Harry Potter és a varázslók háborúja

Harry Potter

és a varázslók háborúja

Harry Potter és a varázslók háborúja

1. fejezetAz utolsó parancs

Kedves Harry!

Ha most olvasod ezt a levelemet, az azt jelenti, hogy barátságunk igen gyors és tragikus véget ért, amire - sajnos e vészterhes idõkben - számítani lehetett. Ezért is, remélem, megbocsátasz, hogy kapcsolatunkat barátságnak nevezem, számomra ugyanis úgy tûnt, hogy nagyon is barátomnak tekinthetlek, s nem csupán egy rideg igazgató-diák viszony, vagy a jóslat és a Voldemort elleni küzdelem köt össze minket. Számomra nagyon fontos voltál, s leszel mindig is, olyannyira, ahogy talán senki más ezen a világon. Bár voltak, s vannak is emberek, akik közel álltak hozzám… de errõl inkább majd késõbb beszélnék.

Talán észrevetted, talán nem, de az utóbbi idõben erõm vészesen alábbhagyott, s fiatalkoromban olyan remeknek számító reflexeim már korántsem voltak elegendõek, hogy Voldemort nagyúr ellen érdembeli ellenfélnek számítsak. A Minisztérium átriumában lezajlott párbaj jobban kimerített, mint arra korábban gondolni mertem, s bár továbbra is igyekeztem erõsnek, energikusnak mutatkozni, belül már korántsem voltam az. Hiába fiatalos még a lélek, ha a test már megvénült.

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetõje maradni a Fõnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeur-nak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal. Most, hogy a te hathatós segítségeddel megtudtuk az igazságot Tom Denemrõl, s a horcruxokról, melyekkel elérte a halhatatlanságot, - ezen levelet ugyanis épp azon az éjszakán írom, hogy kiléptél az irodám ajtaján az új információk birtokában - világossá vált számomra, hogy a legfontosabb feladatunk: idõt nyerni.

Legnagyobb sajnálatomra célunk eléréséhez nem sok hasznát vehetnénk Idõ-Nyerõknek, így csak saját ügyességünkre hagyatkozhatunk.

Mint azt nagyon jól tudod, Voldemortnak négy horcruxát kell elpusztítanunk, hogy utána szembenézhess magával a nagyúrral - s nekem ezt az idõt kell minél jobban megnyújtani. Te, Harry bármily tehetséges és kiváló varázsló vagy, még nem állsz készen, hogy harcba szállhass egy olyan szörnyeteggel, mint Voldemort. Sokat kell tanulnod, fejlõdnöd, s ez alatt nem feltétlenül bûbájok és varázsigék magolását értem, annál sokkal többre van szükség! Reményeim szerint képes leszek még átadni neked tudásom legjavát, mellyel sikerrel szállhatsz szembe Vele - sikeresebben, mint én vagy a szüleid. Ehhez azonban igen szerencsés fejleményekre lenne szükségünk: a Minisztérium helytállására a halálfalók elleni harcban - melyben jelen sorok írása közben az aurorok és hivatalnokok nem jeleskednek. Ezért is hoztuk létre már az elsõ háború idején a Fõnix Rendjét, melynek feladata volt, hogy akkor is képes legyen küzdeni a halálfalók ellen, mikor a Minisztérium valamely oknál fogva (politikai megfontolás, tehetségtelen hivatalnokok, vagy épp a vezetés összeomlása miatt) erre képtelen.

Az is fontos lenne, hogy Voldemort nagyúr figyelmét lekösse a háború, s ne tudjon teljes erõvel a te vadászatodra koncentrálni.

Fontos lenne továbbá, hogy mindig legyen számodra valaki, aki útmutatást ad, aki nem engedi, hogy eltévedj a Voldemort elleni harc kusza erdejében, aki tanít, hogy méltó ellenfele legyél, s te kerülj ki gyõztesen a küzdelembõl. Mint már említettem, ezt a feladatot magamra vállaltam, s minden egyéb feladatom elé helyeztem - ezt sokan képtelenek voltak megérteni, de nem róhatom fel nekik, hiszen nem voltak birtokában azoknak az információknak (a jóslatnak, a horcruxok létezésének), mint én.

Azonban, mint neked, nekem is meg kellett küzdenem a saját belsõ démonaimmal, melyek kétséget, félelmet, bizonytalanságot súgnak a fülembe. Míg te ez idáig kiválóan szembenéztél ezekkel - a Sirius halála után tanúsított viselkedésed minden kétségemet eloszlatta ezzel kapcsolatban -, addig én egyre inkább alulmaradtam a küzdelemben. Idõre lenne szükségünk, Harry, fõként neked, hogy megtaláld mindegyik horcruxot és elpusztítsd õket, és nekem is, hogy ne maradj magadra a keresésben. S hogy balszerencsém teljes legyen, az idõbõl áll a legkevesebb a rendelkezésemre.

Nagyon fontos, hogy akkor is legyen számodra egy segítõ, mikor én már nem leszek. E problémán ezen levél megírása közben is gondolkodtam, hiszen nehéz a döntés, hogy kit avassak be a titokba, ki lehet az az ember, lehetõség szerint a Fõnix Rendje egy kiváló képességû, felnõtt tagja, aki melletted áll majd, ha én akaratom ellenére kénytelen leszek kiszállni a harcból. Hosszan mérlegeltem a lehetõségeimet, számba vettem minden nevet, akik szóba jöhetnek.

Az elsõ gondolatom Remus Lupin volt, az a férfi, aki Sirius után a legközelebb állt szüleidhez, akit, ha Siriust keresztapádnak, õt a nagybácsidnak nevezhetsz. Õ valóban olyan ember, aki a harc kezdetétõl annak utolsó percéig melletted állna, s ha kell, meghalna érted, ahogy én magam is. Igen, Lupin több szempontból is tökéletes választásnak tûnt erre a felelõsségteljes feladatra. S mikor már készültem, hogy mellette teszem le a voksomat, a már említett kétség démona ravaszul, de okosan a fülembe suttogta: elhamarkodott vagyok. Nem dönthetek puszta kényelembõl a legelsõ, eszembe jutó név mellett anélkül, hogy más szóba jöhetõ embereket is megvizsgálnék. A kényelem olyan luxus, amit manapság nem engedhetek meg magamnak.

Így vettem tovább lehetséges követõimet, s léptem Alastor Mordonhoz. Alastor szintén olyan ember, aki mellett csaknem megint elhatároltam magam, hiszen a Fõnix Rendjének kevés olyan meggondolt, óvatos, de egyben nagy erejû és elmés tagja van, mint õ. Tudom, hogy negyedéves korod óta aurori ambíciókat érzel magadban, s ehhez ráadásul épp magát, Alastort kötheted, aki - bár valójában nem az a Mordon professzor volt, de biztos vagyok benne, hogy az igazi is így látja - elõször ültette a bogarat a füledbe az aurorok nemes, megtisztelõ hivatásáról. Ha eljön az idõ, õt akár mesterednek is nevezhetnéd, aki kitanítaná neked a szakma csínját-bínját, s õ biztosan végsõ erejéig harcolna melletted, hisz Alastornak lételeme a feketemágusok elleni küzdelem.

A következõ név a listámon Minerva McGalagonyé volt, aki igazgatóként, egyszersmind a Fõnix Rendje vezetõjeként, s új fõhadiszállásunk titokgazdájaként fog leváltani engem, ha eltávozom. Minerva tavaly ígéretet tett rá, hogy ha törik, ha szakad, kitanít téged az aurori szakmára, amire úgy vágysz. Ismer téged csecsemõkorod óta, ott volt velem, mikor nagynénéd küszöbén hagytunk egy árva levéllel egy pokrócba csavarva, homlokodon a frissen metszett sebhellyel - egyszóval õ ott volt attól a pillanattól, hogy számodra kezdetét vette ez a harc. Tudom, hisz többször említette nekem, hogy legelsõ Roxfortban töltött napjaid óta nagy hatást gyakoroltál rá, s bár ezen érzéseit oly remekül begyakorolt szigorú tekintete mögé rejtette, õ is elkötelezte magát a Kiválasztott mellett.

Nehéz helyzetben vagyok Harry. Végigolvasom, amiket írtam, nézem a neveket, felidézem az embereket, akiket takarnak, s tudom, hogy egyikük sem felel meg a feladatra. S tessék, már megint itt van, a bizonytalanság démona, mely gonoszul kérdi tõlem, hogy én talán megfelelek a feladatra? Kinek tartom én magam? Valóban meg tudom érteni, min mész keresztül? Harcoltam én fekete mágusokkal, tanítottam nemzedékeket, láttam a diákjaimat felnõni, szerelembe esni, dicsõségbe emelkedni vagy elbukni, s olyanokat is, akik egyszerûen eltûntek az arcok rengetegében anélkül, hogy véghez vittek volna bármi nemeset vagy retteneteset. Tanultam tán tõlük, vagy csak tanítottam õket? Mondják, hogy a tanárt a diákja is tanítja, nem csak az öreg adja át tudását. S tudom, hisz ott van elõttem a példa, a bûnöm, melyet már bevallottam neked, hogy igenis hibáztam. Igenis hiú és ostoba voltam egyszerre, ami balszerencsés párosítás: alábecsültelek, mikor azt hittem nem állsz készen már egész pici korodban, hogy megtudd és elfogadd az igazságot. Tudhattam volna, hogy a fiatalság nem olyan, mint a meglett korú felnõttek világa. Tudnom kellett volna, hogy akár egy tízéves gyermek is könnyebben fogadja el az olyan igazságot, amit a jóslat rejt. El kellett volna mondanom már akkor, mikor a gyengélkedõn kérdezted tõlem, miután elõször - illetve másodszor - néztél szembe Voldemorttal. Elõször megrémültél volna, természetesen, de a gyermeki elme csodája, amit a felnõttek oly kevéssé értékelnek, hogy sokkal, de sokkal rugalmasabb, hisz fejlõdik, változik napról-napra, ahogy egyre többet fogad be a mi csodálatos, s egyben borzalmas világunkból.

Ezek fényében, vajon tényleg áltathatom még magam azzal, hogy jó pártfogód vagyok? Tudom, most azt kérded magadtól, miért untatlak a saját kétségeimmel, hiszen, ha ezt a levelet olvasod, én már nem is vagyok életben.

Az, hogy így kiírom magamból hibáimat, tévedéseimet, két dologra is jó. Egyrészt taníthatlak vele, még utoljára megmutathatom neked, hogy milyen a felnõttek világa, én, aki olyan felnõtt voltam, hogy elfelejtettem milyen gyermeknek lenni, neked, aki épp most lép be a felnõttek világába.

Másrészt arra is jó, hogy végre megmagyarázhassam magamnak, miért is éreztem helytelen választásnak, ha a stafétabotot a már említett személyek valamelyikének adom át. Mindegyikük csak annyira lehetne jó tanítód, mint én. Már látom is a hibáikat:

Remus, aki szeret téged, s meghalni is képes lenne érted, de épp ez a probléma. Hiszen te, mint a hozzá legközelebb álló ember, ugyanannyira szereted õt, mint õ téged. Ha eljönne egy olyan tragikus perc, hogy elveszíted, a halála olyan csapás lenne neked, mint Siriusé. Az érzelmi sokkhatás ugyanazt eredményezné, mint az én esetemben - a kétség és félelem démonát.

Alastor, akivel nem köt össze ilyen szeretet, más okból lenne helytelen választás. Õ olyan ember, aki óvatos, körültekintõ, a tervezés és megfontolt kivitelezés híve, s talán elsõ látásra úgy tûnik veled, mint - kérlek, nézd el nekem az erõs szavakat - forrófejû és elhamarkodott fiatalemberrel ütõképes csapatot alkotnátok. De míg te talán tudnál alkalmazkodni hozzá, a már említett rugalmas fiatalságod miatt, õ ugyanerre képtelen lenne. S nem is várható el tõle.

Minerva, aki tanárod volt hat éven keresztül, és valóban kiváló képességû boszorkány, tökéletes ember az olyan feladatra, mint a Roxfort vagy a Fõnix Rendje irányítása, de nagyon valószínû, hogy ugyanabba a hibába esne, mint én, korának okán. Védelmezne téged, óvna, ahogy tanárhoz és két apró gyermek nagymamájához illik. De visszatartana téged. Féltõ gondoskodása nem hagyna érvényesülni téged, ami a Voldemort elleni harcban végzetes lehet.

Olyan ember kell hát, aki egy ilyen feladatban a leginkább hasznodra tud válni. Olyan, aki elég erõs, jól képzett varázsló, ismeri a fekete mágusok elleni harc veszélyét, kellõen körültekintõ és megfontolt, ha kell, de eléggé rugalmas is, ha a helyzet megkívánja - s legfõképp: nem érzel iránta ragaszkodást. Ez fontos, hogy el tudd engedni, ha kell, hogy ne omolj össze, ha a harcban elveszted õt, újra fel tudj állni utána és rezzenéstelen arccal folytatni a küzdelmet egészen addig, míg Voldemortot le nem gyõzöd. Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton.

Tudom, mire gondolsz most. Piton professzorral az utóbbi hat évben korántsem volt nevezhetõ gyümölcsözõnek tanár-diák kapcsolatotok, s hidd el, értem az okát. Tudom, hogy bármi is történjék, sosem fogtok barátként gondolni egymásra, de a jelen helyzetben épp ezért válnátok egymásnak hasznára, a már említett okok miatt.

Perselus azon kevesek egyike, akikben tökéletesen, maximálisan megbízom. Tudom, hogy sohasem árulna el minket, sohasem választaná Voldemortot a Fõnix Rendje helyett, hiszen megmentette már az életemet júniusban is, mikor Voldemort családi gyûrûje majdnem végzett velem. Megosztottad velem a félelmeid, aggodalmaid, hogy Perselus valójában a Sötét Nagyúr embere, s Malfoy úrfival valamilyen borzalmas merényletre készülnek ellenünk. Nos, mivel ezek szerint halott vagyok, elmondhatom neked, hogy félig igazad volt. Draco Malfoy valóban azt kapta feladatul Voldemorttól, hogy öljön meg engem, ezzel bizonyítván hûségét. Az elátkozott opálköves nyakéket és a mérgezett bort is õ küldte, nagyon jól tudom.

De azt is tudom, hogy Draco milyen ember. A látszat ellenére nem teljesen apja fia. Van még számára remény, hiszen látom rajta, hogy kegyetlen feladata napról napra egyre jobban megviseli õt, s azért próbálkozik ilyen meggondolatlan tervekkel, mint a nyakék és a méreg.

De most Perselusról: többször kérdezted tõlem, hogy miért bízom meg egy volt halálfalóban, aki ráadásul jelenleg is kapcsolatban áll Voldemorttal, s köztudottan remek okklumentornak számít, amivel el tudja rejteni, ha hazudik. Nem te vagy az egyetlen, aki kérdezte.

Piton professzornak személyes indítékai vannak a halálfalók elleni harcra, egy olyan indíték, amit csak nekem mondott el, senki másnak. Nem fogom elmondani neked, majd Perselus megteszi. Tudni fogod, hogy igazat mond.

Most pedig Harry, arra kérlek, hallgass még egyszer rám. Hadd mondjam el neked ezen levél végén az utolsó parancsomat, amit, mint a Fõnix Rendje vezetõje adok a Kiválasztottnak, s egyben barátomnak, fiamnak, neked Harry. Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Õt már mindenrõl felvilágosítottam, tudja, amit én tudok. Nem tudom, hogy halálom elõtt hány horcruxot sikerült elpusztítanunk - reményeim szerint mind a négyet, de a helyzet akkor is változatlan, ha egyet se. Perselus fog a továbbiakban segíteni neked.

S most, Harry, ideje búcsúznom. Az idõm, ezek szerint lejárt. Nem tudom, hogyan fogok meghalni, hogyan haltam meg. Talán egy halálfaló, vagy maga Voldemort nagyúr végzett velem, vagy talán Malfoy úrfi újabb merénylete végül elérte a célját? Valahol remélem is, hogy ez utóbbi teljesült, hiszen így nem eshetnének többen áldozatul, ahogy Miss Bell, vagy a barátod, Ron Weasley.

Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Õ jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod essen. Vigyáz majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta. Tudom, hogy helyesen döntöttem, bármit is súgjanak a démonaim. Többé nem hibázok.

Õszinte tisztelettel és szeretettel:

Albus Dumbledore

Kelt: Roxfort, 1997. április 21.

2. fejezetVallomások és pálfordulás

- Potter! Te átkozott kölyök! – ordította Vernon Dursley, miközben egyik kezével pompás kertes háza legkisebb szobájának ajtaján dörömbölt, a másikkal pedig a zárat nyitotta. Az ajtó kinyílott és Mr Dursley berontott rajta, paprikavörös képpel. – Ez már a negyedik alkalom, hogy az eszement csapkodásodra ébredünk ezen a nyáron. Ha még egyszer elõfordul, hívom az orvosokat, hogy bedugjanak a diliházba. Úgyis oda való vagy!

A szobában rajta kívül egy Harry Potter nevû sovány, fekete hajú fiú tartózkodott, aki a sarokban álló kiságyon ült, kezében, pedig egy gyûrött levélpapírt szorongatott.

Harryt Vernon bácsi most leginkább egy megtermett buldogra emlékeztette széles pofazacskójával és lecsüngõ tokájával.

- Bo-bocsánat… rémálmom volt – szabadkozott a fiú, közben letörölte homlokáról az álom okozta verejtéket.

- Kell neked annyi édességet enni lefekvés elõtt – ez a kijelentés meglehetõsen nevetséges volt, mivel Harry még soha életében nem kapott egyetlen szem cukorkát vagy egy falat csokoládét nevelõszülei házában. Harry azonban tudta, hogy, ha most feleselni kezd bácsikájával, akkor egy hosszú és kimerítõ vitára számíthat, így aztán nem szólt egy szót sem. Vernon Dursley pedig morogva kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry visszaroskadt a párnájára, behunyta a szemét és egy mélyet sóhajtott. Ez már a negyedik ilyen álma azóta, hogy kézhez kapta öreg professzora, Dumbledore levelét, ami néhány héttel hazaérkezése után egy, a szobája közepén megjelenõ tûzgolyóból esett ki egy piros-arany színû madártollal együtt. Harry tudta, hogy a levelet Dumbledore fõnixmadara, Fawkes kézbesítette e módon, valószínûleg ez volt utolsó feladata a halott igazgató szolgálatában. A madár Dumbledore halála estélyén elhagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát és azóta senki sem látta.

Többször visszaemlékezett már arra az estére és álmaiban is ez jelent meg folyton. Mindazonáltal amit Vernon bácsinak mondott, nem volt teljesen igaz – nem rémálmai voltak az igazgató haláláról. Már nem üldözték félelmetes rémképek, mikor Cedric vagy Sirius halálát élte át. Most már nem áldozatnak, szerencsétlen gyereknek érezte magát, hanem varázslónak, aki bosszúra szomjazik.

Amit Dumbledore halála miatt érzett, ébrenlétében csupán rideg elfogadás volt már, de álmaiban, tudatalattijában a düh. Forró, mardosó düh, ami akkor támadt fel benne, mikor a síron túlról jött levelet elolvasta. Kegyetlen volt olvasni ezeket a sorokat, melyben az igazgató megérzett halála elõtt írt levelében bizonygatja neki, hogy milyen jó és megbízható ember az a Perselus Piton, aki érzéketlenül, egy pillanat alatt kivégezte az õsz hajú mágust. Annyira dicstelen, megalázó halál volt! A világ legnagyobb varázslóját egy tizenhét éves gyerek lefegyverzi, majd a bizalmasa és beavatottja kezétõl hal meg tehetetlenül, az árulás döbbenetével az arcán. Mikor Harry álmában ezeket látta, dühöngve csapkodott maga körül, próbált szabadulni a Dumbledore által rá mondott bénító átok ellen, mellyel a varázsló az életét akarta megmenteni. És kiabált, dühöngött, káromkodott, de semmi nem használt. Hiába ordította álmában Dumbledore nyugodt arcába, hogy Piton áruló, gyilkos, gonosz, nem használt semmit. A múltat nem lehetett meg nem történté tenni. Ahogy talán a jövõt sem – ha Dumbledore valóban elmondta Pitonnak a horcruxok titkát, akkor már minden elveszett.

Ránézett az órájára, fél ötöt mutatott. Korán volt még, de úgyse tudott volna újra elaludni. Nem is akart. Csak elnyújtózott az ágyon és az egyetlen gondolatra koncentrált, ami képes volt kiûzni a fejébõl a Piton árulása miatti perzselõ haragot: egy hosszú vörös hajzuhatag, hófehér bõr, szeplõs arc, cinkos mosoly…

A közeli templom harangja már hat órára kongatott, mikor Harrynek elege lett a plafonbámulás igen koncentrációigényes mûveletébõl, felvette több helyen szakadt farmerét, kinyúlt, kiszürkült pólóját és nagyokat ásítva ledobta magát az íróasztala elõtti székre. Fejét támasztva, kavargó gondolatokkal az agyában most az ablakon túli Privet Drive néptelen utcáját tartotta bámulásra érdemesnek.

Ez is csak egy újabb, hûvös, ködös, júliusi nap volt – „hála a nyavalyás dementoroknak, hogy fulladna meg az összes!” -, mikor egy tizenhét éves varázslónövendéknek nem sok tennivalója akad. Dumbledore védõvarázslata miatt ez volt az utolsó nyár, amit egyetlen rokonainál, Dursleyéknél kellet töltenie, bár a fiú mindig is úgy érezte, hogy sokkal inkább számítanak rokonoknak legjobb barátjával, Ronald Weasley-vel és annak családjával. Harry sóhajtott egyet, ahogy vörös hajú barátjára gondolt, és biztosra vette, hogy Ron sokkal jobban érzi magát, mint õ, tekintve, hogy testvéreivel együtt épp a legidõsebb Weasley-fiú, Bill és egy francia lány, Fleur Delacour esküvõjére készülnek, amire egyébként Harry is hivatalos.

Ron szülei, Mr és Mrs Weasley és két idõsebb testvére, Bill és Charlie a Fõnix Rendjének dolgoztak. Percy Weasley, akinek Voldemort visszatérése után volt egy súlyos veszekedése az apjával, még mindig a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, még mindig nem beszélt a szüleivel és régóta nem kaptak hírt felõle. Mrs Weasley Percy karácsonyi látogatása óta folyamatosan várta, hogy a tékozló fiú újra jelentkezik, s talán akkor, talán sikerül összehoznia apát és fiát egy közös beszélgetésre, s talán újra egységes lesz a család… Túl sok volt a talán. Mrs Weasley is nagyon jól tudta, ahogy Harry is, hogy ilyen vészterhes idõkben, mikor annyi minden forog kockán, és folyton résen kell lenni, a legnehezebb megértést tanúsítani, megbocsátani.

És a leges-legnehezebb: elengedni valakit, akire minden porcikája érzi, hogy különösen most, nagyobb szüksége lenne, mint a levegõre. Harry tudta, hogy helyesen cselekedett, mikor azt mondta Ginnynek, hogy nem lehetnek együtt, amíg a háború véget nem ér, mert a lány halálos veszélyben lenne mellette. Voldemort pedig nem hagyna ki egy ilyen kínálkozó alkalmat a fiú megtalálására, hisz Harry ismerte, nagyon jól ismerte halálos ellensége gondolkodását – fittyet hány a szeretetre, hisz nem is érti. Nem ér neki semmit más ember élete, csak a sajátja, de az olyan sokat, hogy elé helyezi mindennek, ami szent ezen a világon. „Szörnyeteg… még megbánja, hogy valaha hallotta azt a jóslatot!”

Sötét gondolataiból egy kopogó hang ébresztette fel – Hedvig megérkezett a vadászatból. Harry az ablakhoz fordult, hogy beengedje hófehér posta baglyát, aki egy döglött egeret lóbált a csõrében, lába mellett, pedig két levél hevert, az egyik Hermionétól és Rontól, a másik Ginnytõl jött. Harry megcirógatta madara fejét, aki kedveskedve csipkedte a gondoskodó kezet, s elhelyezkedett a fiú éjjeliszekrényén.

Harry!

Hogy s mint? Remélem nyugisan telik a bácsikádéknál töltött utolsó nyaralásod, legalábbis biztos nyugisabban, mint nekem. Anya folyton dolgoztat minket, mint a házimanókat, Fred és George már fel is lázadtak és közölték, hogy fontos tennivalójuk van a boltban. Az új Feneketlen Zsák a legnépszerûbb termékük lett pillanatok alatt – tényleg tök jó találmány, hoztak egyet az esküvõi elõkészületekre, és kétszer olyan gyorsan megy a munka, mint elõtte.

Ja, egyébként az esküvõ augusztus 17-én, vasárnap lesz. Ha rám hallgatsz, nem nézed meg azt az esküvõi meghívót, amit anya parancsára kellett mellékelnünk – olyan giccses, hogy hosszú órákra heveny hányingert okoz. Pont, mint Fleur anyukája. Cukorbajt kapok a mézes-mázos hangjától!

Na jól van, átadom a levelet Hermionénak, mert itt ugrál mellettem és nem hagy békén.

Kedves Harry! Remélem kényszerû vakációdat nem csak pihenéssel, hanem szorgalmas tanulással is töltöd, hisz tudod, hogy szükségünk lesz mindenre, amit eddig tanítottak nekünk.

Tudom, hogy alig várod már, hogy tehessél valamit, a tehetetlenség érzése minket is az õrületbe kergetne, de kérlek, légy erõs, ahogy mindig! Írd meg, hogy mikor érkezel, hogy számítsunk vendég érkezésére, és figyelmeztethessük a Minisztériumot a biztonsági szint növelésére.

És ne hallgass Ronra, nézd csak meg a meghívót, hiszen úgy illik, Fleur és Bill saját kezûleg írta meg mindet. Azok a rózsaszín nyuszik meg egyáltalán nem is giccsesek, nagyon aranyosak!

Vigyázz magadra, Harry!

Sok szeretettel:

Hermione és Ron

Harry nevetve tette le a levelet, és azon tûnõdött, hogy van e még két olyan ember, akik kevésbé hasonlítanak egymásra, mint Ron és Hermione, s mégis ilyen jól kijönnek. „Az nem kifejezés…” – gondolta Harry és elvigyorodott. A mellékelt esküvõi meghívóra épp csak egy pillantást vetett, miközben visszacsúsztatta a levelet a borítékba, s gyorsan eldöntötte, hogy inkább Ron tanácsát fogadja meg.

Mintha egy meleg fuvallat söpört volna végig Harry szívén, ahogy a következõ borítékot bontotta, s olvasni kezdte a legkisebb Weasley sorait:

Kedves Harry!

A temetés után olyan gyorsan eltûntél, a vonatúton sem volt alkalmunk beszélni, pedig annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam hogyan. Komolyan igazat is adtam neked akkor, arról a bizonyos dologról, de fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Olyan dolog ez, mint amikor vágysz valamire egész életedben, s mikor végre eljönne a pillanat, hogy a várakozásod a végéhez közeledik, rájössz, hogy hiú reményeket tápláltál magadban.

Itt ülök, és próbálom szavakba önteni, de nem megy, csak összevissza beszélek. Még mindig hiányzik. Ez nem olyan, mint Michael vagy Dean esetében. Nem jelentettek nekem semmit, a szakításunk másnapján már el is felejtettem õket, de rajta nem tudom túltenni magam. Folyton az jár a fejemben, hogy mennyi minden másként történhetett volna, ha Dumbledore nem hal meg. Nem szakítottunk volna, és most nem lennék magányos. Ez a legrosszabb érzés, a magány. Itt vannak körülöttem a testvéreim, anya, apa, Fleur, mégis mind olyan idegenek, mintha két külön világban élnénk. Csak az én világomban már egyedül én élek. Úgy érzem, Õ is magányos, de mikor ez az eszembe jut, egyszerre érzek bánatot és reményt. Bánatot, amiért magányos, s ez akaratlanul is Dumbledore-t juttatja eszembe, aki szintén magányos volt – látni lehetett rajta minden nap… Félek, hogy magányában õ is olyan sorsra fog jutni, mint öreg igazgatónk.

És reménykedem is, hogy még magányos, hogy hagytam valami nyomot benne, többet, mint Dean vagy Michael bennem. Reménykedem, hogy még nem törölt ki a szívébõl és nem foglalta el a helyét valaki más, mert ez a gondolat megöl.

Nekem ez így nem megy, s úgy érzem neki sem. Kérlek, mondj valamit, mint egyik legjobb barátom! Mit gondolsz? Van rá valami remény, hogy ne veszítsem el?

Várom mielõbbi válaszod.

Ginny

„Okos kislány” – gondolta szomorúan Harry. Ginny óvatosan fogalmazott, úgy, hogy csak Harry érthesse meg, ki is az a fiú valójában.

Ginny magányos… hát ennyire fontos volt neki. Harrynek is fontos volt és még mindig az, jobban, mint bárki, de épp ez az, amiért nem engedheti meg, hogy együtt legyenek. Kétségbeesve töprengett, hogy mit is írjon válaszként. Ha nem ír semmit, csak azt éri el, hogy Ginny még mélyebbre süllyed magányában, csak még több fájdalmat okozna neki. Ha azt írja, hogy felejtse el azt a „bizonyos fiút”, olyan, mintha belefojtaná magát a kútba – erre képtelen volt. De nem dobhat sutba minden óvatosságot, fittyet hányva a veszélyre, mert az a kapcsolatuk gyors és tragikus végét vetítené elõre.

Mit tegyen? Nem veszítheti el véglegesen – bár esze azt súgta, hogy jobb lenne. Az ész, ami még egy olyan embert is becsapott, mint Albus Dumbledore… Igaza volt Ginnynek… mennyi minden másként ment volna, ha az öreg nem hal meg, ráadásul teljesen hiába… egy hamis horcruxért…

Harry felpattant a székbõl. Van rá mód, hogy tudassa Ginnyvel, még mindig szereti, és hogy kéri, várjon rá. Kihúzta az ágy alól utazótáskáját, felcsapta a tetejét és kutatni kezdett. Pár pillanat alatt ráakadt arra, amit keresett: az arany medaliont, melyet a titokzatos R.A.B. monogramú illetõ hagyott Voldemortnak, mikor ellopta az igazi horcruxot, Mardekár medálját.

Harry leült az asztalhoz és pálcáját a medálra szegezte. Elmotyogta magában az elsõ transzformációs bûbájt, ami eszébe jutott, majd megszemlélte az eredményt. Úgy vélte, ez jó lesz, Ginny tudni fogja, hogy nincs egyedül…

- Sipor! – csattant fel Harry, s a következõ pillanatban megjelent a szoba közepén vénségesen vén házimanója, akit Sirius a végrendeletében minden vagyonával és házával együtt õrá hagyott.

- Parancsolj gazdám – hajlongott a manó Harry elõtt, majd motyogva hozzátette: - A félvér féreg parancsolgat Sipornak, mikor az a legszebb álmát alussza, és Sipornak muszáj megjelennie, muszáj, mert Sipor az õ házimanója, jaj, mit szólna szegény úrnõm…

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, Sipor – Harry úgy tett, mintha nem hallotta volna a sértést, de leplezetlen undorral tekintett gyûlölt házimanójára. – Feladatom van a számodra. Vidd el ezt a medált Ginevra Weasley-nek, Widra St. Capdel-be, a Weasley-házba – átnyújtotta az arany ékszert a manónak, aki vizenyõs szemeivel vizslatta a göcsörtös ujjai közt tartott medaliont. - Mondd meg neki, hogy én küldtem, s ha hordja, nem lesz magányos, mert én ott leszek vele. Nem adtam neki semmit búcsúzóul, csak magányt és fájdalmat, de ez talán enyhít majd valamit rajta.

A manó fintorogva bámult föl gazdájára, miközben a parancsot hallgatta.

- Ja, és senki máshoz nem mehetsz el, senki mással nem beszélhetsz, vagy érintkezhetsz bármi módon. A feladatod végrehajtása után visszamész a Roxfortba, és ott maradsz, amíg újabb parancsot nem adok. Indulj!

A következõ pillanatban a manó egyetlen szó nélkül eltûnt, kis pukkanó hang kíséretében.

*

Fél nyolc volt, mikor felöltözött és rávette magát, hogy újra szembenézzen a Dursley családdal. Reggeli idõ volt, azonban a konyhában csak Dudley-t találta, aki a TV-t bámulva tömte dinnyeméretû fejét egy nagy adag szalonnából, kolbászból, fõtt tojásból és egy vekni kenyérbõl álló reggeljével.

- Már megint nem tudtunk aludni az átkozott vinnyogásodtól! – morogta Dudley, mikor meglátta unokatestvérét a konyhaajtóban.

- Neked is jó reggelt, Nagy Dé - Harry fel sem vette az elõbbi megjegyzést, napjában több ezerszer érték hasonló atrocitások, mikor a Dursley házban volt. Dursley-ék jóformán többször szidták meg õt bármilyen okból, mint amilyen gyakran levegõt vettek. Harry gyanította, ez lehet az oka annak, hogy Dudley, Vernon bácsi és Petunia néni feje rendszeresen az egészségestõl eltérõ színárnyalatokban pompázott.

- Petunia és Vernon hol vannak? – kérdezte Harry a nagydarab fiút, s közben arra gondolt, hogy bírja el az a gyengécske konyhai szék a szõke Dursley fiú roppant tömegét. Nem tudhatta, hogy Vernon bácsi, már évekkel korábban extrém strapabíró saválló acélból készült székeket rendelt, mikor az új konyhabútort csináltatta egy londoni szakemberrel.

- Bevásárolnak – hangzott a tömör válasz, Dudley közben le sem vette szemét a TV-rõl, ahol épp az elõzõ esti bokszmérkõzés ismétlését vetítették a sportcsatornán.

Dudley Dursley két éve boksz-edzésekre kezdett járni, és legújabb tudását arra használta, hogy még jobban terrorizálja a környékbeli gyerekeket. A Privet Drive és a szomszédos utcák lakói egyenesen közveszélyesnek tartották, és a gyerekek eleinte csak csoportosan mertek közlekedni. A baj az volt, hogy Dudley is a bandájával rótta az utcákat, barátai pedig nem sokban maradtak el tõle sem kegyetlenségben, sem terjedelemben.

Dudley rémuralma aztán két éve, augusztusban alább hagyott, mert elterjedt a híre, hogy a környék másik hírhedt huligánja, a koszos, mosdatlan, veszélyes tekintetû Harry Potter úgy ellátta a Dursley-gyerek baját, hogy az napokig rettegésben élt. Ezért a környékbeli gyerekek összefogtak, mikor látták, hogy nem egy legyõzhetetlen valaki. Egy estén, múlt nyáron meglepték Dudleyt és bandáját, miközben azok a játszótér padjait rongálták, és kövekkel, botokkal elkergették õket. Így aztán helyreállt a régi rend és újra Harry lett a „legveszedelmesebb” alak a környéken.

Harry leült a reggelizõ asztalhoz, egy kis adag szalonnát és egy kolbászt halmozott a tányérjára, majd a fõtt tojások felé nyúlt. Közben Dudley horkantott egyet és Harryre förmedt.

- Mit képzelsz, mit csinálsz?

- Épp reggelizni készülök. Szerinted mit csinálok? – válaszolta Harry hûvösen, majd kivett egy tojást a tálból.

- A szalonna az enyém, anya azért csinálta, hogy meg tudjam õrizni a kondíciómat.

- Bocs Dudluska, de úgy látom a te tányérodra már nem fér egy morzsa sem, úgyhogy kiveszem, ami maradt – vigyorgott Harry.

Közben öntött magának teát és vett egy pirítóst.

- Ehhem-ehhem - Dudley figyelmeztetõen megköszörülte a torkát és homlokráncolva nézett Harryre, talán, mert nem értett egyet azzal a teamennyiséggel, amit Harry önteni merészelt magának.

Harry barátságosan elmosolyodott, közelebb hajolt unokatestvéréhez és ezt súgta a fülébe: „abrakadabra”. Dudley úgy tûnt, értette a célzást, mert lila képe pillanatok alatt sápadttá vált, és megadóan visszafordult a tányérja felé.

Alig egy perce rágta unottan a szalonnát Harry, mikor hangos fékcsikorgás hallatszott kintrõl, az utcafrontról. Egy autó közeledett, majd, BUMM! Hangos csattanás hallatszott, ahogy a ház elõtti kukák szanaszét gurultak az utcán.

Harry azonnal felpattant pálcával a kezében, és az ajtóhoz rohant – Dudley még csak most kezdte felfogni, hogy valami más is történik az evésen és TV-zésen kívül.

Harry feltépte a bejárati ajtót és azt látta, hogy Vernon bácsi enyhén ideges ábrázattal próbálja új Volvóját a kocsifelhajtóra kormányozni. Harry megnyugodva eresztette le pálcáját és visszadugta a zsebébe.

- Ezek napról napra hülyébbek… - csóválta a fejét, majd a kikászálódó Petunia nénihez sietett, hogy elvegye tõle a csomagokat.

- Ne nyúlj hozzám… - morogta a néni, Harry azonban kivette a kezébõl az egyik szatyrot, ami meg volt tömve zöldségekkel és gyümölcsökkel, de azon nyomban el is ejtette:

- NE NYÚLJ HOZZÁM! – üvöltötte Petunia néni nevelt fia arcába, majd becsörtetett a lakásba, férje után.

Harry a döbbenettõl megkövülve állt, sehogy sem tudta megérteni, hogy a látszatra és mindenféle feltûnés kerülésére oly gondosan ügyelõ Petunia néni miért kelt ki magából a nyílt utcán. Ahol mellesleg sikerült magára vonnia néhány szomszéd figyelmét, akik valószínûleg egy zaftos családi botrány vagy veszekedés reményében kukucskáltak ki a résnyire nyitott ablakok mögül.

Harry összeszedte a lehullott paradicsomot és paprikát, majd követte nagynénjét a házba.

Petunia néni a nappali kényelmes kanapéján ült, Vernon bácsi, pedig egy pohár brandy-t próbált felesége kezébe erõltetni. A Dursley házaspár szemmel láthatóan zaklatott volt, s mikor Harry belépett a szobába, még a szokásosnál is mélyebb undorral néztek rá, mintha a világ minden problémájának õ lenne az oka.

- Mi történt már megint? – kérdezte a fiú.

Petunia néni egy nyikkanásszerû hangot hallatott, de nem válaszolt, csak belekortyolt a brandy-jébe. Vernon bácsi valamivel nyugodtabbnak tûnt, ezért Harry nála próbálkozott – s belül volt egy olyan furcsa megérzése, hogy nagynénje zaklatott hangulatához valami természetfelettinek is köze van.

- Mi történt, Vernon bácsi?

A bácsi dühös fintorra húzta az orrát, de válaszolt:

- Az áruházból jöttünk kifelé, mikor… öhmm… láttunk egy nyavalyás kölyköt, aki az anyjával ordibált sírva, hogy valami szörnyek jönnek az égen, és nagyon fél, meg… És… öhmm… Szóval a következõ pillanatban tényleg mindenki félni kezdett, pedig nem is láttunk semmit.

Harry már értett mindent, nem volt szüksége további magyarázatra, de Vernon bácsi nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá, legszívesebben megfojtaná az összes kis abnormális vakarcsot, mielõtt még rémisztgetni kezdenék a rendes, tisztességes embereket.

- Dementorok – állapította meg Harry egy bólintással úgy, mintha csak azt mondaná, milyen szép, napos idõ van – ami nem volt. Az ég beborult, az ablakok párásak a kinti ködtõl, s Harry nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez azoknak a sötét teremtményeknek a mûve, akik régen Azkaban börtönét õrizték, egy éve viszont csatlakoztak Voldemorthoz.

- Ezek azok a fekete izék, amikrõl Petunia mesélt? Amik megtámadták Dudley-t?

Harry szaporán bólogatott.

- Igen, és most mindenfelé elszaporodtak, mert csatlakoztak Voldemorthoz. Sok embert meg is támadtak már… Varázslókat és boszorkányokat – tette hozzá sietve Harry, mikor látta, milyen rémült képet vágnak Dursley-ék. – Azért lettetek rosszul, mert elhaladtak mellettetek, és lélegeznek. Beszívják az örömöt, és csak félelmet és bánatot hagynak – de ezt már tudjátok.

Harry egy kissé szokatlan családi jelenetnek volt tanúja: Dudley leült anyja mellé a kanapéra és támogatólag átölelte a vállát. Harry tudta, hogy unokatestvére már ismeri azt az érzést, amit a dementorok közelsége okoz, hiszen két évvel ezelõtt mindkettejüket megtámadták ezek a lények, mikor este hazafelé mentek.

Úgy érezte, ez alkalmas lehet egy kis puhatolózásra, hiszen régóta furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy nagynénje honnan tudott a dementorokról. Talán boszorkány lenne, mint az édesanyja, csak szégyelli és eltitkolja? Vagy valami más van a háttérben?

Átment a konyhába és a hûtõbõl kivett egy nagy tábla tejcsokoládét. Kibontotta és Petunia kezébe adott egy letört darabot.

- Ezt edd inkább, jobban segít, mint a brandy.

Petunia néni kissé vonakodva, de elfogadta a csokit, beleharapott, s láthatólag rögtön visszatért némi szín az arcára. S ekkor olyasmit tett, amit még soha:

- Köszönöm, Harry.

- Szívesen – mondta a fiú, nem kis meglepõdéssel a hangjában.

Harry úgy vélte, jobb, ha Dudley oldaláról közelíti meg a témát, s akkor talán Petunia néni is közlékenyebb lesz.

- Te tudod, milyen érzés ez, igaz? – fordult unokatestvéréhez Harry, majd leült a kanapé elõtti puffra.

Dudley láthatóan zavarban volt, de megerõltette magát és kinyögött pár szót:

- Igen… nem túl jó.

- Mikor elõször a közelembe értek, elájultam a félelemtõl, de elõtte még azt hallottam, amint az anyám az életéért könyörög… - mesélte Harry. - Azóta is folyton ez jut az eszembe, ha egy elhalad a közelemben.

Dudley és Vernon tátott szájjal bámultak, láthatóan a torkukra forrt a szó. Petunia néni meredten bámult a kezében tartott csokira.

- Nem is tudod, milyen közel voltál akkor ahhoz, ami a halálnál is rosszabb – folytatta Harry. – Majdnem kiszívták a lelkedet…

Dudley nagyot nyelt és még szorosabban ölelte az anyját.

- Olyan… olyan hideg volt… - Dudley egyenként húzta ki magából a szavakat, ahogy felidézte az emléket. – És-és… szörnyû dolgokat láttam… apa elvesztette a munkáját… és… és elszegényedtünk… az emberek csúfoltak és gúnyoltak engem… mindenki bántott és lenézett.

Harry csendben hallgatta a vallomást, nem szólt közbe, megállta, hogy a képébe mondja az unokatestvérének, hogy õ épp ezt tette vele. Türelmesen várt, mikor szólal meg Petunia.

- És… azt láttam, hogy álmomban kiáltozok és csapkodok, pont… pont, mint te… azt éreztem, hogy nincs senkim… hogy anyáéknak nem kellek…

Harry nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „Nahát, ki gondolta volna. Dudley Dursley legnagyobb félelme, hogy olyanná válik, mint az abnormális unokatestvére.” Addig üsd a vasat, amíg meleg – tartja a mondás:

- Anyukádék nem dobnának ki téged. Még engem se dobtak ki… illetve egyszer majdnem, de téged akkor is szeretnének.

- Így van, Dudley! – csapott az asztalra Vernon bácsi – Te rendes kölyök vagy! A mi fiunk, a mi normális fiunk! Akit senki nem gúnyolhat, és nem nézhet le! Te egy igazi Dursley vagy, nem úgy, mint az unokatestvéred. Te nem vagy semmirekellõ mihaszna, ahogy ez…

- Nem semmirekellõ.

Vernon bácsiba belefagyott a mondat. Petunia néni nem hagyta, hogy a férje újabb sértéseket vágjon unokaöccse fejéhez.

- Pe-petunai drágám… - hebegett Vernon bácsi, de a néni letette a pohár brandyt és a csokit, majd nagyon komoly arccal férjéhez fordult.

- Vernon, hát nem érted? Semmi nem érintett meg abból, amit az a Dumb n’ door mondott?

Vernon bácsi tátott szájjal nézett feleségére, és Dudley arca is bamba döbbenetet tükrözött. Harry élénk érdeklõdéssel figyelte a jelenetet.

- Rosszul bántunk vele… akármennyire is viszolyogtam Lilytõl, nem szabadott volna így bánnom a fiával… és nem lett volna szabad hagynom, hogy te úgy bánj vele.

- Csak úgy bántam vele, ahogy megérdemelte! – vágott vissza a bácsi.

- Nem…

- Hiszen már egész pici kora óta csak bajt hoz ránk a mániájával, az elmebeteg képességeivel! Talán már elfelejtetted, mit mûvelt Marge-zsal?

- A nõvéred nagyon gorombán beszélt vele. Még szörnyûbb dolgokat vágott a fejéhez, mint te!

- Azt akarod mondani, hogy Marge megérdemelte, amit kapott!? – bõdült el a bácsi. Felesége kissé ijedten hõkölt hátra, de nem kiabált vissza. El akarta kerülni a veszekedést a férjével.

- Azt egy szóval sem mondtam…

Vernon füstölögve kiment a konyhába és a bárszekrénybõl elõvett egy másik poharat.

- Nem éri meg, hogy miatta veszekedjünk – szólt vissza a konyhából. – Ez a gyerek soha semmit nem tett le az asztalra, nincs célja, nincs jövõje, nincs senkije, csak olyan ütõdött barátai, mint õ… Mi lesz ebbõl felnõtt korára? Az a Dambidor azt mondta, hogy idén már nagykorú lesz, tizenhét évesen! És mit fog csinálni? Semmit! – miközben beszélt, visszajött a nappaliba és öntött magnak brandyt a nagy pohárba. Harry, Dudley és Petunia némán hallgatta a szóáradatot. - Léhûtõ, ahogy az apja, meg a testvéred, drágám! Az effajta emberek soha semmi jót se tettek, csak bajt hoztak mindenkire. Tudom én… azért égették el õket a középkorban! Akkor még tudták, hogyan kell bánni az ilyen söpredékkel.

Sose tett semmit, amiért dicséretet érdemelne. Nem dolgozik, nem keres pénzt, az iskolából már kétszer is majdnem kicsapták, egyszer még egy tárgyalásra is beidézték… Biztos vagyok benne, hogy még azt se tudja rendesen csinálni, amit ott tanítanak neki… Ez a kölyök nem jó semmire és pont.

Vernon bácsi befejezte monológját és kiitta a fél pohár brandyjét, majd olyan erõsen csapta le a poharat az asztalra, hogy a maradék tartalma az ingére fröccsent. Káromkodva kiment a fürdõszobába, hogy átcserélje az eláztatott ruhadarabot.

Petunia néni, akárcsak a két fiú, semmit se szólt, de Harry meg mert volna rá esküdni, hogy mikor Vernon bácsi elhagyta a nappalit, egy elsuttogott megjegyzést hallott nagynénje szájából:

- Nagyon tévedsz.

Petunia elkapta Harry pillantását, és bekapta a maradék csokit, majd megitta rá az italát. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést, a férje, a fia, tisztességes átlagpolgárhoz illõ viselkedése, az egész szépen felépített élete továbbra is elsõ helyet foglalt el fontossági listáján. Harry nem tudta, hogy a második hely neki van-e fenntartva, vagy csak a sokadik, talán az utolsó helyen szerepel õ? Nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel tönkretenné azt a pillanatot, azt a kellemes csalódást nagynénjében, amit akkor érzett, mikor Petunia kijelentette, õ, Harry nem semmirekellõ.

- Harry, menj a szobádba. – parancsolta csendesen Petunia néni.

Harry jobbnak látta nem vitatkozni, és egyetlen szó nélkül, de igen derûs hangulatban ment fel az emeletre.

3. fejezetBúcsú és ajándék

Az órája csipogása keltette fel másnap, és egy darabig eltartott, mire rájött, miért is hajnali ötre állította be az ébresztõt. Elõzõ nap megírta Ronnak, hogy kora reggel fog érkezni, hogy elkerülje a feltûnést mind a Dursley-házban, mind a Weasley-ház környékén. Már rég eldöntötte, hogy hoppanálni fog az Odúba, annak ellenére, hogy a vizsgáját még csak ezután kell majd letennie – de Harryt már nem érdekelte ilyesmi. Végül is mit tehet a Minisztérium? Kicsapják a Roxfortból? Oda már nem fog visszatérni utolsó évére, ezt tudta nagyon jól. Már azon az estén megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Dumbledore meghalt. „Nem, nem egyszerûen meghalt… megölték! Megölte az a…”

A temetés után Ronnak és Hermionénak is elmondta a tervét, hogy követni fogja Dumbledore parancsát, és immár a saját lábára állva indul megkeresni az összes horcruxot. Persze azt egy pillanatig sem gondolhatta volna Harry, hogy két legjobb barátja hagyná, hogy egyedül vágjon neki az útnak – nem, ezt még Dumbledore sem akarta…

Ebben az egyben nem követheti Dumbledore utasításait. Nem keresheti fel azt az embert, hogy segítséget kérjen tõle. Az meglehetõsen lehetetlen helyzet lenne: „Jó napot Piton professzor! Láttam, hogy megölte Dumbledore-t, de az igazgató utolsó levelében arra kért engem, hogy magával együtt szálljak harcba Voldemort ellen, szóval most hagyja ott a halálfalókat és kérem, kövessen…”

Harry ebben az egyben a saját feje után fog menni, és csak azt a két embert viszi magával, akikben maximálisan, feltétel nélkül megbízik.

Nagyokat ásítva, szemeit álmosan dörzsölgetve öltözött át egy kevésbé szakadt farmerbe és egy fekete pólóba. Csendben, hogy fel ne ébressze az örökké zsörtölõdõ Vernon bácsit, megmosakodott, majd felvette cipõjét, és lábujjhegyen levitte a földszintre a már elõzõ este összepakolt bõröndjét.

Mindenképp így akart távozni a Dursley-házból, elkerülve a kötelezõ búcsúzkodást, amihez sem neki, sem rokonainak nem volt semmi kedve, ami nem is volt meglepõ, figyelembe véve a köztük lévõ nem épp idilli viszonyt. Ennek ellenére Harry úgy érezte, hogy nagynénjétõl nem mehet el egyetlen szó nélkül, így miután felvette kopott melegítõ-fölsõjét, a konyhába ment, hogy egy pár soros üzenetet kanyarítson Petunia néninek.

- Számítottam rá, hogy így akarsz elmenni.

Harry úgy megijedt, hogy eldobta a ceruzát és majdnem hasra esett a konyha hideg padlózatán. Petunia néni állt a nappaliban hálóingében, köntösében, kezében egy pohár kávéval. Ezek szerint õ sem akarta elengedni nevelt fiát egyetlen szó nélkül.

- Honnan tudtad, hogy most akarok elmenni? – kérdezte Harry, miután felocsúdott a meglepetésbõl és az ijedtségbõl. Vernon bácsi álmosan mordult egyet az emeleten.

- Tudtam, hogy csak a születésnapodig maradsz nálunk, és azt is tudtam, hogy feltûnés nélkül akarsz elmenni… Azt nem tudtam, hogy melyik napon hagysz itt minket, ezért aztán már tegnap és tegnap elõtt is vártalak.

Petunia néni csendes hangjába minden igyekezete ellenére némi szemrehányás és – ha Harry füle nem csalt – szomorúság vegyült. Harry egy kicsit kínosan érezte magát, nem tudta, mit is mondjon, és szégyellte is magát, hogy míg nagynénje minden hajnalban korán felkelt, hogy találkozzon vele, mielõtt elutazik, addig õ ezt egy árva levéllel akarta elintézni.

- Sajnálom… - szabadkozott Harry - …azt hittem, így jobb lesz nektek.

Petunia néni elmosolyodott és leült az egyik fotelbe.

- Vernonnak és Dudley-nak talán, de nem nekem – suttogta a néni olyan halkan, mintha templomban lennének. – A látszat ellenére én sosem gyûlöltelek. Sok minden, amit mondtam és tettem csak egy színjáték volt. Egy hazugság része, amivel magamat akartam becsapni.

- Te… te is… olyan vagy, mint anya? – kérdezte óvatosan Harry. Nem akarta kimondani, hogy boszorkány, mert félt tõle, hogy ez felzaklatná nagynénjét.

- Nem. Az Evans-ok közt egyedül Lily volt ilyen… - válaszolta a néni, és szürcsölt egyet a kávéból. – Tudod, részben miatta vagyok most itt. Szeretnék bepótolni valamit, amit elmulasztottam… Gondolom, szeretnéd megtudni, milyen volt a kapcsolatom édesanyáddal és mi lett velünk…

Harrynek a szája is tátva maradt egy pillanatra, de aztán gyorsan válaszolt.

- I-igen… nagyon szeretném.

Petunia néni sóhajtott egyet, minden bátorságát összeszedte, hogy megtegye azt, amit már korábban elhatározott. Kortyolt egyet a kávéból, és belefogott:

- A szüleink már tudtak a másik világról, tudtak róluk… Igazából anyánk tudott róla, és elmesélte apánknak, aki kezdetben nem akart hinni neki. Anya kiskorunkban mindig a csodatévõ emberekrõl beszélt, apánk, pedig arról, hogy micsoda sületlenség ez. Õ a realitásokra próbált nevelni minket és sokat veszekedett anyával a „mániájáról”, ahogy õ nevezte.

Eleinte engem is lenyûgöztek azok a mesék, amiket elmondott nekünk – úgy mondta õket, mintha igaziból megtörténtek volna. Sokszor elbüszkélkedtünk Lilyvel az óvodában és az iskolában, hogy a mi anyukánk tudja a legizgalmasabb meséket. Tõle hallottam a trollokról, koboldokról, vélákról és a dementorokról is – azok a mesék voltak a kedvenceim, amikben a szörnyû lelketlen dementorok ellen harcoltak hatalmas hõsök. Félelmetesek voltak, de izgalmasak. Lassan apa is belenyugodott, amikor látta, hogy a mesemondás nem megy a tanulás rovására.

Aztán, mikor tízéves lettem, Lily pedig kilenc, történt valami, ami megváltoztatta a köztünk lévõ viszonyt. Egy alkalommal, mikor jöttünk haza az iskolából, megtámadtak minket a szomszéd Dursley néni kutyái, buldogok, amiket a lánya, Marge, meg a fia, Vernon kedvéért tartott. Majdnem megharapott az egyik buldog, de Lily valamit csinált velük, rájuk ordított és a kutyák mind elaludtak… Fel nem tudtam fogni, hogy lehet ez… Ilyen számtalanszor elõfordult anya meséiben, de az életben soha!

Rájöttünk, hogy minden igaz abból, amit anya mesélt, aki odáig volt a boldogságtól, hogy Lily képes ilyesmire – apa természetesen nem hitt nekünk. Emiatt aztán újra egyre többet veszekedtek és a házasságuk megromlott. Apa még el is költözött otthonról és… - Petunia néni hangja elcsuklott - és én… vele mentem. Elhagytam Lilyt, aki a legjobb barátom volt és még az életemet is megmentette… elhagytam, mert irigy voltam. Irigyeltem, hogy õ képes valóra váltani anyánk csodás meséit, én pedig csak hallgathatom õket… Így aztán apát és a realitást választottam anya, Lily és a mesék helyett. Egyetlen pillanat alatt kiszakadtam a kisgyerek-korból és ez fájdalmas volt… Nagyon fájdalmas…

Másfél évig éltünk külön, mikor ismét közbeszólt a másik világ… Lily megkapta a levelét abból az iskolából. És mikor visszajött a karácsonyi szünetre és a családunk együtt volt, apának is meg lett a bizonyíték, hogy a mesék mégis igazak, a csodatévõ emberek léteznek, és az õ pici leánya egy közülük. Odáig volt a boldogságtól… - Petunia néni szipogott egyet és kifújta az orrát rózsamintás zsebkendõjébe. Vernon bácsi megint mordult egyet az emeleten.

Harry némán hallgatta Petunia nénit, sejtette, hogy a történet hová fog vezetni – és sajnálta nagynénjét. Életében elõször teljesen együtt érzett vele.

- Apa és anya kibékültek, a családunk újra teljes lett… De már korántsem volt ugyanaz. Apa szemében Lily lett a kis csoda-kedvenc, én pedig csak egy közönséges lány. Az elsõszülött lánya… már nem volt elég jó neki. Apa sosem utált engem, nem, dehogy! Szeretett, törõdött velem, egyengette az utam, ahogy egy apához illik. Csak épp Lilyt jobban szerette… És anya is, akinek Lily valóra válthatta az álmait. Egyedül maradtam… Lily új barátokra lelt az iskolában, és én is… Marge, majd Vernon…

Mikor tizennyolc lettem, elköltöztem otthonról, egyetemre mentem, aztán összeházasodtunk Vernonnal. Sem Lilyvel, sem anyáékkal nem találkoztam utána sokáig. Lily hozzáment az apádhoz és csatlakoztak abba a háborúba… de ezt már biztosan mondták neked. Apám sokat betegeskedett, rákos volt, nem sokkal azután halt meg, hogy elköltöztem. Szörnyen éreztem magam, annyira eltávolodtam tõle, hogy el sem mondta nekem a betegségét. Ahogy anya se. Mintha nem is léteztem volna a számukra. Sosem mutatták ki, hogy utálnának, vagy haragudnának rám, mert én nem vagyok olyan tehetséges, mint Lily… Úgy érzem, szerettek, csak nem voltam elég érdekes nekik… és nem vették észre, hogy a mellõzéssel mennyire megbántanak… És én gyûlöltem õket… Megutáltam anyámat, apámat, a húgomat és a meséket is, amiket kiskoromban úgy szerettem. Én voltam az, aki ilyenné alakította az életünket, itt, a Privet Drive-on. Én számûztem minden különcséget, minden meséset, minden furcsát az életbõl. Nem éreztem, hogy ezzel mekkora kárt teszek… Fõleg neked…

Harry a konyhapultnak támaszkodva hallgatta végig nagynénjét, s fejében kavarogtak a gondolatok, szívében pedig az érzelmek. Most semmi haragot nem érzett Petunia iránt, semmi megvetést, csak sajnálatot, együttérzést és egy kis szánalmat.

Petunia néni szemei fátyolosak voltak a könnycseppektõl, némán meredt maga elé, kezében az üres kávéscsészét szorongatva.

Harry ellökte magát a pulttól és a fotelhez ment, ahol nagynénje gubbasztott, mint valami szárnyaszegett galamb. Leguggolt a néni elõtt, majd megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította.

- Köszönöm, hogy elmondtad… - ennyit bírt kinyögni, majd felegyenesedett és egy puszit adott Petunia néni arcára. – Mennem kell. Vigyázz magadra.

- Te is, Harry… - suttogta a néni.

Harry összeszedte magát, és bõröndjét maga után húzva kilépett a reggeli hidegbe. Mielõtt becsukta volna az ajtót, egy intéssel örökre búcsút vett nagynénjétõl, és a háztól, ahol gyerekkorát töltötte.

*

Csípte az arcát a hideg levegõ és alig látott a hajnali ködtõl. Maga mögött hagyta a Privet Drive-ot, majd a Magnólia közt, és még néhány utcát. Kukák és autók alól apró szemek figyelték útját, az öreg Mrs Figg macskái, akik éberen õrködtek Harry fölött már attól a perctõl fogva, hogy letették a Dursley-ház küszöbére. Nem mozdult semmi, nem hallatszott egy árva hang, mintha az idõ is megállt volna Harry körül, ahogy megtette elsõ lépéseit az úton, amit a jóslat és Albus Dumbledore jelöltek ki neki. Ebben a pillanatban nagyon hálás volt barátainak, amiért mellette álltak az elmúlt hat év során – hála nekik, most van úti célja, tudja, mi utazása elsõ állomása: az Odú, ahol élete legboldogabb perceit töltötte, ahol Mrs Weasley-nek hála a legfinomabb reggeliket, ebédeket és vacsorákat ehette, és ahol Ginny is vár rá, talán ugyanolyan izgalommal, mint õ.

Weasley-ék és Hermione nélkül most igen tanácstalan lenne, hosszú órákat, talán napokat kellene töprengéssel töltenie, hol is kezdje el a keresést, merre vegye az útját.

Hedvig magasan fölötte szárnyalt, a tejfehér ködben Harry nem láthatta, de a madár követte. Még indulás elõtt, elõzõ éjszaka eresztette útnak, kalitkáját, pedig egy kicsinyítõ bûbájjal sikerült ládájába gyömöszölnie. Ugyanezzel a módszerrel kicsinyítette le hûséges Tûzvillámát, mely még mindig, megjelenése után három évvel is elsõ kategóriás seprûnek számított, bár már jelentek meg nála még gyorsabb, még megbízhatóbb modellek – Harrynek esze ágában sem volt lecserélnie szeretett, néhai keresztapja elsõ ajándékát.

Már két kilométerre is eltávolodott a Privet Drive 4-tõl, mikor megtalálta a megfelelõ helyet a hoppanálásra egy néptelen sikátorban. Magához szorította bõröndjét, majd füttyentett baglyának, aki nyomban leereszkedett a magasból és elhelyezkedett a fiú vállán. Harry ekkor erõsen koncentrált úti céljára, és képzelete elrugaszkodott. Máris érezte az ismerõs összepréselõdést, mikor egy szûk csövön húzzák át az embert… és egy pillanattal késõbb már sûrû bokrok közt találta magát.

Széthajtotta az ágakat, és azon nyomban megpillantotta az Odú girbegurba tornyát, melyet talán csak a varázslat tartott össze. Harry szívét melegség járta át, ahogy lassan közeledett a Weasley család otthona felé. Itt van végre!

Az ajtóhoz érve bekopogott, majd észbe kapott és ellenõrizte az óráját: háromnegyed hét… Jól van, Weasley-ék már biztos várják.

- Ki az? – hallatszott Mr Weasley ideges hangja odabentrõl.

- Én vagyok, Harry. Jó reggelt Mr Weasley!

- Lassan a testtel! Elõbb… elõbb mondd meg, hogy… mondjuk, hogy hívták Hagrid sárkányát!

Harry sóhajtott egyet és önkéntelenül is elnevette magát. Mr Weasley és az õ biztonsági szabályai…

- Norbertnek hívták.

- Helyes! – rikkantotta a hang.

- Beenged végre Mr Weasley? – kérdezte Harry kissé türelmetlenül, ugyanis már átütött a hideg bezipzárazott melegítõ-felsõjén.

- Nem-nem! Elõbb meg kell kérdezned, hogy mi az én…

- Jaj, apa hagyd már ezt a hülyeséget! – csattant bentrõl egy lány türelmetlen hangja, s Harry rögtön elfelejtett fázni.

Kitárult az ajtó és megjelent Ginny, mögötte Mr Weasley mosolygó arccal, és a család konyhája és ebédlõje, a konyhapultnál sürgõ-forgó Mrs Weasleyvel, az asztalnál egy horkoló Ronnal és egy kávét iszogató Hermionéval.

Ginny átölelte Harryt és úgy megszorította, mintha sosem akarná elengedni.

- Hiányoztál – mondta a vörös hajú lány két üdvözlõ puszi után.

- Te is nekem – motyogta Harry vigyorogva és a lány után bement a konyhába, ahol kellemes meleg volt, hála a kandalló tüzének. Sorban üdvözölt mindenkit, kezet rázott Mr Weasleyvel, megölelte Mrs Weasley-t, hagyta, hogy Hermione a nyakába ugorjon, és bozontos barna haja az egész arcát beborítsa, majd hátba veregette a szunyókáló Ront, aki morogva, de jókedvûen viszonozta a baráti üdvözlést.

- Mi hír a mugli világból? – kérdezte Ron, miután ásítva majdnem lenyelte a fél szobát.

- A szokásos. Dög unalom… de a nagynéném most mondott néhány érdekes dolgot anyukámról. Majd késõbb elmesélem. Ja és volt egy dementor támadás. Több mugli rosszul lett…

- Igen, hallottunk róla, benne volt a tegnapi Esti Prófétában – bólintott Hermione.

- A nagynéném és nagybátyám is ott voltak. Petunia néni majdnem elájult tõlük.

- Reggeli! Ron, szedd össze magad! – mondta Mrs Weasley az asztalon könyöklõ fiának, és kezdte hordani a tányérokat és evõeszközöket. Hermione felpattant és segített elkészíteni a rántottát.

Harry is indult segíteni, de Mrs Weasley visszaparancsolta a helyére, mondván biztos fárasztó volt az útja. Harry hiába bizonygatta, hogy a hoppanálás nem járt semmi fáradtsággal, az asszony végül azzal ültette vissza, hogy Hermionénak épp itt az ideje, megtanulni fõzni.

Ginny anyja elõbbi megjegyzésén nevetgélve ült le Harry és Ron közé, majd öntött magának egy pohár pitypanglevet.

- Mikor Hermione megérkezett pár hete, mindenáron segíteni akart anyának, - magyarázta a lány – de a vége az lett, hogy majdnem felgyújtotta az egész konyhát. Azóta anya szent kötelességének érzi, megtanítsa sütni-fõzni…

- Nem az én hibám, hogy felgyulladt a serpenyõ! – vágott vissza dühösen Hermione. – Fred és George hülye vicceit kellett hallgatnom, azért történt az a… az a kis baleset.

- Jól van, drágám, - nyugtatgatta Mrs Weasley - már mondtam, nem a te hibád, hogy nem tanultál meg még fõzni…

- De tudok fõzni!

A reggeli további kellemes beszélgetéssel telt, többek közt a közelgõ esküvõrõl, amit Mrs Weasley a tavalyi évvel ellentétben, sokkal jobban várt, és Harry azt is megtudta, hogy a Delacour család tagjai, köztük Fleur véla nagymamájával jövõ héten, szombaton érkeznek majd meg.

- Hol lesz megtartva az esküvõ? – kérdezte Harry, miközben javában falatozott az ízletes omlettbõl. Gyanította, hogy az Odú kertje nem elég nagy egy ekkora rendezvényhez, hiszen a Weasley és Prewett család önmagukban kitettek vagy harminc fõt, s a Delacour-ok még ki tudja, hányan lesznek.

- Oh, azt majd a mi kedves Muriel Prewett nénikénk házában fogjuk tartani, a régi Prewett birtokon. – magyarázta jókedvûen Mrs Weasley. - Tudod, Harry, a nagynéném igen öreg már és szereti, ha zajlik körülötte az élet. Régebben sokszor meglátogattuk, miközben a gyerekek az iskolában voltak, néha több hónapot is eltöltöttünk abban a hatalmas házban… - mesélte Mrs Weasley múltba révedõ tekintettel. - Gyönyörû ház, majd meglátod! Igaz-e, Arthur?

- Igen, drágám, gyönyörû ház.

- Nem rossz – vonta meg a vállát Ron.

- Béna – dünnyögte Ginny, hogy az anyja ne hallja, mit mond.

Harry visszafojtotta a nevetését, majd letette a villát és megköszönte a reggelit Mrs Weasley-nek.

- Felmennék kipakolni a bõröndömet, hogy késõbb ne legyen rá gond.

- Jól van, kis drágám, menj csak. Ron szobájában lesz helyed…

- Köszönöm… Ron, Hermione, segítenétek kipakolni? – fordult barátaihoz Harry.

Hermione azonnal ugrott, Ron azonban elnyomott egy ásítást.

- Ismered a járást, minek kell segí…

Hermione megcsavarta Ron fülét és maga után vonszolta az emeletre.

A szobába érve Harry elõször azt hitte, véletlenül az ikrekhez nyitott be, mert a legkisebb Weasley fiú szobája nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt. A falakról eltûntek a narancssárga kviddics poszterek, a Chudley Csúzlik játékosainak képei, melyek régen a szoba minden négyzetcentiméterét befedték. Fehérre meszelt falak fogadták és néhány bekeretezett fotó, melyekrõl közelebb érve megállapíthatta, hogy az egyik a Weasley-család tagjait, a többi Harryt, Hermionét és Ront mutatták. Régi emlékek voltak, egy-kettõn egészen kicsik voltak, ahogy Harry megállapította, talán másodévesek lehettek. Köztük volt az a fotó is, amit Colin Creevy készített Harryrõl és Lockhartról, meg a Reggeli Próféta fotója is a Trimágus Tusa bajnokairól.

Harry egy kicsit meghökkent, és amint barátja beljebb terelte a szobában, rá kellett, hogy döbbenjen, a régi, mókamester Ron is felnõtt immár.

Harry ledobta a bõröndöt az ágy elé, kicsatolta és elõhúzta az egyik zsebbe rejtett gyûrött borítékot, Dumbledore levelét. Úgy érezte, ez most elsõbbséget élvez, a pakolás késõbb is ráér.

- Harry, mi az? – kérdezte kíváncsian Hermione a levélre mutatva.

- Egy levél Dumbledore-tól. Egy búcsúlevél… másfél hete kaptam meg, Fawkes kézbesítette…

- A fõnix? – csodálkozott Ron.

- Aha… Hermione, azt hiszem jobb lesz, ha felolvasod, ahelyett, hogy én mondanám el… Egy kicsit nehéz. Jobb, ha szó szerint halljátok.

- Rendben van… - mondta csendesen Hermione, majd átvette a levelet, leült Ron ágya szélére és olvasni kezdett.

A levél épp olyan hatással volt barátaira, amire Harry számított. A kezdeti, szomorúsággal vegyült kíváncsiság lassan könnyekbe fúlt, Hermione egyre többször akadt meg olvasás közben, hogy kifújja az orrát, Ron pedig szobája falának dõlve meredt a mennyezetre és néha megcsóválta a fejét.

A gyászos hangulatot aztán felváltotta a megrökönyödés:

- „Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton” – jajistenem, ne… - nyögött fel Hermione.

- Ezt nem hiszem el! – bõdült el Ron. - Hiszen nagyon jól tudta, hogy utáljátok egymást…

- Olvass csak tovább – vágott közbe Harry.

Hermione szipogva folytatta a felolvasást.

- „… Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Õt már mindenrõl felvilágosítottam, tudja, amit én tudok.” – ne! Ez nem lehet igaz!

- Hogy tehette ezt!? Hogyan lehetett ennyire vak?

Barátait ugyanúgy felkavarta a levél, ahogy õt magát. Hermione csorgó könnyei közt homlokráncolva meredt a levélre, majd, miután kezdte megemészteni az olvasottakat, remegõ hangon kérdezte:

- Harry, ugye tudod, hogy ez mit jelent?

- Igen… Ha Dumbledore elmondta neki, hogy tudunk a horcruxokról, akkor Voldemort már tudja, hogy tudjuk… és ezzel mindennek vége.

- Va-vagyis… - Ron hangja hitetlenkedve csengett, mint aki nem akarja elfogadni a szörnyû igazságot – ez azt jelenti, hogy… a háborút már el is vesztettük?

- Azt hiszem, igen.

Dermesztõ csend telepedett a szobára, nyomasztó, szinte fojtogató tanácstalanság. Ron arcán látszott, hogy legszívesebben ordítana dühében, akárcsak Harry az álmaiban. Hermione a levelet szorongatta, újra és újra olvasta a sorokat, mintha el lenne rejtve köztük bármilyen rejtett utasítás, bármilyen segítség, egy kibúvó… de nem volt semmi ilyesmi. Az igazság ott állt feketén-fehéren. Dumbledore pont a Fõnix Rend árulóját avatta be legrejtegetettebb titkaiba… Akárcsak Harry szülei és Sirius. Õk is a józanészre hallgatva döntöttek Peter Pettigrew mellett, az áruló mellett…

Csakhogy a Féregfarkként is ismert férfi és Piton árulása közt volt egy lényeges különbség, amit Harry nagyon is tisztán látott: míg Pettigrew árulása a nagyúr bukását is okozta egyszerre, addig Pitoné inkább a gyõzelmét segíti elõ…

Hermione összegyûrte a levelet, s ez magához térítette Harryt a révületébõl. Tudta, hogy ennek a titoknak csak õk hárman vannak a birtokában az egész Fõnix Rendjébõl, csak õk tudják, mennyire válságos a helyzetük. A többi auror mit sem sejt errõl… Így nekik kell cselekedni, immár az új információk birtokában. S Harry azt is tudta, hogy barátai tõle várnak útmutatást. Ennek eleget kell tennie. Ez az õ feladata:

- Figyeljetek… tudom, ez most elég rossz hír…

- Hah, enyhén fogalmazol… - horkantott fel Ron.

- …de akkor is muszáj megtalálnunk Voldemort horcruxait, ha tudja is, hogy keressük. Ha… ha elpusztítjuk õket, esélyünk lesz szembe szállni vele…

- Harry, ez reménytelen… - szólt közbe Hermione. – Ha Voldemort tudja, hogy el akarjuk pusztítani a horcruxokat, akkor lehet, hogy máris csinált még többet és elrejtette õket máshová… vagy…

- Nem, nem! Ez egyáltalán nem biztos Hermione! – tiltakozott Harry, és vett egy mély levegõt, hogy elõadja teóriáját, amin az elmúlt napokban gondolkodott: - Ha Voldemort fel is készült ellenünk, végtelen számú horcruxot nem csinálhat! Ahogy én kivettem Dumbledore szavaiból, minden egyes lélek-darabolásnál elveszít valamit… valamit a saját személyiségébõl. Elsõnek a szeretet érzését áldozta fel, mert azt már korábban se tartotta fontosnak… Ezért is volt neki fájdalmas, mikor korábban hozzámért, vagy mikor megpróbált megszállni. Az elvesztett érzések, melyek nekem megvoltak, égették a testét, mintha szét akarnák feszíteni, akár egy ék…

Mindig elveszített valamennyit, de szerintem egy idõ után már nem darabolhatja tovább saját magát, mert olyasmit is elveszítene, amire szüksége van… A szeme… a szeme bevérzett és elvörösödött. Tudod, hogy tartja a mondás, a szem a lélek tükre… És a lelke sérült. Súlyosan sérült… Ha tovább darabolná, csak ártana magának.

Ezért sokkal több horcruxot nem fog csinálni, maximum egy-kettõt.

Hermione és Ron elgondolkodva ráncolta a homlokát, úgy tûnt, ez meggyõzte õket.

- Igen… azt hiszem, igazad lehet… - motyogta Hermione. – De akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, ha a horcruxokat keressük, mert Voldemort számít ránk és lehet, hogy halálfalók fognak várni minket.

- Ezek szerint, még mindig jönni akarsz? – kérdezte Harry és felvette a földrõl Dumbledore többszörösen összegyûrt levelét.

- Hát persze, hogy jönni akarok, már egyszer elmondtam! – fortyant fel a lány, s ezzel sikerült mosolyt csalnia mind Harry, mind Ron arcára.

- És te Ron? – tette fel Harry a fölösleges kérdést.

- Akkor se maradnék itthon, ha az Imperius-átokkal kényszerítenél! Veled megyek – szögezte le Ron.

Harry és vörös hajú barátja egymásra vigyorogtak, majd mikor kezdtek hozzálátni a pakolásnak, elismeréssel adóztak Hermione varázstudományának, aki egyetlen pálcaintéssel a helyére röptette Harry pulóvereit, talárjait és zoknijait.

*

Harry tizenhetedik születésnapja, s élete második születésnapi vacsorája igazi álom volt a fiúnak. Mrs Weasley sütött egy ínycsiklandozóan finom hátszínbõl és petrezselymes burgonyából álló vacsorát, amit egy nagy dobos torta koronázott meg, tizenhét égõ gyertyával, melyek Fred és George varázsvicc boltjából származtak, és hangosan énekelték a születésnapi köszöntõt.

A vacsorán jelen volt a Weasley család összes tagja, Bill és Percy kivételével. Bill Franciaországban tartózkodott, ahol jövõbeli anyósával, apósával és a Delacour rokonsággal ismerkedett; valamint Percy, aki ki tudja hol volt éppen.

Ez persze nem szegte kedvét a Weasley családnak, sem a többi vendégnek, Lupinnak és Tonksnak, akik kézen fogva érkeztek meg az esti félhomályban és igencsak boldognak tûntek.

- Boldog szülinapot! – harsogta mindenki, mikor Harry elfújta a gyertyákat és felvágta a tortát.

Az ízletes vacsora elfogyasztása után Harry úgy érezte magát, mint egy jól lakott oroszlán, aki egymaga elfogyasztott egy egész antilopot. Az ajándékok sem várattak sokáig magukra, Ron rögtön a kezébe nyomott egy borzalmasan becsomagolt valamit, amirõl Harry letépkedve a papírt, megállapította, hogy egy üveg tizenkét éves Ogden-féle Lángnyelv-whisky.

Ginny mosolyogva átnyújtott neki doboz Mindenízû Drazsét, de mikor Harry átvette az ajándékot, a lány észrevétlenül rákacsintott. Harrynek nem volt lehetõsége elgondolkodni a gesztus jelentésén, mert a többiek rögtön elhalmozták jókívánságaikkal.

- Harry! – csapott Fred a fiú vállára. – Most már te is „nagyfiú” vagy, ahogy anya szokta mondani. Mi lenne, ha megbontanánk azt az üveg whisky-t?

- Nem fogjátok itt részegre inni magatokat, fiatalember! – figyelmeztette Mrs Weasley a fiát.

Hermione ajándéka egy pár gyönyörû, fekete varázs-csizma volt, ami elnyomta viselõje lépteinek hangját – Harry ezt igen hasznosnak találta, s azon nyomban eldöntötte, hogy ha útra kel, ez lesz a lábán.

Charlie-tól, Mr és Mrs Weasley-tõl egy-egy nagy csomag édességet kapott, Lupintól és Tonkstól egy ezüst, mágikus iránytût, mely mindig megmutatja bármilyen városnak a pontos irányát, Fred és George ajándéka, pedig egy Feneketlen Zsák volt, melybe bármekkora tárgyat is gyömöszöl az ember, a zsák mérete és pehelykönnyû súlya változatlan marad.

Az ajándékozás után mindenki valami kellemes elfoglaltságot keresett magának – olvasgattak, a Varázsszem Rádió adását hallgatták, vagy, mint Ron és Charlie, sakkozni készültek.

- Ginny, drága, egyszem húgom! – vigyorgott George, amint leült a lány mellé a kanapéra. – Hogy is van ez, mondd csak? Anyától hallom, hogy annak a Dean Thomas nevû fiúnak is kitetted a szûrét. Sõt, azt csiripelik a madarak, hogy utána egy hónap alatt valaki más is „áldozatul esett”…

- Ha olyan jól informált vagy, minek kérdezõsködsz? – csattant fel Ginny dühösen.

- Mert jobb szeretném a te szádból hallani az igazi okát ennek a gyakori váltogatásnak, ahelyett, hogy a pletykákra hallgatnék. Így fenntartom a lehetõséget, hogy megmagyarázd…

- Mit? – Ginny már paprikavörös volt és felpattant a kanapéról. – Mit kéne neked megmagyaráznom? Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok és kivel, ezt már Ronnak is elmondtam tavaly!

- Én egy szót se szóltam most… - szólt közbe védekezõen Ron, aki a sakktáblát állította fel az étkezõasztalon.

- Igazad van, semmi közöm hozzá – mondta George tõle szokatlanul komoly arccal. – Csak sajnálom azokat a szegény szerencsétlen fiúkat, akikkel…

PAFF! Ginny pofon vágta a bátyját, majd felrohant az emeletre és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry is egyre kínosabban érezte magát, nem tudta, a jelenlévõk közül hányan tudják, ki az a harmadik fiú.

George még egy darabig meglepõdve bámult maga elé, aztán legurított egy pohár sütõtök levet.

- Tényleg semmi közöd hozzá, Fred… - törte meg a csendet Ron.

- George vagyok.

- Az mindegy – torkollta le az öccse. – Tavaly én is összevesztem vele, mert én se tudtam, mi a valódi oka, hogy faképnél hagyta két barátját is…

- Hármat, egy hónap alatt…

Ron erre nem szólt semmit, csak váltott egy pillantást elõbb Harryvel, aztán Hermionéval, majd halványan elmosolyodott és folytatta a sakkbábuk felállítását.

Tíz körül a társaság lassan elcsendesedett, Mr Weasley minisztériumi jelentéseket olvasgatott – ez egyre többször fordult elõ a háború kitörése óta. Olyan sok munka nehezedett a minisztériumi tisztségviselõk nyakára, hogy a túlóra már nem volt elég az ügyosztályok hatékony mûködéséhez. Mrs Weasley és Hermione mosogattak – az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megtanítsa a lánynak a konyhai munka minden csínját-bínját, s most épp egy hatékony edénytörlõ bûbájt tanított neki, amivel munkára bírhatja a törlõkendõket, zsírkaparókat és súrolókat.

Lupin és Tonks a vacsora után elbúcsúztak és távoztak, õket követte Fred és George, akiknek az üzletük fölött volt egy kis lakásuk, és ott aludtak. Ron és Charlie sakkpartit játszottak, melynek során az idõsebb Weasley fiú fogcsikorgatva próbált védekezni öccse hatékony támadásai ellen – nem sok sikerrel. Harry egy darabig figyelte õket, s mikor már Ron sorban a harmadik játszmát nyerte, látványosan ásítva elbúcsúzott mindenkitõl, az Esti Prófétával a kezében felmászott az emeletre és a szobába lépve kitárta az ablakot. A fogyó hold fénye halványan bevilágított, keskeny fénycsíkot vetítve a szobába, megnyújtva a bútorok árnyékait. Harry beleszimatolt a levegõbe és mélyen beszívta a csodás virágillatot, mely megtöltötte a tüdejét, szívét, lelkét. Fáradt szemmel az ablakpárkánynak támaszkodva, pálcája fényénél olvasgatni kezdte az újságot.

Szinte minden cikk a Sötét Nagyúrról, illetve a Minisztérium intézkedéseirõl szólt, külön vizsgálóbizottságot alakítottak, hogy kiderítsék, ki dolgozik Voldemortnak és ki nem. Megszaporodtak a rejtélyes eltûnések, halálesetek, kviblik és mugli származású varázslók elleni merényletek, és több városban kezd eluralkodni a pánikhangulat.

Volt azonban egy cikk, ami nem a folyó háborúról szólt, hanem valami egészen másról:

Koboldzavargások

Anglia szerte egyre több furcsa jelenség borzolja a kedélyeket. Nem csak a Sötét Nagyúr visszatérése folytán szaporodó pletykák terjednek, hanem egy régi-új problémáról is hallani szóbeszédeket. Nevezetesen a koboldlázadásokról.

Mindenki hallott már a 17. századi véres Kobold háborúkról, mikor is rengeteg ártatlan varázslót küldtek a halálba a bányáikat és az aranyukat féltõ kelta koboldok.

Mikor Cornelius Caramel, volt Mágiaügyi Miniszter tavaly ilyenkor törvényjavaslatot nyújtott be a Gringotts Kobold- és Varázslóbank minisztériumi ellenõrzés alá vonásáról, a kobold népesség körében erõsödni kezdett a Minisztérium és varázsló ellenes érzület. Lapunk szerkesztõsége megkérdezett néhány varázsló-polgárt, akik nagyobb számú kobold népesség közelében élnek, hogy tartanak-e a lázadásoktól.

„Nem hinném, hogy a Minisztérium hozzáállása helyénvaló. Most, hogy maguknak akarják a Gringotts-ot meg az Oldham-i bányákat, feléledtek a régi, radikális koboldszervezetek. Mi attól tartunk, hogy újabb lázadások fognak kitörni. A koboldok nem hagyják a bányáikat. És attól félek, hogy ha kell, akkor vért is fognak ontani.” – nyilatkozott egy Belfast külvárosában élõ férfi.

Mikor meg akartuk keresni a Minisztériumban az illetékest a kobold-ügyekkel kapcsolatban, furcsa problémával kerültünk szembe. Mindenki valaki máshoz küldött minket, de senki nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Végül a sajtóosztály vezetõje irányított minket Ian Brooks-hoz, aki Varázslény Felügyeleti Bizottság fõnöke. Õ elmonta nekünk, hogy tényleg voltak kisebb kihágások, tüntetések, melyeket kezelniük kell, de nem kell tartanunk újabb lázadásoktól. A lakosságot azonban ez nem nyugtatja meg, továbbra is félnek a koboldoktól és a Minisztériumtól várják a megoldást a helyzetre.

„Remek – gondolta Harry – nem elég Voldemort, most még ezek is nekünk esnek!” Dühödten összegyûrte az újságot, megpördült és a sarokba hajította.

Habár annak idején a Mágiatörténet órákat nagyrészt átaludta, arra még emlékezett, hogy a koboldokkal nem érdemes ujjat húzni – erre még Hagrid is figyelmeztette. Igazából ez volt a legelsõ tanácsa Harrynek, mikor életében elõször lépett a varázs világba. Ha kitörne egy koboldlázadás, az nagyon súlyos következményekkel járna, a Minisztérium két tûz közé szorulna.

- Na mi van, Charlie megunta a vereség-sorozatot? – kérdezte Harry barátjától, aki ekkor lépett be a sötét szobába.

- Igen. Annyira, hogy felborította a sakktáblát, és elzavarta Ront aludni – a hang, ami válaszolt nem Roné volt, hanem egy csendes leányhang.

- Ginny! – ocsúdott fel Harry. – Azt hittem, Ron az, nem láttam az arcod…

Ginny kilépett az árnyékból és mosolyogva Harryhez ment, karjait annak nyaka köré kulcsolta és hosszan megcsókolta a fiút.

- Boldog születésnapot! – suttogta Harry fülébe, aki azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.

- Köszönöm… - sóhajtotta boldogan a fiú. – De… azt mondtad Ron aludni ment? Akkor hol van most…?

Ginny halkan elnevette magát.

- Nos, Ron lefekvés elõtt még Hermionéhoz ment esti puszit adni… - mondta kajánul Ginny. – Én meg bezártam õket…

- Tényleg? – vigyorgott Harry. – De Hermione úgyis kinyitja.

- Varázslattal zártam be. Rajtam kívül ki nem nyitja más… Úgyhogy senki nem zavar meg…

Ginny ismét megcsókolta a fiút, ujjaival beletúrt annak kócos, fekete hajába.

Harry ekkor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik a nyakának – elhúzódott a lánytól és lenézett. A medál volt az, melyet elõzõ nap küldött neki Siporral, az a pici arany ékszer, melybe Harry varázslattal az egyetlen szimbólumot véste, amirõl rá lehet ismerni: a villám alakú sebhelyet. Amirõl Ginnynek mindig õ juthat eszébe.

- Megkaptam az üzeneted… - mondta a lány, mikor látta, hogy Harry a medaliont nézi. – Nagyon szép, és köszönöm, hogy enyhítetted vele a magányomat… Hadd adjak most én is valamit neked! Valamit, amivel talán segíthetek… - Ginny Harry füléhez hajolva suttogta bele a szavakat, melyektõl a fiúnak egyszerre a bizsergetõ hideg és a perzselõ forróság hullámai járták át a testét.

- Az én ajándékom nem egy tárgy, nem is köszöntõ, vagy bármi… mert tudom, hogy semmi ilyesmivel nem tudnám kimutatni az irántad való szeretetemet… Az ajándékom csupán egy ígéret – Ginny még szorosabbra fonta az ölelést, s most Harry és õ érezték egymás szívdobogását, minden egyes lélegzetvételt, sõt, egymás gondolatait is úgy érezték, mintha a sajátjuk lenne.

- Ígérem neked, hogy várni fogok rád. Akármeddig, bármilyen hosszú ideig… Ha harminc évig is tart legyõznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád. Tudom, hogy ez az, amire vágytál, Harry, ezért küldted a medált is, hogy kérjed, még várjak rád. Tudnod kell, hogy soha nem akartam mást engedni a szívembe, csak téged. Annak ellenére, hogy megegyeztünk, nem találkozunk többet, nem kell teljesen elszakadnunk egymástól… Nem szabad, mert csak magunknak ártanánk vele.

Harry egy szót sem bírt kinyögni – ennél szebb ajándékot el sem tudott képzelni. Ennek az ajándéknak az értéke felbecsülhetetlen volt, mert egy igazi, boldog jövõ reményét adta neki. Egy olyan célt, amiért érdemes harcolni, olyasmit, amire várhat az után is, hogy legyõzi Voldemortot. Egy olyan ajándék, ami biztosítja, hogy a jóslat beteljesítése után is lesz értelme, célja az életének, és ez a cél Ginny lesz.

Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, míg mindkettõjükön úrrá lett az álmosság. Harry kérdõn nézett Ginnyre, aki álmos szemekkel pislogott vissza rá, de azon nyomban elmosolyodott, mikor megértette, mire gondol a fiú. „Na igen… Ron be van zárva Hermionéhoz. A többi szoba is foglalt… kénytelen vagy itt aludni!”

Bemásztak az ágyba, a takaró alá, Harry Ginny mögé, és magához ölelte a lányt. Ez a kellemes szorítás, a puha bõr érintése, a lágy virág-illat, és a tudat, hogy itt van vele az, akire mindig számíthat, segített Harrynek ellazulni, és pár percen belül már el is aludt.

4. fejezetMuriel néni

A következõ nap csupa kellemes pihenéssel és szórakozással telt az Odúban. Harry, Ginny, Ron és Hermione felváltva kviddicseztek, beszélgettek, sakkoztak, egészen estig, mikor Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy ideje lenne összecsomagolni a másnapi utazásra – ugyanis szombatra tûzték ki a Prewett-házba költözés idõpontját, ami Mr Weasley szerint egy sokkal biztonságosabb és elõkelõbb hely lesz egy olyan rendezvényhez, mint Bill és Fleur esküvõje.

A legidõsebb Weasley fiú jövendõbelijével és Mr és Mrs Delacourral egy héttel késõbb fognak visszaérkezni a rokonság többi tagjával, hogy befejezzék az esküvõi elõkészületeket. Addig is a Prewett-házat ki kellett takarítani, a füvet le kellett nyírni, felállítani az udvaron az esküvõi kellékeket. Mrs Weasley indulás elõtt mindenkinek kiosztott egy kis pergamen darabkát, amire a Prewett ház címe volt felírva. Harry gyanította, hogy ez lehet az oka, amiért Muriel néni otthona biztonságosabb egy esküvõ megrendezéséhez, ugyanis meg mert volna rá esküdni, hogy a Fidelius-bûbájjal rejtették el az épületet, s ezért kapták a papírt is, a titokgazdától.

Így aztán szombaton kora hajnalban ébredt az egész társaság, és a csomagokkal útra kelt a Hermelin-domb felé, ahová Mr Weasley már napokkal korábban leadta a rendelést a Minisztériumnak egy zsupszkulcsra. Egy zsupszkulcs rendelése drága mulatság volt, ez volt az egyik legköltségesebb – ugyanakkor a legmegbízhatóbb - módja is az utazásnak a varázslók és boszorkányok közt. Harry hosszan gyõzködte a vörös hajú férfit, hogy hadd háruljanak rá a zsupszkulcs anyagi vonzatai, de Mr Weasley errõl hallani sem akart.

A kilencfõs társaság – Mr és Mrs Weasley, Fred, George, Charlie, Ron, Ginny, Hermione és Harry – fekete útiköpenybe öltözött a hideg és a feltûnés elkerülése végett, s figyelmet valóban nem vontak magukra, csak egy-két madár, tücsök és varangy jelezte, hogy felfigyeltek a csuklyás karavánra. Ellenben a hajnali hideg igencsak borzolta a kedélyeket, fõleg az után, hogy a domb megmászása során igencsak kiizzadtak, s a hideg levegõ egy kiadós megfázás rémét vetítette elõre.

- Na, gyertek, itt kell lennie valahol a zsupszkulcsnak, keressétek! – adta ki a parancsot Mr Weasley.

Mind keresgélni kezdtek a dombtetõn eldobált mugli holmik közt, Harry eleinte erõsen gyanakodott egy kidobott hûtõszekrényre, egy üres kólásüvegre, és egy régi írógépre is, de végül Ron akadt rá a zsupszkulcsra: egy törött bádog kannára.

- Honnan lehet biztosan tudni, hogy melyik a zsupszkulcs? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl.

- Annak több módja is van – válaszolta a férfi. – A legbiztosabb, de kissé hosszadalmas módszer a Specialis Revelio bûbáj, ami megmutatja egy tárgy mágikus tulajdonságait. Errõl a bûbájról már biztos hallottál bájitaltanon vagy bûbájtanon…

- Igen…

- Egy másik, elég érdekes, kissé alternatív módszer, ha egy mugli, elektoros tárgyhoz érinted…

- Elektromos, Mr Weasley – szólt közbe csendesen Hermione.

Igen, köszönöm… Szóval a mágikus rezgések kikapcsolják az elektrommos készülékeket – valamiért zavarja õket, errõl a Muglimagyarázat Szerkesztõ Bizottság tagjait kéne megkérdezned, õk remekül értenek az elektronos-mágikus szerkezetek kapcsolatához…

De a legegyszerûbb módszer, ha a megérzéseidet hívod segítségül. Ha megérintesz egy varázserejû tárgyat, rögtön érzed, hogy valami nem stimmel vele – nyilván, mivel nem természetes, hanem mágikus. Bármilyen mágikus tulajdonsággal is van felruházva, az azt jelenti, hogy megváltoztatták valamilyen természetes tulajdonságát, mint jelen esetben ennek a kannának – mivel zsupszkulccsá változtatták, egyszerre kötõdik a tér két pontjához, afféle hidat képezve, és egy egyszerû parancsra, egy emberi parancsra átugrik arra a másik helyre… Érted?

Harry bólogatott, és társaival együtt megfogta a zsupszkulcsot. Most, hogy így odafigyelt, tényleg érzett valami furcsát, mintha a kanna felülete kissé bizonytalan lenne… Mintha nem tudná eldönteni, hogy melyik helyhez is tartozik, ide, vagy az úti céljukhoz…

Mr Weasley lassan háromig számolt. Háromra Harry egy erõs rántást érzett a köldökénél és a következõ pillanatban már egymás hegyén-hátán feküdtek a nedves fûben.

Harry felpattant, majd felsegítette Hermionét és Ginnyt, és körbenézett. A hajnali fényektõl félig árnyékban, félig világosságban feküdtek a közeli dombok, pár kilométer távolságból, pedig idelátszottak egy éledezõ kisváros fényei.

- Hol vagyunk? Milyen város az ott? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl, aki épp a szebbik felérõl söpörgette le a port és ráragadt fûcsomót.

- Az ott Land’s End, egy bájos kis város, a földnyelv legkülsõ települése, közvetlenül az óceán partján. Érzed a tenger illatát, Harry? Imádom a tengert!

Harry nem tudta megmondani, mit is érez pontosan, a levegõben terjedõ illatokba sok minden keveredett: a párás mezõ nedves illata, egy kis istállószag, némi füst, és egy enyhe madárszag. De sós tengert nem érzett, annál sokkal meghatározóbbak voltak ezek a szagok.

Mr Weasley jókedvûen fütyörészve elindult felfelé a dom