Bitó LászLóÍró, orvoskutató,

1934-ben született Budapesten

Bit

ó L

ás

zL

ó

14

amit ki se néztem volna egy rakodómunkásból. Mígnem kiderült, hogy nemrégen még gimnáziumi magyartanár volt. Ezen felbátorodva apu elkezdte faggatni, hogy miért és hová visznek minket. Úgy tűnt, hogy mondaná, ha tudná. Azon túl, hogy ők leraknak minket a ferencvárosi teherpályaudvaron.

Erre a szóra a szívem fájdalmasan összeszorult, de nemcsak marha-vagonok jelentek meg lelki szemeim előtt, hanem az is, amikor az ostrom előtt egy sárga csillagot viselő terhes édesanya sietett kis utcánkban egy velem egyidős lánykával, és nála alig kisebb húgával a napokkal korábban létrehozott csillagos ház felé. Csak egy pillanatra tekinthettem a nagyobbik lány szemébe, mielőtt az édesanya magához vonta, és lehajtott fejjel továbbsiettek. De azóta is az ő szemén át láttam rémálmaiban – sőt olykor már az elalvás előtti sötétségben – a fekete füstöt okádó kéményeket, az ő rettegő félelmét érezve léptem be a kre-matórium melletti gázkamrába.

Abból, amit az évek során hallottam, sosem tudtam eldönteni, hogy egyedül kell-e oda bemennem, vagy anyám kezét fogva. Azt tudtuk, hogy a férfiakat mindjárt a rámpán elválasztották a nőktől, de olyanokat is hallottunk, hogy a gyerekeket is…

Túl borzalmas, hihetetlen volt mindaz, ami a háború árnyékában történt, ahhoz, hogy történelemmé szelídüljön, amit be lehetne tenni szerelmes regények mellé a könyvszekrénybe.

Nekem befejezetlennek tűntek a megtörténtek: még nem kiáltottak fel az égre, mint Ábel vére. Igaz, akkor sem sújtott le halálos csapással Isten haragja: a Káinok még mindig velünk élnek.

Amint kísérőnk kimondta a „teherpályaudvar” szót, nem először rémlett fel bennem, hogy valahol – talán titkon – ránk is várnak marha-vagonok. És már sokszor látott, borzalmasnál borzalmasabb filmtöre-dékeket is végig kellett néznem megint. Mindez a gyötrelem csak akkor ért véget, amikor a lerobbant harmadosztályú személyvagonok mellé álltunk be.

Ahhoz képest, amit a teherautón átéltem, a Szibéria-rémhírek alig érintettek meg.

Igaz, miután megkaptuk az értesítést, hogy mennyi poggyászt készít-sünk össze, mire este értünk jönnek, anyám is mindjárt Szibéria miatt

%

Mi, magyarok(Hitvallás)

Bármennyire rettegtem is attól, ami ránk várhat, a vonat monoton zaka-tolása elszenderített. Először még álmom részeként hallottam a vissza-fojtott, de fel-feltörő keserves zokogást. Még messziről jött. Tudni akar-tam, honnan és kitől, de nem mertem kinyitni a szemem. Féltem, hogy az ébrenlét világában valami nagyobb rossz vár rám, mint álmomban, amelyben a rémeket nem is láttam, csak tudtam, hogy üldöznek és fel akarnak falni.

Ki akartam lépni a dermesztő álomból, de vajon mi várhat rám azon a szívszorító zokogáson túl?

Anyám az ablaknál állt, fél arcát az üveghez szorítva azt a világot akarhatta látni, ahová a vonat tartott. Apám is arrafelé nézett a feje fe-lett, magához szorítva őt. „A gyerekek…” – hallottam ki csitító szavai-ból. Én is anyám mellé álltam az ablakhoz. Már fél fejjel magasabb vol-tam nála, így eltakartam előle a közeledő jövőt, de sírásából ítélve ő már többet látott belőle, mint amit el tudott viselni.

Nem volt teljes a sötétség: a mozdony oldalából kipöfékelő fehér gőzön túl a horizontot kijelölte egy keskeny szalagnyi pirkadat. – Kelet felé megyünk – szorított zokogástól rázkódó testéhez anyám. Tudtam, mit ért ezen, mert mielőtt felszálltunk a vonatra, váltottunk pár szót a több száz kitelepített között felismert barátokkal, és terjedt a rémhír, hogy egyenesen Szibériába visznek minket.

Én addigra egy sokkal nagyobb félelmet éltem át. Akkor tört rám, amikor rakodómunkás kísérőnk megvallotta: nem szívesen csinálja ezt az „önkéntes társadalmi munkát”. Pláne, hogy fizetség nélkül kell dol-goznia fél éjszakán át, miután már lehúzott tíz órát a fatelepen. Az ön-kéntes társadalmi munkát olyan jól érzékeltetett gúnnyal mondta ki,

Bit

ó L

ás

zL

ó

16

Láttam azonban, hogy anyukát korántsem győztem meg. Így taktikát váltottam.

– Az amerikaiak sosem engednék meg, hogy Szibériába vigyenek bennünket. Nemrég hallottam az Amerika Hangjában, hogy… – adtam elő valamit, amit magam is csak a szokásos maszlagnak tartottam. Le-het, hogy anyu is. Mindenesetre nem adta jelét, hogy ez akár csak vala-micskét is megnyugtatná. Megint másként próbálkoztam.

– Á, anyu, ahogy mi döcögünk, vagy éppen álldogálunk, két nap alatt sem érnénk oda. – Próbáltam megnyugtatni, amikor azzal állt elő, hogy azért lassultunk le, mert már az orosz határ közelében vagyunk.

– Azt mondod, hogy valahol itt a semmi közepén raknak ki minket? Hát nem érted…? – öntötte rám fájdalmát, amiből kitűnt, hogy talán a körülöttünk lévő pusztaságot és a benne feltételezett porfészket éppoly elfogadhatatlannak tartja, mint a szibériai hómezőket.

– Gyere, fiam, imádkozzunk! – térdelt le a két pad közti szűkös he-lyen. Engem is próbált maga mellé húzni, mint ahogy az egész családot letérdepeltette az óvóhelyen. Bármennyire rengett is a ház az ostrom alatt a belövésektől, mindig csak térden állva – az istenközelség- ben – jött rám az igazi, bénító félelem. Most sem hagytam, hogy térdre kényszerítsen. Inkább visszaültem a bátyám mellé, aki mindig, min-dent képes volt átaludni. Tulajdonképpen nem is irigyeltem érte: nekem ébren kellett maradnom – gondolkodnom kellett.

Tudtam, hogy azzal a nappal megváltozik az életem, csak azt nem értettem, miért nem rémülettel nézek ennek elébe, pedig korábban mindig rám ragadtak anyám félelmei.

Azt már eldöntöttem, hogy bármi legyen is a kitelepítés – túlélem! Ezt akkor fogadtam meg, amikor rádöbbentem, bárhová kerülünk is, nem vihetem magammal a nagyapámtól öröklött gyönyörű szép, hatlö-vetű revolveremet. Így még mielőtt értünk jött volna a teherautó, a Fe-neketlen-tóba dobtam. Azt hittem, fájdalmas lesz megválnom tőle, hi-szen amióta enyém lett – egyetlen örökségem meg az elvárás, ami vele járt –, meghatározta az életemet. Már csak az is, hogy egyre jobb rejtek-helyeket keressek számára. Meg aztán fantáziálásaim nagy részét a szo-kásos kamaszkoriak helyett az kötötte le, hogy a barikádokon láttam

esett kétségbe, mondhatnám, jajveszékelt. Apámat is ezzel fogadta, amikor késő délután holtfáradtan hazaért. Sosem mondta meg, hol kapott munkát, miután B-listázása óta már negyedszer vesztette el az állását, amelyet régi barátai szereztek neki, nem kis kockázat árán. Az akkori munkahelyét, úgy tűnik, már eléggé megalázónak tartották azok az elvtársak is, akik mindenképpen el akarták tiporni mint reak-ciós osztályellenséget.

Akkor már jó ideje attól tartottam, apám nem bírja sokáig, hogy olyan megalázóan koszosan, büdösen kell naponta hazatérnie – talán egy ser-téstelepről. Mindig lent, a mosókonyhában próbálta lesikálni magáról jéghideg vízzel a szégyenét, és ott öltözött át, mielőtt feljött a lakásba. Ekkor azonban anyám sietve felhívta, amikor hallotta becsapódni mö-götte a kaput, majd a nyakába borulva zokogta el a történteket.

– Nem akartalak ezzel idegesíteni, Bibikém, de én már napokkal ez-előtt hallottam erről a kitelepítés-dologról – még némely forrását is emlí-tette hitelesítésként –, nem Szibériába száműznek, csak vidékre visznek.

– Mi az, hogy csak? – csattant fel anyám olyan ingerülten, mintha aput vádolná azért, ami ránk vár. – Talán csak nem valami porfé- szekben kell majd élnünk? Itt születtem apám házában, jogom van itt meghalni is!

Nem egészen értettem, milyen jogról beszél, hiszen egyházunk taní-tása szerint halálunk ideje, tehát a helye is, egyedül Istentől függ: nin-csenek bíróság elé vihető jogaink ezen a téren. Így apu mellett foglal-tam állást, már csak azért is, mert többet olvastam ki szavaiból, mint anyu megnyugtatásának szándékát. Különösen arra figyeltem fel, aho-gyan a vidékre szót kiejtette. Lehet, hogy neki nemcsak Szibériával szemben volt megnyugtató a vidék – bárhol legyen is az –, hanem a Bu-dán maradással szemben is. Egyszer észrevettem, amint befordult ki-csinyke utcánkba, de amikor látta, hogy a házunk előtt a szomszé-dokkal beszélgetünk, gyorsan visszafordult – csak jó félórával később jött haza. Borzalmas lehetett számára koszos, büdös munkájának meg-alázottsága.

A nevében is a vidék elfogadhatósága mellett érveltem, de talán csak magamat akartam meggyőzni, hogy sok jó magyar ember él ott is, bár nem tudtam, tulajdonképpen mire is alapozom feltevésemet.

Bit

ó L

ás

zL

ó

18

getegébe és nádasokba veszett bele – olyanba, amilyenbe akár Rózsa Sándort is beleképzelhettem. Mármint odaképzeltem a Ludasi-tavat.

Rózsa Sándor! Hát ezért tűnt olyan ismerősnek ez a táj és a benne élők: Móricz Zsigmond regényeiből. Azokból tudtam meg, hogy van egy másik világ, amelyben becsülete van a betyárnak is. Mint ahogy volt Nyilas Misinek, akit nagyon megsirattam, amikor először olvastam a Légy jó mindhaláligot. Igaz, akkor, az ostrom előtt még kilencéves is alig voltam. De akkor vetődött fel bennem először, hogy vajon én tudnék-e a sok igazságtalanság ellenére kitartani az igazságom mellett?

Budához képest mindenképpen egy nyersebb, de talán természete-sebb világ felé tartunk – gondoltam. Oda, ahol a vasárnap délutáni zsúrokon kacérkodással feltüzelt úri fiúk nem a cselédlány kegyeiből – kényszerű odaadásából – elégülhetnek ki. Az egész nap együtt dolgozó leányzók és legények találnak egymásra este a szalmakazalba vájt fé-szekben vagy a zöldellő temetőben. A parasztok buja világába kerülök?

Meglehet, hogy ezek a képek Władysław Reymont Lengyelországban játszódó regényéből merültek fel bennem. Az ösztönöknek azonban a határok aligha szabnak határt. És azok a képek az idillikusabb harma-dik kötetből, A tavaszból származhatnak. De mi lesz télen?

Valaki azt mondta az állomáson, hogy egy rokonát pár nappal koráb-ban elsőként telepítették ki Budáról, és egy népes családnál helyezték el őket egy kis döngölt, földpadlós, petróleumlámpás parasztházban. Hosszú téli éjjeleken mi várhat ott ránk, ki tudja, kikkel összezárva?

A fiú, aki összeverekedett az apjával? El kellett hessegetnem ezeket a képeket: nem akartam felidézni a borzalmakat a második kötetből, A télből. Pedig ha jól emlékszem Reymont regényére, abban az évszak-ban többen is áldozatul estek a bezártságnak. Valóban olyan, mindent felülíró eszeveszettség lehet a féltékenység? Na meg a bosszúvágy?

Vissza kellett térnem a harmadik kötethez, A tavaszba: én is egyike lehetnék azoknak a legényeknek? Mit tartok majd vonzóbbnak: a budai lányok kifinomultságát, elérhetetlenségét vagy a helybeliek természetességét. Valóban vidékre visznek, egy porfészekbe, vagy egy regénybe kapok bebocsátást?

Helybeliek! Kik lesznek ők? Nem szibériaiak, ebben már teljesen biz-tos voltam: egy kitérőben olyan kétkocsis, alaposan megviselt vicinális

magam vele. Ezek után meglepett, mennyire megkönnyebbültem, ami-kor belecsobbant a feneketlennek mondott vízbe.

Az még inkább meglepett, hogy egyre könnyebb szívvel gondoltam arra, ami ránk várhat. Persze fájdalommal szakadtam el Budától, de nem keserű, nagy űrt hagyó, hanem valami várakozásteli fájdalommal. Én is abban a házban születtem, amelyet el kellett hagynunk, de nem tartottam jogomnak, hogy ott is haljak meg. Még azt sem akartam elfo-gadni, hogy sorsom lehet ott meghalni, ahová születtem, akármennyire imádtam is Budát.

„A nagy világon e kívül / Nincsen számodra hely…” – énekeltem szám talanszor lelkes hazafisággal, bele sem gondolva, mit jelent az „e” szócska.

A vagon másik oldalán álltam oda egy ablakhoz, hogy egyedül néz-hessek szembe a jövőmmel.

A nap még nem kelt fel, de már elég világos volt ahhoz, hogy leg-alább elképzelhessem a tájat, túl azon a bakterházon, amely mellett éppen akkor döcögtünk el. A leeresztett sorompónál egy ökrös szekér álldogált. A bakon ülő öregember integetés helyett csak hosszú szárú pipáját emelte felénk. Nagyon messze lehetett a nemzedékek során újra meg újra feldarabolt földnek az a percellája, amelyhez ilyen korán kel-lett útra kelnie. A földút, amelyen jött, a messzeségben egy kis faluba vezetett, vagy talán átment rajta. Némely ház kéményéből a cikóriakávé főzéséhez felélesztett parázs vékony füstje szállt a felhőtlen ég felé. Igaz, a férfinép inkább egy kupica szilvapálinkával melengeti magát az ilyen hűvös kora tavaszi hajnalon. Az asszonyok a gyerekeket ébreszt-getik, hogy idejében indulhassanak az órányi járásra lévő iskolába. A nagyobb lányok segítik a kisebb gyerekeket felöltözni. Bár ilyenkor, tavasszal már nincs gond azzal, hogy az elkoptatott bocskorokból kinek jut aznapra: a nap melegét gyorsan magába szívó, kikoptatott ösvényeken mindannyian szívesebben mennek mezítláb.

Lehet, hogy majd én is hozzászokom a mezítlábúsághoz? És még mihez?

Hirtelen megváltozott a kerekek kattogása: kis hídon mentünk át egy csatorna vagy talán valamelyest szabályozott patak felett. A vize tő-lünk nem messze valami lápszerűségben terült szét, amely bokrok ren-

Bit

ó L

ás

zL

ó

20

Nem azért könnyebbültem meg fegyverem elveszejtésével, mert le-mondtam arról, hogy valaha is kiállok a barikádokra! Eddig mindig a mások barikádjain láttam magam támadásra hívó, magasba emelt re-volverrel. Most lesz időm megérteni, milyen fegyverre lesz szükségem a kiálláshoz, amely valóban belőlem fakad.

Petőfi szelleme sejlett fel előttem, és mindazon ősöké, akik ránk hagyták azt az esztelen-kegyetlen világot, amelyet magam mögött kell hagynom. De mi vár rám, ha feladom mindazt, amiért addig az életemet is feláldoztam volna? Amiért éveken át rejtegettem nagyapám revolve-rét. Féltem, hogy mégis elnyel az a feneketlen űr, amely elvesztésekor nem nyílt meg alattam. Ekkor mennyei szózatként szállott alá rám – vagy talán az előttem álló életre készülő szívem legmélyéből tört fel – a hitvallás: A hazáért élni, nem meghalni kell!

állt, amilyet csak sehová nem vezető szárnyvonalakon használnak. Olyan sokáig várhatott ránk, hogy az utasok többsége leszállt, nem tud-ván, miért állította meg őket a szemafor, és úgy bámulták lassan pöfögő gőzmozdonyos szerelvényünket, mint akik még sosem láttak ilyet. Legalábbis nem ott. Lehet, hogy a világ végén is túljuthatunk azon a vo-nalon, de Szibériába biztosan nem.

Csak ekkor vettem észre, hogy a vicinális mögött egy épület áll, rajta nyilván a legközelebbi helység nevével. Ha ki tudnék hajolni, talán el-olvashatnám, mielőtt elhagyjuk az állomást. Az ablak azonban zárva volt. Arcomat az üveghez szorítva is csak az első betűket sikerült kisila-bizálnom: Jász… És ez elég volt: ha nem is a világ közepe a Jászság, nem is a világ vége.

A Lehel kürtje kapcsán olvastam, hogy a jászok büszke népe régeb-ben él hazánkban, mint mi, magyarok. De mi az, hogy mi, magyarok? Szemben a jászokkal, kunokkal és palócokkal? Vagy Petőfivel, amikor még Alexander volt?

Végre megérthetem talán, hogy mit látott szabadságharcos nagy köl-tőnk a végtelen magyar pusztán, amely az égen egyre feljebb kúszó nap fényében feltárulkozott előttem. „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! […] Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”

Itt valóban a végtelenben ért össze az ég a földdel. Ám Budán sem a hegyek tartották fogságban a lelkemet, hanem a gyűlölet, amely felgyülemlett bennem despotánk és zsarnoki rendszere ellen.

Megszabadultam nagyapám pisztolyától és mindattól, amit nekem jelentett, de szerzek majd olyan fegyvert, amilyenre szükségem lesz, amikor eljön annak az ideje. Addig sem lesz elég, hogy csak túléljem a kitelepítést: tartozom annyival a hazámnak, hogy megmutassam megalázóinak, nem törhetnek meg: több leszek, amikor innen kikerü-lök, mint amikor idehoztak! Mert túl nagy ez a világ, semhogy elfogad-jam Petőfi versének utolsó két sorát: „Itt borúljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sir is fölöttem.”

Sohasem éreztem még ilyen erősen szívem körül a hazaszeretet melegét. Igaz, nem is próbáltam eddig megérteni, mit jelent számomra az a legszentebb szó: Haza.