HASZONÁLLATOK A HÁZ KÖRÜL

FAJTAISMERET

Összeállította: Szilas Péter – Willi Attiláné

A Naszályi Tanulóifjúságért Alapítvány

2014

Lovak

Lófajtáknak az egymással rokon kapcsolatban álló lovak csoportjait nevezzük. A ló

változatos hasznosításának következményeként többféle típus alakult ki és ezek a típusok

változtak azáltal, hogy a fajták kereszteződtek egymással. A fajták külleme, nagysága, színe,

belső tulajdonságai megkülönböztetik őket egymástól, de a faj domesztikálódásától

kezdődően egészen a mai napig tartó fejlődésükben megmutatkozik egy általánosítható

minta.

Lipicai

A lipicai valódi nemzetközi fajta, az egész világon

elterjedt. 400 éve fajtatisztán tenyésztik, az 1800-as

évek elején alkalmazott egyetlen arab

cseppvérkeresztezéstől eltekintve idegen fajtát soha

nem alkalmaztak tenyésztése során. A magyarországi

állomány kiemelkedő genetikai értékével tűnik ki.

Tenyésztőszervezete a Magyar Lipicai Lótenyésztők

Országos Egyesülete.

Igen tanulékony, nagyon engedelmes, jó munkakészségű, szilárd szervezetű, ellenálló, nem

nagy igényű fajta. Elsősorban fogatló, kiváló hintós és kocsiló, emellett a spanyol iskolában

hagyományosan használt lófajta. Nemzetközileg igen eredményes a fogatsport területén.

Általában szürke, de gyakran előfordul fekete, sőt pej is. Bottal mért marmagassága 152–

162 cm.

A lipicai nem túl nagy méretű, nemes, de nem finom fejű. Feje jellegzetes kosfej, fülei

különlegesen nagyok. Nyaka magasan illesztett, rövid. Izmos hátú ló, jól izmolt farú, inkább

dongás, mint mély, korrekt lábállású, kemény patájú fajta. Ügetőmozgására jellemző a magas

lábemelés és az akciós mozgás. A fajtában sok a szürke, de pej és fekete színű is előfordul.

Gidrán

A gidrán története 1816-ban kezdődött, amikor egy

kistermetű, sötétsárga arab telivér

mént, GidranSeniort vásárolt báró Fechtig Egyiptomban

és vitt 1817-ben Lipicára. Bábolnán akkor több kanca is

volt a mezőhegyesi ménesből. Ekkor még a ménesek

állományát nem származás, hanem szín szerint állították

össze. Amikor 1855-ben áttértek a származás szerinti

csoportosításra, kiderült, hogy a sárga színű ménes kancáinak nagy része Gidran II

leszármazottja. Ekkor kezdődött az új fajta tudatos tenyésztése, ettől az időponttól számítjuk

önálló fajtaként. A első világháború után a román hadsereg szinte az összes gidrán kancát

magával vitte hadizsákmányként. Ma gidránnak csak az a ló számít, amelyik vagy egy

mezőhegyesi vagy egy borodpusztai kancacsaládból származik, és 16 ükszüleje közül

legalább 7 a Gidran-vonalhoz tartozik. Az ilyen egyedeket csillag alakú jeggyel látják el, és

különleges genetikai értékük miatt igyekeznek tenyésztésben tartani.

Melegvérű, szilárd szervezetű. Erős csontozatú, középnehéz fajta. A mének bottal mért

marmagassága 160–168 cm, a kancáké 155–167 cm. Színe kizárólag sárga lehet, több-

kevesebb fehér jeggyel. Könnyű, elegáns kocsilóként is használható.

Kéthasznú, egyaránt alkalmas hátas- és fogat lónak. Mint sportlovat is kedvelik,

fogathajtásban és díjugratásban is eredményeket ér el.

Angol telivér

Angliában a XVII. században virágzásnak indult a

lóversenyzés. Az ősi kelta fajtákat keletről származó (arab,

török, berber) fajtákkal keresztezték. A lóversenyek

terjedésével szinte az egyetlen szelekciós tényező a

gyorsaság lett. Az angol telivér törzskönyvezésének

szabályai igen szigorúak. A fajta magyarországi

tenyésztésének megalapítása Széchenyi

István és Wesselényi Miklós nevéhez fűződik. Széchenyi

1816-ban Angliában vásárolt tenyészállatokat. A lóversenyzés 1827-ben indul meg hazánkban. A

magyar telivértenyésztést az 1874-ben született Kincsem tette világhírűvé, akinek világrekordját

azóta senki sem döntötte meg. 54 versenyen 54 győzelmet ért el. A II. világháború csaknem

megsemmisítette a hazai arab telivér állományt. Az tenyésztés újraindítása a lótenyésztő

központok erőfeszítéseinek köszönhető, amelyek külföldről vásároltak tenyészállatokat.

Testalkata atlétikus, feje száraz, nyaka hosszú. Izmos kiemelkedő marral rendelkezik, melynek

magassága bottal 150–170 cm. Hasznosításában elsődleges a lóversenyzés. A galopp-pályákon

szinte kivétel nélkül angol telivérek versenyeznek.

Kisbéri

A 18-19. században Magyarország előkelő helyet foglalt

el a Monarchián belül a lótenyésztés területén. Ez volt

az az idő, amikor a katonaságnak egyre több lóra volt

szüksége. Ez vezetett oda, hogy 1853-ban

gróf Batthyány Kázmér elkobzott kisbéri birtokán egy

300 kancából álló ménest állítottak fel. Eredetileg angol

telivéreket akartak tenyészteni, de ennyi angol telivér kanca beszerzését nem tette lehetővé a

Monarchia anyagi helyzete. Ezért csak néhány angol telivérrel indult a ménes, az állomány

többi részét vegyes fajtájú, de gondosan válogatott kancákkal töltötték fel.

A magyar királyi lovarda 1858-ban épült fel Kisbéren és máig Közép-Európa legnagyobb fedett

lovardájának számít.

A szelekció által egyre egységesebbé váló kancaállományt az első időben angol telivér ménekkel

fedeztették, s ezért típusában egészen ahhoz hasonlatossá vált. A kisbéri félvér lovak a lovassport

valamennyi ágában eredményesen használhatók.

Az angol telivérhez igen hasonló, elegáns megjelenésű, szilárd szervezetű hátasló, amely

könnyebb hámos munkára is alkalmas. A kancák marmagassága bottal 163-179 cm. Leggyakoribb

színe a sárga és a pej, de előfordul szürkében és feketében is.

A kisbéri félvért leggyakrabban nyereg alatt használják, nagyon eredményes díjugró és díjlovagló

kategóriákban. Fogatban is kiváló, sportló létére elég okos.

Nóniusz

A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az

osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat

zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világos pej,

anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre

osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta "ősapja". 17

éven át állt tenyésztésben, ez idő alatt 368, vegyes

fajtájú kancát fedezett, és született utána 79 mén és 122

kancacsikó.

A második világháború után a nóniusz, mint katonaló elveszítette szerepét. Főleg

az Alföldön, mint igásló vált kedveltté. A mezőgazdaságból is lassan kiszorultak. Számuk

ezzel együtt rohamosan csökkent. Munkakészsége páratlan. Nyugodt vérmérsékletű, tartós

teljesítményre képes, valamint nagyszerűen bevált az ugrósportban is. A hobbi lótartásban

bizonyított, mint "mindenes". Előforduló színek: fekete, pej.

Shagya arab

A 18. század végétől a hadsereg egyre gyorsabb és jobb

lovakat igényelt. A lovaknak nemcsak gyorsnak és

kitartónak, hanem elegánsnak is kellett lennie. A

tenyésztés célja eredetileg egy katonamén létrehozása

volt. Császári és Királyi Ménesbe 1835-ben

érkezett Szíriából Bábolnára a fajta névadója, Shagya

Senior. A fajta virágkorát Pettkó-Szandtner

Tibor ménesparancsnoksága alatt élte 1932 és 1942 között. Akkor vált a shagya-arab világhírű

fogatfajtává.

Arab jellegű, egy kissé tömegesebb fajta. Színe általában szürke, de sárga, pej, fekete is előfordul.

Bottal mért marmagassága 155–160 cm. Élénk vérmérsékletű, szelíd, jóindulatú természetű, a

tanulékony és könnyűen kezelhető. Hátaslóként és fogatlóként is bevált. Feje egyenes, száraz

csuka fej, kint ülő, élénk, értelmet sugárzó szemek. Nyaka magasan illesztett, marja jól izmolt,

törzse mély, háta középhosszú, fara izmos. Ízületei többnyire szárazak. Későn érő, hosszú

élettartalmú fajta. Nem ideges, nyugodt állat.

A Shagya-arabokat nagy előszeretettel használják távlovaglásban. Nagyon szívósak és jól bírják a

hosszú szakaszokon át tartó vágtát. A testfelépítésük rendkívül alkalmas arra, hogy jól

teljesítsenek a távlovas versenyeken. A gyermekeket kedvelik.

Furiosó north star

A furioso-north star vagy ismertebb

nevén mezőhegyesi félvér Magyarországon kitenyésztett

fajta, melynek munkálatai 1841-ben kezdődtek el a

Császári és Királyi Ménesintézetben. A cél az volt, hogy

a hadászathoz szükséges erőteljes, robusztus lófajtát

hozzanak létre, amely jó munkaképességű, gyors és

kitartó. Két törzsalapító mén Furioso Senior és North

Star Senior segítette a ménes létrejöttét és a fajta kialakulását.

A első világháború után a román hadsereg a mezőhegyesi ménes nagy részét is elvitte a

többihez hasonlóan, de a tenyésztői munka meghozta az eredményt, az állomány felfejlődött.

A kancalétszám még ma is 500 alatt van, ezért a fajta veszélyeztetett helyzetű.

A furioso-north star igen sokoldalú, jól használható fajta. Elsőrangú díjugrató, díjlovagló, de a

mezőgazdaságban is megállja a helyét. A fajta a nehezebb angol félvér típust testesíti meg.

Kiváló hátasló. Katonai felhasználásra rendkívül alkalmas, e célból tenyésztették ki valójában.

Nyugodt, kiegyensúlyozott ló, emiatt az idősebb lovakat ma szívesen használják hobbi vagy

oktató lónak.

Muraközi

A hidegvérű ló erősen eltér melegvérű társaitól. Erősebb

a csontozata, nagyobb az izomtömege, lassabb a

mozgása; egészében hidegebb, hűvösebb a

vérmérséklete. Hidegvérű lovak valószínűleg már a

honfoglalás korában is éltek a Kárpát-medencében, de

nagyobb mértékű elterjedésük az 1880-as évekre tehető,

s először a Dunántúlra volt jellemző. Két tájfajta alakult

ki: Vas megyében a nagyobb termetű pinkafői, Zala megyében a kitartóbb muraközi ló terjedt

el.

A muraközi tájfajta példányait az Állattenyésztési Kutatóintézet gyűjtötte össze és

tenyésztette. 1972-ben elismerték hivatalos magyar fajtaként, de a 80-as évek végén

tenyésztése megszűnt, és állománya beleolvadt a magyar hidegvérű állományába. 2003-ban,

az Őrségi Nemzeti Parkban Kovács Zoltán vezetésével elkezdődött a muraközi ló

revitalizációs programja, melynek eredményeképpen a muraközit ma a magyar hidegvérű

fajta tájfajtájaként ismerték el.

A magyar hidegvérű lovat kizárólag munkalónak tenyésztették. Így alakult ki a nagy

testtömegű, de szilárd szervezetű, mozgékony, hosszabb távra is jól ügető magyar hidegvérű

fajta. Jóindulatú, barátkozó természetű, tanulékony. A fajtát főleg hús- és igáslónak

hasznosítják. Feje arányos, nyaka közepesen hosszú, jól izmolt. A mar nem kifejezett, a

sörénye és a farka dús, a hát széles és közepesen hosszú. Fara terjedelmes, jól izmolt.

Marmagassága 150-165 cm. Színe a pej, szürke, sárga, fekete, deres.

Szarvasmarhák

Magyar Szürke

A szürke marha őseit a kunok hozták magukkal. Podóliai

jellegű és a Kárpát-medencében talált szarvasmarhákból

tenyésztették ki néhány évszázad alatt a magyar

szürkét. Mások azt az álláspontot képviselik, hogy a

honfoglaló magyarok kalandozó hadjárataik

során Európából, Itáliából hozták be a fajta őseit. Az

állatok színe a kortól függően változik. A borjak

születéskor „pirók” színűek, s ezen belül több árnyalatot megkülönböztetnek. A tenyésztők a

szívós, erős izomzatot kedvelik, de a tömeges izomkötegeket nem. A bikák tömege 700–

900 kg, a teheneké 550–600 kg.

Szarvasmarha anatómiája

Magyar tarka

Az első nyugati fajták (például a szimentáli) már a 18.

században, a bajor telepesekkel együtt

megérkeztek Magyarországra. A 19. század első felében

a kimondottan hústermelő marhának számító magyar

szürkemarha helyett igény jelentkezett egy elsősorban

tejtermelő szarvasmarhafajta iránt. Így alakultak ki a

tájfajták, amelyek közül a legrégibb, és leghíresebb pl. a bonyhádi pirostarka

a pirostarka elnevezés. A bonyhádi marha kettős hasznosítású (régebben hármas vegyes

hasznosítású volt), elsősorban kiváló tejhozama tette népszerűvé a gazdák közt, de kiváló a

húshozama, és húsminősége, ezenkívül régebben igázásra is használták az egyedeket, majd a

továbbtenyésztésük után már küllemre szelektáltak. Az új fajta kialakításába bevonták a

tájfajtákat. Ma a szarvasmarha-állomány 18-20%-a a magyar tarka.

Holstein-fríz

A hollandiai Frízland területéről származó tejelő típusú

lapálymarha szelekciójával és párosításokkal alakult ki

ez a fajta a német gazdák tenyésztésével. 1621-ben

szállították az első példányokat Észak-Amerikába, ahol

a farmerek hamar rájöttek, hogy a fríz és holland

tehenek kiváló tejtermelő képességgel rendelkeznek. Az

amerikai gazdák egyoldalúan a tejtermelést részesítették előnyben, ezért ezen tulajdonságukat

figyelembe véve tenyésztették tovább. Ezzel szemben az európai igényeknek megfelelően a

kettős hasznosítás volt a fő szempont (hús és tejtermelés).

A tejtermelés mennyiségét jól mutatja két rekord is: éves tejtermelés 27.473 kg, egy másik

egyed teljesítménye 21 546 kg tej.

Hereford marha

A 18. századig a Herefordshire grófság szarvasmarhái

épp úgy néztek ki, mint Dél-Anglia többi részén a

szarvasmarhák; majdnem teljesen vörösek voltak egy kis

fehér foltozással. A 18. század alatt és a 19.

század elején egy újfajta igavonó- és húsfajtát akartak

kitenyészteni. Ehhez a rövidszarvú marhát használták

fel. Először a különböző csordák példányai különböző színűek voltak: a sárgától a szürkéig és

a világos barnáig, mindegyikben fehér foltozással. Azonban a 18. század végéig mindegyik

állatnak fehér volt a homloka, illetve a pofája; a 19. században a ma is látható vöröses

testszíne is létrejött.

Anglián kívül a következő országokban és régiókban található meg nagyobb számban:

Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Mexikó, Dél-Amerika.

Charolais marha

A charolais világszerte elterjedt, nagy termetű húshasznú

szarvasmarha fajta. Származási helye a franciaországi

Charolles város vidéke.

Jellemzői: Már a borjaknál is megvan az erős izomzat.

Az állatok nyugodt, "lusta" viselkedésűek.

Hasznosítása: A fajtiszta tenyésztés mellett alkalmas

tejelő vagy kettőshasznosítású fajtákkal haszon

keresztezésre, elsősorban az apaállatok oldaláról a húskitermelés javítására. Hosszan tartó

növekedés, optimális táplálékhasznosítás az előnye a fajtának.

Limousin szarvasmarha

Ma az egyik legkeresettebb nagytestű húsmarhafajta,

Franciaország Limousin régiójából származik. A

limousin fajta könnyedén felismerhető és

megkülönböztethető a többi szarvasmarha fajtától az

arany-vörös színe miatt.

Jellemzői: Az egyszínű, világosabb, vagy sötétebb vörös Limousin szarvasmarhán csak a

lábakon, a szutyakon, a szem környékén és a belső combon vannak jellegzetes világosabb

területek. További fajtajellemzők a hosszú élettartam és az alkalmazkodóképesség.

Hasznosítása: A Limousin akár fajtatiszta tenyésztésben, akár keresztezésben kiválóan

alkalmas a legmagasabb minőségi követelményeket kielégítő hústermelésre. Súlyánál és

takarmányigényénél fogva ez a marha kevésbé gyorsan növekedő legelőkön,

középhegységekben is tartható. A borjak nagy vitalitása jellemző.

Magyar bivaly

Még alig száz évvel ezelőtt is fontos igavonó

háziállatunk volt, a bivaly manapság szinte csak

természetvédelmi területeken lehet találkozni velük.

Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik. A

történelmi Magyarországon 1911-ben még 155 192

bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye

nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki

munkaerejét. A II. világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.

Napjainkban alig néhány tucatnyi állatot használnak gazdasági célokra. A bivalytehenek

kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő-

Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország

legnagyobb állományát védi.

A bivaly magassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az

ökröké 500-800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete. Az újszülött borjú

dús szőrzettel jön a világra. A bivaly igénytelen állat, megeszi a kákát, a nádat és a mocsári

füveket.

A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal

nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és

termőföldek feltörésére használták.

Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és

vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot.

A magyarországi bivalyállomány a törvényileg védett őshonos állataink közé tartozik.

Sertések

Szőke és vörös mangalica

A mangalica leggyakoribb változata. Jól hasznosítja a táplálékot. Zsír- és hústermelésre is

bevált. Sok változata ismert, hiszen a fajtára hatott a táplálék, a tartás sokfélesége.

Vörös mangalica: a szőke mangalica és a göndör szőrű szalontai sertés keveredéséből jött

létre, valamivel nagyobb súlyú és szaporább a szőkénél.

A sertés részei, testtájai

Fecskehasú mangalica

Szőke és a fekete mangalica kereszteződéséből jött létre,

hasa szőke, háta fekete. Kisebb termetű, de szaporább,

mint a szőke változat.

Fekete mangalica:

Az ország déli részén volt jelentős. A szerémségi fekete

sertés és a szőke mangalica kereszteződéséből jött létre,

jobb ellenálló képességű, de gyengébb termelési

tulajdonságú volt, mint a szőke változat. A 20. század

elején kipusztult.

Vadas mangalica:

Igen ritka változat, elsősorban hegyvidékeken volt

jellemző, valószínűleg a szőke mangalica és a vaddisznó

véletlen kereszteződéséből jött létre.

Magyar nagyfehér hússertés

Kialakulása az 1920 és 1960 közötti időszakra tehető. Ez

időben főleg angol közép nagyfehér, angol nagyfehér-,

svéd- és német nagyfehér fajták behozatala és

elterjesztése történt. A fajta következetes nemesítése,

törzskönyvezése és ivadékteljesítmény-vizsgálata 1960-

tól napjainkig töretlen. A fajta egyedeinek színe

keselyfehér. Szőre és bőre pigmentmentes. Szőre

közepes sűrűségű és sima lefutású. A körmök viaszsárgák. A fülek közepesen nagyok, előre

és fölfelé állóak. Középhosszú és jól izmolt a nyak. A hát egyenes, hosszú, feszes, széles és

jól izmolt. A far szintén egyenes, hosszú, széles és jól izmolt. A comb csánkra lehúzódó. A

mellkas közepesen mély és dongás. A has feszes. A lapockák közepesen izmoltak. A lábak

erősek, a csontozat szilárd. A csecsek száma 7-7 vagy több, és arányos eloszlású legyen.

Ellenálló és alkalmazkodó képessége kiváló. Vérmérséklete élénk, stressztűrő-képessége jó.

A fajta a hazai sertésállomány alapja. A törzskönyvezett sertésállomány 55-60 %-a magyar

nagyfehér hússertés. Kiváló szervezeti szilárdsága, jó alkalmazkodó képessége és mérsékelt

igényessége miatt anyai partner a keresztezésekben.

Magyar lapály sertés

Szapora, kiváló felnevelési teljesítményű és vágóértékű

fajta. A típusa későn érő, későn zsírosodó és nagy

növekedési erélyű. A vágóérték növelésénél különösen

fontos a vékony hátszalonna és a jó húsminőség,

követelmény a stresszmentesség.

Szőrzete fehér színű, finom szálú, sima lefutású, bőre

halvány rózsaszín, pigment mentes. A körmök

viaszsárgák. A fel a törzzsel arányos.

Duroc

Kialakítása a múlt század közepére tehető. Spanyol,

portugál vörös sertések felhasználásával hozták létre az

USA-ban.

A duroc szőrtakarója sűrű, síma lefutású. Színe a sötét

cseresznyepirostól a sárgás világosvörösig terjed. A

körmök, a túrókarima, a csecsbimbók és a péra

palaszürke. A fej rövid, széles. Az orrhát enyhén

homorú. A fül rövid, és elülső harmadában megtört, lelógó. A nyak rövid, jól izmolt. A váll

erősen izmolt. A hát széles, ívelt, feszes. A fajta nyugodt, néha flegmatikus magatartású.

Stressztűrő-képessége egyedülálló a fajták között.

Juhok

Magyar racka juh

A hortobágyi racka juh régi magyar juhfajta. Egyes

elképzelések szerint már a honfoglalás óta a magyarok

társa volt. Nyelvészeti adat, hogy őseink a finnugor

eredetű juh szót eredetileg csak a rackára értették.

Évszázadokon keresztül hazánk és a környező országok

között élénk juh- és juh bőrkereskedelem folyt, erről

már 1255-ből vannak adatok. A legtöbb juhot 1737-ben szállították ki, 124 129 db-ot. A 19.

század második fele óta a finomgyapjas fajták, elsősorban a merinó szorította vissza. 1903-

ban már kipusztuló félben lévő fajtának tartották. A második világháború után kis számban

csak Hortobágyon és környékén maradt fenn, ezért terjedt el az 1950-es években a hortobágyi

racka juh elnevezés.

Egyedülálló különlegessége a mindkét nemre jellemző, V-alakban elálló, egyenes,

sokszorosan csavart szarv, amely valószínűleg mutációt követően jött létre, és szelekció

eredményeként terjedt el, de lehet, hogy a törökökkel délről érkezett.

A racka közepes termetű juh, a kosok marmagassága 72 cm, tömege 55-75 kg. A racka gyapja

meglehetősen durva, tincses szerkezetű. Szőre hosszú, 25–30 cm. Két fajtaváltozata létezik, a

fehér és a fekete. A racka gyapja nem értékes, viszont gereznájának kultúrtörténeti jelentősége

van: abból készült a pásztoremberek ismert subája.

Gyenge húsformákat mutat, húskitermelése kedvezőtlen, de húsa tápláló, jó minőségű, ízletes,

faggyúval kevésbé átszőtt. Jövőbeni bioélelmiszerként való felhasználására már lépések

történnek. A fajta jó tejelőnek számít, a bárányok választása után kb. 60 liter tejet ad. Tejét

feldolgozzák, legtöbbször sajtokat készítenek belőle.

Nemzeti parkjaink rackanyájakkal rendelkeznek, ezek turistalátványosságok. A fehér és

fekete magyar (hortobágyi) racka juhot védett és őshonos állatfajtának nyilvánították.

Cigája

Kis-Ázsiából származik. Magyarország területére a 18.

század végén került a Balkánon és Románián keresztül.

Erről árulkodik elnevezése is: zombori juh, oláh juh, de

hívták berkének is. Elterjedését elősegítette az a tény,

hogy az addig itt tenyésztett juhokkal ellentétben nem

kettős, hanem hármas hasznosítású volt: húsa és teje

mellett finom gyapja is értéket jelentett. A nemez-

és posztógyárak igénye és Brassó virágzó gyapjúkereskedelme arra ösztönözte az erdélyi

gazdákat, hogy durva gyapjas állományaikat lecseréljék a finomabb gyapjút termelő cigájára.

Ez az alapvetően hegyi juh nagyon jól alkalmazkodott az alföldi környezethez, és rövid idő

alatt elterjedt. Legnagyobb arányban a Duna-Tisza közén Magyarországon nem

veszélyeztetett fajta, állandó, bár kis létszámú állományban megtalálható. Moldáviában a

vezető juhfajta, Romániában és Szlovákiában pedig az egyik legfontosabb.

Német feketefejű húsjuh

Tenyésztésének célja a jó legelőkészséggel rendelkező

húsfajta tisztavérben történő fenntartása. Fontos

szempont a fajta szaporaságának és súlygyarapodó

képességének javítása.

Erős csontozatú húsfajta. Feje közepesen széles, kissé

durva, homlokig benőtt matt fekete színű. Gyapja

közepes hosszúságú, fehér színű, a testét egyenletesen fedi, kivéve a hasat, mely csak gyengén

benőtt.

Magyar merinó

A fajta vegyes (kettős vagy hármas) hasznosítású. A

fajta tenyésztése törzskönyvezése két típusban -

fésűsmerinó, illetve húsmerinó - folyt. Tekintettel arra,

hogy a típusok szétválasztása nehézkes, sok esetben nem

is lehetséges. Jelenleg és várhatóan a közeljövőben is fő

haszonforrásnak a hústermelést kell tekinteni;

elsősorban a szaporaság és báránynevelő képesség

javítása a cél.

A juh testtájai

1. orrhát 2. homlok 3. fejtető 4. nyak 5. mar 6. hát 7. ágyék 8. far 9. lapocka 10. vállszöglet

11. felkar 12. könyök 13. alkar 14. lábtő 15. elülső lábszár 16. csüd 17. párta 18. köröm 19.

szügy 20. mellkas oldala 21. hasoldal 22. has 23. csípőizület 24. felcomb 25. térd 26. alcomb

27. csánk 28. hátulsó lábszár

Kecsketenyésztés

Szánentáli Kifejezetten tejelő fajta, erőteljes, robosztus testalkat

jellemzi. Kifejlett korban a bakok átlagos testtömege

90-110 kg, marmagasságuk 80 cm feletti. Anyáknál a

testtömeg átlagosan 60-65 kg, a marmagasság 65-70

cm, a törzshosszúság 70-80 cm. A szőr rövid,

egyöntetűen fehér színű, enyhe sárgás színeződés

előfordulhat. Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a nyakon

függelékes vagy anélküli, szakállas vagy szakálltalan. A homlok széles és lapos, az orrvonal

csaknem egyenes, a fülek vízszintesnél lejjebb nem lóghatnak. Jellemző a fajtára az erőteljes

mar, a széles lapocka és az egyenes hátvonal. A mellkas mély, széles és hosszú, a bordák jól

látszanak. A tőgy mirigyes, terjedelmes, félgömb alakú, felső részén igen széles és jól

függesztett. Nyugodt vérmérsékletű, a zárt tartást jól viseli. Korán érő fajta, a gödölyék

megfelelő nevelés mellett 7-12 hónaposan tenyésztésbe vehetők. Átlagos ellésenkénti

szaporulata 1,7. Tejtermelése jó körülmények között, 270-300 napos laktáció alatt elérheti az

1000-1200 kg-ot.

Núbiai

Zairaibi (Egyiptom) és Jumna Pari (India) fajtájú

bakoknak angol tejhasznú kecskékkel történt

keresztezésével alakították ki a núbiai / anglo-núbiai

fajtát. Utóbbi néven csak az eredeti brit vérvonalból

származó egyedeket törzskönyvezik. Küllemének fő

meghatározója a hosszú lábak, a nagy test, a lelógó,

széles fül, és a domború orrcsont. Szőre rövid, színezetére jellemző a vörösesbarna vagy a

fekete szín túlsúlya, de a legváltozatosabb színösszetételek fordulhatnak elő. Lehet szarvalt

vagy szarvatlan. Tenyésztésbe vételi életkora 10-12 hónap. Jellemző rá a barátságos

viselkedés és a kiegyensúlyozottság. Magas környezeti és takarmányozási igényei miatt

tartása leginkább intenzív technológiával vagy hobbi állatként javasolt. Tejtermelése jó

körülmények között, 300 napos laktáció alatt, elérheti az 1000-1200 kg-ot, tejének

zsírtartalma a 4,8%-ot, fehérjetartalma pedig a 3,8%-ot.

Magyar parlagi

Ezzel a névvel a népvándorlás korában hazánkba került

kecskék küllemi jegyeit részben viselő, a Kárpát-

medencében kialakult őshonos fajta egyedeit illetjük. A

fajta küllemének egységesítése még folyamatban van, fő

meghatározója a kifejlett állatok 10 cm-es, vagy azt

meghaladó szőrhosszúsága, amely az egész testet

(tincses), illetőleg a bordaívtől hátra eső testrészt

(gatyás) borítja, és amely tulajdonságát utódaira örökíti.

A barna test sötét hátszíjjal kivételével mindenféle színváltozatban és színösszetételben

előfordulhat. Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a szarvalt hímivarú egyedeknél a szarv kifelé

hajló. Tenyésztésbe vételi életkora 7-12 hónap. Előfordulnak jelentős tejtermelésre képes

egyedei, de az elsődleges cél nem a magas tejhozam elérése, hanem a génmegőrzés, szilárd

szervezetének és nagy ellenálló képességének megtartása.

Alpesi

Kifejlett korban bakoknál a testtömeg átlagosan 80-

100 kg, a marmagasság 80 cm feletti. Az anyák

átlagos testtömege 50-55 kg, marmagasságuk 65-70

cm, törzshosszúságuk 70-80 cm. A testalakulás

kifejezett tejelő jellegre utal. A szőr rövid,

leggyakrabban pirított zsemleszínű, a hát felső

vonalán fekete. Alapszínként a barna valamennyi árnyalata, valamint a fekete szín is

megengedett. Lehet szarvalt vagy szarvatlan, a nyakon függelékekkel vagy azok nélkül,

szakállas vagy szakálltalan. A pofa és a homlok széles, az orrvonal homorú, a szemek kissé

dülledtek, a fülek zárt vonalban felfelé állóak. A nyak ívelt, a hátvonal egyenes, a mellkas

mély, a far pedig széles és enyhén csapott. Szilárd végtagok, száraz izületek és erős körmök

jellemzik a fajtát. A tőgy terjedelmes, elől-hátul jól függesztett, bőre finom tapintású, fejés

után összeesik. Élénk vérmérsékletű. Korán érő fajta, a gödölyék megfelelő nevelés mellett 7-

12 hónaposan tenyésztésbe vehetők. Átlagos ellésenkénti szaporulata: 1,7. Tejtermelése jó

körülmények között, 270-300 napos laktáció alatt elérheti az 1000-1200 kg-ot.

Házi szárnyasok

Házi lúd

Egykorú források szerint a házi libák után már

a 11. és 12. században egyházi tizedet kellett fizetni.

Ekkor az ország minden területén elterjedt a parlagi

változata, amelynek ősei valószínűleg Görögország felől

érkeztek. Ebből az állományból alakultak ki a magyar

lúd színváltozatai. Végül a mai változat a parlagi fajta és

a külföldi fajták keresztezéséből jött létre.

A 19. század első felében megjelent a magyar lúd fodros tollú változata, amelynek

kialakulásáról különböző elméletek születtek. Csak hazánkban vonták tenyésztésbe, s ez

néhány elkötelezett tenyésztő érdeme.

Ma a magyar lúdnak több génbanki állománya is létezik.

Házi kacsa

A 20. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de

származásáról biztos adataink sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik

legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a

kacsahús a család ellátására szolgált. A tájegységeknek kialakultak a saját típusaik. A

leggyakoribb a fehér színű volt. Állománya erősen lecsökkent, Erdélyben és

az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. 2004 óta a magyar kacsa a védett

háziállataink közé tartozik.

Pekingi kacsa

Klasszikus gazdasági fajta. Egyesíti magában a hús- és

tojástermelő-képességet. A kacsahús termelésben

egyedülálló fajtává nőtt. Léteznek nagytestű vonalai,

amelyek kiemelkedő húsformát mutatnak, 50 napos

korban 3,5 kg feletti élősúlyt érnek el. Magyarországon

található pekingi kacsák 150-170 tojást tojnak, nagyon

jó termékenység jellemzi. A nemzetközileg ismert kacsahibridek a pekingi kacsára

alapozottak.

Sárga magyar tyúk

Közép-Európa területére valószínűleg a kelták hozták be

a házityúkot. Régészeti leletek alapján megállapították,

hogy a rómaiak tyúkjai nagyobb testűek voltak, mint az

avarok által tartott tyúkok. A csekély számú lelet alapján

feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg

Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi

tyúk ősi változatát.

Kialakulásukban történelmünk folyamán szerepet

játszott a tatárjárás idején hazánkba jutott nagy

testű ázsiai fajta, majd a törökök által behozott balkáni,

kisázsiai tyúkok. Később a nyugatról betelepülő lakosság is hozta a saját, jól bevált fajtáit, s

tenyészkakasokat adtak fiatal parlagi kakasokért. A sárga magyar tyúk génállománya vészelte

át legjobban a tenyésztés közömbösségének köztes idejét Mosonmagyaróváron.

Kendermagos magyar tyúk

Tenyésztése az 1890-es évek elején

kezdődött Szolnokon a parlagi állomány

kendermagos színű egyedeinek szelektálásával,

nemesítésével. Igen gyorsan kedvelt lett a tenyésztők

között. Tollazata világos kékesszürke keskeny, fekete

keresztsávokkal. A kakasok színe világosabb. Mivel

színe igen alkalmas rejtőzködésre, főként az ország északi részén, a ragadozó madaraktól

jobban veszélyeztetett helyeken tartották, de az egész országban elterjedt.

Erdélyi kopasznyakú tyúk

Ennek a feltűnő külsejű tyúkfajtának az ősei valószínűleg Kis-

Ázsiából származnak. A török hódoltság idején jutott

el Erdélybe, ahol a 19. század elején figyeltek fel rá. 1925-ben a

bécsi kiállításon már erdélyi kendermagosként mutatják be.

Magyarországon még sokan idegenkedtek a fajtától, pedig

időközben bizonyította rendkívüli tojóképességét.

Egy 1896-ban kelt miniszteri rendelet következményeképp több

kakasnevelő tenyésztelepet is kialakítottak, ahol a magyar

mellett erdélyi kopasznyakú kakasokat is neveltek.

A tyúk testtájai, részei

A pulyka

Meleagris nemzetséghez tartozó nagy testű madár,

rendszertanilag a tyúkalkatúak rendjébe tartozik.

Kizárólag észak amerikai kontinensen találtak a

pulykafélék alcsaládjából olyan megkövesedett

maradványokat, amelyek egyértelműsítik a pulyka

amerikai származását. A hagyományosan árutermelésre

használt fajták közül legismertebb a bronzpulyka, amely hazánkban is általánosan elterjedt,

állományai tavasztól késő őszig természetes legelőkön tarthatók. Hazánkban ma már védelem

alatt álló, őshonosnak minősített fajta, a rézpulykával együtt, jelenleg ezek kedvtelésből

tartott fajtáknak számítanak. Általánosságban elmondható, hogy a pulyka erőteljes felépítésű,

nagy testtömegű madár. A pulykák színes tollú változatai feltűnően fényes tollazattal

rendelkeznek. A farok kicsit rövidebb a szárnynál és 18 tollat tartalmaz, amelyek vége kissé

lekerekített. Tollazatuk dús és szinte minden darabja széles és nagy. A tojó minden esetben

kisebb a kakasnál és megjelenése is szerényebb.

Gyöngytyúk

Már ókori írók is oly híven írják le, hogy két általuk

ismert fajukra elég nagy biztonsággal ráismerhetünk.

Amerika felfedezése után csakhamar oda is

betelepítették s ott most már elvadultan él. A szelíd

gyöngytyúkok nagyobbak, mint a vadak, s gyakran

elfajzanak.

Házi galamb

A szirti galamb hazánkban nem őshonos, de a

házigalamb elvadult alakja, az ún. parlagi

galamb elterjedt madár a nagyvárosokban és az

agrárterületeken egyaránt.

A háziasítás régészeti leletek tanúsága szerint mintegy

4-6 ezer évvel ezelőtt ment végbe, a tyúk, a lúd

háziasításával kb. egy időben.

Általános szimbólumként a galamb a béke és a boldogság jelképe. Az ókori tudósok

munkájában is oldalakat szentelnek a galamboknak, s számos fajtáját említik. Megfigyelték a

galambok rendkívüli tájékozódó képességét. Ezért üzenettovábbításra használták.

Napjainkban is sokan foglalkoznak postagalambok, ún. röpgalambok tenyésztésével és

versenyeztetésével. A versenyek során a madaraknak több száz kilométeres távot kell

megtenniük otthonuk felé, s képesek több mint 10 órát, 45 km/h átlagsebesség felett

folyamatosan repülni.

Nyulak

A nyúlfélék az egész Földön őshonosak, kivéve az Antarktiszt és Ausztráliát és Óceániát,

ahová az ember telepítette be őket. A betelepített helyeken kártevő állatoknak számítanak.

A nyulak kis és közepes méretű állatok, amelyek a gyors helyváltoztatáshoz alkalmazkodtak.

Legfőbb jellemzőik a hosszú hátsó lábak és a hosszú fülek. A hátsó lábakon 4 ujj van, míg a

rövidebb mellső lábakon 5 ujj található. Talpuk szőrős, hogy ne csússzanak el futás közben.

Mindegyik ujjukon erős karmok vannak. Hosszú mozgatható füleikkel igen jól hallanak.

Nagy szemeik segítségével, a nyulak jól látnak még éjjel is, emiatt többségük éjjel vagy

alkonyatkor, illetve hajnalkor tevékeny.

A nyúlfélék tápanyagszegény élelmen is egészen jól megélnek. A nyúlfiókák egy különleges,

úgynevezett lágy ürüléket fogyasztanak el. Az állatok sokféle élőhelyhez alkalmazkodtak,

köztük a sivataghoz, tundrához, erdőhöz, hegyekhez és mocsarakhoz. A vemhesség 28 - 50

napig tart, fajtól függően. A nyulakat csoportosíthatjuk hústermelő és prémtermelő fajtákra,

de kettős hasznosítású fajokat is ismerünk.

Testnagyság szerinti csoportosítás szerint az óriásnyulak 5, de inkább 5,5 kg tömeget

meghaladó nyúlfajták, a közepes testű nyulak közé soroljuk a 3,5 – 5 kg-os testtömegű

nyúlfajtákat, a kistestű nyulak 2 – 3,5 kg súlyúak, míg a törpenyulak 0,9 – 2 kg testtömegűek.

A legtöbb házinyúlfajta vad őséhez hasonló állagú és hosszúságú szőrzetet visel, ezt nevezik

„normál szőrzetnek”. De nem csak ilyenekből áll a nyúlvilág.

Magyar óriásnyúl

Az óriás nyulak függetlenül a színtől 6-8 kg súlyúak, de

találhatunk még ettől nagyobb példányokat

is. Testhosszuk kb. 75 cm és 20 cm-es füleket viselnek.

Bécsikék

1893-ban Schulz bécsi tenyésztő teremtette a fajtát. Az

új színű nyuszit tovább tenyésztették és 1898-ig sikerült

a kék színt megtartani. Ebben az évben mutatták be a

bécsi kiállításon az új fajtát. Akkoriban meghaladták a

jelenlegi bécsi kékek testömegét és a színük is

világosabb kék volt. Testtömegük 6-7 kg volt és

elnevezték bécsi kék óriás fajtának. Később kialakult az

acélkék szín és a 4,5-5 kg testömeg.

Bécsifehér nyúl

Amíg a világos nagyezüst és a csincsilla esetében a

tenyésztés során döntő nehézséget a helyes szín elérése

jelenti, addig az egyszínű nyulaknál, mint pl. a kék

fehért. Ezeknél a fajtáknál a testformára, a

testfelépítésre, a fejre és a fülekre is sokkal inkább oda

kell figyelni.

A házi nyúl testfelépítése

Csincsilla

A csincsilla régebben Peru Bolívia Észak-

Argentína Chile hegyvidéki területein volt honos.

Észak-Chilén kívül ma már ritkán lehet vele találkozni

az Andokban. A csincsillát kíméletlenül vadászták,

mára veszélyeztetett fajjá vált. A védelme érdekében

hozott törvényeknek köszönhetően 1970 óta lassan

újra nő a számuk.

Az állat fej-törzs-hossza 25-26 centiméter, farok hossza 17-18 centiméter és testtömege 420-

600 gramm, a tenyészállatok akár 800 grammosak is lehetnek. Testének felső része

gyöngyszínű szürkésfehér vagy ezüstszürke, melyen enyhén erezetes minta található. A has

oldal világosabb. A csincsilla társas lény, és egy életre választ párt.

A csincsilla bundája azért olyan sűrű, mert minden szőrtüszőből 40-80 szőrszál nő. Egy

négyzetcentiméteren több szőrszála van, mint bármely más emlősnek. Az egyes szőrszálak

annyira finomak, hogy szabad szemmel alig láthatók. Egy hosszú női bunda előállításához

legalább 150 csincsilla prémjére van szükség.

Méhek

A méhek repülő rovarok, amelyek közeli rokonságban

állnak a darazsakkal és a hangyákkal. Az

Antarktiszt kivéve az összes kontinensen előfordulnak.

A méhek legtöbbje alig ismert.

A méhek a nektár és a pollenfogyasztására

szakosodtak; ezekből nyerik az energiát és a fehérjéket.

A pollenek többségével lárváikat etetik. Minden fajuknak két pár szárnya van, és ezek közül a

hátsó pár kisebb.

A méhek kulcsszerepet töltenek be a növények beporzásában. A nektárt gyűjtő egyedek is

poroznak be növényeket, de a pollent gyűjtők sokkal hatékonyabb beporzók. A legújabb

elemzések szerint az emberiség élelmiszertermelésének mintegy harmada függ a rovarok

beporzó tevékenységétől, nagyrészt a méhekétől.

Tevék

Egypúpú teve (dromedár) és a kétpúpú teve (baktrián)

Az egypúpú teve Észak-Afrika, Délnyugat- Ázsia, India és Ausztrália sivatagos területein él, a

kátopúpú pedig Közép-Ázsiában. A tevék rokonai a dél-amerikai láma, alpaka, guanakó és a

vikunya.

Felső ajkuk két részre oszlik, melyek egymástól függetlenül mozgathatók. Mindkét nem

hossza 3 méter körüli, 2 méter magas (a púppal együtt, mely önmagában 20 cm). A hímek

tömege 400 és 650 kg közötti, a nőstények mintegy 10%-kal könnyebbek.

Rövid ideig akár 65 km/h sebességre is képes, de inkább a lassabb haladás jellemző rá. A

dromedár (egypúpú) mellkasa és térde szarupárnával rendelkezik, mely megvédi a perzselő

sivatagtól, amikor lefekszik. A kétpúpú tevének nincsenek ilyen bőrkeményedései. A teve

általában szelíd, de rúgni és köpni szokott, ha felidegesítik.

A teve hőség idején képes 4–7 napot kibírni ivás nélkül, sőt, akár 10 hónapot is, feltéve, hogy

közben nem dolgozik, és a tápláléka elegendő nedvességet tartalmaz. A sós vizet is megissza.

5–10 percen belül képes 100 liter folyadékot magához venni. A szomjas teve vizelete csak 1/5

része a normálisnak, széklete pedig annyira száraz, hogy azt tűzrakásra használják fel. A teve

az izzadását is szabályozza. Ha elegendő tápláléka van, „túleszi” magát, a fölösleget zsír

formájában tárolja a háta egy bizonyos részén és a púpjában.

Ha nincsenek karámban tartva, a tevék stabil csoportokba állnak össze, melyben főleg

nőstények vannak, és egy kifejlett hím. A nőstények 3–4 éves korukban ellenek először.

13–14 havi vemhesség után egy utód születik (többnyire az esős évszak alatt), melynek

tömege 37 kg is lehet. A tejhozatal ekkor akár 35 kg is lehet naponta bizonyos fajtáknál

(például „tejelő dromedár” Pakisztánban), de a szokásos érték 4 kg körüli. A tenyésztők a tej

nagy részét saját céljaikra használják fel.

Jóllehet majdnem 13 millió dromedár él jelenleg, a vadon élőek kihaltak: néhány kivételével

háziasított. A kétpúpú teve valaha hihetetlen számban élt, de manapság 1,4 millióra csökkent

a számuk, legtöbbjük háziasított.

Rénszarvas

Skandináviában, Oroszország északi területein, illetve

Kanadában és Alaszkában honos, Grönlandra és

Izlandra is betelepítették. Legdélebbi alfajuk a mongol

Ujgurföldön él. Elterjedési területe tehát hatalmas. A

jégkorszakok idején a mai Magyarország területén is

előfordult. Az észak-amerikai alfajokat összefoglaló

néven karibunak, az eurázsiaiakat pedig

tarándszarvasnak nevezzük, a rénszarvas elnevezés igazából a háziasított tarándszarvast

jelenti.

Testét csokoládébarna, fekete, illetve fehéresszürke szőrzet borítja. Feltűnő jellegzetessége,

hogy csülkei különösen szélesek, laposak, annak érdekében, hogy az állat ne süppedjen bele a

hóba és a mocsárba. Az agancs a legtöbb szarvasra jellemző, ám a rénszarvas különleges

amiatt, hogy nemcsak a bikáknak, hanem a teheneknek is van agancsuk. Csapatokban,

csordákban jár, s így vonul nyaranta az északabbra fekvő területekre. A csapat vezetője

legtöbbször egy öreg, tapasztalt nőstény. Nem válogatós, füvek, levelek, lágy szárú növények,

rügyek, erdei gyümölcsök, gombák, zuzmók, szerepelnek étlapján. Nem veti meg az állati

eredetű táplálékot sem (tojás, kisemlősök). Táplálékát télen a hó alól kotorja elő.

Megjegyzés:

Az összeállításban szereplő ismertetők, képek, applikációk az interneten megtalálhatók, onnan kiegészíthetők!