história 1982-06 · 1. kerekasztal-beszélgetés 1956 57-rõl. interjú berecz jánossal, ......

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-06

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-06

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Az Al-Duna elsõ szabályozása .............................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 3

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. A középkori Magyarország népei II. rész ............................................................................. 5 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ...................................................................................................................................................... 10 1. A nagykõrösi gimnázium híres évtizede ............................................................................. 10 2. Képek .................................................................................................................................. 12

4. ...................................................................................................................................................... 13 1. Kerekasztal-beszélgetés 1956�57-rõl. Interjú Berecz Jánossal, Hollós Ervinnel és Szabó

Bálinttal. .................................................................................................................................. 13 2. Képek .................................................................................................................................. 20

5. ...................................................................................................................................................... 30 1. Újra megindult az apróhirdetés ........................................................................................... 30

6. ...................................................................................................................................................... 32 1. Az 1956. október�novemberi magyarországi események � amerikai szemmel ................ 32

7. ...................................................................................................................................................... 38 1. Nomádok és letelepedettek Arábiában. Az iszlám történelmi jelentõsége .......................... 38 2. Nomádok és letelepedettek Arábiában. Az iszlám történelmi jelentõsége .......................... 40 3. Képek .................................................................................................................................. 40

8. ...................................................................................................................................................... 43 1. Kocsiversenyek az ókorban ................................................................................................. 43 2. Képek .................................................................................................................................. 46

9. ...................................................................................................................................................... 47 1. Pusztaszer és a magyar történelmi tudat .............................................................................. 47 2. Képek .................................................................................................................................. 49

10. .................................................................................................................................................... 51 1. Az újrakezdés évei az SPD 1945 után ................................................................................. 51 2. Képek .................................................................................................................................. 53

11. .................................................................................................................................................... 56 1. Legenda és valóság egy emlékmû körül. A gellérthegyi szovjet emlékmû ......................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 57

12. .................................................................................................................................................... 60 1. A koronaõrség végnapjai ..................................................................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 61

13. .................................................................................................................................................... 64 1. Érettségi � történelem érettségi .......................................................................................... 64

14. .................................................................................................................................................... 67 1. Nagy Ferenc lemondólevele ................................................................................................ 67 2. Képek .................................................................................................................................. 68

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Az Al-Duna elsõ szabályozása

MÓCSY András

Az Al-Duna első szabályozása

Amikor 1896-ban, a millennium évében a magyar, a szerb és a román királlyal a fedélzeten áthaladt az első hajó

a Vaskapu csatornáján, olyan folyamszabályozási munka fejeződött be, amely hatvan évvel korábban Széchenyi

sürgetésére indult meg.

A nagy munka a sziklazátonyok elrobbantásával kezdődött (1833) Orsovánál és folytatódott a Golubac

(Galambóc)–Orsova közötti mintegy 100 km hosszú folyamszakaszban mederrobbantásokkal és part menti út

építésével. E folyamszakaszt a szerbek a török eredetű Djerdap névvel jelölik, ami örvényes szurdokot jelent.

Valóban, a dunai hajózás e legnagyobb akadálya egyrészt abból adódott, hogy a sziklás, zátonyos medrű folyó

csak a legmagasabb vízállásban – és akkor sem veszélytelenül – volt hajózható, másrészt abból, hogy a

meredeken leszakadó sziklás parton nem volt út, ahonnan a hajókat vontatni lehetett volna. Amikor a

hajóvontatás helyébe a gőzhajózás lépett, hegymenetben továbbra is vontatásra volt szükség ott, ahol a

hegyfalak közé szorult Duna folyása felgyorsult. Az Orsova alatti szakaszon, a zuhatagos Vaskapun való

biztonságos áthajózást pedig végül is csak úgy lehetett megoldani, hogy csatornát építettek, amelyen

gőzmozdony vontatta át a hajókat.

A csatorna megnyitásán részt vevő előkelőségek láthatták a Kazán-szorosban Traianus császár sziklába vésett

feliratát és megcsodálhatták a jobb parti sziklafalba vájt római utat, de nemigen gondolhattak arra, hogy ezek a

régiségtani kuriózumok egy olyan folyamszabályozás maradványai, amely 1800 évvel korábban nemcsak

azonos célból történt, mint az 1896-ban lezárt munka, hanem még időtartama és ütemezése is csaknem azonos

volt vele. Bár Traianus táblája és a sziklába vésett út évszázadok óta ismert volt – leírta pl. Savoyai Jenő kiváló

hadmérnöke, Marsigli gróf 1726-ban megjelent munkájában –, több kutatónemzedék munkájára volt szükség

ahhoz, hogy e nagyszabású római vállalkozás kibontakozzon előttünk. Mire pedig nagy vonalaiban világossá

vált, nyomai el is tűntek a vaskapui erőmű által felduzzasztott Duna víztükre alatt.

A nehezen megközelíthető, s épp ezért avatott kutató által ritkán vizsgált maradványok jelentőségének

felismerését elsősorban az a hallgatólagos feltételezés gátolta, amely szerint: ha a rómaiak az Al-Dunát már

egyszer hajózhatóvá tették, miért kellett volna ezt a munkát a 19. században elölről kezdeni? A sziklautat a

közismerten kiterjedt római útépítések egyik érdekes tanúságának tartották, de nem többnek. A pesti születésű

Kanitz Félix (1829–1904) egy fontos felfedezése pedig éppenséggel visszhangtalan maradt. Kanitz, a Balkán

fáradhatatlan és sokoldalú kutatója a Vaskapunál a jobb parton egy régi gát nyomait térképezte fel, s ebből egy

római csatornára következtetett. Nem lévén azonban az ókor képzett kutatója, nem tudott arról, hogy a csatornát

a késői ókori irodalom említi, bár rendeltetése ekkorra feledésbe merült. A Kanitz-féle csatorna korát és

rendeltetését csak egy 1969-ben előkerült felirat tisztázta. A sziklautat illetően sokáig az volt a feltételezés, hogy

a felső szakaszt Tiberius császár építtette 33–34-ben, az alsó szakaszt azonban csak Traianus 100-ban. E mellett

látszott szólni az a tény, hogy a felső szakaszról több feliratot ismerünk 33–34-től kezdődően, míg az alsó

szakaszon csak Traianus felirata található. A hosszan elhúzódó fokozatos építés elképzelése kizárta az út

rendeltetésének helyes meghatározását.

Ez először csak Erich Swoboda osztrák régésznek sikerült 1939-ben megjelent könyvében. Swoboda csónakon

bejárta és megmászta az összes látható maradványt, gondos elemzéssel rámutatott arra, hogy az út hajóvontató

út volt, s mint ilyen, csak akkor lehetett használható, ha egyszerre épült meg az egész kritikus folyamszakaszon;

mint ahogyan Traianus táblája sem új út építését, hanem az út átalakítását, újjáépítését örökíti meg. Az alig

lakott hegyvidéken vezető és a kanyargós partot követő út a szárazföldi forgalomban óriási kerülő lett volna.

Galéria út támpilléreken

Nézzük mármost a rómaiak szervezőképességének és technikai ismereteinek e lenyűgöző alkotását. A

legkorábbi feliratok tanúsága szerint a sziklautat 33–34-ben építtette Tiberius császár a partszakasszal határos

Moesia tartomány megszálló seregével, a V. Macedonica és a IV. Scythica nevű légiókkal. A feliratok erről az

építkezésről mást nem árulnak el, Swoboda kutatásai nyomán azonban kiderült, hogy a sziklába ekkor csak egy

keskeny peremet faragtak: az út a víz fölé kinyúló ácsolat volt, amelyet a sziklába fúrt lyukakba erősített

gerendák támasztottak alá. A sziklaperem nyoma egyes helyeken még megvolt, ez alatt néhol 5 méter mélyen

szabályos közökben látszottak a gerendák lyukai. Néhol nem volt sziklaperem sem, hanem csak egy nagy

gerendákra utaló felső lyuksor és egy sűrűbben elhelyezett kisebb lyukakból álló alsó sor. Ez a fapallós

megoldás nem bizonyult tartósnak. Már tíz év múlva újra dolgoztak az úton, Domitianus császár alatt pedig, 93-


ban nagyobb helyreállításokra volt szükség. Egy felirat szerint „a régiségtől és a Duna ostromától elrongálódott

utat” helyreállították. Nyilvánvalóan arról lehetett szó, hogy a gerendatámaszokat a magas vízállás, de még

inkább a jégzajlás elsodorta. A Djerdap szűkebb részeiben zajláskor gyakran nagy magasságban torlódik fel a

jég; vannak újkori feljegyzések, amelyek szerint a jéghegyek még májusig sem olvadtak el.

Domitianus feliratán az út – vagy szóban forgó szakaszának – nevét is megismerjük: iter Scrofularum, „malacok

útja”. Nem messze a felirattól egy útállomás neve is „a malacokhoz” volt. Valószínű, hogy a gömbölyűre kopott

sziklazátonyokat hívta a népnyelv „.malacoknak”, és bizonyára nem véletlen, hogy ugyanezen a szakaszon egy

bal parti település neve ma is Svinjica (kb. „Malacfalu”). Nem tudjuk, hogy e „malacokat” hogyan és milyen

mértékben távolították el. A lapos fenekű ókori hajók olyan zátonyokkal is megbirkóztak, amelyeket a

gőzhajózás megindulása után el kellett robbantani.

Traianus császár Dacia meghódításával (101–106) egy időben – és nyilván azzal szoros összefüggésben – az út

teljes átépítését rendelte el. Ahol lehetett, vagy ahol szükség volt rá, a keskeny sziklaperemet mély bevágássá

szélesítették. A sziklába vágott út 2-3 m széles lett s ez fölöslegessé tette a víz fölé nyúló ácsolatot. A korlát,

vagy egy keskeny, pallós galéria alátámasztásához elegendők voltak rövidebb gerendák is, amelyek nem nyúltak

olyan mélyre, hogy a víz és a jég romboló hatásának tartósan ki lettek volna téve. Az átépítést a Kazán-

szorosban fennmaradt díszes felirat így örökítette meg: Traianus „a hegyek kivájásával és a támpillérek

felemelésével (vagy: eltávolításával – kétértelmű szó) az utat újjáépítette”. E tábla alatt nemrég felfedeztek egy

másikat, amelyet a Viminaciumban (Pozsarevác közelében) állomásozó VII. Claudia légió katonái abból az

alkalomból véstek a sziklába, hogy a légió egy kőfaragókból álló különítménye „támpillérek készítése céljából”

ott dolgozott. Ebből következik, hogy Traianus nem távolíthatta el a támpilléreket, hanem megemelte őket.

Karbantartásukra, cseréjükre később is szükség volt.

Az átalakítási munkák a Traianus-tábla szerint 100-ban fejeződtek be. A következő évben végződött be az a

munka is, amely a római folyamszabályozásra feltette a koronát. Az 1969-ben megtalált márványtábla szerint

Traianus „a zuhatagok veszélyessége miatt elterelte a folyót és így biztonságossá tette a dunai hajózást”. A tábla

a csatorna alsó végét jelölte, ahol egy „Ökörfej” nevű állomás volt: Caput Bovis, amely talán utalás arra, hogy a

csatornában ökrök vontatták a hajót. (Caput „fejet” és „kezdetet” is jelent.) A csatorna Kanitz felmérése szerint

legalább 3 km hosszú, és a gát tetején mérve 75 m széles volt. Nagyobb részét a Duna már Kanitz idejére

elmosta, ma pedig éppúgy víz alá került, mint a sziklaút. Csak a Traianus-táblát lehetett eredeti helyéről

kiemelve olyan magasságban újra elhelyezni, ahol a felduzzadt Duna vízszintje fölött látható.

A csatorna építéséből következik, hogy a többi sziklazátonyos zuhataggal a római technika már korábban

megbirkózott. A Vaskapuban 101-ig feltehetően át kellett rakni a hajórakományt a zuhatag túlsó oldalán

várakozó hajókra. Olyan kényszerű megoldás volt ez, amelyet az újabb korban is sokszor alkalmazni kellett.

101-től a csatorna elhanyagolásáig erre nem volt szükség. A pusztulás valószínűleg nem a vízi forgalom

lehanyatlásának következménye – inkább fordítva lehetett. A felbomló Birodalom az 5. században már hosszú

időszakokban nem volt olyan helyzetben, hogy a fenntartására gondot fordíthatott volna.

Mérnökök és katonák

Nagy valószínűséggel azonosítani lehet azt a római mérnököt, aki Traianus alatt a munkákat irányította. A dák

háborúk előtt a „katonai iparosok parancsnoka” egy Manlius Felix nevű lovag volt, aki e tisztsége után – nem

indokolatlanul – a dunai flotta parancsnoka lett. Azon nem szabad csodálkoznunk, hogy az Al-Duna

hajózhatóvá tétele a Kr. u. 1. században, Tiberiustól Traianusig a hadsereg műve volt. Képzett és begyakorlott

szakemberek, hatékony munkaszervezés csak a hadseregben állt rendelkezésre.

Civil vállalkozókkal és helyben toborzott bennszülött munkásokkal Traianus alatt nem lehetett volna megoldani

azt a feladatot, hogy az örvénylő folyam felett függeszkedve véssék ki a sziklát sok kilométer hosszúságban,

majd ugyanilyen módon beillesszék az ácsolt szerkezetet a vájatokba. A karbantartás is a moesiai hadsereg

feladatai közé tartozott. Inkább azt kérdezhetnénk, hogy erre a minden csodálatunkat kiváltó vállalkozásra miért

nem a konszolidált római uralom valamelyik békés időszakában kerítettek sort. Amikor ugyanis 33–34-ben a

sziklaút megépült, Moesiát alig egy évtizede nyilvánították tartománnyá, hátországának romanizálása pedig még

ez után is sokáig váratott magára: az első várost a Dunától több száz kilométerre délre csak Domitianus

alapította. A Djerdap hajóvontató útjának megépítése az új tartományban a rómaiak első és sokáig egyetlen

alkotása volt. Mintha mindent, még a tartomány létrehozásának formális aktusát is ennek rendelték volna alá. A

Duna-határ birtokba vétele és a Duna hajózhatóvá tétele szorosan összefüggő program volt, amelynek indítékát

egy közlekedésföldrajzi felismerés adta meg.

Tervek és célok


A hajózható Duna birtokba vétele nélkül Itália hiába vetette volna meg a lábát az Alpoktól északra. A Földközi-

tengerre orientált, azt körülölelő Római Birodalom súlyos közlekedési problémája volt az, hogy Európa nagy

folyói nem a Földközi-tengerbe ömlenek, márpedig minden szállítás, termény- és áruforgalom csak vízi úton

volt technikailag lebonyolítható és rentábilis. Ezért ahhoz, hogy a Földközi-tenger európai hátországát birtokolni

lehessen, arra volt szükség, hogy a hátország részeit egymással összekötő nagy európai folyók is római kézbe

kerüljenek, és ha ez megtörtént, hajózhatók legyenek. Miután Augustus – felismerve a földrajzi adottságokból

eredő szükségszerűséget – a Dunáig terjesztette a Birodalom határát (Kr. u. 10.), utódjára, Tiberiusra várt a

feladat, hogy az első politikailag alkalmas pillanatban elhárítsa azt a természet adta akadályt, amely a Duna

teljes hosszában való hajózása elé tornyosult.

* Lásd erről Pach Zsigmond Pál cikkét a História 1980/4. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. A középkori Magyarország népei II. rész

SZÜCS Jenő

A középkori Magyarország népei – II. rész

A cikk első része (História, 1982/4–5. szám) bemutatja a Kárpát-medence népeit a honfoglalás idején és a

betelepedések első hullámával (11–12. század) ideérkező nációkat. Azt bizonyítja, hogy e korai telepesek a 13.

századra beolvadtak a magyar etnikai tömbbe. (A szerk.)

Mi változott meg a jövevények áramlása és a telepítések – „népek gyűjtése” – terén az 1200-as években, ami

aztán már a középkor folyamán felvázolta az újabb kori Magyarország soknemzetiségű szerkezetének

körvonalait?

A korai időkre jellemző demográfiai feszültség nyugati irányban számottevően csökkent. Magyarország

lakossága már 1300 tájára az ezredfordulóhoz képest csaknem megháromszorozódott. A Rajnán túliak

(„Latinusok”) áramlása elapadt, a 13. század dereka után a nyugati telepes gyakorlatilag csaknem azonos a

német föld jövevényével. Kelet felől viszont a nomád népelemek több évszázados sodródását a mongol hódítás

blokkolta le a 13. század közepére. Már a mongolok elől, az utolsó hullámmal kerültek a Duna-Tisza tájára a

kunok és jász töredékek. Mindennek ellenére a telepesek áramlása folytatódott. „A világ minden részéből

igyekeztünk királyi rendelettel katonákat és földműveseket gyűjteni az elpusztult földek benépesítésére” (1268)

– mondja IV. Béla király tatárjárás utáni programja. A valóságban a telepesek nem annyira a világ minden

részéből, mint inkább – ahogy a kor sok oklevelében olvasható – „a környező országokból” áramlottak, s azok

sem elsősorban a leginkább elpusztított belső országrészeket, hanem súllyal az eleve gyér népességű,

nagyobbrészt még lakatlan erdős, hegyes szélterületeket töltötték fel.

Új vonása e második betelepedési hullámnak, hogy a jövevények immár általában nem olvadtak be a

magyarságba, miként a korai telepesek, hanem vagy összefüggő népi kereteiket megtartva illeszkedtek be a

magyar államba, vagy századok során többé-kevésbé összefüggő etnikai tömbökké kovácsolódtak egybe. Még a

szórványok is inkább megőrizték etnikai azonosságukat, mint korábban. E háromféle változatot nehéz persze

közvetlenül közös nevezőre hozni, hiszen a szászokat vagy a kunokat, jászokat más tartotta össze, mint a

városok németségét, s megint egészen más tényezők alakították ki a szlovákok, románok, ruszinok vagy a

nyugati határszéli németek tömbjeit, hogy ezzel egy lélegzetre máris felsoroljuk ama idegen nyelvű „nációk”

törzsét, melyeket Oláh Miklós is számba vett 1230 táján.

A közvetett közös nevező a feudális Magyarország belső szerkezeti átalakulásában rejlik. Azáltal, hogy az 1200-

as években a királyi hatalom ellenlábasaként valósággal robbanásszerű gyorsasággal kialakult a nagybirtok,

további új tényezőként pedig megjelentek a színen a városok is, maga a telepítés ügye egy több tényezős

politikai játéktérbe került. Egyrészt a királyokat a nagybirtok hatalmának ellensúlyozása késztette arra, hogy a

jövevények bizonyos tömegeit új telepítéspolitikai felfogás jegyében egységes „népekként” kezelje; másrészt a

városokkal olyan új társadalmi tényező jelent meg, mely egyben sajátos etnikai megtartó erőnek bizonyult;

végül (s ez érintette a legnagyobb tömegeket) a királyi hatalom és a nagybirtok rivalizálása sajátos gravitációs

erővel tolta ki a „népek gyűjtésének” súlypontjait új földrajzi térségekbe, a szélterületek felé.

Szászok, kunok, németek

1. Az új korszak egyik mottója az oklevelekben a 13. század derekán felbukkanó vezérszólam: „A királyok és

fejedelmek dicsősége leginkább a népek sokaságában gyökerezik”; ezen fordul meg „a királyi hatalom

kiterjesztése”. A tervszerű telepítőpolitika mozgatója az a felismerés volt, hogy az idegen jövevények annak

arányában jelentenek gazdasági vagy katonai – következésképpen politikai – ellensúlyt a nagybirtokkal

szemben, minél összefüggőbb területen és minél zártabb népi egységben élnek, „hűségük” fejében pedig

intézményesen biztosíttatnak „népük szokásai” – csakhogy most már nem elszórt faluközösségekben, mint a 11–

12. században, hanem népes tömbökben. Nem véletlen, hogy ebben az irányban az első határozott lépést az a II.

Endre király tette meg, akinek idején valósággal programmá emelkedett a nagybirtok kifejlesztése,

„Magyarország megyéinek és földjeinek szétosztása a bárók és vitézek között” (1217). Az uralkodó Erdély

szász csoportjai számára az 1224. évben a Nagy-Küküllő és az Olt közt hatalmas, a Maros völgyétől keletre a

székelyföldig elnyúló területet jelölt ki (sőt a terület zártságát biztosítandó még az ott élő székelyeket is

áttelepíttette Erdély sarkába), kimondva az új elvet: „az egész nép … egyetlen nép legyen, s egyazon bíró alá

tartozzon”, azaz a privilégiumban („Andreanum” – 1224) biztosított kiváltságok szerint alsó fokú

önkormányzatban éljen. De egy emberöltő múltán IV. Béla király sem próbálta afféle célszerűen elszórt

katonatelepülésekbe kényszeríteni a kunok bebocsáttatásért folyamodó népét, mint korábban a besenyőkkel volt


szokás, hanem tágas néptelen területeket engedett át nekik a Duna–Tisza közén és keletebbre (eredetileg még a

Körösök és a Maros–Temes vidékén is), biztosítva hagyományos életkereteiket és szokásrendjüket, minek

fejében tíz kun főember különös nomád ceremónia keretében „népük szokása szerint” tette le az esküt, hogy „a

magyarok földjét a király híveiként a tatárokkal és más népekkel szemben megvédik” (1246).

Az első esetben nyilvánvaló a királyság gazdasági érdeke, hiszen a szászok 15 000 márkányi adója önmagában

mintegy 9 százalékát tette ki a királyi jövedelemnek. A másik esetben kézenfekvő a katonai szempont, hiszen a

kunok olykor tízezres serege a kései Árpád-kor legütőképesebb haderejévé vált. Alig lehet szélsőségesebb

ellentétet elképzelni, mint ami a földműves, városépítő szászok és a harcias, nomád kunok között feszült. Mégis

közös bennük, hogy rokon nagyságrendű, több tízezres népességről volt szó, főként pedig közös nevezőre hozta

őket a királyi politika: a kiváltságok révén (ezeket a kunok 1279-ben kapták írásban) az egész „nép” egységes

universitas vagy communitas rangjára emelkedett – ahogy a kor nevezte az önkormányzattal rendelkező,

autonóm jogközösséget. Harmadik rokon nagyságrendű „néppé” már a tatárjárás után kovácsolódott össze, s

nyerte el a közösségi kiváltságait (1271) fent északon, a Poprád és Felső-Hernád vidékén a szepesi szászság. A

szászok esetében nem annyira az eleve egységes nép jutott kiváltságokhoz, mint inkább fordítva, a területi-

kommunális keret formált ki idők során sajátos arculatú etnikai tömböket. A korai bevándorló csoportok a

Szászföldön kívül a legkülönbözőbb német tartományokból, Bajorföldről éppúgy, mint Thüringiából, sőt sokan

„latin földről”, Flandriából jöttek. Ha Magyarországon külön „nációként tartották számon a szászokat

(Saxones), határozottan megkülönböztetve őket az országban élő németektől (Alemanni, Teutonici) – mint Oláh

Miklós listáján is láttuk –, az éppen sajátos autonómiájukból következett.

Az utak a kései középkorban elváltak. A szászok autonómiája a városias önkormányzat felé kiteljesedve a

legújabb korig konzerválta a két nemzetiségi tömböt. Ezzel szemben, ha a kunok és a közéjük ékelt jász (alán)

népelemek letelepedésével szintén ki is alakult a területi alapokra („székekre”) helyezett önkormányzat, a tömeg

lesüllyedt a jobbágyságba, s minthogy maga a településterület is jóformán szétfolyt a magyar etnikai terület

kellős közepén, a beolvadás már a középkor vége felé megindult, majd a 16–18. század folyamán befejeződött.

2. A kialakuló városokba és bányavidékekre a 13. század óta beáramló németség már egészen más modellt

testesített meg. Az előbbiekkel annyi az érintkező pont, hogy ez esetben is egyfajta kiváltságolt autonóm lét,

communitas volt az az új tényező, mely az etnikai folyamatosságot a szigetszerű elszórtság ellenére is

biztosította. Nem mintha a városi autonómiában bármiféle „nemzetiségi” elv rejlett volna. „Az oda (a városba)

gyülekező bármely állapotú és nyelvű emberek azonos szabadságnak örvendjenek” – mondja ki például a kor

felfogására jellemzően Beregszász privilégiuma (1247). Mégis, ha a 14. század derekára kialakult mintegy

félszáznyi kiváltságos város többségének lakossága részben vagy egészben német maradt, azt elsősorban az

magyarázza, hogy a városi lét újfajta autonóm intézményi keretei közvetetten etnikai megtartó erőt jelentettek.

A németek még ott is külön, többé-kevésbé zárt „kommunitásként” éltek, ahol pedig a középkor végére a

lakosság fele már magyar volt (például Budán vagy Kolozsvárott), máshol meg topográfiai-igazgatási

tekintetben elkülönülő „német várost” alkottak (mint Esztergomban, Vácott vagy Visegrádon).

A szászok két tömbje, a jászkunság és a városi németség azonban a középkor végi nemzetiségek közel egy

milliónyi tömegének együttesen is legfeljebb ha 15 százalékát tette ki. A túlnyomó többsége egy harmadik

modell szerint formálódott ki, jóllehet maga a modell azonos szerkezeti változásból ágazott ki.

Szlovákok, románok

Ha a továbbiakban az egyszerűség kedvéért szélterületekről beszélünk, valójában arról a széles sávról van szó,

mely a Kárpátok koszorúján belül a Vág völgyétől keletre, majd hatalmas félkaréjban Erdélyen át az Al-Dunáig

hol száz, hol két-háromszáz kilométer mélységben övezte körös-körül a magyar etnikai területet, de helyenként

„belső” erdős-hegyes vidékek is tartoztak hozzá (pl. Dél-Bihar). Tulajdonképpen a 13. században magán az

országon belül jelentkezett egyfajta demográfiai feszültség, hiszen míg például a Dunántúl népessége

megközelítette, helyenként meg is haladta a 20 fő/km2 sűrűséget, a szélterületekre még mindig 2-3 fő/km2 volt

a jellemző. Országrésznyi erdőségek voltak még teljesen lakatlanok. E hatalmas félkaréjban 1200 táján még

csak két magva volt a majdani nemzetiségeknek: északnyugaton, kivált a Vág és a Nyitra völgyében a morva

szlávoknak előző közleményünkben említett tömbje (melyhez kelet felől akkoriban még csak szórványos és

gyér népességfoltok csatlakoztak a turóci és liptói medencében, a Poprád völgyében) és délkeleten, a Fogarasi-

havasok alján a románok akkor még egyedüli összefüggő „földje”, terra Blacorum (Olachorum), melyhez

nyugat felől, Hátszeg (Hateg) vidékén csatlakoztak szórványok.

A szélterületek benépesítését az ország jelzett társadalmi-politikai átalakulása sajátos kétoldalú nyomatékkal

tűzte napirendre. Az egyik az volt, hogy miután a királyi hatalom alól a belső területeken, a régi megyékben

jórészt kicsúszott a föld, a király ott igyekezett kiépíteni új uradalmi bázisát, ahol még megyényi nagyságú


erdőuradalmak láncolata volt birtokában: „a szent királyok vadaserdei”-ben. (Ahogy még akkoriban is (1248,

1271) nevezték a Kárpátokig felnyúló országrésznyi zólyomi uradalomtól keletre elhúzódó térséget.) A

tervszerű betelepítéseket e túlnyomórészt „üres” tájakra IV. Béla király kezdte el, majd utódai, kivált az Anjouk

teljesítették ki. A telepítések kezdeti dinamikáját érzékelteti, hogy míg a turóci medencében 1250 táján még

csak 30 kis szláv település húzódott meg a hegyek lábánál, már a telepítő uralkodó halálakor, 1270 táján

kialakult annak a 70 falunak a magva, melyek aztán a következő század derekára termőfölddé alakították az

egész medencét.

Az átalakulás másik előidézője viszont az volt, hogy ha már a nagybirtok terjeszkedését feltartóztatni nem

lehetett, a királyok megyerésznyi „teljesen műveletlen és üres erdőségeket” adományoztak e tájakon azzal a

céllal, hogy – amint az a sok ilyen adománylevél egyikében áll – a birtokos „irtassa ki az erdőt és alakítsa át

termőfölddé”, alapítson falut és „gyűjtsön népeket” (1269). (Liptóban a Hibe vize és a Szepesség közt elterülő

erdőségről van szó.) Ezt különben nem is kellett utasításba adni, hiszen az adományok értékét a „népek” adták

meg. Király és magánbirtok századokon át egymással rivalizálva hívta be a telepesek tömegét, akikből idővel a

szlovák nép alakult ki. Már a kezdeti dinamikát ezen az ágon is érzékelteti, hogy történetesen egyedül az imént

említett adományos, a Szent-Ivány család őse mindössze két évtizeden belül hat falut alapított az „üres

erdőségben”.

A telepesek tömege a Kárpátok túloldaláról, az északi részeken főként morva (azon keresztül cseh), lengyel és

rutén földről áramlott – egyre nagyobb tömegekben, mert a jelzett rivalitás a földesúri terhek csökkentése

irányába hatott. A liptói királyi uradalomban a népek „szabadságának állapota” (status libertatis) már az 1265.

évi rendezéskor olyan volt, mint a belső területeken majd csak 1350 táján. De a nagybirtok is megtanulta, hogy

– egy 1313-i telepítési utasítás szavaival – „olyan szabadságot rendeljen nekik (a telepeseknek), mellyel össze

tudja gyűjteni őket”. A kialakuló szlovák területeken az irtásfalu cseh eredetű neve lehota volt, ami azt jelenti:

„könnyítés, könnyebbség”. A hajtóerőt fokozta, hogy e részeken a telepítés hovatovább egyre inkább

„vállalkozássá” vált: a birtokosokkal szerződést kötő telepítési vállalkozók – soltészek – egész falunépességeket

szállítottak a Kárpátok túloldaláról. Az addig néptelen Észak-Trencsént, Zsolna vidékét például a királyi

hatalommal leginkább rivalizáló Csák Máté kezdte benépesíteni morva soltészfalvakkal 1300 után. Hogy

keletebbre eleve honnan áramlottak a telepesek, azt világosan megmondja egy adománylevél a Szepességből: a

Görgey család őse „népek gyűjtésével a környező országokból … kivált Lengyelországból és Ruténiából”

szerzett érdemeket további „üres erdőségek” birtokához (1256). A különféle eredetű szláv népelemek aztán már

a Kárpátokon innen integrálódtak összefüggő és egységesülő nyelvű etnikummá, mely még a 14. században is a

szlávság ősi, összefoglaló nevét (slovenin) használta, majd csak a 15. századfolyamán kezdte önmagát a

megkülönböztető slovák, slováci néven nevezni. Az etnikai kialakulás átnyúlt az újkorba, hiszen például a Kis-

Kárpátok telepesfalvaiban még 1530 táján sem szlovákok, hanem csehek éltek, Oláh Miklós – mint láttuk –

külön „nációként” tartotta számon őket.

A Kárpátok koszorújának átellenes pontján, a Fogarasi- és a Szebeni-havasokon – az ottani „vlach földeken” –

át a románok vándorlása szintén a tatárjárás után élénkült meg. A népmozgást lényegileg ugyanaz a rivalitás

segítette elő, mint északon: a románokat mint eredetileg kizárólag „királyi népeket” (akiknek harcos eleme a

szomszédos székelyekkel és besenyőkkel együtt szállt hadba) az uralkodói hatalom igyekezett „gyűjteni” a

maga újonnan szervezett uradalmaiba a Déli-Kárpátok alatt. De versenytársként itt is megjelent a nagybirtok. A

románság fokozatos észak felé nyomulását pontosan jelzik azok a telepítési engedélyek, melyeket egyházi és

világi birtokosok eszközöltek ki. Nagyenyed vidékén például az első román települések az 1272 utáni időben, a

gyulafehérvári káptalan birtokán létesültek. Ez volt az a sáv, Havasalföld felől Alsó-Fehér megyén át, melyen a

legkorábbi román telepesek 1270 és 1294 közt megjelentek az erdélyi vajda és a püspök dél-bihari uradalmaiban

is, míg az említett Hátszeg vidéki királyi kenézségeken át Hunyad északibb részeibe az Ákos nemzetség hívta be

az első román csoportokat (1292). Hiába próbálta meg visszaállítani III. Endre a királyi hatalom kizárólagos

telepítési jogát midőn elrendelte, hogy minden magánbirtokon élő román „gyűjtessék össze” a Szebeni-havasok

alján, a székesi királyi uradalomba (1293), Erdélyben és Biharban a 14. századi tömeges betelepítések már a

magánbirtok kezébe csúsztak át. Mintegy a rivalizálást folytatva szervezett aztán Károly Róbert hatalmas új

uradalmakat részint fent, Máramaros rengetegeiben (itt az első vajda 1326 táján tűnik fel), részint lent, Temes,

Krassó megyében és a Szörénységben. Ezáltal ki is kerekedett a román bevándorlás teljes félkörös földrajzi

térsége. Az ütemet érzékelteti, hogy míg a 13. században az írott forrásokból a románoknak mindössze 10

állandó települése ismert, a következő század első felében már 29, második felében 217 új falu jelenik meg.

A románok betelepedése nemcsak közös tőről fakadt a szlovákság kialakulásával, hanem annyiban hasonlított is,

hogy ahogy ott sok helyütt a soltészek toborozták a telepeseket, itt vajdák és kenézek vezetése alatt telepedtek

be kisebb-nagyobb (gyakran igen népes) összefüggő csoportok. Csakhogy míg az előbbiek tisztán

„vállalkozók”, többnyire németek, az utóbbiak egyben népük elöljárói voltak, s maradtak a falualapítás után is, a

kor pedig – mint láttuk – tisztelte a „nép szokásait”. A román kenézségek alsó fokú jogszokás-egységeknek


maradtak meg, sőt elsősorban a nagy királyi uradalmakban, Máramarosban éppúgy, mint Hunyad, Temes,

Krassó, Szörény kerületeiben tágabb alsó fokú területi autonómiákba, „kenézek universitásaiba” integrálódtak a

14–15. századra, ahol a „románok jogszokásai” (mores, leges Olachorum) voltak irányadók. Az alsó fokú

önkormányzat persze kerületek, uradalmak vagy falucsoportok szerint mutatott fel különböző fokozatokat, s

abban is különbözött például a szászokétól, hogy nem a román „nép”, hanem sok-sok egymással össze nem

függő népi csoport helyi jogszokásain alapult, az önkormányzat pedig egy felső réteg ügye volt, melynek

többsége előbb-utóbb általában felszívódott a magyar nemességbe.

Egy történeti fázissal később, a 14. században kezdődött meg a kisorosz vagy ruszin népesség beáramlása az

Erdős Kárpátokon át az északkeleti részekre, ahol – ellentétben a keleti szlovákságba beolvadó szórványokkal –

már a középkor végére kirajzolódtak egy újabb „náció” körvonalai. A betelepedés formái rokonok voltak a

románokéval, olyannyira, hogy azonos néven „vlach jognak” (ius Valachicum) is nevezték. A vlach (innen oláh)

eredetileg éppen nem etnikai név volt, hanem ennyit jelentett: „hegyi pásztor”.

Végül, hogy a kör teljes legyen, meg kell emlékeznünk egy nyugati áramlásról is, német telepesek

megjelenéséről a határszéli sávban, mely ugyan szintén a 13. században kezdődött, de jellegét tekintve

különbözik a szászok vagy a városi németség elhelyezkedésétől, sőt eredetében még az iméntiektől is. A mai

Burgenland területének századok során német telepesekkel való feltöltése már minden „rivalitás” nélkül

kizárólag a nyugat-magyarországi nagybirtokosok műve volt.

Mindezeket a betelepedéseket nem elsősorban holmi spontán népmozgás, még kevésbé valami rejtett

népalakulási vágy mozgatta, hanem különös módon egy expanzió. Annak arányában áramlottak e népelemek a

Kárpátokon át „befelé”, ahogy a királyi birtokszervezet és a magánnagybirtok nyomult „kifelé”, egészen az

országhatárokig – ahol, mint a középkor végi szemléletet tükrözve az 1495. évi törvény 45. cikkelyében

olvasható, még a „szakadárok” (= görögkeletiek), azaz románok, ruszinok, szerbek is „a maguk szokásai

szerint…, a királyi felség, a vajdák, bánok és egyéb országtartó tisztek hívására és biztosítékai mellett laknak

helyeiken”. (A felsorolásban feltűnő szerb nemzetiség már újabb elem, a 15. század derekán csoportokban

meginduló feláramlása dél felől az ország különféle részeire, egyebek közt a Csepel-szigetig [Ráckeve], nem az

előbbiekkel fakad közös tőről, hanem már egy új mozgás nyitánya: menekülés a török terjeszkedés elől.)* Ami e

szélterületekben közös, s különbözik mind az 1200 előtti időszak betelepedéseitől, mind az 1200 után kialakult

autonóm tömböktől vagy szigetektől : körös-körül nációk formálódtak ki századok során, melyek közvetlenül

kapcsolódtak rokon vagy azonos etnikai háttérhez, ahonnan szüntelenül utánpótlást kaptak.

Nép és náció

Magyarország nemzetiségei együttesen a középkor végén az akkori mintegy négymilliós népesség 20–25

százalékát tették ki. Ha nem is a modern értelemben, a kor valóban „nemzetiségeknek” tekintette őket. Egy

belga krónikában olvasható, hogy az 1447. évben magyarországi vallonok látogattak el Liège-be, s elmondták,

hogy őseiket a magyar király szívesen fogadta, földet adott nekik, egyben lelkükre kötötte, hogy anyanyelvüket

ne feledjék el. A nyelvet valóban mintegy „természeti” adottságnak vagy tulajdonnak fogta fel a kor. Ezt a

kötöttséget fejezte ki eredetileg a latin natio szó is, a nascor („születni”) származéka, szoros etimológiai

kapcsolatban a natura („természet”) fogalmával. Oláh Miklós is, mint láttuk, a nyelvet tekintette a „nációk”

legfőbb ismérvének („ …mind eltérő nyelven beszélnek”). Éppígy elidegeníthetetlen emberi jognak, mintegy

természetes tulajdonnak tekintették mindvégig a középkoron át a népek „szokásait”. Ugyanakkor minden

ellentmondás nélkül lehetett valaki például nemzetisége szerint olasz (natione Latinus) és egyben magyar

(Ungarus) – ahogy egy somogyvári apátról már az 1204. évben mondták. A középkor forrásaiban az „idegen”

(alienus, extraneus) mindig külföldit jelent. A korszemlélet szerint a tucatnyi „náció” együttesen alkotta

Magyarország „népét” (gens Hungariae).

* Vö. erre Szakály Ferenc cikkét, História 1979/2. szám! (A szerk.)

2. Képek


1. A nagykõrösi gimnázium híres évtizede

MANN Miklós

A nagykőrösi gimnázium híres évtizede

Nagykőrös a 19. század közepén jelentős mezőváros volt: a földművelés, állattenyésztés, állatkereskedelem

révén lakosai jómódban éltek, s büszkén vallották, hogy sohasem voltak jobbágyok. Ez az erősen polgárosodó,

kisárutermelő parasztság komoly gazdasági alapot jelentett, s lehetővé tette a Duna–Tisza közén e fontos vallási-

kulturális központ kialakulását. A kőrösiek még a 16. században a legelsők között fogadták be a reformáció

tanait, s alapítottak iskolát. A legrégibb magyar középiskolák közé tartozó ősi gimnáziumukat mindig is nagy

szeretettel vették körül, a város büszkeségének tekintették, s a múlt század elején, a Kecskeméttel folytatott

versengés során emeletes épületet is építettek számára.

A gimnázium története során számos nagy egyéniséggel találkozunk a tanárok között. Itt működött a 18.

században Losontzi István, az első magyar nyelvű, magyar történelmi tankönyv, a „Hármas Kis Tükör”

szerzője, vagy Nánási Fodor Gerzson, Csokonai tanítója. Az iskola igazi fénykorának azonban a 19. század

közepét tekinthetjük, amikor a szabadságharc bukását követő évtizedben, Arany Jánossal együtt hat akadémiai

tag tartozott a nagykőrösi református gimnázium tantestületéhez.

Református iskolapolitika

A gimnázium rektorprofesszora, Szigeti Warga János akadémiai tag, Hegel egyik legkiválóbb magyar követője.

A református egyház élén is országos hírű, nagy műveltségű, jó kapcsolatokkal rendelkező férfit találhatunk, ifj.

Báthory Gábort, a dunamelléki püspök fiát, aki 1854–1859 között maga is betöltötte a püspöki tisztséget. A

város főjegyzője, az egyház főgondnoka Tanárky Gedeon, negyvennyolcas országgyűlési képviselő, aki később

akadémiai tag, s Trefort Ágoston mellett a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára lett. A

főpolgármesteri tisztséget Magyar Pál töltötte be, ő szintén kiváló érdemeket szerzett a város fejlesztésében, s a

gimnázium újjászervezése körül.

Fontos volt a kultúráért áldozatokat vállaló tisztségviselők szerepe, mivel a nagykőrösi református gimnáziumra

a szabadságharc bukása után súlyos megpróbáltatások nehezedtek. Először a tanári státusokat kellett betölteni.

Mivel a tanügyi kormányzat megtiltotta a forradalomban szereplők alkalmazását, olyan tanárokat választottak,

akik ugyan szintén részt vettek a szabadságharc küzdelmeiben, de ezen a környéken nevük kevéssé volt ismert.

Így került Kőrösre Mentovich Ferenc, a híres materialista természettudós és Jánosi Ferenc, aki később

hazánkban az elsők között ismertette Darwin tanait.

Az újabb gondot Thun közoktatásügyi miniszternek az egész birodalom számára kiadott Szervezési Tervezete,

az Organisation Entwurf jelentette, amely a magyar középiskola életét, szervezeti felépítését teljesen

átalakította. Vagyis csak azok a középiskolák kaphattak nyilvánossági jogot, tarthattak – császári biztos

felügyelete alatt – érettségi vizsgálatokat, amelyek az Entwurf követelményeinek megfeleltek. Az Entwurf

előírta az egységesen 8 évfolyamos gimnáziumot, legalább 12 tanár alkalmazását – akiknek állami bizottság

előtt kellett vizsgát ténniük, s pályázataikhoz az állami iskolafelügyeleti hatóság jóváhagyására volt szükség –,

jól felszerelt szertárakat, könyvtárakat, s az ezek létrehozásához szükséges anyagi alapot, amelyet az

iskolafenntartónak kellett felmutatnia. A rendelet előremutató intézkedései ellenére nagy felháborodást okozott,

főleg a protestánsok tiltakoztak, akik elsősorban a sokáig eredményesen megőrzött autonómiájukat féltették.

Egy ideig zárva is maradtak a magyar középiskolák, de a kőrösiek elsőként ismerték fel: „Hogy a jelenért

semmit sem lehetett tenni, az bizonyos volt… De legalább a jövőt kell megmenteni; azt a fiatal nemzedéket,

mely az iskolákat járta, úgy nevelni, hogy a jövő eseményei készen találják.” Ennek értelmében a nagykőrösi

iskolafenntartó testület, az egyháztanács úgy határozott, hogy minden áron fenn kell tartani a nagy múltú iskolát.

Ennek a gondolatnak adott kifejezést az 1850. december elsején tartott ülés, amely bejelentette: „Iskoláját

lejjebb nem szállítja, hanem minden lehető áldozatra kész.”

A rendelet értelmében szükségessé vált átszervezést mégis sikerrel végrehajtották; az anyagi erők mozgósítása

eredményes volt, s hamarosan pályázatot hirdethettek a tanári állásokra. Kiváló tanárokat toboroztak össze az

ország minden részéből. És miközben a takarékos kőrösiek tíz tanszéket betöltöttek – hátha ennyivel is

megelégszik a tanügyi kormányzat – közben arra is ügyeltek, hogy egyúttal menedéket nyújtsanak a

szabadságharc idején tanúsított magatartásukkal a kormányzat előtt kompromittált tudósoknak, irodalmároknak;

ily módon határozottan támogatva a nemzeti ellenállást. Ezáltal vált Nagykőrös gimnáziuma a Bach-korszakban

a magyar tudományosság fő menedekhelyévé!


Akadémiai tagok gimnáziuma

A régi tanárok közül Szigeti Warga János a bölcsészettani, Fitos Pál a latin nyelvi, Jánosi Ferenc a

természetrajzi, míg Mentovich Ferenc a természettani tanszéket választotta. A jelentkezők közül Szász Károlyt a

magyar irodalmi tanszékre választották meg. A történelmet Kiss Lajos, a későbbi tanulmányi felügyelő tanította.

A görög nyelv oktatására Ács Zsigmondot alkalmazták, aki „14 élő és holt nyelvet értett és beszélt”. Szász

Károly egyetemes műveltségét bizonyítja, hogy eredetileg egyszerre öt tanszékre is pályázott, majd felajánlotta,

hogy szívesen átveszi a matematika tanítását, ha helyére Arany Jánost hívják meg a magyar irodalmi tanszékre.

Az egyháztanács örömmel elfogadta Szász ajánlatát és 1851. október 8-án megválasztotta a híres költőt a

magyar irodalom tanárának. Rajtuk kívül Csikay Imre a vallástani, Weisz János pedig a német nyelvi tanszékre

nyert meghívást, annak ellenére, hogy részt vettek a szabadságharcban.

Maga az iskola elég szegényes volt: „a százéves, bicskafaragásokkal már formájukból is csaknem teljesen

kivetkőztetett iskolapadokon kívül alig volt az iskolának valami felszerelése, bútorzata vagy

taneszközgyűjteménye, ami a nagy üres épület rendeltetését mutatta volna.”

A tantestületről viszont elmondhatjuk, hogy kevés város és még kevesebb iskola dicsekedhetett ilyen sok

nagyszerű, tudós férfiúval, mint a nagykőrösi református gimnázium.

Az iskola fénykorát valójában az a kilenc esztendő jelentette, amikor Arany János tanította a magyar irodalmat.

A körülötte csoportosuló tanári karhoz hasonlót hiába keresnénk középiskoláink történetében: a 10-12 tagú

tantestületből hatan – Arany János, Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szász Károly, Szigeti Warga János és

Szilágyi Sándor – lettek az akadémia tagjai. A Bach-korszak idején a magyar irodalom és tudomány egyik

központja, éltetője volt ez a kör, amelyről maga Arany jegyezte meg tréfásan: „a fél akadémia Kőrösön lakik.”

A nagykőrösi irodalmi kör Arany János tanári korszakában az ország irodalmi életének egyik központjává vált.

„Az írók Pestről és a vidékről ellátogattak hozzá, sokszor csak barátságos találkozás kedvéért, máskor, hogy

valami készülő vállalathoz Arany irodalmi támogatását megnyerjék, vagy legalább annak programját

megbeszéljék vele.” Így gyakorta vendégeskedtek Nagykőrösön: Gyulai Pál, Csengery Antal, Tompa Mihály,

Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Salamon Ferenc, Szász Károly, Jókai Mór, Greguss Ágost, Pákh Albert, az

irodalmi élet szervezői, eszmei irányítói.

A vendégeskedések, a tanártársak tréfálkozásai, időnkénti összejövetelei, mulatságai színesítették a kőrösi élet

egyhangúságát. Arany János is szívesen részt vett e jókedvű összejöveteleken; több vers is őrzi ezek emlékét.

Éppen ezért a tantestület változása – 1855-ben Ács Zsigmond és Salamon Ferenc hagyta el Nagykőröst, 1856-

ban Mentovich Ferenc ment át a marosvásárhelyi kollégiumba, végül 1859-ben Szabó Károly is visszatért

Erdélybe – leverően hatott Arany Jánosra. Levelei is tükrözik hangulatváltozását: „Kollégáim elszélednek … a

régi jó cimboraság nincs. Új, ifjú emberek jönnek, kik közt az ember kénytelen érezni, hogy már vén.” Barátai

nélkül egyre elviselhetetlenebbnek érezte helyzetét, „… sivatag hely ez a Kőrös.” – fakad ki. Tény, hogy az

erősen polgárosodó, kisárutermelő parasztság az irodalom iránt közömbös, érzéketlen maradt, s ezt a

tespedtséget még az országos hírű kiválóságokból álló tanári kar sem volt képes megtörni.

Költő és történész

Az általában heti 17 órában tanító Arany elkészítette az iskola tanítási rendjét, megfogalmazta az ún. iskolai

törvényeket. Sok elfoglaltságot jelentettek számára a dolgozatjavítások is. E komoly munka mellett mégis

termékenyek voltak a nagykőrösi évek, hiszen ekkor jelent meg a „Nagyidai cigányok”, a „Toldi estéje”;

értekezése „A nemzeti versidomról”. Balladái közül többek között az „V. László”, „Rozgonyiné, Zách Klára”,

„Szondi két apródja”, „A walesi bárdok”, s az „Ágnes asszony” c. művei keletkeztek Nagykőrösön. Tanítványai

fennmaradt dolgozatai, költői próbálkozásai hazafias jellegűek, a nemzeti múlt tragikus vagy dicső eseményeit

próbálták feldolgozni: „… boldogok voltunk, amikor az ő órája következett. „Az intézetben uralkodó szellemet

ő állapította meg, miért jogosan nevezhetjük az akkori gimnáziumot Arany János gimnáziumának.” – írják

visszaemlékezéseikben a volt diákok.

Visszaemlékezések szólnak a tanári kar másik jelentős alakja, Szilágyi Sándor közvetlenségéről,

kedélyességéről, vidám természetéről. Sokszor beszélgetett tanítványaival, értett a nyelvükön. Előadásairól

szemléletesen számol be egyik volt tanítványa: „… ezek az első perctől végig, annyira megragadták hallgatói

figyelmét, hogy azok – akár a szobrok – oly mozdulatlanul hallgattak minden szóra … Minden előadásában egy

történelmi alakot vázolt, aki kora vezéreszméit képviselte, s az események irányítója volt. Különösen lekötötte a

fiatalság érdeklődését a francia nagy forradalom magyarázatával. A fiúk már hetekkel előbb számon tartották,


hány leckeóra választja még el őket e tárgytól, s mikor ez bekövetkezett, a nagytemplom főbejárata előtti

sétányon … egyébről sem folyt szóbeszéd, mint a nagy forradalom kiválóbb férfiairól és Szilágyi előadásáról.

Szilágyinak egész tekintélyét latba kellett vetnie, hogy minden leckeóra befejeztével a fiatalság zajos éljenzésbe

ne törjön ki.”

Milyen hatással volt ez a híres tanári kar a diákokra? Arany János egyik tanítványának dolgozatrészlete szépen

igazolta nevelőmunkájuk sikerét: „… Tanuljunk, barátom; kitartó szorgalommal, nemcsak önhasznunkért,

hanem tanuljunk a közjóért …”. Ezek a diákok becsületbeli kötelességüknek érezték kedves tanáraik tantárgyait

lehetőleg minél jobban megtanulni, elsajátítani. A francia forradalomról beszélgettek, Jókai műveit olvasták,

kézzel írt ifjúsági lapot szerkesztettek. Az akadémia nyitó ünnepélyére nemcsak a tanári kar, hanem a diákok

egy része is felutazott Pestre. A híres tanárok hatására áramlottak a diákok az ország minden részéből

Nagykőrösre, s közülük többen folytatták sikeresen tanulmányaikat az egyetemen.

A nagy múltú gimnázium évkönyveit lapozgatva úgy érezzük, ez az évtized, amikor Arany János határozta meg

az iskola szellemét, emelte igazán Nagykőröst a régi magyar iskolavárosok impozáns sorába.

2. Képek


1. Kerekasztal-beszélgetés 1956�57-rõl. Interjú Berecz Jánossal, Hollós Ervinnel és Szabó Bálinttal.

ÉVFORDULÓ

Újrakezdés

Kerekasztal-beszélgetés 1956/57-ről

Válság – megújulás. E két ellentétes címfogalom alá vonta össze mondanivalóját tavaly az a tudományos

konferencia, amely áttekintette Magyarország helyét az SZKP XX. Kongresszusa utáni időszakban. Az idén

tudományos konferenciát rendeztek az MSZMP 1957.. évi országos értekezletéről. De vajon megállhat-e a

történettudomány Magyarország legutóbbi 25 évének feltárásában az évfordulós visszatekintések szintjén?

Vajon nem szükséges-e, hogy miután a szépirodalmi termékek, filmek immáron mélyrehatóan foglalkoznak a

konszolidáció, sőt az 1960-as évek történetének mába húzódókérdéseivel, a szaktudomány is törekedjék

bemutatni a maga eszköztárával – tényfeltárásaival, egyetemes történeti összefüggések megmutatásával – a

legközvetlenebb múltunk alakító erőit?

Szerkesztőségünk sorozatot indít az „újrakezdés” körülményeiről, történetéről. Két dokumentummal kezdjük a

sort: az egyik az 1981. október 22-én a tv-ben elhangzott kerekasztal-beszélgetés (szerk. Radványi Dezső)

rövidített jegyzőkönyve, a másik válogatás az Egyesült Államokból hazahozott, az USA politikáját dokumentáló

iratközlés. Az egyik jelzi a válság és az abból kibontakozó újrakezdés vitakérdéseit történeti irodalmunkban, a

másik, a válogatás, felhívja figyelmünket: mennyire fontos, hogy a legdöntőbbnek látszó nemzeti

sorsfordulóinkon is történelmünket – mindenkori jelenünket – egyetemes történeti-világpolitikai perspektívában

szemléljük. Talán e két szöveg is erősíti szemléletünkben a jelen kor kutatásának elmaradhatatlan

követelményeit: a tisztázó vitákat és a reális önértékelést. (A szerk.)

Az okok

Szabó Bálint: Több – de négy alapvető – okról kell beszélni. Az első: a Rákosi–Gerő-féle vezetés hibás

politikája. Az a tény, hogy ez a vezetés letért 1948 után a marxizmus-leninizmus alapjairól, egy szektás-

dogmatikus – mondhatjuk: szubjektív voluntarista – politikát folytatott. A másik ok a Nagy Imre–Losonczy-

csoport tevékenységére vezethető vissza, amely 1953 után akkor jelentkezett és növekedett naggyá, amikor a

párt rálépett volna és rá akart lépni e hibák kijavításának útjára. A párton belüli vitát kivitték az utcára, és

tulajdonképpen utat nyitottak a jobboldali ellenforradalmi reakciós erőknek.

A harmadik ok a belső ellenforradalmi erők szerepe, szocialistaellenes aknamunkája. A volt uralkodó osztályok,

illetve egyes egyedei részéről éveken keresztül folyt ez a szervezkedés.

A negyedik ok, amelynek szerepe alapvető, a nemzetközi imperializmus felforgató tevékenysége. Az a

propagandahadjárat, amelyet a nyugati imperialista körök már 1945, illetve 1948 óta folytattak a Magyar

Népköztársaság és valamennyi szocialista útra tért ország ellen.

Berecz János: A négy ok, vagy négy tényező az események forgatagában összefonódva jelentkezett. Azután

hozzá lehetne még tenni az elmondottakhoz, amit 1968-ban írt Kádár elvtárs, hogy ha nincs az első ok, tehát a

párt politikájának hibái – a Rákosi csoport súlyos bűnei –, akkor a másik három együttesen és külön-külön sem

tud ellenforradalmi felkelést kirobbantani.

Természetesen 1953-ban a négy ok létezett, de mint kortársak ezt így nem tudtuk, nem éreztük. 1953 májusában

parlamenti választások voltak Magyarországon. A Parlament előtti téren választási nagygyűlésen Rákosi

Mátyás, a párt főtitkára beszélt, összefoglalta a nagy történelmi eredményeket, amelyeket 1945 után elértünk. A

választások után, június 27–28-án a központi vezetőség ülést tartott. Erről csak rövid hír jelent meg. Majd

később tudtuk meg, hogy az ülésen a nagy eredmények mellett már ugyanő elmondta azt is: súlyos

törvénytelenségek történtek, az ipari, különösen a nehézipari fejlesztésben túlméretezték a tervszámokat, a

nehézipar–könnyűipar között ellentmondás született, a mezőgazdaság stagnál, átszervezésénél szintén

erőszakos, törvénytelen cselekedetek történtek, s mindez elsősorban a személyi kultusznak, illetve a klikkszerű

vezetésnek köszönhető. Ezt mi július 4-én a Parlament alakuló ülésén tudtuk meg, amikor az új kormány új

miniszterelnöke Nagy Imre – addig Rákos Mátyás volt a miniszterelnök is – a kormány programjában a

nyilvánosság elé tárta a mondottakat.


Zavart okozott a közvéleményben már az is, hogy nem a párt lépett ki az új kérdésekkel a közvélemény elé.

Július 11-én viszont, amikor egy budapesti aktívaülésen Rákosi Mátyás és Nagy Imre is beszédet tartott, nem

lehetett még pontosan látni a teljes különbséget kettőjük álláspontja között. Csak érezni lehetett, hogy

ugyanarról a kérdésről nem ugyanazt mondják, és nem ugyanúgy mondják. Ettől kezdve fölgyorsultak az

események. A két csoport harca – az egyik a Rákosi-Gerő-csoport, a másik az alakuló Nagy Imre csoport –

jellemzi a pártvezetést, és egyre inkább a közéletet is. 1954-et, különösen az év őszét én a Nagy Imre csoport

időszakának nevezném. Az októberi központi vezetőségi ülés után Nagy Imre írt egy cikket, amelyben azt

mondja: „a Központi Vezetőség felemelte a mutatóujját” és a párt politikájának teljes felülvizsgálatát követeli.

A Hazafias Népfront alakuló kongresszusán (1954. október 23–24.) ő a hangadó. Rákosi csak táviratot küld a

kongresszusnak. Úgy tűnt, mintha nem értene egyet az egész politikával.

Újabb fordulat: 1955 tavaszán a központi vezetőség revizionista elhajlás és hibái miatt javasolja leváltani Nagy

Imrét a miniszterelnöki funkcióból. Majd a pártból is kizárják. Ezt követően 1955 őszén ismétlődnek olyan

hibák, amelyeket 1953 júniusában a központi vezetőség ülésén feltártak.

1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa azután szinte megrázza a magyar

közvéleményt. Ismét nagyító alá helyezi az eseményeket. Kiderül, hogy változatlanul súlyos hibák vannak a párt

politikájában.

Hollós Ervin: Megítélésem szerint nem volt szükségszerű, hogy október 23-ra sor kerüljön, mert 1953

júniusában a párt vezetősége helyesen tárta föl az elkövetett hibákat. Ez az elemzés és útmutatás lehetőséget

adott, hogy a párt megoldja és megszüntesse a hibákat. De sajnos az történt, hogy a párt több irányban, de

mindenképpen két fő irányban szétszakadt, és ez mélyen befolyásolta az egész állami életet. A belső harc

súlyosabb hibákhoz vezetett, mint maguk a föltárt hibák.

Mindemellett nagyon sok véletlen játszott közre, hogy az október 23-i helyzet kialakult. Amennyiben a vezetés

válsága időben megoldódik, akkor el lehet kerülni azt a tragikus eseményt, amire október 23-án, az

ellenforradalom formájában sor került.

Szabó Bálint: Valóban. Mint Kádár János elvtárs a párt 1957-es júniusi konferenciáján mondotta: a huzavona,

amely 53 júniusa után a pártban volt, a cikcakk politika nagyobb kárt okozott a párt és a tömegek kapcsolatában,

mint a korábbi hibák.

Berecz János: A régebbi vezetés – a Rákosi–Gerő csoport – védte a megelőző politika összes eredményét és

ennek hangsúlyozása mellett saját szerepüket takargatták, a hibákban, bűnökben való szerepüket nem tárták föl.

A Nagy Imre csoport, amely menet közben alakult csoporttá, kezdetben lényegében a teljes valóság föltárását

kívánta.

Szabó Bálint: Nagy Imre és csoportja az én meggyőződésem szerint szubjektíve nem akart ellenforradalmat.

Objektíve azonban az a politikai platform, amit 1953 után fokozatosan, tulajdonképpen 1955 végén, 1956 elején

kidolgoztak* megnyitotta az utat az ellenforradalom előtt, és kedvezően hatott a nyugati propaganda

kibontakozására is.

A Petőfi Kör

Baló György: Mi volt a Petőfi Kör?

Hollós Ervin: A Petőfi Kör az ifjúsági szövetség, a DISZ vitafóruma volt, az értelmiségi ifjúság vitaköre.

1954-ben alakult. Tevékenysége voltaképpen 1955 őszétől bontakozott ki. Ekkortól jó néhány vitát szervezett.

Berecz János: Ezek kezdetben szakmai viták voltak.

Hollós Ervin: Igen. Történész vita, fiatal írók, értelmiségiek, filozófusok vitája és így tovább. A vitákon

először hatvanan–nyolcvanan voltak jelen, de 56 tavasza után – például a sajtóvitán – már több ezren. 1955

őszétől a Petőfi Kör vezetése lényegében revizionista irányzat kezébe került. Sőt! Ahogy erősödött a Petőfi Kör

és ahogy a viták kibontakoztak, különböző, a revizionista irányzattól is jobbra álló, ismert politikai irányzatok

képviselői léptek föl és azok befolyása mind erősebb lett.

Baló György: Az ember azt hallotta, hogy azért mégis az ország értelmisége krémjének egy része is járt oda és

nagyon okos dolgokat fejtett ki.

Szabó Bálint: Morálisan megrendült az értelmiség jó része a hibák miatt…


Hollós Ervin: Bár sok helyes gondolat, elképzelés hangzott el ezekben a vitákban, de mindez alárendelt

szerepet kapott, mert nagymértékben elősegítette egy olyan elméleti és politikai elképzelés kikovácsolódását,

amely egyben egy politikai blokk kiformálódását is elősegítette…

Ilyenek a volt pfeifferisták,** az 1945 előtti és 1945 utáni ismert reakciósok, olyan ifjúsági vezetők, akik nem

értettek egyet a szocializmus gondolatával, a marxi szocializmussal. Ezek számára az elkövetett hibák jó

lehetőséget szolgáltattak a vitákban való részvételre. Alapjában helytelen nézeteiket részigazságokként tudták

előadni. Befolyásuk erőteljesebb lett, a kört eszmeileg és ideológiailag szembe tudták állítani nemcsak az

ifjúsági szövetséggel, de az egész párttal és a népi rendszerrel is.

Berecz János: Nem. A Petőfi Kör hangját nem ők adták meg, hanem azok az írók, újságírók és néhány

szakember, akik lényegében ismerték Nagy Imre tanulmányait és politikai nyelvre átfordították – nagyon

tetszetősen, nagyon lelkesítően. A XX. Kongresszusra hivatkoztak, a hibák kijavítására hivatkoztak, a

sztálinizmus elleni harcra…

Baló György: Magyarul, nem óhajtja őket ellenforradalmároknak tekinteni ebben az időben?

Berecz János: Nem is … egyáltalán nem. És a sajtóvitán, amikor megfogalmazódott, hogy ha volt 1848-nak

ifjúsága, akkor legyen 1956-nak is ifjúsága, az ifjúság lépjen föl, ez azért az egyetemi ifjúság egy jelentős részét

lelkesítette, hogy most akkor utat mutat a pártnak.

Az események

Berecz János: 1956. október 6-án volt Rajk László, Sólyom, Pálffy temetése.

Baló György: Akiket igazságtalanul és ártatlanul ítéltek el.

Berecz János: Megrázó döbbenetes esemény. Különösen a pártfunkcionáriusok jelentős részében idézett elő

lelkiismereti válságot. Ezt használja ki az úgynevezett revizionista csoport, és a diákságot hozza mozgásba. Már

aznap szervezett egy kisebb, 50 fős tüntetést az úgynevezett Kolhoz Kör a bölcsészkarról, majd 15-e, 16-a után

naponta jönnek össze az egyetemeken vitacsoportosulások, gyűlések. Kezdenek „pontokat” fogalmazni. Október

20-án a Budapesti Műszaki Egyetem pontjainak záró bekezdéseként hozzáteszi követeléseihez: ha azokat nem

fogadja el a kormányzat, akkor két hét múlva tüntetést szerveznek. Ugyanakkor október 15–23-a között a

vezetés egy döntésre kész és képes része párt és kormányküldöttségként Jugoszláviában van, Gerő Ernő

vezetésével Kádár János, Apró Antal, Kovács István és mások. Csak október 23-án délelőtt jönnek haza. Ezért

hozzák a döntést a revizionista körben, hogy hamarabb kell a tüntetés! Kész helyzet elé kell állítani a vezetést.

És október 22-én a Budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diákgyűlésein az a döntés születik,

hogy másnap, 23-án 15 órakor tüntessünk. Ez egy rendkívül viharos, kegyetlen hangulatú, mindenkit – így a

józanabb hangot is – lehurrogó ülés volt.

Egész éjszaka készítette elő a tüntetést a Petőfi Kör vezetősége. Jelszavakat, röpiratokat állítottak elő,

készítették a Szabad Ifjúság különszámát, amely összefoglalta az összes egyetemi követelést. Teljes a

bizonytalanság a vezetésben. Először betiltják a tüntetést. Írószövetségtől, Petőfi Körtől küldöttségek érkeznek a

pártközpontba, a kormányzathoz és végül 14 óra 30 perckor a rádió bemondja, hogy a belügyminiszter

engedélyezte a tüntetést. Sokan éppen ekkor tudták meg, hogy tüntetés lesz, és 15 órakor elindul az

egyetemisták két menete a Petőfi-szoborhoz, a Bem-szoborhoz, mint 48-as nagy alakokhoz. Aztán a Bem-

szobornál egyesülnek. A hozzávetőleg 15 ezer fős egyetemistatüntetés erre az időre már legalább 100 ezresre

nőtt. A tüntetés folytatódik a Parlamentnél, majd a Rádiónál. Elkezdődik a Rádió ostroma.

Hollós Ervin: Lényegesnek tartom, hogy több irányból indult a tüntetés szervezése. Utalnunk kell itt a már

említett reakciós illegális szervezetekre. Továbbá a különböző revizionista befolyás alatt álló egyetemi

csoportokra, valamint a Szabad Európa Rádióra. Ez már 1956 nyarától a tüntetés eszményét és gondolatát

népszerűsítette.

Berecz János: A Parlamentnél követelték, hogy Nagy Imre jelenjen meg, szóljon hozzájuk, és hogy a vörös

csillagot a Parlament tetejéről vegyék le, vagy ha nem tudják, akkor oltsák ki a világítását. Megjelent Nagy Imre

és azzal kezdte, hogy Elvtársak! – És akkor már tömeghurrogás hallatszott: Nem vagyunk elvtársak! A beszéde

nem is sikerült, nem hatott nyugtatóan az ott levő tömegre. Egy időben, este 7 órától megtámadták az akkori

közlekedési központokat, teherautókat zsákmányoltak, megtámadták a fegyvergyárat, megtámadták a József

Telefonközpontot, lefoglalták a nemzetközi telefonvonalakat. Megszállták a Szabad Nép székházát, a lapot és a

nyomdát kézbe vették.


Baló György: Alapvető kérdés: október 23-a van. Ellenforradalom, ami ekkor játszódik? Október 23-tól

november 4-ig ellenforradalom, vagy lehet az eseményeket szakaszolni?

Hollós Ervin: Igen, olyan értelemben, hogy október 29–30-tól kezdve az ellenforradalomnak nyíltabb arculata

jelenik meg. De ellenforradalom volt 23-tól. Él ugyan olyan elképzelés, amely szerint talán az első napokban

nem ellenforradalom, hanem forradalom volt. De hát már a kortársak is helyesen fogalmazták ezt úgy: valaki

kiugrik a negyedik emeletről, az még jó. A baj csak az első emeletnél kezdődik.

Érdemes figyelmet fordítani már a tüntetés jellegére. A tüntetés először a hibák kijavítására irányul. Noha ezek a

jelszavak vannak előtérben, a tüntetés irányítói már a tüntetést a rendszer elleni megmozdulásra, sőt fegyveres

lázadásra használják föl. Délután még elsősorban a hibák kijavításának jelszava van előtérben. Délután a

zászlóból még „csak” kivágják a népköztársaság címerét, de este már a vörös zászlókat és a vörös csillagokat

leszedik, illetve elégetik. Délben még arról van szó: egyenjogúságon alapuló magyar-szovjet barátságot; este

már kifejezetten szovjetellenesek a jelszavak.

Szabó Bálint: Az események jellemzője éppen az volt, hogy a tudatos ellenforradalmi erők a tömegtüntetést

használták ki az ellenforradalmi fegyveres lázadás kirobbantására.

Berecz János: A Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának egyik helyes kiindulópontja az volt:

különbséget tett a nagy tömegek egy részének követelése, szándéka és a mögöttük, köztük, bennük előlopakodó

fegyveres ellenforradalmárok között. A tömegek egy része lelkes, fiatalos arcok, csillogott a szemük, hogy most

a szocializmust megtisztítjuk a hibáktól. Gerő Ernő este 8 órakor mond egy rádióbeszédet egyenes adásban,

amiben az események jellegét, lényegét helyesen értékeli, de olyan kemény kifejezéseket használ, ami

megdöbbenti a közvéleményt is. Ugyanakkor jellemző a helyzetre, hogy azt mondta: a központi vezetőség majd

a napokban összeül és megtárgyalja az új intézkedéseket. Dönteni azonban azonnal kellett: éjféltájt ül össze a

központi vezetőség és kezdi meg a helyzet értékelését. Akkorára már nagyon sok hír befutott arról, hogy

fegyveres gócok alakultak ki Budapesten, elsősorban a IX., a VIII., a VII. kerületben és a Széna téren. A

Corvin-köz már ekkor jelentős ellenforradalmi bázis. A központi vezetőség a helyzet értékelése után helyes

következtetésekre jut. Egyrészt arra, hogy a politikai kérdéseket politikai eszközökkel kell megoldani, azaz:

intézkedéseket kell hozni a tömegek követeléseinek kielégítésére. Mivel Nagy Imre nevéhez fűződött 1953-ban

az új politika meghirdetése, úgy gondolták, Nagy Imre és környezete bevonulása a központi vezetésbe elősegíti

a politikai megoldást. Őt személy szerint a politikai bizottságba is bevonták és javasolták, hogy válasszák meg a

Minisztertanács elnökének. Másrészt katonai intézkedésekről döntöttek. Katonai bizottságot hoztak létre,

amelynek feladata a honvédség mobilizálása, a karhatalom és a munkások felfegyverzése.

A különböző hírek alapján az értékelésben bizonyos torzulás található. A fegyveres csoportok létszáma

kezdetben például sokkal nagyobbnak tűnt, ezért arra gondoltak: a folyamatot legjobban azzal lehet megállítani,

ha a szovjet katonai egységeket behívják Budapestre. A szovjet hadsereg tehát a Központi Vezetőség döntése

alapján kezdett hajnalban demonstratív felvonuláshoz Budapesten. Az ülésen természetesen már Nagy Imre és

csoportja is részt vett. A szovjet csapatokról szólva arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy tűzparancsuk

kezdetben nem volt. Csak arra, hogy ha megtámadják őket, válaszoljanak. A koncepció: egy nagyobb katonai

erő demonstrációjára a tüntetők majd pánikba esnek, visszaszorulnak. Ezután derült ki: akik tervezték,

szervezték és irányították a fegyveres felkelést, azokat demonstrációval már nem lehetett elrettenteni.

Hollós Ervin: A fegyveres támadás középületek ellen, fontos intézmények ellen, nagy megdöbbenést keltett.

Szerintem 28–29-ig rendelkezett a kormány olyan katonai, rendőri erővel, kiegészítve természetesen

munkásokkal, párttagokkal, akik képesek a fegyveres lázadást fölszámolni.

A nagy feladat az lett volna: a fegyveres támadást visszaszorítani, a tudatos ellenforradalmi személyek,

irányzatok befolyása alól politikai eszközökkel kivonni a dolgozó tömegeket. Nagy Imrét azért javasolják

miniszterelnöknek (24-én hajnalban lesz miniszterelnök), hogy ezt a politikai feladatot segítse megoldani.

Épp a dokumentumok és a visszaemlékezések alapján lehet megérteni, amit akkor nem értettünk, hogy

voltaképpen két központ jön létre a pártközpontban. Az egyik központ rokonszenvezik, majd együttműködik a

fegyveres felkelőkkel, a fegyveres lázadókkal. A másik központban pedig még jelen van az az irányzat is,

amelyiket valósággal megbénítják a korábbi szektás-dogmatikus hibák, és ezért nem tud és nem mer

megfelelően föllépni az ellenforradalom támadásával szemben. A vezetés tehát nem áll a helyzet magaslatán.

Szabó Bálint: A szocializmus erői kezdettől fogva, és mondhatni végig többséget alkottak. Csakhogy a

szocializmushoz hű erők nem voltak kellőképpen megszervezve, kellően irányítva. Az ellenforradalmi erők


pedig igen szervezettek voltak. Vezetésük tudott arról, hogy tulajdonképpen a forradalmi központ, a párt

központi bizottsága mit kíván tenni. Éppen a Nagy Imre csoport vezetésbe kerülése révén.

Berecz János: 27-re csitulnak, enyhülnek a harcok. Részben az ellenforradalmi csoportokkal szembeni

ellenállás miatt, részben pedig azért, mert felerősödött a politikai tevékenység. 25-én a központi vezetőség még

leváltja Gerő Ernőt, Kádár Jánost választja meg főtitkárnak, de ebben az időszakban a pártközpontban és a

parlamentben már többségben Nagy Imre hívei vannak. 25-től szerveznek munkásküldöttségeket a központi

vezetőséghez a parlamentbe, amelyben egy-két munkás található, többségükben azonban írók, vagy más

értelmiségi elemek. Nagy Imre csoportjának törekvése: elismertetni, hogy a fegyveres felkelés jogos, ez a

demokratikus népmozgalomból kinövő és azzal egyenértékű „új minőség”, és elismertetni, hogy a közben

létrejövő nemzeti bizottságok, forradalmi bizottságok olyan új hatalmi szervek, amelyeket be kell építeni az

államrendszerbe. A központi vezetőség 26-án még ellenáll, 27-én már párton kívüliek is részt vesznek a

központi vezetőség ülésén. Nem is lehet tudni ki kicsoda. A karzatokról már kiabálnak, beleszólnak a vitába.

Nagy Imre, mint miniszterelnök, kezd olyan lépéseket tenni (a kijárási tilalom feloldása, a statárium

határidejének kitolása és a Corvin-közi csoportot körülzáró katonai egységek visszavonása), amelyek már az

ellenforradalom céljainak megvalósulása irányába hatnak.

Baló György: Föl kell tételezni, hogy még mindig nagyon sok párttag támogatta Nagy Imrét. Népszerű volt,

nem?

Hollós Ervin: Sokan támogatták. Az volt az elképzelés, hogy Nagy Imre ebből a súlyos, kritikus helyzetből

segít kivezetni az országot. Nagy Imre tárgyalt a fölkelőkkel és megítélésem szerint ez nem volt baj. Ezek a

tárgyalások már 25-én elkezdődtek, sőt már volt 24-én is, de 27–28-án olyan megegyezéseket köt velük,

amelyek elvezetnek a Köztársaság téren a népi demokratikus rendszer feladásához. A lázadó csoportok

képviselői erőteljes nyomást gyakoroltak annak érdekében, hogy ismerjék el : ez egy demokratikus nemzeti

forradalom. Alárendelt követelés volt a kormány átalakítása. A karhatalmi alakulatok föloszlatása. A párt

föloszlatása. Nagy Imre enged az első és fő kérdésben és elfogadja azt, hogy ez egy népi, ez egy demokratikus

forradalom…

A fordulat

Berecz János: Október 28-án reggel ismét megjelent a Szabad Nép. Ekkor, 28-án hajnalban jelenik meg a

Nagy Imre csoport vezércikke „Híven az igazsághoz” címmel. Kimondja, hogy demokratikus népmozgalom

folyik Magyarországon, nemzeti szabadságharc, és hogy az új szerveket, a különböző bizottságokat be kell

vonni a kormányba. A központi vezetőség ennek láttán lényegében megadta magát, és Nagy Imrére bízta az

ügyek irányítását. Nagy Imre 28-án délután rádióbeszédet tartott, amelyben mint új alapelveket elismételte a

Szabad Nép vezércikkben írottakat „nemzeti szabadságharc”-ról, „forradalom”-ról, az új „forradalmi

intézmények beépítésé”-ről. Ezzel olyan légkört teremtett, hogy mindazok, akik eddig harcoltak a felkelő

csoportok ellen politikai és katonai eszközökkel – ellenforradalmárokká váltak; és mindenki, aki a néphatalomra

kezet emelt, forradalmárrá emelkedett. Ezzel szerintem a legsúlyosabb árulás következett be.

Hollós Ervin: De azért az átértékelés ellenére is tovább folyt harc a kormányban, a pártközpontban, sőt az

üzemekben, tulajdonképpen az egész országban. Voltak ugyanis, akik ebben a rendkívül nehéz helyzetben is

látták azt, hogy ellenforradalom zajlik.

Baló György: Említették, hogy Nagy Imre elfogadta a felkelők követeléseit. Ez azt jelentette, hogy a pártot is

föloszlatták?

Berecz János: Azt csak 30-án. 28-án a központi vezetőség feloszlatta önmagát és egy hat tagú elnökségre bízta

saját funkciójának betöltését. Ez a hattagú elnökség azonban már megbénult, mivel Nagy Imre már a

Parlamentben volt és onnan irányított, hozott új intézkedéseket.

Hollós Ervin: Az események során létrejött fegyveres és nem fegyveres, de hatalmi intézményekre jellemző:

24-én majdnem mindenütt, a fegyveres csoportoknál is, diákok, egyetemisták, munkások, munkásfiatalok is

szép számmal vannak még a vezetésben is. 27–28-án a csoport vezetése már erőteljesen átalakulóban van, 30-án

pedig egy nagyon jelentős változás történik. Mind a résztvevők között, mind a vezetésben két társadalmi réteg

képviselői lépnek előtérbe. Egyrészt volt jobboldali és szélsőjobboldali elemek (nyilasok, szélsőjobboldali

párthoz tartozók, a régi államapparátus tisztviselői, egykori katonatisztek és csendőrök), másrészt

lumpenelemek és alvilágiak. Jellemző adat: október 25-től november 1-jéig mintegy 17 ezer politikai elítélt és

köztörvényes bűnöző szabadul.


Szabó Bálint: Ha nagyobb történelmi periódust veszünk alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy 1944–45

fordulóján a fasiszta diktatúra helyén egy új, népi demokratikus hatalom jött létre, amely 1947 végére éles

politikai küzdelemben a parasztsággal és az értelmiséggel szövetséges munkásosztály hatalmává vált. Az a

politikai küzdelem, illetve fegyveres felkelés, amely október 23-tól kibontakozott éppen azt célozta, hogy ezt a

hatalmat, a munkáshatalmat megsemmisítse, megdöntse. Maga a támadás éle is tulajdonképpen a hatalmi

gócpontok ellen és ennek a hatalomnak a vezető ereje ellen, a párt ellen bontakozott ki 23-a után is, és még

élesebb formában 28-a után. A támadás el is vezetett a Nagy Imre-csoport nyomása révén a párt feloszlatásához.

Berecz János: 29-én pedig a fegyveres csoportok a Szabad Európa Rádió adásában nyilvánosan megkapják az

utasítást: a fegyvert ne tegyék le, szerezzék meg a honvédelmi minisztériumi, a belügyminisztériumi funkciókat.

Dudás a Széna téri vezér például létrehozta a Magyar Nemzeti Bizottmányt, fegyvereseivel elfoglalt egy

nyomdát, 29-től lapja van, Magyar Függetlenség címmel. 30-a az újabb forduló napja. 30-án egyik oldalról

létrejönnek az új pártok, amelyeket majd a kormányzásba bevon Nagy Imre. Ezen a napon a Szovjetunió

kormánya nyilatkozatot ad ki, amelyben sorra veszi a szocialista országok kapcsolataiban elkövetett hibákat.

Meghatározza azokat az elveket, amelyek alapján azok helyrehozhatók. Jogosnak ismeri el a magyar dolgozó

tömegek követeléseit, de figyelmeztet arra, hogy ellenforradalmi erők vették át az események irányítását.

Kifejezi reményét, hogy a szocializmushoz hű magyar erők felsorakoznak ezzel szemben. A Szovjetunió és a

szocialista országok ehhez minden segítséget megadnak. Azaz egyik oldalon van egy kibontakozási lehetőség.

Ezzel szemben a másik oldalon: ugyanezen a napon budapesti fegyveres ellenforradalmi csoportok

összevonásával megkezdődött a budapesti pártház ostroma.

Baló György: Nagy Imre ebben a pillanatban a kormány elnöke. A központi vezetőség hattagú elnökségének

egyik tagja. Egy olyan ember, aki az életéből sok évtizedet vezető posztokon töltött el a munkásmozgalomban,

ennek a pártnak a tagja, nagyon népszerű volt, sokáig vezető posztokon szolgálta ezt a rendszert. Most

telefonálnak neki, hogy a pártjának budapesti székházát lövik, és azt mondja, hogy nem segít. Miért?

Hollós Ervin: Ha segít, akkor voltaképpen szembe kell fordulnia a lázadás legjelentősebb fegyveres

csoportjaival, amelyek vezetőivel korábban mint miniszterelnök tárgyalt. Akikkel megállapodott, hogy ez egy

népi demokratikus forradalom, szabadságharc. Voltaképpen szembe kellett volna fordulnia politikai

koncepciójával.

Szabó Bálint: Nagy Imrének a saját politikai platformjával kellett volna szembefordulnia ahhoz, hogy ő a

pártház védelmében határozottan cselekedjen. Mégpedig egy olyan szituációban, amikor deklarálták a Magyar

Dolgozók Pártjának feloszlatását.

Berecz János: 30-án énszerintem három irányt vesznek az események. Nagy Imre és csoportja megpróbál

lépést tartani az eseményekkel, és úgy tenni, mintha azokat irányítaná. 31-én bejelenti, hogy kilépünk a Varsói

Szerződésből. Minden érvényes intézmény, tehát Parlament, Parlamenti Elnökség, Elnöki Tanács Elnöksége,

Elnöki Tanács hozzájárulása nélkül, lényegében szinte személyes döntésként november 1-én bejelenti

Magyarország örökös semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy ezt garantálja. Önmagában a semlegesség

nem ellenforradalmi vagy forradalmi tevékenység, ez egy politikai állapot. De ebben a helyzetben, amikor a

szocializmushoz hű erők az országban szétszórt állapotban vannak, vezetés nélkül, amikor a tömegek ülnek

otthon a rádiónál és hallgatják a híreket, ebben a helyzetben mégis így kell megítélni; szakítani a

szövetségesekkel, amivel azt akarta lehetetlenné tenni, hogy külső segítséggel a belső erők megszerveződjenek

és ellentámadást indíthassanak. Tehát ez az egyik menet. 2. Ezzel egy időben november elsején – akkor nem

tudtuk, utólag, Eisenhower emlékirataiból értesültünk erről – a Nemzetbiztonsági Tanácsnak néhány fontosabb

tagja megbeszélést tart Eisenhower dolgozószobájában. És Allen Dullesnak a CIA igazgatójának tájékoztatója

alapján úgy döntenek, hogy a Nagy Imre kormánynak lejárt az ideje, megtette a magáét: nem elég erélyes az

események további irányítására és továbbvitelére, ezért Mindszentyt kell az előtérbe helyezni. Elsejétől a

Szabad Európa jelszava: Mindszentyt élre.

Mindszenty nem volt hajlandó a kormánnyal egyeztetni, mit fog mondani, egyenes adást követelt. Beszédében

bukott rendszernek nevezte mindazt, ami Magyarországon 1945 és 1956 között történt. Megfenyegette a

rendszer „örököseit” – lényegében a Nagy Imre kormányzatot – azzal a kifejezéssel, hogy ők is viselik a

felelősséget mindazért, ami 45 után történt. Felelősségre vonás – hozzátette, hogy törvényes – fog bekövetkezni.

Feladatként a magántulajdon alapján álló kultúrnacionalista nemzet építését jelölte meg: szabad választásokat,

külföldi ellenőrzés alatt. Kijelentette: a római katolikus egyháznak vissza kell kapnia korábbi intézményeit és

anyagi-szellemi javait. Tehát nem mondta, hogy a földet, de a parasztok értettek belőle…

Szabó Bálint: A Mindszenty beszéd is hozzájárult ahhoz, hogy falun az események ellenforradalmi jellege

hamarabb tudatosodott, mint a városban. Persze más is közrejátszott. A falun gyorsan megjelentek a volt


földesurak vagy azok képviselői és a parasztság megijedt attól, hogy a földet, amit 1945-ben megkapott, újból a

régi tulajdonosok veszik birtokukba. Még a termelőszövetkezetek mellett is kiálltak, és sok helyütt megvédték a

termelőszövetkezetet az ellenforradalmi támadásokkal szemben.

Berecz János: 3. A „harmadik iránya” az eseményeknek, amiről aztán elsején, másodikán, vagy harmadikán

igazán kevesen tudtak: Kádár János, Münnich Ferenc és mások elhagyták Budapestet, visszavonultak, hogy

előkészítsék az ellentámadást az ellenforradalommal szemben. Elsején elhangzik egy nyilatkozat: megalakult a

Magyar Szocialista Munkáspárt hattagú ideiglenes intéző bizottsága. Közöttük Kádár János elvtárs neve is

szerepel, mint az új párt irányítójáé. De ő ezután rögtön elhagyja Budapestet. A szervezés nem kezdődik meg,

mert egy új forradalmi központ alakul helyette.

Kibontakozás

Berecz János: November 1-én, a kora esti órákban Kádár János és Münnich Ferenc eltávozik Budapestről.

Őket követték másodikán Nógrádi Sándor volt altábornagy szervezésében Marosán György, Apró Antal, Kiss

Károly és mások. Megalakult az új forradalmi központ, illetve november 3-án a Forradalmi Munkás-Paraszt

Kormány Szolnokon.

November elejére megváltozik a nemzetközi helyzet. Október utolsó napjaiban Anglia, Franciaország és Izrael

fegyveres agressziót követ el Egyiptom ellen. Háborús tűzfészek alakul ki a Közel-Keleten. Ez ugyanakkor meg

is osztotta az imperialista hatalmakat. Az USA-nak döntenie kellett, hogy támogatja-e ezt a régi típusú

gyarmatosító akciót, vagy új politikát folytat. Mint ismeretes, elhatárolta magát ettől az akciótól. Ezzel egy

időben Csou En-laj vezetésével, nagy létszámú kínai küldöttség volt Moszkvában, és arra biztatott, hogy az

ellenforradalommal szemben föl kell lépni Magyarországon. A szovjet vezetők, Hruscsov, Malenkov és mások

november 1-jén a lengyel vezetőkkel, 2-án a csehszlovák, román és bolgár vezetőkkel, 3-án este pedig Brioniba

érkezve egész éjjel Titóval, Rankoviccsal és Kardeljjel tárgyaltak a kialakult helyzetről. A sok nézetből

kibontakozott két alapvető megállapítás… Az egyik: Magyarországon ellenforradalom van, amely fölszámolja a

munkáshatalmat, és ezzel szemben föl kell lépni. Annál is inkább, mert háborús góc jöhet létre Európa közepén,

és az kiszélesedhet a szocialista országok elleni akcióvá. A másik: már tudomást szereztek arról, hogy Kádár

János és Münnich Ferenc eltávozott Budapestről, úgydöntöttek, hogy ennek az új forradalmi központnak minden

segítséget megadnak. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány mérlegelte, hogy belső harcot kezdjen-e

szervezni, ami hosszú ideig tartó polgárháborús állapotot jelentett volna azért Magyarországon. Az erőket

fölkeresni, megszervezni, harcba vinni, Budapest és az ország igen megsínylette volna ezt. Ezért úgy döntöttek,

hogy a Szovjetunió kormányához fordulnak segítségért, ez 3-án megtörtént. Ezzel egy időben a rendelkezésre

álló kisteljesítményű, de az ország jelentős részén hallható adón bejelentik az új kormány megalakulását, és az

első dokumentumait beolvassák. Az új kormányzat legfőbb katonai törekvése: a magyar katonai egységek ne

szálljanak harcba a szovjet csapatok ellen, ez mindenütt így is történik, magyar katonai egység nem vesz részt a

szovjet csapatok elleni harcban. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy egy kisebb tüzéregység

Dunaújváros mellett két napig lövöldözött, de 7-én az is befejezte a harcot. Budapesten a fegyveres

ellenforradalmi csoportok (kb. 8-10 ezer fő) ellenálltak. 4-én, 5-én keményebb tűzharc volt, de mivel a lakosság

nem támogatta őket, és nem jöttek a várva-várt ENSZ csapatok, (7-én tartottak olyan sajtókonferenciát, ahol

mondták, hogy már várjuk, már biztos jönnek az ENSZ csapatok) egyrészt kiszorult Budapestről a zömük, 7-én,

8-án Budapesten a harcok alábbhagytak, 9-én befejeződtek.

Az új forradalmi központ azonnal átalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottságává,

hangsúlyozva nyilatkozatában: azért választotta ezt a nevet, hogy ezzel is demonstrálja a Rákosi–Gerő

politikájával való szakítást, másrészt szakít az ellenforradalomba sodródó és ellenforradalom élére került Nagy

Imre–Losonczy-csoporttal is. 6-i felhívásában hív mindenkit, aki kommunistának tartja magát, marxistának,

hogy tömörüljenek a Magyar Szocialista Munkáspártba. 6-ával ez megindult, 10–11-én a Központi Bizottság is,

Ideiglenes Központi Bizottság is megalakul, aznap tartja első ülését, annak döntéseit aznap, 11-én Kádár elvtárs

egy rádióbeszédben ismerteti.

A másik intézkedéssor az, hogy minél gyorsabban átvegye a szovjet egységektől a rend fenntartását, saját

fegyveres erőnkkel, ugyanakkor kihirdette a rögtönítélő bíróságot mindazokkal szemben, akik az

ellenforradalom leverése után még tovább provokáltak, szervezkedtek és a néphatalomra törtek.

Az új Ideiglenes Központi Bizottságnak egy rendkívül fontos lépése volt: különbséget tett az úgynevezett

demokratikus tömegmozgalom és a tudatos ellenforradalmárok, az ellenforradalmi bűnöket elkövetők között.

Felismerte és kinyilatkozta, hogy mindazok a követelések, amelyek a hibás, vagy hibákat elkövető politikával

szemben hangzottak el, jogosak, és intézkedéseiben egymás után orvosolta azokat. December végén mintegy

tucatnyi kormányrendelet látott napvilágot, amely ezeket a ténylegesen jogos követeléseket realizálta.


* Azaz Nagy Imre leváltása, a pártból való kizárása után.

** Pfeiffer Zoltán volt kisgazdapárti képviselő követői. Pfeiffer 1947-ben a Magyar Függetlenségi Párt

megalapítója, 1948 óta az Egyesült Államokban él.

2. Képek


1. Újra megindult az apróhirdetés

JUHARI Zsuzsa

Újra megindult az apróhirdetés

Kisiparosok! Segítsétek elő a termelés megindítását! Készítsetek termelőeszközöket, gépeket, műszereket!

Készpénzért is megvásárolja a Műszaki Bizományi Vállalat, Budapest, VII. Majakovszkij u. 1/b. Tel.: 422-312.,

Budapest, VII. Andrássy út 28. (Népakarat (Népszava) [N.] 1956. november 28.)

Folyó év okt. 23-a után eltűnt a Fővárosi Fémtömegcikkgyár tulajdonát képező SM 403 számú „Citroen”

gyártmányú 4 tonnás tehergépkocsija. Nyomravezetőt 1000 Ft jutalomban részesítjük. (XIII. Gömb u. 14–16.)

(Népszabadság [Nsz], 1956. december 1.)

Nyilatkozat

Az Akadémia Nyomda ideiglenes munkástanácsa és vállalatvezetősége kijelenti, hogy a Vármegye u. 11.szám

alatti helyiségében folyó hó 29-én tartott értekezletről tudomása nem volt, ezt nem hirdette meg, és az

értekezletet nyomdán kívül álló személyek egyéni kezdeményezésének minősíti. Budapest 1956. november 30.

Puskás Ferenc igazgató, Botytyánszky Pál, az ideiglenes munkástanács elnöke. (Nsz. 1956. december 1.)

Körömlakk, gyöngyházlakk, különleges színekben ismét kapható. Székely vegyilaboratórium. IX. Üllői út 89/a.

(Nsz. 1956. december 2.)

Újból felállítják az első világháborús hősök emlékművét Békéscsabán . Azemlékművet az elmúlt években

lebontották. (Rövidhír, Nsz. 1956. december 2.)

A Budapesti Fővárosi Tanács Mozgóképüzemi Vállalata felkéri mindazokat, akik tudnak a budapesti Corvin

moziból elvitt szönora plasztik vetítővászonról, hangszórókról és egyéb moziszerelési, berendezési tárgyakról –

illő jutalom ellenében – szolgáltassák be, vagy adjanak hírt hollétükről a vállalat műszaki főosztályának, VIII.

Rákóczi út 9. Tel.: 342-794. Mint ismeretes, ez a filmstúdió lett volna az ország első panoramikus filmszínháza

és ezen hiányzó felszerelési tárgyak miatt a szerelést nem lehet befejezni. (N. 1956. december 7.)

A december 23-i versenynappal indul a TOTÓ! A tippszelvény ára kéthasábonként 3,30 Ft. Totószelvények

máris kaphatók a sportfogadási kirendeltségeknél és a tippszelvény árusítóknál (dohányárus, hírlapárus, stb.)

Totózzék! Sokat nyerhet! (N. 1956. december 14.)

A Patyolat értesíti a közönséget, hogy fióküzleteiben a munkavállalást a hálós gyorsmosás kivételével 1956.

december hó 27-én megkezdi. Az október hó 23-a előtt beadott összes ruhaneműk ugyanezen időponttól kezdve

a fióküzletekben átvehetők. (N. 1956. december 20.)

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára megvásárolja az 1956 október 23-tól november 10-ig terjedő

időből származó különféle nyomtatványokat és sokszorosítványokat. (Röpiratokat, falragaszokat, hírlapokat,

stb.) Akadémia u. 2. Tel.: 126-777. (N. 1956. december 23.)

Keresem azt a kicsi kezű, fekete hajú református pajtásomat, aki augusztus t4-én a Bank utcai megállótól a

Nemzetiig kísért. Adjon életjelt a Pannónia utcába. (N. 1956. december 24.)

Gombos András, (Kispest): Amunkástanácsba minden dolgozó beválasztható, aki a vállalatnál legalább egy éve

alkalmazásban áll. Nem választható be a munkástanácsba a vállalat igazgatója, főmérnöke és főkönyvelője. A

vállalat igazgatója a munkástanács ülésein tanácskozási joggal részt vesz. (Szerkesztői üzenet, N. 1956.

december 23.)

Páncélszekrényzárak nyitását, javítását azonnal vállaljuk. Gellériné III. Tímár u. 24. Tel.: 162-907. (Nsz. 1956.

december 25.)

Négy héttel ezelőtt az újságok hírül adták, hogy a háziasszonyok a Fény utcai piac egyik standján összetörték a

tojásokat, mert az árus 7 forintot kért egy darabért. Két héttel ezelőtt a lapok már arról számoltak be, hogy a

Lehel téri piacon azért törték össze egy standon a tojásokat, mert egy-egy darabért 5 forintot kért az eladó.

Kedden ugyancsak rántottává loccsantottak szét Óbudán egy kosárnyi tojást, mert darabjáért 3 forint 20 fillért

kért az árus, jóllehet, a többiek már 2 forint 60, 2,70 között adták árujukat, a KÖZÉRT pedig 2 forintért árulta a

tojást. Félreértés ne essék: nem a jobb sorsra érdemes drága tojás megsemmisítésén örvendezünk, hanem a


csökkenő áron, amely egyre kevesebb lehetőséget ad egyrészt a tojások, másrészt a tisztes kereskedői erkölcs és

haszon felrúgására. (Rövidhír, Nsz. 1957. január 9.)

Cos József, Piliscsaba: A rendelkezés szerint 100 százalékos többletbér október 23-tól 31-ig mindazon

dolgozóknak jár, akik ezen időszakban munkát végeztek. November 1-től 10-ig azonban kétszeres munkadíj

csak a kereskedelem, az ipar és egy-két kiemelt üzem (Pl. Gázművek) dolgozóit illeti meg. (Szerkesztői üzenet,

Nsz. 1957. január 10.)

H. G., Szolnok: Hétéves korig a gyermekek automatikusan szüleik vallását követik. Hét évtől a gyermek vallását

nem lehet változtatni. A 18 éven felüliek maguk döntenek, milyen vallásfelekezethez kívánnak tartozni.

(Szerkesztői üzenet, Nsz. 1957. január 10.)

Franciául vagy németül beszélő nőt keresek gyermekek mellé, aki háztartásban is segédkezik. XIII. Katona

József u. 10. VI. 2. (Nsz. 1957. január 12.)

Schöffmann Sándor Győző, Budapest: A gyermektelenségi adó megszüntetéséről a magyar forradalmi munkás-

paraszt Kormány 14/1956. XII. 24. számú rendelete intézkedik. A rendelet szerint a gyermektelenségi adó 1957.

január 1-jével szűnik meg.

(Szerkesztői üzenet, Nsz. 1957. február 15.)

Külföldről érkezett kozmetikai készítményeket, finom acélárut, bármilyen drogériacikket magánszemélyektől

megvásárolunk. Vámboletta nem szükséges. Illatszerbolt Vállalat áruforgalmi osztálya. Budapest, IX. Szamuely

u. 22.

(Nsz. 1957. február 24.)

A „Kuka” népszerűségében a lottót is veri már: Legalább annyian veszik körül az utcán, mint a külföldi

áramvonalas mesekocsikat. Megérdemli, derék jószág. Korszerű Szent György lovagként ő szabadít meg minket

a por, piszok sárkányától. Acélkarjával magához vonja, felemeli az önműködő szeméttartályokat. Azok

tartalmukat Kuka gyomrába öntik. E művelet közben egy szem por sem száll a levegőben. Huszonegy Kukánk

van már. De tisztogató csapatunk rövidesen újabb harminckét taggal erősödik. A hozzáillő szeméttartály pedig

máris rengeteg: tízezer darab.

Egyetlenünk, Kedveskénk csoda tiszta leszel! Néha majd egyenesen kénytelenek leszünk néhány zacskót,

villamosjegyet elszórni utcáidon, hogy ne légy olyan kínosan rendes. Mert, ugye, ez különben eszünkbe se

jutna…?

K.M. (Részlet, Nők Lapja, 1957. augusztus 8.)

Házi vízvezetékem teljes felszereléssel víz hiányában eladom. XVI. Kishalom u. 3. (Magyar Nemzet [MNJ,

1957. szeptember 8.)

Hiánycikket készítek. Bővítésre pénzzel rendelkező segítőt keresek. Jelige: „Faipar”. Felszabadulás téri

hirdetőbe. (MN. 1959. szeptember 8.)

Belvárosi pacsirtalak keres üzletbe való, jó modorú, alkalmazkodó szerény feleséget, aki katolikus szívével egy

öregfiú életét meg tudja szépíteni. Elvált nem érdekel. – Leveleket Felszabadulás téri hirdetőbe kérek.

„Meleglelkű 55”. (MN. 1957. szeptember 15.)

Széher út 59. szám, 350 öl. szép kilátású telek 250 Ft-ért négyszögölenként eladó. – 364-212. (MN. 1957.

december 11.)


1. Az 1956. október�novemberi magyarországi események � amerikai szemmel

KARSAI Elek

Az 1956. október–novemberi magyarországi események – amerikai szemmel

A közölt iratok forrásértékének megítéléséhez néhány, az iratok keletkezését és a korabeli politikai

körülményeket magyarázó megjegyzést kell előrebocsátanunk.

1. Mint minden forrásközlés, mely nem a teljes forrásanyagot tartalmazza, bizonyos szempont szerint történt

válogatás eredménye, még inkább áll ez a mi esetünkben, amikor az eredeti forrásanyagot őrző szervek csak az

iratok kis hányadát bocsátották a kutatók rendelkezésére, sőt még azt is figyelembe kell venni, hogy egyes iratok

bizonyos részeit továbbra is „titkos”-nak minősítették. Tehát a válogatást első szinten nem a forrásközlő

végezte.

2. Christian Ravndal, aki öt esztendőn át töltötte be a budapesti követi posztot, 1956. október 21-én(!) tért vissza

állomáshelyéről Washingtonba, és utóda, Wailes követ 1956. október 30-án jelent meg protokolláris

búcsúlátogatáson Eisenhower elnöknél, akitől semmiféle érdemleges tájékoztatást, utasítást nem kapott

magyarországi működése tekintetében.

3. Bár a CIA 1956 augusztusában már jelezte, hogy esetleg jelentős változások várhatók Kelet-Közép-

Európában, a washingtoni irányítás és ellenőrzés alatt működő Szabad Európa Rádió nap mint nap közölt

részletes, nemegyszer erősen elfogult hangvételű tudósításokat Magyarországról. (Ezeket némelyek itthon –

mint egy későbbi amerikai jelentés megállapította – félreértették.) Az amerikai külpolitika irányítóinak nem

voltak világos, határozott elképzeléseik a Magyarország irányában követendő stratégiáról1956. október 23-a

után. Tények sora mutatja azonban – mint ezt jól tudjuk –, hogy korábban, 1949 után, határozott elképzeléseik

voltak a kelet-európai szocialista országok társadalmi rendjének stratégiai megváltoztatására. (Vö. Kerekasztal-

beszélgetés 1956/57-ről.) Ebben a SZER rendkívül erős propagandával működött közre.

4. Minden utólagos cáfolat dacára megállapítható, hogy a budapesti amerikai követség és a State Department

között állandó telex-összeköttetés volt, tehát az amerikai külügyminisztérium folyamatos értesülésekkel

rendelkezett a magyarországi eseményekről. Ugyanakkor a budapesti amerikai követségnek csak nagyon

hézagos értesülései voltak a Budapesten történtekről, hiszen alig mertek kimozdulni a követség épületéből, a

vidékről pedig úgyszólván semmit sem tudtak.

5. 1956. október végén és november első napjaiban az amerikai politikai életfelelős tényezőinek figyelmétsokkal

nagyobb mértékben kötötte le az elnökválasztási kampányutolsó szakasza, mint akár a szuezi válság vagy Kelet-

Közép-Európa problémái.

6. Végül: november 4-e után minden mértékadó, felelős amerikai tényező azt hangoztatta, hogy a magyarok és

más „rab” nemzetek felszabadítását mindig csak békés úton képzelték el, és mást, mint gazdasági segítséget

soha nem ígértek.

DOKUMENTUMOK

Washington, 1956. október 24., szerda, 18 óra 07 perc

Feljegyzés J. F. Dulles külügyminiszternek H. C. Lodge-dzsal, az Egyesült Államok ENSZ-képviselőjével

folytatott telefonbeszélgetéséről: miként lehetne a magyar kérdést a Biztonsági Tanács elé vinni.

Ami Magyarországot illeti, nyilvánvaló, hogy a harcok nagymértékben kiszélesednek, és világos bizonyíték van

arra, hogy a szovjet jelentős katonai tevékenységet fejt ki e térségben1, hogy megkísérelje azt2 elnyomni. Arra a

lehetőségre gondolunk, hogy ezt a BT elé visszük. Politikai szempontból a külügyminiszternek gondot okoz,

hogy azt fogják mondani: itt van a nagy pillanat, és amikor ők jöttek és ezek az emberek (bajtársak) készek

voltak arra, hogy felkeljenek és meghaljanak, azon kapnak rajta minket, hogy becsapjuk őket és semmit sem

teszünk. L.3 említette Lengyelországot. A külügyminiszter azt mondta, hogy az más, és itt több ürügy van arra,

hogy ezt a BT elé vigyük.4 L. azt mondta, hogy tűzszüneti felhívást kellene kiadni. A külügyminiszter említette,

hogy felkérte a briteket és a franciákat, hogy csatlakozzanak, és egyetértettek abban, hogy (a britek és a

franciák) vonakodni fognak, mindazonáltal a külügyminiszter úgy véli, hogy velünk fognak szavazni. L.


megkezdi az ügy kimunkálását és utasításra vár. A külügyminiszter azt mondta, hogy tartsa ezt titokban. L.

tanulmányozni akarja a BT szabályzatát, hogy tovább lépjen.

Washington, 1956. október 25., csütörtök, 11 óra

Feljegyzés a Lodge ENSZ-nagykövet és Dulles külügyminiszter között folytatott telefonbeszélgetésről: a

Balkáni Albizottságot kell kiküldeni a magyar kérdés megvizsgálására.

A külügyminiszter fogadta a telefonhívást, L. azt mondta, hogy tanulmányozták a problémát és az a véleménye,

hogy az ügyet a VI. szakasz5 alapján kell tárgyalni. Említett egy megfigyelő bizottságot, azt hiszem, a Balkáni

Albizottságról volt szó, de valaki ott volt az asztalomnál és nem figyeltem a részletekre. A külügyminiszter azt

mondta, hogy latolgatjuk, vajon kívánatos-e, hogy egyedül tegyünk lépéseket. A külügyminiszter beszélt

Spenderrel és táviratozott, de a külügyminiszter nem hallott róla. Mi nem akarjuk megadni a szovjeteknek azt a

lehetőséget, hogy ránk hárítsák a felelősséget a felkelésért. A külügyminiszter kérdezte, mi a véleménye a

Balkán Albizottságról. (Megkérdeztem Wilcox hivatalát, Sisco felhívott telefonon és azt mondta,

hogyKolumbia, Franciaország, Pakisztán, Svédország és az Egyesült Államok van benne, de úgy értelmezik,

hogy az már nem létezik.) L. azt mondta, hogy tárgyalt Walmsleyval, és ő említette, hogy Jugoszláviát érdekli

az ügy. Egyetértettek abban, hogy ez jó idea, de nincs esély (a bizottság összehívására).

Washington, 1956. október 25., 13 óra

Feljegyzés a Dulles külügyminiszter és Beam között folytatott telefonbeszélgetésről Eisenhower elnöknek

a magyar kérdésben teendő állásfoglalásáról.

A külügyminiszter telefonon felhívta Mr. Beamet és megkérdezte, vajon ismeri-e azt az állásfoglalást, amelyet

az Elnök New Yorkban közölni akar. Mr. Beam azt mondta, hogy igen, ismeri. A külügyminiszter azt mondta,

hogy az Elnök bele akar szúrni még egy rokonszenv-megjegyzést, és azt akarja mondani: „Most Amerika

(szíve) rokonszenvet érez Magyarország népe iránt”. A külügyminiszter azt kérdezte, vajon egy ilyen mondatot

nem lehet-e úgy értelmezni, mint ami bűnrészessé tesz minket a felkelésben. Mr. Beam úgy vélte, hogy nem és

azt mondta, hogy a mondat nagyon jó.

New York, 1956. október 25.

H. C. Lodge-nak, az Egyesült Államok ENSZ-képviselőjének távirata J. F. Dulles külügyminiszterhez a

magyar kérdésnek az ENSZ-ben történő tárgyalásáról.

Hivatkozással az Ön munkaokmányára egyetértünk a háttér-meggondolásokkal. Az ENSZ-akció lélektani

hasznot jelentene, túl azon, amit az egyoldalú, Magyarországot támogató amerikai akciótól lehetne várni, mivel

ezt számos nemzet rokonszenv-nyilvánítása kísérné. Még ha a végső akciót megakadályozza is a szovjet vétó, a

kezdeményezés, hozzászámítva Amerika tekintélynövekedését, megnövelné az ENSZ tekintélyét a csatlós

népek szemében, akik most e szervezetet csekély értékűnek tartják, tekintettel arra, hogy a múltban (az ENSZ)

elmulasztotta figyelembe venni szorongatott helyzetüket. Az ENSZ egyedülálló, nagy nyilvánosságot biztosító

központ és ennek következtében egy ENSZ-akció – vagy megkísérelt akció – nagy hatást gyakorolna.

A megfelelő határozat érdekében, úgy érezzük, meglehetősen széles körű támogatást lehetne kapni más

tagállamoktól, különösen, ha az akciót gyorsan lebonyolítjuk, addig, míg nagy az érdeklődés.

Tekintettel az akció alternatív megoldási módjára, a VI. szakasz viszonylag enyhe formában való alkalmazását

részesítjük előnyben. Úgy hisszük, ez lehetséges. Tehát fel kell kémi a Politikai Bizottság Balkáni Albizottságát,

hogy küldjön megfigyelőket Magyarországra (ha ehhez a rezsim hozzájárul) vagy legalább a szomszédos

államokba azzal az utasítással, hogy folytassanak vizsgálatokat a menekültekkel folytatandó kikérdezések révén

stb. Ezt végre lehet hajtani az ésszerűség és az őszinteség nagy látványos bemutatásával, miután a szovjetek

világosan kinyilvánították azon szándékukat, hogy elemzik a VI. szakaszt. Mi kijelenthetjük, hogy nem

kívántunk mindenáron vétót, nem akartunk egy hidegháborús ügyet, mi valódi eredményeket akartunk, éppen

ezért nem kényszerítjük ki, hogy határozati javaslatunk vétót kapjon, és ehelyett arra törekszünk, hogy

aktivizáljuk a Balkáni Albizottságot…

[L. a távirat további részében elveti a Külügyminisztérium – általunk nem ismert –javaslatának 2. és 3. pontját,

mivel az azokban foglalt akciók nem lennének alkalmasak arra, hogy mozgósítsák a világ közvéleményét

szolidaritásuk kifejezésére. A távirat befejező része: „Azonnali akcióra kérünk javaslatot. Megkapjuk a lehető

legnagyobb támogatást, ha addig ütjük a vasat, míg meleg.”]


(A távirat 1956. október 25-én 18 óra 28 perckor érkezett a State Departmentbe.)

Budapest, 1956. október 25.

Az amerikai követség és a külügyminisztérium között folytatott telexbeszélgetés.

Szám nélkül, első rész

A beszélgetés – amerikai idő szerint – 6 óra 30 perckor kezdődött.

Az összeköttetés pillanatnyilag szabad.

A padlón gépelek. Nagy összecsapás kezdődött éppen most a követség előtt, és úgy látszik, hogy a Parlament

irányába húzódott, úgy tűnik, hogy valamennyi amerikai teljesen jól és biztonságban van. Az utcai harcok ismét

fellángolnak,6 jelenleg tankokkal harcolnak.

Kérlek, maradj, a főnök lejön a telex-szobába. Rogers fogja folytatni a beszélgetést.

Itt is van:

Van most valami kérdésed?

Itt van néhány hír:

Október 24-én délután a Parlament terén,7 mely tele volt emberekkel, folytatódtak az utcai harcok, számos

szovjet tankkal és csapattal. A követség erősen lecsökkentett személyzete minden incidens nélkül ért haza. Két

tisztviselő és két tengerészkatona maradt a követségen. Reggelre a helyzet nyugodtabb (lett). Az éjszaka

folyamán szórványos lövöldözés hallatszott. A tömeg az utcákon hullámzik, a város központja, elsősorban a

pesti Duna-part tele van szovjet tankokkal és csapatokkal. 10 óra: erős tank-mozgást jelentenek a Sztálin útról8.

10.30.: nagy tömeg vonul a követségtől északi irányban a Parlament felé.

Súlyos ágyútűz a Parlament térségéből. Több jelentést kap a követség arról, hogy néhány szovjet tank átállt a

tömeghez,9 és magyar zászlót tűztek ki a tankokra. A budapesti rádió közli, hogy elszigetelt csoportok

lövöldöznek a városban. Azt tanácsolja, hogy az emberek ne menjenek az utcára. A Parlament előtt levő nagy

tömeget most elsősorban a szovjet tankok szórták szét azzal, hogy a tömeg fölött tüzet nyitottak. Néhány tank a

tömeg ellenőrzése alatt visszahúzódott a Parlament térségéből. Súlyos, állandó tüzelést lehet hallani távol a

követségtől, feltehetően tankágyúk tüzéről van szó.

Van még kérdés?

CWO összeköttetésben van a budapesti követség tisztviselőjével, hogy kérdéseket intézzen hozzá.

Mr. Barnes, Mr. Rogers, Mr. Katona, Mr. Clark, Mr. Meeker, Mr. Nyerges10 stb., mind a telex-szoba padlójára

kuporodnak, hogy elkerüljék az ágyútüzet (a lövedékeket).

Úgy gondolja, hogy az emberek azon a véleményen vannak, hogy ez a harc tovább terjed?

Nincs lehetőség ennek kipuhatolására, de nagyon valószínűnek látszik, hogyez tovább fog terjedni.

Az a vélemény, hogy nem Magyarországon állomásozott szovjet csapatok érkeztek Budapestre az éjszaka

folyamán. A vontatók számjelzése szovjet „F”. Jelentik, hogy nincs légi forgalom Budapestre vagy Budapestről.

A vasúti forgalom valószínűleg megszakadt és nincs információ a Bécs–Budapest országút állapotáról, kivéve

néhány jelentést bizonyos győri zavargásokról. De hallani jelentéseket zavargásokról Debrecenből, Szegedről és

Miskolcról.

Más kérdés?

Jelenleg nincs.

Az október 24-én, helyi idő szerint 4 órakor Budapestre beérkezett szovjet csapatok erejét egy gépesített

gyalogoshadosztályra becsülik. A magyar csapatokat a háttérben tartják. A szovjet viseli a harcok nehezét.

Néhány magyar egységrőlúgy tudják, hogy csatlakoztak a tömeghez. A helyzet most a követség épülete előtt

nyugodt, úgy tűnik, hogy a harcok elhagyták ezt a közvetlen térséget.


[A jelentés nincs aláírva.]

Budapest, 1956. október 25.

A Széchenyi (rakparton) lévő amerikai apartment-házat orosz gépfegyvertűz szórta be, mivel a háztetőn

elhelyezkedett felkelők lőttek. Valamennyi amerikai és helyi háztartási alkalmazott biztonságban van a

pincében, bár az ablakok betörtek a tüzérségi tűztől és az épület homlokzatát, amelyet orosz gépfegyvertűz

árasztott el, körös-körül találatok érték.

Néhányan a követség előtt levő tömegből az Egyesült Államok segítségéért kiáltoztak.

A katonai és polgári tisztviselők személyesen észlelték számos esetben, hogy szovjet tankok átálltak a tömeghez

– éppen a tüzelés előtt. Ezeken később magyar zászlókat lehetett látni.

Még mindig a padlón (vagyok), ez az oka a rossz gépelésnek.

Mindezen információt követségi tisztviselők szolgáltatták.

Egy követségi tisztviselő felesége helyi idő szerint 10 óra 45-kor 76 szovjet teherautót észlelt, amelyek meg

voltak rakva csapatokkal, tábori konyhákkal, és amelyek tábori ágyúkat vontattak és keleti irányból a Parlament

felé vonultak előre. Minden teherautón olyan szám volt, amely a cirill „F” betűvel kezdődött. A mezőgazdasági

attasé történetesen Romániában észlelt olyan teherautókat, melyek ezen cirill betűkkel voltak megjelölve.

A helyzet a követség körül nyugodt.

További kérdés?

Semmi több.

Mr. McKisson jelentkezett és úton van lefelé. Jön valaki le a katonai (részlegből)?

A katonai részleget Mr. McKisson fogja tájékoztatni.

Helyezzék vissza a távírókészüléket az asztalra. Külügyminisztérium, még ott van? Ez a budapesti amerikai

követség.

Igen, még itt vagyok önökkel.

Úgy tűnik, hogy ismét nyugodtabb a helyzet a követség körül. Itt van még a Külügyminisztérium?

Igen, önökkel maradunk mindaddig, ameddig ezt javallják.

Csak addig, amíg nem szakadunk el, ez, ami izgat engem.

A budapesti rádió éppen most 1elentette be, hogy Gerőt felmentették a pártban, és Kádárral váltották fel,11 aki

rövidesen beszélni fog a rádióban. Jelenleg a dolgok kissé nyugodtabbak; és egyvárosi autóbusz rendes járatban

éppen most haladt el előttünk…

Előző alkalmakkor a szovjetek javaslatot tettek arra, hogy visszavonják a szovjet erőket Kelet-Németországból,

ha az Egyesült Államok hasonlóképpen cselekednék a Német Szövetségi Köztársaságban. Különböző okok

miatt e javaslatokat elutasítottuk. Azt javasolni most, hogy meg nem jelölt térségből kivonják az amerikai

erőket, feléleszthetné a szovjet részről azon törekvést, hogy kiterjesszék a javaslatot azzal a célkitűzéssel, hogy

elérjék erőink teljes visszavonását Európából. Ilyen akció káros lenne az Egyesült Államok és európai

szövetségesei legjobb érdekei szempontjából. Továbbá, tekintettel a fejlemények bizonytalanságára, amely most

ölt formát Magyarországon, lehetséges, hogy helyi akciók azt eredményezhetik, hogy a szovjet csapatokat

kivonják ebből az országból anélkül, hogy az Egyesült Államok ebbe belekeverednék.

[A jelentés többi része, az egyéb megjegyzések az általunk nem ismert jelentésre tartalmaznak utalásokat, mint

pl. törölni, elhagyni ezt és azt a bekezdést –, ezért ezeket nem közöljük.)

Budapest, 1956. október 31., 15 óra


Az amerikai követség távirata a Külügyminisztériumnak: javaslatot tesz az amerikai hivatalos

propaganda és hírközlő szervek irányvonalára.

A követség azt javasolta, hogy a Külügyminisztérium a mai fejlemények lényegét sürgősen továbbítsa az

Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalának és a hírközlő szerveknek, a Külügyminisztérium javasolja a

hírközlő szerveknek, hogy az alábbi irányelveket kövessék:

1. A tényleges fejleményekről közöljenek jelentéseket.

2. Mellőzzék az atrocitás-történeteket (eddig csekély számban fordultak elő), tekintet nélkül arra, ki követhette

el azokat.

3. Hangsúlyozzák a törvény és a rend szükségességét, valamint azt, hogy vissza kell térni a termeléshez.

4. Nagy gondot kell fordítani a helyi és nemzeti demokratikus fejlődésről szóló háttér-történetekre, valamint a

választási intézményekre, a polgári jogokra, a bíróságokra, a többpárti rendszerre és így tovább.

Barnes

Washington, 1956. november 2., péntek 17 óra 35 perc

Feljegyzés J. F. Dulles külügyminiszter és A. W. Dulles12 telefonbeszélgetéséről a magyarországi és az

egyiptomi helyzetről.

A külügyminiszter fogadta a telefonhívást és az elmúlt éjszakáról, a csodálatos eredményről beszélgettek.

Kanada gondterhelt és közvetítő akar lenni. Dühösek, mondta a külügyminiszter, célozva Nagy-Britanniára és

Franciaországra, miután részt akarnak venni a Szovjetunió és Magyarország elítélésében, és mi

visszautasítottuk, hogy benne legyenek. A külügyminiszter úgy gondolja, hogy ez szemfényvesztés (bolondítás)

lenne stb. A. W. Dulles azt mondta, hogy ő nyugtalan Magyarország miatt. A hírek meglehetősen rosszak.

Lezárták az osztrák határt, bár nem indultak meg Budapest felé. A. Dulles azt kérdezte (mi lenne), hogy ha ők

azt mondanák: ők kivonulnak Magyarországról, ha ti kivonultok Egyiptomból. A külügyminiszter ezt nem hiszi

– esetleg Németország (szóba jöhet). (A telefonbeszélgetés befejező részében az egyiptomi válságról cseréltek

eszmét.)

Washington, 1956. november 2.

A Fehér Ház apparátusának 38. sz. feljegyzése a moszkvai kereskedelmi vásáron való részvételről.

4. A moszkvai kereskedelmi vásár. Megegyezés jött létre, hogy az Egyesült Államok vegyen részt az 1957.

augusztusi moszkvai kereskedelmi vásáron és elhatározták, hogy a szükséges 1,1 millió dollárt megkérik a

Különleges Elnöki Alaptól, amelyet a Kölcsönös Biztonsági Törvény alapján hoztak létre.


Feljegyzés Eisenhower elnök és Hoover külügyminiszter-helyettes telefonbeszélgetéséről.

Az Elnök tájékoztatta Hoovert a Dulles külügyminiszterrel folytatott megbeszélésről és a Bulganyinhoz13

intézendő üzenet tervezetéről. Egy dolgot nem vett figyelembe, amikor ezt megvitatta Dullesszal, azt, hogy az

első bekezdésben tudomásul kellene venni a jókívánságot tartalmazó jegyzéket – és ezután felhívni a figyelmét a

határozatra, amely mindenkire tartozik, sürgetvén őt, hogy gondolja meg, mondván, hogy semmi más nem

járulhat hozzá (jobban) a világ békéjéhez.

Az Elnök azt mondta Hoovernek, hogy két téves nézet van az ENSZ-ben: a) hogy mi többé vagy kevésbé

belevittük a magyarokat ebbe a pácba és azután hátat fordítottunk nekik, b) hogy mi nagyon méltatlankodunk a

barátaink miatt – Egyiptomban és nem háborodunk fel mások miatt.

Hoover úgy gondolja, hogy csak a franciák adnak kifejezést ilyen érzésnek.


C. D. Jacksonnak, a Lélektani Hadviselés Bizottsága vezetőjének levele W. G. Brunderhez a Szabad

Európa Rádió szerepéről a magyarországi eseményekben.14


… Ami a magyar forradalmat illeti, mindannyiunk előtt ismeretes az a tény – és ezt nemcsak a Szabad Európa

Rádió (SZER) saját felvételei, hanem egy hivatalos német vizsgálat is megerősítette –, hogy a SZER soha nem

buzdította a magyarokat felkelésre és soha nem ígért nyugati segítséget sem katonai, sem politikai téren.

Másfelől, az emberi lények emberi lények, és az az egyszerű tény, hogy a SZER adásokat sugárzott

Magyarországnak a barátság keretében és az, hogy elítélte a kommunista rezsimet, reményt nyújtott a jövőre,

néhány emberben elkerülhetetlenül azt a gondolatot ébresztette, hogy az Egyesült Államok kormánya teljesíti

ezt a barátságot és reményt.

A SZER a politikai hadviselés eszköze – a legjobb, amit ismerek – és ha nem létezett volna, ma gyorsan fel

kellene találni. A politikai hadviselésben benne rejlik az a kockázat, hogy az a személy, akihez Ön beszél, nem

érti meg az összes finomságot. De ezt a kockázatot állandóan tekintetbe kell vennünk…

Jegyzetek

1 Október 24-én a Nagy Imre vezette kormány a Varsói Szerződés értelmében a rend helyreállításához

segítségért fordult az országban állomásozó szovjet csapatokhoz.

2 Ti. a fegyveres felkelést.

3 H. C. Lodge

4 Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a három nagyhatalom kérésére, a Szovjetunió ellenszavazata és Jugoszlávia

tartózkodása mellett október 28-án tűzte napirendre a magyarországi „helyzet” megtárgyalását.

5 Az ENSZ Alapokmánya VI. fejezete (33–38. cikk) a BT mint békéltető szerv feladatait és jogkörét

szabályozza a nemzetközi béke és biztonság fenntartását veszélyeztető viszályok békés rendezése ügyében.

6 A Parlament előtti lövöldözésnek kb. 100 halálos áldozata volt.

7 Kossuth Lajos tér.

8 Ma Népköztársaság útja.

9 1956. október–novemberben egyre-másra jelentek meg hírek a tőkés országok sajtójában arról, hogy,

úgymond, a szovjet katonák „átálltak” az ellenforradalmárok oldalára, sőt pl. Győrött „fegyverrel látták el” a

lázadókat. Ezeket a híreszteléseket a kérdésben nyilván jól tájékozott és szovjetbarátsággal aligha vádolható

Peer de Silva ezredes, a CIA bécsi irodájának hajdani vezetője az „alkotó zsurnalisztika” termékeinek, vagyis

legendáknak minősítette. (David Irving: Aufstand in Ungarn. Hamburg. 1981. 341. l.)

A kortársak arra valóban emlékezhetnek, hogy október 24-25-én a szovjet katonák és az utcákon nyüzsgő

emberek a főváros több pontján társalogtak egymással, fiatalok, gyermekek felmásztak a páncélosokra, a szállító

járművekre.

A szovjet csapatok ugyanis nem támadó tűzparanccsal érkeztek Budapestre, hanem taktikájuk lényege az volt,

hogy katonai erődemonstrációval erkölcsi-politikai támogatást nyújtsanak a magyar kormányerőknek. (Vö. e

számunkban: Kerekasztal-beszélgetés 1956–57-ról.) Ezért érték őket azután több helyütt váratlanul az

orvtámadások, amelyek sok áldozatot szedtek.

10 A követség munkatársai.

11 Az MDP Központi Vezetősége felmentette Gerő Ernőt a párt első titkári posztjáról, s helyére Kádár Jánost

választotta meg.

12 A külügyminiszter testvére, a CIA vezetője.

13 A Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke.

14 Nemcsak a magyar hallgatók figyelték a SZER adásait a benzinespalackok használatáról, és a harcászati

módszerekről, hanem Washingtonban, a feltüzelést helytelenítő kormányzati körökben is. W. G. Brunder

feljegyzését erről sajnos csak az itt közölt válaszból rekonstruálhatjuk.


1. Nomádok és letelepedettek Arábiában. Az iszlám történelmi jelentõsége

FIGYELŐ

SIMON Róbert

Nomádok és letelepedettek Arábiában

Az iszlám történelmi jelentősége

Létezik egy sajátos rendező elv, az iszlám, Mohamed próféta társadalomszervező tanainak rendszere, amely

majdnem másfélezer éve érvényesül a Közel-Kelet társadalmainak életében. Az iszlámmal integrált

társadalommal szemben az első világtörténelmileg elháríthatatlan „kihívást” az európai kapitalizmus kialakulása

jelentette. A 19–20. század közel-keleti történelmét úgy is felfoghatjuk, mint erre a „kihívásra” adott különböző

„válaszok”-at. A válaszok, vagyis az iszlám egybefogó elvének feltörési kísérletei, két alaptípusba sorolhatóak,

mégpedig attól függően, hogy „alulról” jönnek-e, népi mozgalomból erednek, vagy „felülről” (elsősorban a

hadsereg részéről). Mindkét típusú mozgalom tovább csoportosítható aszerint, hogy ideológiája egyértelműen a

múltban, a tradícióban gyökerezik-e, vagy kész befogadni az idegen, mindenekelőtt az európai kultúra politikai-

kulturális rendező elveit. Ám mindezekre a mozgalmakra jellemző, hogy bennük az iszlám nagyon is jelen van.

Vagy alapvető rendező elvként, vagy mellőzhetetlen mozzanatként. Már e „válaszok” sokszínűsége is az iszlám

kivételes hajlékonyságát, adaptációs készségét és nyitottságát bizonyítja.

Hogy honnan ez a hajlékonyság és befogadó képesség, arra a választ az iszlám keletkezésének és történelmi

jelentőségének vizsgálata adja még.

Az iszlám a hagyományos törzsi társadalom alapzatán jött létre a 7. században, mégpedig a mekkai hosszú távú

karavánkereskedelem révén. Ideológiai ellenhatásként fogható fel az ortodox keresztény Bizánc, a Medinában és

az észak-arab oázisokban elterjedt judaizmus és a zoroaszterianizmust (a jó és a rossz, a fény és a sötétség

antinómikus dualizmusát) valló Szászánida birodalom katonai és gazdasági „kolonializmusával” szemben,

mellyel a kor két nagyhatalma a – korabeli „harmadik világ” fontos részeként számon tartott – Arab-félsziget

kereskedelmi útjai feletti ellenőrzést kívánta megszerezni. Az Arab-félsziget nomád beduin törzseit és a városi

kereskedőket egyaránt fenyegette az idegen befolyás erősödése. Ennek hatására alakult ki az iszlám, amely a

vérbosszúról, a rablóháborúkról való lemondást, az egyes társadalmi csoportok összefogását hirdette meg az

arabok között, mint a fennmaradás egyetlen lehetőségét.

Az iszlám kialakulásánál két alapvető elemmel kell számolnunk, egyrészt a városlakókkal, másrészt az őket

körülvevő nomád törzsiséggel. A földművelő elem csak később, az arab hódítás után bukkant fel, de akkor is

csupán az előző két elemből kialakult hódító közösség alávetettjeként. Az iszlám tehát nem paraszti vallás, a

ráépülő civilizáció sem az. A vallásra és civilizációjára a prekapitalista kereskedőváros és az általa potenciálisan

hadseregként felhasználható nomádok szoros kapcsolata jellemző. Ez meghatározza egyben az iszlám speciális

jegyeit is.

Miután a hagyományos muzulmán társadalom jellemzője a kereskedő, katonai vagy éppen fejedelmi város

egysége a nomád törzsi elemmel, s velük szemben a paraszti faluközösség szervetlen gazdasági alapzatot alkot,

éppen ezért az iszlám különbözik: a) a paraszti faluközösségekre szervesen épülő kínai konfucianizmustól,

melynek lényegét erkölcsi és viselkedési szabályok alkotják, és amely nem más, mint a paraszti patriarchális

nagycsaládra épülő mandarinbürokrácia erősen világias viselkedéstana; b) a hinduizmustól, amely a hódítók és

meghódítottak törzsi társadalmát kaszttá merevített közösségek rendszerébe fogja össze, s melyet a lehető

legnagyobb rituális szigor jellemez; c) a judaizmustól, amely a gazdaságilag integrált, de társadalmilag és

kulturálisan nem asszimilált zsidóság etnikumot, létformát és világlátást összefogó üdvözülési rendszere; d) a

kereszténységtől, amely ugyan univerzális, ám nem erre a világra koncentrál, a lelket és a testet, az evilágot és a

túlvilágot mereven szétválasztja.

Az iszlám elsősorban éppen az utóbbi kettővel szemben alakította ki önálló arculatát, melynek néhány jellemző

vonását a következőkben fogjuk össze: az új hit magába olvasztotta a monoteista (zsidó, keresztény) vallások

elemeit, hogy azokat szándéka szerint egy magasabb minőségű szintézisben egyesítse. Híveit nem korlátozza

egyetlen etnikumra, s éppen univerzális jellegénél fogva alkalmas a meghódított vagy áttért népek életmódjának,

jogrendszerének akár az átvételére, akár a megtűrésére. Az iszlám alapvetően evilági, áthatja a lét minden

mozzanatát, vagyis – ellentétben a kereszténységgel nem ismeri a lélek és a test, a magánélet és a társadalmi lét


radikális szétválasztását. Végül az iszlám lényegéből fakadó szükségszerűsége a politikai egységre való törekvés

– ezt magyarázzák keletkezése körülményei –, amely a megújuló hódító hadjáratokban végig nyomon kísérhető.

Ezen jellegzetességek és kiváltképp a meghódítottak és áttértek iránti türelem és a szokásaik iránti megértés az

iszlámot megszülő társadalom életkörülményeiben gyökereznek.

Vessünk hát egy pillantást arra a természetföldrajzi környezetre, melyben az iszlám kialakult! A civilizáció

egyik legelső paradoxona, hogy a „neolitikus forradalom” (az újkőkori élelemtermelés forradalma) és a

bronzkori civilizáció egyik központjának tekinthető közel-keleti „kulturális kontinens” ökológiailag fölöttébb

mostoha területet mondhat magáénak, hiszen a nyugat-afrikai Rio de Oro-tól a turkesztáni Aranyútig terjedő

terület 90-95 %-a sivatag, művelt vagy megművelhető foltokkal tarkítva. A Közel-Kelet jellegét így a sivatag és

a – zömében mesterségesen öntözött – művelhető terület váltakozó egysége adja.

Mivel azonban, amint Marx írja: „egy túlságosan tékozló természet kézen fogva úgy vezet, mint szalagon a

gyereket”, az ember alkotóerejét éppen a „nem tékozló” természet fejlesztette ki. A művelhető területek közötti

távolság, a nyersanyagok hiánya már az újkőkor és a bronzkor időszakában előmozdította a kereskedelem

kialakulását és az egymástól messze fekvő területek szoros kulturális, gazdasági és politikai érintkezését.

Ennek az érintkezésnek színtere a steppe. Olyan vidék, amelyet az elégtelen csapadék miatt nem boríthat

összefüggő növénytakaró, ám legalább a terület felét füves, cserjés, bozótos növényzet, alkalmanként fák,

ligetes foltok borítják. A steppe tehát átmeneti terület a sivatagos zóna és az erdős vidék közt.

Az oázisokkal tagolt steppei, félsivatagos területen alakult ki a földműveléssel összekötött pásztorkodás, mely

az i. e. 2. évezredben még kisállattartó legeltetést jelentett. Legtöbbször egy-egy törzs megosztva végezte a

földművelést és pásztorkodást éppúgy, mint ahogy azt manapság is láthatjuk a kabiloknál. De még az önállóan

pásztorkodó törzsek esetében is inkább a felismert közösség tudata volt a döntő a városlakókkal szemben,

semmint a szétválasztó ellentété.

Ezt az életformát állandósította, hogy egyrészt a steppe sivatagosodása, másrészt a félsivatagos területek

mesterséges öntözés révén történő steppésítése kölcsönösen befolyásolta a nomádok és letelepedettek, vagyis

pásztorok és városalkotó földművelők, kereskedők, iparosok életkörülményeit és egymáshoz viszonyított

politikai jelentőségét. Így a sajátos természetföldrajzi körülmények között a nomádok és letelepedettek csak

Elő-Ázsiára jellemző dialektikus együttélése alakult ki.

A nomádok és letelepedettek együttélésének ezt a főképpen Mezopotámiában megvalósult formáját a kérdés

egyik mai kutatója „bekerített nomadizálásnak” nevezi. Ez azt jelenti, hogy a nomadizálás (vagy inkább

pásztorkodás) a letelepedett létforma életterének és szervezeti formáinak szerves részét alkotta, s érintkezésüket

a kölcsönös segítésen és együttműködésen, a gazdasági cserén alapuló kiegyensúlyozott viszonosság jellemezte.

Ez a viszonosság csak jelentős konfliktus esetében csapott át önmaga ellentétébe, a javak erőszakos

elsajátításába.

E téren a legfontosabb változás a sokoldalúan hasznosítható teve háziasításával történt, ami létrehozta az Arab-

félszigeten a nagyállattartó beduin nomadizálást. Ez nagyobb gazdasági függetlenséget, számottevőbb katonai és

politikai hatalmat biztosított. A nomád–letelepedett együttélést ettől kezdve mindig tágabb történelmi

összefüggések határozták meg. A kisállattartó pásztorok és a letelepedettek előbb jellemzett kiegyensúlyozott

viszonosságát most már mindig felválthatta a gazdaságilag ugyan kiszolgáltatottabb, ám katonailag sokszor

erősebbnek bizonyuló beduinok által meghatározott kényszer-viszonosság. Ennek lényege az, hogy a

letelepedettek a nomádok katonai „védelme” fejében kiegészítik ez utóbbiak labilis gazdaságát.

Amíg tehát a letelepedettek elég erősek, addig az érintkezés, együttélés formáját a nomádokkal szemben ők

választják meg. Mihelyt azonban a letelepedettek politikailag és katonailag meggyengülnek, a nomádok

gazdasági kényszere lesz az érintkezés formameghatározó elve.

A 6. században ez utóbbi folyamat felerősödése következett be. A nomádok és letelepedettek éleződő

konfliktusának feloldása és a már vázolt külső hatalmi befolyás (Etiópia, Bizánc, Perzsia) visszaszorításának

igénye hozta létre az iszlámot. Ez a nomádoknak a letelepedettekkel szembeni agresszivitását kifelé fordította, s

a hit elterjesztése jegyében történő hódításokban használta fel.

Az iszlám ily módon – és ez fő történelmi érdemének tekinthető – konszolidálta a nomádok és letelepedettek

együttélésének már kialakult formáját. Mivel pedig az együttélés mindig is különféle létformák, egymástól elütő

szemléletek egymás mellett élését jelentette, maga az iszlám is megőrizte türelmét és fogékonyságát a más

típusú jelenségek iránt.


Éppen ezért mondhatjuk, hogy a „tiszta” nomád elemet képviselő, Dzsingisz kán típusú hódító hullám kizárólag

belső-ázsiai jelenség, s nem képzelhető el a Közel-Keleten, míg Mohamed és az iszlám közel-keleti jelenség,

aminek fordított bizonyítéka az is, hogy a belső-ázsiai mongol vagy török hódítók a Közel-Keleten előbb-utóbb

asszimilálódtak az iszlám civilizációjában.

Időrendi áttekintés

2. Nomádok és letelepedettek Arábiában. Az iszlám történelmi jelentõsége

570 körül: Mohamed születése Mekkában

622. július 6.: a hidzsra, Mohamed átköltözése Jathrib városba, amelyet később Medinet-el Nabi-nak (Medina),

a próféta városának neveztek el. A mohamedán időszámítás kezdete

624: Mohamed győzelme a mekkaiak ellen

625: a medinaiak veresége Ohod hegye mellett a beduinokkal és a zsidó Kainua a törzzsel vívott csatában

627: a mekkaiak Medina elleni támadását Mohamed a mekkaiakat segítő zsidó Kurejza törzs kiirtásával

bosszulja meg

629: Mohamed seregei vereséget szenvednek a szír keresztények elleni háborúban a Holt-tenger déli vidékén

fekvő Múta mellett

630: Mohamed szent háborúban (dzsiháb) elfoglalja Mekkát

632: Mohamed halála

634: a mohamedán arabok benyomulnak Szíriába, majd elfoglalják Palesztinát

640: Egyiptom meghódítása

650: arabok elfoglalják Perzsiát, majd nyugat felé fordulva meghódítják Észak-Afrikát

711: Hispánia elfoglalása

3. Képek


1. Kocsiversenyek az ókorban

SOÓS István

Kocsiversenyek az ókorban

A közelmúltban bemutatott és filmszínházainkban nagy sikerrel vetített monumentális „Ben Hur” című film

egyik legizgalmasabb jelenete azt a kocsiversenyt ábrázolta, amely az ókori Syria fővárosában, Antiochiában

zajlott le, és amelynek részese volt a főhős, valamint gyűlölt ellenfele, a római helytartó, Messala. A vad

iramban száguldó paripák és hajtóik kíméletlen küzdelme, a versenypálya feszültséggel teli hangulata és a

stadion lelátóin helyet foglaló nézők szenvedélyes tombolása sokáig emlékezetes marad a film megtekintői

számára.

Kocsik a történelemben

A görög és római kocsiversenyeken használt versenykocsik őseit: a harci szekereket, vadászó kocsikat és a

díszes felvonulások alkalmával használt pompás járműveket először a Közel-Kelet ókori népeinél, valamint a

távoli Indiában és Kínában találjuk meg. A sumérek és babilóniaiak domborművein, pecséthengerein látható

harci kocsiábrázolások arra utalnak, hogy ez az eszköz fontos szerepet játszott a harcászatban, ugyanakkor

azonban a hatalom és az uralkodói méltóság kifejezésére is szolgált. Asszíriában a harci kocsizók külön

fegyvernemet alkottak, míg Egyiptomban a nomád hikszoszok betörése után, a Kr. e. 17. századtól terjedt el ez a

fegyver. Ezt követően a reliefek és a sírkamrák festményei gyakran örökítették meg a fáraókat díszes

szerszámokkal felszerelt, dúsan aranyozott kocsikon harcok vagy vadászat közben. De harci eszköz volt a kocsi

Indiában és Kínában is. Dacára azonban e járművek széles körű elterjedésének, arról, hogy ezekkel versenyeztek

is, először a görögökkel kapcsolatban hallunk.

A görög kocsiversenyek

Az első, még harci szekerekkel vívott versenyek közül egynek a szemléletes leírását Homérosz Iliászának

XXIII. énekében találjuk meg. Ez a verseny annak a halotti ünnepnek a keretében folyt le, amelyet a trójai

ostromban vezető szerepet játszó Akhilleusz rendezett elesett barátja, Patroklosz emlékére. A költői sorok

mellett képzőművészeti ábrázolások és régészeti leletek sokasága segít abban, hogy magunk elé képzelhessük a

régi korok görög kocsiját. A kocsit általában két vagy négy egymás mellé befogott ló húzta. Ez utóbbi esetben a

két szélső paripát külön hámmal kötötték a járműhöz. A tengely körül forgó kerekek kicsik voltak, hogy a kocsi

súlypontja mélyen legyen, s a hirtelen kanyarokban ne boruljon fel. A kocsi rúdja a szekrény aljából indult ki, s

felfelé emelkedett. Maga a szekrény többnyire fémből készült, amelyet háncsfonattal vontak be. Elülső falát

belülről kipárnázták, hogy a versenyző térdével hozzá tudjon támaszkodni. A római kocsi lényeges

ismertetőjegyeit tekintve hasonló volt a göröghöz.

A kocsiverseny népszerű látványossága volt a történeti korok görög kultikus jellegű játékainak, így az olümpiai

játékoknak is. A sovány pénztárcájú közember azonban csak nézőként élhette bele magát a versengés

izgalmába. Lovak vásárlása és fenntartása, kocsik beszerzése, hajtók megfizetése mind olyan kiadást igényelt,

amelyet csak kevés számú, tehetős ember engedhetett meg magának.

Versenyek Rómában

A római kocsiversenyek eredete, mint általában az összes játékoké Rómában, vallási kultuszhoz kapcsolódott.

Ebben valószínűleg az etruszkokat követték. Az etruszkok a halottaik tiszteletére rendezett gyászjátékokon a

kocsiversenyeket az alvilág egyik „bejárata” előtt bonyolították le, ahol hitük szerint az „alvilági szellemek az

élőkkel társalkodhatnak”. A római hagyomány a város első mitikus királyának, Romulusnak az uralkodásához

fűzi a kocsiversenyek kialakulását. Ekkor Consus, a gabona betakarításának és elvermelésének istene tiszteletére

rendeztek ilyen versengést. Az istenség földalatti oltárát szabaddá tették – miként az etruszkok az „alvilág

bejáratát” –, s ott tartották meg a versenyt. Megjegyzésre méltó, hogy a hagyomány egy ilyen ünnep alkalmából

megtartott lakomához köti a szabin nők elrablását.

A későbbi, hatalmas méretű kocsiversenyek lebonyolításának színhelye a Circus Maximus volt. Pályája

körülbelül 600 méter hosszan és 200 méter szélesen húzódott. Ennek közepén emelkedett egy 214 méter hosszú

fal, melyet spina-nak(hátgerinc) neveztek. Két végénél egy-egy kúp alakú, aranyozott bronzoszlop, a

meta(határkő) állott. Ugyancsak ide helyezték az istenek és félistenek oltárait, közöttük a tengeristen

Neptunusét, akit a lovak isteneként is tiszteltek. Ez utóbbit letakarták, és csak a versenyek alkalmával fedték fel.

A spinánhelyezték el az egyes futamokat jelző készülékeket, a hét díszes bronzdelfint, korábban a hét fatojást. A


versenyzők valahányszor megtettek egy kört, elvettek egy tojást, illetve lefelé fordítottak egy delfint. Így

tájékozódhattak a nézők arról, hol is tart tulajdonképpen a verseny.

A cirkuszi játékok iránti szenvedély növekedése miatt a cirkusz tribünjeit többször átépítették és bővítették, így

pl. Nero a Kr. u. 64. évi tűzvész után, amely elpusztította a cirkusz faalkotmányait, betemettette a pályát

körülvevő vizesárkot, s ezzel is növelte az ülő- és állóhelyek számát. Titus császár uralkodása idején körülbelül

250 ezren fértek a Circus Maximusba, a Kr. sz. 4. században pedig már mintegy 385 ezer ülőhelyről tesznek

említést az egykorú források.

A cirkusz az egyik ókori forrás szerint az egész világot jelképezte: a 12 indítóhely (carcer)az év 12 hónapját

jelentette, a kocsi elé fogott négy ló a négy évszakot, a pályát díszítő égbenyúló obeliszk – melyet Augustus

császár hozatott el az egyiptomi Héliopoliszból – a nappálya zenitjét, a hét futam a hét égövet, a kocsi kettős

tengelye a keletet és a nyugatot.

Az egész cirkuszt kívülről csarnok vette körül, valamint számos bejárat és lépcső, hogy a tolongást elkerüljék. A

csarnokban boltok, kocsmák, gyümölcsárusok, lacikonyhák, kofák bódéi álltak. Itt éltek a keleti csillagjósok,

igazmondók, könnyűvérű, ledéren öltözött nők, egy egész „ringyóhadsereg”, közöttük sok szíriai és keleti, akik

fuvolák, dobok kísérte temperamentumos, csábító táncukkal hívták fel magukra a figyelmet.

A közönség

A cirkuszi játékok a köztársaság vége felé lassan elveszítették vallási jellegüket, egyre inkább a nép kegye

megnyerésének eszközéül szolgáltak, amelyet a mindenkori uralkodó igyekezett is politikájának és

népszerűségének támogatására állandóan kihasználni. A nyilvános játékok a császári Róma elengedhetetlen

szükségletévé váltak. A túlnépesedett Rómában proletárok, munkanélküliek, lumpen elemek s főleg a keleti

provinciákból beáramlott idegenek nagy tömege, „a szegénységben élő és cirkuszi meg színházi

látványosságokhoz szokott alja nép, valamint a legelvetemültebb rabszolgák” – szól Tacitus megvetően az

alsóbb néprétegekről – a császárok juttatta adományokra is vártak. Ezek a társadalmi elemek nem elégedtek már

meg a rendszeres gabona-adományokkal, amelyeket korábban egy-egy hadvezér, később a császárok juttattak

számukra, hanem időtöltésükről is gondoskodni kellett. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a „tisztes”

polgárok számára ezek a versenyek nem jelentettek ugyancsak nélkülözhetetlen szórakozást.

Nagy jelentőségűek voltak e játékok abból a szempontból is, hogy a tömegeknek alkalmat kínáltak arra, hogy a

versenyeken megjelent császár előtt kinyilvánítsák tetszésüket vagy nemtetszésüket az uralkodó intézkedéseivel

szemben; felpanaszolhatták sérelmeiket, benyújthatták kívánságaikat. A cirkusz azonban egyúttal politikai

események színterévé is válhatott, amennyiben a tömeg akarata politikai követelések formájában jutott

kifejezésre; sőt egy-egy politikus vagy államférfi élete is itt dőlhetett el.

Küzdelem a javából…

A ló- és kocsiversenyeket régi, vallási hagyományokon nyugvó, a hadvezérek diadalmenetére emlékeztető

felvonulás, a pompa vezette be. A káprázatos menet a Capitoliumtól indult el, élén a játékok rendezője, a

magister (elnök), rendszerint consul, praetor vagy aedilis haladt, gazdagon díszített kocsin állva, aranyhímzésű,

bíbor színű tógában és pálmagallyakkal hímzett tunicában, kezében sas alakban végződő elefántcsont jogarral,

mögötte egy rabszolga arany tölgyfalevelekből készített, drágakövekkel kirakott koronát tartott a feje fölé. A

magister kocsija körül fiatal, fehér tógába öltözött rómaiak mentek lovon vagy gyalog, attól függően, hogy

lovagrendi származásúak voltak-e, vagy sem. Őket a kocsihajtók követték kocsijukkal. A menetet vörös

tunikába öltözött harcosok, továbbá a szoborvivők csoportja zárta fuvolások, trombitások és egyéb zenekarok és

táncosnők kíséretében. A tensa nevű díszkocsin az istenek, istennők, később már a héroszok és istenné

nyilvánított császárok szobrait is vitték. Ha a tensa akkor billent egyet, amikor a római polgárok kedvenc

istenük nevét kiáltották úgy vélték, az isten fejbólintással jelezte jóindulatát. A kocsik elé fehér paripákat,

öszvéreket vagy ökröket, néha elefántokat, sőt embereket is fogtak. A menet végigvonult a cirkuszon, az

istenszobrokat felállították a spinán, majd a verseny rendezője áldozatot mutatott be az isteneknek.

Mindezek után következtek a futamok. A futamok száma naponta eleinte 10–12 volt. Később, Caligula

császársága idején, egy Augustus tiszteletére emelt templom felavatási ünnepségének első napján 20, a

következő napon 24 futamot indítottak. Gyakori volt ez Nero idejében is. 24 futamnál többet csak rendkívüli

ünnepélyeken rendeztek. Az egyes futamok – az előkészületekkel együtt – mintegy fél órát vettek igénybe. Az

egész napon át tartó játékok miatt gyakran tartottak szünetet. Ekkor frissítették fel a cirkusz levegőjét különböző

illatszerekkel, ugyanis a lovak és a közönség – amely folyvást evett-ivott, sőt előfordult, hogy egyesek

szeméremsértően még szükségüket is helyben végezték el – elég bűzössé tették azt.


A rendszerint négy ló húzta kocsik kicsik és könnyűek, a görög versenykocsikhoz hasonlóak voltak. A

legjobban futó lovat a fogat bal oldalára fogták be, ugyanis a kanyarodásnál ennek a lónak a gyorsasága és

ügyessége bizonyult döntőnek. A nézők is ennek a lónak a nevét kiabálták szurkolás közben.

Az indítórekeszek előtt kifeszített kötelet a cirkuszi szolgák elrántották, s a lovak óriási sebességgel

nekiiramodtak. A hajtók ilyenkor inkább fékezték a paripák futását és bal kezükkel erősen fogták a gyeplőt,

nehogy a lovak már a verseny elején kiadják erejüket, s képtelenek legyenek a végén hajrázni. Fontos volt az,

hol, a pálya melyik részén futott a kocsi. Nagy előnnyel járt a „kötélnél”, azaz a spin mellett elvágtatni, hiszen a

szorosan egymás mellett haladó versenyzők között annak a kocsinak volt előnye a fordulónál, amelyik elébe

vághatott a külső pályán futónak. Az ilyen elhelyezkedés nagy figyelmet és ügyességet igényelt. A fordulók sok

veszélyt rejtegettek. Ugyanis ha a versenyző túlságosan szűken vette a kanyart, könnyen beakadhatott kocsijával

a kúp alakú határkőbe, ha viszont nagyon széles ívben fordult, akkor kisodródhatott a pálya szélére, ami tetemes

hátrányt okozhatott. A verseny hajrája az ötödik körnél kezdődött. A hajtók a díj elnyerése érdekében olykor

nem riadtak vissza sportszerűtlen eszközök alkalmazásától sem. Az ellenfél akadályozására kipróbált módszer

volt a „tengelyakasztás”. A hajtó nekiszorította kocsiját ellenfelééhez, hogy ezáltal felemelje annak tengelyét és

kibillentse egyensúlyából. Nem riadtak vissza attól sem, hogy ráhajtsanak az előttük futó kocsi hátuljára,

amelyet így a lovak patái összetörtek. Ez azonban kétélű fegyver volt, hiszen az is előfordult, hogy a támadó

kocsi lovai beakadtak a felborított jármű felfelé meredő kerekeibe, és maguk is harcképtelenné váltak. Ha

viszont egy kocsi felborult és a hajtónak nem sikerült idejében elvágni a derekára csavart gyeplőt, a megvadult

lovak magukkal rántották, és sokszor halálra taposták. A vetélytársak a küzdelem hevében sokszor ostorral

támadtak egymásra és a másik lovaira. Még az is előfordult, hogy a kocsijáról leesett hajtó egy másik járműre

kapaszkodott fel, s annak irányítóját letaszítva idegen kocsin fejezte be a versenyt. A kockázat vállalása érthető,

ha- meggondoljuk, hogy egy-egy győztes 15-16 ezer sestertiust is bezsebelhetett. Érdekes, hogy a legnagyobb

jutalmat az a győztes kapta, aki a verseny során mindvégig az első helyen hajtott. Már kevesebbet kapott, ha

hirtelen tört előre és úgy nyert, míg a legkisebb összeget akkor kapta, ha fokozatosan nyomult fel az első helyre.

Ezzel a premizálási módszerrel igyekeztek a hajtókat minél vakmerőbb versenyzésre ösztönözni.

… a politikában is

A versenyzők különböző színű ruhákban küzdöttek, s mindegyik szín egy-egy párt (factio)jelképe volt.

Természetesen nem szabad itt sem mai értelemben vett politikai pártokra, sem egymással versengő

sportklubokra gondolnunk. Arról van csak szó, hogy időnként különféle üzleti körök vagy politikai

csoportosulások, esetleg egy-egy császár valamelyik szín pártfogása mellett döntöttek, annak istálló-

tulajdonosait, versenyzőit támogatták, s így a vetélkedő színekben küzdők biztatása politikai töltést kapott. Ha

például a zöld „pártot” támogató Caligula császár idején valaki a kékeknek szurkolt, evvel kifejezhette

ellenérzését a kegyetlen uralkodóval szemben. Eredetileg, a köztársaság korában mindössze két szín: a fehér és a

vörös küzdött egymással, majd a császárkorban divatba jött a zöld és a kék is.

A társadalom belső politikai konfliktusai idején a különböző színekkel jelzett „pártok” vetélkedései

kiéleződhettek, és ilyenkor véres jelenetek követték egymást nemcsak a küzdőtéren, hanem a tribünökön

szurkoló nézők között is. Nem egy versenyt követtek politikai zavargások. Nem csupán Rómában, hanem a

birodalom nagyobb központjaiban is, mint például Alexandriában, Antiochiában, Karthágóban vagy Bizáncban.

A versenyzők

Az egyes „pártokhoz” tartozó kocsihajtók, akik magának a „pártnak” az alkalmazásában álltak, eleinte a

rabszolgák, később a szabad polgárok közül kerültek ki. Általában nincstelen emberek voltak, akik így próbáltak

maguknak vagyont és dicsőséget szerezni. A szerencsés kocsihajtók népszerűsége vetekedett a mai

futballistákéval, és ahhoz a „párthoz” álltak, amely nagyobb jutalmat ígért. Egyes versenyzőknek sikerült is

nagy vagyont összeharácsolniuk. A szatirikus költő, Juvenalis egy, a vörös színnek sok dicsőséget hozó hajtóról

azt írta, hogy annak jövedelme akkora volt, mint száz ügyvédé együttvéve.

Sok politikai karrier is a cirkuszi „pártok” kebelén belül bontakozott ki. Így Vitellius – a később rövid ideig még

Rómát is hatalmába kerítő császár – élete egészére kihatottak a kékeket pártoló politikusokkal szövődő

kapcsolatai. Az egyik ilyen „főszurkoló” javaslatára nevezte őt ki Galba császár Alsó-Germánia helytartójává

Kr. sz. 69-ben, ezért amikor még ugyanebben az évben – mindössze nyolc hónapra – kezébe kaparintotta a

császári hatalmat, mindenkit kivégeztetett, aki kedvenc színe ellen mert fellépni.

Természetesen a számtalan kocsihajtó közül csak keveseknek adódott meg a lehetőség, hogyFortuna szekerét is

hajtsák. Sokan közülük a cirkusz homokján lelték halálukat, mások szegényen, a véres viadalok nyomait életük


végéig testükön hordozva tengődtek a nagyvárosok nyomornegyedeiben. Az ő nevüket azonban nem jegyezte

fel a történelem.

2. Képek


1. Pusztaszer és a magyar történelmi tudat

ZOMBORI István

Pusztaszer és a magyar történelmi tudat

Egy társadalom történeti tudatának formálásában évezredek óta köztudottan nagy jelentőségük van a múltat

idéző szimbólumoknak, jelképeknek. (Mint pl. a zászlóknak, jelvényeknek, dallamoknak, ereklyéknek stb.)

Ezek mintegy sűrítve fejezik ki, és egyúttal szervezik meg az illető társadalom bizonyos közös eszményeit vagy

törekvéseit. Sőt, adott alkalommal mozgósítják is azokat. A jelképek kialakulásának és jelentéstartalmuk

változásainak kutatása tehát az egész társadalom történetéről is igen jellemző képet adhat. Az alábbiakban egy

ilyen magyar nemzeti jelkép, Pusztaszer kialakulását és szerepét kíséreljük meg nagy vonalakban bemutatni. (A

szerk.)

A Csongrád megyei település neve, Szer, (egyszersmind jelkép-szerepének megalapozása) először Anonymus

12. századi krónikájában fordul elő: eszerint a honfoglaló magyarok Árpád vezetésével itt tartották az első

országgyűlést. Katona István, a 18. század végének tudós történésze ezt az adatot már összekapcsolta a török

hódoltság alatt elpusztult helység középkori templomának még álló romjaival, a templom építésében az ősöknek

mintegy az országgyűlés emléke megörökítésére látva igényét. A krónika feljegyzésének hitelét a későbbi

kutatás sem vonta kétségbe, és a 18. század végén éledő nemzeti öntudat számára Szer a magyar állam

alapvetésének színhelyeként a Habsburgokkal és abszolutista rendszerükkel szemben az önálló és alkotmányos

magyar állameszmének is szimbólumává kezdett alakulni. Ezt az alkotmányos jelképet látta és hangsúlyozta

Szerről beszélve, és Anonymusra hivatkozva a Tudományos Gyűjtemény 1817. évi névtelen ismertetője, s a

reformkor több olyan jeles alakja, mint a Bánk bán írója, Katona József (1823-ban), a nagy statisztikus,

FényesElek (1839-ben), és ezt fogalmazta meg 1830-ban Vörösmarty epigrammája:

„Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád

Hőseivel, s a Hont biztos alapra tevé.

S áll az azóta, kilenc századnak véridején túl,

Várja virágzását, s vajha ne várja hiún!”

Nem véletlen, hogy az így már megszilárdult pozitív jelentésű jelkép 1861-ben ismét nagy szerephez jutott. Az

1849-et követő, az abszolutista kormányzást visszaállító Habsburg-uralom megrendülése idején ui. Kecskemét

városa (mint a szeri puszta egy részének birtokosa) mozgalmat indított, hogy „ősi alkotmányunk keletkeztének

egyik történeti nevezetességű színhelyén országos emlék állíttatása elrendeltessék”. A tervből ugyan egyelőre

pénzhiány miatt nem lett semmi, de négy évvel később Hornyik János, Kecskemét kiváló történésze nagy

okleveles anyag alapján rekonstruálta Szer történetét, ismét hangsúlyozva: az ősi országgyűlés színhelyéről van

itt szó. Ennek jegyében Csongrád megye a pusztaszeri templom romjai közül vett földet küldött Ferenc József

koronázási dombjához.

A következő évtizedekben Pusztaszer kultusza egyre erősödött. Göndöcs Benedek, a pusztaszeri apát ekkor

felélesztett címét elnyert pap képviselő Rómer Flóris, a kitűnő régész bevonásával ásatásokat indított el a

templom romjai körül. Bár az idő- és pénzhiány miatt csak felületesen végzett ásatás nem hozhatott teljes értékű

eredményt, Göndöcs mégis erre hivatkozva 1882-ben a képviselőházban, Pusztaszeren egy 100 holdas

emlékpark létesítését javasolta, („melynek célja Pusztaszernek megdicsőítése, illetve látható emlékének az

utókor számára való megőrzése és fenntartása”) – benne azonban már Ferenc József és családja emlékére ültetett

tölgyfákkal is. A terv mindenkinek tetszett: Trefort Ágoston kultuszminiszternek éppúgy, mint Bakay

Nándornak, a lelkes szegedi kendergyárosnak: „Jó is, szép is, hasznos is a kufár, kalmár korszak embereire

nézve, ha néha elmennek az ősi erények emlékhelyeihez – a jó erkölcsök romba dőlt kútfejénél egy-egy

szemernyi adag hagyományt az effélékből is meríteni” – mondta.

Ezek után nem meglepő, hogy az 1896. évi millenniumi ünnepségek során Pusztaszer jelentős szerephez jutott.

Részint Kecskemét városa most igyekezett megvalósítani 1861. évi tervét, és (igaz, a tervezett díszes szobor

helyett) egy 13 méter magas emlékoszlopot állíttatott (bár 1896-ban még csak az alapkő letételéig jutva el). A

reprezentatív emlékművet azonban az állam a pusztának ekkor Pallavicini Sándor őrgróf birtokában levő részén,

a templomromok mellett állíttatta fel. Igaz, hogy 1896-ban ennek is csak alapkövét tették le, de azt országos

ünnepség keretében, mintegy 25 ezer fős tömeg jelenlétében. Utóbbi számára primitív verses füzetek szállították

a hazafias ideológiát:


„Itt e rónán esküdött először

Nemzetünk, a drága szabadságra.

Itt alkottak törvényt – itt folyt vérök,

Áldozatként, a közös kupába.”

Egy másik füzet viszont Álmos vezért „összehozta” Lehel kürtjével és muszkaverőt csinált belőle. Tudniillik a

honfoglaló magyarok által elűzött szláv fejedelmet az orosz cárral azonosította. De szerepelt Pusztaszer a

millenáris kiállításon is: pavilonja a főbejárattól nem messze, kiemelt helyen állott. A pavilonban a látogatók

különböző pusztaszeri dísztárgyakat vásárolhattak, melyek mindegyikében volt egy csipetnyi a vérszerződés

megkötésének helyéről származó földből.

Pusztaszernek hajdan az alkotmányosság idézéséből az immár egyre üresebben kongó hazafiaskodás felé

„fejlődő” kultusza azonban most már nem ért véget a millenniumi ünnepségekkel. A kultusz fenntartását egy

szegedi értelmiségiekből, polgárokból és kispolgárokból alakult jó akaratú lelkes társaság (tagjai között

Tömörkény Istvánnal, az íróval is) vállalta magára: ők 1887-től minden év augusztusának első vasárnapján

Árpád-ünnepséget rendeztek az időközben elkészült emlékmű körül, melynek környékét ekkor már az uradalom

parkosította. Az egyre növekvő tömegek részvételével egyre nagyobb szabású évi ünnepség szervezését azonban

1902-től egy külön e célra alakult egylet vette át, amely az első világháborúig működött; tagjai ennek is főleg

értelmiségiek, városi alkalmazottak és hazafias gondolkodású iparosok voltak. A legfőbb problémájuk a

rendszeres anyagi forrás hiánya volt. Ezért az évi ünnepléseken túl mindössze egy kezdetleges kis ásatásra

futotta erejükből 1907-ben, Árpád halálának ezredik évfordulóján.

Voltak azonban akik Pusztaszer és a magyar múlt körülötte így kibontakozó kultusza mögött megérezték a

maradi, feudális Magyarország magát konzerválni így akaró szándékát is. Leghangosabb szavú leleplezője

ennek Ady Endre volt, aki már az új Versek előhangjában is Pusztaszer felől várja a régi Magyarország átkait új

hangú verseire, és később is indulatosan támadja a Pusztaszer kultuszával kapcsolatban felmerülő különféle

javaslatokat. „Van pénzünk hálistennek mindig … dáridóra, zsenizászlóra, emlékoltárra, örökmécsesre,

ősharangra … Az Árpád-oltár, az Árpád-harang nem fogják jóllakatni a szegény csongrádi parasztot” – írja

1907-ben az Árpád-millennium évében. És hangja egyre ingerültebbé válik, mikor az őrgróf által rendezett nagy

pusztaszeri vadászatokról ír, melyen a Monarchia legelőkelőbb emberei jelennek meg. „Vajon Pusztaszeren

csakugyan azért történt volna a híres kötés, amely akkor is hiteles, ha nem történt volna meg? Ez az ország azért

kívánt és akart itt megalakulni, hogy Pallaviciniek vadölő áldomáson vendégelhessék az idegen és hazai

rablólovagok unokáit? … Azt kell hinnünk, hogy ezt a népet, amely Árpáddal jött ide, teljesen elmosta az idő

vérfolyama … Másképpen nem ritterek vadásznának Pusztaszeren, de végre megcsinálná ott a nép az új szert.

Az új kötést, amely után csak egy vadászat jönne még: azokra a latifundiumos urakra, akik miatt meg nem

születhet egy becsületesebb, jobb Magyarország.”

Az első világháború után azonban az Árpád- és Pusztaszer-kultusz az eredeti pozitív magot már eddig is egyre

jobban elfedő rétegeire újabbak is rárakódtak, ezúttal már a sovinizmus, az irredentizmus, a „Vissza

Nagymagyarországot” ideológia jegyében. Ennek szolgálatába állt az évenkénti pusztaszeri Árpád-

ünnepélyekújból meginduló sorozata. Az emlékmű környéke azonban ekkorra már elhanyagolva, rendetlen

pusztaként fogadta a látogatókat. „Pusztaszeren magán, így ahogy van, nem sok a mutogatni való, s hiába állítja

be a város az autóbusz-járatokat, az idegenek nem esnek extázisba, s nem viszik el a hírét a rendelkezésünkre

álló szépségeknek. Az emlékmű jócskán szegényes s a környéke semmivel sem hangulatosabb, mint Kömpöc

vagy Csengele: a szántóföldeknek és kukoricaföldeknek itt se történelmibb a levegőjük, mint máshol, és akit

ilyesmivel csalogatnak ide, az megcsaltnak fogja magát érezni” – írja Móra Ferenc. Az emlékmű környékének

helyrehozatalára azonban a tulajdonos őrgróf pénzhiányra hivatkozva sokáig nem volt hajlandó áldozni, és a 100

holdas nemzeti emlékpark újból felmerült terve éppúgy nem valósult meg, mint az, amely Pusztaszer vitézi

telkek céljára való megvételét és újratelepítését tervezte. A szegedi Árpád Egylet évi 2 pengőt fizető 250 lelkes

tagja azonban végül elérte, hogy az őrgróf 1936-ban jelképes bér fejében 99 évre átadott az Egyletnek 30 holdat,

és vállalta az így kialakítandó „Nemzeti Árpád Liget” befásítását is. A terület egyharmadán fiatalok munkájával

csakhamar ifjúsági cserkész- és leventetábor épült, 1937-ben artézi kutat fúrtak, mely az „Árpád kútja” nevet

kapta; 1938-ban elkészült a liget főbejáratánál a galambdúcos erdélyi székelykapu, a tetején felvonható

zászlóval, és tervek készültek, hogy az Árpád-kultusz jegyében felépítsék a „Honalapítás Nemzeti

Emlékkápolnáját”. Ebben akarták elhelyezni a magyar nemzet családfáját, „mely igazolná, hogy nem vagyunk

elpusztulásra ítélt nemzet, hanem a 600 milliós turáni nép nyugatra tolt kultuszharcosai – akiket sem az osztrák,

se a cselák, se a rác, se az oláh soha utol nem érhet”. A szegedi kisemberek naiv jóakarása és vele a Pusztaszer

emléke által a reformkorban még hordozott pozitív tartalom már a dualizmus éveiben is deformálódva, végül a


két háború közötti korszak viszonyai között szinte törvényszerűen így esett bele az illuzionizmus és a

sovinizmus csapdájába.

A II. világháború véget vetett az ünneplésnek, a felszabadulás után megszűnt az egyesület is. Az új kormány

tagjai maguk is tisztában voltak a Pusztaszer név jelentőségével, és az ország népének megnyeréséért folytatott

harcban éltek is vele. Ezért kívánták a földosztás ünnepélyes, országos kezdetét itt megrendezni. Ha hivatalosan

Sövényházának hívták is a vidéket, a földosztás megkezdése, a jeladás a „második honfoglalásra” egyszer s

mindenkorra a Pusztaszer névhez kapcsolódott.

2. Képek


1. Az újrakezdés évei az SPD 1945 után

GLÓBUSZ

KISS J. László

Az újrakezdés évei: az SPD 1945 után

„Hitler után mi következünk!” – hangzott a legendássá vált jelszó, amelyet Breitscheid szociáldemokrata

Reichstag-képviselő 1932-ben, egy bielefeldi választási gyűlésen fogalmazott meg. A jelszó a fasiszták elleni

harckészségen túl tévedését is bizonyítja: nevezetesen a nemzetiszocialista mozgalom veszélyeinek helytelen

megítélését. Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) vezetői emigrációba, koncentrációs táborokba,

vagy jobb esetben a belső emigráció, a polgári élet fedezékébe kényszerültek.

Tizenkét évet kellett várniuk, míg újra felléphettek a politikai élet színpadán. A fasiszta kapitulációt követően az

SPD viszonylag gyorsan újraszerveződött. Már 1945. június 17-én Berlinben a Luckauer Hofban megalakult az

SPD, s csaknem ezzel egyidejűleg létrejöttek a szociáldemokrata szervezetek Szászországban és Thüringiában

is. 1945 nyarán Kurt Schumacher, a pártnak már a weimari időkben is tevékeny vezetője „A német politika

következményei” című politikai vitairatában nyíltan elutasította a német nép kollektív bűnéről szóló tételt,

kiemelte a szociáldemokraták antifasiszta múltját, s más politikai erőkkel szemben a szociáldemokrácia abszolút

vezetési igényét hirdette meg az új Németország felépítésében.

Schumacher koncepciója

A porosz származású szociáldemokrata számára a német nemzet és a Reich azonos fogalmak voltak, s aki a

nemzet és a birodalom érdekeinek primátusát nem fogadta el, megszűnt németnek lenni. Aligha volt meglepő,

hogy Schumacher politikai világképében a német kommunisták a Szovjetunióval váltak azonossá, s a polgárság

„szeparatista” és „a megszálló hatalmak lakája” volt, mivel szerinte nemzeti érdekeit a nyugati megszálló

hatalmak érdekeinek rendelte alá. Nem kímélte a politikai katolicizmus bázisát alkotó egyházat sem és szerepét

az „ötödik megszálló hatalomként” jellemezte. Schumacher számára a munkásosztály volt az egyetlen erő,

amely nem csupán a nemzet, hanem a „tiszta” demokrácia érdekeit is megtestesítette, s az egyetlen törvényes

politikai alternatívának, a szocializmusnak volt a képviselője.

Schumacher a Weimari Köztársaság idején azokhoz a fiatal szociáldemokratákhoz tartozott, akik ugyan már

igen korán felismerték a nemzetiszocializmus törekvéseit, azonban sohasem voltak forradalmárok és nem

gondoltak a fegyveres harcra, egyedül a polgári parlamentarizmusban látták a megfelelő eszközt arra, hogy

szinte az utolsó órában politikai fordulatot hozzanak létre.

A schumacheri koncepció világosan kifejezésre jutott az SPD háború utáni első konferenciáján, amelyet 1945.

október 5-én a Hannover melletti Wennigsenben tartottak. Az értekezlet nem reprezentálta a párton belüli

valamennyi irányzatot, azonban a Schumacher vezetése alatt álló „hannoveriek”, az Otto Grotewohl neve által

fémjelzett berlini pártcsoport, valamint az Erich Ollenhauer vezette londoni emigrációs csoport jól

megkülönböztethető volt. A konferencián a kész politikai elképzelésekkel rendelkező Schumacher befolyása

egyértelmű volt. Schumachernek ugyanakkor sikerült a maga csoportját az SPD berlini központjának

demokratikus vezetési illetékessége alól kivonni, habár a párthagyományok és a szervezettség alapján a

berlinieket illette volna meg az országos vezető szerep. A hannoveri szociáldemokrata vezető azt hangsúlyozta,

hogy az SPD központi bizottsága csak Berlin, valamint Németországnak a Szovjetunió által megszállt területe

felett illetékes, s ily módon a berlinieket nem lehet a birodalom központi pártvezetőségeként elismerni.

Mivel a nyugati zónákban az új pártszervezeteknek formálisan elismert központi vezetősége nem volt, a

„hannoveriek” valójában abba az irányba tették meg az első lépésüket, hogy országos vezetési igényüket

érvényesítsék az újraszerveződött pártban. Schumacher erőfeszítése egyidejűleg arra irányult, hogy a nyugati

zónákban a szociáldemokrata és kommunista szervezetek közötti egyesülést megakadályozza. Sőt Grotewohlt

arra szólította fel, hogy a szociáldemokrata és a kommunista erők egyesülése előtt oszlassa fel a keleti zóna

SPD-jét. Schumachernek az egységpárti törekvésekkel szembeni ellenállása a keleti zónában sikertelen maradt,

ám a nyugati megszállók sem honorálták a szociáldemokrata politikus harcos antikommunizmusát a párton

belüli csatározásokban. Antikommunista elkötelezettsége ellenére Schumacher a legcsekélyebb mértékben sem

mérsékelte támadásait a nyugati megszállási politika és az újraszerveződött polgári erők ellen. Egyidejű

nacionalizmusa és antikommunizmusa eszköz volt nem csupán a párton belüli vezető szerepének, hanem a

szociáldemokraták politikai hegemóniájának a biztosítására az újraéledő politikai életben. A „minden vagy

semmi” politikáját magáénak vallva 1946 tavaszán kijelentette, hogy a német demokrácia vagy „szocialista”


lesz, vagy egyáltalában nem lesz. Bírálta a nyugati megszállókat, mivel nem volt megfelelő politikai

koncepciójuk Németország jövőjéről.

Schumacher nemzeti politikája számára a fő ellenség a Szovjetunió és Franciaország volt, azonban paradox

módon a megszállási politika revíziójában az amerikaiak közelebb álltak hozzá, mint a munkáspárti angol

megszállók.

A szociáldemokrata vezető alapvető dilemmával állt szemben szinte minden megszállási övezetben. A nyugati

megszálló hatalmak arra törekedtek, hogy a társadalmi rendszer alsó egységeit az egykori szakemberek

bevonásával reorganizálják. Ez a gyakorlat azonban ellentétbe került a következetes nácitlanítás politikájával.

Az újonnan megalakult pártok képviselői a nácitlanítási eljárások ésszerűtlenségét hangsúlyozva készek voltak

megadni a felmentéseket a Harmadik Birodalom szakembereinek is.

Ennek az lett a következménye, hogy a közigazgatás korábbi szerkezete regenerálódott. Schumacher ugyan

maga is rámutatott a restauráció veszélyeire, más járható utat azonban nem volt képes mutatni, nem szólva arról,

hogy ebben a folyamatban a szociáldemokraták is tevékenyen részt vettek. A szociáldemokrata politikusok helyi

és tartományi szinten a schumacheri „nemzeti oppozíció” politikáját nem követhették, mivel arra voltak

kényszerítve, hogy a létrejött közigazgatással, s nem utolsósorban azoknak az új pártoknak a vezetőivel

működjenek együtt, akiket Schumacher a „maradék-kapitalizmus” képviselőinek nevezett.

Az első kongresszus

Ilyen feltételek között zajlott le Hannoverben 1946. május 8. és 11.között, a fasizmus bukása után először az

SPD kongresszusa. Schumacher referátumában hevesen bírálta a nyugati megszálló hatalmak „biztonsági

mániáját”, a gyári berendezések leszerelésének és a korlátlan jóvátételnek gyakorlatát, s elutasította az Odera–

Neisse határ elismerését. Hangsúlyozta, hogy vagy a szociáldemokrata párt lesz a döntő tényező

Németországban, vagy „Németországból semmi sem lesz és Európa a nyugtalanság és a rothadás fészkévé

válik”.

A marxizmus ebben a koncepcióban nem játszott számottevő szerepet. Schumacher a marxizmust a

szociáldemokrata mozgalom, s ezzel saját koncepciója részének tekintette. Mindenesetre az első kongresszus

után az elnökké választott Schumacherrel az élén az SPD zárt, fegyelmezett párt képét mutatta.

Az 1946–47. évi járási, helyi és tartományi választások eredményei bebizonyították azt, hogy 12 éves diktatúra

után milyen nagy az SPD regenerációs képessége, ám azt is, hogy a KPD-vel, a kommunista párttal való

együttműködést elutasító szociáldemokrata pártnak nem sikerült a politikai áttörés. Világossá vált, hogy az SPD

számára a fő belpolitikai ellenfél az Adenauer vezette CDU, ami persze nem akadályozta meg a

szociáldemokratákat abban, hogy az uniópárttal koalícióba lépjenek, paradox módon éppen Hannoverben is. Az

1946–47-ben bekövetkezett fejlődés más tekintetben is elmaradt a schumacheri várakozásoktól. Még 1946-ban

Németország keleti övezetében megalakult a Német Szocialista Egységpárt (SED), a nagybirtokokat

felszámolták, s a gazdaság nagy részét államosították.

Nemzeti egység vagy szeparatizmus

Vereséget jelentett a nemzeti egység elsődlegességét hangsúlyozó schumacheri politika számára, hogy az

amerikaiak már igen korán lépéseket tettek egy nyugatnémet állam fokozatos kialakítására. Ennek a

folyamatnak egyik fontos állomását jelezte Byrnes, amerikai külügyminiszter 1946. szeptember 6-i stuttgarti

beszéde az Egyesült Államok megszállási politikájának revíziójáról, amely még ugyanabban az évben a

bizonális megállapodás létrejöttéhez vezetett.

Az amerikai és az angol megszállóknak ez a lépése többé nem volt összeegyeztethető a potsdami megállapodás

szellemével, az addigi négyhatalmi Németország-politikával és annak végrehajtó szervével, az Ellenőrző

Tanáccsal. Nem volt kétséges, hogy ezen az úton a legcsekélyebb kilátás sem lehet a Szovjetunióval való jó

viszony fenntartására, s ez elkerülhetetlenül Németország kettészakadásához vezet.

1947-ben ez a folyamat még tovább haladt. A brit és amerikai zónatanács teljhatalmát az 54 mandátummal

rendelkező frankfurti Gazdasági Tanácsra ruházta át. Schumacher hiába tiltakozott a közvetett, föderalista úton

létrejött mandátumelosztás ellen, az erőviszonyok a CDU-CSU és az FDP, a liberálisok többségi esélyeiről

tanúskodtak. 1947 júliusában a német tartományok miniszterelnökei müncheni találkozójának kudarca, majd az

amerikai Marshall-terv bejelentése egyaránt Németország, s ezzel Európa kettészakadásának az elmélyülését

jelezte.


Az állammá fejlődés útját a három nyugati hatalom 1948 júniusában bevezetett valutareformja tovább

gyorsította és ez szükségképpen a Szovjetunió gazdasági, politikai és katonai ellenintézkedéseit váltotta ki

Nyugat-Berlinnel szemben.

1948 őszén Düsseldorfban, az SPD háború utáni harmadik kongresszusán a beteg Schumacher távollétében

felolvasott referátum változatlanul az SPD „demokratikus kiváltságait” hangsúlyozta, a valutareformot (a

nyugati övezetekben 1948 júniusában új márkát vezetnek be), és a CDU-CSU frankfurti politikáját a „felülről

jövő osztályharc” formájának nevezte. Arról beszélt, hogy a Németország számára szükségszerű

szocializmusnak nem kell feltétlenül marxistának lennie.

Az állammá válás folyamatát 1949. május 8-án az alaptörvény-tervezet 53:12 arányú elfogadása koronázta meg

a bonni Parlamenti Tanácsban. A „hiperföderalistának” tartott alkotmánytervezet időleges szociáldemokrata

elutasítása a kialakult világpolitikai helyzetben Németország kettészakadását nem akadályozhatta meg. Az

alaptörvény elfogadása után az SPD-nek egy újabb jelképes vereséget kellett szenvednie: az új főváros Bonn

lett, s ezzel az új államalakulat „rajnai-katolikus” jellege véglegessé vált. Kedvezőtlenül érte a

szociáldemokratákat az a tény is, hogy az alkotmány Berlin-klauzulája szerint Nyugat-Berlin nem rendelkezett a

„Land” (tartomány) státussal, s a leendő törvényhozás két házában, a Bundestagban és Bundesratban a városnak

csupán képviseleti és nem szavazati joga lett. Ez a megoldás a CDU-CSU érdekében állott, hisz az 1948.

decemberi választásokon az SPD Nyugat-Berlinben a szavazatok 64,5 százalékát szerezte meg. Ismerve a

választási aritmetikát, Adenauer attól tartott, hogy a teljes jogú Nyugat-Berlin a parlamenti erőviszonyok

alakulásában a mérleg nyelvének a szerepét töltheti be.

Németország – és ezzel az egykori főváros-megosztottsága teljessé vált. A schumacheri nemzeti politikával az

újraegyesítés célja nem volt összeegyeztethető. Az SPD – noha maga is részt vállalt a konszolidálásban –

támadta az új állam létrejöttét és monopolkapitalista tartalmát.

Az új államban

Az 1949. évi első Bundestag-választások előtt a párt tizenkét pontos programot készített. A program belpolitikai

szempontból a korábbi schumacheriánus elképzelések foglalata volt. A külpolitika területén az SPD

visszautasította a keleti határokat, hangsúlyozta az Atlanti Charta érvényességét, sürgette az együttműködést a

Marshall-segély országai között, s óvott a „gazdasági Rapallo-politika” veszélyeitől a kelet-európai országokkal

szemben.

Az első parlamenti választásokon az SPD 29,2 százalékos eredménnyel, csaknem 400 ezer szavazattal maradt a

győztes uniópártok mögött. Az első Bundestag mandátumainak megoszlása az SPD számára még

kedvezőtlenebb volt: az SPD 131 parlamenti helyével szemben a CDU-CSU-nak 139, az FDP-nek 52

mandátuma volt, nem szólva a KPD 15 helyéről és a kisebb polgári forgácspártok eredményéről.

Az ideiglenesnek tekintett nyugatnémet polgári állam létrejött, a monopolkapitalista állam politikai rendszere

megszilárdult, s ezzel az SPD számára megkezdődött a parlamenti ellenzékiség csaknem két évtizedes útja. A

kormányra kerülést – nem véletlenül – majd csak egy olyan SPD tudta végrehajtani, amelyik új módon gondolta

végig a németség európai és világpolitikai helyét.

2. Képek


1. Legenda és valóság egy emlékmû körül. A gellérthegyi szovjet emlékmû

ÍGY ÉPÜLT

PÓTÓ János

Legenda és valóság egy emlékmű körül

1945 januárjában Budapesten Vorosilov marsall az autójából kipillantva felfigyelt egy szoborra, Kisfaludi Strobl

Zsgimond Íjász című alkotására. Nem sokkal később felkereste műtermében a szobrászt és felkérte egy szovjet

hősi emlékmű terveinek elkészítésére. Huszonhét hónap elteltével pedig felavatták a Gellérthegy ormán a

Szabadságszobrot. A szinte mindenki által ismert pletyka szerint viszont az emlékmű története nem 1945

januárjában, hanem jóval korábban kezdődött.

A legenda

Az osztrák Arbeiter Zeitung írta – nyilván a szóbeszéd nyomán – a művész nekrológjában: „Kisfaludi Strobl

legismertebb alkotása a Repülős emlékmű, amelyet az akkori magyar kormányzó, Horthy admirális fiának

emlékére készített, aki a második világháborúban a keleti fronton zuhant le a repülőgépével. A háború után ezt

alakították át Felszabadulási emlékművé, s most ott áll Budapest fölött, a Gellérthegy legmagasabb pontján ”.

Mindenekelőtt tisztázni kell, melyik Horthy István emlékművel azonosítja a Szabadságszobrot a mendemonda,

Kisfaludi Strobl ugyanis kettőt készített. Az 1943 szeptemberében Siófokon felavatottal aligha, mivel az – a

korabeli híradás szerint – „földgömbön álló ifjú, szívére szorított kézzel az egek felé fordulva azzal a könnyed

mozdulattal, mellyel éppen felrepülni készül ”. Ekkor azonban már kész volt a másik, a budapesti emlékmű

terve is. Ez – mint képünkön látható – kétalakos kompozíció. Elöl, magas talapzaton a főalak, a

kormányzóhelyettes 5 méteresre tervezett bronzszobra áll, mögötte az obeliszk tetején a repülés géniusza, amint

– az alkotó magyarázata szerint -”tört koszorút dob le a hősre ”. Az oszlop két oldalán egy-egy dombormű

kapott helyet, melyek Horthy István kormányzóhelyettesi eskütételét és harcba indulását ábrázolják. A Repülős

emlékművet eredetileg a Horthy Miklós-híd (a mai Petőfi-híd) budai hídfőjénél, a Tengerész emlékművel

szemben akarták felállítani. Ezt a megoldást 1943 szeptemberben elvetették, s helyét a tabáni hegyoldalban, a

Czakó utcai iskolánál jelölték ki. A művész az új terepviszonyoknak megfelelően átalakította a tervet. A főalak

talapzata alacsonyabb lett, „U ” alakú mellvéddel s az ezen kétoldalt elhelyezett egy-egy kiterjesztett szárnyú

sas mellékfigurájával egészítette ki a kompozíciót, amelyhez néhány középen elhelyezett lépcsőn lehetett volna

feljutni. Lehetett volna, mivel az emlékmű végül nem készült el. 1944-ben bronzba öntötték a géniusz és a pilóta

szobrát, de felállításukra már nem került sor. Az utóbbi a Vár pincéjében – ahová megóvás céljából helyezték –

megsemmisült.

Mindebből világosan kitűnik, hogy a Szabadság-szobor nem lehet azonos a Repülős emlékművel, mivel ez

utóbbi el sem készült. Ha a két mű felépítését vetjük össze, látható, az alakok egyáltalán nem, csak a

kompozíció hasonló. A főalakok – itt az orosz katona, ott Horthy István – centrális elhelyezése egy obeliszk

előtt, melyen mindkét esetben egy szimbólum, géniusz áll – itt a szabadságé, ott a repülésé –, a domborművek

az oszlop oldalain és a mellékfigurák kétoldalt, mellvéden való elhelyezésének hasonlósága szembetűnő.

Mindezen hasonlóságok alapján sem tehetünk azonban egyenlőségjelet a két mű közé.

A jelkép

Vorosilov látogatása után Vörös János honvédelmi miniszterrel tárgyalt Kisfaludi Strobl egy hősi emlékmű

elkészítéséről, majd 1945. szeptember 1-jén kapott erre megbízatást a magyar kormánytól – pályázat nélkül.

Vörös János szeptember 13-án mutatta be a Parlamentben a művész terveit. 17-én a kinevezett előzetes bizottság

értekezletet tartott a Honvédelmi Minisztériumban a részletek rögzítésére, majd helyszíni szemle következett.

Az emlékmű felállításának helyeként négy budai tér került szóba: 1. a Tabánban a Bethlen udvar mögötti részen

a szökőkút helye; 2. a Horváth-kertnek a Bethlen udvar felőli csücske; 3. a Döbrentei téren a volt Gömbös-

szobor helye és 4. a Vérmező postapalota felőli része. Az elhelyezésről a bizottság kikérte a polgármesteri

hivatal városrendezési és közművelődési ügyosztályainak véleményét. Ezek egybehangzó megítélése alapján a

polgármesteri hivatal a második helyszín mellett foglalt állást, tehát a szobor helyét a Horváth-kert déli

csücskében jelölte ki. E viszonylag kis területen is elfér az emlékmű, mely – a korabeli leírás szerint –

„kőtalapzaton álló bronzszobor lesz, kb. 8-10 méter magasságban és kb. 20 négyzetméter alapterülettel ”. A

felavatást ekkor még 1946. február 12-re, Buda felszabadításának évfordulójára tervezték. A közelgő határidő

miatt gyors intézkedések követték egymást. Szeptember 24-én Kisfaludi Strobl műtermében ült össze a


bizottság a kiküldött orosz szakértők, Geraszimov festő és Jofán építész részvételével. Ők nem tartották

megfelelőnek a szobor elhelyezését, ezért a tanácskozáson csak a megbízatás végleges kiadásáról döntöttek, az

emlékmű helyéről nem. Valószínűleg a kompozíció sem nyerte el tetszésüket, mert október folyamán a művész

új vázlatot készített, amelynél – Székely György katonai csoportfőnök Budapest Polgármesteréhez intézett

átirata szerint – „már tekintettel volt a Szovjet Ellenőrző Bizottság (sic!) óhajaira is. ”* November elején

született meg a végső döntés. A polgármesteri határozatból idézve: „A Honvédelmi Minisztérium által

összehívott és az orosz katonai parancsnokság közbejöttével megtartott helyszíni szemlék során a korábbi

javaslatok elvetése mellett az emlékmű helye a Gellérthegy felső síkján, a Citadella dél felé néző kerek bástyája

előtt, annak tengelyében jelöltetett ki. ”** Az új terv – a művész visszaemlékezése szerint immár a kilencedik –

monumentális méreteivel már az új helyszínhez alkalmazkodott, s végül ez került kivitelezésre.

A tél folyamán a művész elkészítette az emlékmű szobrászati munkáit. Ő így magyarázta el a kompozíció

mondanivalóját: „az előtérben két négyméteres bronzalak áll. A bal oldali szobor rohanó ifjút ábrázol. Kezében

fáklya van. Ő a haladó eszme megtestesítője. A jobboldalon az őserő eltipró ereje küzd a hétfejű szörnnyel. E

két emberi erény egymásba fonódása a magasban álló, győzelmi zászlót tartó szovjet hős öntudatos bronzalakja.

Fent a 22 méteres obeliszk magasában a szabadság géniusza emeli magasba a dicsőség pálmaágát. Az oszlop két

oldalát a szovjet–magyar találkozást és a közös építőmunkát szemléltető reliefek, a hátoldalt pedig az őrt álló

orosz katona domborműve díszíti.

Az alapkőletétel 1946. április 4-én volt. Az építkezéssel együtt megkezdődött a szobrászati munkák kivitelezése

is. Április 28-án kapták a kőfaragók a megbízást s ugyanekkor indult meg a bronzszobrok öntése két kis

angyalföldi műhelyben. A munkálatokat 1946. augusztus 10-ig a Honvédelmi Minisztérium, ezután az Építés-

és Közmunkaügyi Minisztérium irányította. „Orosz részről a mű befejezését először 1946. december 15-re

kívánták … de már a vállalatba adást megelőző tárgyalásokon közöltük Kondtratov tábornok úrral, hogy a

határidő betartása műszakilag lehetetlen ” – olvashatjuk a minisztériumi tájékoztatóban. Az alkotó szerint a mű

legkorábban – a mellékalakok nélkül – Magyarország felszabadulásának második évfordulójára készülhet el. A

géniusz 13,5 m magas, 240 mázsa súlyú, 58 darabban öntött szobrát a szovjet parancsnokság kérésére 1947.

február 23-ra állították fel, április 4-én pedig felavatták az ország leghatalmasabb emlékművét. A két mellékalak

nem készült el, így az ünnepségre ezek gipszöntésben kerültek fel helyükre, „s hogy ezt a hiányosságot a

megjelentek ne vegyék észre, a két figurára patinaréteg került ” – emlékezett vissza az egyik öntő. A

Szabadságszobor felavatásán Balogh István, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Kővágó József és Szviridov

altábornagy mondott beszédet. Befejezésül Nagy Ferenc szavait idézzük: „Ezzel az emlékművel köszöni meg

népünk az orosz-nép áldozatát, a szabadságért, függetlenségért vívott önzetlen harcát, melyre minden szovjet

katona büszke lehet. Nékünk marad a szabadság próbája: vajon ezer év megtanított-e annyi bölcsességre, hogy

élni tudjunk a szabadsággal, az ország külső és belső szabadságával egyaránt. ”

*Valójában a Szövetséges Ellenőrző Bizottságról van szó. Az 1945. január 20-án, Moszkvában megkötött

fegyverszüneti egyezmény 18. pontja kimondja: „…Szövetséges Ellenőrző Bizottságot létesítenek

Magyarországon, amely szabályozni és ellenőrizni fogja a fegyverszüneti feltételek végrehajtását, a Szövetséges

(Szovjet) Főparancsnokság képviselőjének elnöksége alatt és az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok

képviselőinek részvételével. ”

** A fegyverszüneti egyezmény 16. pontja kimondja, hogy a tömegkommunikációs eszközök működtetése, a

kulturális termékek kiadása, terjesztése, valamint a politikai propaganda a Szövetséges (Szovjet)

Főparancsnoksággal való megegyezés alapján történik.

2. Képek


1. A koronaõrség végnapjai

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

BAKAY Kornél

A koronaőrség végnapjai

Koronázási jelvényeink, kivált a magyar korona mindig különös védelmet élvezett. A korona biztonságának

legfőbb őrei a koronaőrök voltak. E magas méltóságok betöltői, a 16. századtól két személy, korántsem azonos a

koronázási jelvények fegyveres őrségével. A Magyar Királyi Koronaőrséget 1751-ben hozták létre s több mint

egy évszázadon át a császári reguláris hadseregből szerveződött. I. Ferenc József 1871. május 27-én kiadott

elhatározása értelmében a koronaőrséget a magyar királyi honvédség állományából kell megszervezni, s mint

önálló csapattest a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik.

A koronaőrség 24 főből állt, ehhez tartozott még 5 fő küldönc és 2 fő polgári alkalmazott. A koronaőrség

parancsnokát törzstiszti rangban – 1920 után – a kormányzó nevezte ki. Az utolsó parancsnok Pajtás Ernő volt,

helyettese Vály István alezredes. A 24 fős koronaőrség kizárólag tiszthelyettesekből állt: 1 fő alhadnagy, 7

főtörzsőrmester és 16 fő törzsőrmester.

A koronát a királyi várban őrizték az erre a célra épített páncélteremben, 1942-től azonban áthelyezték a 60 m

mélyen épített kormányzói óvóhely egyik fülkéjébe. A koronázási jelvényeket 2–2 fő őrizte napi 24 órás

szolgálatban.

1944 októberében mind a miniszterelnök, mind a koronaőrök (Perényi Zsigmond br. és Radvánszky Albert br.)

szükségesnek látták a korona elrejtését. Lakatos Géza miniszterelnök, a két koronaőr és Pajtás Ernő koronaőr-

ezredes október 10-én éjjel kivitték a koronát az óvóhelyről és Vály alezredes személyes vezetésével egy

koronaőrségi tiszthelyettes pincéjében rejtették el.

A koronaőrség laktanyája a Váralja utcában volt, innen figyelték Horthy kormányzó 1944. október 15-i

proklamációját. A koronaőrség, a Lázár Károly altábornagy vezette 240 fős kormányzói testőrséghez hasonlóan,

erősen németellenes volt, olyannyira, hogy október 16-án reggel tűzharcba bocsátkoztak a támadó német SS

lovashadosztály és a páncélos egységek katonáival. A németek négy halottjának egyikét a koronaőrség

laktanyájából lőtték le. A németek azonnal tűz alá vették a laktanyát, majd a 6 óra 20 perckor felhangzó „Tüzet

szüntess!” kürtjel után a benyomuló Gestapo-emberek letartóztatták Pajtás ezredest és Vály alezredest.

Ugyanekkor a koronaőrség felszerelését az Astoria Hotelba vitték.

Ezzel kezdetét vette a koronázási jelvények és a koronaőrség felszerelésének keserves kálváriája. A hatalomra

jutott Szálasi Ferenc, aki „a hungarista magyar birodalom nádora” akart lenni, betegesen ragaszkodott a

teljhatalom formaságaihoz is, ezért esküjét a szent korona előtt kívánta letenni. 1944. november 4-ére tehát az

elrejtett koronát vissza kellett csempészni eredeti helyére. A november 4-i eskütételt követően úgy határoztak,

hogy a Magyar Nemzeti Bank 34 tonna aranyával együtt a koronázási jelvényeket is Veszprémbe szállítják, s

elrejtik a sziklabarlangban. Veszprémbe érkezett a koronaőrség és a testőrség teljes felszerelése is. 1944.

november 6-tól december 6-ig volt a korona Veszprémben.

A koronázási palástot 1944. november 16-án Borbély János koronaőr-alhadnagy Pannonhalmára vitte. A

díszruhákat és egyéb felszerelési tárgyakat Veszprémben vasúti vagonokba rakták azzal a céllal, hogy a nyilas

„nemzetvezető” parancsa szerint Kőszegre telepedjenek át. Vály alezredes, hat fő kíséretében egy „Hangya”

tehergépkocsin indult Kőszegre a koronázási jelvényekkel. Még aznap Kőszegre érkeztek s az egykori Gyurátz

Ferenc ev. leánylíceum tornatermében (ma: Hámán Kató Mezőgazdasági Szakközépiskola) szállásolták be

magukat. A koronaőrség és a testőrség felszerelését szállító tehervagon is befutott Kőszegre, ámbár nem

sértetlenül, mivel Zalabéren az őrizetlenül hagyott(!) vagont feltörték. A díszruhák és egyéb felszerelési tárgyak

nagy része a kőszegi vasútállomásról az egykori Frigyes-laktanyába került. Noha Szőllősi Jenő nyilas

miniszterelnök-helyettes meg akart szabadulni a koronaőrségtől, az őrség nem tágított. 1944. december végén

vagy1945 január elején a nyilas kormány több részlege érkezett Kőszegre. Szőllősi Jenő december 16-i

megjelenéséről a Kőszegi Hírek c. helyi lap is beszámolt. Már 1944 december elején úgy határozott Pajtás

ezredes, hogy a koronát egy hegyvidéki kis faluba, Velembe szállítják át. A döntésnek nemcsak az volt az oka,

hogy a menekülő nyilas vezérkar egy része ide húzódott, hanem a szombathelyi súlyos bombatámadások okozta

pánik is. Velemben, az egykori Stierling-villa kertjében, egy ma is álló szelídgesztenyefa tövében készítettek

egy földbe süllyesztett, ácsolt bunkert, s oda rejtették a koronát. A koronaőrség egy része Velemben volt, a

másik része Kőszegen maradt a Frigyes-laktanyában, illetőleg közeli magánházakban elszállásolva. 1945. január


12-én a koronázási palástot is elhozták Pannonhalmáról. A velemi nyilas főhadiszálláson Szálasi gyakran

megfordult, részben mert a menyasszonya, Lutz Gizella ott lakott, részben, mert a katonai értekezletek színhelye

is nemegyszer Velemben volt (pl. 1945. január 27-én).

1945 márciusának végén a koronát visszahozták Velemből Kőszegre, ahol a Kálvária-hegy lábánál erre a célra

épített beton és tégla óvóhelyen rejtették el. A koronázási jelvények azonban itt csak néhány napig maradhattak

(1945. március 18–27., esetleg csak március 25–27. között!). A nyilas kormány parancsára 1945. március 27-én

este Pajtás ezredes és 8 koronaőr-tiszthelyettes teherautóra rakta a koronázási jelvényeket és elindult nyugatra.

Vály alezredes és 16 embere Kőszegen maradt 1945. március 29-ig, amikor is a kormányzói Turán vonattal ők

is elutazhattak. Ezzel a vonattal menekült a nyilas vezérkar is. A koronát kísérő őrök magukkal vitték

díszruhájukat is, hiszen 1945. május 5-én, Mattsee községben, Szálasi esküvőjén még díszőrséget álltak (itt

ásták el később a koronát!), a többi felszerelés azonban Kőszegen maradt. A szovjet csapatok március 29-én

délután bevonultak a városba. A nyilasok rémuralmától megszabadult lakosság nem kímélte az itt hagyott

felszereléseket, a Frigyes-laktanyát is feldúlták. Így szóródott szét a városban a koronaőrség és a testőrség

díszruházata. Egy koronaőrségi vibárd, egy testőrségi vibárd és két testőrségi sisak került be a kőszegi

múzeumba.

A díszfegyverekkel csaknem egy időben vásárolt meg a kőszegi múzeum egy 710 mm hosszú, 30 mm átmérőjű,

fekete, ébenfából készített parancsnoki botot, alul-fölül ezüstborítással, felső egyharmadán feliratos

ezüstgyűrűvel. Mind a szakmabeliek, mind a laikusok Szálasi „marsallbotjának” nevezik.

A parancsnoki botot 1945. április elején találta meg Kőfalvi István, egykori kőszegi vendéglős, mégpedig a

kőszegi Szabó-hegy volt nyilas-rezidenciája, a Tauber-villa mögött. A Tauber-villa és a mellette álló Dobó-villa

volt Szálasiék kőszegi főhadiszállása, amelyet hivatalosan Gyepü II.-nek neveztek.

A tárgy Szálasi „marsallbotja” semmiképpen sem lehet. Meghatározásához induljunk ki a feliratokból. A H betű

a Nyilaskeresztes Párt magvát alkotó Hungarista Mozgalom jele. A „IX. Város Csoport” egyértelműen

Budapestre mutat, ahol a hírhedt „Hűség Háza” nevű VI. Andrássy u. 60. szám alatti főirodán kívül mind a 14

kerületben működött pártszervezet. Rekonstruáljuk a címlistát: I. Győri u. i.; II. Erőd u. 18.; III. Bécsi út 110/a.;

IV. Molnár u. 29.; V. Klebelsberg K. u. 3.; VI.

Izabella u. 89.; VII. Rottenbiller u. 21.; VIII. Nap u. 28.; IX. Mester u. 10.; XI. Bocskai út 90.; XII. Győri u. i.;

XIII. Petneházy u. 25.; XIV. Thököly u. 107. A V betű a Viktória (győzelem) jele. Ezekből következik:

feltehetően a Mester utcai pártcsoport ajándékozhatta meg „szeretett pártvezetőjét” ezzel a parancsnoki bottal.

Nincsen adat arra, hogy Szálasi használta volna ezt a pártszignumot, de személyi holmijához tartozhatott.

A Kőszegi Szabad Nép 1945. május 16-i számában – bombasztikus túlzásokkal – az alábbi hírt jelentette meg:

„A Kincs-hegy mellett, több épületből álló, teljes összkomforttal berendezett vezéri szállást rendeztek be (ti.

Szálasiék), elektromos fűtéssel, csempe-kályhákkal, hideg-meleg folyóvízzel, és a föld mélyébe robbantott

bombabiztos óvóhellyel. A munkások Szabadság-üdülője lesz belőle.

2. Képek


1. Érettségi � történelem érettségi

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

Kell a jó könyv?!

A történelemtanárok reformról reformra javuló tankönyvekkel tanítják a felnövekvő nemzedékeket a

fölszabadulás óta. Ha megkérdezzük tanítványainkat, mire emlékeznek igazán a történelemből, kiderül, hogy

nem a tankönyvek szövegére emlékeznek leginkább, hanem tanáraik gondolataira, az órákon megbeszélt, leszűrt

tanulságokra, történésekre. S bár magam is azon a véleményen vagyok, hogy jó tankönyv nélkül nagyon nehéz

tanítani, a tankönyvet önmagában nem tekintem olyan fétisnek, amelyek hibái az egész történelemtanítást, vagy

a fiatal nemzedékek történelmi tudatát egymagukban torzíthatnák.

Kell a jó könyv, ezt magam is vallom, a jó tankönyvet tanítványaimmal földolgoztatom, megállapításait

elemzem, vagy vitatkozom vele. De úgy gondolom, hogy a tankönyvet úgy kell tekinteni, mint a nagy

társadalmi viták után leszűrt tanterveknek egy szerző, vagy szerzőpáros által megvalósított változatát. A

tankönyv kollektív műfaj.Ahozzászóló tanárok sokasága, társadalmi bírálatok, szerkesztők, tudományos

lektorok, mind-mind elmondják véleményüket a még kéziratban levő könyvről, amely – mire már elkészül –

nem nagyon hasonlít ahhoz, amit a szerzők vagy szerző megálmodott.

Kell a jó könyv? Igen, kell egy oldott, jól fogalmazott, a gyermekek számára érdekes, vonzó kiállítású, jól

tanítható és tanulható könyv. Nincs, aki ellene szólna. Csak akkor, amikor a megvalósításáról van szó, akkor

jönnek a nehézségek. Mert tessék csak végiggondolni, lehet-e pl. a 20. századról olyan könyvet írni, amelyben

csak megtanulandó van? Nem, mert ha ilyet írnánk, akkor csupa lekerekített megállapítás(gyűjtemény)t írnánk

le, amely éppen attól fosztja meg a történelmet, ami benne a legérdekesebb, a történéstől, a történelmet formáló

embertől. Ha viszont csupa történetből állna a tankönyv – tévedés ne essék, ilyen veszély nem fenyeget, hiszen

limitált a terjedelme –, akkor is szükség van egy-egy nagyobb korszak főbb jellegzetességeinek

összefoglalására, egy-egy korszak tematikus áttekintésére, egy-egy fejlődési trend végiggondolására. Sok képre,

kiegészítő anyagra, szövegre, ún. szabadsávra van szükség a tankönyvben? Feltétlenül – hallom kollégáim

válaszát. Akkor viszont megnő a terjedelem, drágul a könyv, és ez újra olyan probléma, amellyel szembe kell

nézni, amikor a tankönyvekről vitatkozunk.

Marad akkor a Prokrusztész ágya, ahol valami mindig sérül – hiszen annyi követelménynek megfelelni nehéz,

majdnem lehetetlen. Sok a kifogás a tankönyvek ellen. Ennek is története van. A tankönyvi modell

használhatósága függ attól a színvonaltól, amit a tanári társadalom képvisel, függ a tanári módszertani

kultúrától, beidegzettségektől stb. A tankönyvi szöveget megfellebbezhetetlennek tartó tanár – ilyen kevés van

ma már a pályán – nyilván a tankönyv teljes szövegének megtanulását, megjegyeztetését veszi célba. Az ilyen

tanár egy modernebb, korszerűbb tankönyvvel (pl. amely nem csak a megtanulandókat közli), nemigen tud mit

kezdeni – a gyereket terheli azzal is, ami pedig csak a tájékoztatására szolgál.

Az is közhelynek számít, hogy minden korban sok kifogás volt a tankönyvek ellen. Azt hiszem, mindenki

emlékszik saját diákkorára, amikor az volt az igazán érdekes, ha olyat is tanított a tanár, ami nem volt benne a

tankönyvben. A most bevezetett tankönyveink elleni kifogások most többnek, hevesebbnek tűnnek, mint

korábban. Hál' isten, a tanári közvélemény aktívabbá, nyíltabbá, a közoktatás-politika demokratikusabbá lett.

Százak próbálják ki a tankönyveket, véleményt alkotnak, a Pedagógus Szakszervezet, a különféle szintű

társadalmi bizottságok, tudományos műhelyek, szerkesztők hozzászólnak, véleményt formálnak, s persze sokkal

nagyobb nyilvánosságot élvez így minden bírálat, mint ez ideig.

A történelemtankönyvek jó vagy rossz megoldásai nem egymagukban nevelnek nemzedékeket, hanem a

nélkülözhetetlen személyiséggel, a tanárral együtt – hogy a feltételek közül csak egy nagyon lényegest emeljek

ki.

Ha azt kérdeznék tőlem a közoktatás irányítói, hogy az elkövetkező években mire fordítanám a legtöbb

figyelmet – bármely tantárgyról is essék szó –, akkor azt mondanám: a tanárképzésre, továbbképzésre, a tanári

munka feltételeinek javítására, s mindezt a gyerekek érdekében.(Zárójelben jegyzem meg, hogy a

tanítóképzőben nincs történeti stúdium!)

A tanárral törődnék a legtöbbet, aki a legjobb tankönyvek mellett sem tudja nevelési céljaink megvalósítását

elérni, ha elviselhetetlen terhelésnek tesszük ki. A tanárra, aki a legnagyobb terhelést sem érzi akkor, ha jól érzi

magát a testületben és a gyerekek között, ha jó feltételek között dolgozik.


Kell a jó könyv? Nagyon! Milyen legyen? Nem egyszerűen jó, hanem olyan, amely választ ad arra a kíváncsi

kérdésre, hogy mi történt, hogyan történt és miért történt? Olyan legyen, amelyhez nem akkor kell elkezdeni az

anyaggyűjtést, amikor kézbe vesszük, mert a tankönyv annyi tényanyagot, választható anyagot közöl, amelyből

az érdeklődő és kevésbé érdeklődő tanuló is meríthet.

Kell a jó könyv? Kell. Olyan, amelyben a megismeréshez megfelelő bázist nyújtanak az illusztrációk, a jól

áttekinthető tipográfia. Olyan tankönyv kell tehát, amely változatos, érdekes feladatokat, gondolkodnivalót ad a

tanulónak, aki a feldolgozás során újabb és újabb problémák megismeréséhez jut hozzá. Kell az olyan könyv,

amelynek képei, szövege, feladatai a tudományos eredményekre épülnek, amelyeket nem szentírásnak,

dogmagyűjteménynek, hanem a tanuláshoz szükséges vezérfonalnak tekinthetünk. Kell a jó könyv!

BIRÓ Ferencné

Érettségi történelem érettségi

Tíz esztendővel ezelőtt, 1972 nyarán, a Központi Bizottság jelentős határozatot hozott az állami oktatás

helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. Az előkészítő munka során valóban széles körű vita alakult ki: szülők,

pedagógusok, különféle szakmák képviselői szóltak hozzá a határozat tervezetéhez. E vitában – sok egyéb

lényeges kérdés tárgyalása mellett – meglehetősen erős hangsúlyt kapott az indokolatlan túlterhelésnek, az

úgymond osztályzatcentrikus felfogásnak, az átlagok szürkítő, középszer felé hajló hatásának, az érettségi és a

felvételi vizsga kettős terhelésének bírálata. E nézetek mértéktartó realitással a határozatban is tükröződtek:

túlterhelő a tanulók kötelező elfoglaltsága, túlméretezett a tananyag, „értékelési rendszerünk a tanulmányi átlag

növelésére ösztönöz, és nem honorálja kellően az egyes területeken kiemelkedő tanulókat”, a „továbbtanuló

diákoknak egy hónap alatt két megterhelő (érettségi és felvételi) vizsgát kell tenniük”.

Az oktatáspolitikai határozat után – a határozat szelleméből nem következő – gyors, szinte kapkodó

intézkedéssorozat indult meg. Ennek esett áldozatul az érettségi is. Megszüntették az érettségin az osztályozást,

az egyetemi főiskolai felvétel követelményeiből törölték az érettségi eredményét, és a kötelező érettségi tárgyak

sorából kikerült a történelem. Ilyen értelmezést kaptak a – vázolt – több tekintetben helyes alapelvek.

Mindebből talán kitűnik az is, hogy nem a történelem érettségi megszüntetése volt a fő kérdés, hanem az

érettségi értékének a devalválása. Nem arról volt tehát szó, hogy a közoktatásügy vezetői figyelmen kívül

hagyták a történetiség, a nemzeti múlt megismerésének jelentőségét, hanem a túlterhelés csökkentéséhez nem jó

oldalon kezdtek hozzá.

Ez hamar kiderült. Egy év után vissza kellett térni az érettségi osztályzással történő értékeléséhez. A kötelező

történelem érettségi kiiktatása azonban megmaradt. Erre még a Művelődésügyi Minisztérium hozott határozatot.

Az Oktatási Minisztérium egyik rangos alakuló értekezletén (1974-ben) már komolyan elhangzott: állítsuk

vissza a történelem érettségit. A döntés még az Oktatási Minisztériumban született, de már a Művelődési

Minisztérium ideje alatt lett újból érettségi tárgy a történelem. Most nem a sietség jellemezte az intézkedést.

További nyitott kérdés, hogy az érettségi nem számít bele a felvételi eredményekbe, holott jelentősége

elsősorban épp e vonatkozásban lenne. Ezen érdemes talán gondolkodni, és azon is, hogy azok számára, akik

történelemből felvételiznek, ne jelentsen egyszerűen kettős vizsgát az érettségi és a felvételi. Lehetne itt is közös

írásbeli (mint a matematika, fizika, kémia esetében), és az alapján akár érettségi jegyet is lehetne megajánlani,

hiszen a tanár – négy év munkája alapján – ismeri tanítványai gondolkodásmódját és tehetségét. Valóban nem jó

a vizsgák számát növelni. Nálunk gyakran és jogosan szokták emlegetni a japán iskolarendszer eredményeit. A

Magyarország című hetilap 1978/1. száma idézte a The Times egyik cikkét, amely a japán iskolák

„gyermekáldozatairól” szólva a túlterhelést, a 12–14 órás tanulást, a felvételire előkészítő tanfolyamok nehéz

felvételi vizsgáit írta le, ami több esetben idegösszeomláshoz, esetleg öngyilkossághoz vezetett. A példa

szélsőséges, de ne próbáljunk errefelé haladni.

Nyilvánvaló, hogy nem volt szerencsés a felvételi pontszámba csak két – a szakiránynak megfelelő –

középiskolai tantárgy eredményét beszámítani. Ez rossz tanulási szokásokhoz, esetleg félműveltséghez vezetett.

De azért fogadjuk el és próbáljuk honorálni az egyes területen mutatkozó kiemelkedő tehetséget és eredményt

is! Ennek érdekében javasolnám, hogy a középiskolából hozott osztályzatok továbbra is csak egy évig

számítsanak bele kötelezően a felvételi pontszámba. A döntés jelenleg két évet ír elő, ami nem szerencsés

megoldás. Különösen hátrányos a fiúk esetében, akiket közben katonai szolgálatra hívhatnak be, s így esetleg

három-négy évig viselhetik nem mindenből egyforma tehetségük és eredményeik terheit. Emiatt sokan talán

elkallódhatnak. Ma még nem „kapkodás”, ha ezen változtatunk, hiszen 1983-ban lép életbe az új felvételi rend.


Végezetül próbáljunk arra válaszolni, mit is jelent a kötelező történelemérettségi visszaállítása. Bizonyára sok

mindenről lehetne itt szólni: a rangról, a mozgósító erőről, a szintézis jelentőségéről stb. Én azonban

legszívesebben egy dolgot emelnék ki: a történelemtanárok felelősségét. A kötelező érettségi tárgy a társadalom

elismerését és növekvő igényét is kifejezi. Úgy kell tehát diákjainkat oktatni, nevelni, hogy ismerjék az emberi

társadalom, az egyetemes és a magyar történelem fejlődésének fő vonalát, törvényeit, fordulópontjait, lényeges

eseményeit, az emberi kultúra, az együttélés, az intézményrendszerek megjelenését és szerepét, tudjanak

történeti módon gondolkodni, ismerjék, hogy honnan jöttünk és merre tartunk, hol a helyünk, mi a szerepünk a

világban. Természetesen ez elsősorban nem az érettségi kérdése, hanem a mindennapos oktató-nevelő munkáé,

hiszen – ha más szinten, más módon is – erre kell törekedni már az általános iskolában is. És ha már a tanításnál

tartunk, még egy szót az örök vitáról, ami a történelem érettségi anyagát is érintheti: milyen legyen az arány a

konkrét történeti tények és az összefüggések, törvényszerűségek tanításában, illetve ezek számonkérésében.

Azoknál, akik a vita megoldásához pontos főhatósági előírást várnak, valamiféle tanári tehetetlenséget érzek.

Egy osztály, egy közösség vagy az egyének munkájánál – a tantervi előírások alapján – minden tanárnak

magának kell a helyes arányt megtalálni. Ehhez meglehetősen nagy szabadságot és biztatást is adnak az új

nevelési és oktatási tervek. Az ilyen önálló és eredményes munkára való felkészítés azonban már a tanárképzés

felelősségén és színvonalán múlik. Ha fordulatot akarunk elérni a történelemtanításban, itt kell kezdenünk a

munkát, mert jobb eredményt a történelem érettségitől is csak így várhatunk.

KARDOS József


1. Nagy Ferenc lemondólevele

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

Több olvasónk tette szóvá, hogy ez évi 3. számunkban, a 12. oldal bal alsó sarkában közölt kép nem Béldy

Alajos vezérezredest ábrázolja. A köpeny hajtókáján lévő rendfokozati jelzés is azt tanúsítja: a fotó nem

vezérezredest, hanem altábornagyot mutat. „A kép Bisza Ferenc altábornagyot ábrázolja, a hadapródok

zászlóssá avatásán” – írja többek között Borus József olvasónk.

A História múlt évi harmadik számában Nagy Ferenc volt kisgazdapárti miniszterelnökről írt cikkemre számos

reagálás érkezett. Az elismerő szavakat és a kritikai észrevételeket, az utóbbiakat különösen, ez úton is nagyon

szépen köszönöm. A bírálatok és megjegyzések jobbára Nagy Ferenc lemondásának körülményeire

vonatkoztak. A kormányfő lemondatása külön történet, itt nincs mód arra, hogy részletesen kitérjünk rá. A levél

eredeti példányának xerox másolatát – Nagy Ferenc hagyatékából – időközben Högye Mihálytól (USA)

megkaptam. A levél, úgy véljük, érdeklődésre tarthat számot, hisz a kisgazdapárti politikus abban világosan

állást foglal a vele szemben felhozott vádakkal kapcsolatban. A levelet egyébként többszöri telefonbeszélgetés

után, a Kisgazdapárt Politikai Bizottságának kérésére írta meg és június 2-án adta át a magyar

Külügyminisztérium Svájcba érkezett megbízottjának, aki Laci fiát hozta Budapestről. Még annyit: Balogh páter

miniszterelnökségi államtitkár téves információja alapján 1947. május 31-én az MTI már azt jelentette, hogy

Nagy Ferenc lemondott. A fentiek szerint a lemondás június 2-án történt, hiszen a kisgazdapárti politikus akkor

adta át levelét. Három napig tehát két miniszterelnöke volt Magyarországnak.

Vida István

Sipos Péternek a História 1982. évi 3. számában Imrédy Béláról adott kitűnő jellemzését két adattal szeretném

kiegészíteni. Az első arról szól, hogy miképpen került Imrédy 1945 nyár végén az amerikaiak fogságába.

Az amerikai hadseregnek Himmler Márton magyar származású hírszerző ezredes vezetése alatt állt részlege

1945 októberétől kezdve több csoportban Magyarországra szállította és az illetékes magyar szerveknek adta át a

nyugati szövetségesek által felszabadított német területen általuk letartóztatott és kihallgatott magyar háborús

főbűnösöket. A csoportokat kísérő amerikai tisztek ilyenkor meglátogattak hivatalomban. Ebben az időben

ugyanis a budapesti főkapitányság politikai rendészeti osztályán, ezredesi rangban, azt a jogászokból állá

alosztályt vezettem, amelynek munkatársai a háborús főbűnösök ügyeinek kivizsgálásával foglalkoztak. Ennek

az alosztálynak nemcsak a háborús főbűnösök részletes kihallgatása volt a feladata, hanem az ügyek népbírósági

tárgyalásának előkészítéseként az egyéb bizonyítékok (okmányok, tanúvallomások, sajtóanyagok stb.)

beszerzése is.

Imrédy hazahozatala után az egyik magyar származású amerikai tiszt elmondotta nekem, hogy Imrédy hollétéről

hosszú ideig semmit sem tudtak és kézre kerítése a véletlennek volt köszönhető. Ő maga ugyanis 1945

augusztusában egyik tiszttársával együtt egy salzkammerguti üdülőhelyen sétált, amikor szembejött velük egy

férfi, akinek az arca számára ismerősnek tűnt. Hirtelen eszébe jutott, hogy ennek a férfinak a fényképét a háború

előtt és annak folyamán is gyakran látta az édesapja íróasztalán fekvő magyar újságokban. A nevére azonban

nem emlékezett, csak annyit tudott róla, hogy a Horthy-rendszerben magas tisztségeket töltött be. Társával

együtt követték a férfit, aki egy kis penzió kapujában tűnt el a szemük elől. Pár perc múlva a penzió portásától

értesültek arról, hogy az illető ómoravicai Dr. Imrédy Béla nyugalmazott magyar királyi miniszterelnökként

jelentkezett be a penzióban, ahol családjával együtt néhány napja lakik.

A két tiszt erre elment az amerikai parancsnokságra, ott letartóztatási parancsot kértek és Imrédyt bevitték az

amerikaiak fogolytáborába, ahonnét rövidesen átszállították a Szövetséges Ellenőrző Bizottság táborába, ahol a

háborús főbűnösöket őrizték és hallgatták ki. Onnét került azután 1945 őszén vissza Magyarországra. Amikor

Imrédytől megkérdeztem, hogy miképpen került az amerikaiak fogságába, ugyanígy adta elő a történetet. Persze

hozzátette, hogy ő nem tartotta és nem is tartja magát bűnösnek, még kevésbé háborús főbűnösnek, ezért nem is

jutott eszébe, hogy nevét és korábbi hivatali beosztását eltagadja.

A másik „kiegészítő” adat a következő: A budapesti politikai rendészeti osztály vezetőjének íróasztala mögött a

falon a felrobbantott Lánchídnak egy erősen felnagyított fényképe volt látható. A háborús főbűnösök egyes

csoportjainak a megérkezése után gyakorlattá vált, hogy az újonnan érkezetteket felkísérték ebbe a szobába,

ahol a vezető a háborús főbűnösök ügyeinek kivizsgálásával foglalkozó munkatársainak társaságában fogadta

őket rövid ismerkedés céljából. Annak aki az ajtón bejött, akár akarta, akár nem, az első pillantása erre a képre

kellett hogy essen. Az első kérdés többnyire az volt, hogy mit szól ehhez a képhez, mi jut erről eszébe. Nem

jegyeztem fel a válaszokat (talán nem is lett volna érdemes, mert a válaszok többsége sajnálkozásból és


mentegetődzésből állt), de Imrédy válasza annyira frappáns és egyben megdöbbentő volt, hogy erre – közel

négy évtized távlatából – még ma is emlékszem. Imrédy ugyanis – miután újból egy pillantást vetett a képre –

így válaszolt: „A pillérek épek!” A gazdasági és pénzügyi szakembernek tehát a képről az jutott eszébe, hogy

miután a pillérek épen maradtak, a Lánchíd újjáépítése kevesebb pénzbe fog kerülni, mintha a pillérek is

elpusztultak volna. Hát ez volt a reagálása erre a borzasztó látványra ennek a Sipos Péter szerint barátai és

ismerősei körében Savonarola hasonmásaként emlegetett volt politikusnak.

Dr. Tímár István

2. Képek

história 1982-06 · 1. kerekasztal-beszélgetés 1956 57-rõl. interjú berecz jánossal, ......

Documents