ketten szépen elsüllyedtek az egyetemi intrika

feneketlen mocsarában, miközben Steve nagy élvezettel nyelte le vacsorájának utolsó falatjait. Gondolatainak csupán egy kis hányadát kötötte le az újságolvasás, mivel fejében lassan összeállt a disszertáció utolsó fejezetének vázlata, a gazdasági tényezőknek és a kivándorlás területi megoszlásának tudományos összegzése. Miközben a még homályos, de valóban nagyszabású utolsó bekezdésen gondolkodott, megakadt a szeme azon a kis híren az eltűnt személyről. Elolvasta, aztán még egyszer elolvasta. A hír annyira megdöbbentette, hogy gondolkodás nélkül cseleke-dett: kiitta a maradék bort a poharából, hátratolta a széket, és átment a szomszéd asztalhoz.

- Elnézést kérek - mondta.A két tanár hunyorogva bukott a felszínre az egyetemi

ügyek mélységéből. A francia tanszék előadója hálásan tekintett szabadítójára. Nicolaisen professzor viszont épp ellenkezőleg, jeges tekintettel meredt Steve-re, bosszúsan megnyalta a száját, majd így szólt:

- Igen?Nicolaisen professzor angolul beszélt, de ennél többet

nem várhatott tőle. Steve csak most vette észre, hogy mekkorát tévedett. A Bíboros Kalapjában Nicolaisen professzor aránylag barátságosan viselkedett, megpróbált legalább mérsékelten szívélyesnek látszani. Ez azonban nyilvánvalóan csak egy ott játszott szerep volt, amelynek valójában nyoma sincs a professzor életében.

- Nem akarom zavarni, professzor úr - mondta Steve habozva -, de most vettem észre ezt itt az újságban. - Most már tudatosan cselekedett. Nicolaisen professzor hosszú, vékony orrát felháborodottan felhúzta, elvette az újságot, aztán nagy körülményesen előszedte a zsebéből a szemüve-gét, megtörülgette, majd professzoros megfontoltsággal az orrára biggyesztette. A hírt unott arccal átolvasta. Amikor befejezte, rezzenéstelen arckifejezéssel összehajtogatta az

újságot, és visszaadta Steve-nek.- Igen? - mondta ismét. De ezzel a szóval nem

kérdezett, nem várt további magyarázatra, inkább rosszallását fejezte ki. Steve most már azért sem hagyta ennyiben.

- Nyilván emlékszik arra a fiúra, aki közvetlenül karácsony előtt betért a Bíboros Kalapjába. Angol volt, és azt mondta, hogy csak néhány napra jött Tromsőbe.

- Nem, nem hinném, hogy emlékszem rá. - A professzor hangja éles volt és határozott.

- Pedig ön is ott volt, erre határozottan emlékszem. Sőt még a felesége is bejött. - Nicolaisen professzor szeme rángatózni kezdett a felháborodástól, mintha Steve épp egy botrányos bűntettet követett volna el. - Az is egy szőke hajú, húsz-huszonkét év körüli fiú volt, és körülbelül ilyen magas.

- Ebben az országban igen sok a szőke hajú fiatalember - mondta Nicolaisen professzor, és unottan felsóhajtott.

- De ez külföldi volt - mondta Steve, és már kezdett vörösödni a méregtől. - Mit gondol, hány ilyen magasságú, szőke hajú, külföldi fiú tartózkodott Tromsőben azon a napon?

- Nem kívánok számítgatásokba bocsátkozni. Azt ajánlom, ezzel inkább a matematika tanszékhez forduljon. - Nicolaisen professzor most vendégére nézett, majd megkísérelte bemutatni tenoros kacajának egyik változatát. Ezután fagyos tekintettel ismét Steve-re nézett. - Az igazat megvallva, nem értem, hogy miért kellett ezzel fél-beszakítania a beszélgetésemet. Értesüléseim szerint, manapság a fiatalok igen - itt mély lélegzetet vett, amellyel nemtetszésének kívánt nyomatékot adni - mozgékonyak. Ez hozzátartozik az úgynevezett - itt egy újabb, gyors levegővétel következett - életmódjukhoz. Semmi kétség, a fiatalember egyszerűen fogta magát és továbbállt.

Steve elnyomta magában a kikívánkozó kérdést: „December közepén?” - Ehelyett csupán annyit mormogott el az orra alatt:

- Meglehet. És ilyenkor a csomagját nyilván nem szokta magával vinni.

- Ó, hát nyilvánvalóan közrejátszhatott ebben az ügyben egy lány vagy valami ehhez hasonló - mondta Nicolaisen professzor.

- Tehát ön szerint ne menjek el a rendőrségre?- Természetesen ön azt teszi, amit a legjobbnak lát.

Mindazonáltal az a benyomásom, hogy nem hasznos dolog belekeveredni ilyen dolgokba, ha az ember vendégként tartózkodik ebben az országban. A döntés természetesen az

ön dolga, a saját belátására bízom. Amint mondottam…Nicolaisen professzor ismét beszélgetőpartneréhez

fordult, és ezzel egyúttal távozásra szólította fel Steve-t.Steve Cooling elégedetlenkedve visszament az

asztalához, és kifizette a számláját. Ettől a beszélgetéstől egy cseppet sem lett okosabb. Félórával később azonban ismét hasonló választ kapott, amikor betért egy csésze kávéra a Bíboros Kalapjába. Remélte (először életében), hogy ott találja Nan Brysont, az amerikai lányt, akinek a kapcsolatteremtési gondjait már többször is végighallgatta, és a lány ott is volt, egyedül üldögélt egy liter sör mellett, és ismerős arcokat kutatott a láthatáron, mintha azok mind lakatlan szigete mellett elhaladó hajók lennének.

- Steve! - kiáltott fel fájdalmas jajdulással, mintha épp most ölte volna meg azt, amit mindennél jobban szeretett. - Mostanában kerülsz engem, és tudom is, hogy miért. De megérdemlem, ezzel tisztában vagyok. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy a múltkor lyukat beszéltem a hasadba, és halálra untattalak. Egyfolytában járt a szám, és csak magamról beszéltem. Steve, kérlek, nyugodtan állíts le, ha megint rám jönne, mert hiába mondom magamnak, hogy ne, mindig beindul a motor, és akkor nem tudom abbahagyni. Szóval egyszerűen csak állíts le…

- Hát persze, nincs semmi baj - motyogta Steve.- Ma este egy szót sem szólók, Steve, egyetlen szót

sem. Nos, akkor… halljuk, mi van veled? Mit csinálsz? Most te beszélj magadról, a változatosság kedvéért.

Steve Cooling már majdnem kibökte, hogy ezt a témát legalább olyan unalmasnak tartaná, mint a másikat, de végül nem szólt egy szót sem. Nan Bryson ugyanis oly földhözragadtan individuális volt, hogy valószínűleg ezt is félreértette volna. így aztán egyszerűen csak a lány elé tolta az újságot, és ujjával a kérdéses bekezdésre bökött.

- Hé - mondta Nan, miután elolvasta. - Ez nem az a srác, aki itt volt?

- Pontosan - mondta Steve, és a lány gyors határozottságától egészen megkönnyebbült.

- Közvetlenül karácsony előtt, nagyon jól emlékszem rá. Az időpont is stimmel, meg minden.

- Köztetek történt is valami, nem?- De. - A lány arca egy pillanatra felélénkült, majd

ismét visszatért a megszokott, kételyektől gyötört arckifejezés. - Pontosabban én azt hittem, hogy történt. Szóval, hogy őszinte legyek, az történt, hogy megbeszéltünk

egy randit. Itt, pontosan ezen a helyen állapodtunk meg. Úgy volt, hogy feljön hozzám.

- És? - Hát… - Nan Bryson szája legörbült, és ez a

kétségbeesett kifejezés félig valódi, félig azonban megjátszott bánatot tükrözött. - Az igazat megvallva, nem jött el. Nagyon elkeserített a dolog, mert tetszett a srác, tényleg tetszett.

- Ezek szerint itt úgy néz ki, hogy huszonegyedike körül tűnhetett el - mondta

Steve az újsághírt nézegetve. - Akkor lett volna ez a randi is?

A lány jellegtelen, sovány kis arcán a töprengés ráncai jelentek meg, majd megragadta a lába mellett heverő hatalmas és rendetlen válltáskát, pár percig kotorászott benne (közben kipakolt az asztalra néhány kínosan személyes holmit is), míg végül előszedett egy noteszt.

- Még megvan a tavalyi - mondta. - Az ideinek eddig még nem sok hasznát vettem. - Gyorsan átlapozta a noteszt. - Na, megvan, ez az. Huszonegyedikén kellett volna jönnie. Huszonegyedikén este. Gondolod, hogy ezért nem jött?

- Meglehet. Azt hiszem, el kellene mennünk a rendőrségre.

A lány képe most megint megnyúlt.- Hű, hát, a pokolba is, Steve, ezt azért nem szívesen

tenném.- Miért? Csupán felvilágosítást kérnek.- Hát, hogy is mondjam… valahogy szégyellem. - Aztán

összeszedte magát. A fiatalok sohasem ismerik el a szégyen érzetét. - Nem, nem is az, hogy szégyellem, inkább valahogy kínos. Tudod, egy kicsit ráhajtottam, ahogy ezt te is észrevetted. Nyilván te is azonnal tudtad, hogy miről van szó. És aztán egyszerűen nem jött el, ettől egy kicsit nevetségessé váltam.

- Na de mi van akkor, ha azért nem ment el hozzád, mert eltűnt?

- Tegyük fel, hogy így van, attól az én helyzetem semmivel sem lesz jobb. Valahogy nem szeretnék erről beszélni. Aztán, tudod, ott van a munkám is. - Jelentőség- teljesen Steve-re nézett. Minden világos. Nan Bryson félállásban dolgozott az Egyesült Államok itteni Információs Központjában, amelyről általában úgy beszéltek, mint a CIA egyik előretolt állásáról. - Nekünk nagyon szolidan, feltűnés nélkül kell élnünk. így is épp eleget beszélnek rólunk, tudod, hogy van ez.

- De a mindenségit, hiszen csak felvilágosítást adnál…- Azzal már bele is keveredtem. És ha kirúgnak, hogy a

lábam se éri a földet, akkor mihez kezdek? Se állás, se munka, se munkavállalási engedély. Akkor aztán mehetek vissza az Államokba. Na, nem, Steve, én igazán nagyon szívesen segítenék, de ebből hagyj ki engem, ha lehet, jó?

Így aztán Steve Cooling is, a többiekhez hasonlóan, hallgatott, nem tett egy lépést sem. A Nordlys-ban megjelent rövid hírhez az emberek fűztek néhány megjegyzést, akadtak, akik egy kicsit eltöprengtek rajta, különösen a külföldiek, de az érdeklődés e vékony erecskéje lassan a fjordba. csordult, aztán az áramlatok elsodorták, mígnem végleg eltűnt. Hamarosan más, új témák kerültek az érdeklődés középpontjába. Az új év lassan haladt előre, az idő megeny-hült, és a nap is összegyűjtött már annyi erőt, hogy naponta legalább néhány órát az égen töltsön.

4. fejezet

Csonttá fagyva

A késő délutáni napsütésben egy férfi sétált el kutyájával a Sarkköri-katedrális mellett, felfelé, az Anton Jakobsensvei fe-lé. Ez volt március havának második hete. Ebben az évben váratlanul korán, már egy héttel ezelőtt olvadni kezdett, és az út most feketén kanyargott a mindent elborító fehérség közepette - csakúgy, mint az út szélén nárcisz-sárgán világító foltok, amelyek a kutyák nagy hírközlő rendszerének fontos tartozékai. Sehol egy teremtett lélek. A norvégok többnyire mind letudták már vasárnapi egészségügyi sétájukat, és most otthonukba húzódva várták a vasárnapi ebédet. Amint a férfi elsétált a házak mellett, érezte a szagelszívókon át a hideg, délutáni levegőbe kiáramló, paradicsomszósszal nyakon öntött húsgombócok, sült tőkehalak és sertéssültek illatát.

A férfi átlagos magasságú, kezdődő pocakja ellenére törékeny testalkatú, az arca húsos és egészségesen pirospozsgás, a fején szőrmekucsmát viselt. Vállán sítalpak, amelyeket a kezdő ügyetlenségével cipelt. A kutyája barna színű és egészen jellegtelen, amolyan átlagos kutya, de igen élénk és kíváncsi. Egyenletes tempóban haladtak előre az egyik nárciszsárga folttól a másikig. A nap bágyadtan, de azért barátságosan sütött le rájuk.

Befordultak az Anton Jakobsensveire, elhaladtak a

bevásárlóközpont, majd az Ebenezer-kápolna mellett, amelynek ereszéről hosszú jégcsapok csüngtek alá, akár egy-egy szakadár szekta fagyos jótékonysága, aztán már elhagyták azt az utcát is, amely a drótkötélpályához vezet. Épp néhány megkésett kiránduló lépett ki elszántan az alsó állomásról, hogy elinduljon az asztalon csupán rá váró ebéd felé. A kutyás férfi azonban nem a hegyekbe indult síelni: az a gyakorlott síelők terepe. Továbbmentek, elhaladtak a tengerésztiszti házak mellett, majd közvetlenül az isbjörnvei letérő előtt (a férfi valamikor itt lakott, amikor visszatért a Közép-Keletről) felkanyarodtak a hegyekbe. Itt a terep nyílt és szelíden lejtős. Ilyenkor már kezd besötétedni; ekkorra a családok ifjú tagjai már bevonszolták magukat az egésznapi hancúrozás után a televízió elé, hogy megnézzék a gyerekműsort; ez az az időpont, amikor a kezdő síelő is gyakorolhat egy kicsit, mert nem zavarja a felnőttek barátságos együttérzése és a gyerekek leplezetlen magabiz-tossága.

A barna kutya egyre izgatottabbá vált, amint felismerte a régi helyeket, aztán amikor letértek az útról a hóba, és gazdája lekapcsolta róla a pórázt, már szinte magánkívül volt a boldogságtól. A hóréteg nem volt túl vastag, mivel a tél enyhe volt, és a közelmúltban már olvadt is. A legjobb pályákat már szépen kidolgozták a síelők. A férfi az út fényeitől távolabb, a sűrűsödő homályba indult. A kutya vadul rohangászott le s fel a sínyomok között, egyfolytában szaglászott, időnként a felismerés örömétől felvakkantott, máskor meg minden ok nélkül, játékosan félreugrott. Végre a férfi is leemelte válláról a síléceket, és ügyetlenül nekilátott, hogy felcsatolja.

„Istentelenül nehézkes dolog ezzel gyalogolni” - mondta magában.

Miközben a kötéssel babrált, jobbról egy sötét, mozgó alakot pillantott meg. Úgy százyardnyira egy férfi síelt lefelé a hegyoldalban. Az istenit. Azt hitte, hogy egyedül lesz. Még egyszer alaposan átvizsgálta a kötéseket, hogy ezzel is húzza az időt. A síelő hamarosan elsiklik mellette az út felé, és akkor ő is nyugodtan megpróbálkozhat a síeléssel.

Ekkor egy éles vakkantás hallatszott. Aztán még egy - kérdő, bizonytalan, hívogató: „Gyere ide, és mondd meg nekem, hogy mit kell ezzel csinálni.” A férfi felnézett, az egyik sítalpat már felcsatolta, a másikat még csak félig. A kutyából most már csak egy fekete folt látszott a hóban. Ugatott, vinnyogott, elindult felé, aztán körülnézett, és izgatottan ásni

kezdett, majd ismét körülnézett, és bizonytalanul megcsóválta a farkát. Ekkorra a férfi már mindkét sítalpát felcsatolta, és óvatosan elindult a kutya felé. Miközben lassan közeledett, a hegyekből lesikló síelő is a kutya mellé ért, bekanyarodott, és elegánsan megállt. A kutya most már biztos volt a dolgában, és vadul ráncigálni kezdett valamit.

A két férfi egymás mellé ért, a kutyát gazdája megpróbálta magához hívni: - Jingle! - bár szinte biztos volt abban, hogy az állat nem fog engedelmeskedni neki. A kutya csak ránézett, aztán tovább ráncigálta azt a valamit. Egy kicsit meghátrált, majd ismét ráncigálni kezdte. A sűrűsödő homályban a két férfi közelebb lépett, hogy megnézze, mit talált a kutya.

Egy fül volt. Egy ember füle.

5. fejezet

A hullaházban

Senkinek nem tesz jót a hullaház. Van valami elvont, általános személytelenség ebben a környezetben, amely megfosztja a holttestet az egyéniségétől vagy inkább a halál pátoszától. Nagy képzelőerőre van szüksége az embernek ahhoz, hogy azt a szánalmat érezze, amely leplezetlen erővel tör fel mindenkiből, ha a testet a végső nyugalom állapotában, egy ágyon vagy a koporsóban látja.

Az Anton Jakobsensvei mögötti havas lejtőn talált test az egyetem orvosi fakultásának hosszú, hideg termében feküdt, amely egyúttal a tromsői rendőrség hullaháza is volt. Most is meztelenül feküdt ott, ugyanúgy, ahogy rábukkantak. Nem találtak rajta semmit, se egy ruhafoszlányt, sem egyebet, amivel azonosítani lehetett volna. A jobb fülön egy kis sérülés, de ez semmi sem volt ahhoz a sérüléshez képest, amelyet a koponya hátsó falára mértek, valami súlyos tárgy egyetlen ütésével. A holttest száznyolcvan centi magas, szőke, sovány testalkatú fiatalember volt. Más körülmények között az ember úgy érezte volna, hogy „élte virágában tért meg alkotójához”. Így azonban csak egy egyszerű holttest volt a hideg kőlapon, egy rendőrségi hullaházban.

A rendőrorvos mellett Fagermo, a tromsői rendőrség felügyelője állt, és a testet nézte. A felügyelő arca sima és kortalan, jellegzetesen szőke, norvég fej. Hány éves lehet? Úgy harmincöt és negyvenöt között. De ha azt mondaná, hogy

huszonnyolc vagy huszonöt, az ember még azt is nyugodtan elhinné neki. Az arca megnyerő, látszólag álmatag, dé rendkívül fegyelmezett, és kék szeméből értelem sugárzik; humorérzékére csupán a szája sarkában időnként megjelenő kis ránc utal, és a humorérzék nem norvég jellegzetesség, különösen nem ironikus, már-már morbid formában.

A felügyelő szája most is megrándult, és megjelent az a bizonyos kis ránc.

- Nyilván komoly problémát jelentett a halál okának megállapítása. Nekem is elárulná, hogy milyen eredményre jutott? - kérdezte.

A rendőrorvos, aki a közvetlen, egyszerű, az amolyan népi humort szerette, most ajkát biggyesztve a koponya összeroncsolt hátsó falára szegezte tekintetét. A humor nem tartozott mindennapi életéhez, Fagermónak viszont igen, ez volt létének egyik legfontosabb eleme.

- Van nekem egy kis problémám ezzel a holttesttel kapcsolatban - folytatta Fagermo. - Nem tudom, hogy mit kezdjek ennek a fiúnak az alakjával. Nézze csak meg a combját meg a vádliját. Elég vékonyka, nem? A mellkas is gyenge, de ennek ellenére egészséges fiatal fickónak tűnik. De egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki valaha is síelt. A síelők izomzata nem ilyen. Nincs igazam?

- Van oka feltételezni, hogy síelő volt?- Ugye az emberek általában nem meztelenül mennek

síelni, ez nyilvánvaló - legalábbis az évnek ebben a szakában nem. Az itteni fiatalok azonban többnyire mind síelnek…

- Nem tűnt el mostanában valaki a környékbeli fiatalok közül?

- A fiatalok közül mindig eltűnik valaki. Aztán hamarosan kiderül, hogy tengerre szállt, vagy egyetemre ment, vagy valami ehhez hasonló… De ez a szőke haj majdnem sárga, ezt mondják aranyszínűnek, nem? Nagyon szokatlan. Megnézte már a fogait?

- Alig pár perce hozták - mondta az orvos egy kicsit ingerülten. Aztán a holttest fejéhez lépett, és belepillantott a szájába. Mivel a test még félig fagyott állapotban volt, nagyon óvatosan nyúlt hozzá, nehogy megbolygassa a koponya hátsó falán tátongó sérülést. Aztán fogott egy zseblámpát, és bevilágított a kissé nyitott szájba.

- Lehet, hogy igaza van - mondta végül. - Ezeket a fogakat nem norvég fogászok kezelték. Majd ha már alaposan megvizsgáltam, akkor többet is mondhatok.

Fagermo száját biggyesztve még mindig a testet nézte,

és közben a halál módján gondolkodott.- Akárki volt is a tettes - szólalt meg végül

nyilvánvalóan el akart tüntetni minden lehetséges azonosítási jegyet. Leszedett róla mindent, mielőtt kivitte és eltemette a hóba. Le kellett húznia még egy gyűrűt is, látja? Nem lehetett valami könnyű dolog.

- De az is lehet, hogy már akkor is meztelen volt, amikor megölték - szólt közbe a rendőrorvos.

- Ez is lehetséges, de nem tartom valószínűnek - mondta Fagermo. - Nézze csak meg itt a nyakát! Határozottan látszik a sebből kifolyó vér nyoma, itt viszont már valami megállította: egy ing vagy kabát nyaka, valami szoros ruhadarab, amit később levettek róla.

- Akkor az a ruha nyilván eléggé maszatos volt – mondta az orvos.

- Tehát barátunknak az a jó, ha minél később állapítjuk meg a holttest személyazonosságát - töprengett hangosan Fagermo. - Az az érzésem, hogy ebben az esetben ötletdús megérzéseinkre vagyunk utalva… mintha megjelentettünk volna, egy hírt valami eltűnt személyről az újságban, úgy öt-hat héttel ezelőtt. Úgy rémlik, turista volt, vagy mi, egy fiatal fiú.

- Tőlem kérdi? Mit tudom én? - mondta a rendőrorvos. - Kisebb gondom is nagyobb ennél.

Fagermo jellegzetes, kissé bágyadt egykedvűségével ránézett, majd szó nélkül kiment a kocsijához. Elindult, és kétperces kocsizás után már a rendőrségen is volt. Egyenesen a belső irodába ment, egy nagy, ablaktalan, füstös és áporodott levegőjű helyiségbe. Hétköznap a tromsői rendőrök szolgálatuk nagyobb részét itt töltötték el. (A hétvégeken több a részeg és több a garázdaság, ezért ilyenkor gyakrabban láthatók az utcán.) Most is majdnem mind itt ücsörgött ingujjban, a lábuk fenn az asztalon.

- Eltűnt személyek? - vetette oda nekik a kérdést Fagermo abban a pillanatban, amint belépett, és álmatag szemhéja alól végignézett rajtuk.

- Épp erről beszélgettünk - szólalt meg az egyik fiatal rendőr, akiben még volt némi nyoma a lelkesedésnek. - Ott van például a kis Fagertun fiú…

- Elszökött otthonról, mert az apja állandóan verte - mondta Fagermo. - Nem is csodálom, már rég le kellett volna csuknunk azt az embert, csak egy kicsit lennénk leleményesebbek. Fogadni mernék, hamarosan kiderül, hogy a fiú elszegődött egy hajóra. Mindenesetre az a gyerek jóval

fiatalabb, tizenöt vagy tizenhat éves, és ha jól emlékszem a személyleírásra, akkor sötét hajú. Na és hogy állunk a külföldiekkel?

- Külföldiekkel? - mindenki döbbenten meredt rá.- Hát a németekkel, az angolokkal, amerikaiakkal,

tudjátok, azokról az emberekről van szó, akik a tengerentúlról jöttek - mondta Fagermo leplezetlenül hamis segí-tőkészséggel.

Egy pillanatra néma csönd lett, mindenki keményen törte a fejét.

- Itt volt az a fiú - szólalt meg végre Hyland őrmester ellenállhatatlan, sötét bajszát simogatva, és közben rendkívül bölcsen meredt maga elé. - Az a fiú, akiről betettük azt a hírt az újságba.

- Igen?- Az öreg Botilsrud jött be ezzel, az Alfheim-penzióból.

De nem hiszem, hogy ez különösebben érdekes lenne. A fiú nyilván lelécelt valami lánnyal. Igaz, otthagyott egy hátizsákét, de ez sem jelent sokat, mert nem volt benne semmi érdekes. Mi mindenesetre megjelentettük a hírt, de senki sem jelentkezett.

- Külföldi volt?- Botilsrud szerint igen. De hogy milyen nemzetiségű,

azt nem tudta megmondani. Természetesen a vendégkönyvében már megint valami zavar támadt.

- Hozzátok be Botilsrudöt - mondta Fagermo. Míg Hyland őrmester egykedvűen kiitta a kávéját, és keresgélni kezdte a sapkáját, még pattogó hangon hozzátette: - De szaporán!

Miközben Hyland őrmester kiment az ajtón, majdnem olyan tempóban, amit ő gyorsaságnak szokott nevezni, Fagermo azt mondta:

- A szomszéd szobában leszek. Most már itt az ideje, hogy elbeszélgessek azokkal a fickókkal, akik megtalálták, bár nem hiszem, hogy bármi érdekeset megtudhatunk tőlük.

A szomszédos várószobában ült a húsos, piros arcú, cingár, de a pocakosodás első jeleit már magán viselő férfi, lába mellett barna kutyája. A kutya pofáját két mellső lába közé fektette, és gyanakvón, mélabúsan lapult, azzal a fájdalmas meggyőződéssel, hogy itt most minimum egy kutyatelepre van kilátás, vagy egy injekcióra, esetleg egyéb kutyaszerencsétlenség halvány emléke is felsejlett benne. Mellettük ült a holttest felfedezésének másik szemtanúja, izmos, kisportolt, harmincöt év körüli férfi, aki síruhájából már

félig-meddig kibújt. Valami furcsa norvég-angol keverék nyel-ven beszélgettek, és rendkívül barátságosan, egyfolytában félreértették egymást.

- Á - szólalt meg Fagermo az angol felé fordulva, és a biztonság kedvéért angolul beszélt -, szóval maga találta meg a holttestet, igaz?

- Hát… tulajdonképpen ő - mondta a férfi a kutyájára mutatva; az egy óvatos farkcsóválással most felkavarta a padló porát. - Olyan cirkuszt csinált, hogy oda kellett mennem. Aztán a kapitány - hogy is hívják? Horten, Horten kapitány is leért, és így lényegében együtt találtuk meg.

- Értem. És szabad lesz az ön nevét?- Mackenzie. Dougal Mackenzie. A tengerészeti

geológia előadója az egyetemen.- Én meg természetesen a tengerészetnél szolgálok -

szólalt meg Horten kapitány.- Rendben - mondta Fagermo. - Nos, amikor

észrevették, hogy egy holttestet találtak, mihez kezdtek?- Természetesen nem nyúltunk semmihez, ez fontos,

nem?- Igen, hogyne. Bár ez akkor lett volna igazán fontos,

ha valamilyen fondorlattal meztelenül csalták volna a helyszínre, és ott ölték volna meg, de ez nagyon valósze-rűtlennek látszik. Persze önök akkor ezt még nem tudhatták.

- Nem, mi semmit sem tudtunk. - Az angol képe egy kicsit megnyúlt. - Csak álltunk és vártunk, néztük, hogy a fülhöz fej is tartozik-e… Szóval, hogy csak egy fülről van-e szó, vagy többről. Mindenesetre Jingle-re feltettem a pórázt. Remélem, nem okozott semmiféle sérülést a testen. Ezután egyikünknek értesítenie kellett a rendőrséget. Horten kapitány csak néhány percnyire, az Anton Jakobsensveien lakik, ezért ő ment el telefonálni, én meg ott maradtam őrködni. Aztán megérkezett a rendőrség, és átvették az ügyet.

- Értem. Nos, azt hiszem, ez minden, amiben segíteni tudnak nekünk. Látták már a holttestet?

- Igen - mondta Horten. - Mindketten hazaugrottunk, hogy bekapjunk valamit, aztán egyenesen ide jöttünk. Amint behozták, rögtön átvittek minket, hogy megnézzük. Sajnálom, de ennél többet nem tudok segíteni: még sohasem láttam ezt a fiút.

- És ön? - fordult Fagermo reménykedve az angolhoz.- Nem, még én sem láttam - mondta Dougal

Mackenzie. - Az viszont biztos, hogy nem volt a tanítványom.- Ezek szerint diáknak nézte?

- Mivel olyan korú, csak ezért. Meg aztán hallottam, hogy néhány diák öngyilkos lett mostanában, de úgy tűnik, önök itt, ebben az országban az ilyesmit szeretik eltussolni.

- Hm! - mondta Fagermo, és látszott rajta, hogy nem nagyon örül az „eltussolni” kifejezésnek. - Nos, ha az a sérülés ott hátul a koponyáján magától a fiútól származik, akkor vagyonokat kereshetett volna egy cirkuszban. Nem rabolom tovább az idejüket, de természetesen a bíróságon még szükségünk lesz önökre. Ezért megkérem önöket, hogy adják meg a címüket a külső irodában…

A külső irodában most épp az öreg Botilsrud, az Alfheim-penzió tulajdonosa lármázott méltatlankodva. Január óta mit sem változott (most is ugyanazt a ruhát viselte), a nagyhangú kötekedés és izgágaság mögött azonban Fagermo egy nagyon is emberi vonást fedezett fel, amely egyáltalán nem volt ismeretlen előtte: ez az, amikor az ember megérzi, hogy valami fontos, szenzációs esemény részesévé válik, és most hónapokon át lesz miről mesélnie a vendégeknek, miközben felszolgálja az ételt meg az engedély nélküli szöszt. Ez egyike volt a tipikus reakcióknak, amelyekre Fagermo úgy gondolt, mint a gyilkossági ügyek felderítésének egyik árnyoldalára.

- Na, ebből most már egy életre megtanultam - mondta az öreg rikácsoló, alig érthető hangon -, sose adj felvilágosítást a rendőrségnek! A jövőben, esküszöm, lakatot teszek a számra. Én magam hozom ide! No, de most már vigyázni fogok, hogy többet ilyen elő ne forduljon.

- Eddig nem nagyon vettem észre, hogy olyan gyakran rohant ide és tájékoztatott minket ifjú vendégeinek bűncselekményeiről - jegyezte meg Hyland őrmester életunt hangon. - Szerény véleményem szerint inkább az ellenkezője a gyakoribb.

- Egyszerűen csak elvonszolják az embert a desszertfelszolgálás kellős közepén! Miféle dolog ez, mi? Aztán meg beültetnek egy rendőrautóba. Mostanra a vendégeim nagyobb része már el is kérte a számlát, és elment.

- Igencsak finnyás vendégei lehetnek - mondta Hyland. - Nyilván feltűnően megjavult az üzlet színvonala, mióta utoljára a penzióban razziáztam.

- Ugyan, badarság, Botilsrud, higgye el, az összes vendége ott ül, és már alig várják, hogy megtudják a részleteket - szakította félbe a kettőst barátságosan Fagermo.

- Amennyire én ismerem a vendégeit, a „rendőrség” nemigen nyugtalanítja őket. Meg aztán én is elejthetek

néhány szót a riportereknek arról, hogy milyen sokat segített nekünk.

- Na, még csak az kellene, mindenki rögtön azt hinné, hogy én csináltam, bármiről is van szó - dohogott Botilsrud.

- Fáradjon be az irodámba - mondta Fagermo. - Azaz mégsem, várjunk csak: jobb, ha először átmegyünk a hullaházba.

Mintha Botilsrud nem fogta volna fel az utolsó mondatot, mivel a főbejáratig egész idő alatt csak dünnyögött:

- Na persze, ha elmondaná a riportereknek, hogy milyen sokkal tartozik nekem azért, hogy azonnal idejöttem, amint észrevettem az eltűnését, meg hogy milyen fel-becsülhetetlen segítséget nyújtottam azóta is…

- Hát ez így nem hangzik valami meggyőzően - mondta Fagermo. - Mi ugyanis szeretjük azt hinni, hogy az emberek általában segíteni akarnak nekünk.

- Hé, hát most meg hova visznek? - kérdezte Botilsrud, amint visszatuszkolták a rendőrautóba.

- A hullaházba - mondta Fagermo, és ettől fogva egy szót sem szólt, egészen addig, míg oda nem értek, bár Botilsrud egy pillanatra sem hagyta abba a sértett siránko-zást. Fagermo kinyitotta a hullaház ajtaját, és jelezte a rendőrorvosnak, hogy nyakig takarja be a holttestet.

- Nocsak - mondta Botilsrud, amint bepislogott az ajtón hát ez egy hulla, vagy mi? Bár gondoltam, hogy nem lehet más. - Ez a gondolat azonban láthatólag nem nagyon keserítette el.

- Ez bizony az, merthogy erre valók a hullaházak - mondta Fagermo. - Mindenesetre nem valami kellemes látvány.

- Hát én aztán elég hullát láttam már életemben - mondta Botilsrud. - Tudja, a háború alatt. Részt vettem az ellenállásban.

- És még azóta sem hagyta abba - mondta Fagermo. - Tehát felismeri?

Botilsrud egészen közel hajolt a halott arcához, és egy ideig nézegette. Egészen olyan volt, mintha csak érezni akarná a halott leheletét. Aztán kiegyenesedett, és azt mondta:

- Igen, ez ő. Ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Bár a szemem már nem a régi.

- Na, ez már valami, ezen már el lehet indulni - mondta Fagermo. - Amint megtudjuk a nevét, máris egyértelműbbé válik az azonosítás. Most pedig menjünk vissza az irodámba.

Visszahajtottak, és felmentek Fagermo irodájába, ezúttal azonban már Botilsrud is hallgatott.

- Akkor most - mondta Fagermo, amint becsukta az ajtót - mondjon el nekem mindent, amit erről a fiúról tud.

- Amit tudtam, azt már mind elmondtam Eklandnak meg Hylandnak - mondta Botilsrud. - Árulja el nekem, miért lopják maguk mind az én időmet? Egyszerűen fogja magát, és kikeresi azt a jelentést.

- Akkor még nem tudtuk azt, amit most tudunk - mondta Fagermo, magában pedig hozzátette: és Eklandnak meg Hylandnak annyi esze sincs, mint két pávakakasnak együttvéve. - Mivel az Eltűnt személy közleményben nem volt név, így feltételezem, hogy nem is tudja a nevét. Ez hogy lehet?

- Karácsony előtt jártunk. Ilyenkor a vendégkönyv mindig összekeveredik.

- Á, vagy úgy. Sok volt az ital, vagy esetleg az adóhivatalt akarja kijátszani? Nem mintha ez engem érdekelne. Szóval a fiú nem foglalta le előre a szobát?

- Ha jól emlékszem, telefonált - mondta Botilsrud komoran. - A városból telefonált, aztán úgy egy félóra múlva megjelent.

- Aha, akkor lehet, hogy a városban próbálkozott a többi szállodával, és mind tele volt; ekkor elővette a telefonkönyvet, és felhívta magát. Ennek esetleg érdemes lesz utánanézni. Mikor történt ez a telefonbeszélgetés? Reggel?

- Sok idő telt már el azóta - dünnyögött sértetten Botilsrud. - Nagy, volt a forgalmam. Esetleg ha januárban megkérdeznek, de most már…

- Mit csinált akkor, amikor a fiú megjelent?- Az ágyakat - mondta Botilsrud egy kis gondolkodás

után. - Éppen befejeztem az ágyakat, és jöttem lefelé, aztán rögtön fel is vittem, és megmutattam neki a szobát. Ezek szerint csak reggel lehetett.

- Na, látja. Ha gőzhajóval érkezik, akkor három előtt nem ér oda. Tehát ha messzebbről jött, akkor valószínű, hogy repülővel érkezett. Menjünk tovább. Beszélgetett vele?

- Nem. Miért beszélgettem volna vele? Elég dolgom van. Meg különben is, a fiú külföldi volt.

- Azt nem tudja véletlenül, hogy milyen nemzetiségű?- Nem. De ezt már elmondtam az őrmesternek is.

Tudott ugyan egy keveset norvégul, de annyira nem, hogy beszélgetni is lehessen vele.

- Várjunk csak. ez érdekes: mennyire tudott norvégul?

Épp csak néhány szót, mint takk, god dag - ennyire?- Ennél többet - mondta Botilsrud. - Megkérdezte tőlem

telefonon, hogy van-e üres szobám. Nagyon lassan, de norvégul. És úgy látszott, hogy megértette, amit mondtam neki: hogy mennyibe kerül a szoba, meg azt, hogy előre kell fizetnie.

- Lehet, hogy norvég szakos külföldi diák volt, vagy olyasvalaki, aki már egy kis ideje itt él? Vagy gondolja, hogy egy diák ennél egy kicsit jobban beszél?

- Honnan tudjam én azt? Én nem vagyok a diákok között. Ha lehet, elkerülöm őket. Mind züllött.

Fagermo felsóhajtott. Lenézett az újságból kivágott Eltűnt személy közleményre, amelyet előkerestetett, és most ott volt előtte az asztalon. - Rendben, akkor most még egyszer menjünk végig a részleteken. Tehát tizenkilencedikén érkezett, igaz? Három éjszakára fizette ki a szobát, ezek sze-rint huszonkettedikén akart elmenni, tehát közvetlenül karácsony előtt. Valójában azonban csak két éjszakát töltött a penzióban.

- Így van. Helyesebben tulajdonképpen csak másfelet. Hallottam, hogy mikor jött meg a második éjszaka. Tudja, mindenkinek kulcsot adok, hogy ne keltsenek fel. Szóval úgy hajnali három vagy fél négy fele járhatott, amikor megérkezett.

- Ezt meg honnan tudja? Akkor még fenn volt?- Hát igen, még fenn voltam. Néhány fiú egy kicsit

szórakozni akart.- Maga meg tollasodni. Jó, jó, felejtse el, nem szóltam

egy szót sem. Ez az ügy engem, egy cseppet sem érdekel, nem foglalkozom azzal, hogy mi zajlik az Alfheim-penzióban úgy karácsony táján. Felőlem akár az Utolsó Ítéletet is megrendezhetik. De ezen az éjszakán, vagyis húszadikán éjjel, elég józan volt ahhoz, hogy pontosan vissza tudjon emlékezni arra, mikor jött meg ez a fiú?

- Hogyne. Az ilyenekkel nem szokásom berúgni. Hallottam, amikor kinyílt a bejárati ajtó, a konyhában voltunk, mert ez egy olyan zártkörű program volt, én meg egy résnyit megnyitottam az ajtót, hogy lássam, ki az, és akkor látom, hogy a fiú oson befelé.

- Gondolom, mindannyian elhallgattak, hátha a rendőrség, igaz? A fiú meg azért osont, nehogy valakit felébresszen. Behívták őt is?

- Dehogy!- Hát ez eddig világos, sokat segített. Na és mi volt

másnap?- Későn kelt fel, ami nem csoda. Még ágyban volt,

amikor felmentem, hogy beágyazzak, és én sem keltem fel valami korán. Talán úgy fél tizenkettő körül mehetett el.

- Ekkor látta utoljára?- Igen.- Semmi jel nem utalt arra, hogy nem kíván

visszatérni?- Nem. Nem vitt magával semmit. A hátizsákját a

szobában hagyta, és egyszerűen elment.- Bár ne ment volna - mondta Fagermo. - Azt hiszem,

biztosra vehetjük, hogy aznap ölték meg, huszonegyedikén.- Az, szegény kis csóró. És akkor még ráadásul

karácsony előtt.- Hát igen, legalább abban reménykedjünk, hogy nem

volt vallásos. Tehát ez minden, amit tud, igaz? Egyszer akkor beszélt vele, amikor telefonált, aztán amikor megérkezett, és többet egy szót sem váltottak. Így van?

- Így.- És mindkét esetben csupán gyakorlati dolgokról volt

szó, mint a szoba meg a szoba ára és a többi?- Így van.- Ezek szerint nem magánál étkezett?- Nem, nem, csupán egy egyágyas szobát vett ki.

Éjszakára.- És amikor elment, csak azt hagyta ott, amit maga

behozott abban a hátizsákban. Más nem volt?- Mire céloz? Csak az volt ott, amit behoztam.- Dohányzott a fiú?- Igen, dohányzott.- Á, szóval erre emlékszik. Ez hogy lehet?- Maradt ott egy csomaggal.- Szóval mégiscsak maradt ott más is?- Jól van, hát ez aztán igazán nem számít, vagy igen?

Az a nyamvadt kis cigi. Azt persze elszívtam, így már nem hozhattam be. Azért már csak nem ültetik le az embert, mert megfújt egypár szál cigit.

- Nem emlékszik véletlenül, hogy milyen cigaretta volt?- Csak arra emlékszem, hogy szűrő nélküli. Tudja,

mostanában már jobban szeretem a szűröset. Valami külföldi cigaretta.

- Pall Mall?- Nem. Tudja, az a jól megtömött fajta. Manapság már

nemigen látni ilyet errefelé, de a háború után sokan szívták.

- Senior Service? Player’s?- Az, az. Player’s. Jó dohány volt.- Örülök, hogy jólesett. Ezek szerint nagy a

valószínűsége annak, hogy a fiú angol volt. Esetleg valamelyik gyarmatról, vagy, hogy hívják most ezeket?

- Tudom is én. Ez már a maga dolga, hogy az ilyesmiket kitalálja.

- Így igaz. Rendkívül hálás vagyok a közreműködéséért, és azért is, hogy hajlandó volt itt megjelenni, Botilsrud úr.

Botilsrud gyanakvóan Fagermóra nézett, de csupán egy nyájas, tökéletesen kifejezéstelen arcot látott; ez Fagermónál mindig kéznél volt, ha gondjait akarta leplezni.

- Nos - mondta Botilsrud, és elhanyagolt képén széles mosoly ömlött el. - Nem tesz semmit. Szívesen, máskor is. És szóljon már a fiúknak, hogy egy kicsit szálljanak le rólam, jó?

Ezzel kicsoszogott az ajtón.

6. fejezet

Vonakodó tanúk

Björn Korvald ezen a reggelen a kis lakás doboz nagyságú hálószobájában, a keskeny, kemény ágyon heverészve még öt perc lustálkodást engedélyezett magának. Aztán nagy kelletlenül lábát a hideg linóleumra rakta, kibotorkált a konyhába, és feltette a kávéfőzőt. Bement a nappaliba, és bekapcsolta a rádiót. A Norvég Rádió most is a szokásos reggeli egyveleget sugározta, amely időjárás-jelentésből, hírekből, harmonikazenéből meg vallásos okításokból tevődött össze. Björn kenyeret vágott, és kivette a fridzsiderből a sajtot meg a szardíniát. Ezután magára dobott valamit, és leugrott a kapuhoz, hogy felhozza a Nordlys-t a postaládából. Az újságot szétterítette az asztalon, és olvasni kezdett: a halászat helyzete; olajkutatás a hatvankettedik szélességi körtől északra; őrült antialkoholisták levelei; dogmatikus radikálisok levelei; kétnapos külföldi hírek. Elége-detten böngészte a megszokott egyveleget, közben eszegette a szendvicsét, és kitöltötte a második csésze kávét.

Nem nagyon akadt olyan közlemény az újságban, amelyet a szó szoros értelmében hírnek lehetett nevezni, a legtöbb amolyan periodikusan, majdnem rituálisan visszatérő közlemény volt, amely csupán az idő múlását jelezte Tromsőben. Ilyentájt valaki mindig a vízbe vetette magát a

hídról; vasárnap este részegek garázdálkodtak, a városközpontban betörtek néhány ablakot, a kárt megfizettették velük; a helyi színtársulat azzal fenyegetőzik, hogy feloszlik. A harmadik oldal alján azonban, a sarokba beszorítva, volt egy közlemény, amely elütött a megszokottól. Látszott, hogy sietve, az utolsó pillanatban írták, közvetlenül az előtt, hogy a lap a nyomdába került: a Hungeren lejtőjén a hóba temetve egy holttestet találtak… gyilkosságra gyanak-szanak… húsz év körüli fiú… szőke, 180 centiméter magas. A jelentésben akadt egypár sajtóhiba, ez azonban a lényegen mit sem változtatott.

Björn agya lázasan zakatolt, miközben grönnegate-i irodája felé sétált, és gyakorlottan átsiklott a befagyott tócsákon, mintha nem is cipő, hanem sítalp lenne a lábán. Neki persze ehhez az egészhez semmi köze. Meg aztán az a holttest végül is bárkinek a holtteste lehet - bár a jelentésből világosan kiderül, hogy a rendőrség még nem tudta megállapítani a személyazonosságot. Ekkor eszébe jutottak Steve Cooling feltevései a néhány héttel ezelőtt megjelent közleményről, amelyben egy eltűnt fiút kerestek. Azt tudta, hogy Steve végül nem ment el a rendőrségre. Valószínűleg más sem. Vajon most elmegy-e valaki?

Természetesen a rendőrség is kapcsolatot fog találni a két ügy között, de vajon megtalálják-e azokat, akik beszéltek a fiúval, amíg az Tromsőben volt? Nem valószínű, ha csak valaki azok közül, aki találkozott vele a Bíboros Kalapjában, most végre el nem megy a rendőrségre. És miután akkor annyira vonakodtak, most nem ártana, ha valaki megtenné helyettük az első lépést.

Amikor megérkezett az irodájába, az újságot letette az asztalra, kinyitotta a harmadik oldalon, és néhány percig eltűnődött. Aztán felemelte a telefonkagylót, és felhívta a rendőrséget. Jöstein Fagermo régi, még iskoláskori barátja volt - gyakran összefutottak a városban, ilyenkor mindig elmondták, hogy „rég láttalak”, meg, hogy össze kéne már jönni egyszer, de ez valahogy sohasem sikerült. Ennek persze nem az volt az oka, hogy nem akarták, inkább a lustaság. Björn valami sugallat hatására most éppen Fagermót kérte a központostól.

- Halló, Björn, miben állhatok rendelkezésedre?- Hallom, hogy sok a dolgod.- Hát rohadt egy ügy szakadt most a nyakamba.- Ez a hungereni holttest?- Az. Tudsz valamit az ügyről?

- Tulajdonképpen nem, de hallottam egyet, s mást, ezért is hívlak. Mondd csak, ez ugyanaz a fiú, akit néhány héttel ezelőtt kerestetek? Szőke, külföldi, körülbelül húszéves, és úgy karácsony körül tűnt el?

- Igen. Legalábbis majdnem biztos, hogy ő az. Mit tudsz róla?

- Nem sokat. Én nem találkoztam vele. De hallottam a dologról, amikor megjelent az a közlemény.

- És mit hallottál?- Szóval van itt egy amerikai diák, úgy hívják, Cooling.

Olvasta azt a hírt, és bár természetesen nem volt egészen biztos benne, de emlékeztette őt egy fiúra, aki közvetlenül karácsony előtt egyszer bejött a Bíboros Kalapjába, és ott töltötte az estét. Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de van ott egy asztal, amelynél a külföldiek találkoznak, és angolul beszélgetnek - sok norvég is eljár közéjük. Én magam is megfordulok ott néhanapján. Ezzel az amerikai fiúval is ott beszéltem. Kérdezgette az embereket, azokat, akik a külföldiek asztalánál ültek, hogy ki beszélt a fiúval azon az estén, meg hogy szerintük is ugyanarról a fiúról van-e szó, és hogy nem kellene-e elmenniük a rendőrségre.

- És?- Mindenki azt mondta neki, hogy nem.- A fene essen beléjük! - csattant fel Fagermo. - Miért

bánnak velünk úgy, akár a leprásokkal? Valami baj van velünk, Björn, büdösek vagyunk? Persze aztán ha nekik van valami bajuk, akkor azonnal rohannak hozzánk segítségért, hogy védjük meg őket, de ha nekünk van szükségünk a legcsekélyebb együttműködésre…

- Csigavér, Jöstein, nem sajtókonferencián vagy. Azt se felejtsd el, hogy ezek majdnem mind külföldiek. A Bevándorlási Tilalom óta nem valami kedvező a helyzetűk. Elég sok külföldit kiutasítottak már az országból.

- De csak akkor, ha nem volt munkavállalási engedélyük… na, jó, ezt tényleg hagyjuk. Tudja ez az amerikai a fiú nevét?

- Nem, ez egészen biztos.- Az istenit. Pedig a jenkik általában minden névre

emlékeznek. Olyan a fejük, akár egy nyilvántartó. Nem hallottad véletlenül, hogy ki volt még ott a Bíboros Kalapjában azon az estén?

- Csak annyit tudok, hogy Steve megkérdezett néhány egyetemi tanárt is a Borstartóban, épp ott evett, amikor meg-látta a hírt az újságban. Azt nem tudom, hogy kik voltak azok,

de Steve szerint mind ott ültek a külföldiek asztalánál, amikor a fiú bejött. Aztán említett valami érzelgős amerikai lányt is, azt hiszem, az amerikai Információs Irodában dolgozik. Nagyon valószínű, hogy a lány tudja a fiú nevét. Aztán, azt hiszem, voltak még mások is, de jobb, ha ezt inkább Steve-től kérdezed meg. És említette még Ottesent is, a divatárust. Tudod, az a pasas, aki tanácstag is.

- Hát az meg mit keresett ott?- A felesége angol. Meg különben is elég sok norvég

lejár. Köztük én is.- Miért?- Hogy gyakoroljam az angolt. Arról nem is beszélve,

hogy ez egyike azon áldott helyeknek, ahol az embernek szerencsére nem kell hosszadalmas vitákba bocsátkoznia a norvég nyelv szépségeiről.

- Világos. Egyszer le kellene vinned oda engem is.- Amikor kedved tartja. Bár azt hiszem, te egyszerűbb

módon is kapcsolatba kerülhetsz ezekkel az emberekkel. Ahogy így elnézem, nem is ártana nekik, ha egy kicsit megszorongatnák őket.

- Tudod, Björn, mi nem foglalkozunk ilyesmivel. Nyilván sokat hallgattad azokat a pasikat a szociológiai tanszékről.

- Mindenesetre gondoltam, hogy jobb, ha elmondom neked, amit tudok. Így nyersz egy kis időt.

- De még mennyire! Ma sajnos az orvosok meg ezek a tudományos fiúk zsonganak körülöttem egész délelőtt, aztán még kapcsolatba kell lépnem az Interpollal meg a Scotland Yarddal. Amint ezen túl vagyok, nyomban utánanézek ezeknek a neveknek… Ami azt illeti, most még örülök is neki, hogy nincs időm azonnal nekilátni.

- Miért?- Tudod, amikor ez az egész elkezdődött, akkor még

csak egy eltűnt személyről volt szó. Most azonban már egy gyilkosságról, és erre felfigyelnek az emberek, beszélnek róla. Kíváncsi vagyok, hogy hányán fognak felkeresni engem azok közül, akik találkoztak vele… Björn?

- Igen?- El tudnál menni ma este a Bíboros Kalapjába?

Végül az egyetlen, aki önszántából ment el a rendőrségre azok közül, akik találkoztak a fiúval a Bíboros Kalapjában, az Steve Cooling volt. A cingár fiú koszos farmerjában, trikójában meg egy anorákban, kicsit zavartan, bizonytalankodva csattogott be a külső irodába. Most is Ekland meg Hyland

voltak szolgálatban, és amikor meghallották, hogy milyen ügyben jött, azonnal átvitték a hullaházba, ahol Steve csak bólintott, majd idegesen nyelt egyet, aztán egyenesen Fagermóhoz irányították. Steve letelepedett egy kemény faszék szélére, szemben Fagermo íróasztalával, és látszott rajta, hogy zavarban van.

- Azt hiszem, már korábban is el kellett volna jönnöm - szólalt meg vontatottan.

- Tudom - mondta Fagermo, anélkül hogy túlzásba vitte volna a rendőrszigort. - Jól sejtette, hogy a közlemény arra a fiúra vonatkozik, akivel maga is találkozott, és aztán körbejárta a többieket, mondván, hogy valakinek el kellene mennie a rendőrségre, aztán végül még maga sem jött el.

- A mindenit - mondta Steve ezt meg honnan tudja?- Miért nem jött el?- Tudja, hogy van ez… Mindenki azt mondta, hogy nem

akar belekeveredni… Végül aztán én is beijedtem, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy megéri-e.

- Maga nem illegálisan dolgozik itt, vagy igen?- Isten ments, dehogy. Még csak nem is dolgozom. A

disszertációmat írom. De változtatott volna-e az a lényegen, ha eljövök?

- Valószínűleg nem - ismerte el Fagermo. - Azt hiszem, csak feltettünk volna néhány kérdést a fiúról azoknak, akik ott voltak azon a bizonyos estén, és kész. Akkor még nem volt holttest. Nyilván arra a következtetésre jutottunk volna, hogy elment valahová, vagy egyszerűen hazament.

- Igen, ezt mondta nekem mindenki.- Mindenki?- Azok, akikkel beszéltem. A külföldiek meg azok a

norvégok, akik a Külföldiek Klubjába járnak.- Ez egy zárt kör?- Nem igazán. Néhányan persze sülve-főve együtt

vannak, de a többség általában csak akkor találkozik, ha éppen összefutnak.

- Meg tudná mondani, hogy ki volt ott, mármint a Bíboros Kalapjában, azon az estén, amikor a fiú lement?

- Azt hiszem, igen. Elég sokat törtem a fejem, meg beszélgettem is erről a többiekkel, de ezt már mondtam. Itt van ez a névsor, de ez csak arra az időre vonatkozik, amíg én is ott voltam; akivel a leghosszabb ideig beszélgetett, az Nan Bryson.

- Ki ez a nő? És mivel foglalkozik?- Nan, szóval Nan amerikai, és sok mindent csinál.

Félállásban gépíró az USA Információs Irodában, aztán vállal mindenféle gépelést meg időnként fordítást is. A fordítás nem igazán erőssége. Nem a norvégtudásával van baj, inkább az angol helyesírásával. Elég szerencsétlen nő. Épp, hogy megél, ez minden.

- Rendben, és még ki volt ott?- Két pasas az egyetemről. Az egyiket ismerem,

Nicolaisennek hívják, de a másikról semmit sem tudok. Azt hiszem, mind a kettő nyelvész. Olyan fagyos emberek. Tudja, úgy átnéznek mindenkin. Az egyik azonban lehet, hogy bejön, ha elolvassa a mai újságot.

- Lehet. Eddig azonban még nem volt szerencsém hozzájuk.

- Tudja, azért, mert ők amolyan tekintélyes emberek, érti, ugye? Aztán ott volt az a fickó is, akinek üzlete van a városban, állandóan mosolyog, meg a kezét dörzsölgeti. Azt hiszem, Ottesennek hívják. Valami férfidivatáru- vagy férfiruhaüzlete van. Egy kis dundi, angol nő a felesége, egészen kedves.

- Igen, Ottesent ismerem.- Persze, ő az, aki a Tanácsban vagy mi a fenében van.

Hát persze hogy ismeri.- Más?- Azt hiszem, a mormonok is beugrottak egy kis időre.- A mormonok?- Igen. Természetesen nem maradtak ott, úgy értem,

nem ültek le, mert ez nem igazán nekik való hely, hiszen nem isznak, még kávét sem ihatnak. Valakit kerestek, épp csak megálltak egy pillanatra az asztalunknál, hogy néhány szót váltsanak velünk. Minket nem szoktak ilyen vallási halandzsával traktálni. Azt hiszem, egyszerűen csak nagyon egyedül érzik magukat.

- Talán túl nagy errefelé a verseny a szélsőséges vallási szekták között - jegyezte meg Fagermo.

- Így van. Tele a környék ezekkel a fura szerzetekkel. Körülbelül ennyi történt addig, amíg én ott voltam.

- Ezek szerint a fiú még ott volt, amikor maga elment. Nem tudja, sokáig maradt?

- Azt hiszem, igen. Valaki azt mondta, hogy jó sokáig maradt.

- Most még csak azt mondja el nekem, miről beszélgettek? A fiú nem beszélt saját magáról?

- Nem, nem hallottam, hogy megmondta volna a nevét, önmagáról meg semmit sem mondott. Egyszerűen

meghallotta, hogy angolul beszélünk, ezért odajött és leült közénk, de nem hiszem, hogy bárkit is ismert volna.

- Hm! Tehát még annyit sem árult el, hogy honnan jött, vagy, hogy mit keresett itt?

Steve összeráncolta a homlokát.- Egyfolytában ezen töröm a fejem. Abban biztos

vagyok, hogy Trondheimet említette. Aztán szó volt Bodőről is, mintha azt mondta volna, hogy „ma kikötöttünk”. De lehet, hogy csak azt mondta, „kikötöttünk”, és a „ma” nem volt ott. Mintha arról lett volna szó, hogy idefele a part menti gőzössel kitértek Bodőbe.

- Lehet, én azonban azt hiszem, hogy repülővel jött. Mondhatjuk azt, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy a fiú Trondheimben dolgozott?

- A mindenit - mondta Steve -, egyszerűen nem tudok visszaemlékezni. Bár nem hiszem, hogy akár ennyit is mondott volna.

- Szóval mindenesetre ön szerint valószínűbb, hogy itt dolgozott Norvégiában, és nem turista volt?

- Igen, azt hiszem. Egyszer együtt mentünk a pulthoz, és ahogy rendelt, meg elővette a pénzt, azt hiszem, pontosan tudta, hogy mit hogyan kell itt csinálni.

- Nos, azt hiszem, a trondheimi Külföldiek Hivatalában érdemes lesz érdeklődni Ha nem róla beszélgettek, akkor miről folyt a szó, amíg ott volt?

- Hát ez az, amire egyáltalán nem emlékszem. Éppen beszélgettünk, amikor megérkezett, tudja, arról, hogy milyen az angol karácsony meg az amerikai és a norvég karácsony, a fiú meg inkább csak hallgatott. Aztán valaki megkérdezte tőle, hogy mióta van a városban, meg hogy tetszik-e neki és hol lakik, de egyébként inkább csak hallgatott. Tudja, hogy van ez, amikor a többiek mind ismerik egymást, és maga meg senkit sem ismer. Aztán egy kicsit később csoportokra oszlottunk, és attól fogva nem nagyon figyeltem rá.

- És a fiú kikkel volt?- Legtovább Nan Brysonnal beszélt.- De azt nem hallotta, hogy miről?- Ha Nannel beszél az ember, akkor csak egy téma

létezik: egyfolytában csak magáról beszél.- Már alig várom, hogy találkozzam vele. Ezek szerint a

fiúnak nem sok esélye volt arra, hogy egyáltalán megszólaljon?

- Nyilván hozzánk hasonlóan ő is csak ült, és dermedten hallgatta.

- Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha vele is elbeszélgetek, ha egyáltalán sikerül szóhoz jutnom.

- Hadd segítsek magának egy kicsit: randijuk lett volna másnap vagy az utána következő nap este, de a fiú nem ment el.

- Azt hiszem, tudom, hogy miért - mondta Fagermo.

Fagermót büszkeséggel töltötte el az a gyorsaság, amellyel Nan Bryson megjelent a rendőrségen, miután Fagermo felhívta őt az USA Információs Irodában: úgy érezte magát, akár egy szenátusi vizsgáló bizottság, amelynek sikerült borsot törnie a CIA orra alá. Lehet, hogy a lány szégyellte, hogy nem jött el magától, vagy talán a felettesei adták meg neki a kezdősebességet, hogy az Iroda, amennyire csak lehet, az együttműködés látszatát és a lehető legkisebb feltűnést keltse?

Fagermo már közel sem érezte magát olyan jól húsz perccel később, amikor Nan Bryson, annak ellenére, hogy senki sem kért tőle életrajzot, még mindig csak ott tartott, hogy a játszótéren érezte először, hogy az emberek visszautasítják a közeledését. Fagermo már úgy érezte, hogy ez az egész gyilkossági ügy rég feledésbe fog merülni, mire Nan túljut serdülőkori megpróbáltatásainak élénk emlékképein.

- Ez igazán döbbenetes - vágott közbe a létező legmelegebb mosolyával. - De nagyon érdekelne, el tudná-e nekem mondani egy kicsit bővebben, hogy a fiú mit mondott magának?

- Én csak a hangulatot akartam felvázolni - mondta Nan panaszosan, és nagy barna szemeit oly meggyötörtén emelte Fagermóra, akár egy spániel, amelyikbe épp most rúgtak bele. - Azt hittem, ezzel segíthetek, hogyan kezdtünk el beszélgetni, hogyan folyt le a beszélgetés. De úgy látom, maga azt hiszi, hogy megint csak duruzsolok, mint máskor. Kérem, nyugodtan állítson le, ha megint elkezdeném.

- Rendben van, hát akkor, amíg mindezt… elmesélte neki, ő mit mondott?

- Azt hiszem, csak annyit, hogy „Igen?” meg „Tényleg?” meg ilyesmiket. Tudja, ahogy csak az angolok tudják mondani, hogy „Tényleg?” - olyan hidegen és nagy-képűen.

- Tehát egészen biztos abban, hogy angol volt?- Igen. Éppen olyan fagyos volt, mint általában az

angolok.

- Ezt nem egészen értem, elmagyarázná?- Ez nem olyan igazi nagyképűség, arisztokratikus

beképzeltségnek nem nevezhető. A felszínen tulajdonképpen nagyon barátságos volt. Úgy alapjában azonban igazán hideg és érzéketlen fickó. Tudja, olyan valaki, aki nem ad magából semmit a másiknak.

- Értem. És aztán mi történt, már amikor… kimerítette a témát?

- Azt hiszem, azt mondhattam: „Akkor most te beszélj magadról.” Általában ezt szoktam mondani, mert lelkiismeret-furdalásom van. De addigra már mindenkinek elege van belőlem.

- Ez történt azon az estén is?Nan Bryson megpróbált visszaemlékezni. Látszott, hogy

ellentétben Steve Coolinggal, ő nemigen gondolkodott ezen a találkozáson. Gondolatai azóta már minden bizonnyal szűzföldeken és újabb vadászterületeken kalandoztak. Végül csupán ennyit tudott mondani:

- Igen, azt hiszem. Mivel akkor már elég későre járt, és ez az egész egy kicsit elhúzódott.

- Nem mondta meg magának véletlenül a nevét?- De igen… Várjon csak… hogy is hívták? Brown, igen,

ez az.Fagermo mohón megragadta a ceruzáját, és gyorsan

lejegyezte a nevet.- És a keresztneve?- Lássuk csak… Charles… Igen, Charles.Fagermo nagy hirtelen letette a ceruzát, Nan Bryson

hatalmas szemei meg úgy csüngtek rajta”, akár egy kiskutyáé, amelyik megpróbálta megnyalni a gazdája kezét, de az belerúgott. - Valami baj van?

- A fiú azt mondta, hogy Brown, mert ha azt mondja, hogy Smith, akkor mindenki azonnal gyanút fog, de a Smith után a Brown és a Jones a leggyakoribb név. Ha már egyszer a Brown mellett döntött, akkor nyilvánvalóan Charlie Brownnak kell lennie, bár egy kicsit elváltoztatta. És ha maga mégis észreveszi, akkor úgy tesz, mintha viccnek szánta volna.

- Nahát, szép dolog - mondta Nan Bryson. - Én meg azt hittem, hogy most valami hasznosat mondok.

- Ami azt illeti, mondott is. Most már tudjuk, hogy a fiú nem akarta, hogy ismerjék az igazi nevét.

- De hát végül is lehet, hogy tényleg Charlie Brownnak hívták - mondta Nan Bryson, mintha nem akarná elhinni, hogy a fiú hazudott neki.

- Akkor én a svéd királynő vagyok - mondta Fagermo. - Ezek szerint a fiú nem akarta felfedni magát. Ebből pedig az következik, hogy nem éppen ártatlan dolog hozta ide, de a legjobb esetben is volt valami titkolnivalója. Véletlenül sem árulta el magát valamivel?

- Nem. Ennél okosabb volt.- Csak úgy eszembe jutott - mondta Fagermo óvatosan

-, hogy esetleg lehetett valami köze a dologhoz az irodának, ahol dolgozik.

Nan rémülten nézett rá.- Nem, biztos, hogy semmi köze nem volt az irodához.

Ugyanis megmondtam, neki, hogy hol dolgozom, és még csak nem is reagált rá. Úristen, ugye nem akar ezen a vonalon továbbmenni? Mert akkor én igazán bajba kerülök. Ez az egyetlen állandó munkám. Tudja, itt nem szeretik a feltűnést, az a jó, ha az ember szinte láthatatlan, érti?

- Csak abban az esetben foglalkozom ezzel a vonallal, ha a nyomozást egy kicsit is előbbre viszi. Pusztán arra gondoltam, hogy esetleg maga valamilyen formában, kapcsolatban áll néhány fura fickóval itt a környéken…

- Ó, hát ez csak pletyka - mondta Nan könyörgő hangon.

Nyílt titok, hogy ez egy kémszervezet. Fagermo legszívesebben ki is mondta volna: a legkevésbé leplezett hálózat a világon. De nem mondta ki, inkább lenyelte. Nincs értelme egy ilyen kis nyomorultat piszkálni ilyesmivel. Ezért csak ennyit mondott:

- A fiú még maradt, amikor maga elment a Bíboros Kalapjából?

- Igen, még maradt. Megnéztem a noteszomban. Moziba mentem egy barátnőmmel, a tízórás előadásra. Emlékszem, azt mondta, hogy iszik még egyet, tehát még maradt.

- És a többiek is ott voltak még? Az egyetemiek meg Ottesenék és a mormonok?

- Nem, a mormonok már nem. Azok épp csak beugrottak öt percre. Én szinte észre sem vettem őket, mert beszélgettem. És akkor már Steve is elment. A többiek azonban, azt hiszem, még mind ott voltak.

- És maga megbeszélt vele egy randevút, igaz?Nan Bryson képe megnyúlt.- Ki mondta ezt magának? A mindenit, csak Steve

lehetett. Hát ezért még lesz hozzá egy-két szavam.- Nézze, Bryson kisasszony, nekünk most mindenről

tudnunk kell. - Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, hogy gyerekek vagyunk, akik szellemidézést játszanak?

- Hát igen - bólintott Nan, de látszott rajta, hogy a beleegyezés még nem meggyőződés. - De az egészből nem lett semmi, ezért ez így most egy kicsit kellemetlen nekem.

- Miféle randevú volt ez? A lakására ment volna?- Nem lakás, csak egy szoba. Igen, azt beszéltük meg,

hogy huszonegyedikén este, úgy nyolc körül feljön hozzám egy kávéra. Ezért is szégyellem egy kicsit ezt az egészet. És akkor ráadásul még el sem jött, ettől aztán még kínosabb. Megalázó.

- Tartok tőle, hogy már nem állt módjában elmenni - mondta Fagermo. - Valószínű, hogy akkor már kétlábnyi hó borította.

- Persze - mondta Nan Bryson. - Azok közül, akik valaha is átvertek, ennél jobb mentsége még senkinek sem volt.

7. fejezet

Férj és feleség

Fagermo a nap hátralevő részét is lázas munkával töltötte. A munka, mint olyan, számára nem jelentett újdonságot - ellentétben a tromsői rendőrség állományának nagyobb részével -, de ez a munka semmiben sem hasonlított a megszokotthoz. Nem arról van szó, hogy gyilkosság még nem fordult elő a városban, de azok az esetek merőben mások voltak. Időnként előfordult, hogy néhány tizenéves egy kicsit messzire ment a hétvégi mulatozásban, és a nagy vidámság közepette kikészítették egymást, vagy esetleg ideiglenesen kiengedtek néhány gyilkos őrültet a helyi elmegyógyintézetből, és azok egy kicsit elszórakoztak azzal, hogy feldarabolták a családjukat, ezután megint visszavitték őket, a pszichiáterek meg kezüket tördelve csak annyit mondtak: „Úgy tűnik, egy kicsit elhamarkodtuk” - majd finoman és egy kicsit szomorúan elmosolyodtak. De titokzatos gyilkossággal, olyan gyilkossággal, amelyben az elkövető személye ismeretlen - sőt mit több, maga az áldozat is -, még nem találkoztak. Most még Fagermo sem tudta pontosan, hogyan lépjenek tovább.

Először is készíttetett egy rajzot a halott fiúról, és nyomban elküldte a helyi lapoknak. A következő lépés az volt, hogy részletes személyleírást küldött az Interpolnak. Ezután

telefonált a trondheimi rendőrségre, és lediktált nekik egy csomó, külföldiekre vonatkozó kérdést a rendőrségi nyil-vántartásban szereplő külföldiekről, elsősorban azokról, akik eltűntek. A trondheimiek egy óra múlva visszahívták azzal, hogy semmit sem találtak.

- Az eltűntek közül senkire sem illik a személyleírás. Helyesebben azokra, akikről mi is tudunk. A kartotékjaikon csupán egy középkorú olasz színész és egy állapotos német pincérnő szerepel. Feltehetően mindketten egyszerűen hazamentek. Vagy éppenséggel együtt mentek el.

- Értem.- A lényeg az, ha mostanában nem kellett

meghosszabbítania a munkavállalási engedélyét, akkor nem szükségszerű, hogy tudjunk az eltűnéséről. Még ha be is jelentkezett nálunk, akkor is könnyedén felszámolhatja az itteni ügyeit, mondjuk, megegyezik a háziúrral a lakás dolgában, vagy valami hasonló, és egyszerűen máshova költözik.

- A lakcím megváltozását köteles bejelenteni.- Na persze, de ezek a nyavalyások szeretnek erről

megfeledkezni, de hát ezt maga is tudja.- Most azonban nem arról van szó, hogy a fiú

egyszerűen csak elköltözött: a fiút megölték. Titkon abban reménykedtem, hogy valami háziúr vagy barátnő már föl-kereste magukat.

- Nem, ilyesmivel senki sem jött hozzánk. Az is lehet, hogy nem is akart ide visszatérni Tromső után. Mit kíván, miben segíthetünk? Esetleg átnézhetjük a kartotékjainkat, kiválogatjuk a számításba jövő neveket, és ellenőrizzük.

- Igen, erre szerettem volna megkérni önöket.- Gondolom, azt tudja, hogy ez egy kis időbe telik. És

persze mindegyik azonnal az „önkényeskedésről” fog kiabálni!- A kört nyugodtan leszűkíthetik az angol

nyelvterületre, és abból is kihagyhatják az Egyesült Államokat és Kanadát. Tudja, általában az akcentusukról még akkor is felismerhetők, ha norvégul beszélnek, és azok közül, akik találkoztak vele, ketten is határozottan állítják, hogy nem volt amerikai. Ellenőrizzenek mindenkit, mondjuk, úgy tizennyolc és huszonnyolc év között. Ezek a szélső értékek. Szerintem a fiú huszonkét-huszonhárom éves lehetett.

- Ezzel is szűkül a kör. Persze még így is több száz csirkefogó marad.

- Tudom. Mégis kérem, hogy ez legyen most az elsődleges.

- Hogyne, hogyne - hallatszott a vonal másik végéről olyan hanglejtéssel, amellyel a norvégok azt kívánják kifejezésre juttatni, hogy őket bizony még a végítélet harsonája sem siettetheti.

Ez a közömbösség, amellyel a trondheimi rendőrség tulajdonképpen elutasította, hogy ok nélkül vesződjenek mások gondjaival, annál jobban bosszantotta Fagermót, minél többet gondolkodott az ügyről, különösen azért, mert még mindig nem tudta, hogyan lásson neki a lényeg kiderítésének, hogyan juthatna valóban előre addig, amíg nem tudja a halott nevét, nem tud semmit az életéről és a jelleméről. Itt van egy fiú, akit megöltek abban a városban, amelybe épp, hogy megérkezett. Semmi kétség, valaki megölte, valaki, akivel itt találkozott, véletlenül, vagy azért, mert előre megbeszélték. Az mindenesetre biztos, hogy a gyilkosság indítékát valahol máshol kell keresni, valahol a fiú múltjában. Nem egy részeg tizenévesről van szó, aki véletlenül fejbe vágta. Bizonyíték erre a holttest elrejtése is. A nyomozásnak tehát két ágon kell folynia: pontosan ki kell deríteni, hogy mit csinált a fiú az alatt a két nap alatt, amíg Tromsőben volt; meg kell ismerni a múltját és a személyiségét, különös tekintettel arra az összekötő láncszemre, amely Tromsőbe vezérelte. Amíg a második szálon nem akadnak nyomra - mert az biztos, hogy a választ a legfontosabb kérdésre Trondheimben, Angliában, mindenesetre valahol máshol kapják meg -, addig csupán egy helyben toporognak.

Most éppen azoknak az embereknek a névsorát tanulmányozta, akikkel a fiú találkozott a Bíboros Kalapjában. Ottesenékkel nagyon óvatosan kell bánnia: kesztyűs kézzel, a lenne-oly-nagylelkű-hogv-szánna-rám-néhány-percet-értékes-idejéből stílusban, mert ugye ez illik egy helyi, konzervatív pártállású tanácstaghoz, esetiig a jövendő polgármesterhez. A professzorral már egy kicsit könnyebb dolga lesz, mert az olyan ember, akinek ugyan van címe, de hatalma az nincs. Leemelte a polcról az Egyetem Évkönyvét, és kikereste a Nicolaisen nevet. Három volt belőle, mind másként írta, de kettő közülük nő volt. A harmadik az angol irodalom professzora, és a lakhelye: Isbjörnvei. Vagyis alig több mint két-háromszáz yardnyira lakik attól a helytől, ahol a holttestet megtalálták. Nocsak, ez már érdekes. Fagermo az órájára pillantott, öt óra tizenöt. Norvégiában ez nem épp a legildomosabb időpont a látogatásra, de sajnos a professzor úr ma kénytelen lesz megszakítani ebéd utáni szunyókálását.

Amint áthajtottak a hídon a Hungeren felé, ahol

Nicolaisen professzor lakott (és ahol a fiú is örök otthonra lelt), Fagermo meglátta a két mormont, akik épp a híd felé sétáltak. A mormonokat bárki azonnal felismerheti: mindig kettesével járnak, akár a norvég rendőrök, minden évszakban sötétszürke öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselnek, és megjelenésük általában olyan kifogástalan, mintha vallásuk a Wall Street vagy legalábbis a Savile Row egyik oldalhajtása lenne. Fagermo kíváncsian méregette ezt a két jelenlegi képviselőt: mindkettő egészséges, megnyerő külsejű emberpéldány, mint a mormonok általában. (Vajon mit csinálnak azokkal, akik nem egészségesek? Talán kiteszik őket a Sós-tavakra?) Ez a kettő láthatóan az alkohol- és koffeinmentes élet két lábon járó reklámja. Az egyik keménykötésű, izmos és komor, sötét öltönyében inkább egy halottasház díszőrségének tagjára emlékeztet; a másik nyúlánk, szőke és sokkal hanyagabb, még öltözékén is meglátszik a gondatlanság egy apró jele: a nyakkendője egy kicsit félrecsúszott. Emez őszinte érdeklődéssel nézelődik, míg társa egyenesen előremered, mintha tekintetét az üdvözülésre szegezné, vagy a nagy lehetőségre, vagy akármire.

Ez nem olyan sürgős, gondolta Fagermo. A mormonokat mindig meg lehet találni. Különben is, amikor bementek, a fiú épp Nan Brysonnal beszélgetett (jobban mondva: szenvedett attól a szóáradattól).

Isbjörnvei Tromső egyik új negyede, annak a körülbelül tíz évvel ezelőtt elkezdődött nagy nyitásnak a része, amelynek eredményeként Tromső nagyobbacska ha-tárállomásból közepes méretű,- vidéki várossá alakult. Különböző helyi érdekeltségek építették fel ezeket a kis házsorokat egy kisebb körút mentén, ennek megfelelően a telep három részre oszlott: az első harmad a tengerészeié, a második az egyetemé, a harmadik a helyi tanácsé. Ez a három csoport szigorúan elkülönült egymástól, bár időnként, akár a bizalmatlan barátok, kinyújtották kezüket egymás felé - valahogy úgy, ahogy a Nyugati és a Keleti Tömb meg a Harmadik Világ.

Fagermo megnyomta a tizenkettes számú ház csengőjét, majd egy darabig még várnia kellett. Az emeletről pedig tisztán hallatszott a zokniba bújtatott lábak lépteinek zaja, sőt a konyhaablakban egy villanásnyi időre még egy arc is látszott, amint kinéz a mellékutcában parkoló rendőrautóra. Aztán végre, nagy sokára, résnyire megnyílt az ajtó, és kilesett rajta egy magas, sovány, barna fogú, visszataszító

külsejű férfi, akinek zavart viselkedésében a nyers pökhendiség és egy kis bizonytalanság keveredett. A bizonytalanságot csupán a látogatás módja erősítette meg: Fagermo kiolvasta a férfi arcából, hogy ha merne, akkor most kifejezetten ellenségesen viselkedne.

- Tessék! - mondta.- Nicolaisen professzor?- Igen… - és egy kicsivel nagyobb rést nyitott az ajtón.- Beszélhetnék önnel?- Miről?Fagermo a lehető legbarátságosabban elmosolyodott, és

sztentori hangon, úgy, hogy a szomszédok is jól hallják, így szólt:

- Annak a fiúnak a haláláról, akinek tegnap itt találták meg a holttestét.

Az ilyen tanúkkal szemben ez volt az egyetlen biztos módszer. Az ajtó egyből kitárult, és máris egy kivörösödött, izgatott egyetemi ember vezette be Fagermót az előszobába.

- Micsoda dolog ez? - kérdezte Nicolaisen professzor.Fagermo közömbösen nézett rá, mintha ezek a szavak

éppenséggel a gyilkosságra vagy a világon bármire vonatkozhatnának, csak rá nem. Nicolaisen professzor attól, hogy felháborodása válasz nélkül maradt, sőt bocsánatot sem kértek tőle, még izgatottabb lett, és így vezette fel váratlan lá-togatóját a nappaliba. A ház minden fontosabb helyisége ezen az emeleten volt. A nappaliban enyhe ételszag terjengett - elég kellemetlen, mintha az étel nem lett volna túl jó, vagy rosszul készítették el, vagy az étkezés zajlott le ilyen kellemetlen hangulatban.

- Üljön le, ha tetszik - mondta Nicolaisen, és ő még egy percig állva maradt. Úgy magasodott most Fagermo fölé, akár egy málladozó sziklaorom, és közben láthatóan azon tépelődött, hogy megkínálja-e egy kávéval, vagy sem. Végül az utóbbi mellett döntött, és egy székre rogyott, pontosan úgy, ahogy egy lakóház dől romba földrengés idején. Közben mindvégig komoran, sértett dühvel nézett Fagermóra.

- Tessék! - mondta újból. Láthatóan ez volt kedvenc szava, amolyan leszerelő trükk, amellyel mind társadalmi, mind intellektuális tekintetben hátrányos helyzetbe tudja szorítani tanítványait. Ragyás bőrén meglátszik a sok csata jele - a magabiztos diákok felett aratott könnyű győzelmeké és a kollégákkal elvi kérdések miatt vívott, meddő lövészárok-háborúké. Viselkedésében volt valami állandó, ideges fe-szültség, a támadás és a védekezés különös keveréke, amely

csupán a rágcsálók és az egyetemi ügyeken rágódók sajátja.Fagermo továbbra is rendkívül barátságos volt.- Nem olvasta véletlenül a mai újságot? - kérdezte.- Az Aftenposten-t olvastam.- Hát én ennél kevésbé magasröptű újságra gondoltam.

A helyi lapok egytől egyig beszámoltak arról a holttestről, amelyet tegnap itt találtak a közelben.

- Igen?- Talán hallott is róla?Nicolaisen professzor egy kicsit vonakodva, de elismerte:- Igen, hallottam róla valamit, még tegnap. Körülbelül

annyit, hogy a környékbeliek látták itt a rendőrség autóit. De nem nagyon foglalkoztam az üggyel, mert épp egy előadáson dolgoztam, amelyet Göteborgban kell megtartanom. Egyébként sem szokásom bámészkodni.

- Milyen kár. Lehet, hogy felismerte volna a holttestet.- Tényleg? Hm! Gondolom, egy diák. Különös, hogy

mennyire vonzzák az egyetemek ezeket a kiegyensúlyozatlan típusokat.

- Nem, nem diák. Vagy legalábbis nem itteni. Ez az a fiú, aki néhány hete eltűnt. Azt hiszem, az az amerikai hallgató, Steve Cooling akkoriban beszélt is róla önnel a Borstartóban.

- Tényleg? Igen, rémlik valami. De nekem ehhez semmi közöm.

- Ami azt illeti, ön is találkozott vele, nem?Egy pillanatnyi csend után újra az a vonakodó

beleegyezés, mintha ennek az embernek az ellentmondáson kívül minden más nehezére esne:

- Azt hiszem, egy asztalnál ültünk.- Pontosan - mosolygott Fagermo szívélyesen. - És

maga mégsem jött el hozzánk, nem válaszolt a felhívásunkra.Ekkor Nicolaisen professzor, támadásba lendült:- Úristen, hát csak az elmúlt hat hónap alatt háromszor

törtek be az irodámba! Az utolsó alkalommal kiszórták a jegyzeteimet az ablakon, összerondították a padlót, és a maga emberei még csak annyi fáradságot sem vettek, hogy átjöjjenek a túloldalra és megnézzék. Ilyen körülmények között hogyan várhatja el tőlem, hogy lélekszakadva rohanjak magukhoz elvégezni a munkájukat?

Fagermo magában kénytelen-kelletlen elismerte, hogy - bár a modora kellemetlenül éles - a professzor bizony telibe talált. Ezek után úgy döntött, jobb, ha kesztyűs kézzel bánik vele, ezért még nyájasabb képpel folytatta:

- Rendben van, rendben, megértettem. Igaza van. Akkor talán most inkább én mondom el önnek, hogyan találkozott a fiúval. Tehát december tizenkilencedikén este mindketten a Bíboros Kalapjában voltak, és amint azt már ön is elmondta, mindketten ugyanannál az asztalnál ültek. Azt hiszem, volt még önnel valaki az egyetemről…

- Botner. Irodalmár a francia tanszékről.- Á, remek. Nos, azt hiszem, hogy ön különösen sokat

segíthet nekem. Eddig csak amerikaiakkal beszéltem, és ön, mint hallom, az angol nyelv szakértője.

Fagermo most már egy kicsit túlzásba is vitte a hízelgést, és eszébe jutott, hogy talán ez az ember intelligensebb annál, semhogy reagáljon erre, de hamarosan jóleső érzéssel nyugtázhatta, hogy a professzor arcizmai egy kicsit elernyedtek. Ez már-már a kielégített hiúság mosolyára emlékeztetett.

- Ó! Hát ezt hallotta rólam?- Biztosan emlékszik rá, hogyan beszélt az a fiú. Ön

szerint angol volt?Nicolaisen professzor hátradőlt, és töprengő testtartást

vett fel, mintha éppen Milton mellszobrához ülne modellt.- I-gen - mondta végül egy ügyvéd megfontoltságával. -

I-gen, majdnem teljes biztonsággal állíthatom. Semmi nyomát nem észleltem a létező gyarmati akcentusoknak, az ugyanis majdnem mindig átüt. - Erről most úgy beszélt, mint valami foltról az asztalterítőn.

- És ön szerint inkább angol, mint mondjuk, skót vagy esetleg walesi?

- I-gen, igen, véleményem szerint igen.- Még pontosabban. Mondhatjuk, hogy észak-angol?Az előbbi intellektuális póz most még határozottabbá

vált: mintha lelke már az Elveszett paradicsom-ot hordozná magában.

- Úgy vélem, inkább déli. Ámbátor, mintha érezhető lett volna rajta némi nyugat-angliai beütés is.

Fagermo ezt már egy kis kétkedéssel fogadta, mint amolyan üres fecsegést, de közben örült, hogy tanúja végre kezd megenyhülni. Örömmel dörzsölgette a kezét.

- No, hát lassacskán, de tisztul a kép. Nézzük csak. Milyen benyomást tett önre a fiú?

Ezúttal azonban a válasz már készen állt, és az enyhültebb hangulat is eltűnt. Nicolaisen professzor a fiatalokról csakis becsmérlő hangon tudott beszélni:

- Semmi különös - mondta. - Egyszerűen egy

fiatalember, aki véletlenül arra járt, és leült közénk. Nem volt valami nagy egyéniség - mosolyodott el gúnyosan -, erről meg vagyok győződve.

- Miről beszélgettek?- Édes istenem, felügyelő, hát ez hónapokkal ezelőtt

történt. Erre aztán igazán nem emlékezhetem. Ráadásul, úgy rémlik, nem is igen beszélgettem vele. Emlékszem, én Ottesennel társalogtam. Józan gondolkodású férfi, és nem is műveletlen. Azt hiszem, a fiú valami fiatal amerikai lánnyal beszélgetett: tudja, a fiatalok a fiatalokhoz húznak.

Nem volt valami szerencsés dolog, hogy éppen ebben a pillanatban nyílt az előszoba felé vezető ajtó, és belépett egy fiatal nő, akin látszott, hogy egyenest a hálószobából jön. Huszonhárom évesnél nem lehetett idősebb ez a szőke, jó formájú, kicsit álmos nő, akin feszes farmer és bő ing volt, melltartót azonban nem viselt. Fagermo könnyedén abba a tévhitbe eshetett volna, hogy Nicolaisen lánya, ha nem vette volna észre, milyen mohón és bizalmatlanul néz a nőre a professzor.

- Vendégünk van, drágám? - kérdezte a fiatal nő unott hangon, de közben elismerő tekintettel méregette Fagermót.

- A felügyelő úr, Fagermo? Igen, Fagermo felügyelő. A feleségem, Lise.

Az asszony leült velük szemben a kanapéra, kivett egy almát az asztalon álló tálból, és beleharapott, de közben szőke tincse alól mindvégig kitartóan nézte Fagermót. Ha a nő hatással akart lenni valakire, akkor ez Fagermónál most kétségtelenül, sikerült, mert amikor Nicolaisen, amolyan vizsgáztató hangon, megkérdezte:

- Hol is tartottunk? - az istennek sem jutott volna eszébe, majd egy pillanatnyi kínos csend következett.

- Azt hiszem, épp arról a fiúról beszéltél - mondta lassan Lise.

Fagermo most gyorsan felé fordult, ekkor még hozzátette:

- Arról, akit itt találtak - és fejével hátrabiccentett, a nagy ablak felé, mintha csak egy elveszett macskáról vagy egy elbitangolt jávorantilopról beszélne.

- Tud valamit róla?- I-gen. A szót vontatottan, közömbösen, de habozás

nélkül ejtette ki. - Vele találkoztunk a Bíboros Kalapjában.- Nem is tudtam, hogy ön is találkozott vele. Már jó

ideje keressük. Jó lett volna, ha eljön hozzánk.- Eszembe sem jutott - mondta unottan. Amint

elhallgatott, a férje idegesen közbeszólt:- A feleségem értem jött a Bíboros Kalapjába. Előtte

egy gyűlésen volt, nem igaz, drágám?- De, ott voltam - mondta Lise Nicolaisen, és közben

továbbra is kitartóan nézte Fagermót. - A Nemzetközi Amnesztiáén.

A szempillája sem rebbent, mégis ha valakiről azt mondják, hogy úgy tud kacsintani, hogy közben a szemhéját meg sem mozdítja, akkor Fagermo egyből azt mondta volna, hogy erről a nőről van szó. „Milyen csodálatos dolog - gondolta Fagermo - feleségül venni egy fiatal nőt, és akkor olyan valaki csinál hülyét belőlünk, aki feleannyi idős, mint mi.” Ekkorra Nicolaisen már teljesen összezavarodott, és láthatóan kínosan érezte magát.

- Csak bejött értem, és már mentünk is. Nem így volt, drágám?

Az asszony nyugodtan tovább rágcsálta az almát.- Te meg otthagytad azt a fiút, aki beszélgetett azokkal

a - na, kikkel is? Ottesenékkel, ha jól emlékszem?- Pontosan. A lány egy kicsit korábban ment el. Akkor

már Ottesenékkel beszélgetett.- Tulajdonképpen - mondta az asszony hűvös, bágyadt

hangon -, tulajdonképpen ő nem is beszélt. - Fagermo most ismét felé fordult, és a nő még mindig nézte az almával a szájában. - Vissza kellett mennem, igaz, Halvard? Mert otthagytam a…

- A kesztyűdet. Azt mondtad, drágám, hogy a kesztyűdet -

- Így van, a kesztyűmet… és a fiú még ott volt, Ottesenék meg azzal a franciatanárral beszélgettek, a nevét nem tudom, a fiú meg csak ült ott az asztal másik oldalán, és a sörébe bámult.

- Értem - mondta Fagermo. - Ön beszélt vele egyáltalán?

A nő egyenesen a szemébe mélyesztette sötétkék, megbízhatatlan tekintetét.

- Azt kérdeztem tőle: Nem látott itt véletlenül egy pár kesztyűt? - mondta.

Aznap este, miután megnézte a híradót kis hordozható televízióján (a norvég ipar újabb csődjei, a norvég hajótulajdonosok siralmas helyzete, az északi-tengeri olajki-termelés újabb egységeinek munkába állítása), és átnézte az esti programot (nyugdíjasok nosztalgiakórusa, egy kétórás

program a nők szerepéről a húszas években meginduló, bolgár szakszervezeti mozgalomban), Björn Korvald úgy határozott, hogy eleget tesz Fagermo kérésének, és be-kukkant a Bíboros Kalapjába. Ez a mai olyan este volt, amikor az embert nemigen marasztalja otthon semmi.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy este, a külföldiek asztalánál ne üljön senki. Ma azonban ez történt. Nem volt ott senki.

8. fejezet

A két lány

Másnap a trondheimi rendőrség meglepő sikert ért el a nyomozásban, bár ezt semmiképpen sem saját erőfeszítéseiknek köszönhették.

Aznap reggel jelent meg a trondheimi újságban a halott fiú arcáról készült rajz, és már tíz óra előtt telefonált egy lány, aki felismerte.

- Azt mondja, hogy a fiú angol, és december közepén hagyta el Trondheimet - mondta Fagermo trondheimi kollégája, hangjában indokolatlan büszkeséggel. - Azóta a színét sem látta. Tehát úgy néz ki, hogy ez a fickó lesz a maguk embere.

Tromsőből való elutazása együtt járt azzal, hogy egy, esetleg több napra is magára kellett hagynia Eklandot. (A nyomozás idejére mellé osztották be.) Fagermónak sze-rencsére majdnem mindig sikerült megszabadulnia Eklandtól, elküldte, hogy derítsen ki valami lényegtelen mellékeseményt. Ekland akkor remekelt igazán, ha benn kellett ülnie egy kihallgatáson, mert akkor szorgalmasan lejegyezhetett minden lényegtelen dolgot, ezen kívül még rendelkezett azzal az egészséges paraszti humorral, amelyet Fagermo szeretett, de semmi máshoz nem volt tehetsége. Fagermónak komoly lelki tusájába került, hogy rábízza az ügy tromsői részét, de tudta, hogy most a fiú múltjának a kiderítése az elsődleges, és bármit csináljon is Ekland a távollétében, annak még akkor is utánajárhat, amikor visszajött.

Késő délután érkezett meg Trondheimbe, már alkonyodott, amikor megtette a repülőtérről a városba vezető hosszú autóutat. A kapitányságon kerítettek neki egy üres irodát, és amint belépett, a lány már ott ült. Huszonegy-huszonkét éves lehetett, szőke, csinos és magabiztos, arcán

az értelem és a határozottság jele. Olyan lány ez, aki elsősorban saját magáról gondoskodik. Viselkedésében még csak nyoma sincs a mély fájdalomnak - de a hajmeresztő tör-téneteket sem kedveli. Rendkívül gyakorlatias, fegyelmezett, és mérsékelten érdeklődő. Olyan típusú barátnő, akire azoknak a férfiaknak van szükségük, akik nem akarnak túlságosan elmélyedni egy kapcsolatban. A neve, mondta Fagermónak, Sölvi Martens, és huszonegy éves.

- Hát akkor térjünk azonnal a tárgyra. Szóval ismeri ezt a férfit?

- Azt hiszem. Minden egybevág, nem? Mármint az időpont meg a többi is.

- Nincs véletlenül egy képe róla?- De van. Találtam egyet otthon, rögtön el is hoztam

magammal. - Azzal benyúlt a táskájába, és elővett egy színes fényképet. A kép vakuval készült egy bulin, és a gépet nyilván valami jópofa tréfamester sütötte el, aki hetek múlva vigyorogva mutogatja kis csínyének eredményét. Ez a kettő azonban nem zavartatta magát, és nem látszott rajtuk, hogy részegek lennének. Egyenesen a fényképezőgép lencséjébe mosolyognak, a fiú karja a lány vállán, és a lány éppoly nyugodtan ült akkor is, mint most, Fagermóval szemben. A fiú fiatalnak látszik, életvidámnak és gondtalannak, vastag, sárgásbarna és fekete mintás norvég pulóvert és farmernadrágot visel. De ha az ember a szemét nézte, akkor mégis felfedezett valamit, ami nem volt fiatal és gondtalan: a szemében valami zárkózott visszafogottság, egyfajta számító kifejezés volt, amely tökéletesen ellentétben állt a szélesen mosolygó szájjal meg a nyugodt testtartással.

- Ez ő - mondta Fagermo.- Igazán sajnálom - mondta Sölvi. - Kár, hogy meghalt.- Valakinek azonban nyilván egészen más volt erről a

véleménye - mondta Fagermo -, és ennek megfelelően cselekedett. Nincs valami elképzelése arról, hogy ki tehette?

- Nem, természetesen nincs - mondta Sölvi. - Ez az egész valahogy olyan melodramatikus. Az ismerőseink mind kedvelték.

- Hogy hívták?- Martin Forsyth. De néhányan csak Martynak hívták,

Marty Feldman után.- Tud még valamit róla?- Valami Mersea nevű helyről jött. Emlékszem, egyszer

küldött oda egy lapot a szüleinek.- Jól ismerte?

- Hónapokig együtt éltünk. De ettől függetlenül, nem állíthatom, hogy jól ismertem.

Fagermo most az arcát figyelte, de látszott, hogy a lány komolyan beszél. Ami azt illeti, majdnem biztosra vette, hogy a lánynak nincs is humorérzéke, tehát nyilván nem tréfál.

- Csak nem arra várt, hogy valaki összeismerteti magukat? - kérdezte. Sölvi értetlenül nézett rá.

- Nem sokat beszélt magáról. De néha azért előfordult. Például, akkor már elég régen együtt éltünk, és egyszer csak előjött valamivel, ami teljesen meglepett. Mondott valamit egy helyről, ahol járt vagy talán dolgozott. Addig nem is tudtam róla. Nem arról van szó, hogy titkolózott vagy ilyesmi: bármit nyíltan megbeszélt velem. Inkább, azt hiszem, hogy nem szeretett magáról beszélni.

- Mégis, mit tudott meg róla?- Azt tudom, hogy elég sokat kóborolt a világban.

Ahogy az előbb is mondtam, időnként megemlített egy helynevet, vágy épp a híradót néztük, és egyszer csak azt mondta: „Itt jártam.” Olaszország, Törökország, Észak-Afrika, még Ázsiában is volt. Azt hiszem, az iskola befejezése után egy rövid ideig otthon dolgozott, majd fölszedte a sátorfáját. Aztán azóta egyfolytában csak vándorolt, időnként egy kicsit hazament a családhoz. De maga is tudja, hogy van ez.

- Igen, tudom - mondta Fagermo. - Az csak a jó öreg családfőket izgatja, hogy ki fizeti ki az adót, meg mennyibe kerül, mondjuk a halpástétom. Sokszor eltöprengtem már azon, hogy vajon miből élnek ezek a nagy vándorok.

- Időnként megcsapnak ezt-azt - mondta Sölvi közömbösen. - Meg aztán, ha éppen kábítószeren él, akkor nem is kell neki sok kaja.

- Kábítószeren élt?- Nem, amikor velem élt, biztosan nem. Azt hiszem,

korábban azért kipróbált valami gyengébb füvet, ahogy majdnem mindegyik. Tudja, hogy van ez.

Fagermo egy olyan tudom-hogy-van-ez sóhajjal felsóhajtott. Aztán hirtelen eszébe jutott valami:

- De ugye nem volt köze semmilyen ká-bítószerügylethez?

- Nem, biztos, hogy nem. Akkor szóba sem álltam volna vele… De elég sokat tudott arról, hogy lehet hozzájutni.

- És beszélt is róla?- Ha kérdezték. Az emberek, elsősorban fiatalok, az

ismerőseink, általában tudták róla, hogy sokfelé járt, ezért időnként egyet s mást megkérdeztek tőle, tudja, csak úgy

mellékesen.- Végül is mit csinált, miből élt itt Trondheimben?- Egy hajón dolgozott. Ahogy most visszaemlékszem,

ha egy mód volt rá, mindenütt ezt csinálta. Azt hiszem, amikor befejezte az iskolát, valami hajógyárban dolgozott, úgyhogy elég jól értett a hajókhoz. Egyszer dolgozott egy jachton is, valami görög milliomosén, a nevére nem emlékszem, nem az ismertek közül való, egy olyan kisebb milliomos lehetett. De ahogy elmondta, a jacht azért jó nagy volt. Itt a Kontinentális Talapzatkutató Intézetnél dolgozott.

- Van ennek valami köze az egyetemhez?- Nem hiszem. Talán inkább a kormánynak dolgoznak,

vagy valami hasonló. Feltérképezik a víz alatti sziklaszirteket, és ők végzik az olajkutatás tudományos munkáinak nagy részét is. Mindenesetre sok kutatóhajójuk van. Marty néha hetekig is kinn volt a vízen, máskor meg hosszú ideig csak a kikötőben dolgozott, és csak rövidebb utakra ment ki. Mindez persze azt is jelenti, hogy bár elég sokáig éltünk együtt, azért olyan nagyon sokat nem láttam.

- Hogyan ismerkedtek meg?- Akkor még talán csak egy napja lehetett

Trondheimben. Egy discóban találkoztunk, épp csak benézett, a hátizsákja még az állomáson volt a csomagmegőrzőben. A lényeg az, hogy akkor rögtön feljött hozzám, és aztán tulajdonképpen itt is maradt a lakásomon.

Fagermo felsóhajtott. Ezt a típust már ismerte.- A saját költségeit ő fizette?- Természetesen. Teljesen hülye azért már akkor sem

voltam.- Úgy látom, magát nem fűzték túl erős érzelmi szálak

hozzá; még az sem rendítette meg különösebben, hogy nyilvánvalóan megölték?

Sölvi Martens egy kicsit elgondolkodott.- Nem - mondta -, tulajdonképpen nem.- Miért? Összevesztek?- Nem, szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak annyi,

hogy őt nem nagyon érdekelték az érzelmek. Sohasem tett semmit anélkül, hogy alaposan át ne gondolta volna. Az igazság az, hogy ez nekem nagyon is megfelelt. Ebben egyformák voltunk. Nem szeretem a zűrös dolgokat. Ez a mi együttélésünk végeredményben csupán kézenfekvő megoldás volt. Semmiképpen sem több ennél.

- És ez a „kézenfekvő megoldás” mikor szűnt meg?- Egyszerűen szétmentünk, és kész. Minden harag és

különösebb megbánás nélkül.- Mi volt az oka?- Egy nap egyszerűen azt mondta, hogy most egy kis

időre elmegy, és utána nem jön vissza ebbe a lakásba. Lehet, hogy a munkáját is otthagyta, nem tudom. Egész idő alatt bizonytalan volt, hogy mit csinál karácsonykor, aztán úgy december közepe táján azt mondta, hogy elmegy, én meg azt válaszoltam neki: „Azt csinálsz, amit akarsz.”

- Azt nem mondta, hogy hova megy?- Csak annyit mondott, hogy északra. Általában nem volt

bőbeszédű, de ezt már mondtam. Én meg erre megjegyeztem, hogy különös dolog ilyenkor északra menni, aztán ennyiben maradtunk.

- És azóta semmi hír?- Nem, semmi. Ami azt illeti, nem is vártam, bár lehet,

hogy feldobott volna egy képeslapot. De akkor már halott volt, nem? Jött azonban neki valami, miután elment. Ez karácsonykor volt.

- Képeslapok?- Csak egy. Egy darabig meg is őriztem. Tudja, egy

olyan fényképlap volt, az van rajta, aki küldte. Álesundból jött, és egy cím volt rajta. Kirkegárdsveien, azt hiszem, így hívták az utcát. Már korábban is kapott innen leveleket, de sohasem beszélt róluk. A fényképen egy lány meg egy csecsemő volt. A gyerek alig pár hónapos lehetett. A szöveg csak ennyi: „Remélem, hogy hamarosan látunk, ölel Anne-Marie és Tor.” De már kidobtam.

- És mit gondol, mit jelent ez a lap?- Arra gondoltam, hogy talán ő a gyerek apja.

Útban Álesund felé a repülőgépen Fagermo még egyszer átgondolta ezt a beszélgetést, és ami leginkább megdöbbentette, az a lány érzéketlen hidegsége volt. Ez úgy megrémítette, ahogy általában öregedésünk első jeleitől megrémülünk. A fiatalok még egy ilyen kis vidéki városban is, mint Trondheim, ilyen közömbösen szemlélik az életet. Hátborzongató ez a fagyosság, ahogy minden szenvedélyt, tragédiát elintéznek egy egyszerű vállrándítással, vagy a leg-jobb esetben még csöndben megjegyzik, hogy „Ez is előfordul”. Ez a lány együtt élt azzal a fiúval, aki most már halott, és ez a tény alig jelentett neki többet, mint mondjuk szempillájának egy rezdülése. Most már nyilván egy másik férfival él együtt, aki hamarosan, minden különösebb érzelmi bonyodalom nélkül, egyszerűen kisétál az életéből. Egy napon

aztán köt majd egy házassági szerződést, amely olyan steril lesz, akár egy kórházi műtő, majd a férjével, amilyen gyorsan csak lehet, felépítik a házukat, ezután, még, negyvenéves koruk előtt szereznek egy Volvót, és felnevelnek két gyereket az általánosan elfogadott kézikönyvek elvei alapján.

Az álesundi rendőrkapitányságon megadták neki azt a kirkegárdsveieni házszámot, amelyet minden valószínűség szerint keresett. Azt mondta nekik, bár elég furcsán néztek rá, hogy gyalog megy. Álesund mindig rossz hatással volt rá, de most érezni akarta a város légkörét. Trondheim után ez olyan volt, mintha jócskán visszalépett volna a tizenkilencedik századba. Álesund rendkívül szigorú erkölcsű város, alig tíz éve még a majdnem teljes szesztilalom jótéteményeit élvezte, örömtelen, életelszívó vallásossága meg mintha nemcsak az idősebb polgárok arcvonásait alakította volna ki, hanem a város szemléletét, a hangnemet, a ruházkodás módját és a színek megválasztását is.

A 24-es számú ház ajtaját a város egyik igazi leánya nyitotta ki: ötven év körüli nő, körte formájú, festetten arcából haját szorosan hátrafésülve viselte, száján meg ott volt az állandó rosszallás és megbotránkozás vonása. Olyan volt, akár a súlyos, őszi köd a fjordok felett.

- Már értesültem a megérkezéséről - mondta, és még jobban összehúzta magán rettenetes, sötétszürke kardigánját. - Kérem, jöjjön be.

Gyorsan beengedte az ajtón, amelyet épp csak egy résnyire nyitott ki, aztán ugyanolyan gyorsan be is csukta.

- Hová jutottunk - mondta keserűen. -, Rendőrség, itt nálunk, egy nap kétszer is.

Fagermo most az előszobában ácsorgott, rettentő kínosan érezte magát, és megadóan tűrte az asszony kemény tekintetét.

- Megmondták az itteni kollégák, hogy miről van szó? - kérdezte, miközben abban reménykedett, hogy legalább látszatra egy kicsit megenyhül a légkör.

- Valami halálesetről - mondta az asszony, és hátravetette a fejét. - Csak annyit mondhatok, ha ez igaz, akkor sincs semmi okunk arra, hogy sajnálkozzunk miatta. Mindjárt megérti maga is.

Az előszobán át bevezette a nappaliba - egy levegőtlen, sötét szobába, amelynek berendezése kemény, magas támlájú ormótlan székekből és egy súlyos, vaskos lábú asztalból állt, rajta olajbarna színű terítő éktelenkedett.

Az egyik széken egy lány játszott szomorúan egy, egy év

körüli kisfiúval, ilyen szomorú lányt Fagermo még életében nem látott. Nagyon alacsony, de az arca szép - szinte semmi festék, de a vonásai szabályosak, és a szeme csillogóan őszinte. A haját egészen rövidre nyírták, de gyönyörű gesz-tenyebarna színe mégis dacolt a szépsége ellen törő, valószínűleg anyai kéz minden igyekezetével. A lányon látszott, hogy sírt, Fagermo azonban érezte, hogy ez csupán a hosszú hónapok felhalmozódó reménytelenségének tetőfoka volt, az a ránehezedő szenvedés, amely családi örökségének része.

Amikor felállt, hogy üdvözölje Fagermót, a gyerek dühösen felsírt.

- Hát ezt hagyta itt nekünk - mondta az asszony.- Anyám! - A lányon látszott, hogy pillanatokon belül

ismét könnyekre fakad. Az asszony most leült az asztal mellé, és komoran nézett a lányára, mintha ő lenne az, aki a bűn jutalmát kiosztja. Fagermo tudta, hogy addig semmire sem megy, amíg ez a nő a szobában van.

- Szeretnék négyszemközt beszélni a lányával - mondta.

- Nem, jobb, ha én is itt vagyok - mondta az asszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ez sajnos lehetetlen - mondta Fagermo a tőle telhető legkeményebb határozottsággal. Aztán még megtoldotta egy hazugsággal, amely azonban meggyőzően hatott: - Tiltja a szabályzat. Tudja, nálunk szigorú a rendtartás.

A szabályzat szó hallatán, mint általában a norvégok, az asszony is meghunyászkodott. Nehézkesen felállt, és elindult az ajtó felé.

- Legyen vele óvatos! - vágta oda még búcsúzóul. - Álnok kis némber.

Az asszony keményen becsukta maga mögött az ajtót, de Fagermo, amint leült, észrevette, hogy a lány egy nyugtalan pillantást vet a csukott ajtóra.

- Fel tudná venni a gyereket? - kérdezte. - Akkor odamehetnénk az ablakhoz beszélgetni.

A lány szomorúan elmosolyodott. A gyereket a karjára vette, és az ablakhoz mentek. Fagermo kinyitotta; a fjord felől hideg levegő áramlott be, de a forgalom zaja minden más hangot elnyelt az ajtóra tapasztott, illetéktelen fülek elől. A fiúcska megbűvölten figyelte a kis hajók mozgását.

- Maga Anna-Marie Lausund. Igaz? - kezdte el Fagermo.- Igen.- Azt ugye tudja már, hogy Martin Forsyth meghalt?

- Igen. - A lány hangja élettelen volt, de csak azért, mert a könnyeit próbálta elfojtani. - Részben talán jobb is így. Úgy értem, hogy nekem. Azt hittem, hogy elhagyott minket. Tort és engem. Azt hittem, hogy valaki mással él, és megfeledkezett rólunk. Ezt nem bírtam elviselni. Most leg-alább már annyit tudok, hogy ez nem volt igaz. Biztosan vissza akart jönni.

- Ugye írt neki karácsonyra?- Igen. Küldtem egy lapot. Nem nagyon leveleztünk.

Inkább telefonált, úgy kéthetente felhívott. Egy párszor el is jött hozzánk Trondheimből.

- És nem is próbálta megkeresni most, hogy ilyen sokáig nem hallott róla?

- Nem, mert megtiltotta, amikor utoljára beszéltem vele. Felhívott, és azt mondta, hogy most szabadságra megy, és elutazik Trondheimből. Azt nem akarta megmondani, hogy hová, csak annyit mondott, valami nagy dologra készül. És azt is mondta, hogy amint tud, jelentkezik, meg hogy hamarosan összeházasodunk. Olyan boldog voltam, ez volt életem legboldogabb karácsonya. Már alig vártam, hogy újra halljam. Azt mondta, hogy az új évben összeházasodunk.

Két könnycsepp perdült ki szeme sarkából, és Fagermo szinte látta maga előtt, amint lassan telnek az egyre csak késlekedő remény órái ebben a komor házban, és a lány szívében nőttön-nő a keserűség.

- Mióta ismerték egymást? - kérdezte gyorsan.- Úgy két éve, Angliában ismerkedtünk meg. Egy

családnál dolgoztam.- Akkor ő hol lakott?- Otthon. Mersea-ben, ez Essexben van. Egy kis

tengerparti település, sok jachttal. Rengeteget utazott, mindenfelé megfordult, olyan sokat tudott! Akkor épp hazajött egy kis időre. Otthon a családjával nem nagyon jött ki, de a munkáját szerette. Valami hajókkal kapcsolatos dolog volt. Mindent szeretett, ami a tengerhez kötődött. A család, akiknél voltam, az Essexi Egyetemen dolgozott - szociológusok. Eléggé kihasználtak, úgyhogy én sem éreztem magam valami jól. Így amikor már haza kellett jönnöm, akkor ő is velem tartott, hogy Stavangerben dolgozzon az egyik északi-tengeri olajtársaságnál. Tudja, azok nem foglalkoznak annyit a munkavállalási engedéllyel, és az neki nem volt. Azt a munkát nem szerette túlságosan, de aztán megkapta az engedélyt. Könnyen megadták neki; mert azt mondtuk, hogy a menyasszonya vagyok. Így akkor otthagyta Stavangert, és pár

hétre feljött ide Álesundba, és aztán megkapta azt a munkát Trondheimben.

- És itt nem talált munkát?Anne-Marie szomorúan nézett rá.- Itt nem akartunk maradni. Maga maradna? Ilyen

légkörben, ami ebben a házban uralkodik? És különben is tovább akart menni, előbbre akart jutni. Mindig tudta, ha akar, akkor több pénzt is kereshet. Nagyon okos volt. Ehhez viszont fontos volt, hogy városban legyen.

- Tehát akkor Trondheimbe költözött.- Így van. Én meg akkor már terhes voltam, ezért nem

tudtam vele menni, vagyis hát ő nem akarta. Addig nem akarta, hogy összeházasodjunk, amíg nincs semmink, amíg nincs valami állandó jövedelmünk, amiből megélhetnénk. Azt mondta, hogy akkor az egész rögtön rosszul kezdődne. A szüleim persze nagy cirkuszt rendeztek, de ő úgy tett, mintha semmit sem értene belőle. Csodálatosan értett hozzá, hogy az ilyesmit egyszerűen elengedje a füle mellett. Elég hamar talált magának lakást Trondheimben, nem is tudom, hogyan si-került, a munkáját azonban, azt hiszem, nem nagyon szerette, talán nem vált be úgy, ahogy remélte. Azért gondolom, mert amikor karácsonykor telefonált, a szavaiból azt vettem ki, hogy továbbmegy. Biztos vagyok abban, hogy ezúttal valami határozott terve volt, és hogy valóban fel akart hívni.

Ezt dacosán mondta, nyilván ez volt a szüleivel való viták állandó témája.

- Ebben én is biztos vagyok - mondta Fagermo.- Tudja, ő azért nem volt igazán tisztában azzal, hogy

milyen légkör uralkodik ebben a házban. Azt hitte, hogy az emberek ebben az országban nem foglalkoznak a törvénytelen gyerekekkel. Természetesen találkozott apámmal meg anyámmal, de nem élt itt, ebben a házban. Persze még ha akartuk volna, akkor sem engedték volna meg. Akkor még nem nagyon tudott norvégul, ezért nem is értette, hogy milyen-milyen gonoszak tudnak lenni. Addig nem akarta a házasságot, amíg nem engedhetjük meg magunknak, amíg nem tudunk igazán kényelmesen élni, és én egyetértettem vele.

- Pénzt küldött?- Én mondtam neki, hogy ne küldjön - vágta rá gyorsan

a lány. - Így jobban tudtunk takarékoskodni. Ők azt mondták, hogy kérjek tőle tartásdíjat Torért, és egyfolytában csak ezen lovagoltak. A Pénz és az Úr, másra sem tudnak gondolni. Végül azt mondtam nekik, hogy nem vagyok biztos abban,

hogy ő az apa… Ebből persze még nagyobb botrány lett, de legalább azt a tartásdíjat abbahagyták.

- És ez nem volt igaz?- Hát persze, hogy nem. Hazugság volt az egész.

Amióta vele találkoztam, nem volt senki más.- Nem jutott eszébe semmi - Fagermo egy pillanatra

megakadt -, semmi különös Martin múltjával kapcsolatban? Esetleg valami, ami gyanús. Vagy bármi, ami azalatt történt, amíg itt volt. Valami vita, vagy esetleg összeverekedett valakivel, vagy akármi, ami furcsa? Vagy esetleg valami olyasmi, ami a családjával kapcsolatos?

- A családjával mindössze kétszer vagy háromszor találkoztam. Szombat esténként inkább sörözőbe jártunk… Jaj, de jó visszagondolni arra az időre! Mielőtt találkoztunk, már sokfelé járt, és ahogy mondtam, életének erről a szakaszáról nem sokat tudok. Pedig sokszor kértem, hogy meséljen nekem róla: Görögország, Olaszország, Líbia, mindazokról a helyekről, amelyeken járt. Akkor Mersea-ben mindig leültünk a hajók közelében, és mesélt. Soha nem volt semmilyen problémája az elmúlt évek alatt, ebben biztos vagyok; Nekem elmondta volna. És itt sem volt ellensége, kivéve persze őket. Őket meg senki sem szereti. Nem hiszem, hogy ő észrevette. Amikor be-szélgettünk vagy csókolóztunk, ők úgy néztek ránk, hogy közben a szemükben ott égett a pokol tüze meg a kárhozat, de Martin, azt hiszem, ezt egyáltalán nem értette. Tudja, Angliában az emberek nem túl vallásosak.

- Szóval semmi olyasmi nem jut eszébe, ami valamiféle indítékra utalna, arra, hogy miért ölték meg?

- Nem, semmi. Ő egyszerűen csak egy kedves átlagfiú volt, olyan, mint a többi. Persze számomra nem volt olyan. Mindenesetre nem volt az a fajta, akit meggyilkolnak, ebben egészen biztos vagyok.

- Viszont pénzt akart szerezni. Ezt éppen maga mondta. És gyorsan pénzt szerezni, az mindig veszélyes dolog. Elképzelhetőnek tartja, hogy ennek érdekében esetleg belekeveredhetett valami sötét ügybe?

- Nem volt gazember! Ő mindig mindenért megdolgozott! Tehetséges volt. Mindig tudta, hogy egyszer majd sokat fog keresni, és ehhez neki nem volt szüksége arra, hogy csaljon vagy lopjon. - Egy pillanatra elhallgatott. - Nap, mint nap hallunk olyan emberekről, akik egyszerűen felszívódnak. Hónapokig, évekig semmi hír róluk, aztán egyszerre csak visszajönnek. Ezek sem gazembered, csak szerényen élnek. - Fagermo nem mondta meg neki, hogy ez a

szerény élet manapság milyen drága. - Ő is ilyen volt. Bejárta az egész világot, de soha nem követett el semmit. Olyan ember volt, akit mindenki szeret, és neki mindig sikere volt. Csodálatos volt: mindig nyugodt ás higgadtan kívülálló. Nála csodálatosabb ember többé nem lehet az életemben.

Fagermo most inkább az ablak alatt zajló forgalmat figyelte, hogy ne kelljen a mellette levő, fellelkesült arcra néznie. Neki megvolt a maga véleménye Martin Forsythról és a hozzá tartozó két nőről. Szerinte a fiúnak a tromsői út arra is jó volt, hogy mindkettőtől megszabaduljon. De erről most igazán nem beszélhetett.

- És most mihez fog kezdeni? - kérdezte végül, amint visszafordult a szoba felé.

- Elmegyek innen. Eddig vártam, rá vártam, tudja. Reménykedtem, hogy mégiscsak felhív. Bennük nem bízhattam meg. Azt sem tudtam, hogy mit csinálnának akkor, ha ide jönne vagy felhívna, és én nem vagyok itthon. Most már nyugodtan elmehetek, dolgozni fogok, vagy esetleg tanulok. Mindegy, bármit, csak innen el. - Kisfiát egy kicsit magasabbra emelte, és elindult, hogy Fagermót elkísérje az ajtóig. Fagermo megcirógatta a gyerek állát.

- Remélem, ha felnő, olyan lesz, mint az apja - mondta Anne-Marie.

9. fejezet

Itt nincs helyed

A nyugat-mersea-i rendőrségen úgy méregették Fagermót - akiről azt mondták nekik, Norvégiából csöppent ide akár egy különös madarat, amelyet kirepítettek megszokott fészkéből, hogy aztán érthetetlen módon éppen az ő csúf mocsaraik közt érjen földet. Aztán ráadásul még azt is közölte velük, hogy az ország legészakibb részéből, a Sarkkörön túlról jött, így amikor az információ elért a mersea-i rendőrök agyáig, akkor megjelent tekintetükben a komótos, vidéki kíváncsiság. Még korunkban is, a mérhetetlen és cseppet sem kívánatos népvándorlások korában is az az érzésük támadt, hogy ilyet itt még nem láttak, egészen a mai napig.

- Jó hideg lehet ott fenn, mi? - szólalt meg végre a helyi felügyelő, miközben a barátságtalan kis rendőrségi szobában ücsörögtek.

- Hideg, meg néha meleg is - mondta Fagermo.- Tényleg? Gondolom, azért jó sok hó van ott?- Elég sok - mondta Fagermo, és bár nagy önuralmába

került, mégsem tette hozzá, hogy éppen ez temette el a felügyelő egyik földijét. Az ügy részleteiről sem beszélt nekik, de nem is érdekelte őket.

- Néhány évvel ezelőtt élt itt egy norvég lány - mondta a felügyelő illő szünet után. - Amolyan családi vendégmunkás - (milyen gúnyosan mondta) -, Anne-Marie-nak hívták.

- Tegnap beszéltem vele - mondta Fagermo.- Ó, valóban? - mondta a felügyelő, és egyáltalán nem

volt meglepve, mintha Norvégia az ő fejében körülbelül akkora lenne, mint Mersea, és a népek ott szinte naponta összefuthatnak. - Kedves, vidám lány volt.

- Tegnap nem látszott túl vidámnak - mondta Fagermo. - Maga hogy ismerte meg?

- Nem is tudom… Megvan, épp a maga fickójával járt, a fiatal Forsyth gyerekkel. A sörözőben találkoztam velük, ott voltak mind, az egész család. Nahát, az aztán megissza a magáét, meg ám, az a Jack Forsyth. - A felügyelő nagy előrelátással máris megtörölte a száját.

- Ez az apa?- Az. Jack megissza a magáét, az aztán meg. - A

felügyelő most egy kicsit eltűnődött, mintha azon gondolkodna, hogy vajon mit mondhat még el Jack Forsythról, de úgy látszik, semmi más nem jutott az eszébe. - Ha úgy gondolja, akkor akár el is indulhatunk - mondja, miközben felállt, és a kocsikulcs után kotorászott a zsebében.

A Forsyth ház néhány százyardnyira volt a rendőrségtől. Végighajtottak a csónakokkal teli rakpart mentén, majd letér-tek egy csomó, lehangolóan egyforma ház irányába egy sor ócska lakóház, amelyeket nyilván egy ügyeskedő vállalkozó épített fel, és egy vagyont keresett rajta. Hamarosan megjelenik majd ezeken a házakon az öregedés minden jele, csupán tisztes öregségre nem számíthatnak.

- Az ott - mutatott rá a felügyelő az egyik házra. - A tizenhetes szám. Kedves kis házak, mi? A legtöbbjében nyugdíjas londoniak laknak, általában rendes emberek. Forsythék idevalósiak.

- Értem - mondta Fagermo, miközben megpróbálta kitörölni az agyából ezt a förtelmes lakónegyedet. - A Forsyth fiúval nem volt bajuk?

- Nem, nem volt azzal baj soha, legalábbis én ilyesmire nem emlékszem. Bárcsak a többiről is elmondhatnánk

ugyanezt. Ezek az egyetemisták… istenverte bűnöző mind. De ahogy visszaemlékszem, ez a Forsyth gyerek sosem maradt itthon sokáig. Egy időre elment, majd visszajött egy kicsit, aztán egyszer csak megint eltűnt. Ez minden, más baj sosem volt vele.

- A szülők tudják már?- Persze, tudják.- Meglepődtek?A felügyelő azzal a vidéki komótossággal ránézett, és

megvakarta a fejét.- Hát ezt nem tudnám megmondani - mondta lassan,

amúgy töprenkedve. - Jobb, ha maga beszél velük.Amint Fagermo végigment az úton, amely egy

elgazosodott kerten vezetett keresztül, valami hatodik érzékkel észrevette, hogy a nappali csipkefüggönye mögül figyelik. Végül is, gondolta, Mersea is csak olyan, mint bármely norvég kisváros. Aztán a függöny a helyére lebbent, de a csöngetés után mégis várnia kellett, míg végre kinyílt az ajtó.

A nyitott ajtóban egy kövérkés, barnára festett hajú, gondosan kisminkelt, ötven körüli nő állt, a tekintete kemény volt és szúrós. Tengerészkék buklékosztümöt viselt, amelyben este fél hatkor elég furcsán festett. Fagermo azon meditált, vajon éppen elmenőben volt, vagy esetleg őt tisztelte meg ezzel, avagy ezt valami félgyász-viseletnek szánta. Végül az utóbbi mellett döntött, mivel az asszony láthatóan nem tudta, hogy most hogyan kellene viselkednie; ez leginkább az arcán tükröződött, nem tudta, hogy mit kezdjen vele, végül úgy határozott, egy kicsit azért elmosolyodhat.

- Jó napot kívánok! - mondta, a hangja falusiasan éles és érdes volt, akár egy kicsorbult kasza. - Mondták, hogy jönni fog. Kerüljön beljebb!

Az asszony egy kicsit félreállt, és Fagermo belépett az előszobába. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még egyszer kikémlelt az utcára, majd elindult a nappali felé.

- Maga ugye Norvégiából való? - kérdezte. - Nagyon szép lehet arra. Azt hallottam, hogy nagyon szép hely.

- Igen - mondta Fagermo. - Nagyon szép.- Azt mondják, hogy arrafelé a vidék gyönyörű. Innen

az utcából Mrs. Nethercoat járt már ott, még azelőtt, hogy így felmentek az árak, és azt mondja, hogy Bergen gyönyörű.

- Igen - mondta Fagermo. - Gyönyörű.Beléptek a nappaliba, és Mrs. Forsyth bizonytalansága

csak fokozódott. Valamiféle érzelemre lett volna szüksége, de

úgy látszik, sejtelme sem volt arról, hogy mi lenne most a legmegfelelőbb. A tragédiáról alkotott képének forrása nyilván Joan Crawford egyik, a negyvenes évekből felidézett melodrámája lehetett, mert kezét teátrálisan a mellére helyezte, és nagyot nyelt. Aztán, mivel ezt még ő sem találta eléggé meggyőzőnek, inkább abbahagyta, és beérte annyival, hogy időnként óvatosan megtörölgette a szemét.

- Hát - mondta a fekete szegélyű zsebkendőt nézegetve -, ugye az ember nem hagyhatja el magát. Kérem, üljön le Mr. -?

- Fagermo.- Á…Leültek két puha, kicsit rozoga kinézetű karosszékbe.

Óvatosan méregették egymást. Mrs. Forsyth láthatólag meg volt elégedve azzal, amit látott. Fagermo viszont egyáltalán nem, bár ezt igen jól leplezte.

- Ez az esemény nyilván nagyon megrázta - mondta Fagermo, mintegy lehetőséget adva az asszonynak, hogy kimutassa érzéseit.

- Ó, nagyon - mondta, és kutatni kezdett szívében azok után az érzések után, amelyeket egyáltalán nem érzett. - Rettenetes. Amikor ma reggel megmondták nekem, én egyszerűen szóhoz sem jutottam!

Fagermo ezen egy cseppet sem csodálkozott.- A hír bizonyára megdöbbentette?- Ó, igen. Nagyon-nagyon megdöbbentett. - Azzal

gyorsan megtörölgette teljesen száraz szemeit. - Bizony, utoljára, nézzük csak, utoljára valamikor tavaly ősszel vagy tavaly nyáron hallottunk róla. Akkor kaptunk tőle egy lapot, igazán nagyon szép lapot, valahonnan maguktól, egy városból, így aztán eszünkbe sem jutott, hogy valami baj lehet…

- Mindig ilyen ritkán írt? Például karácsonyra nem szokott írni?

- De igen. Csak hát karácsonykor, tudja, annyi a dolog, hogy meg is feledkeztünk róla. Meg itt van nekünk még a másik, a kislány, aztán olyankor a feje tetején áll minden. Egyébként sem volt valami nagy levélíró, közülünk a családban senki sem az. Rettenetes, ha az ember belegondol, hogy milyen sok pénzbe kerül ez az iskolázás.

- Szóval, amikor távol volt, akkor csak nagy ritkán kaptak tőle egy-egy lapot, igaz?

- Igen. Néha, tudja, még akkoriban, amikor úgy összevissza járkált a világban, kaptunk tőle egy lapot, és azt

sem tudtuk, hogy honnan. Mindig meg akartam nézni a térképen, de tudja, a mi atlaszunk már eléggé régi.

Ezt úgy mondta, mintha a városoknak az lenne a szokásuk, hogy állandóan elvándorolnak a helyükről, s most úgy nézett Fagermóra, mintha épp a boldog tudatlanság meghitt viszonyát próbálná meg kialakítani kettőjük között. Fagermo úgy érezte, hogy ez az asszony most is, mint az első pillanattól fogva, egyszerűen visszataszító.

- Megvannak még ezek a lapok? - kérdezte.- Nem, nincsenek. Azt hiszem, kidobtam őket, vagy

odaadtam valamelyik gyereknek. Manapság mindig kitalálnak valamit az iskolában. Vagy a kislányom, vagy valamelyik barátja, de állandóan nyaggatnak ezért vagy azért.

- Nem emlékszik legalább egy-két helyre, ahonnan ezek a lapok jöttek?

- Hát - az asszonyon világosan látszott, hogy micsoda hatalmas erőfeszítést követel tőle ez a feladat - azt hiszem, volt egy Olaszországból. Tripoli vagy valami ilyesmi nevű városból… Aztán volt egy furcsa nevű hely is, valami Aberfan vagy mi, ott halt meg az a sok gyerek, az is micsoda szörnyűség! És ez a lap biztosan külföldi volt, mert láttam a bélyegről… Egyébként nem volt olyan sok lap, talán kettő vagy három, ha jól emlékszem. Aztán egyszer csak megint itt állt az ajtóban, teljes életnagyságban.

- Ezek szerint a fiú nyughatatlan természet volt?- Mind olyan, nincs igazam? Ezek a mai fiatalok! Persze

a mi fiatalságunk idején ez még nem így volt. Aztán jött a háború, és örültünk, hogy élünk, meg mi nem is nagyon akartunk csavarogni ilyen helyeken, mint ezek. Azt tudom, hogy nekem bizony meg sem fordult a fejemben.

- Neki viszont igen.- Az már biztos.Fagermo kezdte úgy érezni, hogy ez a társalgás egyre

furcsább lesz. Amint feltett neki egy kérdést a fiáról, Mrs. Forsyth azonnal általánosítani kezdett, és arról beszélt, hogy mit csinálnák manapság „ők"’, vagy éppenséggel magáról mesélt - bármiről, csak a fiáról nem. Lehetséges, töprengett Fagermo, hogy ez az asszony az égvilágon semmit sem tud a saját fiáról, és ezt most egy kicsit szégyelli?

- És sohasem próbálta meg marasztalni, hogy ne kóboroljon ezekben az „idegen országokban”? - kérdezte.

- Sokra mentem volna vele! - vágta oda kurtán. Aztán eszébe jutott, hogy esetleg ezzel megbántotta Fagermót, ezért gyorsan hozzátette: - Na, nem mintha nekem bármi

bajom lenne ezekkel az országokkal, meg aztán Norvégia, ugye, nem is igazán idegen…

- Nekem nem - mondta Fagermo, és felöltötte legnyájasabb mosolyát, amelyet általában a mostaninál érdemesebb partnerek számára tartogatott. Ekkor megpróbál-ta a beszélgetést a fiú életének egy korábbi időszaka felé terelni, mert hátha akkoriban még tudott valamit a fiáról ez az asszony.

- Na és a fia korábban is ilyen nyughatatlan volt? Mondjuk akkor, amikor még iskolába járt?

- Nem… nem, ezt azért nem állíthatom. Igazán szépen kitaníttattuk.

- Ezek szerint magániskolába járt?- Nem, dehogy. Colchesterbe járt gimnáziumba. Tudja,

itt van még nekünk ez a másik is. - A melle csak úgy feszült a nagy büszkeségtől.

- Szóval ösztöndíjat kapott?- Igen, valami olyasmit: sikeresen letette a selejtező

vizsgát. Tulajdonképpen sohasem volt olyan igazán kitűnő, ezért a reálosztályba sorolták be. De azért mindig elég jól tanult. Egészen tizenhat éves koráig járattuk iskolába, és akkor letette az általános érettségit.

Fagermo ismerte ezt a kifejezést, hogy „Micsoda önfeláldozás!”, és úgy gondolta, most ez lenne a legmegfelelőbb reagálás az „iskolába járattuk”-ra. Ehelyett azonban inkább megkérdezte:

- Nem volt vele soha, semmi komolyabb baj? Például a lányokkal?

- Nem. Legalábbis én nem tudok róla. Persze manapság ezek már annyi mindent tudnak, olyasmit is, amiről nekünk még sejtelmünk sem volt. Néha megdöbben az ember, hogy mikkel nem tudnak előjönni. Hogy honnan veszik, talán a tv vagy ezek az iskolai kötelező olvasmányok. Az én apám bizony úgy eltángált volna, ha csak megsejti, hogy én feleannyit is tudok, mint ezek a mai gyerekek. De nem, nem hiszem, hogy Martinnal bármi ilyesmi baj lett volna.

- Jól kijött az apjával?- Hát… nem is tudom, hogy erre mit mondjak. Tudja,

olyan azért sose volt, hogy egyáltalán nem jöttek volna ki egymással…

- Semmi veszekedés?- Veszekedés… Jack időnként ordított vele, ő meg

persze visszabeszélt, de egyébként nem volt… nem volt semmi komolyabb. Az igazság az, hogy nem is nagyon

törődtek egymással, érti ugye, hogy mire gondolok? Mindkettő járta a maga útját.

Fagermo előtt most hirtelen úgy jelent meg ez az otthon, mint egy kopár börtön, amely telis-tele van önmagukba zárt cellákkal - vagy inkább úgy, mint egy fagyos puszta, az érzéketlenség pusztasága. Egyre inkább látta, hogy teljesen értelmetlen ez a beszélgetés, hiszen ez az asszony azt sem tudja, milyen volt a fia, mit akart, egyáltalán, hogy mit csinált életében. Elkezdett fészkelődni a székében, ezzel is jelezve, hogy lassanként távozni készül.

- Ismerte a fia norvég barátnőjét? A neve Anne-Marie Lausund - mondta.

- Hát persze. Az aztán helyes kis jószág volt. Olyan halk szavú meg minden. Biztos vagyok benne, hogy a norvégok mind ilyen helyesek. - Kedveskedve Fagermóra nézett, de csalódnia kellett, mert csupán egy hűvös, kék szempár nézett vissza rá. Aztán tovább csevegett, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy végre nem a fiáról kell beszélnie. - Igen, eléggé jól ismertük. Néhányszor elvittük magunkkal őt is, talán úgy háromszor. Kocsival átmentünk Thaxtedbe, a Bikába, igen, erre nagyon jól emlékszem, az aztán a helyes kis söröző, mindig tele van egyetemistákkal meg azzal a sok diplomással, hát olyan nagyon helyes meg kellemes ott a légkör szombat esténként. Igen, nagyon kellemes estéket töltöttünk ott el. És az a kislány olyan helyes volt, és milyen szépen beszélt angolul, igazán nagyon megkedveltük.

- Azóta már gyereke is van. - Az asszony értetlenül nézett rá, ezért Fagermo hozzátette: - Az ön fiától.

A nagyanyaság gondolatára az asszony elborzadt, és ez leplezetlenül kiült az arcára.

- Remélem, hogy nem vár tőlünk semmit. Tudja, mi nem állunk valami jól, és éppen elég gondunk van enélkül is. Meg hát az embernek az ilyesmit, ugyebár, bizonyítania is kell?

- Az a lány nem vár senkitől semmit. Csak megemlítettem, hátha önt is érdekli.

- Vagy úgy. Ugye, ez nem valami olyasmi, amire az ember igazán büszke lehet… Nem is örülnék neki, ha kitudódna.

- Miért tudódna ki? - Ekkor már a bejárati ajtóhoz értek, és Fagermo megkérdezte: - Itthon lesz a férje ma este?

- Nem is tudom. Tudja, ő a hajókon dolgozik. Valószínűbb, hogy úgy hét-fél nyolc körül lenn lesz a Jachtosban.

Így is volt, Jack Forsyth fél nyolckor valóban ott volt a Jachtosban. Egy asztal mellett ült a barátaival, és elmélyülten vitatkoztak egy újság fölött, amely az aznapi futameredményeknél volt nyitva. A tulajdonos megmutatta neki, hogy melyik közülük Forsyth, Fagermo meg fogta a korsó (szerinte) jellegzetesen gyönge, angol sörét, az asztalhoz lépett, és bemutatkozott. Amint meghallották a nevét, mindenki elnémult, és Fagermo ekkor rájött, hogy Jack Forsyth természetesen már hallotta a hírt, és a barátai szintén.

Forsyth zavartan krákogott egyet, majd fölállt, és Fagermóval egy másik asztalhoz ballagott, ott leült, és elmerülten bámulta a sört a korsójában. Az ő szeme már egy kicsit nedvesebb volt, mint a feleségéé, de semmi esetre sem a nagy bánattól. Igen törte a fejét, hogy mit is mondjon, aztán végül megszólalt:

- Rohadt egy dolog.Fagermo összesen tíz percet töltött el vele, de ennél

értelmesebb mondatot a hátralevő időben sem sikerült kicsikarnia belőle. Kifelé menet még látta, hogy Forsyth szinte futólépésben megy vissza a haverjaihoz, és ismét mohón beleveti magát az élet dolgaiba.

10. fejezet

Munka és játék

Angliából visszafelé jövet Fagermo ismét megszakította útját Trondheimben, taxiba ült, és felkereste Forsyth utolsó munkahelyét, a Kontinentális Talapzatkutató Intézetet. Ez a henger alakú építmény a város peremén emelkedett, és úgy nézett ki, akár egy furcsán tekergő, förtelmes, fehér giliszta. Az intézetben senki sem volt a helyén, és senki nem tudta, hogy hol van a másik, míg végül Fagermónak sikerült be-szélnie egy Gunnar Meisal nevű tagbaszakadt emberrel, akinek arcát és hegyes állát mintha homokkőből faragta volna ki egy gyakorlatlan kéz. Ő legalább ismerte Forsythot, emlékezett rá, hogy részt vett több északi-tengeri expedíciójukon is.

- Rendkívül ügyes fiú volt - mondta, miközben hellyel kínálta Fagermót, szemben az íróasztalával, amelyen egy halom érthetetlen diagram meg végeláthatatlan kompjúter számsorok hevertek. - Egészen kivételes képességű. Igazi kincs volt, mert manapság nem könnyű hozzáértő embert ta-

lálnunk. Úgy jött ide, hogy már nagy gyakorlata volt, és pontosan tudta, hogy mit csinál. Az egészben az volt a legnagyszerűbb, hogy az embernek nem kellett az egyik szemét állandóan rajta tartania.

- A legénység tagja volt?- Igen, pontosan. Az intézetnek ugyanis van néhány

hajója, és ezek állandó legénységgel működnek, mert egyik vagy másik hajónk valamilyen okból mindig kinn van a vízen.

- És ott mit csinálnak? Vagy ez szigorúan titkos?- Nem, amit mi csinálunk, az nem, bár kutatási

eredményeink néhány részlete már az.- Miért?- Az olaj miatt. A mostanában végzett munkánk nagy

része egyenesen az Olaj- és Energiagazdálkodási Hivatalhoz vagy az Állami Olajtársasághoz kerül. Ezek olyan információk, amelyeket külföldi olajtársaságok - elsősorban az amerikaiak és az angolok - szeretnének megkaparintani. Az oroszok is komoly érdeklődést mutatnak, ezért van mostanában olyan nagy orosz mozgás az északi vizeken: feltűnően jól felszerelt halászhajók, de hát maga tromsői, úgyhogy ezt ugyanolyan jól tudja, mint én.

Fagermo bólintott. Mindenki azon viccelődött, hogy hirtelen milyen magas fejlettségi szintre került az oroszok halászati technológiája.

- Tudna nekem mondani valamit arról, hogy Forsyth mennyire lehetett tisztában ezekkel a dolgokkal? Mi volt a munkája? - kérdezte.

- Itt alapvetően tudományos adatok gyűjtéséről van szó: ami ebből mindenkit érdekel, az az, hogy melyek a leginkább hasznosítható területek és Északi- és a Barents-tengeren. Röviden összefoglalva - és ekkor Gunnar Meisal a magyarázathoz előrehajolt, és tartott egy kisebb előadást, amelyben szó volt a gáz-chomatographról, a spectrométerről, a hidraulikus térfogatokról és a több irányú gyűrődésvizsgálat-ról meg a víz alatti mintavételről. Végül (Fagermo egész idő alatt hiába próbált legalább figyelmesen nézni rá, a tekintete minduntalan elkalandozott) Meisal ismét hátradőlt a székében, arcáról sugárzott a jóindulat, mivel tudta, hogy a témát oly nagy mértékben leegyszerűsítette, hogy az már-már a tudományos felelősség határát súrolta. Így aztán Fagermo rendkívül óvatosan rukkolt elő a következő kérdéssel, mert tudta, hogy még most is majdnem tökéletes tudatlansága bármely pillanatban lelepleződhet.

- Értem - mondta, de a hangján érezte, hogy cseppet

sem volt meggyőző. - Tehát a lényeg az, hogy információt gyűjtenek, kutatómunkát végeznek, és eredményeiket sokan, számos külföldi cég és a kormány is szeretné megszerezni. - Meisal bólintott. - Ezek többé-kevésbé egyszerű információk? Tehát olyasmi, amit az ember könnyedén fejben tarthat?

- Nem, nem, természetesen nem. Ehhez tudományos és szakmai ismeretekre van szükség. Ez olyan anyag, amelyet utána még alapos elemzésnek kell alávetnünk. Gyakran még az Olaj- és Energiagazdálkodási Hivatal is szakértőket hív, magas szinten képzett embereket különböző egyetemekről, műszaki főiskolákról és így tovább.

- Ezek szerint azt nehéz lenne elképzelni, hogy Forsyth egymaga fel tudta volna használni azokat az információkat, amelyeket ezeken a kutatóutakon gyűjtöttek.

- Nagyon nehéz. Ehhez ugyanis pontosan kellett volna tudnia, hogy akkor éppen mivel foglalkozunk. Ugyanis abból, amit egy-egy úton csinálunk, a legénység tagjai általában semmit sem értenek; valójában nem tudhatják, hogy melyik információnak van értéke, és melyiknek nincs. Persze Forsyth okos fiú volt, és nagy gyakorlattal rendelkezett. Így aztán esetleg elképzelhető, amennyiben sikerült rájönnie a dolgok nyitjára, hogy meg tudta szerezni azt az anyagot, amelyért az emberek jó árat fizetnek. Persze ha külföldi cégeknek kiszi-várogtatott információkról van szó, akkor ez inkább a szakértői szinten képzelhető el. Ők már tényleg tudják, hogy mi az, amire azoknak a cégeknek szükségük van.

- És azok a cégek tényleg akkora összegeket fizetnek ilyen információért?

- Fogadni mernék. Szerintem van az akkora összeg, hogy bárkinek megéri a fáradságot. Ebben az országban az olajtársaságok mindenütt jelen vannak, mióta kiderült, hogy a különböző északi-tengeri lelőhelyek kitermelhetők és hasznosíthatók. Ügyleteikhez pontosan olyan embereket használnak fel, mint az amerikaiak vagy az oroszok, kémek, beépített emberek, vagy nevezze őket annak, aminek akarja. Na és persze mindig van egy-egy emberük az érdekelt helyi tanácsokban, akiket ők pénzelnek: ezek mind megkapják a maguk kis tiszteletdíját, hogy nehogy megfeledkezzenek az olajtársaság érdekeiről.

- Tényleg? Ez még érdekes lehet. Gondolom, ezek az emberek általában jobboldaliak?

Meisal vállat vont.- Nem feltétlenül. A másik oldal ugyan nem nagyon

érdekelt az olajban, de a pénzt ők is éppen úgy szeretik.

Tudja, milyen könnyedén össze tudják egyeztetni ezeket a dolgokat a lelkiismeretükkel. Aztán egyszer csak azt hallja az ember, hogy van egy dolog, amire feltétlenül el kell költeniük egy keveset, kell még egy kis játszószoba a gyerekeknek, és alig telik el egy kis idő, máris öt hálószoba van a házukban, amelyet egy hétholdas kert vesz körül.

- Ebben van valami - mondta Fagermo. - És persze az olajtársaságok esetleg érdekeltek Tromsőben is.

- Érdekeltek azok minden nagyobb északi városban, hiszen a hatvankettedik szélességi körtől északra a nagy fellendülés bármikor elkezdődhet. Lehet, hogy már az idén, de az is lehet, hogy csak jövőre. Ez akármikor megtörténhet, ők már jó előre megtisztították maguknak a terepet. Azt mondják, hogy az északi kutak még több hasznot hoznak majd, mint a déliek. És tökéletesen igazuk van!

Fagermo egy pillanatig elgondolkodva ült.- Hát igen - mondta végül. - Az új aranyláz. Ennek is

megvannak a maga különös mellékhatásai… Visszatérve erre a fiúra, Forsythra, önnek az volt róla a benyomása, hogy megbízható?

Meisal eltűnődött.- Erre nem is nagyon gondoltunk. A biztonsággal

általában csak magasabb szinten foglalkozunk, és különben is, a dolgoknak ez a kalandosabb része nem tartozik igazán ránk, mi csak a kutatást végezzük… Meg aztán csupán néhány úton voltam együtt vele. Kétségtelenül kellemes fickó volt: ő maga ugyan nem volt túl beszédes, de lehetett vele beszélgetni. Nagyon jól beilleszkedett, annak ellenére, hogy nem tudott túl sokat norvégul. Sok pénzt akart keresni, rengeteget túlórázott, meg ehhez hasonlók, de a legénység többi tagja is ugyanezt teszi. Azt azonban tudtam, hogy nem fog túl sokáig nálunk maradni, ehhez túl értelmes volt. Egy ilyen fickóra sokkal jobb munkák is várnak. Szerintem csupán a kedvező alkalomra várt, addig erőt gyűjtött, és persze pénzt is, aztán amikor úgy érezte, hogy felkészült, akkor egyszerűen továbbállt.

- Tehát nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy elment? Egyáltalán, jelezte önöknek, hogy kilép?

- Azt hiszem. Persze ezt a legénységnél sohasem tudhatja az ember: néha igencsak lezserek. Akarja, hogy megérdeklődjem?

- Megtenné?Meisal felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott: - Kjell,

emlékszel arra a Forsyth nevű fiúra a hajón? Beadta hozzátok

a felmondását? Egyszerűen elment… Semmi? Még csak nem is szólt? Mikor volt ez? Értem, kösz… Nem, nem a beván-dorlásiak, a rendőrség… a fiú meghalt.

Letette a kagylót.- Szó nélkül elment, közvetlenül karácsony előtt, és

soha többé nem jött vissza.- Ez utóbbiban biztos voltam - mondta Fagermo. - Hát

akkor, hálásan köszönöm a segítségét. - Azzal felállt, és elindult, de az ajtónál még megállt egy pillanatra. - Nem mondott nekem semmit a fiú személyiségéről. Ismerte annyira, hogy valamiféle képet tudna alkotni róla? Szóval, hogy mi volt róla a benyomása?

Meisal elgondolkodott, és az arcát, amely a Grand Canyonra emlékeztetett, álla alatt megtámasztotta a kezével.

- Zárkózott… magabiztos… könyörtelen…- Hogyhogy könyörtelen?- A benyomásomat kérdezte. Ez volt a benyomásom

róla. Persze az embernek nincs sok lehetősége a könyörtelenségre egy geológiai kutatóhajón, az Északi-tenger kellős közepén. Valahogy mégis ezt éheztem vele kapcsolatban. Olyan valaki, aki tudja, hogy mit akar, és azt mindenáron meg is valósítja.

A kora esti naplementében, amint Tromsőbe ért, Fagermo nyomban a kapitányságra ment, hogy megtudja az itteni fejleményeket. Ekland őrmester épp nem volt szol-gálatban, és mint mindig, nyilván most is a televízió előtt horkolt egy pohár sörrel a kezében. Mindenesetre hagyott ott neki egy jelentést, amely körülbelül olyan volt, amilyenre Fagermo számított: norvégul írta (ez csak erősítette azt az általános zűrzavart, amely amúgy is a nyelv jelenlegi ál-lapotának jellemzője), mintha ezt a jelentést egy csupán félig-meddig írástudó vetette volna papírra. Részletesen felsorolta azokat a lakossági bejelentéseket, amelyek a rendőrségre érkeztek, miután két nappal ezelőtt megjelent a fiúról készült rajz a helyi lapban. Amikor átolvasta az Ekland által hibásan gépelt részleteket, Fagermo csak azt érezte, hogy többet kellene foglalkozni az írástudatlansággal, és a rendőröknek sem ártana néhány gépíráslecke.

A jelentésben, a nevek és címek rendezetlen összevisszasága közepette, talált valamit, ami felkeltette a figyelmét. Azok között, akik azt mondták, hogy látták a fiút (és amennyire Ekland feljegyzéseiből meg lehetett ítélni, ennél többet nem is igen tudtak mondani), ott volt Fru Barstad neve,

aki egy kis kioszkot vezet a Biskopsgate-en, ott, ahol az elkanyarodik a főútvonaltól a sziget csúcsa felé. Ekland lejegyezte a dátumot, amelyet az asszony megadott - december 20. -, de ezen kívül csupán lényegtelen adatok sora állt a papíron: családi állapota: özvegy, kora: hatvanöt; hány éve dolgozik a kioszkban: huszonöt. Fagermónak azonban nem volt szüksége arra, hogy megmondják neki, mióta dolgozik Fru Barstad a kioszkban. A legelső naptól fogva ismerte Fru Barstadot. Most valami belső sugallat hatására fogta a kabátját, és kilépett az utcára.

Amikor Elin Barstad dolgozni kezdett a biskopsgate-i kioszkban, még erős, negyven körüli asszony volt, akinek a férje akkoriban kezdte el átadni a családfenntartás terheit a feleségének, és lassanként főállású alkoholistává nőtte ki magát. Fagermo akkor még nem volt gimnazista sem. Mindig ebben a kioszkban vette á csokoládét, a szolidabb pornográf lapokat, és itt vette az első cigarettát is. Ahogy teltek az évek, a pornográf anyag egyre inkább vesztett szolidságából, de Fagermónak most már nem volt rá szüksége. A régi idők emléke miatt, ha éppen arra volt dolga, még most is itt vette meg a csokoládét vagy a cigarettát. Azóta belőle fiatalos, középkorú rendőr lett, akinek mosoly bujkál a szája szögleté-ben, és a szeme éles, Fru Barstad pedig azzá az idős hölggyé öregedett, akit csak Norvégiában láthat az ember - az a fajta öreg hölgy, aki meg van győződve arról, hogy ő Norvégia gerince. Testes, becsületes, bármely férfinál keményebb, igazi nehézsúlyú ellenfél, és mindig készen áll minden újabb csatára. Árleszállításon vagy bárhol, ahol tumultus van, esernyője élénk suhogással működésbe lép, le-lesújt vele az ácsorgókra, és pillanatokon belül a sor elején tűnik fel. Hangjával, amely Kristen Flagstad hangjához hasonlítható, csak kevésbé zenei, nyomban maga mellé parancsolja az eladókat, hogy rögvest a rendelkezésére álljanak. Fru Barstad szívós, tolakodó, konok, elviselhetetlen és ellenállhatatlan, olyan őserő, amelyet még a legpimaszabb tinédzser vagy éppenséggel egy részeg csavargó is megirigyelhetne. Mindig úgy ül a kioszkjában, akár a IX. Pius a Vatikánban, és a saját csalhatatlanságába vetett hittel, magabiztosan uralkodik birodalma és a környező utcák felett. Sohasem tesz kivételt, nem adja be a derekát sem a jó modornak, sem a jószívűségnek, de még egy régi ismerősnek sem. Ő egyszerűen van, és ezen nem lehet változtatni.

- Tessék - jelentette ki kedvetlenül, miután Fagermo már vagy egy perce nyugodtan ácsorgott a pult előtt.

- Kérnék egy tábla csokoládét - mondta. Az asszony szó nélkül odaadta neki, elvette a pénzt, és egyetlen mozdulattal behajította a kasszába.

- Most hallom, hogy milyen értékes felvilágosítással szolgált nekünk - mondta Fagermo, hogy valahogy elindítsa a társalgást. Fru Barstad fölényesen felhúzta az orrát, mintha azt mondta volna: teljesítettem a kötelességemet.

- Nem haragszik, ha felteszek még néhány kérdést?Diadalmas mosoly ömlött el Fru Barstad arcán.- Láttam én, hogy az a fickó nem értette a dolgát!

Mondtam is magamban: amiket te itt kérdezel, fiacskám, azok ostobaságok, és pont a lényeges kérdésekről feledkezel meg! De hát az ugye nem az én dolgom, hogy elmagyarázzam neki a munkáját! - Az arca ismét fölényes lett. Rendkívüli élvezettel szemlélte a környező világ általános alsóbbrendűségét és erkölcsi gyengeségét. Fagermo nem látta értelmét annak, hogy most védelmébe vegye Ekland őrmester intelligenciáját. Egyetlen rendőr sem szereti az eleve vesztes ügyeket.

- Egészen biztos abban, hogy ugyanarról a fiúról van szó? - kérdezte.

- Természetesen nem, ebben ugye nem lehetek biztos. Ezt már megmondtam annak az őrmesternek is. Mert ezek a rajzok, ezek mind nagyon ügyesek, de azért mégsem olyan, mint egy fénykép.

- Esetleg megnézhetné a holttestet - mondta Fagermo. Fru Barstad arcán félreérthetetlenül megcsillant az érdeklődés.

- Ahogy akarja. Egyébként, és ezt már elmondtam annak a maga kis őrmesterének, ennyi év után már szinte minden vevőmet ismerem. A legtöbbjük itt lakik a környéken, mások meg elballagnak ide a képek miatt. - Komoran végignézett a város felé kanyargó fehér úton, amely fölött lassan sűrűsödött a sötétség. - Azt nyugodtan állíthatom, hogy azok közül, akik idejárnak, néhányról tudok is egyet, s mást! Nekem aztán senki se jöjjön a rendőrséggel, mert a rendőrség az feleennyit sem tud! Mindenesetre, ha itt megjelenik egy új arc, ráadásul a tél kellős közepén keveredik ide, azt az ember mindenképpen észreveszi

- Azt hiszem, ez biztosan így van - mondta Fagermo, aki egy cseppet sem kételkedett Fru Barstad szavainak igazában. - Na de a dátum, hogy lehet ennyire biztos abban, hogy pontosan azon a napon látta?

- Mert biztos vagyok! - mondta Fru Barstad fásult diadalmassággal. - Karácsony előtt ez volt az utolsó este,

amikor még dolgoztam. Akkor már megrendeltem a taxit, hogy időben kinn legyek a repülőtéren, mert a nővérem az esti géppel érkezett Bodőből, hogy velem töltse a karácsonyt. Persze ami azt illeti, elég rosszul sült el! Na, mindegy, a lényeg az, hogy már éppen zárni akartam, amikor a fiú bejött, és kért egy hot dogot vagy valami ilyesmit, hogy pontosan mit, azt már elfelejtettem. Egy kicsit ugyan morogtam, de hallottam a kiejtésén, hogy angol.

- Ez biztos?- Gondolja, hogy itt lennék már huszonöt éve, ha még

arra sem lennék képes, hogy megállapítsam valakiről, angol-e, vagy sem? Valamikor, nyaranta tömegesen jártak ide, de ez még azelőtt volt, mielőtt ezek a bajok elkezdődtek náluk.

- Ezek szerint majdnem egészen biztos, hogy Forsyth járt itt.

- Akárhogy is, én odaadtam neki, amit kért, és bezártam. Aztán, amikor megjött a taxi, és a repülőtér felé mentünk, akkor megint láttam itt fenn, az úton - fejével felfelé intett, a sziget csúcsán át a repülőtérre vezető út felé -, ott állt, épp akkor nyelte le a hot dog utolsó falatjait, és beszélgetett egy illetővel. Még gondoltam is magamban: „Na, fiacskám, te aztán nem vesztegeted az idődet.”

- Hogyhogy? Ezek szerint az illető nő volt?- Naná, hogy nő. A fiú az út szélén állt, és beszélgetett

vele, mintha épp akkor szedte volna fel, vagy a nő szedte fel őt, ezt manapság már nem lehet tudni. - Megint erőteljesen felhúzta az orrát, mintegy tanúságtételként arra, hogy ő még más korban nőtt fel, akkor, amikor a férfi, férfi volt, a nő meg nő, és ezt a rituális táncot is egészen másként járták.

- Ez nagyon érdekes - mondta Fagermo. - Ha az időpont egészen biztos, akkor ez még csak a második éjszakája volt itt.

- Ebben a városban - mondta Fru Barstad sötéten.- Ismerte azt a nőt? Környékbeli?- Á, nem. Bár azt hiszem, hogy láttam már. Egészen

biztos, hogy tromsői, vagy valahol a város környékén lakik. Úgy kinézetre tisztességesnek látszott. Elegáns ruha, ondolált haj, olyan, aki ad magára. Nem, az biztos, hogy nem a vevőim közül való.

- Le tudná írni vagy felismerné, ha újra látná?- Nem esküszöm meg rá - csak a reflektorunk fényében

láttam. Szőke volt: huszonöt, harminc vagy harmincöt körüli, manapság már ezt sem lehet megállapítani, nem úgy, mint harminc évvel ezelőtt. Csinos, jól öltözött, nem volt rajta

semmi kirívó, legalábbis ilyesmire nem emlékszem.- Ha visszagondol arra, hogy néztek ki - mondta

Fagermo óvatosan mit mondana: ez megbeszélt találkozó volt, vagy csak véletlen?

Fru Barstad a sötétségbe meredt, miközben, alaposan meggondolta a választ.

- Nos, amint ezt már mondtam, az volt a benyomásom, hogy az egyik leszólította a másikat, és nyugodtan állíthatom, hogy valaminek lennie kellett, amiből erre a következtetésre jutottam, ugyanis nem szoktam indokolatlan kijelentéseket tenni. Tudja, az ilyesmit észre lehet venni abból, ahogy az emberek állnak. Ügyelnek arra, hogy ne legyenek túl közel a másikhoz, megpróbálnak közömbös képet vágni, és közben alaposan szemügyre veszik egymást. Pontosan úgy, ahogy a kutyák. És persze a dolog is általában úgy végződik!

Fagermo felsóhajtott:- Ej, de kár! Hát, ha ez csak ilyen véletlen volt, akkor

lehet, hogy egyszerűen egy utcát keresett, és így az egész megint nem vezet sehova. Bár a fiú aznap éjjel későn ment haza, így, ha ezt a találkozót előre megbeszélték, akkor érdekes lehetett volna.

- Nos, a nyakamat teszem rá, hogy ez nemcsak egyszerűen egy utcát keresett - mondta Fru Barstad. - Ha csak erre lett volna kíváncsi az a fiú, akkor engem kérdez meg. Ezt általában így szokták csinálni. Sokkal valószínűbb, hogy tőlem kér felvilágosítást, mint az, hogy kimegy, és megállít valakit az utcán.

- Az nem lehet, hogy a nőnek volt szüksége valami felvilágosításra?

- De én biztos vagyok abban, hogy a nő idevalósi. A fiúról meg már messziről látszott, hogy nem norvég, csupán a haja volt szőke.

- Gondolja, hogy a nő valahol errefelé lakik?- Nem, akkor gyakrabban láttam volna. De vannak

olyanok, akiket úgy időnként lát az ember - például amikor gyalog kell hazamenniük, mert már elment az utolsó busz, vagy esetleg a vasárnapi séták alkalmával. Ez a nő is ilyen.

- Lehet, hogy csak a pontos időt kérdezte meg a fiútól - mondta Fagermo elkeseredetten. Fru Barstad azonban nem hagyta, hogy ilyen könnyedén leszámoljon az ő információjával.

- Elképzelhető, hogy a pontos idő után érdeklődött - mondta az ajkát biggyesztve. - De akkorra azon már túljutottak! És a dolog nem maradt ennyiben. A reflektor

megvilágította őket, amint felfelé mentünk a hegyre, és amikor elhajtottunk mellettük, akkor beszélgettek. Az emberek általában nem szoktak beszélgetni, ha pusztán a pontos idő érdekli őket, hacsak nincs valami más céljuk is.

- Lehet, hogy igaza van - mondta Fagermo.- Nem „lehet”, hanem biztos! - vágta oda élesen. -

Maguk, kedves kisfiúk, ott a rendőrségen azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak, pedig csak parádézni tudnak az egyenruhájukban, az emberek meg azonnal eltűnnek, amint meglátják magukat. Semmit sem tudnak arról, hogy mi van itt valójában. Tudja, hogy ez a munka itt mivé tett engem?

„Izgága, házsártos vénasszonnyá” - gondolta Fagermo, de válaszként csupán kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Az emberi természet igazi ismerőjévé. Csak megfigyelem, hogy hogyan járnak az emberek, hogyan tartják a kalapjukat, vagy hogyan szállnak be a kocsijukba, és máris megmondom, hogy miben sántikálnak, vagy mi fog történni velük.

- De gondolom, azt azért még csak nem is sejtette, hogy a fiatalembert hamarosan meg fogják ölni? - morogta Fagermo az orra alatt.

- Nem. Azt természetesén nem. De mondok én magának valamit. Amikor megláttam őt a reflektorfényben, akkor épp egy ágyra gondolt. És az az ágy nem a saját ágya volt!

11. fejezet

Házastársi kapcsolatok

- Ez aztán furcsa - mondta Ekland őrmester fölényes nyugalommal. - Nem furcsák ezek a nők? Nekem erről egy szót sem szólt.

- Nem - mondta Fagermo hasonló nyugalommal.Ez már másnap reggel történt, Ekland Fagermo

irodájában ült, tagbaszakadtan, arcán szolid büszkeséggel és elegáns fásultsággal. Rendelkezik azzal a boldogító, jó tulajdonsággal, hogy sohasem veszi észre, ha valamit rosszul csinált, vagy ha kevesebbet végzett el, vagy, hogy esetleg en-nél jobban is lehetett volna. Igazán csodálatos tulajdonság, bármibe fog, képes mindenre pontosan ugyanannyi figyelmet fordítani: neki tökéletesen mindegy, hogy egy polcot tákol össze a garázsban, vagy épp egy gyilkossági ügy kiderítésén

dolgozik, számára mindkettő pontosan ugyanolyan lényeges vagy lényegtelen, és ennek megfelelően mindent olyan eszi-nemeszi módon végez. Az ilyen emberek általában terhesen hosszú öregség elé néznek.

- Nos, mindenesetre most már van egy nő is az ügyben - mondta Fagermo. - Ez egy kicsit megvilágíthatná a dolgokat, csakhogy egy teljesen ismeretlen nőről van szó.

- Na és mi van annak a professzornak a feleségével, akiről a múltkor beszélt? - kérdezte Ekland. - Az, akiről azt mondta, hogy olyan nimfós? Nem lehet, hogy az volt? Azt mondta, hogy szőke.

- Persze hogy szőke, mint minden második nő ebben a városban. Körülbelül huszonöt éves lehet, bár sokkal fiatalabbnak látszik. De nincs semmi okom azt feltételezni, hogy éppen ő volt, végül is ilyen alapon bárki lehetett. Meg aztán miért jött volna ilyen messzire, a szárazföldi részen lakik.

- Vannak dolgok, amelyeknél nem árt, ha messzebb van az ember az otthonától - mondta Ekland őrmester megfontoltan. - A maga helyében én ennek utánajárnék. Ami azt illeti, úgy rémlik, hogy hallottam is egyet, s mást arról a nőről.

- Tényleg?- Néhány hónappal ezelőtt a fiúk razziáztak az egyik

diákszállóban, a kábítósok, és mintha ez a nő is köztük lett volna. Egy professzor felesége, aki korban inkább a diákok közé illik. Nem hiszem, hogy olyan sok lenne belőlük.

- Erről nem is tudtam. Van egy olyan érzésem, hogy ez már foglalkozási ártalom. Kábításokat mondott? Ez még érdekes lehet. Be is hozták a nőt?

- Az igazság az, hogy kábítószer nem volt. A fiúk mindent átfésültek, de nem találtak semmit. Valami beugratás leheteti. Valaki telefonált, a diákok meg aznap este épp valami mást csináltak: tüntettek, vagy felrobbantottak valamit, erre már nem emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy egy kellemes kis szexparti közepébe csöppentek, ahol csak alkohol volt, semmi más. A résztvevők, a nő kivételével, mind egyetemisták voltak.

- Szóval egy kicsit kilógott a társaságból? Tényleg szexparti volt, vagy eltúlozza?

- Már hogy túloznék? - kérdezte Ekland sértődötten. - Tízen vagy tizenketten voltak, főleg férfiak, és mind anyaszült meztelen, a lakásból minden bútort kivittek, a földön meg matracok. Mire a mieink befejezték a házkutatást, már rajtuk

is csak alsónadrág volt. Ilyen az én szerencsém, épp akkor nem voltam szolgálatban! Kábítószer azonban nem volt sehol.

- Na, igen, egy egyszerű kis diákbuli, mi? Vajon ez a nő gyakran jár ilyenekre? Amikor én láttam, nagyon úgy nézett ki, na, mindegy. A hely, ahol a fiúval találkozott, ha ő volt, csak öt-tízpercnyire van a Prestvann Diákszállótól. Lehet, hogy épp ott töltötte azt az estét.

- Lehet, hogy ez a nő nem is olyan fontos - mondta Ekland lustán, és a pillanatra felvillanó érdeklődést már fel is váltotta a szokásos fásultság. - Lehet, hogy a srác együtt volt vele, aztán kész. Eddig semmi jel nem mutat arra, hogy sorra megölte volna azokat a pasikat, akikkel lefeküdt, akkor ugyanis a diákszálló azon az éjszakán tele lett volna hullákkal.

Fagermo tehetetlenül széttárta a karját.- Hát mi mást tehetnénk, mint hogy mindenkinek

utánanézünk, akivel itt Tromsőben kapcsolatba került? Ennél több nyomunk amúgy sincs, persze gondolkodom azon is, hogyan mehetnék tovább a másik vonalon, a múltján, hátha ott találok valamit. Addig azonban kénytelenek vagyunk azok után nyomozni, akikkel itt találkozott, mint például ez a nő is. Vajon már régebbről ismerték egymást? A találkozó meg volt beszélve? Mondott-e valamit arról, hogy miért van itt? Meg ehhez hasonlók.

- Ami azt illeti, nem várhatunk túl sokat - sóhajtott fel Ekland.

- Nem. De ez is mind egy-egy lehetőség, és sajnos ennél többel pillanatnyilag nem dicsekedhetünk… - Elhallgatott, és ismét belepillantott Ekland feljegyzéseibe. - Azt hiszem, még azt is megtehetjük, hogy időrendi táblázatot készítünk arról, hogy mit csinált itt Tromsőben.

Elővett egy tiszta papírlapot.- Na, lássuk. Megérkezik valamikor tizenkilencedikén

délelőtt, valószínűleg megpróbálkozik néhány szállodával, majd kiköt a tromsői Kis Hiltonban, Botilsrud penziójában. Nem tudjuk, hogy a nap hátralevő részét mivel töltötte, de este, majdnem egész este a Bíboros Kalapjában volt. A penzióban aludt. A következő nap majdnem teljesen üres, de van egy megbízható szemtanúnk arra, hogy este tíz körül egy nővel találkozott, és későn tért vissza a penzióba, úgy hajnali három körül.

Fagermo elgondolkodott.- Kérdés: ha a nővel volt, akkor miért ment vissza

mégis a penzióba? Ez nem olyan eset volt, hogy csak addig maradhatott, amíg kifizette.

- Talán a férj? - kockáztatta meg Ekland ráérősen, amolyan komoly szakértő módján.

- Nem valószínű, hogy valaki hajnali kettőkor vagy háromkor jön haza a munkából. - Fagermo ismét maga elé húzta a papírt. - Valószínű, hogy a következő napon ölték meg. De hol? Esetleg a szárazföldön, bár nyugodtan odavihették kocsival is. Az orvosok szerint a halál beállta után vitték oda a testet. Mikor ölték meg? Ha kinn történt, valamikor sötétedés után, bár gyakorlatilag egész nap sötét volt… Itt az áll, hogy valaki látta napközben, de a nap nincs feltüntetve. - Ismét Ekland feljegyzéseit böngészte, hogy megpróbáljon valami pontosabb adatot kihámozni, és ekkor Ekland is előrehajolt, arcán nyilvánvaló érdektelenség ült. - Valami Solheim, igaz? Ki ez? Megbízható?

- Hát persze - mondta Ekland tettetett magabiztossággal. - Valami nagykutya a Postánál. Azt mondja, hogy a Viking kávéházban látta, alig múlt el dél, amikor be-ment.

- Más?Ekland megvakarta a fejét.- Nincs, semmi különösebb nem jut az eszembe.Fagermo már-már glóriát érzett a feje felett. Ilyet az

ember akkor érez, amikor olyan helyzetben is megőrizte a nyugalmát, amely még egy átlag arkangyalt is kiborított volna. így aztán inkább maga elé húzta a telefont, és feltárcsázta a Posta központját.

Solheim, mint kiderült, tényleg fejes volt, valami elképesztően hosszú címmel, ami tulajdonképpen bármit jelenthetett. A Viking kávéház ott van közvetlenül a Posta mellett, és elég gyakran bejár, különösen akkor, amikor otthon felejti a szendvicsét. Jól emlékszik a fiúra, mert ez közvetlenül karácsony előtt történt, és akkortájt nemigen látni turistákat errefelé. A napra már nem emlékszik pontosan, de az biztos, hogy rengetegen voltak az utcán, és mindenki karácsonyi csomagokat cipelt. Az öltözete alapján rögtön látta a fiúról, hogy angol. Szólt is hozzá néhány szót, mert néha szeret elbeszélgetni egy kicsit angolul, ugyanis a háború alatt ott szolgált.

- És mit mondott neki?- Azt hiszem, megkérdeztem, hogy nincs-e szüksége

segítségre. Éppen egy térképet tanulmányozott.- Na és elfogadta a segítségét? - kérdezte

reménykedve Fagermo.- Nem. Valahogy olyan kimért volt. Nem volt

kifejezetten durva, de látszott rajta, hogy nem akar beszélgetni. Tudja, hogy van ez. Így aztán egy másik asztalhoz mentem.

- Azt mondja, hogy egy térképet tanulmányozott. Nem emlékszik véletlenül, hogy milyen térkép volt? Autótérkép?

- Nem, nem, a város térképe volt, biztosan ismeri: az a nagy, az egyetlen, amelyen az utcák is rajta vannak.

- Egészen véletlenül arra nem emlékszik, hogy melyik részt nézegette? Valahol a szigeten?

Ekkor egy pillanatnyi csönd következett.- Most, hogy mondja, azt hiszem, emlékszem. A

szárazföldi részt nézte az alján, egészen pontosan a bal sarokban, lenn. Ott volt az ujja.

- Nagyszerű, ezzel nagyon sokat segített nekünk. Ezután látta még?

- Azt hiszem, hamarosan fölállt és elment.- És hogy ez pontosan melyik napon volt, azt nem

tudja? De kár!- Nem, ezt sajnos nem tudom pontosan, az ilyesmit

ugye az ember nem tartja fejben. Az viszont egészen biztos, hogy közvetlenül karácsony előtt volt… talán péntek lehetett.

- Lehet, hogy péntek? - mondta Fagermo, miközben villámgyorsan fellapozta a tavalyi naptárt, amely még most is megvolt a fiókjában.

- Igen, általában péntekenként szoktam otthon felejteni a szendvicsemet. Ugyanis azon a napon a feleségem mindig korábban megy munkába, és nincs otthon, hogy fi-gyelmeztessen.

- Még egyszer igazán nagyon hálás vagyok a segítségéért - mondta Fagermo, és letette a kagylót. Maga elé húzta a lapot, amelyen a fiú három napjáról készült az időbeosztás, és bejegyezte: „12.00 Viking kávéház? A szárazföldi részre készülődött?” Fagermo hátradőlt székében.

- Fogadni mernék - mondta -, valahol ott a közelben ölték meg, nem lehet messze attól a helytől, ahol megtalálták. Anton Jakobsensvei, Isbjörnvei, valahol ezen a környéken. Ez mind a térkép bal alsó sarkában van… - Ismét belenézett a fiú programjáról készített táblázatba. - Nagyon sok még itt az üres hely. Sok idővel még nem tudunk elszámolni.

- Isbjörnvei - mondta Ekland őrmester, aki a telefonbeszélgetés alatt végig olyan intenzitással és figyelemmel piszkálta a fogát, amilyennel napi munkája során még senki sem találkozott, és a bányászati munkálatban most épp egy rendkívül finom és érdekes területre érkezett. - Nem

itt lakik a prof meg a gusztusos kis felesége?- De - mondta Fagermo nagy sóhajjal. Bízhatunk

Eklandban, azt azért mindig észreveszi, ami kiszúrja a szemét. És természetesen, amikor ennyire nincs semmi nyom, akkor az egyetlen nyilvánvalót nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ekland őrmester, miután nevetséges fogpiszkáló vizsgálódását befejezte, most úgy vigyorgott, akár egy idióta.

- Na, ebből elég volt, vigyen oda! - csattant fel Fagermo.

Amikor beültek a kocsiba, Fagermo megszólalt:- Várjunk csak. Az első állomás Brennbygget, ott

dolgozik a prof. Nincs értelme odamennünk, ha a férj is otthon van. Olyan beszélgetésünk már volt.

Elhajtottak az Amundsen-szobor, majd egy kis vámház előtt, és már meg is érkeztek az irodaépülethez, amelyben most átmenetileg az egyetem könyvtára és néhány tanszéke működött. Fagermo lassan felballagott a lépcsőn, bekukkantott a könyvtárba, a büfébe, amely előtt a vad és vörös felkiáltójelekkel teletűzdelt faliújságon a különböző baloldali diákcsoportok vívják ideológiai harcukat. A negyedik emeleten aztán megtalálta az Idegen Nyelvek és Irodalmak Tanszékét, ahol kis híján pórul járt: épp az irodában akart érdeklődni, hogy Nicolaisen professzornak van-e ma órája, és abban a pillanatban meglátta őt magát, amint nagy léptekkel vonul végig a folyosón a sötét, ablaktalan és büdös kis szemináriumi szoba felé, amely pontosan az épület közepén helyezkedett el. Nicolaisen észrevette, megállt, és dicséretesen őszinte utálattal végigmérte. Mivel a professzor még csak kísérletet sem tett arra, hogy akár a leghétköznapibb társalgást is kezdeményezze. Fagermo kénytelen volt tudomásul venni, hogy ezt a feladatot bizony neki magának kell valahogy megoldania.

- Á, Nicolaisen professzor! Épp azt szerettem volna megtudni, hogy most tanít-e.

- Igen, tanítok. A diákjaim várnak - mondta Nicolaisen, és fejével a szemináriumi szoba felé bökött, ahol egy-két diák terpeszkedett, és cseppet sem látszott rajtuk, hogy olyan nagyon türelmetlenek lennének.

- Jaj, hát akkor nem is tartom fel - mondta Fagermo. - Csak azt szerettem volna megkérdezni… - egy pillanatra majdnem belesült, de találékonysága ritkán hagyta cserben, most is hálásan belekapaszkodott az első gondolatba, amely eszébe jutott: - Szóval csak azt szerettem volna megtudni,

hogy nem emlékszik-e véletlenül arra, viselt-e bármiféle gyűrűt Martin Forsyth akkor, amikor találkoztak a Bíboros Kalapjában?

Nicolaisen arca olyan lett, mintha szülőföldjének domborművű térképe lenne, és ez oly világosan fejezte ki gondolatait, mintha azt mondta volna: micsoda oktalan kérdés! Majd megszólalt:

- Édes istenem, hát hogy képzeli, hogy én ilyesmire emlékszem! Ez nem olyan dolog, amire az ember odafigyel.

- Rendben van - mondta Fagermo, és örült, hogy ilyen könnyen sikerült megúsznia -, csak ennyit szerettem volna tudni. Talán akad valaki, aki az ilyen dolgokra is odafigyel.

- Az angolok nemigen hordanak jegygyűrűt - mondta Nicolaisen búcsúzóul. Nagyon szeretett használhatatlan információkat közölni, és most majd folytatja a sze-mináriumán, ráadásul olyan hangulatban, amely eleve biztosítja, hogy a mai nap a lesújtó és megsemmisítő megjegyzések napja lesz.

Miközben az isbjörnvei Nicolaisen ház felé hajtottak, Fagermónak eszébe jutott, hogy miért épp a gyűrű ugrott be neki. A fiú valószínűleg viselt gyűrűt, amikor meghalt: jobb kezének gyűrűsujján ott volt az a kör alakú bevágás. Nicolaisen reakciója igazán érdekes… Itt a lehetőség a további kérdezősködésre.

Amikor megérkeztek Isbjörnveire, Fagermóban felmerült, hogy mi a jobb, ha Eklandot kint hagyja, vagy ha beviszi ma-gával. Végül az utóbbi mellett döntött: van benne valami elképesztő vonzerő, amely esetleg szíven üti az asszonyt, vagy valami ehhez hasonló hatással lesz Fru Nicolaisenre. Így aztán együtt bukdácsoltak át a nagy havon, miközben a konyhaablakból egy leplezetlenül kíváncsi arc figyelte őket. A csöngetésre ezúttal nyomban kinyílt az ajtó. Ha az ember jobban belegondol, mintha ez a lelkesedés egy kicsit túlzott is lenne. Fru Nicolaisen fürgén leszaladt a lépcsőn, és csábos mosollyal kitárta előttük az ajtót.

- Tudtam, hogy vissza fog jönni - mondta. - Ó, még a barátját is magával hozta.

Így is lehet mondani. Ekland láthatólag fellelkesült, és munkáját, a nyomozás kezdete óta most először, élénk érdeklődéssel végezte. Fru Nicolaisenen valami otthonka féle volt, olyan rövid, habos, nylonosan áttetsző ruhadarab, hogy ezt látva az ember önkéntelenül is azon kezd el gondolkodni, vajon visel-e alatta valami mást is, és már csak egy hajszál választja el attól, hogy erről meg is győződjék. Fagermo a

lépcsőn nagylelkűen maga elé engedte Eklandot. A nő leültette őket a kanapéra, majd szó nélkül kiment a konyhába, kinyitott egy üveg sört, és három pohárba kitöltötte.

- Milyen kellemes ez így - mondta, és rafinált naivitással pillantgatott az egyik férfiról a másikra.

- Tulajdonképpen csak azért jöttünk, hogy feltegyünk még önnek néhány kérdést, Fru Nicolaisen - mondta Fagermo.

- Lise, hivjon csak Lise-nek - mondta Fru Nicolaisen; majd egy kedves kis fintorral hozzátette: - És ettől azért még jól érezhetjük magunkat! Hát nem kellemesebb, ha az ember elengedi magát? Különösen most, hiszen nyilván olyan kérdéseket akar föltenni, amelyeket nem tudott megkérdezni tőlem akkor, amikor a férjem is itt volt…

- Ami azt illeti, ez a színtiszta igazság - ismerte el Fagermo. Majd próbaképpen még hozzátette: - Vagy legalábbis olyan kérdéseket, amelyekre úgy gondoljuk, hogy nem válaszolt egészen őszintén.

Fru Nicolaisen arcán titokzatos mosoly jelent meg, majd lassan, lenyűgözően elhalványult.

- Nem látta véletlenül, hogy volt-e Martin Forsyth kezén valamilyen gyűrű, amikor találkozott vele a Bíboros Kalapjában? - kérdezte Fagermo kísérletképpen.

Lise Nicolaisen felhúzta szép, szőke szemöldökét, és Fagermóra meredt:

- Milyen furcsa kérdés. Én azért ennél többet vártam, sokkal… személyesebbet. Igen, volt rajta gyűrű. A kérdés kifejezetten arra az estére vonatkozik, amikor a Bíboros Kalapjában volt, vagy úgy általában kérdezi?

- Hát…- Ami azt illeti, már akkor is észrevettem, amikor

először találkoztam vele, mert az ember az ilyesmit mindig észreveszi, én legalábbis. Nem mintha ez bizonyos esetekben bármit is változtatna a férfiak viselkedésén.

- Tehát ön többször is találkozott Martin Forsythtal?- Jóképű férfiakkal mindig többször találkozom -

mondta Lise Nicolaisen, miközben babásan mórikálta magát, és ismét megjelent arcán az a kétértelmű kis fintor. - Ezért tudtam, hogy maga is-vissza fog jönni! - A szemközti fotelban ült, maga alá húzta a lábát, és most minden eddiginél jobban emlékeztetett egy, az ötvenes évekből való filmre. Ekland őrmestert annyira lenyűgözte e combok látványa, hogy már teljesen felhagyott a jegyzeteléssel.

- Tehát ismét találkozott vele? Másnap este, úgy tíz óra körül? - Kockáztatta meg Fagermo. Lise Nicolaisen elragadó

szemei még nagyobbra kerekedtek.- Igen, tíz órakor, de másnap reggel - mondta

kuncogva. - Majdnem eltalálta.- Másnap reggel tízkor? - kérdezte Fagermo egy kicsit

zavartan. - Ezek szerint nem maga találkozott vele huszadikán este a Biskopsveien?

- Nem. Miért? Találkozott valakivel? Úgy látszik, nem pazarolta az idejét feleslegesen. Egy biztos, nekem nem lehet panaszom rá.

Fagermo megpróbálta ismét összeszedni a gondolatait. Vajon most tényleg igazat mond? Miért vallaná be a reggelt, és tagadná le az estét? Majd így szólt:

- Szóval reggel találkozott vele. Itt?- Nem, nem itt. Itt nemigen szoktam, hacsak nem

éppen a férjem egyik tanítványáról van szó. Ez, tudja, időnként nagyon felizgatja őket. Engem meg nem zavar külö-nösebben. Vannak, akik szeretik, ha az ilyesmi a tanszéken belül marad, de hát én nem vagyok ilyen. Ennek nincs semmi értelme. Én szeretek kószálni!

- Hol találkoztak?- Fenn a prestvannei diákszálláson. Az egyik barátom

szobájában. Csináltatott nekem egy kulcsot, és így napközben, amikor előadáson van, időnként én használom a szobáját. Tudja, hogy ebben a városban, egyetlen hotelben sem lehet kivenni egy szobát egy-egy órára!

- Hogy tudta ezt megszervezni? Nem volt rá túl sok ideje.

Lise Nicolaisen kuncogott, és belekortyolt a sörébe.- Kinek kell ehhez sok idő? Nekem ugyan nem. Tudja,

nekem olyan beszédes szemeim vannak. - Ekland őrmesterre nézett, és csábosán ráhunyorgott. - Maga nem vette észre, hogy milyen beszédesek a szemeim? Ő bizony észrevette. Amikor bementem a férjemért, már meg is állapodtunk, bár egyetlen szót sem beszéltünk egymással. Aztán, amikor visszamentem a kesztyűmért, csak elsuttogtam a helyet és az időt, ő meg rábólintott. Ez a dolog borzasztóan egyszerű, felügyelő úr, ha az ember akkora gyakorlattal rendelkezik, mint én.

- Ebben biztos vagyok - mondta Fagermo. - És amikor találkoztak, akkor?

- Pontosan. Elmondjam a részleteket is, felügyelő úr, vagy az ide vonatkozó kézikönyveket maga is olvasta?

- Khm-hmmm! És beszélgettek is?A nő elgondolkodott.

- Erre nem emlékszem. Valószínű, mert főztem egy kávét. Lehet, hogy amíg azt megittuk, addig váltottunk pár szót. Igen, hát persze. Azt mondta, hogy valami hajón dolgozott Trondheimben, beszélt néhány kutatóútról, amelyeken részt vett. Halálosan unalmas lehetett, mind csupa férfi és összezárva, de azt hiszem, ez valami tudományos dolog vagy mi volt.

- Más?Lise Nicolaisen hátravetette a fejét.- Nézzük csak. A szokásos. Azt hiszem megkérdeztem,

hogy meddig marad Tromsőben, igen, ezt kérdeztem, és ő azt felelte, hogy nem tudja pontosan, de reméli, hogy másnap elintézi az ügyeit, és az utána következő napon a délutáni géppel már el is utazhat.

- Vissza Trondheimbe?- Valószínűleg. De erre már nem emlékszem.- Beszéltek még valami másról?- Nem hiszem. Nem volt sok időnk… meg nem nagyon

rajongok a sok beszédért. Ez az egyetemisták legnagyobb baja: csak a szájuk jár, és nem a…

- És aztán elváltak. Mikor?- Elváltak! Ez olyan, mintha valami regényecskében

olvasná az ember! Azt hiszem, úgy fél tizenkettő körül jöhettünk ki a lakásból. Amikor lesétáltunk a városba, akkor világos volt. A főutcán „váltunk el”.

- Megmondta, hogy hova megy, vagy valami ilyesmit?- Nem. Ha jól emlékszem, csak annyit mondott: „Kösz.”

- Kíváncsi szemekkel nézett Fagermóra. - Nem volt a szavak embere.

- Értem - mondta Fagermo. - Most legalább eggyel kevesebb a fehér folt a táblázatban, amit az itteni programjáról készítek. Gondolom, mindent elmondott róla, amit tudott?

Lise Nicolaisen sokat sejtetően kuncogott, majd Joan Greenwood-hangon így szólt:

- Hát persze…Fagermo sóhajtott egyet, kiitta a sörét, és felállt.- Igazán nagyon köszönjük…- Furcsa dolog arra gondolni, ahogy itt volt eltemetve…

teljesen megfagyva - mondta Lise Nicolaisen. Egyáltalán nem érezte szükségét annak, hogy elrejtse enyhén szólva visszatetsző gondolatait. - Amikor előtte egy vagy két nappal még szeretkeztem vele. Hogy is mondjam, valahogy olyan izgató ez az egész.

- Ha bármi más eszébe jutna…- Igen, akkor elmegyek a rendőrségre - mondta,

miközben letette a lábát a földre, majd várakozásteljes fintort vágott. - Már régen szeretnék elmenni oda.

Fagermo ismét előreengedte Eklandot a lépcsőn, aztán ahogy ő is leért és visszafordult, tisztán láthatta mindazt, amit Fru Nicolaisen nem viselt az otthonka alatt. Hogy zavarát leplezze, amelyet a nő elragadóan régimódinak tartott, ezt mondta:

- Egészen biztos abban, hogy nem találkozott vele még egyszer aznap este?

- Tökéletesen biztos - mondta Lise Nicolaisen. - Eltitkoltam én valamit is ön elől? - Fagermo motyogott valamit. - Különben is, ha jól emlékszem, egy másik ta-lálkozóm volt. Ha nem a Nemzetközi Amnesztia, akkor lehet, hogy a Meleg Ruhát Az Időseknek Egyesület vagy a Jó Útra Vezetni Az Iszákosokat volt soron. Nyakig vagyok ebben a sok jótékonykodási munkában, felügyelő úr!

Fagermo sikeresen elérte a bejárati ajtót, és lecsúszkált a kocsihoz. Ekland már az ajtót nyitotta, de amikor Fagermo beült, megszólalt:

- Ó, benn felejtettem a kesztyűmet! - és fürgén visszament az ajtóhoz.

„Úristen - gondolta Fagermo, miközben mogorván elhelyezkedett az első ülésen. - Hogy valakinek ilyen rohadt szegényes legyen a fantáziája! Még hogy a kesztyűjét!”

12. fejezet

Egy nap

Amint a március lassan áttűnt az áprilisba, az elemek szeszélyes játékot űztek az észak-norvégokkal. Egyik nap a korai tavasz reményével ámították őket: az utakról eltűnt a hó, és ismét élvezhették, hogy a természet lágy makadámútjain sétálhatnak; ilyenkor a hőmérő a nulla fok fölé emelkedett, és esténként, mikor a nap a felhőtlen égen tűnt el a látóhatárról, a környező hegyeket mintha rózsaszínű hó borí-totta volna: olyanok voltak, mint valami hatalmas, giccses torta. Ezek voltak a csalatkozás napjai. Másnap már az eget haragos, szürke, mélyen úszó felhők borították, és mire leszállt az est, a természet, fehérlő foggal, s körömmel ismét érvényt szerzett megszokott vastörvényének.

Az egyik ilyen becsapós napon történt - amikor a város, a környező fjordok és hegyek úsztak a vakító napfényben, amelyet a hó még vissza is vert, hogy azoknak az embereknek, akik valamikor decemberben, ha csak egy röpke időre is, de találkoztak Martin Forsythtal, most ismét emlékezniük kellett rá. Közel két hét telt már el azóta, hogy a holttestet megtalálták, már az újságok is mással foglalkoztak - csupán a rövid hírek közt tudósították olvasóikat arról, hogy a nyomozás vezetője kapcsolatba lépett az Interpollal. Homályosan utaltak arra is, hogy az a tény, hogy a testet épp Tromsőben találták meg, teljességgel a véletlen műve volt.

Fagermo hagyta, hogy lassacskán elüljenek ezek a találgatások. Az ügy iránti érdeklődés nyilvánvaló megszűnése azonban nem nyugtatott meg mindenkit azok közül, akik Forsyth útjába kerültek a fiú végzetes látogatása idején. Többen is el-elgondolkodtak azon, vajon mi a tágabb jelentése ennek a gyilkosságnak, és lesz-e valami olyan kicsapódása, amely esetleg másokat is belekever ebbe az ügybe. És ezek között az emberek között akadt egy, aki még most is igen nyugtalan volt.

Egy szó, mint száz, miközben napi teendőiket végezték, többen is gondoltak Martin Forsythra.

Nicolaisen professzor csak akkor ment kocsival az egyetemre, amikor a feleségének nem volt szüksége rá. Általában a Posta mögött parkolt, és méregbe gurult, ha nem volt hely. Nicolaisen professzor számára a reggel csupán arra volt jó, hogy szép lassan összegyűjtögesse a mérgét. Nagyon boldogtalan lett volna, ha semmi bosszankodni vagy idegeskednivaló nem kerül az útjába, de szerencséjére ebben sohasem volt hiány. Szokás szerint a lift most sem működött. Nicolaisen professzor teátrálisan felsóhajtott, majd lassan elin-dult felfelé a komor, sötétszürke lépcsőkön, és közben azt magyarázgatta magának, hogy mindez milyen rossz az ő szívének - annak ellenére, hogy e szerve orvosi szempontból tökéletesen rendben volt.

A negyedik emeleten dühödten betaszította a Nyelv- és Irodalmi Tanszék ajtaját, és máris a világos, narancssárga meg kék-fehér színekben pompázó folyosón volt. De még ez sem derítette jobb kedvre, mint a lehangoló lépcsőház. Az orra görcsbe rándult. A levegőt megtöltötte az elvetélt ku-tatások és az elcsépelt női emancipáció szelleme. Belépett a tanári szobába, hogy megnézze a postáját, és közben morgott valamit az épp újságot olvasó kollégákról. A rekeszében talált egy pénzes utalványt, amelyet külső vizsgáztatásért kapott:

négyötöd a kormánynak és egyötöd neki. Szája már le is biggyedt, és valami furcsa hangot adott ki, akár egy bosszús kakas.

Tehát a reggel kitűnően indult.Azok, akik jól ismerték Nicolaisen professzort - és egy

ilyen kis egyetemen az ember nem nagyon válogathat tudták, ha valami dolguk van vele, a legjobb, ha még reggel próbálják meg elkapni. Mert, ahogy telt a nap, mintha valami belébújt volna - „A honi gondok” amint azt valaki, aki tisztában volt a professzor feleségének kedvenc időtöltésével, szellemesen megjegyezte. De az is lehet, hogy mindez csupán a hozzá hasonlókkal való huzamosabb kapcsolat eredménye volt. A tizenkettőkor tartott kávészünet sem változtatott kedélyén, talán azért nem, mert a többiek mind jóval fiatalabbak voltak nála, vagy, mert megállás nélkül ontották magukból az ortodox radikális eszméket. Egyszóval, bármi legyen is az ok, a lényeg az, hogy mikor a nap már nyugodni tért, jobb volt a professzort nem háborgatni.

Ezért volt szerencsétlen az a diák is, aki két óra tizenötkor épp a professzor szobájában ült, hogy bemutassa neki a szakdolgozata vázlatát: a bűn és a társadalom bírálata Arthur Morrison műveiben. Nyilván nem a kiválasztott szerző személye ingerelte fel Nicolaisent, mivel arról még életében nem hallott. De a szakdolgozat felépítésének terve sem lehetett, mert arra meg oda sem figyelt. Csak ült ebben a le-vegőtlen kis szobában, körülötte a falakon Gainsborough- meg Stubbs-képek olcsó reprodukciói, és közben lesújtó pillantáso-kat vetett a fiúra, aki szorgalmasan olvasta a témára vonatkozó elképzeléseit.

Farmer. Kockás ing és alatta a mocskos trikó. Szőke haj, és az arcán meg az állán egészen világos borosta. Halvard Nicolaisen tekintete furcsa volt, nem igazán figyelmes, de nem is szórakozott; az, hogy a fiú miről beszélt, nyilvánvalóan nem érdekelte, mégis, mintha megfigyelés alatt tartotta volna. Az biztos, hogy az agyán gondolatok suhantak át, mert időnként jelentőségteljesen nyelt egyet, és ez mindig egy kis nyerítő hangban végződött. Ilyenkor a diák egy pillanatra felnézett, majd gyorsan ismét visszatért a jegyzeteihez.

Farmer. Hosszú, vézna test. Szőke haj. Nicolaisen felhorkant. Ez mind rá emlékeztet… olyan, mint az… Gyorsan összeszedte magát. Micsoda ostobaság. Annak semmi köze ehhez a fiúhoz. Micsoda őrült ostobaság…

- Aztán úgy gondoltam, hogy egy teljes fejezetet szentelek a Rés a falon-nak, különös tekintettel az East End-i

háttérre, és földolgoznám a Közös barátunk-hoz mint forráshoz való kapcsolat témáját.

Emlékeztet… Van benne valami… a szőke haj. A kockás ing. Nicolaisen professzort fojtogatta a düh, és már ki is rob-bant belőle:

- Úristen, a pokolba is, kifelé, maga tudatlan, ostoba fecsegő! - üvöltötte egyik szépreményű, tehetséges hallgatójának.

Nan Bryson a kis USA Információs Iroda egyik poros sarkában ült, buzgón másolt valamit, és közben gondolkodott. Eléggé értette a dolgát ahhoz, hogy mindkettőt egyszerre csinálhassa, bár azt hozzá kell tenni, hogy minden önálló erőfeszítést igénylő munka készületlenül érte. Mindig lelkesen dolgozott, hiszen ez a munka itt az irodánál számára nagyon fontos volt: a mentőöve volt, tromsői életének egyetlen fedezete. Itt már néhány gyenge hajszálgyökérrel megkapaszkodott, végre bekerült valamiféle közösségbe. Otthon, az Államokban mindez hiányzott. Ha olyan árrése volt, hogy őt már egész fiatal korában kiközösítették, akkor ez azért volt, mert tényleg így történt.

Amit most gépelt, az nem nagyon érdekelte, de valószínű, hogy ezzel mindenki így volt. Egyszerűen egy újabb iratot gyártott a bürokratikus gépezet számára, és az irat előreláthatólag majd újabb iratokat nemz. Ha az iroda valóban része volt a nevetségesen hatástalan CIA-hálózatnak, akkor ezt Nan elől ügyesen eltitkolták. Ezt meg is szokta mondani mindenkinek, de senki nem hitte el. Lehet, hogy valójában nem is akarta, hogy elhiggyék. Lehet, hogy itt valami olyasmi folyik, ami létfontosságú a Szabad Világ biztonsága szempontjából. Lehet, hogy az íróasztala fölé görnyedő, sötét, nagydarab főnöke most is épp egy titkos jelentést olvas. Bár olvasmánya inkább olcsó zsebkönyvnek látszik.

Nan azon gondolkodott, hogy miért motoszkál a fejében állandóan a kémkedés gondolata. Lehet, hogy őt is figyelik? Na, hát akkor sok dolguk lehet… Á, hát persze, megvan: valamelyik este a SAS kocsmában a helybéli részegesek meg a majdnem részegesek beszélgettek erről. Valami, olyasmit hallottak, hogy a halott fiú kém volt. Charlie Brown, ahogy ő gondolt rá, bár most már tudta, hogy az igazi neve Martin Forsyth. Tehát arról folyt a szó, hogy Martin Forsyth kém volt. Nan órákon át elücsörgött a söre mellett, csak hogy hallgathassa a beszélgetést. Ahogy ez már az ilyen helyeken lenni szokott, a hangulat fokozatosan elvadult. A pletykák

őszinte, nyílt kitárgyalása lassanként hamis „benn-fenteskedéssé” vált.

De mégis - mi van, ha tényleg az volt? Mi van, ha csak azért igyekezett megismerkedni vele, mert tudta, hogy az Információs Irodán dolgozik? Azzal most nem foglalkozott, hogy vajon a fiú ismerkedett-e meg vele, vagy esetleg fordítva történt. Sőt azzal sem, hogy vajon ez a gondolat hízelgő-e ránézve. Ez egyszerűen csak mese volt, álom, a lehetőségek sokrétű szövevénye, amelynek a középpontjában ő állt. Miközben az írógép fölé görnyedt, és szorgalmasan kopogtatta azt a hosszú, nehézkes érvekkel alátámasztott memoran-dumot, amely az iroda alig használt könyvtárának a megszüntetését javasolta, elképzelte magát, amint mindenféle külföldi, baloldali kormányok szolgálatában álló, feltűnően jóképű kémek zsongják körül, és sápadt, érdektelen kis arca felragyogott.

Egészen beleélte magát.

Dougal Mackenzie szobájában állt, a Ter-mészettudományi Karon, és a fjordot nézte. A csillogó vízen kis halászhajók pöfögtek le s fel, nagy volt a forgalom. Az ablakból ellátott egészen odáig, ahol saját kis hajója horgonyzott, vadonatúj, még alig használta. Aztán egy kicsit elfordította a fejét, és a Hungerenig is ellátott, látta a házso-rokat, a hegyeket…

Ma a kutyája is vele volt. Jingle valami nyugtalanságot szimatolt a levegőben, és úgy érezte, ebből még neki is lehet némi haszna, ezért fölállt az ajtó melletti szőnyegről, kísérletképpen gazdájához ment, könyörgő szemekkel ránézett, megcsóválta a farkát, és egy kicsit lihegni kezdett.

Amint Dougal Mackenzie lenézett rá, eszébe jutott, hogyan ugatott ott kinn a hóban, hogyan ráncigálta azt a fület, eszébe jutott, ahogy fokozatosan előbukkant az a fiatal arc.

Aztán hirtelen öklendezni kezdett.

Mikor Fru Ottesen a délelőtti bevásárlás során beugrott a férjéhez, a férfidivatáru-bolt kongott az ürességtől. A két eladó egy sor sportzakó felett épp a szombati angol kupamérkőzés közvetítéséről tárgyalt elmélyültem Helge Ottesen hátul ült a kis irodában, és valamit számolt, de valahogy sohasem jött ki neki a helyes eredmény.

- Nem valami nagy ma a forgalom - mondta Gladys Ottesen vidáman.

A férje válaszként odadörmögte:- Mostanában egyáltalán nem nagy a forgalom. Ezek az

átkozott angliai társas utak. Be kellene tiltani. Három óra az Oxford Streeten, és máris évekre bevásároltak maguknak minden szükséges ruhadarabot. Ez végképp tönkreteszi a norvég konfekcióipart.

- Á, nem fog ez sokáig tartani - mondta a felesége, szokásos derűlátásával. - Az árak Angliában is emelkednek. Mindenki azt mondja, hogy már egyáltalán nem éri meg annyira, mint valamikor. Nem is szólva a minőségről.

- Bárcsak valóban mindenki így gondolná! - mondta Helge Ottesen kétkedve.

- Ó, hamarosan így lesz, hidd el - mondta a felesége. - Ha tudnád, milyen gyönyörű tőkehalat vettem neked ebédre…

Ennek ellenére, amint a felesége elment, Helge Ottesen ismét Visszatért a számokhoz, és egyre inkább erőt vett rajta a csüggedés. Ha Gladys tudná, hogy milyen gyászosan állnak a dolgok! Vagyis hogy állnának, ha nem lenne az a kis plusz, az a jó kis adómentes, suba alatti jövedelem, amellyel, ha bizonytalanul is, mégis felszínen tarthatta a dolgokat. Ez egészen a saját jövedelme volt - és ha minden jól megy, akkor ez folyamatos is marad. Ha minden jól megy…

Gondolatai most teljesen váratlanul a fiúra terelődtek, aki a Hungeren havában lelte halálát, a fiúra, akivel futólag ő is találkozott. Különféle hírek terjednek, mindenfélét beszélnek róla, de hát az emberek mindig beszélnek, egyikük rácáfol a másikra, vagy éppenséggel badarság az egész. Nincs értelme elhinni azt, amiről így beszélnek, mert akkor az ember bármit elhihetne. Nem kell félni attól, hogy az a kis jutaléka megszűnik. Meg különben is, a rendőrség mindig is hallgatott a szép szóra.

Fagermo felügyelő egy kudarcokkal és zsákutcákkal teli nap után lassan ballagott felfelé a Storgate-en, amikor a katedrális előtt megpillantotta azt az ügyet épp, hogy csak érintő két személyt, akikkel eddig még nem sikerült beszélnie. Ott a járdán vert tanyát a két mormon, és buzdító táblájukkal szívélyesen ígérgették Jézus Krisztus és Joseph Smith egymásnak ellentmondó tanításai segítségével az örök üdvösséget. Úgy látszik, akad egy-két jóakarójuk, de hívőjük szinte alig. Az egyiken erős nyomot hagyott a sarkköri tavasz jeges ujja; a szőke, nyílt tekintetű mormon nyakkendője egészen félrecsúszott, a zakója meg a felöltője tárva-nyitva, és láthatóan már egészen közel áll ahhoz, hogy lányokat

szólítson le, már amennyire ez egy sarki evangélista számára még megengedett. Fagermo megállt mellettük.

- Már egy ideje meg akarom magukat keresni - mondta. - Gondolom, tudják, hogy miről szeretnék elbeszélgetni.

- Világosan megmondtuk a rendőrségen, hogy itt vagyunk - mondta a zömökebb sértetten. - Ilyenkor mindig itt szoktunk lenni. - Erős akcentussal és nagyon nyelvkönyv ízű norvégul beszélt. Az öreg Botilsrud igazat mondott, az amerikaiakat azonnal fel lehet ismerni.

- Nem erről van szó - mondta Fagermo. - A gyilkosságról. - A két arc egyszerre zavart és nyugtalan lett.

- Mi nem hallottunk semmiféle gyilkosságról - mondta a szőke. - Így aztán honnan tudhatnánk, hogy egy gyilkosságról akar velünk beszélgetni?

- Tudja, mi nem nagyon olvasunk újságot - mondta a másik. - Ezt ugyan szabad, de mi nem engedhetjük meg magunknak.

- Egyszerűen csak azt hittem, hogy a külföldiek közt most ez a leggyakoribb téma, ez minden.

- Mi inkább vallásosak vagyunk - mondta a zömök, szigorú mormon sötéten.

- Tulajdonképpen arról a fiúról van szó, akivel valamikor, még karácsony előtt, maguk is találkoztak a Bíboros Kalapjában. Nem tudom, hogy emlékeznek-e rá?

- A Bíboros Kalapjában? Mi ott voltunk?- A rendelkezésünkre álló tanúvallomások ebben mind

megegyeznek. Igazán sajnálom, ha esetleg önöknek nem lett volna szabad ott lenniük.

- Tulajdonképpen nem erről van szó. Mi azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy étteremben együnk, meg ilyesmi, és inni meg nem nagyon ihatunk, ezért nem tudom, hogy miért mentünk volna oda. - A szőke fiú egy kicsit elgondolkodott. - Várjunk csak! Már emlékszem: egyszer tényleg jártunk ott, közvetlenül karácsony előtt. - A társához fordult. - Steinar miatt, emlékszel? - Fagermónak pedig magyarázatképp elmondta: - Tudja, ez egy fiú, akivel elég sokat beszélgettünk, ő már tényleg kezdte megérteni a tanítást, de időnként azért még visszaesik. Megpróbáltuk jó útra téríteni, és ha azt halljuk, hogy egy kicsit megtévedt, akkor megpróbáljuk elérni, és lebeszéljük róla. Ugye érti, hogy mire gondolok?

Fagermo bólintott. Ez valójában azt jelenti: az ital és a vallás bizonyos norvég típusok legnagyobb gyengéje, és

néhányuk hatalmas lendülettel ingadozik a kettő között. Majd így szólt:

- Ha emlékeznek rá, maguk akkor odamentek a külföldiek asztalához, és beszélgettek.

- Így van, pontosan így történt. Azt hiszem, ismertünk ott valakit.

- Nem tudnának visszaemlékezni arra, hogy ki volt az?A két mormon egy kicsit elgondolkodott.- Az az ember lehetett, aki férfidivattal foglalkozik, van

is itt egy boltja valahol - mondta a zömök. - És az öltönyeinkről kérdezősködött, mert, ahogy mondta, mindig olyan elegánsak vagyunk.

- Mi meg elmondtuk neki, hogy ezt a főhadiszálláson utalják ki nekünk - mondta a szőke. - Ilyet nem lehet kapni. Aztán ott volt az az amerikai fiú is - gyakran látjuk amolyan csendes fiú. Egyetemista. Meg egy lány az USA Infóból: jól kijövünk vele. Néha nagy segítség nekünk.

- Mások?- Voltak ott mások is. De azokra már nem emlékszem

pontosan…Fagermo segített neki.- Aztán volt még ott egy szőke hajú fiú is, egy idegen.

Azelőtt biztos, hogy nem látták.Mind a kettő töprengett.- Így van, tényleg. Nem sokat beszélt. Tudja, az a

lenézős fajta volt. Akad belőlük néhány: úgy néznek ránk, mintha valami furcsa szerzetet látnának. Igen, most már emlékszem rá. - Most épp a szőke beszélt, és Fagermo egészen biztos, volt benne, hogy valóban emlékszik.

- És beszéltek is vele?- Nem, uram. Mi oda nem megyünk, ahol nem látnak

minket szívesen. Még akkor sem, ha akad néhány ember, aki mást mond rólunk. Csak azért voltunk ott, hogy megtaláljuk Steinart. De most jut eszembe, hogy én azt a fiút láttam még valahol…

- A fiút a Bíboros Kalapjából? Hol?A szőke mormon erősen törte a fejét.- Tudom, hogy láttam… méghozzá nem sokkal később.- Ez csak a következő vagy az utána következő napon

lehetett.- Őt tették el láb alól?- Igen. A Hungeren fölött találtuk meg a hóban.A mormon még mindig gondolkodott.- Egyszerűen nem ugrik be. De adjon nekem egy kis

időt, biztosan eszembe fog jutni. Amint eszembe jutott, azonnal felkeresem. Az ilyen dolgokra mindig emlékszem…

- Abban az esetben - mondta Fagermo - egyike lesz azon keveseknek, akik elismerik, hogy valamire határozottan emlékeznek.

- Tudja, ez is a munkámhoz tartozik - mondta a szőke fiú széles vigyorral, miközben megpróbálta a helyére ráncigálni bolondosan félrecsúszott nyakkendőjét. - Ép testben ép lélek, ahogy mondani szokták. - Ez a mondat végtelenül cinikusan hangzott.

Fagermo visszament az irodába, és az íróasztala mellől kinézett a fjordra, amely, akár egy ízléstelen pongyola, kék és arany színekben pompázott. A dolgok lassanként kezdtek összeállni a fejében. Valahogy egyfolytában az volt az érzése, hogy a megoldást a fiú jellemében kell keresnie. Milyen ember volt ez a Martin Forsyth? Még nagyon sok minden hiányzik, de most mégis arra gondolt, hogy az az üres váz, amelyet az ismeretlen, megfagyott holttest szimbolizált, lassan kezd alakot ölteni. De ott volt még egy másik lényeges kérdés: Mi volt Martin Forsyth, mivel foglalkozott? Itt már néhány részlet a helyén volt - egy kevés Álesundból, Trondheimből és Mersea-ből -, de még mindig nagyon sok a tátongó űr.

Visszafordult az íróasztalához, és elkezdte megfogalmazni az Interpolnak elküldendő második kérdéscsoportot. Az elsőből ugyanis édeskeveset tudott meg: bűnügyi nyilvántartásban sehol nem szerepel, még véletlenül sem keveredett bele semmiféle megkérdőjelezett eseménybe, még útlevélproblémája sem volt. De valaminek mégiscsak lennie kell a fiú múltjában, amivel ez a gyilkosság összefügg. Ami azt illeti, meg volt győződve arról, hogy valami nagyon fontos dolognak kell lennie, mert egy ilyen gyilkosságot nem lehet hirtelen felindulással magyarázni, és ilyen indulatokat háromnapos tromsői látogatása alatt nem kelthetett. Felsóhajtott. Ilyen az ő szerencséje is, Iránban éppen most van ez a felfordulás - egy sor egymással szemben álló erő, és az egész olyan bonyolult, hogy láthatóan még a nagyhatalmak sem tudják, kit kell felmagasztalniuk. És mégis nagyon valószínű, hogy a megoldás egy részét valahol ott kell keresni. Aberfan, mondta Mrs. Forsyth bizonytalanul. Aberfan, Abadan…

Most csupán az időben bízhat, és abban, hogy hamarosan rendeződik a helyzet. Addig viszont csak egyetlen dolgot tehet, azt, hogy világos, tömör, a lényegre vonatkozó kérdéseket fogalmaz. Ezzel maga elé húzta a jegyzetfüzetét,

és vagy félórán keresztül minden figyelmét összpontosítva írt és gondolkodott.

Amikor elkészült, felemelte a telefonkagylót, és felhívta Björn Korvaldot.

- Björn? Itt Fagermo. Emlékszel, a múltkor megígérted, hogy egyik este elviszel a Bíboros Kalapjába. Ha az ember meg akarja törni a jeget, a legegyszerűbb az, ha egy barátja mutatja be. Mit szólnál, mondjuk, a ma estéhez?

13. fejezet

A Bíboros Kalapjában

Aznap este a Bíboros Kalapja kellemesen megtelt, a szokásos egyveleg volt ott: diákok, bolti eladók, magányos agglegények és magányos vénlányok meg részeg matrózok és hasonlóan részeg egyetemi tanárok. A levegő szinte sűrű volt a sör és a sülő hús szagától, meg a sodort cigaretták füstjétől, de Fagermo szerencséjére, legalább jazzprogram nem volt aznap este. Olyankor az embernek még a legbárgyúbb ostobaságokat is üvöltve kellett elmondania, és társának válaszát mindenkor a saját találékonyságára bízhatta. Most azonban az L alakú teremben mindenki beszélgetett, csak úgy repkedték a sértések egyik asztaltól a másikig, a lányok kézről kézre jártak, a kikötőből idetévedt magányos férfiak meg azt a balekot keresték, akinek beadhatják az italtól még mesésebbé táguló történeteiket. Ez nem egy úgynevezett elegáns hely, majdnem mindenki farmert visel, meg vastag pulóvert, amely többnyire olyan, mint valami dzsungel halott, kifakult aljnövényzete. Az elegáns emberek a klubokba meg a szállodák bárjaiba járnak, ahol a borsos árakkal egyenes arányban virágzik ki a fontosság érzete. A Bíboros Kalapjának törzsvendégei azért jártak ide, mert olcsó volt, és jó; a vendégek skálája a közepesen jómódúaktól a közepesen szegény rétegekig terjedt.

Björn Korvald és Fagermo fölnyalábolták a maguk néhány liter sörét a bárpultnál, és átvágták magukat a sötét, faburkolatú termen a külföldiek asztaláig. Volt egy pillanat, amikor még nem vették észre őket, és Fagermo Björn karjára tette a kezét, hogy nyugodtan megfigyelhesse az asztal körül ülőket, majd megállapította, hogy szerencsés pillanatot választott. Az asztal mellett úgy heten-nyolcan lehettek, ki-ki a maga sörével, vörös borával meg kólájával, néhányan

elmélyülten beszélgettek, mások magányos elmélkedésbe merültek, és volt köztük legalább két olyan ember is, akivel a rendőrség vizsgálódó légkörén kívül szeretett volna elbeszélgetni. Az asztalfőn, akár egy elnök, a kövér, vállveregetően barátságos, sikeres ember, Helge Ottesen ült; nem messze tőle egy fiatalember; kipirult arcú, izgatott és bő-beszédű. Fagermo úgy gondolta, hogy ez csakis a franciatanár lehet, aki azon az estén is ott volt, amikor Martin Forsyth be-jött. Aztán egy hongkongi kínai fiú, látásból már ismerte, itt dolgozik az egyik étteremben, majd egy algériai diák, aki egyúttal utcai árus is, aztán Dougal Mackenzie, aki felfedezte a holttestet, és itt volt Steve Cooling is, ernyedten ült egy fél üveg vörös bor mellett, amely élénkvörös csíkként tükröződött koszos trikóján.

Nem is rossz fogás. Ekkor Björn Korvald elindult, és az asztalnál észrevették őket.

Hirtelen mindenki elhallgatott, még a franciatanár is, aki épp valami önigazoló szóáradat kellős közepén tartott. Ez a csönd inkább kínos volt, mint tiszteletteljes. Ami a fogadtatást illeti, meglehetősen fagyos volt, ők azonban ennek ellenére ki-húztak két széket, és elhelyezkedtek az asztal mellett.

Elsőként Helge Ottesen törte meg a csendet, és üdvözölte az újonnan érkezettet a Külföldiek Klubjának kötetlen kis baráti köre nevében. Szavai kissé idegesek és túlzottan nyájasak voltak - így viselkedik szorult helyzetben egy szárnyait bontogató politikus aztán félig felemelkedett a székéről, arcán nem éppen meggyőző mosollyal kezet fogott Fagermóval, majd jobbra-balra mutogatva, röviden bemutatta az asztal körül ülőket.

- Mr… Coolingot, gondolom, már ismeri? Aztán… Dr.? - nem - Herr Botner, tanár… az egyetemen, a Francia Tanszé-ken, és Dr. Mackenzie… persze, önök már ismerik egymást… aztán, Monsieur… és…

Az utolsó két névtelen bemutatás az algériaira meg a kínaira vonatkozott, akik csöndes zárkózottsággal ültek az asztal végén, és őszinte csodálattal figyelték a jelenetet; nyilvánvalóan ők is tudták, hogy ki Fagermo, és megjelenését miért fogadták úgy, mintha egy kísértet jelent volna meg valamely ünnepség kellős közepén. Ottesen tovább buzgólkodott, hogy megpróbálja feloldani a fogadtatás fagyosságát.

- Kár, hogy ma este a hölgyek közül senki sincs jelen. Így tulajdonképpen hamis képet kap kis körünkről. A

féleségem épp az „Egyházi hölgyek találkozóján” van, tudja, olyan bazár meg ilyesmi. De valamelyik hölgy általában mindig itt van: Miss Bryson például, akit, ha jól tudom, már kihallg… szóval már ismeri. Aztán van még néhány könyvtáros meg ápolónő, akik gyakorta beugranak. Szóval mi tulaj-donképpen nem vagyunk ilyen - hogy is mondják? - ilyen „csak férfiaknak” társaság, mint amilyennek, ugye, ma este látszunk.

Ez a cifra szóvirág elindított valamit a franciatanárban, aki már igazán a legjobb úton volt ahhoz, hogy kellemesen berúgjon.

- Csak férfiaknak? Csak férfiaknak? Állati sok esély van erre manapság. Állati sok. Mondtam már?

- Igen - mondta Steve Cooling azzal a bágyadt, amerikai toleranciával, amely azonban nem határtalan. - Egymás után többször is elmondtad. Most már nyugodtan abbahagyhatod. - Majd magyarázólag Fagermo felé fordult. - Most utasították vissza a külföldi ösztöndíjának kérelmét, és meg van győződve arról, hogy mindez csak azért történt, mert férfi.

Botner hirtelen úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül kitör, majd éppoly hirtelen inkább a poharába merült. Fagermo gyorsan megragadta az alkalmat, és szemügyre vette. Magas, amolyan tanárosan jóvágású férfi, keret nélküli szemüveggel. Az a típus, aki mindig öltönyben jár dolgozni, bár agglegényes eleganciája e pillanatban enyhén gyűrött volt. Olyan ember, aki általában kimért, tartózkodóan kedves, alapvetően zárkózott, időnként azonban kitör. Ez az este épp ilyen volt.

- Nos, természetesen, mi mindannyian jól tudjuk, hogy ön kicsoda - mondta Helge Ottesen, aki bár hősiesen próbálkozott, ideges félelmét mégsem tudta elrejteni negédes mosolya mögé. - Megkérdezhetem, hogy most is szolgálatban van-e, vagy látogatása csupán a kikapcsolódás céljait szolgálja?

- Hát persze, hogy a kikapcsolódás céljait - mosolygott Fagermo, de közben szemének gunyoros villanása elárulta, hogy ha ezt elhiszik, akkor bármit elhihetnek. - Tudják, nekünk, rendőröknek is kell egy kis szabad idő, amikor végre nem terrorizáljuk a szegény motorosokat, és nem tartjuk már a puszta jelenlétünkkel is rettegésben a storgate-i rendbontókat vasárnap esténként. Tudják, tulajdonképpen mi is emberek vagyunk: néha szeretünk inni egy pohárkával, csakúgy, mint bárki más.

- És szabad megkérdeznem, hogyan áll az ügy? - kérdezte Dougal Mackenzie enyhe skót akcentussal, és a szeméből sugárzó gúny mintegy jelezte Fagermónak, hogy ami őt illeti, nem vette be az esti kiruccanásokról szóló mesét.

- Hát persze. Bár nem hiszem, hogy ebben a pillanatban túl sokat mondhatnék. Lassacskán halad, haladgat, már amennyire az ilyen ügyek haladni szoktak. Nap, mint nap többet tudunk, apránként gyülekeznek az újabb és újabb adatok. Aztán időnként átnézem őket, kiválogatom a használható információkat, és megpróbálom összeállítani a képet. Ez valójában nagyon hosszú folyamat, és rendkívül összetett.

- Ezek szerint itt nagyobb horderejű ügyről van szó? - kérdezte Steve Cooling.

- Ha ezt úgy érti, hogy többről van-e szó, mint arról, hogy egy részeg tinédzser fejbe vágta a fiút egy szombat esti verekedés közben, akkor igennel kell válaszolnom. Az azonban már a kezdet kezdeten is nyilvánvaló volt, hogy az ügy ennél jóval bonyolultabb. De hogy mennyivel, azt a nyomozás jelenlegi állása alapján még nem tudom megmondani.

- Pedig tényleg nem volt rajta semmi különös - mondta Helge Ottesen már-már esdeklő hangon. - Az ember csak eltűnődik azon, amit városszerte beszélnek…

- Miről beszélnek?Ottesen teljesen összezavarodott, és ezért inkább

visszavonult. - Tudja, csak amolyan szóbeszéd, az emberek összevissza fecsegnek.

- Talán kémkedésről? Vagy esetleg az olajról? - vetette fel könnyedén Fagermo, de amint előrukkolt ezzel a második kérdéssel, látta, hogy Helge Ottesen akkorát pislog, hogy az már akár egy arcrándulással is felér. És esküdni, mert volna rá, hogy az asztal körül még valaki - de ki? - összerezzent.

Ekkor megszólalt Björn Korvald:- Amint ebben a városban valami különleges dolog

történik, az emberek mindig ilyen magyarázatokat találnak ki: az oroszok, az amerikaiak vagy valamelyik nagy, nemzetközi olajtársaság kezét sejtik a dolgokban - minél fantasztikusabb a magyarázat, annál fontosabbnak érzik magukat.

- Pontosan, pontosan - helyeselt Helge Ottesen olyan nyilvánvaló lelkesedéssel, hogy Fagermo elcsodálkozott, hogyan lehet egy politikus ennyire átlátszó. Aztán fölhúzta a szemöldökét.

- De ugye a kémkedés azért nem ismeretlen dolog

errefelé? - mondta. - Kétségtelenül az egész rendkívül lényegtelen, mondhatnánk műkedvelő szinten folyik, hiszen mindkét oldal pontosan tudja, hogy mit csinál a másik, Norvégia meg, kis ország lévén, ide is kacsingat, meg oda is, nehogy véletlenül magunkra haragítsuk valamelyik nagy barátunkat vagy éppenséggel a szomszédunkat. De ez a dolog azért megállás nélkül folyik, és aztán egyszer csak komolyra fordul, mint például az a U2-incidens. Meg aztán ott van Stavanger esete is, tudjuk, hogy milyen következményei lehetnek egy nagy olajüzletnek. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt nagyon magas érdekek csapnak össze, és ennek következ-tében néhány kifejezetten homályos ügy kerül a felszínre. Az ember néha kénytelen rájönni, hogy ami fantasztikusnak látszik, az az egyetlen, valóban helytálló megoldás.

Az asztal körül kínos csend honolt.- És ön mit gondol? - szólalt meg Steve Cooling. -

Lehet, hogy ő is ilyen kis piti kém volt, aki a piszkos munkát végezte itt valamelyik olajtársaságnak?

- Ó, hát az az érzésem - mondta Fagermo, és tiltakozásul magasra emelte a kezét -, hogy most már egy kicsit messzire mentünk. Én csupán elmondtam néhány felte-vésemet, de nem áll szándékomban részletesen kifejteni, hogy mit gondolok, és mit nem gondolok. Pillanatnyilag az én feladatom az, hogy rekonstruáljam a fiú életének utolsó éveit, attól az időszaktól, amikor befejezte az iskolát. Meg kell tudnom, hogy milyen volt, miért jutott erre a sorsra. Néhányan önök közül, akikkel eddig még nem beszéltem, esetleg segíthetnek is nekem ebben. Hiszen találkoztak vele. Milyen benyomást tett önökre? - Végignézett az udvariasan ellenséges arcokon.

- Hidegfejű szarházi volt - mondta Botner, miközben felpillantott a már majdnem kiürült pohárból. Mogorván és egyfolytában ivott. - Becsület… becsületszavamra hidegfejű szarházi volt.

Helge Ottesen sajnálkozva nézett Botnerre, majd jelentőségteljesen Fagermo felé fordult.

- Nagyon kedves fiatalember volt - mondta. - Nem valami bőbeszédű, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt én annyira szeretem a mai fiatalokban. Biztosan egyetért velem, hogy az ilyenekből talán egy kicsit több is van, mint kellene, különösen a diákok között. Nem, én a magam részéről inkább azt mondanám, hogy igen szolid fiatalember volt, legalábbis nekem ez volt a benyomásom róla, annak alapján, amennyit beszélgettem vele.

- Mégis, mennyit beszélgetett vele? Sokat?- Nézzük csak: nem, nem túl sokat. De Gladys, a

feleségem meg én, megpróbáltuk szívélyesen fogadni, végül is vendégként érkezett hozzánk. Meséltünk neki a városról meg arról, hogyan élünk, mit érdemes megnézni: a múzeum, templomok stb.

- Azt gondolták róla, hogy turista?Ottesen hunyorgott.- Tulajdonképpen nem. Ilyenkor, télen? Egyszerűen

csak egy kicsit be akartuk neki mutatni ezt a várost.- És aztán nem került szóba semmi olyasmi, ami ennél

személyesebb? Nem beszéltek például a munkájáról?Helge Ottesen erősen töprengett, mint aki nagyon

szeretne visszaemlékezni.- Lássuk csak. Azt mondta, hogy hajón dolgozik, és ez

egy kicsit meglepett, mert egyáltalán nem volt az a fajta. Na, hát hogy is mondjam, hogy egyértelmű legyen? Szóval egyáltalán nem volt olyan durva.

Botner hátravetette a fejét, és részeg hahotára fakadt.- Lenyűgözően demokratikus! Miért nem mondja

egyenesen azt, hogy nem volt bugris, vagy nem volt faragatlan fajankó, és ezzel kész?

- Most miért akar olyasmit belemagyarázni, ami eszembe sem jutott? Egyszerűen csak azt akartam mondani, hogy inkább hasonlított egy…

- Egy kellemes modorú vevőre? - ajánlotta Steve Cooling.

- Nem viselt véletlenül egy gyűrűt a kezén, amikor idejött? - vágott közbe gyorsan Fagermo.

- Gyűrűt? - kérdezte Ottesen döbbenten. - Hát ezt nem tudnám megmondani. Emlékszik valaki? - Körülnézett. Az asztal körül minden arc tökéletesen tanácstalan volt. Ezúttal azonban tényleg volt valami reakció, csupán egyetlen villanás, de ebben Fagermo egészen biztos volt.

Csak ennyit mondott:- Mindegy, nem érdekes. Csak egy kis részletkérdés.

Tehát mindannyian egyetértenek abban, hogy, mondjuk, égy kellemes modorú vevőre emlékeztetett?

- Az azért biztos, hogy a bolondot nem járathatta vele senki - mondta Ottesen. - Tulajdonképpen ezt akartam mondani. Nem volt olyan, aki csak úgy hagyja magát. És becsavarogta a világot, de látszott, hogy nem hiába, mert sok minden ragadt rá.

- Á! - mondta Fagermo. - És mesélt az utazásairól is?

Ottesen egyből elővigyázatossá vált.- Hát, mesélt, igen.- És mennyire részletesen? Tudnak valamit arról, hogy

pontosan merrefelé járt?- Lássuk csak. Nem hiszem, hogy ennyire behatárolta…- Ha utazásról beszéltek, akkor kellett lennie legalább

egy helynek, amelyet behatárolt - sürgette Fagermo.- Mintha Görögországról lett volna szó? - mondta Steve

Cooling.- Igen - vágta rá Ottesen. - Azt hiszem, igaza van.

Tudja, jártunk ott tavaly Gladysszel, ezért aztán nyilván szóba került Rodosz.

- És Észak-Afrika? A Mexikói-öböl? Irán? - kísérletezett Fagermo.

- Nem, ilyesmire nem emlékszem - mondta Ottesen zavartan. - Gladys meg én még sohasem jártunk arrafelé.

- Semmi társasát, amelynek keretén belül megnézhetik a házasságtörők megkövezését? Elnézést, ez csak az én rossz viccem. Nos, igazán nagyon sokat segítettek. Különösen azért, mert úgy látom, hogy két egészen különböző kép alakult ki az ifjú Mr. Forsythról. Egyrészt szolid, kedves és udvarias. Másrészt viszont, és remélem, hogy túlzók, hideg, számító és könyörtelen.

- A kettő azért nem zárja ki egymást - vetette közbe Björn Korvald.

- Természetesen, nem. Ezzel én is tisztában vagyok. Ráadásul már korábban is találkoztam mindkét nézettel. Például a fiú két barátnője, mintha mindkettő két teljesen különböző emberrel élt volna. Engem azonban jobban érdekelne ez a második nézet - mondta Fagermo Botner felé fordulva. - Ugyanis az ilyen emberről könnyebben elképzelhető, hogy megölik, nem igaz?

Botneren látszott, hogy nemigen figyelt rájuk, a pad támlájának dőlve, üres tekintettel, sértetten bámulta a plafont.

- Ne is törődjön vele - mondta Dougal Mackenzie. - Azért iszik, hogy felejtsen.

- Engem megsértettek - mondta Botner tagoltan. - Engem rohadtul megsértettek. Mondtam már? Elutasították…

- Igen, már elmondtad - vágott közbe Mackenzie.- Na, jó, de neki még nem mondtam. Nem kapok

külföldi ösztöndíjat, mert férfi vagyok. A férfinemből való. Nyelvtanilag hímnemű.

- Jaj, hagyd már abba ezt a hülyeséget! - kérlelte Steve

Cooling.- Hadd mondja el, amit akar - mondta Fagermo. - Aztán

majd beszélhetünk valami másról is.Ez megadta Botnernek a kezdőlökést. - Ó de fölvágunk!

Nos, hát én elmondom magának, ez az igazság. Manapság egy fillért sem kap az, aki nem a nők irodalmával, a nők történelmével vagy a nők rohadt nyelvtanával meg a mit tudom én, mijével foglalkozik. Ha nem épp a nők társadalmi szerepét tanulmányozza az ember a néger regényekben vagy valami istenverte akármiben, akkor fuccs, semmi remény. Ez az igazi diszkrimináció, ez! Mi lettünk itt most már a rohadt elnyomottak!

- Na, most már elmondtad, amit akartál - szólt Steve Cooling kár, hogy nem ment egy kicsit finomabban, ugyanis létezik egy olyan, hogy lincstörvény, és ez a téma lassanként inkább odatartozik. Ezek után talán válaszolhatnál az úr kérdéseire is?

- Milyen úr? - kérdezte Botner, miközben megpróbált kiegyenesedni, és körülnézett.

- Arra lennék kíváncsi - mondta Fagermo -, hogy miután elmesélte nekünk a sérelmét, amely igazán nagyon érdekes volt, ki tudná-e fejteni bővebben, miért tartotta Martin Forsythot - hogy is fejezte ki magát? - hidegfejű szarházinak.

- Mert megfigyeltem. - Most, hogy a bánatát kiadta, sokkal természetesebben beszélt. - Csak úgy véletlenül csöppent közénk, tudja, egyszerűen csak betévedt, vagy legalábbis ezt mondta, de voltak bizonyos dolgok, amelyeket mintegy ösztönösen csinált. Például attól a pillanattól fogva, hogy leült közénk, éberen figyelte, hogy ki itt a legfontosabb ember. Ezt is csak úgy ösztönösen csinálta. - Diadalmasan körülnézett, hogy kitűnő megfigyelőképessége elkápráztatta-e a többieket, de csupa egykedvű arc nézett vissza rá. - Aztán úgy döntött, hogy az a beképzelt, bolond Nicolaisen a legfontosabb, ami persze rossz vicc, ebből is látszik, közel sem volt olyan értelmes, mint ahogy itt mind annyian megpróbálták beállítani. Mindenesetre, először vele próbált meg beszélgetni, de nem sokra ment, mert a mi Halvardunk nem rajong a fiatalokért, és különösen nem a fiatalemberekért, bizonyos, mindnyájunk által jól ismert okokból, amelyeket most nem kívánok részletezni. Szóval észrevette, hogy rossz helyen kopogtat, ezért átkapcsolt, és hagyta, hogy az öreg Ottesen halálra untassa, pardon! Elfe-lejtettem, hogy itt van!

- Nahát, ez azért - mondta Helge Ottesen felháborodottan, és hogy felháborodását mi okozta, az, hogy csupán másodlagos fontosságot tulajdonítottak neki, vagy az, hogy így értelmezték Martin Forsyth viselkedését, nem volt egészen világos.

- Aztán nagyon ügyesen mindig meghívatta magát egy sörre. Azt hiszem, az első pohár volt az egyetlen, amelyet saját maga vett. Az a szegény kis Bryson lány, akinek minden garast meg kell fognia, meg az a búvalbélelt Cooling is - na, tessék, már megint! -, mindketten fizettek neki egy- egy italt, mielőtt elmentek: az meg tudta, hogy így nem kell már őket visszahívnia.

- Ültek már itt ennél az asztalnál mások is, akik ugyanezt csinálták - mondta Mackenzie a skótokra jellemző bölcsességgel.

- Aztán meg hagyta, hogy a lány kiöntse neki azt az unalmas kis életét, mert tudta, hogy könnyű prédára akadt. Szemben ültem vele, és láttam, hogy egyetlen szavára sem figyelt, csak a saját gondolatai foglalkoztatták.

- A mindenit, ezen az alapon mindannyian hidegfejű szarháziak vagyunk, hiszen mi is mind ugyanezt csináljuk - mondta Steve Cooling.

- Várj csak, várj! Hagyta, hogy a lány megadja neki a címét, sőt még valami találkát is megbeszélt vele, aztán amikor az elment, akkor rám nézett, és azt mondta: „Arra az esetre, ha jobb nem akad.” Csak így, ilyen egyszerűen. Értik már? Szemét alak volt. Nem azért szégyellte magát, mert átverte, hanem azért, mert a lány olyan hétköznapi és unalmas. A tudomásomra akarta hozni, hogy ő ennél jobbhoz szokott. Az isten szerelmére, hozzon már nekem valaki egy italt. Egészen kiszáradtam ettől a sok beszédtől.

Björn Korvald szolgálatkészen felállt, összeszedte a poharakat, és elindult a bár felé. Botner most már megnyugodva folytatta:

- Szóval kétlem, hogy valaha is elment a lányhoz.- Erre már nem is volt lehetősége - mondta Fagermo. -

Akkor már halott volt.- Nos, ami azt illeti, egyébként sem ment volna el -

mondta Botner -, mert akadt neki jobb.- Na! Ezt meg honnan tudja?- Láttam! Másnap este egy nővel volt.- Ó, csak nem? Tényleg? Gondolom, egy szőkével,

igaz?- Ha már tudja… - Botneren látszott, hogy csalódott. -

Azt hittem, hogy valami újat mondok. Persze tudhattam volna, hogy mások is látták.

- Véletlenül nem a Biskopsveien, a kioszk felett látta őket?

- Á, nem, dehogy. - Botner most megpróbálta összeszedni magát, erősen koncentrált. - Biztos, hogy nem ott. Ha ott láttam volna őket, akkor kocsival kellett volna lennem. És nem kocsival voltam. Vagy igen? - Könyörgő szemekkel körülnézett.

- Vegyük úgy, hogy a kolléga úr nem volt kocsival - mondta Dougal Mackenzie.

- De ha nem kocsival voltam, akkor hol voltam?- Talán útban Marithoz? - vetette fel Steve Cooling.- Ez az! Ez az! Marithoz mentem. Tudja, az egy olyan

lány. Időnként felkeresem. De Steve is. Néha összefutunk az utcán, és akkor kisorsoljuk. így van. Gyalogoltam, valahol a lakásom és Marit háza között lehettem. Na, tessék. Most már tudja.

- Nos, ha még azt is eltárulná nekem, hogy hol van a lakása, és hol van Marit háza?

- Persze, a Hápet sarkán. Mindketten ott lakunk. Amolyan egyetemi nyomornegyed. Na és ez a fiú, mi is a neve? Forsyth, meg ez a lány, helyesebben inkább asszony, szőke, harmincas, talán harmincöt lehetett, ott andalogtak, a fiú karja a nő vállán, csak úgy, és a nő nagyon magas hangon és gyorsan beszélt. Megvan! Most már azt is tudom, hogy hol volt. Eszembe jutott. Az Elgveien sarkán. Ott fordultak be. A fiú a válla fölött észrevett, és rám vigyorgott. Na, hát innen tudom. Innen tudom, hogy egy hidegfejű, nyálas szemétláda volt.

- Elgveien - mondta Helge Ottesen. - Elgveien. - Fölnézett a két pohár sörrel visszatérő Björn Korvaldra. - Nem itt… nem itt lakott maga is, Björn?

A kérdés közepén megakadt, és rettentő zavarba jött.

14. fejezet

Egy jó barát felesége

Amikor Fagermo és Björn Korvald eljöttek a Bíboros Kalapjából, szívélyesen, de egy kicsit zavartan vettek búcsút, mint amikor egy iskolás fiú köszön el a tanárától az utolsó tanítási napon, és még nem tudja pontosan, hogy a jövőben

milyen kapcsolat fűzi majd volt tanárához. Fagermót unszol-ták, hogy jöjjön el gyakrabban közéjük, és ő, csakúgy, mint az iskolás fiú, tudta, hogy nem fog eljönni. Egy rendőr sohasem tud csak úgy véletlenül az emberek közé keveredni: a szokásos beszédtémák közül hányról mernének igazán őszintén beszélni, ha tudják, hogy egy rendőr is van köztük? Fagermo és Björn Korvald átvágtak a dohányfüstös termen, ki a hideg, tiszta éjszakába, és tétován megálltak a jeges járdán.

- Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk - szólalt meg Fagermo minden átmenet nélkül. - Hova menjünk? Az irodám-ba?

Björn elkeseredetten bólintott, és a SAS hotel mellett elhaladva, átgyalogoltak a kétpercnyire levő rendőrségre. Amint benyitottak az irodába, Fagermo rájött, hogy hibát követett el. A szobát az íróasztala uralta, és az egyetlen hely, ahová leülhetett, az az íróasztal mögötti szék volt. Ez a hely azonban nem alkalmas egy őszinte, baráti beszélgetésre, különösen nem a barát feleségéről. Végül is nagy sóhajjal elfo-gadta az elkerülhetetlent, és leült a forgószékbe.

- Sajnálom - mondta Korvaldnak. - Nem kifejezetten barátságos, de tudod, csak gyanúsítottakra meg tanúkra vagyok berendezkedve. Mindenesetre itt legalább nem zavarnak minket. Fogj egy széket, és helyezd magad kényelembe.

Björn Korvald fogott egy széket, de nem nagyon tudta magát kényelembe helyezni: szemközt azzal a félelmetes asztallal, rögtön úgy érezte magát, mint akire ráillik a címke: „gyanúsított” - vagy ami még ennél is rosszabb: „besúgó”. Ez a tény láthatólag nagyon rosszul érintette. Csak ült ott mogorván, és várta, hogy Fagermo elkezdje.

- Essünk túl rajta - mondta Fagermo. - Te is tisztában vagy vele, akárcsak én, hogy mire gondoltak itt a többiek ma este. - Björn bólintott. - Az Elgveien kis utca, igaz? Szerinted hány ház lehet ott?

Björn elgondolkodott:- Legfeljebb hét. És többnyire családi házak.- Igen. És ez a Botner egy szőke nőt látott befordulni

oda Martin Forsythtal, minden valószínűség szerint a gyilkosság előtti estén. Amint látod, nyíltan beszélek. Lakik még valaki abban az utcában, akire illik ez a személyleírás?

Björn arcát tenyerébe temetve ült.- A legtöbb család idősebb volt nálunk. Gyakorlatilag

elástam magam, amikor odaépítkeztem. Két, hatvan körüli házaspár. Aztán másik három, azok olyan ötvenesek lehetnek.

Ezek közül az egyiknek van egy tizenéves lánya is…- De ez a nő nem tizenéves volt.- Nem. Azt hiszem, hogy ez csak - csak a feleségem

lehetett.- Én is így gondoltam. Nem zavar, ha egy kicsit

beszélgetünk róla?Björn Korvaldon látszott, hogy zavarja. Hirtelen eltűnt

róla az a fiatalosság, amelyet, amint ezt Fagermo is észrevette, visszanyert, mióta elhagyta a feleségét. A válla most megroskadt, arcizmai elernyedtek, akár egy gázmérgezéses katonáé. Ebben a pillanatban csupán egyetlen dologra vágyott, a magányra, hogy nyugodtan gon-dolkodhasson. Fagermo azonban úgy döntött, jobb, ha most beszélnek róla, hadd legyenek túl rajta minél előbb.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmondom neked, hogy mit tudok erről a szőkéről. Nem ma este hallottam róla először. Amennyire mi tudjuk, valahol a Biskopsveien találkoztak a második este. Forsyth előző este volt a Bíboros Kalapjában, és ahogy azt már mondtam, valószínű, hogy a következő napon ölték meg. Hogy korábban is találkoztak-e, azt nem tudjuk. Talán - bár a tanúnk azt állítja, hogy nem, és ez a tanú egy határozott öregcsont, akivel nem szeretnék ellentmondásba kerülni. Nos, az idős hölgy szerint, ne haragudj, Björn, hogy ezt mondom, ezek fölszedték egymást.

Korvald fölnézett, és bár homlokán a gond mély ráncai jelentek meg, kezével mégis könnyedén legyintett.

- Á, semmi baj, már nem jelent semmit számomra. Adná isten, hogy legyen valakije. De azért ne ő.

- Pontosan. Ne ő, és különösen ne akkor. De hát a tényeket sajnos úgy kell elfogadnom, ahogy vannak, ez a munkámmal jár. Nos, tegyük fel, egyszerű feltételezés, hogy a feleséged sétál a Biskopsveien, és valamilyen ürüggyel megszólítja a fiút. Ez téged meglep? Onnan úgy húsz perc kell, hogy gyalog hazaérjen.

Björn Korvald kiegyenesedett.- Az igazat megvallva, nem lep meg túlságosan.

Mondták már mások is, hogy látták őt egyedül mászkálni. Nem tudom, miért nekem mondja mindenki. Gondolom, fontoskodnak. Aztán egyik este, ahogy mentem hazafelé, én is láttam egy pillanatra. A lakásom közelében.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy leskelődik utánad?- Azt hiszem, valami ilyesmiről lehet szó. Lehet, hogy

azt akarja megtudni, hogy van-e másik nő az életemben. Egyébként nincs.

- Na és a gyerekek? Nem is tudom már, fiúk voltak, vagy lányok?

- Két kislány. Az egyik öt-, a másik hétéves. Természetesen én is inkább miattuk vagyok gondban. De hát nincs rá semmi bizonyíték, hogy az anyjuk olyan gyakran ki-maradna. Tudod, a gyerekek nagyon jó alvók, és hívhat is valakit, aki addig vigyáz rájuk. Az jutott eszembe…

- Igen?- Ez persze csak egy ötlet, de arra gondoltam, hogy

esetleg valamit bizonyítani akar a szomszédoknak, meg úgy általában. Mindig is izgatta, hogy mit gondolnak a szomszédok.

- És mi az a valami, amit bizonyítani akar?- Az, hogy ő nem magányos, hogy menynyit eljár, meg

hogy egy sereg barátja van, szóval ilyesmi.- Most már értem. És ebből persze egy szó sem igaz?- Nem. Számára mindig csak az otthon létezett, és

persze a gyerekek; és ilyen értelemben még én is idetartoztam. Szóval csak arra gondoltam, hogy időnként odahív valakit a gyerekekhez, hogy elmehessen. És akkor nincs hova mennie.

- Ez bizony szánalomra méltó.- Nekem mondod? Én mindent megpróbáltam. Na,

mindegy, végül is most nem a családi problémáimról beszélünk. A lényeg az, hogy érzésem szerint azt szeretné megtudni, hogy mit csinálok. Lehet, hogy már többször is járt a környékemen, mint ahányszor én láttam. De az is meglehet, hogy mostanában már férfiakat is leszólít. Nem is tudom, azt hiszem, nagyon eltávolodtam tőle, ezért, hogy most milyen, azt nem tudnám megmondani.

- Milyen gyakran találkoztok?- Egyszer egy héten, amikor a srácokért megyek. De

akkor sem mindig. Előfordul, hogy már lesnek, és elém szaladnak. Néha meg egyedül jönnek hozzám, busszal.

- Szerinted most milyen állapotban lehet? Úgy értem, milyen a lelkiállapota?

Björn kelletlenül válaszolt:- Nem túl jó, legalábbis azt hiszem. - Björnben most

nyilvánvalóan ellentmondásos érzelmek harca dúlt, az egyik azt súgta, hogy ő a felelős, a másik azt, hogy nem, az egészhez semmi köze. Maid ismét megszólalt: - Nehéz dolog ez, nem tudom, mit tegyek. Már nem tudnék visszamenni hozzá, mert abba beleőrülnék, különösen most, hogy megismertem a szabadságot. Pedig egyedül csak ez

nyugtatná meg. Nem, még ez sem. Ugyanis ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie. Képtelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy megtörtént, igenis megtörtént. Nem érti, hogy miért. Ugyanolyan rémült döbbenettel nézi az egészet, mint azon a napon, amikor megmondtam neki, hogy el-megyek. Az ő széttört kis világát csupán egyetlen dolog illeszthetné össze újra, az, ha egy szép napon arra ébredne, hogy az egész csak rossz álom volt. Az igazság az, hogy én már semmit sem tehetek.

- A kérdés most az - mondta Fagermo -, hogy én mit tegyek? Nekem el kell mennem hozzá, és beszélnem kell vele. Hogyan közeledjem hozzá? Lehetséges, hogy elutasít?

- Meglehet - mondta Björn. - Sajnos, nem rendelkezik azzal a gyönyörű és elvont szenvedélyei, amit igazságszeretetnek neveznek. Bár azt hiszem, manapság ezzel mindenki így van. És azt sem szabad elfelejteni, hogy nincs bizonyítékod arra, hogy ő volt.

- Nem, nem. Itt van nekünk Botner. Szükség esetén szembesíthetjük vele. Bár nem hiszem, hogy hagyná idáig fajulni a dolgokat, mármint, ha nincs más takargatnivalója, mint az, hogy együtt töltött egy éjszakát egy idegennel. Mit gondolsz, van mód arra, hogy meggyőzzem, rávegyem az együttműködésre? Nagyon megkönnyítené a dolgomat.

Björn elgondolkodott.- Elmondom neked, hogy szerintem milyen. Azt hiszem,

valami elvarázsolt világban él, amelyben ő a tökéletes asszony, a tökéletes feleség és a tökéletes anya. Az édesanyja a fejébe verte, hogy mit kell csinálnia, amikor férjhez megy, ő meg betűről betűre végrehajtotta ezeket az utasításokat. Olyan, mintha álomban élne, amelyben a tiszta ablakai és patyolat lepedői alapján szentté avatták. Érted? Tulajdon-képpen olyan szenteskedő, anélkül hogy vallásos lenne. Ha valami olyasmit találsz mondani, ami összezúzza az önmagáról alkotott képét, akkor valószínű, hogy szóba sem áll veled, de mindenesetre meg kell próbálni.

- Szóval nincs sehol egy rés ezen a páncélon?- Ha van, akkor azt nekem nem sikerült megtalálnom.

Úgy fél tizenkettő körül próbálkozz - mondta Björn Korvald Fagermónak, mielőtt elment. - Áse olyankor iskolában van, és ha van egy kis szerencséd, akkor Karen épp a szomszéd kisfiával játszik.

Így aztán pontosan fél tizenkettőkor, amikor a levelezőlap-kékségű égen ragyogott a nap, és a hőmérséklet

nulla fok fölé emelkedett, Fagermo lassan mászott felfelé a hóval szegélyezett úton a házhoz, amelyet Björn és Sidsel Korvald épített nem éppen szerencsés házasságuk évei alatt. Közepes méretű faház volt, beépített garázzsal és hatalmas táblaüveg ablakokkal, amelyek szinte természetellenesen tiszták voltak. Megnyomta a csengőt - kéthangú dallamcsengő -, és a színes ólomüveg ablakokat nézegette, amelyek körbefogták a vastag faajtót. Sidsel Korvald azonnal ajtót nyitott, arcán gépies mosoly, amely abban a pillanatban megjelent, amint a kilincsre tette a kezét:

- Tessék?Remekül adta elő az egyszerű norvég háziasszonyt, aki

épp mindennapi teendőit végezte. Hogy ez csupán színjáték volt, azt Fagermo azonnal megérezte azzal a hatodik rendőrérzékkel, amely a szomorú tapasztalatok és a józan, paraszti pszichológia keveréke. Feszültségre utaltak a homlok ráncai, az üldözött tekintet pedig valami befelé fordult nyugtalanságra. A száj azonban eljátszotta a magabiztos és kedves vendégfogadást, Sidsel Korvald ebben olyan unal-masan tökéletes volt, mintha csak egy skatulyából húzták volna ki erre a szerepre.

- Fru Korvald? Feltarthatom néhány percre? A nevem Fagermo, a rendőrségtől.

Az asszony semmi jelét nem mutatta annak, hogy be akarná engedni, sőt még a mosoly is lefagyott az arcáról.

- A férjem jelenleg nem itt lakik - mondta.- Én önnel szeretnék beszélni - mondta Fagermo. Aztán

előzékenyen, amit Nicolaisen professzornak nem tett volna meg, halkabbra fogta a hangját, és így folytatta:

- Fontos dologról van szó. Azt hiszem, jobb lenne, ha beljebb mennénk.

Az asszony vad rémülettel nézett Fagermóra, és a szája most már sértett kifejezésbe merevedett. Végül aztán mégis odébb húzódott, Fagermo pedig határozott léptekkel átment az előszobán, fel a nappaliba. Az asszony követte, de minden mozdulatán érződött, hogy ezt a látogatást mélységesen bántónak érzi. Úgy nézett Fagermo cipőjére, mintha így kívánná mindezt a tudomására hozni, és még hellyel sem kínálta. Fagermo ezért egyszerűen leült.

- Nagyon sajnálom, Fru Korvald, hogy csak így magára törtem - mondta -, de higgye el, mindkettőnknek könnyebb, ha megpróbáljuk barátságosan megbeszélni a dolgokat.

Az asszony összeszorította a száját, és egy szót sem szólt, viszont végre leült a kanapéra, a térdét szorosan

egymás mellé helyezte, és összekulcsolt keze az ölében pi-hent. Miközben. Fagermo azon gondolkodott, hogy miként bírhatná szóra, az asszony váratlanul kitört, úgy, mintha egy olyan szalmaszálba kapaszkodna, amely egyszer már gyengének bizonyult:

- Ha pénzről van szó, akkor azt hiszem, jobb, ha a férjemet keresi fel. A számlákat meg az ilyesmit mindig ő intézi.

- Nem pénzről van szó - mondta Fagermo szelíden, - Egy fiúval, fiatalemberrel kapcsolatos a dolog, akiről olvashatott az újságban is. Holtan találták a Hungerenen, valaki megölte.

- Valóban?Az asszony olyan volt, akár egy partra vetett hal, és ez

talán többet árult el, mint bármely hangos válasz. Nyilvánvaló, hogy olvasott a gyilkosságról. Fagermo most így folytatta:

- Biztosan olvasott az esetről a Nordlys-ban.- Lehetséges - mondta, mintha a szavakat

harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. - Nemigen érek rá…

- Amikor olvasott róla, nem merült fel önben, hogy netán ismerte is a fiatalembert?

- Dehogy! - A szavak keserű fölháborodással törtek elő belőle, de meglepetésnek nyoma sem volt. - Honnan ismertem volna? Külföldi volt, vagy nem?

- Külföldi. Angol.- Na, látja. - Most hallgatásba burkolózott, mint az, aki

bebizonyította igazát.- Ennek ellenére én azt hiszem, hogy ismerte. Azt

hiszem, hogy találkoztak valamikor karácsony előtt a Biskopsveien, egy este. Vagy talán már ezt megelőzően is is-merték egymást?

- Nem!- Nem? Szóval ezt megelőzően nem?- Nem, nem értem, hogy miről beszél! A Biskopsvei

mérföldekre van innen. Mit kerestem volna én ott este?- Ezt nem tudom. De nem is hiszem, hogy lényeges

lenne. A lényeg ugyanis az, hogy találkozott, ezzel a fiúval, a neve egyébként Martin Forsyth, a Biskopsveien, közvetlenül a kioszk felett.

- Ez nem igaz. Badarságokat beszél.- Értem. Természetesen tévedhetünk is. De a tanúk

közül többen is látták. Így tehát kénytelenek leszünk egy kis szembesítést rendezni…

Sidsel Korvald görcsösen küzdött a szavakkal.- Nem értem, hogy miről beszél. Miért kellene nekem

részt vennem egy szembesítésen? Mivel vádol?- Semmivel. Az égvilágon semmivel.- Akkor ez egyszerűen nem más, mint - zaklatás!- Fru Korvald, csupán azért szükséges megerősítenie,

hogy találkozott Martin Forsythtal azon az estén, mert nekem ki kell nyomoznom mindent, amit az alatt a két nap alatt csinált, mielőtt megölték. Érti már? Magának is sokkal egyszerűbb lett volna, ha önszántából jön el hozzánk, még akkor, amikor az ügy megjelent az újságban. Most már látom, hogy ez nehezére esik, hogy szégyelli. Igazán sajnálom. Azt azonban már tudjuk, hogy látták még élve azután, hogy magával találkozott. Tehát nem gyanúsítjuk semmivel. Ne habozzon, mondjon el nekem mindent. De kérem, csak az igazat mondja, a teljes igazságot.

Fagermo hátradőlt székében. Amit mondott, talán nem volt annyira igaz, mint amennyire elhitette az asszonnyal, most azonban elégedetten figyelhette, hogyan jut el mondókájának értelme abba a csinos, üres fejbe, amely csakis saját magával van elfoglalva. Feldobta a labdát, és hagyta leesni az asszony oldalán, aki hosszú percek múlva végre megszólalt.

- Mire kíváncsi? - A szavak lassan és kelletlenül hagyták el ajkait.

- Hogy ismerkedett meg Martin Forsythtal?- A… a Biskopsveien, este, ahogy mondta.

Megkérdeztem… megkérdeztem tőle, hogy mennyi az idő.- És maga hogy került oda?- Sétáltam. Egyszerűen sétáltam. - Az asszony

észrevette, hogy Fagermo figyeli, várja a folytatást, ezért kitört: - Rengeteg gondom van. Ezt maga nem tudhatja. Szé-gyenletesen elbántak velem. Néha sétálnom kell egy kicsit. Azért kell, hogy gondolkodhassam. - Az arcán egy ideg erősen rángatózni kezdett, és ettől a bal szeme furcsán hunyorgott.

- Igen, tudom, hallottam róla.Az asszony gyanakvó pillantást vetett rá, mintha azt

szeretné megtudni, hogy kivel beszélhetett erről, de mivel választ nem kapott, sérelme ismét hatalmába kerítette, és kitört belőle:

- Fel tudja fogni, hogy miért hagyja el egy férfi a gyönyörű otthonát, a gyönyörű gyerekeit és mindent, ami az életét megkönnyítette? Hogyan lehet, hogy egyszerűen fogja magát, és elmegy? Nem valakivel megy el, hanem egyszerűen

csak úgy? Elmegy egy koszos kis szobába, és ott él egyedül! Tud erre valami magyarázatot?

A hangja olyan volt, akár egy síró szaxofoné, tele megaláztatottsággal és keserűséggel. Fagermo valahogy nem akart őszintén felelni, ezért halkan csak ennyit mondott:

- Ezt nyilván nehéz megérteni.- Én tudom a magyarázatot. Megőrült. Erről van szó.

Nyilván volt valami nyomás a családban. Egyszerűen elhagyta a józan esze.

Az asszony egy kicsit lecsillapodott. Ez világos magyarázatot adott sétáira, íme, a talány egyetlen, lehetséges magyarázata.

- Szóval csak sétált és gondolkodott. Ez érthető. De égy kicsit Forsythtal is beszélgetett, igaz? Miről?

- Azt hiszem, arról, hogy külföldi, meg, hogy mit keres itt Tromsőben ilyenkor. Vagy valami ilyesmiről.

- Aztán meghívta magához?Egy pillanatra mintha minden dühéről és szégyenéről

megfeledkezett volna, egykedvűen válaszolt:- Igen - majd hozzátette, mint aki nem is várja, hogy

higgyenek neki -, egy kávéra. - Aztán ismét visszatért egy kicsit a régi dac, és így folytatta: - El sem tudja képzelni, mi az, amikor az ember naphosszat csak gyerekekkel beszélhet. Néha majd megőrülök, hogy egy felnőttel beszélhessek.

- El tudom képzelni - mondta Fagermo. És nem is hazudott. - Miről beszélgettek? Magáról? Róla?

- Hát persze hogy róla beszéltünk. Egyetlen férfi sem szereti, ha egy nő a saját bajairól fecseg! Arra kértem, hogy meséljen magáról.

Ez úgy hangzott, akár egy kurva trükkje, de Fagermo most inkább áldotta ezért az asszonyt.

- Ebben reménykedtem. Mit mondott.- Akkor hazajöttünk, és szóval ittunk valamit. Tudja,

vettem néhány üveg italt karácsonyra. Kell olyankor, mert sok barátom van, akik meglátogathatnak. - Nincs semmiféle barát és semmiféle látogatás, gondolta Fagermo. - Szóval hazasétáltunk, és olyan jó volt, hogy volt mellettem valaki, akire támaszkodhatom, aztán leültünk, behoztam az italt, és ő mesélt nekem az utazásairól. Lenyűgöző volt. Olyan érdekes dolgokról és gyönyörű helyekről beszélt.

- Milyen dolgokról és milyen helyekről?Sidsel Korvald idegesen végigsimította a homlokát. Ez a

feszültség önmagáért beszélt. Gondolkodnia kellett, méghozzá erősen kellett gondolkodnia. Nem figyelt oda, gondolta

Fagermo; nem érdekelte.- Sok mindenre emlékszem Görögországgal

kapcsolatban - mondta végül. - Egy hajókázó milliomos jachtjára. Ő is a legénység tagja volt. De az a milliomos nem azok közül való volt, akikről mindig írnak az újságok… Aztán beszélt egy csomó arab városról is, a nevekre már nem emlékszem, de igazán… lenyűgöző volt. Iránban is járt. Erre emlékszem, mert szó volt róla a hírekben, és természetesen láttam a sah-ról és a feleségéről készült képet is. Nem szörnyűség, ami ott folyik most? Igen, Iránra határozottan emlékszem.

- És miféle dolgokról mesélt magának? Általában a munkájával volt kapcsolatos?

- Igen, azt hiszem. Az mindenesetre biztos, hogy dolgozott ott. Azt hiszem, valami olajjal kapcsolatos munkája volt. Emlékszem, hogy mondott néhány olyan nevet, amelyeket az ember a garázsokon lát kiírva. Igen sokszor volt olyan munkája, amelyben szerepe volt az olajnak, ez egészen biztos.

- Tudna erről valami közelebbit is mondani?Az asszony ismét végigsimított a homlokán.- Nem. Az igazat megvallva, nem sokat értettem

belőle… és persze másról is beszélgettünk…- Feltételezem, hogy a dolgok egy idő után sokkal

személyesebbé váltak? - Fagermo ezt a kérdést nagyon utálta, de valahogy meg kellett tudnia, hogyan végződött ez az ügy.

Az asszony elvörösödött, porcelánnyugodt arcát ismét eltorzította az az ideg, amely most kétszeres intenzitással vibrált.

- Tudom, hogy mire gondol. Jól tudom, hogy mire céloz. Végül is, miért ne? Nem szégyellem.

- Ez eszembe se jutott, hogy szégyellnie kellene.- Mihez kezdhet egy asszony, ha a férje megbolondult.

Csak üljön nyugodtan, és felejtsen el mindent, ezt kellene tennem? Erre ma már senki sem kapható!

- Tudom - mondta Fagermo. - Kérem, verje ki a fejéből azt a gondolatot, hogy én itt most ítélkezni akarok maga felett. Eszem ágában sincs, a dolognak ez a része nem is érdekel különösebben.

Az asszony arca most már skarlátvörös volt, és a szeme megtelt könnyel.

- Rendben, feltéve, ha tudomásul veszi, hogy egy cseppet sem szégyellem.

- Természetesen. De még mielőtt a dolgok, hogy úgy

mondjam, sokkal… kézzelfoghatóbbá váltak, nem beszélt magának véletlenül a magánéletéről?

- Nem nagyon. Ezen a téren eléggé tartózkodó volt. Elmondta, hogy együtt él egy lánnyal Trondheimben.

- Ez igaz. Ennél korábbi dolgokról nem beszélt?- Nem, ilyen messze azért nem mentünk. És ami azt

illeti, valójában nem erről akart beszélni. Nem a magánéletéről.

- Nem?- Nem szokás. Akkor semmi esetre sem, ha az ember

épp egy másik nővel van.Fagermo most már értette.- De azért csak van valami benyomása róla, annak

alapján, amit elmesélt magádnak, hogy miféle fiú, férfi volt? Milyen volt, mint ember?

Az asszony eltűnődött, a pír épp hogy eltűnt az arcáról, és látszott rajta, hogy valami keserű emléket próbál elfojtani. Halkan beszélni kezdett:

- Nagyon tartózkodó. Nagyon magabiztos. És nem igazán… érző ember. - Aztán hirtelen egyenesen Fagermóra nézett, a szeméből potyogtak a könnyek, és már majdnem kiabált: - Maga is ismeri az ilyeneket! Azok, akik egy fikarcnyit sem törődnek a másik emberrel, csak saját magukkal foglalkoznak! Elegem van már az ilyenekből!

Fagermo gondterhelten vizsgálgatta a térdét, ez a jellemzés olyan volt, mintha az asszony önmagáról adta volna.

- Szóval maga szerint ilyen ember volt?Az asszony most már majdnem üvöltött:- Én aztán tudom! Én tudom! Én csupán, egy kis

gyengédséget akartam!- És nem kapta meg?- Ettől? Erre az képtelen volt! Ez hiányzott belőle!

Egyszerűen csak használt engem! - Egyre jobban belelovalta magát, elöntötte a düh, és az átélt megaláztatás gondolatára az az ideg még hevesebben vibrált. - Tudja, hogy mi voltam én neki? Egy nő, akit felcsípett. Könnyű eset. Megkapta, amit akart, és ezzel vége. A különbség csak az, hogy itt még fizetnie sem kellett, és higgye el, neki csak ez volt a lényeg. Megspórolta a pénzt. Egy csipetnyi érzés sem volt benne. Eszébe sem jutott, hogy én is ember vagyok. Megmondom én, hogy mi volt: egy gép! Egy szépen karbantartott gép!

- Ezért aztán… megszabadult tőle? Ez történt, igaz?Az asszony bólintott.- Igen. Megszabadultam tőle. Remélem, meg tudom

értetni magával. Egyébként persze tisztában vagyok azzal, hogyan gondolkodnak a férfiak. Nyilván most azt mondja magában: „Végül is ő volt az, aki leszólította. Ezt akarta. Akkor meg mit panaszkodik?” Nekem aztán nem tud semmi újat mondani a férfiakról! - Majd hirtelen, mintha megfeledkezett volna a sérelméről, egészen őszintén kezdett beszélni: - Olyan nagyon koszosnak éreztem magam. Rettenetesen mocskosnak. És ez attól volt, ahogyan beszélt…

- Beszélt?- Egész idő alatt, amíg itt voltunk. És aztán az ágyban

is, meg utána… Ahogy beszélt. Az egész olyan előre gyártott volt. Annyira… el volt telve önmagával. Azzal, hogy ő milyen okos. Hogy mennyire ismeri az emberek trükkjeit, meg hogy ő százszorta jobbakat tud. Valami zagyva zsargont használt. Aztán egyfolytában arról beszélt, hogy hogyan fogja „villámgyorsan megütni a főnyereményt”. Használt más kifejezéseket is… Mi is volt még? „Könnyedén felmarja a lóvét.” - Egy pillanatra megszakította a gondolatmenetet. - Ha az ember jobban belegondol, akár még mulatságos is lehetne. De amit a legjobban gyűlöltem… ami olyan sértő volt, hogy már nem bírtam elviselni, az az volt-, hogy miért mondja mindezt épp nekem.

- Hogyhogy miért? Ezt most nem értem.- Nos, nem hiszem, hogy ezt akárkinek elmondta volna.

Tulajdonképpen egészen az elején, ahogy mondtam, még tartózkodó volt. Aztán úgy döntött, hogy én egy senki vagyok. Valami, amit csak úgy fölszedett az utcán. Hamar rájött, hogy kik a szüleim, nem fontos emberek, és azt is tudta, hogy a férjemmel már nincs semmi kapcsolatom. így aztán nem számítottam, nem tehettem ellene semmit. Aztán az ágyban még ennél is elviselhetetlenebb lett. Úgy viselkedett, mintha a kurvája lennék, és megfizetett volna azért, hogy végighall-gassam, helyesebben azért is… Majd szétvetette a büszkeség, annyira odavolt attól a nagy eszétől. Csak mászkált mindenfelé. A világ még nyitva áll az ilyen élelmes játékosok előtt, még az is lehet, hogy „Onassis lesz”, ahogy ő mondta, gyorsan meggazdagszik. Tud egy-két olyan dolgot, amit senki más nem tud. Csak hevert itt az ágyon, és beszélt, beszélt. Arról, hogy milyen okos fiú. Meg a terveiről. Az ő nagy terveiről. És én már korábban is mocskosnak éreztem magam, de akkor már egyenesén olyan volt, mintha ocsmány cinkossá, váltam volna.

- Miféle tervekről beszélt? Mondott részleteket is?- Nem nagyon figyeltem. Azt hiszem, akkor már

kezdtem begerjedni, úgy értem, dühbe jöttem. Csak fekszem ott, és figyelembe se vesznek. Én már betöltöttem a feladatomat, így nyugodtan visszatérhetett magához, meg az ő nagy lehetőségeihez. A ragyogó jövőjéhez. Hogyan fogja azt az embert rászedni, kijátszani.

- Rászedni? Kijátszani? Nem emlékszik a részletekre? Ez nagyon fontos! Gondolkodjék!

- Ó, hát mit számít ez, mit számít? - Kezével megtörölte a szemét. Világos, nem jelentett neki' semmit, hogy a fiút meggyilkolták. Ha mégis, akkor inkább örült. Aztán észrevette, hogy Fagermo figyeli, ezért összeszedte magát, és megpróbált gondolkodni. - Valami információról volt szó. Té-nyek. Adatok. Nem is tudom, hogy nevezzem őket, Emlékszem rá, ahogy ott fekszik, a keze a tarkója alatt, és olyan… olyan rettentő önelégült. És valami olyasmit mond: „Erre soknak fáj a foga. Mindenkit érdekel. Ezért fogtam bele. Ez tuti üzlet. Ha az ember jól beveri a lapokat, akkor eladhatja ugyanazt, akár a végtelenségig is.” Lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Maga szerint van ennek valami értelme?

- Igen, azt hiszem.- Aztán azt is mondta: „Ha az ember jól helyezi el,

akkor máris a markában van a közvetítő. Csak egyszer legyen egy homályosabb ügyed valakivel, máris megfogtad, persze csak akkor, ha az a másik tisztességes ember, neked meg nincs vesztenivalód. Ha jól keversz, akkor azt a pasit is kifa-csarhatod.” Én egy szót sem értettem az egészből.

- Én viszont, azt hiszem, értem. Mást nem mondott?- De, biztos. Biztosan mondott még mást is. És én meg

csak feküdtem, és olyan volt, mintha ott sem lennék, aztán ez az érzés teljesen elöntött. Ez az egész olyan homályos volt. Azt akarta, hogy csodáljam az okosságát, és közben nem akarta kiadni magát. De azért csak beszélt, egyfolytában beszélt, én meg csak feküdtem, és már hányingerem volt tőle. - Egy pillanatra elhallgatott, majd nyomatékosan hozzátette: - Tőle, és nem magamtól.

- És aztán mi történt? Egyszerűen csak elment?Az asszony elmosolyodott, furcsán, elégedetten

mosolygott, és ebből Fagermo kitalálhatta, hogy ami azon az estén történt, nem volt más, mint két gőgös egoista összecsapása.

- Kidobtam. Egy darabig még hallgattam, aztán amikor már nem bírtam tovább, fölkeltem, hozzávágtam a ruháit, és ordítani kezdtem: „Kifelé, kifelé, ki innen!”

- És akkor elment?- Igen. Egyszerűen fölkelt, fölöltözött, és közben én

egyfolytában kiabáltam, ő meg csak nézett… mint aki nem érti… olyan értetlen gőggel. Mintha azt mondta volna: „Micsoda hülye nő!” - Az asszony egy pillanatra elbizonytalanodott, majd ismét felülkerekedett benne az önbizalom: - És aztán elsomfordált. - önelégülten mosolygott. - Azt hiszem, nem egészen értette.

„Valószínű - gondolta Fagermo -, ez volt Martin Forsyth legnagyobb baja. Soha nem értett meg semmit egészen.”

15. fejezet

A véres vindfang

Másnap délelőtt Fagermo úgy érezte, hogy a köd alig észrevehetően, de oszlani kezd. És hogy ez a folyamat megindult, az nem a működésbe hozott nemzetközi szervezetek vizsgálatainak eredményeként jött létre. Az Interpolnak elküldött kérdésekkel nem sokra ment. Iránban meg olyan helyzet alakult ki, hogy a nyugatiak, akár a ván-dormadarak, sietősen útra kéltek, és annyira igyekeztek elkerülni a kivégzőosztagot, a korbácsot vagy éppen a botozást, hogy a biztonság kedvéért nem nagyon kérdezősködtek, még egy kis vámmentes grog után sem mertek érdeklődni a reptéren. Ekkora káosz és pánik közepette semmit sem várhatott a főbb olajtársaságok tisztségviselőitől. Miután Fagermo látta, hogy itt nem tehet semmit, úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy egy kicsit utánanézzen az angol és amerikai társaságoknak, és így, e szempontok alapján, felvette a kapcsolatot a Scotland Yarddal, meg az FBI-jal.

Az első, igazán használható mozaikrészecske azonban még aznap délelőtt megjelent a szőke mormon alakjában, aki Fagermo. után érdeklődött a külső irodában, és Hyland azonnal be is terelte hozzá.

- Jó reggelt! - mondta Fagermo. - A párját meg hol hagyta?

- Most kísértem ki a reptérre - mondta a fiatalember. Társának elutazása meglátszott rajta: bár most is ugyanazt az öltönyt viselte, talán nincs is más ruhája, de a nyakkendő már eltűnt, a haja borzas, és úgy egészében véve meg se közelítette a szokásos Madison Avenue-stílust. A fiú nyilván

úgy érezte, hogy meg kell magyaráznia, mi ez a nagy szabadság. - Holnap reggel már Salt Lake Cityben lesz. A ku-tyafáját, irigylem érte. Nekem még hat hónapom van hátra. A váltás meg csak este érkezik.

- Akkor most nyilván nagyon egyedül érzi magát - mondta Fagermo. - Mondja csak, maguk mindig kettesével járnak?

- Igen, általában. Tudja, biztonságosabb. Mert ott volt például az a fiatal mormon srác Angliában…

- Igen, igen, emlékszem - mondta Fagermo, aki időnként, amikor a tromsői élet árnyoldala éppen kifogyott az ötletekből, meg-megvette valamelyik angol lap vasárnapi számát. - Hát persze, megértem, hogy óvatosak. Nos, miben segíthetek?

- Eszembe jutott, hogy hol láttam azt a fickót, a fiút, akit megöltek. Érdekli még?

- Lehet. Attól függ, hogy mennyire pontosak az adatai.- Ami azt illeti, egészen pontosak. A helyzet az, hogy

eléggé kötött terv alapján dolgozunk: adott időben egy adott területet járunk be - szóval végigmegyünk, bekopogtatunk, leadjuk a szöveget, tudja, hogy megy ez. Mindent már előre megtervezünk és leírjuk: ezen és ezen a napon megcsináljuk a Hápet utcáit; ezen és ezen a napon meg a Kroken utcáit, és így tovább.

- Akár az ügynökök.- Igen, valahogy úgy. A lényeg az, ha emlékszem, hogy

hol láttam, akkor abból az is kiderül, hogy mikor láttam. Vili?- Persze. Azt hiszem pontosan ez az, amire szükségünk

van.- Én is így gondoltam. Most pedig megmondom, hogy

hol láttam: lefelé jöttünk a Nordselveien, az Anton Jakobsensvei felé. Errefelé többnyire tengerészfeleségek lak-nak, akik gyakran vannak egyedül, így aztán behívnak minket-égy kis beszélgetésre, különösen azok, akik jártak már az USA- ban. Volt is nekem ott egy - na de ez nem ide tartozik. Szóval mi mindenesetre úgy kettő körül mindig lelépünk, mert akkor szoktak nekikezdeni a főzésnek, hogy a middag időben az asztalra kerüljön. Tehát úgy kettő körül lehetett, sajnos ennél pontosabban nem tudom. Mindenesetre a fiú a város felől jött az Anton Jakobsensveien, valószínű, hogy gyalog jött át a hídon. Elég nehezen ismertem fel abban a nagy sötétségben, és akkor meg is akartam állni, hogy egy kicsit beszéljek vele.

- Miért akart beszélni vele? Mintha azt mondták volna,

hogy nem az a típus volt, akit túlzottan érdekel a maguk vonala.

- Hát persze hogy nem, ez egyébként senkit sem érdekel, kivéve azokat a diákokat, akiknek valami ilyen témáról kell írniuk. De tudja, mi azért számon tartjuk a városban azokat, akik tudnak angolul, hogy néha egy kicsit elbeszélgethessünk.

- Na és beszéltek vele?- Nem, nem tudtunk, mert befordult, mielőtt leértünk

volna oda, ahol az út elágazik, addigra már befordult az Isbjörnveire.

- És arra is ment tovább?- Azt hiszem. Nem mentünk utána, mert már hazafelé

tartottunk. Egyébként azon az úton nem nagyon lehet másfelé menni, ott csak az Isbjörnvei van, és fölötte a Binnavei. A Binnaveien meg az Isbjörnvei elején zömében az egyetemiek laknak, úgy bevágják az orrunk előtt az ajtót, mintha valami lidércet látnának. Biztosan sok takargatnivalójuk van. Aztán tovább az Isbjörnveien van még néhány tengerészcsalád, azok rendesek. Ahol az út elkanyarodik, ott már a városi tanács alkalmazottai laknak. Azok közül a legtöbb olyan felvágós. Mindenesetre az biztos, hogy a fickónak e három csoport egyikéből volt valakivel találkozója.

- Én is erre tippelek - mondta Fagermo. - És hányadikán volt ez? Meg tudja mondani pontosan?

- Igen - mondta a mormon fiú, miközben elővette az előző évi naptárját. - Ide havonta bevezetjük, hogy melyik nap melyik területet kell bejárnunk, és ettől csak abban az esetben térünk el, ha valami rendkívül fontos vagy váratlan dolog adódik. Stimmt?

- Stimmt - mondta Fagermo, és akaratlanul is lenyűgözte ennek a felesleges badarságnak a valóban nagyüzemi szervezettsége.

- Már tizennyolc hónapja, hogy itt vagyok, és csak egyetlen esetre emlékszem, amikor megváltoztattuk az eredeti tervet, kb. egy éve, a húsvét miatt: az ünnepek ugyanis tovább tartottak, mint amire számítottunk. Igaz? Szóval ez rendszeres feljegyzés - a naptárra mutogatott - arról, hogy mikor és merre jártunk. Ezek szerint december huszonegyedikén az Anton Jakobsensvei végén jártunk, és fönn, egészen a Nordselveien. Szóval éppen onnan jöttünk lefelé, úgy fél kettő és negyed három között, amikor megláttuk a fiút.

A mormon most már kényelmesen hátradőlt, és

becsületes, nyílt arcán elégedett mosoly jelent meg.- Le vagyok nyűgözve - mondta Fagermo. - De egyet

még áruljon el nekem. Azt elmondta, hogy honnan tudja olyan biztosan, hogy mikor látta a fiút, de hogyan lehet ilyen biztos a hol kérdésében? Ilyesmire az emberek általában nem nagyon emlékeznek.

A fiatalember mintha egy pillanatra zavarba jött volna.- A mindenit, hát felkészítenek minket az ilyesmire is,

fejleszteni kell a memóriát, ez szorosan a munkánkhoz tartozik… De ha mindenáron tudni akarja, éppen akkor történt valami, amitől ez a nap különleges jelentőséget kapott az emlékezetemben. Akkor… szóval megismerkedtem egy lánnyal…

- Nocsak? Azt hittem, a párja is ott volt, hogy megvédelmezze az ilyesmitől.

- Igen, tulajdonképpen erről van szó. Meg is tett mindent, ami tőle tellett, az iste… George tényleg mindent megtett. Néha azonban előfordul, hogy az ember, hogy is mondjam, az ember szavak nélkül is megérti a másikat. Érti?

Hogy ez a Fru Nicolaisen milyen remek megfigyelő! Fagermo már épp azon kezdett töprengeni, vajon az ember ezek után egyáltalán miért kezdett el beszélni.

- Azt hiszem…- Akkor hagytam, hadd beszéljen George a szülőkkel,

merüljön csak bele a diagramjaiba, tudja, van egy csomó dia-gramunk, bár Joseph sohasem volt igazán oda értük, és amíg ezzel volt elfoglalva, addig én, azt hiszem, úgy is mondhatjuk, hogy szemeztem a lánnyal. Helyesebben egymással szemeztünk. Aztán még mielőtt kiléptünk volna az ajtón, még egy találkát is sikerült megbeszélnem vele. Szóval most már érti, egészen fel voltam csigázva, amikor megláttam ezt a fiút, és gondolom, ezért emlékszem ilyen pontosan a helyre is.

- Nahát - mondta Fagermo -, ez az egész olyan shakespeare-ien hangzik. Nem is hittem volna, hogy manapság még előfordulhat ilyesmi. Remélem, hogy az igaz szerelem célhoz ért.

- Elég simán, csak egy kicsit nehéz elszabadulnom, ez az egyetlen probléma. Joseph nagyon kemény szabályokat szabott.

- Felállt. - Akkor most elmennék, jó? Ugyanis ma lóg a gimnáziumból. Azt mondja majd, hogy beteg volt. Ma az egész nap a mienk, csak éjjel, negyed tizenkettőkor jön a repülő. Hát akkor még látjuk egymást, igaz?

- Ebben egészen biztos vagyok - mondta Fagermo. -

Elnézést, még egy kérdést: mondja csak, van egyáltalán olyan, akit sikerül megtéríteniük?

A fiú egy pillanatra megállt az ajtóban, és megvakarta az állát:

- Nem nagyon. Olyan nincs, akire tényleg azt mondhatnánk, hogy megtért. Persze sokan érdeklődnek, de olyan nincs, akire tényleg azt mondatnánk, hogy közénk állt. Mi inkább csak az érdeklődést próbáljuk meg fenntartani. Mondjuk úgy, megkíséreljük megőrizni jelenlétünket a térség-ben!

Azzal kiviharzott. Tehát erről van szó. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy NATO-bázis szellemi megfelelője. Micsoda furcsa felfogása ez a vallásnak! Emellett viszont rendkívül kézenfekvő módja annak, hogy kényelmesen fenntartsanak egy, az egész világot átszövő kémhálózatot - már ami a világ nyugati részét illeti. Fagermo egy darabig eljátszogatott ezzel a gondolattal, majd egy kicsit sajnálkozva megvonta a vállát, és elhessegette.

A költözködés mindig nagy munkával jár, és a norvégok szeretnek mindent alaposan csinálni. Egyetlen igazi norvég háziasszony sem költözne be egy olyan házba, amely nem makulátlanul tiszta már az első pillanatban. Ami Fru Dagny Andersent illeti; ő igazán jó norvég háziasszony, és ezt a költöztetőktől a férjén és bergeni barátain át igyekezett mindenkinek a tudomására hozni, mindenkinek, aki egyáltalán hajlandó volt meghallgatni a rendkívül unalmas asszonyt, hogy neki három kemény napra van szüksége ahhoz, hogy kitakarítsa az új házat, mielőtt családja Bergenből Tromsőbe költözik, ahol az ő férje lesz a rénszarvastenyésztés professzora.

Így aztán megérkezett egy hálózsákkal, egy csomó műanyag vödörrel meg jó néhány, szigorú elvek alapján kiválasztott por- és felmosóronggyal, hogy alaposan át-tisztogassa a házat a pincétől a padlásig, mielőtt engedélyt adna a szállítóknak arra, hogy berámolják a bútorokat meg a háztartáshoz szükséges egyéb eszközöket. Így most csak sikált, súrolt, mosott és fényesített, és a tavaszi napsütésben a testéről patakokban folyt a veríték, míg agyában csupán az egymással rivalizáló tisztító- és mosószerek zsongtak, meg valami rettenetes, mindent átfogó önelégültség.

- Azt mondták, hogy itt minden rendben van - magyarázta elégedett mosollyal a szomszédasszonyának, Fru Vibe-nek, aki épp akkor indult bevásárolni -, de ez persze

sohasem igaz. Soha, semmi nincs igazán rendben. Igazán nem hozhatom be ide, ebbe a családomat. Hogy ez a ház milyen ál-lapotban volt! Én szeretem, ha minden valóban tiszta.

Fru Vibe tökéletesen egyetértett, majd ő is hozzátette a maga háziasszonyi gyakorlatából adódó, a sarkok és a szekrények aljával kapcsolatos jótanácsait, bár a szíve mélyén mintha sejtette volna, hogy a tisztaság egy bizonyos pont után betegessé válhat.

Fru Andersen lassanként a nagy munka végére ért. Az előszoba már rendben, a földszinti hálószobák meg a beépített szekrények is, most pedig, a nyitott ajtón át be-áramló délutáni napfényben nekilátott a vindfang kitakarításának. A vindfang egy kis négyszögletes helyiség, közvetlenül a bejárati ajtónál, és arra szolgál, hogy a szelet felfogva, védelmezze a norvég otthonok áldott, melegház-jellegét. Persze a vindfang is csak tisztán az igazi, akkor, ha látszik rajta, hogy tiszta, mondta magában elégedetten Fru Andersen.

Egy jó óra múlva, amikor Fru Vibe hazafelé tartott a bevásárlásból, Fru Andersent még mindig a padló fölé görnyedve találta, és a kedve sem volt már olyan virágos.

- És még azt mondták, hogy rendben van - mondta, egy pillanatra abbahagyta a sikálást, és bizonytalanul felegyenesedett. - Nézze meg ezt itt. - Egy barna foltra mu-tatott, lenn a szegődeszkán. - Az biztos, hogy ez nem sár. Már egy félórája próbálom leszedni, de nem megy. Azt hiszem, ez írem lehet más, csak vér.

Fru Vibe-en valami különös nyugtalanság suhant át. Persze ez nem lehet, teljesen lehetetlen, de mégis… Végül is lehet, hogy mégis. Valami félelemhez hasonló érzés rándította görcsbe a gyomrát. A megoldás egyszerű, minden problémát, panaszt az egyetem lakásügyi hivatalnokára, Lindestadra kell zúdítani. Végül is ők ezeknek a házaknak a gazdái.

- A maga helyében én felhagynék a sikálással - mondta Fru Vibe. - Felhívom Lindestadot, és megmondom neki, hogy jöjjön ide, és nézze meg.

Mintha a szerencse ma mellé szegődött volna, Fagermo éppen Lindestad irodájában ült az Egyetem igazgatási épületében, amikor a hívás befutott. Lindestad kicsi, szívós ember, az arca, akár egy törpéé, és az illetékesek ritka példánya, akinek a memóriája határtalan, és különleges tehetsége van ahhoz, hogy minden, a birodalmában előforduló hibát azonnal rendbe hozzon - vagyis mindent inkább

személyesen intéz el, mint hogy egyfolytában kudarcot valljon valami külső munkaerővel. De Fagermót most inkább a memóriája érdekelte.

- A lány a szomszéd szobában azt mondta, hogy időbe telik, míg előkeresi nekem a Szükséges információt - mondta. - Azt hiszem, végig kell néznie az összes kartotékot. Azt mondta, hogy gyorsabb, ha egyenesen önhöz fordulok.

Lindestad szerényen elmosolyodott.- Mire kíváncsi?- Nos, tulajdonképpen először csak arra, hogy kik

laktak tavaly decemberben az isbjörnveii egyetemi házakban. Ha jól tudom, vannak ott lakások is, ezért azt is szeretném tudni, hogy azokban kik voltak.

Lindestad elgondolkodott, és egy papírlapot húzott maga elé. Felírta rá az egyetemi házak számát, aztán egy kis gondolkodás után melléírta a neveket.

- Ezek itt a főbérlők - mondta - az akkor éppen foglalt házakban. A lakásokkal már egy kicsit nehezebb dolgunk lesz.

A listát Fagermo elé tolta, és abban a pillanatban megszólalt a telefon. Amíg Lindestad nyugodt; egyforma igenekkel válaszolt a vonal másik végén beszélő, szemre-hányó hangnak, addig Fagermo a listát tanulmányozta. Amikor azonban Lindestad azt mondta „Vér?”, Fagermo izgatott érdeklődéssel nyomban felpillantott. Lindestad megígérte, hogy kimegy és megnézi, majd letette a telefont, és ekkor Fagermo megszólalt:

- Vér? Hol?- Isbjörnvei. Érdekli?- Nagyon is. Hányas szám?- Nézzük csak. Nyilván a tizennyolcas. Oda ma

költöznek be az új lakók.Fagermo a listára nézett, és csalódottan látta, hogy a

tizennyolcas mellett ez a szó áll: „üres”.- Senki sem lakott itt decemberben? - kérdezte.- Nem, senki, legalábbis a főépületben nem - mondta

Lindestad, miközben felállt.- Ezeket a házakat professzoroknak meg fontosabb

embereknek tartjuk fenn: valójában ez egyfajta gettója a magasabb rangú tanároknak. Gyakran előfordul, hogy egy darabig üresen állnak, mert fenntartjuk valakinek. Ez tavaly nyártól egészen mostanáig üres volt.

- És a lakás?- Nézzük csak… azt hiszem, valaki a könyvtárból…

Igen, így van. Nem emlékszem a nevére, elég szerencsétlen

kis nő.Fagermo a fejét csóválta. Hát ez nem valami ígéretes.- Mindenesetre menjünk ki, és nézzük meg.Amikor odaértek, a kocsit lenn hagyták az úton, a

házakhoz tartozó garázsoknál, és amint átkászálódtak a havon az Isbjörnveire, Fagermo érezte, hogy a 12. sz. házból valaki figyeli, és ez a valaki, csak Fru Nicolaisen lehetett, aki talán azt remélte, hogy rendőr szeretője jött el hozzá. Szemüket árnyékolva védekeztek a hóról visszaverődő, szikrázó napfény ellen, és így kaptattak föl a 13. számhoz. Fru Andersen és Fru Vibe az ajtóban álltak, és elmerülten beszélgettek arról az egyetlen témáról, amely két bergeni közt felmerülhet, a nosz-talgiáról esős szülővárosuk után. De amint a két férfi közelebb ért hozzájuk, abbahagyták, mivel az üzlet azért mindennél fontosabb.

- Most nézze meg - mondta Fru Vibe Lindestadnak, akinek türelmes arckifejezésén rajta volt az a sok év, amely alatt mindvégig panaszkodó bérlőkkel foglalkozott. - És maga még azt mondta, hogy itt minden rendben van.

- Mindent rendbe hoztunk, amikor az előző bérlő elment - mondta Lindestad, miközben lassan oldalazott a vindfang felé. - Ez pedig a múlt nyáron volt. Mondjuk egy kis por elképzelhető.

- Az - mondta Fru Andersen diadalmasan -, az nem por.Nem is volt az. Ez bizony egy kicsi, megátalkodott, barna

folt volt, amely ott' virított a falon a szegő fölött, és körülötte a fal világosabb színe bizonyította Fru Andersen gigászi küzdelmét, amellyel megpróbálta lesikálni onnan.

- Engedjenek csak közelebb, hadd nézzem meg - mondta Fagermo, és négykézlábra ereszkedett azon a kis helyen. Nem kellett neki sok idő ahhoz, hogy döntsön. - Mostantól pedig ne nyúljanak hozzá - mondta, miközben felállt.

- Hogyhogy ne nyúljak hozzá? - kiáltott fel Fru Andersen dühödten. - Csak nem azt akarja mondani, hogy…

- Rendőrség - mondta Fagermo, és megmutatta az igazolványát. - Ehhez nem szabad hozzányúlni. Egy órán belül kiküldők egy embert. Az majd mintát vesz. Szerencsére maradt még elég ahhoz, hogy elvégezzük a vizsgálatokat.

- Vizsgálatokat? - kérdezte Fru Vibe izgatottan. - Tehát valóban vér?

- Azt hiszem.- Nekem is gyanús volt - mondta. - Ezért telefonáltam.

Gondolja, hogy az a fiú? - Fejével a hegyek felé intett.

Fagermo figyelmesen megnézte: csinos, intelligensnek látszó asszony.

- Lehet. Éppen ezen az ügyön dolgozom: Van valami oka annak, hogy épp a fiú jutott az eszébe?

- Nem, nincs. Csak mióta megtalálták itt a közelben, egy kicsit borsódzik a hátunk. És akkor itt ez a vér…

- De ez a ház üres volt decemberben, nem? - Fru Vibe bólintott. - Hallottak valamit a szomszédból?

- Semmit - mondta Fru Vibe. - Tél volt, karácsony. Olyankor az ember valahogy bezárkózik. - Ahogy hirtelen belé hasított a gondolat, a lehetőség, egyszerre összeborzadt. - Én ezt nem értem.

- Én sem - mondta Fagermo. Aztán megfordult, és elindult a kocsi felé, miközben Lindestad még megpróbált megbirkózni Fru Andersen problémájával, akit felháborított az a tény, hogy egy vérfoltos házba kell beköltöznie, és ráadásul hamarosan még a rendőrség is rászáll. Kinn az utcán Fagermo megállt, lenézett az úton a többi házra, és így dünnyögött: - Azt hiszem, egy kicsit körül kell néznem ezekben a házakban.

16. fejezet

Lassan világosodik

Másnap reggel az Egyetemi Könyvtár, amely Nicolaisen professzor nyelv- és irodalom tanszéki szobájánál két emelettel lejjebb volt, igen álmosan festett. Sehol egy diák: talán előadáson voltak, de lehet, hogy nem is szoktak idejárni. Csupán néhány nő futkosott, mint valami kotlós a polcok és a katalógus között, mindegyiknek a kezében egy cédula, könyvek vagy folyóiratok, arcukon meg olyan esendő és gondterhelt kifejezés, mintha ez a világ túlságosan is nagy teher lenne gyönge vállukon. Fagermo felvilágosítást kért az asztalnál ülő két állapotos hölgytől. Ennek eredményeként az egyik hátsó szobába vezették, ahol Elisabeth Leithe dolgozott. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, és máris nyilvánvalóvá vált. hogy ez a nő még véletlenül sem lehet gyilkos. Alig százhatvan centi magas, kicsi, sovány, szerencsétlen nő, bánatos, fakó kardigánban és fakó ruhában, még a teste is fakó volt, az arca meg színtelen és szomorú. Fagermo meg-próbálta elképzelni azt a gyilkosságot, amelyben ez a nő aktív szerepet játszik; elképzelte, amint Martin Forsyth engedel-mesen letérdel a vindfang padlójára, míg a nő egy tompa

tárggyal fejbe vágja, és betöri a koponyáját. A gondolat egészen abszurd. Amikor Fagermo belépett az ajtón, akkor is csak ült az asztalánál, és egy csomó könyv felett merengett, bár nyilván azért voltak előtte, hogy csináljon velük valamit. A szemei olyanok, mint valami hatalmas, nedves golyók, és mintha mindenki túl sokat várna el tőle. Fagermo be-mutatkozott, leült} és rögtön a tárgyra tért.

- Ha jól tudom, az Isbjörnvei 18. alatti ház földszinti lakásában lakik, igaz?

A szerencsétlen teremtés riadtan ránézett, nedves, dülledt szemei majdnem eszelősen meredtek Fagermo arcára. Meg se tudott szólalni, csak bólintott.

- Otthon volt december huszonegyedikén?A lány elgondolkodott, majd megrázta a fejét, és valami

vékony hangot hallatott, amelyet Fagermo nemleges válaszként értelmezett.

- Hát hol volt?- Hazamentem. Még volt szabadságom, és megkaptam

az engedélyt. Elengedtek. - A szavak valamiféle rémült nyüszítésként hagyták el ajkait. Fagermónak az volt az érzése, hogy ez a nő azt hiszi, az egyetem küldte a nyakára, azzal az indokkal, hogy jogtalanul vette ki a szabadságát.

- Értem. Ezek szerint a ház teljesen üresen állt. Mikor ment el?

- Tizenkilencedikén. Volt engedélyem. És…- Igen, igen. Értem. Mikor jött vissza?- Január negyedikén.- A házban minden rendben volt? Nem vett észre

semmi különöset?A rémült nyusziarc álmélkodva intett nemet.- Legalábbis, ami a lakását illeti, ott nem. Gondolom, a

ház többi részébe be sem ment?A lány nyelt egyet, majd bizonytalanul megszólalt. - De

igen. Mert… egyedül, már hónapok óta egyedül vagyok a házban. És… félek. Amikor visszajöttem, végigmentem a házon, hogy biztos legyek…

- Abban ugye, hogy még mindig egyedül van. Nagyon okosan tette. És érthető is. De nem vett észre semmi furcsát?

A lány ismét nemet intett.- Tegnap ott jártam, és a vindfang padlóján van egy

barna folt. Magának ez nem tűnt fel? - A lány bólintott. - Mikor, pontosan mikor vette észre először?

- Rögtön, rögtön azután, hogy megérkeztem. Még januárban.

- De nem gondolt semmi különösre, igaz?- Nem. Azt hittem, hogy Lindestad mutatta meg

valakinek a házat. Néha előfordul. Vagy esetleg én öntöttem ott ki valamit, de hogy mit, azt már nem tudom.

Fagermo a nagy, homályos szemekbe nézett, majd felállt, hogy távozzon. Ennél többet nem lehet megtudni tőle. Amikor megköszönte neki a segítséget, és feltűnés nélkül ki akart osonni az ajtón, a vékonyka hang felvisított;

- Mi volt?- Hogyan?- Mi volt? Mi volt az a barna folt?- Vér - mondta Fagermo, és így egyedül őt terhelte a

felelősség egy hosszú, lidérces éjszakáért, amelynek szörnyű álmait vámpírok, liliomtiprók és pokoli tortúrák töltötték meg - az álmokért, amelyek következtében másnap reggel ismét megszólalt a telefon Lindestad szobájában, és egy hisztérikus, vékonyka hang lakáscserét követelt.

Lindestad szolgálatkészségének és hozzáértésének azonban előtte még egy próbát ki kellett állnia. Elsőként Fagermo telefonált, aki az éjszakát gondolkodással töltötte, és másnap reggel ennek eredményeivel lépett be az irodájába.

- Azokról az isbjörnveii házakról van szó - mondta. - Feltételezem, hogy mindegyiket más-más kulcs nyitja.

- Hogyne, természetesen.- Egy bizonyos idő eltelte után egy-egy ház volt

bérlőinek a száma nyilván elég tekintélyessé válik?- Ez attól függ. Vannak, akik elég sokáig maradnak,

aztán akadnak olyanok is, akik csak rövid időre veszik igénybe. Vagy azért, mert nem maradnak Tromsőben, vagy azért, mert házat vesznek maguknak. Így aztán akad olyan házunk, amelynek felépülte óta ugyanaz a bérlője, ezek a há-zak négy-öt éve épültek, másokban pedig már lakók hosszú sora váltogatta egymást.

- Lehet, hogy ez utóbbiak közé tartozik a tizennyolcas is?

- Igen, laktak ott már egypáran.- És a kulcsokkal mi történik, amikor elköltöznek?- Természetesen visszaküldik nekünk.- De előfordult már olyan, hogy egy kulcs elveszett?- Hát persze, előfordul az ilyesmi. Az emberek

szórakozottak. Ez azonban nekünk nem jelent problémát: újat csináltatunk.

- Ezt persze a lakók is megtehetik: csináltatnak néhány

kulcsot, amíg ők a bérlők, aztán megtartanak maguknak egyet.

- Ez bizony előfordulhat - mondta Lindestad döbbenten. - Erre nem is gondoltunk. Persze sok értelme nincs a dolognak, hacsak nem akarja kirabolni azokat, akik utána költöznek be a házba. Amennyire én tudom, professzoraink közt nemigen akad olyan, aki másodállásban betöréssel foglal-kozna, bár az igazat megvallva, néhányukról bármit el tudok képzelni.

- Nem, nem betörésről van szó. Ez a gondolat azonban mégsem érdektelen. Lenne egy kérésem, tudna nekem készíteni egy névsort azokról, akik eddig a tizennyolcas számú házban laktak?

- Megpróbálhatom. Természetesen mindenről van írásos feljegyzésünk, de talán fejből is menni fog. Tud adni rá egy félórát?

- Amennyire csak szüksége van. Gondolja csak át nyugodtan, hogy minden pontos legyen. Pillanatnyilag csak adatokat gyűjtök.

Fagermo a következő néhány napot is adatgyűjtéssel töltötte. Egy kevés innen, egy kevés onnan. Ide egy telefon, oda egy puhatolódzó levél, és mindennek eredményeként egy kisebb halom cédula gyűlt össze az asztalán, nem is szólva a bejegyzésekről abban a kis koszos noteszben, amelyet az ügy kezdete óta a nadrágzsebében hord, és időnként belefirkálgat, de ezt rajta kívül senki más nem tudja kibetűzni. Végül is ez a sok minden kezdett lassan összeállni; Lindestad névsora; az Interpol jelentései; azoknak a névsora, akik a British Petroleum és más nagy olajvállalatok alkalmazásában álltak; a Kontinentális Talapzatkutató Intézettől kapott felvilágosítás. Aztán ott volt még az az érdekes telefonbeszélgetés azzal a férfival az Állami Olajtól, azaz a norvégok nemzeti olajválla-latától. A férfi természetesen nagyon óvatos volt: bemutatta a született bürokrata minden elővigyázatosságát, ez a homo sapiens legrosszabb fajtája, akivel egy rendőrnek valaha is foglalkoznia kellett. Semmit sem ad írásban, ezt előre kikötötte, és azt, amit mond, nem veszik fel magnóra. És így tovább, még akadt néhány hasonló feltétele. A végén azért mégiscsak megeredt a nyelve, és Fagermo nagyon érdekes beszélgetést folytatott vele.

Az ügynek akad még jó néhány olyan vonatkozása, amelynek mind utána kell járni. Ehhez azonban időre van szükség, nagyon sok időre. És Fagermo norvég, ezért ő is szeret mindent nyugodtan, kényelmesen csinálni. Mielőtt

azonban a nyomozások szokásos taposómalmát beindították volna, volt még egy kis űr, amelyet be kellett tölteni, egy nagyon fontos dolog, amelynek feltétlenül utána kellett nézni.

Dr. Dougal Mackenzie valahol a sziget csúcsa körül' lakott egy szép, fehér faházban. Az itteni házak tágasak, mutatósak, gyakran olyan régi farmok, amelyeket még az első világháború során meggazdagodott nyerészkedők építettek; néhányan magasztalják e házak stílusát, mások viszont szid-ják őket, mert huzatosak, sok kényelmetlenséggel jár, és nagyon drága a fenntartásuk. A többi régi, tromsői faházhoz hasonlóan, ezek is ki vannak téve annak a veszélynek, hogy bármelyik pillanatban kigyulladhatnak, meghibásodik egy elektromos vezeték, vagy éppenséggel a Városi Tanács hivatásos piromániásainak keze végez velük. Mindennek ellenére elegáns és kényelmes otthont nyújtanak azoknak, akiknek ezt pénztárcájuk megengedi. Amint Fagermo végigment a kocsifeljárón, a bokrokkal teli kertben, észrevett egy napszámos munkát végző embert, aki azonban nem Dougal Mackenzie volt. Mostanra, május első hetére, a hóból csupán néhány makacsabb fűit maradt meg egy-egy árnyasabb szegletben. A tavasz végre elkezdte hosszú, incselkedő szerelmi játékát Tromső lakóival.

Fagermo csöngetésére a túloldalról izgatott kis vinnyogások és vakkantások válaszoltak, majd - amint az ajtó kitárult - egy kutyás roham követte, amelyben a barát-ságosság minden jele ötvöződött, Jingle felugrott Fagermóra, és megpróbálta megnyalni az arcát. Ezután a kutya lerohant az ösvényre, hogy Fagermo lábnyomait megvizsgálja, majd rutinszerű ellenőrzést tartott a kert sötétebb pontjain - pontosan olyan volt, akár egy rendőr őrmester.

Dougal Mackenzie már nyilván megszokta, hogy az ajtónyitásnál csak kutyája után, a második helyen következhet. Úgy látszott, teljesen természetesnek tartja Fa-germo látogatását, csak amikor megszólalt, akkor húzódott fel a szemöldöke egy kicsit csúfondárosan, sőt már-már kihívóan.

- Nos, felügyelő úr, miben állhatok a rendelkezésére? - Úgy állt az ajtóban, mintha nem lenne benne biztos, hogy a vendéget behívja-e vagy sem.

- Beszélgethetnénk egy kicsit?- Semmi akadálya. - Mackenzie, Sidsel Korvalddal

ellentétben, mosolyogva, barátságosan fogadta a rendőrségi látogatót. Rögtön kitárta az ajtót, és bevezette Fagermót a házba, csupán egy pillanatra állt meg, hogy visszahívja Jingle-t egy távoli orgonabokortól, majd tett néhány sikertelen

kísérletet arra, hogy a kutyát a helyére parancsolja.A nappali szépen volt berendezve, a kényelmes, modern

bútorok nem zavarták meg a ház régies hangulatát. A szobában szétszórt kis asztalokon halomban álltak az angol újságok, és egy talpalatnyi hely sem volt, amelyet ne borítottak volna el a különböző jegyzetek, nyitott könyvek meg lapok, amelyek vizsgavázlatoknak látszottak. Egyszóval, így néz ki egy elfoglalt és rendetlen egyetemi tanár háza.

- Elnézést ezért a rumliért - mondta Dougal Mackenzie. - Azt hiszem, hogy a rendetlenség egy kicsit nagyobb a kelleténél. Sajnos, a feleségem beteg.

- Jaj, igazán sajnálom, de ugye nem komoly?- Tulajdonképpen nem. Egy kicsit nehezen szokja meg

az új környezetet. Februárban be kellett feküdnie egy kis időre a kórházba. Aztán amikor kijött, fölpakoltam és elküldtem őt egy-két hónapra Skóciába. Ott biztosan rendbe jön.

Fagermo volt már Skóciában, és megvolt a véleménye arról, hogy milyen hatással lehet egy emberre néhány hónap azon a vidéken ilyenkor, tavasszal, de erről most inkább hallgatott. Tudta, hogy néhány külföldi, sőt még a norvégok közül is sokan, igen nehezen tudnak alkalmazkodni az északi tél sötétségéhez, és ez különösen a második vagy a harmadik évben okoz nagyobb problémát.

- Hát ez szomorú - mondta. – Szívből remélem, hogy ott új erőre kap.

- Ez van… - mondta Mackenzie, és bizonytalanul egy fotelra mutatott, amelyen véletlenül nem voltak sem papírok, sem jegyzetek. - Szerencsére hozzászoktam már ahhoz, hogy gondoskodjam magamról.

- Persze, gondolom akkor, amikor külföldön volt.- Így van - mondta Mackenzie. A mondat végét

megnyomta, akár az amerikaiak: „Így van.” - Tehát milyen ügyben keres? Elég régen találtam meg azt a holttestet. Nem hiszem, hogy bármi újat tudnék mondani ezzel kapcsolatban.

- Nem, valószínű, hogy nem. Most tulajdonképpen hivatalos minőségében kerestem fel, szeretném kikérni a tanácsát néhány kérdésben.

- Hogyhogy hivatalos minőségemben? Az egyetem tanáraként?

- Pontosan. Tudja, én nem vagyok jártas a tudományokban. Elég nagy hátrány ez manapság egy rendőrnek: ha megoldunk egy bűntényt, akkor a nyomozómunkában a tudománynak mindig oroszlánrésze van. Én meg továbbra is csak a jó öreg emberi tényezők után

szimatolok. Amikor azt mondta, hogy ön tengeri geológiával foglalkozik, nekem eszembe se jutott, hogy ez kapcsolatban van az olajjal is.

- Tényleg? - mondta Mackenzie, és széles mosoly ömlött el húsos, rózsaszín arcán. - Persze, kapcsolatban van még egy csomó mással is, de természetesen az olaj is köztük van, különösen itt fönn. Igazán sajnálom. Nem is gondoltam, hogy a foglalkozásom ennyire nem mond önnek semmit, kü-lönben beszéltem volna róla a múltkor, amikor azokról az olajjal kapcsolatos kérdésekről esett szó ott a Bíboros Kalapjában. Tudja, hogy van ez: egyszerűen nem akartam…

- A halat úszni tanítani, valahogy így mondják ezt önöknél, ügyei. Nos, én tökéletesen megértem. Ez teljes egészében az én hibám. Ennek alapján azonban lehet, hogy nagyon sokat tud nekem segíteni: elmondhatná nekem, hogy mi van itt a háttérben. Tulajdonképpen már lenn Trondheimben is sokat segítettek nekem a Kontinentális Talapzat munkatársai.

- Igen, van ott néhány elsőrendű szakember. És persze a fiú is ott dolgozott. Vagy nem?

- De, tényleg ott dolgozott. Van itt azonban néhány olyan dolog, amelyekkel, azt hiszem, egyedül talán csak önhöz fordulhatok. Például, amint azt már ön is mondta, a fiú a Kontinentális Talapzat kutatóival dolgozott a hajókon. Adatgyűjtés stb., a legtöbb munkát elektronizált, igen bonyo-lult felszereléssel végzik. Mit gondol, mennyit érthet meg ezekből az összegyűjtött adatokból egy ilyen fickó, egy tisztes átlagműveltséggel rendelkező fickó?

- Általában nagyon keveset, vagy inkább semmit.- Ez akkor is áll, ha már korábban is dolgozott olajjal?- Hogyne, akkor is. Alapos előképzettséggel, legalább

egyetemi vagy műszaki főiskolai végzettséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy ezekből az információkból bármit is megértsen. Ezt a képzést adjuk mi meg itt az egyetemen. És még akkor is az adat önmagában természetesen semmit nem jelent: még a legjobb szakértőnek is időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza. Elüldögélhet az ember egy darabig az egész anyag felett, mielőtt valóban meg tudná állapítani a jelentőségét.

- Ezek szerint az összegyűjtött adatok egyenesen, mondjuk, az Állami Olajhoz kerülnek, és még nekik is szakértőket kell hívniuk az egyetemekről vagy valahonnan.

- Körülbelül erről van szó. Ez hosszú folyamat.- A végső eredményből pedig kiderül, hogy melyik az a

terület, amelyen a fúrás a legnagyobb haszonnal jár?- Igen, leegyszerűsítve, ez az egyik kérdés, ami érdekli

őket.- De nemcsak az Állami Olajat.- Nem. Maga is tudja, hogy milyen az i élet, felügyelő.

Gyilkos küzdelem folyik az olajtársaságok között, és ilyenkor nem az udvariasság az elsődleges szempont. Ez mindig is így volt, nem? Most aztán különösen, amikor a Közép-Kelet egyre bizonytalanabbá válik. Mindenki egyre inkább az északi-tengeri mezők iránt érdeklődik. Különös tekintettel az északi részre.

- Miért éppen az északi rész?- Mert rendkívül gazdag. Ebben teljesen biztosak

vagyunk. Valószínűtlenül gazdagok ezek a mezők, sokkal gazdagabbak, mint a déliek, a Norvégia és Anglia közötti területek. És így ezek képviselik a jövőt. Valószínűleg ez lesz itt a soron következő, legnagyobb feltárt terület. De van még itt sok, egyelőre nem érzékelhető tényező is: igen magasak a felszínre hozás költségei; a zord éghajlatból adódó technikai nehézségek; az itteni emberek politikai ellenállása; az ökológusok ellenállása. Ez az egész nagyon izgalmas, már csak azért is, mert még olyan bizonytalan. Ezért hát természetes, hogy a különböző társaságok mindent tudni akarnak arról, hogy mi történik itt, milyen eredmények születtek.

- Értem. Ezt körülbelül én is így képzeltem. Most arra lennék még kíváncsi, hogy hol van itt szerepe az egyetemnek?

- Ez nem olyan egyértelmű, mint a Kontinentális Talapzatkutató esetében. A lényeg az, hogy az északi-tengeri olaj felfedezése több szempontból is rendkívül felkészületlenül érte Norvégiát. Tudja, ez valahogy olyan, mint egy hatalmas totónyeremény. Ez az, amit nem lehet megjósolni, és felkészülni sem lehet rá. Váratlanul rendkívüli mértékben megnőtt a szakemberigény, természetesen az összes kapcso-lódó ágazatban is. Ezután az történt, hogy az érintett egyetemi tanszékeken hatalmas fejlesztésbe kezdtek, és a kormányzat mindezt rengeteg pénzzel támogatta. Az első években Norvégiának külföldi tanácsadókra kellett támaszkodnia: amerikaiak, britek, hollandok és így tovább. De Norvégia is, mint manapság mindenki, a kicsinyes nacionalizmus hatalma alatt áll: a külföldi segítség nem tesz jót a nemzeti büszkeségnek: Norvégia ki akarja nevelni a saját szakembereit, hogy ezt az üzletet teljes egészében maga igazgathassa.

- És addig?- Addig azonban kénytelen behívni a külföldi

szakembereket, hogy kiképezzék á jövő norvég szakembereit.- Tehát ezért van itt ön is?Dr. Mackenzie arcán széles mosoly jelent meg, hátradőlt

a kanapén, és megsimogatta a kutyája fejét, ugyanis az, ahelyett hogy a helyére ment volna, felugrott a kanapéra, és egy unott sóhajjal letelepedett gazdája mellé.

- Igen, ahogy mondja. És még nagyon sok hozzám hasonló van itt mindenütt a norvég egyetemeken, a geológiai tanszéken és másutt is.

- Olyanok, akik külföldi gyakorlattal rendelkeznek?- Igen. Külföldön végzett emberek, valamelyik külföldi

egyetem előadója, aki így, azáltal, hogy Norvégiába jön, egy fokkal előbbre jut a ranglétrán. Természetesen akkor jöttünk ide, amikor még jól mentek a dolgok. Néhány éven belül ezeket az állásokat elsősorban a norvég jelentkezők fogják megkapni.

- Értem. Tehát ön tanít, irányít, és gondolom, az Állami Olaj is felkéri időnként tanácsadónak.

- Igen, előfordul.- Ezek szerint ön sok tekintetben kulcsember itt ebben

az egész északi-tengeri olajügyletben?- Ezt azért nem mondanám. A kulcsemberek mind

Oslóban vannak az Állami Olajnál. Ők hozzák a döntéseket. Az utóbbi években úgy elszaporodtak, akár a nyulak, meg kell, hogy mondjam, nos, talán jobb, ha nem mondom. Az ember idővel rájön, hogy néha okosabb, ha hallgat.

- Úgy érti, hogy nem rendelkeznek megfelelő szakmai tudással?

Dr. Mackenzie csak mosolygott, de nem szólt egy szót sem.

- De még így is - mondta Fagermo még ha nem is önök, egyetemi emberek a kulcsfigurák, azért az önök kezén is át-megy elég sok kényes információ.

- Igen, néhanapján.- Ezek olyan információk, amelyekért a rendszeren

kívüli emberek akár vagyonokat is fizetnének?- Azt hiszem, felügyelő, ezt egy kicsit túl drámaian

fogja fel. Sokféleképpen meg lehet szerezni ezeket az információkat. Például a társaságok kezdhetnek saját kutatá-sokat is.

- Nyilván illegálisan, amennyiben norvég érdekszférán belül működnek?

- Természetesen. De ez is előfordul. Elég, ha az orosz halászflottára gondol…

- Igen, erről mindenki tud. De azt hiszem, azért a nagy olajtársaságok nem szívesen kezdenek bele egy ennyire ordítóan illegális akcióba, ha van rá mód, hogy ezt elkerüljék. Tegyük fel, hogy másképp is megszerezhetik a szükséges információt…

- Hát igen, nyilván azt a módszert választják, amelyik kevesebb rizikóval jár.

- Így van - mondta Fagermo. - Nekem is ez volt az érzésem. Ráadásul egy nagyobb összeg egy-két embernek még mindig kevesebbe kerül nekik, mint egy nagyszabású és tiltott, tudományos expedíció.

- Ez nem is kétséges. Ennek ellenére, amint ezt már említettem, talán nem kellene ennyire túldramatizálni ezt a kérdést. Az Állami Olaj emberei is, ha éppen úgy hozza kedvük, kiszivárogtatják az információkat, és ezeknek a geológiai felméréseknek az adatai végső fokon úgyis eljutnak mindenkihez.

- Végső fokon. Ez itt a lényeg. Ahol sok pénzről van szó, ott a különböző érdekelt felek minden lehetséges információt meg akarnak kaparintani, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nyilván ezért vannak itt az orosz halászhajók is. Na de engem nem is ez érdekel elsősorban, hanem az, ami már olyan hosszú ideje foglalkoztat: minél többet megtudni Martin Forsythról. Meg kell ismernem a fiú életét, és azt, hogy mi volt a háttérben. Ki kell derítenem, hogy miért került bajba. Még keveset tudunk róla, de azt az egyet, hogy bajba került, azt biztosan tudjuk. Az egyik lehetséges megoldás: a szex. Ennél csak az a baj, hogy ehhez túl rövid ideig volt itt. A másik lehetőség: a pénz. Itt viszont rögtön felmerül a kérdés: miért kapott volna pénzt? Véleményem szerint két kézenfekvő válasz létezik: a kémkedés, politikai kémkedés, és az olaj.

Dougal Mackenzie elgondolkodott.- Történt már itt a környéken néhány elég furcsa

haláleset, nem? Például azok a japánok, kínaiak vagy kik, ott lenn, Bodőben: nem sikerült őket azonosítani. Az emberek, ha jól emlékszem, kémkedésről beszéltek.

- Természetesen. Az emberek mindig ilyesmiről beszélnek, amikor nem tudnak semmi bizonyosat, csak azt, hogy valami titokzatos dologról van szó. Azokat a külföldieket azonban senkinek sem sikerült azonosítania. Martin Forsyth esetében viszont megvan az az előnyünk, hogy az azonosítás aránylag könnyen ment. Aztán csak tapogatóztunk, és végül,

a sok bizonytalan tényező közt rábukkantunk a háttérben az olajra. Ezzel foglalkozott itt Norvégiában, mind Stavengerben, mind Trondheimben. Sőt még a Közép-Keleten is. Elég hamar kiderítettem, hogy minden valószínűség szerint Abadanban dolgozott.

- Tényleg?- Igen. És véleményem szerint ebből csak egy dolog

következik; ha azok között, akik azon a geológiai felmérést végző hajón dolgoztak, valaki tudta, hogy mit csinál, akkor az Forsyth volt. Értelmes fiú, aki középszintű, de elég jó iskolai végzettséggel rendelkezett, és mindenek felett ravasz volt: éberen figyelt a nagy lehetőségre, amelyet fel is akart használni, hogy gyorsan pénzhez jusson.

- Igen, világos - mondta Mackenzie. - Ez, úgy látszik, elfogadható következtetéshez vezet.

- De sajnos nem sokra megyek vele - mondta Fagermo. - Ha Forsyth közvetlenül informálta, mondjuk, az egyik amerikai olajtársaságot, akkor mi okuk lett volna arra, hogy megöljék az aranytojást tojó tyúkot, vagy ha más volt, akkor miért? Úgy érzem, ez a helyzet ennél egy kicsit összetettebb.

Fagermo most hátradőlt, elővett egy cigarettát, és rágyújtott.

- Dr. Mackenzie, a kérdésem a következő: ezeknek a külföldieknek, akik az olajjal kapcsolatos területeken dolgoznak az országban vagy az egyetemeken, általában milyen a társadalmi hátterük?

- Nos, amint ezt már mondtam, elsősorban a pályájukon való előrelépés miatt jönnek ide. Norvégiának emberekre van szüksége, akik valamilyen módon az olajjal kapcsolatos területeken dolgoznak: különféle geológusok, geográfusok, ezzel a szakterülettel foglalkozó közgazdászok, és még sorolhatnám. Ahol ilyen váratlan igény lép fel, ott mindig talál kívülről jött embereket, akik azzal a reménnyel érkeznek, hogy külföldön hamarabb jutnak előre, mint saját hazájukban. Senki sem szeret leragadni a tudományos ranglétra alsóbb fokain, hiszen az előrelépésre csak egyetlen lehetőség van, ha kivárja, míg valaki meghal, és ez nem valami lelkesítő.

- Ezt úgy érti, hogy legtöbbjük egyenesen valamelyik külföldi egyetemről jött? De ez ugye nem minden esetben igaz? Akadnak azért olyanok is, akik szaktudásukat valamelyik nagy olajtársaságnál szerezték meg?

- Persze, természetesen.- Így van ez az ön esetében is, Dr. Mackenzie.

Dougal Mackenzie kényelmesen hátradőlt a kanapén, keze ismét a kutya fején, és egész teste elernyedt, mintha csak így akarná bizonyítani tökéletes nyugalmát.

Halványan elmosolyodott.- Igen. Elég sokáig dolgoztam az egyik nagy, brit

olajtársaságnál, majd rövid ideig egy amerikainál is. Persze, ahogy azt ön is mondta, hosszabb vagy rövidebb időt szinte mindannyian eltöltöttünk valamelyik társaságnál.

- Tehát jól gondoltam - mondta Fagermo. - Ez aztán nyilván előnyt jelent, amikor száktanácsadókra van szükség.

Mackenzie vállat vont.- Talán. Néha megkeresnek az Állami Olaj munkatársai,

de csak néha. Mindenkit, aki a geológiai tanszékeken ilyen speciális ismeretekkel rendelkezik, időnként felkérnek egy-egy munkára. Mindannyian végeztünk már valamilyen különlegesebb feladatot a nagy olajtársaságoknál.

- Tehát ezt is jól sejtettem - mondta Fagermo. - ön, ha nem tévedek, mielőtt idejött, körülbelül öt évig Abadanban dolgozott.

- Így van. Körülbelül öt év lehetett. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy jórészt az ottani tapasztalataimnak köszönhetem jelenlegi állásomat. Természetesen, amikor majd itt is fúrni kezdenek, akkor nagy szükség lesz a közvetlen gyakorlati tapasztalattal rendelkező emberekre.

- Nagyszerű - mondta Fagermo, és fél szemmel egyfolytában Mackenzie-t figyelte, aki rendkívüli nyugalmat erőltetett magára. - Nos, remélem, megérti, hogy ez érdekel. Martin Forsyth anyja ugyanis azt mondta, hogy a fiú valami „Aberfan” vagy ehhez hasonló nevű helyen dolgozott. Ön Abadanban dolgozott…

Dougal Mackenzie felnevetett, és széttárta a karját.- Van magának fogalma arról, felügyelő, hogy mekkora

az a hely, és hogy hány külföldi dolgozik Abadanban és a környékén?

- Nyilván rengeteg. Feltételezem, tagadja, hogy valaha is látta volna ott Martin Forsythot.

- Természetesen. Emlékezetem szerint sem ott, sem máshol. De végül is sok mindenkivel találkozik ott az ember, akad köztük jó néhány angol is. Persze azt se felejtse el, hogy itt csak holtan láttam. Mindenesetre, amennyire én tudom, sohasem találkoztam vele. Ehhez persze tudnia kell azt is, hogy ezeknél az olajtársaságoknál elég erős a társadalmi rétegződés. Nem akarom, hogy nagyképűnek tartson, de

Marty Forsyth meg én teljesen különböző körökben foroghattunk.

- Most veszem észre, hogy Martynak hívja. Pedig én sohasem használtam ezt a nevet az önnel való beszélgetés során!

- Martin, Marty. Nincs ebben semmi különös, egyszerű rövidítés.

- Valóban, uram? Ennek azért szeretnék a végére járni. Én úgy tudtam, hogy ezt elég ritkán használják, inkább becenévként vagy gúnynévként a népszerű komikus után, és nem egyszerű rövidítésként. Ez nagyon érdekes. Aztán van még itt egy kis apróság. Az orvosaink megállapították, hogy Forsythot nem ott ölték meg, ahol megtalálták, csak később vitték oda, azután, hogy a vér már megalvadt. Mármost, szerencsénkre, és talán ez az egyetlen szerencse ebben az egész ügyben, Forsyth vércsoportja elég ritka: AB pozitív. Aztán a napokban egy csúnya vérfoltra bukkantunk az Isbjörnvei 18-ban, a vindfang falán. Aztán végignéztem a 18-as számú ház bérlőinek a névsorát, és az ön neve is köztük volt, uram.

- Drága felügyelő úr, azt hiszem, rossz nyomon van. Ennek már három éve. Csupán az első néhány hónapot töltöttem ott, azelőtt, hogy megvettem ezt a házat.

- Pontosan, uram. Ezt én is tudom, ellenőriztem. De van itt egy gondolat, amellyel eljátszadoztam: ha meg akarja ölni a fiút, akkor ezt nyilván nem a saját házában teszi, igaz? Eltekintve attól a nyilvánvaló veszélytől, hogy valaki meglátja, akkor még a felesége is itthon volt, nem? Magának azonban szüksége volt egy címre, ahol találkozót adhat neki: azonnal gyanút fogott volna, ha a tél kellős közepén valahol a sza-badban akart volna találkozni vele. És tegyük fel, hogy véletlenül még kulcsa is volt az isbjörnvei házhoz. Egy olyan kulcs, amelyről azt hitte, hogy elveszett, ezért nem is adta le az Egyetemnek. Nos, ebben az esetben akadhat-e ideálisabb hely a találkozóra, mint egy olyan ház, amelyről tudja, hogy üres, és ráadásul még be is tud menni? Arról nem is szólva, hogy úgy karácsony táján a legtöbb házban alig vannak: a bérlők jórészt hazamennek a családjukhoz, Norvégia más részeire. És végül, de nem utolsósorban, kettő körül már sötét van, az emberek behúzódnak a házakba. Egyszóval a lehető legjobb hely a gyilkosság elkövetésére.

Dougal Mackenzie arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, és bár a teste mintha görcsösebbé vált volna, mégis inkább olyan volt, mint aki megkönnyebbült, hogy a dolgok

végre a felszínre kerültek, és kész volt elfogadni a kihívást a párbaj nyílt színen való folytatására.

- Nahát, végre kibökte - mondta. - Bármilyen fantasztikus is ez az egész, most már legalább pontosan tudom, hogy mire gondol, mire akar kilyukadni. Akkor innen folytassuk: tudom, hogy mivel vádol, és maga tudja, hogy én tudom. De azt hiszem, ami a bizonyítékokat illeti, az ön ügye itt határozottan rosszul áll, a miérteket és az indítékokat még sűrű homály fedi.

- Tökéletesen igaza van - helyeselt Fagermo barátságosan. - Erről van szó. Szinte semmi bizonyítékom nincs. Csupán sejtünk néhány dolgot, és azt is csak halványan. Felfedeztünk néhány pókháló-finomságú összefüggést. Aztán van itt még egy icipici kis információ. Amint azt ön is mondta, az Állami Olajtól gyakran felkérnek magasabb rangú egyetemi tanárokat szakértői munkára, hogy kiértékeljék a különböző északi-tengeri expedíciókon össze-gyűjtött adatokat, önt azonban már több mint egy éve egyáltalán nem foglalkoztatják.

- Na de felügyelő, ez egyáltalán nem állandó feladat. És nem is én vagyok itt az egyetlen ember. Ez a fajta munka hol van, hol nincs.

- Ez nagyon valószínűnek látszik, ök azonban szándékosan nem foglalkoztatják önt. Az ön területén akad még néhány olyan professzor és egyetemi előadó, akiket korábban egyik vagy másik nagy olajtársaság alkalmazott. Különböző okokból, elsősorban azért, mert felmerült a gyanú, hogy néhány társaság olyan információk alapján lépett, amelyeket elvileg nem lett volna szabad ismerniük, kételkedni kezdtek néhány általuk foglalkoztatott szakértő meg-bízhatóságában. Ezek a munkák ugyanis kifejezetten titkosak. Ezért aztán az Állami Olaj kis szúrópróbákba kezdett. Az el-lenőrzés eredményeként néhány embert többé nem kértek fel szakértői munkára. Többek között önt sem.

- Értem. Ez engem is meglep. Úgy néz ki, mint amikor tárgyalás nélkül elítélnek valakit. De tisztesség ne essék szólván, még mindig nem értem egészen, hogy mi az összefüggés.

- Befellegzett annak a kis használható plusz jövedelemnek - mondta Fagermo a lehető legudvariasabb mosolyával. - És itt persze nem az Állami Olaj által kiutalt szakértői honoráriumra gondolok: az ön fizetési osztályában abból legalább nyolc százalék jön le a jövedelmi adóra. És ugyan mi más oka lett volna az információk kiszi-

várogtatására, mint a pénz? Ezúttal az a kis plusz járadékocska került veszélybe, amelyet adómentesen kapott attól a társaságtól vagy társaságoktól, amelyeknek az infor-mációkat továbbította. Nem ismerem a pontos árfolyamot, de nyilván csinos kis összegről volt szó, különben nem érte volna meg.

- Remélem, felügyelő, hogy minderre, legalább egy picinyke bizonyítéka is van.

- Most egészen őszinte leszek, uram, nincs - mondta Fagermo továbbra is rendkívül barátságosan. - Amint ezzel nyilván ön is tisztában van, ez olyan terület, ahonnan meg szokott csatornáinkon nem tudunk felvilágosítást szerezni. Csupán egy kongresszusi bizottság, királyi vizsgáló bizottság vagy valami ezekhez hasonló tudhat meg részleteket az olyan jövedelmekről, amelyekre én gondolok: azokról a suba alatti jövedelmekről, amelyeket valamilyen nagy, nemzetközi társaság fizet ki. Szóval valóban igaza van: itt már tényleg csak találgathatunk.

- Miért, eddig nem ezt tette? De azért csak folytassa, nagyon szórakoztató.

- Nos, hajlandó vagyok elismerni, hogy amiről itt beszélek, az pusztán feltételezés. Akkor most továbbra is ezen a szinten maradunk. Tehát, tegyük fel, hogy amikor az Állami Olaj emberei mellőzni kezdték, akkor újra összejött Martin Forsythtal, persze lehet, hogy mindvégig kapcsolatban álltak. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a stavangeri olajvállalatnál ön szerezte meg neki az első állást ebben az országban, de végül is ez lényegtelen kérdés. Azt hiszem, amikor összefutott vele, akkor jutott eszébe, hogy más módon is hozzájuthat az olajtársaságoknak szükséges információkhoz, amelyeket eddig szakértőként szerzett be. Továbbra is megmaradhat az a kis mellékes, ha talál valakit, aki okos, élelmes, van már gyakorlata meg némi szakmai ismerete, és olyan helyen dolgozik, ahol ezeket a geológiai felméréseket készítik. A bevételt azonban természetesen meg kell osztania a partnerével, nyilván olyan arányban, hogy mondjuk, nyolcvan százalékot megtart magának, és húszat ad neki. És ebbe bukott bele.

- Ne haragudjon, de az okfejtéséből még nem derült ki, hogy belebuktam.

- Ebbe persze elsősorban ő bukott bele. De végső soron ön is. Erről majd gondoskodom. Gondolom, egy darabig minden remekül, a terv szerint ment: Forsyth megkapta a munkát a Kontinentális Talapzatkutatónál. Azok még örültek is

neki: sokkal jobb munkaerő volt, mint általában a hajóikra toborzott legénység tagjai. Szerintem ez már önmagában is elég gyanús. Aztán még azt is megtudtam, hogy a fizetése itt jóval kevesebb volt, mint Stavangerben, és az a benyomásom, hogy Forsyth nem az a fickó volt, aki kevesebb pénzért is elmegy, csak azért, hogy hajón dolgozhasson. Mindenki azt mondta róla, hogy magányos, visszahúzódó fiú volt, de olyan valaki, aki tudta, hogy mit csinál. És azt hiszem, én is tudom, hogy mit csinált. Minden információt, amihez csak hozzáfért, eljuttatott önhöz. ön meg leült, és megcsinálta azt, amihez neki nem volt meg a képzettsége: értelmezte őket, és továbbította valamelyik - esetleg több - olajtársasághoz. Meglehet, hogy még az oroszokhoz is eljuttatta, hiszen azoknak is van érdekeltségük a Barents-tengeren, és számukra is érdekes mindaz, amit Norvégia tesz az olaj kiaknázása érdekében.

- Egész jövedelmező kis mellékfoglalkozás. Úgy állítja be ezt a dolgot, mintha az egész világ olajipara az én ajtómon kopogtatna, aztán meg pénzzel tömködné tele a postaládámat.

- Azért nem egészen erről van szó, bár azt hiszem, így is szépen hozott a konyhára. Ezek a nagy vállalatok kitűnő kapcsolatok egész hálózatát építették ki mindazokon a területeken, ahol valami érdekeltségük van, vagy éppenséggel szeretnék, ha lenne: helyi, politikai vezetők (azt hiszem, nálunk is van egy), egyetemi tanárok, újságírók, egyszóval mindenki, aki valamilyen formában befolyást gyakorolhat a közvéleményre. Fontos nekik az informá-ciószerzés meg az, hogy az emberek kedvezően viszonyuljanak majd az olajhoz, sőt támogassák is őket. Azt hiszem, ezért nem fizetnek szűkmarkúan.

- Az ön szemszögéből nézve, azt hiszem, rendkívül bosszantó, hogy mindezt ilyen nehéz bebizonyítani.

- Valóban, rendkívül bosszantó. De talán folytatnám még ezt a kis eszmefuttatást. Nos, uram, amikor az ember önre néz, meg az ön életvitelére, akkor akaratlanul is el-gondolkodik. Nem sok egyetemi tanár engedhet meg magának egy ilyen régi faházat, és különösen nem ilyen nagyot és szépet, mint az öné. Ez talán az egyik legszebb régi ház itt Tromsőben. Aztán itt van ez a nagy, svéd autó, a közelmúltban ráadásul még egy hajót is vett. Valahogy mindez úgy kiemeli a szokásos egyetemi körből, természetesen itt az életvitelre gondolok, egy ilyen házat meg egy ilyen méretű hajót, mint az öné, igazából csak egy jól me-

nő orvos, ügyvéd vagy egy valóban sikeres üzletember tud fenntartani.

- Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy maga nem ismeri a hátteret, nem tud semmit a családomról, a származásomról…

- De fogok, uram, mindent meg fogok tudni önről. Örökölt? Vagy sokat keresett, amikor az olajfúrásoknál dolgozott, és félretette? Mindennek utána fogok nézni. Át-nézem a bankszámláját, nem a norvégiait: az túl egyszerű lenne, mert túlságosan szem előtt van, és bárki megteheti. Nekem módot kell találnom arra, hogy megvizsgálhassam az angliai, esetleg amerikai betéteit, de lehet, hogy még a kontinensen is körül kell néznem. Nem lesz könnyű. Sőt, meglehet, hogy keresztülvihetetlen. Ennek ellenére én már meg is indítottam ezeket a vizsgálatokat, és hosszú távon meg is lesz az eredménye.

Dougal Mackenzie hallgatott, ajkán még mindig ott bujkált egy halvány kis mosoly, miközben elgondolkodva végigpillantott azon a hosszú távon, amely épp most nyílt meg előtte. A kutya, Jingle feje gazdája ölében pihent, és láthatóan élvezte a nyugodt beszélgetést.

- Azt azonban még mindig nem mondta el - szólalt meg végre Dr. Mackenzie -, hogy miért is kellett volna megölnöm azt a fiút. Vagy talán ebben a kis fantáziajátékban az indítéknak nincs is helye? Véleményem szerint, ha arra használom a fiút, hogy mindenből és mindenkiből pénzt csi-karjak ki, akkor ez eszembe se jut.

- Azt hiszem, ez is teljesen nyilvánvaló, ha számításba vesszük az emberi tényezőt. Önök sok tekintetben nagyon hasonlítottak egymásra. Ahogy önnek nem volt elég semmi, ugyanúgy Martin Forsythnak sem. Maga egyszerűen felhasználta őt. És emellett, azt hiszem, lebecsülte. Azt gondolta, mivel nincs egyetemi végzettsége, ezért buta, és hogy könnyen kezelhető eszköz lesz a kezében. Martin Forsyth azonban nem csupán eszköz volt. Egyáltalán nem volt buta, bár végül nagy ostobaságot követett el. Végeredményben mindketten azon a bizonyos emberi tényezőn csúsztak el: ön alábecsülte őt, de ő is nyilvánvalóan alábecsülte önt. Azt hiszem, a fiú elég hamar, még valamikor a játék elején rájött, hogy csupán felhasználják: ha sikerülne neki kapcsolatot teremtenie egy kicsit feljebb, akkor közvetlenül ő, a maga közvetítői szerepe nélkül továbbíthatná az információt a lehet-séges vevőknek, hiszen az értékelést azok is el tudják végezni. Mindenekelőtt azonban arra jött rá, hogy ezzel a

közös vállalkozással ön egyértelműen a hatalmába került. Erről hajlamosak megfeledkezni a középosztálybeliek.

- Miről?- Arról, hogy ha az ember olyan valakit akar

fölhasználni, mint Martin Forsyth, akkor azt is tudnia kell, hogy az ilyeneknek nincs vesztenivalójuk, nincs állandó munkájuk, „tisztességük”, jó hírük. Egy olyan ember azonban, mint ön, uram, mindezt birtokolja, és nem is akarja elveszíteni. Ezért kerülhet a hatalmába.

- Én meg mindig azt hittem, hogy manapság egy egyetemi tanár a társadalom leglenézettebb tagja - mondta Dougal Mackenzie, minden eddiginél szélesebb mosollyal.

- Persze ez csak az önök kis egyetemi viccelődésében van így. Valójában azonban egy egyetemi tanár helyzete szinte meg- rendíthetetlen. Lehet, hogy magát is éppen ez vonzotta, és ezért hagyta ott az olajtársaságokat annyi év után. Gyakorlatilag ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy egyetemi tanár elveszítse az állását, még akkor is, ha semmit sem ért a szakmájához. Tulajdonképpen majdnem mindenki felnéz önökre, legalábbis itt, Norvégiában: ez nálunk komoly státus, és tudja, egy olyan országban, ahol nincs arisztokrácia, a státussal rendelkező emberek jelentik a társadalom krémjét. És ez ráadásul még olyan valami is, amit önök ott az egyetemen magától értetődőnek vesznek. Saját fülemmel hallottam, amint az egyik baloldali egyetemi tanár keserűen kitört, hogy amikor ittas vezetés miatt börtönbe került, kénytelen volt bűnözőkkel megosztani a celláját. Azt hitte, hogy menedéket talál valamiféle bevehetetlen burzsoá erődítményben. Szóval a lényeg mindenesetre az, hogy önnek sok vesztenivalója volt, Forsythnak viszont semmi.

- Ezzel, ha jól értelmezem, azt akarja mondani, hogy a fiú zsarolt engem. Nyilván abban reménykedik, hogy a bankszámlámról ez is kiderül.

- Talán igen. Bár valószínűbbnek tartom, hogy nem. Ugyanis az az érzésem, hogy még csak most akarta elkezdeni. Alig néhány hónapja kezdte önt ellátni információkkal, és időre volt szüksége ahhoz, hogy valóban a markában tarthassa. Ami pedig önt illeti, már a zsarolás első jelénél rájött arra, hogy ebből nincs kiút, ez így mehet örökkön-örökké. Azt hiszem, az események menete a következő lehetett: Forsyth homályosan célozgatni kezdett, ön meg rögtön rájött, hogy miben töri a fejét, és gyorsan elhívta az isbjörnvei házba, hogy ezt a dolgot nyugodtan megbeszélhes-sék.

- És akkor ott mindjárt meg is öltem?- Igen. Azt hiszem, a fiú egy-két nappal korábban

érkezett, hogy egy kicsit, körülszaglásszon, és nyugodtan átgondolhasson mindent. Nem tudom, végül hogyan döntött, amikor elindult arra a találkozóra, de azt hiszem, nem nagyon volt ideje rá, hogy elmondja, mert alig lépett be az ajtón, ön nyomban és feltűnés nélkül megölte.

- Értem, tehát ezért van a vér a vindfang falán. Nos, kedves felügyelő, azt hiszem, túl keveset tud ahhoz, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonjon le.

- Ezzel én is tisztában vagyok - mondta Fagermo. - Egyszerűen csak elmesélem önnek a gondolataimat, és ennek aztán igazán nincs semmi köze a vádemeléshez. Végül is még csak a kezdet kezdetén vagyok. Hónapokig keresgélhetem még a bizonyítékokat. Nos, véleményem szerint, amikor a fiú az előszobában elfordult, hogy levegye a kabátját, ön leütötte, a test meg hátraesett a vindfang padlójára, innen a vérfolt. Ezután, gondolom, behúzta az előszobába vagy valamelyik földszinti szobába, és levetkőztette.

- Ezt nyilván azért tettem, hogy ne lehessen azonosítani.

- Természetesen. Ez rendkívül fontos volt. Van azonban itt még egy érdekes dolog. Nemcsak a ruháit vette le, hanem a gyűrűjét is. Ez nyilván nagyon nehezen ment: szoros volt, mély nyomot hagyott a fiú ujján. Gondolom, ez ronda, utálatos dolog lehetett egy olyan valaki számára, aki nem született gyilkos. Sok embernek említettem ezt a gyűrűt azzal a hátsó gondolattal, hogy az egyszeri gyilkos erre még álmában is emlékszik. Észre is vettem, hogy valaki összerezzent, amikor a Bíboros Kalapjában szóba hoztam a gyűrűt, és erős a gyanúm, hogy ez a valaki ön volt. Mert a gyűrű nem volt benne a számításban.

- Nem volt benne a számításban?- Úgy értem, hogy a fiatalemberek nem nagyon

hordanak gyűrűt Angliában. Erre tehát nem számított. A fiú azonban úgy félig-meddig vőlegény volt, méghozzá egy norvég lány vőlegénye, aki természetesen azt tette, amit ilyen esetben a norvég lányok tesznek: vett neki egy gyűrűt. Így az-tán elráncigálhatta egy darabig, míg végül sikerült lehúznia. És ez jutott eszébe a Bíboros Kalapjában. Sőt azt hiszem, hogy most is ez a kép jutott eszébe.

Dougal Mackenzie arca egy cseppet megrándult. Ekkor gyorsan beszélni kezdett:

- Aztán pedig fogtam magam, és szépen eltemettem a

hóban, csak azért, hogy három hónap múlva megtalálhassam.- Nos, elég furcsa, de pontosan ez történt. Igen,

pontosan ez.- Olyat már hallottam, hogy a gyilkos visszatér a tett

színhelyére, de Burke és Hara esete óta olyasmi nem fordult elő, hogy valaki eltemeti a holttestet, majd lelkesen ismét kiássa. Ilyet esetleg a kutyám csinál, de nem én.

Jingle fajtájának említésére felpillantott, és várakozásteljesen megcsóválta a farkát.

- Ez így elmesélve valóban abszurdnak hangzik - mondta Fagermo magabiztosan. - De amit itt elmondott, az pontosan az, ami történt, és nem az, aminek a tervei szerint történnie kellett volna. A dolog ezúttal nem úgy sült el, ahogy várta. Amint elmondtam, a gyilkosság egy kicsit sietősen kitervelt ügy volt. Gyors válasz a veszedelmes fenyegetésre. Tehát leszedte a hulláról az összes azonosítási jegyet, és aztán, valószínűleg éjszaka, a háztól egy kicsit távolabb, a hegyekben eltemette. Szerencséjére akkor éppen havazott. Ez tehát nyilván könnyen ment. De később, azt hiszem, megbánta. Különösen akkor, amikor megjelent az a kis hír az újságban az Alfheim penzióból eltűnt fiúról.

- Ehhez hozzá kell tennem, felügyelő, hogy én sajnos nem olvasok norvégul.

- Nem is kell, hiszen mindenki erről beszélt, különösen az itteni angolok. Amikor ez szóba került, akkor döbbent rá, fennáll az a veszély, hogy ha megtalálják a holttestet, akkor azonosítani is tudják; és ha ez megtörténik, akkor sok minden felszínre kerülhet. Viszont abban az esetben, ha a hullára súlyt köt, és bedobja a fjordba, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy sohasem kerül elő, vagy ha mégis, akkor teljesen felismerhetetlenül. Ezt persze nehéz úgy megcsinálni, hogy ne vegyék észre a szárazföldről; a hidakról sem megy egy-könnyen, mert az emberek ügyelnek az öngyilkosokra, és minden gyanús mozdulatot azonnal észrevesznek. Akkoriban azonban magát már elkezdte gyötörni egy kérdés: vajon nem késett-e el? Meg aztán valamikor február vége felé vásárolta a hajót is, igaz?

- Hogy maga milyen jól informált! Szinte döbbenetes, felügyelő.

- Ellenőriztem én uram mindent, amit itt ellenőrizni lehetett. Többek között ezt is. Elég az hozzá, hogy megvette a hajót, aztán egy kora márciusi napon, nem sokkal az első olvadás után, elment, hogy megnézze, milyen állapotban van a hó. Azt hiszem, addig nem is sejtette, hogy mennyire csök-

kenti a hó vastagságát akár a legrövidebb olvadás is. Azért ment oda, hogy megnézze, a testet hogyan tudja aránylag a legkönnyebben kiemelni, szóval ez amolyan felderítő út volt. A test azonban gyakorlatilag már majdnem a felszínen volt.

- Én meg nyugodtan betemethettem volna még egyszer.

- Igen ám, de aznap rendkívül balszerencsés volt. Újból átolvastam az akkori vallomásokat, és ezekből pontosan kiderült, hogy mi történt. A kutyája elkezdte ráncigálni a fület a hóban, és akkor, éppen abban a pillanatban ért oda a hegyről lefelé síelő Horten kapitány. Sőt, ez az elviselhetetlen pasas fogta magát, és még meg is állt. Ebben a pillanatban a maga egész terve füstbe ment. Ezután Horten rájött, hogy egy holttestet találtak, és ekkor magának csupán egyetlen lehetőségé maradt, az, hogy részt vegyen a felfedezésben. Ez az ártatlan szerep a gyilkos legkitűnőbb álcája, de közel sem olyan biztos megoldás, mint amilyet maga tervezett. Őszintén bevallom, hogy nagyon sokat köszönhetünk a kutyájának.

Mintha Dougal Mackenzie egy kicsit keményebben simogatta volna a kutya fejét, de az nyugodtan, egykedvűen aludt tovább gazdája ölében, őt csupán a kutyákat érintő hangok érdekelték - a madarak, az ugatás, az ablakon kívüli természet zajai. Tulajdonképpen inkább úgy nézett ki, mint aki rendkívül elégedett önmagával. De Dougal Mackenzie arckifejezése sem volt kevésbé önelégült.

- Nos, uram - mondta Fagermo -, nagyjából ez lenne az én vádindítványom.

- A vádindítványa?- Jaj, milyen igaza van! Mondtam már, hogy

természetesen ennek még nincs semmi köze a vádhoz. Egyszerűen csak egy gondolat, amelyet néhány érdekesebb összefüggésre alapoztam: Abadan, olajjal kapcsolatos geológiai kutatások, Isbjörnvei tizennyolc, vér a vindfang falán… mindez csupán egy sor aprócska, mégis sokatmondó jelzés.

- Nem lett volna okosabb, ha vár, amíg mindezt szilárdabb alapokra helyezi? Azzal, amit itt elmondott, bizony nem sokra megy, ez még csak említést sem érdemel.

- Uram, önnek ismét igaza van. Más esetben általában csak akkor hozom egyáltalán szóba a témát, ha már közel járok a megoldáshoz. Azonban az eddig általam kiderített bűnügyek esetében a nyomozás főként Norvégia területén belül folyt - az is szívós munka, a részletek kiderítése sok türelmet igényel, mégis könnyen megy, mert az anyag nyitott

és hozzáférhető. Ennek a bűnügynek a felderítése viszont egészen más módszereket kíván. Például, csak a jó ég tudja, hogy mikor lehet, ha lehet majd egyáltalán, komolyabb munkát végezni Iránban. Ha kiderül, hogy nem lehet, akkor kapcsolatba kell lépnem azokkal az emberekkel, akik ugyanannak a társaságnak dolgoztak. Az ön köreiben mozgó emberek… de ők most pánikszerűen menekülnek Iránból. És lehet, hogy találok még olyanokat is, akik Forsyth barátai voltak, ha egyáltalán volt neki barátja: mert ez a fiú bizony nem nagyon fedte fel a kártyáit. Aztán persze ott vannak még maguk az olajtársaságok meg a központi irodáik. No és itt van ez a szaktanácsadói munka, amelyet az Állami Olajnak végzett; meg kell tudni, vajon mi okuk volt arra, hogy azt gondolják, maga is egyike azoknak, akik információt szivárogtatnak ki. Aztán, amint említettem, ott van még az ön személyes anyaga is, a bankszámlák meg a többi.

- Hát bizony hosszú és unalmas munka vár még önre, felügyelő.

- Nagyon hosszú. De remélhetőleg nem unalmas. Azt hiszem, mire a végére érek ennek az ügynek, sokkal többet fogok tudni arról, hogy valójában milyen ez az élet.

- Ez nem volt valami okos dolog magától, hogy így beavatott a terveibe, még mielőtt egyáltalán elkezdte volna. Most aztán nem tudhatja, hogy mit tüntetek el.

- Természetesen ez elég szokatlan. De ennek is megvan a maga oka. Tudja, pillanatnyilag még nem ismerem az ön tevékenységi körének a kiterjedését. Még nem ismerem, de hamarosan, megismerem. Lehet, hogy ez csak egy egyedülálló, kivételes botlás, vagy minek neveznem. De az is lehet, hogy sokkal nagyobb horderejű dolgokról van szó, mint amelyekről én tudok. Esetleg akad még néhány Martin Forsyth, akik ön helyett végzik el a munka piszkosabb részét, ezért aztán kapnak egy kis zsebpénzt, maga meg szép summákat vág zsebre. Amíg maga abban a hitben él, hogy teljesen tisztán áll előttünk ebben az ügyben, addig ezek a dolgok nyugodtan mehetnek tovább a maguk útján. Ez viszont azt is jelenti, hogy egy ilyen, a mostanihoz hasonló eset bármikor újból előfordulhat.

- Maga azt hiszi rólam, hogy én valamiféle tömeggyilkos vagyok?

- Aki egyszer ölt, az ölhet másodszor is. Így aztán lehetséges, hogy ők állandó veszélyben vannak, sőt talán ön is veszélyben van. Lehet, hogy ezek a dolgok másodszor már egészen másként alakulnak. Higgye el, hogy engem, egy

cseppet sem érdekel az olajtársaságok, vagy a föld bármely nemzetének a koszos kis kémkedése. De egy gyilkosság, az már érdekel. Lehet, hogy egy nyamvadt kis tetű volt ez a Martin Forsyth, de az élethez huszonhárom éves fejjel neki is joga volt.

Azzal Fagermo felállt, ellenfelére mosolygott, és elindult az ajtó felé.

- Szóval mindazt, amit én itt elmondtam, vegye figyelmeztetésnek. Tudjon róla, hogy figyeljük magát. És egész idő alatt, amíg én ezen a hosszú, apró részletekre is kiterjedő nyomozáson dolgozom, figyelni fogjuk. Egyetlen lépéssel sem térhet le a szigorúan vett, törvény szabta útról anélkül, hogy mi tudomást ne szerezzünk róla. Mindaddig, amíg ezt szem előtt tartja, mindenki sokkal nagyobb biztonságban lesz. Tudom, hogy bíróság elé még nem vihetem e miatt a néhány kis nyelvbotlás miatt, mint: Martin helyett Marty; aztán tudta, amit nem tudhatott, hogy a Kontinentális Talapzatkutatónál dolgozott Trondheimben. A magyarázatot pofonegyszerű dolog megtalálni az ilyen botlásokra. Én azonban bejárom a világot, megnézek minden feljegyzést, beszélek mindenkivel, aki ismerte önt a nagy üzletei idején. Beszélek az itteni kollégákkal, a bankok igazgatóival. Feltárok minden önnel kapcsolatos apróságot, egészen a legutolsó részletig. Sajnálom, de azt hiszem, hogy a feleségével is beszélnem kell. A felesége tulajdonképpen Aasgárdban volt, az elmegyógyintézetben, igaz, uram? Lehet, hogy megsejtett valamit az ön üzelmeiről? Nagyon vigyázni fogok majd, hogy nehogy felizgassam, de a beszélgetés sajnos elkerülhetetlen. Mert itt bizony lassacskán vádindítvány készül. És biztosíthatom róla, hogy el is fog készülni.

Eközben a bejárati ajtóhoz értek, amelyet Dougal Mackenzie teátrális udvariassággal kinyitott, majd Jingle-lel, aki a lába mellett állt, és továbbra is barátságosan, ártatlan jóindulattal csóválta a farkát, megvárták, míg Fagermo lemegy a lépcsőn.

- Azt hiszem, felügyelő, ezek után már csak az maradt hátra, hogy kellemes kutatgatást kívánjak önnek - mondta Mackenzie az utcai zaj miatt egy kicsit emeltebb hangon. - Kellemes kutatgatást, nem sikereset. - Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: - Persze, ha mindezt egy könyvben olvasnánk, akkor nekem most azt kellene mondanom: „Rendben van, Fagermo, maga nyert”, vagy valami ehhez hasonló bárgyúságot. Ezekben a regényekben valahogy mindig olyan könnyen megadják magukat, nem?

- Gyakran előfordul ez az életben is, Dr. Mackenzie - mondta Fagermo. - Meglepődne, ha tudná, hogy milyen gyakran.

- Nos, én nem szoktam beugrani az ilyen közhelyeknek. Ezért aztán, felügyelő úr, csupán rendkívül fárasztó és hiábavaló heteket kívánhatok önnek.

Fagermo nyájasan rámosolygott, és elballagott a kapu felé. Amikor odaért, még egyszer visszafordult.

- Természetesen, igaza van - mondta. - Ez csupán könyvízű közhely, semmi más. De tudja, azért mégis jobb lenne, ha azt tenné, amit mondott. Sokkal jobb önnek, a feleségének és mindenkinek. Lehet, hogy butaság, de azt hiszem, hosszú távon így talán boldogabb lehetne.

Egy kicsit még várt, de látta, hogy Dougal Mackenzie továbbra is csúfondárosan mosolyog. Ekkor egy sóhajjal megfordult, és elindult a kocsija felé.

17. fejezet

Éjféli napfény

A félév befejezése után, egy június végi kora estén, Dougal Mackenzie - miután egykedvűen megeszegette a vacsoráját, és átfutotta az újság főcímeit - felcsatolta Jingle-re a pórázt, összegyűjtötte egy zacskóba a kutya tálait meg a játékait, és átvitte a szomszédba.

- Ugye nem baj? - kérdezte.- Hát persze hogy nem - válaszolt a szomszédja, egy

kedves, nemrégiben özvegységre jutott, kövér, norvég hölgy. - Nyugodtan nálunk hagyhatja, ameddig csak akarja. A lényeg az, hogy jól pihenje ki magát. Mondtam is a lányomnak, hogy mostanában olyan fáradtnak látszik. Hosszú volt ez a félév, ugye? Érezze jól magát! A kutyára meg ne legyen gondja, mindig szívesen látjuk.

Jingle meg, miután a kapuban drámai búcsút vett gazdájától, farkcsóválva elindult felfedező kőrútjára a kertbe, azzal a határozott céllal, hogy már a kezdet kezdetén bevezeti a legnagyobb szabadság rendszerét.

Ezután Dougal Mackenzie visszament a házába, összeszedte a legszükségesebb holmikat, majd beült csillogó, hatalmas Volvójába, és elindult a város felé. A kocsi olyan zajtalanul haladt, mintha egy nyilat lőttek volna ki egy alig látható cél felé. Dougal Mackenzie majdnem teljesen

megnyugodott. A jó kocsi mindig örömmel töltötte el, és öröme kétszeresére nőtt, ha ez a kocsi ráadásul még az övé is volt. Most majdnem teljesen szabadnak érezte magát, és ez az elmúlt hetekben elég ritkán fordult elő.

Áthajtott a hídon, elhaladt a Sarkköri-katedrális mellett, majd a kocsit leállította az Anton Jakobsensvei végén.

Ezt a babonát - dünnyögte magában.Bár rengeteg pont van, ahonnan el lehet indulni a hegyek

felé, neki valahogy mégis innen kell elindulnia. Más hely soha eszébe sem jutott.

Amint letért az útról, és elindult felfelé az elsatnyult bokrokkal meg szívós kis fákkal szegélyezett ösvényen, lassan közeledett ahhoz a helyhez, ahol egykor Martin Forsyth volt eltemetve. Elfordította a fejét. A kutyáját még csak véletlenül sem kárhoztatta azért, mert megtalálta a holttestet - a kutya az kutya, és ez a dolga, de az azért természetes, hogy most, amikor arra a helyre ért, elgondolkodott. Mi lett volna a megoldás, mi lett volna; ha a véletlen nem játszik közre, mi történhetett volna?

De meglehet, gondolta, hogy végeredményben akkor is ide jut.

Amikor végre felküzdötte magát az első keményebb kaptatón, megállt és lenézett. Nem messze a kocsijától már egy másik kocsi is állt, egy jelzés nélküli, egyszerű kocsi, ő azonban már jól ismerte. A vezető még benn ült. A másik férfi az ajtó mellett állt, cigarettázott, és szórakozottan felfelé nézett. Onnan föntről Dougal Mackenzie csupán egy tömött, lecsüngő, fekete bajuszt látott. Elmosolyodott, majd ismét elindult felfelé.

Furcsa, hogy milyen nagy nyugalom töltötte el itt az esti levegőn, a fényes, meleg napsütésben. Furcsa ez a derű, nem érez haragot, és nem érez megbánást sem. Mintha az agya teljesen kitisztult volna. Most már nem jutott eszébe több „ha” vagy „bárcsak”; nem átkozta többé a fiú mohóságát sem; és már nem pillantott keserűen vissza azokra a dolgokra, amelyeket ő maga rontott el. Ami megtörtént, az megtörtént. Most már olyan volt, mintha önmagához sem lett volna köze. Csak ment vakon előre egy homályos, végső cél felé - egy még ismeretlen, de biztonságos cél irányába. Megtapogatta a zsebét.

Valójában nem is ez a vég az ismeretlen, hanem a kezdet. Mindez mikor és hol kezdődött el? Nem, az iskolában még biztosan nem. Akkori önmagára úgy emlékezett, mint egy sovány, beteges iskolásfiúra, aki túlzottan rendszerető, és

a szenteskedő barátok társaságát keresi. Ebben a fiúban még biztosan nem születhetett meg ez a mostani férfi. Ebből az időből nem emlékezett semmiféle diákos kicsapongásra vagy görbe útra. Akkor még nem is lett volna hozzá mersze.

Az egyetemi évek alatt aztán megszabadult a túlzott rendszeretettől, de arra nem emlékezett, hogy akár csak álmában is gondolt volna a fényűzésre vagy egy csomó, gyorsan és kétes úton megszerzett pénzre. Lehet, hogy akkor változott meg, az alatt a három nyomasztó év alatt, amíg Hullban volt kutató-ösztöndíjas. A hosszú éveken át tartó garasoskodás megkeményíti az ember szívét.

Nem tudni, hogy mikor történt, mindenesetre, amikor Abadanba ment dolgozni, akkor már ott volt - folyton csak marta, gyötörte ott, belül. Megállás nélkül rágta az irigység, a torz nagyravágyás kicsiny férge. Igen, ez biztos, mert amikor találkozott Martin Forsythtal, rögtön felismerte benne a társat, látta rajta a betegség jeleit. Aztán egy nap, amint a mindent elárasztó, reggeli hőségben ott álltak az olajkitermelők poros irodájában: az a sovány, keménykötésű és szúrós tekintetű munkásfiú és a pocakosodó ügyvezető, aki lassanként már kezdte elsajátítani a középosztályra jellemző modort - akkor a zsák megtalálta a foltját, a pénzsóvárság a mohóságot. Dougal Mackenzie nem szerette Martin Forsythot. Dougal Mackenzie egyszerűen megtalálta Martin Forsythot.

Ezt követően csak elvétve beszéltek egymással. Ami a társaság felépítését illeti, ahol a legapróbb részletekig megkülönböztethető rétegek közé a szokások és a konvenció emelnek áthághatatlan falat, messze nem tartoztak ugyanabba az osztályba. Ennek ellenére egyszer mégis meghívta magához egy italra. Emlékszik rá, amint ott ül, és fölényes magabiztossággal társalog velük, vele és a feleségével, de közben a szeme megállás nélkül pásztázza a szoba különböző, Mackenzie társadalmi helyzetére utaló tárgyait, mintha felbecsülné a berendezést. Amikor elment, a felesége azt mondta, hogy rendkívül ellenszenves neki, és ebben egyetértettek. Tényleg ellenszenves volt. Nem szerette. Nem szerette, de megtalálta.

Félúton egy pillanatra ismét megállt a hegyoldalban. Az ösvény bokrai meg az aljnövényzet átmenetileg eltűntek, és egy sokkal nyíltabb vidék tárult fel előtte, ahol zöldellő lankák ereszkedtek a nyílt mezők felé, és ez az egész olyan volt, akár valami hatalmas dicsfény látványa. Alatta a sziget, a város, a szárazföld és a fjord valami olyan bonyolult és lenyűgöző mozaikképpé állt össze, amilyet emberi elme sohasem szer-

keszthet, mintha kamarazene lenne, de színekből: zöldből, fehérből és aranyból. Ez aztán az igazi búcsú.

Valahol a távolban még látta a kocsiját, és mellette azt a másikat. A kocsi mellett most nem állt senki. Talán beült vagy elindult fölfelé? Dougal Mackenzie halványan elmosolyodott, és megtapogatta a kabátja zsebét.

Különös, emlékezete szerint épp ez volt Forsyth utolsó mozdulata is. Már le akarta venni az anorákját, és akkor még egyszer megtapogatta a zsebét, így, pontosan így. A papírok voltak benne, a kutatóhajóról szerzett utolsó adatok, a mézesmadzag, amellyel be akarta vezetni a zsarolást. Miután leütötte, igazán könnyen hozzájutott a papírokhoz. Ez már akkor történt, amikor bevonszolta az előszobába. Akkor még nem kezdett neki annak a szörnyű hullavetkőztetésnek, annak a rettenetes munkának, amelynek a végén csak húzta és ráncigálta azt a gyűrűt, mintha megőrült volna. Most is verejtékezni kezdett a homloka, de nem a nap melegétől.

Az volt talán élete utolsó nyugodt napja. Sok jó napot szerzett neki az a korábban, még az abadani, folyékony, fekete gazdagság idején megszületett kis féreg. Az első tromsői hónapok rendkívül boldogan teltek, élvezte a letelepedést, az állandó, biztos munkát, a gyönyörű ház szerény fényűzését, a pénzt, amelyen skandináv bútort vehetett, meg egy zajtalan, gyors kocsit, és végül azt a tudatot, hogy megvehet mindent, mindent, amit csak akar. Akkor még azt hitte, hogy az a féreg kedves féreg volt. Azokban a hónapokban a felesége is boldognak látszott.

Aztán egyszerre „minden” ellene fordult. Még egy év sem kellett hozzá, és ez a biztonság meg a stabilitás komoly veszélybe került. A féreg most már egyáltalán nem volt olyan kedves, megállás nélkül csak rágta őt. Amikor aztán az első komolyabb fenyegetés a felszínre került, gyorsan cselekedett, hogy megőrizze a biztonságát, de végül nem őrzött meg semmit. Már a gyilkosság utáni első hetekben minden megváltozott. A felesége sejtette - megsejtett valamit. Mintha másként nézett volna rá. A felesége tudta, hogy mi volt Martin Forsyth. Most már azonban azt is tudta, hogy a férje mivé lett.

Még egy végső, félórányi meredek szakasz volt hátra a bokrokkal, cserjékkel átszőtt ösvényen, aztán végre elérte a fennsíkot. Mackenzie egy pillanatra leült egy sziklára, hogy kifújja magát, de - mintha türelmetlen lenne - rögtön fel is állt és továbbment. A síkság, mint valami hullámzó, zöld-barna tenger, úgy terült el az áradó napfényben, és a napsugarak időnként táncra keltek egy-egy magányos tócsán. Most már

nyílt tér volt előtte. Végre szabad volt.Tulajdonképpen a szabadság volt az, amit elveszített. A

féreg nemcsak a tudatát rágta szét, hanem a szabadságát is. Az elmúlt évek során új félelmekkel, új titkokkal kerítette be, és új, a cselekvést gátló körülményeket teremtett körülötte. Ezért volt az, hogy ösztönösen érezte, ennek itt kell megtörténnie - itt, egy fényben úszó világ tetején, amely oly szabad, hogy nem ismer sem bűnt, sem bilincset. Csak azért kellett idejönnie, hogy még egyszer érezze ezt a káprázatot, még ha csupán néhány órára is, de érezze.

Fagermónak egyáltalán nem volt igaza. Nem lett volna jobb az sem, ha akkor feladja, az asztalra dobja a kártyákat, és mindent bevall. Sokkal, de sokkal rosszabb lett volna. Persze ez az elmúlt néhány hét rettenetes volt, rettenetes volt az az érzés, ahogy szorult a hurok, amint életének minden lapja egyenként nagyító alá került. Az utolsó csepp a pohárban a tegnapi nap volt, amikor tudta, hogy a felügyelő órákon át beszélgetett róla az egyetemi kollégákkal.

De van még egy módja annak, hogy kivágja magát a hurokból. Tudta, ha biztos, tisztes egzisztenciája egyszer széttörik, akkor többé már nem lehet összerakni. Néha olyan állami tisztviselők, helyi tanácstagok és parlamenti képviselők pályafutását gondolta végig, akik pénzügyi törvénysértéseik lelepleződése után bíróság elé kerültek. Mi mássá válhattak volna, amikor kikerültek a börtönből, mint megbízhatatlan és szerencsétlen emberi roncsokká? Fagermo megoldása nem megoldás. Az csak ide vezethet. Van azonban egy jobb megoldás is, ami még mindig nyitva áll előtte.

Aztán, amint kószált a kanyargó ösvényeken, dombok és sziklák között, és időnként feltárult előtte a fjord felett derengő, távoli szigetek fájdalmasan szép látványa, ismét átélhette a szabadság titokzatos érzését, a végtelen lehetőségek káprázatát.

Végül az éjféli, ragyogó napfényben hirtelen észrevette, hogy nincs egyedül. Ott a távolban, hol látható, hol valami eltakarja, de mégis ott van egy sötét, keménykötésű alak, és figyeli, egyfolytában figyeli és követi. Ezzel a szabadság órái véget értek.

Nincs mit megbánnia. Mackenzie a zsebébe nyúlt, egy pillanatra végigsimított a fegyveren, aztán - amikor a figyelő szemek éppen nem láthatták - óvatosan elővette.

Mintegy próbaképpen kinyitotta a száját. A lövés nem volt hangos - szinte eltűnt a természet végtelenségében, amolyan kis semmiség volt a nap sugarainak zengő harsonái

mellett, csupán egy lényegtelen dolog.